Ajánlás. Páromnak Mert bár földhöz láncol a realitás, mégis engeded, hogy a felhők közt szárnyaljak

B Beenniinnaa B Bííbboorrhhaajjúú 22.. A AB Boosszzoorrkkaa ddéém moonnaa Ajánlás Páromnak Mert bár földhöz láncol a realitás, mégis engeded, hogy a felhők közt szárnyaljak. „A halál átmenet egy új tudatállapotba, ahol az ember továbbra is érez, lát, hall, ért és nevet, és ahol képes a további gyarapodásra. Ebben a fényben tudatosodik bennünk, milyen lehetőségekkel rendelkeztünk életünk során, miközben végtelen szeretet árad felénk. ” Elisabeth Kübler-Ross

Köszönetnyilvánítás Töretlen hálával tartozom Kibelbeck Marának, aki a történet írása közben elkísért a fellegek közé, és elkapott, amikor mélyrepülésben voltam, valamint Tajti Péternek (Peetnek), aki csöndesen, végtelen türelemmel viseli elviselhetetlen természetemet. Óriási köszönet Negrának, amiért számos alkalommal volt ott éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt a szavaira. Örök hálám Burján Monikának, a Bíborhajú szerkesztőjének, akinek a szakmai segítsége számomra továbbra is felbecsülhetetlen. Köszönöm Katona Ildikónak és a Könyvmolyképző dolgozóinak (különösen Füleki Eszternek, Kiss Lacinak és Kozma Marcsinak), amiért kitartóan fáradoznak a könyvem körüli

munkálatokban. Köszönöm a facebookos rajongótábornak az aktivitást, és köszönöm a Bíborhajú minden olvasójának a támogatást. Továbbra is úgy hiszem, hogy szimbiózisban élünk. Nélkületek nem léteznének a történeteim és a karaktereim. Végül, de nem utolsósorban, nagy-nagy köszönöm a Casanovináknak, akik kitűnő őrei voltak a Bíborhajú 1. részének. Ti vagytok a legjobbak! Prológus Elisabeth Kübler-Ross szerint a kapcsolat gyászának öt fázisa követi egymást: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió, a belenyugvás. TUDOM, MI A RÉMÁLOM. Amikor a legszörnyűbb félelmed testet ölt, és megvalósulni látszik mindaz, amiről azt gondoltad, hogy soha nem következhet be. Nem történhet meg. Veled semmiképp. Nem most, nem itt, és nem a szeretett személlyel. Nem. A rémálom mégsem ez. A rémálom csupán a valós félelmeid víziója, melyet az agyad komponál a lágy ritmusban ringatózó pihenés pillanatában. Talán a tudatalattid működésbe lép, és az egyszerű figyelmezetés, amiről addig csak sejtésed volt, immár valós takarót borít az álmodra. Rémálom? Nem. A legrosszabb, amikor megvalósul mindez. Az enyém a gyász. Legalábbis ezt gondoltam, amikor elvesztettem mindazt, amiért érdemes volt léteznem. Lélegezni, élni, mosolyogni, szeretni... De a gyász is cserbenhagyott. Rémálommá változott, amikor ostoba utasszállító hajóként összeroncsolva, darabokban a sötét feneketlenségbe hullott, rögtön az indulás után.

Megfeneklett, én pedig a gyász folyamatának az első lépcsőfokán rekedtem. A fájdalom ólomsúlyként nehezedett rám, a végtagjaimra és az akaratomra, és én képtelen voltam a következő lépcsőre helyezni a lelkemet. Nem számított. Semmi és senki nem számított. A megváltó halálra vártam, miközben az ő akarata sikoltozott bennem tiltakozva. Nem hallottam. A rémálmom nem bennem élt, hanem én éltem át minden egyes elátkozott napfelkeltével, amit nélküle kellett megélnem. Szomorúan ingattam a fejem, és arra sem vettem a fáradságot, hogy egy elkeseredett könnycseppet félresöpörjek az arcomról. Tudtam, hogy örökre ott ragadok. Az első lépcsőfokon. A tagadás fázisában. A sírja fölött... 1.Victoria Cat „ Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez. ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) 1 Claire „...Gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben, jóban, rosszban, holtomiglan, holtodiglan, míg a halál el nem választ...” Nem bírtam megállni mosolygás nélkül, ahogy Kellan az elmémbe szuggerálta az eskü szövegét. Már legalább fél órája tartott a szertartás, de csak most kezdtem igazán élvezni. Lin, régi vigyázóm és David, anyai nagybátyám, aki egészen kiskorom óta nevelt, már a nyáron eldöntötte, hogy összehá1 Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéből származó idézeteket Szenczi Miklós fordításában közöljük.

zasodik. Lin gyönyörű volt hófehér, uszályos ruhájában, a selymes csipkefátyol mögött. Sugárzott róla a boldogság, és örültem, hogy David ilyen odaadó lénnyel köti össze az életét. Nem szerettünk volna feltűnést kelteni, ezért szűk körű ceremóniát szerveztünk. Kellan és én voltunk a tanúk. Az egész szertartás alatt messze álltunk egymástól — ő David oldalán, én pedig Lin mellett —, és bár igazán próbáltam minden figyelmemet a tiszteletes szavaira összpontosítani, hiába. Végig a vőlegény tanúját bámultam. Félig démon, félig boszorkány származása miatt sokan megvetették és eltaszították maguktól a mieink közül, de ő nem foglalkozott velük. Neki én számítottam, nekem pedig ő. Amikor a fogadalmakhoz értünk, némán mozgó ajakkal ismételtük a szöveget, megfeledkezve a külvilágról. Kellan felé sugalltam az igenemet. Éreztem, hogy a megfelelő varázsige felizzik a fülem mögött, és alig egy másodperccel később ugyanazt hallottam visszhangozni a gondolataimban. Félszegen elmosolyodtam, de egyéb jelét nem adtam a boldogságomnak. Végignéztem Kellan öltönybe bújtatott alakján, és ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy elborítson a hőség. Magas volt, széles vállát tökéletesen kiemelte a sötétkék szövet. Ebből a szemszögből nem láttam ugyan, de pontosan tudtam, hogy keskeny csípőjére és izmos hátsójára elegánsan simul a nadrágja. A krémszínű ing, valamint a hozzá passzoló, egy árnyalattal sötétebb, karamellszínű mellény és nyakkendő kiemelte sötét bőrét. Bár gesztenyebarna haját némi fixáló zselével megzabolázta, néhány rakoncátlan tincs mégis makacsul a homlokába hullott. Markáns arcán, melynek csábító hatását csak fokozta sötéten csillogó ónixszeme, jellegzetesen komor arcvonásai uralkodtak. A pillantása, ahogy rám nézett, mintha egészen a lelkemig hatolt volna. És tényleg így volt. Kellan számos különleges képességéhez ez is hozzátartozott: látta az élőlények lelkének legmélyét. Meg

tudta állapítani, kinek mi lakozik a tudatalatti énjében. Emellett az emberi lényeket képes volt hipnotizálni, ami az édesapjától, hajdani mentoromtól örökölt képesség volt. Gideonnal ellentétben a varázslattal bíró lényekre nem tudott hatni, viszont bármelyik emberre képes volt kiterjeszteni a saját akaratát. Erre azonban semmi szüksége nem volt, mivel hatalmas termete és határozott egyénisége olyan erőt sugárzott, melynek senki nem lenne képes ellenállni. Bűntudattal gondoltam arra, hogy alig várom a szertartás végét. Szerettem volna végre a közelemben tudni, megérinteni. Mellette lenni, ahol a helyem van. — Csókolja meg a menyasszonyt! — fordult Davidhez Kracks atya. A nagybátyám boldogan hajtotta hátra Lin csipkefátylát, hogy eleget tegyen a felszólításnak. Újra Kellanre néztem. Érzékien mosolygott rám, közben cinkosan megrántotta a szemöldökét. Az ajkamba haraptam, nehogy kitörjön belőlem a nevetés. Elnézően csóváltam a fejem, és végül engedtem, hogy a boldogság, ami majd szétfeszített, elömöljék az arcomon. Meglepetten rezzentem össze, ahogy felhangzott a taps a teremben. Lin és David mosolyogva fordult szembe a jelenlévőkkel. Mivel én voltam a legközelebbi hozzátartozó, így nekem kellett először gratulálnom. Odaléptem Linhez, közben a szemem sarkából figyeltem, hogy Kellan Davidnek nyújtja a jobbját. — Gratulálok, Lin! — mosolyogtam fel régi vigyázómra. Soha ilyen önfeledten boldognak nem láttam még eddig. — Jaj, Claire, gondoltad volna? Mert én sosem hittem, hogy a legbosszantóbb Boszorka nagynénje leszek! — nevetett rám felszabadultan, és engedte, hogy megöleljem. — Ne is mondd! Te voltál a legzsémbesebb vigyázó, akit a Bölcs rám szabadított!

Nem szekírozni a feleségemet, Claire! — hangzott fel mellettünk David kedves, mély hangja, mire mosolyogva fordultunk felé. Évődve nézett újdonsült asszonykájára. — Az mostantól az én reszortom. — Igenis, apuci! — szalutáltam tréfásan, mire David a karjába zárt. — Köszönöm, hogy itt vagy velem! — motyogta zavartan a nagybátyám, mikor elengedett. Felmosolyogtam rá, és megszorítottam a kezeit. — Kívánom, hogy legyetek nagyon boldogok! — feleltem magától értetődően, majd végigsimítottam szakállas arcán. Kicsit felengedett, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát. Átkarolta Lin karcsú derekát, és kedvesen magához húzta, közben a szavait továbbra is nekem intézte. — Remélem, hamarosan én is részt vehetek a te esküvődön! — jegyezte meg, miközben egy jelentőségteljes pillantást küldött valamerre a hátam mögé. — Elsőként te fogod megtudni, ezt garantálhatom — szólalt meg komolyan Kellan, és éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. — Indulnotok kellene, nem? — jegyeztem meg célzatosan, fejemmel az ajtó felé intve. Lin a vendégseregre pillantva elhúzta a száját, de azért boldog mosollyal karolt Davidbe. Elegáns fehér kesztyűbe bújtatott kezével laza félkört írt le a levegőben. Mire az emberek csöndes surranással füstté váltak, végül pedig semmivé foszlottak. Szomorkásan mosolyogva figyeltük a jelenetet. Az esküvői násznép összesen öt tagból állt — ebbe a jegyespár is beletartozott —, a tiszteletes pedig Lin régi ismerőse volt. Kellan és én voltunk a tanúk, a „tömeget” Milan testesítette meg egyedül. Bár elköltöztünk, nem engedhettünk meg magunknak barátokat. Igyekeztünk úgy viselkedni, és olyan életmódot folytatni, ami nem keltett feltűnést. Nem tudhattuk biztosan, de valahogy mindig úgy éreztük, hogy figyelnek —

bennünket. Engem bizonyosan, hiszen az Üldözők megmondták, nem engedik, hogy a fajtám megvesse a lábát az ő világukban. Elég volt nekik a kevert vérűeket elviselni, illetve megszokni, nem hiányzott, hogy a világegyetemet megsemmisíteni képes tiszta vérűek is erre kószáljanak. Milan ebben a pillanatban valójában illegálisan tartózkodott ebben a világban. Az ő helye Moldomusban, a boszorkányok városában lett volna. Az emberek világát és Moldomust csupán egy mágikus kapu, az Ostium választotta el egymástól. Amikor nyáron összetűzésbe keveredtem az Üldözőkkel, akikről kiderült, hogy annak a városkának a lakói, ahol felnőttem, megegyeztünk velük, hogy rajtam kívül egyetlen tiszta vérű, vagyis Utolsó boszorka sem fog ebben a világban élni. Azóta tartottak szemmel bennünket. És persze amióta az akkori legjobb barátnőm, Maxine fel nem adta őket és az elveiket azért, hogy engem megmentsen. Finom érintést éreztem a vállamon, ami visszarántott a múlt fájdalmas emlékeiből. Felnéztem, és Kellan aggódó pillantásával találtam szembe magam. Megnyugtatóan rámosolyogtam, és gondolataimat elterelve, inkább azt figyeltem, ahogy Lin és David kisétál a templomból. Sietve indultak, de ahogy közeledtek a kijárat felé, lépteik egyre inkább lelassultak. Az ajtóból még visszaintettek nekünk, aztán a templom félhomályából kiléptek a fénybe. Amint átlépték a küszöböt, Milan utánuk ment, és az ajtóban megtorpanva csettintett egyet. Láttam, ahogy a semmiből hirtelen rizseső köszöntötte a távozó ifjú házasokat, akik felszabadultan kacagva tették meg az utolsó lépéseket az elsötétített limuzinhoz. Megcsóváltam a fejem Milan romantikus gesztusán, és már indultam volna utánuk, de Kellan a könyökömnél fogva lágyan visszahúzott. — Nem felejtettél el valamit? — kérdezte mindig csöndes

hangján, mire értetlenül néztem fel rá. — Mire gondolsz? — Gyorsan végigfuttattam magamban az elintézendők listáját. Reméltem, hogy téved, mert ha valamit elfelejtettem. — A repülőjegyet lefoglaltam nekik holnap estére, az ünnepi vacsora már készen áll. — Nem egészen az evés jár a fejemben ebben a pillanatban — szakított félbe szelíden, miközben a keze gyöngéden a derekamra fonódott. A pillantása sokat ígérő volt, és csábító. — Oh! — nyögtem meglepetten. Kellan szája sarkában csúfondáros mosoly táncolt, szemei ónixfényben játszottak, ahogy lenézett rám. Úgy éreztem, magába szippant a pillantásával. A bőröm felhevült, ahogy végigcsúsztatta kezét a gerincemen, fel egészen a tarkómig, ahol cirógatva megállapodott. — Olyan gyönyörű vagy, hogy a szépséged bármelyik menyasszonyét elhalványítja — mormolta, miközben egyre közelebb hajolt hozzám. — Azért ezt úgy mondd, nehogy Lin meghallja. Csöndes nevetésére megborzongtam. — Elképzeltelek, milyen lennél fehérben — felelte, és éreztem, ahogy a karjába zárva lassan magához emel. Zavartan babráltam a zakója hajtókájával, és koncentráltam, hogyan is kell hétköznapi lazasággal válaszolni. — Kövér. Leginkább — vágtam rá azonnal, majd a ruhám felé böktem a fejemmel. — Talán nem tetszik neked az égszínkék? Lin hosszú keresgélés és gondos válogatás után végül ezt a halványkék árnyalatút választotta, mely a vállakat és a dekoltázst merészen szabadon hagyta, derékig szűken a testhez tapadt, onnan pedig a könnyű anyag lágyan omlott le a földig. Lin szerint ez a modell kiemeli az ártatlanságomat. — Dehogynem, bár emlékszem, hogy a vörös legalább ilyen jól áll neked — mondta Kellan, majd merengve nézett rám,

mintha elképzelne abban a bizonyos másik ruhában. — És az esemény, ami ahhoz a ruhához köt, azt hiszem, kicsit elfogulttá tesz. Életem egyik legeseménydúsabb éjszakája volt, amikor azt a bizonyos bíborszínű ruhát viseltem. Akkor történt, hogy először csókolt meg úgy, hogy az érintése nem okozott fájdalmat nekem. Addig a pillanatig nem jöttünk rá, hogy láthatatlan alakjában megérinthetjük egymást. Ez is a képességei közé tartozott. Láthatatlan burkot volt képes maga köré vonni, ilyenkor egyedül nekem volt látható. Később persze ez a problémánk is megoldódott, hiszen amikor a Zsoldost megpróbáltam megölni, egy gyilkos ige, az Ultimspirit beégette magát a bőrömbe. Ezáltal én is gonoszabbá váltam, így már képes voltam elviselni egy olyan lény érintését, akinek az egyik szülője történetesen démon volt. Ugyancsak a vörös ruhás estén történt, hogy majdnem együtt töltöttük az éjszakát. Mármint úgy igazán. férfi és nő módjára, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ha a Zsoldos nem éppen azt a pillanatot választotta volna, hogy kiszakítsa a szobám falát, már attól az éjszakától fogva nem nevezhetném magam szűznek. Így viszont. Zavartan zökkentem vissza a valóságba. Figyelmen kívül hagytam a megjegyzés célzatosságát, de a szívem így is a torkomban dobogott. Meglepődtem, hogy egyáltalán képes vagyok megszólalni. — Arra gondolsz, amikor a Zsoldos ránk támadt aznap éjjel? — incselkedtem fesztelenséget mímelve, de ahogy bosszús fényt láttam felvillanni sötét szemében, kitört belőlem a nevetés. Túl hangosra sikeredett, visszhangzott tőle a templom. — Nem nyert — súgta a fülemhez hajolva —, de már közel jársz. — Segíthetnél. — leheltem akadozó lélegzettel, és a mellkasának támasztottam a tenyeremet. — Köze van ahhoz, amit a támadás előtt csináltunk.

Olyan mélyen vörösödtem el ezekre a szavakra, hogy attól féltem, ott helyben lángra lobbanok. A gótikus falak visszaverték Kellan mélyen zengő nevetését. — Látom, már rémlik. — Azt hiszem, sejtem — mosolyogtam rá félszegen. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a tekintetünk összekapcsolódott. — Tehát, Mr. Black! Megcsókolná az itt jelen lévő hajadont? Elmosolyodott, és az egyik tenyerével megtámasztotta a tarkómat, míg a másik kezével szorosan tartott a derekamnál fogva. — Az egész átkozott ceremónia alatt ez járt a fejemben. Szája lágyan az enyémhez ért, és éreztem, ahogy az erő kiáramlik a végtagjaimból. Kellan ajkának feszes, mégis gyengéd érintése a legédesebb ambrózia volt számomra. Vad szenvedélyt lobbantott lángra bennem, mintha a testem az ő érintésére ébredt volna álmából. Mielőtt a csókunk igazán elmélyülhetett volna, udvariatlan torokköszörülés szakított félbe minket. Támadásra készen fordultunk a hang irányába: egy magas fiú sétált felénk szemtelen hanyagsággal. Jégszőke haja szinte fehér volt, arcán önfeledt vigyor terült szét. — Már elnézést, tisztelt ifjú pár, de azt hittem, ezen a részen már túl vagyunk. Mostanra mindenki az esküvői tortát habzsolja, jó esetben — jegyezte meg pergő nyelvvel Milan. Kibontakoztam Kellan karjaiból, és örültem, mert láttam az arcán, mennyire sajnálja, hogy el kell engednie. Én is bántam, hogy elmúlt a pillanat, de tudtam, hogy ő ott lesz nekem a következő napokban is, míg Milan valószínűleg bármelyik percben kámforrá válhat. Szó szerint. Odaszaladtam a fiúhoz, és átöleltem a nyakát. Mint a legtöbb férfi ismerősömnek, neki is le kellett hajolnia hozzám, mivel hiába volt két évvel fiatalabb nálam, mégis bő húsz centivel ütötte az én magasságomat. — Örülök, hogy eljöttél — súgtam a fülébe, mire huncutul

felnevetett. — Ki nem hagytam volna Lin cukkolását. Kellan is odaért hozzánk, és barátságos jobbot nyújtott, amit Milan elfogadott. Annyira emberi gesztus volt, hogy mosolyognom kellett. Az enyémek közül senki nem bízott igazán a féldémonban, Milan azonban más volt. O mindig is normálisnak tartotta, hogy a mentorom nem tiszta vérű boszorka. — Te miért nem osztozol a többiekkel az élvezetekben? — kérdezte Kellan csúfolódva, majd beletúrt sötét hajába. Csupán egy sanda pillantást vetett rám, de ennyi elég volt, hogy rádöbbenjek, mennyire igyekszik megnyugodni. Együtt érzően néztem rá — a szívem még mindig hevesen kalimpált a mellkasomban, hiába próbáltam csöndesebb iramra bírni. Milan bosszúsan fújtatott, és hátradobta hátközépig érő, szőke loboncát. — Rejtőzöm — osztotta meg velünk a titkát, majd tengerzöld szemével szúrósan végigmért bennünket. — Bár nyilvánvalóan nem olyan kellemes okaim vannak, mint nektek. — Hol hagytad a testőrödet? — kérdeztem szemrehányóan, mire felháborodásában hűs légáramlatot támasztott a templom belsejében. Milannak ugyanis megvolt az a különleges képessége, hogy bármikor jégszekrénnyé tudta változtatni a legforróbb helyiséget is. Máris kellemesebben éreztem magam, és sikerült teljesen a szavaira koncentrálnom. — Az nem testőr! — vetette oda félvállról. — Az csak egy kislány. Te jó ég, Claire, hiszen még nálam is fiatalabb fél évvel! Barbie babák valók még neki, nem harc. — Milan! — igyekeztem komoly, korholó képet vágni, ahogy a fiúra néztem. — Trixie igenis a testőröd! — Inkább az ölebem. Állandóan a nyomomban jár — húzta el a száját, és olyan fintort vágott, hogy majdnem megsajnáltam. — A Bölcs rendelte melléd — mutattam rá. — Aha, aki egy nyolcéves kislány.

Olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek, akit nem engednek a homokozóban játszani — dorgáltam meg, de nem bírtam megállni, hogy elnézően el ne mosolyodjam. Még tisztán emlékeztem rá, mennyire ellenséges voltam Linnel, amikor hozzánk került. Első mentorom és atyai jó barátom, Gideon halála mélységesen felkavart, és elutasítottam mindenkit, aki a közelembe akart férkőzni. Lint rendszeresen leráztam, és igyekeztem a lehető legkevesebb időt a társaságában tölteni. Teljesen átéreztem Milan helyzetét, de ahogy eszembe jutott Lin, valahol Trixie-t is sajnáltam kicsit. — Én, kedves, tiszta vérű Claire, férfi vagyok! — folytatta Milan. — Akár be is bizonyíthatnám, ha ez a kétajtós szekrény itt melletted nem meresztgetné rám olyan fenyegetően a démoni retináját. — bökött a fejével Kellan felé. Talán abban reménykedett, hogy sikerül felbosszantania, de Kellan a mennyezet felé emelte a szemét, majd vissza, így jelezve, hogy esze ágában sincs fenyegetésként tekinteni a fiúra. — És főként, ha nem lennék két évvel idősebb nálad — fejeztem be a megkezdett mondatot, mire Milan hanyagul legyintett. — Hidd el, bébi, sötétben nem vennéd észre. — Hé, Casanova! — szólalt meg Kellan árnyalatnyi derültséggel a hangjában. — Máris megmutathatod, mekkora legény vagy. Milannal mindketten kérdőn néztünk rá, ő pedig a fejével a hátunk mögé intett. A jelzett irányba fordultunk, és a templom ajtajában megpillantottunk egy apró termetű, vékony lányt, akinek égővörös hajzuhataga bájos csigákban keretezte kedves arcát. Lágy vonásait szeplők hada díszítette, melyek valószínűleg minden bőrrel fedett területére kiterjedtek. Elegáns, krémszínű nadrágkosztümöt viselt, hozzá illő magas sarkúval. Nagyon aprónak és tűzről pattantnak látszott, ahogy vékony karját haragosan összefonta a mellkasán. —

Hirtelen ívelt szemöldöke miatt úgy festett, mintha mindig dühös lenne. Ebben a percben azonban valóban az volt. Smaragdzöld szeme haragos szikrákat lövellt, és ha módjában állt volna, bizonyára azonnal kivégzi Milant. — Hé, Trixie! Lekésted az esküvőt — jegyezte meg csúfondárosan a fiú, mire Trixie tombolva megindult felé. — Még egy dobásod van, Milan! — Meghökkenve néztem rá. A lány hangja egyáltalán nem illett apró, törékeny termetéhez. Egészen mély volt, mezzoszoprán, vagy talán alt, rekedtes színezettel. — Mi a baj? — Milan maga volt a megtestesült ártatlanság, fojtott indulatát csak szájának apró rezdülése árulta el. — Talán nem tetszett a fürdő? Meglepett pillantást váltottam Kellannel, de ő is értetlenül állt a hallottak előtt. — Dehogynem — felelte elnyújtva Trixie. — Az a tucatnyi vénember a gyógyfürdőben azt mondta, hogy öreg napjaik kiemelkedő látványa voltam bikiniben. Ahogy beszélt, a lány egyre vörösebb lett az emlék hatására, és meglepődve tapasztaltam, hogy apró, piros szikrák pattognak égő arca körül. Abban a pillanatban, ahogy ő is észrevette, megtorpant, mélyeket lélegzett, mire a szikrák eltűntek, és az arca is visszanyerte eredeti színét. Ámulva figyeltem az önkontrollját. — Ne feledd! Még egy dobásod van! — nyitotta fel csillogó szemét higgadtan, de a pillantásával majd felnyársalta a fiút. Milant nem hatotta meg a fenyegetőzés. Közönyösen figyelte a lányt. — És aztán? — Aztán végeztünk! Elegem van, betelt a pohár! — Trixie komolyan nézett rá, szemében őszinte megbántottság csillogott. Mutatóujját fenyegetően emelte Milan arca felé. — Ha még egyszer átversz, magadra maradsz. Azzal fogta magát, és sarkon fordulva kiviharzott arra, amerről

érkezett. Ennyit a bemutatkozásról, gondoltam, majd szemrehányó tekintettel fordultam Milan felé. A fiúból fagyos légáramlat áradt, ebből tudtam, hogy jobban megviselte az iménti jelenet, mint azt mutatni szerette volna. Igyekezett azért hanyag mosolyt erőltetni az arcára. — Az előző tíz alkalom után is ezt mondta — vont vállat. — Majd megbékül most is. Vigasztalóan vállon veregettem, de tapintatosan megtartottam magamnak a véleményemet. Éreztem, hogy Kellan megragadja a kezemet, ujjainkat egymásba fontuk, és elindultunk a friss házasok után. Öntudatlanul ragaszkodtunk az ilyen apróbb érintésekhez. Kényszeresen fogódzkodtam meg benne, vagy simultam oda hozzá, ha már bizonyos ideje nem érintkeztünk. Már kezdtem volna pszichológiai analízisekben keresni ennek a kényszernek a magyarázatát, de észrevettem, hogy ő is hasonlóan cselekszik, valahányszor a közelembe kerül. Végigsétáltunk a templomtól induló kikövezett ösvényen. Bár lassan a télhez közeledtünk, meglepően enyhe volt az idő. Ajándékként tekintettük a halvány napsütést, amely a ködfoszlányokat lassan felszárította. Nem volt szükség kabátra, de vékony koszorúslányruhámban már meg-megborzongtam az időnként feltámadó hűvös szélben. A szemem sarkában apró mozgást érzékeltem. Összerezzentem, de ahogy odanéztem, rájöttem, hogy csak egy macska. Elfordítottam a pillantásomat, néhány lépés után azonban akaratlanul is visszanéztem. A macska minket figyelt. Nem úgy viselkedett, mint egy átlagos macska, amelyik kényelmesen nyalogatja a mancsát, majd nagyot ásítva továbbáll. Ez a macska hozzá sem ért hollófekete bundájához, csak követett minket, ahogy végigmentünk a kis ösvényen. Hideg zöld és fakósárga színek keveredtek a szemében, és egyszer sem pislogott, míg szúrós tekintetét rajtunk tartotta.

Megborzongva fordultam Milan felé, és kényszerítettem magam, hogy ne nézzek újra a macskára. — Mit csináltál a testőröddel, hogy ennyire mérges rád? — kérdeztem, miközben végigsétáltunk a templom mellett kanyargó ösvényen, melyet az ősz utolsó virágai szegélyeztek. — Semmit — vágta rá túl gyorsan, és erősen fókuszálni kezdett valamire a távolban. Nem tudott átverni, tisztában voltam vele, hogy kerüli a szemkontaktust. Szúrós pillantást vetettem rá. Persze nem láthatta, de mintha megérezte volna. Magyarázkodni kezdett. — Ugyan már, csak egy apró tréfa volt. Már itt voltunk ebben a világban, és ez a csaj még nálam is elveszettebb. Azért én már átjöttem néhányszor hozzátok, ugye, de ez még soha ki sem mozdult a Ködön túlra — hadarta megvetően, alkalmat sem adva, hogy felvilágosítsam, ez azért nem lehetett valami kellemes érzés Trixie-nek. Milan egyre jobban belelovalta magát. — Persze nem olyan Neander-völgyi, hogy meglepődjön a kocsikon, meg az áramon, meg hasonlókon, de amikor valaki a közelembe jött, azonnal igazi fúriává változott. Mintha valami átkozott gardedám lenne, aki vigyáz a már nem létező erényemre. Megőrjített! — És? — És kicsit elküldtem pihenni egy északi gyógyfürdőbe — fakadt ki Milan, miközben lassan elértük a kifejezetten erre az alkalomra bérelt fekete Mercedest. Kellan gálánsan kinyitotta előttem az utasülés felőli ajtót. Melegen rámosolyogtam, kezemmel végigsimítottam az övén, mielőtt beszálltam volna. Milan dacosan vágta be magát a hátsó ülésre, Kellan pedig beült a volán mögé. Úgy láttam, remekül szórakozik a fiún. — Nem értem, miért olyan nagy baj, ha elküldted pihenni — fordultam hátra értetlenül, amennyire a biztonsági övem engedte.

Kellan nem kommentálta a fiú heves szóáradatát, de ajkának szegletében nevetés bujkált. Indított, mire a motor dorombolva életre kelt. Milan úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. — Nem figyeltél? Egy szál bikiniben a gyógyfürdő közepére küldtem. a sok kéjenc közé. — Oh! — kapcsoltam kissé megkésve. — Megérdemelte — győzködött engem éppúgy, mint saját magát. — Milan, ugye tisztában vagy vele, hogy Trixie a testőröd? — szólalt meg mellettem váratlanul Kellan. Meg sem várva a fiú válaszát, folytatta. — A testőr hatalma nem akkora, mint azé, akit védelmez. A testőrök hatalma csupán egy dologban teljesedik ki: a védelemben. Trixie nem tud érdemben védekezni a szeszélyeid ellen, és így nem tudja teljesíteni a feladatát, hogy megóvjon téged a támadásoktól. — Mire akarsz kilyukadni? És egyáltalán: hogy tudna megvédeni bármitől, ha nincs akkora hatalma, mint nekem? — szakította félbe türelmetlenül Milan. Idegesen pillantottam Kellanre. Féltem, hogy a fiú felbosszantja, de Kellan ajkán továbbra is elnéző mosoly játszott. — Pontosan tudod, hogy a testőrök bármekkora támadást képesek elhárítani, ráadásul van még egy dolog, amit neked soha, nekik viszont bármikor szabad. Sokatmondó pillantást vetett Milanra a visszapillantó tükörben, majd egyszerre mondtuk ki mindhárman, amire gondolt. — Gyilkolhatnak. Ezzel mind tisztában voltunk. A tiszta vérűek, vagyis az Utolsók, amilyenek Milan és én voltunk, nem használhattak halálos erejű átkot senkire. Milannak nem is volt soha a fejében, én viszont elragadtattam magam. Amikor utoljára egy zsoldos közelébe kerültem, és a gyilkos ige a kulcscsontom fölé égette magát a bőrömbe. Csak Kellan bársonyosan csábító hangján

múlott, hogy nem változtam át démonná. Ugyanis, ha gyilkolunk, az erőnket felemészti a sötétség, és a lelkünk megszűnik létezni. Milan elégedetlenül, de legyőzötten sóhajtott. — Remek! Saját százhatvan centis, nőnemű kivégzőosztagom van. — Hé, ha lehet, a testmagasságot hagyjuk ki a kifogások sorából — szúrtam közbe sértődöttséget mímelve. Megértettem mindkét fél helyzetét, ezért egy szemrehányó pillantással Kellanbe fojtottam a megjegyzést, ami kikívánkozott belőle. A környék megelevenedett körülöttünk, ahogy visszaértünk a városba. Bár az esküvőt egy elhagyatott külvárosi kápolnában tartottuk meg, a házunk mélyen a város szívében bújt meg. Kellan rákanyarodott az épülethez vezető útra, majd begördült a mélygarázsba. Miután egy másik államban a belvárosba költöztünk, nehéz volt olyan helyet találni, ahol nem szúrunk szemet senkinek. Az egyik luxusszálloda tetőlakosztályát találtuk megfelelő otthonnak. Az egyetem közel volt, és a tetőn nyugodtan gyakorolhattuk a különböző színes fényjelenségekkel járó varázslatokat és bűbájokat. Nem láthatott meg bennünket senki, hiszen jóval a város fényei fölé nyúlt az épület. A pénzügyi helyzetünkről engem nem tájékoztattak, de tisztában voltam vele, hogy a magamfajtának nem nehéz anyagi javakhoz jutnia. A tőzsdén kívül az ingatlanpiac is kitűnő befektetésnek bizonyult, különösen akkor, ha némi mágiával fűszerezték. Lin és Kellan intézték ezeket az ügyeket. Kiszálltunk a sötét Mercedesből, egymás mellé sorakozva a liftek felé indultunk, közben folyamatosan hallgattuk Milan duzzogását. — Törpeterminátor! A melltartójában is ártásokat rejteget! A parkolószint félhomályba burkolózott, lépteink visszhangot

vertek a kongó falak között. Kellan kisimított egy tincset az arcomból, ami minduntalan kicsúszott a fülem mögül. Hirtelen kellemetlen érzés hasított belém. Rosszat sejtve megtorpantam, és mintha tükörmozgást végeznének, Kellan és Milan is mozdulatlanná merevedett. Fagyos légáramlat sodródott felénk, mintha figyelmeztetés lett volna. Lenéztem a csuklómra, melyen máris felizzottak az őseim védelmező igéi. Milan azonnal elhallgatott, és tengerzöld szemével a sötét folyosót fürkészte. — Ketten vannak — csendült fel mellettünk egy rekedtes női hang, az egyik kerek oszlop árnyékából. Milan bosszúsan fújtatott. — A frászt hoztad rám, Trixie! — Nincs túl nehéz dolgom, ugye? — lépett elő az apró lány. Szeplős arcán gúnyos mosollyal közeledett Milan felé, lépteinek hangos koppanása felverte a parkolóház rideg csöndjét. — Kik azok? — kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a kis közjátékot. — Csak két Üldöző — mormolta Kellan, de haragosan ráncolta össze a homlokát. Mindenki feszülten figyelt. Semmi nem mozdult, majd a lépések újra felhangzottak, ezúttal a hátunk mögül, és valami különös doromboló hang is társult hozzájuk. Végigfutott a hátamon a hideg, szaporán szedtem a levegőt, kezdtem igazán pánikba esni. Éreztem, hogy a védelmező igém egyre intenzívebben izzik a csuklómon, így már biztos lehettem benne, hogy valaki ártó szándékkal közeledik felém. „Nyugalom! Nem hozzád jöttek!” — csendült egy hang a fejemben. — Lucas! — sóhajtottam. Éreztem, hogy a megkönnyebbülés hűs folyamként árad szét bennem. Az ő lépteit hallottam. Az én testőröm — Trixie-vel ellentétben — férfi volt. Ráadásul abból a veterán fajtából, aki

mindent az erejével, nyers erőszakkal intéz el. — Van még itt valami — mondta Kellan továbbra is a sötétséget pásztázva. Közelebb lépett hozzám, és úgy helyezkedett, hogy takarásban legyek. Széles vállaitól, fölém tornyosuló alakjától alig láttam valamit. A parkolóház túlsó végében a lift zökkenve leért, majd a súrlódó hangot is hallottuk, ahogy kinyílt. Újabb lépések zaját verték vissza a hideg kőfalak, és az ellenséges légáramlat egyre erősebben vett körül bennünket. — Lucas, ki van veled? — fordította oldalra a fejét Kellan. A hangja csöndes volt, mégis tisztán ki lehetett venni a szavait. Nem értettem, kiről beszél. Érzékeltem a hátam mögött Lucast, de mást nem hallottam, csak azt a különös dorombolást. Nem tudtam, mire vélni, értetlenül álltam a hang előtt. — Barát — mormogta Lucas kelletlenül. Mielőtt reagálhattunk volna, két alak tűnt fel a parkolóház túlsó végén. A világítás gyér volt ugyan, de ahhoz éppen elegendő, hogy felismerjem őket. Bertha és William. Ahogy megláttam őket, emlékek sora rémlett fel előttem. Csupán két hónapja történt. Szinte felfoghatatlan, de valóban csak ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk az Üldözőkkel. Azokkal az emberekkel, akik generációról generációra öröklik ezt a „foglalkozást”. Az egyetlen céljuk, hogy az ő végtelenül tiszta világukat megőrizzék továbbra is olyannak, amilyen: emberinek. A legjobb barátnőm, Maxine az életét áldozta értem. Ezzel fellázadt az Üldözők alapvető hite és életfelfogása ellen, miszerint egy Boszorka nem lehet barát. Bertha, Maxine anyja akkor megbocsátott, de William soha. Az iskola sztárjával, Williammel egy évfolyamba jártunk, akár ki is alakulhatott volna valami közöttünk, de pechére éppen akkor toppant az életembe Kellan. Onnantól kezdve esély sem volt rá, hogy bárki mást észrevegyek.

Bertha középmagas, dekoratív nő volt. Kerek arcát szögegyenes, szőke hajtincsek keretezték. Rendkívüli bájt kölcsönzött neki, ahogy hatalmasra nyílt kék szemével kíváncsian szemügyre vett bennünket. Minden mozdulatában Maxine-re emlékeztetett. William nem sokat változott, mióta nem láttam, noha sötétszőke haja most rövidre volt nyírva, mintha katonás rendben akarná tudni a legutolsó hajszálát is. Úgy tűnt, mintha nőtt volna, már csaknem olyan magas volt, mint Kellan. Régebben napbarnított bőre megfakult, arcán harag és a keserűség tükröződött. Idősebbnek tűnt a koránál. Amikor közelebb értek hozzánk, lassítottak, majd háromlépésnyire tőlünk megtorpantak. — Rég találkoztunk. — kezdte Bertha óvatosan, bizonytalan pillantását rám függesztve. Gyanakodva ráncoltam a homlokom. — Nem olyan régen — emlékeztettem ridegebben, mint szerettem volna. Milan jó hangulatában volt, ezért rákontrázott. — Nem elég rég! — Nem lett volna erre szükség, ha betartjátok az alku rátok eső felét — reccsent William. Olyan hirtelen csattant fel, és annyi gyűlölet volt a hangjában, hogy akaratlanul is összerezzentem. — William. — Nem, Bertha! Ez az igazság! — szakította félbe a nőt Will. — Továbbra is rébuszokban akarsz beszélni, ember? — kérdezte gúnyosan Trixie, rekedtes hangjából áradt a fenyegetés. Nem csupán üres ígéret volt a cselekvésre, hanem tömény mentális támadás. Will azonban meg se rezzent. — Nem hozzátok jöttünk. Csak hozzá — intett a fejével Milan felé, de a tekintete ide-oda ugrált Kellan és Lucas között. — A szabályt ő szegte meg, amikor visszatért ebbe a világba,

nyomós, számunkra megmagyarázható indok nélkül. Milan egyik szőke szemöldöke felszaladt, vékony ajkán csúfondáros mosoly jelent meg. — És mit akarsz tenni ellene? — Nem hiszem, hogy igazán szeretnéd tudni, öcsi! — A kakasviadalt megrendezhetitek később is, előbb azonban elmondhatnátok, mi a probléma — javasolta némi éllel a hangjában Trixie, és úgy mozdult, hogy ha kell, előbb tudjon Willhez érni, mint ő Milanhoz. Testőrvére kétségtelenül működött: a legjobb védekezés természetesen a támadás. Éreztem Lucast, de nem láttam. A különleges mentális kapcsolat miatt mindig pontosan tudtam, hol van, nem volt szükség vizuális megerősítésre. Kellan gyakran jegyezte meg évődve, hogy erre bizony féltékeny is lehetne, azonban elég meggyőzően állítottam, hogy elhiggye, erre semmi szükség. A szituáció kísértetiesen emlékeztetett egy korábbi eseményre: hirtelen a tisztáson éreztem magam két hónappal korábban. Újra ott voltam a Ködben, ahol az Üldözők a végletekig feszítették a türelmünk határait. Mintha időzített bombán ülnénk megint. Ismét hallottam a dorombolást, de ahogy körülnéztem, semmit nem láttam, ami igazolta volna egy macska jelenlétét. Ráadásul ez a dorombolás sokkal mélyebb és intenzívebb volt, mintha nem is házimacska, hanem egy nagyobb testű ragadozó adta volna ki magából. Gondolatban megcsóváltam a fejem. Már különös hangokat is hallok egy feszült pillanatban. Tisztára bolond vagyok. A vita közben folytatódott, végül Kellan szólalt meg. — Az alku szerint bárki átjöhet, és következmények nélkül eltölthet itt huszonnégy órát. — Talán a mi óránk gyorsabban ketyeg. — vágta rá gúnyos, kihívó mosollyal William. Az a különös érzésem támadt, hogy provokálni akarja Milant. Ehelyett azonban Trixie-t sikerült felbőszítenie. Az apró lány

hatalmas tűsarkúiban egy lépéssel közelebb koppantotta magát Willhez, közben fenyegetően ráemelte a mutatóujját. — Talán meg kellene tanulnod használni az órát! — jegyezte meg, majd fitymálóan hozzátette. — Bár valószínűleg az a kis teljesítményű emberi agyad képtelen végrehajtani ezt az egyszerű feladatot. Bertha jól láthatóan elsápadt, és belekapaszkodott Will karjába. — Ideje mennünk! William lerázta magáról a nő kezét, és továbbra is kihívóan nézett ránk. — A te hibád az egész! Miért nem tudtak otthagyni téged a te fajtád között, amikor meghalt az anyád? A szavai éles mennydörgésként hatottak a parkolóház nyomasztó csendjében. Elkaptam Kellan karját, hogy megállítsam. Nem akartam harcot, nem akartam összecsapást, csak szerettem volna végre eltűnni innen. Az események felpörögtek. Alig tudtam követni, olyan gyorsan történt minden. — Vicky, állj! — harsant Lucas parancsa olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle. Hideg volt, és olyan kemény, hogy a legszilárdabb gránitot is kettéroppantotta volna. Alig futott át az agyamon, hogy ki lehet az a Vicky, amikor váratlanul egy fekete árny rontott neki Will hatalmas testének. Valahonnan a fejünk fölül érkezett a támadás. Egy hosszú, karcsú, fekete füstbe burkolózó alak lendületből döntötte le Willt a lábáról, de mielőtt eleshetett volna, megragadta a nyakánál. Az egyik tartóoszlophoz szegezte úgy, hogy a lába nem érte a földet. Mindenki szoborrá merevedve figyelte a fekete füstöt. Tisztában voltunk vele, hogy csupán egy mágikus köpeny lehet, de nem tudtuk kivenni, ki rejtőzhet alatta. Fogalmam sem volt, mi zajlik a szemem előtt. Olyan volt, mintha egy filmet néznék, aminek lemaradtam az elejéről.

Lucas volt az első, aki magához tért. Úgy tűnt, közülünk ő az egyetlen, aki nagyon is tisztában van a fekete lény kilétével. Ahogy Lucas mellém lépett, és felpillantottam rá, egy csöppet sem irigyeltem ezt a valakit. A testőröm arcán olyan féktelen indulat tükröződött, hogy attól tartottam, menten letépi az idegen fejét. — Vicky! Azonnal elengeded azt az embert! Hallottad? Most! Hiába. A füstszerű valaki továbbra is ott örvénylett az oszlophoz rögzített Will előtt, és a nyakánál tartotta olyan biztosan, mintha csak parancsot kapott volna erre. Ügyet sem vetett a környezetére, Will arca pedig egyre élénkebb színárnyalatokat produkált az oxigénhiány miatt. — Az ördög vigyen el téged, meg a Bölcset is, amiért rám szabadított! — fakadt ki Lucas. Cifra káromkodásáradata megállta volna a helyét bármelyik emberi kocsmában. Csodálkozva figyeltem a jelenetet, Milan remekül mulatott, és úgy láttam, Kellan szemében is elégedett fény csillog, ahogy a kínlódó Willt nézte. Lucas végül a fejemben szólt hozzám. „Claire, szólj neki!” Úgy néztem fel rá, mintha azt mondta volna, hogy vetkőzzek meztelenre. A pillantásomra keményebb üzenetet küldött mentálisan. „ Csak rád hallgat. Parancsolj rá, különben megöli azt a szerencsétlent!” Nem értettem. Hogyan mondhatnám meg én bárkinek is, hogy mit tegyen? Parancsoljam ráadásul. És nem is akárkinek, hanem egy fekete füstfelhőbe burkolózó gyilkológépnek. Lucas türelme elfogyott, mielőtt megemészthettem volna a kérését. „Csak simán bízz bennem, ahogy eddig!Majd elmagyarázok mindent.” Kétségbeesetten néztem rá, majd Willre, akinek az ajkai

egészen elkékültek, az arca pedig halványszürke árnyalatot öltött. A sípoló hang, ami betöltötte az egész parkolóházat, tőle származott. „Mondd neki, hogy engedje el!” Lucas most már sürgetett. Kellan észrevette, hogy valami történik. Felém mozdult, de alig láthatóan intettem neki, hogy ne tegye. Ha közel engedem magamhoz, soha nem leszek képes tisztességes parancsot kiadni ennek a valaminek. „Claire!” A füstszerű lényre fókuszáltam. Felkészültem, hogy természetesen nem engedelmeskedik majd nekem, én pedig komplett idiótát csinálok magamból a barátaim és az Üldözők előtt. Mégsem engedhettem, hogy végezzen Willel. Tartottam tőle, hogy ez újabb összecsapásokhoz vezetne a boszorkányok és az Üldözők között. — Engedd el! — bukott ki végül belőlem a parancs. Éreztem magamon a csodálkozó pillantásokat, hallottam Milan kuncogását, de nem foglalkoztam semmivel. Némán figyeltem, ahogy a hangomra a füst váratlanul megdermedt, majd lassan a földre eresztette Will fuldokló testét. „ Oké, ügyes. Most dicsérd meg, hogy az ördög vinné el azt a makacs pofáját!” Már meg sem lepődtem a különös mondaton, azon azonban igen, ahogy azt Lucas gondolatban kiejtette, ezúttal ugyanis lényegesen kedvesebben csendült a hangja. Közelebb akartam lépni az örvénylő füsthöz, ami most kicsit elveszve, tétován állt az áldozata fölött, de tudtam, hogy Kellan úgysem engedné. — Jól van — súgtam csöndesen, de a szavaim így is kongtak a parkolóházban. — Ügyes vagy, Vicky! Hirtelen ugrott be a név, ahogy Lucas először nevezte az idegent. Először féltem, hogy rosszul emlékeztem, de aztán a fekete füst lassan magas, vékony alakká formálódott. Andezitszínű latexruhát viselt, mely második bőrként tapadt a testére.

A korábban hallott dorombolás újra felhangzott, most már biztosan tudtam, hogy ettől a valakitől ered, aki füstköpönyegét levetve immár teljesen láthatóvá vált. Lassú, lusta, elnyújtott mozdulatokkal fordult felénk, nehogy a hirtelenségével magára vonja a haragunkat. Egy ázsiai lány volt, középen elválasztott, szögegyenes fekete haja a vállára hullott. Magasabb volt nálam, de Kellanre még neki is fel kellett néznie. Alabástromarca akár egy tökéletesre formázott porcelán, mandulavágású szeme barnán, melegen csillogott, ahogy rám nézett. Pisze orra kecses ívben feszült, felső ajka pedig teltebb volt, mint az alsó, mintha szilikonozva lett volna. Mégis, ahogy végignéztem a lányon, biztos voltam benne, hogy minden egyes porcikája valódi. — Lucas, mire véljük ezt? — fordult a testőrömhöz Kellan. Éppúgy össze volt zavarodva, mint én, de őt ez különösen bosszantotta. Nem tudta mire vélni a lány különös szótlanságát, és minden pillanatban támadástól tartott. — Nyugi! Nem ártalmas. — Nem ártalmas? — Bertha hirtelen megtalálta a hangját. Próbálta Willt magához téríteni annyira, hogy méltósággal el tudjanak menni a helyszínről, de egyelőre a fiú minden erejét felemésztette, hogy friss oxigénnel töltse meg a tüdejét. — Mégis mikor lenne ártalmas? Ha kivégezte volna? Lucas metsző pillantást vetett a nőre. — Rosszul fogalmaztam: ránk nem ártalmas — javította ki magát unottan, majd Kellanhez fordulva élénkebben folytatta. — Claire parancsol neki. Kizárólag. Senki másra nem hallgat. — De. miért? — kérdeztem, és feltűnt, hogy a lány az én hangomra élénkebben figyel, mint a többiekére. Az arca kifejezéstelen volt, de a szeme izgatottságról árulkodott. Szinte éreztem a belőle áradó vibrálást. Lucas borostás arcán keserű mosoly jelent meg, ahogy odalépett a lány mellé. Úgy mutatott rá, mintha csupán egy használati tárgy lenne.

— Ez itt Victoria Cat. A Bölcs küldte neked ajándékba.

2. Amikor a világ összeomlik „Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve, Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más... ” (Edgar Allan Poe: A holló) 2 Claire MÉLY CSEND FOGADTA A BEJELENTÉST. Ennél jobban azzal sem lepett volna meg, ha közli, hogy ezentúl rendszeresen borotválkozik és öltönyt fog hordani. Az én döbbenetem azonban meg sem közelítette Milan és Trixie ámulatát. — Egy Cat! Úgy tudtam, egyetlen példány sem maradt a fajtájukból — sóhajtotta őszinte csodálattal Trixie. Milan szinte öntudatlanul áradozott tovább. — A győzelem macskája! Azt gondoltam, csak mítosz, amivel gyerekkoromban próbáltak elaltatni. Trixie nőhöz nem méltóan horkant fel. — Mikor is volt utoljára? Tegnap éjjel? Gúnyolódásának elvette az élét, hogy mindketten továbbra is leplezetlen ámulattal bámulták a lányt. Kezdett bosszantani, ahogy bántak vele. Végtére is nem robot, vagy igazi macska. — Nekem nem küldött ilyet a Bölcs? — nyafogott Milan, és már csak egy lépés választotta el, hogy el ne kezdje tapogatni és bökdös- ni a szerencsétlent, hogy megállapítsa, valódi-e. — Mi az, hogy ilyet? — suttogtam felháborodva. Úgy tűnt, csak Vicky hallja, amit mondok. És persze Kellan, aki finoman megszorította a kezemet. Neki sem tetszett a bánásmód, de ő többet tudott, mint én. Ebben biztos voltam. — Claire-rel kivételez, ezt meg is mondom Reginának, ha hazamentem. — pufogott Milan. — Akkor csak menj! — csattant fel ingerülten Bertha. 2 Edgar Allan Poe A holló című versének részleteit Csillag István fordításában közöljük.

Teljesen elfeledkeztem a jelenlétükről. Időközben Willnek sikerült újra levegőhöz jutni, így már normális arcszínnel, de továbbra is gyilkos tekintettel méregetett bennünket. — Te! — mutatott Milanra, a szorítástól rekedtté vált hangján. — Vissza kell menned! Mielőtt lemegy a nap. Különben. Nyitva hagyta a fenyegetést, majd egy legyintéssel lerázta magáról Bertha aggodalmas érintését, és botladozó léptekkel elindult a parkolóház kijárata felé. Nem arra távoztak, amerről jöttek. Próbáltam visszaterelni a gondolataimat a macskalányhoz, de nem tudtam elszakadni a kérdéstől, mi lehet az oka, hogy Bertha és Will idejött. Úgy tűnt, mintha az asszony maga sem tudná eldönteni, hogy velünk van-e, vagy ellenünk. Milan nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a jelenetnek. A szeme szinte kocsányon lógott, úgy bámulta a lányt. — Valaki elmagyarázná végre, hogy kicsoda ő? — csattantam fel kicsit ingerültebben, mint kellett volna. Lucas megrázta a fejét. — Nem ki, hanem mi. Ő érted létezik. Olyan, mint egy organikus robot. — De nem beszélhettek róla úgy, mintha nem lenne élő, lélegző valaki! — fakadtam ki. — Emberiességről még nem hallottatok? — Jézusom! — nézett rám elszörnyedve Milan. — Milyen mesékkel tömték a fejed gyerekkorodban, emberlány? — A Hamupipőkével meg a Szépség és a szörnyeteggel — vágtam vissza. — Normális emberi mesékkel, és — csak, hogy tudd — imádtam őket! Kellan arcán derűs mosoly suhant keresztül, de egyéb jelét nem mutatta, hogy részt kívánna venni a társalgásban. Ismertem már annyira, hogy tudjam, majd négyszemközt fejti ki a nézeteit. Lucas vetett véget a vitának. — Erre nincs időnk. Majd Kellan mesél neked a Catekről.

— És te? Elmész? — Nem egyedül megyek — felelte. — Még vissza kell

mennem Nimbusba, a Bölcs vár rám. Kinek a testőre vagy te? Az elmúlt két hónapban alig láttalak! — duzzogtam mosolyogva. — Itt van neked Kellan, Bíborhajú, és most már egy Cat is. — Vicky — javítottam ki ösztönösen, figyelmeztetve a macskalány becenevére. Lucas az égnek emelte a szemét, majd segélykérőn Kellanhez fordult. — Értesd meg vele, mire visszajövök! — Indulunk? — állt elénk menetkészen Trixie. Egészen elszontyolodtam. Rádöbbentem, hogy ismét elmennek azok, akik a leginkább hozzám hasonlóak, akik igazán át tudják érezni, mit jelent egy olyan hatalommal élni, amit nem mindig sikerül uralni, én pedig nem tarthatok velük. Moldomusba, a boszorkányok városába, démonok nem tehették be a lábukat. Én pedig nem voltam hajlandó elmenni a féldémonom nélkül. Trixie-hez léptem, megöleltük egymást. — Örülök, hogy megismerhettelek, tiszta vérű Claire! — Én pedig örülök, hogy Milan ilyen jó kezekben van! Felháborodott horkantás volt a válasz, majd Milan félretolta Trixie-t az útjából, és a karjaiba zárt. „Komolyan csömöröm lesz ezektől a pillanatoktól!” Lucas hangja olyan unottan csengett a fejemben, hogy akaratlanul is kibuggyant belőlem a nevetés. Milan csodálkozva nézett rám: — Mi van? Nevetve ráztam meg a fejemet, de a Lucas felé vetett szemrehányó pillantásom elárult bennünket. Milan átlátta a helyzetet, és elengedett. — Már megint nyomatja a rizsáját, mi? Pedig fogadni mernék, hogy ez alatt a ronda külső alatt érző lélek lakik. —

Na, azt ajánlom, sürgősen pattintsd Nimbusba a tiszta vérű hátsódat, különben ez a ronda pofa érzéssel rugdos majd téged odáig. Lucas szavaira Trixie erősen pislogott, s mielőtt Milan visszavághatott volna, megragadta a karját. A következő pillanatban a szemük vörösen felizzott, és ködfelhővé váltak, majd teljesen eltűntek. — Legalább a testőrének van esze — morogta Lucas, majd felém fordulva megérintette képzeletbeli cowboykalapját. — Egyben legyél, mire visszajövök! — Igyekszem — mosolyogtam rá, de már nem voltam biztos benne, hogy meghallotta. — Caligo nobilum! — biccentett felénk a villámút varázsigéjét sóhajtva, majd ő is eltűnt a ködfelhőben. Incselkedve fordultam Kellan felé: — Erre megtanítasz egyszer? Elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt. — Régóta tudod, hogyan kell csinálni, csak még sosem próbáltad — súgta határozottan. Egyik kezével végigsimított az arcomon, megcirógatta az államat, majd sajnálkozva elengedett. Először nem értettem, de hirtelen eszembe jutott az udvariatlanságom, hiszen nem voltunk egyedül. Victoria Cat tőlünk néhány lépésnyire állt, arcát továbbra is a tökéletesen kiismerhetetlen, szoborszerűen gyönyörű maszkba zárta, a szeme azonban tele volt érzelemmel. Nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy ő nem valaki, hanem csak valami. Kellan valamiért most elengedett, de kivételesen nem foglalkoztam vele. Minden figyelmemet lekötötte, hogy szóra bírjam szegény lányt. Közelebb léptem hozzá, és a kezemet nyújtottam felé. — Helló, Vicky! Claire vagyok. —

Jólesett, hogy Kellan visszatartotta feltörni készülő jókedvét, mert ekkor olyasmi történt, amire végképp nem számítottam. Vicky olyan hirtelen mozdult, hogy követni sem tudtam. Az egyik pillanatban még előttem állt, és engem figyelt azokkal a hatalmas mandulavágású szemeivel, mintha könyörögne, hogy értsem meg őt, a következő másodpercben pedig a lábamhoz vetette magát. Térdre esett előttem, és akkora erővel karolta át a derekamat, hogy alig kaptam levegőt. Szinte a szuszt is kiszorította belőlem, ahogy az arcát a hasamnál a ruhámba fúrta, és szenvedélyesen magába szívta az illatomat. Megpróbáltam eltolni magamtól, de mintha csak egy sziklát próbáltam volna arrébb gurítani. Akkora erő volt benne, amilyennel még soha nem találkoztam. Talán csak Kellannél, aki tőlünk egy lépésnyire immár nem fogta vissza magát, és hangosan kacagott. Öblös hangját visszaverték a rideg kőfalak, én pedig nehezen álltam meg, hogy vele ne nevessek. — Inkább segíthetnél — jegyeztem meg szinte kétségbeesve, majd halkan suttogva hozzátettem. — Szerinted miért csinálja ezt? — Mert szóba álltál vele — felelte magától értetődően Kellan, mire döbbenten néztem rá. — Már hogy az ördögbe ne álltam volna szóba vele? — Claire, akár elfogadod, akár nem, ő egy Cat. A macskád! — Kellan! — Nem túlzás. Egyedül azért létezik, hogy téged szolgáljon. A hatalma nagyobb még az enyémnél is. Tudom, hogy nehéz elfogadnod, de valóban nem rendelkezik önálló személyiséggel. Minden tiszta vérű boszorkának volt egy Catje, de egy hosszú időn keresztül tartó járvány szinte az egész fajjal végzett. Ahogy beszélt, Vicky, kicsit engedve a szorításán, felemelte a fejét, és barna szemében tükröződni láttam mindazt, amit Kellan mondott. De mást is láttam. Láttam a félelmet, az

elkeseredettséget, a magányt. Szentül hittem, hogy nem kizárólag az én szolgálatomra született, és elhatároztam, hogy amint lehet, ezt be is bizonyítom mindenkinek. — Szerintem tévedsz — makacskodtam. — Szerintem a naivitásod még mindig határtalan — vágott vissza kedvesen Kellan. — Miért küldött nekem a Bölcs egy. — Képtelen voltam kimondani. — Egy szolgát? — segített ki, mire elkeseredett pillantást vetettem rá. — Fogalmam sincs, de bizonyára nyomós oka lehetett. — Mit csináljak vele? — Semmit nem kell csinálnod vele. Ő miattad létezik. A te testi és lelki épséged számára minden egyébnél többet jelent. Mondhatni, mindent. És van egy tulajdonsága, ami végképp egyedivé teszi őt a számodra. — Már maga a létezése is egyedi a számomra. — mormoltam, de azért feszülten figyeltem. — Az egyetlen lény a világon, akire egy tiszta vérű sem mondhat halálos átkot. Szavai visszhangoztak — a kongó garázs miatt, vagy mert olyan hatásosan mondta, nem tudtam volna megmondani, de még a fejemben is hallottam visszacsengeni a szavakat. Amikor két hónappal ezelőtt hirtelen támadt gyűlölettel megpróbáltam megölni a Zsoldost, Wentwortht, a kulcscsontom fölé vésődött a gyilkos ige, az Ultimspirit. Attól kezdve, ha elragadott az indulat, az ige azonnal felizzott. Legtöbbször Kellan volt mellettem, és ő tanított, segített a kényszerű önkontroll megtartásában. Ha csak egyszer is használtam volna valakire a halálos igét, az áldozatom utolsó leheletével együtt a bennem lévő tisztaság is elszállt volna, hogy a démoni lét vegye át az uralmat felettem. Ha igaz volt, amit Vickyről mondott, rajta könnyedén gyakorolhatnám az önnyugtatás fájdalmas és hosszadalmas feladatát.

Ahogy belenéztem Kellan ónixszemébe, tudtam, hogy neki is éppen ez fordult meg a fejében. Mindenesetre semmiképp sem ezen az éjszakán fogom elkezdeni. — Indulnunk kellene. Szeretném már levenni ezt a ruhát — mondtam végül Kellannek. Ajkáról eltűnt a zord vigyor, hogy átadja a helyét egy sejtelmes mosolynak. Magamon éreztem a pillantását, miközben valahogy lefejtettem magamról Vicky karjait, melyek polipcsápként csavarodtak a derekamra. Néma könyörgés áradt belőle, mintha maradásra akart volna kérni, mintha nem akarná, hogy valaha is kilépjek a parkolóházból. — Szívesen segítek. — jegyezte meg Kellan, és amikor végre mindennemű organikus élőlénytől megszabadultam, a karjaiba vont. A gondolataim még mindig a Catem körül forogtak, ezért nem értettem, miről beszél. — Micsoda? Miben? — A ruhád levételében — villant rám szenvedélyesen sötét tekintete. Keze a hátamat simogatta, és vészesen közel kerültek az ujjai a ruhám cipzárjához. Elakadt a lélegzetem, ő pedig ravaszul rám kacsintott. — Ma éjjel teljesen egyedül vagyunk. Mint aki nem tudja tovább türtőztetni magát, megragadta a cipzárt, és néhány centivel lejjebb húzta. Várakozó csodálkozás vett erőt rajtam. Eddig szinte túlzottan is visszafogott volt, tiszteletben tartott minden erkölcsi normát, most viszont úgy tűnt, mintha a régen várt ajándékát bontogatná. Előrehajolt, a leheletét a fülemnél éreztem. — Nem lesz több felesleges ajtónyitogatás és kopogtatás, hogy ellenőrizzék, alszol-e már — súgta lágyan, mire borzongó hullámok futottak végig a gerincemen. Szorosabban hozzásimultam. Erőteljesen, mégis gyöngéden simított végig a csupasz vállamtól egészen a kulcscsontomig. — Nem lesz több a kifárasztásodra rendezett parti a klubban,

kötelező egyetemi program és irodalomgyűjtés a könyvtárban az egyetemen. Csodálkozva emeltem fel arcomat, de közben egy pillanatra sem feledkeztem meg a hátamat cirógató érintéséről. Nehéz volt így koncentrálni és értelmesen gondolkodni. — Ki.? — sóhajtottam, a kérdést be sem fejezve. Kellan sokatmondó pillantást vetett rám, aztán egyszerre mondtuk ki. — Lin. Megcsóváltam a fejem. Hihetetlennek tűnt, hogy hajdani vigyázóm képes volt egyetemi csoporttársaimmal partikat szervezni, csak hogy folyamatosan tökéletesen fáradt legyek, és így ne legyünk együtt Kellannel. Ráadásul úgy tűnt, mindenki tudott erről, csak én nem. — Valamiért nagyon nem akarták az elmúlt két hónap alatt, hogy úgy együtt legyünk. — Most azonban. — suttogtam erőtlenül az érintésétől. Ónixszeme szikrákat vetett. — Most azonban? — Mi lenne, ha felmennénk, és kihasználnánk, hogy csaknem teljesen egyedül vagyunk? — puhatolóztam, és igyekeztem elővenni a legcsábítóbb pillantásomat. Kezdeményező kedvemnek nem tudtam gátat vetni, a nyomatékosság kedvéért hozzátettem: — És, ha tudnád, micsoda csipkecsodát varázsolt rám Lin... Kellan olyan hirtelen rántott magához, hogy elveszítettem az egyensúlyomat, és széles mellkasára zuhantam. Karjai védelmező pántokként fogták körbe a testem, a fejem hátrahanyatlott, hogy bele tudjak nézni feketén örvénylő szemébe, és elvesszek a mélységében. — Na, most figyelj, drága padavanom! — parancsolta szelíden, hangjából sütött a gyöngédség. — Gondolj a helyre, amerre tartunk! A szívem a torkomban dobogott, ahogy rádöbbentem, mire ké-

szül. Körbepillantottam a parkolóházban, mintegy mérlegelve, mit is kellene magam elé képzelni. A liftet? Hiszen az volt a következő lépésünk. Vagy a folyosónkat? A nappalit. a hálószobát. az ágyat? Éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódul. Nem akartam ennyire merész lenni. Nem szerettem volna, ha könnyűvérűnek tart, bár tisztában voltam vele, hogy soha nem tételezne fel hasonlót. Gondolataim izgalmas menetét egy fekete macska szakította félbe, az, amelyiket a templomnál is láttam. Nem tudtam, azérte, mert olyan meredten bámult pislogás nélkül, vagy azért, mert a bundája ennek is ugyanolyan kékesfekete árnyalattal csillogott, de megéreztem, hogy ez ugyanaz a macska. Elvetettem a kérdést, miért nyugtalanít egy ilyen oktalan kis állat, de valamiért a hideg futkosott tőle a hátamon. Vicky szótlanul figyelt bennünket. Pontosabban ezúttal Kellant. Nem tetszett, ahogy nézte. Nem volt benne semmi vadság, semmi harag vagy áhítat, csak sajnálat. Nagyon mély sajnálat. Mintha szomorúság költözött volna a lényébe, de csak, amikor Kellanre nézett. Ahogy a figyelme továbbsiklott rám, a szeme újra megtelt áhítattal és rajongással. Hátborzongató volt, ahogy mindezt a tökéletesen szobormerev, elképesztően gyönyörű arcának rezdülése nélkül le lehetett olvasni róla. — Kész vagy? — kérdezte Kellan, de a hangjában nem volt sürgetés. — És vele mi lesz? — intettem Vicky felé a fejemmel, mire Kellan megcsóválta a fejét. — A Cat ott van, ahol te. Valószínűleg előbb fölkerül, mint mi. Tehát. Készen állsz? Felnéztem rá, és ahogy összekapcsolódott a pillantásunk, elfeledkeztem mindenről. Csak ő számított, nem holmi kóbor macskák vagy idegen lányok, Üldözők és bizonytalanság. Kiröppent a fejemből minden óvatosság, és átadtam magam a

gondolatnak. Kellan szorosan tartotta a testemet, és nem tudtam volna pontosan megállapítani, hogy ki transzportál kit, mindenesetre sikerrel jártunk. Mint amikor a téli fagyból belépünk egy túlfűtött bevásárlóközpontba. A rideg vacogást, amivel indultunk, egy tizedmásodperccel később mellbevágóan forró légáramlat követte. Még egy légvételnyi ideig sem tartott, hogy a parkolóházból felkerültünk a tetőteraszra, ami a lakosztályunkhoz tartozott. Az egyik oldalon, a nappali szoba falaként is tekinthető, a plafontól a padlóig terjedő hatalmas üvegablak választott el bennünket az erkélytől, a másik oldalon egy elegánsan megmunkált, hófehér korlát gátolta, hogy kizuhanjunk a mélységbe. Ahol álltunk, a terasz úgy másfél méter széles lehetett, a ház sarkáig húzódott, és utána L alakban kanyarodva, követte az épület vonalát. A túlsó részen kiszélesedett, és egy nagyobb területen parkosítva volt. Cserepes fák, gyepszőnyeg és hasonlók. Igazi csoda volt, imádtam itt élni. Kellan körbefuttatta tekintetét, és elégedetten mosolygott. — Mi az? — kérdeztem. — Ugyanarra gondoltunk — felelte, és finom puszit nyomott az orrom hegyére. Megborzongtam, kivételesen nem csak a közelsége miatt. A tetőlakás lényege a gyönyörű kilátás volt, viszont bosszantó hőmérséklet-csökkenést jelentett a földszinthez képest. Kellan figyelmét semmi nem kerülte el. Kibújt a zakójából, és a vállamra borította. Elmosolyodtam a gáláns gesztuson. — Nem rossz egy démontól, hm? — morogta, miután gyorsan megszabadult a nyakkendőjétől és a mellénytől is. — Hogy tetszett az első villámutad? Kigombolta az inge felső részét, így szabaddá vált csupasz mellkasa. Őt nem zavarta a hideg, démoni énje még élvezte is,

bár erről nem szívesen beszélt. Haját az esküvőre való tekintettel szorosan hátrasimítva viselte, ami még jobban kiemelte arcának markáns mivoltát. Csábítóan sötét tekintete megbújt szemöldökének árnyékában. Teljesen kiment a fejemből, miről is beszélt egy perccel korábban. — Mit is kérdeztél? Nem volt alkalma elismételni a kérdést. Váratlanul újra felhangzott az a dorombolás, ami már a parkolóházban is megütötte a fülemet. Kellan is meghallotta, körbenéztünk, de sehol nem láttuk feltűnni Vickyt. A nappaliban égett a lámpa, viszont a tetőteraszon nem volt fény. Eddig nem zavart, ám mióta hallottam Vicky jelenlétét, de nem láthattam, kezdett bosszantani a félhomály. Kinyújtottam a kezem, tenyérrel az ég felé tartottam, és arra gondoltam, szeretném, ha láthatnám az erkély árnyékba borult részét is. Bizsergést éreztem a halántékomnál. Tudtam, hogy bármelyik igére is volt ebben a percben szükségem, a halántékomnál izzott fel. Alig egy gondolatnyi idő elteltével a tenyeremben felragyogott egy bíborszínű gömb. Picit elidőzött, örvénylett a tenyeremen, majd lassan elszakadt, és mint egy szappanbuborék szállni kezdett fölfelé. Kellan követte a mozdulatomat, hosszú karját maga elé nyújtotta, és elmormolta, amire nekem csak ösztönösen gondolnom kellett. — Claritas! Az ő tenyerén is fénygömb örvénylett, de az övé halványkék színű volt. A következő pillanatban ez is felröppent a másik mellé, és szorosan egymás mellett lebegtek felettünk. Ennyi azonban elég is volt ahhoz, hogy megpillanthassuk az ereszen ücsörgő Vickyt. Még mindig a latexruháját viselte a tűsarkúval, arca pedig továbbra is kifejezéstelen volt a maga márványszépségében.

Üdvözölni szerettem volna, megkérni, jöjjön le hozzánk, de az alig néhány perce tapasztalt reakciója megálljt parancsolt. Így csak elnéző mosollyal figyeltem, ahogy lábait lelógatva ül és figyel bennünket. Kellan intett egyet a kezével, mire az ő kék gömbje hirtelen irányt változtatott, és nekiütközött az én sárgámnak. Néhányszor még eljátszotta ezt, majd egy nagyobb ütközést követően bekebelezte az én gömbömet. — Hé, te meg mit. — kezdtem volna, de egy figyelmeztető pillantással félbeszakított. Türelmetlenség. Az egyik legfőbb hibám. Gyakran előbb beszélek, aztán gondolkodom. Eszembe jutott, hányszor rótta fel ezt nekem néhai mentorom, Gideon, és Kellan is többször rámutatott már erre a bosszantó jellemvonásomra. Összeszorítottam az ajkaimat, nekidőltem széles vállának, és csöndesen figyeltem, ahogy a kék és a bíbor összekeveredik. Először azt gondoltam, hogy biztosan összeolvadnak, és lesz belőlük valami lila katyvasz, de persze tévedtem. Kellan sosem ártana semminek, amit létrehozok. A halványkék gömb lassan zsugorodni kezdett, majd megnyúlt, és körbefonta az én tűzlabdámat. Körülölelte, és a két gömb egymás ritmusát felvéve megállíthatatlanul mozgott. Nem olvadtak össze, csupán igazodtak egymáshoz, így felváltva világított, hol az egyik, hol a másik szín. És mintha a kék állandóan simogatta volna a bíbort: ezt szinte a saját bőrömön éreztem. Elragadtatva figyeltem, gyönyörű kavalkád volt, de Vicky arcára ez sem csalt mosolyt. Néma csodálkozással figyelte a szeme előtt lebegő összefonódó gömböket. — Enni azért szokott? — kérdeztem Kellant, hangot adva furcsállásomnak. Pimaszul rám nevetett. — A Whiskas a kedvence. — Kellan, kérlek!

Persze hogy szokott enni, de neked nem kell foglalkoznod vele. Ő előkeríti magának, amire szüksége van. — És a ruhái? Biztosan kényelmesebb lenne valami, ami kevésbé. Khm. latex — próbálkoztam újra, és megint feltűnt, hogy a hangomra Vicky azonnal éberen figyel. Kellan remekül szórakozott, arcán őszinte mosoly ragyogott, szeme fényesen csillogott, ahogy a zavaromat figyelte. Lucast és Milant egyszerre mulattatta és bosszantotta a tudatlanságom és a naivitásom, Kellan azonban így is elfogadott, sőt, tetszett neki a tökéletlenségem. — A ruhája a bőre, drága Claire, így emiatt sem kell aggódnod. Sőt, a manikűr miatt sem. Majd nézd meg, milyen karmai vannak, ha veszély közeleg! Ezt azzal a megfejthetetlen arckifejezéssel mondta, hogy nem tudtam eldönteni, tréfál-e, vagy igazat beszél. Nem vitatkoztam, csak figyeltem, és azon tűnődtem, mivel érdemeltem ki őt. A legtökéletesebb dolog volt a világon, amit nő elképzelhet magának, még akkor is, ha félig benne él a gonosz. Nem számított. Ez sosem számított, mert Kellan olyan mértékben ura volt démoni énjének, hogy én egyetlen pillanatra sem láthattam ezt az oldalát. Burokban éltem, ezzel tisztában voltam. Semmiért nem adtam volna cserébe, hogy Kellan mellett élhetek. Elém lépett, rám villantva imádnivalón arrogáns mosolyát. — Ha én néznélek úgy, ahogy te most engem, már régen elpirultál volna — mutatott rá tréfásan, de én komolyan álltam a pillantását. — Szeretlek! — vallottam meg váratlanul. Először meglepetés tükröződött rajta, majd ónixszemeibe végtelen gyöngédség költözött, ahogy pillantásával végigsimított az arcomon. Közelebb lépett, én pedig kész voltam a karjaiba simulni, és érezni minden melegséget és szenvedélyt, amit ki tudott váltani belőlem. —

Mielőtt azonban akár csak a kezünk is összeérhetett volna, váratlanul egy fekete valami suhant fentről pontosan a lábaim elé. Vicky ezúttal nem dorombolt, körmei fekete karmokká nyúltak, és különös morgó hangot hallatott, mint amikor egy nagymacska figyelmeztető hangot ad ki. Döbbenten figyeltem, de a lány rám sem hederített. Lassan, fenyegetően állt fel, mandulavágású szemét egy pontra szegezve az épület továbbra is árnyékba borult túlsó sarka felé. Csak most kezdtem el érezni a csuklóm belső részénél a bizsergést, ami jelezte, valami veszély közelít. — Kellan? — néztem rá kérdőn, de nem válaszolt, hanem maga mögé rántott, és feszülten azt a pontot fürkészte, amit Vicky. Keze fagyosan hideggé vált, ahogy óvón tartott a csuklómnál fogva. Ekkor megéreztem a jelenlétét. Előbb hallottam a hangját, mint hogy megláttam volna a sötétségben felbukkanó körvonalát. A gyomrom forogni kezdett a veszély érzetére. — Az anyja is ezt mondta nekem. — A hang rekedtes volt, és annyira fagyos, hogy óceánokat lehetett volna megdermeszteni vele. — Mielőtt összefeküdt egy emberrel. Jeges borzongás futott végig a gerincemen. Emlékek rohantak meg. Emlékek egy történetről, ahol egy tiszta vérű boszorka megcsalta a férjét egy emberrel. A két férfi halálig tartó küzdelmet vívott, amiben a nő is megsérült, így végül csak a megcsalt férj maradt életben. A férfi, aki gyilkos tette miatt démonná változott, az apám, Raekwon Vulcan White. A felismerés a torkomra forrasztotta feltörő kérdéseimet. „Ki vagy? Mit akarsz tőlem? Miért épp most?” A belőle áradó fenyegetés rosszat sejtetett. Ahogy kilépett még mindig színjátszó gömbjeink fényébe, mintha maga a halál jött volna el. Kellan fölé magasodott, és bár vékonyabbnak tűnt nála, szálkás izomzata volt, s minden mozdulatából erő és fenyegetés áradt.

Sötétbordó bőrnadrág feszült rajta, ami több helyen inkább tűnt feketének, mint az inge, amit lazán lógva hagyott. Viharkabátja csaknem a földet súrolta, bakancsának már puszta látványa is fájdalmat ígért. — Tudod, ki vagyok, igaz? Beletelt néhány hosszú másodpercbe, mire rájöttem, hogy a kérdést nekem címezte. A rideg hangra szorosabban összehúztam magamon Kellan zakóját. Nem feleltem, még csak nem is bólintottam. Nem tudtam mire vélni a jelenlétét, de egyáltalán nem tetszett, ahogy mustrálgat bennünket. Mintha azt latolgatná, melyikünkkel végezzen először. Csuklómon a védelmező ige megállás nélkül jelezte a veszélyt. Apámból áradt az agresszió. Hosszúkás, napbarnított arca volt, szemöldöke egyenes csíkban húzódott a szeme fölött, haragos ráncot vonva homloka közepére. Ajka érzéki vonalat rajzolt nemes vonású orra alatt; ha nem gondoltam arra, hogy démon, meg kellett állapítanom, hogy az apám vonzó külsővel bír. Drága mentorom, Gideon mondogatta mindig, hogy az eszemet örököltem az apámtól, a szépségemet az anyai ágról hoztam magammal. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy akkor nem mondott igazat. Ahogy belenéztem az előttem magasodó férfi smaragdzöld szemébe, mintha tükörbe néztem volna. Az én szemeim néztek vissza rám. És a haja. Mintha az enyémet láttam volna a hátára hullani, lenyúlni egész a lábszáráig. Döbbenetes volt a hasonlóság. — Mit akarsz itt, Raekwon? — szólalt meg Kellan, magára terelve az apám figyelmét. Csak ekkor tűnt fel, hogy egészen a háttérbe szorultam. Vicky úgy állt tőlem kicsivel balra, mint aki bármelyik pillanatban kész a torkának ugrani, Kellan egy lépést tett előre, hogy azonnal meg tudjon védeni, ha arra kerülne sor.

Áh, igen. A bősz védelmező, az exmentor — mormolta tűnődve a férfi, majd ironikusan biccentett. — Raekwon halott. Vulcan viszont nem nyújt jobbot egy olyannak, mint te. Csak a lányomhoz jöttem, mentor, veled semmi dolgom. Vicky morgása felerősödött, mintha csak egy általa ismert imát kántált volna. — Neked nincs lányod, te skizofrén barom! — szűrte a fogai közt Kellan, mire Vulcan egyik szemöldöke kihívóan szaladt a homlokába. — Valóban nincs — bólintott. Éreztem a veszedelmet. Mintha egy végeláthatatlan vasúti sín közepén állnék, és mozdulásra képtelenül, tágra nyílt szemekkel figyelném, ahogy száguld felém a mozdony. Félreugorhatnék, elfuthatnék, vagy legalább rázúdíthatnám a torkomban összegyűlt feszültséget, de képtelen vagyok bármit tenni. Vulcan most Vicky felé fordult. — No, lám, egy valódi Cat! Veled már nehezebb dolgom lenne, igaz? Túlságosan nyugodt volt. Higgadt. Jégverembe zárt dermedt érzelmek, melyek soha nem engednek fel a szívében. Embertelen. Félelmetes volt, de egyben bosszantó is. Végigszaladt rajtam a rémület, ahogy a pillantása végül rám esett. — Claire! — Amint minden érzelmet nélkülözve kiejtette a nevemet, ketten máris mozdultak, Vicky támadó, Kellan védekező testtartást vett fel. Vulcan Kellanre emelte hosszú mutatóujját, de szavait nekem címezve rám nézett. — Nem szeretném bántani a mentorod. A fenyegetés elemi haraggal töltött fel. „Kellannek nem eshet bántódása!” — sikoltottam némán magamban. A jeges rémület, mely bénulttá tette a végtagjaimat, most felengedett a perzselő haragra, amit éreztem. Szabadjára akartam engedni, hogy ez a —

démon lássa, nem félek tőle, de a kulcscsontomnál szinte azonnal fellobbant a vészjósló izzás. Ezt nem! A halálos igét nem akarhattam használni senkin. Nem szabad! Kellan nem akarná! Muszáj volt valahogy lehiggadnom. Elkaptam a tekintetem a férfiról, helyette Vicky hátára fókuszáltam. Amikor éreztem, hogy a harag már csak az elmémben tombol, és az Ultimspirit visszavonulót fújt, hogy helyet adjon az oltalmazó varázsszavaknak, újra az apámra figyeltem. — Kinek képzeled magad? Miért jöttél ide, miért nem hagysz békén, és bújsz vissza a vackodba, ahol eddig rejtőztél? Miközben beszéltem, a védőbűbájra gondoltam, amit két hónappal ezelőtt tanultam. A Protectus igét elég volt elképzelnem, és a védőburok máris körülvett bennünket. Belevontam Vickyt és Kellant is, de tartottam tőle, nem sikerült teljesen észrevétlennek maradnom. Vulcan félrebiccentette a fejét, és hitetlenkedve nézett rám, mintha azt kérdezné: „Neked teljesen elment az eszed?” Dacosan felszegtem az államat. Nem ment el az eszem. Nem lehet akkora hatalma, hogy mindhármunkkal elbánjon. Kellan felismerhette a félelmem, mert egyik kezével gyors félkört írt és egy taszító igét kiáltott. Azonban máris éreztem, ahogy a védelmünkre létrehozott áttetsző függönyt erős támadás éri. — Ostoba! — vicsorogta Vulcan a haragtól elvörösödő tekintettel, majd felemelte a kezét. Tenyerét felénk mutatta, ujjait karmokként begörbítette, mígnem fekete fény kezdett kibontakozni előttünk. Vicky azonnal mozdult, mielőtt a gömb kiteljesedett volna. Karcsú teste kecsesen, de erőteljesen mozgott. Felugrott a korlátra, onnan elrugaszkodott, egyenesen Vulcan felé. A férfi azonban számított rá, így a sötét gömböt egy mozdulattal a levegőben felé tartó lányra irányította. Mielőtt a macskalány elérhette volna Vulcant, a fekete gömbvillám becsapódott a testébe.

