AIMEE AGRESTI
MEGBŰVÖLVE
Az első kiadás a Harcourt, a Houghton Mifflin Harcourt Publishing Company tagjának gondozásában jelent meg 2012-ben. Copyright © 2012 by Aimee Agresti All rights reserved.
Tilos a művet vagy bármely részletet bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, vagy közvetíteni és tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.
A kötet eredeti címe: Aimee Agresti: Illuminate Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2012. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Fordította: Márton Andrea Szerkesztette: Kónya Orsolya A borítót tervezte: Tibographia Stúdió Nyomdai előkészítés: Balázs Péter Nyomdai kivitelezés: Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu
Briannek A lélek rettenetes valóság. Lehet venni, eladni, csereberélni. Lehet megmérgezni és megjavítani. Mindnyájunkban lakozik lélek. Én tudom.
Oscar Wilde? Dorian Gray arcképe (Kosztolányi Dezső fordítása)
Első rész
1.
Egy páratlan lehetőség
Addig a pontig az angolóra meglehetősen eseménytelenül zajlott. A Dorian Gray arcképe felénél tartottunk. Mrs. Harris meglehetősen terjedelmes hátsójával bizonytalanul terült el íróasztalán, és tekintetével az osztályt pásztázta, a megértés szikráját keresve – vagy legalábbis az értelmét – az unott arcok tengerében. Lecsúsztam a székemen. Hagytam, hogy hosszú, fürtös hajam, amely még nedves volt a téli reggeli széllel való találkozástól, eltakarja az arcom – próbáltam elbújni. Soha nem az órai aktivitásomról voltam híres. Általában tudom a válaszokat, csak nem szeretem azt a figyelmet, amely a válaszok tudásából fakad. Válaszolj helyesen a kérdésekre, és máris bebetonoztad magad, mint reménytelenül kívülálló okostóni! Válaszolj helytelenül, és nemcsak tudálékos fajankónak gondolnak, hanem még bénának is! Mindkettő vesztes helyzet. Előrelapoztam a könyvben, kikapcsoltam Mrs. Harris hangját, időnként felpillantottam a tábla felett levő órára, vagy kinéztem az ablakon a zúgó, krétafehér, fagyos januári égboltra. Evanston, Illinois állam. A tundra, amely valaha Chicagóhoz tartozott, egész áprilisig így fest majd, de ennyire még soha nem zavart. Szerettem, ahogy a szelet felkorbácsoló dühe még a hozzám hasonló, könnyen sodródó emberben is az erő érzetét keltette. – Beszéljünk a jó, a rossz és a hedonizmus természetéről! – döngicsélt a tanárnő. A hedonizmus említésére a tekintetem reflexből két sorral előrébb lódult. A rövidre nyírt hajú Jason Abington, aki 9-es számjelzésű baseballmezével már a hétvégi nagy meccset reklámozta, kék golyóstollának kupakját rágcsálta – pontosabban az én kék golyóstollamét. A gyomromban egy egész rajnyi pillangó szabadult el. Pontosan ezért volt mindig tömve különféle tollakkal a kék hátizsákom elülső zsebe, melyeket nagy optimistán tucatjával vásároltam. Úgy tűnt, Jasonnél sosincs toll, és hetekkel ezelőtt kölcsönkért egyet tőlem. Majd még egyet és még egyet. Mostanra én lettem a tollszállítója. A mellette levő padban egy Courtney nevű szőke teremtmény – az ő szőke teremtménye – mesterségesen bodorított haját csavargatta. A Jasonhöz hasonló fiúk általában ezt várhatták el. Ez nem én voltam, és el sem tudtam képzelni, hogy én legyek, mindegy, milyen varázslatos változáson is megy át az ember a gimnázium alatt. Én amolyan folyamatban levő munka voltam, de nem volt okom azt hinni, hogy a befejezett alkotás bármiben is ilyen lenne. A figyelmem visszatért Mrs. Harris kiselőadására, amikor rám szólt: – Miss Terra! Hallotta, amit mondtam? Őszintén szólva: nem. Kapkodva átlapoztam az eddigi anyagot, keresvén a leginkább valószínű kérdéskört és a rá adandó legalkalmasabb választ. – Ööö, Dorian és Lord Henry abban hisznek, hogy követnünk kell érzékeinket, azt hajkurásszák, ami jól esik nekik, ööö, és nem számítanak nekik a következmények, és ööö, nem érdekli őket a jó és a rossz. –
Válaszadás közben éreztem, hogy kiüt a verejték a halántékomon. Jason épp egy kicsit fordította felém a fejét. Mások tekintetét is magamon éreztem. – Köszönöm, ez remek – Mrs. Harris kezében egy papírlap volt, amit egy felsőstől vett át, aki unottan rágógumizva épp akkor lépett ki a teremből de az igazgatónő vár az irodájában. Egy gyenge „óóóóóó!” tört ki az osztályból, ahogy összeszedtem a könyveimet és a hátizsákomat. Ahogy átfurakodtam a padok között, és elmentem Jason padja mellett, egy pillanatra felnézett. Tekintete kifejezéstelen volt, és még mindig a tollamat rágcsálta. A gimi két és fél éve alatt még egyszer sem jártam Tollman igazgatónő irodájában – nem az a fajta lány vagyok. El sem tudtam képzelni, miről lehet szó. Odafelé menet, ahogy lépteim visszhangoztak a linóleumpadlón, és elfojtott hangok szűrődtek ki az osztálytermekből, megpróbáltam elképzelni, mit akarhat. Joanről van szó? Történt vele valami? Ilyen vagyok, mindig a legrosszabbra számítok. De a mi esetünkben az ilyen túlreagálás érthető volt. Ez van, ha az embert nagyjából ötévesen találják meg a Shore-tó partján egy sáros árokban, a tél kellős közepén. Egy névtelen kislány, alig lélegző, semmi korábbi emléke nincsen, soha senki nem keresi. Az a kedves ápolónő neveli fel, aki befogadja, ő ad neki nevet, eteti, ruházza. Egy ilyen esemény után az aggódás több lesz, mint reflex. Olyan lesz, mint egy esernyő, amely beárnyékolja a mindennapi életet, és egyre közelebb lebeg, valahányszor valaki azt mondja, felhív, és mégsem hív fel. – Miss Terra, foglalj helyet! – mondta Tollman igazgatónő orrára tolt, keret nélküli szemüvege felett rám pillantva, amikor meglátott az irodája ajtajában álldogálni. Felegyenesedett a székében. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy gratuláljak. – Éreztem, hogy a szemem akaratlanul is felragyog. – Most kaptuk az értesítést, hogy te és még két tizenegyedikes felvételt nyert az illinoisi Szakmai Vezetők Nevelési Szakára. Fél másodperccel tovább tartott, mire felfogtam. – Ó, hű! Ez remek, köszönöm! – mondtam visszafogottabban, hiszen valószínűleg ezt várta el. A fejemben átlapoztam mindent, amire az utóbbi évben benyújtottam a jelentkezésemet. Nagyon sok volt. Minden, amivel plusz pénzt szerezhetek az egyetemhez, vagy elég jól hangzik ahhoz, hogy segítsen megcsípni egy ösztöndíjat egyik álomiskolámba. Gyakornoki kérelmek, ösztöndíjak, esszéíró versenyek – a postaládám már túlterhelt volt a jelentkezések, határidők és remények folyamatos rohamától. Mégis valahogy nem ugrott be, mire gondolhat. Az igazgatónő levette a szemüvegét, és kis mosollyal bámult rám – mint egy rendező, aki reakciót vár az instrukciójára. – Fantasztikusan hangzik! – mondtam. – Nagyon megtisztelő számomra. De bocsánat, nem emlékszem, hogy jelentkeztem volna rá. – Ideges vigyor ült ki az arcomra. Az igazgatónőből kis, vidám nevetés buggyant ki. – Igen, mert nem is jelentkeztél. Ez ennek a gyakornoki munkának a szépsége. Kiválasztják a legjobb és legokosabb diákokat, akiket fél évre egy virágzó illinoisi vállalkozásban helyeznek el. Ez egy új próbaprogram, amelyet az állam indított el. Mindannyiótokat párba raknak valakivel az új helyen, akivel egyfajta független tanármentorált kapcsolatba fogtok kerülni. És – visszavette a szemüvegét és felolvasott egy darab papírról – úgy tűnik, te a chicagói Lexington Hotelbe kerülsz. Nos, ez igazán csodálatos! A hotel hamarosan újra megnyílik, és az a hölgy, aki a tulajdonos, szinte egyetlen éjszaka leforgása alatt a chicagói üzleti élet vezéralakja lett! Talán már láttad a Tribune-ben és a hírekben. Ez óriási megtiszteltetés! Azt írják, hogy szállást és étkezést biztosítanak, és a rendes, kemény munkáért cserébe nem kevés bért is kapsz. Szavai túlságosan gyorsan záporoztak rám ahhoz, hogy felfogjam őket. Szóval ott fogok lakni? Egy hotelben? Teljes munkaidőben dolgozom? Nem járok majd órákra?
„Nem kevés bér”? Túl sok volt ez nekem egyszerre. Az ilyesmi csak úgy az ember ölébe hullik? Talán a majdnem tökéletes jegyeim, amelyekért olyan keményen megdolgoztam, a nagyjából egy évtizede meglévő, iskola utáni állásom, az otthon, tanulással eltöltött szombat esték végre megtérülnek, és végre esélyem lehet a költséges és nagynevű egyetemeken tanulni, amelyek a kívánságlistámon szerepelnek. – Tudom, hogy most kezdtük el a félévet – az időzítés kissé furcsa, de gondolom, a bizottság időközben megpróbálja elsimítani a nehézségeket –, azonban megoldjuk. Ez egy páratlan lehetőség. – Mindezt összetett kézzel és félrehajtott fejjel mondta, mintha hálát és ömlengést várna cserébe. – Köszönöm, Miss Tollman. Nagyra értékelem. Ez igazán csodás! – Az agyam már öt lépéssel előrébb járt, azon tűnődve, mit szól majd Joan. Egyáltalán elenged? Mit vigyek magammal? Hogy mondjam meg a többieknek a kórházban? – Jövő héten kezdesz. Minden, amit tudnod kell, ebben van. – Felállt és egy keskeny, erős, barna papírborítékot adott át, majd meglepett azzal, hogy váratlanul keményen megrázta lankadt kezemet. – Hadd legyünk büszkék rád, Haven! Szeptemberben újra találkozunk! Még soha nem láttam ennyi embert összegyűlni a gyermekosztály nővérpultjának félholdja köré akkor, amikor éppen nem volt vészhelyzet. Legalább három tucat ember volt itt, még az Evanston Közkórház legtávolabbi részlegéből is eljöttek, egyenruhájuk a teljes színskálát képviselte – rózsaszín, kék, zöld, Disney-mintás… Mindannyian körülöttem zsongtak és a kedvenc, piros bogyós, gyümölcsös tortámat eszegették. Természetesen az egészet Joan szervezte. A tortán levő kis feliratos táblára ez volt írva: Boldog születésnapot, és gratulálunk, Haven! Nagyon fogsz hiányozni! Joan a torta fölé hajolva precízen szelt szeleteket osztogatott szét, amilyen tempósan csak tudott, és közben természetesen mosolygott. Néhány hónapja töltötte be az ötvenet, de őszülő haján kívül – amit nem akart befesteni – semmi nem árulta el a korát. A társasági életnek, amit élt – a könyvklubtól a bridzspartikig az enyém a nyomába sem ért. Szerettem volna, ha többször randevúzik – kettőnk közül, úgy tűnt, ő jár több szerencsével –, de ebben a kérdésben elég makacs volt. Ez volt az egyetlen téma, amely érzékenyen érintette. Joan egy évvel azelőtt vált el, hogy rám talált, miután rájött, hogy nem lehet saját gyereke. Nem beszélt róla sokat, de az évek során a többi nővér fel-felhozta a témát, így részletekben végül megtudtam az egész történetet. A nővérek szerint Joan túlságosan félt az egésztől, és bár ők megpróbálták rábírni, hogy randizzon, ám nem sok sikerrel jártak. De legalább sok barátja volt. Mindig vagy éppen indult egy partira, vagy éppen ő maga rendezett egyet. Én is ilyen jó háziasszony szeretnék lenni! Pillanatnyilag azonban nehéz feladaton dolgoztam: megpróbáltam a figyelem középpontjába kerülni. Ami a problémákat illeti, ezekkel nem volt gond: mivel olyan sok jóakaró vett körül, csak egy harapást tudtam enni ünnepi süteményemből, és máris kedvesen megfogta a karomat egy lazacszínű egyenruhás ápolónő, jött egy váratlan ölelés vagy egy kedves hátbaveregetés. – Tudjátok, nem is tudom, hogy mondjam el néhány betegemnek. Odalesznek! – mondta a szőkére festett hajú Calloway nővér a kardiológiáról. Beleszúrt a tortájába, miközben Dr. Michelle a gyerekosztályról – az egész kórház legfiatalabb rezidense és egyben a példaképem – és a fehér hajú, vastag szemüvege mögött csillogó tekintetű Sanders nővér egyetértően bólintott. Ez volt az én igazi testvériségem. – Összetöröd a szívüket! – folytatta Calloway nővér. – Azok a szívek már eredetileg is rossz állapotban voltak! – csapta le a magas labdát Dr. Michelle. Mindannyian nevettünk. Ezen az osztályon ez volt a humor. Sőt, néhány beteg úgy hívott engem, hogy „szívrabló”, amit biztosan nem mondott volna olyan, akinek nem romlik a látása és nem a nyolcvanas éveiben jár. Dr. Michelle elmosolyodott. –
Nagyon fogsz hiányozni, Haven! – Olyan volt, mintha maga is beteg lenne: energikus volt, fiatal, és hozzám hasonlóan alig több mint százötven centi. Sanders szipogott. – Egy-két hétvégén azért eljössz? Vagy esténként? – Most kezdem úgy érezni magam, mintha rosszat tennék – mondtam. – Talán maradnom kéne. A nővérpult másik végén, úgy tizenöt méterre Joan felkapta a fejét, és meglengette a tortaszeletelőt a levegőben. – Ugye nem akartok lelkifurdalást okozni a kislányomnak, lányok? – szólt oda nekünk, és végül magának is vágott egy szeletet. A mögötte álló asztalon volt rólam egy fotó, amin tízéves lehettem, és egy mini, kórházi önkéntes egyenruha van rajtam. A helyiség tele volt a fényképeimmel: én voltam mindenki kislánya, én mosolyogtam a számítógépük hátterén, az íróasztalukról és a polcaikról. Amióta az eszemet tudom, a kórház volt a második otthonom – Joannel együtt jöttem dolgozni, szinte mindenki vigyázott rám addig, amíg elég nagy nem lettem ahhoz, hogy valami hasznos munkát végezzek. Joan, tányérjával a kezében, teli szájjal, odajött hozzám és átölelt. – Hagynunk kell, hogy a madárka kirepüljön a fészekből. Majd visszarepül! – Kacsintott. – Június végén visszajövök. Szinte alig lesz idő arra, hogy hiányozzam nektek – mondtam, miközben éreztem, hogy egyre nagyobb kráter tátong a szívemben. – Teszek egy búcsúkört, mielőtt elmegyek. Körbe is mentem, végigjártam a kedvenceimet, és a legkeményebb helyen végeztem, a gyerekosztályon. Szinte én voltam a hamelni patkányfogó: végigsétáltam az osztályon, puszikat és öleléseket osztogatva, megígérve, hogy hamarosan visszajövök, a pizsamás gyerekek pedig jöttek utánam. A játszószobában végeztünk, ahol is az üzenőtábla előtt gyűltünk össze: a táblán egy fotómontázs volt az osztály összes gyerekéről. A színes keretes kép végigért egészen a falon. Olyan volt, mint egy hatalmas évkönyv, amit rendszeresen frissítettünk új fényképekkel. Semmiségként kezdődött, feladatként kaptam tavaly a fotós órámon. Megkértem pár gyereket, hogy hadd fotózzam le őket, ők pedig beleegyeztek. Aztán hirtelen mindenki benne akart lenni. – A képeiden jobban nézünk ki, mint a tükörben – mondta a tizennégy éves, kötésekkel bebugyolált Jenny, egy vállvonás kíséretében. Biztosítottam róla, hogy nem használtam Photoshopot – ők valóban ilyenek. A legkülönösebb az iskolai reakció volt. A fotós órára a diákok leginkább a könnyű ötösért jöttek vagy igazi, szenvelgő művészek voltak, akik tiszta feketében jártak. Aztán voltak olyanok is, mint én, akik nagyra értékelték a művészetet, még akkor is, ha nem voltak annyira tehetségesek, és azt gondolták, hogy nem lehetünk olyan rosszak a beállításban és a fotózásban. Amikor elkészítettem azt a feladatot, valami bekattant. Ha végignézted a képeket, a gyerekek szemén át láttál mindent, és úgy érezted, hogy mindent tudsz róluk, amit tudni lehet. Az iskolában minden félévben szavaztunk arról, hogy kinek a képeit állítsák ki az előcsarnokában. Valamiért engem választottak. Valahányszor elmentem a fotók mellett, mindig láttam egy maroknyi diákot, akik megálltak, hogy megnézzék – olyanok is, akik egyébként semmit nem néznének meg. Még Jason Abington is megnézte – sőt, többször is –, és egyszer, amikor épp arra jártam (mert sokszor jártam arra), Jason meglátott és a képek felé biccentve megbökött: – Ezek a te képeid? Tök királyak. – Ez többet jelentett számomra, mint amit bemertem vallani magamnak. De igaz volt: alanyaim édes, kis arca ragyogott a képeken, mintha a fénykép lényük igazi lényegét ragadta volna meg. Megszólítottam kis követőimet. – Hivatalosan kinevezlek titeket a Hírességek Fala felelőseinek. – Megböktem a táblát. – Dr. Michelle nagyon kedvesen megígérte, hogy lefotóz titeket, így továbbra is cserélhetők lesznek a képek. Ne hagyjátok, hogy elmismásolja! Nemsokára visszajövök, és remélem, ugyanilyen szép lesz a fal! – Elmosolyodtam.
– Óó, ööö, Dr. Michelle nem olyan jó fotós – suttogta Jenny. – Emlékszel arra a képre, amin az egyik szemem csukva van? Amit a szabadnapodon fotózott? Egy órába telt elkészíteni azt a képet! – Igazad van. Reméljük, hogy Dr. Michelle azóta fejlődött. Különben te leszel a fotós! – kacsintottam Jenny-re. – Nagyon fogtok hiányozni! Oké, adjatok egy ötöst? – Körbeszaladtam és belecsaptam a puha tenyerekbe. Mire elindultunk a kórházból, este lett. Chicago fényei homályosan csillogtak a távolban, ahogy Joan végighajtott Evanston szélfútta, kedves, külvárosi utcáin. Úgy tűnt, hogy aznap a város sokkal messzebb van az otthonomtól és kényelmes mindennapjaimtól, mint egyébként. A kocsiban ment a fűtés, és éreztem, hogy pufidzsekim alatt a hideg verejték csurog végig rajtam. Felsóhajtottam. – Jól vagy? – kérdezte Joan, és fél szemmel rám sandított. – Bocs, igen. – Egyenesen kibámultam a bársonyos, jeges éjszakába. – Ez sokkal keményebb volt, mint gondoltam. – Persze, szívem, hiszen mindannyian olyanok, mintha a családtagjaid lennének! Egyébként egy búcsúpartinak az a lényege, hogy sajnáld, hogy elmész. Ilyen szempontból trükkös. Elmosolyodott, és én is. – De tudod mit? Mindannyian itt vagyunk. Nem leszünk olyan messze. Nem lesz semmi baj! – Tudom, csak… Nem tudom, valahogy ideges vagyok. – Feltámadt bennem a bűntudat. Nem akartam, hogy Joan aggódjon, és semmiképpen nem akartam emlékeztetni arra, hogy csupán huszonnégy órával azelőtt még megvétózta az egész tervet. Az összes várható ellenérvet felhozta: Miért kell ott laknod? Milyen keményen fognak dolgoztatni, ha éjjel-nappal a helyszínen kell lenned, pedig csak egy órányira vagy vonattal? Nem tudják, hogy léteznek gyermekmunkára vonatkozó törvények? Persze, mondtam, az egészet az Oktatási Minisztérium szervezi, így biztos, hogy nem egy munkásnyúzó üzembe kerülünk. De végül nem tagadhatta le azt, hogy micsoda megtiszteltetés a felkérés, és azt sem, hogy bért is kapok (erre Joan szeme gyakorlatilag felizzott). Elővettem a Tollman igazgatónőtől kapott paksamétát, amelyben benne volt a dokumentáció a hotelről, fényképek a belső grandiózusságáról és a kivágások a város összes létező újságjából és magazinjából, melyekben leendő főnököm, a szőke, hihetetlenül fiatal és magabiztos bombázó, Aurelia Brown szerepelt. Joannek muszáj volt igent mondania. De most, ahogy közeledett a péntek este, egy pakolással teli hétvégét ígérve, amely maga lesz a váratlan és új kezdet, úrrá lett rajtam az idegesség. – Fogalmam sincs, hogy milyen lesz – folytattam. – Nem tudom, hogy tetszeni fogok-e nekik vagy jó munkát végzek-e majd. És olyan furcsa az egész! Hiszen még táborozni sem voltam soha, és most egy másik helyen fogok élni! És tudom, hogy máshol szeretnék majd egyetemre járni, de arra egy egész évem lesz felkészülni, érted? Nagyon… szomorú vagyok. – Csak így tudtam megfogalmazni. Úgy éreztem, hogy életem filmjében rosszul játszom a saját szerepemet – pedig most következik egy nagy fordulat. Az utcai lámpák fénye az utat szegélyező, csupasz fákat pipaszár lábú, csápos szörnyetegekké változtatta. Megborzongtam, és nagy levegőt vettem. – Ne félj! Téged választottak, nem? Tudják, hogy különleges vagy. Azt akarják, hogy ott legyél – mondta Joan megnyugtató hangon. – És egyébként Dante is ott lesz. Ott lesztek egymásnak. – Tudom. Ez az egyetlen ok, amiért nem parázok be. Képzeld el, milyen idegbeteg lennék, ha egyedül kéne mennem! – Azt meghiszem!
Dante Dennis már vagy tíz éve a biztonsági hálóm és a legjobb barátom. Az a tény, hogy egyike a másik két diáknak, akik velem jönnek a Lexingtonba, egyébként puszta szerencsének lenne betudható, ha nem lettünk volna, fej-fej mellett versenyezve, az osztály két legjobb tanulója (persze ez nem amolyan szigorú verseny volt). Ezért érthető volt, amikor ebédnél Dante odajött hozzám, és birka módon bámult kifelé állig érő rasztahaja mögül, és lenyúlt egy sült krumplit a tálcámról. – Nem tudsz semmi hírt, ugye? – Belecsapott, aztán buldózerként nyomult tovább. – Mert én tudok! És belehalok, ha te nem tudsz! Kérlek, mondd, hogy itt hagyod a várost, és a Szelek Városába utazol egy bizonyos szuperjó gyakornoki munka miatt! – Igazi jó összeesküvőként felhúzta a szemöldökét – fel-le, fel-le húzogatta. Azonnal elöntött a megkönnyebbülés. – Csak nem a Lexington hotelben fogsz lakni? – kérdeztem. – Ez az! – Dante most már szinte fel-le ugrált a székén. – Ó, istenem, olyan jól fogjuk érezni magunkat! Ki az a mázlista, aki egy hotelben lakhat? Csak a rocksztárok, a hírességek és talán azok a zűrös sztárocskák, akik leválnak a szüléikről. Itt hagyjuk ezt a rémes gimit, és irány a chicagói társasági élet! – Igen, persze – mosolyogtam, és megráztam a fejem. Körülnéztünk a zsúfolt asztalok között, azokra, akik megválasztanának a Francia Becsületklub elnökévé, de most még szóba sem állnak velünk. – Te nem vagy egy kicsit… – Ideges? – Igen. – Micsoda? Dehogynem, baromira ideges vagyok! Az egész elég nagyszabásúnak tűnik – Tollman olyan furán izgatott volt és tutira nem akarok semmit eltolni! Figyeld meg, hogy oltári jó egyetemi ajánlást fogunk kapni a végén! És lehet, hogy a bizottság bármelyik chicagói egyetemre bejuttathat, felvételi nélkül! A Northwesternre, a Chicagói Egyetemre, talán mindenkit ismernek! Hülyeség lenne, ha nem lennénk idegesek! De ügyesek vagyunk, és komolyan mondom, hogy keményen dolgozunk majd! Minden oké lesz! – Rám csapott, a keze nem izzadt. Nagy levegőt vettem. Dante ebben ritka tehetséges volt – meg abban is, hogy felkerült a legjobb diákok falára, vagy hogy elsöprő többséggel újraválasztották a diákönkormányzat elnökévé, vagy hogy minden évben zseniális jótékonysági sütivásárt rendezett (igazi művész volt, akinek választott művészeti területe épp az ételfagyasztás volt). De szerintem a legnagyobb tehetsége abban állt, hogy képes volt emberi nyugtatóként működni. Bármennyire is zavartnak éreztem magam belül, ő képes volt egészséges és normális szinten működtetni engem. Ezt a képességét már azon a napon bizonyította, amikor sok évvel ezelőtt megismerkedtünk a kórházban. Akkoriban ötévesen rohangáltam ide-oda a gyerekosztályon, és próbáltam kideríteni, ki is vagyok, és mi lesz a sorsom. Dantét megrémült anyukája hozta be egy délután, amikor is leesett a fáról. Egy rakás fadarabra és kőre zuhant rá, amiből bunkert akart építeni. Csúnyán felsértette a hátát és összeroncsolta a karját. Az ínsérülés miatt bent kellett töltenie egy éjszakát. Besétált a szobámba, sérült karját begipszelték és felkötötték. Hajnalig ébren voltunk, és kísértethistóriákat meséltünk egymásnak. Másnap délután hazament, de onnantól kezdve rendszeresen meglátogatott; pár naponként feltűnt, végigrohant az előtéren, maga mögött húzva mamáját, Ruthie-t. A keze mindig tele volt ki festőkönyvekkel, plüssállatokkal vagy rajzokkal, amiket nekem készített. Joan beállt a házunk kocsibeállójára. Az otthon soha nem olyan szép, mint amikor elhagyni készülsz. A mi házunk magas volt és keskeny, kissé megfakult királykék fronttal, barna spalettákkal és egy kis, fedett verandával. A ház elég nagy volt kettőnk számára, és csak pár háztömbre volt a Michigan-tótól, amely most csendes volt és jeges, de jó időben kedvenc búvóhelyünk volt egy kis délutáni napozásra és piknikezésre.
– Menj csak be! Én még kiveszek pár dolgot a csomagtartóból – küldött el Joan. – Ne segítsek? – Dehogy – mondta. – Pár perc az egész. Olyan gyorsan szaladtam fel a lépcsőkön a verandára, amilyen gyorsan csak tudtam, mert a jeges levegő a csontjaimig hatolt; a szél csak úgy süvített körülöttem. Kesztyűs ujjaim babráltak a kulccsal, de végül kinyílt az ajtó, és meleg légáramlat langyosította meg a bőrömet. Felkapcsoltam a lámpát. A nappalin át beláttam a konyháig, ahol egy 16-os feliratú ezüst léggömb táncolt az asztal felett. Egy házi sütésű torta várt rám és egy csillogó ezüstpapírba csomagolt, tenyér nagyságú doboz, hozzáillő masnival. Ledobtam a hátizsákomat a földre, és azonnal a születésnapi szentélyemhez futottam, közben kicipzáraztam a kabátomat és ledobtam a nappaliban egy székre. Mire Joan megjelent az ajtóban, már bele is dugtam az ujjamat a torta mázába és lenyaltam. – A születésnapi buli második felvonása! – Isteni finom! És gyönyörű! De még nincs hétfő. – Mindig ilyenkor ünnepeltünk, mert nem tudtuk biztosra, hogy mikor van a születésnapom. Ez az a napforduló volt, amikor rám találtak, és bevittek a kórházba, ahol Joan fogadott elsőnek, összevarrta a sebeimet, végignézte, nem törött-e csontom, és lassan rávett arra, hogy megszólaljak, bár semmit nem tudtam mondani – legalábbis semmi hasznosat. – Azt gondoltam, hogy mivel már úgyis ilyen ünnepi hangulatban vagyunk, folytassuk a bulizást! Éljen a vidámság! – Letette a táskáját, és a kabátját felakasztotta az ajtó melletti fogasra. Kézbe vettem a csillogó dobozt és megráztam. – Kinyithatom? – Nyisd csak ki! – mondta Joan és csatlakozott hozzám; ő maga is belekóstolt a tortamázba. – Gyerünk! Letéptem a csomagolót és kinyitottam a fehér bársonydobozt. Tartalma csak úgy ragyogott. – Tudom, hogy nem nagyon szereted az ékszert, drága, fiús kislányom – mondta Joan. – De a tizenhatodik születésnap különleges, és azt gondoltam, kapj valami szép ajándékot. Kiemeltem egy arany nyakláncot, amely az ujjam köré csavarodott. Igaz: eddig nem hordtam ékszert, és az a néhány darab, amim volt, érintetlenül állt a dobozában. De ezzel kapcsolatban máris más érzésem volt. Először is: a medálja nem szív alakú volt, nem hónapkő vagy bármilyen tipikus függő, amit a lányokon láttam az iskolában. Ez a szinte hárfa alakú, az ujjam végéig érő medál valami egészen új volt: egyetlen aranyszárny, amelyet olyan finoman munkáltak meg, hogy tollpihe érzetét keltette. – Abban a régiségboltban találtam, ahová mindig magammal hurcollak – mondta Joan. – Jaj, tudom, ami amellett a könyvesbolt mellett van, ahová mindig besurranok, ha túl sokáig vagy bent a régiségboltban. – Pontosan. – Elmosolyodott. – Azt gondoltam, hogy olyan különleges és egyedülálló, mint te vagy. – Megcsókolta a fejem búbját. – Azért tetszett a szárny, mert te most tényleg kirepülsz, ugye tudod? Szárnyalsz, Haven! Annyi minden vár rád! – Köszönöm, Joan! Nagyon tetszik, komolyan! – Megöleltem, és pár másodperccel tovább szorítottam magamhoz, mint általában szoktam. – Lehet, hogy ezt a láncot mégis viselni fogod? – kérdezte a hajamat simogatva. – Mindjárt megmutatom! – Letekertem a láncot az ujjamról, és felemeltem a hajamat. – Megtennéd? – Megtisztelsz vele. – Bekapcsolta, majd a vállamnál fogva megfordított, és a helyére igazította, így a medál pont belekerült a torkomnál levő kis mélyedésbe. – Tökéletes! Nézd csak meg!
Megnéztem magam a fürdőszobai tükörben. A tekintetem egyenesen a medálra tévedt. Általában minden, ami a külsőmmel volt kapcsolatos hibásnak tűnt, vagy a legnagyobb jóakarattal is unalmasnak. A hajam, a bőröm és a szemem egy-egy árnyalat távolságban voltak egymástól a színskálán: karamellszínű bőr, szögegyenes, mézbarna haj, sötét borostyánszínű szemek. A fiús alkatomon lógó rózsaszín önkéntesi egyenruha sem sokat javított rajtam. És a ma viselt V-nyakú felsőm alatt a lehető legcikisebb, hosszú, ujjú polárpulcsim volt rajtam. A kedvenceim a szennyeskosárban üdültek, és a rossz időbeosztásom miatt, csak ez a túlságosan is kivágott, V-nyakú felsőm maradt. Belenéztem a tükörbe, és eltűnődtem, hogy a sebhelyem egész délután kikandikált: három csúnya csík, amelyek olyanok voltak, mint egy-egy égési heg, és egészen pontosan a szívem fölött helyezkedtek el. Csak öt centi hosszúak voltak, de a vállaimon levő két sebhellyel együtt testem egyetlen, nagy, elrontott festővászonra emlékeztetett. A nyakláncról üvöltenie kellett volna, hogy nincs jó helyen, hiszen én vagyok érdemtelen viselője. Azonban valahogy úgy tűnt, hogy az új ékszer megtalálta a helyét. Az arany élénk ragyogása felfogta a fényt, és puha ragyogást kölcsönzött az arcomnak. Tulajdonképpen tetszett. Talán mégis felnőttem. Talán ez volt az eljövendő kifinomultság első jele. Tizenhat éves. Súlyosan hangzott, fontosán, jelentőségteljesen. – Nagyon tetszik! – kiáltottam fel, és tovább csodáltam a tükörben. – Nagyon köszönöm!
2. A jó dolgok hármasával érkeznek
A hétfő túlságosan is gyorsan jött el, mint mindig. De most úgy tűnt, hogy az új hét nagyobb súllyal esik latba – vagy legalábbis gyomrom kútjába. A hétvége őrületes pakolással telt. Úgy éreztem, mintha a Déli-sarkra készülnék, nem csak Chicago belvárosának déli részébe. Végül is két, túltömött táskával ott találtam magamat a Lexington Hotel erődje előtt. Új lakhelyem a South Michigan sugárút és a Huszonkettedik utca sarkán állt. A hatalmas téglaépület tíz emelet magasan nyújtózott az égbe, és felső egyharmad részén magasan, valamint a teteje mentén végig volt rakva kacskaringós terrakotta díszekkel. Az épület sarkán kitüremkedő, függőleges toldalék izzott, a kiugró ablakfülkék félholdjai minden egyes emeleten kiemelkedtek. Valószínűleg azok voltak a legjobb szobák. Mindig is szerettem volna egy ilyen ablakfülkét – a régi filmekben szereplő lányok mindig ilyen kis fülkékben összekucorodva olvastak vagy álmodoztak. A legtetején, ahol az épület oldalai összeértek, büszkén állt egy háromszögletű, egyetemi győzelmi zászlóhoz hasonló zászló – de ez merev volt, egy centit sem mozdult el, valószínűleg acélból volt. A LEXINGTON felirat fényei megvilágították. – Nem is rossz második otthon! – mondta Joan. Igen. – Egyértelmű volt hangomban a csodálat, ahogy kibámultam a kocsiablakon. – Hűűű! Egye fene, megteszi! Joan a kocsit a nagy bejáróhoz kormányozta, amely máris azt sugallta, hogy belül stílust és romantikát találunk. A mindegyik oldalon egy-egy oszlopsor szegélyezte ajtót bíborszín napellenző árnyékolta be, amely egy kőbordázatba volt kifeszítve, melynek aranylemezes berakásán ott ragyogott a hotel emblémája: az L és a H betű, melyek szinte teljesen egymásba fonódtak. A forgóajtó egy sor vörös szőnyeges lépcső fölött volt, a szőnyeg mellett rámpával. Szinte csalogatott. A földszinti homlokzat, a hotel többi részétől eltérően, modern volt – fekete opálüveges berakásokkal díszítették a téglát, így lehetetlen volt belátni, de az ember eltűnődött azon, hogy vajon mi is vár rá odabent. – Költöztessünk be, jó? – mondta Joan, és kiszállt, hogy kipakoljon a csomagtartóból. Bólintottam, és kinyitottam a kocsiajtót, hogy kövessem. Az éjszaka folyamán az agresszív, téli hideg érdekes, az évszakhoz nem illő, balzsamos levegővé olvadt. Levettem a kabátomat, feltűrtem az ingujjamat. Mindent megtettem, hogy olyan profinak tűnjek, amennyire csak lehet – végiggombolós blúz volt rajtam, fekete nadrág és lapos sarkú cipő, de még így is túl egyszerűnek éreztem magam a helyhez képest. Elégszer legugliztam már új munkaadómat és a hotel ügyeit ahhoz, hogy tudjam, itt olyan kifinomult stílus vár, amely messze túlmutat rajtam. Ez az Aurelia Brown, a fotóiból ítélve, tökéletes volt – zseniális és gyönyörű, minden lány ilyen akar lenni – és valahogy mégis úgy tűnt, hogy nem elég idős ahhoz, hogy akár egy egyetemet is elvégzett volna. Azt gyanítottam, hogy lesz mit tanulnom ezen a téren. Felemeltem a hullazsák méretű sporttáskát, vállamra vetettem, és megtántorodtam a súlya alatt.