Ne! — kiáltottam, de teljesen fölöslegesen. Vicky teste immár mozdulatlan rongybabaként ért földet Vulcan lába előtt. Nem tudtam, meghalt-e, vagy csak elvesztette az eszméletét, de sem idő, sem alkalom nem volt ellenőrizni. — Egy halott Cat a legjobb Cat — nézte elégedetten a művét Vulcan. Kétségbeesésemben lehetetlent kívántam, bár kerülne minél távolabb innen ez az őrült, hogy sebtében átgondoljuk, mit tehetünk ellene. Éreztem, ahogy a Trudo felizzik a felkaromon, olyan hirtelen, mint amikor lángra gyújtunk egy olajos kendőt. Éppoly hirtelen repült a tetőterasz túlsó végébe is Vulcan, majd nagyot csattanva vágódott neki a korlátnak. Meglepve és bosszúsan állt talpra. Csalódottan konstatáltam, hogy egyetlen sérülést sem sikerült ejtenem rajta. Mielőtt újabb ártást küldhettem volna felé, váratlanul a levegőbe emelkedett, és lebegve közeledett felénk lassan, halálosan. — Claire, menj innen! — parancsolta Kellan, és ezúttal tudtam, valóban komolyan gondolja. Vulcan szeme ingerülten villant rá, de mire ismét felém fordult, már higgadtság áradt belőle. — Engednéd, hogy feláldozza magát helyetted? — kérdezte rekedtes hangján. Láttam, hallottam, ahogy Kellan ártásokat küld rá, de olyan hárító burkot vonhatott maga köré, amin egyik sem tudott áthatolni. — Trudo! Tormen! — próbálkozott újra és újra, de az igék több energiáját vették el, mint amennyire hatékonynak bizonyultak. — Mit akarsz tőlem? — kiáltottam felé kétségbeesett haraggal. — Mit ártottam neked? Nem kellett válaszolnia. A pillantása megdermesztette eddigi reményeimet. Hogy Vicky mosolyogva fölkel, hogy valaki a segítségünkre siet, vagy hogy az én erőm önmagában elég —

ahhoz, hogy elmenjen innen. Vulcan maga volt a tökéletes végzet, ahogy a talaj felett legalább egy méterrel fölénk magasodott. Megfékezhetetlen és hatalmas. — Létezel! — reccsent érzelemmentesen a hangja. — Az Üldözők és az egyetlen boszorkányos hatalommal bíró Zsoldos sem tudott végezni veled. Hiába segédkeztem nekik. — Te? — lihegtem rémülten. Döbbent pillantást váltottam Kellannel. Vulcan közelebb kúszott a levegőben. — Az Üldözőknek nem sikerült volna megidézniük Wentwortht, ha én nem segítek! Hiszen csak emberek! Hogy is feltételezhettétek, hogy egy egyszerű embernek sikerülhet varázserővel bíró lény közreműködése nélkül mágiát használni? A megvetés minden egyes kiejtett szónál erősebbé vált a hangjában, ujjai közben újra karmokként görbültek, és a fekete gömb lassan újra megjelent. A rémülettől elakadt a lélegzetem, amikor észrevettem, hogy Kellan felé mutat. Az apám várakozón lebegett előttem. — Tormen! — ordította el magát Kellan. — Claire, menj be azonnal! Ez csapda! Nem bír el kettőnkkel. Nem hittem neki. Vulcan arcán démoni fény suhant át. Gondolkodás nélkül megölné Kellant, és még csak nehezére sem esne. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy baja eshet. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy Kellanre néztem. — Sajnálom! — leheltem, miközben a fejemben elsuttogtam Gideon egy régen rajtam használt varázslatát. Vincio! Láthatatlan kötelek fonódtak hatalmas teste köré, ő pedig kétségbeesetten vergődött rákényszeríttet béklyójában. Arcvonásait megfeszítette a félelem és az aggódás. Tudtam, hogy szinte eszét veszti, annyira próbál szabadulni, de a varázslat alól nem volt menekvés. Csak akkor szabadulhat, ha

én is úgy akarom. Szorosan tartottam a kötelékét. Nem engedhettem, hogy baja essen miattam. Bátrabban, kicsit megkönnyebbülve néztem szembe az apámmal. Vulcan arcán elégedettség ragyogott. — Jó kislány! A mosoly torz vicsorba csapott, én pedig nem vettem észre, csak éreztem, ahogy egy ki nem mondott ártás eltalál a mellkasom közepén. A fájdalom elemi erővel rázott meg. A sikoly a torkomban rekedt, a levegő bennszorult a tüdőmben, és a testem ívben hátrafeszült, ahogy az elviselhetetlen kín keresztülhasított rajtam. Soha még csak hasonlót sem éreztem. A csontjaim atomjaira hullottak, az idegszálak mintha egyenként szakadtak volna ketté. Aztán hirtelen megszűnt a fájdalom. A testem üres lett és kiégett. Erőmet elhagyva omlottam a földre, de nem láttam semmit. A fény és az árnyék bódító táncot járt a szemem előtt, de tisztán hallottam Kellan bősz morgását. Éreztem, ahogy küzd a kötelékkel, amit rá bocsátottam, és minden energiámat arra fordítottam, hogy ott tartsam őt, biztonságban. Vulcanon erőt vett a megütközés. — Miért nem engeded el? Méltóbban harcolhatnál, ha nem védenéd annyira. — A hangja jeges volt. Megrémültem. Riadtan küldtem Kellan köré egy védőburkot, erősebbet, mint amit az imént könnyedén felszakított az apám. Hányingerem volt, de próbáltam küzdeni, nehogy megadjam neki a boldogságot, hogy szenvedni lásson. Azt gondoltam, sikerülhet. — Engedd el a mentort, és harcolj velem! — süvítette Vulcan dühösen. Másodszor támadott. A fájdalom a levegőbe emelt, és kifeszített, mintha szabályos kereszt lett volna mögöttem. Már nem volt erőm tartani magam. Velőtrázó sikoly tört fel a torkomból, bár próbáltam elharapni a végét legalább.

Vihar támadt, erős széllökések marcangolták a ruhámat, a hajamból kirepültek a tűk, és éreztem, ahogy a kontyom kibomlik, a tincseim haragosan örvénylenek körülöttem. Fájt. A fájdalom belülről és kívülről egyaránt emésztett, mintha lassan lehúzták volna a bőrömet, miközben savval töltik meg a csontjaimat. Vulcan alapos munkát végzett. Amikor már az eszméletvesztés határára sodródtam, ismét elengedett. Már képtelen voltam ülve maradni. Elterültem, mint egy krumpliszsák, és éreztem, hogy valami meleg nedvesség folyik az orromból. Oda sem kellett nyúlnom, hogy tudjam, a vérem az. — Engedetlen vagy, akár az anyád! — vakkantotta ellenségesen Vulcan, majd démoni szeme hirtelen megcsillant. — Ha nem teszed meg érte, majd megteszed az emlékéért! Az erőmet próbáltam megosztani, és folyamatosan erősítettem az igét, hogy Kellant visszafogjam. Nem engedhettem, hogy baja essen, de túl erős volt. Legalább akkora intenzitással akart szabadulni, mint amennyire én próbáltam megfékezni. A kettős támadás túl sok volt, tudtam, hogy nem bírom tartani magam. Csalódottan sikoltottam, amikor a láthatatlan kötelék semmivé foszlott. Kellan, mint egy szabadjára engedett vadállat rohanni kezdett Vulcan felé, s közben megpróbálta áttörni a védelmét. Eddig sosem hallott átkokat kezdett szórni, alig mondta ki az egyik igét, máris követte egy másik. Mind egyetlen ponton próbálta áttörni apám pajzsát, a becsapódást egy-egy villanás jelezte. Vulcan koncentráltan hárította őket, aztán egyetlen, minden eddiginél nagyobb fénygömböt indított. Alig bírtam követni a pillantásommal. Az egyik percben kilőtt, a másikban nekirontott Kel- lannek, aranyló fényével körbevonta a testét, majd eltűnt. Kellan teste megrándult, a szemei fennakadtak, majd összeesett.

Nem! Nem! Nem! A szívem már zokogott, de az agyam még nem fogta fel. Nem! Nem! Nem! Kábán, rémülettől tágra nyílt szemekkel néztem Kellan mozdulatlan testét. Nem! Vulcan brutális nevetése körbeölelte az éjszakát. Átkozott hangja beleégette magát az emlékezetembe. De Kellan még mindig nem mozdult. Lassan, kétségbeesetten kúsztam oda hozzá. A rettenet rádermedt az arcomra. A gyönyörű ruhám cafatokban lógott rajtam, Kellan zakója a földön hevert, a hajam ziláltan hullott a vállamra. Felé nyúltam, hogy megérintsem, de féltem, hogy az érzések valósággá válnak. Nem! A lelkem már sikoltozott. Nem akartam! Nem bírtam elhinni, hogy ez valóban megtörténik! Nem velünk, nem itt, és nem most! Gideon vére óvott a gonosztól eddig, most pedig az én vérem okozza Kellan… Halálát! — Nem! — sikoltottam végre fennhangon. Sokkal nagyobb fájdalom szaggatott belülről, mint amit néhány perce éreztem a kínzás közben. Könnyek homályosították el a látásomat, míg végül meg mertem őt érinteni. Végigsimítottam sötét, kócos tincsein, belemerítettem az ujjaimat. Kellemesen ismerős érzés volt — a legfájdalmasabb emlékké nehezült ebben a pillanatban. — Nem történhet meg. Ez nem lehet — suttogtam összetörten. A könnycseppek megállíthatatlanul hullottak a kezemre, mintha a sírással bármit meg lehetne oldani. Kétségbeesetten fordítottam Kellant a hátára, közben magamon éreztem a gyilkosa tekintetét. — Nem halhatsz meg, Kellan! — könyörögtem, számomra oly kedves arcát a tenyerembe temettem. — Nem hagyhatsz el

engem! Nem halhatsz meg! Így nem! Megígérted. Mindig együtt. mindig. Kisimítottam a homlokából egy kósza tincset, és vártam, hogy felnyissa gyönyörű ónixszemeit. Vártam, hogy rám villantsa azt a csak nekem szánt mosolyt, amit úgy szerettem látni. Füleltem, hátha meghallom a légvételét, megfogtam a kezét, hátha megérzem a szorítását, de nem történt semmi. Hallottam, ahogy valaki felzokog, és ahogy rádöbbentem, én vagyok, a keserűség lávaként égette a torkomat. — Nem! — sikoltottam az ég felé, hátha meghallja odafönn bárki, aki segíthet. Nem volt varázsszó, nem volt ige, amivel vissza tudtam volna hozni őt. Csodában reménykedtem, de nem történt semmi. Semmi! Az egész világ ugyanúgy és ugyanolyan maradt. Nem szakadt le az ég, és nem öntött el mindent a bánatom folyama. Minden maradt ugyanolyan, mint azelőtt. — És most, Bíborhajú! — recsegte Vulcan. — Mutasd meg, hogy valóban az én lányom vagy! A lánya? Nem! Soha! A fájdalmam haragba csapott át. Hirtelen minden vörös lett. Izzott az ég, és forróság ölelt körbe. Kellan meghalt. Hát kövesse őt a gyilkosa is! 3. Tagadás „Holt remények... Fáj az élet... Éjbe vész a fénysugár... Kár ma élni, kár ma már!” (Edgár Allan Poe: A holló) Claire - CLAIRE NE — HALLOTTAM A KIÁLTÁST, de hogy kitől származott, már nem jutott el hozzám.

Nem számított. Lényegtelen volt. A lényemet elárasztó mérhetetlen indulat nem engedte, hogy tudatosodjék bennem. A tűz ereje utat nyert, ahogy a harag és a gyűlölet szoros hálót font szívem köré. Acélos lávafolyamként örvénylett keresztül az erőmben, és beborította az elmémet. Minden bíborszínben csillogott elködösült szemem előtt, miközben örvénylő vihar kavarodott, és fekete felhők gyűltek elfedve az eddig békés téli égboltot. Tébolyult villámok kerestek utat maguknak a földfelszín felé, mintha a fájdalmamat próbálnák közvetíteni. Szél süvített a fülem mellett, mintha csak a lelkem sikolyát akarná másokkal is hallatni. Fájt, és érzéketlen voltam. Tomboltam, és bezárkóztam. Gyűlöltem. Teljesen átadtam magam a hatalomnak, mely erőszakosan rángatta megtört lelkemet. Éreztem, hogy szálanként életre kel a hajam. Mint megannyi lángoló kígyó, úgy tekergett körülöttem. A bíbor tűzben égő szálak érzékelő idegként tapadtak a felém irányuló mentális támadásra, hogy elhárítsák, mielőtt hozzám érhetne. Vulcan legalább öt méterre lebegett tőlem, tökéletes vonásait elcsúfította az elégedett vigyor. Így már sokkal jobban nézel ki! — mutatott felém teátrális gúnnyal. — Mint Vulcan lánya... A lábaimnál Kellan teste hevert mozdulatlanul. Félretettem darabokra tört szívemet, elhessegettem a gyászt magamtól, és csak a vérforraló bosszúra koncentráltam. A haragom lángja magasra csapott, és a gyűlölet esszenciája keserű utóízt hagyott a nyelvemen. Az apám, gondoltam megvetően A vérségi kötelék nem számított, ahogy a gondolataimra vörös köd ereszkedett. Villámok lovagoltak egymás hátán, az egyik mennydörgés még el sem hallgatott, máris egy újabb kelt életre az éjszakában. A kulcscsontomon mintha izzó piszkavasat nyomtak volna keresztül, ahol az Ultimspirit kitörni készült.

Már nem küzdöttem, nem álltam ellen. Látni akartam, ahogy a gyilkos mágia végez Kellan hóhérjával Látni akartam, hogy ugyanúgy omlik össze, mint a szerelmem egyetlen hang, pillantás vagy szó nélkül. Nevetni akartam a maradványai fölött, és porrá hamvasztani minden porcikáját. Vulcan felemelte hosszú, erős ujjait, és felém meresztette őket Éreztem a támadását. Éppoly erősen mellbevágott, mint az előzőek, ezúttal azonban nem éreztem fájdalmat. Semmit nem éreztem, csak a sürgetést a kulcscsontomnál. Az erőm, amit az őseimtől örököltem, és amit tizennyolc évig kordában tartottam, most a haragomba kapaszkodva próbált kitörni belőlem. Belenéztem Vulcan démoni szemébe, és egy szemvillanás alatt szabadlyára engedtem az Ultimspiritzt. Mintha egy zsilipet nyitottam meg. Úgy éreztem, minden, ami vagyok, kiáramlik belőlem. A boszorkány létem, a fájdalmam, a haragom, a gyűlöletem, a múltam, a jelenem és az emlékeim... Minden! Apró rést éreztem a kulcscsontomon, amely pokolian sajgott, mégsem tiltakoztam a harag ellen, csupán megadóan engedtem neki. Szétterpesztett ujjaimból megállíthatatlan gyorsasággal lövellt elő a halált hozó varázsige. Vörös és narancssárga fénysugár kígyózott Vulcan kárörvendő arca felé. A tűznyaláb ereje megállásra késztette. Alábecsült engem. Elsápadt, vékony ajka tagadó, dühös kiáltásra nyílt - tudtam, és ő is tudta, hogy ez lesz a végzete. Mielőtt a vöröslő átok elérte volna, fekete árny suhant el előttem, és a testével fogta fel gyilkos igémet. Csalódottságomban felsikoltottam, és tébolyult elmém egy cseppet sem szánta a holtan összeeső fekete alakot. Megérdemelte, akárki legyen is az. Valaki kiabált, de nem én voltam. Hangos volt, zavaró, kiestem a koncentrációból. Vulcan már nem rám figyelt, hanem mögém, valamerre az erkély pereme felé. Hosszú ujjai már

nem felém irányulnak, másra küldte a rontásait és az átkait. Kényszerítettem magam, hogy befogadjam a külvilág zaját, mely akaratomra eddig némán ölelt körül. Felkaptam a fejem, mert a boszorkányok jelenlétére jellemző mágikus hangokra lettem figyelmes. Ahogy körülnéztem, rádöbbentem, hogy már nem vagyunk egyedül. Egy egész kis csapat termett a tetőn a semmiből. Lin a gyorsaságát használta, Trixie a földre tette apró kezeit, ahogy a villámutazással megérkezett. Társaim egyszerre mormolták varázsigéiket Vulcant célozva. A szél megállíthatatlan erővel lobogtatta a démon hosszú kabátjának szárnyát, és erejét vesztett haja éles vágással karcolta fel az arcát. Egy sötét árny kígyózva kúszott Vulcan lábai felé, majd a cipőjét elérve, lassan siklott fölfelé a lábszárán.. A démon néhány perc múlva megkötözve állt előttünk. — Nem! - sikoltottam tébolyultan. Nem akartam, hogy ők végezzenek vele. Én akartam lenni az esküdtszék, a bíró és a végrehajtó is. Én akartam Kellan gyilkosa nak hóhéra lenni, és nem tűrtem, hogy ebben bárki is meggátoljon. A haragom ezúttal Lin felé fordult, és már éppen ki akartam ütni egy egyszerű taszító varázzsal, amikor a Vulcan lábainál heverő test megmozdult. „Lehetetlen!” — gondoltam, miközben lenéztem a fekete alakra. Senki nem élheti túl az Ultimspirit támadását. Minden velem született hatalom féktelen tombolását. Senki, csak az, aki ezért létezik. Az egyetlen lény a földön, aki túlélheti a támadásaimat, egy Cat - hallottam Kellan hangját a fejemben. Vicky megkínzott arccal nézett fel rám. Nemcsak fájdalom volt a tekintetében, nem pusztán részvét, hanem végtelen bűntudat. Összezavarodtam. Miért érezne Vicky bűntudatot a történtekkel kapcsolatban? Nem értettem, de ahogy ez a kérdés átfutott a fejemen, máris megszületett rá a válaszom. Mintha felkattintottak volna egy lámpát az agyam egyik rejtekében.

—

Istenem... — leheltem elhalóan, és engedtem az agyamnak összerakni a kirakós darabkáit. — Claire, elég volt! — csattant keményen egy női hang. Jól ismertem ezt a dallamos hangot. Túlságosan is jól. Mióta csak ismerem, állandóan figyel azzal a rideg, sötét szempárral, ami hozzá tartozik, és amelyből folyamatosan süt felém a gyűlölet. Soha nem szolgáltam rá, mégis tudom, hogy a létezésem óla gyűlöl. Megráztam a fejemet, hogy tisztán lássak. Jorja jelenléte elterelte a figyelmemet újonnan született felfedezésemről. A pillantásom levándorolt Vickyre, aki lassan, mintha fájdalmai lennének, feltápászkodott a földről. Ahogy felállt, rám nézett, és tudtam, hogy a sejtésem igaz. - Te tudtad! — emeltem felé vádlón a kezemet. — Tudtad, mégsem tettél semmit, hogy megakadályozd! Felé léptem, mire összecsuklott. Térdre borult előttem, mint korábban a parkolóházban, de ezúttal nem mert megérinteni. A fejét lehajtotta, kezeit védekezőn felemelte, és rettegve pillantott rám. A kezem már izzott, a mágia tombolt a testemben, hogy lesújthasson rá, de hezitáltam. Fájdalmas késszúrásként Kellan hangja csendült ismét a fejem„Ő miattad létezik. A te testi és lelki épséged számára minden egyébnél többet jelent. Mondhatni, mindent. ” Vicky miattam létezik. - Nem te voltál... — suttogtam, és bár a kezemet leeresztettem, még éreztem, hogy a tenyeremben izzik a varázslat. Vicky ekkor vált szememben igazán egy Catté, aki akarattól, önálló értelemtől mentes lény, és aki tökéletesen tőlem függ. Valaki, akit irányítani, befolyásolni lehet, ha engem szolgál. - A Bölcs küldött téged, és a Bölcs gondoskodott róla, hogy Lucas ne legyen itt ma este. — Szánalommal néztem le a gyönyörű teremtésre. — A Bölcs és az ő átkozott tudása! A végén már kiabáltam. De nem segített. Kevés volt. Sikítani szerettem volna, ám az indulat nem tudott kitörni be-

lőlem, hirtelen rádöbbentem, hogy túl nagy a csend. Körülnéztem, de semmit nem láttam. Vulcannak nyoma sem volt. Kétségbeesett haraggal néztem a lányra, aki próbált megfékezni. — Hol van? — szegeztem neki, de Jorja rideg fejrázással válaszolt. Felé nyújtottam izzó kezemet, és hangosabban kérdeztem újra. - Hol van Vulcan? — Ne fáraszd magad, hercegnő! A démonpapád már jó helyen van - felelte közönyösen, majd flegmán vállat vont. Keserű csalódottság irányította a mozdulatomat, ahogy az ég felé küldtem a halálos átkot, mely már csaknem szétfeszítette a kezemet. Hosszú vörös fénycsóva lövellt az éjszakába vészjóslón bevilágítva a viharos felhőkkel takart sötét eget, én pedig összetörve, tehetetlenül álltam. — Befejezted a tűzijátékot? — kérdezte Jorja, és csak ekkor tűnt fel, hogy valami nem stimmel vele. Démonszemei sötéten fénylettek, hibátlan arcán vörös csíkok folytak végig, kusza mintákat rajzolva bőrére- Jorja könnyezett. Elém lépett, és életében először gyöngéd pillantással nézett le rám.I Ekkor döbbentem rá: a fájdalmunk közös. — Most fontosabb dolgod van. Megrökönyödve, elkínzottan emeltem fel a fejem. — Mi lehet fontosabb, mint hogy végezzek a gyilkosával? — A démonná válásod ráér, ha meggyászoltad őt - jegyezte meg szarkasztikusan. Kiforgatta a szavaimat, a szándékomat a visszájára fordítni mégis, ahogy vérkönnyekkel átitatott arcára pillantottam, tudtam, hogy a tragédiában a szövetségesemmé vált. - Miért... - kezdtem; de nem tudtam szavakba önteni a kérdéseimet. Jorja így is megértette, és fejé arrafelé intett, ahol Kellant hagytam.

- Mert ő kérte. Nem kérdeztem többet- Nehezemre esett Kellan felé néznem. Attól féltem, ha ránézek, azzal véglegessé teszem a megmásíthatatlant, mégis kényszerítettem magam. Könnyek gyűltek a szememben, savként marták a torkomat. Kellan hatalmas, erős teste mozdulatlanul hevert előttem. Zokogtam. Letérdeltem mellé, és végtelen gyöngédséggel az ölembe húztam a fejét. Végigsimítottam határozott arcélén és imádkoztam, hogy minden egyes vonását az emlékezetembe tudjam vésni. Utoljára beletúrtam folyton kócos, selymes tincseibe, melyek ismerősen csiklandozták a tenyeremet. Ébredj fel! – könyörögtem némán. – Nézz rám! Szimbiózisban éltünk és én kerestem vele a kapcsolatot. Minden tomboló energiámat arra összpontosítottam, hogy magamhoz hívjam, tudván, képtelen lenne ellenállni, ha egy cseppnyi élet lenne benne. Nem fogadhattam el a halálát. Vártam, kinyissa a szemét, és rám villantsa a mosolyát, amitől mindig kihagyott egy ütemet a szívem. De nem történt meg. Elkeseredetten sírtam, zokogtam, és átkoztam minden létező boszorkányt és démont a világon és azon túl is. Az elemek egyre fékeveszettebben tomboltak. A viharosan gomolygó fekete felhőket folyamatos villámlássorozat világította meg a mennydörgések összefüggő morajjá olvadtak, majd hirtelen megnyíltak az ég csatornái. Az eső úgy ömlött,t, mintha egy óriási soha ki nem ürülő lavórból öntötték volna ránk. Pillanatok alatt eláztunk, a könnyeim összekeveredtek az esőcseppekkel, és úgy folytak végig az arcomon. Előrehajoltam, és megcsókoltam merev, elkékült ajkait. Végig simítottam elszürkült arcbőrén, vastag nyakán, majd a tenyerem megállapodott izmos mellkasán. Hiába vártam, nem éreztem az éltető dobbanásokat. Csak hidegséget éreztem. Ahogy néztem őt, ahogy az ujjaim alatt éreztem még puha, de

már hűvös bőrét, valami elpattant bennem. Nem történhet meg! Ez nem lehet végleges! Kellan az életem, nem halhat meg! A mentor nem éli túl a tanítványát, de a tanítvány mindig túléli a mentort! Gyakran mondogatta nekem ezt először Gideon, később pedig Kellan. És mindketten meghaltak, mindketten miattam. Nem bírtam elviselni... A fájdalom darabokra szaggatott. Az ég felé fordítottam az arcomat, görcsösen simogattam az ingét és selymes tincseit... ahol csak értem. Nem! - Elkeseredett, kétségbeesett sikolyom visszhangot vert az éjszakában, biztos voltam benne, hogy minden élő hallotta. Képtelen voltam lecsillapodni. Képtelen voltam elfogadni. * Tudom, mi a rémálom. Amikor a legszörnyűbb félelmed testet ölt, és megvalósulni látszik mindaz, amiről azt gondoltad, hogy soha nem következhet be. Nem Történhet meg. Veled semmiképp. Nem most, nem itt, és nem a szeretett személlyel. Nem. A rémálom mégsem ez. A rémálom csupán a valós félelmeid víziója, melyet az agyad komponál a lágy ritmusban ringatózó pihenés pillanataiban. Talán a tudatalattid működésbe lép, és az egyszerű figyelmeztetés, amiről addig csak sejtésed volt, immár valós takarót borít az álmodra. Rémálom? Nem. A legrosszabb, amikor megvalósul mindez. Az enyém a gyász. Legalábbis ezt gondoltam, amikor elvesztettem mindazt, amiért érdemes volt léteznem. Lélegezni, élni, mosolyogni, szeretni... De a gyász is cserbenhagyott. Rémálommá változott, amikor ostoba utasszállító hajóként összeroncsolva, darabokban a sötét feneketlenségbe hullott,

rögtön az indulás után. Megfeneklett, én pedig a gyász folyamatának az első lépcsőfokán rekedtem. A fájdalom ólomsúlyként nehezedett rám, a végtagjaimra és az akaratomra, és én képtelen voltam a következő lépcsőre helyezni a lelkemet. Nem számított. Semmi és senki nem számított. A megváltó halálra vártam, miközben az ő akarata sikoltozott bennem tiltakozva. Nem hallottam. A rémálmom nem bennem élt, hanem én éltem át minden egyes elátkozott napfelkeltével, amit nélküle kellett megélnem. Szomorúan ingattam a fejem, és arra sem vettem a fáradságot, hogy egy elkeseredett könnycseppet letöröljek az arcomról. Tudtam, hogy örökre ott ragadok. A z első lépcsőfokon. A tagadás fázisában. A sírja fölött... Hideg lett. A vihar elmúlt, és pusztító, sivár fájdalmat hagyott maga mögött. A világ, gyászomat mintázva, megdermedt körülöttem. Kellan testét koporsó nélkül helyeztettem a földbe, a fejfáját egy közeli tölgy mélyből nyúló gyökereiből emeltem a felszínre, és simítottam tökéletes formájúra a sírja fölé a varázslatommal és néhány szóval. KELLAN BLACK BECSÜLET- JÓSÁG – SZERELEM Dátumot nem írtam, nem számított, hiszen ő örök, soha el nem feledhető lény, aki mellett eltörpült az idő múlása. Senkit nem engedtem a közelébe. Saját, kiteljesedett mágiámat használtam, hogy kizárjam a külvilágot. Míg én Kellan sírját, engem Vicky és Jorja őrzött. Nem kértem rá őket, maguktól maradtak, és némán figyelték a gyászomat.

Jorjának tetszett. Úgy láttam, méltónak tartja a módot, ahogy Kellant siratom, ahogy eltemettem. Bár valószínűleg elkárhozok érte, még egy papot is szereztem, akivel felszenteltettem a sírt. Mindent, ahogy illik. Valójában azért nem írtam dátumot, mert nem bírtam elfogadni a halálát. Hittem benne, hogy valami úton-módon fel tudom támasztani, valahogy vissza tudom hozni. Bolondnak tartottak aki beleőrült a fájdalomba. Nem is tévedtek. A tébolyom kiszámítatlan volt, a hatalmam pedig hű szolgájaként tett kényére-kedvére. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, a temetés utáni első napon váratlanul alakot öltöttek. Minden egyes könnycsepp a különös formához idomult. Először kiismerhetetlen, absztrakt jégszobornak látszott, mely kereste az útját, a sír fölé emelkedett és a fejfa köré tekeredett. Csak a harmadik napra ismertem fel, hogy a tűz feletti hatalmas is Kellant siratta. Jégvirágok nyíltak a könnyeimből. Hatalmas bokor óvta éles tüskékkel és gyönyörű, tökéletes jégplumériákkal, melyeket a könnyeimmel öntöztem. A pluméria levelei, a tüskéi, a virágszirmai, minden jégvolt. Fagyott kékbe és fehérbe öltözve pihentek a sír körül. Milán sem tudott volna szebbet létrehozni. A varázserőm uralta a gyászom. Az órák, a napok lassan összeolvadtak, nem figyeltem az idő múlását. A Cat egy pillanatra sem tágított mellőlem, de a sírhoz még őt sem engedtem öt méternél közelebb. Csupán a legszükségesebb dolgok miatt hagytam magára a nyughelyet, és ilyenkor is erős bűbájokkal védtem. Az időjárás egysíkúvá vált, állandó fagy, folyamatos téli ködfelhő telepedett nemcsak a sírra és a városra, hanem az egész országra. Vicky nehezen viselte a hideget, egészen kicsire kucorodott össze a láthatatlan határvonalon, amit magam köré vontam. Valahányszor volt mersze rám nézni, mandulavágású szemében együttérzés csillogott. Egy idő után megszántam, és egy gondolattal soha ki nem

szunnyadó tábortüzet küldtem a lábai elé. Továbbra sem szólt egy szót sem, csupán hálás pillantással tudatta, milyen sokat jelent neki a gondolkodásom. Fásultan vállat vontam. Az első hét végén Jorja közelebb jött hozzám. Biztonságos távolságban megállt, halkan, megnyugtatóan próbált szólni hozzám. Sosem tudhatta, hogy mikor török ki újra. Én magam sem tudtam. Kellan sírja felett térdeltem, kezeimmel a hideg földet markoltam, a fájdalom könnyei apadhatatlanul ömlőnek szememből. — Claire! Nem feleltem. Egy hangot sem adtam ki a tragédia óta. Nem kérdeztem, és nem akartam válaszokat. Nem volt mit mondanom, nem akartam látni senkit. Csak annyit kívántam, hogy legyen erőm ülni, sétálni, emlékeimbe merülni ott, ahol a helyem van - Kellan mellett. Soha nem aludtam. Lehunytam a szememet, és mélyet sóhajtottam, kényszerítve magam, hogy tébolyult mágiámat magamban tartsam. — Claire, most már be kellene jönnöd a házba... Hogy elhagyjam Kellant, és a sírját, ahol nyugszik? Már a puszta gondolatra heves fájdalom és mardosó kétségbeesés járt át. Már is éreztem, ahogy a hajam életre kel, és haragos vörösen tekereg körülöttem, mintegy jelezve a válaszomat. Tudtam, hogy a szemem is vöröslik. Nem láttam magam már egy hete, mégis tudtam, hogy a tiszta vérűekre jellemző bíborszín ott ragyog a szememben, eltakarva az eredeti smaragdzöldet, sőt a fehér részt is. Mint kél rubint, úgy csilloghatott, ijesztően... és fenyegetően. Hallottam, ahogy Jorja közelebb lép hozzám. Közelebb Kellanhez! Apró szikra pattant a hajam végéből, amikor rájöttem, mire készül. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy eltaláltam. Jorja hangosan szitkozódva indult vissza a házhoz.

Azon az éjjelen Kellan testével együtt eltűntem, a többiek néhány nappal később találtak rám, fogalmam sem volt, hogyan ahogy arról sem, hogy hol. Nem számított. A valóságtól elzárkózott tudatomig eljutott néhány beszélgetés foszlány, ezekből eszméltem rá, hogy már a régi otthonom kertjében vagyok. Kellan sírja itt kapott helyet. Felőlem aztán Nimbus árnyékos oldalán is lehettünk volna, annyira nem érdekelt. Leenéztem a fejfára, végigsimítottam rajta. Minden egyes alkalommal belém hasított a fájdalom, ahogy elolvastam a nevét. Kellan. Már a neve felért egy kínzással. Újra és újra emlékek rohantak boldogan elébem, mintha gúnyolni akarnák a magányomat. Kellan, amikor először megpillantottam, ahogy az iskola parkolójából közelített. Kellan, ahogy először beszélt hozzám. Az első láthatatlan érintés, az első csók. Kellan, ahogy mosolyog, ahogy engem figyel árnyékba borult szemével, ahogy a karjaiba zár... Felmordultam és a talajba akartam öklözni a fájdalomtól, amely kíméletlenül, szűnni nem akaróan hasogatott a mellkasomban, a torkomban, a fejemben, mindenütt. Már emeltem a kezemet, hogy lesújtsak a mit sem sejtő földre, amikor menet közben megfékezem a mozdulatot, és végül csak lágyan végigsimítottam a ködtől nedves rögökön. A villám néma kínnal rázkódott, és újabb könnycseppek táplálták Kellan jégvirágait. Hagytam, hogy az emlékek újra és újra elárasszanak. Fülembe tettem az mp3 lejátszómat, és kizárólag olyan dalokat hallgattam, melyeket együtt hallgattunk. Mazochista voltam nem tagadom, de képtelen voltam rá, hogy kihagyjak akár egyetlen percet is a nap huszonnégy órájából, amikor nem rá emlékezem. Engedtem, hogy a könnyeim végigfolyjanak az arcomon, soha nem töröltem le őket. Mint az elmúlt jó néhány nap folyamán,

most is az álmossággal hadakoztam, vágyakozón nyújtottam felé a karomat, de végül megráztam magam. A varázserőm erre is jó volt. Láthatatlan anyagból vastag betonfalat húztam magam köré, amely nem engedett olyan kísértésnek, mint a fáradtság. Vicky váratlanul felegyenesedett a tűz mellett. Tudtam, hogy jön valaki, mert egy motor zaja hasított a környék csendjébe. Nem sokkal később meghallottam a lépéseket, melyek a hátam mögül érkeztek a fagyos némaságba. De nem érdekelt. Biztosan Jorja próbál megint rávenni, hogy menjek be éjszakára. Lin és David is próbálkozott néhányszor, de őket még annyira sem engedtem közel. Kiszakítottam magam kábult rezignáltságomból, és fülelni kezdtem. Nem voltam kíváncsi, csupán fel akartam mérni, mekkora lángsugarat kell küldenem az illető felé, hogy békén hagyjon. „Próbáld csak meg, és garantálom, hogy lángra kap az a csatakos hajad!” Egész testemben megmerevedtem. Lucas hangja betöltötte az elmémet, mire érzelmek hullámai söpörtek végig rajtam gyors egymásutánban. Megkönnyebbülés, harag, öröm, majd ismét harag. Remegni kezdtem, ahogy próbáltam feldolgozni, mit is érzek pontosan ebben a pillanatban. Eddig szunnyadó erőm váratlanul fellobbant, láttam, hogy Vicky már össze sem rezzen a kitörésre. — Nyugalom, Bíborhajú! — dünnyögte Lucas immár fenn hangon is. Ezt a becenevet a Zsoldos adta nekem. Az Utolsó Boszorka ereje a vele való harc során talált rám. Vörösen izzó hajam szabadon zabolázatlanul hullott a hátamra, miközben az életét tartottam kezemben. Akkor és ott nemcsak a hajam, hanem az egész lényei a tűz bíborvarázsát ünnepelte. Nem akartam ezt a nevet Lucas szájából hallani. Nem akartam, hogy becézgessenek, amikor az egész világom összedőlt és

ekkor hirtelen rájöttem, hogy dühös vagyok Lucasra, mert ő volt az, egyik, aki meggátolhatta volna ezt a katasztrófát. Lassan felálltam és félig oldalra fordultam, hogy a szemébe nézhessek a testőrömnek, de a sír se kerüljön ki a látóteremből. Vádlón néztem Lucas acélszürke szemeibe. - Megakadályozhattad volna! Tehetetlenül sóhajtott. - Hisz ott sem voltam... - Akkor, amikor átváltozott — sikoltottam magamból kikelve. Mielőtt válaszolhatott volna, már tudtam a varázsigét, amire vágytam. Ez még előnyt jelentett számára velem szemben. Nem mindig tudtam tökéletesen elzárni előle a gondolataimat, különösen ilyen szétesett állapotomban, így könnyen kiolvashatta belőlük, mire készülök. Flammaglobus! Egyszerű, de annál hatékonyabb varázslás, Kellantől tanultam ezt is. A célzottan küldhető tűzgömb arra megy, amerre én akarom. Az elmúlt egy hétben többször is használtam Jorja és a többi kellemetlenkedő ellen, Lucasnak azonban nagyobb dózist tartogattam. - Ez az, Bíborhajú!- ismételte a becenevem most már kihívóan. Ahogy rám vicsorgott, az arcán húzódó sebhely eltorzulva kanyarodott a járomcsontjától a felső ajkáig. - Ha ettől jobban érzed magad, akkor csak dobd! - A pokolba veled! - suttogtam elkeseredetten, és meglendítettem a karom. Könnyfátyolon keresztül figyeltem, ahogy a vörösen izzó gömb, akár egy üstökös, villámgyorsan átszeli a testőröm és köztem lévő távolságot. Amikor már becsapódott volna, Lucas váratlanul félre ugrott. Nem volt elég gyors, farmerkabátja szélét megperzselte a gömb. Felszisszent, de tudtam, hogy sokkal inkább meglepettségében, mint fájdalmában. — Most jobb? — Soha nem lesz jobb — feleltem üresen, és Lucas háta mögé pillantottam.

A gondolatommal egy időben a tűzgömb félkört írt le a levegőben, majd újból megrohamozta a férfit. Lucas káromkodva küldte arrébb a gömbömet egy-egy taszító varázzsal, de látszott, hogy nem akar komolyabb kárt tenni benne. Újra és újra felé küldtem a gömböt, mindig gyorsabban, ő pedig; minden alkalommal elhárította. Zihálva szedtem a levegőt, Vicky láthatóan nem tudta, közbeavatkozzon-e vagy sem, ezért egyelőn tétován figyelte a vívódásunkat. — Szólj, ha meguntad, Bíborhajú! — hangsúlyozta ismét a nevem Lucas, de már kedvesebben. — Még nem vacsoráztam, és David valami mennyei kaját ígért nekem... — Mindjárt megszakad a szívem érted... — küldtem felé egy újabb támadást, de megint lazán kivédte. A bosszúságom az egekbe szökött. Lucas nem zavartatta magát és kutakodó pillantást vetett a Catemre, miközben elhárította az újabb támadó igémet. — Öt is öngyilkosságra kárhoztatod? — Nem kértem, hogy maradjon — vontam vállat, szándékosan figyelmen kívül hagyva az öngyilkosságra tett célzást. — Tehát igen - felelt sajnálkozva a saját kérdésére. - Nagy kár. Szerinted Kellan is ezt akarná? Szerelmem nevének hallatára mintha gyomron rúgtak volna. — Ne vedd a szádra a nevét! - sziszegtem fenyegetően. Lucast azonban nem hatottam meg. Miért? A barátom volt... Elég! — sikoltottam. Nem bírtam tovább. Szét akartam robbantani Lucas makacs koponyáját, amiért képtelen megérteni, hogy hagyjon békén. Minden erőmet összegyűjtöttem, összpontosítottam. Tudtam, hogy ha most küldöm felé a tűzgömböt, az végleges lesz és visszafordíthatatlan. Útjára bocsátottam a varázslatot, de egy elkeseredett sikollyal szinte azonnal meg is változtattam az irányát, és az utolsó

pillanatban az ég felé emeltem a karomat. A tűzgömb az állandóan borongós, sötétszürke felhőkbe burkolózó égbolt felé süvített, majd egy villanással nagyot durranva semmivé vált. Térdre estem, és engedtem, hogy a felindultság leterítsen. Lucas lassan, de határozottan lépkedett felém. Halványan érzékeltem Vicky döbbenetét, hiszen eddig senkit nem engedtem ilyen közel Kellanhoz. Már zokogtam, mire Lucas a karjaiba vonta reszkető testemet, és olyan nyelven suttogott valamit a fülembe, amit nem ismertem. - Itt hagyott engem! - sírtam a mellkasának. - Elhagyott engem Lucas.Mi lesz most velem? - Nyugi, Claire! Nyugalom - súgta, miközben folyamatosan simogatta hosszú hajamat. - Kitalálunk valamit. Mióta Kellan meghalt, először engedtem meg valakinek, hogy vigasztaljon. Először engedtem, hogy megérintsenek. Összetörten hagytam, Lucas magához ölelje széthullott darabjaimat. 4. A Másra ébredve „ Szellemórán elmerengve, elmerülve gyászkeservbe, Búsain ültem, mint ki csábos mély titok nyomára vár. ” (Edgár Allan Poe: A holló) Az Ellenség ÁLMOK VOLTAK... És rémálmok... A mennyei békességet, a boldogságot üzenték nekem... És az őrületbe taszítottak. Tűvirágok, lángok borítottak mindent, felemésztett a forróság. Hosszú lángnyelvek cirógatták az arcomat, mire rádöbbentem, én égek, ahogy az egész világ. Fájdalmat kellett volna éreznem,

és talán éreztem is, de nem olyan elemi erővel, hogy ledöntsön a lábamról. Figyeltem a lángokat, melyek lassan mozogni kezdtek, összhangban, egy irányba közelítve, mígnem egy alak formálódott meg elöttem. A tűzzel együtt folyamatosan örvénylő haja leért egészen a derekáig, és bíborszínben ragyogott. A leggyönyörűbb szín volt amit valaha láttam. A retinámon keresztül beleégette magát az emlékezetembe.borhajú. Női alak bontakozott ki a lángerdőből. Háttal állt nekem, csupán a haját engedte láttatni, mely mintha a tűzből táplálkozott volna. lángszerűen táncolt gyönyörű teste körül. Vág kerített hatalmába. Képtelen vágy, hogy a karomba zárjam, megóvjam a hidegtől, mely egyre inkább körülvette őt. A haja mintha már nem örvénylett volna karcsú kis teste körül, léptei nem táncoltak már felszabadultan, inkább megtörten, reszketve. Nem a hideg volt az oka a didergésének, hanem a fájdalom. A fájdalom jégbe zárta, és lassan felemésztette. Éreztem a sürgetést, hogy kizökkentsem ebből az állapotából. Védelmezni akartam, akár az életem árán is. Ahogy a gondolat keresztülfutott az agyamon, a tűzlány hátrakapta a fejét, és rám villantotta bíborvörösen csillogó szemeit. Boszorkányság! 5. A remény szorításában „S bús lelkem az árnyékból, mely padlómon szétfolyva jár, Nem szabadul - Soha már!" (Edgár Allan Poe: A holló) Claire VÉGÜL HAJLANDÓ VOLTAM ENGEDELMESKEDNI

Lucas erélyes parancsának. A rövid, gyors tisztálkodások után kifejezetten élte volt a forró, habos fürdő, amibe Jorja és Lin beletuszkolt. Mégis gyűlöltem minden pillanatát. Gyűlöltem, mert neki megadatott, míg ő a hideg földbe kényszerült. Gyűlöltem, nmert élveztem, ahogy a forró víz átmelengeti fáradt testemet. Gyűlöltem az életet, amikor ő már halott volt. Bár a fürdő célja a megnyugtatásom lett volna, csak még jobban felzaklatott. Gyorsan kiszálltam a vízből, szárazra dörzsöltem magam, és a hajam egy törülközőbe csavartam. Épp csak egy futó pillantást vetettem a tükörbe, de egy pillanatra megtorpantam. Soha nem láttam magam varázslás közben, de tudtam, hogy a szemem az Utolsó boszorkányokra jellemzően vörösen izzik olyankor. A tragédia óta az enyém folyamatosan ebben a színben pompázott. Már értettem David zavart pillantását, mintha nem tudná eldönteni, mi és ki vagyok valójában. Ijesztő voltam még önmagam számára is „ Nem szabadul — Soha már!”, mormoltam magamban, szinte eszelősen. Edgár Allan Poe szavai mindennapos társaimmá szegődtek az elmúlt hetekben, mintha csak én írtam volna őket. Nem balzsamként hatottak a lelkemre, nem segítettek át a mélyponton, inkább magukba zártak, béklyóba vertek, hogy véletlenül se felejtsek. Megráztam a fejem, és elszakítottam a tekintetemet a tükörképemtől. A Cat az ajtó előtt várt, de figyelemre sem méltatva, elhaladtam előtte, és mérgesen fújtatva lementem a lépcsőn. A ház üres, ebben biztos voltam. Lucas gondoskodott róla, hogy senki ne zavarjon meg bennünket, míg elmondja, miért jött. Azt ugyanis teljesen biztosra vettem, hogy nemcsak a megnyugtatásom miatt van itt, mondani akar valamit. Különben nem küldte volna ide a Bölcs. A kis boszorkánynak már a gondolatára is harag söpört rajtam végig. Életemben nem gyűlöltem senkit úgy, mint most ezt a kislányt, nála csak

Kellan gyilkosát gyűlöltem jobban. Lucast a konyhában találtam, a pult mögött állt, és kifelé bámult az ablakon. Az asztalon különlegesen ínycsiklandozó étel állt, amit minden valószínűség szerint David készített. Ahogy a teli tányérra néztem, egyszerre rándult görcsbe a gyomrom az éhségtől és fordult fel a hányingertől. Egyél! - hangzott a parancs, mire azonnal újra fellobbant bennem az alig lecsendesült harag. Mintha szunnyadó szikra lett volna, mely a legkisebb szellőre tüstént lángra kap. Nem vagyok éhes — feleltem türelmet erőltetve magamra. A tán eszembe jutott a Cat, aki azóta gubbasztott velem odakint amióta eltemettük Kellant. Mogorván néztem a lány macskaarcba. - Egyél! Menj, gondoskodj magadról! Tudtam, hogy Vicky nem fogyaszt emberi ételt, de sosem kérdeztem tőle, mit eszik helyette. Nem érdekelt. Egyáltalán semmi nem érdekelt, csak arra vártam, hogy Lucas mielőbb mondja amiért jött, hogy visszamehessek a sírhoz. Lucas továbbra is háttal állt nekem, karjait keresztbefonta a mellkasán. Csak most tűnt fel, hogy a haja félhosszúra nőtt, így most lazán hátrafésülve omlott a vállára. Egyébként nem változott sokat, továbbra is úgy öltözött, mint egy modernkori cowboy, már csak az az idióta kalap hiányzott a fejéről. Sokáig nem szólalt meg, végül én törtem meg a csöndet. Egyáltalán mit tudsz te erről? Lassan fordult meg, acélszürke szeméből végtelen együttérzés sugárzott, az arca viszont kiismerhetetlen maszk volt csupán. A haragom hevessége megroggyant, és éreztem, hogy a fájdalmam tolakszik előtérbe. Nem akartam átadni magam neki. Könnyebb volt gyűlölni. Arra gondoltam, talán ez az, amitől félsz. Az egyetlen, amitől félek, hogy nem bírom visszafogni magam. Ne beszélj mellé, nem illik hozzád! Ki vele, mit akarsz! - A hangom keményen csattant, akár egy secuaz,

amikor meglendíti egy zsoldos. Lucas még csak meg sem rezzent, mintha pontosan erre számított volna. Minden felém irányuló mozdulata, minden szó, amii kiejtett, tökéletesen megfontolt volt. Őrjítően pontosan eltervezett mondatok, a célnak megfelelő módon előadva. - Addig nem mondok semmit, míg ezt nem tisztáztuk – megértő pillantása a lelkemet marcangolta. - Azzal, hogy elfogadod a történteket, árulod el Kellant. Összerezzentem a nevére, de tartottam magam, bár a torkomat gombóc fojtogatta. Nem akarok erről beszélni! Túl sokáig hallgattál, Claire! Tovább kell lépned! Nem szabad tovább tagadnod, vagy úgy tenned, mintha mi sem történt volna! Én nem tagadom! - fakadtam ki. Az arcomon áruló könnyek peregtek végig, ahogy tehetetlenül néztem fel Lucasra. - Nem tagadom! Csak képtelen vagyok elfogadni. - Nem árulod őt el, ha... Elárulom őt minden egyes másodperccel, amit tovább élek mint ő! - kiáltottam kétségbeesetten. A mély fájdalom gátja repedezett meg bennem, és nem tudtam, meddig bírom tartani magam. - Lélegzek, élek, mindent megtehetek, amit ő már soha! Ne szégyelld magad csak azért, mert túlélted őt, Claire! suttogja döbbenten Lucas. Láthatóan megrendítették a hallottak. – Ő sem akarná ezt. Végem volt. Lucas kíméletlen őszintesége ellen tehetetlen voltam, már képtelen voltam belekapaszkodni abba az alig hajszálnyi fénycsíkba, ami egyben tartott. Ő már nem lélegzik, nem mosolyog, nem él, Lucas, én pedig igen! Van fogalmad róla, miért történt mindez? Ha nem teszem rá a béklyókat, ha nem engedek Vulcannek, ha gyorsabb vagyok, ha tovább bírom a fájdalmat, ha igazán

Utolsóhoz méltón harcolok... Claire, elég volt! Ha időben észreveszem, mire készül, vagy ha időben szabadjára engedem őt, vagy ha... — Claire, hagyd abba! — Ha én nem vagyok neki, ha nem engedem, hogy együtt legyünk, akkor talán még most is élne! Én voltam, aki miatt meghalt, Lucas, és én még mindig élek. Hogy a fenébe ne árultam volna el őt? - Most már feltartóztathatatlanul zokogtam. Lucas megdöbbentő hatással volt rám. Képes volt ledönteni a falakat, áthatni a romokon, és megérinteni engem. Kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam a sírást. Sírással nem megyek semmire, nem oldódik meg a problémám, a testőrömnek igaza van. A könnyektől Kellan nem fog feltámadni, és én sem leszek tőlük boldogabb. Lucas levette a törülközőt a fejemről, és magának háttal fordít felültetett az egyik bárszékre. Valahogy természetesnek tűnt, hogy a drámai kifakadásom után fésülni kezdte a hajamat a konyhába! Szótlanul, csöndesen hüppögve tűrtem, hogy úgy bánjon velem mint egy gyerekkel. Egy ideig körülvett bennünket a csend. A szívem cseppet sem könnyebbült meg, tele volt a veszteség miatt érzett fájdalommal, viszont megnyugvással szolgált, hogy megoszthatom valakivel az érzést. — Nincs igazad — szólalt meg végül Lucas azon az előre megfontolt hangon, amitől újra rossz előérzetem támadt. Kellan azóta imádott téged, hogy tudomást szerzett rólad. A legutolsó hajszáladat is féltő figyelemmel vette körül, és tudom, hogy soha nem bánt meg semmit veled kapcsolatban. Nem pusztán a lelki társa voltál, nem csak a szerelme, hiszen manapság ezek már annyi is elcsépelt kifejezések. Vagy ti csak új tartalmat adtatok nekik? Te voltál számára a fény, mely áthatolt a sötétségen, a levegő, ami életben tartotta, az energia, amely hajtotta előre, és te voltál a jövője Biztos vagyok benne,

hogy ha előre tudja, mi történik, akkor sem csinálna semmit másképpen. Igazán szeretett téged, Bíborhajú, ezt sosem szabad elfelejtened! Lágy intést éreztem a fejem tetején, Lucas egy érthetetlen varázsigét mormolt, mire a hajam nedves súlya hirtelen eltűnt. Csodálkozva nyúltam hátra, és fáradt mosollyal nyugtáztam, hogy egyetlen érintéssel megszárította a hajamat. A székkel együtt megfordított és végigsimított az arcomon. Egészen eddig észre sem vettem, hogy a könnyeim újra megeredtek. Képtelen voltam bármit is mondani, Lucas minden szava fájdalmas nyomot hagyott bennem. Tudtam, hogy igaza van, éppen azért szenvedtem annyira. Gyengéd mozdulattal emelte meg az államat, hogy a szemébe nézzek. Másrészt, nem okolhatod magad a pszichopata apád miatt. Mindenkit tökéletesen váratlanul ért a támadása. A kijelentése elnyomta a fájdalmam, utat engedve kitörni készülő haramomnak. Azért nem mindenkit — szúrtam közbe, ahogy megtaláltam a hangomat. A hallgatásából tudtam, hogy tisztában van vele, kiről beszélek. Nem mondom, hogy értsd meg őt, egyszerűen csak bízz meg benne! - folytatta óvatosan. - Nyolcéves kislány, egyetemes hatalommal! Soha nem ártana neked, később majd megérted, miért. Most azt kell elfogadnod, hogy minden lehetőség ide vezetett volna. Hatalommal! Igen! A hatalmában állt volna megakadályozni, Lucas! - ellenkeztem tovább. - Nem érdekel, mi mindent látott! Nem hiszem el, hogy az összes előtte megjelenő alternatívában ez volna a vég! - Ez nem ilyen egyszerű. — Nekem igen. — Te nem rendelkezel az ő képességével. — Ha így lenne, minden erőmmel arra törekedtem volna,

hogy megmentsem őt! Ekkor lépett be a konyhába Vicky. Alabástrombőre kipirult, sokkal egészségesebbnek tűnt, mint néhány órával ezelőtt. Még mindig az andezitszínű latexruhát viselte, amely úgy tapadt karcul alakjára, mintha második bőr lenne. Vádlón, mégis magyarázatképpen mutattam rá, de Lucashoz intéztem a szavaimat. — Már akkor tudta! Az általad annyira védett Bölcs ajándékba küldte nekem ezt a Catet, hogy megvédjen, akár Kellan élete árán is! A következő pillanatban jéggé dermedt a levegő a konyhában, amikor felcsendült egy vékonyka hang. — A te életed fontosabb, mint Kellané! A kontroll kicsúszott görcsös akaratom alól, az Ultimspirit fellángolt, és szabad utat tört magának - egyenesen Hannah felé. Erőszakos és féktelen indulat volt, olyan, aminek semmi nem volt képes gátat szabni. Kellan életben lehetne, ha ez a kislány időben cselekszik, és nem engem helyez előtérbe. Nem! A Bölcs megérdemelné. Megérdemelné, hogy éppúgy ne létezzen többé, mint Kellan. Halottnak kellene lennie, mert semmit nem tett azért, hogy mindez ne történjen meg. Ezúttal nem küzdöttem a gyilkos ige ellen, örömmel engedtem, hogy a felszín törjön, és letaroljon mindenkit, aki az útjába merészkedik. Hannah nyugodtan állt a konyha közepén, tökéletesen fehér szemeiben szemernyi félelem sem látszódott. Az egész megjelenése rideg volt, hiszen pontosan tudta, mi fog történni. A szemem sarkából láttam, hogy Lucas félrefordítja a tekintetét. Visszafordult az ablakhoz, és kibámult rajta, éppúgy, mint amikor nem olyan régen beléptem. A következő pillanatban Vicky szemfényvesztő gyorsasággal a kislány és közöttem termett. Már késő volt bármit is tennem, a testébe nagy erővel csapódott az Ultimspirit. A Cat egyetlen hang nélkül csuklott össze, és mozdulatlanul hevert a konyha

kövén. Lucas továbbra sem nézett hátra, és hirtelen nem tudtam eldönteni, vajon azért, mert a Cat összeomlott, vagy mert újra én okoztam a vesztét. Csalódottan felsikoltottam, de mielőtt ismét támadhattam volna Hannah felemelte kis kezét, és egy félkört írt le a levegőben. Minden elsötétedett előttem, noha a tudatomnál voltam. Mintha bekötözött szemmel utaztam volna, a testem a semmiben lebegett, aztán visszanyertem a látásomat. A David háza mögötti tisztáson álltunk nem villámutaztam, egyszerűen csak ott termettem. Megnyugodtam, hogy Kellan sírja a gyönyörű jégvirágkoszorúval még mindig a védőburok oltalmában van. A fejem picit szédelgett, a talaj megmozdult a lábam alatt, mire térdre rogytam. Hirtelen ismét nagyon gyengének éreztem magam, és szerettem volna félresöpörni a kialvatlanság miatti fáradtságot. Claire? – szólalt meg mögöttem Jorja. Egész testemben megfeszültem. Lassan erőt vettem magamon és körülnéztem, szinte mindenki ott volt, aki számított nekem. Még a korai télhez képest is hideg volt. Naptalan, szürke, felhős idő és hideg, csontig hatoló, dermesztő fagy, mégsem viselt senki meleg kabátot, legfeljebb egy pulóvert. Szemeim vöröslő csillámán keresztül figyeltem Cameront és Milant, ahogy közelemben álltak Lucas mögött, és a lányokat, Reginát és Trixie-t, akik valamivel hátrébb, oldalra húzódva figyelték az eseményeket. Jorja nem messze mögöttem guggolt, míg velem szemben Vicky óvta tőlem a mindentudás hatalmának nyugalmával bíró Hannah-t. — Miért van itt mindenki? Ez veszélyes — suttogtam, de tudtam, hogy tisztán hallják a hangomat. — Az is veszélyes, amit te csinálsz - vetette közbe Regina, de aztán elég volt egy pillantás a Bölcsre, hogy megtartsa magának a további véleményét. — Az Üldözők... - kezdtem, de Lucas leintett. — Most nem fognak zavarni bennünket.

Milan olyan önelégült vigyorral nyugtázta a kijelentést, hogy azonnal tudtam, ezt a nemes feladatot minden bizonnyal rá bízhatták. — Én ebben nem lennék olyan biztos - szúrta közbe Hannah. A kislány fölényes mosolya elmosta Milan jókedvét. — Mire célzol ezzel? — kérdezte harciasan, mire Trixie gyorsan előtte termett, és a mellkasára tette apró kezét, nehogy ő is neki támadjon a Bölcsnek. Harcolni akartam, küzdeni és elveszni. De még felállni is gyenge voltam, a térdemen gubbasztva maradtam, úgy néztem fel Hannah fehér szemébe. Hosszan, némán figyeltem: mézszőke haja, apró termete vetekedett az angyalok szépségével, a szeme azonban elárulta. Rádöbbentem, hogy igazából fogalmam sincs, lát-e egyáltalán valami Biztos voltam benne, hogy nem engem néz, bár a tekintete határozottan rám irányult. Nem szólaltam meg, csak vártam. Arra gondoltam, vajon kinek az élete pereg most előtte, talán ebben a pillanatban épp a rám váró jövő eseménysorozata és összes lehetőséges alternatívája zajlik le előtte. Szerettem volna én is látni magam meghozni a döntéseket, nem pedig ráhagyni egy nyolcéves gyerekre, aki engedte, hogy Kellan meghaljon. Nem az a fontos, mi történt, Claire! - szólalt meg hirtelen Hannah, fehér szemeit összeszűkítve. - Nem kell értened az események mozgatórugóit, hogy miért történt meg mindez. Sok mindent nem látsz. Még több mindent nem értesz. Az Utolsók egyike vagy, több, mint akinek tartod magad. A múlt, a jelen és a jövő, ezek mind fontosak, ez tesz mindenkit azzá, ami. A múlt építi a jellemed és a jelen történései mind hatással lesznek a jövődre. - Nem! Engem ez egyáltalán nem érdekel - jelentettem ki, és meg sem próbáltam rákényszeríteni az agyamat, hogy feldolgozzon akár egyetlen szót is az elhangzottakból. Vicky a Bölcs előtt állt, csokoládészínű szemével feszülten

figyelt, mintha arra várna, mikor robbanok újra. Úgy tűnt, meg sem kottyant neki az a halálos átok, ami bárkit, legyen az ember vagy varázslattal bíró lény, a másvilágra küldött volna. Mielőtt elszégyelltem volna magam, a figyelmemet ismét Hannah felé tereltem, aki megfáradt sóhajt hallatott. Hát, persze! Mert téged csak Kellan érdekel... Ahogy meghallottam a szavaiból kicsendülő gúnyt, akkor feszültem meg annyira, hogy szét bírtam volna robbantani az egész világot mindenestül. Mielőtt azonban engedtem volna az erőm szabadon bocsátását követelő késztetésnek, Hannah folytatta. - Kíváncsi vagyok, mi az, amit megtennél, hogy visszakapd! – szinte súgta a szavakat. A szél lassan fújta felém a lágy hangokat. A szavak lassan értelemet nyertek, táplálva a haragomat, de a reményt is, mely sürgetőn kezdett lüktetni bennem. — Miről beszélsz? — Mivel nincs sok időnk, mielőtt apád újra rád találna, ezért a lényegre térek — mondta hűvösen Hannah, mire többen felszíszentek körülöttünk. Csak a kislányra fókuszáltam, minden más eltűnt előlem. Úgy kapaszkodtam a szavaiba, mint a fuldokló a felé dobott mentőkötélbe. — Figyelek! — Kellan mesélt neked a párhuzamos világról, ami ennek a tökéletes ellentéte, emlékszel? — Fehér szemével kérdőn nézett rám, de tudtam, hogy látja a válaszomat. Bólintott, és folytatta. - „Mindennek van egy fordított oldala is, egy másik dimenzió, ahol minden az itteninek az ellentettje. Ez a két világ párhuzamosan fut egymás mellett.., Az emlékeim visszarántottak a múltba, és a kocsiban találtam magam sült krumplit majszolva, Kellan mély, lelkemig ható hangját hallgatva. Szerettem emlékezni, szükségem volt rá, már csak az emlékeim által voltam képesőt életben tartani. Mert biztos voltam benne, hogy életben van. Bennem.

Megkínzottan néztem Hannah fehér szemébe. — Nincs rá szükség, hogy elismételd, amit tőle hallottam jegyeztem meg csöndesen. — Minden szavára emlékszem. így arra is, hogy a két világ útjai soha nem keresztezhetik egymást. Hannah elégedetten bólintott. — Egészen addig kapcsolat állhat fenn a két világ között, amíg az egyensúly megmarad. — Ezt nem értem. — Megnyithatok egy kaput a másik világba, de csak az léphet rajta, akinek a létezése ott már bevégeztetett. — Pillanatnyi hatás szünetet tartott, de amikor észrevette, hogy a mondandója nem érte el a kívánt hatást, folytatta: - Aki halott Pulverusban, azaz Hamuvilágban, átléphet innen oda. - Hamuvilág? - visszhangoztam értetlenül, és a karjaimat összefontam a mellkasom előtt. A másik világot nevezik így - szólalt meg gyászosan Lucas. - Azt mondják, ott csaknem minden teljesen elpusztult már, ami ebben a világban szép és élettel teli. Az a világ haldoklik. Megborzongtam, de nem engedtem befolyásolni magam, és gyorsan kivontam magam Lucas mondandójának hatása alól. Hannah-t próbáltam megérteni. - Miért akarna bárki is oda átmenni? - Azt hittem, mostanra már rájöttél - jegyezte meg gúnyosan, és Vicky védelmének árnyékában fehér pillantása találkozott az én vöröslő tekintetemmel. — Kellan életben van a Hamuvilágban! A szavai visszhangot vertek a fejemben. Micsoda? Átmehetsz, hogy megmentsd. • Nem értem… • Csak tizennégy napod lesz, hogy áthozd ebbe a világba, különben odaveszel. Atyaisten!

Ha időben visszatérsz vele, végre tudom hajtani az ősi varázslatot, hogy a régi Kellan éljen az új testében. Tökéletesen szenvtelenül beszélt velem, mintha csupán egy bábu összeszerelésének a használati útmutatóját olvasta volna fel. A közönye elborzasztott, és undorodtam tőle. Ledöbbentem, mikor felfogtam a szavait. Gyanakodva néztem rá. És a lelkével mi lesz? Neki nincs lelke. Megütközve meredtem rá. Hogy, érted azt, hogy nincs lelke? Mindenkinek van lelke. — A démonoknak nincs — vetette közbe Jorja, de az ő hangja nem csendült olyan ridegen, mint szerette volna, mert belekeveredett a keserűség. Nincs lelke? Kellannek nincs lelke? - hitetlenkedtem magamban. Jorja adta meg a választ a ki nem mondott kérdésre. — A Hamuvilágban élő Kellan nem ugyanaz a személy lesz, akit ismertél. Valószínűleg egy megveszekedett szava nem lesz, amit ismerősnek találnál. Az egyetlen, ami közös bennük, a külsejűk. — Hogyan lehetséges ez? - suttogtam, de válaszra sem várva fordultam hátra, hogy lássam Jorja arcát. - Te tudtad? Tagadóan ingatta a fejét, vörös haja démoni lángként ölelte körül tökéletes arcát. — Csak ő tudja, ki van életben odaát, mert belőle csak egy van - intett Hannah felé hanyagul, aztán Vickyre mutatott. - Belőle meg a Catedből. — És én átmehetek? Ezek szerint odaát én már... Hannah hűvösen bólintott. — Hamuvilágban a születésed után nem sokkal megöltek egyik támadás során. És még valami - emelte feljebb a hangját fehér szemét az enyémbe fúrva. - Ne lépj be a Végtelenbe! Úgy -

érzed majd, hogy nincs választásod, de nem állsz ellen a csábításnak belépsz a Végtelenbe! Nem értettem. Hitetlenkedve ingattam a fejem. Képtelen voltam feldolgozni hallottakat, így egy Utolsó Boszorkához nem túl méltó, de már bevált módszerrel próbálkoztam: fogadd el, és lépj tovább! Hihetetlennek hangzott minden szó, ami Hannah ajkát elhagyta, bennem azonban csak egyetlen információ lüktetett fájón: Kellan él. Talán nem itt, talán más, mint ami volt, de életben van. Sírás kerülgetett, de elfojtottam és visszanéztem a bölcsre. Miért csak most szólsz? Miért nem szóltál azonnal? Mondtam már neked, hogy, nem kell tudnod a választ mindenre! – ripakodott rám Hannah, én pedig legszívesebben addig tartottam volna, az ujjaimat vékonyka nyakára, míg szusz van benne. Vicky, mintha megérezte volna az indulataimat, arrább mozdult, elvágva előlem a Bölcshöz vezető utat. Az egész sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik, Claire! – mormolta Lucas, de ezzel nem nyugtatott meg, mert a hangja és a hűvös pillantása elárulta, hogy ő is tudott mindenről. Hannah nem foglalkozott a haragommal, higgadtan folytatta. Hamuvilág ennek, vagyis Chaosnak a fordítottja, tehát Kellan természetén ott nem a boszorkányvére uralkodik, hanem az amit az anyjától örökölt. Démon – leheltem szomorúan. Mindaz, amit az én Kellanem megszenvedett, hogy gyilkos, rideg énje ne kerekedjen felül, kárba vészett, mert a másik világban talán meg sem próbál küzdeni ellene. Hannah újra bólintott, tündérszépségű kis arcán nyoma sem volt félelemnek. És mivel ezen az oldalon te vagy az egyik legnagyobb erejű boszorka, így ott… Egyszerű halandó leszek – fejeztem be a mondatot.

-

Hogy létezhet egy fordított világ? Ki dönti el, mi minek az ellentettje? Senki – Hannah válasza csak egy sóhajtás volt. Végigszántott a haján, és valamivel hangosabban folytatta – Egyetlen egyetemes tudással bíró személy sincs, aki mindkét világot irányítaná. Egyszerűen így létezünk, mint a jin és a jang. - Érzelmek hatására? A mágia is érzelem. A varázserőd úgy formálódik, ahogy az érzelmi síkon elmozdulsz. Gondolj csak arra, amikor az Ultimspiritet használtad! szólt közbe Milan. A lényeg, hogy a varázserővel bíró lények a másik világban azzá válnak, amitől rettegnek tudat alatt. Az emberek függetlenek a mágiától, így ők változatlanok mindkét világban. Kicsit ironikus volt, hogy éppen akkor változok azzá, ami mindig is szerettem volna lenni, amikor a legnagyobb szükségem lenne mágiával teli énemre. Ezért kell sietned. Ezért van csak kétszer hét napod mondta Hannah, mire értetlenkedő pillantást vetettem rá. - Nem látom az összefüggést. Hannah lesajnáló tekintettel meredt rám, de nem válaszolt, ismét szembesülnöm kellett azzal, hogy zavarba ejtően keveset tudtam a világról. Gideon és David gondoskodott róla, hogy elzártan éljek. Regina volt, aki végül felvilágosított. Nem létezhetsz hosszú ideig az erő nélkül, ami benned van Claire. Az utolsó tiszta vérűekhez tartozol, a véredben, a génjeidben van a varázslat, a mágia. Ha megfosztanak tőle, belehalhatsz. A Bölcs arra utalt, hogy mire a tizennegyedik nap végére érsz, már nagyon gyenge leszel, ezért jobb lenne, ha jóval korábban át tudnád hozni Kellant - magyarázta türelmesen, de valami nem stimmelt. Regina Cameron mellett állt, és csak ekkor tűnt fel, hogy kapaszkodik bele; olyan erősen szorította a párja kezét, mintha

el akarná törni. Milan is hasonlóan feszültnek tűnt, de ő inkább Hannah felé küldött haragos pillantásokkal tartotta magát kordában. Nem akarjátok, hogy átmenjek? Az arcukra volt írva, hogy beletrafáltam. Milan ingerülten dobta hátra szőke haját. Túl veszélyes. Ha meghalsz odaát, már csak ketten maradunk ideát, és ... Ez egy cseppet sincs az ínyünkre — erőltetetten felnevetett. - Mégiscsak jót tesz a hírnevemnek, ha két nő mellett maradok az Utolsók között, nem? A remény, hogy megmenthetem Kellant, mosolygásra késztetett, de inkább csak fintornak éreztem. Leírhatatlan megkönnyebbülésem tudomásul, hogy van esélyem visszahozni őt. Bármit megtettem volna ezért. Beleértve. Milan hírnevének a kockáztatását is... Tehát ember leszek — ismételtem csodálkozva, majd hirtelen észbe kaptam. - És Kellan? Ő nem emlékszik semmire — magyarázta Milan óvatosan, mintha csak várna, mikor robbanok fel. — Amikor itt meghal valaki a lelke nem marad test nélkül, hanem átkerül a másik világbeli alteregójába. Egyszerűen csak csendes társként használja azt a testet. Általában ennek semmi haszna, mert a másik mellett az a lélek és személyiség is csak elnyomva létezik. Fogságba ejti az újat a régi? Valahogy úgy. Ha ő démon, akkor továbbra is megvan benne minden erő, amit birtokolt. Hannah.nak nem állt szándékában válaszolgatni a kérdéseimre. Úgy tűnt mintha ezúttal valóban nem lenne jelen, még a pillantását is a mező túlsó vége felé irányította. Testtartása az öröklét képmását sugározta. Jorja bosszúsnak tűnt, ahogy mögöttem toporgott, de azért válaszolt.

-

A démonok mindkét világban megtartják az erejüket, csupán az érzelmi beállítottságaik változnak. Ez azért lehetséges, mert minden démon, mielőtt gonosszá vált, boszorkány volt. Kellan különleges. Egy démon és egy boszorkány vére kering az ereiben. Ebben a világban Gideon tanítását követte, a másikban senkiét. Elképzelni sem tudom, hogy ha itt annyira jó volt, milyen szörnyűségekre lehet képes ott. Megrendülten hallgattam. Ahogy feldolgoztam egy információt, máris ezernyi új kérdés lépett a helyébe. Nem fog rám emlékezni - suttogtam elhalóan. Atyaisten! Aztán továbbvezettem a gondolatot. - Ha annyira más, és az ereje megmaradt, akkor én mint egyszerű ember, hogy fogom megvédeni magam tőle? Hannah végre rám nézett. - Segítőd lesz a másik oldalon. - Ismerem? így is mondhatjuk. Meg kell bíznod benne. Amikor majd meglátod, ne feledkezz meg róla, hogy Hamuvilág az itteni fordítottja. Nem tetszett, amit mondott, és ahogy mondta. Mégis.,Ha maga az alvilág ura segédkezne is, elfogadnám, ha ezzel visszakapom Kellant. - Vicky is veled megy - jelentette ki Hannah. Lucasra néztem, aki azonnal felhúzta a védelmi falát, hogy ne lássam a gondolatait. Minden kifejezést nélkülöző arcán a sebhely most ránctalanul húzódott járomcsontjától a felső ajkáig, acélszürke szeme azonban vadul lángolt. Egyre biztosabban éreztem, hogy a Catem többet jelent neki egyszerű, akarat nélküli rabszolgánál. Jó lesz észben tartani, ha legközelebb szabadjára engedem az Ultimspirit-et. Van még valami, amit tudnom kell? - fordultam újra Hannah

felé. A kislány felállt, és komolyan nézett a szemembe. Igen. Mindez azért következhetett be, mert még nem voltatok együtt. És ennek így is kell maradnia, míg visszatértek. Kérdőn pillantottam rá. Milan felröhögött, de én nem kapcsoltam miről van szó. Hannah türelmetlenül vagy inkább segélykérően nézett körbe. Intim módon nem voltatok együtt - próbálkozott Regina is. Oké - kiáltottam, és bár úgy tűnt, ez a téma mindenki számára természetes, mégis égett az arcom. - Mi köze ennek bármihez? Hannah nem kívánta megmagyarázni, de Milan örömmel sietett a segítségére. Mivel itt nem szeretkeztetek, ott sem tehetitek. Nem hiszem, hogy ezen fog járni az... Hidd el nekem! - szakított félbe Hannah. - A kísértés végig kíséri az utadat. Megint elpirultam. Te jó ég! Csak nem jövök zavarba a szex téma miatt egy kislány előtt? Megköszörültem a torkom, és próbáltam figyelmen kívül hagyni Milán jókedvét. Lássuk jól értem-e. Átmegyek Vickyvel Hamuvilágba, ahol egy régi ismerős segít nekem felkutatni Kellant. És két héten belül át kell hozznom ide, már ha megérem. - Az ujjaimon számba vettem az ismert pontokat. — Kellan éppúgy tud varázsolni, ahogy eddig. én viszont legalább olyan védtelen leszek, mint egy csecsemő. Kihagytam valamit? Igyál citromfűteát! - mondta Cameron, mire Regina szemrehányóan nézett rá. — Az nyugtatóan hat, kedves! — Nem örültök, hogy átmegyek? — Meg sem kellett volna tudnod — felelte Cameron hozzá nem illő komolysággal, majd felemelte a karját, és végigmutatott a körülöttem állókon. - Senki nem örül, hogy

megtudtad, és bármit megtennénk, hogy ne kelljen átmenned. Regina továbbra is szemlesütve szólalt meg. De amin itt keresztülmentél az elmúlt időszakban, már nem volt egészséges. Idővel elsorvadnál a sírja fölött. - Végre rám nézett, olívzöld szemében sajnálkozó könnyek csillogtak. Megcsóválta a fejét, ahogy folytatta. - De nálad nem így működött. A bánat a részeddé vált, fájdalommá alakult. Egyre inkább elnehezült és egyre mélyebbre húzott magával, ahol már senki nem tudott elérni téged. Cameron átkarolta a vállát, és biztosra vettem, hogy Regina egész testében remeg. A szeretet, amivel támogattak, szembesített azzal mivé lettem Kellan nélkül. Ijesztő látványt nyújtottam számukra. Én nem éreztem különbséget, csak a végtelen magányt, és a fájdalmat, amit emlékekkel tápláltam. Ha meghalna életetek értelme, valószínűleg ti is így reagálnátok — jegyeztem meg. Regina bólintott. — Épp ezért borzasztó. Nézd meg a szemedet! — fakadt ki hirtelen. - Kellan nem tegnap halt meg, ennek ellenére a szemed még most is vörösen izzik. És mikor aludtál utoljára? Mikor engedted meg magadnak utoljára, hogy pihentesd a lelked és a tested? Nem is értem, hogyan lehetséges ez egyáltalán. Már rég bele kellett volna őrülnöd. Nem érzed... De igen! - szakítottam félbe ingerülten. - Fáradtabb vagyok, mint valaha, de...Képtelen vagyok pihenni. Valahányszor megpróbálom, valami vészjelzés felriaszt, és nem... nem tudok aludni. El fog múlni - mondta Hannah. Meglepődtem, mert vékony hangjában idegesség bujkált. - Elmúlik, ha odaát találkozol Kellannel. A közöttetek lévő kapocs érzékeli őt. A mágiád tudja, hogy életben van, és folyamatosan hívja őt. Meredtem bámultam a kislányra. Mielőtt azonban komolyabban átgondolhattam volna mindent, Hannah fehér szemei Lucasra pillantottak.

-

Még öt perc. Igyekeznünk kell. Mi öt perc? - néztem rájuk rosszat sejtve. Lucas bosszankodva pislogott a mezőn túlra, majd a fejével intett Cameronéknak. Regina sajnálkozva sétált oda hozzám, és gyengéd erőszakkal állított fel a földről. Légy erős! Emlékezz arra a Kellanre, akit megismertél! És nagyon kérlek, vigyázz magadra! Várunk benneteket vissza! Súgta könnyes szemmel, és finoman megölelt. Egy pillanatra tartott magához szorítva, majd visszatért Cameron mellé, aki kedvesen, de feszült mosollyal búcsúzott. Trixi és Milan sajnálkozó pillantással intett, majd mind a négyük szeme felizzott. A következő pillanatban már csak a csöndesen gomolygó füstfelhő mutatta, hogy valóban itt voltak. Mi öt perc? - néztem vissza Hannah-ra, aki nem viszonozta a pillantásomat, jelezve, hogy a továbbiakban nem kíván velem társalogni. Lucasra néztem, aki pillanatnyi habozás után végül kibökte. Volcan rájött, mit tervezünk. Azóta a bizonyos este óta követem. Hogy nem örül neki, az enyhe kifejezés — mondta indulatosan, és a mező túlsó vége felé bökött. - Hamarosan ideér az embereivel. Addigra nektek már odaát kell lennetek. - Vulcan... De hát mit akar még? Végezni veled, vagy vele újra, hogy te elsorvadj a bánatban - vonta meg tétován a vállát Lucas. - Neki mindegy, csak te ne legyél boldog, egy pillanatig se. Döbbenten álltam, Lucas Hannah-hoz ment, és csöndesen duruzsolva beszélni kezdtek. Mindketten idegesnek tűntek, és mező túlsó vége felé tekingettek. Vicky mozdulatlanul állt, engem figyelt de az arca kifejezéstelen maradt. Elfordítottam a fejem, képtelen voltam a szemébe nézni, miután már kétszer is megöltem a gyilkos igémmel. Jorja hangtalanul lépett oda hozzám, és majd frászt hozta rám amikor közvetlenül mögöttem megszólalt. A Hamuvilágban... — kezdte felém hajolva, és a hangját

suttogóra fogta, hogy csak én halljam. - Meg kell keresned az alteregómat... - Micsoda? - És meg kell ölnöd! Miről beszélsz? - néztem fel rá döbbenten. A rémülettől csodálkozástól megrökönyödve bámultam őt. — Én nem gyilkolhatok, Jorja! Még téged sem. Megragadta a karomat, amikor ott akartam hagyni. Sötét szemében vad harag lobogott, arcán kétségbeesés ült. Miért nem? Hiszen mindig csak ártottam neked. Most itt az alkalom a revánshoz. És ha megölsz, át tudok menni, hogy fájdalom nélkül féken tartsam Kellant! - Fájdalom nélkül? — visszhangoztam értetlenül. Mit gondolsz, a Cated mennyire lesz gyöngéd vele, ha látja, hogy téged akar bántani? - kérdezte gúnyosan Jorja. - És az a valaki, aki még a másik oldalon fog segíteni. Tudod, ki az? Jorja bólintott. Nem olyan, akire támaszkodhatsz. — Pillantásának komolyságán megborzongtam. Tudatosult bennem, hogy Jorja halálosan komolyan beszél. — Hidd el, egyedül én tudok neked segíteni, hogy épségben visszahozd őt ide. Ne! - sikoltott Hannah váratlanul akkorát, hogy álló helyemben megugrottam. Ahogy ránéztem, éktelenül dühösnek tűnt, fehér szeme izzott, mint a neon az éles fénysugárban. Tündérszépségű arcát eltorzította a harag, amivel jorjára nézett. Nem értettem, miről van szó. Jorja félrenézett, mint egy rossz kölyök akit huncutságon csíptek, de a bűnbánat szikráját nem mutatta. Mi a baj? Mielőtt felelhetett volna, hirtelen leguggolt, és automatikusan a mező vége felé nézett. Épp az utolsó pillanatban bukott le. Ha egy másodpercig állva marad, eltalálhatta volna az a vörösen

izzó átok, amelyet az erdő mellől indítottak útjára. Az átok épphogy nem súrolta lebukó fejét. Ahogy odanéztem, teljesen lemerevedtem. Vulcan közeledett őrjítő gyorsasággal, mint valami sötét veszedelem, és vele volt még több hasonló alak. Azt, hogy nők vagy férfiak, nem tudtam megállapítani mivel az arcukat csuklya takarta. Miközben keresztül vágtak a mezőn, folyamatosan átkokkal bombáztak bennünket. Hannah és Lucas számított erre. Lucas védőburkot vont körénk amire esőcseppekként zuhogtak a démonok átkai. Ostium aperio! - sóhajtotta Hannah, miközben fehér tekintete a lábam elé meredt. Először nem értettem, de ahogy a deres fűszálak lassan elmosódtak, és körben örvényleni kezdtek, ráébredtem, mit csinál. Mindegyik Ostium, amit eddig láttam, a semmiben lógott, furcsa volt a földön képződve látni ezt a kaput. Nem kellett volna ezt mondanod neki! - rótta meg Jorját Hannah, de a pillantását nem vette le az egyre hevesebben mozgó körről. A démonlány válaszként gyilkosán méregette, de nem szólt semmit. - Neked pedig nem szabad hallgatnod rá! Nem gyilkolgathatsz csak úgy, hogy megváltoztasd, amit nem lehet. Bár kijelentés volt, mégis úgy tűnt, válaszra vár. Azonban Jorja szavai már gyökeret vertek bennem, így azt a választ, amire Hannah várt, már nem adhattam meg neki. Igyekezzetek! — szólt hátra fojtott hangon Lucas, mire Vicky azonnal mellettem termett. Andezitfényű ruhája, mely második bőrként simult a testére, ma sem változott, viszont a hátán egy irdatlan méretű hátizsákot cipelt látszólag minden különösebb erőlködés nélkül. Mandulavájatú szemei kivételesen nem engem vizslattak. Csokoládépillantása átsiklott rajtam, és Lucas feszült arcán állapodott meg. A férfi egyik kezét maga elé emelte, így tartva a védőpajzsot, a válla fölött pedig először

rám, majd a Catre nézett. Egy röpke pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és bár nekem úgy tűnt, hogy mindkettőjüké tökéletesen kifejezéstelen, mégis tonnányi érzelem vibrált bennük amit egymásnak üzentek. Lucas elzárta előlem az elméjét. Ha nem lett volna tökéletesen abszurd, még el is mosolyodtam volna. Menj! — hangzott végül a kemény parancs. Hannah kitartóan szuggerálta a földön gomolygó örvényt, mely már rég eltakarta a deres fű ezüstös-zöldes foltját. Helyette sötéten gomolygott, feketén, mintha csak a tervünk sikerének bizonytalanságait jelezné. Vicky gondolkodás nélkül előrelépett, és finom, buggyanó hangot adva eltűnt a feketeségben. Ne feledd! Ne érezz! Ne késs! És semmiképpen se ölj! sorolta Hannah, és fehér pillantásával elengedte az Ostiumot. Bólintottam, és már épp rászántam volna magam, hogy beleugorjak a kávékrémszerűségbe, amikor Lucas még hátraszólt a válla fölött. És még valami... Igen? Ne halj meg! Ekkor ugrottam. Az utolsó, amit hallottam, Vulcan őrült üvöltés, mely egyre halkult, ahogy elmerültem az Ostiumban. Más volt, mint eddig. Hideg, selymes simogatásként ölelte körül a testemet, mintha jeges vízbe süllyedtem volna, amelytől mégsem lettem nedves. Szorosan behunytam a szemem, és vártam, hogy vége legyen. Először lassan süllyedtem, majd egyre gyorsabban, végül olyan tempóban, amit már csak zuhanásnak lehetett nevezni. Pánik szorította a torkom, de a sikoly a tüdőmben rekedt. Rémülten nyitottam tágra a szememet, és halálra váltan döbbentem rá, valóban zuhanok. Kapálózva, veszedelmes gyorsasággal közeledtem a föld felé. Ekkor végre képes voltam szánalmasan nagyot sikoltani.

A becsapódás fájdalmas volt, de a legnagyobb meglepetésemre túléltem. Nem a földre estem, hanem vízbe. A víz felszíne keményen ellenállt az érkezésemnek, majd a fájdalmas találkozást követően a mélyére engedett, hogy cirógassa lüktető testemet. Hirtelen észbe kaptam, levegőre van szükségem. Örült módjára csapkodva igyekeztem feljutni a felszínre - küzdöttem, mert élnem kellett. Kellan halála óta nem éreztem ezt. Bizsergett a bőröm, a szívverésem felgyorsult, az adrenalin tombolt az ereimben, és végre valóban éltem. Életben maradtam, bár a fáradtság ott lapult allatomosan a sejtjeimben, hogy a legváratlanabb időpontban tudjon lecsapni rám. A kimerültség miatt gyenge voltam, nem maradt erőm a felszínre küzdeni magam. Egy perccel a zuhanásom után ismét fuldokoltam. Kétségbeesett mozdulataimnak egy erős szorítás véget. Valaki megragadta a nyakamat. Emelkedni kezdtem, és bár tudtam, mi vár rám, örömmel fogadtam a tüdőmbe áramló oxigént. A talaj imbolygott alattam, ebből arra következtettem, még nem a szárazföldön vagyok, hanem egy csónakba vagy hajóra kerültem. A szorítás megszűnt a nyakamnál, mire elterültem és csak feküdtem a hátamon, kiterítve. Kinyitottam a szem a, döbbenettől elakadt a lélegzetem. A segítőm ugyanis nem volt, mint halálos ellenségem, akire kimondtam az Ultimspirit Wentworth. 6. Kompromisszum „Vándor utas téved erre- gondolnám, - s ajtóm elött áll, Éj sötéten más se jár.” (Edgar Allen Poe: A holló) Wentworth – az Ellenség

FEL ALÁ JÁRKÁLTAM A FEDÉLZETEN és folyamatosan az idegeskedésemben a mézszőke hajú kislány járt a fejemben, akinek fehér szeméből áradta a hideg. Megjelölte az időpontot, megmondta a helyszínt, elmagyarázta, mit kell tennem, és mi az, amit nem tehetek. Rövid beszélgetésünk alatt folyamatosan mondta a magáét, többször is azon kaptam magam, hogy ökölbe szorítom a kezemet, nehogy tönkre tegyem a tudálékos, parancsolgató viselkedése miatt. Cseppet sem érdekelt, hogy ő a Bölcs. A mágia mindentudó istenei se gondolták volna, hogy egyszer elsüllyedek majd. Szerelemre lobbanni egy álmaimban látott lány miatt – micsoda romantikus őrültség. Nem hittem sem magamnak sem ennek a világok jövőjét is magában hordozó kislánynak. De azért el mentem a megadott helyre a pontosan meghatározott időpontban. Nem! Az ok, amiért megjelentem, nem más volt, mint bebizonyítani, hogy a bosszantó szöszi tévedett. Csupán találkoznom kell a bíborban játszó hajú lánnyal. Akkor rájöhetek, hogy minden csak álom volt, és egyáltalán nincsenek iránta érzelmeim. Aztán szépen visszatérhetek a hagyományos, zsoldos életemhez, és tovább irthatnia azokat, akik ellen felbérelnek. Már éppen huszadjára néztem a csuklómra, mennyi az idő, a amikor egy test néma zuhanására, majd hangos csobbanásra figyeltem fel. A korláthoz rohantam. Úgy történt épp, ahogy a Bölcs mondta. Egy testet láttam elsüllyedni, majd szinte azonnal a felbukkanni. Ahogy a pillantásom találkozott a lány mandulavágású szemével, azonnal tudtam, nem ő az, akit vártam. Mindenesetre nem hagyhattam a vízben, felé nyújtottam a kezem, ő pedig gondolkodás nélkül elfogadta. Valamiért bíztam benne, hogy a szöszi nem csak engem világosított fel a jöttükről. Ahogy kifelé húztam, csaknem visszarántott, akkora súly volt hátára rögzítve, de másodszorra már sikerült a

fedélzetre segítenem. A lány nem szólt, nem is nézett rám, csak elkezdte lecsatolni magáról a hátizsákot. Fényes, fekete ruhát viselt, amin nem volt egyetlen varrás sem, de olyan hívogatón tapadt karcsú testére, hogy az ember, késztetést érzett, hogy végigsimítson rajta. Lehet, hogy a másik világban ez elfogadott, de itt nem maradhat így, hacsak nem akar nagyon gyorsan valakinek a szex rabszolgájává válni. Már épp azon voltam, hogy megkérdezem, ki ő amikor éles sikoly hasított az alkonyat csendjébe. Felkaptam a fejem, de csak annyit láttam, hogy egy karcsú kis alak szerencsétlen szögben érkezik a vízbe, majd nagyot csattanva elsüllyed. nem tudtam miért, de biztos voltam benne, hogy Ő az. Hitetlenkedve meredtem magam elé, most akkor mi a francért ugrott meg ennyire a pulzusom? Megcsóváltam a fejem. Minél előbb vissza kell zavarnom ezeket az idegeneket oda, ahonnan jöttek. Lenyúltam, hogy kihúzzam őt a vízből, de elsőre nem sikerült, mert szinte rögtön újra lemerült. Kis ideig vártam. Már kezdtem azt hinni, hogy utána kell ugranom, amikor váratlanul újra a felszínre tört. Figyeltem, ahogy kapálózik, az élni akarása erősebb volt, mint ahogy a mindentudó szöszi megjósolta. Gyorsan megragadtam vékony kabátja gallérját, és kirántottam. Könnyebb volt a fedélzetre húzni, mint a másik lányt. Mintha csupán játék baba lett volna, még a víz súlya sem volt képes elnehezíteni. Ahogy elengedtem, elterült a hátán, csuromvizes haja összekuszálódva lógott viaszfehér arca körül. Fel sem emelte a fejét, csak lihegve kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett. A pillantása áramütésként járta át a testemet, behatolt a fejembe, hogy lángnyelvként a tudatom legmélyéig érjen, oda, ahol már két hónapja őrizgettem ennek a tekintetnek az emlékei A lány szemei vörösen izzottak, mintha a láng, melyet álmomban a hajában láttam lobogni, most a szemébe költözött volna.

Bíborhajú - suttogtam szinte hangtalanul, nem voltam benne biztos, hogy meghallotta. Reméltem, hogy nem. Ekkor tudatosult bennem, hogy minden, amit a Bölcs elmondott, igaz. Az egész rohadt álmodozás, az elementáris gyűlölet és a vakszerelem, minden... Még a nevét sem tudtam ennek az elázott lánynak, de ahogy lenéztem rá, biztos voltam benne, hogy az életemet áldoznám azért, hogy éljen. Ahogy azt meg is fogom tenni, majd egyszer… A pokolba! Én, a Zsoldos, Hamuvilág legnagyobb mágikus erővel bíró zsoldosa, hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? A legszívesebben megidéztem volna a Teremtőt, vagy bárkit, aki így játszadozik velem, és a pokol láváját leöntöttem volna a torkán, amíg kegyelemért nem könyörög. Ez a lány, még így elázva is, tökéletes volt. Az arcát, mintha márványból faragták volna, a bőre és a vonásai feltűnően hibátlanok voltak, tökéletes kontrasztot alkottak vörösen izzó szemeivel. — Atyaisten! — nyögte döbbenten, mintha a látványom árnyalatnyi hisztériát váltott volna ki belőle. Remek! Az első benyomás a legfontosabb. A kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem a hajó padlójáról, de ő még csak figyelemre sem méltatta az erőfeszítésemet. Továbbra is tágra nyílt vörös szemekkel meredt rám, miközben árnyalatnyival közelebb kúszott a másik lányhoz. — A nevem... — Wentworth — ejtettük ki egyszerre. Az én hangom unottan csengett, az övé olyan megvetően, hogy egészen beleborzongtam. Egyrészt a hangjából áradó gyűlölet miatt, másrészt, mert annyira jólesett az ő szájából hallani. „Nevetséges vagy!” — korholtam magam, mielőtt azonban folytathattam volna az önostorozást, egy újabb emlékkép rohant meg. A lányt hirtelen egy magas fickó mellett láttam, aki közénk állt, hogy a testével védelmezze tőlem. Őrjítő volt ezt az itteni

elmémmel tudni; mindez megtörtént. Szinte tapintani lehetett a kettőnk között vibráló gyűlöletet. Nem emlékeztem, miért, de akkor ugyanígy meglepett azzal, hogy tudta a nevemet. Tiszteltem és gyűlöltem őt. Csodálattal adóztam neki már akkor is, de bíborszín hajának ereje után vágyakoztam. A Zsoldos megbukott, felbérelték, de ő a saját útját követte. Én voltam, de mégsem én. Gyűlöltem azt a magamat, aki megakarta ölni a lányt. A harmadik szem is tágra nyílva figyelte hosszú sötét haját. Az egyetlen, amiben egyeztünk a Chaosban létező énemmel, az a vágy volt, hogy mindketten beletemetkezzünk ebbe a hajzuhatagba, és mélyen beszívjuk az illatát. Nem hiszem el... - Ámult suttogása visszarántott a jelenbe. Már félig ülőhelyzetbe tornázta magát, a másik lány pedig segített neki felállni. Kitartóan, s amennyire meg tudtam állapítani, egyre dühösebben meredt rám. — Nem hiszem el! Az a kis boszorkány! Az átkozott, mindentudó, ostoba kis boszorkány! Hogy tehette ezt velem? Bárcsak... Teljesen egyetértek - mormoltam mogorván, amikor rájöttem, hogy épp a Bölcset ócsárolja. Valószínűleg nem tudott rólam, ráadásul nem úgy tűnt, mintha a nyakamba akarna borulni, hogy fogadja a szerelmi vallomást, ami a torkomat szorította. Lassan elindultam a kormány felé. Hogy hívnak? - kérdeztem, de természetesen nem érkezett válasz. Bosszúsan sóhajtottam. - Most, hogy ilyen szépen összejöttünk, akár indulhatnánk is, mielőtt valakinek szemet szúrunk! – jegyeztem meg, és kényszerítettem magam, hogy ne forduljak hátra amíg nem érem a kormánykereket. A lány térde megroggyant és felmondta a szolgálatot. Visszahuppant a hajópadlóra, és olyan cifrán káromkodott, amin más esetben szórakozottan mosolyogtam volna. Most azonban feszülten figyeltem. Minden érdekelt vele kapcsolatban, és szinte pattanásig feszült minden érzékem, hogy bár vele vagyok, mégsem érezhetem őt.

Leküzdöttem a vágyat, hogy odarohanjak hozzá segíteni, szerettem volna a karomba emelni, levinni a fülkébe, és gondoskodni átfagyott, elázott testéről, de tisztában voltam vele, hogy ez nem lehetséges. Annyira szorítottam a hajókormányt, hogy az ujjaim belesajdultak, de sikerült továbbra is teljesen némán figyelnem őt. „Várj, míg ő közeledik! Soha ne erőszakold rá magad, mert nem lehetsz az életében az, aki lenni szeretnél! Viszont segíthetsz, hogy megtalálja a boldogságát.” Még hogy én?! Az az átkozott kis szöszi nem tudta, mit beszél mikor mindezt elmondta, amikor egy fénycsóva kíséretében meglátogatott. Nem akartam én semminek a részese lenni, főleg nem ha a szerepem jóval kevesebb annál, mint amire vágyom. Nem hittem neki, nem értettem, mit akar, és nem is érdekelt különösebben. Csak egy okoskodó kislány-gondoltam. Mégis eljöttem megjósolt helyre, mert hajtott a kíváncsiság az álmaimban látott tiszta vérű iránt. Mágnesként vonzotta a tekintetemet, és bár átkoztam magam mégsem vettem volna le róla a pillantásomat. Hagyj békén! - förmedt halkan, de hangjában mély elutasítással és gyűlölettel a másik lányra, amikor az ismét segíteni akart neki felállni. Elrántotta tőle a karját, aztán elkúszott a korlátig, és önerőből húzta fel magát álló helyzetbe. Komoran figyeltem a jelenetet. Első ránézésre barátnőknek gondoltam őket, de a Bíborhajú éppoly ellenséges volt a macskaszeművel, mint velem. Öt azonban úgy tűnt, ez nem zavarja különösebben. Mintha már hozzászokott volna, hogy így bánik vele Szobormerev arcán semmiféle kifejezést nem lehetett fellelni, és mikor visszautasították, rideg higgadtságát megőrizve lépett a hátizsákja mellé. Az is feltűnt, hogy ugyanolyan éberen tartja szemmel a korlátnak támaszkodó lányt, mint én. Mégis mi a titka ennek a hihetetlen fekete hajú boszorkának, hogy ilyen hatással van

másokra? Persze tudtam a választ. A Bölcs mindenről részletes felvilágosítással szolgált, hogy miért jött át ide, a Hamuvilágba, kit keres és miért, meg az összes hozzá tartozó reménytelen őrültséget. Férfiasan átkoztam magam, mert mazochista hajlamra vallott, hogy minden tudásom ellenére eljöttem érte... A pillantásom nem engedte el őt, újra és újra visszaugrott rá. Átázott ruhája szorosan rátapadt karcsú kis alakjára, de őt nem érdekelte a kényelme, ráhajolt a korlátra, és az arcát a tenyerébe temette, mint ha... Úristen! Csak nem sír? Pedig nagyon úgy tűnt. A fenébe! Mennyire gyűlöltem csak állni, és figyelni a szenvedését, miközben megküzdöttem a magam démonaival, nehogy odamenjek és vigasztalni kezdjem. Zsoldos énemtől idegen volt ez a védelmező ösztön, egyrészt bosszantott, másrészt teljesen meg is rökönyödtem saját magamon. Ugyanakkor képes lettem volna bárkivel végezni, aki ártani akart volna neki. Tudtam, hogy az életemet adnám azért, hogy ő éljen és boldog legyen. Némán tovább figyeltem, és lassan csodálni kezdtem az erejét. A külseje ennél előnytelenebb már nem is lehetett volna, ahogy válla esetlenül előrehullott. Tökéletesen elzárkózott a két lénytől, aki segíteni akart neki. Mégis itt volt, és valamiért csak ez volt az, ami igazán számított. Lassan leengedte mindkét kezét, a fejét felemelte, és végre körülnézett. Úgy tűnt, átesett a holtponton. Állát makacsul előreszegte, vállát kihúzta, de az arcán tükröződő döbbenetet nem tudta leplezni. A Bölcs előre jelezte, hogy ez a világ ellentéte annak, amit ők ismernek, mégsem tudtam, mi baja lehet, hiszen a folyó, amin lefelé hajóztunk hamuvilág szebbik része volt. Azon kaptam magam, hogy az ujjaimmal türelmetlenül dobolok a kormányon, miközben a macskaszemű lány higgadtan, kezét a háta mögött katonásan összekulcsolva, a türelem mintaképeként várakozik. Fogalmam nem volt, hogy csinálja, de biztos voltam benne, hogy a tökéletesen higgadt

felszín alatt benne is tombolnak a kérdések. Vártam. A Bíborhajú végre felém fordult, meg sem próbáltam elkapni a tekintetemet, keményen álltam gyűlölködő pillantását. Sápadt arcán tartózkodás és megvetés vívta ádáz csatáját, mire végül egy nagyjából merev maszkot sikerült felöltenie. Amikor megszólalt, gyűlöltem távolságtartó hangszínét. — Meg kell találnunk valakit. Bólintottam, és továbbra sem vettem le róla a szemem. — Tudom. A szöszi mindent elmondott... Lágyan ívelő szemöldöke kérdőn szaladt sima homlokába. — Szöszi? — Hannah, a Bölcs. Megrándult a szája sarka, mintha egy mosoly próbált volna kitörni, de hiába. Úgy nézett ki, mint aki már nagyon rég elfelejtett mosolyogni. — Mikor beszélt veled? — kérdezte gyanakodva, és bár meglepett a hirtelen váltás, lazán vállat vontam. — Kicsivel több, mint hét napja - feleltem, mire fájdalmasan összerándult. Nem tudtam, mi baj van ezzel, nem értettem a reakcióit, semmire nem úgy reagált, ahogy vártam volna, bár a Bölcs elmondta, hoyg nemigen fog szívlelni engem. Megfogadtam, hogy nem kérdezek rá. Semmi értelme nem lett volna, mivel vagy felbosszantom a kíváncsiskodásommal, vagy ........... egyszerűen nem vesz róla tudomást. Egyik lehetőség sem volt az ínyemre. Miért segítesz? — szegezte nekem váratlanul a kérdést. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam, mennyit szükséges elárulnom. Mire gondolsz… Az én világomban megpróbáltál végezni velem. A te világodban, amennyire tudom, felbéreltek a kivégzésedre – szúrtam közbe, mert nem tetszett a fölényes hangnem, amit használt velem szemben.

-

És itt nem? - Nemet intettem, mire töprengve szögezte rám bíborszínben játszó szemeit. - Ez akkor sem magyarázza, hogy miért éppen téged választott a Bölcs a segítésemre. Ráadásul éppen akkor keresett meg téged, amikor... Amikor? Összepréselte érzéki ajkait, mintha így akarna gátat vetni a kikívánkozó szavaknak. - Nem érdekes - villant rám haragosan a szeme. - Tudni akarom miért. - Nem kell tudnod a miértekre a választ! Itt vagyok, segítek, és ezen a flancos sötétséggel teli oldalon egyedül bennem bízhatsz. Ennyi. - jelentettem ki, mert képtelen voltam az igazságról bármit is megemlíteni. Elég volt a gyűlöletével szembesülni, a szánalmát már nem bírtam volna elviselni. Arcán döbbent kifejezés suhant át, majd úgy láttam, minta beleletörődött volna. Vagy talán mégsem, gondoltam, amikor az állát újra dacosan felszegte. Nem bízom benned. Ez a Catem, Vicky. Benne bízom – mutatott a háta mögött magasodó lányra, aki egy pillanatra sem vette le rólam gyanakvó pillantását a beszélgetés alatt. Tehát egy Cat? - néztem rá döbbenten. - Azt hittem, rég kihaltak. És így is szolgál téged, hogy a mágiád a túloldalon maradt? - Elismerően füttyentettem, közben kikötöztem a hajókormányt. — Nos, akkor valóban teljes biztonságban tudhatod magad... Mielőtt megsejthették volna, mire készülök, a nyakánál fogva megragadtam a Bíborhajút, és lerántottam a földre. Hallottam ahogy a döbbenettől, elakadt a lélegzete, de most ezzel nem foglalkoztam. A Cat azonnal reagált, a védelem vad tüze áradt belül egy villámgyors kézmozdulattal felém küldött egy átkot. — Speculum! — kiáltottam a visszatükröző igét, ahogy a karommal magam elé emeltem, és a tenyeremet a lány felé

fordítottam. Bármit is bocsátott rám, a Cat teste megrándult, mintha egy kamionnal ütközött volna, aztán ívesen felrepült a levegőbe, és nagyot robbanva, szinte eszméletlenül zuhant vissza néhány méterrel arrébb. Gyorsan kellett cselekednem, mert azonnal megmoccant és próbálta lerázni magáról a fájdalmas tehetetlenséget. — Te hazug! — nyögte a Bíborhajú. Lenyúltam, és megragadtam hosszú, még mindig vizes hajánál fogva. Felrántottam magamhoz, hátát a rögzített hajókormánynak támasztottam, és egyik kezemmel továbbra is a hajába markolva kényszerítettem, hogy rám nézzen. Istenem! Annyira gyönyörű volt vörösen lángoló szemeivel, dühösen szuszogó orrcimpáival és fájdalomtól vicsorgó ajkaival. Mielőtt átadtam volna magam a gondolatnak, mit is szeretnék tenni vele, gyorsan ellenőriztem, mit csinál a Cat. Szerencsére az az átok elég erősnek bizonyult még önmagával szemben is, látszott az arcán, hogy még a látása sem tisztult ki rendesen. – Enlum fervidus! - súgtam a Bíborhajúnak olyan közelről, hogy biztosan tudtam, a leheletem érintette az arcát. Szabad kezemben azonnal megjelent egy hosszú, a markolatú keskeny, aztán egyre szélesedő, vörösen izzó penge. Perzselte a kezemet, ahogy rámarkoltam, de nem bántam. Halálos komolysággal közelítettem a pengét a nyakához. Nem érintettem hozzá, csak veszélyesen közel tartottam, de tudtam, hogy így is égetheti a bőrét. Most, hogy minden figyelmed az enyém, a Catedet pedig ártalmatlanná tettem, nyugodtan végezhetnék veled, nemde? Nem tört meg, fogait összeszorítva, lobogó gyűlölettel viszonozta a pillantásomat. - Óh, igen... Ez illene is a nagy Zsoldoshoz - mondta, és hangjában nyoma sem volt annak az alázatnak, amit más

esetben erőfeszítés nélkül erőfeszítés nélkül ki tudtam kényszeríteni az áldozataimból. Dühösen szorítottam a torkának az izzó szablya pengéjét, mire fájdalmasan felszisszent. Kinyitottam a harmadik szemem, nem mintha használni akartam volna, de így nagyobb hatással bírtam. Nem tévedtem. A pillantása találkozott a fényesen világító harmadik szememmel, én pedig beleborzongtam az élménybe. Lehet, hogy ebben a világban nem volt varázsereje ennek a lánynak, a Harmadik azonban még így is tudta, hogy különleges. Közelebb hajoltam hozzá, gondosan ügyelve, hogy érezze a pengét, de ne sebezzem meg. Tudtad, hogy ha a haján keresztül kiszívom egy tiszta vérű erejét, akkor az én hatalmam megduplázódik? – suttogtam a fülébe, miközben a haja az arcomat csiklandozta. Kicsit felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát, amikor beszélek hozzá: - Akár emberként, akár boszorkaként vagy itt, simán megölhetlek. Nem felelt, csak nézett rám, és tágra nyitott vörös szemében a sajátomat láttam felcsillanni. Iménti gyilkos kedvemet mintha elfújták volna. Meghúztam a tarkóján a haját. Felelj a francos kérdésre! Megölhetnélek, és senki nem tehetne érted semmit! Igen! - kiáltotta harciasan, cseppnyi kétségbeeséssel a hangjában. — Megölhetnél... Akkor tedd meg! Mire vársz még? Feje hátrabillent, ahogy újra meghúztam a haját. Úgy tűnt, értett a jelzésből, mert noha a keze ökölbe szorítva megfeszült, az alsó ajkát beharapva csöndben maradt. Micsoda amazon vagy, Bíborhajú, de talán elfelejtetted, hogy a halált kívánva nem én sírtam át ebbe a világba magam, nem én mentem hozzád, hanem éppen fordítva! — sziszegtem összeszorított foggal. — Neked van szükséged rám, és nem nekem rád!

Jó, ez nem egészen volt igaz. Ahogy zihálva szedte a levegőt, és mellkasa az enyémhez préselődött, lassan már nekem is oxigénhiányom lett. Megacéloztam az elhatározásomat, hogy minderről soha nem fog tudomást szerezni, Ne felejtsd el, Bíborhajú! Okkal jöttél az én világomba... - folytattam keményen. Nem hittem el, hogy fennhangon kimondtam többször is a becenevet, amit még én adtam neki. Egy pillanatra megrendült, de gyorsan összeszedte magát, és várt. Kicsit lazítottam a szablya nyomásán, de továbbra sem eresztettem el. - Vagy megbízol bennem, vagy meghalsz. Nincs más választásod! Azzal hirtelen elengedtem, és hátráltam egy lépést. A szablyát átadtam neki, aztán elengedtem, és hagytam, hogy az izzó fegyver füstté porladjon. Gúnyosan biccentettem, aztán úgy tettem, mintha az iránytűnél valami roppant fontos, halaszthatatlan dolgom lenne. Hátat fordítottam neki, és előrehajoltam, mintha ni teljesen belemerültem volna a munkámba. Mérges voltam és tehetetlen. Tétova, gyűlölködő hallgatás telepedett közénk. A percek csöndesen vánszorogtak egymás után, és mi nem hallottunk mást, csak a hajó oldalának csapódó hullámok harmonikus hangját. Rádöbbentem, hogy ennél rosszabb már nem is történhetett volna velem. Mindenem megvolt, amit egy zsoldos élete kínálhatott, mégsem voltam soha elégedett, és most, hogy megtestesülve előttem állt minden vágyam, csak a kezem kellett volna kinyújtani, mégis képtelen voltam megtenni. Nem tehettem magam miatt, a világok egyensúlya miatt, de ami a számomra legfontosabb érv volt, miatta. Clarie. A nevem Claire White - szólalt meg, megtörve a végtelennek tűnő csendet. Összerezzentem elvékonyodott hangjára, de nem fordultam felé. Nem akartam, hogy lássa, mennyire felkavar, hogy

emberszámba vesz. A szemem sarkából láttam, hogy a Cat közben fel tudott állni, és lassú, de biztos léptekkel elindult a hátam mögé, hogy elérje a parancsolóját. Felegyenesedtem, és a kabin lejáratához vezető ajtó felé intettem. Ott rendbe tudjátok szedni magatokat. Egyetek is, aztán megkereshetjük, aki miatt jöttetek. - Nem! Kiáltásnak hangzott, én pedig minden elhatározásom ellenére lassan felé fordultam. — Nem? Tagadóan ingatta a fejét, majd mikor már nem is lehetett volna nyilvánvalóbb, hogy magyarázatra várok, folytatta. — Előbb valaki mást kell megkeresnünk. Leküzdöttem a kényszert, hogy segélykérőén az égre emeljem a tekintetem. — És vajon ki lehet fontosabb, mint életed szerelme? — érdeklődtem, és ezúttal nem sajnáltam a gúnyt a szavaimból. Claire tétova pillantást vetett a Catre, mintha attól félne, hogy esetleg rosszallni fogja, amire készül, de a macskaszemű lány ahogy az a fajtájától a parancsolója jelenlétében várható volt, csak állt, mereven előreszegezett tekintettel. — Jorja. Ő egy... — Démon! — fejeztem be helyette a mondatot. Mi ez? Valami hülye szokás lesz ez már kettőnk között? Ö elkezdi, én befejezem, vagy épp fordítva? Bosszúsan megráztam a fejem, és ingerülten végigszántottam ujjaimmal a tarra nyírt fejbőrömön. Nem tudtam volna pontos, megmondani, hogy miért is vagyok ennyire dühös. Azért, meri a gyönyörű, ostoba boszorka épp egy démon felkutatására készül Pontosabban kettőére. — Ismered? - kérdezte, mire csaknem elmosolyodtam a hangjából kicsendülő reménykedés hallatán. — Mondjuk úgy, hogy hallottam már róla.

— —

El tudsz vinni hozzá? Miért akarsz annak a nőnek a közelébe menni? Pillantásából eltűnt a bizonytalanság, határozottan nézett rám, amikor válaszolt. — Hogy megöljem! Hát ez egyre jobb, gondoltam. Ha nem lett volna a bíborszeművel kapcsolatos minden dolog ennyire abszurd, talán még el is követtem volna magam. Mert ez bizony nagyon nem volt benne a tervben. Viszont ebben az egyben nagyon magabiztosnak látszott. És miért ne segíthetném hozzá a céljához, ha ezzel megszabadítja a világot egy pokolfajzattól? Lehajtottam a fejem, és végül beleegyezően bólintottam. Az elkövetkezendő tizennégy napban azt csinálsz, amit akarsz. Csak akkor akadályozlak, ha magadnak akarsz ártani, minden másban támogatlak, akármi legyen is az — jelentettem ki olyan határozottan és érzelemmentesen, amennyire csak tőlem telt, majd a harmadikkal is végigmértem. — És ha letelik a két hét, tartson bárhol a kis mentőakciód, vagy forogjon bárki élete veszélyben, ha tetszik, ha nem, visszaküldelek a te világodba! Alsó ajkát harapdálva viszonozta a pillantásomat. Vöröslő szemét enyhén összehúzta, ahogy fürkészve figyelt, mintha a vesémbe akarna látni. A miértekre akart választ, de bármennyire is szerettem volna, minden józan érv azt sugallta, hogy hallgassak. Inkább legyen bizonytalan, minthogy a biztos tudás kétségbeejtő szakadékába zuhanjon. - Nos — kezdte csöndesen —, nem tudom, miért vagy az én oldalamon, és úgy tűnik, ha rajtad múlik, láthatóan nem is fogom megtudni, de... — megakadt, mint aki el akarja utasítani azt, amire kizárólag igent mondhat. - Áll az alku. Ahogy kimondta, az arca megvonaglott, mintha gyomorszájon rúgták volna. Hát ez kedves, gondoltam, de csak hanyagul bólintottam. És ezzel a csónakkal fogsz odavinni? — mutatott maga

köré becsmérlően. Ez hajó, oké? - förmedtem rá morózusan. Még hogy hajó! Nincs is vitorlája. Az nincs, viszont van egy fenemód nagy teljesítményű motorja. De ezt neki nem kellett tudni. Igaza volt. Csónak volt a hivatalos elnevezése, de a kicsike olyan hatalmas volt, és annyi luxuskiegészítővel felszerelve, hogy ragaszkodtam a hajó elnevezéshez. EZ NEM CSÓNAK, HANEM HAJÓ! - feleltem nyomatékosan kihangsúlyozva minden egyes szót. — Világos? Most már ezt is tisztáztuk. És most törődjünk kicsit veled. Menj, vegyél fel valami száraz ruhát, mielőtt... Én soha nem vagyok beteg - fejezte be hirtelen helyettem a mondatot. Egy pillanatra döbbenten meredtünk egymásra. Tényleg kezdett zavarni, hogy egy hullámhosszon jár az agyunk. Nem elég, hogy tudja, mit akarok mondani, de még fellengzős megjegyzéseket is fűz hozzá? Nem lesz ez így jó. Türelmetlenül bólintottam felé. Végre rászánta magát, és egy bizonytalan pillantást követőm a kabin lejárata felé támolyogtak a Cattel. Próbáltam úgy tenni, mintha rengeteg elfoglaltságom lenne, de valójában csak rá koncentráltam. Nem tettem semmi mást, csak figyeltem és hallgatóztam. A zsoldosoknak nemcsak Claire világában, de itt is szinte minden lényt felülmúlón működnek az érzékszerveik. Azt is meghallottam, amit nem nekem szántak. Így aztán hallgattam a fájdalommal terhelt sóhajtását, a ruhái suhogását, a suttogást, ahogy megkéri a Catet, hogy álljon őrt, attól tartva, hogy esetleg rátámadok, miközben ő öltözik. Majdnem hangosan felnevettem, amikor Halálkapitánynak nevezett, bár egyértelmű volt, hogy nem baráti becenévnek, hanem sértésnek szánta. Nyilvánvalóan fogalma sem volt a zsoldosok érzékeny hallásáról, ha pedig tudott volna a még érzékenyebb szaglásunkról, valószínűleg esze ágában sem lett

volna ilyen illatosra ápolni a bőrét. Teljesen meg fogok őrülni, ha ezt így folytatom. Eddig ismeretlen vágy kerített hatalmába. Eltűnődtem azon, hogy miért csodálkozik a mágián, amivel a hátizsákjuk el lett bűvölve, hogy milyen tiszta érdeklődéssel veszi szemügyre a táskában lévő ruhákat, melyek teljesen szárazan kerülnek elő. Csak amikor az intimebb darabokat kezdte keresgélni, vettem erőt magamon, és kényszerítettem magam, hogy a távolban felröppenő madarak rikoltásaira tereljem a figyelmemet. A táj gyönyörű volt, legalábbis az én szememnek. Égbe nyúló fekete sziklák csupasz ormait láttam, bármerre fordultam. A kanyont kettészelte és körbeölelte a végtelen hosszúságú folyó, mely csábítóan hullámzott a feneketlen óceán felé. A természet okos volt, igazodott ahhoz a kegyetlen világhoz, mellyel minden áldott nap szembesülnie kellett minden élőnek. A környezetem részévé váltam, ahogy szeltük a jéghideg habokat, összeolvadtam a hangokkal, az illatokkal, engedtem, hogy átérezzem azt az erőt, amivel kizárólag engem ruházott fel a Teremtőm. De nem tartott sokáig a nyugalom, enyhe bizsergést éreztem a homlokomnál, és ez visszarántott a valóságba. Varázslat történt. Akaratlanul is ráfókuszáltam, és ellenőriztem, mit művel a két lány ott lenn, de meg is nyugodtam. Claire csupán a Catje mágiáját kérte, hogy szárítsa meg még mindig nedves haját. Azonnal kitéptem magam a kabinjukból, amikor fésülni kezdte hosszú éjfekete tincseit. Most sem annyira a személyiségi jogainak tiszteletben tartása miatt, hanem inkább, hogy ellenálljak a kísértésnek, hogy közelebbről is megismerkedjem vele. Egészen közelről... Claire White egy rejtvény volt a számomra. Fogalmam sem mit élhet most át. Az ő világában és a boszorkányok városában is leghatalmasabb erővel bíró varázslények közé tartozott, itt viszont csak egy mágiamentes ember. Ráadásul, ha a szöszi

igazat mondott, akkor alig egy hete van, és a varázshiány tünetei jelentkezni kezdenek nála. Készen vagyunk-szólalt meg mögöttem, mire döbbenten összerándultam. Hogy volt képes úgy feljönni, hogy nem hallottam meg a lépteit? Gondolatban vállat vontam, újabb rejtély... Felé fordultam, hogy visszaküldjem a kabinba, amíg el nem érjük a következő települést vagy ami megmaradt belőle a pusztítás után. Úgy éreztem magam, mintha maga a valaha létező legkegyetlenebb lény, Lady Nex bábja, Hatred, a nyálkás monstrum vágott volna gyomorszájon. Nyoma sem volt a csatakos törpének. Királynőhöz méltó megjelenése elfeledtette velem, miért gondoltam annak. Igazából semmire nem emlékeztem, csak sípolva igyekeztem lélegzethez jutni. Hová tűnt minden felhasználható oxigén a levegőből? Claire elképesztően festett. Testre simuló, sötétzöld, hosszú ujjú fölsőt és szűk, fekete nadrágot viselt. Hosszú lábait kiemelte a térdig érő csizma, aminek szárába mindkét oldalon egy-egy tőr volt kívülről erősítve. V kivágású pulóvere túl vékonynak tűnt a csípős hideg téli időjáráshoz. Hirtelen szégyellni kezdtem kényelmes, erős vászonból készült viharkabátomat, melynek fekete prémes gallérja melegen ölelte körül a nyakamat. Arca márványfehér volt, úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat. Pihenésre lett volna szüksége, és ételre, de mivel mindkettőt én biztosíthatom számára, nem hittem, hogy elfogadja bármelyiket is. Néhány lépéssel arrébb a korláthoz lépett, szabadon hagyott hajába belekapott a szél, és lágyan simította a hátára frissen mosott tincseit. Éjfeketén csillogó haja szinte leért formás fenekéig. Észbe kaptam, és a tekintetemet mereven a horizontra szegeztem. Meg fogsz fázni - jegyeztem meg, amikor végre

magamhoz tértem a látványa miatt kialakult enyhén sokkos állapotból. Már mondtam neked, hogy soha nem vagyok beteg felelte csöndesen. A szemem sarkából rásandítottam. Valahogy sokkal nyugodtabbnak tűnt. Nem tudtam, mi lehet az oka, de eldöntöttem, nem teszem tönkre a hangulatát azzal, hogy ellenkezni kezdek vele. Úgy tűnt, nincs is rá szükség. A Harmadik szem bizseregni kezdett, ami csak két dolgot jelenthetett, és egyik sem volt ebben a pillanatban az ínyemre. Az egyik, hogy varázslat történt a közelben, a hajómon, vagy a közvetlen közelében. Mivel egészen kietlen helyen hajóztunk át, így ezt kizártam. A másik lehetőség... Váratlanul megálltunk, mintha satuféket nyomtam volna egy Ferrarinak, mire Claire-rel a korlátnak estünk. A macskalány sem bírta megtartani az egyensúlyát, és elterült a padlón. De egy Cat nem azért Cat, hogy egy esés végleg a padlóra küldje. Mielőtt azonban felállhatott volna, léptek koppantak, rá pedig kilőttek egy feketén izzó hálót, amely teljesen megbénította. Emberek. Ráadásul az Üldözők. Gyűlöltem őket. Megbízhatatlanok voltak, nem a hűség volt a legfőbb erényük, az elkötelezettségükről és a megbízhatóságukról pedig csak annyit gondoltam, hogy még a saját anyjukat is eladták volna a zsoldosoknak, ha ezzel elpusztíthatnak néhány démont vagy boszorkányt. A Cat fájdalmasan vonaglott a fekete háló alatt. Pontos, tudtam, milyen kínokat kell ebben a pillanatban kiállnia, Claire bán láthatóan nem ismerte a feketén izzó háló mágiáját, mert mihelyt feleszmélt a támadás okozta sokkból, máris rohanni hogy segítsen neki. Megragadtam a karját, mielőtt hozzáérhetett volna. Mi van? - sziszegte, és vöröslő tekintete szikrákat vetett. Nem tudhatjuk, rád milyen hatással lenne – mormoltam

válaszként. Döbbenten merevedett meg, karja megfeszült a tenyerem alatt, de már nem próbált szabadulni a szorításomból. A döngö léptek egyre közeledtek, Claire pedig épp úgy tekintett fel rám, mint aki most jön rá, miért is lettem a világra rendelve. Érzelmek játékát lehetett leolvasni gyönyörű arcáról. Összezavarodtam, mert tisztán látszott, hogy nem hajlandó engedni a büszkeségéből, de a pillantásából sütött a könyörgés. Furcsa, gondoltam, engedve a pillanat érdekességének, ragaszkodott a Catjéhez, még akkor is, ha ellenségesen bánt vele. — Segíts rajta! Segítsek? Jelen pillanatban nem érdekelt más, csak Claire biztonsága. Mielőtt a támadóink megláthatták volna, gyorsan rátoltam a napszemüvegemet, aztán egy rövid simogatást engedélyezve magamnak, elengedtem a karját. Ahogy a lányt takarva megfordultam, azonnal tudtam, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. — Wentworth! Milyen édes kis csemegét hoztál nekünk! hangzott fel a kedves üdvözlés, cseppet sem kedves hangszínen. Dylan Jackson testfelépítése lényegesen vékonyabb és jelentéktelenebb volt volt a varázslényekéhez képest. Könnyen lenyomta volna bármelyik démon, a zsoldosokról már nem is beszélve. Világoskék szeme élettelennek tűnt, fakóbarna haját állandóan igazgatta. Már ez is épp elég ok volt arra, hogy ellenszenves figurának tartsam. Jackson nem egyedül lépett a fedélzetre, öt emberéből két kísérte szorosan követte, a többiek pedig a saját hajójukról figyeltek, amelyről bosszúsan állapítottam meg, hogy kétszer akkora, mint az enyém, de biztos voltam benne, hogy jóval kisebb teljesítményű, nem beszélve a mágiával megtoldott extrákról. Mindig úgy tartottam, hogy a túlerő ellen a legjobb fegyver az optimizmus, csakhogy a mostani helyzetben még

keresve sem találtam okot, ami alapot adhatna erre a derűlátó szemléletre. Dylan közvetlenül előttünk megállt, és a rám szegezett fegyver miatt lehetett benne, hogy egy tapodtat sem fogok felé mozdulni. Ez ki? - kérdezte, a fejével ridegen Claire felé bökve. Hallottam, ahogy Claire lélegzete elakad, de szerencsére más jelét nem adta, hogy halálra van rémülve. Egy lépést tettem előre, hogy a testemmel takarjam Dylan elől. A nőm - feleltem hozzá hasonlóan érzelemmentesen. Szinte éreztem, ahogy Claire döbbent pillantása keresztüldöfi a hátamat. Más esetben biztosan elvigyorodtam volna rajta, de most nem volt időm ezzel foglalkozni. Dylan hidegen elmosolyodott. Nem is tudtam, hogy a zsoldosok szoktak emberekkel... Ez a lényeg, nem igaz, Jackson? — szakítottam félbe, miközben tökéletesen higgadtnak tűnhettem a szemében. — Hiszen, ember. Akkor meg mi közöd hozzá? A mosolyt eltörölték Dylan arcáról, olyan közel lépett hozzám, hogy kibiztosított fegyvere a mellkasomhoz nyomódott. Az én vizemen hajózol, Zsoldos! Nem érdekel, milyen túlfejlett példánya vagy a fajtádnak, itt kicsinálhatlak egy pillanat alatt - vicsorogta a képembe összeszorított fogakkal. Csak ekkor vettem a fáradságot, hogy halálos unottságot színlelve ránézzek. Belenéztem jégkék szemébe, de onnan csak a végtelen üresség köszönt vissza. Bocs! De nem vagy az esetem! A nagy pofámnak meg is lett az eredménye. Dylan emberei egyszerre ugrottak át a hajóra, vezérük gyorsaságát még egy démon is megirigyelte volna. A halántékomon talált el a fegyvere markolatával, mire Claire felszisszent. Gyorsan összeszedtem magam és bár kicsit szédültem, felegyenesedtem, és újra elé álltam. Nem engedhettem, hogy ez a barom a közelébe kerüljön. Ha meglátta volna a szemét... Belegondolni

is szörnyű volt, mit tenne vele. — Bevihetnélek, amiért varázslényt csempésztél a folyón, de ezúttal tekintettel leszek a nődre. Tudom, hogy a zsoldosok mennyire beszámíthatatlanok, ha párosodnak - suttogta a fülembe, de ezúttal nem rám nézett, hanem a vállam fölött, a mögöttem remegő Claire-t bámulta. — De nem annyira, mint a démonok — jegyezte meg Dylan egyik embere, aki néhány lépéssel jobbra mögötte állt. Dylan a szemét forgatta, ahogy megfordult, és a hangulat hirtelen felengedett. Nem csoda, ha jó kedve lett, az emberek errefelé nagyon is tisztában voltak a Catek kinézetével, könnyen kiszúrták Claire-ét is. Bravó, Einstein! Mintha ezzel nem lenne tisztában a legutolsó civil gyerek is - gúnyolódott, mire a fickó széttárta a kezeit, és cinikusan mosolyogva meghajolt. Dylan megrázta a fejét, hogy lerázza magáról társai jókedvét, majd a hálóban vergődő Cat felé intett. – Pakoljátok át aztán tűnjünk el innen, Az emberek mozogni kezdtek, minden gond nélkül felnyalábolták a hálóba burkolt lányt, majd eltűntek a kabinom mögött, ahol minden valószínűség szerint a hajójuk összekötő hídja volt. Melyik táborba viszitek? — szóltam utánuk kelletlenül. Tisztában voltam vele, milyen hülyén hangzik tőlem ez a kérdés, hiszen köztudott volt, hogy soha nem tartok varázsrabszolgát. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy bár Claire valamilyen oknál fogva haragszik erre a Catre, mégis ragaszkodik hozzá. Már így is égett a hátam miatta, úgy éreztem, mintha minden pillanatban egy-egy haragos nyílvessző szúródott volna a bőröm alá. Dylan meglepetten felhúzott szemöldökkel fordult vissza. Miért érdekel az téged, Zsoldos? Az nem tartozik rád, Dylan! - jelentettem ki vontatottan. – De ha ennyire érdekel, elárulhatom, talán... Igen, talán úgy döntök, hogy vissza akarom szerezni.

Az ember egy pillanatig megütközve nézett rám. Már azt hittem vallatni kezd, amikor legnagyobb megkönnyebbülésemre vállat vont. Tudod, mi az ára. Az Egyes Táborba megyünk, ott megtalálod játékszered - mondta, majd egy sunyi, vágyakozó pillantást vetett a hátam mögé. - Dolgozz csak ennek a lánynak a visszaszerzésén, de lebegjen a szemed előtt, hogy addig örömmel elszórakoztatom az ember vendégedet... Forró ingerültség csapott át rajtam a puszta gondolatra, hogy ez a senkiházi akár egy ujjal is hozzáérjen Claire-hez. Kezeim kezdtek vízszerűvé és átlátszóvá válni, ami a zsoldosok organikus testének sajátossága, ha védelmezni vagy épp támadni akarunk. Aztán hirtelen a józan ész felülkerekedett, mélyet sóhajtottam, és újra ura lettem az érzelmeimnek. — Nem kezd vesztesekkel, ugye érted? Szavaimra dühösen rám villant a szeme. — Egyszer még elintézzük ezt a dolgot kettőnk között! — Csak szólj, mikor! Majd bejegyzem a határidőnaplómba szóltam utána, majd fagyos-csendesen hozzátettem: — Új év napján az utolsó férget is eltaposni. Nem vártam meg, hogy Jackson is elhagyja az én csónakomat azonnal beindítottam a motort, aminek a berregése több mint megnyugtató volt. A korláthoz léptem, és figyeltem, ahogy az emberek hatalmas hajója ugyanolyan csendesen távozik, amilyen némán érkezett. Épp hogy eltűntek előttünk a horizonton, amikor egy ütésfélét éreztem a vállamon. Csodálkozva fordultam hátra, de gyorsan rájöttem, hogy Claire próbálja a tudtomra hozni a haragját. Bűbájos volt ahogy rávágott a karomra, láthatóan teljes erejéből, aztán csaknem felkiáltott a fájdalomtól, míg én alig éreztem meg az érintését. — Mi bajod van? — förmedtem rá mogorván, nehogy észrevegye| az elgyengülésem. — Még hogy mi bajom van? - kiáltotta felháborodottan

szorongatva az öklét. — Hagytad, hogy elvigyék! Úgy éreztem, menten felrobbanok, ahogy végigmértem, és szembesülnöm kellett vele, hogy fogalma sincs semmiről. Ha kis szöszi, a Bölcs még egyszer a kezeim közé kerülhetne, meg mutatnám neki a sakktáblát, és hogy hogyan játszadozzon húsvér lényekkel. Addig azonban, döbbentem rá elkeseredetten, nagyon hosszú két hét áll előttem. 7. Áldozatok „Ha valaki elveszti megbecsülésemet, többé vissza nem nyeri” (Jane Austen: Bűszkeség és balítélet) Claire NEM VOLT RÁ SZÓ MENNYIRE MÉRGES VOLTAM. Egyébként az egész jelenet alatt is frusztrált, hogy nem volt a hatalmamban az erőm. Egy egyszerű rontással a másvilágra küldhettem volna azt a nagyképű okostojást, aki egyébként teljesen William Guyzone- re emlékeztetett. No persze nem arra, aki anno elhívott a bálba táncolni, hanem arra, aki rám küldte az Auramorst. Igen. Jackson éppen olyan arrogáns volt, és pontosan olyan leereszkedően beszélt in Wentworthszel, mint velünk ott a mezőn Will. Bizonyára futószalagon gyártják az ilyen figurákat. Tisztában voltam vele, hogy a Zsoldost nem hibáztathatom, de ez nem számított. A tehetetlenségem miatt mérhetetlenül dühös állapotba kerültem, és mindent Wentworthre zúdítottam. Azonban hiába ütöttem meg kétszer is a karját, mintha meg sem érezte volna. - Kértelek, hogy segíts! De te engedted, hogy elvigyék! – vádoltam kibálva, miközben a kezemet dörzsölgettem. - Bíborhajú, nem engedtem, hogy bajod essen. Ha elkezdek hőst játszani, te is könnyen a Cat sorsára jutottál

volna! - vágott vissza olyan higgadtan, hogy felállt tőle a szőr a hátamon, és legszívesebben az arcába csaptam volna. - Menj a pokolba! - Már ott vagyok! Jézusom! Erre mit lehet felelni? Bosszúsan néztem rá, tele voltam dühvel és fájdalommal, és tudtam, hogy nem értek mindent, ami itt, Pulverusban történik velünk, de annyira akartam, hogy haladjunk. A tehetetlenség és az önsajnálat mardosott. Csakhogy Vickyt elvitték ezek az embernek nevezett gerinctelen alakok időbe fog telni, amíg kiszabadítjuk, bárhová került is. Bármit is éreztem a Cat iránt, szükségem volt rá. Nélküle nem tudom majd megölni Jorját, aki nélkül viszont nem tudom épségben féken tartani Kellant. Azt a Kellant, akit még mindig nem tudtam magam, elé képzelni. - Miért nem kaptad elő a secuazodat a zsebedből, és suhogtattad meg annak a fickónak a hátán, vagy... - támadtam neki újra de ezzel a lendülettel meg is álltam. Olyan mélységesen őszintem megrökönyödés ült ki az arcára, ami nem engedte folytatni a kesergésemet. Összezavarodva néztem rá. - Most miért nézel így? - Mit...? Mit mondtál? - kérdezte elhalóan. Gyanakodva összevontam a szemöldököm. Ha ez valami zsoldos trükk lenne, hát nem a legjobb. Ráadásul ez a zsoldos már bizonyította, hogy nem akar nekem ártani. Igen, nagyon meggyőzően bizonyította. - Mire gondolsz? A secuazra? - Bólintott, mire még értetlenebül néztem rá. — Az ördög sem értené, ezt a világot mormogtam de azért folytattam. - Tudod, az a kis háziállatod, ami a kezed helyén van, és előszeretettel mar azokba, akik felé meglegyinted. Miért kell ezt elmagyaráznom neked? Te biztosan többet tudsz róla.... - Soha! — kiáltotta, mire összerezzentem. Sötét arcában kéken izott a szeme, mintha neon világított volna a retinája mögött, és a testtartása arról árulkodott, hogy igazán nagy megrázkódtatás

érte, - Soha nem használtam secuazt, és előbb vágnám le tőből mindkét kezemet, minthogy magamra engedjek egy olyan piócát! - Oh! - nyögtem, mert hirtelen igazán nem jutott eszembe más. Atya ég! Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Úgy tekinteni erre a Wentworthre, mintha nem az lenne, akit otthon megismertem, szinte lehetetlennek tűnt. Minden mondata miatt fájdalomtól tartottam, minden mozdulatában fenyegetést láttam, minden cselekedete mögött csapdát véltem, mint egy paranoiás beteg a pszichiátrián. Nehezen tudtam meggyőzni magam a nyilvánvalóról, miszerint ez a Zsoldos eddig csak segített rajtam. Wentworth hátat fordított, és két kézzel a korlátra támaszkodott, a hajó testét fáradhatatlanul nyaldosó vizet szuggerálva. Az indulatai éppoly zabolátlannak tűntek, mint a víz, melyen némán siklottunk. A környék lehangoló pusztasága csak még nyomottabbá tette a hosszúra nyúlt csöndet. Némán leszegte a fejét. Láthatóan valami nagyon borzasztó dolgot mondhattam neki, bár fogalmon sem volt róla, miért botránkoztatja meg ennyire a secuazok használatának feltételezése. - A te világodban minden bizonnyal én voltam a legaljasabb vadállat, akit a Világegyetem a hátán hordott — kezdte, de olyan halkan, hogy kénytelen voltam közelebb lépni, hogy minden szavát megértsem. - Az emlékek bennem élnek. Annak a Wentworthnek az emlékei. Van, hogy a felszínre törnek, ha nem akarom, akkor is. De azok közül egyiket sem én követtem el. Úgy értem, vagyok szent, itt is gyilkolásért alkalmaznak, de... Igyekszem nem a jókat megölni. Érted? - Azt hiszem - motyogtam bizonytalanul, mire láttam, kicsit felenged merev testtartásából. - Arcok bukkannak fel előttem. Sosem látott arcok, idegenek mégis érzem, hogy jók. És könyörögnek, hogy kíméljem meg őket, de soha... — kis szünetet tartott, mintha próbálná

megemészteni mindazt, ami lezajlott lelki szemei előtt. - Soha nem kegyelmezek. Nem tudtam ellenállni a hangjának, egyszerre volt reszelősen durva és dallamosan szép. A másik Zsoldossal való első találkozásunk alkalmával, Gideon halálakor, a keserű mézhez hasonli tam, mert meghökkentően lágy volt és gyilkos. Szavai egy hosszú percig közöttünk lebegtek. Tétován álltam mögötte, fogalmam sem volt, mit mondhatnék, és bosszankodtam, amiért már nem éreztem a haragomat. - Rendben - szólaltam meg végül, és levettem a tőle kapott szemüveget. - Igyekszem szem előtt tartani, hogy te nem...te vagy. Csak idő kell. Ez elég... fura nekem, minden, ami itt történik, fura. És nem tetszik. Egyre jobban nem. Az itt élő Jorját kellene megkeresnünk, hogy segítsen féken tartani majd Kellant, Vicky nélkül nem biztos, hogy sikerülni fog. Wentworth váratlanul megfordult, én pedig leküzdöttem a kényszert, hogy elhátráljak tőle. Fényesen világító szeme elégedten csillogott. Vajon az tetszett neki, hogy kitartok? - Az egyik nem zárja ki a másikat. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy az Egyes Táborba vitték a Catedet. - És? – Az egyes laborban él a te démonlányod is. Fagyosan néztem fel rá. - Nem az én démonlányom. - Akár a tiéd akár nem, akkor is ott él - vonta meg a vállát hanyagul majd a hajókormányhoz sétált. - Elmeséled, miért fontosabb előbb megölni őt, mint a barátodat megtalálni? Ezen eltöprengtem egy pillanatra. Ez a Wentworth nem az a Wentworth volt, ez igaz, de mennyit árulhatok el neki bármiről is egyáltalán? Vajon a Bölcs mi mindent mondott el neki? Átkozott Hannah! Ha nem ködös rébuszokban beszélne, hanem megmondaná kerek perec, hogy mi van, vagyis hogy mi várható, mindenki dolgát megkönnyítené.

Mivel azonban nem ez történt, hanem láthatóan még jobban megkavarta mindazt, amit egyébként békében kellett volna hagynia, kénytelen voltam alkalmazkodni. Fázósan fontam magam köré a karomat, és próbáltam megfejteni, mi baja lehet az orromnak. Mintha borsba szagoltam volna, olyan facsaró érzés volt, de mégsem egészen olyan. Égett a szemem, és megborzongtam. Nem értem rá az egészségemmel foglalkozni, inkább elnapoltam a kérdést, és úgy döntöttem, időlegesen bizalmat szavazok ennek a bűnre csábítóan szép arcú, sötét bőrű zsoldosnak, aki a Zsoldos, és épp a már megismert mozdulattal simítja végig kopaszra nyírt fejét, csillógó kék szemét pedig türelmetlenségét jelezve - felém mereszti. - Igazából... fogalmam sincs, hogyan fogom megölni — ismertem be tétován. Nekidőltem a korlátnak, és miközben beszéltem, próbáltam megfeledkezni az orromat csavaró érzésről, ami még mindig zavart. - Az én világomban Jorja jó. Démon, mégis jó. Ö mondta, hogy keressem meg az alteregóját, és végezzek vele, hogy át tudjon jönni Hamuvilágba, segíteni. - Miben tudna ő segíteni? - érdeklődött Wentworth, ismét bizonyosságát adva, hogy nem otthon vagyunk. Nem láttam benne azt a vadságot, amit a már halott Zsoldosban igen. „Ébresztő! Már megint összehasonlítgatsz!” — róttam meg magam gondolatban. - Van egy képessége, amivel féken tudja tartani Kellant, ha esetleg szükség lenne rá. - Arra én is képes vagyok - jegyezte meg, és könnyen kihallottam a sértettséget a hangjából, amit meg sem próbált leplezni. Elnézést kérőén néztem fel rá. - Nem egészen. Nem vagyok benne biztos, hogy Kellant féken tudnád úgy is tartani, hogy ne sérüljön meg. A tekintete árnyalatnyit elkomorult, de más jelét nem mutatta,

hogy megbántották volna a szavaim. Amúgy meg... Nincs miért elnézést kérnem. Nincs miért szégyenkeznem. Bármit megtennék ha azzal segíthetek Kellannek. - Viszont, ha a te világodban jó ez a démonlány, akkor valószínűleg itt nem lesz az - morfondírozott a Zsoldos, és láthatóan próbált normális, fesztelen csevegést folytatni, ami valamiért igazán jólesett. Megráztam a fejem. - Hannah szerint a démonok megtartják az erejüket, de a személyiségüket nem. Aki jó volt, rosszá válik, és fordítva. De Jorja az én világomban nem volt jó. - Felemeltem a kezem, amikor tiltakozni akart: tisztában voltam azzal, hogy a szavaimmal rácáfoltam arra, amit az imént mondtam. Wentworth figyelt, és nem szólt közbe, mire újra levontam a konzekvenciát, miszerint nem olyan, mint az én világombéli Zsoldos. — Nimbusban megátkozták, és amiatt lett szerelmes Kellanbe. Ahogy kimondtam, mintha tőrt szúrtak volna a mellkasomba. Pedig hát mindig is tudtam ezt, és tudtam azt is, hogy Jorja irántam érzett ellenszenvének ez az oka, s hogy ezért tudta olyan mélyen átélni a gyászomat. Azt akarta, hogy ezen az oldalon meggyilkoljam csak azért, hogy Kellannek nagyobb esélye legyen. Jorja emiatt élvezte a bizalmamat. - Sajnálom- mormolta Wentworth, és bár halkan mondta, akár egye csöndes fuvallat, mégis végtelenül őszintének tűnt. Megrökönyödve ráztam meg a fejem. Ez volt a leghihetetlenebb. Az öszintesége. Az egész lény, ahogy ott állt a hajókormánynak támaszkodva a sötét, katonai terepruhához hasonló szerelésében, a térdig érő kabátjában, annyira nyitottnak tűnt a számomra. Valahogy éreztem, hogy bármit kérdezhetnék tőle, ő nyíltan válaszolna, kertelés nélkül. - Nem érdekes - mondtam gyorsan, visszaterelve a gondolataim menetét a rendes mederbe. - Csak ezért gondolom, hogy Jorja itt jó lehet, mert a másik oldalon csak az átoknak köszönhettük,

hogy nem gyilkolt mindenkit halomra. Wentworth egy pillanatig töprengve, emésztette a hallottakat. Lerítt róla, hogy valami kikívánkozik belőle, de mintha hangosan nem akarta volna kimondani. Végül hosszas vívódást követően izzó kék szemével belenézett az én vörös tekintetembe. - Hogyan fogsz megölni egy jó lényt? — bökte ki, de azonnal legyintett. - Hagyd, ne is válaszolj! Úgyis megoldom, ha úgy akarod. A kérdés inkább az, hogy miért nem lehet az e világi Jorjának a segítségét kérni? Ha úgyis jó, bizonyára szívesen segít majd neked.... - Bizonyára készséggel áll a szolgálatomra, ha megtudja, hogy egy gonosz féldémont kell a másik világba átsegíteni szenvedés mentesen, erre gondolsz? - szakítottam félbe pikírten, majd a szavai váratlanul értelmet nyertek. - Várj! Mit értesz az alatt, hogy úgyis megoldod, ha úgy akarom? - Szerinted? - Te tényleg megölnél egy ártatlan lényt, csak mert én azt kérem tőled? - Bólintott, én pedig, amikor már azt hittem, ennél jobban lehetetlen, még tágabbra nyitottam a szememet. Szinte magam előtt láttam, hogy lassan úgy nézhetek ki, mint a Lin által annyira kedvelt anime figurák. — Miért? Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám. Hosszan, kitartóan. Nem fog válaszolni. Tudtam abból, ahogy a pillantásunk találkozott. Nem értettem, miért, voltam képtelen felfogni, de éreztem, hogy bármit kérek tőle, kérdés nélkül megteszi majd. Talán Hannah látott valamit a jövőjében, és elmondta neki, hogy ez az az út, amit végig kell járnia. Nem számított. Csak az volt a fontos, hogy olyan szövetségre leltem benne, amire végképp nem számítottam. Egy zsoldos... A Zsoldos, aki az Utolsó Boszorka oldalán harcol annak féldémon szerelméért. Ironikusnak tűnt. Mégsem kacagtam. Most igazán díjaztam volna, ha beláthatnék Hannah fejébe. Ki tudja, miért és hova vezet ez az egész. - Mekkora katyvasz! — nyögtem, de mielőtt folytathattam

volna az elméleteim vagy a terveim felvázolását, valami különös történt Még soha nem éreztem hasonlót. Az orromban érzett facsaró érzés olyan intenzív lett, hogy meg a szemem is könnyezett tőle. A fülem bedugult, nem hallottam már tisztán a hajó motorját, és fura nyomást is éreztem, ami addig, fokozódott, amíg ki nem tört belőlem. A számon keresztül hasított utatmagának, mintha kiköptem volna a levegőt, miközben különös nyekkenő hangot adtam. Muszáj volt nevetnem. Wentworthre pillantottam, ő pedig megütközve nézett vissza rám.Próbáltam visszafojtani a nevetésemet, miközben ő szemmel láthatóan igyekezett rájönni, mi bajom lehet. Sikerrel járhatott, egy kissé bosszús mosollyal bólintott egyet. - Mondtam, hogy meg fogsz fázni - jegyezte meg, miközben felém nyújtott egy zsebkendőt. Elvettem, és kifújtam az orromat. Felettébb érdekes volt. - Nem, dehogy, nincs semmi bajom, csak éppen... – prüszköltem megint egyet, de már elmúlt a nevetésre ingerlő vágy. - Még soha nem tüsszentettem. Tetszik. Félszegen elmosolyodtam, mire ő ismét azzal a különös pillantásával nézett rám, amit hiába akartam, nem tudtam megfejteni. Azután hirtelen, mintha észbe kapott volna, a folyó felé fordította a tekintetét. Talán csak káprázott a szemem, mert nemcsak a testtartásában, a hanglejtésében is megtartotta a távolságot. - Majd nem fog tetszeni, ha egy percen belül hússzor csinálod, miközben a tarkód lüktet a láztól - mondta, majd kibújt hatalmas,sötét kabátjából, és felém nyújtotta. - Vedd ezt fel, amíg be nem érünk az Egyes Táborba, ahol tudok szerezni egyet a te méretedben. - És te? - Nekem a pulóverem is vastagabb, mint a te egész ruhatárad vágott vissza mogorván. Ha a másik világban nem akarta volna kiszívni a hajamon ke-

resztül a mágiámat, most ezzel a gesztussal igazán meghatott volna, így azonban szótlanul átvettem a kabátját, és beledugtam a karomat. Természetesen túl nagy volt. Legalább háromszor belefértem volna még önmagam mellett is, viszont a meleg, amit árasztott magából, nagyon is kellemes volt. A bőrből áradó szag azonban nem tetszett. Túlságosan fanyar volt, szinte citromos, ami újra csavarni kezdte az orromat nem nevettem, de igazán üdítő élmény volt. Wentworth a fejét csóválta, mintha igazán nem értené miért, tetszik ennyire ez a dolog. - Ebben a világban van neve annak, ahonnan én jöttem? kérdeztem, ahogy kinéztem a folyóra, és az azt övező fekete sziklákra. - Igen. - És, mi az? - Mennyország. Megütközve néztem rá, mire halvány mosoly jelent meg a szegletében. - Most viccelsz, ugye? — kérdeztem reménykedve. Magam előtt láttam az én világomat, azt az alternatív világot, amiben az emberek élete cél és értelem nélküli, szeretetre éhes, és amelyik másodvérű boszorkányok időnként nem értik a világ egyensúlyát. Sok minden eszembe jutott róla, csak a mennyország nem. Wentworth megvonta a vállát, de komolyan válaszolt. - Az a világ ehhez képest igenis az. Kicsit olyan, mintha a tiednek ez lenne a jövője. Az elkerülhetetlen, amit Hannah látna a legvégén. - Gondolod? Bólintott, majd a tekintete a távolba révedt. - A történelmünk nem túl fényes. Az emberek annyira jól értettek a pusztításhoz, hogy az alkotás képességét szép lassan elveszítették. Ezen a folyamaton persze az sem segített, hogy itt ezek már régen kihaltak. Esélye sem maradt a jó oldalnak -

magyarázta, majd vontatottan hozzátette. - Mivel azonban a te világondban is jelen van a gonoszság, sőt egyre inkább elterjed, így még van remény, hogy egyenesbe kerül a mérleg. - Talán így fog történni... mindkét oldalon - jegyeztem meg.- A te olaladon mi a neve ennek a világnak? — tette fel tűnődve a kérdésemet. Hamuvilág. Egy percig emésztette, amit hallott, hangja mélységesen telve szomorúsággal, amikor megszólalt. - Milyen igaz... Átkozottul igaz! Kis ideig hallgatásba burkolóztunk, aztán kétszer rám szólt, hogy menjek le a kabinba, amíg elérjük a tábort. Nem akartam szót fogadni. Wentworth bizonyára arra gondolt, hogy aludnom kellene én nem tartottam alkalmasnak a pillanatot, hogy közöltem vele, hogy Kellan halála óta nem alszom. Éreztem, hogy a fáradtság kezd felkúszni a gerincemen, a nyomás, melyet a tarkómra gyakorolt, bárkit leterített volna, de én minden erőfeszítés nélkül ellenálltam. Jobb ötletnek tűnt fenn maradni és minél jobban megismerni ezt a világot. – Tehát hány tábor is van összesen? — kérdeztem, és ráfüggesztettem a tekintetem. Nagydarab fickó volt, teljesen más felépítésű, mint Kellan. Fekete bőre csillogott a „nem csónak” lámpáinak halovány fényében, és a szeme valósággal világított a sötétben. Biztos voltam benne, hogy mindent olyan tökéletesen jól lát, mint bárki más nappali fénynél. Nem bíztam benne. Még mindig kételkedtem a segítő szándékában mégis megnyugtatott, hogy ott van velem, és bármit is kérjek tőle, teljesíti. Nem is akartam már válaszokat kapni a miértjeimre Hannah-nak és Wentworthnek igaza volt. Nem kell mindent tudnom. Azt viszont nagyon is, hogy éppen merre tartunk. - Hét - felelte tömören, én pedig rájöttem, hogy ez bizony „húzd ki belőlem, ha tudod" játék lesz.

- És hol vannak az emberek által is lakott települések? Wentworth egy pillanatra bosszúsan összeszorította az ajkait, amiből tudtam, hogy érzékeny pontjára tapintottam. De nem tudott kitérni a válasz elől. - A táborok mögött. - És hány város van? Csak mert itt valahogy minden olyan.....tétován elhallgattam, és körbefuttattam a pillantásomat a mellettünk lassan tovasuhanó tájon. - ...kihalt. Ezek a sziklák az én világomban nem feketék, hanem élettel teli, gyönyörű vörösek, a növényzet a folyó mentén majd kicsattan, olyan zöld. - Harminchárom. Döbbenten néztem rá. - Ez komoly? - Mint a tüdőrák... - Miért épp ennyi? — faggatóztam tovább, figyelmen kívül hagyva epés megjegyzését. - Úgy értem, ezek mágikus számok, nem? Célzatos pillantást vetett rám, mire rádöbbentem, hogy a kérdésemre ez a válasz. Visszaidéztem a mezőn azt a pillanatot, amikor a hét üldöző olyan magabiztosan lépkedett felénk, miután Lucas a szemük láttára végzett éppen annak a Zsoldosnak az alteregójával, akivel most beszélgettem. Három, hét, harminchárom, huszonegy... Mágikus számok, melyek védelmezik az embereket. Rosszat sejtve néztem fel rá. - Akik a városokban élnek... - Úgy tudják, hogy természeti katasztrófa történt, emiatt maradtak ilyen kevesen életben - fejezte be a megkezdett gondolatot. Nem vette észre, hogy a szavaira felkavarodott a gyomrom. - Amikor az egyik városban túlnépesednek, a fölösleget áthelyezik egy olyan szekcióba, ahol viszont már kihalófélben vannak.

- És a táborok? - Szűrőpontok - jelentette ki katonai hidegséggel. - Senki nem mehet be, se ki anélkül, hogy a rostán át ne esett volna. A hét tábor körülveszi a városokat. Fel van osztva, melyik hová tartozik területilleg. - Tehát mindenki nyilvántartásba van véve — feltételeztem, mire kelletlenül megrázta a fejét. - Ez nem így működik. Csak eleinte volt így - kis szünetet tartott, és biztosra vettem, hogy ha nem sötét bőre lenne, most látványosan elpirulna. - Már semmi nem történhet a táborvezetők tudta nélkül. A születéseket is szabályozták. Senki nem létezik, aki nincs benne a terveikben. - Tisztára, mint egy óriási Petri-csésze...- suttogtam elhalóan, majd gyorsan összeszedtem magam, és próbáltam megőrizni a tárgyilagosságomat. - Milyen messze van a tábor a várostól?Ha mi akarnánk bejutni, napokba telne, de az Üldözőknek csak egy gondolat. Felmeltem a kezem, és előrehajoltam, hogy biztosabb legyek benne, amit hallottam, valóban kiejtette a száján. - Oké, várj! Ebben a mondatban több dolog is van, amit nem értek - Wentworth elhúzta a száját. Láthatóan nem volt oda a témáért, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Magasba tartott ujjaimon foglaltam össze a számomra érthetetlen dolgokat. Miért tartana nekünk olyan sokáig? Aztán, miért akarnánk egyáltalán bejutni oda? Végül pedig, az Üldözők itt emberből istenné avanzsáltak, vagy mi az oka, hogy ekkora hatalommal bírnak? - Még valami? Hevesen bólintottam, és eldöntöttem, hogy a gúnyolódását teljesen figyelmen kívül hagyom. - Igen. Miért ijedtél meg annyira annak a Dylannek a fegyveréről? - szemtelenül lenézően futtattam végig rajta a pillantásomat. - Már megbocsáss, de az alteregódban lényegesen több kurázsi

volt. Volt secuaz a karján, és hiszed vagy sem, igen nehéz volt ártalmatlanná tenni. Szépen, lassan, ahogy a mondandóm végére értem, a hangom elhalkult, majd teljesen elnémult. Mély csend telepedett közénk Wentworth a hajókorlátnál állt, és olyan erővel szorította, hogy már azt vártam, mikor roppantja össze. A telet is meghazudtoló hideg levegő áradt felőle, ami úgy ölelt körbe, mint valami fenyegetés, más jelét azonban nem mutatta, hogy hatottak volna rá a szavaim. Aztán megmozdult. Lassan kikötötte a kormányt, nekitámaszkodott, de nem tekintett rám; bár a törzsével felém fordult, fejét a hajó orra felé irányította. Amikor megszólalt, a hangja maga volt a megtestesült visszafogottság. Lassan beszélt, mintha fojtogatnák belülről, és tagoltan, mert minden egyes szavát megválogatta. - Kezdjük akkor az elején. Hannah szerint az Üldözők itt fejlettebb, kifinomultabb technológiával rendelkeznek, mint a másik világban. Ti még gyerekcipőben jártok, mert még nem volt rá igazán szükségetek, hogy kimagasló fejlesztéseket hajtsatok végre bármilyen célból. Az Utolsók és a kevert vérűek megvédik őket, ezért nincs szükség rá, hogy maguk is harcoljanak a démonok ellen. Itt azonban már nem volt, aki megvédje az emberiséget. – Lélegzetvélnyi szünetet tartott, mire egyszerre sóhajtottunk mélyet, aztán a Zzoldos fogcsikorgatva folytatta. - A fegyver, amit az a kis féreg, Dylan Jackson rám fogott, ott helyben kiszívta volna belőlem a mágiát, én pedig összerogytam volna, mint egy agymosott idióta, aki utánna már csak katéteren keresztül vizelhetett volna élete végéit. Bocsásd meg nekem, ha ennek tudatában semmi kedvem nem volt a mellkasomra tűzött célkereszttel ugrálni! - Jól van! Felfogtam! - Még nem fejeztem be! - sziszegte, és rám villantotta neonfényű szemét.Bár semmi okom nem volt rá, mégis

hátráltam egy lépést. Hirtelen újra félni kezdtem, pedig egyszer már bebizonyította, hogy nem akar megölni. Ahogy én hátráltam, ő úgy közelített, ha megtorpantam, ő is megállt. - A városokban normális élet folyik - folytatta végül, egyelőre ugyanazzal a fojtott, robbanást jelző, feszült hangon, mint eddig, de a szemét most már rajtam felejtette. Én pedig képtelen voltam másfelé nézni. - A táborokban a halál mindennapos, és igen, itt az Üldözők a bírák, a döntéshozók és a végrehajtók. Ahogy te fogalmaztál, istenek! - De ez... - Még mindig nem fejeztem be! - csattant fel ingerülten, majd észbe kapott, és higgadtabban folytatta. - Válaszokat akartál, hát akkor hallgasd is végig az egészet! Bólintani akartam, aztán még tovább hátrálni, de nem bírtam eljuttatni a parancsot az agyamból a végtagjaim felé. Soha életemben nem féltem még ennyire, mint most. Wentworth olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban elveszítheti az önkontrollját, hogy rám vesse magát és elvegye az életem amiről olyan nagy megvetéssel beszélt. - A secuaz, amit annyira hiányolsz rólam, a legszörnyűbb dolog amit valaha a hátán hordott ez az istenverte bolygó! mormogta és olyan halkan folytatta, hogy alig hallottam a hangját. Közelebb lépett, de ezúttal nem hőköltem hátra. — A szerződés, amit ezzel a lénnyel kötsz, a halálig érvényes. Vagy a tiedig, vagy az övéig, soha nem ér véget korábban. Ha felengeded a karodra, rácsatlakozik a lelkedre, a szívedre, a véráramodra, és hacsak nem választanak le tőle időben, akkor az egész lényedet szép lassan felemészti. Az együttélésetek során látod magad kívülről. Látod, ahogy hideg vérrel eleget teszel a lény parancsainak, amely általában arról szól, hogy minél többször olts ki életeket. Még egy lépést tett felém, én pedig lélegzet-visszafojtva bámultam fel rá. - Rajtam is volt már olyan lény. Több hónapig voltunk

összekapcsolódva. Józan pillanataimban már a halált hívtam magamhoz. Aztán egy nap, harc közben, levágta rólam egy démon átka. - Kemény tekintettel nézett a szemembe, ahogy lassan szinte szótagolva ejtette ki a következő mondatot. — Soha senkinek nem voltam még olyan hálás, mint annak a démonnak. Az életemet ajánlottam fel neki érte, de ő elutasította, és csak annyit mondott, ne öljek meg több ártatlant. A nyelvemen volt a kérdés. Fel akartam tenni, de képtelen voltam megszólalni. Wentworth viszont kitalálta, mire gondoltam. - A szavamat adtam neki, és azóta megválogatom, kinek a megbízását fogadjam el, és kit öljek meg. És komolyan gondoltam,amit mondtam, mert inkább levágnám mindkét csuklómat, de még egyszer secuazt nem engednék a testemre! Még egy lépéssel közelebb jött, és már olyan közel állt így, hogy a testünk csaknem összeért, forróság áradt belőle, a lehelete már az arcomat csiklandozta. Neon fényű szeme, mintha hipnotizált volna, nem engedte, hogy másfelé nézzek. — Ne merészelj gyávának gondolni, csak amíg nem ismered a teljes igazságot! Ha kéred, megteszem. Miattad végeznék azzal a démonnal. De a saját eszközeimmel, és nem a secuazzal oldalamon.- Sosem kérném, hogy végezz azzal, aki megmentette a lelkedet!Kifürkészhetetlen pillantása mellkason ütött. Tudtam a választ, mielőtt kimondta volna. - Már megtetted! Jorja Smith volt az a démon! Döbbenten néztem. Jorja? Az a Jorja, aki a hajamnál fogva rángatott végig a kanyon egyik fennsíkján, hogy kihívja a Zsoldost, és így visszakapja az én Kellanemet? Tisztégesen átgondolni sem volt időm a rengeteg új információt amikor Wentworth váratlanul ellépett előlem, és feszülten figyelni kezdett az éjszakába. Amikor szólni akartam, felemelte a kezét figyelmeztetően feltartotta a mutatóujját. A harag lángja csapott át a sok újdonságtól elkábult agyamon,és a

legszívesebben nekiestem volna, hogy eltörjem az ujját. Miért mutogat? És egyáltalán, miért kell csöndben lenni? Átkozott éjszaka! Semmit nem láttam, csak amennyit a csónak, illetve hajó fényei engedtek. Wentworthnek szemlátomást nem volt ilyen problémája, olyan magabiztosan pásztázta ugyanis a vízfelszínt, mintha fényes nappal lenne. - Mi történik? - faggattam, amikor már képtelen voltam türtőztetni magam. Abban a pillanatban, ahogy a kérdés elhagyta a számat, Wentworth fáradtan sóhajtott egyet. Valaki hangos dobbanással ugrott a padlóra a fedélzeten, de hiába igyekeztem, senkit nem láttam Wentworth elém állt és addig hátrált, míg teljesen a hajókorláthoz nem passzírozott. Ha akartam sem tudtam volna megszólalni, de teljesen magam is jobbnak láttam csendben maradni. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi vagy ki jutott fel a hajóra, de a dobbanás miatt biztos voltam benne, hogy már nem csak ketten vagyunk. Wentworth teste megfeszült, kicsit előregörnyedt, mintha bármelyik pillanatban támadástól tartana. Már csaknem megszegtem az önmagamnak tett ígéreten hogy csöndben maradok, míg Wentworth nem jelez, amikor váratlanul egy méregzöld villanás töltötte be a hajó fedélzetét. Ahogy a Zsoldos oldalánál kikandikáltam, elállt a lélegzetem a látványra. Először nem is voltam benne biztos, hogy tényleg az áll elöttünk, akit felismerni vélek, de Wentworth ekkor végre megszólalt. - Helló, Jorja! - Zsoldos! — a nő hangja egyszerre volt fenyegető és örömteli. - Azt hittem, már feljebb jutottál a ranglétrán, de látom, még mindig csak lábtörlő vagy. Atyaég, gondoltam bosszankodva. Bíztam benne, hogy a zsoldos csöndben marad, és nem felel. Nem lett volna jó, ha

éppen azt a démonnőt sértené meg, akinek a tenyerébe akartuk helyezni a terveink sikerét. Vagy kudarcát. Wentworth mögül kilesve alaposabban szemügyre tudtam venni ezt a Jorját, aki valóban tökéletes ellentéte volt annak, akit én ismertem. Persze külsőre éppoly megdöbbentően gyönyörű, mint odahaza. Magasabb volt, mint bármelyik nő, akit ismertem. Pontosan tudtam, ki volt az, akivel minden különösebb erőfeszítés nélkül egy magasságba került a tekintete. Jurja otthon, a másik világban olyan szexin és kihívóan öltözködött, hogy mindenki utánafordult, legyen az férfi vagy nő. Az elöttünk magasodó nő viszont egyszerű, katonai terepmintás nadrágot viselt, olyan testre simuló felsővel, mint az enyém, annyi különbséggel, hogy az övé magas nyakú volt, nem pedig V kivágású. Hirtelen különös hangulat fogott el, ahogy ezt felfedeztem. Különös volt smink nélkül látni őt. A vonásai lényegesen lágyabbnak tűntek, és a másik Jorjára jellemző mosolytalan tekintet sem volt felelhető benne. Sokkal kevésbé volt ijesztő, akár a barátságos jelzöt is meg mertem volna kockáztatni, ha nem lett volna felszerelkezve legalább egy tucatnyi fegyverrel. Nem tudtam, melyik Jorja az ijesztőbb, a nőiességét kihangsúlyozó démon, vagy a felfegyverkezett, de egy dologban biztos voltam amikor vörös szemem összevillant az ő fekete tekintetével: képtelen leszek hidegvérrel megölni, ahogy azt eredetileg terveztem. Már csak az a kérdés, vajon a Zsoldos képes lesz-e helyettem ezt megcselekedni. - Játékszered van, Wentworth? — kérdezte Jorja, miközben a fejével egy kígyózó körzést tett, mintha csak lazítani akarna. A számára megkönnyebbülést hozó roppanástól viszont nekem futott végig a hátamon a hideg, mint mindig, ha ezt a hangot meghallottam a környezetemben. - Nem sok közöd van hozzá - vágott vissza a férfi, de hangjának túlfűtöttsége elárulta, hogy ez a nem sok, jelen

esetben igenis jóval több, mint a semmi. Jorja mindentudó mosollyal lépett közelebb, aztán egy másfajta pillantással mérte végig a Zsoldost. - Ha akarom nincs, de ha akarom... - A lány nem varázslény, nem ártalmas. A démonlány szeme veszedelmesen megvillant, és a méregzöld fény, amely körülvette az egész testét, erősebben kezdett vibrálni, mint eddig. Az a Jorja, akit én ismerek, soha nem engedte meg magának, hogy külső jele legyen a hangulatának. - Vörösen izzik a szeme. - Ritka, de hatásos rontás. Engedelmességre tanítja az olyanokat, mint ő - felelte hanyagul Wentworth, mire vészjóslóan megvillant a tekintetem, és újra kedvet kaptam, hogy ártsak neki, de legalább az ujját eltörjem. Jorja felnevetett, ami azonnal elfeledtette velem a Zsoldossal szembeni összes ellenérzésemet. Még soha, egyetlenegyszer sem hallottam őt nevetni. Istenem! Az egyébként is gyönyörű arc kifejezetten lággyá vált, ahogy a mosoly szétterült az arcán. Így még az a hideg keménység is eltűnt az arcáról, ami a démonokat jellemzi. - Elárulhatnád nekem, hogy alkalmazzam rajtad — jegyezte meg olyan sejtelmes mosollyal, amit már nem lehetett félreérteni. - Sajnálom, de lélekrontók nem tudják alkalmazni. Ebből a szempontból nézve a te fajtád impotens. Kétségem sem volt afelől, hogy Jorja élvezi ezt a beszélgetést, főleg, hogy az én szememről volt szó, ám mielőtt valami igazán szaftosat visszavághatott volna, csöndesen kiszóltam Wentworth háta mögül. - Akkor most, ha nem akar megölni minket, akár mehetnénk is tovább. Nem? Wentworth újra azt a már ismert fáradt sóhajt hallatta, amiből éreztem, hogy ildomosabb lett volna tartanom a számat. Amikor szemrehányó pillantással hátrafordult, ingerülten

felcsattantam. - Sajnálom, ha tönkreteszem ezt a fenemód mély diskurzust, de ráérünk erre? Most mi van? Meg kellene várnom, amíg megkéri a kezed? Sajnálom, ha tönkreteszem az esti programot, de dolgunk van! Egy pillanatra mindketten döbbenten bámultak rám. Mindkettejük arca mást tükrözött, de kétségtelenül csodálkozva néztek. Majd Jorja megvonta a vállát, és elindult a hajó orra felé. – Megérkeztetek. Csak ekkor döbbentem rá, hogy míg mi ezt a nem éppen magasröptű vitát folytattuk, addig szép csöndesen partra vontattak benünket. A hajó, ami számomra továbbra is csónak volt, megálláskor nagyot zökkent, mire azonnal kigyúltak a fények a dokknál. Nem éppen olyan kikötő volt, mint amilyeneket otthon lehet látni hosszú stégekkel, melyek mellett káprázatos jachtok, motorcsónak és vitorlás hajók sorakoznak. Itt sem volt semmiféle pompa, és nyoma sem volt a jellegzetes kikötői hangulatnak. Inkább emlékeztetett egy katonai haláltáborra ahová az embert csak meghalni viszik, mert már a kínzáshoz is túlságosan gyenge. Egyetlen üres hely volt a dokknál, és fe helyett mindent rozsdamentes acél borított, amely visszaverte a démonlányból áradó fényt. Ahogy végigsétáltunk a kis hídon, kétszer megcsúsztam, és a szemem sarkából láttam, ahogy Wentworth izmai összerándulnak, készen arra, hogy elkapjon, ha szükséges. Zavart ez a merőben újfajta gondoskodás a részéről, de nem tartottam alkalmasnak az időt, hogy ezt szóvá is tegyem. Hallottam a lépteink visszhangját, és noha tudtam, nem hárman vagyunk, úgy éreztem, mintha minden mozdulatunkat láthatatlan árnyak követték volna árgus szemekkel. Nem kellett sokat sétálni. Egy hatalmas kovácsoltvas kapuhoz érkeztünk melyen krómozott kilincs mozdult anélkül, hogy bárki lenyomta volna. Igyekeztem leplezni a csodálkozásom, mivel a

társaságunk tagjai meg sem rezdültek arra, hogy az ajtó gazdátlanul tárult ki előttünk. Ahogy beléptünk, rájöttem, hogy inkább kiléptünk valahonnan. A folyó és a hegyek vastag falát most távoli zsivaj és lágy hegedűszó törte át. Hátrahőköltem, és beleütköztem Wentworth mény mellkasába. Nem is néztem fel rá, azonnal arrébb lépten alaposan szemügyre vettem a helyet. Egy erkélyen álltunk, amit áttetsző üvegablak választott el a mélyben lévőktől. A hangokat azonban nem szűrte ki, hiszen szinte tisztán hallottunk mindent. Védett hely volt a magasság, a bura szerű falak és tető miatt. A különleges építmény háromszintes volt, legalábbis ennyit láttam belőle. Legalul talán egy klubhelyiség lehetett, mert emberek és biztos voltam benne, hogy varázserővel bírók gyűltek ott össze. Mindent átszőtt a hegedű varázslatosan lágy dallama, amire a lenti vegyes társaság andalgott. A zenészek középen, egy hattalmas csillag alakú emelvényen foglaltak helyet a hangszereikkel, több oldalról pedig kamerák pásztázták a termet, s a rögzített képek fal nagyságú kivetítőn elevenedtek meg. Mintha egy álomba csöppentem volna, ami valaki másnak az álma. Megdörzsöltem a szemem, hátha felébredek. De nem. A pódiumon három fiatal lány állt mosolytalan arccal, hangszerekkel körülvéve. Egy tizenkét év körüli, hosszú fekete hajú lány a zongora mögött ült, és szemlátomást teljes átéléssel játszott egy dallamot, amit én nem hallottam. Mellette egy meghökkentően rózsaszín hajú lány ült, aki épp vadul hátrafésülte kezével rövid frizuráját. Ő nagybőgőn játszott, aminek szintén nem hallottam a hangját. Az egyetlen, amit hallottam a három hangszer közül, a harmadik hegedűjátéka volt. Lendülettel csűrte és csavarta a vonóit miközben vékony ujjai kecses táncot lejtettek a hangszeren. Az ő bőre némiképp világosabb volt, mint Wentworthé. Hosszú, gesztenyebarna haja rasztafonatokban

lógott a feje tetejére tűzött copfból. A három lány láthatóan összeszokott együttest alkotott, a ruhájukat azonnal felismertem, és a stílust is, amit képviseltek. Valamikor régen Maxine-nek is volt egy olyan időszaka, amikor velük akart azonosulni. „Másképp látják a világot, és sokkal több van bennük.... mint gondolnám” — mondta akkor a legjobb barátnőm. - Gótok - mormolta Wentworth a fülembe. Összerezzentem. Észre sem vettem, ahogy mögém lépett. - Van ennek jelentősége? - fordítottam el a fejem. - A halál az ő világukat is átszövi. Már megint az a szívfájdító, kifürkészhetetlen pillantás uralta vonásait, amit akkor villantott rám, ha valamit nagyon el akart titkolni, vagy ha valaminél nagyon mellényúltam. Mintha kezdeném kiismerni a Zsoldost, vélekedtem, miközben a köztünk lévő távolságot próbáltam növelni az erkélyen. Mármár meghitt hangulat kezdett kialakulni köztünk, mialatt csöndben hallgattuk a zenét. Hálás voltam a nyugalomért, így amikor megszólalt, igyekeztem nem összerezzenni. - Melyik hangszert hallod? - A hegedűt - vágtam rá az igazságot azonnal, és csak akkor jöttem rá, hogy gondolkodás nélkül válaszoltam, hiszen több hangszert is hallanom kellett volna. Kérdőn néztem fel rá. – Miért? Wentworth nem viszonozta a pillantásomat, de úgy tűnt, mintha a fogát csikorgatná. Feszültnek láttam, mintha fájdalmai lennének. Azt hittem, már meg sem fog szólalni, amikor fejével a hegedűs rasztalány felé intett. - Ez a stílus nagyon kifinomult, sokkal intelligensebb az élet szemléletük, mint a többi hasonló ágnak - magyarázta komoly mintha ezt kérdeztem volna. De nem háborogtam, türelmesen vártam, hogy miként kapcsolódik mindez a kérdéséhez. Érzelmileg sérülékenyebbek, jobban szükségük van a háttérre, mint bárkinek és persze ott a ruhatáruk is.