– Ó, édesem, add csak ide! – mondta Joan, és a vállára vette a másik táskát, elvéve tőlem az enyémet, így a súlyok kiegyenlítették egymást. – Szeretnéd, hogy bemenjek veled, drágám? Hánykor jön Dante? – Öt perccel ezelőtt. – Az épület bejáratát tanulmányoztam. A szívverésem felgyorsult. – Ez a mi Danténk! – mondta Joan. Megráztam a fejem, és elmosolyodtam. Dante mindig késett, de így volt elbűvölő. Nem lehetett haragudni rá, mert amikor végül megérkezett, azt mindig akkora hacacáréval tette, hogy egyszerűen elsodorta az embert. Megnéztem az órám: reggel 8 óra 52 perc. A kezdési időt kilenc órára tették. – Azt hiszem, várok még egy percet. Furcsán meleg van idekint – mondtam. – De te menj csak! Nem lesz semmi baj! Tényleg! – A karomra tettem a kabátomat, és elvettem a táska szíját a kezéből. – Biztos vagy benne? Nem. De azért bólintottam. – Nincs itt legalább egy londiner vagy ilyesmi? – A szálloda még nem nyitott meg. És egyébként nem vendég vagyok. Még az is lehet, hogy én leszek a londiner. – Remélem, nem. Hogy tudnál egész nap súlyos bőröndöket emelgetni? – Nem tudom, de jó buli lenne, ha azt a kis hetyke sapkát hordhatnám, tudod, melyiket? Joan nem figyelt rám. – Ne hagyd, hogy veszélyes munkát végeztessenek veled! – Ujjával a szokott módon megfenyegetett. – Nem lesz semmi baj, Joan. Ígérem! – Ne légy ideges! – Szorosan magához ölelt, előre-hátra ringatott, majd homlokon csókolt. – Joan, jól vagyok! – Tudom, tudom, semmi szülői aggódás, értem. – Somolyogva húzódott el. – Nagyon ügyes leszel! És a gyorsvasúttal egy óra alatt otthon vagy. Hívj fel később, oké? – Rendi. – Ajkamba haraptam, és a válla fölött kinéztem az utcára. Egyik kocsi sem volt Dante anyukájának régi kombija. – Boldog születésnapot, Haven! – Beszállt a kocsiba és integetett. Megérintettem a nyakláncot és visszaintegettem; figyeltem, ahogy kiaraszol a könnyű forgalomba, és eltűnik az utcán. Magamra maradtam. A meleg ellenére végigfutott a hátamon a hideg. Egy ilyen napon Dante volt a legjobb és legfontosabb elképzelhető támaszom. De Dante még nem érkezett meg, és már kilenc óra volt. A távolban harangoztak, jelezve, hogy el fogok késni. Nem éppen ideális első benyomás. Nem tehettem mást. Mindkét vállamon egy-egy táskával fellépkedtem a vörös szőnyeges lépcsőn, és átmentem a forgóajtón. Csak pár lépést tettem meg ment, amikor a táskák nagy csattanással földet értek, kabátom pedig követte őket. Szinte maguktól indultak felfedezőútra. A Lexington hallja csillogott: nem evilági volt, érintetlen, régi és ragyogó. És varázslatos módon az üresség érzetét keltette – olyan volt, mint egy hely, ahova az ember beóvakodik, pedig nem lenne szabad. Olyan helynek tűnt, amelynek zárva kellene lennie, és csak teljes pompájában és ragyogásában szabadna leleplezni. A szőnyeg vörös és aranyszínű volt, L és H betűkkel díszítve, minden irányba szétfutott, fel a főlépcsőn is. Jobb- és baloldalamon folyosók ígértek csodálatos gyülekezőhelyeket, szobákat, melyek felfedezésre vártak. Egyenesen előttem egy arany plüss dívány volt, amely úgy meg volt emelve középen, hogy hatalmas, forgó fedélnek tetszett – úgy tűnt, hogy legalább egy tucat ember elfér rajta. De az igazi műsor egyenesen a fejem fölött zajlott, ahol egy kristálycsillár ragyogott: számtalan csilingelő dísze szerteszét szórta a fényt. Mögötte, tíz emelettel feljebb, egy tetőablakból úgy tűzött be a
napfény, hogy villanyvilágítás nélkül is beragyogta az egész épületet. A szálloda mindegyik emeletén csípőmagasságban korlát húzódott, így a vendégek átkukucskálhattak a haliba vagy gyönyörködhettek a fenti tetőablakban. Leültem a díványra, és felfelé pillantottam, túl a csodálatos csilláron. Olyan érzésem támadt, mintha egy óriási, gótikus templomban lennék, amely olyan szellős, olyan tágas, hogy az ember rögtön úgy érzi, felemeli a levegőbe. Még soha életemben nem voltam ilyen hatalmas és gyönyörű térben egyes-egyedül. Az ilyen fenséges terek arra születtek, hogy benépesüljenek emberekkel, testek zsúfolódjanak össze bennük. De most az egész az enyém volt. A bennem levő szabadság egészen elbűvölt, viszketett az ujjbegyem. Legalább egy pillanatra szabad voltam, mentes mindenféle szabály és elvárás alól. Sosem hittem volna, hogy tetszeni fog ez az érzés, mert együtt járt a bizonytalansággal. De tetszett. Azonban tudtam, hogy új és pazar otthonomban valahol, valaki vár rám, hogy elmagyarázza, mi a dörgés. És ezt a valakit meg kellett találjam. Nem vártam fogadóbizottságot, de furcsának tűnt, hogy sehol egy lélek. Senki nem ült az impozáns, márvány recepciós pultnál, a főlépcsővel szemben. Senki nem volt a keskeny tölgyfa londiner-standnál az ajtó mellett. Senki nem lépett ki a liftekből. Lehetséges, hogy már mindenkit betereltek valami tárgyalóterembe? – Hahó! – kiáltottam, de a hangom nagyon gyenge volt ebben a hatalmas térben. – Hahó! – Odamentem a recepcióhoz, és végigfuttattam az ujjamat a hűvös, sima márványon. Egy-két lépcsőfokkal magasabban volt, mint én, és lábujjhegyre álltam, hogy megpróbáljak mögé látni. Aztán meghallottam: szinte alig hallható volt a suttogás. A pult mögött volt egy folyosó, amely a közeli sötétségbe veszett. Felkapaszkodtam, hogy lássam. Egy gyors fénysugár repült végig a sötét előcsarnokon – kinyílt egy ajtó – majd kilépett egy homokóra alkatú nő. Egy férfi szólt utána, bársonyos hangja belesimult a levegőbe: – Elfelejtettél valamit. – Egy kéz ragadta meg a nő csupasz felsőkarját, és egy magas, karcsú, öltönyös férfi lépett ki a fénybe. Szorosan magához húzta a nőt, és azt lihegte: – Ezt. – A nő füle mögé lehelt egy csókot, végigfuttatta ujjait vállig érő haján, és újra megcsókolta. A nő finom ujjaival felemelte a férfi állát, és belenézett a szemébe. Annyira megbűvölt a jelenet, hogy észre sem vettem a forgóajtó surrogását. – Ott van! – kiáltott fel egy hang, kirobbantva a bűvöletből. Reflexből elugrottam a pulttól, rémülten, mint akit bolti lopáson kaptak, és megbotlottam, ahogy a bejárati ajtó felé iramodtam. Ott állt Dante, három egyforma, leopárdmintás bőröndjével, mellette pedig az a csendes srác az európai történelem óráról. A legjobb barátom mindkét kezét kitárta: – Boldog születésnapot, édesem! – Oóó, köszi! – A szívem még mindig hevesen dobogott. Megpróbáltam megnyugtatni magam. Dante átölelt, és arcon puszilt. – Bocs, hogy késtem. Kihagytunk valamit? Megráztam a fejem. – Még senki nem jött az üdvözlésemre. – Hé, ugye emlékszel Lance-re? – mondta Dante, és a mellette álló srácra mutatott. – Persze! Szia! – Felismertem, de nem emlékeztem rá, hogy beszéltünk-e valaha az iskolában töltött évek során. – Szia! – mondta Lance alig hallhatóan, és felém bólintott. Buggyos farmerjában és kapucnis kardigánja felett viselt Cubsos pólójában nagyon soványnak tűnt, és mindkettőnk fölé magasodott; úgy tűnt, ezt görbe testtartással próbálja ellensúlyozni. Úgy dőlt előre, hogy alakja szinte ketrecet formált, miközben mellkasa közepét védte. Kezét mélyen farmerje zsebébe süllyesztette. – És ööö, akkor boldog születésnapot. – Szarukeretes szemüvegét feljebb tolta az orrán.
– Kösz. – Gyorsan, sután elmosolyodtam. Szemünk feltérképezte a másikat, majd ő kapta el a tekintetét. – Lance a harmadik gyakornok, szóval együtt van a banda – mondta Dante. – Nem úgy szól a mondás, hogy a jó dolgok hármasával jönnek? – Kivéve a három gyújtás esetét- pontosítottam. – Tudod, ha háromszor gyújtasz meg valamit egyetlen gyufával, akkor valaki meghal. Vagy valami ilyesmi. – Mi? – kérdezte Dante, hangjában idegesség csengett, mintha ez egy lenne a szokásos triviális tényközléseim közül, amik mindig elrontanak egy egyébként kellemes beszélgetést (és ez gyakran így szokott lenni). – Igen, az balszerencsét jelent – helyeselt Lance, és oldalvást kinézett a szemüvege mögül, szeme újra összevillant az enyémmel. A domináns szemüvegkeret lekicsinyítette az arcát. Csak a szemüvegére tudtam koncentrálni, amikor ránéztem. – Akkor mázlid van, hogy nem volt időm gyertyát keresni. – Dante elővett egy műanyag dobozt, és óvatosan, ünnepélyesen megrázta. – Tádám! Ez a tiéd, drága barátom! – mondta, és átadta nekem. A kis, tiszta dobozban egyetlen tökéletes sütemény lapult: rózsaszín cukormázas, kerek alakú tészta, amelynek tetején 16-os szám volt kirakva konfettiből. – Dan, nem kellett volna! – Ugyan, semmiség! – Köszönöm, te vagy a legjobb! – mondtam, de Dante már megbűvölten továbblépett. – Ejha! – Tekintete felfelé tévedt, a tetőablakra. Lance, aki hasonlóan transzba esett, rátérdelt a díványra, és felbámult a csillárt felfüggesztő zsineg mentén szikrázó, több száz apró kis villanykörtére. Ajka úgy mozgott, mintha számolna: – Ez 1.482 – nem… 83. Vagyis 1.483 körte. Mit szóltok hozzá? – merengett el. – Szerintetek hogy cserélik ki őket, ha kiégnek? – Majd az ellentétes irányba indult, a recepciós pult felé. A pult felett egy képernyőn futottak végig azok a cikkek, amelyek megjelentek a Tribüné-ben, a helyi újságokban és magazinokban. – Ez a hely észbontó! – ömlengett Dante. – Igen, tudom – válaszoltam. – Nagyon örülök, hogy tetszik! – Valahonnan mögülem megszólalt egy mély, édesen reszelős női hang, amely úgy hangzott, mint a gallyaktól recsegő tűz, és szétszakította a gondolataimat. Ezt a hangot hallottam suttogni korábban. A nő a második emeletről lépkedett le a főlépcsőn; magas volt és karcsú, igazi modellalkat. Méretre szabott fekete blézert viselt térdig érő, fekete ruhája felett, a felső gomb fölött kikandikált egy csipkeszegély. Kezében csiptetős mappát tartott, laza fürtjeit most franciakontyba csavarta. Puha, elszabadult fürtök keretezték éles, valószerűtlen formájú arcát. Szótlanul bámultuk. Lance odaosont mellém és Dante mellé, úgy álltunk ott hárman, egymás mellett, mint a katonák. – Helló, Aurelia Brown vagyok, a Lexington Hotel tulajdonosa. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek benneteket. – Mindannyiunkkal egymás után kezet fogott. Még soha nem láttam ilyen döbbenetes szépséget közelről. Zafírkék szeme tiszta és kedves volt, sőt, csillogott, bőre elefántcsontszínű, lágy és feszes, egyetlen ránc sem látszott rajta. – Nagyon örülök – mondtam végül. – Ujjai olyan vékonyak voltak, mint a gallyak, de keményen összezárultak az én ujjaim körül, szinte összetörték őket. – És ő… – maga mögé mutatott. Észre sem vettem, hogy megjelent egy férfi, pontosabban le is ült a hatalmas díványra. Éppen eléggé dőlt hátra ahhoz, hogy azt mutassa: nem kell nagyon erőlködnie, hogy idelásson. Karcsú volt, szürke öltönyt és pinkbíborlila kockás szaténnyakkendőt viselt. Olyan szépen mértékre volt igazítva az öltözéke, hogy beletelt egy pillanatba is, mire megnéztem az arcvonásait, és rájöttem, hogy csak nemrég kerülhetett ki a gimnáziumból. Hibátlan arcvonásokkal rendelkezett
– majdnem túlságosan finom orr, finom metszésű járomcsontok, telt ajkak. Ahogy hátrasimította a haját, úgy festett, mint a régi idők filmsztárja. Eddig még soha nem jutott eszembe gyönyörűnek leírni egy férfit, de ő az volt. – Ő a jobb kezem, Lucian Grove. – A férfi felállt, begombolta öltönykabátját, és megigazította kézelőjét. Amikor előrelépett, hogy üdvözöljön minket úgy, ahogy Aurelia tette, a néhány percnyi kitüntető figyelemtől megremegett a testem. – Nagyon örvendek – mondta Lance-nek és kezet rázott vele. Majdnem egyforma magasak voltak. Itt mindenki hihetetlenül magas. Olyan kicsinek éreztem magam, olyan jelentéktelennek! Dante rendíthetetlen volt, a szokásos „nagyon örvendek, örülök, hogy itt lehetek”-kel intézte el a dolgot. De az én ujjaim már azelőtt remegtek, hogy Lucian megfogta volna a kezem. Amikor hozzám ért, villámcsapás cikázott át rajtam, forró remegés futott át testem minden egyes idegszálán. Reméltem, hogy tüzes kézfogásával nem a pulzusomat tapintja ki. Szürke, kristálykék barázdákkal átszőtt szemének tekintete beleégett az enyémbe. Játékosan, mindentudóan felhúzta egyik szemöldökét – majd önelégülten elmosolyodott. A szívem szinte megállt. Mit jelentett ez? Nem láthatta, hogy véletlenül kilestem őket Aureliával, ugye? Csak egy pillanat volt az egész, pár másodperc. És mégis, a tekintetéből azt olvastam ki, hogy meglátott. Dante a szeme sarkából levett valamit. – Remélem, hogy vannak itt még hozzá hasonlóak – suttogta a fülembe, miután Lucian hátat fordított nekünk, hogy elfoglalja a helyét Aurelia oldalán. – Én is akarok egyet! – Nagy levegőt vettem, és éreztem, hogy lábam ismét szilárd talajt ér, és a pulzusom lassulni kezd. Aurelia beszélt, így nagy nehezen újra rá összpontosítottam. – Egy, már korábban összegyűjtött csoporttal fogtok szorosan együtt dolgozni, társasági segítő szervezetünk keretében; a neve a Társaság. – Mintegy varázsütésre özönleni kezdtek az emberek a tőlünk jobbra és balra eső termekből. Bár elég sokan voltak, együtt nem csaptak nagyobb zajt egy szitakötő szárnycsattogásánál. Tíz férfi és tíz nő, mind Aurelia és Lucian kaliberű, tökéletes öltözékben, tiszta, fekete öltönyben és ruhában. Úgy láttam, mindannyian a tízes éveik végén vagy maximum a húszas éveik elején jártak, mégis nálam évszázadokkal tűntek idősebbnek. Volt valami a viselkedésükben: királyi volt. Büszke, egyenes tartás, a fej kissé felemelve. Hármunk köré gyűltek, és testükkel szinte bebugyoláltak minket. Egy szót sem szóltak, nem is néztek ránk, tekintetük Aurelián nyugodott, arcuk nyugodt volt, békés nyugalom lengte körül őket. Néhány zavart összenézés után mi hárman is Aureliára néztünk. – Legyetek ügyesek, és talán ti hárman lesztek eme exkluzív társaság legifjabb újoncai – mondta Aurelia. – Chicagóban mindenki ide akar bekerülni. Az emberek a lelkűket is eladnák, hogy tagok lehessenek. Nagyon szerencsések vagytok. Gyertek, van mit megbeszélnünk.
3. Az új környezeted
Tehát, üdv itt! – jelentette be Aurelia, ahogy elkezdte a hivatalos körbevezetést. Hangja dallamos volt és megnyugtató. A Társaság, amely még mindig körülvette Dantét, Lance-et és engem, magával sodort, ahogy követtük vezetőnket a recepciós pult és a főlépcső mellett elhaladva, egyenesen az előcsarnok közepére. Kezünkben ajándékzacskók voltak, bennük promóciós anyag: tollak, bögrék, jegyzetfüzetek, levelezőlapok, pólók és édességek, mindegyiken a hotel fekete, arany dombornyomású LH lógójával. – Ma elmondjuk nektek, hogy mi lesz a feladatotok, megmutatjuk a szállásotokat, elhelyezünk titeket, hogy otthon érezzétek magatokat. – Elhallgatott és végignézett rajtunk. A jobbra eső, nyitott ajtón át megpillantottam egy falat, amely mentén a padlótól a plafonig könyvespolcok sorakoztak. Egy aranysín mentén egy létrát is felfedeztem, amely egészen a magas plafonig felért. Egy kandalló és egy smaragdzöld bevonatú szófa mellett könyvek hevertek a padlón. – Már majdnem teljesen készen állunk a megnyitóra, de még mindig vannak elvégzendő feladatok, amelyek rátok és a Társaságra várnak. – Aurelia könnyed mozdulattal a többiekre mutatott. – Abban a kiváltságban részesültök, hogy beleláthattok, hogyan is működik a szervezet. Hogy mit várunk tőletek? Bármit és mindent. Ezért is toboroztunk titeket – tudjuk, hogy ti vagytok a legjobbak és a legokosabbak. Büszkék vagyunk arra, hogy nálunk dolgoztok, és reméljük, hogy ti is ilyen büszkén segédkeztek majd nekünk. – Hangjának hipnotikus ereje volt, úgy csengett és muzsikált, hogy szinte altatóként hatott. Az Aurelia mellett álló Lucian zsebre dugott kézzel figyelt minket. Tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel, és szinte végigperzselt. Felhúztam a blúzom gallérját, és reméltem, hogy nem látszik, hogy izzadok. – Ne feledjétek, hogy nem biztosítanánk számotokra szállást és ellátást, ha nem várnánk el, hogy alkalmanként szokatlan időpontokban is behívhassunk titeket, de higgyétek el, megéri. Meglátjátok, hogy az itt jól elvégzett munka máshol sikert és gazdagságot jelent. Képesek vagyunk megnyitni bizonyos ajtókat. Erre az utolsó ígéretre kiegyenesedtem, és megpróbáltam olyan magasnak látszani, amennyire csak lehet. Teljes figyelmem Aureliáé volt. Úgy tűnt, ezt ő is tudja. Fogva tartotta a tekintetemet. Azt éreztem, hogy csupán ránézésre meg tudja mondani, hogy valaki csalódást okoz-e majd neki vagy sem. Megfordult, és csattogó cipősarkakkal ismét útnak indult. Sietve követtük. – Néhány dolog, amit talán tudtok vagy nem, de amit érdemes tudnotok. Az eredeti Lexington Hotel pontos mása vagyunk, és a lehető legnagyobb mértékben tiszteljük és gondozzuk a történelmet. A legendás chicagói gengszter, Al Capone is lakott ebben a szállodában, és gyakran hivatkozunk erre a szégyenfoltra, mindamellett igyekszünk magunkat a képzőművészet, a konyhaművészet és az éjszakai élet élharcosainak és a roppantul kifinomult ízlés formálójának nevezni. Egyformán ünnepeljük a veszélyest és a szépet. Ez az a két dolog, amelyre mindenki vágyakozik. Mi leszünk a helyiek és a városba látogatók kedvenc célpontja. Néhány héten belül megnyitjuk a szállodát a
nagyközönség számára – február 14-én, a Valentin-napi mészárlás emlékére. Gondolom, tudjátok, mi az, ugye? Nagyjából tudtam, hogy Capone bandája megölte a rivális banda több tagját, de túlságosan féltem attól, hogy részletes választ adjak. Nem bírtam volna elviselni, ha tévedek a Társaság előtt. A gyomrom görcsbe rándult. Harcostársaimra pillantottam. Mindannyiunk arcán ugyanaz az elmélyült kifejezés ült. Csend. Aurelia elhallgatott és ismét felénk fordult a fejét csóválva. – Ó, egek! – pihegte. – Báránykáim, frissítsétek fel a chicagói történelemmel kapcsolatos emlékeiteket! Most már ti képviseltek minket! – Hangja jeges volt. – Azt hittem, költői kérdés volt. – szólalt fel Dante. Majdnem levegőért kapkodtam, de visszafogtam magam. Villámló szemmel néztem rá. Aurelia halvány mosollyal az arcán tanulmányozta Dantét. – Hamarosan rájöttök, hogy nagyon kevés kérdésem költői. Nem szeretem az időt pazarolni. Utasításokat adok, vagy azért kérdezek, hogy válaszokat kapjak. – Valahogy ezek a szavak attól, hogy édesen, lassan ejtette ki őket, nem hangzottak olyan ellenségesnek, csupán kissé élesnek hatottak. Mindeközben a Társaság tagjai némák maradtak, még mindig papírmasé figurákként vettek körbe minket. Aurelia újra elindult. – Mindannyian kaptok egy-egy mentort, aki ezentúl a feladataitokat adja. Amikor lehet, az érdeklődési körötöknek és tehetségeteknek megfelelő projekteket is rátok bíznak. Lance – Lance egész teste megfeszült a neve hallatán –, te Lucian pártfogoltja leszel, a napi működéssel foglalkozol majd, az igazgatósági ügyekkel és az általunk nyújtott különféle szórakozási lehetőségekkel: az éjszakai bárral, a galériával, a könyvtárral. – Köszönöm – mondta Lance félénken Aurelia tarkójának, aki már elfordult tőle. Lucian átnézett a válla fölött, és beleegyezően bólintott feléje. – Dante, a te mentorod a főszakácsunk, Etan. Újító jellegű tervei vannak az éttermünk és a bárunk kínálatát illetően. Jelenleg épp üzleti úton van, de néhány napon belül megérkezik. Addig is azt kéri, hogy ismerkedj meg a konyhai részleggel – a Szalon melletti étteremmel kezdheted, amely lazább stílusú. – Hogyne. Nagyon örülök neki! – válaszolta Dante vidáman. – És utoljára, Haven, te velem leszel. – Elértünk a földszint legtávolabbi sarkáig, és megálltunk egy üvegfalú lift mellett. – Remek, nagyon köszönöm! – Vártam, többet mond. Pontosan tudni akartam, hogy Aurelia mit vár tőlem, hogy tudjam, mivel tudom túlszárnyalni elvárásait, hogyan tudom elbűvölni. De ennyi volt. – Most pedig nézzünk körül az éjszakai bárunkban, a Páncélteremben. – Megnyomta a lift hívógombját. – A múlt hónapban nyílt meg nagy csinnadrattával, és roppant jól megy. – Úgy tűnt, ez igaz, ahhoz képest, amit a bárról olvastam. Mindenki ide szivárgott be: az itt forgató hírességek, a város minden létező, fikarcnyit is híres sportolója, a turnézó zenészek. – Tudjuk, hogy ti hárman még kiskorúak vagytok… – Elhallgatott, talán azért, hogy finoman éreztesse velünk: ez nem gimnazistáknak való hely. – Azonban… – erre mindannyian újult figyelemmel fordultunk felé. A liftajtó kinyílt, Aurelia belépett, mögötte Lucian. Habozva követtük – elsőnek Dante. – Titeket is beengedünk a klubba, amíg képesek vagytok felelősségteljesen viselkedni. Mi? Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. Éreztem, hogy mellettem fénysugarak lövellnek ki Dante szeméből, füléből, ujjhegyeiből. A Társaság tagjai szinte egy emberként megfordultak, és végigsétáltak egy oldalfolyosón, libasorban. Egyetlen hosszú, elegáns kígyót formáltak, amely végül eltűnt. – A Társaság tagjai a bárban sajátos feladatokat végeznek, és időnként titeket is megkérhetünk, hogy dolgozzatok ott.
– Rendben! – Tudtam, hogy Dante nem bír magával. A kitörés reménytelenül megtörtént, esély nem volt arra, hogy visszafogjam. Aurelia szeme felé villant. Lucian Dante felé hajolt, és szinte cinkosan súgta oda: – Ez egy fantasztikus hely! Nem fogsz csalódni! – Egyenesen előre! – vezényelt Aurelia. A liftajtók becsukódtak, és lesüllyedtünk a hotel mélyébe. Amint leértünk, csak az éjszakai bár lezárt ajtajára vethettünk egy pillantást – feketére festett, hatalmas fémajtó volt, olyan, amilyen a páncéltermekben van. Csak sejthettük, hogy mi van mögötte. Úgy éreztem, a körbevezetésnek soha nem lesz vége – összefolytak az elegáns szobák, a tények és az alakok. A Társaság tagjai, titokzatos módon, később csatlakoztak hozzánk, amikor elértünk a felsőbb szintekre, körbevettek minket, amitől az idegességem fokozódott. Szerettem volna előállni valami intelligens kérdéssel, valamivel, amivel bebizonyítom, hogy komolyan vehetnek – amitől Lucian is kénytelen lenne rám nézni. Tekintete állandóan Aurelián pihent, szeme úgy járta végig arcát, ahogy az óceán hullámai nyaldossák a sziklát, kitüntető figyelme nem lankadt, ahogy Aurelia beszélt. És ki hibáztatná? Aureliának mágikus jelenléte volt. Az uralkodás érezhető volt a hangjában, éles mozdulataiban és egyenes, merev járásában. Annyira nem hasonlított azokhoz a nőkhöz, akiket ismertem, a hétköznapi, praktikus, intézős típusú nőkhöz a kórházban – mondjuk Joanhez. Aureliában volt kifinomultság. Vajon ez tanulható? Vagy olyasmi, ami vagy megvan az emberben, vagy nincs; ahogy néha, látszólag egy éjszaka alatt, néhány lányból olyan teremtmény lesz, akik elcsábítják és elvarázsolják még a legcselesebb fiúkat is? Ahogy bolyongtam, az agyam is máshol bolyongott, jobban, mint szerettem volna. De fáradt voltam. Mindannyian fáradtak voltunk. Láttam, hogy Lance elfojt egy ásítást. A hely hatalmas volt, és nagy részét bejártuk. Több érdekes helyre is felfigyeltem, amit szeretnék majd közelebbről is szemügyre venni. A földszinten, a könyvtár mellett volt egy Capone nevű étterem és egy Szalon nevű bár – ezek helyezkedtek el a főbejárat jobb és bal oldalán. A Páncélterembe vezető lift mellett, vastag burgundi vörös és arany bársonyfüggöny mögött egy üvegajtó volt, amely a hotel leendő, saját galériájába vezet majd, amely Chicago zord múltjából mutat be válogatott, eredeti műtárgyakat és helyi fényképészek által készített képeket. Most a helyiség nem állt másból, mint üres üvegtárlókból és fehér falakból – csak arra várt, hogy csodálatos és különleges tárgyakkal legyen tele. Egy másik lift levitt a divatos és nyugalmas fürdőbe. Az első emeleten, a főlépcső tetején, elefántcsont-berakásos ajtók mögött volt a bálterem, melynek festett mennyezete egyfajta válasz volt a Sixtusi kápolnára. Azonban mennyei alakok helyett a mennyezeten égbolt húzódott végig, melyen súlyos és balsejtelmű felhők tornyosultak, olyan élethű villámokkal, hogy az ember szinte hallotta az őket kísérő mennydörgést; hollók és varjak repültek a megszokott alakban és más, sötét szárnyú, félig ember alakú, gyönyörű, de halálos lények ajzották fel íjaikat. Mire Aurelia visszavitt minket a földszintre, már fájt a lábam – nem voltam hozzászokva ilyen sétához, legalábbis nem úgy, hogy nem a tornacipőm van rajtam. Végül Aurelia elengedett minket. – Szeretném, ha a nap további részében pihennétek és magatokba szívnátok új környezetetek gazdagságát. Keressétek meg a szobátokat, nézzetek körül! Ha szükségünk lesz rátok, szólunk. – Kórusban köszönetét mondtunk; a Társaság szó nélkül osont ki a teremből. Lucian visszacsusszant a recepciós pult mögötti hírhedt folyosó sötétjébe, és Aurelia a könyvtár felé vette útját. Lance, Dante meg én az ajándékos zsákocskában kutattunk a kulcsunk után, amikor éles léptek koppantak mögöttem, és ismét meghallottam a mély, reszelős hangot.
– Haven, egy percre, kérlek! – Aurelia rám mutatott a szélesen elterülő recepció közepén állva. – Igen, Miss Brown! – válaszoltam a legvidámabb, leginkább tisztelettudó hangomon. Intettem Dantenak és Lance-nek, hogy menjenek tovább nélkülem, idegeim pedig lassan, de biztosan elkezdtek vitustáncot járni. – „Igen, Aurelia” – javított ki Aurelia, ahogy engem meg sem várva ismét útnak indult. Szinte már kocogtam, futottam, hogy gyorsabban utolérjem. – Természetesen, Aurelia – nyögtem ki, de furcsán hangzott. Képtelen voltam Aureliának hívni, habár ha más körülmények között találkozunk, és úgy öltözködik, ahogy én, talán még iskolatársnak is elment volna. Lihegtem. Majd végre utolértem. – Lenne számodra egy beugró feladatom, ha szabad. – Már alig várom! – bólintottam, talán túlságosan is lelkesen, a fejem ide-oda ingatva. A lábam nem bírta a tempót. Ügyetlenül utána botorkáltam. – A galéria központi helyet foglal maid el a Lexingtonban – kulturális sarokkő lesz, és adnék neked egy feladatot, amin a következő néhány napban dolgozhatsz. Úgy tudom, hogy fotózol is. – Ó, hát ööö, igen – dadogtam; meglepett, hogy ezt tudja rólam. De a szavamba vágott. – Fotózol vagy nem? – kérdezte keményen. – Az volt a benyomásom, hogy tehetséges diákokat szerződtettem. Állj ki magadért, Haven, mondtam magamban, és ne légy szerény! – Igen – mondtam, olyan határozottan, amennyire csak tudtam. – Jó fotós vagyok. A megyei versenyen első helyezést értem el, mivel csináltam egy sorozatot… Megint a szavamba vágott. – Kiváló. Tudod, hogy miért Társaság a csoportunk neve? Nem tudtam. Ha lenne időm, minden apróságot, minden érdekességet, figyelemre méltó tényt előásnék a szállodáról. Csak több időre lenne szükségem. – Nem tudom, de szívesen megtanulom. – Ez volt Al Capone bandájának neve. És az övéhez hasonlóan a mi Társaságunknak is a különlegesség a lényege, és némileg a föld alatt működik. – Gyorsan elfordult a folyosón, ruhája és blézerének anyaga csillogott járás közben, cipősarka staccatót kopogott a márványpadlón. Elértük a galéria ajtaját leplező bársonyfüggönyt. Megfogta, félretolta és elővett egy kulcskártyát. – De ööö, Tommy-puskáik ugye nincsenek? – Viccem úgy suhant el, észrevétlenül, mint egy feketerigó az éjszakai égen. Aurelia becsúsztatta a kártyát a leolvasóba. – A gonosztevők galériája helyett a miénk inkább királyi udvarnak mondható. Patinát kölcsönöz a hotelnek. Tagjaink okkal ilyen szépek, ők a mi nagyköveteink. Egész Chicago ránk figyel, és rólunk beszél. De Caponétól eltérően, társadalmilag elfogadható, hogy az emberek tagok akarnak lenni nálunk. És akarnak is. A leolvasón fény villant fel, és kattant a zár. Aurelia kinyitotta nekem az üvegajtót, és én beléptem a csupasz terembe. Aurelia elsuhant mellettem a sötétbe. Fény szűrődött be egy olyan szobából, amelyet körbevezetésünk során nem érintettünk. A szoba felé indultam, amelyet fotózásra rendeztek be. Fehér paraván állt a padlón, egyenletes hátteret biztosítva. Leárnyékolt, irányított fényű spotlámpák ragyogták be a teret – egyetlen fából készült szék várta alanyát. Egy háromlábú állványon fényképezőgép várta, hogy működhessen. Hosszú és rövid plusz lencsék sorakoztak egy külön asztalon. – Mi vagyunk önmagunk legjobb reklámja. Azt a fiatalságot és életerőt testesítjük meg, amelynek az emberek is részesévé akarnak válni. Megvan bennük az általuk vágyott vadság, kiszámíthatatlanság és fékezhetetlenség. Ezt fogjuk megünnepelni, és a folyamat során még erősebbek, még hatalmasabbak leszünk. – Aurelia levette a blézerét, és rátette egy használaton kívüli lámpára. Aztán helyet foglalt a széken. – A következő néhány nap folyamán a Társaság minden tagját lefotózod; Lucian és én is szerepelni fogunk a galéria
fényképein. – Összefonta a kezét az ölében, egyik lábát beakasztotta a szék fokába, és felém fordult. – Köszönöm, nagyra értékelem, hogy rám bízza ezt a munkát. – Akkor láss neki! – Tessék? – Velem kezdesz ma. Aztán holnap rászabadítunk a tömegekre. – Szemében várakozást izzott, mintha azt mondaná: Láss már végre hozzá! – Minden itt van, amire szükséged lehet. Gondolom, pontosan tudod, hogy mit mire használj. Egyszer bólintottam – nem éppen rólam lehetett megmintázni a magabiztosság szobrát, de gondoltam, hogy inkább kicsit kevesebbet mutatok, és többet nyújtok. Letettem a Lexington Hoteles tasakomat, és elfoglaltam helyemet a fényképezőgép mögött. Gyorsan átnéztem a különféle funkciókat, és arra jutottam, hogy ez a masina mérföldekkel jár minden általam eddig használt gép előtt. A saját digitális fényképezőgépemet használtan vettem, még évekkel ezelőtt. Nem volt nagy teljesítményű, és időnként lassú volt (néha azt éreztem, gyorsabb lenne az illető portréját márványból kifaragni), de elég jó képeket készített, és ez elég volt nekem. Most, hogy a közeli felvételekhez használható funkciókat kellett átnéznem, rájöttem, hogy már láttam korábban ezt a típust, de csak annak a fotósboltnak a kirakatában, ahová járni szoktam. Profi minőségű, tükörreflexes fényképezőgép volt, egylencsés, és a pasas a fotósboltban azt mondta, hogy ez a gép a legtöbb megvilágítási hibát képes kiküszöbölni a gyengétől a túl nagy fényerőig. Ez nagy megkönnyebbülés volt, mert fogalmam sem volt arról, hogyan kell beállítani ezeket az óriási lámpákat, és nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni magam azzal, hogy hozzájuk nyúlok. – Jó kis gép! – mondtam, szinte csak magamnak, de Aurelia meghallotta. – Örülök, hogy tetszik. Jó sok időt fogsz majd tölteni vele. – Kiegyenesítette a ruháját és lesimította a haját – szinte alig ért hozzá. Azt hiszem, észre sem vette, amikor kattintottam – ez a fényképezőgép zajcsökkentéssel, némán dolgozott. Ahogy belenéztem a keresőbe, és köztünk volt a lencse, épp elég távolságra kerültem tőle ahhoz, hogy oldódjon a gyomorgörcsöm – valószínűleg aznap először. Aurelia innen kevésbé tűnt ijesztőnek. Most én voltam a főnök. Legalábbis munkatársak voltunk. Néhány gyors igazítás után beállítottam őt, eldöntöttem, mennyi látsszon belőle a képen, és beállítottam a záridőt. – Én készen állok – mondtam a lehető legdominánsabb hangomon. – Akkor fotózz! Gyorsan fotózni kezdtem; úgy tűnt, egy másodperc alatt egymillió kép készült. Ez a gép olyan gyors volt, hogy alig tudtam lépést tartani vele. Aurelia kissé beállítást változtatott. Egész mosolyt nem engedélyezett magának, inkább egy lágy mosoly és egy szomorkás tekintet között ingadozott. Arccsontja és finom orrának keskeny vonala, az állán az aprócska bemélyedés magához vonzotta a fényt, amely táncolt a bőrén és kiszínezte azt – az arca néha keménynek látszott és erősnek, máskor szinte melankolikusan elgondolkodónak. Az első pillanatban biztos voltam benne, hogy megvan az a kép, amire szükségem lesz, sőt, talán több is. Kiszabadította haját börtönéből, megrázta, így fürtjei szabadon omlottak a vállára. Még pár percig kattogtattam tovább, míg végül így szólt: – Végeztünk. Hadd lássam a munkádat! Gyere velem! – Felpattant a székről, és eltűnt a háttérfüggöny mögött. Remegő kézzel végignéztem az utolsó pár fotót, és bizonyítva láttam, amit előtte is tudtam – hogy gyönyörűek lettek. Levettem a gépet az állványról, és úgy dajkáltam, mint egy kisbabát. A hátsó szoba egy fehérre meszelt irodaszerűség volt, nem volt itt más, mint egy számítógép – keskeny képernyője tévé méretű volt, és még egy kétszer akkora lapos
képernyő is terpeszkedett a falon. Aurelia, aki felvette és begombolta a blézerét, leült a számítógép elé, és azt várta, hogy elbűvöljem. Rácsatlakoztattam a gépet a számítógépre, és több száz bélyegméretű fotó jelent meg a monitoron. Aurelia rákattintott az első képre: az elején épp a hajához nyúlt, amikor nem tudta, hogy figyelem. Rám pillantott, szemében csodálat villant, majd visszafordult a képernyőhöz. Gyorsan átpörgetett több tucat képet; mindegyik egyformán döbbenetes volt. Azon szerencsések közé tartozott, akikről nem lehet rossz fotót készíteni. Vele ellentétben én alig tudok olyan fotót magamról, amin akár csak elviselhető vagyok. Sőt, szisztematikusan megsemmisítettem a tizenkét és tizenhárom éves koromban készült fotóimat – azok különösen borzasztóak. – Nagyon szép! Mára ennyi volt. Holnap a többieket fogod fotózni! Aurelia kilépett a képekből, és a monitor elsötétült. – Remek! Köszönöm. Lekapcsolta a falon levő monitort és a villanyt, majd kinyitotta nekem az ajtót, hogy kimehessek. Kapkodva összeszedtem az ajándéktasakot, mely még mindig az állvány mellett volt, és a galéria ajtajánál értem utol. – Holnap reggel nyolckor az előcsarnokban! – búcsúzott el Aurelia, majd elvonult, eltűnt az elülső pult melletti különös kis folyosón. A lábaim maguktól vittek a könyvtár felé, amely szinte úgy fogadott be, mint világítótorony egy viharos éjszakán. A polcokon elhelyezett könyvek puha zaja visszhangzott a szobából. Bedugtam a fejem, és megláttam Lance-t az egyik létrán. Karján több kötet volt, és egyesével egy magasabb polcra helyezte el őket. Mikor hallotta, hogy belépek, felpillantott. – Szia, bocs, nem akartalak zavarni! Hiszen dolgozol. – Kifelé indultam. – Szia! Dehogy! – mondta, majd gyorsan félrenézett. – Semmi gond. – A kezében levő könyveket babrálta. Az egyik leesett. Visszaléptem a szobába, felvettem a leesett kötetet és odaadtam neki. – Kösz. Lucian rám bízta az ábécésorrendbe rendezést és az átrakodást. – Hűűű! – Igen, egy örökkévalóságig fog tartani. A Harold Washington Könyvtár ehhez képest smafu! És még azt mondják, hogy az emberek manapság nem olvasnak! – Ne segítsek? – Beljebb léptem, és átnéztem egy rakás könyvet, amit az ajtó melletti, hosszú faasztalon hagyott. Shakespeare, Marlowe, Oscar Wilde. – Ugyan, megkíméllek tőle! Biztos, hogy rengeteg a dolgod! – Cinkos pillantást vetett rám. – Egy fotóprojekten dolgozom. – És, hogy megy? – Azt hiszem, eddig jól. Majd kérdezz meg holnap! A nap további részében szabad vagyok, azt hiszem. Ami fura érzés. – Aha. Momentán éppen európai történelem órán ülnénk. Megnéztem az órámat; igaza volt. Erről eszembe jutott valami. – Azt hiszem, utánanézek egy kicsit Chicago történelmének. A ma reggel után… – Nem kellett hosszan magyaráznom. – Tudom, hogy érted. – Feltolta a szemüvegét az orrán, és megrázta a fejét; eszébe jutott közös reggeli kellemetlen pillanatunk. – Pakolás közben próbáltam keresni pár ilyen könyvet. Volt néhány jó, azokat oda félretettem. Történeti tanulmányok, és van köztük néhány nagyon jó könyv Chicago építészettörténetéről. De először azokra vetem rá magam. – Egy finom, fából faragott íróasztalon tornyosuló könyvhalomra mutatott. – Megnézhetem őket?
– Persze – mondta, és visszatért a pakoláshoz. Leültem, és elkezdtem átlapozni a Chicago a szesztilalom idején című könyvet; címlapján szürke, szépia tónusú fotó volt, amelyen 1920-as évek ruháiba öltözött öltönyös, kalapos férfiak támaszkodtak egy bárpultnak. – Majdnem elfelejtettem! – Lance ismét megfordult és lemászott a létrán. Ahogy lába a fokokat érte, a szerkezet meg-megreccsent. – Találtam neked valamit! – Nekem? – Megfordultam a széken, és államat a háttámlára tettem. Lance kutatón végigkopogtatta a hosszú asztalon fekvő könyveket. Végül megragadott egy karcsú, fekete, keményfedeles könyvet, mely egyedül árválkodott a sarokban. Leszedett egy papírlapot a címlapról. – Igen, ez az. Átnéztem az összes dobozt, és ezen a te neved volt. – Egy bőrkötésű, régi és kopottas könyvet nyújtott felém; a gerincet és a borítót aranygravírozás díszítette. Tényleg, a Michigan Avenue egy régen elmúlt korszakban készült fotója díszítette a címlapot, és valaki ismeretlen kézírással a Haven Terra részére feliratot írta rá. – Hm. Kösz. – Kézbe vettem és átlapoztam. A leheletfinomságú, aranyszegélyes oldalak mind üresek voltak. Lance bólintott, és visszamászott helyére, a létra tetejére. – Biztos, hogy az enyém? – A neved rajta volt. Ennyit tudok. – Úgy értem, tök üres az egész. – Igen, én is észrevettem. – Megvakarta a fejét és vállat vont. – Talán szülinapi ajándék vagy valami ilyesmi. – Talán – mondtam, és ismét megnéztem a könyv fedelét, ahogy Lance visszatért a munkájához. Újra kinyitottam a könyvet, és most lassanként lapoztam át a finom oldalakat. Recsegtek-ropogtak könnyű érintésem alatt; úgy éreztem, túl finomak ahhoz, hogy írjanak rájuk. Hirtelen megszólalt egy csengő, giling-galang. Lance-szel összenéztünk, szemöldökünk zavartan felszaladt, majd az előcsarnok felé pillantottunk, ahonnan úgy tűnt, egyre hangosabb a csilingelős. Az ajtóban Dante jelent meg, kötényben, haját tarka selyemkendő takarta egy henger alakú, mályvacukor színű séfsapka felett. Kezében élesen csengő aranycsengettyűt tartott. Némán bámultunk rá. – Ezt nézzétek! Király, nem? – Vigyorgott, nagyon elégedett volt magával. – Bírom a sipkádat! – mondta Lance. – Aha, de a csengőtől lesz igazán báró a cucc! – jelentettem ki. – Köszönöm, ez nagyon hízelgő. Nos, khm. – Megköszörülte a torkát, és mélyen, eltúlzottan meghajolt. – Az ebéd tálalva van! – Majd elindult. – Tényleg? – kiáltottam utána. Lance lerohant a létrán, és kikísértük Dantét a szalonba, ahol megterítette az asztalt, amelyen három ezüstburával letakart tányér várakozott. Azonnal leleplezte csodálatos ebédünket. Volt valami zseniális abban, hogy mi irányítjuk a helyet, hogy makulátlan fehér abrosz mellett ebédelünk, miközben párnás karosszékekben üldögélünk cserepes pálmák regimentjével körbevéve. Természetesen a legjobb asztalt foglaltuk el, a hosszú, színezett, mintás üvegablak mellett, amely az utcára nézett. – Azt hiszem mostantól az „ismerkedj meg a konyhával” lesz a jelszó arra, hogy „főzz nekünk ebédet” – tréfáltam, és beleharaptam a szendvicsembe. – Ez fantasztikus, D.! – Csak legyél kedves, és főzök, csak főzök – a konyhában rengeteg az alapanyag. Ez semmiség! – Rámutatott a három egyforma tányérra, amelyen grillcsirke és brióson gruyére sajt volt, finomra szelt, ropogós sült burgonyával. Kristálypoharakban buborékos ásványvíz várta, hogy mindezt leöblítsük. És csak nekem, egy csokoládés shake volt kitéve, rajta egy tonnányi tejszínhabbal. – Kaviáros előételt készítettem magamnak.
– Dante! Még a végén bajba sodorsz minket! – Ugyan már! Csak egy kanálkával vettem el. A halikra nagyon finom! – Fúúúj! – grimaszoltam. – De ez nagyon szép! – Felemeltem egy kék színű, kukoricás tortilla chipset, amely a hotel szimbólumát formázta. Belemártottam egy tálnyi salsaszószba, és a számba pottyantottam. – Tudom. Találtam szuper süteményes formákat. – Azt látom – mondtam, és kivettem egy másik tálról egy ugyanolyan formájú, de hosszabb cukros sütit és egy brownie-t is. – Lehetséges, hogy kissé túlzásba estem. – Ennek csak örülünk. Ez fantasztikus! – Kösz, haver! Én már majdnem éhen haltam! – mondta Lance, aki már majdnem befalta a szendvicsét. – Szívesen – mondta Dante királyi legyintéssel. – Részemről a szerencse. Csevegtünk a nap eseményeiről, és közben majszoltuk a finomságokat. – Van még valaki, aki falánk és furcsán kimerült? – kérdezett ki minket Lance, aki hátradőlt a székében, hogy emésszen. Dantéval felemeltük a kezünket. Most, hogy végre leülhettem, és nem éreztem magamon állandóan Aurelia árgus tekintetét, a testem jelezte, hogy nagyon elfáradtam. Védelmünkre csak azt hozhattam fel, hogy már elmúlt három óra. – Jó, hogy nemcsak én érzem így! – mondta Lance, és megdörgölte a szemét a szemüvege alatt. – Egy jó kis pletyka kell ahhoz, hogy felpezsdítse a vért! – Dante felém fordult. – Térjünk a lényegre – Aurelia és Lucian. Totál össze voltak gabalyodva, nem? – mondta Dante tele szájjal; ezt csak olyankor csinálta, amikor nagyon izgatott volt. – Nem voltak összegabalyodva, csak egy csók volt – tisztáztam. Dante abbahagyta a rágást; csalódottnak tűnt. – De azért ez még érdekes, nem? – Maximum kissé érdekes, Hav. Ugyan már! Nézz körül! Persze, hogy összekavarodnak! Olyan az egész, mint egy valóságshow: rakj össze egy csomó szép embert egy helyre, ügyelj rá, hogy legyen a közelben egy bár, pia, minden, ami kell! Az emberi természettel ellentétes lenne, ha nem egymást hajkurásznák. Olyan kis naiv vagy, Hav! Lance vállat vont, és néma egyetértéssel bólintott. – Oké, oké, a pletykám nem olyan szaftos – mondtam nyomottan. – És milyenek a szobák?
4. Érdemes ide ellátogatni
Mint ahogy kiderült, Dante és Lance egy szobába került. Nem voltam biztos benne, hogy ez számomra mit jelent. A nyikorgó lifttel lementem az alagsorba: otthon, édes otthon. – A szobáitok a személyzeti részlegben találhatók, és nem olyan luxuslakosztályok, mint amilyenek a hotelben egyébként vannak – magyarázta Aurelia. – Azonban biztos vagyok benne, hogy megfelelőnek találjátok őket. – Azt is említette, hogy a Társaság néhány tagja is ezen a szinten lakik, így logikusnak tűnt, hogy valamelyikükkel egy szobába tesznek. Nem voltam annyira oda az ötletért. Ugyan így gyorsan lehet barátokat szerezni, de eddig egyikük sem volt különösebben barátságos velem. Azt éreztem, hogy mindegy, mennyi időt töltünk együtt, a korlátokat nem lehet elsöpörni. Reméltem, hogy tévedek, de az ösztöneimben eddig sosem csalódtam, még akkor sem, ha nem akartam hallgatni rájuk. A szobámba vezető ajtó a széles, homályos folyosó legvégén volt. A fal mentén, balra volt Lance és Dante szobája. Örültem, hogy ilyen közel vannak hozzám. Gyors és határozott mozdulattal végighúztam a kulcskártyámat a leolvasón. A biztonság kedvéért azért halkan bekopogtam, majd belöktem az ajtót. Semmi. Bekukkantottam, és megláttam a sporttáskáimat és a kabátomat egy dupla ágyon – ez volt az egyetlen ágy a szobában. Elöntött a megkönnyebbülés, és nagy levegőt vettem: egyedül fogok itt aludni. Lehuppantam az ágyra, amely a közeli fal mentén húzódott. Kibújtattam megkínzott lábamat a cipőből, és megmozgattam a lábujjaimat, hogy visszatérjen beléjük az élet. Hátamat a falnak vetve megszemléltem birodalmamat. Nem vártam olyan királyi elszállásolást, mint a körbevezetés során megtekintett vendégszobák, így ez a hely rendben volt. Joan azt szokta mondani, hogy úgy lehet örömöt találni az életben, ha az ember csínján bánik az elvárásokkal. Nem mindig hittem ebben – mert nagyon szeretek álmodozni –, de ez esetben igaza volt. A szobám cipősdobozra emlékeztetett: hosszú volt, keskeny és ablaktalan, de az ágy mellett volt elég hely egy olyan íróasztalnak, amilyen a könyvtárban is állt (bár ennek kissé kicsorbultak a szélei). Elfért még benne egy puha, levendulaszínű bársonnyal párnázott szék és egy fából faragott, négy fiókos fésülködőasztal, amelynek faragott állatlába volt, olyan, amilyet régi bútorokon lehet néha látni. A szoba távolabbi sarkában egy telefonfülke méretű szekrény állt, a másik végében pedig egy, a szekrénynél alig nagyobb fürdőszoba. A színvilág az általunk meglátogatott nagyobb lakosztályokat idézte: minden levendulalila és zöld volt, a tapétától a fakó szőnyegig (amelyen szintén ott volt a hotel szimbóluma), a virágos ágyneműtől a függönyig, amely egy üres, ablaktalan négyzetet takart el a falon. (El sem tudtam képzelni, hogy ez mi célt szolgál.) Aurelia elmesélte, hogy eredetileg ez volt a Lexington színvilága, de most emeletenként csak egy szobában maradt meg ez a párosítás – a többiben a pazarabb hatású burgundivörös, fekete és arany színek domináltak. Jó volt érezni a múlt jelenlétét a szobámban, még akkor is, ha nem volt olyan elegáns, mint a hotel többi, felújított szobája. Az alagsor egyébként nem volt olyan rémes, mint első látásra tűnt. A szőnyeg és a fal felső részén végigfutó, unalmas, csíkos
tapéta mintája ugyanaz volt; az alsó részén mahagóniborítás volt. Tisztára, mint egy tiltott italmérésben. Beakasztottam a lábam a táskám pántjába és magamhoz húztam. Végül is, akár ki is csomagolhatok. Éppen elkezdtem kipakolni a pulóvereket, a farmereket, az összehajtogatott zoknikat, amikor néhány gyors kopogtatás megakasztott, és az ajtó kitárult. Dante rontott be, és lezöttyent mellém. – El sem hiszem, hogy saját külön leánylakásod van, miközben Lance meg én osztozunk egy szobán! – mondta, eltúlzott ajakbiggyesztéssel. – Sajnálom… De azért annyira nem – mosolyogtam. – Tudtad, hogy Lance majdnem 2400 pontot ért el a teszten? – Miért ez az első kérdés, amit valakinek felteszel? Ha nem volnál annyira édes, az emberek utálnának! – Nyugi, te kis 1500-as! – A teszt nem az erősségem. Szemét vagy! – Ugyan, hiszen imádsz! Láttam egy rakás jó csajt az előcsarnokban. Visszatérhetnénk ahhoz a beszélgetéshez, amelyben azt boncolgattuk, hogy milyen észvesztőén jól néz ki itt mindenki? – Biztos az ivóvízben van valami. – Reméljük! Igyál sokat, csajszi! – Te mondod?! Most komolyan: milyenek már a többiek, mi? – Hát igen: szexisek, de halál unalmasak. Úgy érzem, hogy a tökéletes külső mögött nincs is személyiségük. – Szerintem ezen a helyen túlértékelik a személyiséget – megjegyzés magamnak. – Megráztam a fejem és kipakoltam az utolsó ruhát az első táskából, majd nekiláttam a másodiknak – körbepakoltam Dantét az ágyon. Ő csak feküdt, nem különösebben zavarta az egyre növekvő és fölé tornyosuló ruhahalom. Fogtam egy adagot, letérdeltem a földre, és rámolni kezdtem a fiókokba. – Kinek kell személyiség, amikor így nézel ki? – mondta. – Nem tudtam, hogy még a közép-nyugaton is vannak ilyenek. Legalább lesz kiket nézegetnem. És neked is, attól függően, hogyan cserélődnek. Magamban jót nevettem: ezt szerettem Danteban annyira. Tavaly, elsőben kinyilvánította szexuális orientációját – szeretett azzal viccelődni nekem, hogy tudja, hogy ha nem szeretne engem úgy, ahogy vagyok, akkor annak oka kellene, hogy legyen. Hízelgő volt, de nem bántam. Persze a népszerűségének nem tett jót, hogy ilyen nyíltan reklámozta a szexualitását. Nem sok ilyen magabiztos srác volt az iskolában. De ettől csak közelebb kerültünk egymáshoz, belevetettük magunkat az iskolai munkába, a barátságba, és összehozott minket a társasági élet teljes hiánya. Újra eszembe jutott Lucian. Majd megpróbáltam elhessegetni a képet. Még csak gondolnom sem szabad rá. Gimnazistakorúnak tűnt, mégis körüllengte a felnőttek felelősségtudata. Olyan érzésem volt, hogy amolyan csodagyerek. Az a benyomásom támadt, hogy végiglebegett a gimis évein, vagy kihagyott egy évet suli előtt, ahogy az Európában szokás. Vagy talán az apukája valami nagyon fontos ember, aki ide osztotta be a fiát. Akárhogy is, Lucian semmiképpen nem lehet vágyam titokzatos tárgya, de akkor sem bírtam magammal. Dante megértette némaságomat. – Aha. Látom, valakinek nagyon tetszik a szuperdögös főnök bácsi. Túlságosan jól ismert. – Ugyan már! – Egyenesen a szemébe néztem, de a pirulásom elárult. – Őrült vagy! Egyébként meg nem tudom, mit gondoljak róla meg a Társaság tagjairól. Ahogy talán te is észrevetted, itt mindenki felsőbb kasztba tartozik, hozzám képest.
– Óóó! – nyögött fel; beverte a lábát az ágyba. – Hagyd már abba ezt a kisebbrendűségi nyavalygást! – Felém célzott egy pár zoknival, amivel fejen is talált. – Hééé! De csak dobált tovább, akár egy gép. Lebújtam és felkiáltottam, a kezemmel próbáltam védeni magam, de végül minden pár zokni – és nem volt kevés belőlük – a földön hevert körülöttem, és a felfordulás megszűnt. – Ezt megérdemelted! – Nagyon felnőttes hozzáállás! – nevettem, és bosszúból megdobtam egy pár zoknival. – Haven, csajszikám, veled nem jó dumálni! Mindenkiről azt hiszed, hogy felsőbb kasztba tartozik, hozzád képest. Tizenhat éves vagy! Térj már észre! – Aha, na persze! – Ásítva az ágyra vetettem magam. Még csak este hét óra volt, de hullafáradt voltam. Kimerültebb voltam, mint egy egész délutáni rohangálástól a kórházban. – És, hogyan ünnepelünk? – kérdezte Dante. Mindketten a repedezett, tojáshéjszínű plafont bámultuk. – Ó, nem is tudom, szerintem nem kéne… – Ó, de igen, kéne! Megünnepeljük a születésnapodat, és kész, nincs vita! – Egyenesen felült, és csettintett az ujjával. – Támadt egy ötletem! Elmegyünk! – Hogy érted azt, hogy elmegyünk? Dante végigmért. – Ha tizenhat éves, fiús lány lennék, korlátozott szabászati forrásokkal, mit vennék fel? – Biztos nem ezt, ugye? – Az oldalamra fordultam, fejemet a karomra tettem és az egész nap viselt üzleti alkalmi ruhára böktem. – Szent Isten, dehogy! Biztos, hogy találunk valamit! – Felpattant, küldetésének érezve, hogy ruhát vadásszon nekem, és lázasan kutakodni kezdett a szekrényben, amit olyan szépen feltöltöttem. Nem volt oda a választékért, de biztos nem lepődött meg. Soha nem voltam nagy vásárló, ezt ő is tudja. A vásárlás számomra abból állt, hogy elkísértem Dantét, és ide-oda szaladgáltam a fogasok és a próbafülke között, miközben ő újabb és újabb méretekért és színekért szalajtott el. Mestere volt a divatnak, volt stílusérzéke, értett hozzá. Én inkább a hasznosság elvére szavaztam. – Mondd, hogy hoztál valami csinos farmert is, nem csak azt a viharvertet, ami állandóan rajtad van! Csak azt ne! Hol van a fehér V-nyakú pólód? – Valahol itt. – A kezem a fésülködőasztal felé nyúlt, ami fölé Dante hajolt. Meg sem próbáltam segíteni. – Holnap van az első itteni teljes napunk – már kaptam feladatot is – nem gondolod, hogy pihennünk kéne? Egy szavamra se figyelt oda – különben biztosan piszkált volna. Nekem háttal állva kinyitotta a felső fiókot, gyorsan végignézett benne, majd becsukta. Megpróbálta a középsőt – kihúzott egy farmert, majd a vállára dobta – aztán beletúrt a legalsóba, kotorászott, és előhúzott egy felsőt. Odahajította nekem a farmert, majd a póló is úgy landolt rajtam, mintha ruhaszárító lennék. – Ezt vedd fel! Majd adok kölcsön egy övét. Ma este rockercsajnak öltözöl. – Ez most komoly? Jól ismert, dühös pillantást vetett rám, felhúzott orral, lebiggyesztett szájjal (ezzel jelzi, hogy próbára teszem a türelmét), majd odavágtatott hozzám, karon ragadott, és elém tartotta a ruhát. A szekrény felé intett és csettintett az ujjával. – Oké, oké, oké – mondtam. Beálltam a szekrényajtó mögé, és meghúztam egy láncot, hogy a felettem levő csupasz villanykörte világítson. – Köszönöm. Tudod, hogy azokért a ritka pillanatokért élek, amikor a stylistod lehetek. És valakinek mindig is nagyon tetszett a munkám.
– Tudom, tudom. Egyébként hová megyünk? – szóltam oda neki. Kicsusszantam a nadrágomból és a kardigánomból, felrángattam magamra a farmert – persze, hogy a legszűkebbet választotta. A pólót is felvettem és betűrtem. – Nem fogok ebben fázni? Biztos rohadt hideg van odakint most, hogy sötét van. Szerintem kéne egy… – Nem megyünk ki az épületből – válaszolta a szavamba vágva. – Lemegyünk… a Páncélterembe. Kipattantam a szekrényajtó mögül. Dante az ágyon feküdt összegömbölyödve, egy pár zoknit dobálva, amit elfelejtettem elpakolni, de abbahagyta, hogy végignézzen. – Helyes – mondta, láthatóan megpróbálva elvonni a figyelmemet. De úgy néztem rá, ahogy akkor szoktam, amikor megvétózom a zseniális ötleteit – ezzel jeleztem, hogy lehet, hogy lemondom a dolgot. – Tizenhat éves vagyok, nem huszonegy – mondtam. Rám legyintett, ezzel leállítva tiltakozásomat. – Ugyan, én is annyi vagyok, felejtsd már el! Tudod, hogy titokban oda akarsz menni! Az összes jó fej odajár! – húzott. Ez volt a szavajárásunk, általában olyankor, amikor nem tettünk semmi olyasmit, ami köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a jó fejek szoktak csinálni. – Ne már, komolyan, azt mondták, bemehetünk, tessék, próbáljuk ki? – Áthajolt és kitűrte a pólómat, csak egy kis részt hagyott betűrve elöl. – Rendetlen csajszi. Tetszik. Alig vettem észre. Összefontam a karomat a mellemen, és mérlegeltem a lehetőséget, tudva, hogy ez olyasmi, amihez semmiféle győzködés nem kellene. Aztán megleptem magamat. – Oké – kezdtem óvatosan. – Tegyük fel, mondjuk, hogy tényleg meg akarom nézni, milyen ez a híres Páncélterem… – Tényleg? Hűűű, azt hittem, hogy jobban kell tepernem! Hát ez kirá… Feltartottam egyik kezemet, hogy elhallgattassam. – Pillanat! Tegyük fel, hogy igent mondok. Meg kell ígérned, hogy nem tűnsz el és hagysz egyedül, ha rád jön a táncolhatnék. – Azon a néhány alkalmon, amikor eljutottunk egy buliba, Dante általában váratlanul magamra hagyott egy adott pillanatban, a figyelemhiányos rendellenessége működésbe lépett, én pedig kénytelen voltam a keresésére indulni, és gyakran úgy találtam rá, hogy táncolt – a saját világában, nem szükségképpen valakivel. Vagy – ami még gyakrabban előfordult – összeszedett egy rakás gyanútlan bulizót egy pókerpartira, és a szüleik utolsó fillérjeitől is megfosztotta őket. A matek- zseniségnek vannak előnyei, szokta mondani. Mindegy, mindkét esetben kénytelen voltam magam gondoskodni saját magamról. Alig egy másodpercet gondolkodott. – Rendben. A szekrény hátán levő tükörben tanulmányoztam magamat. – Szóval szerinted tényleg jó vagyok így, ahogy vagyok? – Igen, abszolút nyertesként jöttünk ki egy vesztes helyzetből. Van egy övem, ami tökéletes lesz. Komolyan mondom, ha minden este ott lógunk majd a Páncélteremben, új cuccokat kell beszerezned! – Meglátjuk. – Leültem Dante mellé. – Ha már itt tartunk… Oóó, hát ez meg mi? – Kinyúlt, kezébe vette a nyakláncom medálját, és minden szemszögből megszemlélte. – Tetszik. Nagyon nem te vagy, és mégis te vagy. – Hátradőlt, hogy teljes szépségében megnézze. – Tudom, oké? Joantől kaptam. Szülinapi ajándék. – Végigfuttattam ujjaimat a szárny finom erezetén. Csak elképzelni tudtam, mit szólna Joan, ha tudná, hogy eljátszom a gondolattal, hogy belépek egy bárba.
A szobámban üldögélve vártuk a megfelelő időpontot – ami Dante szerint este tizenegy óra –, hogy belevessük magunkat a dorbézolásba a Páncélteremben; addig Lance a másik szobában aludt. Dante korábban beosont, miközben Lance mélyen aludt – szemüveggel az orrán – az emeletes ágy alsó részén. A szobájuk nagyjából akkora, mint az enyém, csak persze ketten vannak benne, így hamarosan klausztrofóbiásak lesznek. Elhozta a beígért övét. Vastag, kissé kifakult, csokoládébarna öv volt, túlméretezett csattal, amelyen DANTE felirat volt, strasszkövekből kirakva. – Ez most komoly? – kérdeztem, ahogy Dante a nadrágomba fűzte az övét. – Szerintem állati! – biztosított róla. Rajta igen, de rajtam valahogy nem ugyanazzal a hatékonysággal működött. – Úgy érzem magam, mint egy bőröndcédula: „Arra az esetre, ha elveszne, kérjük, továbbítsa a megadott címre.. – Azt mondtad, ne hagyjalak magadra, nem? – Hatalmasat kacagott; nagyon élvezte, hogy ez nem igazán az én stílusom. – Nekem nagyon tetszik. Amikor eljött az ideje, bementünk Lance-ért. Lézengtem a szobában, amíg Dante megbökdöste Lance karját; jó ideig csinálta, mire Lance ijedten felébredt, és kapálózva kigurult az ágyból, egyenesen a lábunk elé. Megpróbáltuk elnyomni a vihogást, de nem bírtuk. – Ki az ágyból, lustaság, vár a buli! – mondta Dante. Lance felült, megdörgölte a szemét, majd a könyökét; úgy tűnt, a könyöke lágy részére esett rá. Ő is nevetett. – Kösz. Persze. Aúúú! – mondta, előrehajolt, és kinyújtotta a karját. Mivel sokkal kevesebb készülődést igényelt, Lance egy szempillantás alatt készen állt – szó szerint kigurult az ágyból, és már indulhattunk is. Dante egy rózsaszín alapon skót kockás inget és a kedvenc farmerét vette fel, azt a szűkített fazonú indigókéket, amit csak különleges alkalmakra tartogatott. Mindhárman beszálltunk a recepció mögötti liftbe, és némán utaztunk lefelé, magunk elé képzelve, hogy mi vár ránk. Mielőtt kinyílt volna a liftajtó, már elért minket a zene – fel kúszott a liftkábeleken és bedübörgött a fülkébe. Amikor az ajtó végre szétnyílt, a lift az impozáns fémajtó előtt tett ki minket. Mivel úgy léptünk be, mintha szállóvendégek lennénk, megvolt az az előnyünk, hogy nem kellett sorba állnunk. A legtöbb vendég kénytelen volt a kinti sikátorban sorba állni, szemetes konténerek és néha felbukkanó patkányok társaságában. Nem volt szívderítő hely, a körbevezetés során megszemléltük, sőt, azt is megtudtuk, hogy a várakozók sora időnként az egész épület mentén végigfutott. Aztán egy másik lifthez vezették őket, amely eddig a pontig hozta le őket. Ez a második lift is kinyílt, és egy maroknyi bulizó tódult ki rajta – három, magassarkút és miniszoknyát viselő nő és két, öltönyös, nyitott gallérú férfi. Flörtöltek, egymás fülébe suttogtak, bókoltak, a másik ruháit dicsérték, hogy az egyik férfinak legyen oka megérinteni a flittert az egyik nő ruháján, hogy a másik lány végigfuttathassa a kezét a másik férfi hajtókáján vagy kigombolhasson egy gombot az ingén. Dante, Lance és én összenéztünk. Néhányan minket is megnéztek, de végül senki nem tett megjegyzést ránk. A csoportot átengedték az ellenőrzőponton, és beléphettek a főhelyre – ahogy az ajtó kinyílt, kiáramlott a zene, és a klub gyorsan elnyelte őket. Éreztem, hogy a szívverésem igazodik a zene ritmusához. Szinkópában lüktetett, a testem nehezen tartott vele lépést. Olyan volt, mintha a tüdőm elfelejtette volna, hogyan kell levegőt venni, túlságosan későn jutott volna eszébe, és most lihegve levegőért kapkodna. Egy szőke nő állt az ajtóban (az, akitől ma délelőtt megkaptuk az ajándékzacskókat), kezében mappa volt, mellette pedig a Társaság másik, tökéletes férfitagja állt. A mai napig úgy képzeltem, hogy a filmeken és a magazinok címlapján kívül nem léteznek ilyen emberek. Ahhoz, hogy az iskolában különleges legyél, sokkal
kevesebb is elég volt. Azt éreztem, hogyha most visszakényszerülnék az osztályterembe azokkal, akiket valaha olyan tökéletesnek gondoltam, sokkal kevésbé lennék zavart. Ezek az emberek itt teljességgel nem eviláginak tűntek. – Helló, Dante vagyok, ők pedig itt a gyakornoktársaim – mutatott be minket Dante. A szőke nő füstösre festett, feketére maszatolt szemében nem csillant fel a felismerés szikrája sem. De aztán ő és a férfi – ugyanolyan szép metszésű arca volt, mint Luciannek, csak neki barna haja volt – csak bólintottak felénk; nem ránk néztek, inkább átnéztek rajtunk. Dantét nem igazán érdekelte a dolog; szeme más miatt égett tűzben. – Hűha, öregem, de jó a csukád! – Rámutatott a férfi fényes, fekete, lakkbőr hatású cipőjére, mely számomra teljesen jelentéktelennek tűnt. – Ez egy pár, abszolút korlátozott gyártású Palindromes cipő, látod? Csak ötven pár létezik belőle a világon! – Leguggolt, hogy jobban megnézze. – Hűűű! A férfi ismét bólintott, de nem szólt semmit. Dante az ajtó felé mutatott. – Szóval nem gáz ha bekukkantunk? A nő nem szólt egy szót sem, de a férfi megragadta a feketére festett fémajtó közepén elhelyezkedő kormánykerék nagyságú kilincset, és elforgatta számunkra. – Kösz, haver! – Győzedelmes pillantásokat váltottunk, kissé döbbenten, hogy ilyen könnyen ment. Bent vagyunk! Ahogy elmentünk mellette, félénken rámosolyogtam a férfira. Elnyelt minket egy feketére festett, keskeny fémfolyosó. Lassan lépkedtünk a villogó fények irányába. A távolban testek forogtak. A zene körbefont minket, és minden pórusunkba bevette magát. – Hűűű, mennyien buliznak hétköznap! – mondtam, de hangom leheletvékonyán szólt. Társaim, akár hallottak, akár nem, túlságosan el voltak bűvölve ahhoz, hogy válaszolni tudjanak. Ahogy közeledtünk a folyosó beforduló végéhez, a görbülethez, amely magába a bárba vezet, felvillant egy fény, mely bevilágította az egész folyosót, és megvilágította a falon levő feliratokat. Végül tőlünk jobbra, a falon, egy folton megállt. A százhúsz centis csíkon, cukormázhoz hasonló írással a Bujaság szót festették, mely szinte élőnek tetszett, és különféle színekben játszott. – Szép – mondta Dante, és rámutatott. Aurelia a körbevezetés során elmagyarázta, hogy mindig a hét főbűn egyike az adott este tematikája. Azt mondta, hogy a lényeg az, hogy ez legyen a szálloda védjegye – a ravasz fogást imádni fogják az emberek, és alkalmat ad arra, hogy drága, minőségi italokat szolgáljunk fel. – A hét közül mindenképpen ez a legjobb – mondtam. Mégis, mit tudok én? De a bujaságra még mindig jobb gondolni, mint a restségre vagy a falánkságra. Arra gondoltam, hogy itt gyakran tarthatnak bujaság estet. A bujaság valószínűleg jót tesz az üzletnek. A fény olyan hamar kialudt, amilyen hamar felvillant, és néhány lépéssel később beléptünk magába a bárba. Olyan volt, mintha egy másik bolygóra léptünk volna. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábunk, ahogy felfogtuk az előttünk zajló és minden irányból körbevevő eseményeket. A helyiség körülbelül akkora volt, mint a bálterem, de nélkülözte annak minden merev hivatalosságát. Ide-lent a terem barlanghoz hasonlított, és valami vad, csábítóan primitív érzetet nyújtott, melyet a természet alkotott ilyenné, annak ellenére, hogy mindent fényes, fekete ébenfa borított. A padlótól a plafonig mindent beborított ez a fényes, buja feketeség, de a hullámzó narancsos-vörös fények visszaverődve táncoltak az emberek bőrén, és mindenkit különös, ördögi, gonosz fénnyel világítottak be. A falak úgy fénylettek, úgy domborodtak, mintha sziklamintázatúak lettek volna. A füstös, zsúfolt táncparkettet a terem háta felé kordon választotta el. A kordon mögött tűz lobogott, mely mintha a plafontól a padlóig érő vízesés lett volna. Innen nézve úgy tűnt, mintha ez a hatalmas tűz egy vetítővásznon lenne, de ki tudja?
A táncparkett körül patkó alakban székek és kanapék helyezkedtek el, hogy kényelmesen lehessen üldögélni és pihenni. Olajfekete, álló cseppkövek ágaskodtak fenyegetően a plafon felé. Némelyik üreges volt, benne kétszemélyes, bársonypárnás padokkal, hogy a párok ott pihentethessék megfáradt lábukat tánc után vagy mással korbácsolják fel a vérüket. Mindenféle hosszúságú, szélességű és kerületű, függő cseppkövek lógtak le a plafonról, hatalmas tőröket és karcsú ujjú karmokat formázva. A külső területen asztalok és kárpitozott padok húzódtak egészen végig a falak mentén, és ragyogtak a rubintvörös fényben. De mindez semmi volt a terem közepén levő, felrobbantott dinamithoz képest. Kör alakú emelvény magasodott a sziklaformációk fölé, legalább három méter magasan, csípőmagasságig fallal védve. Elég nagy volt ahhoz, hogy majdnem két tucat ember ülhessen saját bárpultjánál és táncolhasson táncparkettjén. A területen a Társaság tagjai nyüzsögtek. Órákig el lehetett volna nézni őket, ahogy táncolnak, isznak vagy összebújnak. És ha ez nem lett volna elég, hogy a tömeg teljes figyelmét magára vonja, volt még valami, amit csak a Társaság tagjai után vettem észre: alacsony tűz lobogott az egész terület körül. – Valószínűleg így néz ki a pokol. Jó értelemben – mondta végül Dante, aki hosszabb ideje hallgatott, mint gondoltam. Úgy álltunk ott hárman, mintha arra várnánk, hogy kiválasszanak minket a kidobóshoz. – Igen, érdemes ide ellátogatni – mondtam. – De akarnál itt élni? – kíváncsiskodott Lance. – Attól függ, hogy alakul az este – mondtam. Dante oldalba bökött. – Mondja ezt a csaj, akinek nem volt kedve kimozdulni. – Tudom, tudom. – Megráztam a fejem. Be nem állt a szám. – Na… és most? – kérdezte Lance, keze a zsebében volt, mintha ez egy közönséges munkanap lenne. – Hát igen – mondta Dante, némi aggodalommal a hangjában. Nagy nehezen elvontam tekintetemet a körülöttünk zajló őrületről, és ránéztem, követve a tekintetét. – Ne, Dan, ugye most csak hülyéskedsz? Dante az emelvényt bámulta, amelyen a Társaság volt.
5. Üdv a tűz gyűrűjében
Próbáljunk felmenni oda! – javasolta Dante. Választ sem várva elindult, kilőtt puskagolyóként száguldott a terem közepe felé. Lance levette a szemüvegét, beletörölte a lencsét Cubs feliratú pólójába, és csak pislogni tudott Dante végcélja irányába. – Mehetünk? – kérdeztem. Lance vállat vont és elmosolyodott. Kezükben poharat tartó bulizok mentek el mellettem, ahogy végigmentem közöttük, ide-oda cikáztam, szinte kocogtam, hogy utolérjem Dantét. Átnéztem a vállam fölött, és megpillantottam Lance-t: már visszavette a szemüvegét, és a tömeg fölé magasodott. Saját tempójában ment, mindenféle különösebb aggodalom nélkül nézegetett körbe. Amikor utolértem, Dante már majdnem felért egy csigalépcső tetejére, amely a sziklás tömeg mögött volt elrejtve, és az emelvényre vezetett. – Hé! – kiáltottam oda. – Mire vársz? Gyere fel ide! – szólt vissza széles vigyorral, tökéletes fogsora rózsaszínen ragyogott ebben a megvilágításban. Felmentem a spirál alakú lépcsőn, és amikor elég közel értem hozzá, megragadtam a karját, és megállítottam. Türelmetlen tekintettel bámult vissza rám. – Tudom, hogy azt gondolod, hogy elrontom a bulit, de szerinted tényleg felengednek minket oda? – Csak egyféleképpen deríthetjük ki – Felragyogott az arca. – Na, hol az a nagy kalandvágy? Komolyan, Haven, a legrosszabb, ami történhet, az, hogy nemet mondanak. – Elindult felfelé és én elengedtem. Igaza volt; túlságosan nagy ügyet csináltam belőle. Végül is, bejutottunk, és senkit nem izgatott különösebben a jelenlétünk. Követtem őt, kacskaringósan felfelé. Alattunk megpillantottam Lance-t; gyors mosollyal kapcsolódott össze a tekintetünk. Egy lépésre a legtetejétől megláttam Dantét, aki egy fekete bársonypadon ült, amely végigfutott a kör peremén. A Társaság tagjai, akiket korábban láttunk, középen táncoltak, kinézegettek a táncparkettre, és szemkontaktusba léptek néhány bulizóval. Dante odaintett nekem, és megpaskolta az üres helyet, amely közte és egy asztal között volt; az asztalon részben üres üvegek sorakoztak. – Úgy tűnik, bent vagyunk – mondtam. – A kockafejűek végre buliznak! – Nagy éljenzéssel mindkét karját a levegőbe lendítette. Majd hirtelen megállt, visszavette a bulizós pózt, és hátradőlt a kipárnázott pádon. – Igen, mert most az a lényeg, hogy hűvösek legyünk és játsszuk el, hogy ide tartozunk – vicceltem. – Magától értetődő. És, hogy érted el, hogy beengedjenek minket? – Megkérdeztem, és csak rám néztek. Azzal a tekintettel. – Megmutatta: üres tekintettel átnézett a vállam felett. Röviden felkacagtam, és körülnéztem, nehogy valaki észrevegye. Senki még csak felénk sem nézett.