- Ők lolita gótok - szólt közbe Jorja is, miközben a szemét nem vette volna a zongorázó lányról. - A stílusuk olyan, mintha kislányok lennének, akik leragadtak a 18. században. Hosszú vagy épp falatnyi szoknyák, állati szuper bőrcsizmák, kéztyűk, szexi fűzők... - Ha ennyire tetszik, miért nem hordasz ilyet te is? - kérdeztem csúfondáros grimasszal. Vidám szemöldökrántással válaszolt. - Ez csak a munkaruhám, hercegnő! - felelte vigyorogva, majd újra a lányok felé pillantott. - A zenéjük jelentéssel bír. - És mielőtt ezt megosztanád vele, elárulhatnád, hová vittek a Catet, akit ma délután vettek el tőlünk! - szakította félbe Wentworth türelmetlenül. Jorja szemöldöke a magasba emelkedett. Először azt hittem hogy a hangsúly miatt, de hamar rájöttem a tévedésemre. - Egy igazi Cat? Azok már Chaosban sincsenek.Wentworth csöndesen káromkodott, én pedig kíváncsian hajoltam közelebb Jorjához. - Chaos? Chaosnak nevezed te is? A nő úgy nézett rám, mintha bibircsók nőtt volna az orrom hegyére. Aztán gyorsan összeszedte magát, és miközben válaszolt, egyik szemével körbepásztázott a termen. - Tudod, a másik világ, ami ennek a fordítottja. Ahonnan te jöttél - magyarázta, majd megütközve nézett hol rám, hol pedig Wentworthre, aki továbbra is úgy festett, mintha nem itt járna. Folyamatosan a hegedűs lányt fixírozta. - Mondd, hogy tudja, miről beszélek! Szúrós pillantással néztem fel a Zsoldosra. - Mennyország, mi? - Tudja - felelte kelletlenül Wentworth, figyelmen kívül hagyva gúnyos megjegyzésemet, majd lassan elindult a fémvázas lépcső irányába. Neonfényben szikrázó szeme semmi jót nem ígért. — Ha most megbocsátotok. Sürgősen ki kell végeznem valakit.

Meghökkenten néztem, ahogy baljós léptekkel lefelé siet a lépcsőn és közben barátságtalanul félretol mindenkit, aki az útjába kerül. Ebben a világban nem volt rá jellemző, hogy csak úgy végezhessen valakivel, most mégis ez a szándéka? Ráadásul nyílegyenesen a zenekar felé tartott. Nem mertem elfordítani a tekintetem Wentworthről, ám egyre nehezebben koncentráltam, mert a halántékom bizseregni kezdett. Különös, fájdalmasan ismerős érzés volt, ezért szándékosan nem róla tudomást. Mióta ide érkeztem, mindent kizártam, ami súlyos teherként nyomta a lelkemet. Kellan halálát, Vicky elrablását, a rövidnek tűnő két hetet, amely egyelőre ólomlábakon haladt előre. Semmin nem gondolkodtam. Képtelen voltam a fájdalmamat, a félelmet, a vágyaimat összeegyeztetni ezzel az idegen világgal úgy, hogy biztosan megőrizzem az ép tudatomat. Pedig a múltam ott kísértett álmatlan pillanataimban és izzó szemeimben. Egy pillanatra sem felejtettem el, hogy mit keresek ebben a magából kifordult világban, egyszerűen csak feltettem egy képzeletbeli polcra minden indokot és érzelmet. Majd leveszem őket, ha elég erősnek érzem már magam hozzájuk. - Tehát, mit jelentenek a hangszerek? — kérdeztem Jorjától lazán a korlátra támaszkodva figyelte Wentwortht, aki éppen tömegen igyekezett keresztülküzdeni magát. - Mindhárom hangszer mágiával bír, ahogy a lányok is, rajtuk játszanak. - Bizonyára magán érezhette meglepett pillantásomat, mert elnéző mosollyal folytatta. - Csak akkor hallod őket, ha a jövőd kapcsolatban van a dallammal és a ritmussal, amit játszanak. A nagybőgő a szenvedés ígéretét hordozza magában. Wentworth barátunk folyamatosan azt hallja, ebben biztos vagyok. A zongora a közeledő halál üzenetét sodorja. A hegedű pedig a vágy hangszere. A beteljesületlen vágyé, mert az csak akkor tökéletes, ha a dob is ott szól mellette.

Beteljesületlen vágy. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, és a korlátot markoló tenyerem izzadni kezd. Nyugalomra kényszerítettem magam és igyekeztem elnyomni feltörő érzelmeimet. Nem volt itt az ideje..... - Te melyiket hallod? Keserű mosoly jelent meg Jorja tökéletes ajkain. - A zongorát. Mielőtt felelhettem volna, legyintett.- Ne! Ne mondd... — suttogta, de már nem tudta befejezni a gondolatot, mert hirtelen hangos dörrenés rázta meg a helyiséget. A zene ebben a pillanatban félbeszakadt, a dörrenés a három gót lány figelmét is elvonta. Wentworth csak erre a pillanatra várt, hogy felrontson a színpadra. Hihetetlen látványt nyújtott, mint valami szélvihar, amely mindent letarol, és a földdel tesz egyenlővé. A három zenész döbbenten nézett rá, de ő csak a kreol bőrű hegedűssel foglalkozott. Durván karon ragadta, és miközben folyamatosan beszélt hozzá, lerángatta a színpadról. A lány gyilkos tekintettel nézett fel rá, néha megpróbálta kitépni a kezéből a karját, de Wentworth biztosan tartotta, mintha számított volna erre. Az emelvényen hagyott lányok szótlanul követték őket, mintha zsinórral lettek volna összekötve az elsővel. - Mit csinál velük? - faggattam tovább Jorját, és hirtelen elfeledkeztem a mágikus hangszerekről. Jorja kifürkészhetetlen mosollyal követte az eseményeket. Nem felelt ezért én sem tehettem mást, mint hogy figyeljek. Wentworth az egyik kevésbé zsúfolt sarokba húzta a lányt, a másik kettővel nem is foglalkozott. Haragosan magyarázott valamit a kreol bőrű, rasztahajú lánynak, aki már olyan erősen szorította a hegedűjét, hogy ilyen távolságból is lehetett látni, hogy az ujjpercei elfehérednek. Aztán végre kitört. Hevesen gesztikulált, majd a végén dobbantott a lábával, mire a másik két lány fekete füstté vált, maguk mögött hagyva emberi

formájukat, és elégedetten gomolyogva, mintha a hegedű vonzásának engedelmeskednének, a hangszerbe szivárogtak. A kreol bőrű zenész keze szintén sötét füstté kezdett Ini .ihol a hegedűt érintette, de uralkodott magán, mert bólintva előrelépett, és lehiggadva újra mondott valamit Wentworthnek. Csak ekkor döbbentem rá, hogy valójában mindhárom gót lány, hegedűslány volt. Valamiféle különös varázslat lehetett a birtokában, aminek része a többszörös megtestesülés. A Zsoldos némi töprengés után felém kapta a tekintét. Nem rezzentem meg, nem szégyelltem el magam, mintha leskelődésen ért volna, egyszerűen csak álltam a pillantását. Hosszú időre, így maradtunk, de valójában még fél percnél sem lehetett több, végre visszafordult a lányhoz, és bólintott. Ebben a pillanatban a bizsergés szúró fájdalommá erősödött halántékomnál. Feljajdultam, és már csak tompán érzékeltem, hogy Jorja megpróbál elkapni, mielőtt térdre esem. A fejemre szorítottam mindkét tenyeremet, és közben a korláton át láttam, hogy a vitatkozó különös páros semmit nem érzékelt mindebből, nem is törődtem velük. A fájdalom némiképp csökkent, de a biztonság kedvéért a földön maradtam, nehogy újra összeessek. Jorja, ki tudja, honnan, szerzett egy pohár vizet, amit most felém nyújtott, de eltoltam a kezét. Képtelen lettem volna ebben a pillanatban bármit is lenyelni. Csak a fájdalom volt, és a vágy. A vágy valaki iránt... Nagy robajjal kivágódott egy ajtó, majd lépések közeledtek, kétségbeesett, riadt hangok váltak egyre erősebbé, hogy aztán egymás szavába vágó démoni lények sorakozzanak fel előttünk. - Jorja! Megint ő! - Nem tudjuk megfékezni... - Csak te tudod! - Jönnöd kell segíteni! - Az ördög vinné el azt a démont! - szitkozódott Jorja, majd

tétován rám nézett, mintha nem akarna magamra hagyni. Wentworth mindjárt ideér. Egyben maradsz addig? Aggódott a biztonságomért! Jorja! Leküzdöttem magamban azt a kellemetlen érzést, amit ez a furcsa szituáció váltott ki bennem, de bólintottam. - Menj csak! Jorja bólintott, majd felállt.- Az ördög biztosan nem fogja elvinni - hallottam egy erősen zengő férfi hangot. - Ö maga az ördög! A távolodó zajokból ítélve a folyosó végén található lejárathoz igyekeztek. Az előbb hangosan dörrenő ajtót kinyitották, mire a fájdalom újra letaglózott. Ellentétes érzelmek kerítettek hatalmukba, egyik vonzott és taszított valami. Az emlékeim ismét kitörni készültek, remegve várták a szabadulásukat, mintha földrengés készülődne. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kövessem őket. Harmadik próbálkozásra sikerült felállnom, aztán anélkül, hogy különösebb figyelmet szenteltem volna a körülöttem állóknak, támolyogva elindultam a folyosó túlsó vége felé. Minden hideg volt, és nem csak tapintásra. A levegőt mintha besűrítette volna a gyűlőlet. Ahogy odaértem a lejárathoz, szinte lezuhantam a lépcsőn. Hallottam Jorja parancsait, meg nőket és férfiakat, akik kétségbeesetten kiabáltak. Hol egymásra, hol arra, akit képtelenek voltak megfékezni. Újabb folyosó tárult fel előttem, de itt már nem volt sem ajtó, sem ablak, csak a négy fal, mely fémmel volt burkolva, akárcsak otthon egy high-tech stúdió. Fénylett, hideg volt, és személytelen. Biztos voltam benne, hogy hangszigetelt. Talán még rontás ellen is védelmet nyújt, ki tudja... Ez utóbbi feltevésemet visszavontam, amikor megláttam a folyosó végén lévő teremből kivillanó színes fényeket. A halántékomnál elmúlt a fájdalom, és a helyét valamiféle húzóerő vette át. Inkább kötődés és engedelmesség volt, mintsem akaratlagos irányítás de hatott, mert a lábam

önkéntelenül elindult egyenesen a terem felé. Mielőtt még egyet léphettem volna, a föld megrendült alattam és hatalmas robajjal kiszakadt a fal. Az ajtó eltűnt. Fém nyikorgását lehetett hallani, aztán csak a fülsiketítő csend maradt. Magamban önkéntelenül is a Protectus védőbűbájt mormoltam, de teljesen hiába. Rémülten guggoltam le, és a karjaimat a fejem köré fonva próbáltam védeni magam az esetleg rám zuhanó törmelékdaraboktól. De nem esett rám semmi. Porfelhő vett körül, hangos csattanással fémdarabok landoltak mellettem, de közvetlenül rám egyetlenegy sem esett. Tudtam, hogy nem anyám kendőjének köszönhetem a védelmet, amit a táskámban felejtettem, és még csak nem is annak az aranyláncnak, amit Kellantől kaptam. Valami mégis megvédett. Lassan felegyenesedtem, közben tisztán éreztem, hogy nem vagyok már egyedül a folyosón. Csöndes nyöszörgésre lettem figyelmes, mire az egykori ajtó felé kaptam a fejem, és hirtelen minden levegő kipréselődött a tüdőmből. A fal helyén támadt hatalmas lyukban Kellan állt. A látványa újabb vihart indított el bennem. Az emlékek, az itt létem alatt olyan gondosan elfojtott érzelmek, a gyász, mely éltetett, mindent félresöpörve, elemi erővel rázott meg, és újra térdre borultam. Él! Borzalmas állapotban volt, mégis csak ez az egyetlen szó lüktetett, kiabált bennem újra és újra. Életben van! Csak nem elájultam, amikor rádöbbentem, hogy valami nagyon nem stimmel. Kellan csak állt, árnyékos szemöldöke alól engem figyelt mégsem ő volt. A szeme, akár a fekete jég. Tökéletesen érzelemmentesnek látszott, mégis olyannak, aki bármelyik pillanatban kitörhet, hogy letaroljon mindenkit. Nem ismert meg. Éppoly magas volt, ahogy emlékeztem rá, viszont sokkal erőteljesebbnek tűnt. Izmosabbnak, nyersebb testfelépítésűnek. És hiányzott belőle az élet. Ahogy a

pillantásunk találkozott, és ónixfényű szeme magába szippantotta az enyémet, az emlékezés leghalványabb szikráját sem mutatta. Pedig ő hívott. Valahol mélyen benne élt az alteregója, mert a szimbiotikus hívást csakis így hozhatta létre. De nem emlékezett rám. Újra felhangzott a gyönge nyöszörgés, és ez volt az, ami végül segített kizárni a fájdalmamat. Elszakítottam a pillantásomat Kellanétől mire csöndes morgás szakadt fel a mellkasából. Döbbenten jöttem rá, hogy ez az állatias hang, mely híján van minden civilizált viselkedésnek, tőle származik. Végigfuttattam a pillantásomat csapzott, piszkos haján, sebekkel tarkított csupasz mellkasán, rongyokban lógó fekete nadrágján. Valóban rémes állapotban volt. A kezében tartott valamit, de hunyorognom kellett, hogy fel tudjam mérni, mi lehet az, míg végre rájöttem. Ahogy felismertem, le kellett küzdenem, hogy a ki tudja, mikor legyűrt étel ne köszönjön vissza a fényes fémfelületen. Kellan kezében ugyanis Jorja nyöszörgött teljesen kicsavart állapotban. Úgy láttam, mind a négy végtagját eltörte, több helyről szivárgott a vér, és amit Kellan tartott véres kezei között, Jorja megcsavart feje volt. Amikor belenéztem megkínzott szemébe, a szám elé kellett kapnom a kezem. 8. Fájdalmas könyörület „Hát nem merő civilizálatlanság a szerelem lényege? (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Kellan Három DOLOG SZÁMÍTOTT IGAZÁN AZ ÉLETBEN: a gyűlölet, a Sötétség és fájdalom. Sosem voltam egyedül. Soha nem mertek magamra hagyni, tudták, hogy azonnal szökni próbálnék a másik, szabadabb

sötétségem felé. Mert azt én uraltam. Én döntöttem el, ki éljen vagy pusztuljon, és nem mások határoztak az én sorsomról. A magány ebben a láthatatlan tömegben a társammá szegődött, és magához ölelt. A fájdalom lassan felemésztette tudatomban az utolsó ételem-morzsát is. Az idő semlegessé vált, a nappalok és az éjszakák összefolytak, míg végül nem létezett más, csak a sötétség. Nem tudtam, kik tartanak fogva, emberek, állatok, démonok zsoldosok, netán boszorkányok. Mindenki ellenség volt. Bárki közelített felém, tudtam, csak idő kérdése, hogy megtörjem őt a hallgatásommal, és a kínzáshoz nyúljon segítségül. Mégsem beszéltem. Már nem is emlékeztem rá, miért faggatnak ekkora hévvel. Gyűlöltem őket. A fájdalommal való küzdelem minden energiámat felemésztette, tudtam, hogy az őrület már magával ragadott Egy lángörvény sodort el, majd felrántott, mintha hozzá tartoznék, tudatom egy apró részével felfogtam, hogy ez nem a purgatórium. Ez maga a pokol kénköves tüze. Már nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy rájöttem álmokkal kínoznak. Bármilyen rontást küldtek is rám, félelmetesen hatékony volt. Csak álmaimban jött elő, pedig hosszú évek óta nem álmodtam már. Először egy férfit láttam. Öregembert. Két fájdalom között tudtam csak szembesülni a fel-feltóduló információkkal. Magas volt, csontosán vékony, és szeretetteljesen nézett rám. Ordítva ébredtem, amikor megjelent az álmaimban. Fájdalmas volt a kép, ahogy a tekintete mindig kedvességet sugárzott felém. Ordítottam vele, megütöttem, véresre martam a bőrét álmomban, de az öreg végig mosolygott, és azt suttogta: „Megbocsátok!” Gyűlöltem őt. Elemi erővel gyűlöltem, mint még soha senkit, de kezdtem lassan hozzászokni. Megtanultam elfogadni, ám mire sikerült újra álommentesen lehajtani a fejem, megjelent a lány. És ő ezerszer nagyobb szenvedést okozott, mint az öreg. Éreztem az érintését, hallottam a hangját, láttam gyönyörű

haját, mely az egyik pillanatban fekete volt, a következőben pedig lángra lobbant. Még intenzívebben gyűlöltem őt, mint korábban az öreget.Minden egyes alkalommal, amikor megjelent, mérhetetlen fájdalmat okozott, mintha az énem egészét akarta volna tönkretenni. A hasogató vonzódás életre kelt bennem, egészen a lényem legmélyén, mintha onnan akarna elemészteni. Amikor a lány ajkai mosolyra húzódtak, vagy felkacagott, a szívemet mintha üvegszilánkba mártott kézzel fogták volna marokra. Kínpadra vont a fájdalom, mégis az álom mélységében akartam maradni, hogy lássam őt. Nyüszítve tértem magamhoz magzati pózban fekve, és tehetetlenül hallgattam, ahogy az őreim hangosan röhögnek a kínlódásomon. Végül elborult minden a fejemben. Már nem létezett semmi, csak a vér. Bárki lépett a cellámba, gondolkodás nélkül rátámadtam. Ha sokáig nem jöttek, az ajtónak rontottam, mert tisztában voltam vele, hogy olyankor kénytelenek benézni. A feladat, a gyilkolás számított. Soha nem volt fény. Sötétben éltem, végül már én magam voltam a sötétség. Éreztem az illatokat, olyan hangokat hallottam, amiket a látók soha. Vak voltam a tökéletes látásommal. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy a cél éppen ez volt. Sosem tévedt be hozzám senki véletlenül. Nem zártak össze azzal, akit életben akartak tartani. Egy hangra sem volt szükségem, elég volt a szívük egyetlen dobbanása, hogy rájuk találjak. Nem kellett egy másodperc, hogy végezzek bárkivel. A mágiám blokkolva volt a teremben, de nem is volt rá szükségem. A lány mindig velem volt. Ő okozta a fájdalmat, ami végül a kitörésemhez vezetett. Tudtam, hogy létezik valahol, és biztos voltam benne, hogy egy nap találkozunk. Vártam ezt a pillanatot. Ez éltetett, ez adott erőt ahhoz, hogy mágiamentes

gyilkológéppé válljak. A tudatom több ezer darabra hullott, és engedtem a feledésbe merülni, bármit is akartak megszerezni tőlem. Az emlékeim, ahogy a személyiségem is, már egy másik, meg nem élt élethez tartoztak. A változás hirtelen következett be egy végtelen gyilkolássorozat után. Az átalakulásom tökéletes volt, már nem csak akkor kellett gyilkolnom, ha élelemhez akartam jutni. Egy nap reszkető lábú, vézna fiút hoztak be. A szíve akár egy kis kolibrié, melyet kalitkába zártak. Zihálva szedte a levegőt, és engem szólongatott. Tudta ki vagyok, tudta, hogy mit fogok tenni vele, és rettegett az elkerülhetetlentől. A magasból néztem le rá. A terem gerendái kitűnő megfigyelőpontokat biztosítottak a számomra. A fiú megbotlott az egyik tetemben, amit az őreim még nem takarítottak el. Amikor rádöbbent, miben esett el, hisztérikusan sikoltozni kezdett. Leugrottam, pontosan elé. Odakapta a fejét, de persze nem látott semmit, hiába tárta tágra a szemeit. Vakon nézett rám, csupán érezhette, hogy ott vagyok. Gondolatban már kéjesen nyújtózkodtam, amikor elképzeltem, mit fogok vele tenni. Felemeltem a karomat, gyorsan akartam vele végezni vele, hogy minél hamarabb megszűnjön a sikoltozás. Tudtam, hogy utána sem lesz jobb. A halálhörgések után mindig ordított a csend... Ekkor történt, hogy a hallásom kinyúlt az éjszakába. Fel egészen a nagyterem bejáratáig, ahonnan a nap minden percében azt az átkozott hegedűszót kellett elviselnem. És a tudatom kiszűrte hangokat, elnyomta a hegedűszót, az emberek és a varázslények zaját, míg rá nem találtam arra a dobbanásra. Szívdobbanás. Ő volt az\ Nem láttam, de éreztem. Látnom kellett. Mielőtt végzek vele, látni akartam. Tudni, hogy ki ő, és miért kínoz engem évek óta. Az utolsó fájdalomcseppet is visszakapja tőlem. Minden kínt át fog élni, amit én átéltem miatta.

A harag elöntötte az elmémet. Beborított, és csak utólag vettem észre, hogy közben végeztem a fiúval. Egy pillantást sem vetettem a holtestére, nekimentem az ajtónak. Minden erőmet beleadtam, és rontottam a falnak. Ezúttal biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. A gyűlölet erőt adott, az a fekete folyam, amelyből táplálkoztam, most kiszabadult. A szívdobbanására fókuszáltam. Csöndesen röppenő, mint egy apró madár szárnycsapása. Hol lelassult, hol ijesztő iramban kezdett száguldani. Egy gondolatnyi időre elhallgattam. Lecsendesedtem, és a sértetlen fal tövéhez kuporodtam. Lehunytam a szemem, és belülről figyeltem a sötétséget, melyet most megtört a lány szívének ritmusa. Vágytam rá, hogy közvetlen közelről hallhassam. Hogy lássam, amint ez a szív dolgozik. Fel akartam nyitni a mellkasát, és kitépni ezt a szívet, hogy magaménak tudjam forró lüktetését, és lássam, ahogy utolsót dobban a markomban. Érezni az illatát, és látni a teste fájdalmas vonaglását, míg elraktározom magamban az élményt. A szemem hirtelen felpattant, hogy a körülöttem lévő sötétség ismét arcul csapjon. Távolodni készült. Elmenni, mielőtt végrehajthattam volna bármit is a terveim közül! Nem! Nem mehet sehová! Ordítottam, ahogy csak tudtam, miközben villámgyorsan felpattantam, hogy ismét nekirontsak a falnak. Apró rés támadt rajta, mire a szemem azonnal alkalmazkodott, és ráfókuszált a jövevényre, aki a beszűrődő fényben állt. Ostoba! A vörös hajú démonnő volt, aki szintén részt vett a kiképzésemben. Előszeretettel használta rajtam blokkoló erejét, most azonban túlságosan is akartam azt a lányt ott fenn, semmint engedjek a kábító rontásoknak. Dallamnak tetsző beszélgetést sodort felém egy lágy szellő, de már régen nem értettem a szavak értelmét. Csupán hangok voltak egy áldozat szájából, nem számított, mit jelentenek. A

szellő viszont új, rég nem tapasztalt érzés volt, egy pillanatra mellbe vágott. Tudtam, hogy valahol odafenn kinyitottak egy ajtót, majd azonnal be is csukták. A démonnő kihasználta pillanatnyi lelassulásomat, és azonnal támadott. Nem voltam biztos benne, hogy a rontása gyengítette meg, vagy hogy az őrület egy újabb rohamot küldött rám, de nem is érdekelt. Valami a húsomba vágott, a vérem fémes szaga pedig beszivárgott az agyamba, és vörös köd ereszkedett a tudatomra. A vörös démonnő nem kegyelmezett, villanásnyi idő telt el, és máris a hátamon volt; a torkomat próbálta elmetszeni. Tudtam, hogy velem kapcsolatban csak két végkifejlet lehetséges: holtan vagy kábultan, de sebesülések nélkül soha nem kerülök ki a kezei közül. A lány egyre közeledett felém. Állati morgás töltötte be a termet, csak halványan fogtam fel, hogy én adom ki a hangot. Rettenet ült a szobára. A démonnő segítői, az őreim moccanni sem mertek. Az általuk létrehozott mágiamentes helyiség a saját kelepcéjükké vált. Hátranyúltam és elkaptam a nőt, aztán a hajánál fogva rántottam magam elé. Apró tűszúrásokként érzékeltem a démoni kábítást, de már nem tudott hatni rám. Megragadtam a karját, amikor ütésre emelte öklét. Bátor volt, és küzdött. De nem volt választásom, a hang, a szívdobbanás hívott. Hogy a démon ne tudjon ártani nekem, megint megpróbáltam eltolni magamtól. Szabadon akartam engedni, de mire feleszméltem, reccsenést hallottam: egyik karja élettelenül lógott remegő teste mellett. Be kellett fejeznem. A lány valahol ott volt a gyér fényben, a nagy fal mögött. A démonnő még mindig kitartott, elém lépett, pördült egyet, és gyomorszájon rúgott. Akkora csillagokat láttam, mint egy gorilla ökle, és egy pillanatra hátratántorodtam. Csakhogy a fájdalom nem olyan sokáig, mint ahogy azt az ellenfelem

remélte, viszont sokkal jobban feldühített, mint szerette volna. Már nem fogtam vissza magam. Amikor újra rúgni kezdett, elkaptam a lábát, és egy csavarással a levegőbe repítettem. Mielőtt földet ért volna, eltörtem az egyik kezem ügyébe kerülő végtagját. Nyöszörgött, mint egy megkínzott kismacska, de nem foglalkoztam vele. AZ ajtó kis résén nem fértem volna ki, és a lány közelsége már tapintható volt. Újra nekimentem a falnak. Az őröknek már nem maradt idejük elmenekülni. Hatalmas robajjal ütköztem a fémmel bevont betonnak, ami köhögve, hangosan tiltakozva adta meg magát az erőmnek, és hullt poros és fémforgácsos darabokra. Földre rogytam a megerőltetéstől és a hirtelen rám törő fénytől. Fáradt voltam. Végtelenül fáradt, de nem állhattam meg. Az számomra végzetes lett volna, és a lánynak nem akartam időt hagyni, hogy elillanjon éppen most, amikor rátaláltam. Belekapaszkodtam az első szilárd felületbe, ami a kezem ügyébe került és akkor sem eresztettem el, amikor felálltam. Nehezéknek használtam, nehogy eldőljek, és beletelt néhány percbe, míg rádöbbentem, hogy a démonnő fejét szorongatom. Ujjaim az egyenes, vörös hajat markolták, és egy villanásnyi időre eszembe jutott, hogy elengedem. Talán a gyógyítóik még tudnának segíteni rajta... Csöndesen roppant a koponyája a pillanatnyi nyomásnak köszönhetően, amit véletlenül gyakoroltam rá. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, de az emlékek, melyek arról szóltak, mi mindem tett ellenem, elborították az elmém. Mint egy fék nélküli, több tonnát nyomó kamion, amit csak egy végzetes ütközés tud megállítani. A kábítások és a fájdalmak, amiket okozott, a kegyetlen ridegség, a gyilkos parancsok, és mindez újra és újra. Undorodva hajítottam el, a teste rongybábuként csuklott a földre. Lihegésre lettem figyelmes, és rádöbbentem, hogy egy ideje

már őt bámulom. A keze a szája előtt, mintha így akarná visszafogni, a hányingerét, dús, fekete haja a vállára omlott, és a szeme... Elakadt a lélegzetem. A szeme vörösen izzott, ahogy engem figyelj Gyilkos indulat kerített a hatalmába, hogy őt is a vörös démon sorsára juttassam. Aztán újabb szellő söpört végig a termen és a folyosón, ahol a lány állt. Alacsony, karcsú kis teremtés volt, de olyan egyenes volt a dereka, hogy úgy tűnt, mintha egyforma magas lenne velem. Fenékig érő haját az arcába sodorta a huzat, de nem törődött vele. Csak engem figyelt riadtan. Szerettem volna odalépni hozzá, hogy a tincseit félresimítsam, beletúrjak, és az arcomat beletemetve beszívjam az illatát... Elkaptam a pillantásomat, és megráztam a fejem. A kép, mely az imént bevillant, a sejtjeimig hatolt. Nem tudtam, ki ez a lány mégis ismerősnek tűnt. Érzések kavalkádját indította el bennem, olyan érzésekét, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Bántani akartam, és megóvni bármitől, ami ártani próbálni neki, akár magamtól is. És volt még egy érzés... Amiért így látott, teljes valómban... Nem tudtam, mi ez, csak annyit, hogy bosszant. A lány ekkor hátraigazította a haját, a mozdulat furcsán ismerősnek tűnt, és ekkor bevillant. Szégyelltem magam. Szégyelltem magam, amiért ilyen állapotomban lát, de nem a külsőm miatt. Hanem a gyilkolás miatt. A tombolás miatt. Az őrület miatt, mely hirtelen tört fel, minden figyelmeztetés nélkül. Egy ugrással a lány előtt termettem, mielőtt még egyszer levegőt vehetett volna, és megragadtam a torkánál. Felemeltem és a falhoz nyomtam. Abban reménykedtem, hogy ha elég sokáig szorítom, megszűnik a szégyen, a vonzódás és a gyilkolási ösztön, de tévedtem. A lány küzdött. Vörös szeme elkerekedett, de a félelmen kívül semmi mást nem tudtam kiolvasni belőle. Nem volt benne harag, vagy bosszúság, ami azt bizonyította volna, vissza akar vágni. Mintha beletörődött

volna. Nem voltam benne biztos, hogy mindent pontosan felfogtam, ami körülöttem történt, vagy amit tettem, de tudtam, hogy a lányt akarom. Nem érdekeltek a miértek, egyszerűen őt akartam, és nem volt semmi, ami ezt meggátolhatta volna. Talán ő is részt vett mindabban, amit velem tettek. A vérengző gyilkosságok, amikre kényszeríttetek, és amelyeket csak a lényem egyik része élvezett, míg a másik minden alkalommal egy kicsit belepusztult. Bárhogy is volt, vágy vagy bosszú, a lánynak mellettem volt a helye. Akadozó légzése, és a kezemet markoló körmei újabb kérdést vetettek fel, rá kellett jönnöm, hogy élve vagy holtan akarom őt. Lazítottam a szorításon, amikor úgy határoztam, hogy élve több hasznát veszem. Ahogy lazábbra engedtem a markomat, a szorítása azonnal lazább lett, hogy sípolva próbáljon minél több oxigénhez jutni. Közelebb hajoltam hozzá, de nem rezzent össze, mert a szemét szorosan lezárva tartotta. A bőre olyan sima volt, akár a márvány és törékenynek tűnt, mintha az egész teste porcelánból lett volna. Gyönyörűnek láttam, és valamiért ez bosszantott. Emlékezni akartam, mert tudtam, hogy ismerem, de képtelen voltam felidézni őt. Váratlanul kinyitotta a szemét, és ismét mellbevágott a tökéletessége. Miért?, tettem fel újra és újra magamban a kérdést. Még a lángvörös szemeket is pontosan hozzáillőnek tartottam. Mielőtt a valóságban is felcsendült volna, én már hallottam a lány hangját a fejemben. De nem értettem. Homályos volt minden, mintha egy olyan ablak előtt álltam volna, amelyre ráfagyott a téli dér. Újra megszólalt. Hallottam a hangját, láttam érzéki ajkait, ahogy mozognak, de mindössze annyit értettem az egészből, hogy valami nincs rendjén. A pillantásom a nyakára siklott, és ott megakadt. Résnyire húztam össze a szemem, úgy

vizsgáltam a sérült bőrt. Elszíneződött, mintha valaki túl sokáig szorította volna. Ahogy ez a gondolat átsuhant a fejemen, hirtelen tisztán láttam magam előtt ezt a képet. Esküdni mertem volna, hogy csupán néhány másodpercig tartottam a nyakánál fogva, de vagy tévedtem, és rosszul mértem fel az erőmet, vagy pedig a lány jóvá törékenyebb, mint sejtettem. Miattam volt berekedve. A felismerés újra feldühített, és mérgemben lecsaptam a lányra. Azt akartam, hogy szenvedjen, amiért ilyen őrületet és zavart ébreszt bennem, de képtelen voltam szándékosan bántani. Az utolsó pillanatban félrerántottam az öklömet, és belevágtam a falba, mely a nagy erőbehatásra azonnal behorpadt. A lány összerezzent, a szíve még hevesebben vert. Ez az ember bennem volt! Ereztem minden rezdülését, minden átkozott légvételét, de leginkább a félelmét. Rettegett, mégis, amikor leengedtem a földre meg sem moccant. Ott maradt. Mindössze az arcát elöntő hitetlenkedő kifejezés mutatta kétségbeesését, és bennem feltámadt egy ösztön, hogy megnyugtassam. De nem tartott sokáig. Ez a lány összezavart. Bosszúsan felmordultam, és abban a pillanatban le is merevedtem a döbbenettől. A lány hangja mellett az enyém furcsának, idegenül durvának hangzott. Brutális volt. Mint amikor egy ragadozó mordul a prédájára. Ránéztem a megrongált, de csillogását nem vesztett fémbevonatra a falom, és alig ismertem meg a férfit, akit a tükröződő felületen láttam. A vonásaira szenvedés ült ki, hosszú, barna haja csapzottan hullott az arcába. A szeme viszont tisztán látszott: teljes egészében olyan volt, egy szemernyi fehér nem volt benne. Tökéletesen fekete, akár az ónix, és fényes, mint a jég... Üresség áradt belőle. A ruháim nagyrészt hiányoztak. Csupasz vállaim és mellkasom mellett a lány teljesen eltörpült. Nem csoda, hogy halálra rémült. A vágások, amik a bőrömön húzódtak, még egy edzett harcost is megijesztettek volna, nem egy egyszerű embert.

Ráadásul a bűz, amiről azt gondoltam, hogy a hullák árasztják, belőlem jött. Elborzadva figyeltem a behorpadt fémet, és egyre inkább bosszantott a látvány. Megint elöntött a furcsa kétségbeesés. Nem akartam így mutatkozni előtte. Nem tetszett a gondolat, hogy ilyen állapotban lát. Haragomban ismét a falra sújtottam. Addig ütöttem, míg a tükörképemet teljesen elfedték előlem a horpadások. A sokadik ütés után mozdult csak arrébb a lány, mire ingerülten elkaptam a csuklóját. Nem fogom engedni, hogy megszökjön. Mellettem marad, meg nem tudom, mi folyik körülöttem. A lány... Az őrületbe kergetett. Tudtam a nevét. Itt volt valahol a fejemben, és hallottam, ahogy kimondja, mégis képtelen voltam tudatosítani magamban. Mintha a hullámzó tengeren horoggal szeretnék elkapni egy morzsát, és amikor már-már azt hiszem, sikerül, jön egy újabb hullám, és arrébb sodorja. Ingerülten szorítottam meg a csuklóját, mire hangosan feljajdult. „Koncentrálj!” — szólítottam fel magam, nehogy teljesen összeroppantsam a csontjait. Nem szándékosan bántottam, a bennem lakozó démoni ösztön tette, küzdenem kellett ellene. Először az ujjaim. Lassan, egyesével ellazítani, aztán elengedni Először a kisujjammal, aztán a gyűrűs- és így tovább, míg végre az átkozott jobb markom végleg szabadon engedte véraláfutásos csuklóját. Nem kapott oda, nem simította végig, ahogy más tette volna az ő helyében. Ehelyett közelebb lépett hozzám, és tudtam, hogy a pokol mélyére kerültem; a pillantásával rabul ejtette az enyém Félre kellett volna fordulnom, legalább körbenézni ezen a helyen, ahol már évek óta hóhérnak használtak, de nem bírtam megmozdulni. Mintha a lány megbabonázott volna a tűzvörös tekintetével. Bevillant egy kép. A lány mosolyog, és ahogy a nap fénye rásüt, a haja nem fekete, mint most, hanem éppen olyan izzó

bíborfényű, mint a szeme. Heves vágy kerített a hatalmába, hogy a karomig zárjam... Az emlék egy láthatatlan villanás kíséretében elmúlt, amikor a lány lassan felemelte a kezét. Annyira óvatosan közelített felém, hogy átfutott az agyamon, ha a hajamat akarja az arcomból kisimítani, vajon hogyan leszek képes elviselni az érintését. Biztos voltam benne, hogy erre készül, és már előre sajnáltam, hogy el fogom törni gyönyörű porceláncsuklóját. A lány csöndesen beszélt hozzám. Nem fogtam fel a szavait, de ebben a pillanatban ez nem számított, mert a hangja volt az, ami rabul ejtett. Figyeltem, ahogy mozog a szája, és folyamatosan arra gondoltam, milyen lenne megízlelni érzéki ajkait. Megnyugtatott a hangszíne. Ereztem, hogy a forróság szétárad a végtagjaimban, bizseregve felkúszik a gerincemen, és felrobban a mellkasomban, olvadásra kényszerítve fagyott szívemet. A keze lassan odaért csatakos arcomhoz. Nem tett semmi mást, csak megérintett. Gyűlöltem volna, ha tiszta, puha kezével beletúrt volna a lucskos ragacsba, ami sűrűn tapadt az arcbőrömre, de a lány nem ezt akarta. Lassan, óvatosan, mintha attól félt volna, hogy összeomlok és rátámadok, a tenyerébe temette az arcomat. Apró ujjainak forró érintése égetett, de összeszorítottam a fogam, és tűrtem, mert kíváncsi voltam. A lány tovább beszélt nekem, bíborló szemeiből emberi, átlátszó könnyek folytak, ahogy engem fürkészett. Soha senki nem nézett rám ennyire gondoskodóan, ennyi szeretettel. Ez volt, ami miatt elpattant bennem valami. Már csaknem átadtam magam az érintésének, amikor hirtelen zajt hallottam a hátam mögül. Félrelöktem a lányt a hátam mögé, és szembenéztem a támadómmal. A lépcső tetején egy magas, sötét bőrű férfi állt, és mindhárom szemét teljes gyűlölettel meresztette rám. Azonnal láttam, hogy zsoldossal állok szemben. Megkönnyebbült sóhaj tört fel a mellkasomból. Nem tudtam

mit kezdeni a lány gyöngédségével, és ez kétségbeesésbe taszított. Ez a zsoldos azonban újra az én világom volt, ráadásul tisztán látszott, hogy a lányra pályázik, így még könnyebb prédának találtam. Mert bármennyire is megkínzott az érintése, és felzaklatott a közelsége, egy dologban biztos voltam: a lánynak mellettem a helye. 9. A gót „Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményt” (Jane Austin:Büszkeség és Balítélet) Claire A SZEMEM LÁTTA ŐT, A SZÍVEM ÉREZTE, hogy valóban ő az, mégis képtelen voltam elhinni, hogy tényleg Kellannel állok szemben. Alig hasonlított rá, sokkal hatalmasabbnak tűnt, szélesebb vállakkal, keményebb izmokkal. Láttam a zaklatottságát, éreztem a haragját és a belőle áradó gyűlöletet. Hihetetlen volt őt így látni. Az én Kellanem mindig megfontolt és higgadt volt. Egyedül akkor láttam elveszíteni az önkontrollját, amikor a zsoldosokkal harcolt két hónappal ezelőtt tisztáson, de még akkor sem tapasztaltam nála ezt a mérhetetlen gyűlöletet. Tudtam, ha valóban minden úgy történik, ahogy Hannah el mondta, akkor ebben a pillanatban Kellan világa és érzelmei éppen a feje tetejére álltak. Láttam a szemében, hogy fogalma sincs róla, ki vagyok. Egyáltalán nem emlékezett rám. Zavarodottnak tűnt, mintha azzal sem lenne pontosan tisztában, hogy ő maga kicsoda. Sosem voltam türelmes, Gideon és később Kellan is próbált ezen segíteni, de ezt az erényt másoknak osztogatták a teremtéskor, viszont ebben a pillanatban magától értetődően támadt fel bennem ez a

tulajdonság. Tudtam, hogy Kellan valahol itt van ebben az ágrólszakadt, önuralmát vesztett férfiban, csak az utat kellett megtalálnom hozzá. Ez azonban semmiképp nem ebben a percben fog elkezdődni, rémlett fel bennem, miközben az adrenalin a véremben lüktetett,és sokkolt a tudat, hogy a félelem átvette az uralmat felettem. Talán egyetlenegyszer tapasztaltam ilyet, amikor ráébredtem az erőm nagyságára, és épp egy lángerdő közepén álltam, amit én magam keltettem életre. De az egészen másfajta félelem volt. Éreztem az arcomon végigfolyó könnyeimet, de nem mertem odanyúlni, hogy letöröljem, nehogy a mozdulattal megijesszem. Beszéltem hozzá, halkan, szelíden. Bosszantott a hangom remegése, próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. - Claire vagyok. Tudom, hogy nem emlékszel rám, de... ugye nem akarsz igazán összezúzni azzal a hatalmas ököllel ott a kezed helyén? Tudtam, hogy butaságokat fecsegek, de nem az volt a fontos, hogy mit mondok. A kezem öntudatlanul emelkedett, hogy elérje őt. Féltem elfogadni, mennyire valóságos. Meghalt ugyan, de egy csoda folytán újabb esélyt kapott - és vele együtt én is - az életre. - Hatalmas vagy. Nem hittem, hogy létezhet nálad nagyobb lény a Földön, de rácáfoltál, mert igazán óriási vagy — morózusan mordult felém, de engedte, hogy megérintsem, és úgy tűnt, mintha kezdene teljesen lehiggadni. Ekkor a háta mögött apró mozgásra lettem figyelmes. Wenthworth a legrosszabbkor jött, és a legpocsékabb belépőt választotta, ami harmadik szemét is engedte összegyűrődött homlokából kinyli: miután föntről elrúgta az egyik lépcsőmaradványt. Emberibb szemeivel Kellant figyelte mereven, de a Harmadikkal egyenesen fókuszált. Kellan elégedetten morrant egyet, mintha csak erre várt volna. Úgy láttam, kifejezetten kedvére van az elkerülhetetlen harc, és

én kivételesen nem éreztem, hogy átkokkal kéne sújtanom a Zsoldost amiért túlzásba vitte a féltésemet. Az aggodalma tulajdonképpen teljesen érthető volt, az ő helyében én is megijedtem volna a látványtól. Remegő térdekkel figyeltem, ahogy a Harmadikkal felméri az állapotomat. A nyakamon a zúzódásokat, ami miatt bizonyára napokig rekedt hangon tudok csak megszólalni, aztán a hajamat ahogy kócosán hullott a hátamra, és a csuklómat, amit Kellan marka még mindig túl szorosan tartott. Igazán olyan volt az egész pasi, mintha acélbetét feszült volna a bőre alatt. Ezernyi érzelem hullámzott bennem, a boldogságtól a kínig. Rémült voltam és ideges, aggódtam és féltem, nehogy komoly harc alakuljon ki közöttük. Nem akartam, hogy bárki megsérüljön, szerettem volna végre biztonságban tudni Kellant, mert tudtam, hogy az nem segít rajtunk, ha hagyjuk elszabadulni az indulatainkat. - Engedd el! - szűrte a fogai közt Wentworth, miközben le nem vette volna a szemét Kellanről. - Nem hiszem, hogy érti, amit mondasz - jegyeztem meg óvatosan, mert ahogy rájuk néztem, gyorsan rájöttem, hogy nem csak egy időzített bomba van a teremben. Wentworth harmadik szeme lassan visszahúzódott, de a maradék kettővel is elnyerte volna a „gyilkolok a tekintetemmel” éves díját. Bosszúsan vettem tudomásul, hogy esze ágában sincs meghallani, amit mondok. Míg Kellant megnyugtatta, Wentwortht felhergelte a hangom. A rekedt hangszín rettenetesen bosszantotta. Nem ismretem túl jól ezt a Zsoldost, de erre nem is volt szükség, mert az arcáról csak úgy ordítottak az érzelmei. Kellen abban a pillanatban lökött a falnak, amikor Wentworth az emeletről előrelendült, és akár egy ruganyos ragadozó, egyenesen talpára érkezett. Nem játszadoztak egymással, ahogy a nagyvadak teszik, amikor a nőstényüket védelmezik, hanem azonnal egymás torkának estek, mintha ez a harc

kettejük között már a megismerkedésünk előtt kibontakozóban lett volna. Wentworth nekirontott Kellannek, aki viszont keményen megvetette a lábát. Ahogy összecsaptak, Kellan álló helyzetben csúszott hátrafelé nagyjából két métert, mire a Zsoldos hajlandó volt megállni. A féldémonom azonnal összeszedte magát, megragadta ellenfele torkát, és teljes erejéből a földhöz vágta. Wentworth közelebbről I megismerkedett a padlóval, és látszott, hogy ez egy cseppet sincs ínyére. Döbbenten álltam és néztem őket. Semmi nem ugrott be, mi hasznosat tehetnék, így aztán, mint a harmadrangú filmek főhősnői csak álltam a fal mellett, és összeszorított ököllel vártam, mi lesza közelharc kimenetele. Annyit láttam, hogy a Zsoldos sötét bőre egyre inkább elszürkül, ahogy a tüdejéből minden oxigén kiszorult, és az arcára döbbenet ül ki. Vagy arra nem számított, hogy ekkora erővel kerül szembe, vagy arra nem, hogy ő találja majd magát a földön. Mindenesetre gyorsan összeszedte magát, és hogy felülkerekedjen, egy jól irányzott rúgást küldött fogvatartója fejére. - Csak hogy biztosan megértsd, amit mondok, démon! Kellan megrándult, és tudtam, hogy egy hétig csengeni fog a füle a Zsoldos rúgása miatt. Mielőtt bármit tehetett volna, Wentworth villámgyorsan pördűlt egyet a tengelye körül, és lendületből gyomron rúgta Kellent. Úgy tűnt, Kellan specialitása a talpon hátrafelé való csúszkálást, mert ezúttal is talpon maradt, csak a fal tudta megállítani. Egyre jobban lihegett, komoly fájdalmai lehettek már,talán ezért döntött a mágia mellett az ökölharc helyett. Tenyerét támadója felé fordítva maga elé emelte a bal kezét. Szeme akár a fekete jég, szikrányi fehérség sem pislákolt benne, csak a végtelen sötétség. - Immanis calcaturae — mormolta alig érthetően.

Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy a tenyeréből egy ember nagyságú fekete oszlop bukkant elő, és olyan gyorsan, hogy a szememmel alig bírtam követni, száguldott egyenesen Wentworth felé. Figyelmeztetően felsikoltottam, de már késő volt. Wentwoti minden izmát megfeszítve ugrott félre, de már nem tudott kitérni és az oszlop hatalmas robajjal ütközött a testének. Wentworth kiterült, mintha igen magasról vízbe csapódott volna. Máskor tökéletesen érzelemmentes arcát most eltorzította a fájdalom. A mellkasán keresztbefonva karjait, kétrét görnyedve gördűlt az oldalára. Látszott rajta, hogy próbálja összeszedni magát. Fel akart kelni, de a fájdalom újra és újra kínpadra vonta. A padló mágnesként hatott rá. Oda akartam menni hozzá, hogy felsegítsem, de amikor egy lépést tettem felé, Kellan azonnal előttem termett. Hátat fordított Wentworthnek, mint akit végleg leírt, és esze ágában sincs hozzáengedni. Ott állt előttem, mint egy halálos árnyék, melynek hatalmában áll fölém magasodni és bekebelezni. Lábait terpeszben megvetve, alig takaró ruháiról tudomást sem véve, karjait hatalmas teste mellett lógatta. Ökleit egyszerre nyitotta tágra, majd lassan bezárta, mintha így próbálna meg küzdeni. Szívfacsaró gondolat volt, hogy nemcsak a Zsoldossal küzd, hanem a benne élő démon őrületével is, mely teljesen az uralma alá próbálja vonni elméjét. Szerettem volna segíteni neki, bármit megadtam volna, csak ne kelljen így szenvednie, de tudtam, hogy ez az ő csatája. Az ő harca az emlékeiért, a közös jövőnkért és az életért, én pedig csak annyit tehetek, hogy elkísérem ezen az úton, és végig fogom a kezét, míg utat talál a sötétségből a fényre. elemeltem a kezem, hogy megérintsem, bár nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. Ebben a pillanatban valami sötét mozgásra lettem figyelmes. Odakaptam a tekintetem, és döbbenten fedeztem fel, hogy Wentworth kikerült a mágia hatása alól. Lassan, teljes magasságában felegyenesedett, és gyilkos pillantással

méregette Kellant. - Sagitta fervidus- kiáltotta, és hirtelen felénk nyújtotta a kezét, amiből vörösen izzó nyílvessző csúszott elő. Ösztönszerűen cselekedtem. Belekapaszkodtam Kellan karjába, és a talajtól elrugaszkodva a teste elé ugrottam. Ahogy a lábam földet ért, abban a pillanatban forró fájdalom borította el a bal combomat. Mintha izzó vassal döfték volna keresztül. Felkiáltottam, az ordításom visszhangot vert a fémmel borított teremben. Ahogy lenéztem, elborzadtam a látványtól. A combomból legalább fél méter hosszú nyílvessző állt ki, mely úgy tüzelt, mintha lávába mártották volna. Elképedve vettem észre, hogy a nyíl másik vége Kellan térdén fúródott keresztül. Abban a pillanatban, amikor én odakaptam, hogy eltávolítsam, ő is mozdult, bár ő némiképp eredményesebben. Mit sem törődve a nyílvessző hőmérsékletével, megragadta, és kettétörte. Erre a mozdulatra apró rántást éreztem a combomban, de keztem összeszorítani a fogamat, nem akartam felbőszíteni a nyüszörgésemmel. Az izzó nyílvessző égette a combom, a fájdalom egyre inkább átvette az uralmat felettem. A fal felé léptem, hogy neki támaszkodjam, de elveszítettem az egyensúlyomat, és összecsuklottam. Átfutott a fejemen, hogy a padlóra zuhanás sem járna nagyobb kínnal, mint ez a lávacsík a lábamban, de ezt már nem tapasztaltam meg. Kellan ujjai acélpántként kulcsolódtak a karomra, elég szorosan ahhoz, hogy egyszerre okozzanak fájdalmat, és óvjanak meg a zuhanástól. Wentworth hangosan káromkodva állt ismét lábra, mire Kellen durván maga mögé rántott. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, hangosan felkiáltottam. - Engedd el, te idióta! Fájdalmat okozol neki! — szűrte a fogai között Wentworth. Túlságosan kimerültem, nem maradt erőm közölni vele, hogy jelenleg éppen az ő varázslatos nyílveszője okozza a

legnagyobb kínomat. Egy szúrós pillantással próbáltam erre rádöbbenteni, de rám se hederített. Gyilkos pillantásával azt a pontot figyelte, ahol Kellan ujjai lassan elszorították a karomban a vérkeringést. Ezt Kellan is észrevette, mire még erősebben markolt. Olyan erővel, hogy ismét kitört belőlem egy fojtott sikoly. Wentworth előrelendült, mire tiltakozón felnyögtem, de mintha meg se hallotta volna. Vízszerűvé átalakult karjával megragadta Kellan torkát úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt ő az enyémet. Láttam, hogy nem kap levegőt, mégsem küzdött. Nem úgy vergődött a Zsoldos markában, mint egy horogra akadt hal, hanem higgadt várakozással nézett rá, és közben a szorítása egy pillanatra sem lazult a karomon. Úgy tűnt, Wentwortht ez bosszantja leginkább, végül úgy döntött kockáztat. Megrántotta előrenyújtott karját, melynek láthatatlan vége Kellan torkán nyugodott, és jobbra lendítette. Kellan elsodrodott a túlsó oldalra a fal maradványai mentén, de továbbra sem eresztette el, így én is suhantam vele. Nagy erővel nekivágódott a túlsó falnak, mire fentről néhány tégla hullott a vállára. Egy pillanatra megingott, és akaratlanul is elengedett. Fájdalomtól erőtlenül a földre roskadtam. Végtelenül bosszús voltam a gyengeségem miatt. Wentworth erre elengedte Kellant, és azonnal leguggolt mellém. - Egyben vagy? - Ne bántsd! - kértem válasz helyett. Tudtam, ha nem teszem, biztosan megöli. Wentworth kék szemén árnyék suhant keresztül, arca még jobban elkomorodott. Nem felelt, csak felállított, és maga mögé tolt. Kellannél nem zavart, de a Zsoldostól kifejezetten rosszul esett ez a gesztus. Nem akartam, hogy bárki is kettőnk közé álljon. Kellan felkapta a fejét, és vadul nézett a széttárt karokkal előttem magasodó Wentworthre. Lépett egyet, közben mormogott

valamit, amit nem értettem, de bármi is volt az, Wentworth egy Speculummal hárította.- Hagyd abba! - kértem, de nem lehetett megállapítani, hogy kinek szóltam. Egyikük sem hallgatott rám. Kellan megint a falnak vágódott, de ezúttal hamarabb összeszedte magát. Egy pillantást vetett rám, most nem féltés volt benne, nem gondoskodás, hanem gyűlölet. Olya vad harag, amelyről sosem hittem volna, hogy akár a töredéke is létezhet benne. - Fejezd be, démon! - figyelmeztette Wentworth felemelt kézzel. Nem volt őszinte, még én is éreztem rajta, hogy folytatást akar. Kellan újra támadott, és Wentworth ezúttal a puszta kezével vetett véget a próbálkozásnak. Nem volt nehéz megállapítani, hogy melyikük van jobb kondícióban. Kellan újra és újra felállt, de Wentworth abban a pillanatban a földre küldte egy ütéssel. Ebben a pillanatban gyűlöltem Wentwortht, jobban, mint bárkit, és majdnem hangosan felnevettem, amikor rájöttem, hogy hálát is érzek iránta, amiért nem küld gyilkos átkot a dühöngő Kellanre. A Zsoldos visszafogott ütésel melyek számomra még mindig túl fájdalmasnak tűntek, valójában csak azt a célt szolgálták, hogy az ellenfelét lenn próbálja tartani, hogy ne kelljen egy végső csapással lesújtania rá. Könnyek csorogtak az arcomon, és már csaknem könyörgőre fogtam a dolgot, amikor váratlanul tompa puffanásra lettem figyelmes a hátam mögött, amit egy újabb követett. Mire odanéztem, a gót lány már egészen közel jött hozzánk, Vickyvel a sarkában. A színes bőrű lány félrebillent fejjel, komolyan figyelte a jelenetet, majd hirtelen rám nézett és kacsintott. - Hagyd W! Hoztam a Catet - szólt oda a Zsoldosnak, mire az azonnal félreállt és visszavonult. A fekete arcra őszinte sajnálkozás ült ki, de nem tudtam eldönteni, vajon annak szól-e, hogy félbe kellett hagyni Kellan

püfölését vagy annak, hogy ilyen lepusztult állapotba került miatta. Vicky? Mi történhetett vajon vele? Hogy szabadult ki Jackson fogságából? Nem várt öröm fogott el, de a kérdéseimre most nem kaphattam választ. Wentworth elfordult Kellantől, aztán hozzám lépett, és megérintette a karomat, ami továbbra is pokolian sajgott, bár közel sem annyira, mint a combom, amiből még mindig kiállt a nyílvessző. Kellan mellkasából egy vad kiáltás tört elő, amikor a csokoládé barna kéz hozzáért a bőrömhöz. Előrevetődött, mire a gót lány elkiálltotta magát. - Cat! A hátunk mögül egy fekete füstszerű képződmény viharzott elő, elsuhant mellettünk, és nagy sebességgel Kellannek csapódott. Először azt hittem, Vicky csak hátratántorítja, de aztán láttam, hogy teljesen másról van szó. A Catem fekete füstként siklott keresztül Kellanen, majd testet öltött mögötte, de mintha eddig tökéletesen szoros latexruhája négy ponton beakadt volna. Elakadt lélegzettel néztem a szerelmem hiábavaló vergődését, Vicky ugyanis csapdába ejtette. A ruhája a bőre, mondta Kellan annak idején, és csak most láttam, hogy mire is gondolt pontosan. Vicky kifejezéstelen tekintettel nézett az előtte álló, szabadulni vágyó féldémonra, miközben megnyúlt „latexbőre” biztosan fixálva tartotta a végtagjait. - Ügyes, Cat! - mosolyodott el a gót lány, majd fekete tüllszoknyáját és combközépig érő andezitcsizmáit megigazgatva, felénk fordult. Ahogy végigmért, együtt érzőn elfintorodott. - El fog ájulni. Bár nem volt meghatározott személy, akinek a megjegyzését címezte volna, megbántódtam és gyilkos pillantást vetettem rá. Az edigi szimpátiám kezdett szertefoszlani. - Nem fogok. Mit csinál vele?

Wentworth válaszolt helyette. - A Cated egy catena - értetlen pillantásomat látva hozzátette. Ezt sem tudtad? Ő lesz a démon bilincse, amíg ki nem tisztul az elméje. Kezdtem elveszíteni az eszméletem, színes körök tompították a látásomat, a végtagjaim elnehezültek. Túl sok minden történt nagy volt a fájdalom, és Kellan annyira más volt... - Tényleg el fog ájulni - jegyezte meg a gót, mire összeszedtem magam annyira, hogy felemeljem a fejem. Valószínűleg sikerült elég csúnyán néznem rá, mert kezeit védekezőn felemelve, szabadkozva szólalt meg. — Oké! Oké! Nem fog. Vickyre néztem, ő pedig engem figyelt, ahogy mindig. Foglyának végtagjairól négy fekete szál futott össze hosszú, vékony ujjai között. Kellan mindenáron szabadulni próbált: varázslattal és a puszta erejével, de valahányszor erőszakos indulattal megmozdult megfeszült a béklyó, ami a macskalányhoz kötötte. Az arca ilyenkor fájdalmasan rándult össze. A szemem előtt lebegő színes karikák kezdtek elsötétülni. Tudtam, mi következik. - Nem bánthatod! - adtam ki a parancsot a Catemnek, aztán hagytam, hogy kicsússzon a lábam alól a talaj. Erős karok zártak magukba gyöngéden, megóvva az eséstől. Valahol messze még hallottam Kellan ingerült ordítását, aztán végleg elsötétült minden. Álmodtam. Teljesen biztos voltam benne, hogy álom, jól éreztem magam. Kellannel egy hófehér, kör alakú szobában feküdtünk. A talaj kellemesen feszülő, mégis ruganyos felhőpamacsokból állt össze, a falak és a tető pedig a napsütötte, kék égbolt volt. Kellemes szél lengedezett, a hajamat az arcomba fújta. Döbbenten vettem észre, hogy a nap fénye miatt bíborszínben pompázik. Kellan félresöpörte az arcomból a tincseket. Mosolygott, é n legszívesebben sírva fakadtam volna, majd szétfeszítette a

boldogság. Nyoma sem volt a démoni őrületnek, sem a mély sötétségnek, amit akkor láttam, amikor belenéztem megkínzott arcába. Fekete, ujjatlan trikót viselt farmerrel, tökéletes testének látványát csupán sötét szemének tiszta ragyogása múlta felül. Lágyan végigsimított az arcomon, mire megragadtam a kezét, és belecsókoltam a tenyerébe. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de egyikünk sem foglalkozott vele. Ő mindentudón somolygott, én pedig azt kívántam, bárcsak örökké álmodhatnék: Kellan ebben az álomban éppoly boldog, mint én. Egy rántást éreztem a karomon. Kellemetlen volt, és bosszantó, nem akartam tudomást venni róla. Beletúrtam Kellan kócos hajába és riadtan vettem észre, hogy a mosoly eltűnt az arcáról. Újabb rántás. Mintha valaki megragadta volna a karomat, és húzott volna valamerre, ahová én öntudatlan nem akartam eljutni. Láthatatlan szorítást éreztem a vállamon. Le akartam rázni, de nem sikerült. Villám hasított a kör alakú hófehér szobába, a felhők egyre intenzívebben gomolyogtak. Besötétedett, és a szél is felerősödött. A hajam, napfény híján, visszanyerte éjfekete színét, tükrözve a bennem feltoluló érzelmeket. Kétségbeesés beszökött a felhőszobába, és teljesen felforgatta a békét. Kellan lassan távolodni kezdett, én rémülten néztem rá, ő azonban közönyös arckifejezéssel vette tudomásul az elválásunkat,. A torkomat pánik szorongatta, próbáltam utánanyúlni, de a keze kicsúszott görcsös ujjaim közül. Néhány újabb széllökés, és már testének körvonala is elhalványodott, míg végül teljesen eltűnt előlem. Egyedül álltam a felhőszoba közepén, összetörve zokogtam a nevét, de már nem volt, aki meghallgassa a könyörgésemet. Sikoltásra ébredtem egy halvány fényű lámpával megvilágitott helyiségben. Beletelt néhány percbe, míg rájöttem, hogy én síkoltozom, és a helyiség nem más, mint a kabin, ahol

megfürödtem mielőtt elkezdődött a rémálmom. Wentworth csónakja hirtelen túl fakónak és hidegnek tűnt az álombéli felhőszoba erős fény áradatához képest. Tompa dörrenés törte meg a fülsiketítő csendet, és csodálkozva állapítottam meg, hogy bármi volt is az, erősebb himbálózásra kényszerítette a csónakot. Felültem, és azonnal feljajdultam, mert a lábamba éles fájdalom hasított. Mintha még egyszer átlőtték volna egy lávába mártott nyílvesszővel. Felemeltem a takarót, amely bár vastag volt, nem tudott felmelegíteni, s úgy vizsgálgattam a testem, mintha teljesen idegen lett volna a számomra. A legkülönösebb ruha volt rajtam, amit valaha láttam. A bokám körül fekete szoknya fodrozódott, ez még nem lett volna érdekes, de egészen a combom közepéig mindkét lábamnál felhasították, a fekete, hosszú ujjú pólómon pedig két szőke kislány egymás felé fordulva tartott egy koponyát. Hátborzongatónak éreztem magam ebben a szerelésben. A hajam lazán omlott a vállamra, mintha frissen mosták, szárították volna. Ahogy félretoltam a különös, nehéz anyagból készült szoknyát, láttam, hogy a combomon a sebet bekötözték, de hiába. Akármikor is látták el, továbbra is szivárgott belőle a vér, a fehér kötésen átütött a vörös folt. Nem volt olyan négyzetcentiméternyi terület a testemen, ahol, ne látszott volna egy-egy kékeslilás árnyalatú zúzódás vagy lüktető duzzanat. Legrosszabb állapotban a nyakam volt. Kellan szorításának a nyomát tisztán ki lehetett venni, szinte minden ujjának megtaláltam a helyét. Végigsimítottam a lilás bőrfelszínen, és bosszankodva szisszentem fel a fájdalomra. Tudtam a varázsigét, emlékeztem, hogyan kell segítségül hívni szavakkal és nélkülük a gyógyító igét. Borzalmasan frusztráló volt, hogy hiába is próbáltam, nem sikerült meggyógyítanom magam. Eddig valahogy nem hiányzott a varázslás képessége. Annyi minden más foglalkoztatott, hogy teljesen a háttérbe szorult, hogy a használjam ebben a világban. Most viszont

nagy szükségem lett volna rá, ha legalább kevert vérűként is, de tudok varázsolni. Sírás fojtogatta a torkomat, amikor immár huszadik ismétlés után sem működött a varázsige. Mérgemben felkaptam az első dolgot az ágy melletti kis asztalról, és a falhoz vágtam. Bármi volt is az, apró darabokra tört. Újabb rengés rázta meg a hajót. Egyre inkább érdekelt, mi okozza ezt a furcsa zajt. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a gót lány elképedt arca bukkant elő a keskeny résen. Felmérte a kárt, amit okoztam, majd a fejét félrebillentve kérdőn nézett rám. - Biztonságos bejönni? - Válaszra sem várva belibbent az ajtón, kezében egy roskadásig megpakolt tálcával. Minden mozdulatát követtem. Gyanakvóan néztem, ahogy jönmegy a kis kabinban, aztán sóhajtva konstatáltam, hogy valójában semmi bajom ezzel a lánnyal, csak bosszant, amiért megzavarta az önsajnálatban való elmélyülésemet. Úgy döntöttem, nem veszek róla tudomást. Feljebb húzódzkodtam az ágyon, és arrébb löktem a takarót. Épp a földre csúsztattam a sérült lábamat, amikor a lány fogta a félrehajított plédet, és mély áhítattal az arcán elkezdte összehajtogatni. - A szüleink nem voltak általános értelemben jók, de a nagyszüleink felértek az angyalokkal. Pedig a legismertebb és legnagyobb zsoldosok voltak, akik valaha léteztek - mondta egészen lehalkítva a hangját, mintha egy titokba avatott volna be. Amikor végzett, a hajtogatással, a takarót szépen az ágy végébe tette, és még egyszer utoljára végigsimított rajta. — Ezt tőlük kaptuk, mielőtt végleg itt hagytak volna bennünket. Úgy döntöttem, elnyomom magamban a lelkiismeret-furdalást amiért az imént olyan mostohán bántam egy mások számára esetleg kedvelt tárggyal. - Miért beszélsz királyi többesben? — tereltem el a szót, noha nem igazán érdekelt a válasz. Abszolút hidegen hagyott, mit fog válaszolni. Senkivel nem akartam közelebbi kapcsolatba kerülni ebben a világban. Csak

Kellant akartam. A másik lábamnak semmi baja nem volt, leszámítva azt a néhány horzsolást a vádlimon, melyekről már nem is tudtam, hogyan kerültek oda. Megkapaszkodtam az ágy támlában, és előrébb csúsztam, egészen az ágy széléig. - Ez nem királyi többes — tiltakozott a lány, de én már el is felejtettem, mi volt a kérdés. Igyekeztem továbbra sem tudomást venni róla, mégis idegesített, ahogy fel-alá járkált, miközben megterítette a kabin kis falábú asztalát. Közben folyamatosan beszélt. — Sose hittem volna, hogy Wentworth, aki lassan a nagyszüleimet is túlszárnyalja, egyszer egy boszorkát fog a védelmébe venni. Tudod, milyen nagy dolog ez az én fajtámnál? Nagyon ritka... Nem is tudok rá példát. A többes számot pedig a bátyámra és magamra értettem. - A bátyád? — néztem fel rá értetlenül. Amikor bólintott, rasztatincsei lázadón rándultak össze a copfjában. - Wentworth a bátyám. A szemöldököm akaratlanul a homlokomba szaladt, és a szám is tátva maradt. Hiába próbáltam megregulázni az arcizmaimat, képtelen voltam leplezni a döbbenetem. Valószínűleg a lány is észlevette, mert elnevette magát. - Nyugi, nem lesz semmi gáz! - mosolyodott el, majd némi töprengés után elkomolyodva kijavította magát. - Illetve lesz. Nagyon is lesz, de utána már minden oké. - Hogy hívnak egyáltalán? A lány a homlokára csapott, majd hátradobta sötét rasztatincseit, és begyakorlott pukedlit vágott előttem a falatnyi fekete szoknyájában, combközépig érő fétiscsizmájával. - Teljesen kihagy az agyam — villantott rám egy bocsánatkérő mosolyt. - Moriah vagyok. A zsoldosoknak nincs két nevük, mint az embereknek és a boszorkányoknak. - Én pedig... - Tudom, Claire vagy. Mindent tudok rólad. Tűnődve néztem a lányra. Túl vidám volt, túlságosan boldog

ahhoz, hogy önfeledten élvezni tudjam a társaságát. Semmiben sem hasonlított Wentworthre, leszámítva a sötét bőrszínét és a világos kék szemét. Kíváncsian néztem az arcára, vajon neki is van-e harmadik szeme, de nem mertem rákérdezni. - Szóval te is zsoldos vagy? - Igen. - Először azt hittem, mindössze ennyi a válasza, de szerencsére úgy tűnt, Moriah az a típus, aki akkor is beszél, ha nem kérdezik. Miközben kakaót töltött két pohárba, be nem állt a szája. - De engem még soha nem bérelt fel senki. A női zsoldosok ritkák és W egyébként is úgy vigyáz rám, mintha legalábbis attól félne, hogy elporladok a levegőben lévő káros anyagoktól. - W? - Én többnyire így hívom - legyintett. - A Wentworth túl komor számomra, ő nem olyan... Tessék, ezt idd meg! Szükséged lesz az erődre. Felém nyújtotta a poharat, de a barátságos mosolyától valahogy émelyegni kezdett a gyomrom. Nem akartam megbántani, eztií elvettem tőle, de biztos voltam benne, hogy érintetlenül fogóig visszatenni a tálcára. - Tudom, hogy nem tudsz aludni, pedig nagy szükséged lenne a pihenésre, akkor gyorsabban felépülnél. - Nagyon sok mindent tudsz — jegyeztem meg. Megvonta karcsú vállát, és szórakozottan játszadozni kezdett az egyik tincsével. - Úgy másfél évvel ezelőtt eléggé lázadó voltam. - Megjegyzés nélkül hagytam ezt a kijelentését, helyette inkább belekóstoltam a kakaóba. A folyadék forrón hömpölygött végig a nyelőcsövemen, borzongató melegséggel árasztva el megfáradt testemet. Moriah nem zavartatta magát, és megszakítás nélkül fecsegett. — Haragudtam a világra, de leginkább W-re, amiért korlátok közé szorított. Lázadtam, aztán megszöktem tőle, aminek megfizettem az árát, szó szerint elszabadultam. Rám támadtak az Üldözők és a táborban lakó

emberek, de nem volt velem senki, hogy megvédjen. De aztán kiderült, hogy nem nekem volt szükségem védelemre, hanem annak a két idiótának, aki el akarta szedni a tárcámat. - Mi történt? Moriah értetlenül nézett rám. Mintha csak akkor vette volna észre, hogy nem a négy falnak mesél. - Te nem tudod? - ezúttal ő volt, aki megdöbbent, bár fogalmam sem volt, miért. - Mit kellene tudnom? - Ó! - kiáltotta boldogan, aztán felugrott, és hozzám libbent. Táncolva lépkedett, aztán önfeledten a nyakamba vetette magát, amitől rettenetesen zavarba jöttem. Soha nem tudtam mit kezdeni az érzelemkitörésektől, amin a nagybátyám, David, mindig jókat nevetett, így egyszerűen csak elmosolyodtam. Amikor végre elengedett, kék szemében olyan el nem sírt könnyek csillogtak, amelyeket most sem engedett kicsordulni. Hannah mondta, hogy jól megleszünk, de mostanáig nem hittem neki. Megmerevedtem az ölelésében. Ezt ő is érezte, és azonnal visszahúzodott az ágy másik oldalára. - Hoppá! Elfelejtettem, hogy a Bölcs említése nem egy jó pont előtted. - Már épp rá akartam kérdezni, mire gondol, de Moriah felemelte a kezét, és nem engedett szóhoz jutni. - Ne is mondj semmit! Teljesen megértelek. Hülyeség volt, amit csinált. Pontosabban, amit nem csinált. Meg kellett volna akadályoznia, hogy Kellan meghaljon odaát. Kellan! Atyaég! Annyira belemerültem az önsajnálatba és a fájdalomba, hogy róla teljesen megfeledkeztem. - Hol van? Válaszolnia sem kellett. Egy újabb morajlás rengette meg alattunk az ágyat, és ekkor már biztosan tudtam, ki az okozója ennek a tompa dörrenésszerű zajnak. Fel akartam állni, de Moriah visszanyomott. Ezzel kiérdemelt tőlem egy igazán gyilkos pillantást.

- Nyugi! - csattant keményen a hangja, miközben, mint akinek a feje fáj, jobb kezével végigsimított az arcán, majd ellágyulva elmosolyodott. - Wow! Chaosban már rég kivégeztél volna, mi? De akkor sem engedlek ki innen, míg meg nem hallgatsz! - És hogy fogod megakadályozni, hogy kimenjek? Elégedetlen sóhajtását figyelemre sem méltattam, inkább újra megpróbáltam felállni. Letettem a kakaós poharat az asztalra nagy levegőt vettem és feltoltam magam. Abban a pillanatban, hogy sikerült megtartanom magam kapaszkodás nélkül, Moriah előredőlt, és megmarkolta a sérült combomat éppen a seb fölött. Az egész lábam elzsibbadt, és a fájdalom olyan erővel hasított belém, hogy esetlenül rogytam vissza az ágy szélére. Összeszorítottam a fogam, s bár éreztem, hogy a homlokom verejtékezni kezd, nem kívántam kimutatni a fájdalmamat. Haragosan fordultam a gót lány felé, és elképedve vettem tudomásul, hogy nem mosolyog. Ezúttal olyan halálos komolysággal meredt rám, hogy kezdtem félni tőle. A mágiám hiányában és Vicky nélkül teljesen védtelen voltam. - Általában jó kedélyű vagyok, Claire, de soha, egyetlen másodpercre sem szabad elfeledkezned róla, mi is vagyok én — szólalt meg Moriah halkan, majd közelebb hajolt, amíg a szemünk egy vonalba nem került. — A női zsoldosok veszélyesebbek, mint a férfiak, ezt később majd magad is megtapasztalod. Rajtam te fogsz segíteni, Hannah megmondta. Megszabadítasz tőlük, és végre élhetek boldogan, míg végelgyengülésben meg nem halok. - Nem igazán tudom követni, miről is beszélsz pontosan szúrtam közbe óvatosan, mire Moriah reakciója azonnali volt és látványos. Végre önfeledt mosoly derítette fel komor vonásait, és mintha az imént mi sem történt volna, újra a kezembe nyomta a kakaót. - A lényeg az, boszikám, hogy van néhány dolog, amit tudnod kell, hogy elérd a célodat.

- Miért nem ezzel kezdted? - förmedtem rá. - Mit kell tudnom? Moriah előrehajolt, és a hajópriccs alól előhalászott egy koromfekete , fehér cikornyákkal telepingált laptopot. Ez a világ sok mindenben különbözik az enyémtől, de úgy látszik, a technikai színtet illetően nincs nagy különbség. Kíváncsian bámultam a zsoldos lányt, akinek hosszú, vékony ujjai ide-oda száguldottak a klaviaturán, majd elégedett mosollyal fordította felém a monitort. Egy időrendi táblázatnak tűnt, amit mutatott, de nem olyannak, mint a normális naptár. Itt egy hét csupán három napból állt. - Az első - és ne haragudj meg érte, de számomra ez a legfontosabb -, hogy én leszek a mentőakciód mellékterméke. Magaddal kell vinned a te világodba - nézett rám várakozásteljes pillantással. - Ha Kellan jön, nekem mindegy, ki tart még velünk. Moriah türkizfényű tekintete felragyogott. Úgy tűnt, nem sok hiányzik hozzá, hogy örömében tapsikolni kezdjen. - Nagyszerű! Azt hittem, majd győzködni kell, és hasonlók, de.... Na, mindegy. - Feltartotta a következő ujját, és elkomolyodva folytatta. Ahogy néztem és hallgattam, átfutott az agyamon, milyen különös ez a lány, ahogy egyik pillanatról a másikra képes igazodni a mondandójához hangulatilag éppúgy, mint viselkedésben. Mutatóujjával a monitoron rábökött egy pontra. - Látod? - Mit is? - Hannah mondta, hogy tizennégy napod van ebben a világban. De ami nálatok egy nap, vagyis huszonnégy óra, az nálunk csak a fele. - Ez hogy lehetséges? - A ti világotok... Minden a feje tetejére áll, lassan, de biztosan Olvadnak a jégtömbök a sarkokon, egyik cunami követi a másikat, az olajat jobb híján az óceánba öntik - úgy sorolta a katasztrófákat, mint aki túl sokat látott és tapasztalt már az

életben. Én pedig rádöbbentem, hogy igaza van, nem volt olyan hét, hogy ne történt volna valahol valamilyen természeti szerencsétlenség, de eddig soha sem gondoltam, hogy ez egy végítélet lassú közeledte. — A lényeg, hogy a Chaosban élők szép lassan elpusztítják a világot, amiben élnek. Az én világom már felégette azt a jelent, amiben te élsz odaát. Szó szerint felégett minden, és az atmoszféra is megváltozott emiatt. Igazság szerint senki nem tudja, miért, de a napok időtartama a felére csökkent. - Ez borzasztó! - suttogtam megrendülten. - Ezen nem segíthetünk. De amíg a világod eljut erre a szintre addig még jó sok idő van. A környezetvédők valamelyest lelassít ják a folyamatot. Amin viszont tudunk segíteni, az én vagyok Kellan... - Már mondtam, hogy átviszlek - szakítottam félbe türelmetlenül, mire felsikkantott, és tapsikolni kezdett. - - Tudom! De olyan jó volt újra hallanom. — Szigorú pillantásomra összeszedte magát, és a monitor felé intett. — Arra akartam rámutatni, hogy nem két heted van. Hanem csak egy. Illetve ennyi volt, amikor idejöttél. Hány napja is volt? - - És Kellan? - - A te Kellaned még nem azonos azzal a Kellannel, akit hamarosan látni fogsz. Ez egy vadállat, szó szerint. Egy brutális, vérszomjas őrült... Démon. - - Hé! Ennyiből is megértettem, oké! - Bűnbánóan tördelte az imént még feltartott ujját, aztán a lendületből visszavéve csöndesebben folytatta. - Kitartónak kell lenned. Át kell gázolnod mindenkin, aki az utadba áll. Fájdalmat kell okoznod számodra kedves lényeknek. A siker még így sem garantált, a próbálkozás miatt sokan fognak szenvedni - hadarta egy szuszra, és olyan komolyan vette a rá rótt feladatot, hogy még számolni is elfelejtett. - - Más egyéb? - érdeklődtem ingerülten. Tudtam, hogy nem

kellene ilyen gyerekesen viselkednem, hiszen tiszta vérű boszorka vagyok, és kettőnk közül mégiscsak én vagyok az idősebb. Mégsem tudtam leállítani magam. - És egyáltalán mit értesz az alatt, hogy fájdalmat okozok másoknak? Senkinek nem fáj, ha Kellan újra a régi önmaga lesz! - A két kérdésre tulajdonképpen ugyanaz a válasz. - Moriah töprengve piszkálta az alsó ajkába rögzített karikát. - Minden egyes alkalommal, amikor egy helyiségben vagytok, meg kell ölelned őt. Nem elég megérinteni, és kevés a simi is. Afféle igazi átkarolós, hozzábújós ölelés kell. Legalábbis Hannah így magyarázta, de sajna nem a legjobb a memóriám, sokszor kiesnek dolgok a fejemből. - Moriah, kérlek! Egyszerre csak egy dologra koncentráljunk! - Persze, bocsi! - szabadkozott, aztán olyan hirtelen és hangosan csapta össze a tenyerét, hogy egész testemben összerezzentem. - Tehát meg kell ölelned őt, mert így állítólag hamarabb visszajönnek az emlékei. Azonban itt a bibi. Az érintés ugyanis fizikai fájdalmat okoz neki. - Miért? - Mit miért? Mélyet lélegeztem és elszámoltam magamban tízig. Aztán még egyszer, és csak utána fejtettem ki a kérdésemet. Miből gondolod, hogy hamarabb visszajöhetnek az emlékei, ha... Hé, én csak a postás vagyok, nem elméletkreátor! vágott közbe sértődötten. - Fogalmam sincs, miért, csak azt tudom, hoy a Bölcs szerint így kell tenned. Oké - sóhajtottam fáradtan. - És miért akarnám megölelni, ha ezzel fájdalmat okozok neki? Hanyagul megvonta a vállát. Mert muszáj. Mert különben elveszíted - cinkosan rám kacsintott, és huncut mosoly terült szét az arcán. - És mert

annyira fogod élvezni, amikor azt a tökéletes testét érezheted az ujjaid alatt. Egy pillanatra rámeredtem, aztán hitetlenkedve elmosolyodtam. - Nem vagy teljesen normális, ugye tudsz róla? - Annyira vagyok őrült, mint bárki ezen a bárkán - viszonozta a mosolyomat. Ellentétben a bátyjával, Moriah folyamatosan gesztikulált, megint feltartotta a mutatóujját. Csak ekkor vettem észre, hogy szinte minden ujján gyűrű fénylett, volt, amelyiken kettő is. - Leszámítva a démom. Ő igazán őrült. - Ne nevezd így! - kértem csöndesen, mire értetlenül nézett rám. - Hogy? Démonnak vagy őrültnek? - érdeklődött őszintén, és egyre inkább azt éreztem, hogy kiszívja belőlem az összes negatív érzelmet. Mialatt beszélgettünk, szép lassan elpárolgott belőlem a keserűség és a gyűlölet. - Mindegy. Tehát, mi van még? - Nos, mivel a te Kellaned bilincsben van, a catenája is érezni fogja a fájdalmát. Csoportos szenvedés a mazochista klubban, király! - vigyorodott el, de már oda sem figyeltem rá. Totál flúgos a csaj, ebben biztos voltam, mégis valamiért minden egyes szavát elhittem. Még mindig tompa voltam a fájdalomtól, és az agyam is lassaban dolgozott, mint szerettem volna. A percek egyre csak teltek és zavart, hogy miattam Kellannek kevesebb ideje van a gyógyulás útjára lépni. Többször is végigpörgettem magamban azokat a részleteket, amiket Moriah felsorolt, és teljesen ledöbbentem. - Tehát minden, amit Kellan érez, azt érzi Vicky is? És ha átölelt ni Kellant, az számára fájdalommal jár...- Hatalmas! szúrta közbe Moriah. Idegesen dobolt csizmájának legalább húszcentis sarkával, és láttam, hogy rettenetesen fontos számára, hogy ezt megoszthatja velem. - Hatalmas fájdalommal.