Lance jelent meg a lépcsősor tetején. Mivel minket beszorított a mellettem levő asztal és néhány hosszú lábú Társaságbeli lány, akik Dante mellett ültek, Lance a kör másik végén, szemben talált magának ülőhelyet. – Kéne némi pia – mondta Dante. – Cseréljünk helyet, kicsit megismerkedek a bárral. – Felállt, én pedig átcsusszantam a helyére. – Ööö, nem hinném, hogy… – Nyugi, szigorúan alkoholmentes koktélt hozok neked. Hé, Lance! – kiáltott át a Társaság tömegén. Dante üres kezével széles gesztust tett, mintha inna valamit, aztán visszamutatott Lance-re. – Valamit? Eltakartam az arcomat a kezemmel, reflexből, mintha ez a kis mozdulat elrejthetne. Azt gondoltam, hogy az a lényeg, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet. Azt éreztem, hogy Aurelia szinte mindenről tudomást szerez, ami ma este történik. Az ivászat talán nem a legjobb ötlet. – Persze, kérek. Lepj meg! – szólt oda Lance. Hátradőlt a székében, és örömmel figyelte, ahogy a körülöttünk levő alakokon végigsuhan az elektromos fénnyaláb. Dante, fejét a zenére ingatva, úgy tűnt, mintha a kémialaborban épp egy kísérletet végezne – feltartotta a poharát, ahogy újabb és újabb folyadékot töltött ki, ujjait az ajkaihoz érintette, mélyen elgondolkozva, eltűnődve, hogy mit töltsön hozzá legközelebb. Muszáj volt nevetnem, ahogy figyeltem: nem igazán tudta, hogy mit csinál. Az ilyesmi egyáltalán nem volt szokásunk. Hamar eldöntöttük, hogy nem akarunk azok közé tartozni, akik csúnyán berúgnak hétvégenként, és megpecsételtük sorsunkat azzal, hogy társelnökké választottak minket az iskolai Diákok a Romboló Döntések Ellen körben. Szóval ennyi volt. Egész életemben csupán pár korty alkoholt ittam. Miután elkészült a nagy mű, Dante átfurakodott a csodás külsejű emberek között, hogy átadja Lance-nek kreálmányát: egy magas poharat, melyben borostyánszínű folyadék úszott. Lance elismerően bólintott, és Dante visszavitorlázott hozzám. – Te jössz! – Rám mutatott, és ujjaiból pisztolyt formázott. Odafelé menet végignéztem Lance ízvizsgálatát. Hátravetet le a fejét, lenyelte az első kortyot, majd azonnal visszaköpte a pohárba. Grimaszolt, és a kézfejével megtörölte a száját. Észrevette, hogy nézem, gyorsan, zavartan elmosolyodott, majd megrázta a fejét. Magamban kuncogtam. Dante, aki nem látta a mixeri képességeire adott reakciót, leparkolt az asztal túlsó oldalán, és újabb italt kezdett kotyvasztani. Újabb borostyánszínű szörnyűség alakult a keze alatt, ő pedig belekortyolt egy jó nagyot. Rám pillantott, és a szemét forgatta. – Tudom, hogy mire gondolsz. Rómában, mint a rómaiak, oké? Kivételesen érezzük már jól magunkat! Senki nem ismer itt minket! Ez szuperjó! Egy új kezdet! Megadással feltettem a kezemet. – Én aztán nem mondtam semmit. Megszólalt egy, a Tommy-puska ropogásához hasonló gyorsaságú dal, és mindenki, aki a mi térfelünkön állt, ringani, mozogni kezdett. Dante felugrott a helyéről, pohárral a kezében, és elveszve a saját világában, a táncparkettre ment. Magamra maradtam. Figyeltem a testeket körülötte. A férfiak egy része felhajtotta az ingujját, voltak, akik levették a zakójukat, megmutatva tökéletesre formált, kőkemény izmaikat. A lányok nagyon lazák voltak, mégis, még életemben nem láttam ekkora sarkú cipőket. Mindent megszemléltem: a ruhájuk kivágását, azt, ahogy elválasztották a hajukat, a szempillájuk hosszát. Egy lány megpördült, és nekem háttal fejezte be a mozdulatát. Szilvalila, félvállas ruhát viselt, amely valahol a combja közepén éles kanyarral ért véget. Megrázta csillogó, vörösesbarna fürtjeit, és megláttam a meztelen vállát: olyan volt, mintha egyenesen rám nézne. A vállára egy nyitott szem volt tetoválva, olyan élethűen, hogy úgy éreztem, bármikor rám kacsinthat. A szem írisze fekete volt, a pupillája fehér és egy ötszög volt benne; a szempillák narancsszínűek és vörösek voltak, hasonlóan a lobogó tűzhöz.
Furcsán ismerősnek tetszett. Aztán egy pillantást vetettem a tömegre, és rájöttem, miért: észrevettem egy ugyanilyen tetkót az egyik férfi bicepszén, épphogy kivillant az ingujja alól; és egy csupa göndörség szőke nő térdén is ez a minta volt. A térdtetoválásos, nagy hajú szőke nő levált a csoporttól, és megjelent mellettem az asztalnál. Megpróbáltam nem bámulni, ahogy kivett egy nyitott üveg pezsgőt egy jegesvödörből, és kihúzott egy kristály pezsgőspoharat az asztalon sorakozó poharak közül. Buborékok röpültek szét, ahogy töltött. Felismertem a guglizásból: Raphaella. Modell volt és társadalmi jelenség, mindig a legjobb partikra járt, és fontos emberek társaságában fényképezték le. Most, hogy átgondoltam, láttam néhány arcot, akiket felismertem a szörfölés után. A válltetoválásos nőről, Calliope-ról valami művészeti magazinban is írtak. Raphaella finom ujjaival felém tartotta a poharat. – Csirió! – mondta. – Ez folyékony arany! Aurelia kedvence. A legjobb, amit valaha is kóstoltál. – A gesztus kedves volt, de hangszíne nem annyira: olyan volt, mintha a kötelességét teljesítené. Leszidtam magam, mielőtt túlságosan megsértődtem volna: Haven, próbálj meg kivételesen kevésbé érzékeny lenni, jó? Elvettem a poharat Raphaella kezéből. – Ó, hű, kösz! – Hűvösségét félretéve, mégis különös módon megérintett a gesztusa. Jó érzés volt, hogy közéjük való vagyok, még akkor is, ha nem terveztem inni. Átpillantottam Lance-re. Nem nyúlt az italához. Csak ült, szinte láthatatlanul, a szemüvege mögül szemlélt mindent, haja még mindig kócos volt az alvástól. Olyanok voltunk, mint két könyvtámasz: köztünk zajlott a parti. Raphaella töltött magának is egy pohár pezsgőt, és leült mellém, keresztbe téve végtelenül hosszú póklábait. Kényesen kortyolt egyet karcsú poharából. Úgy döntöttem, megpróbálok barátságos lenni. – Raphaella vagy, ugye? – Bólintott, és lágyan elmosolyodott, szeme két gyönyörű, üres gombként ragyogott. – Láttalak magazinokban, meg ilyen helyeken. Biztosan nagyon izgalmas ez a modellkedés. Gyakran jársz ide? Én csak ma kezdtem itt a gyakornoki munkát. Nagyon izgatott vagyok, hogy itt lehetek. – Zavartan fecsegtem. Hosszú, kínos csend támadt. – Sehol nem lennék Aurelia és a Társaság nélkül – mondta Raphaella, mintha ez amolyan nyilvánvaló és jelentéktelen tény lenne, melyet több milliószor ismétlünk el érzelemmentesen, például, hogy Chicago télen nagyon hideg. – Aurelia azt mondta, hogy azzal, hogy az ember itt van, fontos ajtók nyílhatnak meg előtte. Azt hiszem, komolyan gondolta. – Komolyan gondolta. Nekem elhiheted. – Ezt szigorúan mondta, mintha külön ügyelne arra, hogy figyelek rá. Majd újra elmosolyodott és kortyolt egyet. – Ezt jó tudni. Van valami izgalmas munkád a közeljövőben? – Igen, a Chicago Tribüné vasárnapi magazinjának címlapján leszek a jövő hónapban, meg a Chicago tavaszi különkiadásában, valamint a Glamourban és a Seventeenben is jelenik meg anyagom. – Sokkal unottabban mondta, mint én mondtam volna, ha mindezt én újságolom el. – Ne haragudj! – mondta, majd elfordult, és súgott valamit a mellette ülő, szögegyenes, hollófekete hajú, mandulavágású szemű lány fülébe. Úgy tettem, mintha érdekelne a pezsgőm buborékja. A mögöttem levő lángok forróságot leheltek a nyakamba. Kemény csapat ez a banda, máshogy kemény, mint a srácok az iskolában. Ők egyszerűen csak udvariatlanok és ellenségesek voltak, ugyanakkor modortalanok is, de ez valami más volt, olyan jeges viselkedés, amit nem tudtam hova tenni. Tudni akartam, honnan jött ez a sok szép ember, akik olyan különös módon hasonlítanak egymásra. Dante a csoport közepén táncolt, de magában. Átnéztem a tömegen, Lance felé. Együttérzően vállat vont – látta, hogy szó szerint hátat fordítanak
nekem. Egy fejrázással válaszoltam neki. Éreztem, hogy a zavara elpárolog, és újra megnyugszik. Raphaella átpillantott a vállam felett, tekintete a földet pásztázta. A gondolat, hogy tovább üljek némán, rosszabb volt, mint hogy újra megpróbáljam, így megpróbáltam. Senki nem ismer minket, mondta Dante, és ez igaz. Akár bátor is lehetek. – Ööö, tetszik a nyakláncod! – mondtam, kábé úgy, mint egy gyerek. De a nyaklánc tényleg gyönyörű volt: egy merev, fekete bársonyszalag futott körbe a nyakán, melyen egy dió nagyságú ametisztkő lógott. Gyorsan ismét a táncparketten levő lányra, Calliopéra néztem – igen, neki is volt. Megláttam még egyet egy finom hattyúnyakon, egy másikat az emelvény túloldalán is. Elképzeltem, ahogy együtt megveszik őket, végigjárják a Water Tower Piacé melletti plázát, vagy bekukkantanak a Wicker Park melletti drága butikok egyikébe, ahová Joan mindig megpróbál becsábítani. Elképzeltem, hogy együtt járják az utcákat, bevásárlótáskákkal a kézben, beszélgetnek, olyan vicceken nevetnek, amelyeket csak ők ismernek, és észre sem veszik az őket követő pillantásokat. Raphaella megérintette a követ mazsolaszínre festett körmével, és újra elmosolyodott. – Köszönöm. Calliope, aki éppen befejezte a táncot, megjelent egy pohárral a kezében, és Raphaella odébb csúszott, hogy helyet csináljon neki kettőnk között. – Calliope vagyok – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy rázzam meg. Sötétzöld szeme valahogy élettelibbnek tűnt, mint Raphaelláé. Keményen megszorította a kezemet; megráztam. – Szia, a nevem… – Haven, tudom – mondta, és nagyon meglepett. – Toboroztak téged? – Ezt olyan komolysággal kérdezte, amit nem értettem, és közelebb hajolt hozzám. Nem igazán értettem a kérdést. – Ó, hát minket csak ööö… – Itt aztán van mit tanulni – mondta Calliope őszintén. Raphaella rátette a kezét Calliope alkarjára, és olyan pillantást váltottak, amely azt súgta Calliopénak, hogy végzett a velem való társalgással, mert többé egy szót sem szólt. Egyszerűen némán bólintott Raphaella felé, majd átnézett az alacsonyan lobogó tűzre, az alattunk levő területre. Követtem Calliope tekintetét, és megláttam, kit fixíroz. A férfi nem a Társaság tagja volt, csak egy külsős, aki együtt bulizott a barátaival. És meglátta Calliopét. Calliope elmosolyodott: mosolya tökéletes és ragyogó volt. Biccentett, és ennyi volt. A férfi az emelvény felé lépett, és felbámult rá. Calliope finom ujjaival odaintette, majd mindentudó pillantást váltott Raphaellával. Azt gondoltam, hogy Raphaella is ugyanolyan szakértő az ilyen ügyekben. Mindig is szerettem volna olyan lány lenni, aki simán csak a mosolyára támaszkodik, amivel bárkit elbűvölhet. Bárkit megnyerhet magának. Az ilyenek tudják, hogy előnyben vannak: hogy vágynak rájuk, és ezzel már félig megnyerték a csatát, több mint félig, afelé haladtak, amire ők vágytak. Egy ilyen mosoly mögött azonnali magabiztosság rejlett. Mi, többiek kénytelenek voltunk valamiféle személyiséget kifejleszteni, amely elég sok időt és gondoskodást vett igénybe; ez sokkal lassúbb folyamat volt, melyben gyakori volt a próbálkozás és a hibalehetőség. – Jó éjszakát, Haven! Ha megbocsátasz… – mondta Calliope, kecsesen felállt a helyéről, és a csigalépcső tetejéhez lépett. A férfi egy szempillantás alatt ott volt, idegesnek és felajzottnak tűnt. Éreztem, hogy kiveszik a pezsgőspoharat a kezemből, és megfordultam. Lucian. Jó pillanatba beletelt, mire rájöttem, hogy hozzám beszél. Mit mondott? Azt hiszem, azt, hogy „Szia, Haven!” De lehet, hogy tévedtem. Lehetséges, hogy emlékszik a nevemre? Leült mellém, a Calliope által szerencsésen üresen hagyott helyre. Eléggé össze voltunk zsúfolódva. A karja hozzáért a vállamhoz, ahogy elhelyezkedett. Pézsma- és cédrusillata megcsapta az orromat; kissé elszédültem tőle. Fekete öltöny volt rajta, fehér
ing és keskeny, fekete nyakkendő. Itt mindenki, mindig olyan jól öltözött. A haja, ami korábban olyan decensen hátranyalt volt, most lazábban állt, egy szőke hajtincs a bal szemébe hullott. – Üdv a tűz gyűrűjében! – Szia! Ööö, köszi. – Nagy nehezen nyögtem ki a szavakat. Éreztem, hogy remeg a szám, és összepréseltem az ajkaimat. – És boldog születésnapot! – mondta lassan, olyan hangon, amely könnyedén mély, puha álomba ringatott volna. – Kösz. Honnan tudtad? – Csak rövid időkre mertem ránézni, egy-két másodpercre, majd gyorsan elkaptam a pillantásomat, újrafókuszáltam, mielőtt ismét ránéztem. Túlságosan ideges lettem tőle. Elöntött a vörösség. – Mi mindent tudunk. – Szürke szemében olyan csintalanság villant, amit ma már láttam benne. – És attól tartok, Haven… – képtelen voltam palástolni meglepetésemet, miszerint igen, tényleg emlékszik a nevemre –, a pezsgő – felemelte a poharat, amit elvett tőlem – túlságosan közönséges ital egy ilyen napon. Tessék! – átadott egy kelyhet, a benne levő folyadék tetején kék láng táncolt. Ez a flambírozott ital valószínűleg egész végig a kezében volt, én pedig észre sem vettem, ennyire elvonta a figyelmemet. – Hűűű, kösz! – Két kezembe fogtam, és figyeltem, ahogy a láng a levegőt nyaldossa, narancsos-kékes fényben úszva. Mégis mihez kezdjek vele? Féltem, hogy valahogy felgyújtom magam – láthatóan kissé remegtem. Lucian karja ismét az enyémhez ért. – A tizenhatodik születésnapom van – böktem ki. Nem tudom, miért. Ennél kevésbé trendibb nem is lehettem volna. Nagyon nehezemre esett, hogy arcom ne torzuljon idétlen vigyorba. A legnagyobb gondom, szidtam magamat, az volt, hogy minden úgy menjen, ahogy én akarom, és kikerüljek mindent, ami kicsit is izgalmas vagy eseménydús lehet. – Tudom. Csirió! – Kortyolt egyet a régi pezsgőspoharamból. – Nem árullak el, ha nem iszol belőle. – Semmiképp nem lehetett huszonegy éves, tutira nem. – Mégis mi ez az ital? – Próbáltam olyan könnyed és laza hangon kérdezni, amennyire csak lehetett, hogy javítsak korábbi viselkedésemen. Ez? Ó, semmiség. Minden nap tüzes koktélokat iszom. – A ház specialitása. Ízleni fog. – Azt hiszem, errefelé nem sokat adnak a tűzvédelmi szabályzatra, mi? – Láthatóan nem. – Felnevetett, majd ismét kortyolt egyet. – Gyerünk, kívánj valamit! Kívánjak valamit. Hol kezdjem? Figyeltem a lángot, és gyorsan Lucianre pillantottam. A szívem összerándult, amikor rájöttem, hogy még mindig engem néz. – Ööö… – Nyugi, van időd. Hadd égjen le. Kiégeti az alkoholt. – Megint felhúzta a szemöldökét, ahogy reggel is. – Oóó! Jó tudni. – Nyugi, itt általában adunk a szabályokra. Nagy általánosságban. – Kiürítette a pezsgőspoharát, és előttem átnyúlva letette az asztalra. – Ezt örömmel hallom. – Nincs annál vonzóbb, mint egy lány, aki követi a szabályokat. – Csak óvatosan! – mondta Lucian vidám, szinte provokatív hangon. Egy gyors mozdulattal hátrasöpörte a hajam, és egy tincset a fülem mögé tűrt, hogy ne kerüljön az ital apró lángja útjába. Összpontosítanom kellett, hogy szorosabban markoljam a kelyhet. – Érezd jól magad! – mondta Lucian, és felállt. Felém hajolt, kezét lágyan az államra tette, majd arcon csókolt. A döbbenet, forró ajka a kipirult bőrömön minden érzést a fejembe küldött. Biztos voltam benne, hogy már az egész arcom lángol. Úgy láttam az egészet, kívülről, mint egy lassított felvételen, amely kiemeli az esemény fontosságát, azt, hogy valami különleges és nagyszabású történt kettőnk között. De voltam olyan okos, hogy tudjam, a napjai valószínűleg millió ilyen csókkal vannak tele. Nem igaz? Olyan gyorsan
tűnt el, ahogy megjelent, magába szippantotta az emelvényen levő tömeg, majd lement a lépcsőn, és eltűnt. Utánabámultam, de nem igazán láttam semmit. Jó időbe telt rájönnöm, hogy valaki kopogtat a vállamon: Dante volt az. Azért jött, hogy mellém üljön. Felé fordítottam a fejem, és megpróbáltam rájönni, hogy mit mond. A szája gyorsan mozgott, de az agyam túlságosan lelassult. A zene hangosabb lett. A nevetségesen hatalmas pohárban az italomat ismét súlyosnak éreztem. Próbáltam figyelni. – Nem bírtam ki, hogy ne nézzem, hihetetlen volt… Felnézek, erre azt látom, hogy bensőségesen csevegsz a főnökkel. Abszurd módon jóképű, teljes őrület! Na? A bőre nedves volt a sok táncolástól. – Na? – A gondolataim megint megindultak, csak nagyon lassan. – Na, miről dumáltatok? Meghalok, hogy megtudjam! – Előrehajolt, és hívogató mozdulatokat tett a kezével. – Mindent hallanom kell! – Azt hiszem, tetszik a tűz köre. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, de tetszik, ahogy mondod. – Éppen itt vagyunk – ez a tűz köre; Lucian ezt mondta. – És még? Mondd már! – Ezt kaptam tőle a szülinapomra. Láttad? Kigyulladt! – Kezdtem izzadni. A láng régóta kialudt, de azért a biztonság kedvéért ráfújtam a pohárra, lélegzetem végighullámzott a felületen. Felemeltem a kelyhet, hogy belekortyoljak, majd megálltam. – Azt mondta, hogy elpárolgott belőle az alkohol. Tudományos szemszögből nézve ez így is van, szerinted nem? – Elméletileg igen – szúrta közbe Dante. – Kipróbáljam? – Kivette a kezemből és belekortyolt. – Nyugi, megihatod. – Kösz. – Bátortalanul belekortyoltam. Szénsavas gyümölcspuncs íze volt. Nem is vettem észre, milyen szomjas vagyok – úgy ittam, mintha energiaital lenne, mintha lefutottam volna a maratoni. – Na és mit mondott? – erősködött Dante. – Nem túl sokat. Azt mondta, kívánjak valamit. – Laza. Nagyon laza – mondta Dante hűvös csodálattal. – Ez nem lep meg. – Igen, azt hiszem – mondtam, hangomból kezdett kiveszni a láz és a vad optimizmus. Tudtam, hogy eltúlzom a dolgot. Próbáltam visszakerülni a Föld nevű bolygóra. – Szerintem nem volt nagy ügy az egész. Dante vállat vont és gondolkodott. Újra visszatértem a témára. – De az az egész dolog a hajammal, azt láttad? – Bólintott. – Csak amolyan biztonsági elővigyázatosság volt, vagy valami más? – kérdeztem. Dante komolyan vette a kérdést, és kézfejére támasztva fejét eltűnődött. Végül így szólt: – Nem, szerintem lehetséges, hogy valami más volt. – Tényleg azt gondolod… – derültem fel. Dante így folytatta: – De az alaposság azt diktálja, hogy figyeljük meg a helyzetet, mielőtt túlságosan izgatottak leszünk. – Egy kicsit sem lehet izgatottnak lenni? – Egy kicsi izgalom feltétlenül megengedett, hiszen születésnapod van. Szélesen elmosolyodtam, és azt suttogtam: – Juhéé! Dante elnevette magát. Nekidőltem a pad puha támlájának. Elöntött a béke. Úgy éreztem, hogy pórusaimból fénnyalábok dőlnek kifelé, a bőröm forró volt, de élettel teli. Mégis, az agyam pont ellentétes állapotban volt. A dübörgő zene álomba ringatott; a fényes lángok és a körülöttem zajló események elzsongítottak, vagy elaludtam, vagy egyszerűen csak nem emlékeztem rá, hogy mi történt a következő néhány percben. – Az a szőke tutira Lance-hez beszél már egy ideje, bár Lance csak ott ül. Ki kell, hogy tanítsalak titeket a flörtölés művészetére! – mondta Dante.
– Persze – mondtam; egészen biztos voltam benne, hogy lehunytam a szemem. De kinyitni nem bírtam. – Ajjaj, valaki összeomlik. – Kicsoda? – pirultam el. Hajnali kettő után értem vissza a szobámba, Lance és Dante hathatós segítségével. Nagyon kevésre emlékeztem Dantéval való beszélgetésemből. Először a tűzkörben üldögéltem. Aztán ágyba dugtak. De arra emlékeztem, hogy ahogy átvágtunk az előcsarnokon a liftig, hogy lemenjünk a szobáinkba, a hatalmas előcsarnok kristálycsillárja így, éjszaka még fenségesebb volt, mint nappal. Azok a hófehér fények, melyeket Lance megszámolt, most visszavetültek a tetőablakon, így az égbolt még inkább csillagosnak tűnt. Persze néhány csillagot lehet, hogy csak összezavart és álmos tudatom varázsolt oda. Már akkor forgott velem a világ, mielőtt elindultam volna a bárból, és látóteremben olyan fények szikráztak, amelyekről biztos voltam, hogy mások nem látják. Dante betakargatott az ágyamban – ruhástól feküdtem le –, és lekapcsolta a lámpát, mondott valamit, amit csak torzan hallottam, valami olyasmit, hogy majd reggel benéz. A fejemet ólomsúllyal húzta le a párna. Most, hogy már ágyban voltam, a testem teljesen feladta a védekezést. Minden fájt, ömlött rólam a víz. Úgy éreztem, hogy izmaim megfeszülnek és összehúzódnak, összefacsarodnak, mint a kinyomkodott mosogatószivacs. Gyomrom liftezett, benne mérgezett tó gyűlt össze, mely azzal fenyegetett, hogy kiárad. De túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy kiszálljak az ágyból, így megpróbáltam elhessegetni a hányingert. Lehunyt szemmel még mindig éreztem a forgást – mintha felültem volna a Habverő nevű körhintára, amellyel az utazó cirkusz minden nyáron megjelenik. Végül lassan álomba merültem, tudva, hogy reggel jobban leszek.
6. Valószínűleg ijesztő lesz
Amikor felébredtem, nem tudtam, hol vagyok. Végigpásztáztam a szobát, és lassan eszembe jutott: a Lexingtonban. A testem próbálgatta a mozgást: átfordultam az oldalamra. Aúúú, mindenhol aúúú, de leginkább a fejemben. Ujjammal óvatosan hozzáértem a jobb halántékomhoz – megint aúúú – kicsit puha volt, mint egy löttyedt banán. Mi történt velem? Visszagondoltam: forgott a szoba, a bár, Lucian és az ital – az ital! Ilyen az első macskajaj? Lehetséges, hogy elég alkohol volt az italban, hogy ezt művelje velem? Eszembe jutott az előző nap összes eseménye. Felhívtam Joant vagy nem? Hogy mehetett ki a fejemből? Most még túl korán van hozzá? A kislámpám még mindig égett, és fényét vakítónak éreztem. Az órán a számok felém néztek, a mutatók mereven sürgettek. Egy másodperce még csak hajnali két óra volt. Közelebb húztam az órát; reggel 7 óra 45 perc volt. A világ leggyorsabb zuhanyozása következett, a hajamat már meg sem mostam. Felvettem a szép, szürke nadrágomat és egy pulcsit, kirohantam a lifthez, felmentem az előcsarnokba, és a díványhoz rohantam, amely napóraként működött a tetőablak alatt. Az órámon 8 óra 2 perc volt. Egyedül voltam. Nagy levegőt vettem. Lerogytam a díványra, és megpróbáltam erőt gyűjteni a naphoz. Úgy éreztem magam, mintha hozzákötöttek volna egy teherautóhoz, és végigautózták volna velem a várost. Ha nem itt lennék, biztos nem mentem volna iskolába – pedig ilyet soha nem csináltam. A tetőablakon besütött a nap, az ég tiszta kék és felhőtlen volt. Odafordultam, behunytam a szemem, hagytam, hogy melengesse a nap az arcomat, és azt éreztem, hogy egy pillanatra elbóbiskolok. Muszáj lesz felhívnom Joant. Ha elfelejtem, még a végén itt terem, hogy ellenőrizzen. Már láttam is magam előtt, ahogy leparkol odakint a rozzant Camryvel, berobog, és azt mondja, hogy épp a környéken járt. Magamban felnevettem, amitől megfájdultak a bordáim. De éreztem, hogy még mindig mosolygok. Bármilyen rosszul is voltam előző éjszaka, bármennyire is zavarosan alakult a kezdésem, az utóbbi 24 óra valószínűleg életem egyik legizgalmasabb időszaka volt. Erre volt szükségem – hogy elszakadjak a kényelmes és védelmet nyújtó otthontól, sőt, hogy legyen alkalmam akár botlani is. Biztos voltam benne, hogy fogok is botlani. A lift felől árulkodó surrogás hallatszott. Kinyitottam a szemem. Aurelia vitorlázott felém, magassarkúban és elegáns, ujjnélküli, fekete átkötős ruhában, karja erős volt és kemény. Hátratett kézzel álltam, és próbáltam tökéletes alkalmazottnak tűnni. – Jó reggelt, Miss… Aurelia – javítottam ki magam. – Nos, ez a reggel valóban jó, nem igaz, Haven? – mondta Aurelia kis mosollyal, ahogy odaért hozzám. Könnyű fürtjei a vállát verdesték, és zafírkék szeme úgy csillogott, hogy azt sugallta: már nagyon várja, hogy alám pörkölhessen. – Ma rengeteg dolgunk van. Remélem, reggeliztél, és készen állsz kezdeni. A reggeli gondolatától felfordult a gyomrom. Még mindig nem éreztem magam felkészültnek a szilárd ételhez. Ha éhes lettem volna, és több időm van, biztos felfedezőútra indulok a Szalon melletti konyhába. Aurelia elmondta tegnap, hogy akkor étkezünk ott, amikor csak szeretnénk, hátul, a húspult melletti asztalnál, ahol távol
lehetünk a vendégektől. A másik étterembe, az Al Caponéba nem volt szabad bejárásunk – az volt az elegánsabb étkező –, mivel ott a munka zaklatott és kapkodós. Aurelia azt a benyomást keltette bennünk, hogy ha a konyha közelébe mennénk, nagyon útban lennénk. – Ööö, jól vagyok, köszönöm. – Jól van, gyere az irodámba! Adnék pár anyagot. – Máris elindult, így utána siettem, hogy utolérjem. – Köszönöm – mondtam félénken, majd eszembe jutott valami. – Ó, ööö, ha már az anyagoknál tartunk, véletlenül nem hagyott egy füzetet nekem a könyvtárban? – Máris elveszítettél valamit, báránykám? – A hangja ingerült volt és zavart. – Nem, én csak… mindegy, nem fontos. – Úgy gondoltam, hogy az üres könyv nem Aureliától van. Kinyitotta az ajtót – azt, amely mögül huszonnégy órája őt és Luciant láttam kilépni. Első pillantásra az iroda olyan volt, mintha egy mogorva öregemberé lenne, aki szivarozik, és azt mesélgeti, hogy végigitta a szesztilalom időszakát. A falakat ugyanolyan cseresznyefa borítás fedte, mint a könyvtár polcait. A parkettát egy hadihajó méretű íróasztal uralta: egy vastag, fiókos, amelyhez biztosan egy egész erdőnyi fára volt szükség. Antiknak tűnt, oldalán és tetején szőlőindás berakás futott végig, amit megtisztítottak és kifényesítettek. Az asztal mögött, egy tévéképernyőn a hotel régi és új fotói voltak végtelenített vetítésre téve. A szoba egyetlen helyen árulkodott női tulajdonosáról: egy vörös bársony, aranyszálas és tigriscsíkos párnákkal telerakott, arany lábakon álló kanapé és két hozzáillő, tigriscsíkos karosszék is állt benne. Aurelia elhelyezkedett az íróasztal mögött, én pedig gyorsan leültem vele szemben egy székbe. – Ma lefényképezed a Társaság tagjait, Luciant és a gyakornoktársaidat, ahogy engem is lefotóztál tegnap. Készítettem neked egy beosztást. – Átadott egy nyomtatott papírt, rajta költői hangzású nevek végtelen jegyzéke – néhányat felismertem tegnap éjjelről, és volt néhány új is, mint Genevieve, Celine, Sebastian és Finn – a kezdés tízre volt beütemezve. – Mindenki felkészülten fog érkezni hozzád. A mai napra is lesz egy öltözéked. Gondolom, le tudod fényképezni saját magadat, vagy inkább segítsen valaki? Kérdések tolultak fel bennem. Mi is benne leszünk a projektben? És hogy érti azt, hogy „öltözék”? De így válaszoltam: – Hogyne, van időzítő és azt hiszem, távirányítót is láttam. – Kiváló. A séfünk kivételével mindenki itt van, még a mai napon befejezheted a munkát. – Egy hajtincset a füle mögé tűrt, és hátradőlt a székében. Magabiztos volt, fegyelmezett, határozott hangon beszélt. – A fotók kiválasztását a holnapi napra hagyjuk. Ha nincs más dolgod, utána szabad vagy. – Odacsúsztatott hozzám egy karcsú kulcskártyát az asztalon. – Köszönöm. – Ahogy felálltam, hogy elinduljak, Aurelia máris egy aktacsomagot kezdett lapozgatni. A műterem majdnem ugyanolyan állapotban volt, mint tegnap. Az egyetlen különbség az volt, hogy egy fehér, lázott, ujjatlan trikót hagytak szépen összehajtogatva a széken egy papírlap kíséretében, Haven felirattal. Felemeltem, és széthajtottam a felsőt. Mély, kerek nyakkivágása volt, amitől ideges lettem. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fog állni. Félretettem, és próbáltam nem gondolni rá. Raphaella pontosan tíz órakor jelent meg, egy hang nélkül. Egyszerűen odafordultam, és ott volt. – Szia! – mondtam. – Azt hiszem, ez neked semmi, ugye? Hiszen profi vagy! – Megteszem, ami tőlem telik – mondta. – Valahogy még visszafogottabbnak tűnt, mint előző este. Talán egyszerűen nem vagyok szimpatikus neki. Reméltem, hogy a lezserebb
ruhától ő maga is lazább lesz, de azt hiszem, tévedtem. Ma sötét, karcsúsított farmert viselt, amely kiemelte alakját, és az enyémhez hasonló, fehér ujjatlant – csak rajtam másképp fog állni. Rajta különleges volt. A nyaklánc és az ametiszt medál csillogott a fényben. – Sokáig maradtál az este? – próbálkoztam. – Én nagyon fáradt voltam, mikor eljöttem. – Még egy kicsit – mondta tökéletes udvariassággal, de valami még mindig nem stimmelt. Lehetséges, hogy a szükséges távolság miatt volt, amely a gyakornok és a hosszabb ideje egy helyen dolgozó alkalmazott között óhatatlanul megvan. Most, hogy belegondoltam, eszembe jutott, hogy a kórházban néhány orvos igencsak tartózkodó tud lenni. Próbáltam nem személyeskedésnek venni. Raphaella helyet foglalt a széken, én pedig úgy döntöttem, inkább a munkámra összpontosítok, mint a hiperérzékenységemre. Fotózni kezdtem. Pár pillanat múlva el is készültem, Raphaella elillant, és megérkezett a következő alanyom. Egész nap jöttek és jöttek, hihetetlenül pontosan érkeztek, rendíthetetlenül, némán – dizájner farmerjeikben együttesen képviselték a Michigan Avenue-n sorakozó legjobb boltok farmerosztályait, a férfiakon makulátlan V nyakú póló volt, a nőkön ujjatlan trikó. Két-három ember kivételével mindenkin ott volt a tetoválás, a szem az ötszögű pupillával és a lángnyalábokkal. Néhány lány viselte az ametiszt nyakláncot, pár fiú csuklóján pedig kifakult bőrpánt volt, melyen apró ezüst koponya és csont volt; a koponya szemüregében apró, fekete kövek voltak. Muszáj megtudnom, hol szoktak vásárolni! A tetoválásban nem voltam annyira biztos – rajtam biztos nevetséges lenne. Egyébként pedig Joan biztos kitekerné a nyakam. Miután csak páran válaszolgattak nekem, feladtam csevegési kísérleteimet. Ma még Calliope is hűvös volt, pedig ő előző este némi melegséget mutatott irányomban. – Szívesen megnézném valamikor egy-két munkádat – ajánlkoztam. – Csodálatos lehet festeni vagy rajzolni tudni, nekem soha nem ment. Calliope elmosolyodott, és azt mondta: – Talán egyszer. – Olyan volt, mintha szívesen mondott volna többet is, de nem lenne szabad beszélnie velem. Hagytam. Mit tehettem volna? Szerencsémre legalább egyiküket sem kellett utasítgatnom: valahogy természetes módon tudták, hogy mozogjanak és pózoljanak. Ha Aurelia modellügynökséget akart volna csinálni a szállodából, meglett volna hozzá minden, ami szükséges. A Társaság tagjai olyan pontosan igazodtak a beosztáshoz, hogy két órakor befejeztem az utolsó fotózást. Beckett volt az, a tegnap esti ajtónálló, akinek a cipője annyira tetszett Dantenak. Még soha nem láttam ilyen karokat közelről, úgy feszültek az izmai, hogy a pólója ujja szinte szétpattant. Miután elment, elkezdtem a képeket lefuttatni a gépen, hogy lássam, miket csináltam – nagyjából jók voltak –, amikor Dante robbant be az ajtón. – Készen állok a fotózásra, drága! – jelentette be, és meghajolt. – De az utómunkálatok során ezt a csúnyaságot le kell szedned! – Egy apró pattanásra mutatott az állán. Nevetve megráztam a fejem. Később Dante, Lance és én úgy döntöttünk, hogy ideje egy újabb laza ebédnek, és leültünk a szalonban grillezett sajtot és sült krumplit enni – elvileg ennek a macskajajomat kellett volna gyógyítania. Végre kezdett visszatérni az étvágyam. – Úgy tudom, hogy a főnököm holnap érkezik vissza, szóval ezt addig használjuk ki, ameddig lehet! – mondta Dante; hangjában olyan idegességet véltem felfedezni, amit addig még soha. Végeztünk az evéssel. Lance átvette fehér pólóját, és a műterembe jött. Udvariasan bekopogtatott. – Hé, készen állsz? – intettem oda neki.