- Rernek - mormoltam. - És mivel Vicky az ő catenája, Kellan kivetíti ezt a hatalmas fájdalmat rá is. - Te pedig azért szenvedsz majd, mert a fájdalmukat te okozod egészítette ki Moriah, majd örömében tapsikolni kezdett. – Örülök, hogy így elsőre megértetted. Váratlanul elkomolyodott, és az ajtó felé fordította türkizfényű tekintetét. Lépések hallatszottak a folyosóról, és valami különös, ritmikus zaj ütötte meg a fülem. Mintha két nedves anyag súrlódna egymáshoz bizonyos időközönként. Odafordultam Moriahoz, hogy megkérdezzem, ő is hallja-e, de ahogy ránéztem, inkább nagyot nyelve csendben maradtam. A lány kihúzott derékkal, mereven előreszegezett tekintettel nézte az ajtót. Szemei elhomályosultak, mintha transzban lett volna. A legrémisztőbb azonban a bőre volt. A máskor a karamell szépséges színével vetekedő bőre most fénytelen volt, és mozgott, minthai eleven réteg lett volna, ami most látványosan az ajtóra fókuszált. Alig észrevehetően közelebb hajoltam, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Elfogott a hányinger, a néhány kortynyi kakaó a padlóra kívánkozott, amikor rájöttem, mit is látok. Moriah bőre alatt hosszúkás, fekete valamik nyüzsögtek, egymáson, egymás mellett, minden hol, ahol csak hely volt. Mielőtt megállapíthattam volna, hogy pontosan mik is azok a paraziták, nyílt az ajtó, és Wentworth lépett be rajta. - Megitattad vele? - fordult a húgához, mintha én ott sem lettem volna. Legnagyobb ámulatomra Moriah bőre visszanyerte eredeti színét, ő pedig magához tért, és a bátyjára mosolygott. Nyoma sem volt rajta annak a sötét, halálos hangulatnak, ami egy másodperccel ezelőtt csak úgy sugárzott belőle, és a bőre alól is eltűntek azok a fekete micsodák. Bármi is lesz később velem ebben a világban, biztosan tudtam, hogy Moriah-ról egyetlen pillanatig sem leszek képes elfeledkezni.

10. A fenevad „Te túlságosan hajlasz arra, hogy általában szeresd az embereket. Senkiben sem látsz hibát, az egész világ jó és kellemes a te szemedben. ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Wentworth Valami történt. Hiába villantotta rám Moriah a minden a legnagyobb rendben mosolyát, Claire arcára rá volt írva, hogy valamitől halálra rémült. Mélyet szippantottam a levegőből, és méltatlankodva fedeztem fel azt a bizonyos szagot. A vas és a penész elegyének jellegzetes aromája megtapadt a szájpadlásomon, keserű szájízt hagyva maga után. Éreztem, hogy a testem azonnal reagál rá. Összpontosítanom kellett, nehogy védekezésképpen hirtelen áttetsző és vízszerű legyek. - Mi történt? — kérdeztem a húgomat, de közben a szemem sarkából Claire-t is szemmel tartottam. Moriah lazaságot színlelve legyintett. - Nem történt semmi, W! Ha nincs ez a mozdulata, talán észre sem veszem, hogy az ujjai véresek. Talán megmenekülhetett volna, így azonban csak az tartott vissza, nehogy Claire egy testvérgyilkosságnak legyen a szemtanúja. - Menj el a közeléből! - szólítottam fel fenyegetően a húgomat. Moriah kelletlenül felállt, és magához vette a kakaós bögrét. - Csak ülve akartam tartani, nehogy... Érzem a fenyegetésed bűzét, Moriah - szakítottam félbe a mentegetőzést, mire megszeppenve nézett fel rám.

— Nem bántottam volna, W! Te is tudod, hogy nem — rebegte esetlenül. Hosszú ujjai idegesen fonódtak a bögre köré, miközben fehér fogaival feszülten harapdálta alsó ajkát. — Te talán nem — vetettem oda ingerülten, de aztán megenyhülve sóhajtottam. — Lehiggadtál már? — Jobban, mint te — vetett sokatmondó pillantást a kezemre. Lenéztem, s magamban káromkodva állapítottam meg, hogy ökölbe szorított kezem egészen a csuklómtól vízszerű anyaggá alakult. Ez a kocsonyaszerűség inkább formálható gél volt, mint víz, de áttetszősége és kékes színárnyalata miatt leginkább víznek nézte mindenki. Már ha nézte, mert ha megindult az átváltozás, az veszélyt jelentett mindenki számára. Ennyit a nagyszerű önkontrollomról! Igyekeztem az átalakulásomra koncentrálni, de nem csekély mértékben zavart a tudat, hogy Claire árgus szemekkel kíséri minden mozdulatomat. Beletelt néhány másodpercbe, míg az öklömnek sikerült visszaadnom emberi formáját. Közben csupán enyhe bizsergést érzékeltem, nem úgy, mint más zsoldosok, akik számár, az akaratlagos változás fájdalmat okoz. Ennyi előnye volt legalább, hogy én voltam „a Zsoldos”. Most már mindenki jól van - szólalt meg váratlanul Moriah, és mosolyogva a magasba emelte a kezében tartott bögrét. — Rendezhetnénk bulit... Mielőtt leállíthattam volna, Claire előrébb lépett. Azonnal ráirányult minden figyelmem. Egyetlen pillantással felmértem a vértől ázott kötést a hosszú szoknya hasítékában, a homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket, felső ajkának sápadt árnyalatát. Nem kellett hozzá orvosnak lennem, hogy tudjam, fájdalmai vannak. Az arcára nézve leginkább undorra számítottam az iménti, Merlin varázslatait megszégyenítő alakításom miatt, de semmi ilyesmit nem tudtam felfedezni rajta. Bíbortűzben játszó szemei alatt fekete karikák húzódtak, ami kimerültségről árulkodott, de arca inkább kíváncsi érdeklődést tükrözött, mint

félelmet vagy utálatot. - Látni akarom öt! - jelentette ki halkan, de elszántan. Ingerült hullám borított el, de csírájában elfojtottam. Természetes, hogy látni akarja a szerelmét, épp csak nem arra számít, akit majd talál. Tudtam, hogy ez nem az én köröm. Tudtam, hogy nekem soha esélyem sem lesz, ezért úgy döntöttem, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy az a vadállat visszanyerje a jobbik énjét. Nem a saját nyugalmam érdekében, és nem a világ miatt, amelynek olyan nagy szüksége biztosan nincs erre a szörnyetegre, hanem miatta. Claire úgy döntött, hogy ez a démon az élete, és nem engedhetem, hogy elvesszen holmi rózsaszín cukormázas érzelemfelhő miatt. - Előbb ellátjuk a sebed - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Számítottam rá, hogy ellenkezni fog, és nem is csalódtam. - Az később is ráér — próbált határozottan félretolni az ajtóból. - Látni akarom, mégpedig most rögtön, tudnom kell, hogy van. Moriah szemtelenül kuncogott, és már akkor tudtam, hogy valami hülyeséget készül mondani, mielőtt kinyitotta volna a száját. - Látni akarja, hogy nem pépesítettétek-e az agyát. Moriah! - szóltam rá, bár mintha hiányzott volna belőle a megfelelő él. Elképzeltem az említett eljárást, és kifejezetten kedvemre volt a gondolat. Kényszerítettem magam, hogy visszatereljem a figyelmem Claire sebesült lábára, de ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy a végsőkig ki fog tartani. - Vérzik a lábad. Ügyes! A haja színét nem akarod elárulni neki, korholtam magam némán. Claire rám se hederített. - Ő meg tud gyógyítani. - De nem akkor, amikor épp a kivégzéseden töri a fejét.

-

Bármikor képes rá. A legszívesebben megráztam volna, hogy valami épeszű reakciót csikarjak ki belőle. Ingerültséggel töltött el az a határtalan bizalom, amit a démon iránt táplált. Egy mélyről jövő dörrenés ismét jelezte, hogy az az idióta minden erejével a hajóm elsüllyesztésén fáradozik. Ekkor rájöttem, hogy Claire nem fog tágítani, hisz benne, ráadásul én nem is vagyok birtokában ehhez hasonló, gyógyító mágiának, és valóban nem tudtam mit kezdeni a lábával. Megadóan felsóhajtottam. Azért jó, ha tudod: a démonok megvadulnak a friss vér illatára - világosítottam fel, miközben kifordultam a kabinból, és a fenékbe vezető lépcsőhöz indultam a szűk folyosón. - Ha most bemész hozzá, te magad leszel számára a két lábon járó elektrosokk. Inkább másfél lábon járó - szúrta közbe Moriah hátulról. A húgom időnként idegesítően higgadtnak tűnt, amivel most mindössze azt érte el, hogy elfojtsam magamban az újabb késztetést, hogy addig szorongassam a nyakát, amíg szemmel láthatólag el nem kékül a szája. - Miért ott lent van? - hallottam Claire kérdését, mire elhúztam a számat, mert nem tetszett a belőle sugárzó őszinte értetlenség. Hol él ez a lány? Valóban fogalma sem volt róla, hogy nem azzal fogja átélni a viszontlátás örömét, akire számít. A dörrenések egyre erősebbé váltak, ahogy közeledtünk a kabinhoz. - Mert könnyebben féken tudom tartani a mágiamentes kabinban, mint bárhol másutt - morrantam hátra. - Mágiamentes? Bosszúsan nyitottam ki a szörny zárkájának nehéz ólomajtaját, Claire azonban nem mozdult, csak bámult rám, mintha a lelkembe akarna látni. Elfojtottam egy borzongást. Ha használhatná az erejét, már régen kitört volna. És?

-

Bántanom kellett volna. De te bántani akartad, nem? Értetlenül pislogtam. - És? - kérdeztem ezúttal én. - Hiszen annyira meg akarsz szabadulni tőle! Csak engedned kellett volna, hogy használja a mágiáját, és akkor lett volna rá indokod, hogy ismét egymásnak essetek. Okkal élhetted volna ki az agressziód. A tarkómon felállt a szőr, a legszívesebben idegesen toporogni kezdtem volna. Kezdtem megérteni, mire akar kilyukadni a lány, épp csak néhány taktussal később csatlakoztam az általa diktált ütemhez. Még sokkal inkább - jegyeztem meg gúnyosan, remélve, hogy ezzel elterelhetem a témát. Tévedtem. Claire elém lépett, apró testét csupán egy leheletnyi légréteg választotta el az enyémtől. Éreztem a belőle áradó hőt, az illata beszivárgott az orromba. Olyan erővel szorítottam össze az állkapcsomat, hogy csak remélni mertem, hogy ép fogsorral jutok ki majd a felszínre. Már csak arra lennék kíváncsi - súgta szinte hangtalanul - , hogy ha te valóban az a hatalmas, halálos zsoldos vagy, aki kitűnik fajtájának valamennyi tagja közül, akkor miért nem élsz ezzel a soha vissza nem térő lehetőséggel? Moriah vihogása szakította meg a szempárbajunkat. Egy-null a boszinak - kacsintott rám szemtelenül, ügyet sem vetve rosszalló pillantásomra. - Tudjátok, hogy a sötétben világít a szemetek? A vörös és a kék. Mintha egy olyan diszkóban lennék, ahova az emberek járnak. Már csak az általuk imádott idióta tucc- tucc zene hiányzik, meg a meztelen melleit riszáló DJ-csajszi. Mit kell tennem, hogy örökre elhallgass? Mosolyognod. A túlvilágon is hallgatnom kell téged, igaz? És még azon is túl — bólintott Moriah, és rasztatincsei

megrebbentek a mozdulatra. — Ha reinkarnálódunk, újra testvérekként fogunk a világra születni, de remélem, akkor én leszek te. A mi fajtánk nem reinkarnálódik, különösen a nők nem fojtottam el még csírájában a reményét. - A teremtés nem szokta kétszer ugyanazt a hibát elkövetni. Most pedig csöndben maradsz, és felmész a fedélzetre! Láthatóan megbántódott, de nem szólt semmit. Néha különösen kegyetlen módon emlékeztetem a fajtájára, és annak veszélyességére, de nem engedhettem, hogy átlagos tinédzsernek képzelje magát. Pontosan tudtam, milyen veszélyt hordoz magában, amely bármikor képes kirobbanni: az a dühöngő szörnyeteg, aki az ólomajtó MÖGÖTT várt ránk, semmi volt hozzá képest. Claire a következő dörrenés után már nem bírt tovább várni. Megérintett, mire összeszorult a gyomrom. Ott tarthattam volna a karomat, hogy ne tudjon bemenni ahhoz az agyát vesztett szörnyhöz. Nem lett volna szabad engednem neki, mégis megtettem. Bár minden érzékem némán sikítva tiltakozott, leeresztettem a karomat. Közvetlenül mögötte léptem be, de még hallottam a húgom szomorkás lépteit, ahogy szófogadón elindult a fedélzetre. Claire bizonytalanul tett egy lépést előre, gyűlöltem a sántikálását, mert már ezzel az apró gyengeséggel felhívta magára a démon figyelmét. Őszintén fogalmam sem volt, mit lát ebben a szánalmas alakban, abban viszont biztos voltam, hogy teljesen megrendíti a látvány. A zárkát nem lehetett szokásos börtönnek nevezni: a kabin felét kitöltő cella határát csupán négy, öklömnyi vastag, vízszintesen elhelyezett fémcső jelezte. Bár látni nem lehetett, mindannyian tudtuk, hogy mágiagátló mező vibrál a rudak között. Victoria Cat a rács felénk eső oldalán a fal mellett állt, merev derékkal. Claire látszólag ügyet sem vetett rá. Hihetetlen, hogy mennyire semmibe vette a saját Catjét,

aminek sehogy sem értettem az okát. Még azt sem kérdezte meg, hogyan tudta Moriah kiszabadítani, de nem hittem, hogy a közömbösség lenne az oka. A rács mögött sötétség honolt. A démon megérezte a vér szagát. Biztos voltam benne, hogy másodperceken belül lecsap. Bumm! Nagy dörrenéssel vetette magát épp arra a pontra, ahol Claire állt. Elfojtottam a felhördülésem, és beértem azzal, hogy mérhetetlen ellenszenvvel kísérjem minden mozdulatát. A démont természetesen visszalökte a rács, nagy erővel vágódott neki a szemközti falnak. Rossz volt látnom, ahogy Claire a csapódásra összerezzen, és fájdalommal telve figyel. Rühelltem ezt az egészet, a legszívesebben azonnal felkaptam volna, hogy felvigyem, a fényre, ahol a helye volt. De nem tehettem. Minden akaratomat megfeszítve álltam az ajtó mellett, és figyeltem. — Ki kellene innen engednünk — mondta Claire, de javaslata visszhang nélkül maradt, mert képtelen voltam azt felelni, amit hallani szeretett volna. Felemelte a kezét, és nekitámaszkodott a rácsnak. Az Utolsók egyike volt, még itt, Pulverusban is, mert bár saját varázserejét nem használhatta, minden gondolatán látszott az ereje. Claire azonnal rájött, hogy a rács csak befelé nézve veszélyes, kívülről viszont ártalmatlan. — Nem jó itt neki. Naná, hogy nem. Pontosan azért lett odatéve. De nem mondtam ki hangosan a gondolataimat. Túlságosan zaklatott voltam, hagytam, hogy inkább ő mondja el, mi nyomasztja. — Miért nem adtatok neki ruhát? És meg kellene fürödnie. Biztosan utálja, hogy ilyen mocskos. — Claire hangja hol dühösen leli erősödött, hol annyira elhalkult, hogy alig hallottam. Hamar rájöttem, hogy a látvány mellbevágó hatását próbálja így leküzdeni. Keresztbefontam a karjaimat a mellkasomon, és

nekitámaszkodtam a falnak. Történjen bármi, én ezt a kabint nélküle nem fogom elhagyni. Tudtam, hogy ott a mágikus rács, mégis megőrjített volna a tudat, hogy a Bíborhajú kettesben marad a fenevaddal. A Cat jelenléte cseppet sem nyugtatott meg. - Mióta van itt? Meddig nem voltam magamnál? Nem fordult felém, a hangszíne azonban elárulta, hogy erre a kérdésre egyértelmű választ vár. - Számít ez? Ahogy megszólaltam, a démon ismét nekirontott a rácsnak, mintha neki is épp annyira tetszett volna az én jelenlétem, mint nekem az övé. Újra visszavágódott a falnak, mire Claire fájdalmasan felszisszenve nekitámaszkodott a rudaknak. - Hagyd abba! - a hangjában lévő könyörgés még a jéghegyeket is megolvasztotta volna. - Nem lehetne tenni valamit, hogy ne tegyen kárt magában? Szükségem volt egy másodpercre, hogy rájöjjek, mikor beszél nekem, és mikor a démonnak. A különbség árnyalatnyi volt, csupán egy sóhajtásnyi szerelem, és én minden alkalommal összetörtem egy kicsit. - A Cated le tudja fogni a catenával. - Vicky! - csattant fel a hangja azonnal. Vicky arca meg sem rezdült az erélyes parancsra, pedig ha lettek volna érzelmei, nem esett volna jól neki az a ridegség, amivel kitüntették. A Cat azonban nem foglalkozott ezzel. Hibátlan volt, egyetlen kérdés nélkül meredt a démonra. A démon újabb támadásra szánta el magát, ám amint előrelendült, a levegőben mozdulatlanná dermedt. A tekintetem a mágiájában elmélyedő Cat és a démon között cikázott, Claire azonban még csak nem is pislogott, ahogy a fickót nézte. Önkéntelen elégedettséggel figyeltem, ahogy Kellan a földre zuhan, majd mintha mágnes vonzaná, a végtagjai megrándultak, és a sima felülethez rögzültek. Hiába próbált szabadulni, moccanni sem bírt.

Claire ujjai görcsösen markolták a rácsot, miközben ép lábával támaszkodott. Bár csak a profilját láttam, tudtam, hogy nem a fizikai fájdalom miatt szenved. Bemegyek! - intett fejével határozottan a cella felé. Majdnem olyan rideg volt, mint mikor a Cattel beszélt. - Felejtsd el! - vakkantottam éppoly hűvösen. Még egy pillanatig ott állt a rácsnál, a szemét lehunyta, mintha erőt gyűjtene, aztán felém fordult. Arcán harcias kifejezés ült, szemében elszánt tűz lobogott, én pedig nem tudtam másra gondolni, mint hogy mennyire tökéletes. - Nem tilthatod meg, hogy bemenjek hozzá! Megmondtam neked, hogy mindenben támogatlak, kivéve, ha az a testi épségedet fenyegeti — emlékeztettem. Ha itt maradok, akkor is veszélyezteted a testi épségemet, mert te nem tudsz ezen segíteni - mutatott le sérült lábára. Elbizonytalanodtam, amit hiába próbáltam leplezni, azonnal kiszúrta. Sasszemű kis boszorka. — Ő meg tudja csinálni. Képes meggyógyítani - Képes megölni! Nem a te feladatod eldönteni, mit tehet vagy mit nem. Ő mentorom, szimbiózis áll fenn közöttünk. Mintha ez bármire is biztosíték lenne. - Ez nem magyaráz meg semmit. Ez mindenre választ ad - vitatkozott. - Meg fog gyógyítani, mert ez a boszorkány lényéből eredő ösztön. Nézz rá, most kifejezetten úgy néz ki, mint aki ösztönösen cselekszik. Nem engedem, hogy bemenj hozzá - jelentettem ki, mire lassan visszahátrált a rácshoz. Rosszat sejtettem, de azért lehiggadtam, mert úgy tűnt, végre feladta az öngyilkos terveit. A lábadat megmutatjuk valakinek, aki ért a gyógyításhoz. Claire lemondóan sóhajtott, aztán keményen a szemembe nézett. - Nem kértem az engedélyed. Vicky!

Mire feleszmélhettem volna, a Cat elém villant, és egyik karját feltartotta, mintha puszta kézzel akarna megállítani. Rádöbbentem, hogy mire készülnek, és a haragom a felszínre tört. - Bíborhajú! - ordítottam. Előrevetettem magam, hogy megállítsam, de az az átkozott macskalány valami hálót font körém, amitől képtelen voltam megmoccanni. Az alsó két rúd egyszerre mozdult meg, utat engedve a lánynak, hogy bebújjon, majd ahogy a túloldalra lépett, újra nekifeszült a kabin falának. Claire minden nehézség nélkül át tudta lépni a mágiamentesítő mezőt, és meg sem rezdült, amikor mögötte újra összezáródott a rács. A tompa kondulást én robbanásként érzékeltem. A démonra néztem, és az ellenszenvem ellenére is mélyen átéreztem a helyzetét, ahogy a falhoz tapasztva figyelte a jelenetet. Kellan karjai a feje mellett voltak kétoldalt, mintha a catena a falból nőtt volna ki, hogy őt szorosan ott tartsa. Kócos haja előrehullt, és biztosra vettem, hogy az arcán ezúttal nem vicsorgás, hanem kárörvendő vigyor ült. Káromkodni kezdtem, majd tehetetlenségemben a Cathez fordultam. - Engedj el! Meg fogja őt ölni! Vkky szoborarca tökéletesen kifürkészhetetlen maradt, egyetlen arcizma sem rándult. A szeme azonban elárulta, ahogy egy pillanatra megrebbent a szavaimra. Ő is elbizonytalanodott. Tudtam, ha Claire-nek baja esne, Vicky is átélne mindent. Ha meghalna... Ennek még a gondolatát is elhessegettem magamtól. Mást nem tehettem, csupán gondterhelten figyeltem, hogy Claire most már egy helyiségben tartózkodik a vadállattal. Megőrjítette ez a bizalom. A végtelen bizalom, ami kiült az arcára, ahogy lépett egyet a szörnyeteg felé. A mozdulatra a démon és én egyszerre mordultunk fel, mintha

két ragadozó figyelné a zsákmány haláltusáját. Nem emlékszel rám, látom - búgta Claire, hangjában szíveket szilánkosra zúzó fájdalommal. Lenyelte a könnyeit, és megértően bólintott egyet. - De kivárom. Nem számít, meddig tart. Tudom hogy képes vagy rá. A démon harciasan nézett a lányra az arcára tapadó, izzadt tincsesek mögül. Már csak a fehér hab hiányzott a szájából, hogy a veszettség tökéletes mintaképét megörökíthessük róla. Tudtam, hogy egyetlen szót sem ért az elhangzottakból. Ahogy abban is kételkedtem, hogy egyáltalán hallja-e a hangját. Az idegeim pattanásig feszültek, és több mint zavaró volt, hogy hiába használtam minden erőmet, nem jutottam vele semmire. Csak álltam, és remegve figyeltem, ahogy a Bíborhajú újabb lépést tesz a végzete felé. Már karnyújtásnyira állt tőle, a Cat pedig még csak feléjük sem fordult. Nyugalmat erőltettem magamra. Fordulj már meg, te átkozott! Reméltem, hogy ha higgadtnak tűnök, végre elfordítja rólam merev pillantását. A démon megmozdult. Látszott, hogy eddig azért maradt helyben, hogy kivárja a megfelelő pillanatot. Az én taktikámat követte, vagy öntudatlanul én az övét? Mindenesetre az övé sikeresebb volt, mert a Cat engem figyelt és nem őt. A démon minden erejét latba vetve gyors mozdulattal letépte a rácsról catenával rögzített karját, majd hatalmas kezével megragadta a meglepett lány torkát. Szabaddá vált karjával a falhoz szorította, és belenézett a szemébe, mintha onnan próbálná kiolvasni a válaszokat. A jéghideg, fekete és az érzelmektől lángoló, vörös szempár egymásba fonódott. Vicky, mintha lassított felvételként mozgott volna, leengedte rólam az ártást, aztán azonnal a Boszorkája támadója felé fordult. Éreztem, ahogy az erőm újra az irányításom alá kerül, de már ez sem volt jó. Ahogy Claire-t figyeltem, úgy láttam, semmi értelme közbelépnem. Az arcán agónia tükröződött, a démonnak sikerült újra elszorítania a levegő útját, a Bíborhajút

viszont mindez tökéletesen hidegen hagyta. Claire arcára mélységes béke telepedett, mintha belenyugodott volna, hogy ha már egyszer meg kell halnia, ennél jobb módszert keresve sem találhatna. Érzéki ajkain elnéző mosoly játszott, miközben ujjai - ahelyett, hogy görcsösen kapaszkodtak volna – lágyan végigsimítottak a nyakát szorító kézfejen. Bízott benne. Még így is, hogy kiszorítja belőle a szuszt, bízott benne. Szinte sokkolt a látvány, és már csak egyetlen vágy hajtott. Távozni innen. Mielőbb. Legalább míg ez az őrület véget ér. Mindent a Catre hagytam. A macskalány megállt a rácson kívül, nyitott tenyerét a démon felé tartva felemelte. Nem látszott, hogy bármit csinált volna, mégis éreztem, hogy küzd a fenevad erejével. Claire már félájult volt, mire sikerült letépnie a torkáról Kellan szorító ujjait. Nem bírtam tovább. Abban a pillanatban, ahogy Claire szabaddá vált, a démon ordításával a fülemben kirontottam a kabinból. Hallottam a döngéseket, mire elindultam a fedélzet felé. Képek villantak fel előttem — a démon, ahogy eszelős ordítással szegezi falnak a nálánál sokkal kisebb teremtményt. Aztán Claire, ahogy ránéz a szörnyetegre, miközben egy cseppnyi félelem sem látszik rajta. Semmi! Csak annak a végtelen, mély érzelemnek a tükörképe, ami engem hozzá kötött. Fájdalmasan és magányosan. Újabb dörrenő zaj ütötte meg a fülemet, ezúttal azonban távolabbról hallatszott. Mintha a hajó törzsén kívülről jött volna. Rohanni kezdtem a fedélzet felé. Tudtam, mi támadott de nem értettem, miért. A hajó annyira dülöngélt, hogy kétszer is

nekiütköztem a keskeny folyosó falának, ahogy haladtam a le felé. Apró, fürge koppanások, majd tompább, erőteljesebb dörrenés rázta meg a hajót. Csak egyetlen ragadozó élt a folyóban, a városokon kívül: a ferus. Gusztustalan lény volt, amit ha felbőszítenek, egyedül is képes elsüllyeszteni egy hajót. De miért támadott meg minket? Nem kellett sokáig töprengenem a válaszon. Ahogy felértem a fedélzetre, és megláttam a nőt, egy másodpercre teljesen ledermedtem. Ugyanaz a vörös haj, ugyanaz a gyönyörű arc. Mégis, valahogy más volt. Az, akit én ismertem, a tekintetében melegséget hordozott. Kemény volt, hisz démonnak született, mégis megmaradt a jó oldalon. Ahogy szemügyre vettem az előttem álló teremtést, egy csepp életet sem tudtam felfedezni benne. Jorja a korlátnak támaszkodva állt, és közönyös tekintettel figyelte a hajóm oldalát támadó bestiát. Talán azért volt ennyire hűvös, mert a támadást kiváltó apró villámokat éppen ő lövellte felé, előretartott hosszú, karcsú ujjaiból. Vagy talán. mert élvezte a bestia fájdalmát, és az agressziót, amit az kiváltott belőle. Sagitta fervidus — suttogtam alig hallhatóan. A kezemhez hívtam az izzó nyílvesszőt, amivel korábban olyan sikeresen megsebesítettem a Bíborhajút. Engedtem, hogy lebegjen a tenyerem alatt, és egyelőre érdeklődve vártam, mi sül ki ebből az abszurd szituációból. Nálunk nincs ilyen. - A Jorja-hasonmás olyan hangon szólaltmeg, aminek jeges színezete egy tükröt is megrepesztett volna. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy nem is hozzám beszél. Arrébb léptem a lejárattól, és láttam, hogy a húgom áll ott. Nem úgy nézett ki, mint aki fenyegetve érzi magát az idegen démonnő társaságában, sokkal inkább, mintha bájcsevegne.

Fejét félrebillentette, rasztás tincsei durva pókhálót szőttek karcsú hátára, ahogy kíváncsian ráhajolt a korlátra. Kék szemében őszinte érdeklődés csillogott, és ebben a pillanatban melegen ajánlottam ennek az akárhonnan szalajtott Jorjának, hogy normálisan viselkedjen, különben megmutatom annak a ferusnak, akit olyan lelkesen szekírozott, hogy miért is nem jó a vegetáriánus étrend. Nálatok mi van? Jorja értetlenül fordult felém, és bosszankodva ráncolta össze a homlokát, mielőtt válaszolt. Krokodil. Aligátor. - Tanácstalanul vállat vont. Fogalmam sincs. Nem vagyok zoológus. Moriah arcán töprengő kifejezés ült. Jól ismertem ezt az arckifejezést, tudtam, hogy a démon legutolsó megjegyzését figyelmen kívül hagyta. Hmm…Nálunk azok már rég kihaltak. Kihaltak? - kapta felé a fejét meghökkenve Jorja. Moriah lelkesen bólintott. Most valóban úgy nézett ki, mint egy átlagos tizenhat éves. — Lekerültek a tápláléklánc csúcsáról - nevetett a markába, aztán a démonnő felé intett. - Látod, ez a példány itt mennyire fejlettebb? Szinte lehetetlen legyőzni. Jorja elgondolkozva nézte a ferust, majd megkegyelmezett neki és abbahagyta a szúrós villámágak dobálását. Odaléptem a korláthoz, és figyeltem, ahogy még meg-megrándul a hatalmas állat teste. Négy lába és a törzse olyan volt, mint egy normális értelemben vett ragadozóé, mondjuk fekete párducé, amihez a színe éppen passzolt is volna. A feje akár egy szőrtelen farkasé, a szemei fagyos zölden világítottak, ahogy gyilkosán, megkínozva vicsorgott ránk. Nyugalmasabb pillanatában egyéb érdekességet nem is lehetett felfedezni rajta, de most igencsak zaklatott állapotban volt. Pikkelyes bőre a gerincénél felnyílt, és minden második

csigolyájánál egy apró kígyófej bújt elő, így növelve a győzelem valószínűségét. Első ránézésre a Bíborhajú ezeket talán összekeverte volna egy secuazzal, pedig nem ugyanabba a fajba tartoztak. Ezek a ferus nyúlványai voltak, ugyanolyan fegyverek, mint éles karmai. A secuazok viszont önállóan gondolkodtak és döntöttek, bár a gazdájukkal szoros kötődést tudtak kialakítani. Ezért is döbbentem meg annyira, amikor Claire a secuaz használatával vádolt. Soha nem kapcsolódnék össze egy ilyen rohadt gyilkológéppel. A lány világában valószínűleg a legkegyetlenebb zsoldos lehettem, aki bárkit nyugodtan megölt büntetlenül. Rég találkoztunk, Zsoldos! - hallottam a hideg, döbbeni hangot, mire felkaptam a fejem. Jorja arcán gyűlölet tükröződött, Moriah viszont meglepettnek tűnt. Ismeritek egymást? - kérdezte azzal a kíváncsisággal, amit egy perce még bájosnak találtam, de most sokkal inkább bárgyúnak Nem! Igen! Egyszerre ejtettük ki a szavakat, de ő volt, aki megmagyarázta. Végtére is ott voltam, amikor meghaltál. Ezt még rosszabb helyeken is ismeretségnek nevezik, nem? — jegyezte meg pikírten. Azóta, hogy a Bölcs felkeresett és felkért a Bíborhajú védelmére, sosem gondolkoztam el azon, hogy milyen életem volt, vagy kinek a keze által haltam meg Chaosban. Az éjszakáimat megzavaró álmaim óta egyedül az érdekelt, hogy a tüzet uraló lányon segítsek. Egy ideig bosszantottak az álmok, nem ismertem a jelentésűket, de céltalanná vált minden miattuk. Egy idő után azon kaptam magam, hogy egyre inkább vágyakozom az álomvilág felé. Egyre többször aludtam el napközben is, csak hogy újra láthassam a haragos vörös szemű,

de szomorú arcú lányt. Ez nem túl szofisztikáit elemzés - jegyezte meg Moriah. Nem engedtem meg magamnak, hogy elgondolkozzam a szó jelentésén, helyette támadásba lendültem, ahhoz jobban értek. Az ingerültség fokozódásával a tenyerem alatt lebegő nyílvessző is egyre jobban izzott, mintha csak a mozdulatra várna, hogy az útjára küldjem. Pillantásomat keményen a démonlány szemébe fúrtam. Láttam, hogy halott vagy. Jorja arca olyan kifejezéstelenül meredt rám. — Láttad, ahogy az alteregóm meghal ebben a világban javított ki. - Biztosíthatlak, velem nem lenne olyan könnyű végezni. Nem vontam kétségbe. Abban a Jorjában, akit én ismertem, nem lakozott ennyi sötétség, így nem volt ennyire ijesztő sem. A tarkómon megborzongott, és felborzolódott a szőröm. Az érzékeim veszélyt jeleztek, és tudtam, hogy ezúttal nem a ferus okozza, amely lassan lenyugodott, hanem az előttem álló démonlány. A pillantásom végigfutott rajta, és kénytelen voltam megállapítani, hogy a vörös démonnak, bármely világból álljon is elém ugyanolyan tökéletes az alakja. Formás idomait azonban nem terepmintás, kanálzsebes gyakorlónadrágba bújtatta, mint a másik Jorja, hanem miniszoknyában virított, hosszú, karcsú lábain pedig olyan magas talpú csizmát viselt, amit az e világbeli soha nem volna fel. A mély kivágású, alig takarok, mindent megmutatok felsőről már nem is beszélve. El kellett ismernem, hogy igazi bombázó áll előttem, ám a nőből áradó kegyetlenség messze felülmúlta a másik Jorját, akit ismertem. — Az, aki megölte az itteni Jorját... - kezdte vontatottan, és közben úgy nézett, mintha bármelyik pillanatban ránk akarná vetni magát. - Hol van? Hogy ki?

A Mikulás, Sherlock! - villant haragosan a szeme, majd újra jégszoborrá dermedve hozzátette. — Claire, természetesen. A legalsó szinten van a démonjával - feleltem olyan higgadtan amennyire csak tőlem tellett. Próbáltam mindent feldolgozni. Tehát ez a Jorja onnan jött, ahonnan Claire. Különös, hogy erről nem szólt a Bölcs egyetlen szót sem. Azért megemlíthette volna a dolgot, csak hogy tisztában legyek vele, mihez kezdjek ezzel a nővel. Ördög vinné el ezt az felfordult világot! - Mellesleg nem is ő ölt meg - csacsogta vidáman Moriah, miközben szórakozottan pörgette az ujjai között az egyik fekete nyakláncát. Jorja kérdőn nézett rá, mire magyarázatképp hozzátette. - A démon volt. Figyeltem a nő arcát, így tisztán láttam, ahogy a rideg, merev maszk ezernyi apró darabra hullva átadja a helyét a fájdalmas, őszinte döbbenetnek. Kellan volt? A hangja elárulta, ahogy kiejtette a nevét a száján. Eltűnt minden ridegsége, minden kegyetlenség, ami eddig ott lüktetett benne, s nem maradt más, csak a fájdalom. Mi történt? — kérdezte elfúló hangon Jorja, a sötét sarok felé fordulva, miközben végigsimított a combján, mely elővillant hosszú kanárisárga ruhájából. Nem akartam válaszolni. Bár tudtam, hogy ez a nő nem az én régi harcostársam, mégis megviselt, hogy szenvedni látom. Moriah-nak nem voltak ilyen fenntartásai. Ontotta magából a szót. Te voltál a kínzója, fellázadt, és éppen akkor végzett veled, amikor Claire odaért hozzátok. Honnan tudtad, hogy meg fogsz itt halni? - szóltam közbe, és behívó pillantással jutalmaztam a húgomat. Egyikük sem figyelt rám, noha a kezem alatt izzott a nyílvessző.

Nem én kínoztam - felelt Jorja először a húgomnak, majd hozzám fordult. Látszott, hogy minden erejével azon van, hogy mielőbb összeszedje magát - Én kértem meg Claire-t, hogy végezzen az itteni énemmel. Döbbenten álltunk. Kivételesen Moriah-nak is elakadt a szava. - Miért? - kérdeztük egyszerre. Jorja vállat vont. Hogy átjöhessek segíteni neki. A Cat és te, ti nem a könyörületességről vagytok híresek mifelénk. Kellant épen kell átvinni az Ostiumon. És csak én tudom féken tartani úgy, hogy közben nem esik bántódása. Moriah őszinte ámulattal hallgatta a magyarázatot. Úgy láttam új példaképre tett szert az új Jorja személyében, ami azért is érdekes volt, mert a régivel egyáltalán nem jöttek ki. Részemről elfogadható volt mindaz, amit a vörös démon mondott, leszámítva az ok-okozati összefüggést. Miért segítene egy démon annak, aki ebben a világban megölte? Jorja arca megrándult, de egyéb jelét nem mutatta, hogy étetette a célzást. Te miért segítesz annak, akinek a testőre Chaosban végzett veled? A labdát én hajítottam, ő pedig simán leütötte. Az állás egyenlőre döntetlen, és ahogy nézem, igen szerencsétlenül állunk. Moriah vetett véget a hallgatásunknak. A világért sem szeretném megzavarni ezt a lenyűgöző eszmecserét, de mintha látnék valamit, amit nem kéne. Nem akartam odafigyelni rá. A hátam mögé mutatott valahová a határvidéken túlra, de nem érdekelt, mi keltette fel az érdeklődését. Jorjával akartam beszélni. Alkut kötni vele, hogy elmondja, mi történt velem otthon, és akkor én is elárulom, hogyan élt és halt meg itt, a Hamuvilágban. Jorja azonban nem figyelt rám. Követte Moriah tekintetét és -

amennyire meg lehetett állapítani, teljesen elsápadt. A izzó nyílvessző továbbra is széttárt ujjaim alatt tartva megfordultam, hogy nézzem, mi lehet olyan rémisztő. Ez pont olyan, mint ahonnan te pottyantál ide, csak mintha arrébb csúszott volna néhány száz métert - kommentálta az esetei Moriah. - Örvénylő, fekete lyuk. Szerintetek magába szippant minket? Nyitva hagyta az Ostiumot! - suttogta döbbenten Jorja. Hannah nyitva hagyta az átjárót. Valami baj lehet! Ellépett mellettem, és a hajó végébe sietett. Nagyokat lépett, hosszú lábaival hamar a húszméteres fedélzet túlsó végébe ért. Szinte öntudatlanul követtem. Moriah is tudta a dolgát, hiába volt fiatal, zsoldoslány volt, félúton lemaradt, hogy a hajókormánynál legyen, ha esetleg sürgősre fordulna a helyzet. Balhé volt odaát, mielőtt jöttél? - kérdeztem a nőt. A válla felett hátrapillantott, nekem pedig elakadt egy pillanatra a lélegzetem. A szemei koromfeketék voltak, még a fehér rész is eltűnt belőle. A másik Jorjával ez soha nem történt meg, még akkor sem, ha harcolt. Azóta küzdünk és menekülünk, mióta Claire átjött. 11. Hamu. Káosz. Emlékek „Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele.” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Claire FULDOKOLTAM. Alig kaptam levegőt a bedagadt torkom miatt. Zihálva igyekeztem összeszedni magam, míg Vicky a magából kikelt Kellant próbálta megfékezni. Csak homályosan érzékeltem, ahogy Wentworth szinte kirobbant a kabinból, egyelőre nem akartam vele foglalkozni.

Rémesen éreztem magam. A lábam már egészen elzsibbadt csak tompán lüktetett benne a fájdalom. Egyszerre hallottam fújást és prüszkölést, amit Kellan fájdalmas ordítása követett. Dühös volt. Szinte éreztem a haragját, amiért távol tartják tőlem. Tisztában voltam vele, hogy nem ezt vártam tőle, nem ebben reménykedtem, mert ez nem érzelem, pusztán ösztön, mégis úgy örültem, mintha máris visszatért volna. Nem sokáig tartott az örömöm. A falnak támaszkodva kapaszkodtam fel álló helyzetbe, de amint sikerült, a térdeim megrogytak a csodálkozástól. Vicky a rácson kívül a levegőben lebegett, kinyújtott jobb karjával tartotta Kellant, aki viszont minden erejét latba vetette, hogy megszabaduljon tőle. Mindketten szenvedtek a fájdalomtól, ez nyilvánvaló volt. - Vicky, lazíts rajta! - parancsoltam. A Cat rám nézett egy pillanatra, és ennyi elég volt, hogy tudjam, kételkedik a szavamban, a tervemben és a beszámíthatóságomban is. Egyetlen pislogás nélkül, keményen álltam a pillantását, és nem fordítottam félre a fejem, hogy megértse, komolyan beszélek. — Csak akkor fogd vissza, haössze akar zúzni! Kénytelen voltam ilyen konkrétan fogalmazni, mert ha Kellan véletlenül megölne, akkor Vicky sem fogná vissza magát. És mások sem. Két világ legnagyobb mágiával bíró lényeit haragítaná magára, ezt pedig nem engedhettem. Pontosan tudtam, mit csinálok. Fogalmam sem volt, honnan tudom, de biztos voltam a dolgomban. Ha Kellant a démon anyjától örökölt ösztönei vezérelték, akkor engem pedig az az ösztön, ami a démonná lett apámtól taszított el örökre. A mozdulataim öntudatlanul követték egymást. Vicky még egy végtelennek tűnő másodpercig mozdulatlan maradt aztán megadóan bólintott. Talán a parancsom miatt, vagy mert úgy döntött, hogy esélyt ad a tervemnek. Lényegtelen volt, mért. Nem volt kérdés, Vicky mikor engedte át nekem végérvérvényesen az irányítást, mert Kellan előbb még vadul küzdött a végérvényesen szorító catena ellen, majd a

földre zuhanva hevert ernyedten. - Kellan - súgtam annyira óvatosan és lágyan, amennyire csak tőlem tellett. Nem mozdult. A fejét előrehajtotta, a lábát szorosan maga alá húzta és hosszú, izmos karját maga köré fonva gubbasztott a padlón. Leguggoltam hozzá, és kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem csupasz vállát. Igazából nemcsak miatta, magam miatt is. Annyira szükségem volt rá, hogy érezzem őt. Jobban, mint amikor még csak a láthatatlan burok védelmében érintkezhettünk odahaza. Az érintésére vágytam, de azzal is beértem volna, érezhetem a bőre melegét a tenyerem alatt. Hogy tudjam, valóságos mindaz, ami velünk történik, nem az őrültté válás legtisztább jele hanem maga a valóság. Mintha megérezte volna a szándékomat, egész testében megmerevedett, és olyan mélyről jövő morgással ijesztett rám amit eddig csak a tévében sugárzott természetfilmekben hallottam vadállatoktól. Nem torokból induló hang volt, hanem sokkal inkább mellkasból. Mintha egyenesen a tüdejét rezgette volna meg, hogy morduljon, mintha azt mondta volna: „Tűnj el!” Azt lesheted! A kezem remegve lógott a semmibe, ujjaim sajogva kiálltottak érte. Elfojtottam a görcsös vágyat, és kényszeresen átkaroltam felhúzott térdeimet. Vicky nem vette le rólunk mandulavágású szemeit, várta, hogy támadhasson, de Kellan egyelőre nem mozdult. Fogalmam sem volt, mekkora fájdalmai lehetnek. Az ő sebét még csak el sem látták. Haragudtam a többiekre, amiért az én sebeimet kitisztították, az övéhez pedig hozzá sem nyúltak, a combján keresztülhasító nyílvessző helye rosszabb állapotban lehetett, mint az enyém. - Kellan - kezdtem, de bizonytalanul elhallgattam. A hangom meglepett volt, és olyan rekedt, mintha lenyeltem volna egy csiszolópapírt.

Zavarban voltam, nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam, hogyan szóljak hozzá. Bölcsnek kellett volna lennem, elmondanom, hogy hiszek benne, hogy tudom, visszatér hozzám, de képtelen voltam ezeket a mondatokat kiejteni a számon. - Kellan, fogalmam sincs, mit mondhatnék neked — folytattam végül elhatározva, hogy legalább őszinte leszek hozzá. Végignéztem mindkettőnkön, és akaratom ellenére keserű sóhaj hagyta el az ajkaimat. Láttam, ahogy megmerevedik. Szinte perzselte a bőröm, ahogy minden létező érzékével rám figyelt, miközben biztos voltam benne, hogy figyelme nem csappant meg, és Vicky-t is szemmel tartja. Eredménytelenül próbáltam megköszörülni a torkomat. - Nézz csak ránk, rémes állapotban vagyunk! - legyintettem lemondóan, mire éppen csak annyira emelte fel a fejét, hogy lásson lenőtt haja mögül. - Akárhogy is, örülök, hogy itt vagyok veled. Bár úgy tűnik, gyűlölsz — halkult el egészen a hangom —, és nem emlékszel rám, mégis mindaz, ami velünk történik... Kellan, én ezt látom a leghelyesebbnek. Egyszerűen örülök, hogy... élsz. Nem számít, mi lesz, és az sem számít, ha esetleg megölsz. - Vicky sem bírta tovább, macskákra jellemző prüszkölő hanggal jelezte tiltakozását, de ezúttal is figyelmen kívül hagytam. — Azért jobban örülnék, ha életben hagynál. Ekkor Kellan közelebb húzódott. Épp olyan kíváncsian tanulmányozott engem, mint én őt. Néha fellobbant a tekintete, az arcán vad grimasz suhant keresztül, majd valami ősi, birtokló kifejezés és ilyenkor arra gondoltam, hogy ő a ragadozó, én pedig az előtte felejtett, vérző husika. - Meg tudnál bennünket gyógyítani. Csak koncentrálnod... Félbehagytam a mondatot, mert olyan hirtelen mozdult, hogy nem bírtam követni a tekintetemmel. Az egyik másodpercben még egyméternyire tőlem ült, a következőben pedig már közvetlenül előttem guggolt. Újra megragadta a torkomat, én pedig már bele nyugodva, régi ismerősként köszöntöttem a

fojtó fájdalmat. Láttam, hogy Vicky felemeli a kezét, de nem tett semmit. Egy sóhajjal vettem tudomásul, hogy ez csak annyit jelenthetett, hogy Kellan nem akar ártani nekem. A catenája azonnal lerántaná rólam, ha megfordulna a fejében, hogy bántson, és bár a szorítás a nyakamon nem volt épp kellemes, mégsem fuldokoltam tőle, mint az első két alkalommal. Belenéztem a tökéletesen fekete szempárba, és az én vörös szemeimet láttam benne csillogni. - Nem fogsz bántani, Kellan! — suttogtam rekedten. Oldalra billentette a fejét, mintha próbálna rájönni valamire! Egészen úgy fürkészte az arcomat, mintha bosszantaná, hogy képes emlékezni. Ismertem, milyen. Végtelennek tűnő percig kuporogtunk így a földön, aztán kinyitotta a száját, és kiadott magából egy az enyémnél is rekedtebb hangot. A szemöldököm a homlokomba szaladt, mire újra próbálkozott, nekem pedig összefacsarodott a szívem. Mióta nem használhatta a hangját, ha ilyen nehezére esik elkezdeni beszélni? És ekkor hirtelen mindent megértettem. Legalábbis azt gondolj hogy értem. Kellant úgy tartották, mint egy állatot. Nem mint egy elvetemült démont, hanem mint egy vadállatot. Nemhiába került abba a mágiamentes terembe, valami feladata lehetett, mégis úgy bántak vele, mint egy életveszélyes fenevaddal, így valószínűleg hosszú idő elteltével azzá is vált. - Miért... nem? — kérdezte. A hangja rekedtes suttogás és a mellkasából rezgő morgás keveréke volt, de megértettem. „Miből gondolod, hogy nem teszem meg? Újra és újra?”Ezt kérdezte valójában, ez volt, ami számított. Mindegy volt, hogy épp mit és milyen hangsúllyal kérdez, az volt a fontos, hogy megértettem a ki nem mondott gondolatait is. A legszívesebben örömkönnyekben törtem volna ki, és a karjaiba vetettem volna magam. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne így tegyek. Ehelyett komolyan viszonoztam

fürkésző pillantását. ” Mert te vagy mindenem, ami számít az életemben." Fennhangon nem mondhattam ki ezt. Nem értette volna, nem tudta volna elfogadni, hogy én, egy számára idegen ember, hogyan érezhetek, ilyen sokat iránta. - Mert te vagy a mentorom. Az első találkozásunk szavai voltak ezek. Akkor Kellan ösztönösen megtalálta, mit kell nekem mondani, most nem bírtam megállni, hogy ne játsszuk el újra, ez esetben fordítva. Ezúttal én voltam tisztában mindennel, és ő volt, akit rá kellett vezetni arra az útra, ami ki volt jelölve a számára. Ürességet árasztó, fekete szeme lassan megtelt fénnyel, a szorítása, pedig enyhülni kezdett a nyakamon. A keze arrébb siklott, de továbbra is ott tartotta a bőröm felett. Mintha lassan tudatosult henne, hogy mit tett. Azt gondoltam, valami rémlik neki, de a következő pillanatban rádöbbentem, hogy nem is tévedhettem volna nagyobbat. Kellan felmordult, hirtelen hátrarántotta a karját, és hatalmas öklével közvetlenül a fejem mellett belevágott a hajó falába. A fémlemez behorpadt, de lényegében sértetlen maradt. Rögtön ezután hatalmas robaj hallatszott valahonnan föntről. Nem foglalkoztunk vele, csak egymásra figyeltünk. Rettegés fogott el. Nem attól féltem, hogy az én arcom lesz a következő, amit Kellan összezúz, hanem attól, hogy sosem fog visszaváltozni az én Kellanemmé. Márpedig én eldöntöttem, hogy visszahozom őt. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy kaptak még egy esélyt. Hát én élni fogok vele, ha belepusztulok, akkor is! - Semmi baj! - mormoltam lágyan, igyekeztem megállítani a hangom remegését. Kellan agresszivitása ledöbbentett, szinte tapintani lehetett a levegőben. A fény eltűnt a szeméből, átadva a helyét a végtelen ürességnek. Minden egyes izma kemény volt, mint régi bakancsának az orra. Bármi is történt vele, Kellan vasorrú

csizmája mindent túlélt. Különös átmenetet láttam a bakancs orra és Kellan új személyisége, között, hogy a fizikai adottságait már ne is említsem. Arrébb húzódtam, mert a guggoló testhelyzet nem sokat tett a combomat hasogató fájdalmon. Ráadásul tudtam, hogy neki kétszer annyira sajoghat a még mindig kezeletlen sebe. A mozdulatomra felmordult, de nem foglalkoztam vele. Ha nekem ilyen kényelmetlen guggolni, akkor bizonyára neki is az, bár azt igazán nem várhattam, hogy ezt beismerje. Összeszorítottam a fogamat, szinte hallani lehetett, ahogy csikordul, majd erőt gyűjtve felnyomtam magam. Kicsit megszédültem, de szerencsére eleve a falnak támaszkodtam, így nem csuklottam össze a féldémonom előtt. Kihívóan álltam a pillantását, hiszen minden egyes szabadon hagyott hajam szálát figyelemmel követte. Semmit nem tudtam tenni, ami ne kerülte volna el a figyelmét, ahogy Vicky sem. - Amikor először váltottunk szót egymással, éppen így álltam veled szemben — mondtam olyan csöndesen, hogy alig hallottam a saját hangomat. Valószínűleg a fülemben dübörgő szívverésem lehetett ennek az oka. - Megsérült a kezem, vérzett. Épp az orvosi felé tartottam, amikor megjelentél a semmiből. Hisztérikus nevetés tört elő belőlem, de elcsendesedtem, amikor Kellan lassan felállt. A mozdulatai óvatosak voltak, lassan emelkedett fel, majd magasodott fölém, mint valami sötét veszedelem, amit messzire elkerülne minden normális élőlény. Viszont soha nem tartoztam a normális emberek közé, így aztán maradtam, és szoruló torokkal figyeltem minden mozdulatát. A szeme újra ónixfénnyel telt meg, az arca azonban továbbra is óvatos maradt. - Nem érintettél meg - rekedt hangom már nem a félelem miatt remegett. Megvetően felmordult, aztán előrehajolt. Először nem értettem, mit akar. A pánik apró tűszúrásként szaladt végig a

gerincemen, majd szétfolyt, amikor figyelmeztettem magam, hogy nincs veszély. Ő Kellan. Nem fog bántani. Nem fog bántani! Nem fog... Forró érintést éreztem a bokámon. Kellan érintését. Lassan emelkedett fel, hogy újra egy magasságba kerüljön a szemünk, mindeközben határozottan, de finoman végigsimította a tenyerét a vádlimon. A fájdalmat mintha elfújták volna. Reménykedni kezdtem, és a jól ismert izgalom kerített a hatalmába - mintha minden levegőt kiszippantottak volna a kabinból. - A kezed a vérző kezem alá nyújtottad, de nem érintkeztünk lihegtem elkábulva érintésének a varázsától. Kellan összpontosított. A gyöngédség bizonyára nem az a tulajdonság volt, amit másokkal szemben eddig érzett. A szorítása erős volt, határozott, minden rezdülésénél éreztem, hogy nem telne nagy erőfeszítésébe, hogy összeroppantsa a csontjaimat. Amikor a vádlimon végigsimított, a térdhajlatomba akasztotta hosszú ujjait, gyöngéd erőszakkal kényszerített, hogy emeljem a lábamat. Ő tartotta, nekem csak engednem kellett, hogy megtegye. Amikor annyira felhúzta, hogy a szoknyám vágásánál elővillant a combom, és rajta a sérülés, Kellan várakozón nézett rám. Koncentrálnom kellett, hogy fel tudjam idézni, mi történt akkor. - Rám parancsoltál... Mondd: Vulnuscurat! - Félszeg mosolyt éreztem az arcomon. — Én pedig képtelen voltam nem engedelmeskedni neked. Kellan idegesnek tűnt. Megnyalta az alsó ajkát, olyan közel fészkelte magát hozzám, hogy még egy hajszál se nagyon tudott volna beférni közénk. Erős combjával kitámasztotta az én sérült lábamat és az egyik karjával megtámaszkodott közvetlenül a fejem mellett. A másik kezét kihúzta a térdhajlatomból, és felcsúsztatta egészen a sebemig, amit Moriah nagyon kedvesen, de szakszerűtlenül kötözött be.

- Vulnuscurat! - ejtette ki a varázsigét nehezen érthető, rekedt hangon, én pedig döbbenten néztem rá. A kezéből áradó sárga fény megtalálta az utat a testemen található sérülésekhez. Éreztem a forró bizsergést a lábamnál és a nyakamnál, és tudtam, hogy ő is ugyanezt érzi. Egyszerre gyógyította mindkettőnk testét. Meglepetten kapta fel a fejét, tágra nyitott szemekkel nézett rám, mintha legalábbis száznyolcvan fokban elforgattam volna a fejem. Olyan hirtelen engedett el, hogy csaknem összecsuklottam. El is estem volna, de Kellan minden sérülésemet meggyógyította, a fájdalom elillant a testemből. - Tudtam, hogy képes vagy rá! - mondtam neki büszkén mosolyogva, immár újra ép hangszálakkal. Léptem felé egyet, nem akartam semmit, csak megköszöni ő azonban azonnal hátrálni kezdett. Bizonytalan pillantást váltottam Vickyvel, aki a szokásosnál sápadtabban figyelte a kis jelenetünket. A tekintete határozott volt és könyörtelenül kemény, egyértelmű volt, mit kell tennem. De nem akartam. Annyira irtóztam még a gondolattól is, mintha a gyomromat valaki marokra fogta volna, kiszorítsa belőle az életet. - Annyira sajnálom... - súgtam neki őszintén, és tettem felé még egy lépést. Nem tétovázhattam. Tudtam, hogy a Bölcstől kapott időm vészesen megfogyatkozott az eszméletlenül töltött órák miatt. Egészen a falig hátrált előlem, mintha megsejtette volna, mire készülök, vagy talán mert nem bírta tovább elviselni a közelségeim. Mindkét párhuzamos világ legnagyobb szörnyetegének éreztem magam, amikor megálltam előtte. A falhoz lapult, mintha eggyé akarna válni vele, csak engem ne kelljen elviselnie. Az elhatározás, miszerint megmentem őt, a lelkét, a testét, Őt felszínre tört, utat kérve magának a kétségek és a bűntudat között. Nem tudtam ellenállni, átnyúltam a két karja alatt,

átkaroltam, a derekánál fogva magamhoz szorítottam. Egész testében megmerevedett, s a következő másodpercben a világ legfájdalmasabb kiálltását hallottam felharsanni abból a mellkasból, aminek az arcomat szorítottam. Szorosan lehunyt szemhéjam alól némán szivárogtak a könnyeim, a vállam rázkódott az erőfeszítéstől, nehogy eltaszítson magától próbáltam megnyugtatni, csitítgatva simítottam végig a gerincén, hiszen régen ezt nagyon szerette, de minden érintésemre egyre vadabbá vált. Vicky megérezhetett valamit, mert Kellan egyszer csak a végtagjainál fogva ismét a falhoz szögezve találta magát. A catena sötét anyaga mintha mozgott volna rajta, és éppolyan üres-feketén ízott, mint a szeme, melyből ismét eltűnt a meleg ónixfény. Térdre estem, és bánatosan figyeltem a szenvedését. Nem tudtam otthagyni. Tudtam, hogy ezt kellene tennem, de képtelen voltam kiadni a parancsot, talán mert tudtam, a testem úgysem engedelmeskedne. Mindenesetre felkészültem, és erre a lehetőségre volt egy tervem. Mert mesélni ráérek akkor is, ha már lesznek kérdések. Lassan álltam fel, nehogy megijesszem egy hirtelen mozdulatommal. Úgy tűnt, mintha ezúttal csak fél szemmel figyelne rám. Mintha a saját belső démonait próbálná leküzdeni, hogy visszatérhessen hozzám. Vicky továbbra is a rácson kívülről figyelt, és irányította a catenát. - Szükségem van egy könyvre a táskádból - fordultam a macskalányhoz, mire érdeklődve oldalra billentette a fejét. - „Melyikre?” - kérdezte némán, én pedig elbizonytalanodtam. Talán Kellannek nem erre van szüksége. Tétován hátrapillantottam a vállam fölött. A szerelmem a falnál vonaglott, pedig biztosan tudtam, hogy nincsenek fájdalmai. A teste néha megrándult " ha épp egy ütést kapna, és csak úgy védheti ki, ha minden izmát megfeszíti. Sötét haja nedvesen

tapadt megfáradt arcára, ajka pedig félig nyitva volt. Némán sikoltott, hangtalanul. Valahányszor ránéztem, meghasadt a szívem. Mire visszafordultam Vickyhez, ő már egy könyvet nyújtott felém a rácson keresztül. - Nem, nem ez... - kezdtem, majd hagytam, hogy a mondat befejezetlenül lógjon a levegőben. Idegesen meredtem a Catem hosszú ujjai között tartott puha borítású könyvre. A fehér borítón fekete árnyékként rajzolódott ki egy felkontyozott hajú lány profilja, a haját hátul zöld kendő díszítette. Jól ismert borító, szinte kívülről fújt szavak, pontosan tudtam, mit látok, ha átveszem Vickytől a könyvet. Jane Austen művei közül a Büszkeség és balítélet volt a kedvencem. Miután megismertem Kellant, mindig őt képzeltem a visszahúzódó, csöndes Mr. Fitzwilliam Darcy karakterének. De én nem az ő történetüket akartam olvasni. Én a régi ismerőst szerettem volna feleleveníteni Kellannek. A Jane Eyre-t egyszer kölcsönkérte tőlem, hogy jobban megismerhesse Mr. Edward Rochester jellemét, akinek a karaktere annyira lenyűgözött. Persze később az Üldözők támadása, majd az egyetem miatt már nem foglalkoztunk vele, ő nem említette, én pedig nem kérdeztem rá, hogy tényleg elolvasta-e. Tartottam tőle, hogy kellemetlen lenne a számára, ha abból olvasnék. Vicky talán tudta ezt, ami nem lepett volna meg, hiszen a Bölcs annyi mindent elárult neki. De lehet, hogy túlbonyolítok Mindent... Vicky türelmesen várt, kinyújtott kezében ott pihent Darcy és Elizabeth szerelmének története. Végül úgy döntöttem, miért ne. Mindegy mi az, amivel magam mellett tarthatom. Mindegy, miből olvasok fel neki: ahogy ránéztem, tudtam, felőle akár a Háború és béke is lehetne, vagy egy viccújság. Csak ő számított. Számomra láthatatlan dolgokkal küzdött, de azt akartam, hogy tudja, itt vagyok

mellette. Remegett a kezem, amikor átvettem Vickytől a könyvet. A Catem azonnal visszavonult a kabin legsötétebb sarkába, és próbált teljesen észrevétlen maradni. A fentről érkező zajok lassan elhalkullak, én pedig letelepedtem Kellan elé, és kinyitottam a könyvet. - Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos okvetlenül kell feleség. - Halkan olvastam, artikuláltan ejtettem ki minden szót, remélve, hogy talán egy hang vagy fogalom visszahoz valamit az én Kellanemből. Az éles nyelvű Lizzy Bennettnek és az ő Mr. Darcyjának találkozása töltötte be a kabint, Kellan pedig lassan megnyugodott. Nem voltam biztos benne, hogy mi okozta; én, a történet szépsége vagy mert rájött, hogy egyelőre nem akarom bántani. Minden esetre annyira elmúlt belőle az irántam érzett harag, hogy Vicky lazított a catena szorításán, és engedte, hogy a szerelmem velem szemben lekuporodjon a földre. Kellan nem figyelt rám, nem vett tudomást rólam. Egyszerű háttérzaj voltam a számára, de hinni akartam benne, hogy rólam. Tudja, hogy mellette vagyok, és törődöm vele. Lehetetlen volt erre a lényre másként tekinteni, mint az én Kellanemre. Hannah megmondta, hogy az ő emlékei, a lelke és ezzel az egész lénye bekerült az eviláginak a testébe. Nem kell különbséget tenni. Jó sokat elolvastam a könyvből, mire úgy éreztem, muszáj megmozdulnom, különben végleg megmerevednek az izmaim. Csak ekkor vettem észre, hogy Kellan elaludt. A teste még így is gyakran megrándult, gyakrabban, mint szerettem volna, de hajának sűrű függönye alatt látszott, hogy a szeme zárva van. Mennyire szerettem volna hátrasimítani a haját, hogy végre tisztán lássam az arcát. Csak érezni, hogy ott van, és befészkelni magam a karjaiba, hogy biztosítsam, minden rendben lesz. A szavát akartam venni, hogy többé nem hagy el,

és megígérni neki, hogy jobban fogok vigyázni rá. Becsuktam a könyvet, és a mellkasomhoz szorítottam, mintha ezzel le tudtam volna csillapítani a vitustáncot járó szívemet. - Bárcsak megszólalnál! - suttogtam elhalóan, miközben könyyek homályosították el a látásomat. - Bárcsak emlékeznél! Kellan mozdulatlanul feküdt a földön, a lábait maga alá húzva. Már alig fedték a testét a rongyok, nem volt kérdés számomra, ha a tudatánál lenne, gyűlölné, hogy ilyen állapotban van. Elhatároztam, hogy Wentworth ruháiból lehozok neki néhányat, és valahogy ráveszem, hogy fürödjön meg. Talán a Zsoldos segíthetne nek.... Bár ez nem túl valószínű. Hihetetlen volt számomra, hogy újra itt van velem, én pedig szinte megöltem az érintésemmel. A hangom elcsuklott, félő volt, hogy összeomlok. Ideje volt az önmarcangolásnak, és ideje a feltöltődésnek. Egy kis távolságra volt szükségem. Az Austenkönyvet a szoknyám oldalsó zsebébe csúsztattam, a cipzárt is behúztam, hogy védve legyen. Nem vártam tovább, határozottan felegyenesedtem, és leküzdöttem a késztetést, búcsúzóul megérintsem Kellant, aztán Vickyhez fordultam, már megnyitotta nekem a rácsot, így könnyedén kiléptem hozzá a mágikus közegbe. A Catem csak azután nézett rám, miután újra rácsukta Kellanre a mágikus ketrecet. - Maradj itt vele! Mindjárt visszajövök - mondtam, ő pedig rezzenéstelen tekintettel viszonozta érzéketlen pillantásomat.Már fordultam az ajtó felé, amikor megláttam Vicky pislantását. Lehunyta a szemét, és épp csak egy másodperccel tovább tartotta csukva, mint ahogy pislogás közben szokás. Az érzelmei megnyilvánulása ellen küzdene? A lelkiismeret-furdalás éles tőrként hasított belém, és szétcincálta a pozitív énképem utolsó maradványait is. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Kinek képzelem magam, hogy elítélek egy olyan ősi lényt, mint a Cat? Hiszen én itt csak ember vagyok. Ember, akit óvni kell, nehogy összetörjön, mielőtt visszatér korlátlan hatalmához.

Vickynek nem lenne kötelessége engem szolgálnia ebben a világban. Otthon kellett volna megvárnia, míg visszatér az ő bíborhajúja, de ő elkísért. Velem jött a bizonytalanságba, én pedig a lehető legkegyetlenebb viselkedéssel hálálom meg neki. A tüske még mindig bennem volt. Engedte Kellant meghalni. Tudtam, hogy ezt soha nem fogom neki elfelejteni, viszont az ítélkezés nem az én dolgom. A kezem már a kilincsen volt, de megtorpantam a nyitott ajtóban. - Vicky... — Ahogy rám nézett, az arca újra felvette a kifürkészhetetlen kifejezését, de ettől már nem hátráltam meg. Kezdtem megtanulni olvasni a barna szempárban. Köszönöm... Mindent köszönök! Nem vártam meg, mit reagál. Nem akartam, hogy hirtelen felindulástól vezérelve a lábaim elé vesse magát, vagy biccentsen, hogy megértette. Csak azt akartam, hogy tudja, örülök, hogy mellettem áll valaki a másik világból. Végigsiettem a folyosón, a fekete falak mintha össze akartak volna nyomni, ezért fürgébben szedtem a lábam. Nem értettem, miért kell Wentworth csónakjának sötétnek lennie kívül-belül. Nem lenne szebb valami mahagóniárnyalat belül, kívül az oldalán pedig hófehér, az orránál egy névvel? Más normális csónak így néz ki, a Zsoldos hajója koromfekete volt. Mint egy fekete lyuk a folyóban. Nem ismertem a csónakokat, különösen nem a hajónak nevezett többszintes, extrákkal felszerelt csónakokat, de sikerült rájönnöm, hogy ha a soron következő létrán mindig felfelé haladok, hamarosan el kell érnem a fedélzetet. Útközben beletúrtam hosszú hajamba, és reménykedtem, hogy Moriah kölcsön tud adni egy hajkefét, mert a Cat táskájába semmi pénzért nem nyúltam volna bele. Úgy számoltam, hogy most már az utolsó létraforduló következik, amikor tompa zaj hallatszott, a hajót valami erő

megtaszította és oldalra dobta. Rémülten merevedtem mozdulatlanná. Valahogy éreztem, hogy még több dörrenés is lesz, s csak a másodikat követően voltam képes megmozdulni. Tudtam, hogy nem Kellan támad. Reméltem, hogy most is békésen szunyókál a mágiamentes ketrecében. E gondolat miatt szégyenkezve léptem fel a fedélzetre. A napfény szinte az arcomba vágott, hunyorogva is alig láttam valamit. Egy hatalmas árnyék vetődött rám, de nem láttam, kié. - Jorja! - Wentworth ordítása tőlem nem messze harsant. A hangjában annyi fojtott indulat feszült, hogy összerándultam tőle. - Mondtam, hogy hagyd békén a ferust! Szétszedi a hajómat az a fenevad! Jorja? Jorja a hajón van? Azt hittem, halott. Ha viszont életben van az azt jelentette, hogy sikerült átjönnie Hamuvárosba, ahogy ígérte. Segíthet Kellant megnyugtatni a durvább pillanataiban, és nem kell a catena erejét használnunk. Sűrűn pislogtam, nagyon irritálta a szememet a nap erős fénye. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mennyi ideig lehettem odalenn Kellannel? Fogalmam sem volt róla, mindenesetre a nap már magasan járt, úgy véltem, dél körül lehet. Riasztó volt a gondolat, hogy újabb napot hagytunk magunk mögött, ugyanakkor megnyugtató volt, hogy ezt a napot Kellannel töltöttem. Kinyitottam a szemem, és végre legalább körvonalakat láttam. Mozgó fekete árnyakat, amik ingerülten hadonásztak egymás felé. Ez az árnyjáték nem volt nyugalmas. Nekitámaszkodtam a feketére festett fedélzeti ajtónak, és a félfába kapaszkodva vészeltem át a következő lökést, ami a hajót érte. - Menj a francba, Zsoldos! Hozzá sem nyúltam a kis kedvencedhez. Néhányszor becsuktam a szemem, hogy tisztábban lássak de közben egy pillanatra sem szűntem meg figyelni a hangokra. Istenem! Ez tényleg Jorja volt, és éppen Wentworthszel vitatkozott valamiről, amit nem értettem.

A fedélzet árnyékba borult, így amikor felnéztem, már sokkal tisztább kép jelent meg előttem. Jorja a kormánynál térdelt Moriah-t próbálta felnyalábolni a földről. Rossz sejtéseim voltak mi lehet az. Wentworth hosszú léptekkel haladt el mellettem figyelemre sem méltatva. Az arcán aggodalom, harag és kétség váltakozott. - Egy ferus soha nem támad ok nélkül, démonlány! – jegyezte meg vitriolos éllel a hangjában. Kinézett a csónakja oldalára, az arcán felismerés villant, ahogy a pillantása továbbsiklott a part felé. - Ez nem a ferus. Ez az utánfutód, Jorja! Tartsd a védőhálót! Nem értettem, miről beszél. Mi az a ferus? És miért tartana fenn Jorja védőhálót a saját utánfutójával szemben? Zavaros volt minden, a fejem kóválygott, mégis tobzódott bennem a boldogság Kellan miatt. - A rohadékok! Átcsúsztak utánam az Ostiumon. Nagy gáz lehet Chaosban, ha Lucas ezt engedte - hallottam Jorja fojtott hangját, majd Wentworth ellenséges morgását. Lucas. Mennyire hiányzott! Boldoggá tett volna, ha csak egy pillanatra is megláthatom érett bölcsességtől barázdált, napbarnitott arcát, vagy a fejemben meghallom vigaszt nyújtó hangját. Milyen büszke lett volna Kellanre, ha látja, mit ért el ilyen rövid idő alatt. A totális őrülettől a sebgyógyításig. - Claire? - nem tudtam megállapítani, ki szólított. Abban sem voltam biztos, hogy nekem szóltak. Inkább megállapításnak tűnt, mint aggodalom vagy kíváncsiság nem volt benne. Talán Jorja vett észre. Valami az arcomra hullt. Nedves volt. Odanyúltam a járomcsontomhoz , és letöröltem egy esőcseppet. Elléptem az ajtótól, és egy ingerült széllökés azonnal belekapott a hajamba. Eddig észre sem vettem, hogy ennyire fúj a szél. Wentworth tar koponyáim megcsillant a felhők mögül néha-néha előbukkanó nap fénye. Az égen haragosszürke felhők gomolyogtak viharosan, úgy

vonultak felettünk egy adott irányba, mintha rájuk parancsoltak volna. Újabb dübörgés rázta meg a hajót, de ezúttal tompa villanást is láttam a szemem sarkából. A következő pillanatban rádöbbentem, hogy támadnak minket. Tisztára, mint David egyik kedvenc filmjében, A Karib-tenger kalózaiban, csak itt ágyúgolyók helyett átkok és ártások röpködtek a levegőben. Váratlanul valaki keményen megragadta a karomat, és úgy megrázott, hogy a fogaim is összekoccantak. Hogy abbahagyja, megfeszítettem a testem, és haragosan öklöztem a mellkasába. - Mi bajod van? - kérdezte Wentworth, de továbbra sem eresztett. - Kellan érintése után egyáltalán nem esett jól egy másik férfi közesége. Sőt... - Mi folyik idefenn? - Hé, minden oké veled, Bíborhajú? Furcsán nézett rám. Nem úgy, mint aki azért aggódik, mert hülyeséget csináltam, mint például felsétáltam egy olyan fedélzetre, amit éppen támadnak. Nem. Wentworth úgy nézett rám, mint akinek maradéktalanul elment az esze. Aggodalom csillant természetellenesen kék szemében, én pedig hirtelen nem éreztem mást csak hogy örülök, amiért itt van velem. - Miért ne lenne oké? Amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban én vagyok, és jól vagyok, az agyam irányítását pedig semmilyen földönkívüli nem vette át, végre elengedett. - Tudod, mióta voltál odalenn? Kezdett elegem lenni a kérdéssel kérdésre játékból. - Néhány órája? Wentworth végigszántott sima fejbőrén, és olyan nagyot sóhajtott, hogy az erejével egy ragasztott parókát is könnyedén lekapott volna bárki fejéről. Mielőtt bármelyik kérdésemre felelhetett volna Jorja kiáltása vonta magára a figyelmünket. - Áttörik. Hárman túl erősek ellenem, és...

Nem tudta befejezni. A kormánykeréknél állt, amikor a magasba tartott karja egyszer csak rándult egyet. Mintha rácsaptak volna a kezére, utána összerándult az egész teste, és hátraesett. A robaj ezúttal tőle érkezett, ahogy nekivágódott a csónak túlsó oldalának Jorja fájdalmas nyögéssel zuhant a padlóra, úgy tűnt, beszorult a levegő a tüdejébe. - Mi történt Moriah-val? - Semmi baja, csak elájult. Maradj itt! - tolt vissza Wentworth a lejárati ajtó biztonságosnak látszó takarásába, majd rohant, hogy újabb védőfalat vonjon imádott csónakja köré. Nem voltam benne biztos, hogy pontosan mit is akar megvédeni, a járművét, vagy mindenkit, aki rajta tartózkodik. Nem vettem figyelembe a parancsát. Lehúztam a fejem, és félig meggörnyedve osontam Jorja felé. Annyira örültem, hogy itt van, és bár felfordult a világ körülöttünk, ahogy odaértem, első dolgom volt megölelni őt. Noha már kapott levegőt, elakadt a lélegzete, amikor a karomat a válla köré fontam. Jellegzetes illata beszivárgott az orromba, az esszenciáját akkor sem tudtam volna elfelejteni, ha akarom. Könnyű volt, és friss, valamivel kesernyésebb illatú, mint a citrom, leginkább a bergamottra emlékeztetett. - Miért ölelgetsz, amikor lényegében nem is kedveljük egymást? - morogta, és olyan végtelenül tiszta komolysággal tekintett rám, kitört belőlem a nevetés. Ha lehet, erre még jobban elképedt, kék szeme pedig már biztosan nem tudott volna ennél tágabbra nyílni. - Az agyadra ment a hamuvilági klíma? Wentworth nagy hévvel robogott felénk, az arcán haragos kifejezéssel, mint aki képes egy Tormentor átokkal mindenkit kivégezni, aki ártana nekem, de én csak nevettem. Kicsit hisztérikus voltam, ez tény, de csak addig, amíg a következő ártás elsiklott Wentworth válla mellett, becsapódott a kormánykerékbe, és használhatatlanná robbantotta. - Csak örülök neked. Ennyi - magyaráztam Jorjának, és

segítettem neki talpra állni. - Ennyi? Meg akartalak ölni! Nem is egyszer, erre te azzal jössz, hogy örülsz nekem? - Láttam rajta, hogy tényleg nem ért, de csak elnézően csóváltam a fejem. Wentworth legalább ilyen elképedt arccal ért oda hozzánk. - Mi az ördögöt csináltok? Ez nem egy flancos traccsparti egy giccses hajón, hanem három rohadt démon átkokkal és gyilkos szándékkal, az én hajómon. Nem kéne legalább fedezékbe vonulnotok? Jorja a rá nagyon jellemző blazírt nyugalommal adott magyarázatot. - Claire örül nekem. Mit csináltál az agyával? Tökéletesen komikus helyzet volt, de ahogy észrevettem Wentworth sérülését, elkomolyodtam. A vállán találták el. Mintha a saját izzó nyílvesszője súrolta volna, fekete pólója végighasadt elővillant alóla sérült bőre. Nem volt komoly, engem mégis zavart. Amint felém lépett, megragadtam a karját, és lehúztam magamhoz. Egyszerre csillant fel az arcán a kíváncsiság és a meglepődésde engedte, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a sebét. - Annyira sajnálom! — suttogtam. Nem címeztem igazán senkinek, mégis szerettem volna, ha mindannyian tudják, mit érzek. Levettem a lábamról a teljesen tiszta, ép kötést, amire nekem már nem volt szükségem, és a szakadt ruhán át rácsúsztattam Wentworth sebére. A ragasztócsík már nem tapadt olyan tökéletesen, mint amikor Moriah feltette a combomra de addig biztosan kitart, míg lenyugszanak a kedélyek. Akkor lesz alkalom kitisztítani a sebét, és friss kötésre cserélni. Újabb és újabb hideg esőcseppek hullottak ránk a viharfelhőből, melyek végképp legyőzték a napot, és nem engedték áttörni a fényét. Hamarosan már patakokban folyt az arcunkon a víz.

- Mit sajnálsz? — érintette meg a vállam Jorja, összezavarodva. Nem te okoztad a sérülését. Elveszetten viszonoztam az érintést. - De igen. Bár nem közvetve, de ha nem lennék itt, akkor.... Úgy értem, ha... - Mit? Úgy érted, ha nem lennél itt, hogy megmentsd Kellant akkor senki nem sérült volna meg? — Jorja annyira megvetőenej tette ki ezeket a szavakat, hogy máris visszasírtam az alteregóját. Wentworth nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy a helyére igazítom a pólóját. Jorja viszont nem hagyta annyiban a témát, és hogy biztosan figyeljek rá, megragadta az államat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Itt és most senki nem azért van itt, mert ez a véletlenek különös sorozata. Mindnyájan hoztunk egy döntést, és ismertük a vele járó következményeket! Nos, mindenki, kivéve talán ő intett a fejével a mocorgó Moriah felé, de azonnal visszatért hozzám. Keményen fúrta sötétkék tekintetét az enyémbe. Mind tudjuk, mit csinálunk, és mindenkinek megvan a maga akár betegesnek tűnő indoka, elhiheted nekem. - A szemed még mindig vörös — szúrta közbe Wentworth. - A te dolgod Kellan! - kontrázott Jorja. - És hogy életben maradj, még legalább tizenegy napig - a végszó persze a Zsoldosé volt. Ugrált közöttük a pillantásom. - Hátborzongató, amikor ennyire egyetértetek, ugye tudjátok?jegyeztem meg, miközben gyanakodva méregettem őket. Aztán hirtelen felfigyeltem a csendre. Csak az ég háborgó morajlása hallatszott, és az esőcseppek csöndes csobbanása, ahogy a folyó vízének ütköztek. — Miért nem támadnak minket? Wentworth gúnyosan nézett rám. - Varázslat, emberlány. Ez bizony varázslat. - Nagyon vicces - húztam el a számat. - Hogy van a lábad?

Éreztem, ahogy felragyog az arcom, öntudatlanul is mosoly öntött el és büszkén mutattam a combomat, ahol egyetlen karcolás és vércsepp sem maradt Kellan beavatkozása után. - Megcsinálta! - Istenkém! - horkant fel Jorja, ahogy közelebbről megszemlélte a lábam. - Te mosolyogsz, Kellan gyógyít. Mehetünk haza? Elpirultam a mondat kétértelmű élén, de azért a fejemet felszegve válaszoltam. - Majd képes lesz rá tudatosan is. Jorja arckifejezése megváltozott, a pillantása kifürkészhetetlenné vált, és elnézett mellettem a távolba. - Efelől nincs kétségem. Bármit megtenne érted. Még a halálból is képes lenne visszatérni... - Nem halott — jegyezte meg Wentworth, és vidáman rám kacsintott. Fogalmam sem volt, mi késztette ilyen jókedvre. – Csak megtébolyodott. Égnek emeltem a szemem, aztán hirtelen észbe kaptam. - Nem válaszoltál. Mennyi ideig voltam lenn? - Nem te kérdezted, hanem én - mutatott rá, de megrovó arc kifejezésemre megtette, hogy felvilágosít. - Tegnap délután mentél le. Nem tudtunk többé bejutni a kabinba, miután én kijöttem. - Hogyhogy? - Talán a Cated nem engedett be. - Megvonta széles vállát. Vagy létrejött egy védelmi burok odabenn, amire szükségetek volt. - Igazából fogalmunk sincs - szakította félbe türelmetlenül Jorja, és a kormánykerékre mutatott. - Ezt meg tudod javítani? A kormánykerékből nem maradt más, csupán egy nagy kupac hamu. A lábam furcsán állt, mintha egy lejtőn támaszkodtam volna, amely úgy dől egyre nagyobb szögben, ahogy haladok előre. Rossz hangulat tört rám, és fenyegető ómenként rohant végig a gerincemen.