– Azt hiszem. Nem tudtam, hogy mi is a dekoráció része leszünk. – Aha, nekem mondod? Én is kábé annyira vagyok oda az ötletért, mint te. – Ezt jó hallani. – Néhány másodperces csend állt be. Lance nem mozdult az ajtóból. – Szóval, mit csináljak? A fényképezőgép előtti szék felé mutattam. – Vagy ülsz, vagy állsz, nekem mindegy; csinálok pár fotót és készen vagyunk. Jól hangzik? – Persze. Mondjuk itt is megállhatok? – Megállt a szék mellett; úgy mozgott, mintha vékony karjában és lábában nem is lennének ízületek. – Tökéletes. Azt a pózt vette fel, amiben olyan sokszor láttam már: kezét zsebre dugta, és kissé meggörnyedt. Csak kicsit mosolyodott el, és egy tapodtat sem mozdult. Csináltam pár képet, majd észrevettem, mi a baj: szemüvege nemcsak árnyékot vetett az arcára, hanem úgy verte vissza a fényt, hogy tudtam, nem vagyok annyira képzett, hogy helyrehozzam a hibát. Viszont így sem akartam hagyni. – Remek! – vezényeltem. – Majdnem készen vagyunk! De szeretnék pár képet csinálni rólad szemüveg nélkül is. – Lance teste megfeszült, kezét kiegyenesítette, és egy lépést hátralépett. – Tudod, ööö… – mondtam halkan, hátha valaki a közelben van – néha gondjaim akadnak a világítással, és Aurelia megölne, ha a szemed helyén fénycsíkok lennének a képen. Lance megkönnyebbült. – Az nem is lenne olyan rossz, egy kicsit amolyan modern művészet lenne, nem? – Tréfált – legalábbis azt hiszem. – Igen… De nem hinném, hogy az avantgárd a cél. – Nos, ez esetben… – Levette a szemüvegét, és pislogott, amíg hozzászokott a fényhez, majd beakasztotta a szemüvegét a pólója kivágásába. Felém nézett, de nem pontosan rám. Egyik kezét zsebre dugta, másikkal pedig esetlenül alányúlt; már nagyon várta, hogy befejezzük. Beállítottam a gépet, és most először észrevettem egy vékony csíkot, amit a szemüvege hagyott maga után ott, ahol hozzáért a bőréhez a szeme alatt. Felnéztem a gépből, és bólintottam. – Elég jó lett? – kérdezte. – Igen, persze. Félénken elmosolyodott, és visszavette a szemüvegét. Rám nézett, majd elkapta a tekintetét. – Köszönöm. Azt hiszem, hogy… – Az ajtóra mutatott, de már indult is kifelé. – Persze, viszlát később. – Intettem neki, ő pedig kisietett. Mivel aznap először maradtam egyedül, már nem tudtam elfojtani az ásításokat. Azonban még mindig volt munkám. Feltöltöttem a képeket az irodai gépre, majd felvettem a trikót. Megtaláltam a fényképezőgép dizájnos távirányítóját, és indiai stílusban elhelyezkedtem a kemény, fehér padlón. Ha nem mozgok sokat, akkor a sebhelyem nem kandikál ki a mély kivágásból. Mosolyogtam, megnyomtam a gombot, és halk kattanást hallottam. A bezáratlan ajtón nem hallottam a halk kopogtatást. – Hahó? – Már akkor hallottam a hangot, amikor a tulajdonosát még nem láttam. Ismét megnyomtam a gombot, és meglepetten babráltam vele, a vaku pedig katt-katt, készített pár képet. Lucian jelent meg a gép mögötti térben. – Bocsánat a zavarásért – mondta mély, gazdag, mézédes hangján. – Később is visszajöhetek, ha akarod. – Nem, szia, ööö, dehogy. Már épp végeztem. – A kardigánomért nyúltam, felvettem, majd lesimítottam felálló hajamat, és felpattantam. – Szóval igen, ööö, cseréljünk helyet. Állj ide, légy szíves, a fénybe, ööö, érted. – A gondolataim nem formálódtak éppen kerek
mondatokká. – Gyors leszek, biztosan sok a dolgod. – Megigazítottam a gépet, és a megfelelő szögbe állítottam. Lucian a szék körül őgyelgett, meglazította a nyakkendőjét, és rám nézett. – Mit gondolsz, szerinted ez túl sok? Túl feszes? – Olyan arcot vágott, mint amikor egy gyerek grimaszol a vacsorája felett. Annyira megörültem neki, hogy kikéri a véleményemet, hogy először csak bámultam, de aztán aprólékosan megnéztem. – Nos, rossz válasz semmiképpen nincs – gondolkoztam hangosan, talán túlságosan is őszintén. – Mindenképp jó. Talán köss kompromisszumot – lazítsd meg a nyakkendőt, de azért hagyd fent, na? – Kérdés lett belőle, bár állításnak szántam. Egy lépést előre léptem, mert azt gondoltam, meg kellene lazítanom a nyakkendőjét – vagy nem? Dante erre azt mondaná: – Persze, te csacsi, mégis mire vársz? – De csak egy lépést tehettem. Lucian várt egy pillanatot, mintha az idő és tér összehajlása egyfajta meghívás lenne, majd végül maga lazította meg a nyakkendőt. Leült a székre, egyik lába a földön volt, másikat pedig a szék egyik fokába akasztotta. – Oké, ööö, mosolyt kérek! – mondtam. – Ahogy óhajtod. – Elvigyorodott, majd kisimult az arca; nem pózt vett fel, hanem egyszerűen csak ült és engem figyelt. Kattintottam, a gép kattant, készültek a képek. Rata-ta-ta-ta. – És ma este ott leszel a Páncélteremben? – kérdezte, mintha teljességgel kiment volna a fejéből, hogy pózolnia kell. Felpillantottam. – Ööö, nem igazán tudom. – Majd ismét fotóztam. Ra-ta-ta-ta. – Ó, igazán? – Úgy mondta, mintha szándékosan lennék óvatos, és csak meg kellene győznie. – Még mindig próbálom kiheverni a tegnap éjszakát – vallottam be. – Ez a jól sikerült születésnap biztos jele! – mondta kacsintva. Fotóztam tovább, bár azt gondoltam, hogy minden egyes eddig róla készült képem is kiváló lenne a kiállításhoz. – Akkor, azt hiszem, szuper születésnapom volt! – Igaz vagy hamis: azt hallottam, hogy kísérőt kellett igénybe venned, hogy visszajuss a szobádba! – mondta csúfondárosan. – Élek a hallgatási jogommal – mondtam félénken. Ismét felnevetett, amitől valamiért elpirultam. – Semmiképp nem akarnám, hogy kínos helyzetbe hozd magad. – Kösz – mondtam, majd eszembe jutott: – Ha megtennéd, hogy nem árulod el Aureliának… Nem kell szétkürtölni, hogy macskajajos vagyok… – Almomban sem jutna eszembe – mondta komoly hangon. – Kösz. – Megkönnyebbülten fellélegeztem. – Nem is tudom, miket raktok az italokba. – Csak hogy tudd: az alkoholnak el kellett volna égnie. – Nos, azt hiszem, akkor egy alapos mérgezés volt. – Ismét a gépet babráltam. – Jó humorod van – mondta Lucian őszintén. – Kösz. – Biztos voltam benne, hogy megint elpirulok. Úgy tűnt, váratlanul flörtölök, és nem is csinálom olyan rosszul. Szép munka, Haven! – És, mit gondolsz? – Felállt a székről, és felém indult. Még egy fotót készítettem, mielőtt túlságosan közel ért volna. – Ó. Igen, azt hiszem, meg is volnánk. – A Páncélteremre gondolok… Oké, látom, hogy nem szívesen térsz vissza a bűntény helyszínére. – Tréfálkozott velem, de olyan kedvesen, hogy nem volt bántó. Elmosolyodtam, és megráztam a fejem. – Szóval, ha később, mondjuk, benéznék a szobádba, és vinnék valami mást, talán egy kávét, akkor mennyi az esélye, hogy ott leszel? – Azt mondanám, hogy… elég nagy. – Dante ezt imádná.
– Azt mondanám, hogy ez egy elég jó válasz. – Elkezdte újrakötni a nyakkendőjét. – Köszi a fotózást. Kíváncsi vagyok a képre. Remélem, jól sikerült! – Igen, nagyon kemény alany vagy. Valószínű, hogy ijesztő lesz. Sok utómunka kell majd hozzá. Lucian röviden felnevetett. – Akkor később találkozunk! Amint kilépett az ajtón, rájöttem, hogy az utóbbi pár percben alig vettem levegőt. A tüdőm örömmel vette tudomásul, hogy ismét kihasználom a teljes kapacitását. Mivel az aznapi munkámmal megvoltam, úgy döntöttem, hogy elintézek néhány magánügyet: végre felhívom Joant. A szobámban, sőt, az egész előcsarnokban nem volt térerő, így kimentem. A csípős hideg azonnal megütött, behatolt a kötött kardigánom alá, egészen a bőrömig. Amint kiértem, megjelent a nem fogadott hívások felirat a mobilomon: hét hívás Joantől. Hét. Kevesebb, mint vártam. Szorosabban összehúztam magamon a kardigánt, gyorsan tárcsáztam, és a kardigán ujját ráhúztam a kézfejemre. Joan az első kicsengés vége előtt felvette, és mindent tudni akart. Elmeséltem neki a születésnapi ünneplés cenzúrázott verzióját, és válaszoltam a tipikus kérdésekre, hogy eszem-e rendesen (igen), túl sokat dolgozom-e (nem), vagy meglátogatom-e nemsokára (még nem). Bár mindegyik kérdésre a szememet forgattam, jó érzés volt, hogy valaki törődik velem. Hiányzott. A feladatot elvégezve visszamentem a szobámba. A szemem épp lecsukódott, hogy szundikáljak egy jót, amikor három gyors kopogtatást hallottam. Felkapcsoltam a lámpát, és próbáltam visszahozni magam az életbe: párszor megráztam a fejem. Kinéztem a kémlelőn, és megláttam, hogy Lance áll az ajtó előtt, zsebre dugott kézzel, és valami van a hóna alatt. Feljebb tolta a szemüvegét az orrán, és előre-hátra hintázott álltában. Gyors pillantást vetettem a tükörbe, lesimítottam gubancos hajamat, és ajtót nyitottam. – Szia! – Szia! Bocs a zavarásért! – mondta. – Nem zavarsz. Jó, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a nap további részében szolgálaton kívül van. – Ja, én is végeztem mára. – Nehéz megmondani, hogy mikor kéne véget érjen a nap, nem? Úgy, hogy mondjuk nem szólal meg a csengő. – Aha. Talán intézzük el, hogy Dante minden nap rohanjon végig a házon csengővel a kezében. – Jó ötlet! Vagy a főnökeink esetleg ránk szólhatnának. – Igen, az is sokat segítene. – Lance felnevetett. Úgy döntöttem, felteszem a kérdést. – És, mégis milyen? Lucian. – Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem. Mit tennék, ha őt jelölték volna ki mentoromnak? Valószínűleg túlságosan ideges lettem volna ahhoz, hogy bármilyen, munkához hasonló tevékenységbe bonyolódjak. – Azt hiszem, nem igazán tudom – mondta Lance, miután átgondolta a kérdést. – Jó fejnek tűnik. Eddig egyszerűen megbíz feladatokkal, aztán egész napra eltűnik, hogy fontosabb dolgokat intézzen, és nem jön vissza. Bólintottam. – Aurelia ugyanilyen. Egy percre elhallgattunk. Majd Lance megrázta a fejét, eszébe jutott valami. – Ó, ezt ma találtam, szerintem nagyon jó, biztos neked is tetszene. – Egy viharvert könyvet emelt fel, kifakult, poros borítóján a következő cím állt: Titkos Chicago. – Szuper, köszi! – Elvettem, és megfordítottam, hogy lássam a hátulját. – Biztos vagy benne, hogy nem te akarod először elolvasni? Egy kicsit belelapoztam.
– Képzeld, egy csomó titkos alagút van a környékbeli házak alatt! A szesztilalom idején ezekben az alagutakban csempészték az italt! – Komolyan? – Átlapoztam. – Tudom, tiszta őrület! Majd meglátod! – Nagyon köszi! – Szívesen. – Hátrálni kezdett. Egymásra mosolyogtunk, és intett felém. – Később találkozunk! Néztem, ahogy elnyelte a szobája sötétje. Ügyetlen volt, de édes, azt hiszem, mások is ezt gondolják rólam – ha mázlim van. Engem is úgy írtak le, mint aki ügyetlen, tagadhatatlanul az, de remélhetőleg édesnek is gondolnak. Dante, amint befejezte a napi tennivalóit, azonnal átjött, és persze odavolt a kávés randim hírétől. Még egy randiképes szettet is rittyentett nekem, amely alapvetően a fotós öltözékemből állt, övként pedig az ő egyik nyakkendője funkcionált. Majd megkaptam tőle a szokásos felkészítést is. – És, mi lesz a nyitómondatod? – kérdezte, ahogy felkötötte a derekamra pink színű selyem nyakkendőjét. – A nyitómondatom? – A ma esti nyitómondatod. – Megállt, rám nézett; aggasztotta, hogy nem készültem fel előre. – Ööö… Kellene egy nyitómondat? – Hahó, hát persze! – Nem is tudom. Gondoltam, hogy ööö, az, hogy együtt lógunk, kezdetnek jó. Aztán majd látom, hogy Lucian mit fog mondani és… – Csajszi, muszáj egy kicsit játszmáznod! Ezért kell kitalálnunk valamit! Nem lehet mindig elveszteni a kulcsodat, csak hogy meglazítsa a nyakkendőjét… – Rendi. Értem. – Nézd meg ezt a nyakkendőt! – ragadta meg az övemet. – Ez egy tudatalatti jelzés neki és neked is, hogy cselekedj! Odatolt a tükör elé. Először kételkedtem, de Dante szilárdan állította, hogy az öltözéknek sikere lesz. Végül nekem is be kellett látnom, hogy nem is nézek ki olyan rosszul. Lehuppantunk az ágyra. – És nem mondta, hánykor jön? – kérdezte Dante már vagy egymilliószor. – Nem! – Oké, oké, bocs, csak kérdeztem. Az este további részét csevegéssel és várakozással töltöttük… Vártuk, csak vártuk, hogy kopogjanak az ajtón. Végül, ahogy egymással versenyezve ásítoztunk és szundikáltunk, tizenegy körül úgy döntöttünk, bedobjuk a törölközőt. – A fenébe, olyan ostoba vagyok! – morogtam egy ásítás közben. – Nem hiszem el, hogy ekkora liba vagyok, hogy itt ülök és várok egy srácra! Utálom magam! Az ilyen csajokat tutira kinevetném! – Na jó, oké, igen. De ilyen most fordult elő először. És nézd a jó oldalát – ez mindenképpen egy nagy lépés a megfelelő irányba, Ha kénytelen vagy várni, hogy egy pasi megjelenjen, akkor lehet, hogy az a pasi nagyon dögös! Hiperféltékeny vagyok, már ha ez vigasztal. Nekem még egy randi sem jön össze mostanában. A vágy tárgya is hiányzik. – Hangja kissé kevésbé magabiztosan szólt, szemét lesütötte. – Lesz majd, megígérem! Addig is legalább nem érzed magad olyan hülyének, mint én. – Előfordul az ilyesmi. Nem volt kőbe vésve a terv. Talán van rá magyarázat. De legközelebb ő fog várni rád!
– Imádlak, Dante, te hazug disznó! – Nem is vagyok olyan disznó. – Homlokon csókolt. – Jó éjt, Hav! ígérd meg, hogy nem duzzogsz, oké? Az ő baja! – Kösz. Az adósod vagyok! – Beváltom, attól ne félj! Átöltöztem a viseltes akvamarinkék műtősruhába, amit pizsamának használtam, és összegömbölyödtem az ágyban azzal a könyvvel, amit Lance adott kölcsön, remélve, hogy elterelem a figyelmemet a világ legnagyobb csalódását rejtő éjszakájáról. Végiglapoztam a fejezetcímeket, amíg meg nem találtam azt, amely a város ezen a részén végighúzódó, épületek alatti folyosókról szólt. Feltételezhetően valamikor egy egész hálózat volt a hotel alatt és valahol, az egyik átjáróban ott van Capone páncélterme, amelyben rengeteg készpénz és válogatott kincs rejtőzik. De csak pár oldalt haladtam, amikor éreztem, hogy lecsukódik a szemem. Próbáltam harcolni ellene, de tudtam, hogy vesztésre állok, és végül megadtam magam az alvásnak. De nem szenderegtem sokáig.
7. Ami bűnös az csillogó
Az éjszaka közepén felriadtam. Zavaros alvásomból hatalmas csattanás riasztott fel. A hang olyan volt, mintha fejbe kólintottak volna, és visszhangozna a koponyámban. Felültem az ágyban, hideg verejtékben úszva, kezem a kislámpa felé tapogatózott. Lihegtem, fájt a fejem, a hajam összeizzadt, miközben dobogó szívvel megpróbáltam összeszedni magam. A szemem nagy nehezen próbált hozzászokni a sötéthez, de hasztalanul, a szobát füstös köd vonta be. Azt álmodtam, hogy fekszem az ágyamban és egy csattanást hallok, majd egy lassú súrlódást, mintha valamit végigvonszoltak volna az előcsarnokon. Koppanás, majd megint a súrlódás. Újra és újra. Aztán BUMM, BUMM, BUMM, kopogás az ajtómon. Álmomban odamentem az ajtóhoz és kinyitottam – ezt a való életben el sem tudtam képzelni –, de senki nem állt előtte, bár a koppanások és a súrlódó hangok sora folytatódott. Felültem az ágyamban, és azt képzeltem, még mindig hallom. Biztosan csak képzeltem. A vállam fájt, és a hátamon két helyen olyan fájdalmat éreztem, mintha izzó vassal billogoztak volna meg. Az arcom égett, mintha megütöttek volna. Odanyúltam. Valami meleget és ragadósat éreztem az ujjhegyemen: vért. Kirohantam a fürdőszobába, és nekiálltam kitisztítani a sebet. A vörös maszat alatt nem is volt olyan vészes: három-négy centi hosszú, vékony seb, a jobb arccsontomon. Amint lemostam a vért, szinte alig volt látható. Az alakjából ítélve fogalmam sem volt róla, mi okozhatta: talán a saját körmöm? De az rövid. Elővettem a fertőtlenítős ragtapaszt, amit Joan becsomagolt az elsősegély-ládikámba – egy ápolónő soha nem engedi el a gyerekét nélküle. Erősen rányomtam a ragtapaszt a sebre, és megnéztem magam a tükörben. Szép látványt nyújtottam: koszos, összeizzadt haj, csúnya seb, a gyönyörű, az ezekkel teljes mértékben össze nem illő nyaklánc és végül, ez a nevetséges ragtapasz az arcomon. Visszamásztam az ágyba, és megnéztem, hány óra van: hajnali 4 óra 47 perc. Lekapcsoltam a kislámpát, és sérült arcomat a párnára fektettem. Testem magzatpózt vett fel, összegömbölyödtem, amikor valami éles és kemény szúrt a mellkasomba. Ismét a kapcsoló felé nyúltam, közben majdnem levertem a kislámpát az éjjeliszekrényről. Talpra ugrottam, majd nekiestem az ágynak, és lerántottam a paplant, szinte várva, hogy valami kiugrik alóla és rám támad. A könyv nyitva, fejjel lefelé hevert az ágyban. Nem az a könyv, amit Chicago történelméről olvastam, hanem a másik, az üres, fekete napló, amit Lance talált, amire a nevem volt írva. Felemeltem, és ismét átlapoztam. Az oldalak hófehér szárnyakként repültek ujjaim alatt. Néhány oldal azonban nem volt üres. Fekete írással volt tele. Összecsaptam a könyvet, és elhajítottam, mintha csipkedett volna, és ki kellett volna védenem a támadásait. Az ágy sarkába húzódtam, a falnak dőltem, és megpróbáltam minél távolabb húzódni tőle. Az egész könyvet átlapoztam a múltkor. Biztos, hogy nem arról van szó, hogy nem vettem észre korábban az írást, az lehetetlen. Vonakodva megérintettem a
könyv egyik éles sarkát, majd magam felé húztam. Kinyitottam és belelapoztam; az üres előzék után a következő oldalon ezekkel a szavakkal találkoztam: Légy erős szárnyas lény! Majd alatta: Légy óvatos mindennel, ami szép! A gyomrom liftezni kezdett. De muszáj volt továbbolvasnom. A titokzatos bevezetés után egy teljes oldal következett ezzel a kacskaringós, zavaros kézírással, amely nagyon hasonlított a sajátomhoz. A jobb felső sarokban a mai dátum díszelgett. Felhúztam a lábam, karomat a térdem köré fontam, és olvasni kezdtem: Boldog születésnapot kívánok, bár kissé megkésve. Tizenhat éves vagy, és életed hamarosan megváltozik. Fogalmad nem lehet róla, mennyire különleges leszel. Igazi legenda. Bár most úgy érzed, semmi hatalmad nincsen, hamarosan befolyásos és parancsoló leszel, magával ragad az az erő, amely, benned nyugszik. De ügyelj a szavamra, Haven… Elállt tőle a szavam, hogy egy ismeretlen kéz leírta a nevem. De nagy erőfeszítéssel tovább olvastam. Szívem erősen vert, kezemet a számhoz emeltem, és olvastam: Sok mindent kell még tanulnod! Méghozzá gyorsan, mert nagy veszélyben forogsz! Lábamat még jobban a mellkasomhoz húztam, próbáltam megerősíteni magam. Ez biztosan valami idétlen vicc – talán Dante készül valamire, talán ki akar figurázni azért, mert mindig olyan óvatos vagyok, mert mindenből élet-halál kérdést csinálok. De a kézírás nem volt eléggé tiszta és rendes ahhoz, hogy az övé legyen, nem írt olyan lendületesen. Akkor is, legszívesebben bedörömböltem volna az ajtaján, felébresztve Lance-t és az emelet lakóit, megtettem volna bármit, hogy megnyugodjak. De muszáj volt továbbolvasnom! Okos, fiatal lány vagy, Haven. Kétségtelenül most azon tűnődsz, hogy mit gondolj erről a könyvről, erről az írásról. Bíznod kell bennem! Hogy megmutassam jó szándékomat, olyan dolgokat mondok el neked, amelyekről más nem tudhat. Először is: három különleges sebhelyed van. Mindegyik három csíkból áll. Az egyik sebhely a szíved felett van. A másik kettő a hátadon. Nagy levegőt vettem. Összeszedtem magam. Persze, részleteket közöl. Igaz, hogy ezt nem sokan tudták rólam, de voltak páran, akik tudták – Dante, Joan, a kórházban mindenki, vagy bárki, aki tesiórán jobban megnézett. Folytattam az olvasást: Sőt, amikor ideges vagy, esetleg félsz, a sebeid csípni és égni kezdenek. Ezt senki nem tudta. Remegni kezdtek az ujjaim, ökölbe szorítottam a kezem, majd elengedtem, újra és újra. Ez tényleg így volt. Nem sűrűn fordult elő, de mikor féltem úgy igazán a mindennapokban? Amikor az anyukád még a széltől is véd, egyszerűen kevés alkalom adódik arra, hogy igazi félelmet érezz. A jövőtől való félelem, az aggódás, hogy jó egyetemre kerülj be, hogy jól teljesíts az érettségin – ezek a bizonytalan dolgok működtek félelemként a világomban, és ezek nem számítottak. Az igazi rettegés, az, amely lassan elfogott, teljesen más volt. A szöveg így folytatódott: Azt is tudom, hogyan kerültek rád ezek a sebek, és mi célt szolgálnak majd a jövőben. Sok mindent tudok rólad, amit nem tudsz magadról. De most nem mondhatok túl sokat, Hinned kell nekem! Az életed függ tőle! Egy léleknek ne mondd el, amit itt olvastál! Ennyi volt. Mély levegőt vettem, becsuktam a könyvet, és reflexből a szoba túlsó végébe hajítottam. Nagy csattanással a szekrényajtónak csapódott, majd leesett a földre.
Napfényre volt szükségem. Napfényre és nappali fényre és reggelre, emberekre, levegőre, hideg levegőre, amely kirángat abból a különös világból, amelybe a könyv által csöppentem. Még a tegnapinál is gyorsabban zuhanyoztam le. Végigrohantam a folyosón. Hogy alhat mindenki más békésen, amikor én ilyen dolgokról olvasok? Hogy lehet normális mindenki más élete? Még akkor is, ha az egész egy vicc… Nem tudom, még a gondolat végére sem juthattam, mert túlságosan igaznak tűnt. Hogy tudhat bárki arról, hogy égnek a sebeim? Senkinek nem mondtam el! Átrohantam az előcsarnokon, hajnalodott, a tetőablakon bekukkantottak az első napsugarak. Átfurakodtam a forgóajtón, a jeges szél a mellkasomnak csapódott. Az égen bíborlila, sötétzöld és narancsos csíkok húzódtak, a felhők széle rózsaszín volt. Órákig elnézegettem volna, ha nem lenne a hideg, amely végül visszakényszerített a hotelbe. Alig múlt hat óra. A hatalmas előcsarnokban egyedül bámultam az óriási kivetítőn a végtelenített képeket Aureliáról és Lucianről, akiket a Páncélterem különböző estélyein fényképeztek le, valamint a hotelről íródott cikkeket böngésztem. Elég sokáig álltam ott, hogy elolvashassam őket. Azért közben elkalandoztak a gondolataim. Tegyük fel, mondjuk, hogy ez a nevetséges könyv igazat ír, és tényleg halálos veszélyben forgók itt. Nem is akartam elhinni, hogy ilyen gondolataim vannak. Nem szabad komolyan venned, mondtam magamban. Biztosan van rá valami magyarázat, és megtudod, amint… A lift surrogása megijesztett; megfordultam. Aurelia lépett ki belőle – újabb tökéletes, karcsúsított ruhában és blézerben, kiengedett hajjal, magassarkúban. Látta rajtam a döbbenetet. – Nos, Haven, jó reggelt! – mondta nyugodt, fátyolos hangon. – Nem is tudtam, hogy ilyen koránkelő vagy. Majd észben tartom. Egyébként nagyra értékelem. Én is az vagyok. Megkönnyebbültem, hogy még egy emberi lényt látok, és mégis, szívem szerint nem Aureliát választottam volna. – Jó reggelt, Aurelia! – nyögtem ki. Szokás szerint alulöltözöttnek éreztem magam. Gimnazista voltam, nekem nem voltak csinos ruháim, blézereim és magas sarkú cipőim. Aurelia alaposan végigszemlélt és mérlegelte, amit látott. Végül így szólt: – Mondd, báránykám, jól vagy? – Ó, igen, soha nem voltam jobban! – mondtam remegő hangon. Mosatlan hajamat a fülem mögé tűrtem, és kezem az arcomhoz ért. A ragtapasz. Elfelejtettem leszedni. – Ó, ööö, ja, ez? Azt hiszem, álmomban megkarmoltam magamat. – Jobban vigyázz! A legjobb formádban van szükségünk rád! – Természetesen. Aurelia az órájára pillantott, szépen manikűrözött ujjai a lánccal játszottak; elfordultam, és egy gyors mozdulattal letéptem a ragtapaszt, majd a zsebembe süllyesztettem. Aurelia felnézett. – Gyere! – mondta. Ahogy némán követtem a szalonba, maga elé, a levegőnek beszélt. – Jó érzés így kezdeni a munkanapot. Ma reggel amúgy is jól jönne egy plussz, figyelő szempár. Azt hiszem, édességet enni soha nincs túl korán. Egyébként még alig volt alkalmunk megismerni egymást. Átvezetett a cserepes pálmák mellett egy nagy, két személyre terített asztalhoz, amely a bár közepén volt. Helyet foglalt, és szétterítette ölében az asztalkendőt. Én ugyanezt tettem, kissé hangosabban, mint ahogy akartam. A Társaság egy tagja, egy barna hajú lány – kutattam elmémben a neve után, és eszembe is jutott: Celine – némán kilépett a konyhából, kezében tálca volt, rajta két, kézzel festett, egymásba fonódó cseresznyeágakat mintázó teáskannával. Celine-en szűkre szabott, rövid ujjú egyenruha volt, amely egy méretre szabott, szűk légikísérő ruhára emlékeztetett. A piros L és H betűk mellkasa jobb oldalán,
a zseben és a bal ingujjon voltak; haja végtelen lófarokban volt. Elénk tette a kannákat, a hozzájuk illő teáscsészék mellé. – Köszönöm – mormoltam, de Celine úgy lépett el mellőlem, hogy rám sem nézett. – Ez az új formaruhánk, nagyon szép, nem gondolod? – Nagyon csinos – bólintottam. Néhány fájdalmas másodpercig csend volt. Aurelia az ezüst szűrőt rátette csészéje tetejére, átöntötte rajta a gőzölgő folyadékot, majd az összegyűjtött tealeveleket visszatette a porcelán, félhold alakú kis tartóba. Ahogy lemásoltam a mozdulatait, eszembe jutott, hogy valószínűleg ez a legintenzívebb együttlétem vele. Muszáj lesz félretenni megtépázott idegállapotomat, és jobban megismerni Aureliát. Nem szabad azon aggódnom, hogy esetleg nem vagyok elég szellemes vagy tökéletes; beszélnem kell, és remélnem a legjobbakat. – A gyakornokok is kapnak majd formaruhát? – Hogyne, persze, mindenki kap, függetlenül a feladata nagyságától. Azon a véleményen vagyok, hogy formaruhában az emberek sokkal szorgalmasabban dolgoznak. – Igen, ez szerintem is igaz lehet – helyeseltem. – Magának is lesz egyenruhája? – Nem, nekem nincs szükségem rá. – Szájához emelte a csészét, a gőz az arcvonásai körül lengedezett, majd Aurelia nagyot kortyolt. Igyekeztem nem úgy érezni, hogy valami rosszat mondtam, és szintén kezembe vettem a kényes porceláncsészét – reméltem, hogy nem veszi észre, hogy remegnek az ujjaim. Bár egy nyugodt, meleg ágyra és egy rémálmokat nélkülöző pihenésre lett volna szükségem, arra gondoltam, hogy talán a koffein is jót tesz majd. Még csak most kezdődött a nap, és máris kezdtem érezni a kevés alvás hatását. A forró csészét az ajkamhoz nyomtam, és belekortyoltam; a folyadék végigégette az ajkamat, a nyelvemet és az egész torkomat. Elképzeltem, ahogy égési sérülések keletkeznek a nyelőcsövemen. Úgy tűnt, Aurelia mindezt nem veszi észre. – Mondd csak, hogy érzed magad itt nálunk? Elmosolyodtam, és megköszörültem a torkomat, próbálgatva, hogy leforrázott ajkaim közül vajon kipréselődik-e hang. – Nagyon jól. – Fájt, ahogy a hang kijött. – Ez a hely igazán különleges! Tegnap nagyon jó volt a fényképeken dolgozni. Már várom, hogy kiválogathassam őket. Hány képet szeretne egy-egy emberről? Olyan sok szép… – Egyet. Válassz jól, de mindenkiről csak egyet. Holnap reggel mutasd meg, mire jutottál! – Hogyne. Aurelia közelebbről megszemlélt, mintha egy apró, haj szál vékony repedésről készített röntgenkép lennék. – Meglep, hogy megbízom benned? Becsapós kérdésnek tűnt, nem voltam biztos benne, hogy mit válaszoljak. Pár másodperc után így szóltam: – Örülök, hogy megbízik bennem. Köszönöm. Nem fogom cserbenhagyni! – Ebben a pillanatban Celine rontott be a konyhából, két tálcát egyensúlyozva. Egyet-egyet letett elénk. Mindegyik háromemeletes volt, és finomságokkal volt tele: kaláccsal, teasüteménnyel, édes aprósüteménnyel, keksszel, apró, vékonyra szelt, uborkás, lazacos vagy homáros salátás szendvicsekkel, falatnyi gyümölcstortákkal és sajttorta szeletekkel, mindegyik egy apró műremek volt. Majd rájössz, hogy minél jobban tetszik a munkád, annál nagyobb felelősséget bízok rád – mondta Aurelia. Nyelvét antennaként kinyújtva kiválasztott a felső sorból egy pogácsát, és teástálcája közepére helyezte. – Nem adom elő neked a szokásos „erre és erre emlékeztetsz”
– szentbeszédet. Annyit viszont mondok, hogy oka van annak, hogy miért az én mentoráltam vagy. Szerintem még sokra viszed. Nem vártam, hogy ilyesmit hallok. Erőltettem az agyam, hogy tökéletes választ adjak, de Aurelia nem hagyott rá lehetőséget, hanem folytatta: – Látod azt az erkélyt? – Egy kitüremkedő sarokra mutatott, az ablakok mellett. Elég nagy volt, hogy két ember is elférjen rajta. – Szerintem jó lenne teaidőben délutánonként egy hárfást odaültetni. Mi a véleményed? – Szerintem az embereknek tetszene. – Elképzeltem, hogy milyen lesz, ha megnyit a hotel, és a jól öltözött emberek a hangszer finom hangjait hallgatva kortyolgatnák teájukat; élénkebb lenne. Most a hotel csupán árnyéka annak, ami lehetne. – Talán egy jazz-zenekar koktélidőben – tűnődött Aurelia. – Az is jó lenne. – Mondd, Haven, szerinted miért ünneplünk itt Capone stílusában? Ez megint találós kérdésnek tűnt, és hirtelen azt kívántam, bárcsak tovább olvastam volna a könyvet. Próbaképpen így válaszoltam: – Hogy tőkét kovácsoljunk az ön által birtokolt történelemből. – Ennél sokkal többről van szó. – Ismét hosszan, lassan kortyolt. Megérintettem a csészét, majd visszahúztam a kezem; nem akartam még egyszer megégetni. Ehelyett egyszerűen megvártam, hogy Aurelia folytassa. Ez jó időbe telt. – Minden bűnös dolog manapság ragyogó, nem igaz? – Én… én, azt hiszem, nem tudom. – Nem, szerintem sem kellene tudnod – mondta olyan hangon, amelyben csalódottság csengett. Nem tudtam érdemben válaszolni. Aurelia folytatta. – Üzleti szempontból természetesen a legmesszebbmenőkig kihasználjuk. Elég szerencsések vagyunk, hogy az, ami a birtokunkban van, sok ember számára roppantul vonzó – Capone, a legendák. De igazából azért jönnek ide, hogy közelebb legyenek a veszélyhez. Hogy flörtöljenek vele, hogy közelebb legyenek hozzá, mint amennyire a hétköznapjaikban vannak, hogy másoknak képzeljék magukat, mint amik. – Széttörte a kalácsot, egy kanál málnadzsemet tett rá és aprót harapott bele. Én ugyanezt tettem, mozdulataim csak pár másodperccel maradtak le mögötte. A pogácsa citromízű volt, áfonyával volt töltve, és olyan meleg volt, hogy vattacukorként olvadt el a számban. Ha egyedül vagyok, sokkal gyorsabban tüntetem el. – Olyan ez, mint a vidámparkbeli hullámvasút. Az emberek félnek, ha felülnek rá, de ezért is szeretik. Olyankor felpörögnek – mondtam; szerettem volna, ha érzékeli, hogy értem, amit mond. – Ez kedves! Igen, kicsit olyan, mint a hullámvasút. De ez sötétebb. Te nem is szereted a hullámvasutat, igaz? – Dehogynem, szeretem. Nem szerettem. Egyáltalán nem. Tizenkét évesen ültem rajta először, és bőven elég volt. Valahányszor kanyarodtunk vagy fejjel lefelé mentünk, azt hittem, hogy kizuhanok. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem kell szeretnem. – Van valami elbűvölő abban, ha valami veszélyes vagy hátborzongató van a közeledben. Feloldja a gátlásokat. Szinte izgató is lehet. Bólintottam. De Aurelia átlátott rajtam. – Látom, hogy nem feltétlenül értesz egyet velem. – A kalácsát harapdálta. – Azt hiszem, túl sok évig dolgoztam kórházban. Láttam elég fenegyereket, olyanokat, akik túl sokat kockáztattak, azt gondolták, dacolnak a veszéllyel és bármit megtehetnek – hajthatnak túl gyorsan és okozhatnak balesetet, mindenből kieshetnek, amiből csak ki lehet esni és árthatnak másoknak.