- Nem, mivel nem vagyok varázsló — felelte Wentworth kelletlenül. - És mert ez rohadtul nem hajó, feltételezem, mentőcsónak sincs — csattant fel Jorja ingerülten. Az eső egyre dühösebben csapkodta az arcomat, a hajam már csimbókokban lógott a nedvességtől, és a szél bejutott a ruháim alá is, Wentworth ebben a pillanatban nem figyelt ránk, Moriah-t próbálta eszméletére téríteni, de hiába, a lány továbbra is öntudatlanul feküdt a hideg padlón. - Szedjétek össze, amire szükségetek van! - szólt hátra Wentworth a válla fölött. - Mi? - sikkantottam, és már meg kellett kapaszkodnom, hogy ne csússzak hátra a lejárati ajtóig. - Süllyedünk? - Bravó, Bíborhajú! Haragos pillantást vetettem a Zsoldosra. - Fejezd be! - kiáltottam, és a vörös démonhoz fordultam. – Jorja, Kellan lent van. Nem megyek nélküle sehová! - Ahogy én sem! - kiabált vissza. - Tudhatnád... - Érte megyek — mondtam, és már indultam a csúszós hajópadlóm, amikor Wentworth elkapta a karomat. - Egy francot mész te le oda! Tiltakozni akartam, de ekkor kivágódott a kabinhoz vezető lejárati ajtó, és megjelent Kellan, a karjában Vickyvel. Jorja sóbálvánnyá dermedt. Biztos voltam benne, ha a mutatóujjammal megbökném, tömör betondarabként vágódna oldalra. Wentworth viszont azonnal támadó pozíciót vett fel, mintha csak arra várna, hogy mikor teperheti le Kellant. Elengedte a karomat, és már indult volna Kellan felé, ám ekkor én ragadtam meg az övét. - Mit akarsz csinálni? — Láttam rajta, hogy nem fog válaszolni. Az állkapcsán folyamatosan rángatózott egy ideg, a karja pedig megfeszült az ujjaim alatt. - Azt sem tudod, mi történt.

- Szerintem ez teljesen egyértelmű. - Igen? Igen! Szerintem is! — kiáltanom kellett, hogy túlharsogjam a folyamatos mennydörgést és a fülembe süvítő szelet. - Lent hagyhatta volna megfulladni, ehelyett felhozta. Megmentette a Catem életét. Nem bánthatod! Wentworth csodálkozva fordult félig vissza felém. Rikító kék szemében csalódottságot és megbántottságot véltem felfedezni. Erős ujjaival gyöngéden lefeszegette a karját markoló kezemet, közben mély, dörmögő hangján beszélt hozzám. - Igen, én is pontosan ugyanerre jutottam, ahogy meglattam őket. Viszont a Cat nem az a fajta, amelyik sokáig kibírja vizesen. Az egyetlen mód, hogy végezz egy Cattel, ha vízbe hajítod. És a tied most épp bőrig ázott. Atyaég! - Sajnálom! - érintettem meg ismét a karját. - Erről fogalmam sem volt. Csak azt hittem... - Tudom, mit hittél - vágott közbe fagyosan. - Talán ideje lenne elkezdened bízni bennem, Bíborhajú! Hosszan nézett le rám különösen fénylő szemével, majd meg fordult, és lassan Kellan felé közelített. Jorja továbbra is mozdulatlanul állt mellettem. Megrendülten figyelte, ahogy a Zsoldos meghökkentően lágy erőszakossággal átveszi Vickyt, és a csónak elejébe viszi, ami valószínűleg utoljára tűnik majd el a vízben. Tisztára, mint a Titanic. Annyi különbséggel, hogy ez a csónak nem fog kettétörni, sőt talán elsüllyedni sem úgy, ahogy képzeltem. Ugyanis még mindig mozogtunk. Nem csak süllyedt a mély felé a csónak, hanem közben haladt is előre, és ha mindez nem lett volna elég, ráadásul olyan sodrásba kerültünk, ami már mindenképp veszélyeztette a biztonságos partra jutásunkat. Miután Wentworth előrevitte Vickyt, Kellan tétován nekitámaszkodott a fedélzetajtónak. Lehunyta a szemét, és úgy tűnt, a mintha érzékszervével próbálja felfogni a környezetét.

Öklét kinyíitotta és összezárta, mintha tetszene neki, ahogy az esővíz lemossa róla a piszkot, amely ki tudja, mióta gyűlt már rajta. Szerettem volna odamenni hozzá, hogy átöleljem, és megköszönjem neki, amit Vickyért tett, de nem éreztem helyesnek megzavarni. Egy kis szabadság bizonyára jót tesz neki, nem árt vele sem magának, sem másnak, így hát inkább másfelé tereltem a gondolataimat. - Jól vagy? — fordultam Jorjához, aki továbbra is dermedten állt és figyelt. Nem tudom, a hangom vagy a kérdésem miatt, de végül elfordította a tekintetét Kellanről. - Emlékszik rád? Túl váratlanul ért a kérdése ahhoz, hogy el tudjam rejteni arcom fájdalmas rándulását. Kényszeredetten elmosolyodtam. - Önmagára sem emlékszik. Nem akartam magyarázkodni, különösen nem egy viharbombán csücsülve. Jorja azonban sokkal erősebb volt annál, hogy fennakadjon a részleteken, már képes volt félretenni a saját érzéseit. A szerelme Kellan iránt annyira mély és mágiával terhelt volt, hogy tudta, mint nő, kizárólag én létezem Kellannek, pont úgy, ahogy ő az egyetlen férfi a számomra. Jorja bólintott, és a tekintete visszatévedt a féldémonra. - Majd fog. - Ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha legalábbis maga Hannah adta volna a szájába a szavakat. Én pedig talán a túlzott naivitásom, talán a remény miatt, de hittem neki. A szemem sarkából mozgást érzékeltem. Amikor odanéztem, örömmel vettem tudomásul, hogy Moriah végre magához tért, és nem az esetleges sérüléseit keresgéli, hanem azon bosszankodik, hogy egy helyen elszakadt a szoknyája. - Légy átkozott, W! Ostoba! - kiáltott előre a csónak orrába, ahol Wentworth épp egy sötétzöld gumicsónakba helyezte el Vickyt.

Bűntudatom volt, amiért nem ott vagyok, ahol szükség lenni rám, és nem értettem, Moriah miért szidja egy kocsmárosnét megszégyenítő szókincsével a bátyját. Elindultam Kellan felé, hogy elvezessem valami kevésbé veszélyes helyre, mondjuk a gumicsónakba, de már nem értem oda hozzá. A következő perc már azelőtt lejátszódott a fejemben, mielőtt felfoghattam volna, mi történik. A távolban megmozdult valami. A part felől embertörzs vastagságú farönkök kezdtek száguldani a levegőben felénk, méghozzá óriási sebességgel. Moriah nem vette észre, hogy az első egyenesen felé tart. Kellannel egyszerre kezdtünk rohanni. Látszott, hogy nem tudatosan cselekszik. A szemét lehunyva tartotta, a megerőltető fénytől könnyek folytak végig az arcán. Bár a vihar miatt besötétedett az ég, annak, aki egy zárka teljes sötétségéhez volt szokva, még ez is túl erős volt. Kellan ösztönösen cselekedett. A farönk keresztülrepült a hajón, Kellan az utolsó pillanatban félrelökte Moriah-t, így viszont őt érte az ütés. A gót lány a földre esett, majd döbbenten fordult hátra, hogy megtudja, mi történt. Közben Wentworth felpattant Vicky mellől, és felénk rohant, Jorja pedig rémülettel telve kiáltott rám figyelmeztetően, de hiába. Amikor Moriah a földre zuhant, Kellant eltalálta a rönk és áttaszította a korláton. Ellöktem magam, és akkorát ugrottam, hogy legalább háromméternyi távolságot repültem. Elkaptam a bal kezemmel Kellan alkarját, de túl nehéz volt, így csak húzott lefelé magával. Átrántott a korláton, rémülettől tágra nyitott szemekkel néztem a fekete hullámok fodraiba, ahogy közelednek az arcom felé, és már szinte éreztem is, ahogy körbeölelik a testem. Ekkor hirtelen rántást éreztem a jobb csuklómon, és a zuhanás abbamaradt. Minden erőmet összeszedve néztem fel és láttam, hogy Jorja megpróbál mindkettőnket megtartani. - Engedj el! - kiáltottam fel neki. Kellan már a folyó sodrásában volt, éreztem, hogy egyre

jobban kicsúszik az ujjaim közül, pedig már a körmeimmel is kapaszkodtam bele. Jorja a hullámokon keresztül rátalált a pillantásomra. Mindannyian tudtuk, hogy ilyen sebesség mellett még Wentworthszel együtt sem bírna kihúzni bennünket, arra pedig semmi esély nem volt, hogy rövid időn belül újra megtaláljuk Kellant, ha egyáltalán túléli az örvényt. - Majd megkeresel! - biztattam, és hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, elengedtem a kezét. - Engedj! Mi értelme lett volna Jorjának megmentenie, ha Kellan a folyó rabjává válik? Az érintése okozta fájdalom ellenére is szorosabbra fontam az ujjaimat Kellan csuklója köré. Lenéztem, és a ránk zúduló víztömegen keresztül is láttam a szemében felvillanó zavartságot. Fogalma sem volt róla, miért kockáztatom a saját épségemet, az életemet őérte. Nem tudta, mit jelent nekem. Ő még mindig nem Kellan volt. A következő vízsugárral éreztem, hogy a jobb csuklómon megszűnik Jorja szorítása, és a vad örvény magával ragad a mélybe. Már nem láttam Kellant, csak testének körvonalait éreztem, ahogy mellésodródtam. Végre az ő ujjai is ráfonódtak az én csuklómra. Egy örvény ismét széttépett minket, őt előrevitte, engem a mélybe rántott. Nem küzdöttem, tudtam, hogy hiábavaló lenne. Inkább átadtam magam a sodrásnak, hátha így könnyebben utolérem őt. Fulladtam, az oxigénem lassan elfogyott, amikor rántást éreztem a fejemen. Azt gondoltam, a hajam beakadt egy kiálló ágba, vagy valamibe a víz alatt. Azonnal rájöttem a tévedésemre, amikor váratlanul a felszínre kerültem, a fájdalmas húzás megszűnt, és Kellan keze vaspántként kulcsolódott a karomra. Kitörölte az arcomra tapadó nedves hajamat, és kifürkészhetlen pillantást vetett rám. Abban a másodpercben bármit megtettem volna, hogy örökké úgy maradjunk. Egymás kezét szorítva értük el a szakadék szélét, és a csillogó vízfüggönyben elvesztünk mi is. Lezuhantunk.

12. Acélbetét és porcelán „Én bizony nem félek a bűntudattól — úgyis hamar elmúlik.” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Kellan A VÍZ CSONTREPESZTŐEN HIDEG VOLT. Belekapaszkodtam az egyetlen meleg dologba, amit magam körül éreztem. A lány volt az. Tudtam, hogy ő az. Az utolsó, amit még láttam, elengedi a kezet, ami tartotta, de nem értettem, miért. A démonlány felhúzta volna, biztonságba kerülhetett volna, még ha én eltűnök a hullámok között is. Lent voltunk a Cattel, amikor betört a víz a hajóba. Szerencsétlen macskalány mielőtt elvesztette az eszméletét, még megszüntette a mágiazárat a zárkámban, így ki tudtam jönni abból a pokolból. Többé nem foglalkoztam vele, nem érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy azonnal éreztem lazulni a béklyókat a végtagjaimon. Szabad voltam. de valami mégsem volt rendben. Ott akartam hagyni a Catet, hadd pusztuljon az egyre magasabb vízben, de annyira szánalomra méltó volt, ahogy mozdulatlanul hevert a lábaim előtt teljesen elázva. Ismerve a fajtáját még öt perc és kimúlt volna. Itt kéne hagyjalak, mielőtt visszatér az erőd, és újra a catenád fogja leszek - mormoltam neki, de ő csak feküdt, mintha máris kimúlt volna. Az ajtóból fordultam vissza érte, s közben magamat szidtam. - Jobb volt érzelemmentesen gyilkolni, mint érzelmek miatt meghalni! De éreztem a kötődést közte és a lány között, ez volt az oka hogy átfutott az agyamon, jobb lenne, ha mellette lenne, mintsem itt pusztuljon. Csak ezért vittem fel. A lány miatt. Lassan már minden tiszta pillanatomban ő töltötte ki a gondolataimat. Nem értettem,

miért van velem, miért hallom a hangját folyamatosan, csak azt tudtam, hogy szükségem van rá. Mindkettőnket magukkal vittek a hullámok, nem tehettem mást, minthogy markoltam a lány kezét, ráfontam az ujjaim vékony csuklójára, és szorosan tartottam. Könnyedén összemorzsolhattam volna, hisz olyan törékeny volt, akár a porcelán. Porcelán kisasszony, suttogtam magamban. Előbb hallottam a zajt, mielőtt megláttam volna, hogy a lány rémült pillantással próbál a víz felszínén maradni, amikor két hullámverés között felbukkantunk. Tudtam, hogy a zúgok általában vízeséssel végződnek, ritkább esetben hosszú örvények, kisebb csuszamlások után újra nyugodt folyammá szelídül a víz. Felkészülten vártam a következő hullámot. Az egyik örvény megcsavart, a víz alá rántott, majd nagy erővel a felszínre lökött. Közben éreztem, ahogy a lány körmei végigszántják az alkaromat, mielőtt kisiklik az ujjaim közül. Éreztem, hogy a harag elborítja az elmémet, és a szememre fekete függöny ereszkedik. Azt mondják, a düh vörös, de tévednek. Az én haragom sötétebb volt, mint a legfénytelenebb éjszaka, és mélyebb a legnagyobb óceánnál is. A düh bennem élt, mozgott, lélegzett, és ha egyszer elszabadult, már semmi nem állíthatta meg. Fájdalom szaggatott az érintésére, de közben gyűlöltem a gondolatot, hogy a lány hátramaradt valahol mögöttem, és haragudtam magamra, amiért törődöm vele. Egész életemben soha senkit nem érdekelt, mi történik velem, erre megjelenik ő, és kiszabadít a pokolból. Próbáltam szembefordulni a sodrással, lebuktam a víz alá, hogy megtaláljam, de csak a habosan tajtékzó folyóval kerültem szembe minden oldalról. A hajam sem könnyítette meg a látásomat, a fény pedig még itt, a víz alatt is túl erős volt. Kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem,

hátracsaptam gubancos tincseimet, de azok továbbra is makacsul tapadtak az arcomra. Semmit nem láttam. Fájt a fejem. Olyan rég volt hasznos számomra a látás, hogy egészen elfelejtettem, milyen, amikor ezt az érzékszervemet használom. Csalódott ordításomat elnyelte a vízesés mély dörgése, ám ekkor valami végigsúrolta a kézfejemet. Olyan puha volt, először abban sem voltam biztos, vajon tényleg éreztem-e, vagy csak odaképzeltem, de nem volt időm kockáztatni. A víz alá merültem, csak reméltem, hogy jó irányba indulok. Előrenyújtottam a karom, és újra éreztem a simítást. Azonnal rámarkoltam. A haja volt. A hosszú, sötét haja, amibe már annyiszor bele akartam temetni az arcomat, hogy érezzem az illatát, a puhaságát. Erősen tartottam, miközben a felszín felé rúgtam magunkat a lábammal. Ahogy áttörtem a sűrű vízen, őt is felhúztam magamhoz. Elengedtem a haját, de közben a derekára fontam a karomat. Ahogy egymáshoz simultunk, a fájdalom azonnal lecsapott rám. Olyan mélyre rántott, mint a vízesés, ami már néhány méterre előttünk zúdult hangos morajlással a semmibe. A levegő kiszorult a tüdőmből, az egész testemet összepréselte a kín. Már csak néhány másodperc. A fájdalom messzire rántotta tőlem. Éreztem a szél vad zúgását a fülemben, és láttam, ahogy a folyó véget ér közvetlenül előttünk. Az utolsó pillanatban nyúltam ki, hogy elkapjam a kezét. — Menekülj! — kiáltotta gyöngén, és bár hallottam a hangját, de valahogy őrültségnek tűnt valóban megérteni a szavai jelentését. Egyedül sikerült volna partra evickélnem, de képtelen voltán engedni a karját. — Nem! — kiáltottam minden meggyőződés nélkül. Éreztem az ujjait a csuklóm köré fonódni, én pedig erősebben szorítottam az alkarját. Próbáltam magam felé húzni, de a víz

habosan gyöngyöző folyama erősebb volt nálam. Elértük a szakadék szélét, és hirtelen súlytalanná váltunk. A zuhanás éppen olyan volt, mint a rémálmokban, amikor látod, hogy közeledik a föld, de nem tehetsz ellene semmit. A gyomrom torkomba csúszott, a hideg a csontomig hatolt, már nemcsak a nedvesség, hanem a szűnni nem akaró szél miatt is. Hiába próbálni megtartani a lányt magam mellett, a víz miatt síkossá vált a bőrünk, és szétcsúsztunk. A harag újra elöntött, de küzdöttem ellene. Mintha fekete selyemfüggönyt terítettek volna a tájra, mindent feketefehérben láttam. Sokáig zuhantam, és megőrjített, hogy nem hallom a lány sikolyát, kioltását, nyöszörgését, akármit. Fájdalmas volt a becsapódás. Mintha több száz ostorcsapás marta volna a testem, és a hideg víz hirtelen forrónak tűnt, ahogy elmerültem. A felszínre küzdöttem magam, és azonnal körbeforogva keresni kezdtem a lányt. De újabb akadállyal kellett szembenézem, a vízesés arrébb lökött a középpontjától, és nekicsapódtam egy kiálló sziklának. A tekintetem folyamatosan a mélységet fürkészte, míg felkapaszkodtam. A kő csúszott elázott ujjaim alatt, és a lányt sehol nem láttam felbukkanni. A mélyben sem láttam, és a szikla környékén sem. Sehol egy sötét árny, amire rávethettem volna magam. Egyszerre éreztem pánikot, hogy elveszíthetem azt, amit csak most találtam, és haragot, amiért engedtem, hogy valaki ennyire az irányítása alá tudjon vonni. A partra kellett volna úsznom, vagy sodródnom, bármit, csak ne itt gubbasszak, arra várva, hogy ez a vadidegen lány mikor bukkan elő a halálos örvényből. Nem értettem, mi történik velem. Nem tudtam, hogyan sikerült meggyógyítanom olyan szavakkal, amiket azelőtt soha nem ejtettem ki a számon. Egyáltalán, hogy voltam képes a beszédre, amikor hosszú évek óta nem használtam ezt a fajta kommunikációt. Körbefordultam a csúszós sziklán, és ekkor megláttam őt.

Csupán egy villanásnyi időre vettem észre, ahogy a keze felbukkant a hullámok között, de tudtam, hogy ott van. Az ujjai alig észrevehetően, de megmozdultak, mielőtt egy fekete hullám ismét magával ragadta. Ennyi nekem elég volt, hogy újra a habok közé vessem magam. Teljesen elment a józan eszem, villant át az agyamon, de nem tehettem róla. Olyan hatalom vette át bennem az uralmat, amit nem tudtam irányítani, aminek nem lehetett parancsolni, mert olyan mélyről fakadt bennem, hogy ha megtagadom, azzal én magam hajtom a fejem a guillotine alá. Nem pusztán sodródtam az árral, hanem rá is segítettem néhány rúgással. Gyorsabban haladtam előre, mint egy hal, de hiába. Elvesztettem a víztömegben. Csalódott ordításom sűrűn bugyborékolva tört a felszínre. Ösztön. Veszélyesebb bármilyen józanságnál, és pusztítóbb minden őrületnél. Legyőztem a bennem szabadulni vágyó vadállatot, és a lányra koncentráltam. A hajára, amit akár órákig tudtam volna pislogás nélkül bámulni, és a szemére, melynek a legszebb formája volt, amit a természet alkothatott, és mely a legkülönösebb színben villant rám, amit valaha láttam. Mérföldeknek tűnő hosszú másodperceken át csak engedtem, hogy a víz könnyű fadarabként dobáljon. Aztán hirtelen megéreztem valamit. Eddig a fájdalom uralkodott felettem. Mindegy, ki okozta, mindegy, milyen indokkal, engem a fájdalom irányított. Elvette az emlékeimet, befolyásolta a cselekedeteimet, míg én magam váltam a fájdalommá. A szemem hirtelen felpattant, mire ordítani tudtam volna a fájdalomtól, a fény túl erős volt. De hasznos. Egy kósza napsugár hatolt át a fekete gomolyfelhőkön, mint egy irányjelző világítótorony, és egy pontot mutatott nekem. Mostantól a lány számított. Éreztem, hogy ismerem. Bennem élt. Valahol az agyamban motoszkált, és az őrületbe kergetett.

Ott volt a lány. A víz alatt néhány centivel lebegett, arccal felfele mintha nem lenne elég ereje, hogy felküzdje magát a levegőért. Meg kellett mentenem, hogy kiderítsem a válaszokat a miértjeimre. Hogy kiderítsem, ki is ő nekem. Hosszú fekete haja fátyolként úszott a víz tetején, és a nap visszahívott fénye bíborszínűre festette a tincseit. Pislogtam néhányszor, és rájöttem, hogy csupán a képzeletem játszott velem. A lány haja a víztől egészen elsötétedett, mintha koromba mártották volna. Az, a legfontosabb, hogy rájöjjek, ki is vagyok én. Elszántan rúgtam el magam a szilárd talajtól, amit már a talpam alatt éreztem. A sodrás ezúttal mintha segíteni akart volna, hogy jóvátegye a korábbi hibáit, és egyenesen felé terelt. Két oldallökést és egy mélymerülést követően sikerült elkapnom a karját. Olyan erősen szorítottam meg, hogy fájdalmasan felkiáltott. Nem foglalkoztam vele. Magamra parancsoltam, hogy nem okozhatok neki sérülést. Az élete mindennél fontosabb volt. Minden izmomat megfeszítettem, hogy ellenálljak a sodrás erejének, és közben magam mellett tartsam őt. Egyre több víz került a számba, a torkomba, elzárva a levegő útját. A világ táncra kelt a szemhéjam mögött. A sodrás felkapott, kiemelt a vízből, és elrepített egy másik világba. Csak azért engedtem, hogy megtörténjen, mert tudtam, éreztem, hogy a lány is ott lesz. Egy kör alakú, fehér szobában találtam magam. Minden teljesen fehér volt, vakítóan hófehér, mégsem fájt miatta a szemem, nem hasogatott a fejem. A szoba közepén hatalmas, makulátlanul tiszta ágy hevert. Csábító volt, hogy belevessem magam, de inkább kíváncsi gyanakvással vártam, hogy történjen valami. Mielőtt meghallottam volna, éreztem a felszabadult nevetését, mielőtt megláttam volna, az arca elővillant a fejemben. A lány

bennem élt. Nem tudtam, hogyan lehetséges ez, nem értettem, mi történik mindez, de biztos voltam benne, egyek vagyunk. Mintha kivetítették volna az életét, megkopott, régi filmként a falról mosolygott rám. Más volt, mégis ugyanaz. A szeme viszont nem vörös volt, hanem zölden csillogott, akár a rét egy frissítő eső után, s a haja sem fekete fátyolként lengte körül, hanem bíborszínben ponpázó, lángoló örvényként, és az arcán nyoma sem volt fájdalomnak. Gyönyörű volt. Ámulva néztem a fehér szoba falát, ahonnan pillanatképek villantak fel róla. Minden képen mást csinált, hétköznapi dolgokat, mégis kiemelkedett minden közül, amit valaha láttam — nem mintha eddigi életem során bármit is hétköznapinak nevezhettem volna. Sétált, mosolygott, könyv fölé hajolva koncentrált, mosolygott, aludt, mosolygott, zuhanyozott és mosolygott. Minden képen mosoly terült szét az arcán. Őrjítő boldogság áradt belőle. Éreztem, ahogy a düh elönti az elmémet. Ne! Ne! Még nem akarom, hogy vége legyen! Látni akarom a többi képet. Tudtam, hogy rengeteg van még ott, ahonnan ezek jöttek. Benn volt a tudás, amire vágytam, de a boldogsága kínzások sorával ért fel. Senkinek nincs joga ennyire boldognak lenni, amikor én faldalommá váltam! Az én világom a sötétség... Nem tudom, voltam-e egyáltalán valaha más, mint hóhér. Erre jön ö... Hogy képzeli? Ott él a fényben, és akkora jókedvet áraszt a puszta emlékeiből, hogy teljesen felemészti a fájdalmas múltamat. Nekirontottam a falnak, és teljes erőmmel lesújtottam rá. Újra és újra, míg végül a lány tökéletessége sérülten tárult elém. A pillanatképek megállíthatatlanok voltak, és én minden újabb villanásnál összezúztam egy darabot a falból. Amikor már csak egyetlen darabka maradt épen, rájöttem, hogy az egész fölösleges volt, mert a fal ugyan megsérült, de a lány képe ugyanúgy rávetült, feltartóztatatlanul. Ekkor szerettem volna először tudni, ki az, akinek a fejében

élnek ezek a képek. Kire mosolygott ragyogva, folyamatosan még akkor is, amikor az arca komoly maradt. A következő kép megmerevedett előttem. Ezúttal oldalra fordította a fejét, de látszott, hogy a karjával belecsimpaszkodik valakibe. Bíborhaját lágy szellő cirógatta, szeme zöldjét a napfény ragyogtatta, és szinte éreztem az érintését az arcomon. Az imént lerombolt falra tettem a tenyerem. A repedések lassan kezdtek felszívódni, a vakolat a földről az utolsó morzsáig visszaszállt a helyére, de én alig figyeltem erre. Türelmetlenül vártam, hogy összeálljon előttem a kép, és én meglássam, mit néz a lány. Néhány másodperc volt, míg végre az egész fal sértetlenül tárult elém. Elvettem a kezem, és hátráltam egészen az ágyig. A kép ekkor megmozdult, lassan körbefordult, mintha egyetlen pillanatot figyelhettem volna minden oldalról. A lány egy ismerősnek tetsző bíborvörös ruhában egy tükörbe nézett, és azon keresztül mosolygott arra, aki a karjaiban tartotta. Elakadt a lélegzetem, mintha satuval szorították volna össze a mellkasomat. Én voltam az, akibe a lány belekapaszkodott. Akire mindig mosolygó szemekkel nézett. Akinek a karja fájdalom nélkül karolta karcsú derekát. Látod? Kettő van belőlünk. Egy itt és egy ott — finom hangja lágyan csendült fel a fehér szobában. Még a lélegzetem is visszatartottam, nehogy egy kósza sóhaj szertefoszlassa a víziót. — Persze, az ott a tükörképünk... - mutatott rá a hasonmásom, de a lány makacsul megrázta a fejét. — Nem. Vagyunk itt, és vagyunk a párhuzamos világban. Te mondtad, kedves mentorom. — Huncut mosolya az élet árnyas oldalát vidámmá és békéssé tette. — Biztos vagyok benne, hogy minden létező világban együtt vagyunk. Ha nem így lenne, akkor mindketten féléletet élnénk, és az nagyon fájdalmas

volna. — Az nem lenne élet. — Ebben egyetértünk. Rám nevetett... A hasonmásomra, és a kacagása végtelennek tűnő, ám egyre halkuló visszhangot vert a fülemben. A szívverésem hangosan dörömbölt a dobhártyámon, a gyomromba pedig mintha egy szikla szorult volna. Mozdulatlanul néztem a képet, mely - mint egy beakadt lemez - folyamatosan visszaugrott az elejére, és újrajátszotta önmagát. Annyira hihetetlen volt. Látni ezt a lányt, és vele látni önmagamat.... Egyek voltunk mindig: ez tisztán látszott abból, ahogy egymásra néztünk. Csak bámultam. Magába szippantott a kép. Rádöbbentem, hogy ezek mind az én emlékeim. Magamról, egy alternatív világból, és a lányról. Emlékeztem a tükörre, a szobára, a napsütésre az arcomon. És a lány... Claire. A neve belém volt vésődve, és ez a tudás most hirtelen jött elő, mindössze arról lehetett szó, hogy eddig nem volt rá szükség, hogy előhívjam. Az arcomnak puha simogatás volt az érintése. A fülemnek mosolygós ölelés volt a hangja. Még többet akartam belőle. Előrehajoltam, hogy megcsókoljam, de az emlék halványulni kezdett. Hallottam Claire hangját, ahogy a nevemen szólít, mire ismét a fehér szobában találtam magam. A tekintetem a falra tapadt, de azon a ponton, ahol eddig az arca volt, most bosszantó fehérség vakított el. Nem maradt más, csak a hangja. A nevemen szólított. Sosem szólítottak meg másként, mint démon, vadállat, fenevad. Ő Kellannek nevezett. Soha nem csengett még annyira szépen semmi, mint ez a név az ő szájából. - Kellan! Rázást éreztem a vállamon. A hangja aggodalmasabbnak tűnt, mint az emlékemben. Valami nem stimmelt.

- Kellan, ébredj fel, kérlek! - könyörgött. Fázni kezdtem. Eltelt néhány másodperc, mire rájöttem, hogy eddig is vacogtam. A fehér szoba elhomályosodott, és kilökött magából, hiába szerettem volna még maradni. Harag feszítette meg az izmaimat, nem fogtam fel, hol vagyok. Megragadtam az első kezem ügyébe kerülő dolgot, és rámarkoltam. A lány fájdalmas kiáltása állított meg. Enyhítettem a szorításomon, mire kirántotta a lábát a kezemből. Újra nekirontottam szinte vakon, mert a szemeimet továbbra sem mertem kinyitni. Hallottam egy csilingelő hangot. Már korábban is felfigyeltem rá, de ebben a percben vált igazán fontossá, mert elárulta nekem, pontosan hol van a lány. Előrelendültem, mire lágy érintést éreztem csupasz mellkasomon. A karjánál ragadtam meg, hogy ne tudjon arrébb kúszni. - Hé, nyugi, Acélbetét! Nyugi van! - csitított, és hangjában egyszerre hallottam bosszúságot és rémületet. És hová lett a szájából tökéletesen csengő Kellan? Mióta lettem acélbetét? Felmordultam, mert nem tetszett a visszaminősítésem. - Acélbetét? Meglepett csönddel válaszolt. Rájöttem, hogy eddig nem túl gyakran reagáltam bármire is emberien a jelenlétében. — Igen - felelte végül tétován, de elszántan. - Nem vagyok bokszzsákod, amit folyton rongyosra verhetsz. Egy pillanatra elszégyelltem magam. Sosem akartam bántani. Először arra gondoltam, hogy újra nekiszorítom a falnak vagy bármiinek, ami elég közel van, de aztán eszembe jutott a vízióm a fehér szobában. Rádöbbentem, hogy én is akarom azt, amit a másik énem megkapott. — Majd igyekszem jobban figyelni, Porcelán kisasszony! Szinte láttam magam előtt, ahogy tökéletesen ívelt szemöldöke erre a megjegyzésemre a homlokába szalad, de nem mondott mást. Nem akartam, hogy tudja, olyan emlékeket láttam róla, melyek nem lehettek az enyémek.

—

Hol vagyunk? — kérdeztem, és bosszantott, hogy valahányszor megszólalok, lágy csilingelést hallok Claire felől. Tudtam, hogy csak azt jelentheti, összerezzen a hangomra. Hogy ez jó vagy rossz , még nem tudtam eldönteni. — Fogalmam sincs - felelte hosszabb szünet után. - Miért nem nyitod ki a szemed? Felbosszantott a kérdésével. Megmarkoltam a karját, és felrántottam magamhoz. Kicsi volt. Kisebb, mint abban az emlékben, de persze lehet, hogy én lettem nagyobb. A törékenysége viszont észhez térített, és elnyomtam kitörni készülő agressziómat. — Egész életemben sötétségbe voltam kényszerítve, ezért nézd el nekem, ha nem vakítom meg magam a túl erős fénnyel! Tudtam, hogy a szorításom fájdalmat okoz neki a karján, és nem értettem, miért nem szól miatta. Mielőtt rákérdezhettem volna, ő szólalt meg. - Igazából éjszaka van, vagy legalábbis vaksötét. Ezért nem tudom, hol vagyunk pontosan. Ebben a világban halandó korlátaim vannak, és nem látok a sötétben, Acélbetét! A mondandója végére majdnem elmosolyodtam. Tudtam, hogy csak azért tette oda újdonsült becenevemet, hogy bosszantson, de arra könnyű volt rájönnöm, hogy zavarban van a korlátai miatt. Az, hogy nem közönséges ember, már az első pillanatban világos volt számomra. Mintha egy mágikus zárat vontak volna köré, de még így is lehetett látni, hogy óriási hatalommal bír. Úgy láttam őt, ahogy talán senki. Képes voltam a lelkeket látni, a jót a rossztól megkülönböztetni. Már belenéztem a lelke legmélyébe, és elsőre vakító tisztaságot találtam. Azért is gyűlöltem őt annyira. De ahogy most alaposabban szemügyre vettem, észrevettem azt a vékony, szürke vonalat tiszta lelkének határán. Eszerint mi ott élt benne a gyilkolás iránt érzett vágy. Vagy talán már ölt is, ki tudja. - Akkor most mi legyen? - kérdeztem, de fricskának szántam.

- Először elengedhetnéd a karomat, mert már egészen elzsibbadt! - sóhajtotta, és megint meglepett, amiért nem parancsolt, hanem javasolt. Engedelmeskedtem neki, és a csilingelés jelezte, hogy megmozdult. - És most? - Kinyithatnád a szemed - tanácsolta némi iróniával. – Vagy csinálhatnál fényt, tüzet, bármit, amit akarsz. A mágia a szolgálatodra áll, nemde? Valóban, gondoltam merengve. Minden igaz volt. Mégis hihetetlen, hogy sem catena, sem mágiazárka nem volt körülöttem. Az egyetlen, ami körülölelt, az Claire aurája volt, de az ő esetében a varázslat ki volt zárva. Magam elé tartottam a kezem, tenyérrel fölfelé, és kimondtam a fényt hozó varázsigét. - Claritas! Claire lélegzete elakadt, de tudtam, hogy nem a varázslat miatt, amit használtam. Akkor reagált, amikor már kimondtam az igét, de maga a fénygömb még nem jelent meg a tenyerem fölött. Apró kör volt, halványkék színben. Amikor megtehettem, szerettem ezt fényforrásnak használni. Hosszú ideje nem volt alkalmam használni az erőmet — árultam el neki, és bár nem néztem rá, tudtam, hogy bólintott. - Ez volt a legutolsó varázslat, amit... - nem fejezte be. Éreztem a támogatását. Valahogy teljesen egyértelmű volt, hogy bármit teszek is, ő elfogadja és támogat benne. Őrülten jó volt, de ijesztő is. Nemrég még szerettem volna megfojtani a lányt, most meg már vigyázni rá. Ezzel a gondolattal tápláltam a fénygömbömet, mely már nagyobbra nőtt a kezem fölött lebegve, és izzó kékes színe betöltötte a termet, ahol voltunk. Most már látok, mégsem tudnám megmondani, hogy hol vagyunk - jegyezte meg. - Te jártál már itt? Szerettem volna valami nagyon okosat mondani, vagy fennhéjázva megjegyezni neki, hogy én bizony pontosan

tisztában vagyok mindennel, de a hely az én számomra is ismeretlen volt. Sosem voltam szabad - mentegetőztem. - Soha nem voltam azon az épületen kívül, ahol találkoztunk. - Sajnálom — felelte őszintén, és tudtam, komolyan is gondolja. - Miért? Összezavarodva nézett fel rám. A kék fényben valahogy sápadtabbnak, betegebbnek tűnt, mint amikor a hajón voltunk. - Miért sajnálom? - Igen. Miért érdekel, mi történik velem? Már többször magamra hagyhattál volna, mégsem tetted. Felé fordultam, látni akartam az arcát, amikor választ kapok, de megfejthetetlen arckifejezés ült tökéletes vonásain. - Nem kell ezen gondolkodnod, Acélbetét! - szólalt meg végül olyan lágyan, hogy félni kezdtem, megolvasztja azt a kemény páncélt, amit magam köré vontam. - Majd eszedbe jut minden szép lassan. Addig pedig el kell viselned engem, és hogy nem foglak bántani. Tűnődve figyeltem. - Nem mindig értem, amit mondasz. - Ekkor elmosolyodott, és számomra azonnal kisütött a nap. Őrület! Megráztam a fejem, hátha kitisztul, de bennem maradt. Elsődleges célommá vált örömet szerezni a lánynak, nevetést fakasztani az ajkaira. - Néha én sem értem, amit te mondasz. Mióta nem használtad a hangszálaidat? Olyan vagy, mint egy berozsdásodott hangszóró mutatott karcsú nyakára, de közben engem figyelt. Vállat vontam. - Sosem volt rá szükségem. Akik eleinte bekerültek a zárkámba, nem voltak csevegős hangulatban. Később meg már nekem nem volt semmiféle mondanivalóm - gyűlöltem a belőlem áradó keserűséget. - Vadállatként bántak veled - mondta fojtott ingerültséggel, ami

meglepett, de nem tettem szóvá. Lenéztem rá, és összeszorult a gyomrom: a szeme vörösebben kezdett izzani, mintha a benne lángoló harag így mutatta volna meg magát. - Fenevad, vadállat — kicsit megdöntöttem a felsőtestem felé,mintha meghajolnék. - Szolgálatodra, Porcelán kisasszony! Tagadóan megrázta a fejét. Te nem vagy az! Még démon sem vagy — jelentette ki olyan mély meggyőződéssel, amivel ismét felhergelt. Nem tudsz rólam semmit! Én?! Mindent tudok rólad! - vágott vissza hevesen. A hangja visszhangot vert a teremben. - Sokkal több vagy, mint gondolnád! Legyintettem. Claire hiába élt bennem és az emlékeimben, melyek nem is igazán voltak az én emlékeim, most csak egy bolondnak tűnt. Tudtam, hogy nem az, de könnyebb volt őrültként kezelni, semmint elhiggyem egyetlen szavát is. Elfordultam tőle, és a magasba dobtam a kék gömböt. Az röptében kiterjesztette magát, és mire a plafonhoz ért, már bevilágította az egész helyiséget. Elég világosságot nyújtott ahhoz, hogy mindent lássunk, de azért a fényerejétől nem fájdult meg a fejem. Mintha egy föld alatti vájatban lettünk volna. A folyó, ami már ki tudja, mikor sodort el bennünket, és amibe csaknem belevesztünk, néhány méterrel előttünk egy hatalmas medencében gyűlt össze. Rövid lépcső vezetett fel egy hatalmas boltíves ajtóhoz, amit hiába próbáltam kinyitni, egyelőre zárva maradt. A hosszú, széles lépcsőfokok az alacsony fellépővel kéken csillogtak a fénygömb alatt. Minden annyira réginek tűnt. Csak arra tudtam gondolni, hogy bárhová is sodródtunk, nem elég messzire, hogy beérjünk egy városba. Szerencsénkre - mormoltam magamnak, de Claire persze meghallotta. Mondtál valamit? - kérdezte, de egyértelmű volt, hogy

igazából azt kérdi, mit mondtam. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez a lány könnyebben kiismerhető, mint gondoltam. - Még nem vagyunk a városokban - mondtam, de előre tudtam, hogy nem fogja érteni, mire utalok, viszont biztos voltam benne, hogy nyíltan nem fog rákérdezni. - Ennek örülünk? Elégedet t mosoly csiklandozta az arcomat. - Mivel a városban azonnal mágiamentes cellába vetnének, ahol félholtra vernének, ezért igen. Ennek örülünk. - Nem kellene ilyen cinikusnak lenned — jegyezte meg, de a hangjából hiányzott a rosszallás. — Nem ismerem ezt a világot. Összevontam a szemöldököm. - Chaosból jöttél. - Ezt mondod, vagy kérdezed? - érdeklődött, de nem várta meg, mit felelek — Egyébként igen. Onnan jöttem, és oda tartok. Figyeltem, ahogy fázósan fonja maga köré a karját. - Velem tervezed a visszatérést? Meglepettséget vártam volna tőle, hisz még magam is meghökkentem, mennyire másként gondolkodom most, hogy tisztul a tudatom, de Claire csak sejtelmesen somolygott. - Hová lett a vadállat és a fenevad? — fricskázott kedvesen. Más fejét biztosan letéptem volna, de tőle nem vettem zokon. Sosem bántana engem, ebben egészen bizonyos voltam. Azt akartam, hogy ő is ugyanilyen biztos legyen bennem. Stabil hitet akartam - tőle. - Ismerjük egymást — folytattam, figyelmen kívül hagyva játékos gúnyolódását. Némi töprengés után bólintott. Örömtől és büszkeségtől duzzadt a mellem, amiért sikerült egyértelmű választ kicsikarnom belőle. — Nem tudom, hogyan lehetséges ez. Nem értem. Az egész életemet fogolyként éltem le. Nem emlékszem, hogy valaha más lettem volna, mégis... Ha rád nézek, látok egy másik életet.

Megrendülten figyelt engem a lépcső aljáról. És úgy tűnt, nem nagyon tud mit kezdeni a hirtelen jött szószátyárságommal. Magamat sem értettem, miért vagy mikor döntöttem végül az őszinteség mellett. Csupán egy érzés volt. A lány lelke túl tiszta volt, nem akartam én lenni az, aki bepiszkítja. Neszt hallottam, mire a démon felébredt bennem. Már azon is csodálkoztam, hogy erre a rövid időre elszunnyadt bennem a vadság. Minden érzékemmel a sötétséget fürkésztem. Éreztem élőlény jelenlétét, de nem láttam sehol. Hangtalanul mozgott biztosan tudtam, hogy nem ártó szándékkal közeledik. — Kellan? - Mennyire imádtam a nevemet hallani a szájából! Idegenül hangzott még a magam számára is, de örökké tudtam volna hallgatni, mindig mindenkor. Leginkább mégis szerelmesen suttogva, avagy szenvedélytől fűtötten kiáltva. Ahogy alaposabban körülnéztem a csúszós, fekete köveken, megláttam a megfigyelőnket. Elindultam a másik irányba, mintha nem vettem volna észre. A szám elé tettem a mutatóujjamat, hogy jelezzem Claire-nek, ez nem a kérdések ideje. Ahogy a víz mellé értem, már éreztem a lény szagát is. Édes volt, számomra émelyítő, és villódzó fényként jelezte, merre találom a forrását. Csak egy villanásnyi időre volt szükségem. Elsuhantam Claire mellett, és lecsaptam az egyik szikla mögé, ahol a maroknyi állat lapult. Hallottam szívének rémült dobogását, mely olyan volt, mint egy halálra ítélt egéré a nyílt mezőn. Egy ijedt nyikkanás után szinte kővé dermedt a kezemben, és hatalmas szemével halálra váltan meredt rám. — Mi az? - kérdezte Claire. — Csak egy parazita. Mindjárt elintézem — feleltem közönytől higgadtsággal. Egy laposan kiemelkedő sziklára tettem az állatot, felé nyújtottam a kezemet tenyérrel lefelé, és kimondtam a kivégzőigét, az egyetlent, amit ismertem. - Tormentor!

Az állat szánalmas visítása visszhangot vert a kőteremben. Összehúztam a szemem: ha épp rossz helyen vagyunk, ezzel a zajjal egészen biztosan felhívtuk magunkra az ellenség figyelmét. Végül azonban úgy döntöttem, hogy a barlang valószínűleg hangszigetelt a vízfüggöny miatt. - Mit csinálsz? — faggatott az emberlány, de ezúttal válaszra sem méltattam. Az állat már alig mozgott, tudtam, hogy még néhány perc, és bevégzi. Hallottam Claire lépéseit. Kétszer is megcsúszott a köveken, mire odaért hozzánk. De az arcára kiülő megrökönyödést nem értettem. - Hagyd abba! - Egyszerre parancsolt és könyörgött. Úgy tűnt, mintha sajnálná az állatot. Félrebillentettem a fejem, és kíváncsian fürkésztem az arcát. - Miért? Ez egy poloska. Bajt hozhat ránk. - Nem érdekel! Akkor is hagyd abba! Senki nem érdemel ilyen halált! A szavaira egy pillanatra máshol találtam magam. Egy irtózatosan magas épület tetején voltam, és szembenéztem egy hatalmas démonnal. A férfi valahonnan ismerős volt, de az emlékvillanás nem engedte, hogy rájöjjek, honnan. A következő pillanatban egy aranyló fénysugár ütközött nekem, én pedig egyszerűen megszűntem létezni. A dühös ordítás, amivel a démon felé rohantam, a torkomban rekedt, és magatehetetlenül rogytam a földre. — Hé, Acélbetét! Figyelj rám, és hagyd ezt abba! Claire hangja visszarántott az emlékből. Az agyam még kissé bódult volt a hatására, de felfogtam, hogy megint visszaminősített acélbetétté. Úgy látszik, tisztán különbséget tud tenni az ép és elborult pillanataim között. Noha a szerencsétlen állat már alig mozgott, teljesen hidegen hagyott a vergődése. Sokkal jobban megindított az a döbbenet és rémület, amit Claire bíborszínben játszó tekintetében láttam. Azonnal abbahagytam az ige ráolvasását, mire az állat a kíntól

elfáradva elájult. Lehunyta hatalmas szemeit, és nem moccant. — Ez egy poloska — mutattam rá, hogy megmagyarázzam a lánynak. - Képes beszélgetéseket rögzíteni, majd később kivetíteni más elméjébe. Innen a neve, és ezért veszélyes. Nem áll szóba emberekkel, csak varázslényekkel kommunikál. Ha életben hagyjuk, elárulhatja azoknak, akik üldöznek bennünket, hogy itt jártunk. Ha elvisszük magunkkal, még több információt juttatunk a birtokába. - De ha velünk marad, nem árthat nekünk - vetette fel, miközben óvatosan a kezébe emelte az állatot. Megcsóváltam a fejem. — Ez nem hűséges senkihez. Odakinn állatokat csalogat a ferushoz, hogy a saját életét védje így. Ez egy parazita, egy... Elakadt a szavam, és elfelejtettem mindent, amivel akartam ezt a férget, amikor Claire az egyik kezét a karomra tette. A másikban az állatot tartotta. — Köszönöm, hogy megkímélted az életét! Mielőtt felelhettem volna, már vissza is húzódott, hogy a védencét biztosabban tarthassa. Értetlenül álltam az események előtt. Öltem egész életemben, most is meg kellett volna tennem, mindegy, mit mond a lány. Most mégis csak álltam, és figyeltem, ahogy vacogva próbálja felmelegíteni azt a lényt. Szerettem volna, ha beszél hozzám. Újra hallgatni akartam a hangját, mint amikor felolvasott. Szerettem volna tudni mindent, mi az, ami összeköt bennünket. Arra vágytam, hogy részletesen elmesélje nekem mindazt, amit az álomban láttam. De ő csak hallgatott, és fázósan dörzsölte magát a vizes ruháikul. Nem tudom, mikor döntöttem úgy, hogy a lányt előbbre helyezem a kíváncsiságomnál. Felnyúltam a fénygömb felé, és lehúztam egészen a földre. Magamon éreztem Claire érdeklődő pillantását, és szinte úgy izgultam, mint egy kisiskolás, hogy sikerülni fog-e a varázslatom. Persze tudtam, hogy igen, hiszen ezt lehetetlen elfelejteni, mégis bennem volt a félsz.

- Caeruleus flammae — mormoltam, és igyekeztem nem a lányra figyelni. A fénygömb lassan új alakba formálódott, és hamarosan egy világra kezdett emlékeztetni. Olyan volt, mint egy jégvirág, csak nemileg sötétebb. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani, miért. A kékláng ontotta a meleget a hatalmas ajtó előtti kiugró részen, mintha tábortűz lett volna. Claire felé fordultam, és megütközve figyeltem az arcán elterülő álmélkodást. Úgy nézett rám, mintha épp most közöltem volna vele élete legkiemelkedőbb jó hírét. 13. Jégvirág „A belenyugvás csak akkor tökéletes, ha meghiúsult vágyaink tárgya, szemünkben már veszít valamit értékéből. ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Claire A JÉGVIRÁG! Az én virágom, ami a könnyeimből született Kellan sírja fölött. Ott volt előttem, és ontotta magából a meleget. Ami a másik világban a fájdalom és a fagy volt, az itt a boldogság és a meleg. Ez gyönyörű! - leheltem remegő hangon, de képtelen voltam közelebb lépni. Féltem, ha megmozdulok, szertefoszlik az egész. És meleg - jegyezte meg Kellan, de ebben a megindult pillanatomban elnéztem a hangjában bujkáló élt. Félszegen néztem fel rá, végül mégis odaléptem mellé. - Ahonnan én jöttem, ott csak én tudtam ilyen virágot létrehozni — jegyeztem meg csöndesen, és leguggoltam a láng mellé. Még mindig vizes volt a ruhám és a hajam, fáztam. Kezeimben a kis állatkával próbáltam átmelegedni, de úgy

tűnt, mintha a remegésem megállíthatatlan lenne. - Ahonnan te jössz, ott csak te vagy képes varázsolni? Csak mert ez nem egy bonyolult mágia. Elnézően elmosolyodtam, úgy láttam, ez az egyetlen fegyverem van a keserű gúnyra, amit ontott magából. - Nem volt szükségem varázslatra — világosítottam fel, és kérdő pillantására hozzátettem. — A könnyeimből jöttek létre az ilyen virágok, de csak külsőleg hasonlítottak a tiedre. Leereszkedően fújta ki a levegőt, de láttam, hogy a szemében a kíváncsiság lobban. - Miért, hogyan hasonlíthatnának még? Haboztam. Mennyit mondhatok el anélkül, hogy bajt okoznék vele? Semmit magamról, semmit arról, ki volt ő, kik voltunk mi? Egyáltalán semmit? Ebbe bele lehet őrülni. Tudtam, ha egy amnéziás ember hirtelen kap egy életet, összeroppanhat, hogy nem ismeri fel, de Kellan más volt. Nem ember, többet elbír, mint bármelyik lény a Földön. Mégsem volt erőm kockáztatni, ezért a rejtvényeket választottam az egyenes válaszok helyett. A virág létrejötte már a halála után volt, ezért úgy döntöttem, erről nyíltan beszélhetek, míg csak veszélyt nem kezdek érezni. - Az én virágaim jégből voltak. Minden könnycsepp, ami lehullott az arcomról, átalakult egy ilyen jégvirággá, és nem telt el sok illő, míg egész bokorrá terjedt szét - meséltem komolyan, és nagyon reméltem, hogy nem kérdez rá semmire. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék bármit is eltitkolni előle, ha arra kerülne a sor. - Ez is hasonlít a jégre - vetette közbe. Összehúzott szemöldöke jelezte, hogy erősen koncentrál minden egyes szavamra, de nem értettem, hogyan lehetséges ez. Talán máris emlékszik valamire? Talán eszébe jutott valami? Reménykedve, egyre hevesebben magyaráztam neki a dolgot. - Ez a virág...

—

Kékláng. Elfojtottam egy mosolyt a segítő készségén. Az én jégvirágaim nem a kinézetük miatt voltak azok. Nézd! Érezd! - mutattam a lángra. - A tiedből árad a hő, a forróság. Meleget ad. Az én jégvirágaim megdermedtek abban a pillanatban, ahogy létrejöttek. - És ez jelent valamit? Hanyagságot mímelve vállat vontam. — Talán azt, hogy több érzelem tombol benned, mint bennem Egy hosszú percig nem felelt, csak nézett. Leguggolt mellém a tűzhöz, és némán figyelt azzal a végtelenül fekete szemével. Nem. Egyáltalán nem szerettem hazudni neki. Zavartan simítottam hátra az egyik nedves tincsemet, de közben a másikban ott hevert még mindig ájultan az a kis lény. — Ha ilyen pocsékul hazudsz, inkább ne mondj semmit! — szólalt meg váratlanul Kellan. Bűnbánóan néztem rá, de nem mondtam semmit. Mit mondhatnék? Hogy sajnálom? Tényleg sajnáltam, de nem akartam, hogy az elméje összeomoljon. — Úgy hiszem, tudsz mindent, amire kíváncsi vagyok. Mindent rólam, az életemről, a múltamról... Rólunk. Mégsem mondasz semmit — ahogy beszélt, nem tudta elnyomni szavainak vádló élét. — Tudni akarom, miért! Nagyot sóhajtottam. Láttam, ahogy egy pillanatra lehunyja a szemét, de szinte azonnal ki is nyitotta, és ónixpillantását keményen fúrta az enyémbe. - Az itteni életed annyira más, mint... Tétován elhallgattam, ő pedig türelmetlenül csettintett a nyelvvel. - Mint amire emlékeznem kellene, ugye? Ennyitől nem lehet baja, gondoltam, és bólintottam. - Az életed ott sem volt tökéletes, de ahhoz képest, amennyit az itteniből láttam, igenis az volt - mondtam bosszúsan.

Amit itt tettek vele, nem volt igazságos, és nem csak azért gondoltam így, mert róla volt szó. Legalábbis szerettem volna ezt elhitetni magammal. Az arca tökéletesen kifürkészhetetlen volt, amikor újra megszólalt. - Boldog voltam ott? - Igen. Mióta ismerlek, igen. - És mielőtt ismertél? Veszélyes talaj. Másfelé kellett irányítanom a beszélgetést. - Vannak már visszatérő emlékeid? Az állkapcsa megfeszült, ahogy találkozott a pillantásunk. - Miért jó neked, hogy megkíméltem az életét ennek a parazitának? A homlokomba szaladt a szemöldököm a csodálkozástól. - Nem válaszolsz a kérdésemre - jegyeztem meg vádlón. - Ahogy te sem válaszoltál az enyémre. Így most kvittek vaGYUNK, nemde? Bosszúsan viszonoztam kihívó pillantását. Azt mondtad, ne mondjak semmit, mert nem akarod, hogy hazudjak! Pontosan - bólintott. Tudtam, mire gondol. Valamit valamiért. Ha én elárulom, amire kíváncsi, ő is így tesz. Ha nem, akkor marad minden a titkok mezején, felfedetlenül. Egyik variáció sem tetszett túlzottan, de tudni akartam a választ, legalább arra a kérdésre. Talán abban akartam biztos lenni, hogy jelentek neki valamit. Az nem volt kérdés, hogy megéri-e, hiszen itt volt előttem. Életben volt, más nem számított. Azt sem bántam volna, ha maga Lucifer lelke költözött a testébe, én mindent meg fogok tenni azért, hogy életben tartsam. Valahogy azonban már biztos voltam benne. Mióta megmutatta a kéklángot, pedig még biztosabb, hogy már legalább egy emlékcsíra előjött, minden előjön majd, és tervem sikerrel végződik. — Nem voltál maradéktalanul boldog — hadartam, mert

magyarázkodni már végképp nem akartam. - És hiszek abban, hogy senki nem születik gonosznak. Mindenki érdemel egy második esély. Töprengve figyelte az arcom minden rezdülését, én pedig nem tehettem mást, mint engedtem, és közben elvesztem a pillantásában. Annyira igyekeztem magamban elnyomni a Kellan iránti vonzódásomat, és alapjában véve sikerült is közömbösséget játszanom, azonban voltak pillanatok, amikor szinte mellbe vágott felismerés. Ő Kellan volt. Nála vonzóbb férfival soha nem találkoztam. Minden egyes porcikáját szépnek találtam a folyton arcába hulló, csimbókos hajától kezdve egészen a sáros lábujjáig. Minden igyekezetemre szükség volt, hogy ne bámuljam állandóan a csupasz tökéletesen szőrtelen mellkasát, széles vállait, vagy hosszú ujjait, melyekkel inkább ingerülten, semmint fázósan fogta össze maga előtt a karját. - Mindkét állításodat ki kell fejtened, ugye tudod! - Nem! Ne kérdd ezt! — szinte kiáltottam. — Válaszokat akartál, hát megkaptad. Most te felelj az én kérdésemre! Előremozdult, hirtelen és nesztelenül, mint egy ragadozó. Annyira meglepett, hogy ösztönösen hátrahőköltem, és bosszantó módon fenékre huppantam. A tenyeremben heverő kis lényt fent tartottam, nehogy megüsse magát, ha kicsúszna a kezemből, bár ez a veszélyegyelőre nem fenyegetett, mivel továbbra is eszméletlen volt. - A fél válaszok nem válaszok. Elszánt arckifejezéséből tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem. Nem volt semmi, amire nemet mondtam volna, ha kéri. Semmi. Megadóan sóhajtottam, de a pillantásomat a pici lény felé fordítottam. Ha Kellant figyelem, biztosan egy értelmes gondolat sem jönne ki a számon. A poloska, ahogy ő nevezte, akkora volt, hogy elfért a tenyeremben. Annyira apró és tündéri volt, hogy képtelen ostobaságnak tűnt, hogy képes elárulni bárkit is.

Sosem láttam még ilyen lényt, leginkább egy anime mókusra emlékeztetett, csakhogy nagyon is valóságos volt. Hosszúkás testét selymesen puha szőr fedte, olyan finom tapintású volt, hogy alig lehetett érezni. Mielőtt Kellan kínozni kezdte volna, hatalmas, fekete szemekkel bámult a világra, amiket most lezárt szemhéja elrejtett. Ehhez a szempárhoz aránytalanul kicsi fej társult. A fülét a törpenyúléhoz tudtam volna a leginkább hasonlítani, és az egész állatkának édeskés kakaóvajillata volt. Erre koncentráltam, miközben beszéltem. - Mivel korábban nem ismertelek, így nem tudhatom pontosan, milyen volt az életed előttem. - Lassan fogalmaztam, megválogattam minden szót, mielőtt hangosan kimondtam. Annyit tudok, hogy félig démon, félig boszorkány vagy. Az apád, hogy békében élhess, olyan helyre vitt, ahol a démoni részed irányíthatóbbá válik — Nimbus? A meglepettségemet leplezve bólintottam. Csak akkor folytattam, amikor láttam, hogy nem akarja kifejteni, honnan jött rá. Nevelőszülőknél éltél, akiket nagyon szerettél. Az apádat ritkán láttad nyolcéves korodtól, és azt hiszem, ez volt az, ami miatt, nem voltál maradéktalanul boldog. Hiányzott neked. Amikor róla beszélsz, megváltozik a hangod - jegyezte meg eltűnődve. — Mesélj még róla! Inkább hangzott követelésnek, mint kérésnek. — Nem. Megmagyaráztam, amit kértél, de az apádról nem mesélek egyelőre! Olyan sokáig hallgatott, hogy kénytelen voltam felnézni rá, hogy biztosan lássam, nem aludt-e el. Esze ágában sem volt aludni. Mintha mágnesként vonzanám, még csak nem is pislogott, úgy figyelt. Egészen meztelennek éreztem már magam előtte. Egy édes érzés kezdett felkúszni a szívemig, de megálljt parancsoltam neki.

—

Rendben. És a másik kérdés? Hogy miért jó nekem, hogy nem ölted meg ezt a lényt? Bólintott, és látszott, hogy igazán kíváncsi a magyarázatomra. Hol is kezdjem... A környezetünk formál minket. Minden élőlény, akivel találkozol életed során, hatással van rád valamilyen módon. Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így meg tanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akiket a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig, így tanulod meg értékelni az életet. - Ez eddig világos, bár nem vagyok benne biztos, hogy kizárólag erre a vakarákra vonatkozott minden — szólt közbe hamiskás mosollyal tökéletes vonalú ajkán. Majdnem visszamosolyogtam, de engem is mélyen érintett ez a téma. Nem akartam, hogy levegyen a lábamról, és emiatt ne vegye komolyan a mondanivalómat. - Senki nem születik gonosznak, valami miatt válik azzá. Bántottak téged ebben a világban. Ki tudja, mióta a foglyuk voltál... Egyetlen lénynek sincs joga, hogy fogva tartson egy másikat egyik világban sem! Így semmiképp nem! - Mély levegőt vettem, mert éreztem, hogy a sírás határán állok. Nem akartam összetörni előtte, ezért gyorsan elmorzsoltam egy könnycseppet, és folytattam. - Nem ismerem ezt a kis állatot, nálunk nincs ilyen. Nem tudhatom, mire képes. - Hihetnél nekem — vetette közbe várakozásteljesen. Ha azt várta, hogy rácáfolok, akkor csalódnia kellett. - Hiszek neked. Elhiszem, hogy képes azokra a dolgokra, amiket mondtál, de mellette szól az ártatlanság vélelme. Míg meg nem ismerem őt és a képességeit, amíg be nem bizonyosodott, hogy elárult, meg kell kapnia az esélyt, hogy nem eleve gonoszként tekintünk rá. Ha magához tér... - Már régen felébredt, csak úgy csinál, mintha ájult lenne, mert

úgy tovább élhet. Csodálkozva néztem le a kezemben tartott állatkára. Kakaóvajillata betöltötte az orromat. Intenzív aroma volt, de nem zavaró. A kis lény élénken pislogott fel rám azokkal a hatalmas, kidülledt szemeivel. Nem volt pupillája, olyan volt, mintha két étcsokoládé-színű bolygó örvénylett volna a szemgolyói helyén. Merthogy mozgott, abban biztos voltam. Egyszínű sötétbarna volt, és úgy nézett ki, mintha valami folyamatosan kavargatná az olvadt csokoládét. Sose láttam még ennél aranyosabbat. — Nahát! — suttogtam álmélkodva, és közben magamon éreztem Kellan fürkésző tekintetét. Felemeltem a szabad kezem, és végig simítottam az állatka apró fején. Óvatosan mozogtam, lassan, nehogy megijesszem. — Nagyon helyes kis lény vagy, tudod? — Mit csinálsz? - érdeklődött csodálkozva Kellan. — Cirógatom — feleltem egyszerűen, mire felháborodva felhorkant. — Ezt hagyd abba! Ilyet nem csinálunk az ilyen parazirákkal - magyarázta, és a kis jószág felé bökött. - Hess! Az ujjából csöppnyi energiavillám lövellt ki, és eltalálta az állatkámat éppen a hátsójánál. A szerencsétlen sikkantott egyel, majd felpattant, és fürgén végigszaladt a karomon, fel egyenesen a vállamra. Kattogó ciccegést hallatott, és bebújt egészen a hajam alá. Nevettem a csiklandós érzésen, ahogy puha szőre hozzásúrlódott a nyakamhoz. — Látod? - mondta Kellan a kis állatra mutatva, de a szeméből különös fény csillogott, ahogy rám nézett.—Azt sem tudja, mit csinálsz. — Mire gondolsz? — A nevetésre. Nem érti, mi ez. — Honnan tudod, hogyan értelmezi? — kérdeztem, miközben továbbra is csöndesen kuncogva próbáltam arrébb

tolni az állatkát a bőrömtől. — Irtóra csiklandoz! — Mondtam, hogy ez poloska. Képeket, beszélgetéseket, hangokat képes közvetíteni nekem, így kommunikál. Nem méltó érintésedre. Ez undorító! Kellan annyira komoly volt, és én igazán próbáltam a kedvére tenni, és nem nevetni, de az a kis szőrgolyó annyira édes volt. Puha, szívszorítóan hatalmas szemekkel, finom kakaóvajillattal. Képtelen voltam rosszat feltételezni róla. Felnyúltam a vállamhoz, és kitoltam a hajam alól. - Velem nem beszélget? - kíváncsiskodtam csalódottan. - Te ember vagy - felelte, mintha ez önmagában is magyarázat is lenne. - Legalábbis olyasmi. - És emberekkel nem cseveg - fejeztem be a gondolatot. Kicsit elszontyolodtam, de eszembe jutott Lucas. Emlékeztem, Kellant mindig is zavarta, hogy mentálisan össze voltam kapcsolódva a testőrömmel. Ez a szituáció kicsit hasonlított ahhoz. Csak ez kevésbé volt bosszantó. - Nice. - Micsoda? - Lehetne a neve, Nice. Kellan megrökönyödve billentette oldalra a fejét. - Bár igen kevés időt töltöttem el szabadon, mégis bizonyos vagyok benne, hogy még soha senki nem nevezett el sehogy egyetlen poloskát sem - mondta, és miközben beszélt, a szavai szinte fel- marták a dobhártyámat, annyi gúny áradt belőlük. Nice közben visszafurakodott a nyakamhoz. A bundája olyan hihetetlenül selymes volt, és pont a nyakam legérzékenyebb pontjánál ficergett. Nem bírtam megállni nevetés nélkül. Kellan ingerülten beletúrt vizes hajába. Ahogy hátrafésülte a tincseit, és tisztábban láttam az arcát, csak ekkor tűnt fel, mennyire mérges. A vonásai feszültek voltak, és úgy nézett ki, mintha egy egész hangyaboly bújt volna a bőre alá.

- Mi a baj? - kérdeztem, mire felpattant, és olyan hidegen nézett rám, mint még soha. Szeméből eltűnt a meleg ónixfény, végtelen, jeges feketeséget hagyva maga után. Te! - kiáltotta, és hatalmas karjait fenyegetően széttárta. – Te vagy a baj! Nice-t óvatosan letettem a földre a láng közelébe. Elfuthatott volna, de csak összekuporodott, apró szőrgomolyagot formálva a testéből, és elaludt. Lassan felálltam, hogy ne érezzem magam olyan kicsinek, de Kellan így is sötét óriásként tornyosult fölöttem. Csupasz mellkasán még nedvesség csillogott. Kék nedvesség ahogy a láng fénye visszaverődött a bőrén. Valami rosszat tettem? - faggattam halkan. Az óvatosságom szinte fölösleges volt, mert még a nyakláncom csilingelésére is dühösen összerezzent. Minden, amit csinálsz, jó és tiszta - felelte fojtott hangon, ami már morgásnak hangzott rekedt hangszínével. Fel-alá mászkált előttem. Egy tökéletes ragadozóra emlékeztetett, akit ketrecbe zártak. - Minden tiszta... Még te is olyan átkozottul tiszta vagy! Ebbe bele lehet őrülni! Miért baj, ha... Nem engedte, hogy befejezzem. Mert fáj! - ordította, és kétségbeesése visszhangot vert a barlangban. — Olyan nagyon fényes, minden annyira fényes. Fáj a szemem, ha csak rád nézek. Fáj minden! Látlak a fejemben, egy másik életemben. Látom, ahogy szerettelek, és érzem is, most is, ebben a pillanatban, de nem értem, hogy érezhetek irántad ilyet. Dühösen rontott neki a falnak, és úgy belevágta az öklét hogy biztosra vettem, eltört néhány ujjperce. A szívem majd meghasadt, ahogy a szenvedését figyeltem. Erről nem beszélt senki. Nem figyelmeztetett senki, hogy miattam fog szenvedni. Azért, amit másnak jelentettünk.

- Kellan... - Egész életemben olyan lényekkel találkoztam, akik vagy féltek tőlem, vagy gyűlöltek - folytatta az önostorozást. Rekedtes hangja mély dörmögés volt, szinte egybeolvadt a tompa morajlással, ami betöltötte a termet. - Bántottak, és arra kényszeríttettek, hogy bántsak másokat. Az élet számomra semmit nem jelent, ahogy én sem jelentek semmit senkinek! Felém intett, számomra oly kedves arcán megvetés ült, ahogy rám nézett. — Erre jössz te. Azt sem tudom, mi vagy! A képek a fejemben azt mutatják, nagyobb mágiád van, mint bárkinek a világodban, Chaosban, de ahogy itt állsz előttem vacogva, még tűzgyújtásra sem vagy alkalmas! - Hogyan segíthetnék? — kérdeztem leginkább az univerzumtól, mint tőle. De senki nem figyelt rám. - Téged is bántottalak - kiáltotta, és értetlenül széttárta hosszú karját. - Legalább félhetnél tőlem. - Azt szeretnéd, ha félnék tőled? - Azt akarom, hogy legalább egy kicsit gyűlölj engem! Megvess azért, amit veled tettem! Bántottalak! Nem is egyszer, de te még csak nem is neheztelsz miatta! Képtelen vagy legalább egyszer ésszerűen reagálni valamire? — Már valóban morgott, alig lehetett érteni, amit mond. Viszont a nem létező kését minden egyes szavával egyre mélyebbre tolta a szívembe. — Egy átkozott poloskával úgy bánsz, mint más a házi kedvencével. Nem lehetsz ennyire...tiszta. Úgy mondta, mintha legalábbis a pestisről beszélgetnénk. Meg akartam nyugtatni. Értettem, miért volt hirtelen minden sok neki, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék, amitől megnyugodhatna. Két karját előrenyújtotta, és nekitámaszkodott a falnak. A fejét fáradtan előrehajtotta, így nem láttam az arcát. Szerettem volna odamenni hozzá, megérinteni, de tudtam, hogy csak fájdalmat okoznék vele. Fogalmam sincs, mire vagy még képes - mormolta inkább

csak magának. A hangjában annyi keserűség volt, de azt akartam, hogy tudja, ez a helyzet nekem sem egyszerű. Képes vagyok beismerni, ha hibázom - kezdtem óvatosan, és amikor elmaradt a várt dühkitörés, folytattam. - Szembe tudok nézni a tévedéseimmel. Figyelmen kívül tudom hagyni az emberek véleményét rólam. Magamra venném a világ minden fájdalmát, he ezzel segíthetek, de képtelen vagyok megbirkózni azzal, amit szemedben látok. Át akartam venni a fájdalmát. Nem akartam, hogy tovább szenvedjen, azok után, amiken keresztül kellett mennie. Megérdemel egy boldog, békés, fájdalommentes életet. Akár nélkülem is. A gondolat éppen csak átfutni készült a fejemen, hogy aztán a feledés homályába vesszen, azonban valami miatt megragadt bennem. Annyi bajt hoztam rá, de most már vannak emlékei. Tudtam, hogy ő az én Kellanem, csak össze van zavarodva. Biztos voltam benne, hogy ez az egésznek a lényege. Általam válhatott a vadállatból újra személyiséggé. És az én feladatom itt be is fejeződön Azt akartam, hogy éljen, és itt állt előttem élete teljében. Tiszta volt a lelke, és végre magáénak tudhatta, amire mindig is vágyott a szabadságot. Talán menned kellene — javasoltam, de a hangom árulkodó módon elcsuklott. Láttam, ahogy egész testében megmerevedni, a fejét felemelte, de továbbra sem fordult felém. — Az lenne a legjobb, ha…Ha mindenki menne a maga útján. Most már szabad vagy. Biztosan van olyan hely, ahová mehetsz. - Azt akarod, hogy szétváljunk? - kérdezte recsegő, mély hangján, mely csalódott dorombolásként hangzott. - Én... - haboztam. Más volt, amit akartam, és más, amit neki a legjobbnak tartottam. — Csak azt szeretném, ha boldog lennél. Ha ehhez el kell engednem téged, akkor igen.

Nem reagált. Nem csak úgy nem reagált, ahogy vártam, hanem egyáltalán nem tett semmit. Mozdulatlanul állt, akár egy tökéletesre faragott márványszobor. Nem tudtam, mit mondhatnék még, ezért az ajtó felé indultam. Talán van rajta egy rejtett zár, amit nem vettünk észre eddig. - Chaosban meghaltam - szólalt meg, amikor már az ajtónál álltam. Döbbenten figyeltem a nagy tábla apró faragványait, melyek úgy tűntek, mintha írásjelek lettek volna, de egyik sem volt ismerős. Hallottam Kellant mozdulni. Arra gondoltam, végre felém fordul, és bár tudtam, hogy nekem is így kellene tennem, képtelen voltam eljuttatni a parancsot a végtagjaimhoz. - Nem látom tisztán, ki, miért, hogy végzett velem, csak arra emlékszem, hogy vége volt. Ezért vagy itt, ugye? Nem feleltem. Erre igazán nem tudtam mit válaszolni. Égő csíkokat hagyva maguk után az arcomon, a szégyen könnyei marták a szememet. Lassan felé fordultam, de alig bírtam a szemébe nézni. Hogy mondhatnám el neki, hogy miattam történt minden? Kellan beletúrt még mindig nedves tincseibe, és ismét hátrasimította. Talán zavarta a hossza, mindenesetre azt elérte, hogy tisztán láthassam az arcát. Dühösnek tűnt, csalódottnak, szomorúnak és keserűnek, én pedig átkoztam magam emiatt. — Miért? Széttártam a karom, Hogy megmutassam, fogalmam sincs a helyes válaszról. Mert te megszűntél létezni a világomban, a világ is megszűnt létezni számomra - suttogtam alig hallhatóan. Tennem kellett valamit... Felismerés suhant át durva vonásain. — Öt akarod visszakapni. Magadnak akarod újra! — vádolt meg, mintha azt kérdezte volna, hogy miért vagyok ennyire önző.

-

Nem! - kiáltottam. - Azt akarom, hogy élj! Hogy ő éljen! Nem én! Ő nem volt vadállat! - Nem így van! Nem érted! Ő te vagy! Elmehetsz bármikor, nem számít! Nem számít, hogy velem vagy-e, csak az a fontos, hogy tudjam, életben vagy! — Ostobaság! — ordította, és újra belevágott a falba. Valamit eltalálhatott, mert a következő pillanatban éppen, ahol álltam, a mennyezetből permetezni kezdett a víz. Mintha lágyan esett volna az eső, de valószínűleg csak megtört a nyomás, ahogy megsérült a fal. Mielőtt tiltakozhattam volna, Kellan újra megmozdult. Letöröltem az arcomról a vizet, hogy lássam, mire készül, de elkéstem. Egyenesen felém rohant, és nekinyomott a falnak. Hatalmas tenyerébe temette az arcomat, és a pillantásával rabul ejtett. Az idő megállt a teremben, amikor váratlanul az ajkát erősen rátapasztotta az enyémre. Kétségbeesett vadsággal csókolt, bizonyítás volt benne, és meglepett szenvedély. Én pedig nem bántam, miért csinálja. Nem érdekeltek az érvek és ellenérvek, csak ő számított, és hogy végre a karjaiban tart. Két légvétel között ajka csupán súrolta az arcomat. - Sok lénynek nem ártottam, akik viszont fájdalmat okoztak. Te vagy az egyetlen, akit úgy bántottam, hogy soha nem ártott nekem lehelte két csók között. Elengedte az arcomat, és a derekamnál fogva magához húzott. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ha akartam volna, sem tudtam volna válaszolni, vagy ellenállni, mert a boldogság uralta a lényem, mintha lepkék táncoltak volna a gyomromban. Átengedtem magam az érzékeimnek. A hűs vízpermet és Kellan forró érintésének kettős hatása erotikus bombaként hatott rám. - Bolond lennék elmenni - súgta a nyakamba, majd visszatértért a számhoz. Szinte felfalt, bekebelezett. Míg egyik kezével végigsimított a gerincemen, miközben a nyelve táncra hívta az enyémet, másik

kezével beletúrt a hajamba, és megtámasztotta a fejem a tarkómnál. Férfias illata beszivárgott az orromba, mire kezdtem minden pórusomban őt érzékelni. Magához szorított, én pedig átkaroltam széles vállát, és élveztem, ahogy az izmai feszült táncot járnak a tenyerem alatt. Amikor végigsimítottam a hátán, Kellan csöndes mordulással jelezte, hogy ez tetszett neki, és még közelebb húzott magához. Már nem volt olyan porcikánk, ami ne érintkezett volna. Combja az enyémhez simult, melleim csupasz mellkasához nyomódtak, a hasamnál pedig éreztem szenvedélyének bizonyítékát. Amikor a keze, mintegy véletlenül becsúszott a felsőm alá, elakadt a lélegzetem. Ekkor Nice csiklandozó bundáját éreztem a nyakamnál, és félrefordulva a csókból, elnevettem magam. Kellan cifrán káromkodott, és egy villámmal a terem túlsó végébe küldte az állatkámat. - Átkozott parazita! Még egy csókot lehelt a számra, majd hátrasimította kusza tincseimet. Mindketten zihálva kapkodtunk levegő után, de végre azt láttam benne, aki volt. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Kellan végigsimított az arcomon, aztán a kezét ott felejtette a tarkómnál, és míg beszélt, nem szűnt meg cirógatni a nyakszirtemet. — Emlékezni fogok - ígérte. Megcsóváltam a fejem. — Nem vagy elkötelezve senkinek. A legkevésbé nekem — mondtam lágyan, és felnyúltam, hogy végigsimítsak az arcán. Akármennyire meggyötörték, még mindig ő volt a legvonzóbb lény mindegyik világban. - Te Kellan Black vagy. Önálló akarattal rendelkező szabad személyiség. Egyszerűen élned kell! Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, mely szinte azonnal eltűnt, amikor fürkésző pillantással rám nézett. — És te? Bíborszemű angyal, aki visszahoz a halálból?

Vagy inkább beletaszít, tekintve, hogy ki gyilkolt meg és hogyan, gondoltam, de ezt nem akartam elárulni neki. Beleharaptam az alsó ajkamba, amit idegességemben néhányszor megismételtem, míg újabb csókot nem lehelt rá. Nice újra a legrosszabb pillanatot választotta. Felkapaszkodott a csizmámon, és ahogy felfelé tört, megcsiklandozta a combomat. Kuncogva cirógattam meg a fejét, amikor letelepedett a vállamon. — Biztosan nem akarod, hogy végezzek vele? — kérdezte Kellan, I miközben ellenségesen nézett a pici állatkára. Sajnáltam, amikor arrébb húzódott, és picit megorroltam Nicera. — Ugyan már, olyan aranyos! Nézd a szemeit, a bundáját! Annyira szép. — Hidd el nekem, kesztyűnek még szebb lenne! — jegyezte meg Kellan faarccal, és nem tudtam eldönteni, vajon viccel, vagy teljesen komolyan beszél. Reméltem, hogy nem komoly, tréfának viszont otromba volt. — Olvasol nekem? A kérdés több dolog miatt is meglepett. - Tessék? - Nem emlékszem rá pontosan, mit olvastál. — Bocsánatkérő mosolyától egy pillanatra elállt a szívverésem, hogy aztán őrült iramban hozza be a kihagyást. - Nem is igazán figyeltem rá. De a hangod... Hihetetlen volt hallgatni. Tanácstalanul néztem, ahogy a tűzhöz lép, és a kezét a láng közelébe nyújtja. Szakadt nadrágján kívül semmit nem viselt, és nekem csak most először jutott eszembe, hogy esetleg ő is fázhat. - Ha nálam lenne a könyv, szívesen olvasnék neked belőle. Felcsillant a szeme, amikor rám nézett, az ajkán pedig sejtelmes félmosoly táncolt. - A zsebedben van. Csodálkozva vontam össze a szemöldököm. Amikor odatettem

a Büszkeség és balítéletet, Kellan éppen aludt, nem tudhatta. Vagy talán csak úgy csinált, mint aki alszik. - Bizonyára elázott a vízben - motyogtam zavartan, de azért elhúztam a különös, fekete cipzárt a combomnál rejtőző zsebről. Legnagyobb ámulatomra az Austen-regény tökéletesen száraz, sértetlen állapotban került elő belőle. - A zsoldoslány ruhái vízállóak. Újra ledöbbentem. - Honnan tudsz Moriah-ról? Megvonta széles vállát. - A hallásommal sosem volt problémám. Letelepedtem a kékláng közelében, élveztem a hőt, amit ontott magából, közben pedig ámulva állapítottam meg újra, milyen tökéletes mása az én dermedt jégvirágomnak. Kellan egyméternyivel mellettem ült le, és felszisszent, amikor a csupasz hátát a hideg kőfalnak döntötte. Lábait kis terpeszben felhúzva próbált pihenni. Én pedig azon csodálkoztam, hogy nem fagyott meg eddig. Szakadt nadrágjának hiányzott az alja, és a jobb oldali szára fel volt hasadva a combjáig. — Nem fázol? - kérdeztem ostobán, de azért aggodalmasan. Cinikus pillantást vetett rám, de hamar rendezte a vonásait, és a kezemben szorongatott könyv felé intett. Értetlenül vontam össze a szemöldököm. - Komolyan azt akarod, hogy olvassak neked? Csak mert ez… — Charlotte Bronté, Jane Eyre — vetette közbe sejtelmes mosollyal az ajkán. - Hogy mondod? Tőled kaptam a Jane Eyre-t. Nem tetszett volna, ha csak úgy a kezembe akad, de előtte te meséltél nekem a grófról és a nevelőnőről. Amíg távol voltam, elolvastam, bár, ha ez az emlékfoszlány nem csal, neked ezt sosem árultam el mosolyodott el félszegen. - Talán szégyelltem, hogy tetszett egy lányregény. Gombócot éreztem a torkomban, és áruló könnyeket a

szememben. Örülnöm kellett volna, de én csak meg voltam hatódva. Kétségbeesetten vágytam többre. Még több bizonyítékra, holott már bizonyos voltam benne. — Emlékszel... Khm... - a torkom kapart, a hangom rekedt volt, és életemben nem éreztem magam ennyire megindultnak. - Emlékszel rám? A pillantása megtelt meleg ónixfénnyel, mely önmagában, e nélkül a szexi félmosoly nélkül is magával ragadott volna, de így képtelen voltam másfelé nézni. - Amióta először megláttalak, Claire - a hangja akár a fekete bársony, forrón simogatott, körbevett és mélyen beégette magát az emlékezetembe. A mosolya kiszélesedett, mintha pontosan el tudta volna képzelni. mi megy végbe bennem. Nem tudta. Fogalma sem lehetett róla, mekkora megkönnyebbülés és hála hullámzik végig a testemen és a lelkemben. - Olvass nekem, kérlek! Hátrahajtotta a fejét, és nekitámasztotta a falnak. Ónixszemeit lezárt szemhéja takarta előlem, állkapcsa feszes vonalként húzódott a két füle között. Valóban feszültnek tűnt, mintha nehezére esne féken tartani magában a vadállatot. Úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban kirobbanhatna. Lenyeltem a könnyeimet, a saját érzelmi túltengésem ráér. Találomra kinyitottam a könyvet, és robotszerűen olvastam fel az első mondatot. - „Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni. ” Kellan mélyet sóhajtott. A hangja olyan mély és rekedtes volt, hogy alig értettem, mit mond. - Ez mennyire igaz — szúrta közbe álmatagon. - Miért mondod ezt? - Maxine is ember volt. Ö is elárult - világosított fel. Ujjongtam, hogy újra emlékszik, vagy legalábbis folyamatosan

térnek neki vissza események. Viszont szerettem volna, ha érti, hogy Maxine alapjában véve jó volt. - Maxine feláldozta az életét értem, emlékszel? Az ajtó résnyire nyitva volt. Kellanre néztem, akinek a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Biztosan rég aludt már ilyen nyugodtan, nem volt szívem felébreszteni. Remegő lábakkal mentem az ajtóhoz, és majdnem felsikoltottam, amikor a kilincshez érve egy apró, szőrös, mozgó gombolyagot tapintottam. Nice csücsült ott, és szemrehányónak tűnő tekintettel követte a mozdulatomat. — Most mi a bajod? — Kérdésemre a kis állatka egy célzatos pillantást vetett Kellanre, aztán újra rám függesztette rosszallással a szemét. Ingerült suttogásom visszhangot vert a teremben, miközben egyre kíváncsibban tekingettem a beszűrődő fény felé. - Nem fogom felébreszteni. Előbb körülnézek, hogy ez kijárat-e egyáltalán. Addig csak hadd pihenjen. Nice elégedetlenül kattogott ciccegő hangján, de azért lemászott a kilincsről. Óvatosan, hang nélkül akartam kinyitni, azonban amikor magam felé húztam, az ajtó olyan hangosan reccsent, mintha legalábbis egy fa dőlt volna ki gyökerestül a földből. Próbáltam magam kipréselni a szűk résen, de az csak arra volt| elég, hogy Nice kidugja rajta kíváncsi orrát. Egy ideges pillantást vetettem Kellan felé, és megnyugodva láttam, hogy meg sem moccant a nagy zajra. Egyenletes légzése erővel töltött el: nem hagytam annyiban, újra nekiveselkedtem. Az ajtó nyikordulását hangosan verte vissza a terem fala, de amekkora zajjal járt, annyira keveset mozdult. Nem értettem, hogyan nyílhatott ki magától, ha egyre ennyire nehéz megmozdítani. Nem gondolkoztam tovább a kérdésen, mert végre sikerült átpréselődnöm a keskeny nyíláson, de amint kijutottam, azzal a lendülettel meg is torpantam. Hosszú, szűk folyosó húzódott

előttem, az egészet fekete márványlapok borították, a padlótól egészen plafonig. Kétoldalt sötéten vibráló, mustársárga ajtók sorakoztak. A mennyezetre kétméterenként apró, félgömb alakú lámpák tapadtak, méregzöld fénnyel árasztva el a folyosót. Ennél hátborzongatóbb helyen még soha nem jártam. Tétovázva léptem egyet visszafelé. Talán mégis fel kellene ébresztenem Kellant. De annyira feszült volt, annyira idegesnek látszott, mintha hajszálvékony kötélen egyensúlyozna, és attól tartana, hogy a rossz oldalra zuhan. Ahogy ott pihent, újra a régi Önmaga volt, amikor könnyedén tudta uralni a démonjait. Megacéloztam az akaratomat, hogy száműzzem a gyávaságot. Végül is egy Utolsó vagyok. Mi baj érhetne? Elindultam, Nice is utánam eredt, apró karmai kopogtak a fekete márványpadlón. Fürge volt, de óvatos. Ha nem lettem volna olyan ideges, megmosolyogtam volna a ragaszkodását. Ahogy haladtam előre, mintha valami láthatatlan fátyolt szakítottam volna át, és hirtelen mellbe vágott a vanília tömény illata. Édes volt, túl édes, egészen émelyítő. A levegő elnehezedett körülöttem, a lámpák zöld fénye egyre inkább tompa hangulatvilágítássá kezdett gyengülni. Már megbántam, hogy továbbjöttem. Ez nem kijárat volt, hanem bejárat valahová. Valakinek a házába. Valakiébe, aki veszélyesebb volt, mint bármi, amivel eddig találkoztam. Nice szorítását éreztem a bokámon, majd a kis kém egyre feljebb helyezkedett, míg el nem érte a nyakamat. A nyakszirtemnél helyezkedett el, apró szusszanások jelezték a riadalmát. Meg akartam neki mondani, hogy menjen vissza Kellanhez, vagy menjen bárhová, csak itt ne maradjon, de a félelem szorosan markolta a torkomat. Váratlanul még sötétebb lett, mintha kialudtak volna mögöttem a lámpák. De tudtam, hogy nem a világítás az oka. A szívem a fülemben dübörgött, a pánik apró vérlemezkék formájában keringett az ereimben.