Ez elég volt ahhoz, hogy az ember boldog legyen attól, hogy megment egy életet. Aurelia mérlegelte, amit mondtam. – Értem, mire gondolsz. De ne mondd, hogy néha nem vagy te magad is nyughatatlan. – Nem értem pontosan, mire gondol! – Olyan édes és fiatal vagy, Haven! – Szélesen elmosolyodott, ahogy egy gyerekre szokás, olyan mosollyal, amit a gyerek őszintének gondolhat. – Soha nem emésztett még a kapzsiság, a szenvedély, vagy olyan érzés, hogy valami tiltott dolgot szeretnél tenni, hogy megszerezd, amit akarsz? Belegondoltam. Nem kedveltem az azonnali kielégülést. Az életem úgy alakult, hogy gyakran halasztottam el az élvezetet a kemény munka kedvéért; mindenért megdolgoztam. Jó egyetem, jó élet, jó karrier – fontos ember szerettem volna lenni. Hirtelen nagyon fiatalnak éreztem magam. Aurelia biztosan azt gondolná, hogy ezek naiv és földhözragadt vágyak. – Nem akarsz semmit elérni az életben? Tényleg mindig olyan boldog vagy? – Hangjában olyan hangsúly volt, amit nem tudtam hová tenni, és azt hiszem, nem is érdemeltem meg. Vérem azonban forrt, bár intellektuálisan tudtam, hogy nem illik ilyen dühöt érezni a főnök iránt. – Persze, hogy vágyom bizonyos dolgokra. Olyan sok mindent akarok, hogy létezésem bizonyos részeit feláldozom, hogy megszerezhessem őket. – Ha mindez nem lenne fontos, most nem egy üres hotelben ülnék. Iskolába járnék, lennének barátaim. Suli után plázába járnék vagy focimeccsekre, és nem a jövőmről és mindenféléről ábrándoznék. – Majd rájössz, hogy az erkölcseid csak egy bizonyos pontig visznek el, és időnként jólesik megszabadulni tőlük. – Azt hiszem, ez igaz lehet. – Úgy éreztem, hogy most elég a lehető legkevesebbet mondanom. Ahogy Aurelia kitöltötte második teáját, én megpróbáltam kiinni az én első csészémet. A második korty kevésbé égetett, de lehet, hogy csak elzsibbadt a nyelvem. – Nem lepődnék meg, ha magadban is megtalálnád a veszély iránti minimális vágyat. Ez nagyon emberi dolog. Semmi baj nincs azzal, ha időnként túlságosan közel repülünk a Naphoz. Te nem szeretnéd kipróbálni? Ismertem a görög mitológiát. Hallottam Ikaruszról, akinek viaszból készített szárnyai megolvadtak, amikor túl közel repült a Naphoz, és a tengerbe zuhant. De egyszerűen képtelen voltam megérteni, mit akar tőlem Aurelia. – Én… ööö… bocsánat, azt hiszem, nem értem. – Majd megérted. – Ajka mindentudó mosolyra biggyedt. Mielőtt ismét kérdezhettem volna, a konyhaajtó megint kivágódott, de most nem Celine jött meg. Láttam egy szakácssapkát és formaruhát, és azt kívántam, bárcsak Dante lenne az – mert szükségem lett volna rá. Ehelyett egy olyan férfit pillantottam meg, akiről rögtön tudtam (mert egy jó barát ezt mindig tudja), hogy pontosan Dante ideálja. Elég fiatalnak látszott ahhoz, hogy közénkvalónak tűnjön. Finom, tökéletes bőre volt, de magasabb volt, megtermettebb és szélesebb, mint Dante, és abból, amit láttam, úgy tűnt, hogy borotválja a fejét. Megkövült kifejezés ült az arcán, szeme komoly volt. Hiányzott belőle minden melegség, de úgy mozgott és úgy viselkedett, mint aki a korunkbelieknél sokkal magasabb szinten van. Elérte az asztalunkat, de rám sem nézett, megállt Aureliával szemben, és hozzá intézte szavait. – Mademoiselle, remélem, ízlett a kérése alapján a hagyományos teaidőben felszolgált menü – mondta tisztelettudó hangon. Két kezét összefonta csípőmagasságban, fejét félrehajtva várta a kritikát. – Kérem, szóljon, ha bármiből még többet óhajt. Kikent-kifent volt, ahogy itt mindenki más. Séfköpenyének hosszú ujja alól egy csipetnyi szín kandikált ki, ami odavonzotta a szemem. Odanyúlt, hogy újratöltse Aurelia csészéjét, és így a maga teljességében megnézhettem. Csuklóján ugyanaz a tetoválás volt,
amit már olyan sokszor láttam. Megérezhette, hogy figyelem. Amint befejezte a töltögetést, szembefordult velem. Láttam, hogy köpenyére vörös cérnával az „Etan” nevet hímezték. – Helló, azt hiszem, még nem ismerjük egymást. A nevem Etan D’Amour. – Ejtan-nak ejtette a nevet, és kinyújtotta a kezét, hogy megrázhassam. A tetoválása közben pulzált. Mosolya, most, hogy teljes szélességében ragyogott, titokzatossággal volt tele. – A főszakács vagyok. Örömmel üdvözlöm a Szalonban. – Köszönöm – mondtam. – Nagyon örvendek. Dante barátom magával fog együtt dolgozni. – Alig bírtam elnyomni jókedvemet. Már alig vártam, hogy beszámolhassak róla Danténak. – Igen, így van. Alig várom, hogy a nap folyamán megismerjem. Hagyott nekem friss süteményt, amit ő sütött. – Igen, ez nagyon rá vall. – Máris kedvelem. – Etan visszafordult Aureliához. – A vendégeink általában délután kettő és öt óra között veszik igénybe a teázás lehetőségét, de tudom, hogy ma sűrű napja van, és reggel mindent ellenőrizni akar. Remélem, hogy minden megfelelt az ízlésének. – Remek volt. – Aurelia komolyan bólintott. – Na, és szerinted, Haven? – Mindketten rám néztek. – Nagyon finom volt, és a tálalás is remek. – Szemem gyorsan visszatért az általunk kevéssé megbontott emeletes tálcákhoz. – Köszönöm. Nos, tovább nem is tartom fel. Fejezzék be nyugodtan. Bon appétit, mesdemoiselles. – Kissé meghajolt majd elvonult a konyha irányába. Aurelia hátradőlt a székén, összefonta a karját. – Nagyon kedves és nagyon tehetséges. – Igen, úgy látom. – De hol is tartottunk? Egy szót sem szóltam, csak töltöttem még egy kis teát magamnak; a tealevelek a szűrő aljában gyűltek össze. A kanna még mindig olyan meleg volt, hogy a fogantyúja égette a kezemet. Aurelia most előrehajolt, és egyenesen a szemembe nézett. Összefontam a kezem az ölemben, és kiegyenesedtem. Felkészültem arra, amit mondani fog. – Ha olyasvalaki lennék, aki olvas a tealevelekben – mondta, és az előttem összegyűlt fekete tealevelekre mutatott –, attól tartok, azt látnám, hogy téged itt elevenen falnak fel. – Éreztem, hogy megdermed a szívem. Az állam is leesett. – De nem kell, hogy ez így legyen. Egyáltalán nem. – Elmosolyodott, és asztalkendőjét tökéletes egyenlő szárú háromszöggé hajtogatta, majd felállt az asztaltól. – Nagyon köszönöm, hogy csatlakoztál hozzám. Nagyon várom, hogy láthassam a munkádat. Kilibegett. Addig néztem, amíg el nem tűnt a szemem elől. Majd fejemet nekidöntöttem a szék támlájának, és fellélegeztem. Mindaz, amit mondott, az érthetetlen kérdések… ott visszhangoztak a fejemben. Úgy éreztem, hogy az életem mostantól Aurelia előtti és Aurelia utáni időszakokra osztható fel. Találkozásunk egyetlen előnye az volt, hogy a közösen töltött körülbelül egy óra alatt sikerült megfeledkeznem a szobámban heverő titokzatos könyv különös figyelmeztetéseiről.
8. Mi van azzal a könyvel?
A galéria kellemes búvóhelyet nyújtott számomra, bekapcsoltam a számítógépet és a hatalmas monitort, és felkészültem rá, hogy elveszek a munkában. Végignéztem a fotókat, a Társaságról készültek hibátlanok voltak. Akár azt is megtehettem volna, hogy az arcképek közül csukott szemmel rábökök bármelyikre – így is fantasztikus sorozattal bűvölhettem volna el másnap Aureliát (már ha egyáltalán lehetséges őt elbűvölni). De ez túl egyszerű lett volna, és nem merülhettem volna el benne annyira, amennyire kellett. Úgy döntöttem, a könyvtárban ütök tanyát, és végignézem a történelmi könyveket. Ekkor jelent meg Lance. – Szia, jó reggelt, mi újság? – Meglepettnek tűnt, hogy lát. – Reggeliztél már? Majd’ éhen halok, gondoltam, megnézem a konyhát a… Nem is figyeltem. A kardigánom alján kilógott egy szál, kihúztam és az ujjam köré csavartam. Ha nem vigyázok, a végén még felfejtem az egészet. Nem bírtam magammal és megkérdeztem: – Szia! Na, mi van azzal a könyvvel? – Idegenül csengett a fülemnek, de úgy tűnt, Lance nem hallja. – Jó könyv, mi? Sejtettem, hogy tetszeni fog. Van még egy. – Végignézett a hosszú asztalon, melyen könyvek sorakoztak. – Tartasz már a páncéltermes résznél? – Igen. Nem. Nem arról a könyvről beszélek. A másikról – suttogtam. Nem tudom, miért suttogtam – úgy éreztem, ha túlságosan hangosan mondom ki, akkor biztosan valódi lesz. – Ezt meg hogy érted? – Ígérd meg, hogy nem szórakozol velem! – Mi? Miről beszélsz? – Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Kutatóan néztem rá, hátha mindjárt kitör belőle a nevetés, de ennek semmi jele nem volt. – Felejtsd el! – Megráztam a fejem. – Talán a Társaság egyik tagja volt, vagy valami furcsa… – Mi? – Felejtsd el! – Egy pillanatig gondolkoztam. – Ez őrültség, de megmutatnád még egyszer, hol találtad azt a könyvet, amire rá volt írva a nevem? – Aha, persze – mondta Lance zavartan. Intett, hogy kerüljem meg az asztalt. – Már majdnem az összes dobozt kipakoltam, de ennek a doboznak a tetején volt. Nézd csak meg! – Kösz. – Megálltam a doboz fölött, és lenéztem, mintha kút lenne, amely bármelyik pillanatban pénzdarabokat lövellhetne felém. Majd letérdeltem, és elkezdtem átnézni: csak történelmi könyveket találtam, régi klasszikusokat. Nem is tudom, mire számítottam. Lance befejezte a pakolást, de biztos meghallotta, hogy már nem matatok tovább. Rájöttem, hogy a szemüvege mögül engem figyel. – Jól vagy? – kérdezte végül. – Furán viselkedsz. – Igen, tudom. – mondtam. – Bocs. Azért köszi. – Nem ez volt a legmeggyőzőbb alakításom. El akartam volna mondani neki az ijesztő fenyegetéseket. Legszívesebben
hagytam volna, hogy kibukjanak belőlem. Talán kevésbé tűnnek ijesztőnek, ha hangosan kimondom őket. De úgy tűnt, hogy még nem lehet. – Még egyszer kösz. – Szívesen. – Vállat vont, és visszatért a munkájához. Ahogy én is. Visszamentem a galériába, hajamat szoros lófarokba fogtam – ez mindig annak a jele, hogy munkához látok –, és úgy döntöttem, nem lépek ki innen, amíg nem végzek a feladatommal. Hamarosan végignéztem és kiválogattam a Társaság fotóit, és nyolcszor tízes méretben kinyomtattam őket a fényes papírra, amit a nyomtatóba töltöttem. A szükségesnél többet időztem el Lucian képeinél. A kedvencem az lett, amelyiken felém jön a végén. Talán túl sokat láttam bele, de tetszett a mozgása. És tetszett a kioldott nyakkendője is. Arra gondoltam, hogy kinyomtatok magamnak egy példányt belőle. De szörnyű lenne, ha valaki rájönne, hogy ott van a képe a szobámban. Olyan lenne, mintha kivágtam volna egy újságból, és a szekrényem belsejére ragasztottam volna. Leálltam és kényszerítettem magam arra, hogy ismét összpontosítsak. Délután közepe volt, éppen eltüntettem Dante alig látható mitesszerét, amikor halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Bármilyen halk is volt, felugrottam a székből és felkiáltottam. Az ajtóban Lance jelent meg, feltartott kézzel, megadóan. Egyik kezében egy fehér, LH monogramos papírzacskót tartott. – Ne haragudj! – mondta. – Nem, bocs, te ne haragudj! – Megigazítottam a lófarkamat, kihúztam pár kósza tincset az arcomból, és nagy levegőt vettem. – Ma egy kicsit ijedős vagyok. Mi újság? Dante készített nekünk szendvicseket. – Átadta a zacskót. – Ez kedves tőle. – Belekukkantottam. – Egy szép napon csodás anyuka lesz belőle! Hogy alakult a napja a főnökkel? – Nem tudom. Csak egy pillanatra ugrott be. El akart jönni megnézni, mi van veled, de aztán nem mert, félt, hogy mikor érne vissza. – Igen, gyakran kinevet, de ő is ugyanannyira be tud parázni bármi miatt. Csak általában sokkal jobban titkolja, mint én. Lance bólintott, zsebre dugott kézzel nekidőlt az ajtónak. Egy pillanatra elnézett, majd vissza rám, majd megint el. Végül így szólt: – Ööö, kérnék tőled egy szívességet. – Oké, tessék csak! – Megfordítottam a széket, hogy szembenézzek vele. – Mit tehetek érted? Nagy levegőt vett, hogy kimondja. – Nem tudom, hogy tegnap észrevetted-e a képeken… De van egy ronda sebhelyem itt. – Megérintette a szemüvege alatt levő heget a jobb oldalon. – Ó. Nem. Vagyis elég kicsi, alig észrevehető. Újra zsebre dugta a kezét, megint nem nézett rám. – Arra gondoltam, ha nem túl nagy munka, akkor szerinted lehetne-e… Van a gépeden Photoshop, ugye? – Igen, van. – fejeztem be helyette a gondolatot. – És megcsinálom. Ha ezt akarod. Hátulról beletúrt a hajába, ahogy korábban is; érezhető volt a megkönnyebbülése. – Szuper lenne, ha ki tudnád szedni. Nagyon zavar. – Felpillantott. – Kösz. – Szívesen. Megértelek – mondtam komoly hangon. Eltűnődtem, vajon meséljek-e neki a saját sebhelyemről, de nem voltam benne biztos. Talán majd egyszer. – Kösz. Nagyra értékelem – mondta újra. – Én ööö… – az ajtóra mutatott – hagylak tovább dolgozni. Amint elment, megnyitottam a képeit. Ahogy gyanítottam, azok lettek a legjobbak, amelyeken nem volt rajta szemüveg. Voltak olyan szögei az arcának, amelyeket a hétköznapi életben nem lehetett látni; éles vonalak futottak az álla mentén. Sutasága nem
tükröződött a képeken. És mély, csokoládébarna szemének apró hunyorgása, ahogy erőlködve próbált a gép felé nézni, ahol én álltam, aggódónak és komolynak mutatta, szinte védelmezőnek. Úgy döntöttem, azok a legjobb képek, amelyeken a szemüvege a gallérjába van beakasztva. Sokkal jobb volt, amikor nem árnyékolta be az arcát. Miután kiválasztottam a legjobbat, ráközelítettem a célpontra és kinagyítottam a sebet a képernyőn, hogy jobban megnézhessem. Eltűnődtem, hol szerezhette. Olyasmi volt, mint az enyém, egyfajta égésnyom, de az övé sokkal világosabb és egyetlen csík, nem egy ronda trió. Az ember nem mindig azt gondolja, hogy neki a legrosszabb? De ez a seb Lance arcán volt, és bár takarta a szemüveg, biztos, hogy mindig érezte a meglétét. Megérintettem az arcomon a vágást. Lance nagyon udvarias volt, hogy nem kérdezett rá. Megértettem, miért. Pár kopogás az ajtón ismét megijesztett. De most a szívem legalább nem hagyott ki, ahogy az előbb. Ez már haladás. – Valakit nagyon-nagyon jól karban tartanak – kiáltottam ki, háttal az ajtónak, miközben a kezem gyorsan kattintgatott az egérrel, hogy lekicsinyítsem a képernyőn levő képet – nem akartam, hogy Lance lássa, hogy ilyen közelről megszemléltem a sebét. – És, mit kéne még kijavítanom? – Egyvalamit biztosan: a modoromat. Rám férne egy teljes karbantartás. Ez nem Lance hangja. Megpördültem a székben. Lucian állt az ajtóban. Ismét a szigorú öltönyben, szorosra kötött nyakkendőben. – Szia… Helló – nyögtem ki, és képtelen voltam elrejteni meglepetésemet. – Bocs, hogy zavarok. – beljebb lépett. – De azt hiszem. .. De azt hiszem – nem, tudom – hogy tartozom egy bocsánatkéréssel. – Letérdelt elém. Pézsma- és cédrusillata körüllengett. – Miért? Nem tudom, mire célzói. – Próbáltam hűvösnek tűnni. – Tegnap este… – Elhallgatott; komolynak tűnt. – Az történt, hogy, akadt némi elintéznivalóm, ami lefoglalta az időmet. Nagyon sajnálom. – Szürke szeme magához vonzott, elkapott, és nem eresztett. – Ó, nem nagy ügy – vontam vállat. – Azt hiszem, az adósod vagyok. Nem láttam értelmét, hogy vitatkozzam vele. – Nem szoktam másokkal vitába szállni. Elmosolyodott. – Ezt örömmel hallom. – Tekintete az íróasztalomra tévedt, a fotóhalomra, amit már kinyomtattam. Felállt, átnyúlt fölöttem, és megfogta. – Még nem végeztem. – Felugrottam, hogy megpróbáljam visszaszerezni a paksamétát, de ő eltartotta magától. – Az enyémet megcsináltad már? Nem kellene jóváhagynom? – Azt gondoltam, hogy az alkotói ellenőrzés jogomban áll – mondtam, meglehetősen tréfás hangon. – Valóban? Nos, hadd lássam! – Nekidőlt az asztalnak, felém fordult. Dante fotója volt legfelül. Feltartotta, és megnézte. – Jó! – Kösz. – Zavarban voltam. És csak rosszabb lett: az ő fotója következett. – Itt is van! – Közelebb emelte, és állát a kezére támasztotta. Biztosan meglepte, hogy lefotóztam akkor, amikor felém jött. – Jó kis dilemma! – szólalt meg. Elsápadtam. – Hogyan lehet úgy bókolni a fotósnak, hogy ne tűnjek rettentően hiúnak? – Azt hiszem, pontosan így! – Elmosolyodtam, és önkéntelenül elkaptam a tekintetemet. – Örülök, hogy tetszik! Átlapozta a többi fényképet, egyesével, végignézte a Társaság tagjait, majd a paksamétát az asztalra tette. – Úgy látom, értesz ahhoz, amit csinálsz.
– Ez csak a látszat. Jó alanyokat választok, akik elvégzik helyettem a munka nagy részét. Lucian eléggé közel jött hozzám, szinte éreztem a leheletét. – A stratégiád abszolút működik. Vagy működik, vagy tényleg tehetséges vagy. – Köszönöm. Hát igen, nehéz eldönteni. – Nem voltam egészen biztos benne, hogy mihez kezdjek a bókokkal, ezért a legegyszerűbbnek az tűnt, ha elütöm őket valami tréfával. Lucian nézett, vizsgálta az arcomat – remélhetőleg nem azt a ronda karmolást. Figyelemelterelésként tovább beszéltem: – Tetszik, ahogy az emberek átalakulnak, amikor a fényképezőgép lencséjén keresztül nézem őket, vagy később, amikor ránézek egy elkészült képre, ami valamivel többet mutat, mint a személyiség felszíne. – Szóval röntgenszemed van? Tudtam, hogy valami nem stimmel veled! Zavartan megráztam a fejem. – Nem, úgy értem… – Felvettem Dante fotóját, és szinte ízekre szedtem a tekintetemmel. – Néha úgy érzem, hogy a fotón az ember lelke is látszik. Ha egy pillanatra nem figyelnek oda, akkor látod. Elvette a paksamétából a saját képét, és felemelte. – Az enyémet elcsípted? A fotóról a tökéletes, aranyszínű arcára néztem, majd újra a képre. – Még nem tudom. – Még semmit nem tudtam róla, de mindent tudni akartam. Minden egyes pillanatot vele akartam tölteni. És azt akartam, hogy ez a pulzálás az ereimben soha ne múljon el. – Értem. – Lucian elgondolkozva bólintott. – Akkor mára ennyi. Azt hiszem, holnap este muszáj lesz együtt vacsoráznunk. – Vacsorázni? – Más módját nem látom. Péntek este? – Úgy nézett rám, azzal a tekintettel, aminek a rabja lettem. – Persze. Vagyis persze, igen. – A saját dübörgő szívemtől alig hallottam a hangomat. – Akkor pénteken. – Felállt. – Pénteken – ismételtem, bár még nem fogtam fel teljesen. Lucian elmosolyodott. – És légy óvatos, rendben? – Felém hajolt, és forró ajka rátalált az arcomon a sebre. Még azután is éreztem csókjának forróságát az arcomon, hogy kilépett a szobából. Döbbenetes módon, meglepetésvendégem távozása után megújult hatékonysággal láttam munkához. Valószínűleg az adrenalinbomba utóhatásának volt köszönhető. Villámgyorsan elkészültem Lance fotójának retusálásával, és kiválasztottam a saját fotómat, azt, amelyiket akkor készítettem, amikor Lucian aznap megzavart. Némi Photoshop segítségével a sebhelyek, melyek kikandikáltak a felső alól, eltűntek. Csak amikor már az alagsorban voltam, akkor jutott eszembe, hogy nem is akarok a szobámba menni. Irányt változtattam és bekopogtam Lance ajtaján. Kinyitotta. – Szia, mi újság? – Szia. Gondoltam, megnézem, visszajött-e már Dante. – A hangom némileg remegett. – Azt hiszem, még nem – mondta Lance. – Ma nagyon keményen megdolgoztatják. – Lance ágyán egy nyitott könyv hevert, fejjel lefelé, mellette egy fekete-fehér, Chicagót ábrázoló levelezőlap. – Igen. Lassan elfogyott a mondanivalóm, de képtelen voltam elmenni és szembenézni saját, különös könyvemmel. – Hé, nem megyünk el valahová? Úgy értem, hogy én is olvasni akartam; áthozhatnád a könyvedet; olyan lenne, mint a napköziben… Vagy valami
olyasmi. – Furán szólt a hangom, még magamhoz képest is, de nem mondhattam azt neki, hogy félek egyedül a szobámban. – Dehogynem – mondta. – A te szobád szebb, mint a miénk. Talán nagyobb rend is van. – Kitámasztotta lábával az ajtót, és hátranyúlt az ágyhoz a könyvéért. – Én magam drasztikusan csökkentem a rendességi rátát a szobánkban. – Én sem vagyok valami nagy rendrakó. Otthon érzed majd magad – mondtam. Kinyitottam az ajtót, de megálltam. – És még be se vetettem az ágyamat. Ez rémes. Bocsi! – Én évek óta nem vetettem be az ágyamat. – Na jó, akkor… – Elrendeztem a lepedőt, a matrac alá tűrtem és megigazítottam a párnát és a dunyhát. Lance megszemlélte a szobát, talán összehasonlította a sajátjukkal. – Tudod, mi kellene ide? – kérdezte. – Ablakok. – Aha. És egy tévé. – Az tuti. – Tök olyan, mintha egy valóságshow-ban lennénk, ahol nem nézhetünk tévét, mert azt a nézők tök unalmasnak találnák. Összeszedtem háziasszonyi tudásomat. – így már jobb – mondtam a frissen bevetett ágyra. Felvettem az összegyűrt ruhát, amit ma reggel lehajítottam öltözködéskor, összehajtogattam, majd betettem a felső fiókba. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg nem szeretném, ha csak úgy ott heverne elöl a könyvem, de egy gyors ellenőrzés után rájöttem, hogy bármilyen furcsa is, sehol nincs. – Kérdés: hol dolgozott Capone, amikor börtönben volt? – kérdezte Lance. – Tudom – a mosodában. – Helyes – mondta. – Kérdés: mi mégis hol mossunk? – Na, most megfogtál! Valahol idelent van a mosókonyha. – Aha, ennyit én is tudok. Meg kellene, hogy keressük. – Jól hangzik. – Lerúgtam a cipőmet, és leültem, majd magam alá húztam a lábamat. Lance ugyanezt csinálta az ágy másik végében. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg; csendben olvastunk, és jó volt így. Megkönnyebbülést jelentett, hogy itt van velem. Úgy egy óra múlva két vidám koppanás hallatszott az ajtón. – Szobaszolgálat! – kiáltott kintről Dante. Lance odanyúlt, és kinyitotta az ajtót. Egy ezüst zsúrkocsi gurult be a szobába, mögötte Dante vigyorgott; a kocsin hófehér abrosz, ezüst félgömbbel letakart tányérok és vízzel teli borospoharak voltak. – Abszolút nem akar megkedvelni, és nem érti, miért is kedvel, de kedvel – elemezte Dante. Mivel képtelen voltam magamban tartani, fájdalmas részletességgel elmeséltem találkozásomat Luciánnel. – Ne vedd sértésnek, de szerintem beleszeretett az agyadba, érted? – Minden lány álma, hogy ezt hallja – dobtam vissza a labdát. – Nem értem, miért vonzódsz hozzá – mondta Lance vállvonogatva. Amikor belegondoltam, nem akartam elhinni, hogy pasiügyekről beszélgetek egy olyan sráccal, akit alig ismerek, és eddig csak az európai történelem órákon találkoztunk. Dante úgy hintázott a székén, mint egy gyerek. – Beszélhetek magamról? – kérdezte és fel-le húzogatta a szemöldökét. Valami jóról lehet szó. – Mintha meg kéne kérdezned! – mondtam. – Szóval, a főnököm… – Etan – vágtam közbe, égtem a kíváncsiságtól. – Jó pasi? – kérdezte Lance. – Szuperdögös pasi! – áradozott Dante. – Annyira tudtam, hogy az eseted! – Megböktem a villámmal. – Mindenkinek az esete, főleg a tiéd. Szereted a titokzatosságot.
– Ez igaz. – És az izmokat – tettem hozzá. – Igen. Ha már itt tartunk… – Dante az órájára pillantott. – Óóó, mennem kell! Néhány fogást tesztelünk a Páncélteremhez ma estére. Etannek elég sok ötlete van. Igazi, nagy látomások! – Komolyan, még mindig dolgozol? – kérdeztem. Dante elkezdte felpakolni a tányérokat a zsúrkocsira. – Azt hiszem, annyit fogok túlórázni, amennyit csak lehet, ha értitek, mire célzok. – Kacsintott. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, és Dante kedvesen megígérte, hogy szemmel tartja Raphaellát Lance miatt, Luciant pedig miattam. Átvettem a pizsamámat, és lefekvéshez készülődtem. Nagy terveim voltak: talán képes vagyok rémálmok nélkül aludni néhány órát. De ahogy betakaróztam, eltűnődtem: hol lehet az a könyv? Valahogy rosszabb volt nem tudni, hogy hol van. Kikászálódtam az ágyból, és végigkutattam a szobát, még olyan helyeket is, ahol biztosan tudtam, hogy nem hagytam ott. Megnéztem a fiókos szekrényben, az íróasztal fiókjában, az éjjeliszekrényen, a hátizsákomban, a szennyeskosárban, sőt, abszurd módon még a zuhanyzóban is. Semmi. Letörten huppantam az ágyra, és egyenesen előrebámultam: a szekrény. Meghúztam a zsinórt az éjjeli lámpához. A zsinór a kezemben maradt. Remek. Nem mintha nagy szükségem lenne rá. A keskeny tér majdnem üres volt. Kiszedtem a táskát, és a fekete bőrkötéses könyv ott volt a szekrény alján. Megragadtam és visszatuszkoltam a táskát a sarokba. Aúúú! Kezem valami keménynek és fémesnek ütközött. Letettem a könyvet, és végigtapogattam a kifakult, csomózott szőnyeget a szekrény alján. Semmi, semmi, semmi – aztán a tenyerem megint hozzáért ehhez a valamihez. Fémilleszték volt, egy zsanér, olyan harminc centi hosszú és csak pár centi magas. Végigtapogattam, és megfogtam a végénél. Volt ott egy pici rés, nem vastagabb, mint egy kartondarab. Nagy nehezen aládugtam az egyik körmömet. A tábla egy reccsenéssel felnyílt, mint egy állkapocs. Elég nagy volt, hogy egy ember átférjen rajta. Nem akartam teljesen kinyitni, úgysem láttam le az üreg aljáig, hiszen lámpa nélkül meg sem tudtam volna saccolni, hogy milyen mély. Elegem volt. Visszacsuktam a táblát, a tetejére tettem a táskámat, becsuktam a szekrényajtót és elhátráltam tőle. Nagyon nem tetszett ez az egész. A karosszéket az ajtókilincs alá csúsztattam. Primitív, igen, de ez legalább egy kicsit megnyugtatott. Azonban lelki nyugalmam elillant, amint ismét kinyitottam a könyvet. Újabb írás fogadott. Újabb teli oldal. Nagy levegőt vettem, és olvasni kezdtem. Bízom benne, hogy megtalálod az utat. Majd rájössz, hogy semmi jó nem származik abból, ha eltitkolsz dolgokat, és úgy teszel, mintha ott sem lennének; ez a testeden lévő jelekre is igaz. (Nevezheted őssebhelyeknek, de ez csak azért van, mert nem vagy tisztában a pontos jelentésükkel.) Majd megtanulod megszegni a szabályokat: az életed múlik rajta. Kitanulod a bűn művészetét, olyan helyekre jutsz be, ahová mások nem szeretnék, hogy bejuss. Belső erőt szerzel – sokkal többet, mint amennyiről valaha is tudtál –, és fizikai erőt is. Nem lesz egyszerű, de mindenképpen szükségszerű lesz. Most kiképzésen veszel részt. Első és legfontosabb az, hogy nekem tartozol felelőséggel, ezeknek a szavaknak. Ne kérdezd, hogy honnan származnak az utasítások. Csak akkor kapsz válaszokat, amikor itt a megfelelő idő. Meglátod majd, hogy célod itt nagyobb, mint azt elképzelni tudod. Bízz ezekben a szavakban, bízz önmagodban, és nem tévedhetsz!
Egy pillanatra megálltam. A bizalom szót nehéz lenyelni, mert manipulatív. Ez a könyv, amely olyan nagy hatalmat igyekszik gyakorolni fölöttem, azzal kezdődött, hogy elmondta, az életem veszélyben van, és hogy hallgatnom kell – ez elég sok. A könyv és én meglehetősen ingoványos talajra tévedtünk. Miért legyek biztos a jó szándékában? Honnan tudjam, hogy nem akar-e veszélybe sodorni? Minél többet gondolkoztam ezen, annál dühösebb lettem. A könyv csapdába ejtett. Továbbolvastam. Természetesen mindebben kételkedni fogsz. A te gondolkodásod nagyon is elemző elmére vall. Azon tűnődsz, hogy miért is kövesd a leírtakat. Bátorság, szárnyas lény! Ez meg mit jelentsen? Olyan sok minden van, amit nem tudsz, ezekre neked kell rájönnöd. Ebben a könyvben minden gondolatnak létezik racionális magyarázata. Emlékezz: soha ne feledkezz meg önmagodról, bármit is mondanak neked! Szóval felismerte szkepticizmusomat, de a rejtvényre újabb rejtvénnyel válaszolt. Ennél azért többre számítottam. Arra, hogy bizonyságot kapok tőle. De az írás folytatódott: A holnapi feladatod: reggel felejts el minden más munkát, és nézz körül, keress valamit, ami jó lehel menedéknek! Egy napon az életed múlhat ezen. Halmozz fel ételt, fegyvert, gyógyszereket és. mindent, amivel az érzékszerveidet kifinomultabbá teheted! Este keresd a következő utasításaimat! Továbbra se említs másoknak! Nem lehet tudni, hogy kiben bízhatsz. Egy utolsó figyelmeztetés: a nyakláncodnak mélyebb jelentése van. Meghatároz téged, és egyedi. Fontos, hogy mindig veled legyen! Óvd, és mindig emlékeztessen arra, hogy milyen erős vagy! Továbblapoztam, de ennyi volt. A földre ejtettem a könyvet. Remegő kezem az éjjeli-szekrényt érintette, az aranyláncot keresve. Harmadjára sikerült csak bekapcsolni a kis kapcsot a nyakamon, de amint sikerült, megfogadtam, hogy mindig hordani fogom. Keményen a mellkasomnak nyomtam, és éreztem, hogy a szívem vadul ver alatta. Égve hagytam a lámpát, és a Chicago történelmét feldolgozó könyv után nyúltam. Addig olvastam, amíg le nem csukódott a szemem. Az órák rémálmok és sérülések nélkül múltak, de az álmom nem volt békés.
9. Egyáltalán nem így képzeltem el a Paradisót
Az ébresztőóra hangja reggel hétkor az agyamba vágott. Megdöbbentem azon, hogy egyáltalán képes voltam aludni. Azt gondoltam volna, hogy a tegnap este után jó úton haladok afelé, hogy igazi, álmatlanságban szenvedő ember legyek. De úgy tűnt, hogy az érzelmi és fizikai kimerültség kiütött, és még a rettegésem sem volt képes tovább ébren tartani. Most, hogy reggel volt, azt reméltem, hogy az éjszaka olvasottak kevésbé tűnnek súlyosnak. A földön fekvő könyvért nyúltam. Megkönnyebbülésemre nem volt benne új szöveg. Lezuhanyoztam, napok óta először megmostam a hajam, és még nedvesen összefogtam. Az arcomon a sebhely már csak egy alig látható, rózsaszín csík volt. Csak akkor jutott eszembe, hogy a könyv „felejts el minden más munkát” mondata éppen erre utalhatott, amikor már leültem Aurelia irodájában. Ez nevetséges. El sem tudtam képzelni, hogyan vonhatnám ki magam bármiből is, ami Aureliával kapcsolatos. Aurelia egyesével átnézte a kiválogatott képeimet, és mindegyiknél megállt – főleg a saját fotójánál. Olyan képet választottam róla, amelyen némi sebezhetőség látszott rajta. Ahelyett, hogy szigorúan a lencsébe nézett volna, úgy helyezkedett el, hogy álla az egyik vállán nyugodott, fejét félrehajtotta. A beállítás szinte lusta volt. Tekintete balközépről indult. Azt a benyomást keltette, hogy egy kicsit kevésbé visszafogott, mint szokott lenni. Egy pillanatra felnézett a fotóról, egyenesen rám, amit pozitív jelként érzékeltem. Csak akkor mutatott újabb reakciót, amikor az én fényképemhez ért, amely a paksaméta legalján volt; egyetlen egyet bólintott. Majd visszaadta a képeket. – Találsz egy kontaktot a galéria irodájában ahhoz az ügynökséghez, amely majd kinyomtatja és bekeretezi a képeket. Már tudják, mi a dolguk. E-mailezd el nekik a fájlokat, beszéld meg velük a szállítást és a képek kihelyezését! Hétfőre meglegyen! – Természetesen. – Azután keresd meg Luciant. Egy feladatot fog rád bízni. Az idegeim táncba kezdtek; nem tudtam eldönteni, vajon Aurelia látja-e. – Hogyne. – Próbáltam a legszakszerűbb, legnyugodtabb hangomon megszólalni. – Máris megyek. – Az ajtó felé léptem. – És… Haven? Megfordultam. – Nagyon szépen dolgoztál. – Köszönöm. – A dicséret váratlanul ért. – Szeretném, ha magaddal vinnéd a gépet, és esténként fotóznál a Páncélteremben. – Ajkain mindentudó mosoly jelent meg. – Úgy tűnik, már megismerkedtél az ottani élettel. Elhagytam az irodáját, és azon tűnődtem, hogy mit hallott első részeg estémről. Azt gondoltam, mindegy, mivel megbízott egy újabb feladattal. Lance a galériába vezető ajtó előtt járkált fel-alá. – Szia – mondta, amikor meglátta, hogy hozzálépdelek az előcsarnok felől. – Szia, te meg mit keresel itt?
– Elvileg Luciant várom. Azt hiszem, ma te meg én együtt dolgozunk… – Igen. Tudod, mi lesz a feladatunk? – Nem, mert… – lehalkította a hangját és körbenézett – mi baja ennek a pasinak? Olyan kiszámíthatatlan! Tíz egész percet töltöttem vele egész héten, erre azt mondja, hogy várjam itt nyolc órakor, és – megnézte az óráját – most kilenc óra van. Én ezt nem értem! Vállat vontam. – Talán csak sok a dolga. – Eléggé bosszantó, amikor nem tudod, hogy mit kéne csinálnod. Neked nincs olyan érzésed, hogy zavarosan mennek itt a dolgok? – De van. Node mit tudunk mi egy hotel igazgatásáról, nem? – Igazad van. – Hé – mondta Lance –, tudtad, hogy Dante hajnali négykor jött haza? – Komolyan? – Ja! El sem akartam hinni! – Biztos szívesen dumált volna veled. – Igen, megpróbált. Sok energiája van, de egyszerűen visszaaludtam. Mikor reggel felkeltem, totálisan ki volt ütve. – Akkor nincs reggelink, mi? – Bizony! Éhen halok! Megnéztem az órámat. – Talán van egy kis időnk… Majdnem minden szekrényt kinyitottunk, végignéztük a kamra minden egyes polcát, alaposan átkutattuk a szalon konyháját, és végül egy doboz Lucky Charms-szal kellett beérnünk, amelyet Lance egy olyan polcról emelt le, amit én nem értem el. – Otthon ilyet soha nem ehetek – mondta. – Én sem. Túl cukros, ugye? – Igen. – Csalódottnak tűnt. – A szüléink nem tudják, hogy mi vagyunk az egyetlenek a suliban, akik nem isznak és nem füveznek? Akkor hadd együnk egy kis Lucky Charms-t! – Nevetett magán, és én is. Kitettem két tálkát; mindkettőt teletöltötte. – Nekem mondod? Tetszik az éned vad oldala, Lance! Ki hitte volna, hogy egy lázadó lakozik benned! – Minden hatalmas, éttermi méretű volt. Töltöttem a tejesdobozból mindkét tálkába, és visszatettem a dobozt a hűtőbe. Lance leült egy székre a faborításos pult mellett. Megkóstoltam egy kanálnyit. – Ez finom! Lance kanalazta a mályvacukros ételt, és eltűnődött. – Rájöttél már, hogy kitől kaphattad azt a könyvet? – kérdezte könnyedén, nem is nézve rám. – Nem – mondtam, és reméltem, hogy nem veszi észre a hangom remegését. – Agyaltam rajta, de nem nagy cucc. – Kétségbeesetten próbáltam témát váltani. Letette a kanalát, az asztalra tette a kezét, és szigorúan nézett rám. Suttogássá halkította a hangját, szeme végigpásztázta a helyiséget, szinte várva, hogy valaki előbukkanhat. – Nem tudom, van valami… valami… nem stimmel ezzel a hellyel. – Kutatóan az arcomba nézett, helyeslést várva. Biztos vagyok benne, hogy megtalálta, amit keresett. – Talán csak az, hogy olyan üres. Talán pár hét múlva, ha már mindenhol emberek lesznek, normális lesz, de te nem érzed azt, hogy valami nem okés itt? – Ismét a müzlijére összpontosított, felkapta a kanalát. – Lehet, hogy nevetséges, amit mondok. – Láttam, hogy eltűnődött, nem ment-e túlságosan messzire az érzései kifejezésében. – Nem, egyáltalán nem nevetséges. – Próbáltam olyan könnyednek és lazának tűnni, amennyire lehetett, de amit Lance mondott, reménnyel töltött el. Legalább még valaki nyitott szemmel jár itt. Bár nem mondhattam el neki mindent, mégis kevésbé éreztem magányosnak magam.