Éreztem a veszélyt. Nagyon, nagyon rossz helyre kerültem, a lehető legrosszabb időben. A vanília tömény illatát valami gyomorforgató bűz váltotta fel. Tudtam, hogy bajban vagyok. Igazán nagy bajban. Lélegzet-visszafojtva fordultam meg. Éreztem, hogy van valami mögöttem. Bárki megérezte volna. És amikor megláttam. mi okozza a bűzt, a balsejtelmet, tudtam, hogy ez nem pusztán baj.Ez maga a halál. Egy ismeretlen lény tornyosult fölém, eltakarva a lámpák zöld fényét. Kellannél jóval alacsonyabb volt, mégis törpének éreztem magam mellette. Csak egy fekete nadrágot viselt, a felsőteste szabadon tárult a szemem elé. Minden egyes izomköteg, ami megtalálható egy emberhez hasonlító lényen, kidudorodott, külön dombocskákat képezve a monstrum testén. Barna bőre fényesen, mintha vízzel öntötték volna le, de tudtam, hogy ez nem víz. Nyálkás volt, és iszonyatos bűz áradt belőle. A legborzasztóbb mégis az arca volt. A vonásaira eltorzult vicsor dermedt, így tisztán láthatóvá váltak a szájából kilógó hatalmas fekete agyarai. Nem volt menekvés. Kidülledt, haragos szempár meredt rám, én pedig remegő térdekkel vártam a rám rótt véget. A monstrum magasba emelte az öklét, mely legalább akkora volt, mint a fejem. Hatred, várj! Akárhonnan, akárkitől is érkezett a parancs, elkésett vele. A szörnyeteg egyenesen a mellkasomra sújtott - mintha mázsás kőszikla zuhant volna rám. Keresztülsüvítettem a folyosón, majd fájdalma puffanással vágódtam az ajtónak. A levegő bennrekedt, mintha elzárták volna a légútjaimat. Se ki, se be. Féltem megmozdulni, ezért inkább csak feküdtem, és vártam. Mobilcsörgést hallottam. A csengőhang számomra idegen zenére vibrált a közelben. Fülsértő csattanás következett, majd haragos kiabálás. Egy nő. A hangja valahonnan ismerősnek

tűnt, de nem jöttem rá, hogy honnan. Lényegtelen volt. Óvatos mocorgásra lettem figyelmes a hajamnál, mintha valaki babrált volna benne. A fájdalom kettéhasította a testemet, és vér ízét éreztem a számban, az arcomon a szagát, mindenhol. Hányingerem volt, mintha ugyanazon a bokszzsákon gyakorolt volna egy egész klub, és ez bokszzsák én voltam. Annyira voltam képes, hogy oldalra fordítsam a fejem. Óvatosan nyitottam ki a szemem, mert jobban szédültem, mint amikor Kellan a markával szorította a nyakam. Valaminek a halvány sziluettjét láttam. Sűrű pislogást követően először a hosszú füleket, az óriási szemet és egy apró, kerek fejet ismertem fel a körvonalakban. - Nice... - leheltem olyan halkan, hogy abban sem voltam biztOS, hallja-e. Reméltem, hogy igen. Az agyam lassan forgott, lelassította a fájdalommal és a félelemmel vívott küzdelem. Felrémlett előttem Kellan, aki védtelenül alszik abban a barlangban. Muszáj volt valahogy figyelmeztetnem. Nice, menj Kellanhez! - Éreztem, hogy könnycseppek buggyannak elő a szememből, és végiggördülnek a halántékomon, Összekeveredve a véremmel. - Kérlek, szólj neki! Figyelmeztesd! Menjen innen! Kellan... El kell menned Wentworthöz... Menekülj! Ne... Ne gondolkozz! Ne gyere értem! Csak rohanj! A folyosó lassan elmosódott a szemem előtt. Fájdalomtól zsibbadt volt az egész testem, de próbáltam eszméletemnél maradni. Legalább annyi időre, hogy lássam, Nice eljut a barlangteremig ahol Kellan alszik. Nem mozdultam, már abban sem voltam biztos, hogy képes leszek rá valaha. — Menj, Nice! Mielőtt észrevesznek... Nem messze tőlem a nő még mindig a monstrummal kiabált, nem értettem, mit, de nem is érdekelt. Nice pedig hirtelen úgy tűnt, mintha átalakulna. Pelyhes bundáját finom csattanással

kemény páncélra cserélte, a füleit szorosan hátracsapta, és folyton örvénylő, hatalmas szemét megdermesztve fordult a két idegen felé. Hatred! A poloska! - reagált sikítozva a nő, amint észrevette Nice-t. Tudtam, hogy ismerem ezt az egyre közelebbről hallatszódó hangot. — Kapd el! Ne engedd megszökni, te idióta! A Hatred nevezetű monstrum termetét meghazudtoló gyorsasággal vetette magát a fürge kis Nice után. Legalább öt ajtónak odavágott súlyos öklével, de nem sikerült elcsípnie. Amikor Nica besurrant a résen, amelyen kijöttünk, az ajtó magától bevágodott. Hatred pedig nagy lendülettel zuhant neki. Összezúzta, mintha csak homokvár lett volna, nem tömör faanyag. Az ajtóból éppen annyi maradt, mint a reményeimből. Semmi. 14. Tehetetlenül „Lelkét feldúlták a kavargó, kínos gondolatok. ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Kellan A KÖR ALAKÚ, FEHÉR SZOBÁBAN VOLTAM ISMÉT. Valami más volt, de nem tudtam rájönni, mi lehet az. Claire nem volt sehol. Már egyetlen vízió sem vetült a falra, az emlékek a fejemben pihentek, immár kategorizált sorrendben. Lassan tért vissza minden. Lassabban, mint szerettem volna, és nehezebb volt türelmet gyakorolni, mint hittem volna. Rájöttem, ha kiengedem magamból a vadállatot és a démon erejével török-zúzok, ha szabadjára eresztem a haragos érzelmeimet, akkor lelassítom az emlékezés folyamatát. Így aztán minden erőmmel azon voltam, hogy higgadt maradjak, és

úgy fogadjam vissza az emlékeimet. Még így is sok minden zavart. Az első sokk az volt, hogy megöltem Jorját. Eleinte összekavarodott a két világ. Két élet kusza emlékfoszlányai gabalyodtak egymásba, mint a fonalszálak, és egyetlen óriási, értelmezhetetlen, összegubancolódott gomolyaggá álltak össze. Aztán megtanultam szétválogatni őket. Ekkor már tisztán láttam, hogy nem azt a Jorját öltem meg, aki mindenben segített nekem, hanem azt, aki évek óta a kínzóm volt. Csak sejtettem, hogy akit a hajón viszontláttam, Chaosból jött, hogy segítsen. A második sokk a Zsoldos volt. Két hónappal ezelőtt meghalt, mert az életünkre tört. Lucas darabokra szaggatta, és végzett vele. És ez a parazita gyilkológép ebben a világban az életét kockáztatja, hogy segítsen Claire-nek. És Claire. A vörösen izzó szemeivel, a betegesen sápadt, MÉGIS végtelenül gyönyörű arcával. Valami történt. Meghaltam, de nem emlékszem, hogyan. Fontos lett volna emlékeznem. Fontos lei" volna, hogy tudjam, ki és miért ölt meg. Claire tekintetében megbánás mutatkozott. Minden szava bocsánatkérés volt, pedig biztosra vettem, hogy nem vétkes a halálomban. Jégvirágok. Emlékeztem az ő jégvirágaira, de csak homályosan, mintha sűrű fátyol fedte volna el előlem. Szomorúnak tűnt, és felperzselt mindenkit, aki a közelébe ment. Kellan... Claire hangja visszarántott a fehér szobába. Reméltem, hogy újra végignézhetek egy emlékkockát róla, de nem láttam sehol. Legalábbis nem a szobában. Mintha egyenesen a fejemből szólt volna hozzám. Kellan! El kell menned... El kell menned Wentworthhöz! A hangja gyenge volt, akadozott, mintha fájdalmai lennének. A harag feltámadt bennem, hogy pusztítással győzze le Claire fájdalmát. De nem engedtem neki, mélyet lélegeztem, és gátat —

—

szabtam féktelen érzelmeimnek. Kaparászást éreztem a lábamnál, de amikor lenéztem, nem láttam semmit. A fejemben azonban egy képsorozat villant fel: Claire, amint kilép a barlangból, ahol voltunk; bizonytalanul néz rám, mintha nem tudná eldönteni, mit tegyen; végül úgy dönt, kioson az ajtón keletkezett kis résen. Ne! - nyögtem hangosan, és el akartam zárni a képsorozat útját, de nem sikerült. Megállíthatatlanul törtek fel, mintha kulcsuk LETT Volna az elmémhez. Menekülj! Suttogott csupán, mégis, mintha a fülembe ordított volna. A következő képen a kicsi Claire egy nála háromszor nagyobb fickótól kap egy ütést a mellkasára, mire fájdalmas ívben elrepül egy sötét folyosó végébe. Nem mozdul. Nem nyöszörög. Te jó ég! - mordultam fel teljesen elhűlve. Claire a hátán fekszik, mindene vérben úszik, a feje ernyedten fordul oldalra. Vörös szemeiből véres könnycseppek gördülnek végig a halántékán, és vér folyik a szájából, ahogy beszél. Hozzám beszél, nekem üzen. A tudatom lassan végre leküzdette az álomrétegeket, a fehér szoba homályos paplanná szürkült, míg egy fekete pukkanás kíséretében teljesen eltűnt. Újra a barlangban voltam. Egyedül. Megint éreztem a kaparást a lábamnál, és mikor lenéztem, a poloskát láttam, ahogy hatalmas szemével, pislogás nélkül engem néz. Claire vele üzent. Kellan... El kell menned Wentworthhöz... Menekülj! Na, persze, majd mindjárt rohanok a Zsoldoshoz. Felálltam, figyelmen kívül hagytam elgémberedett végtagjaim tiltakozását, és az ajtóhoz léptem. Teljesen le volt zárva, nekifeszültem, hátha ki tudom nyitni. Ne... Ne gondolkozz! Nem gondolkozom. Csak próbálok bejutni. Akárhol is van az a benn. —

Ne gyere értem! A fenébe! Hagyd abba! - kiáltottam a poloskára. Minden erőmet latba vetve próbáltam betörni az ajtót, de az meg sem moccant. Csak rohanj! Claire hangja elcsuklott, a szeme egy pillanatra lecsukódott,| mintha épp egy fájdalomhullámot próbálna leküzdeni. Fejezd be! Elég volt! — rivalltam rá a kis féregre. Hátraléptem az ajtótól, és felemeltem a kezemet. Immanis calcaturae! Hatalmas robaj rázta meg a barlangot, szinte mindent sikerült megmozdítanom, a sziklák morzsolt törmelékké váltak, ér fakadt utat engedve a folyó vizének, de az ajtó továbbra is sértetlenül MAgasodott előttem. Kellan... El kell menned Wentworthhöz... Menekülj! Ne...ne gondolkozz! Ne gyere értem! Csak rohanj! Ez az átkozott féreg folyamatosan közvetítette a fejembe a képeket. A pillanatot, amikor Claire szembetalálja magát azzal a monstrummal, ahogy az lesújt rá, aztán az arcát, amikor épp nekem könyörög az üzenetben, hogy mentsem magam. A képkockák tovább pörögtek. Ezek már a poloska emlékei voltak. Végigrohant a folyosón, miközben egy nő rikácsolt folyamatosan. Az óriás utána vetette magát, de a kis parazita ügyesen kitért az útjából. Amikor az ajtóhoz ért, még egyszer visszafordult, hogy tárolja a jelenetet. A nő egyenesen Claire mozdulatlan teste felé tartott, a monstrum pedig a törött ajtókon próbálta átverekedni magát, hogy elérje Nice-t. Ekkor egy tökéletesen tiszta kép vetült a fejembe a nőről. Azonnal felismertem mindkét világbeli énjét. Átlagos magasságúnak látszott, rövid, világosszőke haja kiemelte kissé telt arcát. Chaosban Bertha Prince volt, Maxine anyja, aki a legmágiaellenesebb emberek egyike, egy Üldöző. Lady Nex, a —

—

—

—

—

—

Hamuvilágban sem jobb lény, ő a gyilkos medúzanő. Menekülj! Ne... Ne gondolkozz! Ne gyere értem! Csak rohanj! Egy másodpercig még haboztam. Claire-t otthagyni ilyen szörnyek között? Nem! Muszáj volt. Ezzel a kettővel nem bírok el segítség nélkül, és akkor odaveszünk. Hogy az ördög vinné el... Cifra káromkodások közepette felkaptam a megszeppent poloskát, és hátra sem fordulva beleugrottam a barlang vizébe. Csak remélni mertem, hogy valahol a felszínen lesz a másik vége, és nem a tenger mélyén. 15. Megkísértve …mennyire imádom, milyen forrón szeretem... ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Wentworth JORJA KÉTKEDŐ PILLANTÁSSAL FORDULT ÚJRA FELÉM. Még ki se nyitotta a száját, máris tudtam, mit fog kérdezni. — Biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk? Hannah sem tévedhetetlen... Ugyanazt a kérdést legalább tízszer hallani fél órán belül, több mint idegesítő. — Tudod, az alteregód nem volt ennyire nehéz felfogású jegyeztem meg gúnyosan, majd gyilkos pillantását figyelemre sem méltatva folytattam. - Ha egyszer azt mondtam neki, jó HELYEN járunk, volt annyi esze, hogy nem kérdezett rá utána ötpercenként. — Vagyis bízott benne - kotyogott bele Moriah, aki egy sziklán ücsörgött, ölében a sikeresen kimenekített laptopjával.

A Cat távolabb állt tőlünk. Lenyűgöző látványt nyújtott, akár egy szobor, mozdulatlan volt, és néma. Néhány órával ezelőtt ebbe a tökéletes csendbe velőtrázó sikoly hasított. Kis időbe telt, mire rájöttünk, hogy a hang csak a fejünkben hallatszott, miközben a Cat teljesen hangtalanul a földön vergődött. Alig moccant meg, de azonnal reagált, ha valami neszt hallott. Úgy tűnt, mintha képtelen lenne megtartani a fizikai valóját. Ahogy telt az idő, karcsú alakját egyre gyakrabban vette körbe egy belőle áradó koromszerű füst. Aha, jó sokra is ment vele - vágott vissza Jorja szarkasztikusan. Derekára tette a kezét, és hunyorogva körülnézett. Telt ajkain vető fintor ült. - Annyira lehangoló ez a hely! Chaosban milyen? - hajolt előre kíváncsian Moriah. Ujjai izgatottan markolták a laptopját, és szinte éreztem, ahogy összeszorul a torka. Nem kellett pszichológushoz fordulnom, hogy ráébredjek, aggódom érte. Mindig is féltettem. Moriah érzékeny lelke nem bírná még egyszer elviselni, ha újra megtörténne az évekkel ezelőtti incidens. Keményen dolgoztam azért, hogy a mostani nyugalmi szintjét elérje. Ő egy zsoldoslány, méghozzá az én húgom, ami nem könnyíti meg az életét, de most, hogy Claire idejött, tudtuk, hogy ő lesz, aki megmenti a húgomat. Ott azért van élet - felelte Jorja, és a hangja visszarántott a jelenbe. Megvonta a vállát, ahogy Moriah-ra nézett. - Tudod, színek, élővilág, ilyesmi. Nem vagyok nagy természetjáró, de ez – mutatott az előtte elterülő folyóra és a mögötte végigvonuló kopár tájra - valóban olyan, mint egy atombomba sújtotta terület. Moriah vágyakozón felsóhajtott. Alig várom, hogy ott legyünk! — mondta, majd csendesebben hozzátette. - Remélem, lesz alkalmam körülnézni is. Megfordultam, és felnéztem a sziklaperemre. Még mindig azt az idióta fekete-szürke összeállítást viselte, csak ezúttal magas

sarkú volt rajta. Fel nem foghattam, miért tetszik ez neki, de úgy tűnt mintha minden egyes ruhadarabját nagy becsben tartaná. Hé! — szóltam oda neki, mire megkésve letörölte arcáról a riadt kétséget. - Élni fogsz ott, nem csak körülnézni! Oké? Elmosolyodott. Oké. Biztos vagy benne, hogy leráztuk a démonjaimat? — szólt közbe be Jorja. Láthatóan észre sem vette, hogy félbeszakít valamit, vagy ha igen, akkor egyszerűen nem érdekelte. Felelni akartam, de mielőtt megtehettem volna, halk csobbanásra lettem figyelmes. Azonnal működésbe lépett a védelmi reflexem, és intettem Moriah-nak, hogy csöndben lapuljon. Ensium fervidus! - mormoltam alig hallhatóan, és oda seM kellett néznem, máris éreztem a kezemben a nehéz, izzó szablyát. Jorja hátrébb húzódott, hogy támadás esetén védeni tudja a húgomat. Tudtam, hogy nem ösztönből cselekszik. Látszott a szemében, hogy egy cseppnyi érzelem sincs benne, vagy ha igen, azt nagyon jól álcázza. Elmondása szerint Hannah mondta neki, hogy a húgomat épségben vigye át a túloldalra, mert a démon is így tartaná helyesnek. Innentől kezdve szent kötelességének érezte helyesen cselekedni. A Cat úgy tett, mintha semmit nem venne észre az egészből, mégis látszott, hogy tökéletesen érti mindazt, ami körülötte zajlik. Elképesztő volt, ahogy az önkontrolljával küzdött. Egészen furcsa volt: annyira abnormálisán viselkedett, hogy beleborzongtam. Egyet kellett értenem Jorjával, a táj valóban teljesen kihalt volt, így nehezen lehetett benne észrevétlenül elrejtőzni. A magasra nőtt fák sűrű lombkoronája eltakarta előlünk a nap fényét, majd mintha már a talaj is megadta volna magát a kietlenségnek. Eltűntek a fák, és a sziklás vonulaton a fekete aljnövényzet sem

tudott már nőni. A halál nem táplálja az életet, és ez bizony a halál földje volt. Váratlanul megéreztem valaminek a jelenlétét. Tudtam, hogy mi rejtőzik valahol, de semmit nem láttam. A fák higgadt, katonás rendben álltak, fekete árnyékkal takarva a földet, de semmi más nem látszott. Akármi is volt ott, nem láttam, és ez kezdett felhergelni. Éreztem, hogy bizseregni kezd a homlokom, és a világ lassan sokszínűvé változott. A Harmadik hiperérzékeny volt mindennemű varázslatra, tehát ha valaki illanóbűbájt alkalmazott magán, azt így megláthattam. Ahogy kinyílt a Harmadik, már láttam a fényt, mely átszűrődött fák levelei között, és láttam a szabad szemmel alig észrevehető bogarakat, melyek kusza csíkokat hagytak maguk után a levegőben. Reménykedve néztem körül. Tudtam, ha Claire valahol a felszínen van, és valamennyi erő még rejlik a hajában, megláthatom őt. A tiszta vérűeket könnyű volt megtalálni, főleg ha már legalább egyszer megpillantottam a hajukat a nap fényében pompázva. Claire ereje azonban a szemébe költözött. A lelkében élt a varázslat, ez volt az életereje. És hiába nyílt tágra a Harmadik, semmit nem láttam. Sem őt, sem a körülöttünk ólálkodó idegen lényt. Merthogy valaki ott volt, abban biztos voltam. Szinte hallottam a légvételét, mintha a foga között szívta volna be a levegőt. W! - szólt Jorja kicsit hangosabban, mint ahogy azt helyesnek tartottam volna. Intettem, hogy maradjon csendben, mire egy lökést éreztem a vállamnál. Azonnal vízszerűvé alakultam, és egy félfordulattal abba az irányába lendítettem az izzó szablyát, amerre a támadómat gyanítottam. Hangos suhanás jelezte az ütés lehetséges erejét, a szablyából szikrák peregtek, de becsapódás nem volt. Minden izmomat megfeszítve vártam a következő támadást, miközben mindhárom szememmel pásztáztam a

környezetemet. Újabb lökés következett, ugyanazon a ponton, ugyanakkora intenzitással, mire teljesen ledöbbentem. Soha nem találkoztam még senkivel, aki szilárdan meg tudott érinteni, amikor a testem FELVETTE a védekező vízállagot. Ismét hiába lendítettem meg a szablyámat. A véremben már tombolt az adrenalin, de igyekeztem higgadtan lélegezni. A következő pillanatban lendületes rúgást éreztem a mellkasomon, aminek következtében többméteres repülés után a hátamon landoltam. A levegő bennrekedt a tüdőmben, és néhány másodpercig nem bírtam friss oxigénhez jutni. Csöndes nevetésre lettem figyelmes, mire őszintén ki tudtam volna végezni Jorját. Felnéztem, és elképedtem, mert már meg sem próbált úgy tenni, mintha védene, vagy legalább védekezne. Letelepedett egy sziklára, és rövidnadrágból elővillanó lábait felhúzva figyelte a jelenetet. Nem volt veszély. Akárki is volt az, Jorja ismerte. Ez viszont rohadtul nem csillapította a haragomat. Mi a francért kell szórakozni, ha egyszer közülünk való? Bosszankodva felpattantam, és hogy jelezzem a nemtetszésemet, nem engedtem visszacsukódni a Harmadikat. Szóval neked kellene védened a Bíborhajút, hm? – hallottam a hangot, de nem ismertem fel. - Eddig igencsak pocsékul végezted a dolgod, Zsoldos! Tudtam, kitől származnak a szavak, pedig mióta ismertem, még csak üvölteni hallottam, érthetően beszélni nem. Most úgy hatottak egyébként is lángoló indulataimra, mint olaj a tűzre. Nem feleltem, de a Harmadikat tágra nyitottam. Hallgattam a légzését, bár nem tudtam, honnan várható a támadása, testének hőmérséklete is egyre erősödött, lassan a szaga is kezdett halvány nyomott hagyni maga után a levegőben, akárcsak a bogaraké. Inkább éreztem, mint láttam, hogy megmozdul, és ezúttal fel voltam készülve. Egyszerre mozdultam vele, és abban a pillanatban, amikor nyomást éreztem a mellkasomnál,

megállítottam az éppen meglendített szablyámat. Már Jorja sem nevetett, Moriah pedig még a lélegzetét is visszafojtotta. Nem tudtam, hogy azért, mert annyira izgatott volt a harc kimenetele miatt, vagy mert épp küzdött a benne élő démonokkal, melyek a segítségemre akartak sietni. Ahogy te is, démon- feleltem végül az iménti megjegyzésére. Köd gomolygott közvetlenül előttem, és a démon lassan kezdett körvonalazódni benne. Alig volt magasabb nálam, és ahogy izzó szablyám a csupasz nyakának feszült, úgy az ő fehér, ködtől gomolygó tőre is apró sebet karcolt a mellkasomra, éppen a szívem fölé. Patthelyzet. Ha tovább harcolunk, mindketten meghalunk. Ha leengedjük a fegyvereinket, mindkettőnknek meg kell bíznia a másikban annyira, hogy Claire-t biztonságban hazajuttassuk. Béke? - kérdezte a démon kihívóan felrántva az egyik szemöldökét, de közben fokozta a nyomást a sebemnél. Kényszerbéke — szűrtem a fogaim közt, és reméltem, eléggé izzik a Harmadik, hogy lássa benne a fenyegetést. Egy percig egyikünk sem mozdult. Mintha mindketten próbálniuk volna valamit a másikban meglátni, valamit, amit eddig figyelmen kívül hagytunk. Hiába, mert én nem láttam semmit, csak egy nagydarab fickót, akinek tintafekete a szeme, és a hangulatától függően gyilkolja a körülötte lévőket. Biztos voltam benne, Hogy ő is hasonlót lát, ha rám néz. Én engedtem először. Nem azért, mert feladtam, nem azért, mert féltem tőle, hanem, mert bevillant előttem Claire arca. Noha Kellan fojtogatta, a Bíborhajú még csak nem is neheztelt rá miatta. Nem akarná, hogy végezzünk egymással. Lassan engedtem a nyomáson a szablyával, mire a kéz, amely hosszú tőrt markolta, azonnal reagált a mellkasomnál. Mindketten hátrébb léptünk, és hagytuk a fegyvereinket semmivé foszlani az ujjaink között. Az övé nyomán furcsa, égő

érzés maradt a sebemnél, és azonnal tudtam, hogy nem egyszerű tőr ejtette. Elfintorodtam, amikor eszembe jutott, milyen varázslatra képes ez a vadállat, amire én nem, és amivel kitűnően lehet a fajtámat irtani. — Morstactus? — kérdeztem, mire komolyan bólintott. Vicky hozzá lépett, és aggodalmasan vizsgálta a piciny karcolást amit a nyakán ejtettem. Nem. Nem azt csinálta. Csak odahajolt hozzá, egészen közel, és megszagolta. Mélyen beszívta, és benn tartotta a levegőt, a démon pedig engedte neki. Tárolta a szagmintát. Nem Kellan illata volt... hanem Claire-é. Leküzdöttem a vágyat, hogy én is kövessem a Cat példáját, de maradt még bennem annyi önérzet, hogy ne mozduljak. Nem fogok egy démont szaglászni, még akkor sem, ha az ö illatát viseli magán. Visszatartottam a lélegzetem. Moriah riadtan szaladt oda hozzánk, hátrahagyva a laptopját ami igazán ritka pillanat volt a részéről. — Mi történt? Mit jelent ez? — kérdezte kifulladva. Éreztem a szagot. A füst csípős szaga marta az orromat, és tudtam, hogy újra éledezik benne a férge. Nehéz pillanat volt, még nekem sem volt egyszerű tartanom magam, nem volt jogom megfedni őt a kontrollhiány miatt. A pórul járt zsoldos meséje következik - jegyezte meg Jorja. Menj a francba, démonlány! Rám se hederített, csak mosolygott gúnyosan, és várt. A Harmadik működésbe lépett, de ekkor észrevettem a nő sötétkék szemeiben valamit, ami megállított. Nem akkor, amikor rám nézett, hanem amikor a démonra. Tudtam a szerelmi kötésről, ami a máik világban hozzáfűzi, és tudtam, hogy ő valóságként éli meg az érzelmet. Ha pedig így van, most boldog, amiért élve, épségben látja viszont a démonját. Emlékeztem Claire fagyos viselkedésére, mely nem látszott enyhülni, míg a vállamon lévő sérülésemet be nem szereztem.

A seb azóta már begyógyult, vékony heget hagyva maga után, hiszen a zsoldosok gyorsan regenerálódnak, de Claire érintése mintha még most is nyugtatná a bőrömet. Az ördögbe az átkozott empátiával! Miért nem ismerem ezt az igét? - faggatott Moriah, rosszallóan szegezve rám a szemét. A Harmadik pedig látni engedte a bőre alatt örvénylő gyűlöletes feketeséget, mely bemocskolta az ő tiszta lelkét. Amire Claire a gyógyír. Ahogy figyeltem a húgomat, tudtam, hogy nincs sok ideje hátra, mielőtt a secuazok átka átvenné az irányítását. Sietnünk kellett. Nem volt rá szükséged... Mert nem használhatod! - Jorja közbekotyogása ismét próbára tette a már amúgy is a végletekig feszített türelmemet. - Rosszabb vagy, mint egy pletykás öregasszony! Tegyél ellene, ha nem tetszik! - vonta meg a vállát, de közben kihívó pillantást vetett rám. Mielőtt eszembe jutott volna egy találó visszavágás, Moriah. alakítása törte meg a ránk telepedő csendet. - Mi ez? - Úgy pattant fel a szikláról, mintha az lángot fogott volna. A harmadik szememmel láttam, amit a másik kettővel nem tudtam tisztán kivenni. Apró, sötétbarna szőrgombolyag siklott keresztül a hátán, fel egész a tarkójáig, s ott megpróbált befurakodni, hosszan lelógó haja alá. Moriah egy határozott mozdulattal leverte onnan, mire a szerencsétlen jószág felém rohant. Nice! - csattant erélyesen a démon hangja, mire az állat összerezzent és megtorpant. Közben Jorja Kellan felé intett a kezével, és egy tisztítóigét mondott kísérőül. - Aquasine purus! Ahogy kimondta, abban a pillanatban komótosan előszivárgott

az ujjaiból egy jégkék fénysugár, és lassan körbeölelte a fickó testét. Egy másodpercre egészen befedte, még a feje is eltűnt a fényben aztán egy villanást követően eltűnt. Kellan végre jóval kevesebb bűzt árasztva rázta le magáról a tisztítómágia utolsó szikráját. Jorja nem tétlenkedett, egy csomagot nyújtott át neki ruhákkal. Nem lepett meg, hogy egy „köszönöm” nem sok, annyi sem hagyta el a démon száját. Egy tizedmásodpercre találkozott a pillantásunk Jorjáéval. A sötététkék szempár tele volt fájdalommal. Együtt tudtam érezni vele, de biztos voltam benne, hogy ezt az ellenséges viselkedést valamivel kiérdemelte. Ahogy én is... Moriah odalépett a kis állathoz, és megbökdöste a lábával, mintha döglött patkány lenne. Egy poloska - magyaráztam neki. Nem sok ilyennel találkozott, mert a városokban nem léteznek különös élőlények. Ott minden igazán emberi. Viszont erről eszembe jutott egy sokkal fontosabb kérdés. Minek hoztál ide egy poloskát? - fordultam a démonhoz. - Ennyire ráértél, hogy még háziállatot is sikerült begyűjtened? A fickó tekintete egy pillanat alatt váltott emberiből démonra, mintha fekete láng lobbant volna a szemében. Széttárta majd összecsukta az öklét, és én életemben először láttam, ahogy egy démon önuralmat gyakorol. Amikor néhány másodperc múlva felnézett, a tekintete továbbra is feketén villant rám, de már látszott, hogy ura önmagának. Claire állatkája, nem az enyém - recsegte a fickó, mire alig észrevehetően megrándultam. Emlékszel — suttogta Jorja némileg megindultam — Emlékszel a nevére. A démon engem nézett, miközben neki válaszolt. - Emlékszem mindenre.

Megszédültem. Nem a hírtől, hiszen éppen ezért küzdött mindenki körülöttem, hogy a démon újra emberi legyen, vagy legalábbis félig démon, félig boszorkány. A sebemet mintha lávába mártott késsel borogatnák. Kellan előttem termett, én pedig azonnal hátráltam néhány lépést. - Meg tudlak gyógyítani - mondta, mire erőtlenül felröhögtem. - Ez kicsit ironikus, nem gondolod? Majd Moriah... A démon tagadóan rázta meg a fejét. — Ö nem képes az általam ejtett sebet gyógyítani — mondta elllenségesen, majd hirtelen, mint aki észbe kapott, bocsánatkérőn nézett a húgomra. — Ezzel nem leminősíteni akarom a képeségeidet, de ez az ártás a Morstactus. Csak az hatástalaníthatja, aki használta. Moriah ingerülten csattant fel. Csak ekkor vettem észre, milyen erősen szorítja a karomat. — Akkor ne szövegelj annyit, hanem csináld! — Nincs szükségem a segítségedre, démon! - mondtam csikorgó fogakkal. Egy pillanatig megütközve nézett rám. Próbáltam állni a pillantását, de a világ forogni kezdett körülöttem. Egy sötét lyuk tátongott az agyam hátsó részében, a tarkóm tájékán, és magába akar szippantani. — Igazából — hajolt közelebb a démon — Claire-nek van szüksége a segítségre. Veled könnyebben ki tudom szabadítani, de nélküled is elboldogulok. Már akkor tudta, mit fogok felelni, amikor kimondta Claire nevét. Gyűlöltem az egész helyzetet, amiért a segítségére szorultam, de a lányt ki kell szabadítani. Honnan kell kiszabadítani? A démon látta a felismerést a szememben, és díjaztam, amiért nem gúnyolódik. — Csináld! — parancsoltam szándékosan keményen,

száműzve magamból a hálát. Felemelte a karját, és kezét a seb fölé helyezte. Nem ért hozzá, mégis taszított a közelsége. Elfordítottam a tekintetem. Moriah fényes rasztatincseit figyeltem, miközben egy démon gyógyított engem. Morstactin - mormolta egybefolyatva a magánhangzókat, mire a seb égni kezdett. Benn tartottam az ordítást, ami kitörni készült belőlem. Egy gondolattal később a démon hátrált egy lépést. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, a seb nyomtalanul beforrt, még egy halvány heg sem maradt utána. Átkozott! Nem tudtam, mi bosszantott jobban. Az, hogy a segítségére szorultam, vagy az, hogy nem fordítva történt. Mindenesetre elhatároztam, hogy kitisztult elme ide vagy oda, én továbbra sem szimpatizálok a fickóval. Azt azért ne várd, hogy megköszönjem! - vakkantottam ellenségesen. A fekete szemek ugyan hidegen meredtek rám, de az arcán elismerést véltem átsuhanni. Nem felelt semmit, és a hallgatásával az idegeimre ment. A vállamra vettem Moriah hátizsákját, és várakozva néztem a démonra. Kinél van Claire? Lady Nex. Meghűlt a vér az ereimben. A medúzanőnél hagytad? Elment az eszed? Kivégzi, mire odaérünk és... félbeszakítottam a mondanivalómat, mert eszembe jutottak Hannah szavai, hogyan lehetek Claire hasznára. Az, hogy segíthetek neki, elsődleges célommá vált, minden más a háttérbe szorult. A fehér szemű kislány olyan szavakat mondott, melyek nem illettek a szájába, mégis beleégették magukat az emlékezetembe. „Megismered a szenvedés legmélyebb és legfájdalmasabb

értelmét. Soha nem lesz esélyed. Soha nem fog többnek tartani annál, ami vagy! Három dolog lesz, amit tenned kell érte. Az első, feláldozod magad a démonért. A második, elengeded Claire-t. A harmadik, meghalsz érte.” Ahogy most a démonra néztem, biztos voltam benne, hogy semmi olyan nem történhet, ami miatt tartanám a hátam helyette. Lady Nex? - fordult hozzám Moriah. — Az ki? Semmit nem tudtok a Hamuvilágról? — kérdezte a fickó leereszkedő pillantással mérte végig a húgomat. A harag újra feltámadt bennem, nyitva tartva a Harmadikat. Állj le, démon! Moriah még soha nem járt a táborok falain kívül, éppoly idegen neki ez a világ, mint a Bíborhajúnak. A démonlány pedig talán még annyira sem felvilágosult. Jorja felháborodottan felcsattant. Mit számít, mennyit tudunk? A démon hideg pillantást vetett rá. Hátráltathatsz, mert nem tudod, hogyan kell gyorsan végezni egy itteni lénnyel. A démonlánynál hirtelen elpattant a cérna. Miért viselkedsz így velem? Azért jöttem, hogy segítsek, te meg úgy csinálsz, mintha ellenség lennék! Az egész kirohanás egy pillanat alatt történt, én pedig csak álltam Moriah-val, és vártuk a társalgás végkimenetelét. Szinte elfelejtettem tolakodónak érezni magam, amiért olyan vitát hallgatunk végig, amihez semmi közöm. Mondtam, hogy mindenre emlékszem, így arra is, amikor te vitted el tőlem Claire-t, hogy tálcán kínáld a Zsoldosnak. Jorja arcán érzelmek egész skálája vonult végig. Harag, zavartság, meglepettség, bűnbánat, szégyenkezés. Egyik sem hatott meg. Jorja egyszer ártani akart Claire-nek, és ennyi elég volt, hogy megértsem a démon ellenséges viselkedését.

Azt hittem, azon már túl vagyunk. A démon egy pillanat alatt előtte termett, én már csak a lendületének a szelét éreztem. Megállt Jorja előtt, csupán néhány ujjnyi volt közöttük a távolság, és a démonlány talán életében először félve nézett fel rá. Soha nem voltam túl rajta! Emlékszem, hát emlékezz te is, pontosan! - szűrte a fogai között, és ahogy ott állt, áradt belőle a fenyegetés. - Claire volt, aki megkímélte az életedet, és ő volt, aki rábólintott, hogy akkor visszatérhess közénk. Emlékezz! Tudom, hogy azóta sem viselkedtem másképp veled! Röhögni támadt kedvem, de elfojtottam. Paradoxonokkal teli ironikus folyam volt ez az egész elátkozott történet, amit megéltünk. Moriah, te Jorjával maradsz! - szakítottam félbe ellentmondót nem tűrően a szórakoztató jelenetet. — És mentek tovább az Ostiumhoz! Szó sem lehet róla! - tiltakozott azonnal a húgom. - Kivételesen egyetértek - kontrázott rá Jorja is. - Ő sem jöhet - mutatott a démon a Catre, figyelmen kívül hagyva a másik kettő tiltakozását. - Egy Cat hasznos lehet, ha menekülésre kerül a sor mondtam, és legnagyobb meglepetésemre egyetértett. - Jól is jönne, de így nem lenne, aki védelmezze őket. Épp most mondtad, hogy nem ismerik ezt a világot. Mennyire gyűlöltem, hogy igaza van! Moriah ereje az első veszélynél kitörne, és akkor elszabadulna a pokol. Bizonytalan voltam, mennyit tudhat a démon a húgomról. Nem olyan szívélyességgel szemlélte, mint mások szokták az első találkozásukkor, de ez az alak senkire nem nézett még szépen. Rendben. Akkor Vickyvel mentek az Ostiumhoz! Ott találkozunk, legkésőbb két nap múlva. A Catek általában nem mutatják ki az érzelmeiket. Sokan állítják, hogy nincsenek is nekik, s éppen azért tökéletes

testőrök, mert teljesen érzelemmentesek. Ez a Cat azonban, aki előttem állt rácáfolt a fajtájáról keringő minden mendemondára. Ha valaki belenézett volna csokoládébarnából füstszürkébe váltó szemébe, látta volna a kínját, és zokogva osztozott volna a fájdalmában. Én csupán azért nem mutattam több részvétet, mert az ő szenvedése az enyém volt. Ez a jelenem, a jövőm és a végzetem, ahogy neki is, emiatt tökéletesen megértettem a kétségbeesését. Claire megígérte a húgomnak, hogy átviszi Chaosba- mond tam Vickynek, aki úgy tűnt, életében nem szenvedett még ennyire a némaságától, mint ebben a pillanatban. - Nagyon szomorú lenne, ha nem tudná betartani az ígéretét, csak mert mi nem tettünk meg mindent Moriah épségéért az ő távollétében. A macskalány nem reagált. Nem könnyezett, nem könyörgött, hogy hadd jöhessen. Csak állt némán, karcsú teste olyan merevnek tűnt, akár egy kőszikla, az arcát pedig mintha márványból faragták volna. Az egyetlen, ami elárulta a zaklatottságát, a teste körül egyre gyakrabban örvénylő fekete füst volt. Nice, te velük maradsz! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Kellan, mire a kis állat Moriah közelében telepedett meg a sziklán. Menjünk! - és meg sem várva a válaszomat, a démon elindult a következő szikla felé. Moriah-ra néztem, láttam az arcán az eltökéltséget. Érzékeny volt, de nem most. Most nem engedte a felszínre törni a gyengeségét. - Hozd vissza nekem! Hozd vissza egyben! — kérte, mire bólintottam. Elfordultam, és magam mögött hagytam őt. Az egyetlent, aki Claire mellett még jelentett valamit a számomra a világon. Moriah nem tudta, hogy én nem tartok vele Chaosba. Ö abban a hitben élt, hogy mindketten megyünk, de erre nem volt

lehetőség. Az én helyem itt van, az övé pedig ott. Hannah szerint ez lesz a jövő, és ebben az egyben nem mondtam neki ellent. Néhány lépéssel a démon mögött haladtam. Nem bíztam benne, szinte már vártam, mikor veti rám magát. Árgus szemekkel figyeltem. Orvtámadást vártam tőle. De semmi olyat nem tett, ami gyanús lett volna, sőt. Akárhánykor megállt, vagy felemelt egy ágat, hogy átbújjon alatta, mindig kifejezetten lelassult a mozgása, mintha nem akarna rám ijeszteni. Mintha pontosan tudná, mit várok tőle, és nem akarná megnehezíteni a dolgomat. Öt perce gyalogolhattunk, amikor egy sziklát megkerülve apró, kerek pocsolya csillant előttünk. Kellan megállt, és gúnyosan motyogva nézett rám. Még visszafordulhatsz, Zsoldos! Azt akarod mondani, hogy ezen át jutunk be Nexhez? - A fickó bólintott, én pedig megcsóváltam a fejem. - Még nem hallottam erről a bejáratról. Annyit tudtam, hogy rengeteg bejárata van a barlangrendszernek, és mind máshogy van álcázva. Lady Nex otthonába csak az juthatott be, akit ő is akart, hogy bejusson hozzá. Ám olyanról nem tudtam, aki épen távozott volna tőle. Csak ketten vagyunk, Zsoldos! De lemegyek nélküled is. Nem kell a hőst játszanod, démon! Mögötted leszek! A mondatom végét már nem várta meg. Egyszerűen fogta magát, és állva beugrott a vízbe. Csobbanás nélkül tűnt el benne, mintha nem is víz, inkább fekete lyuk lett volna. Habozás nélkül vetettem magam utána. Ahogy elmerültem a lejáratban, a víz úgy ölelt körbe, mintha gél lett volna, melynek éreztem a hűvös érintését, mégsem nedvesítette át a ruhámat. Zuhanás nélkül értem talajt, de semmit nem láttam. Tökéletes sötétség vett körül, és természetellenes csend. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet megszólalni, és már bántam, hogy nem hívtam elő egy fegyvert

sem, mielőtt ugrottam volna. Hatred! Fényt! - csattant élesen egy női hang, mire azonnal kigyulladt egy lámpa a helyiségben. Egy terem közepén álltam, melynek meggybordó falai háromszöget alkottak. Az egyik zugban sötét volt, de a félhomályban láttam egy megtermett fickót; a másik sarokban Kellan állt, dühösen kifeszítve a két karjánál fogva; a harmadik sarokban Lady Nex egy hosszú ágyon, és hidegen pillantott rám. Kerekded alakja láttán, ha nem tudtam volna, mire képes, azt hihettem volna, hogy az anyaság mintaképével van dolgom. Mivel azonban nagyon is tisztában voltam a képességeivel, engedtem, hogy a Harmadik tágra nyíltan üdvözölje. Egy igazi zsoldos. A Zsoldos — szólalt meg a nő, ajkán különös, vágyódó mosollyal. — Ha tudnád, milyen régóta várok egy olyan érkezésére, mint te. Tökéletes pókerarcot vágtam. Mondanám, hogy részemről a szerencse, de attól tartok, nem hangzana túl hitelesen. A nő felnevetett, hangosan és erőltetetten, én pedig küzdöttem a kényszerrel, hogy befogjam a fülem. A hideg futkározott tőle a hátamon. Apró neszezést hallottam a sötét sarok felől, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Oh, Hatred, látod, mennyi erő van benne? - szólt Lady Nex a sötét sarok felé, miközben végigsimított a combján, mely elővillant hosszú, kanárisárga ruhájából. - Most nagy dilemmában vagyok, Zsoldos. Még nem döntöttem, kit válasszak. A démon igazán csábító, de a te erőd sokkal sötétebb, kedvemre valóbb lenne. Fejemmel a mélán ácsorgó monstrum felé intettem, aki a félhomályba húzódott. Miért nem választod a Góliátot? Mi pedig mehetnénk a dolgunkra. Ahogy kimondtam, az elsötétített sarokban is felkapcsolódott a

lámpa, és megláttam, amit soha nem kellett volna. Neonfény vonta be a sarokban álló fekete, csillag alakú táblát, mely enyhén meg volt döntve, és rászegezve ott hevert Claire. Egy combközépig érő, fehér inget adtak rá, akár egy áldozatra, akit épp felajánlanak valami pogány istennek. Karcsú derekára fonott bőrövet csatoltak, a haját pedig engedték szabadon remegő vállára omlani. Az ing bő volt, mégis csábítóan tapadt Claire mellére, a combjait pedig sokat sejtetően hagyta szabadon. Annyira gyönyörű volt! Még soha nem láttam ilyen szépnek és ártatlannak, mint ebben a percben. Kiszolgáltatott volt, de büszke. Gyűlöltem, hogy a nő és a Góliátja is láthatja őt ilyen állapotában. Ahogy egy röpke pillantást vetettem a démon felé, tudtam, hogy kivételesen egy hullámhosszon mozognak a gondolataink. A látvány első sokkhatása után már észrevettem azokat a dolgokat is, amik nem illettek a képhez. Claire-t egyszerű kötelekkel rögzítették a táblához a csuklójánál, a bokájánál és a nyakánál. Arcán rémület tükröződött, ahogy a tekintete köztem és Kellan között ugrált, de a legijesztőbb a szeme volt. Amikor előszói találkoztunk, szinte lángolt, mintha két tűz szikrája világított volna sápadt arcán, de mostanra teljesen kifakult. A barátod megpróbált nekimenni Hatrednek, és ez hiba volt - folytatta a nő. Ahogy a szörnyszülöttre néztem, úgy döntöttem, ezzel az állítással nem vitatkozom. Lady Nex körmei olyan hosszúak voltak, hogy azzal képtelenség lett volna bármit is megfogni, viszont kitűnően használhatta például szemek kikaparására. Jelen esetben épp az egyik hajtincsét fogta két ujja közé, és úgy csavargatta, mintha unatkozna. Nem a barátom - szögeztem le, mire a nő akvamarinszínű szeme érdeklődve felcsillant. - Igazán? - Igazán — feleltem gúnyosan ismételve őt.

Mutatóujjának karmával érzékien érintette telt alsó ajkát, melyen gusztustalan mosoly jelent meg. - Akkor nincs ellenetekre egy kis harc, nemdebár? A nő csettintett, mire Kellan láncai semmivé porladtak, ő pedig csodálkozva bámulta frissen kapott szabadságát. Értetlenül néztünk a nőre. - Intézd el a démont, cserébe megkapod a lányt! - Miért engednél el? - Mert nekem elég az egyikőtök teste, hogy jóllakassam a... - És, ha megölöm? Nex arcán lassan ironikus mosoly terült szét, de a szeme fagyosan meredt rám. Akkor bizony mégis neked kell maradnod. Jobban teszed, ha csak legyengíted, de életben hagyod! Némán néztünk farkasszemet. Ez volt az én nagy esélyem. Senki nem vethetne rám követ, ha élnék ezzel a lehetőséggel. A démon semmit sem jelent nekem, Claire pedig saját szemével láthatta, hogy nincs más választásom. 16. Sóval hintve ,Nem szabad mindjárt azt képzelnünk, hogy szándékosan bántott... ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Kellan FORRT BENNEM A GYŰLÖLET, és kitörni készült mindaz a harag amit próbáltam minden erőmmel elfojtani. Ahogy megláttam Claire-t kikötözve ahhoz a táblához, az agyamra vörös köd ereszkedett, mely eltompított bennem minden józanságot. Ki akartam szabadítani, azonnal a karjaimba vonni, hogy biztosítsam, többé nem hagyom magára. Odarohantam, de már vártak rám. Az a monstrum azonnal

lefogott. Minden varázslatot, amit ráolvastam, elnyelt a bőre. Nem szólt egyetlen szót sem, csak fogott, mintha csupán egy csintalan kölyök volnék, és odaláncolt a falhoz. Aztán jött a Zsoldos, és a nő előállt őrült ajánlatával. Nem bíztam benne. Ahogy rám nézett, tudtam, hogy vége. Elárul, és elviszi Claire-t. Nem lehet ennyire ostoba! Nem dőlhet be egy ilyen ajánlatnak! Dehogynem. Figyeltem, ahogy Nex és a Zsoldos pillantása összekapcsolódik, aztán, mint akinek átmosták az agyát, Wentworth felém fordult. Gyorsabbnak kellett lennem. Nem támadhatott ő elsőnek, mert azzal máris a kezébe adtam volna az irányítást. Felemeltem a karomat, a tenyeremet a zsoldos felé mutattam, és kimondtam az első ártást, ami eszembe jutott, valahonnan egy másik életből. Oculamit! Mintha számított volna rá, azonnal a magasba lendült a karja. Meg sem moccant, de a tekintete kemény volt, akár az acél. Hárított mielőtt újabb támadást találhattam volna ki. Speculum salis! - mondta ki csöndesen. Annyira hirtelen jött, hogy sem félreugrani, sem egy védekező burkot felhúzni nem volt alkalmam. Az ártás a jobb szememnél eltalált, én pedig a földre zuhantam. A fájdalom éppoly elviselhetetlen volt, mint a sötétség. A saját vakító átkom, sóval véglegesítve. 17. A Végtelen „Annyira féltem, hogy az érintései csak tovább mélyítik a sebeimet. De amikor vele voltam, a fájdalom egy csapásra elmúlt. Mintha csak gyengéden átölelt volna a szivével." (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)

Claire A SIKOLYOM ÖSSZEFOLYT A NŐ NEVETÉSÉVEL. Tehetetlenül rángattam a kötelékeimet, de túl szorosan voltak meghúzva, ráadásul, ami a nyakamnál tartott, már szinte fojtogatott a nagy erőlködés miatt. Még soha ennyire nem hátráltatott az emberi mivoltom. Egyszerű embernek lenni nem probléma békés időben, de harc közben? Őrjítő! Gyűlöltem a tehetetlenségem és a kiszolgáltatottságom. Miután Hatred kiütött és Nice elment, úgy gondoltam, vége. Meghalok, de Kellan legalább szabad. Amikor magamhoz tértem, már eltűnt a fájdalom, eltűntek a sebek, tiszta ruha volt rajtam amiben viszont úgy éreztem magam, mintha teljesen meztelen lennék. Lady Nex előttem állt, és elmondta, hogy nem szereti az embereket, de rám szüksége van. — Miért? — kérdeztem reménytelenül. Nem vagyok olyan tehetséges médium, mint a Bölcs, de nekem is vannak apró vízióim - felelte, majd az arcomhoz nyúlt, és mutatóujja körmét végighúzta az állkapcsom vonalán. Undorító volt, felkavarodott tőle a gyomrom. A körme olyan volt, mintha a manikűröse túl hosszúra felejtette volna, s tele volt díszítésekkel. - Jönnek érted. Nekem nem te kellesz, hanem az, aki érted jön. Már úton a segítséged. Hatred, addig játszhat veled, ha van kedve. A monstrum még csak felénk sem nézett. Elrettenve gondoltam rá, milyen szörnyűségekre képes egy ekkora lény. A ruhája kifogástalan volt, már ha egy hatalmas, zsákszerű póló és egy khakiszínű vászonnadrág annak számít. A lábai csupaszak voltak, és bár a ruha tisztának tűnt, a bűzt nem lehetett elfedni vele. Hatred szörnyű szagot árasztott. Lady - hajtott fejet a szörnyeteg. - Azt teszem, amit parancsolsz! A hangja egyáltalán nem illett a külsejéhez. Mélyen búgó, gyö-

nyörű gordonkahangja volt, mely bezengte az egész termet, és akaratom ellenére teljesen ellazított. Tudom, hogy azt teszed! - csattant fel megvetően a nő, majd észbe kapva elmosolyodott. - Hatred nem szívleli a varázslényeket, mert azok túlságosan sokat bántották, mielőtt rátaláltam. Viszont odavan az emberekért. Kedvel téged, ezért bizonyára nem fog bániam, de ez ne tévesszen meg! Egyetlen szavamra végezne veled! Zsongott a fejem a rémülettől. Nem értettem, mit akar a nő. Fogalmam sem volt, miért akarja Kellant, vagy akár a Zsoldost. Merthogy ők jönnek értem, ahhoz kétség sem férhetett. Nem gondoltam volna, hogy Kellan visszajön, ráadásul Wentworthszel az oldalán. Alighogy fellélegeztem, Lady Nex máris egymásra uszította őket. Döbbenten figyeltem, ahogy Wentworth visszaveri Kellan vakító átkát. Szabadulni akartam! A mágiámat akartam! Chaosban már porrá égettem volna a nőt a kriplijével együtt, és Wentworrhtot sem bíznám Lucasra. Ezúttal nem. Magam végeznék vele. Kellan négykézlábra tornázta fel magát, de a jobb szemétől egy pillanatra sem vette el a kezét. Éreztem a fájdalmát, láttam a kínjait, és majd beleőrültem a tehetetlenségbe. Rá akartam kiáltani Wentworthre, hogy hagyja abba. Nem értettem, miért csinálja ezt éppen most, amikor korábban már számtalan alkalma lett volna végezni Kellannel éppúgy, mint velem. Azt hittem, hosszabb műsor lesz - szólalt meg Lady Nex, és telt ajkát lebiggyesztette. Csalódottnak tűnt, mégis elégedettség sugárzott belőle. Elképesztő érzés volt így látni Berthát. Az én világomban tisztességes háziasszony volt, elvekkel harcoló Üldöző, és érzésekkel teli ember. De ez a nő... Egy csepp érzés nem szorult belé. Akvamarinszínű szeme olyan ridegséggel meredt rám, hogy biztosad tudtam, egy jéghegyben több melegség van, mint benne.

Sagitta fervidus! — mondta ki hangosan az újabb varázsig Wentworth, de ekkor Kellan félbeszakította. Elég! Wentworth mozdulatlanná dermedt, de a tenyere alatt ott izzott a nyílvessző, és a harmadik szemét sem engedte bezárulni. Lady Nex érdeklődve hajolt előre, és mély dekoltázsa már annyit engedett látni, hogy én szégyelltem magam helyette. Szeretnél mondani valamit? Nem harcolok vele - jelentette ki Kellan a Zsoldos legnagyobb megrökönyödésére. Mi van? Kellan felállt, de a fejét lehajtotta, így hoszzú haja az arcába hullt, és nem láttam, milyen mértékben sérült az arca. - Nem harcolok veled. Ennyi. Elrontod a szórakozásomat, démon! — mondta Nex és a szemében fenyegető fény villant. - így a zsoldos viszi a lányt. Nem bánod? Nem. Vigye csak! - vágta rá Kellan habozás nélkül Sikítani akartam, mert a történelem meg akarta ismételni önmagát. Csakhogy ezúttal én voltam gúzsba kötve, némaságra kárhoztatva. Nem engedhettem, hogy újra megtörténjenKellan nem áldozhatta fel magát értem már megint! Sajnálom, de ebben nem te döntesz! - szűrte Wentworth a fogai közt. A következő pillanatban előrelendítette a karját, útjára bocsátotta az izzó nyílvesszőt. Döbbenten figyeltem, hogy a vörös fénycsík nem Kellan felé, hanem egyenesen Nex irányába tart. Ekkor felpörögtek az események. A kötelékeim elengedtek, én pedig a földre estem meglepettségemben. Alig fogtam fel, hogy az egyetlen, aki szabadon engedhetett, az Hatred volt, Kellan máris ott volt mellettem. A nyakamban függő láncra bökött az ujjával. Napvilágnál is megtalállak - mondta, és egy pillanatra a karjába szorított. Csak ekkor vettem észre, hogy a szemét

lehunyva tartja. A háta mögé tolt, és széttárta hosszú karjait. - Protectus! A védőbűbáj azonnal ködszerű falat vont körénk, de nem volt elég erős, hogy a Zsoldost is alá tudja venni. Wentworth folyamatosan támadta a nőt, aki hisztérikusan sikoltozott. A haja, mely eddig tökéletes csigákba rendelődött, mintha életre kelt volna. A tincsek lassan megmozdultak és Wentworrhtra szegeződtek. Elképedve vettem észre a végükön az apró, hegyes fogakat, melyek miatt mindegyik úgy nézett ki, mintha kígyó lenne. Épp csak nem két fog volt egy szájban, hanem egy, középen elöl Lady Nex arca mozdulatlan maradt, de a haja élőlényként tekergett a fején. Undorító volt. Aztán hirtelen néhány tincs nyúlni kezdett. Csak nyúlt, egyre nyúlt, mintha nyújtózkodna, le egészen a földig, míg végül elszakadt. A földre hullott darabok egy |pillanatig élettelenül hevertek, majd lassan örvényleni és fényleni kezdtek. Emelkedtek és szélesedtek, mintha hirtelen növésnek indultak volna, és közben akvamarinszínben fénylettek. Mindez csupán néhány pillanatig tartott, és Wentworth egy pillanatra sem szűnt meg támadni Lady Nexet. Mindhiába. Összesen négy ilyen micsodát számoltam össze, és ahogy lassan testet öltöttek, elképedve fedeztem fel a külsejükben Berthát. Mindegyiknek olyan alakja, haja, arca volt, mint Nexnek, csak épp a hajuk viselkedett normális hajhoz méltóan. — Mennetek kell! — csendült mögöttünk Hatred mély gordonka hangja, mire riadt borzongás szaladt végig a gerincemen. Wentworth egyszerre tartotta a saját védőburkát, és támadta Nexeket, amik így osztódva próbáltak mindenkit semlegesíteni az erejükkel. — Segítek neki — jelentette ki Kellan elszántan, és nem tudom, hogy csinálta, de mintha nem is érezte volna az óriás

váladékozó testének bűzét. Mennetek kell, most rögtön! - makacskodott Hatred ellentmondást nem tűrően. Öt nem hagyjuk itt! Hatred hatalmas mancsa fenyegetően nehezedett Kellan vállára. - Ő akarja, hogy itt hagyjátok! - Honnan tudod? — kérdeztem megrendülten. - Számít ez? - Igen. Egy feketén izzó ártás fénye suhant el épp a fülem mellett, és hatalmas robajjal csapódott a tábla közepébe, ahol az imént még kifeszítve hevertem. Hatred fáradt sóhajt hallatott, aztán Wentworth felé intett. - Olvasok a gondolataiban. Próbál idejutni, hogy elmondja, a démon vigyen el téged. - És te miért segítesz nekünk? - szólt közbe Kellan. Hatred tekintete elsötétült. - Én Nexé vagyok, de ő is az enyém. Nem engedem, hogy embert bántson! - De azt mondta, elenged... - Hazudott. Wentworth hátrafordult, és mindhárom szemével egyenesen rám meredt. Csak ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy mit CSINÁL. - Menjetek már! Mire vártok még? - kiáltotta felénk, miközben az egyik Nex túl közel merészkedett a burok széléhez. Wentworth azonnal lecsapott rá egy hátráltató igével. Retractus! Annyira szerettem volna segíteni! Odaállni, és miközben Kellant gyógyítom, elintézzük ezt az átkozott nőt. Vagy akármit. De nem tehettem semmit. Egyszerű emberi lény voltam, aki tehetetlenül figyeli, amint valaki megint feláldozza magát.

Amikor a Zsoldos újra hátranézett, már csak a Harmadikat szegezte rám, egyébként Kellant figyelte. - Vidd már innen! Igyekezz! Azonnal! De hová mehetnénk? Hiszen ennek az nyavalyás háromszög alakú szobának még ajtaja sem volt. Erre! Gyorsan! — mondta Hatred, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, és egy csillag alakú, fehér lyukra mutatott a földön. - Ugye csak viccelsz? Kellan egyik kezével a karomat, a másikkal a derekamat ragadta meg, és elkezdett a lyuk felé húzni. Még egy utolsó pillantást vetettem Wentworth felé, aki már nem támadott, csak állt, és nézte, ahogy magára hagyom. Nem az a Zsoldos volt, akit én Chaosban megismertem. Már nem annak láttam. A barátom volt. Igaz barátom. Váratlanul rám mosolygott. - Még találkozunk, Bíborhajú! Nem akartam itt hagyni. Nem ezt érdemelte! És Kellan sem. Kell lennie más útnak. De Kellan szorítása erősödött. Mindenki kiabált, sürgetett, én pedig végül leugrottam a fehér lyukba Wentworth szívszorító pillantásával a gondolataimban. Úgy ugrottam, hogy felkészültem a hosszú zuhanásra, ehelyett, mintha csupán egyetlen lépcsőfokot léptem volna le. Alig ÉRTE A lábam a talajt, Kellan máris megragadta a karomat, és az előttünk lévő ajtó felé tolt. Amikor felnéztem, megfagyott a vérem. Az ajtón egy 8-as volt. „Ne lépj be a végtelenbe!”— mondta Hannah, mielőtt elindultam ide. Késő volt bármit is tenni, bármire gondolni. Kellan kinyitotta, és szinte beestünk rajta. Az ajtó bevágódott mögöttünk, és abban a pillanatban el is tűnt. Csapdába estünk a kör alakú fehér szobában, a Végtelenben.

Nem volt kiút. Bosszúsan püföltem a szoba fehér falait. Volt egy ágy, pont, mint az álmomban, és volt egy ablak, mely minduntalan arrébb csúszott, mintha félne, hogy kárt teszek benne. Mintha tartana attól, hogy kijutunk, vagy netán beengedek valamit, aminek nincs keresnivalója a fehér szobában. Aztán hirtelen észbe kaptam, és Kellanhez siettem. Óvatosan a tenverembe fogtam az arcát, és megdöbbentem a jobb szemét keresztülszelő hosszú vágásnyomon. Mintha egy éles késsel próbálták volna kivájni a szemét. - Oh, édes istenem! Nagyon fáj? - Túlélem - felelte érdes hangján, mire elhúztam a számat. - Oké, Mr. Acélbetét. Gyógyítsd meg magad! Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám, hosszú haja az arcába lógott. - Már megtettem. Értetlenül vontam össze a szemöldököm. - Micsoda? Kisimítottam a haját az arcából, és alaposabban szemügyre vettem a sebét. Nem volt vér, nyoma sem volt, hogy vérzett volna. Csak a tökéletesen tiszta heg volt, mely félig átszelte a homlokát, a szemhéját, és a járomcsontjánál ért véget. - Már elmondtam a gyógyító igét, de a só nemcsak a valóságban, a mágiában is véglegesíti a sebek nyomát - magyarázta beletörődve. Végigsimítottam a hegen, az ujjammal követtem a nyomát, és közben arra gondoltam, vajon mire fogunk emlékezni, valahánykor ránézünk erre a sebhelyre. Wentworthre, erre a szobára, a Hamuvilágra? - Fáj? - kérdeztem. Megfogta a kezem, és belecsókolt a tenyerembe. - Már nem. Emlék. Van, amit szándékosan tárolunk, mint például a vonásokat, a szeretett lény mosolyát, mélyreható pillantását, és

ezeket a tudatosan tárolt dolgokat bármikor előhívhatjuk, ha szükségünk van rájuk. - Nem tetszik? Égnek emeltem a szemem, és elnézően mosolyogtam rá. Nagyon szexi - mondtam félig tréfásan, de közben gombócot éreztem a torkomban. Viszont a tudatalattink is emlékszik, talán még intenzívebben. Ezeket az emlékeket nem tudjuk az akaratunkkal előcsalogatni váratlanul csapnak le ránk. Elég egy illat, egy szín, egyetlen szó, és a tudatalattink máris a felszínre hív elfeledettnek vélt jeleneteket, párbeszédeket, vagy akár egy ölelést. Ezek megrendítőbbek, mini bármely tudatosan tárolt pillanat. - Miért csinálta? - suttogtam megindultan. - Tudod, hogy miért. Könnycseppek gördültek végig az arcomon. Annyira szerettem, hogy nem kellett magyarázkodnom, kire vagy mire gondolok, és miért. Elég volt egy mondat, és máris tudta, miről beszélek. Nem kellett volna visszajönnöd - leheltem elfúló hangon Nem kellett volna idehoznod! Kellan megértően simított végig az arcomon. Mintha tudta volna, hogy nem vádolom őt. Sokkal inkább saját magamat. Olyan szemét voltam vele. Amióta csak idejöttem. Ő végig segített, de én... - elcsuklott a hangom, és kitört belőlem a sírás. Egész testemet rázta a zokogás, és gyűlöltem minden pillanatát. Sírtam minden miatt. Az egész képtelen, abszurd helyzet miatt, és kihívtam volna a sorsot, a Bölcset, bárkit, aki tudott volna módosítani ezen az eseménysorozaton. Nagyokat nyeltem és mélyeket sóhajtottam, hogy leküzdjem a gyengeségem. Kellan kitartóan suttogott a fülembe egy olyan nyelven, amelyet még életemben nem hallottam tőle, de mástól sem. Letöröltem a könnyeimet, és hátrasimítottam a hajamat az arcomból.

-

Ez milyen nyelv? Halvány félmosoly jelent meg a szája sarkában, melytől az egyébként is zaklatott szívem néhány ritmust félrevert. Ősi boszorkánynyelv. Ha egyszer eljutsz Moldomusba, te is crteni fogod a szavak jelentését. Sosem jutok el Moldomusba, gondoltam. Hiszen a Végtelenben voltunk, ahonnan sehogy nem lehet kijutni. - És mit mondtál? Azt, hogy a Zsoldos pontosan tudta, mire vállalkozik. És hidd el nekem, hogy semmi nem tette őt boldogabbá, mint hogy velem együtt megmenekültél annak a nőnek a karmaiból. Ezt biztosan mondom, még Hatred gondolatolvasó képességére sincs szükségem hozzá. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Féltem, hogy újra kitör belőlem a fájdalom, amit Wentworth áldozata miatt éreztem, de mélyet sóhajtottam, és sikerült legyűrnöm. Szerinted... Szerinted... - Fújtam egy nagyot: önmagamra voltam mérges a gyengeségem miatt. — Kimondani sem bírom. Hogy meghalt-e? - segített ki Kellan, és amikor bólintottam, megrázta a fejét. - Kizárt. Mitől vagy ilyen biztos benne? Megvonta széles vállát, és titokzatosan elmosolyodott. Csak tudom. Bólintottam. Néhány percig csak ültünk némán, és mindketten próbáltuk feldolgozni a történteket. Elegem volt. Elegem mindenből. Az egész tehetetlenségből, a bezártságból, a reménytelenségből. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, és körbejártam szobában. A falakat vizsgáltam és tapogattam. Biztos voltam benne, hogy van kiút, csak rá kell jönnünk, mi az. Kellan is felállt, de nem követett. Némán figyelte a hiábavaló küzdelmemet. Hátát nekivetette a gyűlöletes fehér falnak, és olyan hatást keltett, mintha ő lett

volna a szoba foltja. Egy átkozott tintapaca, nem pedig Kellan Black! Dühösen vágtam bele a falba, aztán újra és újra, de az bosszantóan sértetlen maradt, a csuklóm viszont már sajgott. Ki kell jutnod innen! - mondtam neki, mire elnéző mosollyal az ajkán odasétált hozzám. Semmi értelme - mormolta. Mások felállítottak volna, hogy az ágyra tegyenek, én pedig gyűlöltem volna. Kellan azonban nem volt akárki. Ő odalépett hozzám, és határozottan megfogta a kezemet, majd lassan leült velem a földre. Hogy mondhatsz ilyet? - néztem rá hitetlenkedve. - Igenis van értelme! Élned kell, mert megérdemled! Végre szabad lehetsz, hát nem érted? Ónixpillantásával rabul ejtette az enyémet. Felemelte a kezem és selymes puhasággal végigsimította a kézfejemet az ajkával. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. - Te nem érted. Veled akarok szabad lenni. Azt akarom, hogy te ismertesd meg velem mindazt, ami még nem jutott eszembe! - Miközben beszélt, játékosan harapdálta az ujjaimat. Érzékien, egyiket a másik után. - Téged akarlak! Átkarolta a derekamat, és mintha valóban porcelánból lettem volna, óvatosan az ölébe vont. Azt hittem, megcsókol újra, mint a barlangban, de ezúttal uralkodott magán. Teste feszültséget sugárzott, míg bennem izgatott várakozás tombolt. - Engem már régen megkaptál - leheltem. Hitetlenkedő pillantással hajolt előre, és az arcát a nyakamba fúrta. Éreztem forró leheletét a bőrömön, mire könnyed borzongás szaladt végig a gerincemen. Egyik kezemmel beletúrtam selymes tincseibe, és magamhoz szorítottam a fejét. Érzékien nedves simítást éreztem a nyakamnál, de csak akkor jöttem rá, hogy a nyelve, AMIKOR finoman ráharapott a fülcimpámra. Felszisszentem a gyönyörtől, amit okozott. Szabad kezemmel végigsimítottam széles vállán, mely előtt egészen eltörpültem. Lassan mozdult, úgy, hogy közben egy

pillanatra sem vált el az ajka a bőrömtől. Elfulladtam az érzéstől, ahogy a karjaiban tartott. Végighúzta kezét a gerincemen, aztán lejjebb, és a fenekemnél fogva szorosan magához húzott, szinte eggyé préselődött a testünk. Pillangók ezreit éreztem a gyomromban szárnyra kapni, miközben a szívem vad vitustáncba kezdett. A fejemet, mintha hátrarántották volna, amikor Kellan ajka fehér ingemen keresztül nedves burokba vonta a mellemet. Vágyakozó sóhajom összekeveredett az ő szenvedélyes, helyeslő mordulásával. Összefolyt a szoba, eltűntek az emlékek, és csak ő számított, bűnösen izgalmas, bájosan édes volt minden, amit csinált. A szoba felkapott bennünket, eltűnt az ágy, eltűnt az ablak, az ajtó, a kemény padló, amin feküdtünk, és nem maradt más, csupán egy hatalmas felhő, mely velünk örvénylett, és lüktetett. Kellan hirtelen továbbgördült velem, és óvatosan a hátamra fektetett. Nem emlékeztem pontosan, mikor és hogyan kerültek le rólunk a ruhák. Kellan teste betakart, és a keze felkúszott a combomon. Minden mozdulata lassú volt, de olyan erőt rejtett, melyről tudtam, bármikor összeroppanthatna. Amikor az ajka végre újra rátalált az enyémre, belevesztem a csókjába. Nyelve egyre hevesebb táncot járt az én nyelvemmel, a keze intimebben már nem is érinthetett volna, én pedig kezdtem tisztán látni, hogy tartunk valamerre. Összeforrtunk, és úgy éreztem, hogy a fehér szobában egy fekete örvény maga felé hív, magába szippant, és teljes valómmal bekebelez. Belekapaszkodtam Kellan vállába, az arcomat a nyakába fúrtam, mert tudtam, ő lesz az egyetlen biztos pont, amikor érzéki viharunk véget ér. 18. Viszontlátásra! ..nincs szomorúbb dolog a világon, mint ha el kell válnunk szeretteinktől. ”

(Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Claire APRÓ NESZRE ÉBREDTEM. Mintha szellő suhogtatta volna lágyan a nyitva felejtett ablaknál a függönyt. A légáramlatok finoman nyaldosták csupasz bőrömet, mire az álom kitörlődött a szememből, és a szemhéjam felpattant. Kellan már talpon volt, bizonyára kifinomultabban érzékelt minden rezgést, mint az én emberi érzékeim. Épp az ingét gombolta be, amikor észbe kaptam, hogy az enyém csak rám van terítve. A vér az arcomba szökött, ahogy végigperegtek bennem az elmúlt órák eseményei. Esemény utáni pirulás? - súgta csöndesen Kellan, miközben odaguggolt hozzám. Észrevettem, hogy a hangja már nem olyan recsegő, mint amikor először találkoztunk itt a Hamuvilágban. Elmosolyodtam a kérdésén, majd magamhoz szorítottam az ingemet, és felültem. - Megbántad? - kérdezte, mikor nem feleltem. Felnéztem rá, és a szívem hevesen félrevert. Kellan annyin hatalmas volt, ahogy ott guggolt előttem, egész lénye biztonságot nyújtott. Felnyúltam, és megragadtam a tarkójánál. Kicsit megszorítottam, hogy jöjjön közelebb, ő pedig engedelmesen lehajolt. Ónixfényű szemében újra láttam fellobbanni a vágyat, melytől korábban megőrültem - a szó legszenvedélyesebb értelmében. Hosszú karjával körbefonta testemet, ajkát pedig vadul n enyémre tapasztotta. A világ megfordult körülöttem, és szerettem volna újra elveszni az ölelésében. Azonban mintha előre megbeszéltük volna, egyszerre vetettünk véget a csóknak. Mindketten tudtuk, hogy mielőbb megoldást kell keresnünk a kilátástalannak tűnő helyzetre. Végigsimítottam a szemét keresztülszelő hegen, ő pedig

szomorkás félmosollyal az arcán felhúzott a földről. Ahogy függőlegesbe emelkedtem, a talaj kicsúszott a lábam alól. Megszédülve zuhantam vissza, és a padló veszélyes gyorsasággal közeledett az arcom felé. Mielőtt csúnyán becsapódhattam volna, Kellan elkapott vállamnál fogva megtartott. Oké, oké! Már elmúlt - mondtam, amikor a szoba gyér berendezése visszakerült a szemem előtt a helyére, és az ablak sem járt keringőt a falakon. — Sápadt vagy. Megbetegedtél? Megvontam a vállam. Furcsán éreztem magam, de nem voltam benne biztos, hogy ez betegség. Nem tudom - villantottam rá egy huncut mosolyt. - De ami kor idejöttem, még tüsszentettem is. — A boszorkák soha nem betegek — vonta össze a szemöldökét - Gideont sem hallottam soha tüsszenteni. Már amennyire emlékszem. - Sokat veszítettél vele, mert nagyon vicces. Olyan csiklandozós érzés — nevettem félhangosan, de amikor láttam, hogy ő még csak nem is mosolyog, egészen meghatódtam az aggodalmán. A mellkasára tettem a tenyerem, mintha ezzel akarnék nyomatékot adni a szavaimnak. - Hidd el, minden rendben! Csak már nagyon szeretnék hazamenni. Nem látszott meggyőzöttnek, de azért bólintott. Amikor elvettem az inget magam elől, hogy belebújjak, furcsa torokhangú morgást adott ki, majd váratlanul átkarolt, és ezúttal vadabbul megcsókolt. Szorosan magához vont, szinte alig kaptam levegőt, de közben arra gondoltam, hogy ez lenne a világ legszebb fulladásos halála. Gyorsan kerítenünk kell neked valami ruhát! - jelentette ki, amikor végre engedte, hogy felvegyem az inget. A gombokkal nem bírtam, annyira reszketett a kezem, de amikor ő próbálkozott, láttam, hogy az övé is hasonlóképp remeg. -

Bántottak? Pontosan tudtam, mire gondol, és tagadóan megráztam a fejem. - Egy ujjal sem. Hatred leütött, de kapott is érte rendesen. Az a nő rémes, és láttad...? Kellan bólintott, én pedig nem fejeztem be. Lady Nex élő, piócaszerű hajának már a gondolata is borzasztó volt. - Már a másik világban sem szimpatizáltam azzal a családdal. Szellő simítását éreztem az arcomon, de ahogy körülnéztem, a szobábán nem változott semmi. Ott volt az ablak, de szinte hermetikusan zárva, a falak biztosan semmit nem engednének át, az ágy pedig éppoly taszító tisztasággal terpeszkedett középen, mint eddig. - Honnan jön a szél? - tűnődtem fennhangon. Kellan ellépett mellőlem, és végigsétált a szobában. Engem hipnotizált az ágy. A fehér baldachin, melyre le volt engedve a selymes függöny, mintha hívogatott volna. Távoli kiáltásokat hallottam, amiket eddig nem, mintha megnyílt volna előttem egy járat, ami eddig le volt zárva. Először azt hittem, suttogások, de aztán rájöttem, hogy kiáltásuk, melyek teli torokból szóltak, ordítottak, mégis alig hallottam őket. Mintha rádiót hallgattam volna, amit egészen halkra állítottak. Te is hallod? - kérdeztem Kellant, aki egy gondolatnyi idő alatt mellettem termett. Gyorsabb lett, vadabb, indulatosabb, velem mégis gyöngéd maradt. Kontrollálta a vágyait az én javamra, és ettől a tudattól csaknem elolvadtam. Még ebben a képtelenül reménytelen helyzetben is az futott át az agyamon, hogy ennél jobban már nem is szerethetném. - Igen. - Mi lehet ez? Nem tudom. Olyan halk, hogy nem ismerek fel egyetlen hangot sem. Beleharaptam az alsó ajkamba, és kinyújtottam a kezem a függöny felé.

Biztos, hogy ez jó ötlet? - állított meg Kellan, és díjaztam, hogy ennek érdekében nem használta az erőfölényét. Nem is volt rá szüksége, mert a szavaira a kezem habozva állt meg a levegőben Nem tudom — feleltem, és bizonytalanul vállat vontam. Annál mindenesetre jobb, mint itt élni bezárva, egész hátralévő életünkben. Incselkedve karolta át a derekamat. Azt hittem, tetszett az itt eltöltött idő - súgta a fülembe, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Megfordultam a karjában, és komolyan néztem a szemébe. Életem legcsodásabb pillanatai voltak. Elégedett, férfias mosoly terült szét az arcán. Az enyém is. Mindkét életemé. - Mielőtt felelhettem volna, folytatta. - Na, lássuk, hová vezetnek bennünket a hangok. Kinyúlt, és egy határozott mozdulattal letépte a függönyt. Még a lélegzetem is visszatartottam, és akkor... Nem történt semmi. A hangok továbbra is távoliak maradtak, a szoba még mindig kör alakú volt és fehér. Aztán valami mégis kezdett megváltozni. A szél felerősödött, körülöttem pedig megfordult a világ, és bezuhantam az ágyba. Hallottam Kellan kiáltását, de ugyanolyan távolinak tűnt, mint a többi hang, egybeolvadt velük. Forogtam, vagy a világ forgott körülöttem, már nem tudtam volna megmondani, mi a valóság. Az ágy mozgott alattam, mintha vízágy lett volna, és a szellő helyett már erős szél süvített az arcomba. Gyengének éreztem magam, szerettem volna álomba merülni, és nem mozdulni többé. Hirtelen minden elcsendesedett körülöttem. Kinyitottam a szemem, de azonnal be is csuktam, mert csak koromfekete, áthatolhatatlan sötétség tárult elém. Már abban sem voltam biztos, hogy hanyatt fekszem-e, vagy térdelek, de valamiért biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül. Meg akartam kérdezni, ki van ott, segítséget akartam kérni, az-

tán segítségért kiáltani, de nem éreztem elég erőt magamban, hogy megszólaljak. Mondtam, hogy ne lépj a Végtelenbe! - csendült fel váratlanul Hannah vékony hangocskája, évezrednyi kegyetlenséget hordozva magában. Halvány fény lobbant tőlem jobbra, mégsem voltam biztos benne, hogy valós helyen vagyunk. Sem a szoba falait, sem a talajt nem láttam magam alatt. Az már viszont biztos volt, hogy ültem a lábamat magam alá húzva. A hajam szabadon omlott a hátamra, és annyi erő sem volt bennem, hogy felemeljem a fejemet, így az egyre viharosabb szél söpörte ki az arcomból. — Beléptél a Végtelen szobájába! Nem láttam őt, hogy hol van, a hangja minden oldalról érkezett hozzám. — Muszáj volt - leheltem erőtlenül. El akartam mondani neki a nőt, aki elől menekültünk, de eszembe jutott, hogy már biztosan tud róla. — Hatred segített volna kijutni — kiáltotta, és hangja egészen violos lett a haragtól. Biztos voltam benne, hogy akárhol van is, egész kis teste reszket a vad érzelmektől. Szédültem. A fény kialudt, én pedig úgy éreztem, mintha a semmi közepén, egy körhintán ülnék. Ekkor döbbentem rá, hogy álmodom. Csupán rémálom az egész, amely magában hordozza a fenyegető valóságot. — Egyetemes törvény. Rossz sejtelem, ijesztő előérzet volt minden szava. Hangja minden oldalról visszhangot vert körülöttem. — A jót soha nem adják ingyen. Minden boldog pillanatodnak meg van az ára az életedben. Ha átéled a tökéletes boldogságot, azt az élet nagyon drágán fogja megfizettetni veled. Ez csak babona, gondoltam, de kimondani már nem tudtam Képtelen voltam áthatolni a szédülés monotóniáján. — A világok között bárki járkálhat, ha ismeri a varázslatot.