Mivel még mindig fogalmunk nem volt róla, mit csináljunk, Lance elment megkeresni Luciant, amíg én befejeztem az Aurelia adta feladatomat, és napok óta először, ellenőriztem az e-mailjeimet. Joannek akartam írni. Rákattintottam a postaládámra, és átnéztem a legutóbbi hírleveleket, amik a korábban feliratkozott egyetemről jöttek – a Northwesternről, a Chicagói Egyetemről, a Princetonról, a Harvardról, a Yale-ről, és így tovább. Érkeztek hírek a gyerekosztály betegeitől is a kórházból, gyorsan válaszoltam nekik. Joantől elég sok üzenet érkezett, nem gondoltam, hogy lesz időm elolvasni őket. Megnyitottam egy új üzenetet, és ezt írtam: Szia, Joan! Végre meg tudtam nézni az e-mailjeimet, és annyit akarok mondani, hogy itt minden rendben megy. Megráztam a fejem. Nagy lódítás. Sok feladatot kapunk, de sokat is tanulunk. Dante üdvözöl. Remek, hogy ő is itt van. A másik gyakornok, Lance is nagyon jó fej. A főnököm pedig… Mit írjak? Ő a leginkább zavarba ejtő nő, akit ismerek, és úgy tűnik, valamiért nem kedvel? Egy okos üzletasszony és gyönyörű is, a maga szappanoperai módján. Ez tetszene Joannek, imádja a szappanoperákat. Minden nap felveszi őket, és esténként megnézzük. Vagyis inkább ő nézi meg, én pedig ugyanabban a szobában írom a leckémet, és időnként vele együtt óóózok és ááázok, ahogy a cselekmény alakul. Remélem, hogy jól alakulnak a dolgok a kórházban – mindenkit üdvözlök, és kérlek, mondd nekik, hogy nagyon hiányoznak. Szeretlek: Haven. Megnyomtam a küldés gombot. Csak pár napja vagyunk itt, de egy örökkévalóságnak tűnik. A Lexington Hotel furcsa módon el van vágva a világ többi részétől. Talán azért, mert annyira más, mint az, amit megszoktunk. Figyeltem, ahogy kullognak a percek, és azon tűnődtem, hogy elszökjek-e, hogy végrehajtsam a könyv által rám bízott feladatot, amikor Lance visszajött Luciannel. Mindhárman a galériában gyűltünk össze. A hely még mindig majdnem teljesen üres volt – csak néhány portré és álmodozós tájkép lógott a falakon. A bejárat melletti emelvényen egy üvegkockában egy Tommy-puskát helyeztek el tegnap óta. – Állítólag Caponéé volt – mondta Lucian, mikor meglátta, hogy közelebb hajolok. Az biztos, hogy ennél közelebb még nem kerültem fegyverhez. – Meg van töltve? – kérdeztem. – Attól függ, ki kérdi – szólt Lucian játékos válasza, mielőtt továbbvitt volna minket. Amikor elértünk a galéria hátsó faláig, megálltunk; olyan volt, mint egy kifestőkönyv befejezetlen oldala – egy nagyon zord és hátborzongató kifestőkönyvé. A falon egy hatalmas falfestmény terpeszkedett, részben megfestve, de teljes mértékben megrajzolva; egyfajta triptichon volt, három egymás melletti táblával. Ezt a területet néhány nappal korábban már láttuk, és akkor a fal teljes üres volt, kivéve néhány ceruzaskiccet és egy papírlapot, amelyen az elkészült tervek voltak. Ez szó szerint szinte egyetlen éjszaka alatt készülhetett el. Lucian szólalt meg mögülünk; hagyta, hogy tanulmányozzuk a hatalmas alkotást. – Sajnos, bizonyos kellemetlen körülmények miatt művészünk nem tudta befejezni ezt a falfestményt, amelyre külön ajánlatot tettünk neki. A megoldás nem ideális, de mivel meglehetősen kevés az idő, és a feladat részletezős része már készen van, azt akarjuk, hogy ti ketten fejezzétek be a képet! Mindketten felkaptuk a fejünket. – Tudom, hogy úgy látszik, nagyon sok az üres tér, de ha jobban megnézitek, rájöttök, hogy ez tulajdonképpen háttérmunka. – Végigmutatott a kép szélein és az alakok között. Igaza volt: az embereket és a kulcsfontosságú jeleneteket megfestették, de a háttérbeli tájat
– amely úgy tűnt, nagyjából fekete és szürke lesz, helyenként pedig vörös és narancsszínű – csupán elkezdték, és hatalmas, üres fehér területek vártak még kiszínezésre. – A szükséges anyagok a szekrényben vannak. – rámutatott. – Szerintem egyszerűbb lesz, mint gondoljátok. Higgyétek el! De az is igaz, hogy elég kemény munka. – Biztatóan ránk mosolygott. – Most itt hagylak titeket, de ha kérdésetek merülne fel… – Elhallgatott. Tekintete egy pillanatig az enyémbe mélyedt, elöntött a pír. Lucian, háta mögött összefont karokkal, visszhangzó léptekkel átsétált a galérián, és kilépett az ajtón. – Hát, ez érdekes lesz. – Lance végignézte a falfestményt. – Milyen voltál rajzból? – kérdeztem. – A művészettörténet és – elmélet jobban megy, mint a gyakorlat. – Nos, ha összekutyuljuk, majd azt mondjuk, ilyen az absztrakt művészet. Szinte egy örökkévalóságig nem szóltunk egy szót sem. Tekintetünk fel-le járt a festményen, amely majdnem az egész falat elfoglalta, kivéve alul és felül egy csíkot. Becslésem szerint legalább 2,5 méter magas és 7 méter széles lehet. A triptichon három különböző részét alul jelölték meg, ahol egy tekercsen egy-egy szó volt felfestve, ősinek látszó írással. Már elsőre észrevettem, hogy a képek időrendi sorrendje balról jobbra halad. Az első rész, amely tekercsén a Purgatorio szó díszelgett, toprongyos, középkorinak látszó, foszlányos ruhájú férfiakat és nőket ábrázolt, mindannyian bilincset viseltek. Némelyik úgy feküdt, mintha haldokolna, bomlásnak induló, barnálló füvön, míg mások csípőjüknél fogva, csupasz, tüskés ágakhoz kötözve úgy tűntek, mintha mindjárt lezuhannának; megint mások sziklás peremen másztak négykézláb. Égbolt egyáltalán nem volt. Mindhárom rész ugyanazt a szürke-fekete hátteret variálta, melybe néhol fehér türemkedett be, de a fekete és a szürke volt az uralkodó szín. A jobb oldali harmad neve Paradiso volt. Az itt levő szereplők robosztusak voltak, jól megtermettek, jól éltek, mindenféle szerelmes és örömteli tevékenységgel voltak elfoglalva, az alulöltözöttség különböző fázisaiban. Mégis, a háttér nem egy idillikus Éden volt – hanem fekete sziklák és fekete égbolt, a víznek alvadt vérszíne volt, melyben néhány élettelen test lebegett (vagy inkább ilyen lesz, ha elkészülünk vele). A kép tetején a mai Chicago árnyképe látszott, lángokkal körülölelve. – Purgatórium, Paradicsom – olvastam. – Egyáltalán nem így képzelem el a Paradisót – mondta Lance. – Igen, azt hiszem, épp ez a lényeg – vontam vállat. – De itt meg mi van? – A középső részre mutattam. Az alul levő tekercs szerint ez a Metarnorfosis, és fekete köpenyes, magas, erős embereket láttam, akiket vörösesnarancsos ragyogás vett körül. Némelyik pár centivel a föld felett lebegett, mások hajlongtak előttük. Középen az egyik ember kinyújtotta kezét egy köpenyes, lebegő alak felé; mutatóujjaik összeértek. A részben megfestett fekete égbolton egy árnyas, obszidiánfekete szárnyú figura magasodott föléjük. – Jó kérdés. – Lance mindössze ennyit mondott. – Metamorfózis? Mégis milyen? – Nem biztos, hogy tudni akarom. Végül egy szó nélkül elszakítottuk róla a tekintetünkét, és a szekrényhez mentünk, majd kipakoltuk belőle az ecseteket, festékeket, tálcákat, ponyvákat és létrákat. Mindent, ami kellett, kivéve a művészi tehetségünket. Amikor végül minden kelléket összeszedtünk – kiterítettük a ponyvát, hogy megvédjük a padlót, ruháinkra festékfoltos védőkötényt húztunk –, vitatkozni kezdtünk azon, hogy hol is kezdjük el. – Nem a tetején kéne kezdenünk? – mutattam a fehér égre, amelynek feketének kell lennie. – És nem lefelé kéne haladnunk? Lance összefonta a karját, és a munka nagyságát méricskélte.
– Vagy mehetnénk egészen felfelé – javasolta. – Az alulról jövő kezdeményezés. Ez tetszik – helyeseltem. Lance megkönnyebbültnek tűnt. – Nem igazán szerettem volna felmászni a létrára – tettem hozzá. – Őszintén szólva, én sem – mondta. Szó szerint egy elég nagy területtel végeztünk, legjobb képességeink szerint utánoztuk az előttünk dolgozó művész ecsetvonásait, amikor meghallottuk a pisztolylövéshez hasonló cipőkopogást a márványpadlón. A hang egyre közeledett; végül megfordultunk, és ő ott állt. Az ember még a léptei hangjától is lapítani kezd. Mindketten abbahagytuk egy pillanatra, az ecsetünk megállt a falon. Aurelia megállt előttünk, és megszemlélte, amit eddig elvégeztünk. Megrázta a fejét, és hagyta, hogy szeme egy pillanatra lecsukódjon. Amikor újra kinyitotta, csak rám nézett, ajkán az eddig látott legjegesebb mosoly játszott. – A művészettel lehet a leggyorsabban eljutni a lélekig – mondta, nekem címezve. – Ennek egy érzést kell kiváltania. Megvan benned az erő, hogy ezt megértsd, de nem látom, hogy megértenéd. Miért nincs benned szenvedély? Eddig a pontig azt gondoltam, hogy elég jó munkát végzünk. Sajnálom – mondtam reflexből; rögtön megbántam, hogy milyen bátortalannak tűntem. – Fotósnak jobb vagyok, mint festőnek. Őszintén szólva, egyáltalán nem vagyok festő. – Az ecsetet babráltam, így festékcseppek pöttyözték össze a tornacipőmet. – Mindent megteszünk, amit tudunk – nyögte ki Lance, majd megigazította a szemüvegét. Festés közben szürke festékpötty került az arcára. – Soha nem mutass félelmet vagy bizonytalanságot! Arra jobban haragszom, mint ha nincs tűz a munkátokban! Aurelia csak engem figyelt. Nem volt mit mondanom. Jobbnak tűnt, ha hallgatok. – Ellátogattok az Art Institute-ba. Mindketten. Tudjátok, ki Hieronymus Bosch? – Német festő – bökte ki Lance. – Holland festő – javítottam ki halkan. – Holland festő. Jeroen Anthoniszoon van Aken néven született – mondta Lance, most lágyabban, próbálva enyhíteni a dolgon. A szemem sarkából rásandítottam. – Nézzétek meg A gyönyörök kertje és A hét főbűn című képeit. Itt vannak kiállítva, kölcsönkaptuk őket a Pradóból. Az ő poklát akarom itt viszontlátni. – A falra mutatott. Még ijesztőbb volt, mert a hangja kemény volt, komoly, de ugyanannyi vágyakozás és csalódottság vibrált benne, mint amennyi düh. Újabb lépések közeledtek. Lucian. – Egy szóra, kérlek – suttogta Aureliának, és ujjával gyengéden megérintette a könyökét. Együtt lassan elsétáltak mellőlünk. Lance-szel zaklatott pillantásokat váltottunk, majd némán akcióba léptünk. Lance elkezdte visszatöltögetni a festéket a tálcákról a vödrökbe. Én összeszedtem az ecseteket, és a szekrényhez siettem, amelyben volt egy mosogató is. Már épp megnyitottam volna a csapot, amikor halk mormolásra lettem figyelmes. Visszatartottam a levegőt. A szellőzőnyíláson át jött – a szekrény a felett az iroda felett volt, amelyikben a számítógép állt. Lucian beszélt, édes hangja keményen csengett; mintha túl erősen húztak volna meg egy zsinórt. – Ha nem akartad, hogy mások csinálják meg, akkor döntened kellett volna Calliope ügyében! Eszembe jutott a falfestmény alján a csavaros írás. Meg kellett volna néznem, de majdnem biztos voltam benne, hogy igazam van: az aláírás Calliope-é volt. Ő kezdte el a falfestményt. Miért nem ő fejezi be? El sem tudtam képzelni, hogy ha már idáig eljutott, elvégezte a munka nehezét, akkor miért hagyja félbe. Különösnek tűnt. De elhallgattattam éberségemet, és megpróbáltam figyelni.
– Nem engedem meg, hogy ítélkezz fölöttem! – Aurelia hangjában remegés érződött. – Nem hagyom, hogy védekeznem kelljen előtted! Létezik a világon protokoll, melynek én magam is része vagyok! – Amivel nincs semmi gond, de most ez a helyzet állt elő. Igen, próbálunk embereket szerezni, de jelenleg így állunk. – Aggódom, hogy ez kihat majd a határidőnkre. – Olyan gyorsan dolgozom, amennyire csak tudok, Aurelia. – Ezt majd később befejezzük. Legalább vele foglalkozz. Lucian egy szót sem szólt. Megnyitottam a vízcsapot, ujjamat végigfuttattam az ecset sortéin, de a szellőzőt figyeltem. Éles, kopogós lépések hallatszottak a galéria felől. Tett néhány lépést, majd megállt, mintha irányt akarna változtatni, de végül átment az ajtón, amely becsapódott mögötte. Lance-szel a gyorsvasút felé vezető úton alig szóltunk egymáshoz. A januári jeges fuvallatra foghattuk a csendet: nincs értelme vacogó fogakkal beszélgetni vagy túlkiabálni a körülöttünk üvöltő szelet. Az Art Institute csendes volt, kivéve egy-két iskolás csoportot, pár gyerek bent randalírozott. Egyfajta nyugalom áradt szét bennem, a szívemet leszorító béklyó felengedett, és ismét önmagamnak éreztem magam. Valószínűleg Lance is érezte – lassított a tempóján, eddig felhúzott válla ellazult, és ismét felvette szokásos testtartását. Elvettünk egy térképet, amely a kiállításban való tájékozódást segítette, és felsiettünk a kanyargós lépcsőn, amely az épület közepén helyezkedett el. Végül az oszlopcsarnokon át beléptünk abba a hatalmas terembe, amit kerestünk. – Honnan tudtad Bosch valódi nevét úgy, hogy nem tudtad, hogy holland? – suttogtam. A márvány átvette és továbbvitte a hangot, így sokkal erősebben szólt. – Ideges lettem – suttogta vissza, a falakat bámulva, azokat a két képet keresve, amelyekért idejöttünk. – Aureliától én is ideges leszek. – Nagyon laza vagy Luciannel. – Nem tudta elnyomni az arcára kiülő mosolyt. – Na, jó, beismerem! Megtaláltuk, amiért jöttünk; mindkét kép olyan fontos volt, hogy saját falat kaptak. A gyönyörök kertje, mint meglepve láttam, nagyon hasonlított a falfestmény Paradiso című részére a szállodában, csak ez egy kert volt, nem pedig egy csupasz, ronda táj egy tónyi vérrel. Tulajdonképpen a kétharmada volt a kert, a harmadik harmada pedig maga a pokol – ott senki nem bolondozott. A hét főbűn egy vad kör volt, a bűnök egymás mellett helyezkedtek el: négy buborék ábrázolta a négy utolsó dolgot: a halált, az ítéletet, a poklot és a mennyországot. – Jó, hogy láthatom ezeket – suttogtam, miután mindketten jó ideig bámultunk. – De biztos, hogy képtelen vagyok lemásolni bármit is belőle, még a színeket sem. – Tudom. Nem igazán értem, mit várnak tőlünk. – Azért jó egy kicsit kiszabadulni a hotelből. – Én sem sietek vissza, ha te sem. Ezzel áthaladtunk a következő terembe, majd a következőkbe; lassan sétáltunk, hogy ne hagyjunk ki semmi fontosat. Az egyes termekben különváltunk, de soha nem mentünk teljesen más irányba. Épp a tizenkilencedik századi francia művészetnél tartottunk, amikor megláttam a képet. Egy távoli falon függött, én pedig egyenesen felé mentem, nem néztem se jobbra, se balra. A kép főszereplője sekély, indigókék vízben fekszik, csuklóját kötél fogja össze, feje fölött pedig glória van. Úgy tűnt, hogy hófehér ruhájában szinte angyalian ragyog az
egyébként szinte teljesen fekete festményen. Valahol messze, a távolban egy árnyalak figyelte őt egy hegy tetejéről: csak egy alak volt, mégis fenyegető. Úgy tűnt, hogy a lány annyi idős lehet, mint én. Persze nem hasonlított rám különösebben – a haja sokkal világosabb volt, a bőre halvány… De a kép valahogy… ismerősnek tűnt. Valahogy, nem tudom, miért, azt éreztem, én vagyok rajta. Vajon milyen lehettem, amikor kiskoromban rám találtak? Az útmenti, hófedte, füves területen víz nem volt, de jég igen. Csak egyszer jártam ott azóta. Néhány évvel ezelőtt rávettem Joant, hogy vigyen el. Azt gondoltam, muszáj látnom, bár Joan nem akarta. Valahogy hasonlított ehhez a képhez, azt hiszem. Elképzeltem, mit láthattak azok, akik rám találtak – egy domb alján kuporogtam; magamra hagytak, hogy elpusztuljak. Nem tudom, meddig álltam a kép előtt, de elég sokáig ahhoz, hogy Lance előremenjen, hogy megnézze a többi képet, majd visszajöjjön értem, mielőtt továbbmenne. Pár percig némán állt mellettem, és a képet bámulta. Majd így szólt: – Szerintem folytassuk az itáliai reneszánsszal. A következő emeleten – suttogta. – Hallottál már erről a képről? Előrehajolt, hogy elolvassa a kép alatt elhelyezett táblát La Jeune Martyre. – Az ifjú mártír – fordítottam le szórakozottan, bár Lance-nek erre nem volt szüksége. Paul Delaroche képe, 1855. Olaj, vásznon. Louvre, Párizs. – Lance hátralépett, hogy még egyszer megszemlélje. – Nem, még soha nem láttam. Eléggé ijesztő, nem? Bólintottam; borzongás futott végig rajtam, és még egy utolsó pillantást vetettem a képre, mielőtt továbbmentem.
10. Meglehetősen sokat leszel itt
Mire Lance és én kijöttünk az Art Institute-ból, leszállt a sötétség. A múzeum minden szegletét bejártuk, még egy sütire is beültünk a kávézóba, és bekukkantottunk az ajándékboltba is. Végignéztem a képeslapkínálatot. A megszokott művek – Van Gogh-ok, Picassók és Monet-k. Aztán megláttam egy képeslapot Az ifjú mártírról. Megvettem – egy dollár jó helyre ment. Épp befordultunk a sarkon a szállodánál – az erős, jeges szél miatt kénytelen voltam jobban beburkolózni a dzsekim puffos gallérjába –, amikor eszembe jutott. Az agyam el volt foglalva azzal, hogy azon tűnődjön, mi várhat ránk odabent. Készültem arra a kérdésre, hogy „Mi tartott ennyi ideig?”, kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és éreztem valami viszketést a szívem fölötti sebhelyemen, amely általában a nagyobb, égő fájdalmat szokta megelőzni. Próbáltam odaképzelni egy jégkockát, hátha ez enyhíti a forróságot. Majd váratlanul megálltam a járda közepén. Lance még tett néhány lépést, aztán, mint aki elveszített valamit, megállt és hátranézett. – Jobb, ha jössz tovább. Álldogálás közben megfagysz. Ez tudományos tény. – Igen, tudom – ráztam meg a fejem. – Be kell szaladnom egy drogériába, elfelejtettem pár dolgot. Már egy pár napja ki akartam szaladni, de tudod, milyen bolondokháza volt. – Azt hiszem, van itt egy, pár háztömbnyire – mondta. – Igen, kösz. Neked kell valami vagy… – Nem, asszem, nem kell, de nem örülnél némi társaságnak? Elég sötét van. Inkább veled megyek. Igen, örültem volna a társaságnak – most, hogy belegondoltam, állandó társaságra vágytam mostantól, addig, amíg a könyv fenyegetései véget nem érnek –, de úgy éreztem, ez túl sok magyarázatot igényelne, többet, mint amennyire képes voltam. A könyv azt mondta, hogy csináljak egy bunkert, menedékházat vagy pánikszobát, ezért vásárolnom kell pár dolgot, nem nagy ügy. Túl hosszú volt a bevásárlólistám ahhoz, hogy könnyedén elüssem a dolgot. – Nem, köszi, nem kell. Elég közel van, gyorsan végzek. – Biztos? Próbáltam könnyednek tűnni. – Igen. Később majd kereslek bent. – Oké. Értem, nem akarod elmondani, mit csinálsz. Erre muszáj volt elmosolyodnom. A munka és a könyv előtt én is így gondolkodtam volna. – Szólsz, ha megjössz? – kérdezte. – Persze. Szokásos suta integetésünkkel elbúcsúztunk, és Lance továbbment. A drogériában fogtam egy kosarat, és úgy döntöttem, az a leghasznosabb, ha végigjárom a sorokat, és észben tartom azt a pár vészhelyzetre szükséges dolgot, amit a könyv diktált. Hamarosan olyan sok mindent gyűjtöttem össze, hogy alig bírtam vinni. Orvosi cuccokkal általában jól álltam, de minden másból alaposan feltankoltam. Amit találtam: hatos karton ásványvíz és energiaital, doboznyi fehérjeszelet, egy mini tűzgyújtó,
egy zsebkés, öngyújtó, gázspray, elemlámpa, egy csomag elem, diákcsemege és néhány szelet csoki (éhes voltam, szóval nem a legjobbkor álltam neki a bevásárlásnak.). Úgy tűnt, ennyi elég lesz. Már éppen fizetni akartam, amikor úgy döntöttem, veszek egy kis gézt és égés elleni kenőcsöt a viszkető sebhelyemre. A boltban alig voltak rajtam kívül, de észrevettem egy viharkabátos pasast. A kabátja nem egyszerű télikabát volt, egy fekete anorák, amely egészen a térdéig leért. A férfi hatalmas volt – legalább száznyolcvan centi. Először az édességes polcoknál figyeltem fel rá, de nem érdekelt különösebben. Most ott állt a ragtapaszok és ollók környékén, és láttam, hogy felém nézeget. A kapucnija fel volt hajtva, hogy még titokzatosabb legyen, így nem láttam semmit, csak a lábát: fekete bőrcipője volt, olyan, ami múltkor annyira tetszett Danténak. Olyan, amilyet Becketten is láttunk. Ettől biztonságban éreztem magam. Biztosan Beckett az, nem? Próbáljak meg köszönni neki? De ha esetleg nem ő, akkor az kínos, de akkor is kínos, ha ő az, és nem éppenséggel barátságos. Nem kéne bámulnom. Figyelmemet újra a géztekercsekre összpontosítottam; azon tűnődtem, melyik méretet vegyem, amikor a polcsor végén mozgást érzékeltem, majd műanyag recsegését hallottam. Odapillantottam a szemem sarkából. Lassan eltávolodva a férfitől, észrevettem a kötszeres ollókat tartó állványt; az egész rengett. A férfi keze mozgott, melyet kabátja elrejtett – a papír és műanyagcsomagok szanaszét estek a földre. Majd a férfi elrohant. Mellettem futott el, nekilökött a polcnak, egyik erős karjával meg is taszított, amitől elállt a lélegzetem. Homlokom egy polcnak ütődött, és egy fényvillanástól hirtelen semmit sem láttam. A földre zuhantam, több doboz ragtapasz, égés elleni krém és fertőtlenítő záporozott rám, a kosaram tartalma szétszóródott a földön. Megpróbáltam kinyitni a jobb szemem: úgy éreztem, hogy a szemöldököm felett a bőr kettészakadt, és a szélek közé tuszkoltak egy teniszlabdát. Megérintettem és máris éreztem, hogy feldagadt. Majd meghallottam a sikoltást. Ilyet még soha nem hallottam. Olyan borzongás futott végig a gerincemen, hogy szinte fájt. Pár percbe telt, mire mozdulni tudtam. Egy férfi hangját hallottam a bolt elől. – …Igen… a Huszonkettedik és a State… igen, pont a sarkon… igen, egy nő elesett… kérem, siessenek… köszönöm. Lassan ülő helyzetbe tornásztam magam. Sziréna sivított bele az éjszakába. A polcsor kész káosz volt. Azt sem tudtam, hogy megmozduljak, elbújjak vagy elfussak. Ha a biztonsági őr segítséget kért, akkor, gondolom, az a pasas elment, de honnan tudjam, hogy nem jön vissza? Újabb hangot hallottam kintről, ezúttal mormolt. Elkúsztam a sor végéig, és kinéztem a bolt elé. A pénztárosnő egy nővel beszélgetett. – Aztán egyszer csak iderohant, egy kés vagy mi volt a kezében, és azt hiszem, leszúrta. A földre zuhant, de azért jól behúzott a pasasnak, aki aztán eltűnt. A pénztárosnő lihegett; mindketten kifelé nézegettek, a kirakaton át. – Még soha életemben nem láttam ilyet! Azt hiszem, szerencsém volt. – Merre ment? – kérdeztem a sor végéről, nem mertem előrébb menni. A hangom olyan gyenge volt, hogy alig hallottam. Odakint egy nő hevert a földön, egy másik vevő hajolt fölé. Azt gondoltam, hogy még biztos él, mert a vevő úgy tűnt, beszél hozzá és választ is kap. – Elkapták? – Nem tudom, szívem – mondta a pénztárosnő és a pultra könyökölt. – Jól vagy? – Bólintottam. – Remélem, nem baj, de bezártam magunkat addig, amíg a rendőrök ideérnek. Gondoltam, így biztonságosabb. Ismét bólintottam, és a szemem az üvegajtón túl kibontakozó jelenetre függesztettem. Vakító fények pásztáztak, újabb sziréna harsant fel, ahogy közeledett egy mentőautó. De mielőtt a mentősök kiszállhattak volna, a nő felugrott. Kiegyenesedett magas sarkú cipőjében, összehúzta magán fekete kabátját, majd rohanni kezdett, olyan gyorsan, hogy
nem is láttam az arcát, csak a szélben lobogó, sötét haját. Eszembe jutott, hogy ez a lány állt a bankautomatánál, amikor beléptem a boltba. A mentőautó anyósülésén ülő mentős kiugrott, és elkezdett a lány után szaladni, de aztán megállt, és csak bámult az éjszakába; úgy tűnt, elveszítette. – Mi a csudáért szaladt el? – kérdezte fejcsóválva a pénztárosnő. Néztem, vártam, hogy a lány visszajöjjön. Újabb szirénázás hallatszott és megjelent egy reflektoros rendőrautó. Elmondtam a kiérkező járőrnek – negyven körüli, vastag bajuszos, erős chicagói akcentusú pasas volt (az akcentust különös módon megnyugtatónak és erősnek éreztem) – azt a keveset, amit a férfiból láttam, de nem említettem, hogy lehet, hogy tudom, ki az. Nem lehet Beckett, ugye? Ez volt a legelső utazásom rendőrautóban (bár más lehet hátul ülni, mint itt elöl, ahol én voltam). A pasas azt mondta, hogy nem kapták el a fickót, és nem érti, hogy a nő miért szaladt el. – Biztosan sokkot kapott – okoskodott. – De ha elfutott, akkor biztosan jól van. Legyél óvatos, oké? – Bólintottam. A járőr egy újabb rablótámadásnak könyvelte el a dolgot, de amikor az ember nem gyakorta találkozik ilyesmivel – vagy soha –, akkor az emlék sokáig elkísér. Amikor egy magától íródó könyv azt mondja, hogy veszélyben vagy, akkor az ilyen jelenetek beleégnek az agyadba, és tovább kísértenek. Hálás voltam, hogy nem kell egyedül hazagyalogolnom a szállodáig, még azt a pár háztömböt sem. Dante megint sokáig dolgozott a Páncélteremben, de negyedórával azután, hogy visszaérkeztem a szobámba, Lance már az ajtómon kopogtatott – hangosan, sürgetően. Kinyitottam, és még azelőtt beszélni kezdett, hogy köszönhettem volna. – Biztos azt hitted, hogy csak csevegek, mikor azt kértem, hogy szólj, ha visszaérsz, de komolyan mondtam. Mindegy, örülök, hogy megjöttél. – Látszólag sértetten elindult kifelé. – Csak most értem vissza – szólítottam meg a hátát. Megállt és megfordult. – Ne haragudj. Elég hosszú estém volt. – Igen, tudom. Majdnem két órával ezelőtt hagytalak ott az utcán. Merre jártál? – Láttam, hogy őszintén aggódik, ami meglepett. Segített elkezdeni lenyugtatni zaklatott idegeimet. – Sajnálom, de… – Mi történt? – A szavamba vágott és közelebb hajolt, hogy jobban megnézzen. – Egy szuvenír… A drogériában támadt egy kis kavalkád – sóhajtottam. Elsötétült az arca. Rövidítve elmeséltem Lance-nek a történteket. Csak állt és figyelt. – Szóval legalább stílusosan érkeztem vissza. – Próbáltam vidáman befejezni, de próbálkozásom a tréfával nem leplezhette a hangomban levő rettegést. – Jól vagy? – Igen. – Ismét sóhajtottam. – Csak nagyon kimerült vagyok. – Azt meghiszem. Ez volt az utolsó eset, hogy hagytam meggyőzni magam, és elengedtelek egy szólóküldetésre sötétedés után. – Hangjában bűntudat csengett. – Azt hiszem, joggal mondhatod, hogy „én megmondtam”. – Csak légy óvatos! Bólintottam, majd eszembe jutott: – A főnökeink vajon észrevették, hogy milyen sokáig voltunk távol? – Nem. Amikor visszajöttem, sehol senkit nem láttam. – Ez nagy megkönnyebbülés. – Igen. – Pár másodpercig mindketten hallgattunk. Az este minden erőmet igénybe vette. Azt hiszem, ezt Lance is látta rajtam.
– Azt hiszem, most hagylak pihenni egy kicsit – mondta, de még pár másodpercig maradt, mintha nem tudná eldönteni, kimondja-e, amire gondol. Ehelyett csak a földet nézte, megrázta a fejét, majd visszanézett rám. – Jó éjt! – Jó éjt – mondtam, majd becsuktam az ajtót. Betettem új szerzeményeimet a szekrénybe, hogy elkerüljenek az útból, majd eszembe jutott: utasítottak, hogy ma este olvassak a könyvből. Kényelmetlen érzésem támadt. Önkéntelen reakció volt, valahányszor kézbe vettem fekete, bőrkötésű kínzómat. Mielőtt végiglapoztam volna, hideg vizet folyattam egy mosogatóruhára, kicsavartam, és borogatást készítettem belőle. Hanyatt feküdtem, a ruhát rátettem a szemem feletti puklira, a könyvet a fejem fölé tartottam, és lassan lapozni kezdtem. Persze egy újabb teleírt lap fogadott. Talán ma bebizonyosodott, hogy nem véletlenül kértem, hogy pontosan kövesd, amit ezeken a lapokon kérek tőled, már amikor kérek. Minden elvégzendő feladatnak értelme van; muszáj lesz megbíznod ebben a könyvben. Ha nem sikerül végrehajtanod az egyes feladatokat, csak magadnak ártasz. Minden nap egy újabb esély, hogy megöljenek. Ettől a sortól megborzongtam. Háromszor is elolvastam, és csak utána folytattam. Ki ír nekem ilyeneket? Ha megfogadod szavaim, nem esik bántódásod. Sok minden van, amit nem tudsz. Légy türelmes, és idejében választ kapsz minden kérdésedre. Egy pillanatra abba kellett hagynom, hogy mindezt felfogjam: az a férfi, aki félrelökött, ha akart volna, meg is ölhetett volna. Valami azonban visszatartotta. És úgy tűnik, a könyv azt akarta, hogy tudjam, hogy ez azért történt meg, mert nem reggel végeztem el ezt a nem túl fontosnak tűnő bevásárlókörutat. Nos, kipróbáltam, milyen, ha nem pontosan követem a könyv szavait. Azt hiszem, érdemes lenne megnézni, hogy mi lenne más, ha tényleg követem őket. A ma estére vonatkozó minden elfoglaltságot tekints töröltnek. Mégis mi dolgom lenne? Lázasan kutattam az agyamban, majd rájöttem: Aurelia azt kérte, hogy fotózzak a Páncélteremben. Görcsbe rándult a gyomrom attól a gondolattól, hogy holnap ott kell állnom az irodájában, és egy darab fotót sem tudok mutatni neki, de nem igazán tehettem mást. A Páncélterem holnap este is ott lesz, meg holnapután is, meg azután… Ma este derítsd ki, kérlek, hogy mi van a szekrényed mögött talált átjáróban. Ereszkedj le addig, amíg szilárd talajt nem ér a lábad. Elég hosszú ideig csak egyfelé tudsz majd haladni. Amikor az út kettéválik, járj be minden utat, amíg agyadba nem vésed, hogy mi hol van. Nézz jól körül, mert elég sok időt fogsz ott tölteni. Holnap estére javítsd meg a szekrény világítását. Majd térj vissza hozzám újabb utasításokért. Becsuktam a könyvet, de nem mozdultam. Nem akartam menni. De végül visszavettem a tornacipőmet, és elemet raktam új elemlámpámba. Majd mindent kiszedtem a szekrényből: a sporttáskámat és a kabátomat, a drogériában vásároltakat. Újra megtaláltam a padlón az illesztőket, de most beleillesztettem a zsebkésemet és felhúztam az ajtót. Dohos, állott szag csapott meg. Eszembe jutott Lance. Egyáltalán nem tetszene neki – nem mintha el akarnám mondani –, de már az ötlettől is nevethetnékem lett, bár nagyon féltem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg végigcsinálom. Bevilágítottam a keskeny, sötét lyukba, de a fénysávot elnyelte a sötétség. Csak vastag faléceket láttam a folyosó egyik oldalára szegezve, melyeket lépcsőnek használtak. De egy adott ponton mindent eltűnt a homályban. Lehetetlen volt megmondani, mekkora a mélység. Lábbal kell kitapogatnom.
A csuklómra tekertem az elemlámpa láncát, és a gázsprayt a zsebembe tettem (nagyon reméltem, hogy nem kell majd használnom). Leereszkedtem a lyukba; lábbal tapogatóztam a sötétben, amíg meg nem érintettem a létrafokokat. Minden egyes lépéssel melegebb lett a sűrű, állott levegő, mintha egyre mélyebbre kerültem volna egy hálózsákban. Remegő kezemet elvettem a szekrény széléről, és egy biztos pontot kerestem az első lépcsőfokon – nagyrészt homokos volt és sima, csak kevés kiálló éllel és pöcökkel. Remélhetőleg kikerülöm a szilánkokat. A fa majdnem tíz centi vastag volt, így jól meg tudtam kapaszkodni rövid, tömpe körmeimmel. Az elemlámpa lelógott a csuklómról, és némileg bevilágította alattam a folyosó téglafalait. Oldalanként nagyjából harminc centi szabad területem volt. Éveknek tűnt, de végül elfogytak a lépcsőfokok, és lábam földet ért. Vágyakozva néztem vissza felfelé, de fentről már semmilyen fényt nem láttam. Belélegeztem az omló téglától és habarcsportól nehéz levegőt. Valamiféle folyosó végén voltam. Elindultam, elemlámpám fénye remegett előttem, amíg elértem egy nyitott ajtónyílást, ahonnan kevés fény szűrődött ki. Beléptem, de újabb folyosón találtam magam, mely legalább három méter széles volt, betonfalai és mennyezete mentén hosszú csövek sorakoztak. Úgy éreztem, elnyelt a hely. Az egyetlen hang a lábam alatt megcsikorduló, évtizedek során összegyűlt szemét és törmelék nesze volt. A csend mélyen beivódott a csontjaimba. Végül a folyosó kettévált, mindkét oldala kissé meg volt világítva: csupasz villanykörték lógtak a plafonról, végtelen hosszú, gyapotszerűen sűrű pókhálók fogságában. A jobb oldali folyosón mentem tovább. Eszembe jutott az a régi mondás a gyerekkoromból, a labirintusokról: ha egy labirintusban vagy, és kezedet a jobb falra helyezed, akkor végül kijutsz, még akkor is, ha évezredekig tart. Így hát követtem a falat, amíg végül egy olyan térbe jutottam, amely valaha szoba lehetett. A falak egy részét kiszedték, és a vakolatfoltok mögött kilátszottak a fagerendák. Néhány helyet sziklatömbnyi, foghíjas lyukak tarkítottak, melyek között egyenesen át lehetett látni, máshol viszont a fal majdnem érintetlen maradt, sőt, a szobámhoz hasonló, málló tapétát véltem felfedezni rajtuk. Leghátul egy pirosra festett ajtó volt, egyetlen fém biztonsági hevederzár volt rajta. A szobán kívül befordultam egy éles sarkon, de nem találtam mást, mint néhány bedeszkázott részt, ahol ajtók lehettek. Most már izzadtam is. Legalább harminc fok volt. Kigomboltam a kardigánomat és a derekam köré kötöttem, így csak a pólóm volt rajtam. Elérkeztem egy zsákutcához, amely végén bedeszkázott fal volt. Mögötte elfojtott zene távoli dübörgését és dobogását hallottam, mintha egy recsegős lemezjátszóról szólna. Kezemet végigfuttattam a deszkákon – az egyik elvált, és egy kicsit és recsegett. Szabadon álló deszkák között kellett átpréselnem magam, hogy bejussak – mintha a tulajdonosok nem tudták volna, hogy van ez a folyosó. Most a zene már kivehető volt, kürtök és nagybőgők, dobok és zongorák szóltak, hangok mormoltak, poharak és üvegek csengtek. A hely, ahova jutottam, alig volt nagyobb, mint a szobám, és padlótól a plafonig tömve volt dobozokkal, különféle márkájú alkoholos palackokkal, a polcokon pedig egy ételszállító cég dobozai voltak, chips és mogyoró ipari mennyiségben. Az egyik sarokban hűtőszekrény állt. Recsegős fa csigalépcső kanyargóit felfelé, a zene irányába. Csak pár lépcsőfokot mentem felfelé, épp annyit, hogy egy bárpult mögötti polcon felsorakoztatott poharakat pillantsak meg. A lépcső tetejénél egy pár edzőcipős láb járkált – lekapcsoltam a lámpámat és visszamásztam. Lance-szel néhány elég lebujszerű bár mellett mentünk el a gyors vasút felé vezető úton. Elgondolkoztam, hogy ez is az-e. Nem igazán tudtam belőni, hol lehetek a fenti utcához képest, túl nagy volt az ide vezető labirintus. Visszaosontam, ki a raktárból, és behúztam magam mögött a deszkát.