Összezavarodva túrtam bele a hajamba. Csak ekkor vettem észre, hogy remeg a kezem, mindenem, mintha ráznának, pedig nem fáztam. Sőt, forrónak éreztem magam, mintha belül lángolnék, kívül azonban csak a hideg vett körbe. Tudtam, hogy mindkettőtök számára az lesz a legboldogabb pillanat, amikor együtt lesztek. - Ezt több mint furcsa volt egy kislány szájából hallani, de a szédüléssel dacolva próbáltam koncentrálni a szavaira. - És ennek nagy ára lesz Chaosban. Várjunk csak! Mire is céloz pontosan? Időm sem volt átgondolni. A tetted következményekkel jár, ezt el kell fogadnod. Nem te leszel az okozója, de a fájdalmad így is hatalmas lesz. - Várj! Valaki meg fog halni? Kicsoda? - Még találkozunk, Claire. A szél újra felerősödött, és az örvény magával rántott. Nem tudtam hová tenni a hallottakat, szerettem volna egy nyugodt percet, hogy alaposan megrághassam minden szavát a kis boszorkánynak. Miattam fog meghalni valaki? A pörgés már olyan gyors volt, hogy sikítanom kellett. Magzati pózba gömbölyödve vártam, hogy vége legyen. Kellan karjaiban akartam lenni újra, de közben már mentem volna haza is, hogy lássam, mindenki jól van, Moriah és Wentworth egyben átjutottak, és a három démon már nem üldözi őket. - Claire? Hallottam a hangot, de nem tudtam elhinni, hogy tényleg valóságos. Mozdulatlanul feküdtem, és bár éreztem, hogy vége a pörgésnek, a szoba még lassan körbetáncolt velem, ahogy kinyitottam a szemem. A háromszögletű, vörös falú szoba volt. A folyamatos rángástól nem, de ettől a helytől hányingerem támadt. Rettegtem, mikor támad rám az a borzalmas nő, aki semmiben nem emlékeztetett arra a Berthára, akit én ismertem. És Hatred,

akit nem tudtam hová tenni. Ellenség vagy barát? Biztos voltam benne, hogy kitörte volna a nyakam, ha az ő Lady Nexe úgy kívánta volna. Claire? - hallottam újra a hangot, de még így is beleteli néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy nem Nex az, még csak nem is Hatred. Amikor az agyam felismerte a férfit, döbbenten kerekedett el a szemem. Láttam a körvonalait, ahogy fölöttem térdel, láttam a vonásait, mégsem tudtam elhinni, hogy valóságos. Illúziónak véltem. Talán manipulálják az agyműködésemet, hogy kivetítsem azt, amit látni akarok. Wentworth? Halk szusszanással állapítottam meg, hogy mégsem vagyok őrült, és örömmel nyugtáztam az arcán szétterülő gúnyos mosolyt, ami annyira jellemző volt rá. Ki más lehetne színes bőrrel és kopaszra borotvált fejjel ezen a környéken? Fel akartam kelni, át akartam ölelni, magamhoz szorítani, hogy érezzem, tényleg minden rendben van vele, de ahogy felültem, azzal a lendülettel vissza is hanyatlottam. Nem értettem, mi van velem. Bosszantó gyengeség uralta az egész testemet, miközben éreztem, menten meggyulladok. Fájdalommentesen lángolt a bensőm, de ez a tűz minden energiámat felemésztette. Mi van veled? - kérdezte, miközben megtámasztotta a hátamat, és segített félig ülőhelyzetbe tornáznom magam. Bágyadtan ingattam a fejemet, éreztem, ahogy a tarkómra tapadó keze körül szabadon lengedezik a hajam. Nem tudom. Olyan gyengének érzem magam — válaszoltam, majd legyintettem, hogy hagyjuk, és amennyire tőlem telt, kíváncsian néztem fel rá. — Veled mi történt? Mit csinált veled Nex? Ezúttal komolyan nézett rám neonfényű kék szemével, és megfogta a kezemet. Úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy nem sok ideje van búcsúzkodni.

-

Nem kell ezzel foglalkoznod, Bíborhajú! Már hogy a fenébe ne kéne, amikor... Felemelte a fejét, és a pillantását az egyik vörös falra szegezte. - Indulnod kell! Csak ennyi időt kaptam. Mi? Te nem jössz velem? — A tekintetében rejlő szomorúság mindent elárult, mire pánik szorongatta a torkomat. - Nem maradhatsz itt! Mi lesz Moriah-val? Elnéző mosolya kicsit összetörte a szívemet. Moriah már a te világodban, Chaosban van. Te fogod őt segíteni, te fogod megmenteni. - De mitől? - Önmagától. Nem értettem, ő pedig nem úgy nézett ki, mint aki hajlandó kifejteni, ezért csak kimondtam, ami belülről feszített. - Azt akarom, hogy te is gyere! A pillantása elkomolyodott, arcára kifürkészhetetlen kifejezés ült. Tudod, hogy nem tehetem. — Amikor tiltakozni akartam, hüvelykujját a számra tette, miközben a tenyerével végigsimított az arcomon. — Az a csók lett a végzetem, amit az alteregóm vett el tőled. Azóta nem tudlak száműzni a gondolataimból. Te is tudod, hisz nem vagy ostoba liba, aki nem látja, ami az orra előtt van. Nem tudtam, mit mondhatnék. Tudtam... Persze hogy tudtam, éppen csak nem akartam szembenézni vele. A Zsoldos, aki szerelmes a Bíborhajúba. Mi az irónia, ha nem ez? Kinyitottam a számat remélve, hátha kijön rajta valami bölcsesség, ami segíthet rajta, de csak egy némán tátogó hal voltam, vízzel telt koponyával Nem kell mondanod semmit, a szöszi már megmutatta mi lesz a sorsom. Nem tudnék veled lenni. Inkább élek távol tőled a tudattal, hogy hozzásegíthettelek a boldogságodhoz, mint nézni, hogy boldog vagy mással. Az örvény újra magával ragadott. Éreztem, hogy

Wentworth szorítása enyhül a tarkómon, a forgás pedig elhalványítja körülöttem a szobát. Nem akartam még indulni. Nem akartam úgy elmenni, hogy ne tudná, milyen nagyra tartom. Az önfeláldozása mélyen az szívembe véste a nevét. Menned kell! — mondta szomorúan. — Még találkozunk bíborhajú! Ekkor ellenálltam az örvénynek, minden erőmet latba vetve kitéptem magam az őrjítő forgásból, és átkaroltam a vállát. Nem értem át, túl széles volt, de ahhoz elég, hogy felhúzzam magam egészen a füléhez. Köszönöm! - leheltem, és erőtlenül nekitámasztottam az arcom az övének. Ennyire maradt erőm, és az örvény ekkor kiragadott a karjai közül. Mintha porrá váltam volna, amit az erős szél szép lassan szerteszét szór a világegyetemben. Ahogy távolodtam, folyamatosan arra gondoltam, soha nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz elbúcsúzni a Zsoldostól. Az én Zsoldosom... 19. Revans .. Kevesen vannak, akik valamely valódi vagy képzelt jó tulajdonságon felbátorodva ne táplálnák magukban az önelégültség érzését. ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Kellan Hosszú, VÉGTELENNEK TŰNŐ PERCEKIG FIGYELTEM, ahogy Claire teste egyre inkább feladja a küzdelmet. Ahogy felkapott bennünket az örvény, azonnal éreztem, hogy Chaosba tartunk. Felismertem a helyet, az atmoszféra ismerős vonzását. Legalábbis az egyik énem így tett. A másik bizalmatlanul, a háttérben meglapulva figyelte az ese-

ményeket. A vadállat, mely arra várt, hogy újra szabadon engedjem, én azonban rácsok mögé zártam. Épp, ahogy Gideon tanította valamikor régen. .. Önmagad ura vagy. Te irányítod mindkét feledet - mondta nekem, amikor tízéves lehettem. Maga mellé ültetett a fűbe, és színes buborékokat fújt a levegőbe a tenyeréből. A figyelmemet játékosan elterelve próbált véresen komoly alapokat helyezni az elmémbe. — Mindkét énemet? Elmosolyodott, amikor látta, hogy észrevettem a különbséget. — Nem. Te Kellan vagy. Akár boszorka, akár démon, de mind Kellan Black! — Akkor miért van különbség? Miért kell uralnom? — Hogy tisztában legyél a korlátaiddal. Mindenkinek van egy sötétebb oldala, amit csak nagyon ritkán enged szabadjára. Ezért van olyan sok befelé forduló, önértékelés-hiányban szenvedő ember a világban. - Útjára bocsátott egy focilabda nagyságú buborékot mely szivárványszínekben sziporkázva táncolt el a világoskék égbolt felé. Ekkor Gideon lenézett rám, és hosszú, csontos ujjával a mellkasomra bökött. — Ideje van a békességnek, és eljön az ideje annak is, amikor a szabadjára engedheted a vad énedet. Nem a démon az, ami benned, hanem az elnyomott indulatok. — Indulatok? — visszhangoztam értetlenül. Gideon bólintott, mire ősz, hosszú haja és szakálla meglibbent — Az elfojtott érzelmek olyanok, mint az időzített bomba, aminél nem tudod, mikor aktivizálódik. — Hosszú ujjaival a hajamba nyúlt. Az egyik oldalon lesimította, a másikon felborzolta. Ahogy beszélt tovább, először a felborzolt részre, majd a másikra mutatott - A boszorka Kellan is tud éppolyan rosszcsont lenni, mint amennyire a démoni Kellan jó. A jó és gonosz birtoklása nem a származásodban dől el, hanem a fejedben. Egy pillanatig rágódtam a szavain, próbáltam megérteni a

mondanivalóját. Néhány másodperc múlva felmosolyogtam ráncos arcába. — Önmagam ura vagyok - mondtam, és összekócoltam a hajam mindenhol. ” — Mindjárt vége van - jelentette ki Hannah, visszarántva ezzel a jelenbe. Claire ernyedten hevert a karjaimban, akár egy rongybaba. A percek óráknak tűnve vánszorogtak, miközben megállás nélkül zuhogott ránk az eső. Amikor eltűntünk az ágyban, tudtam, hogy az az átjáró, arra viszont nem számítottam, ami utána történt. * David régi házának hátsó udvarán jelentünk meg, fogalmam sincs, miért. Mindenesetre számítottak ránk, mert szinte mindenki ott volt, leszámítva a másik két Utolsót és a testőreiket. Bizonyára valami miatt nem vállalhatták a kockázatot, hogy itt legyenek. Talán, arra számítottak, hogy egy félőrült Kellan tér vissza, aki egy mozdulattal elsöpri őket a világok színéről. Nem jöttem rá a miértekre, de valamiért sejtettem, hogy nem erről van szó. Abban a pillanatban, ahogy megjelentünk a füvön, David ki akart rohanni, megnézni Claire-t. A tornác aljáig jutott, amikor Lin a tőle megszokott sebességgel megkerülte, majd elébe vágott. Háttal nekünk, David szemébe nézve motyogott valamit, amit csak ők értettek. Végül mindenki maradt a helyén, csak Hannah közeledett felénk. A kislány mereven tartotta a fejét, ahogy a vakok szokták. Ő azonban pontosan tudta, hová lép, miért, és mennyi ideig fog tartani, míg odaér, ahová szeretne. A Bölcs tudása végtelen. Az eső teljesen eláztatott bennünket, de ez senkit nem érdekelt. A zsoldoslány - a neve nem jutott eszembe-, Jorja és Vicky tőlünk néhány méterre állt. Úgy helyezkedtek, mintha az erdőtől akarnának megvédeni bennünket, de míg a gót felénk fordult, addig a Cat és Jorja folyamatosan a környéket

pásztázta. Bár nem mutatkozott, biztos voltam benne, hogy Lucas is valahol a közelben van. Hannah soha nem tűnt még ennyire kislánynak. Bár a mozdulatai elszántságot tükröztek, az arca ijedt volt, mintha félne attól, amit tenni készül. Claire teste egyre jobban remegett, közeledett hozzánk, és mire leguggolt előttünk, már alig bírtam tartani. Hannah felém fordította a fejét, fehér, pupilla nélküli szeme higgadtan viszonozta ingerült pillantásomat. Nem akartam, hogy megérintse Claire-t, nem akartam, hogy bárki hozzáérjen, csak szerettem volna biztonságban tudni. — Vele minden rendben lesz — ígérte túlvilági suttogással, de magam sem tudtam, miért, nem hittem neki. Talán a szóhasználata, vagy a hangsúly miatt, ahogy kiemelte, hogy csak vele nem lesz baj. Akkor kivel lesz? Nem hagyott rá időt, hogy bármit is mondhassak. Tétovázásomat kihasználva apró kezeivel megérintette Claire arcát. Tudtam, hogy nem akar ártani neki, mégis megborzongtam. Claire megállíthatatlanul remegett, a fogai összekoccantak, a szeme pedig váratlanul felpattant. A fakóságnak már nyoma sem volt, sőt, a bíborfény olyan intenzitással tört elő, hogy megvilágította az esőáztatta könnyeket, Hannah szeme szintén izzani kezdett, és bár nem néztem volna ki belőle, apró ujjaival képes volt megtartani Claire-t. Nem tudtam megmondani, mennyi ideig kellett tehetetlenül figyelnem a jelenlétét, de legalább vele voltam. Más nem számított. Végül Hannah hirtelen elengedte Claire arcát, mire a feje hátra hanyatlott a karomban, a teste pedig annyira megfeszült, mint egy tetanuszban haldoklónak. Csak a feje volt az ölemben, a bokája a vizes talajon, a teste pedig hídként feszült közöttük. Mi történik? - faggattam durvább hangon Hannah-t, mint szerettem volna.

A fejét előrehajtva térdelt Claire kifeszített teste mellett, és úgy lihegett, mintha most rohanta volna körbe David telkét. Még soha levegőt sem láttam venni a Bölcset, nemhogy lihegni. Ha a testére gondolsz, épp engedtem a felszínre törni az erejét. - Lassan feltápászkodott, farmerjáról csöpögött a sár, a cipőjének pedig nem lehetett megállapítani az eredeti színét. Még sötétlila kabátja is olyan ázott volt, mint a haja, mely rátapadt sápadt arcára. - Ha az elméjére, épp visszaküldtem a Pulverusba egy időre. Miért? Üres tekintete felborzolta az idegeimet. Mert valaki így akarta. Hátat fordított, és néhány lépéssel arrébb ment. Látszott, hogy nem óhajt többet fecsegni velem. Nincs felvilágosítás, az információs pult nagy csattanással lehúzta a rolót elképedt arcom előtt. A vadabb énem máris felébredt. A rácsok, melyeket a legszebb emlékeimből húztam vad indulataim köré, lassan halványulni kezdtek. Gyorsan megacéloztam az akaratomat, és hagytam, hogy az őrült énem ketrecbe zárt fenevadként járkáljon a rácsok mögött, mint valami inga, mely folyamatosan nekicsapódik a szemközti falnak. Claire teste a következő pillanatban elernyedt, szinte kifolyt a kezeim közül, mint valami nyúlékony massza. A szemei tágra nyíltak, és az egész arca titokzatos bíborfényben fürdött. Remegett a kezem, ahogy a tarkójánál és a hátánál fogva tartottam. Fogalmam sem volt, miért épp ekkor jutott eszembe Gideon és a tanítása az önuralomról, mindenesetre egy kis időre elterelte a figyelmem a kaotikus jelenről. Mindjárt vége - hallottam Hannah hangját, és melegen ajánlottam neki, hogy igaza legyen. Pulviatutor- mormoltam, miközben kihúztam a karom a háta alól, és láthatatlan boltívet simítottam fölé. Ez ugyan nem védte meg a hideg, nedves talajtól, de mégsem

engedte az esőnek, hogy tovább áztassa. Az esőcseppek némán csattantak szét a burkon, mintha üveglapra zuhantak volna, amelyet senki nem lát. Az ég haragos fekete színe kérlelhetetlennek látszott én pedig hirtelen azt sem tudtam, milyen évszak van. Ősznek túl hideg volt, télnek viszont túl esős. Jönnek! - kiáltotta hátra a válla felett Jorja. Alig mondta ki, máris megéreztem a veszélyt. Borzongás szaladt végig a gerincemen, éreztem a démonok szagát, és még valamit, aminek szúrós füstszaga volt, de ezt nem tudtam hová tenni. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Amikor sötét, csuklyás alakok bontakoztak ki az erdőből, a szívverésem hirtelen lelassult. A normális az lett volna, ha legalább a háromszorosára felgyorsul, de a falak közé zárva megtanultam, hogy ha engedek az adrenalin nyomásának, azzal csak magamnak ártok. Mélyeket lélegeztem, és megerősítettem a rácsot a vadabb énem körül. Még nem engedhettem, hogy kitörjön. Még nem volt itt az ideje. Magához tér - jelentette ki Hannah, éppen akkor, amikor négy alakot fedeztem fel az esőben. Megnyugtatott, hogy legalább létszámfölényben vagyunk, BÁR a Bölcs és David nem számítanak, ráadásul a zsoldoslányról sem tudtam, képes-e harcolni egyáltalán. Claire szeméről hályogként hullott le a vörös izzás, és hosszú idő után először láttam tiszta, smaragdzöld tekintetét. Fel akart ülni, de még azelőtt visszanyomtam, mielőtt a könyökére támaszkodhatott volna. Majd később, Porcelán. Most maradj kicsit nyugton! mordultam rá élesebben, mint szerettem volna. Először csodálkozva nézett rám, majd arcán olyan elnéző mosoly terült szét, amitől - önkontroll ide vagy oda - a szívem duplákat dobbant. Oké, Acélbetét! - vágott vissza tréfásan, de a hangja álmosnak hatott.

Sápadt volt, de élt. Hallottam a szívét adrenalintól túlfűtötten dübörögni, és tudtam, hogy ez az én végzetem. Azért kaptam új esélyt, hogy őt boldoggá tegyem. Nem állt szándékomban a Sorsnak ezzel az akaratával harcba szállni. Kicsit felemeltem a tarkójánál fogva, és ösztöneimtől vezérelve megcsókoltam. Az ajka esőízű volt és hideg, mégis olyan puha, hogy a legszívesebben felfaltam volna. Nem volt többre időm. Később, ígértem magamnak, és lassan elengedtem. Tetszett az elködösült pillantás, amellyel minden csókunk után rám nézett. - Egy kicsit nedves idelenn, elárulnád, miért? - kérdezte zavartan, és még mindig bágyadtan. A szám sarka megrándult, de nem tudtam volna megmondani, valóban mosolygok-e, vagy csak képzelem. Úgy éreztem, az egész arcom belezsibbad a látványába. Talán azért, mert épp visszatért beléd az armageddonra képes mágiád - kotyogott közbe Moriah. Már épp helyre akartam tenni, amikor észrevettem, ahogy idegesen morzsolgatja az ujjai között azt a nyakláncot, amit Claire még tőlem kapott. Két és fél hónappal ezelőtt volt, de egy örökkévalóságnak tűnt. Remegett a keze, ahogy felé nyújtotta. Ezt még a Pulverusban veszítetted el. W adta oda, mielőtt …. - elcsuklott a hangja. Csak ekkor tűnt fel, hogy a Zsoldos nincs sehol. Nem tudtam mihez kezdjek ezzel a felfedezéssel. Jobban örültem volna, ha inkább itt van, ebben a világban, de valami azt súgta, hogy ott könnyebb neki, ahol maradt. Láttam, hogy nézett Claire-re, láttam, mit tett érte. Nem voltam ostoba, és annyira nem korlátolt az őrültebb énem féken tartása, hogy ne lássam meg, mi folyik a szemem előtt. Claire fel akarta emelni a kezét, de túl gyenge volt. Ekkor egy villanás hasította ketté a viharos égboltot. Egy percig sem

hittem, hogy villámlás, de mielőtt felhúzhattam volna magunk köré a védelmező burkot, a démonok ártása már be is csapódott. Épp csak nem talált. Csodálkozva néztem körül, és láttam, hogy az egyetlen aktív védelmünk éppen Jorja volt. Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor örültem a jelenlétének. Néha, leginkább az ilyen pillanatokban, bűntudat gyötört, amiért olyan merev és elutasító lettem vele az ominózus eset után. Viszont az is mindig eszembe jutott, mi történhetett volna Claire-rel, ha nem érek oda időben... Kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a jelenbe, ám ekkor egy újabb emlék kívánkozott a felszínre. Hallottam a védőburkot érő folyamatos támadást, éreztem Claire fáradtságát, az emlék mégis erőszakosan magával rántott. A tetőn voltunk, harcoltunk valakivel, de nem jutott eszembe, ki az. A Cat felhasználta az egyik életét a kilencből, hogy megvédje az ő boszorkáját. Egyre növekvő rémülettel figyeltem, ahogy holtan esik össze. Kétségbeesetten végigpörgettem magamban minden ismert információt a Catekről, és rájöttem, túl sok időre volna szüksége a regenerálódáshoz. Újabb ártást akartam küldeni az ellenségre, de hirtelen sem mozdulni, sem beszélni nem bírtam. Azt hittem, a férfi az, de ahogy megéreztem a lebénított testemet körbevevő védelmi energiát, azonnal tudtam, hogy Claire tette ezt velem. Halálos rémület futott végig a gerincemen. Ő akart megvédeni engem! Nem engedhettem. Hallottam a férfit, de nem emlékeztem még az arcára sem. Claire erejével küzdöttem. Hogy megtörjem a Vinciót, melyet rám bocsátott, segítségül kellett hívnom a legnagyobb mágiát, ami bennem élt. Szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, és egy ideig nem is történt semmi, amikor az ellenség hirtelen valami olyannal átkozta, arni jelentősen lecsökkentette az erejét. Claire fájdalommal átitatott sikolya a szívembe hasított. Nem

bírt vele egyedül. Ketten könnyebben elbántunk volna vele, de éreztem a burkon keresztül a félelmét, hogy elveszít engem. Nem értettem, ha ennyire retteg ettől, miért nem látja az én szempontomat is. Nem látta, hogy belepusztulnék, ha elveszíteném őt? A rettegés és az ellenség iránt érzett harag végül győzedelmeskedett, mert a burok hirtelen engedett. A terv az volt, hogy lerohanom, és egy halálos átokkal semlegesítem közvetlen közelről, de mintha már előre tudta volna a forgatókönyvemet. Alig tettem két lépést, még félreugrani sem volt időm, amikor a fekete átok éppen a mellkasom közepén talált el. A fájdalom hideg volt, és kiszakította dühtől eltorzult lelkemet jéggé dermesztett testemből. Az utolsó gondolatom Claire volt. Mi lesz vele? Az a sorsa, hogy kövessen? Vagy nélkülem fogja leélni az életét? Vagy valaki mással? Az utolsó, amit láttam, a gyilkosom volt. Hirtelen tisztán jelent meg előttem. Túlságosan is tisztán. Az emlékkép végre elengedett, én pedig lassan érzékeltem a körülöttem lévőket. Az események lelassultak, mintha filmen vetítették volna ki elém, élő egyenes adásban. David, mintha csak HÍVTAM volna, elrohant Lin mellett, figyelmen kívül hagyva újdonsült feleségének minden rosszallását. Nem akartam bajba sodorni, de| Claire gyenge volt, és a többiekre szükség volt a harcnál. Az emlék a jelenben folytatódott. A magas, sötét alak a hosszú fekete kabátban egyenesen felém siklott. Hosszú haja a bokájánál lengett, és egész lényét körülölelte a sötétség. Ismerős, zöld szeme bosszankodva összeszűkült, amikor az eső sűrű függönyén keresztül felismert. A vadabb énem őrülten döngette az elmém falát, de tudomást sem vettem róla. Én akartam Claire apját legyőzni. Hányszor kell még, hogy megöljelek benneteket? recsegte mély torokhangon Vulcan. A neve, az arca, az egész története, mely eddig ott lapult a

tudatom határán, most életre kelt. Claire apja ide vagy oda, az őrült és a szelíd most már eggyé vált végleg. A visszafogottságomat elmosta a végtelen harag. Már nem érdekelt semmi más, tudtam, hogy Claire-re vigyáz a nagybátyja, és ennyi elég volt. Nem rohantam, mint egy félőrült. Lazán felugrottam a levegőbe, és vártam, hogy Vulcan tegye meg az első lépést a végzete felé. 20. Moriah titka „Az ember olyan elveszettnek érzi magát. ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Claire VÉGTELENÜL HOSSZÚ IDŐNEK TŰNT EZ A KÉT HÉT. A Pulverusban csak egy hét, de úgy éreztem, mintha tíz évet öregedtem volna néhány nap leforgása alatt. Küzdöttem az álomrétegek ellen, de azok nyúlós, olvadt vattacukorként vonták be a tudatomat, apró réseket hagyva a burkon, melyeken keresztül néha kitekinthettem az ébren lévők világába. „Fel kell ébredned, Bíborka!” A hang a fejemben szólt hozzám, nem a való világból. Onnan David szólongatott sikertelenül. Mennyire jó volt hallani a hangját! Eszembe jutott, hogy amikor még suliba jártam, ha nem akartam kimászni az ágyból, a folyosón állt az ajtóm előtt, és Shakespeare-t szavalt nekem. Soha nem árultam el neki, mennyire szerettem hallgatni, és gyakran rájátszottam az alvásra. Most sem akartam rá hallgatni. A talaj hideg volt alattam és nedves, a ruhám már teljesen átázott, nem éreztem viszont az esőcseppeket a bőrömre hullani. Érintésük jeges lett volna, és

fájdalmasan ébresztő. Ehelyett valami meleget éreztem. David úgy öltöztetett, mint egy kisgyereket az anyja, de hiába, mert bár a nadrág meleg volt, csak addig tartott, míg a nedves talaj át nem áztatta azt is. De legalább volt rajtam más is, mint az a borzalmas ing, amit Lady Nex varázsolt rám. „Szükség van rád, Claire! Térj már magadhoz!” Bosszantó volt ez a kántálás a fejemben. Fel akartam ébredni, hogy én magam tömjem be a száját... Lucasnak! Lucas beszél hozzám, döbbentem rá hirtelen. Az álomrétegek csúszóssá váltak, és lesiklottak az értelemről, melyet eddig gondosan elfedtek. Eszembe jutott minden, és ekkor ki tudtam nyitni a szemem. Nem Lucas miatt, nem az apám miatt, aki épp egy ártást küldött a levegőben lebegő Kellan felé, még csak nem is a többiek miatt, akik mind egyegy rájuk bízott démonnal küzdöttek. Nem. Az én feladatom sokkal veszélyesebb volt bárminél, amit eddig el tudtam volna képzelni. Lucas küldte felém a képeket mentálisan, mégsem voltam képes elhinni, amit láttam. „Lucas, mi ez? Mi folyik itt?” „Még semmi, Bíborka. De hamarosan fog. Meg kell akadályoznod Meg kell ölnöd a zsoldoslányt!” — Lucas hangja a gondolataimban akkorát csattant, mintha két kőszikla csapódott volna egymásnak. Különös szag csapta meg az orromat. Egyébként az eső és a sáros föld szagát éreztem, de most valami riasztó, valami émelyítően bűzös társult mellé. A vas jellegzetesen fémes szaga keveredett a penész savanykás aromájával. „Nem fogom Moriah-t bántani!” — jelentettem ki elszántan. Lucas nem nevetett a makacsságomon, ahogy máskor szokott. A hangja halálos komolyságot tükrözött, amikor újra megszólalt. „Csak te vagy rá képes. Nem habozhatsz! Életekbe kerülhet! Hannah... ” „A Bölcs ezúttal téved!”- szakítottam félbe ingerülten,

miközben sikerült Davidet megajándékozni egy metsző pillantással, amit Lucasnak szántam. Claire, minden rendben? Jól érzed magad? — kérdezte David, majd elmosolyodott saját magán. — Már amennyire a jelen helyzetben ez lehetséges. Veszélyt éreztem. Felültem, és körülnéztem. Mindenki harcolt valakivel, Lin a verandánál egy csuklyással, Vicky és Jorja szintén egy-egy démonnal küzdött, és sajnos nem álltak túl fényesen. Jorja későn reagált egy Trudóra, mire kecsesen keresztülrepült a hátsó udvaron. Mozdulatlanul terült el egy bokor előtt, amit nem tudtam hová tenni a gondolataimban. Vicky egy női démonnal harcolt, aki legalább kétszer olyan széles volt, mint ő, és két fejjel magasabb. Láthatóan a démonnő állt nyerésre attól a pillanattól kezdve, hogy a mágiát kizárták a küzdelemből, és a fizikai korlátai a nedves talajra küldték a Catemet. Kellan ezúttal számíthatott a támadásra, olyan higgadtan védte ugyanis Vulcan rontásait, mintha belelátott volna a fejébe. A szemét keresztülszelő sebhely agresszív feketén ragyogott, és ahogy egy pillanatra felém fordult, még láttam, ahogy a szeméből eltűnik az ónixfény. Úgy folyt, terjedt szét a feketeség benne, mintha tinta ömlött volna a sclerájába. Nem volt több démon, David, Moriah és én biztonságban voltunk. Abban a biztonságban, amit a többiek vívtak ki nekünk. Ritmikus zaj ütötte meg a fülem, áttörve a harc zaját, az esőcseppek sűrű csobbanását a talajon, és a láthatatlan esernyőn, amíg David hívta fel a figyelmem. Kábultnak éreztem magam, zavarodottnak, és pánik kúszott fel a gerincemen. Hol van a veszély? „Claire, figyelj már oda! A lány... ” Lucas gondolatainak közvetítését fájdalmas kiáltása szakította félbe. Ezek szerint ő is harcolt valahol a közelben. Aggódtam érte, látni akartam, mi történik vele, ezért felé nyúltam gondolatban. A szemem nyitva volt, figyeltem David

aggodalmas arcát, de a fejemben közben láttam, ahogy Lucas előtt vibrálni kezd a levegő, majd egy ködszerű fal remeg meg előtte, melyből váratlanul kirontott egy magas, széles vállú csuklyás alak. Egyszerre kiáltottam a testőrömmel, de már késő volt. A fickó erőfölényét kihasználva lesújtott Lucas fejére. Hirtelen visszakerültem a saját elmémbe, csak a mogorva hallgatás maradt az esemény után. Tudtam, hogy Lucas nem akart befogadni a gondolataiba, és amikor észrevette, hogy ott vagyok, azonnal kitaszított. De ennyi idő elég volt, hogy tudjam, a mieink állnak vesztésre. - Claire, nézd! Valami baja van... - mondta David, és világosbarna szemei elborzadva kerekedtek el. Moriah-t nézte, és a döbbenete leírhatatlan volt. Fel akartam állni, de beütöttem a fejem Kellan áttetsző esernyőjébe. Miközben kimásztam alóla, Kellan felé fordultam, hogy lássam, mennyire bír el a gyilkosával. Az idő pergett, a fülemben dübörgő szívverésem mintha versenyre kelt volna a másodpercekkel. Túl sok minden történt egyszerre, én pedig még túlságosan kábult voltam ahhoz, hogy mindent fel bírjak dolgozni. - Claire, hogyan segíthetnék neki? Képtelen voltam David unszolásának engedni, annyi más helyre kellett volna mennem. A biztonság eltűnt, és hirtelen én voltam az egyetlen, aki nem harcolt, pedig mindenhol szükség lett volna rám. Lin épp feltápászkodott a földről, miközben a csuklyás néhány méterre állt tőle, és lassan közeledett felé. Jorja továbbra sem mozdult. Olyannyira nem, hogy a démon, akit ráuszítottak, otthagyta a sárban fekve. Talán azt hitte, meghalt, vagy elég időre kiütötte ahhoz, hogy míg magához tér, kivégezzen valaki mást. Oh, istenem, a szeme... - David a hátam mögött állt, megragadta a karomat, de képtelen voltam rá összpontosítani. Kellan egy ártással telibe kapta Vulcant, aki döbbenten, fájda-

lomtól görnyedve hullott térdre előtte. Tökéletes pozíció, hogy bevárja Lucast, és ő végezzen vele. Kellan azonban nem úgy nézett ki, mint aki várni akar. Láttam, hogy mozog a szája, és a következő pillanatban megjelenik az izzó szablya a kezében. Figyeltem, ahogy a magasba emeli, ám ekkor mozgást érzékeltem a háta mögött. A Jorját támadó démon indított egy átkot, mely fekete füstként száguldott egyenesen Kellan háta felé. A pillanat törtrésze alatt cselekedtem. Nem kellett tükör ahhoz, hogy tudjam, a szemem újra vörösen izzik, mégis éreztem, hogy ez más, mint eddig. Nem számított, nem volt idő átgondolni, azonnal tennem kellett valamit. Éreztem felizzani a megfelelő varázsigét a halántékomnál, ahogy a karomat magam elé nyújtottam. Csak egy gondolat volt, de megrebbent előttem a levegő, és a bíborszínű, semlegesítő ártás máris repült a Kellant támadó fekete füst felé. Az utolsó pillanatban ütköztek össze, hogy a körülöttük állókat szürke felhőbe burkolva semmivé foszoljanak. David keze hirtelen megrándult a karomon, mire már muszáj volt odanéznem. A látványtól elakadt a lélegzetem, és jeges rémület markolta össze a szívemet. — Neee! — Lin sikolya visszhangot vert a csatatérré vált tisztáson és a hátsó kertben. Biztos voltam benne, hogy erre a hangra, akár csak egy pillanatra is, de mindenki odakapta a fejét. David tekintetében ezer ember rémülete tükröződött, és a karomat annyira szorította, hogy feljajdultam. Ahelyett, hogy eltaszítottam volna, inkább magamhoz szorítottam. Nem értettem, mi történhetett, direkt figyeltem rá, hogy a előttünk mögött ne legyen ellenség vagy harcoló páros. — David, mi történt? Mi a... — a szó bennem rekedt, ahogy megláttam, amit elszörnyedve nézett. Moriah, földig érő fekete ruhájában és fekete csipkés kéztyűjében, háttal állt nekem. A ruhájából fekete csík

húzódott egészen a nagybátyám sarkáig. A csík hosszú volt, fekete, vékony és... mozgot! Secuaz! Davidét egy secuaz támadta meg, és mivel ember, elég, ha éles kis fogaival átszúrja a bőrét, hogy végezzen vele. És a secuaz jóval gyorsabb, mint a Föld bármely kígyója. A testem és a lelkem leblokkolt, de az elmém azonnal dolgozni kezdett. „Morstactm" – a derekamnál bizsergést éreztem, és az ige azonnal felizzott, bár korábban még soha nem használtam. Elég volt meglendítenem a kezemet, és az izzó, halálos érintést a tőr elvégezte helyettem. Ahogy ez az egy secuaz leszakadt róla, Moriah teste megrándult, David pedig összecsuklott. Nem értettem a kapcsolatot, de egyenlőre nem tehettem mást, mint halálra váltan hanyatt fektette a nagybátyámat. — Vulnuscurat! — mondtam ki hangosan is a sebgyógyító bűbájt, de a várt eredmény elmaradt. David őrült fizikus haja most még ziláltabban terült szét sápadt arca körül a sárban, mint egyébként. Tehetetlenül szorongattam a kezét, éreztem, hogy nyirkos. Jaj, édes istenem, ne! - suttogtam, ahogy lassan tudatosult bennem, mi is történik valójában. Olyan hihetetlenül gyorsan zajlott minden, hogy alig eszméltem fel az egyik eseményből, máris következett a másik. Hallottam Lin sikolyát, de oda sem kellett néznem, hogy tudjam, félőrülten rohan felénk. Megragadtam David ingének gallérját, és megráztam. A tenyerembe temettem szúrós, szakállas arcát, és vártam, hogy rám nézzen azokkal a folyton huncutul csillogó, világosbarna szemeivel. Vártam, hogy rám villantsa bölcselkedő mosolyát, de semmi ilyesmit nem tett. Csak feküdt ijesztő mozdulatlanságba burkolózva. Nem lélegzett. Nem élt. Zokogás szorította ki a levegőt a tüdőmből, a könnyeimtől alig

láttam, hogy Lin odaér hozzánk, és fájdalommal átitatott pillantását a nagybátyám arcára tapasztja. A nagybátyám. A férje. Alig kéthetes boldogság jutott nekik. És Lin immár özvegy. — Nem... Nem... Nem... Nem szabad! Nem hagyhatsz el most! David? David... Nem! David! — halk suttogásnak tűnt, majd egyre hangosabbnak, kétségbeesettebbnek, végül már sikoltozott. Nem állítottam meg, nem öleltem át. Nem volt itt az ideje a gyásznak, félre kellett tennem a fájdalmam és a gondolatot, hogy mindenki, akit valaha szerettem az életemben, már halott. A penészes fém szaga ismét az orromba csapott, és már tudtam, kitől ered. Moriah felé fordultam, hogy kérdőre vonjam, hogy választ kapjak, de ahogy ránéztem, mindenre fény derült. Harag és döbbenet váltakozott bennem olyannyira, hogy már azt sem tudtam, mit érzek. — Moriah? - próbálkoztam, de semmi válasz. — Öld meg! — zihálta Lin fáradtan. Rövid haja vizesen, kócosán tapadt fájdalomtól eltorzult arcára. — Nem lehet. Nézd! Nem akarta őt bántani. — Nem érdekel! — sikoltotta zavart tekintettel. Igazán úgy nézett ki, mint akinek megbomlott az elméje. Nem akartam otthagyni, de valami azt súgta, Moriah az én feladatom. „Soha, egyetlen másodpercre sem szabad elfeledkezned róla, hogy mi is vagyok én” — mondta nekem Moriah az első találkozásunk alkalmával. Lassan felém fordult, de nem volt magánál, éppen úgy, mint akkor, ott a hajón. Tökéletesen tiszta kék szeme üvegesen meredt előre, és egész testében mereven tartotta magát. Undor keveredett bennem a szánalommal, amikor észrevettem, hogy mozog a bőre. Kellan sírja mellett Moriah fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha. A jégvirágok gyönyörű kék szirmokkal fonták körbe Kellan

fekete keresztjét, melyen nem volt más, csak a neve és az a három szó róla. Linre néztem, hogy lássam, ő mit szól a látványhoz, de az ő tekintete még üresebb volt, mint Moriah-é. Csak ráfektette megviselt arcát David mellkasára, és engedte, hogy a könnyei összefolyjanak az esőcseppekkel. Amikor újra Moriah felé fordultam, attól tartottam, hányni fogok. A lány kreol bőre egyre intenzívebben mozgott, mintha önálló életre kelt volna. Végül a feje hátracsuklott, és a karjait öntudatlanul széttárta. Mereven tágra nyílt szemeiből fekete könnyek csorogtak, de nem mosta le őket az eső, hanem végigfolytak az arcán, és a földre hullottak. Rossz sejtelem uralkodott el rajtam. „A női zsoldosok veszélyesebbek, mint a férfiak, ezt később magad is megtapasztalod majd. ” A könnyek már az orrából is jöttek. Hosszú, vékony, fekete csíkok, és folyamatosan, egymás után hullottak a földre. Mozogtak! Ekkor döbbentem rá, hogy Moriah nem könnyezik, hanem szabadon engedi a benne rejlő gonoszt. Mi lehet gonoszabb és a világra nézve veszélyesebb, mint a secuazok? Lenéztem Moriah kezére. Az ujjai végéből szintén korbácslények potyogtak ki. Atyaúristen! - nyögtem, amikor láttam, hogy már a száján keresztül is siklanak az átkozottak. Szabadságot akartak, és David volt az első áldozatuk. A gyűlölet feltámadt bennem, harag és bosszú kísérte. Éreztem az erőmet. A mágiát, mely annyira hiányzott a másik világban. Az Ultimspirit felizzott a kulcscsontomnál, de már épp, amikor rábocsátottam volna, eszembe jutott, hogy nem szabad gyilkolnom, nem ölhetem meg Moriah-t, még Davidért sem. Nem azért, mert nem lenne helyes, hanem azért, mert nem Moriah hibája, ami történt. „Rajtam te fogsz segíteni. — mondta nekem régen a lány, és Wentworth is a megmentőjeként emlegetett.

Segíteni, de nem megölni! Moriah arcára fájdalom költözött, majd jobb kezéből fekete füst kezdett szivárogni, mely aztán lassan arrébb gomolygott, és fokozatosan alakot öltött. Pontosabban több alakot is, melyek félkörben közrefogták a középen szenvedő Moriah-t. Ahogy kezdtem felismerni az alakokat, úgy kúszott egymás után egy-egy hangszer andalító dallama a fülembe. Először a hegedűt és a dobot hallottam meg, mindkettőt olyan füstalak tartotta, aminek Moriah alakja volt. Utána következett a nagybőgő, melyet egy rövid hajú lány tartott, és végül a zongora aminek a hangját továbbra is elnyomta az Ismeretlen. Váratlanul Lucas hangját hallottam a fejemben. „Tedd meg! Bízz bennem! Tedd meg most, Bíborka!” Másnak nem engedelmeskedtem volna soha, még Lin gyászos fájdalmának sem, amit mélységesen át tudtam érezni. De Lucas más volt. Neki muszáj volt engedelmeskedni. Bármit kért, én megtettem. Ő rángatott el Kellan sírjától, amikor az senkinek sem m került. Olyan volt, mintha övé lett volna a világ tudása. Nem az egész világé, csak az enyém, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy hallgassak rá. „Hannah megmondta. Megszabadítasz tőlük, és végre élhetek boldogan, amíg végelgyengülésben meghalok. ” Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy a Sors keserű fintorral rám mosolygott. Mennyire bízott bennem, ő is és a bátyja is. Jobban járt volna, ha ott marad Pulverusban. így viszont nemhogy nem mentem meg, hanem én magam leszek a gyilkosa. De azok a nyavalyás lények csak úgy folytak belőle kifelé. Hogy fértek be ennyien Moriah bőre alá? Özönlöttek belőle, míg végül megadtam magam. Engedtem a mágiám nyomásának, és az elmémben Lucas erejének, aztán útjára engedtem az Ultimspiritet. A vörös és narancssárga fénysugár lángolva robbant ki széttárt ujjaim közül, és egyenesen Moriah mellkasának csapódott. A lány karcsú teste megrándult, majd

mintha hátulról megragadták volna, úgy feszült az egész teste ívben hátrafelé. Sosem láttam még a hatását az Ultimspiritnek, az egyetlen olyan halálos igének, melyet én hívtam a felszínre. Moriah testét körbevette a vöröses narancssárga fény, és bár az arca tökéletesen merev mozdulatlanságba burkolózott, mégis tudtam, hogy kínok közt vergődik. Moriah dallama vádlón csengett a fülemben. A fény egyre erősödött, és a következő pillanatban ezernyi tüskévé változott. Hosszú, vékony, lángszerű tüskék álltak ki Moriah egész lényéből, mintha sündisznóvá vált volna. Egyre erősebb fény kereste az utat magának, egyre inkább bevilágította az éjszakát. Csak egy pillanat volt, míg fehérség villant, olyan fényes, hogy egy másodpercre elvakított, majd szerteszét szórta lángoló tüskéit. Aztán vége lett. Az egyetlen, amit a zihálásomon kívül hallani lehetett, a ropogás volt. Döbbenten néztem, ahogy az egyik izzó tüske éppen Kellan keresztjének közepébe állt, lángra lobbantva az egész sírt. A jégvirágok nem olvadtak el, hanem lassan szétterjedve feketévé vált mind. A kereszt fáklyaként lángolt a hajnali derengésben, mintha csak a múlt fájdalmait akarná felégetni mögöttünk. Moriah elernyedve, élettelenül zuhant a földre, és nem mozdult többé. A fény és az Ultimspirit eltűnt, nem maradt más, csak az eső és a néma csönd. És David... Megfordultam, és odasétáltam hozzájuk. Letérdeltem a sárba abban a nadrágban, amit néhány perce éppen ő húzott fel rám. Az esőcseppek hiába mosták az arcomat, a szememből megállíthatatlanul csorogtak a könnyek. Lin nem mozdult, továbbra is a nagybátyám mellkasára hajtotta a fejét. Üveges tekintete a semmibe meredt, amikor hozzám szólt.

Minden a te hibád - mondta egyszerűen, mintha egyetemesen elismert igazságot jelentett volna ki. Döbbenten hallgattam, nem voltak szavak a vádra, ami elhagyta ajkait. Nem zavartatta magát. Hosszú percekig csak feküdt, mintha semmit nem szólt volna az imént. Úgy döntöttem, nem veszem figyelembe, amit mondott, nem tudja, mit beszél, ahogy én sem voltam teljesen tudatában annak, mit cselekedtem, amikor Kellan sírját őriztem. Azonban Lin nagyon is tudatosnak tűnt, amikor meg akartam simogatni David kedves arcát, és ő félrelökte a kezem. — MINDEN A TE HIBÁD! — ismételte, hangsúlyt adva minden egyes szónak. Felemelte a fejét David mellkasáról, de ujjaival továbbra is rajta matatott. Egy pillanatra széttárta a kezét, hogy körbemutasson a pusztításon, de azonnal vissza is tette Davidre. - Nézd, mit műveltél! Lin haja a szemébe lógott. Soha nem láttam még hajdani vigyázómat kócosán. Mindig minden tincse tökéletesen oldalra volt simítva, és mindig makulátlan volt a megjelenése. Most összetört, meggyötört volt, és nem érdekelte, mennyire lóg a haja az arcában. Megértem, mit érzel, Lin, de... Lin váratlanul felemelte a kezét, és mielőtt befejezhettem volna, a tenyerét felém irányítva kiáltotta. — Immanis calcaturae! Először úgy éreztem, mintha betontömb ütközött volna a mellkasomnak, a következő pillanatban pedig hátrarepültem néhány métert. Néhány másodpercig fekve maradtam, hallottam Kellan bősz ordítását, éreztem a föld remegését, ahogy döngő léptekkel rohant felénk. Ne! - suttogtam riadtan. Amilyen labilis állapotban van, még megöli Lint. Bizonytalanul megköszörültem a torkom, és újra próbáltam. - Kellan, ne bántsd! Nem szabad! Nem tehet róla... Te! Tehetsz! Mindenről! - hallottam Lin fájdalmas,

gyűlölettől reszkető sikolyát. Felültem, de nem azért, hogy szembenézzek vele, csupán azért, hogy ha kell, megfékezzem Kellant. Hallottam a döngést, és egy pillanatra abba az irányba fordultam, amerről a különös hang érkezett. Nem Kellan közeledett, bár tisztán látszott, hogy elindult, de aztán hirtelen megállhatott. Talán, mert én kértem, talán mert valóban nem akarta Lint bántani. A döngő hang az apámtól eredt, akinek az egyik karját Vicky catenája tartott fogva egy sziklához rögzítve. Vulcan őrjöngve próbálta kiszabadítani a csuklóját, de hiába. A catena lefogta a mágiáját, így képtelenség volt kiszabadulnia. Visszafordultam, és döbbenten figyeltem Lin szemét. Az írisze egybeolvadt a pupillájával, és az eddigi csokoládébarnában tintaszerűen folyt szét a fekete. Nem olyan volt, mint Kellannek vagy Jorjának, mert Lin sclerája fehér maradt. Összezavarodtam. Azt hittem, csak gyilkolás miatt válhat valaki démonná... Miért változott meg Lin szeme? A gyűlölet, ami belőle áradt, és amely eltorzította szép vonásait, választ adott mindenre. Meghal körülötted mindenki, Claire! - mondta, és a keze szikrázni kezdett, mintha öntudatlanul hívná magához a mágiáját. Lin... - próbálkoztam, de nem engedett szóhoz jutni. Lassan álltam fel, nehogy egy hirtelen mozdulattal megriasszam, és akaratlanul támadjon. Az Utolsó Boszorka! - prüszkölte vitriolosan, hangjában gúny és fájdalom csendült. - Mindenki téged védelmez! Körülötted ugrál, még én is! De hiába, Claire! Miről beszélsz, Lin? — kérdeztem, miközben kétségbeesetten vártam a pillanatot, amikor végre elmúlik nála az őrület. - Baleset történt. Nem tudhattuk, mire képes a lány. Lin váratlanul elnevette magát. A mosolya hideg volt, a tekintete zavarodott, a szavai pedig fájdalmasan gúnyosak. Átkozott vagy, Claire White!

Miről beszélsz? Mindenki meghal körülötted! Vedd már észre! El vagy átkozva! Először a szüleid, aztán Gideon, később az új mentorod, most pedig... - lenézett David mozdulatlan testére, és elcsuklott a hangja. A befejezetlen mondat ott lebegett a fejünk felett. A vádja a legmérgezőbb penge volt, amit belém szúrhatott, ennél jobban semmi nem tudott volna megsebezni. Vulcan döngetése abbamaradt, eső csendesedett, a vihar lassan elvonult a fejünk felől, véget nem érő gyászt hagyva maga után. Lin - kezdtem esetlenül. Úgy láttam, már hajlandó figyelni rám. Nem kifejezetten engem okolt, inkább a titulusomat, amit magam is gyakran átkoztam. Az Utolsó, aki mellől hullanak a szerettei. Lin tehetetlenül széttárta a karját, és térdre hullott a nagybátyám mellett. Ebben a pillanatban fülsiketítő sikoltás hasította ketté a hirtelen beállt némaságot. A fülemre tapasztottam a kezem, és riadtan kerestem a hang forrását. Mintha ezer hang kiáltott volna fel fájdalmas élességgel. Soha életemben nem hallottam ennél riasztóbbat. Claire! — kiáltotta Kellan. Amikor ránéztem, nem értettem szemében a bűnbánatot. Fejével arrafelé intett, ahol a jégvirágokkal díszített sírját hagytam. A jégvirágok, melyek gyönyörű kék szirmokkal fonták körbe a kérésziét, most fekete szoborként magasodtak az előttük heverő karcsú, fekete alak fölött. Vicky... — leheltem döbbenten, és értetlenül álltam az események előtt. - Gyógyítsd meg! Kellannek szólt az üzenetem, s már fordultam is tovább, de ekkor már tudtam, mi történt. Vulcannak nyoma sem volt a sziklánál, viszont a kőre egy rugalmas, fekete anyag volt rátűzve késsel, mely lassan elporladt és semmivé vált. Vicky bőre. Több kell egy catena erejénél és egy féldémon -

ravaszságánál, hogy engem elkapjatok! - reccsent mögöttem Vulcan rekedt hangja. Megpördültem, és ismét szemben találtam magam apámmal. A történelem ismételte önmagát. Újra egymás ellen, és mellette van valaki, aki fontos nekem. Pánik fojtogatta a torkomat, de minden erőmmel igyekeztem leplezni. Ekkor finom rezgést érzékeltem, mintha valaki megbökdöste volna a vállamat. A szél feltámadt, az esőcseppek sokkal nagyobbak és hidegebbek lettek, mintha valaki jéggé dermesztette volna őket, míg leértek hozzánk a földre. Megkönnyebbülés áradt szét a testemben. Csak egyetlen lényt ismertem, akinek elég hatalma van egyszerre vihart támasztani, és jéggé változtatott esőcseppekkel bombázni a démonokat. Már éreztem a jelenlétét, mielőtt megszólalt volna, nem sokkal mögöttem. Mit szólnál még egy Utolsóhoz, tata? Milan könnyed, gunyoros hangja elfújta a fekete felleget felőlünk. Vulcannak esélye sincs kettőnkkel szemben, ezzel tisztában voltam én is. Vulcan szeme Milanra villant. - Azt, hogy még találkozunk! Hátrált egy lépést, és a torkánál fogva megragadva, Lint is húzta maga után. Ereztem, ahogy azonnal felizzik a kulcscsontomon az Ultimspirit. Az ujjaim idegesen rángatóztak, ahogy próbáltam féken tartani a halálos ártást. Nem kockáztathattam, hogy eltaláljam Lint. Lin azonban nem tűnt riadtnak, nem védekezett, csak engedte, hogy megtörténjen. Nem úgy nézett ki, mint aki halálosan retten attól, hogy az én démon apám meggyilkolhatja bármelyik pillanatban. Nem. Lin úgy nézett ki, mint akinek már minden mindegy. Feladta. — Mellette sem leszek nagyobb veszélyben, mint melletted! - mondta Lin.

—

Így van, kedvesem! — vigyorodott el Vulcan, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. — Találkozunk még... — Hagyd őt itt! — parancsoltam rá ridegen. Fontos volt nekem, hogy ha apám megmenekül is, Lint ne rántsa magával. - Nincs rá szükséged. Egyszerű Vigyázó - kontrázott nálam lényegesen hihetőbben Milan, mire eszembe jutott, hogy Trixie-t nem láttam, nem érzékeltem sehol. — Haszontalan... Égbekiáltó hazugság volt, de sem Linre, sem Vulcanra nem volt hatással. Nektek fogalmatok sincs, mennyire hasznos lesz számomra! - mutatott rá Vulcan, és tehetetlenül figyeltem, ahogy a lábától kezdve lassan fölfelé haladva elhalványodik. A kulcscsontom már iszonyúan sajgott, az Ultimspirit harcolni akart, letörölni apám képéről a gonosz vigyort. Claire, vigyázz! - hallottam Kellan kiáltását, de nem értettem, mire mondja. Lin felemelte a kezét, amikor feléjük léptem. A tervem, hogy megragadom a csuklóját, és kirántom Vulcan szorításából, hirtelen reménytelennek tűnt. Hajdani vigyázom szeme jégfeketén villant rám, és a hangja tökéletesen érzelemmentes volt, amikor megszólalt. Caliginis! Füst csapott az arcomba, és elhomályosította a látásomat. Amikor végre sikerült tisztán látnom, már csak a hajnali táj derengésével találtam szemben magam. Vulcan eltűnt, és vele együtt Lin is. Magával vitte - mormolta fojtott hangon Milán. Ingerülten söpörte hátra jégszőke haját, melyről a hangulatát tükröző jégcsapok csüngtek. Ne! - kiáltottam a sötétségnek. - Ne! Nem lehet... Finom érintést éreztem a vállamon, de bármilyen nesztelenül is érkezett, még csak össze sem rezzentem. A testem előbb

felismerte Kellan közelségét, mint az agyam. Megkönnyebbülten engedtem neki, hogy a karjába vonjon. Éreztem az erejét, a testének harc- és vérszaga volt, mégsem bántam, megadóan simultam hozzá. Végre ott voltam, ahová tartoztam, és ezen egyetlen világ sem változtathatott már. Kellan mellkasát morgás rezgette meg, éppen abban a pillanatban, amikor mozgást vettem észre a szemem sarkában, tőlünk jobbról. Elképedve figyeltük, ahogy Moriah lassan, bizonytalanul talpra állt, majd hirtelen felénk fordult. Kreol bőre ellenére is tisztán látszódott a sápadtsága, és döbbenetünk ott tükröződött az arcán. A haja teljesen fehér volt, legalább annyira, mint Hannah szeme. A sötétbarna rasztatincsek helyett most tiszta hófehér haj keretezte megviselt arcát. Moriah? — szólítottam meg óvatosan. Attól féltem, hogy újra a Lin szemében látott tébollyal találom szemben magam. Moriah hirtelen elnevette magát. Rémülten figyeltem, ahogy a bőrét vizsgálja, simogatja, aztán az arcához nyúlt, majd a hajához, és azzal is ugyanígy tesz. Mintha nem hitt volna a saját szemének, a saját érzékeinek. Jesszom! - nyögte Milan. - Azt hiszem, lemaradtam valamiről. Mielőtt megfejthettem volna Moriah különös viselkedését, a lány zokogva térdre borult előttünk. A ház mögül Lucas lépett ki, mire Kellan azonnal elindult felé, én pedig Moriah-hoz guggoltam. A lány fiatalsága soha nem volt ennél szembetűnőbb. Az egyik pillanatban szeretném az egész bolygót magamhoz ölelni, hogy magamba szívjam a Föld nyers illatát, a szeretet erejét, ami benne rejlik - suttogta két elcsukló zokogás között, aztán hirtelen megtörölte a szemét, és csettintett az ujjával. A kis zajra a ruhájából újra előkúszott a fekete füst, és hamarosan megtöltőtte a hajnalt a zsoldoslány zenéjének tiszta dallama. — Egy másik pillanatban viszont betenném a Földet egy fekete dobozba, hogy elrejtsem minden

gonoszságát az univerzum elől. Megindultan ragadta meg az egyik kezemet, és hálától túlesni dúló pillantással nézett rám. Megmentettél. Az adósod vagyok! Nem értettem, miről beszélt, de a pillantásom Kellanre tévedi, aki Lucasnak segített összeszedni Vickyt a földről. Jorja továbbra, eszméletlenül hevert a hátsó udvar szélén, már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán életben van-e. Ahogy végignéztem maroknyi csapatunkon, folyamatosan egy válasz lüktetett bennem. Nem, Moriah. Kvittek vagyunk. A lány felnevetett, hangjában hisztéria csendült. Maga köré fonta hosszú karjait, és előre-hátra hintázva próbálta feldolgozni mindazt, ami történt. Nem kérdeztem, mi történt. Nem kérdeztem, miért élte túl az Ultimspiritzt, vagy hogy miért nem váltam démonná, amiért használtam. Könnyek égették a szemem, és marták a torkomat, ahogy a tekintetemmel rátaláltam a legnagyobb áldozatra. Járulékos veszteség, fogalmazott Hannah kegyetlenül rátapintva a lényegre. A válaszok ráértek. Ez most a gyász ideje volt. Kellan keresztjén lassan kialudtak a lángok, és nem maradt semmi, csak az izzó parázslás a fekete jégvirágok fölött. 21. Gyász „Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez. ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Claire A FIZIKAI SÉRÜLÉSEK BEGYÓGYULÁSÁRA mindössze néhány napra volt szüksége mindenkinek.

Vickyt én magam hoztam rendbe: a hiányzó fekete bőrszövet, amit Vulcan levágott róla, szinte pótolhatatlan volt. Mindig is sérülékenyebb lesz a Catem bal oldalánál ez a terület, bár varázslás segítségével sikerült egy gyengébb, de tartós bőrt növesztenie a régi helyére. Jorja kómás ártást kapott, de Kellan egy rontásűzővel a több hónapos szunyókálást csupán mély álomra csökkentette. Jorja rettentő zavarban volt, amikor magához tért, és kiderült, hogy a harc nagyobb részét eszméletlen állapotban töltötte. Lucas nem sérült meg, viszont elmesélte, hogy kisebbfajta hadsereget sikerült semlegesítenie az erdőben. Vulcan nem végzett fél munkát, biztosra ment. Mindenkivel végezni akart, és bár bizonyára frusztrálja, hogy maradéktalanul nem járt sikerrel, az minden bizonnyal a kedvére volt, hogy Lint a maga oldalára tudta állítani. Fogalmam sem volt, Milan hogyan került a harctérre, de mivel Trixie nélkül érkezett, nagyon valószínűnek tartottam, hogy megszökött tőle. Regina és Cameron távollétét sehogy sem értettem. Nem kívánhattam tőlük, hogy egy engem érintő harcban szerepet vállaljanak, de David megérdemelte volna, hogy ők is elkísérik utolsó útjára. Borzalmasan hiányzott David, és hiányzott Lin is. Először reménykedtem, hogy visszatér, vagy legalább hírt ad magáról, hogy otthagyta Vulcant, és a maga útját járja. Lin azonban nem üzent, és nem jelentkezett semmilyen általam ismert módon. Furcsán nyomasztó hangulat telepedett ránk, mintha vártunk volna valamit. Vihar volt készülőben. Olyan hatalmas, mely mindent letarol, ami az útjába kerül, és semmi mást nem hagy maga után, csak szenvedést, gyászt, halált. Félresöpörtem egy kósza tincset az arcomból, miközben engedtem, hogy a könnyeim nedves csíkkal mutassák ki a gyászomat. David White síremléke hófehér márvány volt, a koporsója, melybe a földi maradványait helyezték, szintén fehér. Olyan ártatlannak tűnt, mint amilyen ő volt a mágia

csatájában. Értelmetlen áldozat, akinek a haláláért saját magát okolta mindenki. Moriah szoros kontyba fogta össze hosszú, makulátlanul fehér rasztahaját, és magára öltötte a legarisztokratikusabb abroncsos ruháját, persze az is fekete volt. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy az Ultimspirit mindössze annyi hatást gyakorolt rá, hogy megváltozott a hajszíne. Szinte hallottam Wentworth reszelős hangját, hogy gúnyos megjegyzéseket tesz rá, miközben szeretettel nézi. Vicky néhány lépéssel balra állt tőle, gyönyörű arcán nem volt nyoma érzelemnek, de ha belenéztem a szemébe, a saját fájdalmamat láttam visszatükröződni benne. A Cat gyászolta a Boszorkája nevelőjét. Jorja valamivel hátrébb állt, távolabb tőlünk, és kivételesen megrendültnek tűnt. Amikor vége volt a harcnak, azt mormolta, mennyire sajnálja, és ha nem veszíti el az eszméletét, talán David még élne. Nem cáfoltam, de nem is támasztottam alá ezt az elméletét. Túl sok volt a „ha”. Ha nem ígérem meg Moriah-nak, hogy átjöhet. .. Ha nem megyek át Pulverusba... Ha Kellan nem hal meg... Ha David hallgat Linre, és a házban marad, ahelyett, hogy hozzám rohant volna... Egyedül én tudtam az igazat. David halála az én hibám volt. Hannah megmondta. És igaza volt. Nem kellett volna bemennem a Végtelenbe, és engednem az ösztöneimnek. Hannah megelevenedett vádként tőlünk jobbra állt, Kellan szorosan mellettem. A bölcs igazi kislánynak nézett ki fekete rakott szoknyájában, fehér harisnyájában, mézszőke hajával, melyet oldalról feltűzött. Arca éppoly kifejezéstelen volt, mint Vickyé, de a pillantását sikerült illemtudóan lesütnie. Körbeálltuk David sírját, a temetésnek már vége volt, és a vendégek lassan hazaszállingóztak. Csupán néhányan sétáltak még egyet a temetőben. Hogy azért, mert gyönyörűen sütött a nap, vagy mert megrendítette őket egy nagyszerű ember halála,

nem tudtam volna megmondani. Természetesen mindenki feketébe öltözött, de míg Kellan öltönyt vett fel, addig Lucas csupán farmert az elmaradhatatlan cowboycsizmájával. Fogalmam sincs, meddig állhattunk ott némán. Csupa sötétbe öltözött alak a hófehér sír fölött. Végül már nem bírtam tovább elviselni a végtelenbe nyúló csendet. Mi lesz most? Mihez kezdünk? - halkan beszéltem, de nem az illendőség miatt. Valamiért úgy képzeltem, hogy David nagyon mélyen alszik, és én nem akartam megzavarni azt a békességet, ami körülvette. Hannah felemelte a fejét, tudta, hogy a kérdés neki szól, noha senkinek nem címeztem. Néhány pillanatig töprengett, és fehér szemével mintha a végtelent fürkészte volna, hogy pontos választ adhasson nekünk. Iránymutatásra vártunk, és ez a nyolcéves kislány volt az egyetlen, akihez fordulhattunk. Nem fogom megmondani, mit tegyetek, vagy mit ne. Az Utolsók most nagyobb védelmet élveznek Moldomusban, különösen Regina. Az ő állapotában semmiképp nem hagyhatja el a Várost... - Az ő állapotában? — visszhangoztam meglepetten. Hannah szeme fénytelenül irányult felém, biztos voltam benne, hogy most semmit nem lát. - Néhány hónap múlva édesanya lesz. Szavait döbbent csend fogadta. Regina állapotos! Te jó isten! A rengeteg szenvedés, halál után, amely körülvett bennünket, egy kisbaba világra jötte enyhíti sajgó lelkünket. Persze a bébi Regina és Cameron gyermeke, mégis biztos voltam benne, hogy egy kicsit mindenkié is lesz. Gyógyír a sebeinkre. Mi lesz velem? - cincogta halkan Moriah. Fehér hajával, kreol bőrével és tökéletesen tiszta kék szemével beillett volna a végzet istennőjének. — Hol fogok élni? Mellettem maradsz! - vágtam rá azonnal, és ahogy találkozott a pillantásunk, tudtam, mindkettőnknek ugyanaz a

személy jutott eszébe. Wentworth, aki egy újabb áldozata volt ennek a harcnak, aminek az értelmét csak Vulcan látta, míg mi csak sodródtunk. Bocs, ha érzéketlennek tűnök, vagy ilyesmi - szólt közbe Lucas, és idegesen végigsimított sebhelyes arcán. - Hogy a fenébe élhette túl a zsoldos kislány a halálos igét? Ez már Jorja figyelmét is felkeltette. És Claire hogyhogy nem vált démonná, amikor használta igét? Hiszen ha a lányt nem is, de a secuazokat mind kiirtotta. Hannah bólintott, mintha már várta volna ezeket a kérdéseket, és tudta, hogy most jött el a válaszadás ideje. Azon gondolkodom, miként fogalmazzak, hogy mindenki megértse. - Szavaira Moriah felháborodottan felszisszent, Kellan pedig egész testében megfeszült, ahogy visszafojtott egy morgást. Hannah azonban nem zavartatta magát, higgadtan folytatta. - A legegyszerűbb szó erre az ördögűzés. Jelen esetben secuazűzés. Most szórakozik? - kotyogott közbe Milan, és hitetlenkedve vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét. Moriah a fejét csóválta. Nem. Igaza van. El sem tudjátok képzelni, mekkora boldogan egy ilyen átok nélkül élni! Nem kell folyamatosan rettegnem, hogy akár azt is megölhetem, akit szeretek, csak mert felbosszant valami aprósággal. Azért erre rácáfoltam volna. Pontosan tudtam, milyen érzés, amikor a szeretteid élete a tiéd miatt ér véget. Talán Linnék igaza volt ebben. Talán én vagyok az, aki a halált magamban hordozom Ne is gondolj rá! - mormolta a fülembe Kellan, aztán átkarolta a vállamat, és magához húzott, mielőtt ellenkezhettem volna. Két kézzel megfogta az arcomat, és lágyan kényszerített, hogy ránézzek. Ónixfényű pillantására megremegett a gyomrom, és tudtam, hogy nem hazudna nekem még ebben a kérdésben sem

csak azért, hogy jobban érezzem magam. Bajt hozhatok rád újra... - suttogtam, de elcsuklott a hangom. Komoly dolgokról volt szó, mégis csak a tarkómat cirógató ujjaira bírtam koncentrálni, miközben elvesztem a tekintetében. Ez esetben te vagy a legédesebb elátkozottság, amit eddigi életem során megtapasztaltam, kis boszorkám - súgta, és ajka lágyan súrolta az enyémet. Mielőtt a csókunk elmélyülhetett volna, felemelte a fejét. Igaza van - hagyta jóvá Hannah. - Nem vagy megátkozva. Tudnék róla. Ez nagyszerű, de nem beszélhetnénk inkább azokról a dolgokról, melyekről eddig nem tudtunk? - avatkozott közbe Lucas újra. Ellent akartam mondani, kérni, hogy várjon már egy kicsit, míg megemésztem a hallottakat, de igaza volt. Moriah története most minden szempontból fontosabb volt, mint az én antiátkom. A női zsoldosok már a kezdetek óta magukban hordozzák a fegyvert, mellyel a népük leigázhatja a Földet, és uralmuk alá vonhat minden népcsoportot. Amikor egy zsoldoslány éretté válik, az indulatai folyamatosan magával ragadják, mígnem képtelen lesz uralkodni rajtuk, és engedi őket a felszínre törni. Néha nem voltam ura önmagamnak. Nem kívülről láttam az eseményeket, hanem belülről - mutatott Moriah a halántékára. -, mintha valaki más irányított volna. Láttam és hallottam mindent, tudtam, hogy én cselekszem, de nem én voltam, aki irányított. Hannah újra bólintott, mint egy tanár, aki a helyes feleletet hallotta a diákjától. A secuazok átveszik a gazdatest akaratlagos irányítását, ha veszélyben érzik magukat, és kitörnek, ha már tudják, hogy reménytelen a helyzetük. - Hannah fehér szeme vakon meredt rám

- Az Ultimspirit különleges ige. Azokat a lényeket képes megölni, akiknek nincs szükségük szimbiotikus kapcsolatra az életben. Születésedtől eredendően képtelen vagy a gonoszságra, ezért a gyilkoló átkod sem lenne képes... - És Vicky? Öt is... - képtelen voltam kimondani. A Cat erre született, ezért teremtetett. Kilencszer képes engedni a halálnak, mielőtt végleg magára hagyja a gazdáját. - Kilencszer — ismételtem suttogva. Kellan vigasztalón szorította meg a vállam. Szégyen égette az arcomat, amikor utánaszámoltam, hogy Vicky kilenc életéből kettőt én vettem el. - Igen. Hé, Lucas! Most nem zavar, hogy nem a lényegről beszélgetünk? — fordult a testőrömhöz Milan szemtelenül. Úgy látom, sajnos menned kell! - mondta Hannah, mire kérdőn néztünk rá. Senki nem értette, mire gondol, csak amikor a közeli fa árnyéka lassan megmozdult, és Trixie öltött alakot. A világ mintha élnémúlt volna, amikor Milan és a testőre tekintete találkozott, de a fiú megtörte a varázst, és dühösen a Bölcsre rontott. - Elárultál neki! Nem kérdés volt, Hannah ajkán pedig mosoly táncolt, ahogy felelt. - Trixie sokkal okosabb annál, semhogy az én segítségemet kérje jelentette ki, aztán arra fordította a fejét, ahol Milant vélte hallani. - Ha elfogadsz egy javaslatot egy ilyen kislánytól, mint én, azt tanácsolom, egyszerűen csak kérd meg, hogy bocsásson meg neked! A szavak mögött bujkáló irónia egyáltalán nem illett ahhoz a kislányhoz, akinek Hannah kinézett. Nagyon vicces - morogta Milán, majd szó nélkül hátat fordított, és elindult kifelé a temetőből.

Mire odakaptam a fejem, hogy lássam, mit szól Trixie a nyilvános elutasításhoz, már csak az árnyékát találtam ott. És mi van azzal, hogy démonná válik vagy sem? - hozta fel újra a témát Jorja. Láthatóan csak ez érdekelte az egészből, bár nem értettem, miért. Akkor válna démonná, ha az Ultimspirittel önálló személyiséggel bíró lényt gyilkolna. De a secuaz és a Cat olyan faj, melyek nem rendelkeznek önálló akarattal, a gazdájukat, avagy a szimbiotikus kapcsolatukat mindenek fölé helyezik. A Catnek Claire a legfontosabb, a secuazoknak pedig a saját fajuk túlélése. Ezért nem ütött vissza az átok — következtetett Jorja összeszorított fogakkal, tisztán látszott rajta, hogy nincs ínyére ez a válasz. Neked is ideje menned — szólalt meg Kellan ellentmondást nem tűrően. Jorja sötétkék szemében megbántott fény villant, de nem ellenkezett. Hívj, ha kellek! - mondta Kellannek, majd a temetőben tartózkodó látogatók miatt mellőzte a váratlan köddé válást, és gyalog indult útnak. Öten maradtunk és Hannah, akit sehogy nem tudtam a csapat tagjának tekinteni. Visszatetsző volt a birtokában lévő hatalmas tudás. Az is lehet, hogy még mindig képtelen voltam megbocsátani, hogy hagyta Kellant meghalni. Talán Davidén is segíthetett volna. - David azért halt meg, mert beléptünk a Végtelenbe? Nem - felelte határozottan. A hideg futkosott a hátamon az érzelemmentességétől. - Csupán következmény volt. - És mi lesz Linnéi? Hannah tagadóan csóválta a fejét. Nem akarok beszélni róla. De azt tudnotok kell: messze még a békesség. Hosszú az út, és nagy feladat áll előttetek. A ti kezetekben van a Világ és a Bölcs sorsa - döbbenten közbe

akartam szólni, de Hannah még az előtt folytatta, hogy akárcsak egy hang is kiszökhetett volna a torkomon. - Bár nem hittem, hogy ez lehetséges, el fogtok jutni Moldomusba. Ezért mindent meg kell tennetek, ami az erőtökből telik. Miért mennénk mi Moldomusba? — kérdezte Moriah csodálkozva. - Regina és Cameron babájának védelemre lesz szüksége. - Miért? Hannah tétovázott. Soha nem láttam még tétovázni, igazán szívszorító volt, ahogy egy tized másodpercre levetette merev álarcát, és engedte, hogy meglássuk benne a gyermeket. De egy gondolatnyi idővel később a kislány már sehol sem volt, arcát újra elfedte a kifejezéstelen, túlvilági tekintet. Azt hittük, már nem is fog válaszolni, amikor végül mégis megszólalt. Ő lesz majd egyszer a Bölcs. Ő lesz az utódom. — Hannah hangja megremegett, de nem fejtette ki bővebben. Idegesen toporgott, egyik lábáról a másikra állt. A kicsit megvédjük, akár Bölcs lesz, akár nem - mondtam mindenki nevében, és úgy tűnt, mintha ez megnyugtatná. Halovány mosoly ült ki az ajkaira, amikor hirtelen észbe kapott, és higgadtan fordult Lucashoz. - Visszatérek Nimbusba. Lucas bólintott, és néhány méterrel Hannah előtt elindult a temető kijárata felé. „Visszajövök, Bíborka! Addig ne csinálj semmi galibát!” sugallta felém gondolatban, és csak az én fejemben megemelte a kalapját. Moriah is elindult kifelé, Vicky pedig az én előzetes parancsomra követte a zsoldoslányt. Öten maradtunk összesen. Nem tudtuk, mi vár még ránk, de Lin hiánya, Dávid halála ordítva üzente, hogy nincs még vége. Szorosan Kellanhez bújtam, arcomat a mellkasába temetve, és közben arra gondoltam, hogy jöhet bármi, csak ő velem legyen.

Az ölelésében éreztem az erejét és a mindent felülmúló szeretetet, mely egyszerre volt viharos és gyengéd, biztonságot nyújtó. Szeretlek! - súgtam az ingébe olyan halkan, hogy azt gondoltam, meg sem hallotta. Piciny nyomást éreztem a fültövemnél, ahogy megcsókolt. Amíg csak lehetséges! - mormolta a hajamba, és karjait szorosabban fonta körém. Elvesztem a karjaiban, és engedtem, hogy fekete inge minden könnycseppemet felitassa. Örökké így maradtam volna, de beértem azzal is, amíg csak lehetséges. Életünk végéig. Bármikor is legyen vége. Epilógius „Az beszél többet, aki kevesebbet érez. ” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet) Hannah A jégvirágok abban a pillanatban megszűntek létezni, ahogy Kellan és Claire átlépte a két világ kapuját. Az izzó tüskék egyike, mely kiűzte Moriah-ból a secuazokat, szikraként pattant a keresztre, hogy lángra lobbantsa azt. Mire a kereszt szénné égett, a virágok magukba zártak minden fájdalmat. - Nem voltál velük őszinte - állt meg Lucas a hátam mögött. Sóhajtva téptem le egy szál virágot, ami azonnal felöltötte tiszta bíborszínét, ahogy a tenyerembe helyeztem. A plumeria gyönyörű, illatozó virága melegséget és erőt rejtett magában, méltó volt az Utolsó Boszorka könnyeihez. - Őszinte voltam. - De nem mondtál el nekik mindent. - Nincs szükségük a teljes igazságra.

-

Tudniuk kell, hogy meg fogsz halni - vitatkozott Lucas kitartóan. - Az idővel fognak harcolni, és még csak nem is tudnak majd róla. Széttártam az ujjaimat, és engedtem, hogy a virág lehulljon a földre, ahol újra feketén dicsérte az életet, majd lassan porrá mállótt. Hidd el nekem, drága barátom, a tudás nem mindig áldás! A végtelen tudás ijesztő, taszítja azokat, akik nem képesek rá, s csak a végtelen magányosságot hagyja maga után. Ne bölcselkedj itt nekem, Hannah! Csak ő volt erre képes. Egyedül Lucas látta bennem a gyereket, és nem tekintett holmi torzszülöttnek, aki szórakozik a rárótt hatalommal. De még ő sem volt képes pótolni mindazt, ami másnak megadatott, nekem viszont soha. El kell mondanod, legalább Claire-nek! Kezdtem mérges lenni. Nem a tanácsai vagy a jelenléte miatt, hanem mert nem szerettem, ha kioktat. Azt hiszed, ostoba vagyok? Hogy nem néztem és gondoltam át minden lehetséges hipotézist és útvonalat? kiabáltam kétségbeesetten. A fal, melyet olyan gondosan építettem magam köré, lassan repedezett, végül nagy robajjal leomlott, én pedig ott álltam Lucas előtt a lecsupaszított érzelmeimmel. - Nincs más megoldás! Claire fog megölni engem, és a kis Bölcs így megmenekül! Én sem így akarom! Én is élni akarok! Szeretek élni! Hannah... Sajnálkozó hangjától még jobban kiborultam. Azt hiszitek mind, hogy jégből vagyok! Azt hiszitek, nem érzem a fájdalmat, amiért meghalt a barátotok, nem érzem a félelmet, hogy Linnel szörnyű dolgok történhetnek! Én is érzek, Lucas! Én is szeretnék felnőni, hogy érezzem azt, amit Claire és Kellan, de nem fogom! Úgy fogok meghalni, hogy meg sem csókoltak soha! És eltűnök a nagy semmiben, mert senki nem fog rám emlékezni!

Zihálva kapkodtam a levegőt, és elkeseredetten fordultam vissza a fekete plumeriákhoz. Lucas meleg tenyerének érintését éreztem a vállamon, ahogy odaguggolt mellém. Nem néztem rá, csak beszéltem hozzá, miközben küzdöttem, nehogy teljesen elfúljon a hangom. Túl fogják élni, Lucas! - ígértem komolyan. - Csak csinálják végig, ahogy mondom. De boldog vége lesz, megígérem! Ereztem, ahogy az arcomon végiggördül egy áruló könnycsepp. Soha nem sírtam, már négyéves koromtól kezdve. Addigra elapadtak a könnyeim. Most gyászoltam a meg nem élt életemet, a soha be nem teljesülő jövőmet. Megsirattam a saját halálomat. Vége

Fiiggelék A regényben szereplő varázsfogalmak magyarázata AURAMORS - Halálfuvallat. A halálos fuvallatot nem lehet kontroll alatt tartani és érezni, csak akkor, amikor már késő, amikor lecsap. BOSZORKÁNYOK - Varázserővel bíró lények, eredendően jók és békés természetűek. Jellemző tulajdonságuk a vidámság és a humor. Nem árthatnak senkinek, mert ha gyilkolnak, démonná válnak. Vannak közöttük tiszta vérűek és kevert vérűek, akik már más lényekkel egyesültek, de felmenőik varázserejét örökölték. Néhányuk (legtöbbször a tiszta vérűek vagy azok közvetlen leszármazottai) születésüktől fogva különleges varázserőt, képességet is birtokolnak. BÖLCS - Hannah. Külsőleg egy angyali kislány, ugyanakkor ő birtokolja a világ tudását, múltját, jelenét és jövőjét. Valamennyi varázslattal bíró lény az ő bölcs és előrelátó döntései, iránymutatásai szerint él. CAIENA - Bilincs, a Cat (Victoria Cat) bőréből/ruhájából, mindennek ellenálló béklyó. CMAOS — Claire világát csak Chaosnak nevezik a varázslények A párhuzamos világ, Hamuvilág (Pulverus) tökéletes ellentéte. Moldomust és Chaost a Köd (Nimbus) választja el egymástól. DÉMONOK - A démonok misztikus lények, akik valaha boszorkányok voltak. Engedtek a sötét erők csábításának, gyilkoltak, ezáltal démonná váltak. Náluk kegyetlenebb teremtmény kevés akad. A boszorkányok számára tiltott fekete mágia birtokában vannak, és alkalmazzák is azt. Démonok sosem léphetnek Moldomus földjére, még akkor sem, ha csak félig azok. Viszonylagos békében élnek a boszorkányokkal, mindaddig, míg útjaik nem keresztezik egymást. MOLDOMUS - A boszorkányok otthona, számukra maga a Paradicsom. Démonok, gonosz, ártó lények ide nem tudják betenni a lábukat.

NIMBUS — Más néven Köd, ami Moldomust, a boszorkányok otthonát köti össze az emberek világával. Itt mindenki halandóvá válik, csupán a veleszületett képességek működnek; boszorkányok és démonok, illetve egyéb lények élhetnek itt békében, kivéve az embereket, mert ők a legmegbízhatatlanabb lények az egész univerzumban. A Köd kétrétű: a fényes rész világos és békés, az árnyékos rész félelmetes és veszélyes. OSTIUM - Kapu, világok közötti átjáró, amelyről csak a boszorkányok tudhatnak, és egyedül ők képesek kinyitni. Legalábbis ők így hiszik. PULVERUS — Más néven Hamuvilág, a Chaos tökéletes ellentéte. Pulverusban csaknem minden, ami élő és szép volt, teljesen elpusztult már. Haldokló világ. SEC UAZ - A zsoldosok kedvelt „háziállata”, amely belekapaszkodik az áldozat bőrébe, egyre mélyebbre rágja magát, míg el nem jut a csontvelőig, amelybe bénító mérget ereszt a fogaiból. A secuazok jellegzetessége, hogy a zsoldosok csuklójára akaszkodva eggyé válnak viselőjükkel, a kézfej az ujjakkal együtt eltűnik a kapcsolódás idejére. Ha elpusztulnak, lehullnak a zsoldos csuklójáról, és újra használhatóvá válik a kézfej. UTOLSÓK - Tiszta vérű boszorkányok, akikből alig néhány él már a világban. Eredendően jók. Hatalmas varázserejükkel minden emberi és más, világi képességet birtokolni és uralni képesek. Az utolsó boszorkányok és az összes misztikus lény hisz abban, hogy az egyensúlyt fenn kell tartani a világok között. ÜLDÖZÖK - Az emberek egy titkos csoportja, amelynek feladata évszázadok óta a boszorkányok üldözése. Képesek megidézni a zsoldosokat és a halált hozó fuvallatot. A boszorkányüldözés apáról fiúra, anyáról leányra száll. Külső ismertetőjegyük egy hegtetoválás. ZSOLDOSOK - Ezek a harcos lények bárkit, embert vagy misztikus lényt üldözőbe vesznek, ha felbérlik rá őket. A

boszorkányokat eredendően gyűlölik, és egyetlen céljuk, hogy az Utolsók eltűnjenek a föld színéről. Miután parancsot kaptak, mindenen keresztülgázolva üldözik őket, egészen a halálig. (A) ZSOLDOS - Wentworth. Az egyetlen zsoldos, aki akkora erővel és hatalommal bír a zsoldosok között, hogy képes a világok közötti átjárót, az Ostiumot kinyitni, és varázsolni is tud a különböző világokban. Varázsigék ANIMCURAI! — Lélekgyógyító bűbáj. AQUASINE PURUS! — Tisztítás vízmentesen. AUDIOVOX! — Távoli hangokat felerősítő varázsige. CAERULEUS FLAMMAE! — Kékláng fénye. CALIGO NUMLUM! — Ködfelhő a villámutazáshoz. CALIGINIS! — Füst, homály igéje. CLARITAS! — Tiszta fény igéje. BESITUM! — Abbahagyásra, felhagyásra szólító bűbáj. ENS1UM FERVIDUS! — Izzó szablya előhívása. FLAMMAGLOBUS! — Tűzgömb létrehozása. IMMANIS CALCATURAE! — Roppant nyomás. INFLAMMO! - Lángba borító bűbáj. LUMORIOR! - A belső fényt, tüzet előhívó varázsszó. MORSTACTIN! - A halál érintésének (Mosrtactus átok) visszavonása. MORSTACTUS! - Halál érintése (ködtőr) átok. OCULAMIT!- Vakító átok. 0ST1UM APERIO! - A világok közötti átjárót megnyitó bűbáj. PROTECTUS! - Védőbűbáj. PULVIATUTOft! - Esőtől védelmező ige. RETRACTUS1 - Feltartóztató bűbáj. SAG1TTA FERV IDUS! - Az izzó nyílvessző bűbája. SPECULUM! - Tükör bűbáj (kibocsátott varázslatot visszatükröző varázsige).

SPECULUM SALIS! - Vakító átkot visszatükröző, sebhelyet véglegesítő ige. T0RMEN! - Kínt, fájdalmat előidéző átok. TORMENTOR! - Gyilkos átok. Akire kimondják, hosszú kínszenvedés után végül belehal a fájdalomba. TRUDO! — Eltaszító varázsige. TURBONUBES! — Vihart kavaró bűbáj. ULTIMSPIRIT! — Gyilkoló átok. VINCIO! - Megkötöz, bilincsbe ver, fogságba vet; körülvesz, bekerít, övez és koszorúz bűbáj. YUINUSCURAT! — Sebgyógyító bűbáj