Majd meghallottam: puha surrogás, visszhangzó léptek – szívemnek hangtompítós puskagolyók. Azt sem tudtam, hogy milyen irányból jönnek. Az akusztika miatt olyan volt, mintha minden hang máshonnan jönne vagy más-más falról vagy a mennyezet másik részéről pattanna vissza. Bénult voltam, csak az idegeim jártak táncot; végül összeszedtem annyira magam, hogy elinduljak visszafelé, arra, ahonnan jöttem. Ahogy a piros ajtós szoba felé közeledtem, a lépések hangosabbak lettek. A földre kuporodtam, lapítottam, végigmásztam a lyukas fal mentén. Térdem szinte összetört a kemény betonon. A hőmérséklet, melyet a rettegésem miatt egyre melegebbnek éreztem, szinte lázassá tett. A lépések megálltak; annak a valakinek most bent kell lennie az omladozó szobában. A részben letarolt fal mögött bujkálva, alig pihegve, átkukucskáltam a rohadó fagerendák között. Odabent Beckett állt, jól láttam profilját. Kiválasztotta a megfelelő kulcsot a kezében tartott csomóról. Hátat fordított, először elfordította a fém hevederpánt, majd az ajtó zárját. Két kézzel kinyitotta. Nagy robaj hallatszott, majd düh és vörös izzás áramlott kifelé, olyan erősen, amelyre csak a szél vagy a tűz képes. Hirtelen olyan forróság lett, hogy égette a bőrömet, és rögtön körbevett. Beckett is hátrahőkölt tőle egy pillanatra, és felém fordult. Egy másodpercre láttam csak: jobb szeme be volt dagadva, szemhéján rózsaszín duzzanat volt. Tekintetem reflexből a lábára tévedt: igen, cipője fekete, fényes és ismerős. Azonnali szédülésem elárulta, hogy ez nem lehet puszta véletlen. Ahogy megszokta a forróságot, tett pár lépést az ajtó felé, egyik karjával védve magát a hőtől és a fénytől. Akkor vettem észre, hogy a másik kezében egy medál függött – szinte világított, megcsillant a fényben. Olyan volt, mint azok az ametiszt nyakláncok. Megmarkolta, és behajította az ajtón, majd bezárta, amihez minden erejére szüksége volt. Egész testével nekifeszült, majd rátolta a hevederzárat, és meg is rázta, hogy jól zárva legyen. Megfordult. Leguggoltam. Éppen időben. Ötven százalék esély volt rá, hogy felém indul el, és ha így van, fogalmam sincs róla, mit mondjak vagy tegyek. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy azt hittem, elájulok attól az erőtől, ahogy a mellkasomban dübörög, és szinte megpróbál kitörni. Ha erre indul, és van elég időm, megpróbálhatom átpréselni magam a lyukon, de a fagerendák miatt nehéz lesz. Nem voltam biztos abban, hogy átférek-e, és ha igen, azt sem tudtam, hogy elég gyors és halk tudok-e lenni. Így csak visszatartottam a lélegzetem, és imádkoztam, hogy ne jöjjön felém. A lépések elérték a szoba küszöbét. Hátamat a falnak nyomtam, és azt kívántam, bárcsak beleolvadhatnék. És figyeltem. Tett pár lépést, aztán mintha eszébe jutott volna, hová megy, vagy meggondolta volna magát, elsétált, végig azon a folyosón, amit még nem fedeztem fel. Addig vártam, amíg már nem hallottam a lépéseit, és még egy kicsit. Végül kimásztam rejtekhelyemről, és az ajtó felé indultam. A vízszintes heveder közepén egy hasáb futott végig, amelybe egy henger alakú kulcs illeszkedhetett. A kulcs végének ötszög alakúnak kellett lennie. Magán az ajtón egy másik, ugyanilyen jellegű, nagyobb zár volt. Megérintettem, de azonnal elkaptam a kezem. Az ajtó tűzforró volt. Megráztam a kezem, hogy lehűtsem, de ezzel csak azt értem el, hogy a csuklóm is fájni kezdett. Ki kell jutnom innen! De csak egyetlen út állt előttem. Visszamentem arra, amerre Beckett távozott, elhaladtam pár zárt ajtó és egy nyitott mellett. A keskeny folyosón az egyetlen fény a falak tetején levő szűk csíkból szüremkedett be. Követtem, vakon tapogatóztam a plusz segítség mentén. Túlságosan féltem ahhoz, hogy felkapcsoljam az elemlámpát. Lehet, hogy Beckett ott áll és rám vár. De újabb rettegés hajtott, hogy mi lesz, ha nem megyek végig ezen az úton, ha nem végzem el elég jól ma este azt a feladatot, amit ez a szörnyű könyv kirótt rám. Ahogy továbbmentem, a hőmérséklet lecsökkent, és a zavart fejem elkezdett
kitisztulni. Menj el szépen a végéig, és visszamehetsz a szobádba és az ágyadba: oda, ahol Lance és Dante csak pár méterre alszik tőled. Először a basszust éreztem meg a mellkasomban, és aztán a fejemben dobogott és dübörgött. A hangerő egyre nagyobb lett, és majdnem felismertem a dalt is. Majd a plafon mentén beszüremkedő fény megszűnt, és én is megálltam. A távolban fényzuhatag világított. Elértem a Páncéltermet. A tüzes fal túlsó végén voltam. Futásnak eredtem. Kirohantam, mielőtt bárki megtalálhatott volna, onnan, ahonnan jöttem, át a sötét előcsarnokon, az ajtón és a folyosón, a faléceken fel, egészen a szobámba. Az első néhány lécen megcsúsztam: annyira izzadt a kezem, hogy nem tudtam megkapaszkodni: a lábam megingott. De most hajtott valami, ami lefelé menet nem: az adrenalin. Egy perccel sem tudtam volna többet eltölteni odalent. Viszketett a bőröm, testem minden egyes négyzetcentimétere arra vágyott, hogy felérjek, és bezárhassam ezt az ajtót. Felmentem néhány lépcsőfokon és beleszoktam. Olyan gyorsan másztam, amennyire tudtam, és rájöttem, hogy ha nem próbálom görcsösen megtalálni a tökéletes lábpozíciót, akkor elég jól tudok haladni. Izzadtság ütött ki rajtam mindenütt, a pólóm rám ragadt és a hajam az arcomra tapadt. Végül megláttam a fényt, amely a szobámból szűrődött ki. Utolsó, maradék erőmmel felhúztam magam, a szekrény aljára másztam, és a lábammal becsuktam magam mögött az ajtót. Képtelen voltam megmozdulni. Lehunytam a szemem, mindenem fájt. Olyan izmaim is vonyítottak a fájdalomtól, amelyek létezéséről eddig tudomásom sem volt. A földön aludtam el. Az aznap látott képek és a szörnyű jelenet mellett egyvalami villogott a fejemben, ahogy elaludtam – az, amit a legkevésbé vártam: állandóan azt a képet, Az ifjú mártírt láttam magam előtt.
11. Mondd, hogy megbocsátasz, különben nem engedlek el!
A földön ébredtem – ez volt az első jele annak, hogy a tegnap éjjeli események valóban megtörténtek. Reméltem, hogy csak álom volt, újabb rossz álom, de pólóban és farmerben feküdtem a kifakult, lelakott szőnyegen. Az egyetlen kellemes meglepetés az volt, hogy a szemem fölötti duzzanat csodálatos módon lankadni kezdett. Legalábbis az arcom nagyjából normális állapotba került, még akkor is, ha az agyamban nagyobb káosz volt, mint valaha. Nagy nehezen lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán – kezemmel gyomromat szorítva, hogy elcsendesítsem az émelygést – Aurelia irodája felé indultam reggeli megbeszélésünkre. Próbáltam épkézláb magyarázattal előállni, hogy miért nem készítettem fényképeket a Páncélteremben. Ideges voltam, és fájt mindenem. Nehezemre esett megmozdítani a lábamat a sok mászás után. Pusztán attól, hogy a kezemmel kopogtattam Aurelia ajtaján, megfájdultak az izmaim. – Igen, gyere be! – hallottam. Kinyitottam az ajtót. Aurelia az íróasztalánál ült, papírokkal a kezében. Alig tettem egy lépést, amikor megkérdezte: – Befejeztétek azt a falfestményt? – Ööö, nem, még nem. – Jó, akkor legközelebb csak akkor gyere vissza, ha már kész. Bólintottam és becsuktam magam mögött az ajtót. Nagy mázlim volt. Amint egyedül voltam a sötét folyosón, a gyomrom magához tért, és rájöttem, hogy nagyon éhes vagyok. Pontosabban éhen halok. Azonnal ennem kell valamit. Az a falfestmény várhat még pár percet. Úgy tűnt, Lance-nek ugyanez az ötlete támadt. Már ott ült a Szalon konyhájának faborításos pultjánál, a müzlije fölé hajolva. – Szia! – mondtam. – Jó reggelt! – mondta, és felém tolt egy doboz Lucky Charms-t. – Kösz. Szükség lesz az erőnkre, hogy megidézzük Hieronymus Bosch szellemét. – Kivettem egy tálkát a szekrényből, fogtam egy kanalat, és leültem mellé, majd müzlit öntöttem magamnak. – Ne viccelj! – Egy pillanat múlva megkérdezte: – És mit csináltál tegnap este? – Elaludtam. Nagyon fáradt voltam a sok esemény után. – Nem volt szükségszerűen hazugság, csak kihagytam pár dolgot. – Átnéztem hozzád. Nem tudtam aludni. Azt hittem, fényt látok az ajtód alatt, de nem nyitottál ajtót. – Már biztosan aludtam. – Lehet. – Nem volt elégedett, láttam rajta, ahogy kanalával a müzlijét piszkálta. Ismét megpróbálkozott: – Megkérdezhetem, hogy nem akarsz-e a tegnap éjszakáról beszélni? – Ööö… – Oké, nem gond, válthatunk témát. – Kösz. – Nem akartam ennyire kerülni. Szerettem volna megbeszélni vele, de fogalmam sem volt róla, hogy mennyivel úszom meg. A drogéria és Beckett után – meg a
tegnap este után – nem akartam, hogy naponta halálos veszélyben legyek, ahogy a könyv olyan kedvesen figyelmeztetett. Így nem szóltam semmit. Végül Lance beadta a derekát, és megszólalt. – Szóval, témát váltva: ki az a George Phillips? – Próbált könnyed hangon beszélni, mintha tudná, hogy el kell vonnia a figyelmemet. Én is vidám lettem, és játékosan felsikkantottam. – Nem akartam, hogy így tudd meg! De szeretjük egymást! Közösen megszökünk! – Rebegtettem a szempillámat. – Csodálatos! – A szemét forgatta. – Ugyan! Ez volt Al Capone álneve, amikor itt élt. – Elértél már ahhoz a részhez, hogy Al Capone mindig kísérteteket látott itt? A bérgyilkosai azt hitték, elment az esze. – Igen. Azoknak a kísértetét látta, akiket a Valentin-napi mészárláson megölt. – Most, hogy végiggondoltam, különös rokonságot éreztem Al Caponéval. Szegény pasasnak voltak sebhelyei, látomások kínozták, és senki nem hitt neki. Habár megérdemelte, nem? Rákérdeztem arra, amit én tartottam érdekesnek: – Melyik szinten lakott Capone? – Az ötödiken. Jó vagy! – Más könyveket is el kell kezdenünk olvasni, hogy ki tudjuk kérdezni egymást. – Ez jó ötlet. – Belegondolt. – Aztán összehasonlíthatnánk a jegyzeteinket. – Oké, hivatalosan is megalakult a tanulócsoportunk! – Rendi! Lance-szel egész délután festettünk, nagyrészt csendben, a falfestmény egymással szembeni végein kezdve, és befelé haladva. Úgy döntöttünk, annak van a legtöbb értelme, ha fent kezdjük. A tegnap este után már nem féltem a létráktól. Végigásítoztam a napot, kimerült voltam, és minden tagom fájt. Elcsíptem, ahogy Lance időről időre rám pillant, és biztos voltam benne, hogy azon csodálkozik, hogy valakinek, aki ennyire álmos, biztos, hogy két és fél méter magasan kell-e egyensúlyoznia és festenie. Azon is eltűnődhetett, hogy mi fárasztott ki ennyire, ha tényleg olyan hamar lefeküdtem, mint állítottam. De a munka ismétlődő jellege, az, hogy órákon át ugyanazokkal a színekkel dolgozunk, ezzel az indigókék és fekete égbolttal, mindenkit elzsongított volna. Éreztem, hogy a gondolataim elkanyarodnak. Amikor túlságosan elkanyarodtak – vissza a könyvhöz, a gondolathoz, hogy egy adott ponton vissza kell mennem a szekrényből nyíló folyosóba –, visszahúztam őket, és próbáltam kellemesebb irányba terelni (már ha volt ilyen). Épp ezt csináltam, amikor úgy hallottam, valaki a nevemen szólít. Az első néhány alkalommal biztosan nem hallottam meg, mert amikor Lucian hangja elért, Lance csak megrázta felém a fejét. – Jól néztek ki, srácok! – Lucian felénk lépkedett, a haja lazább volt, olyan, mint az első estén a Páncélteremben. Nem a szokásos öltönyét viselte, hanem farmert és egy V nyakú pulóvert inggel – a gallérját kigombolta és az ingujjakat feltűrte: szinte hanyagnak tűnt. Ebben az öltözékben még jobban látszott, hogy milyen fiatal. De akárhogy is néztem, nagyon nem az én súlycsoportom volt. Megállt a létráink között, és felnézett ránk. – Pápá, Michelangelo! – Ez igazából Bosch – mondta Lance, nem tudálékosan, csak tényszerűen. – Húzz el, Bosch! – javította ki magát Lucian. Nagyjából ennyi időbe telt kinyögnöm egy köszönést. – Szia – mondtam végül. – Szia. – Lucian fél kézzel megkapaszkodott a létrám oldalában. Lance visszafordult a munkájához. – Nem akartalak megijeszteni odafent, úgyhogy…
– Nem, nem ijedtem meg – mosolyogtam le rá. – Hé, lehetne, hogy… – Felém intett. – Ó… igen, persze! – mondtam, és lassan feldolgoztam és ízlelgettem a gondolatot, hogy azért jött ide, hogy beszéljen velem. Arra összpontosítottam, hogy olyan kecsesen lépkedjek le a létráról, amennyire csak lehet. Ha volt rá alkalom, hogy méltóságteljes legyek, ez az volt. Néhány foknyira voltam, amikor felém nyújtotta a kezét. Ránéztem: finom volt és tökéletes, hosszú, elegáns ujjakkal. Meg kellett volna fognom, és hagynom, hogy lesegítsen, de kissé előredőlve megfogtam a kezét és az utolsó néhány lépést túl gyorsan tettem meg, egy-kettő-három, majdnem lecsúsztam és kis zökkenéssel értem földet. Talán úgy tűnt, mintha buzogna bennem az energia, nem pedig elbénáztam volna ezt a pár lépést, de tényleg fájdalmasan közel kerültem a lepottyanáshoz. Mindegy, Lucian elvigyorodott, kékesszürke szeme az enyémbe mélyedt. Fejével a galéria ajtaja felé intett, én pedig követtem. – Nagyon jó munkát végeztek – mondta közben. – Kösz. – Alig bírtam ránézni. – Azt hiszem, jobban megy, mint hittük. Ha nem fog olyannak látszani, mintha Jackson Pollock festette volna, már jobbak vagyunk, mint gondoltam. Lucian felnevetett. – Ma kaptunk néhány nagyon szép festményt. Meg kell mutatnom őket! – mondta. – És valószínűleg megkapjuk Capone egyik régi kalapját is. – Kinyitotta előttem a galéria ajtaját, én pedig beléptem. – Nos, le a kalappal előtted! – mosolyodtam el. – Na, igen – mondta azzal a játékos tekintettel, amitől teljesen elolvadtam. Már kint voltunk a galériából, és az előcsarnok elülső része felé haladtunk. Csak ketten voltunk idelent. Hallottam, hogy Aureliának nagyon tetszettek a Társaságról készített fotóid. – Igen? Örülök neki. – Ő maga soha nem mondaná el neked, de nagyon tetszett neki az, amit róla csináltál. Még a nyomdát is felhívta, hogy nagyítsák nagyobbra, mint eredetileg tervezte. – Megállt, majd lehalkította a hangját. – De nem tőlem tudod. – Mit nem tőled tudok? – mondtam, és belementem a játékba. – Pontosan – suttogta. Megállt és rám nézett. – De nem azért jöttem, hogy Aureliáról vagy a fotókról beszélgessünk. – Komolynak tűnt. – Nagyon sajnálom, de nem tudnánk áttenni a vacsoránkat máskorra? Mivel ilyen közel van a nyitás, nagyon felpörögtek a dolgok. Tudom, rossz kifogás, de remélem, megengeded, hogy jóvátegyem. – Úgy látszott, azt várja, hogy feldúlt leszek. Milyen másik világegyetembe csöppentem, amelyben ő győzköd engem arról, hogy találkozzunk? Ez a pár perc már így is az évem fénypontja volt. Legalábbis a születésnapom után. Szóval igen, egészen biztosan igen, bármikor jóváteheti. – Persze. – így is kissé ideges voltam, ezért jól jött a felkészülési idő. Ez az állítólagos vacsora lesz az első randim. Egész életemben. A tavaly őszi öregdiákbált Danteval nem számoltam bele, nyilvánvaló okokból. – Teljesen megértem. – Köszönöm. – Komoly volt a hangja, szeme egy pillanatra elfelhősödött. – Csak… elég sok minden történik mostanában. – Gondolom. Úgy tűnik, hogy a gálaest elképesztően nagyszabású lesz. – Reméljük. – Furcsa lesz, ha egyszer emberekkel telik meg ez a hely. – Tudom. – Szórakozottan végigszemlélte az előcsarnokot.
– Olyan érzés lehet, mintha megnyitnád az otthonodat körülbelül háromszáz kosztos előtt. – Igen, azt hiszem, éppen olyan lesz. – Mit szeretsz a szállodában a legjobban? – Nem tudom. Ezen még soha nem gondolkoztam – mondta, egy pillanatra félrenézett, mintha végre belegondolna. – És te? – Én? – Azelőtt kibukott belőlem, hogy az észérveim felsorakoztak volna. Átléptem a valóság és az álom valamiféle közös határát. De nem, nyugi, nyilván nem rám gondolt. – Vagyis ööö, hogy én mit szeretek a legjobban. Hm… nagyon tetszik a kristálycsillár. – Fölfelé mutattam. – A napszaktól függően mindig máshogy néz ki. Személyisége van. – Azt hiszem, tényleg van neki, ugye? Vállat vontam, ismét visszahúzódtam. Elértük a galériát, az üvegajtó előtti függönyt. – Nos, azt hiszem, nem hagyhatom, hogy az egész falat Lance fesse meg… – Babráltam a kezemmel. – Nem, tényleg nem, ugye? – mondta. Kinyújtotta a kezét, és elhúzta a bársonyfüggönyt, hogy átmehessek, majd egyetlen elsöprő mozdulattal körénk vonta, így foglyul ejtett minket. Cédrusillatától elbódultam, szinte sütött a bőröm most, hogy ilyen közel voltam hozzá. Biztos, hogy látszott arcomon a megdöbbenés. – Mondd, hogy megbocsátasz a péntekért, különben nem engedlek el! – mondta. Nem tudom, mi erre a helyes válasz. – Jó. Gyorsan arcon csókolt. Majd kipenderített minket a függönyből. A galéria ajtaja felé botorkáltam. – Akkor hamarosan vacsorázunk valamikor – mondta. Bólintottam, még mindig kissé kábán, de boldogan. A függöny mögé csusszant, és eltűnt. Lance még mindig fent volt a létrán, amikor visszabotorkáltam. Mielőtt felmentem a létrára, muszáj volt összeszednem magam. Karom és lábam folyékonynak éreztem, semmi szilárd nem volt bennük. – Fontos üzleti megbeszélése volt, Miss Terra? – kérdezte Lance; egy pillanatra megnézett magának, majd vigyorogva visszatért a munkájához. Szorgalmasan festettünk, de egy rövid ebédszünetet tartottunk, amikor is szendvicset készítettünk. Nem olyan finomat, mint Dante, de azért ehető volt. A végén egyszer csak beesteledett. Lance megnézte az óráját, és kijelentette: – Műszak vége! Hat óra van. Szerintem ez fair, nem? – Felőlem rendben van. – Elvégeztem az utolsó simításokat egy tejszürke csíknyi égen, amely a véres tó fölött magasodott. Az, hogy ennyit bámulom ezt a képet, nem sokat segít a rémálmaim elhessegetésében. Ahogy mindent összepakoltunk, agyam elkezdett átváltani az éjszakai személyiségemre – a rémült lányra, aki egy különös könyv rabszolgája volt. A kezemen még mindig fájtak a horzsolások, amelyeket akkor szereztem, amikor megkapaszkodtam a deszkákban. Az izmaim ellazultak, de még nem éreztem készen magam arra, hogy újra nekiinduljak az egésznek. – És mi a terved ma estére? – kérdezte Lance. Mivel átpakolta a felszerelésünket tartalmazó szekrényt, a keze tele volt festékes vödrökkel, míg én a mosdónál kiöblítettem az ecseteinket. – Majdnem el is felejtettem. A Páncélteremben kell fotóznom. – Biztos, hogy sok készséges alanyt találsz.
– Na, ne mondd! – Az emberek itt aztán nem voltak félénkek. Talán még Danteval is tudok találkozni. Mivel olyan más volt az időbeosztásunk, már kezdett hiányozni. – Szeretnénk megkóstolni pár rágcsát meg kaját, amit Dante kipróbál a klubban. Jobb, mint a saját vacsorádat elkészíteni, nem? Neked is ott a helyed! – Már a „rágcsa” szóval megvettél! – Tudtam, hogy erre ugrasz. Jó megint a tizenegy óra? – Felőlem. Befejeztem az ecsetek kicsavarását, és elmentem a fényképezőgépért. Arra gondoltam, hogy megpróbálok elosonni és szundítani egyet, mielőtt a kötelező fotózás megkezdődik. Lance is épp akkor végzett, és lekapcsolta a raktárban a világítást. – Azt hiszem, itt minden kész. – Ebben a pillanatban eszembe jutott valami. – Kérdeznék. – Haboztam. – Gondolod, hogy bárkinek probléma lenne, ha pár percre lenyúlnám az egyik létrát? Különös, „te meg miben sántikálsz” – tekintettel nézett rám. – A szekrényem tetején a lámpának leszakadt a zsinórja. Észrevetted már, hogy milyen baromi magasan van itt a mennyezet? – Talán nem, mert Lance majdnem két méter magas. – Nem úgy értem, hogy neked, hanem… – Ha segítség kell, csak kérned kell. – Nem, én csak… – Persze, tudom, büszke vagy. Menjünk! Lance lehozta a létrát a lifthez. Jó volt, hogy segít. Nekem kétszer annyi időbe telt volna, és biztos, hogy nem tudtam volna megemelni. De ha mégis, akkor biztos levertem volna vele egy lámpaburát vagy valamit. Ahhoz is ragaszkodott, hogy ő tegye fel újra a zsinórt. Én csak ott álltam, és rávilágítottam az elemlámpával, miközben fürge ujjai dolgoztak. – Meglep, hogy van elemlámpád – mondta. – Ez amolyan pasis dolog, elemlámpát vinni magaddal. – Hoztam plüssállatokat is. – Komolyan? – Lepillantott rám. – Nem. – Ó! – Csalódottnak tűnt, hogy nincs meg bennem a csajosság. – Nem mintha nem értékelném, de csak hogy tudd, abszolút képes lennék rá. – Nem is figyelt oda. – Hány színjeles diák kell ahhoz, hogy kicseréljen egy égőt… A szavába vágtam: – Nem is kell kicserélni az égőt; csak a zsinór… – Kettő. Az egyik csinálja, a másik pedig kijelenti, hogy nincs szüksége segítségre, mert ő maga is bármit képes megcsinálni. – Nincs is szükségem segítségre – mosolyogtam, a saját káromra. – Pontosan. – De ha macsó akarsz lenni, akkor biztosan útban vagyok. – Intettem az elemlámpával. – Fényt kérek! Ide, fel! Rávilágítottam a lámpával, és egy pillanatra elvakítottam. Eltakarta az arcát. – Hát ööö, köszi! Nem akartam szándékosan piszkálni. Csak olyan gyorsan akartam végezni, amennyire csak lehet. Nem tudtam eldönteni, hogy a könyv szabályszegésnek fogja fel, hogy nem én magam javítottam meg a villanyt. Egy kattintás és csettintés, és újra fényárba borult a szoba. – Máris minden oké – mondta Lance, és párszor még megrángatta a zsinórt a biztonság kedvéért. – Kösz.
– Egyéb fura munka? – Nincs. – Felnevettem. – Azt hiszem, mára ennyi, de majd szólok. Kösz még egyszer. – Szívesen. – Rálehelt a szemüvegére, és a pólójával megtörölgette a lencséket. – Jó nagy por van itt! – A szeme szemüveg nélkül nagyobb volt, és kissé elszálltnak tűnt, mivel nem látott jól. A sebhelye nem is volt olyan vészes. Talán önzés volt a részemről azt gondolni, hogy tetszik, mert nekem három is van, de Lance jól viselte. Egy kicsit azért megfájdult miatta a szívem, hogy mennyire zavarja őt. – Igen, kiderült, hogy nekünk nem jár a szobaszolgálat – mondtam, a megfelelő mennyiségű szarkazmussal. – Még mindig azt várom, hogy szóljanak, hogy mi leszünk a szobaszolgálat. – Vicces! – mondtam. – Legalábbis azt remélem, hogy csak vicc. Köztünk szólva, úgyis kirúgnának! – Legalább elkezdted bevetni az ágyadat. – Haha. – Akkor, tizenegykor. – Rendben, tizenegykor – mondtam. Elindult kifelé, majd visszafordult. – Minden oké lesz? Úgy értem, tizenegyig. – Védelmező mechanizmusa beindult. – Persze, minden oké. Majd olvasok egy kicsit. – Eszembe jutott a könyv, és megörültem, hogy nincs elöl, szem előtt. De amikor valaki bent volt a szobámban, soha nem volt elöl – olyan volt, mint egy félénk kiscica, aki elbújik, ha megszólal a csengő. Lance bólintott, ez a válasz elfogadható volt számára. – Akkor szia! Intettem neki, és még egyszer megköszöntem. Itt hagyta a létrát, de most úgysincs rá szüksége senkinek holnap reggelig, így meghúztam a zsinórt és becsuktam az ajtót. A Páncélteremben az aznap esti téma a Restség volt, ami számomra ironikusnak tűnt, mivel engem dolgozni rendeltek oda. Az ajtónál álló két Társaságbeli tag – a megszokott lány, de nem Beckettel – gond nélkül, simán átengedett engem és Lance-t. Mivel dolgoztam, úgy döntöttem, hogy ez azt jelenti, hogy nem kell különösebben kiöltöznöm. Egy farmer és egy hosszú ujjú termopóló jó lesz. Egyébként Dante stílustanácsai nélkül számomra amúgy sem volt túl sok remény. Lance, nem meglepő módon, ugyanabban a ruhában jött, amiben egész nap volt – farmerben és egy hosszú ujjú ingre ráhúzott pólóban, amin még néhány fekete festékpötty is volt. Végig mellettem volt, ahogy végigjártam a helyet, és fotózgattam a vadul táncoló bulizókat meg a párokat, akik visszavonultak azokban a kilyuggatott, függő, cseppkőszerű odúkba. Sikerült párszor végigjárnunk a tűzkört úgy, hogy egyikünk sem javasolta, hogy menjünk fel. Ahogy másodjára is körbejártuk a gyűrűt, megláttam Raphaellát, aki ráakaszkodott Lance-re: a szemével végigkövette őt a klubban. Láttam, hogy Lance néha felnéz Raphaellára, de utána ugyanolyan könnyedén máshová pillant. Végül megálltam, amikor megláttam a szőkeséget, amint még egyszer előrehajol magaslati megfigyelőpontjáról. – Raphaella megint nagyon sasol téged. – Tényleg? – Lance odapillantott. Raphaella tényleg figyelte. – Mintha nem vetted volna észre! – ugrattam. Lance visszahúzódott. – Menj már! – A gyűrű felé biccentettem. – Csak mert velem alig áll szóba, attól még veled beszélhet. – Megborzongtam a gondolatra, hogy milyen ügyetlenül próbáltam barátkozni vele az első estén. Lance a tűzgyűrű felé pillantott, és csak egy másodpercig habozott. Én is felnéztem – fél szemmel egész este az emelvényt figyeltem, de Luciant nem láttam. A fényképezőgép
jó ürügy volt arra, hogy úgy járjak körbe, mintha fontosabb dolgom lenne annál, hogy csak rátaláljak. Vigasztaló volt, hogy nem jött el – talán tényleg olyan sok dolga van. – Nem gond, ha itt hagylak? – kérdezte Lance, aki döntött. – Dehogy. Kattogtatok még párat, aztán talán visszamegyek a szobámba. Menj csak! – mosolyogtam el. – Holnap találkozunk! Lance bólintott, és zsebre dugott kézzel a csigalépcső felé indult. Figyeltem, ahogy felsiet a lépcsőn. Testek köröztek körülöttem, de furcsa módon, magányosnak éreztem magam, egyetlen fának egy teljesen csupasz és elhagyatott mezőn. Lance jelenléte kényelmessé és ismerőssé vált. Beszélgettünk vagy hallgattunk, mindegy volt. Jó volt vele. Akár követhettem is volna fel, az emelvényre. Még akkor is, ha egyedül ülnék, körbevenne a vágyódó szemek melegsége, a teremben levő többieké, akik arra vágytak, hogy meghívást kaphassanak ide, és akik nem tudnak a jeges fuvallatról vagy a hierarchiáról vagy arról, hogy Lance, Dante és én valójában nem tartozunk ide. Ha ott lettem volna a körben, akkor bárki, aki a kör része akart volna lenni, az én helyemben szeretett volna lenni, vagy bárkiében, aki odafent van. Amikor kívül állsz valamin, és a része akarsz lenni, van egy hallgatólagos egyezség, hogy mindennek, ami belül van, több értéke van. Egy ideje mozdulatlanul álltam, túlságosan sokáig figyeltem és túlságosan intenzíven, amikor valaki játékosan meglegyintette a karom. – Ezer éve nem láttalak, csajszi! – mondta Dante széles mosollyal, amikor megfordultam. Másik kezében tálca volt, rajta egyetlen darab tökéletes falatka. – Szia! – Megragadtam a kezét. – Jól nézel ki itt, a helyeden. Szóval itt töltőd az éjszakáid. – Őrület az egész, de imádom. – Azt meghiszem! És, hogy megy? – Szuperül! Nagyon kimerítő, de szuper jól megy! Óóó, ezt muszáj megkóstolnod! – Felém nyújtotta a tálcát. – Már csak egy maradt. – Mert olyan nagyon finom! Vedd el, a tiéd! – Mi ez? – Felvettem egy kelt tésztás puffancsot, amin valamilyen szósz és fűszer volt. Az egész alig volt nagyobb, mint egy bonbon. – Egy falat mennyország. Egyetlen falással eltüntettem. – Nyammmm! – doromboltam. Nagyon szép volt, és nagyon finom – belül olvadós sajttal, az utóíze pedig édes volt. Bármi is volt, még tízet megettem volna belőle. – Finom, ugye? Mennem kell, Etan úgy dolgozik, mint az állat! Holnap talizunk? – Arcon csókolt. – Abszolút! Érezd jól magad! Intett, és fél kézre vette a tálcát, átfurakodott a tömegen. Olyan volt, mintha ez az ő bulija lenne, és maga volt a tökéletes házigazda. Figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Én is a része voltam. Mégis, nem voltam biztos benne, hogy mi kellene ahhoz, hogy úgy érezzem, ide tartozom, hogy ne azt várjam, hogy valaki mikor jön rá, hogy nem ide való vagyok. Ahogy telt az éjszaka, újabb és újabb falatokat sikerült megkóstolnom Dante és Etan jóképű pincérek által, tálcán körülhordott finomságaiból. Eleget ettem ahhoz, hogy nálam az éjszaka restség helyett falánkság jegyében teljen, de végig fotóztam, így lesz mit megmutatnom Aureliának. Akár be is fejezhetném ma estére. De még egy utolsó fotó. Mindig az utolsó a legjobb, mert tudod, hogy hamarosan lelépsz, és nincs mit veszítened.
Felosontam a tűzgyűrű tetejére, és mielőtt elértem volna a tetejét, megpillantottam Lance-t és Raphaellát. Lance beszélt a lányhoz, Raphaella pedig csak nézte, ujjai a nyakláncával játszottak. Lance nem vette észre, hogy lefotózom őket. Biztos voltam benne, hogy örülni fog, ha rájön. Gyorsan körülnéztem: Lucian sehol. De Beckettet megláttam. Kezében egy pohár ital volt, és a lángok fölött a klub padlóját bámulta. Teljesen biztos voltam benne, hogy most először engedték meg neki, hogy elhagyja őrhelyét az ajtó mellett, és ebből a kivételes nézőpontból szemlélhesse meg a helyet. Profilból láttam, aztán megfordult: egy kötés volt az egyik szemén.
12. Ne kényelmesedj el nagyon!
Visszalopóztam a lépcsőkön, és kisiettem a klubból. Olyan gyorsan futottam, amennyire csak tudtam, hogy közben ne vegyenek észre, és ne okozzak feltűnést. Muszáj volt eljönnöm. Valószínűleg túlreagáltam, de inkább a kényelmes szobámban reagálok túl, nem pedig egy olyan ember közelében, aki valószínűleg fellökött egy drogériában, és kirabolt egy nőt is. Beértem a szobámba, és fájdalmasan egyedül éreztem magamat. Annyira, hogy nem tudtam, képes leszek-e aludni. Majd rájöttem: nem az én döntésem az, hogy tudok-e aludni. A könyv elkezdte meghatározni a létemet. Kezembe fogtam, nekidőltem a falnak, és elkezdtem az ismerős lapjait forgatni, lapoztam és lapoztam. És ott volt, ahogy vártam: a mai dátumnál friss írás várt. Biztos elfáradtál a tegnapi feladatokban. Pihenj, szárnyas lény! De ne kényelmesedj el nagyon! Gyűjts, erőt az elkövetkezendőkhöz! A kiképzésed holnap kezdődik el. Holnap, este végiglopódzol az általad felfedezett folyosón, és elfutsz a létra alján levő kezdőponttól az általad megtalált legtávolabbi pontig… Végiggondoltam a távolságot. A zenés bár, a raktár… Eszerint a raktár a végállomás. Majd visszafutsz. Egy órán keresztül újra és újra. Minden erődet add bele! Minden egyes nap ismételd, amíg nem jelzek. A végén ezt a távolságot szinte fénysebességgel kell megtenned: lehet, hogy ez a tudás egy napon az életedet menti meg. Nem tudtam pontosan, milyen gyorsan tudok futni, és a két pont közötti távolságot sem. Csak azt tudtam, hogy elég messze vannak egymástól, és nem vagyok egy futóbajnok. Azt éreztem, hogy a könyv gúnyolódik velem azért, mert relatíve rossz kondiban vagyok, és ez nem igazán volt ínyemre. Olvastam tovább. A következő egy héten át ez lesz a fő feladatod! Különben csak tedd azt, amit mások mondanak neked! Tégy meg mindent azért, hogy ne hívd fel magadra a figyelmet! Bármilyen felfedezést is teszel a következő napokban, mindent temess magadban jó mélyre! Majd szólok, hogy mikor kell a dolgok végére járnod. Erősítsd meg magad: hamarosan olyan feladat vár, amellyel még nem találkoztál. Átlapoztam még pár oldalt, hogy lássam, van-e még valami, de nem volt. Ez a rövid parancs, mely zavarosabb volt, mint az eddigiek, rosszabbul érintett, mint a könyv legelső, legszörnyűbb bejegyzése. Nincs rosszabb, mint tudni, hogy valami közeledik feléd, ami megváltoztathatja az életed, de te nem küzdhetsz ellene! De ma este már semmit nem tehettem, így betettem a könyvet az éjjeliszekrénybe, és mikor megláttam, hogy a szekrénybeli lámpa ég, meghúztam a zsinórt. Mozdulatomat olyan hang kísérte, mint amikor egy gitárhúr pattan el, majd a zsinór a kezemben maradt. Elővettem az elemlámpámat, és felmásztam a létrán. Odavilágítottam, áthúztam a zsinórt az aprócska fűzőkarikán, és négyes csomót kötöttem rá, majd többször meg is húztam. A mozdulattól meginogtam, és a mennyezet felé kaptam, hogy le ne essek. Nagy
meglepetésemre a mennyezet üresen kongott és felemelkedett. Összeszorult gyomorral csúsztattam félre a laza deszkát, és bekémleltem. Az elemlámpám fénye port, pókhálókat és egy keskeny folyosót világított meg, amely pont akkora volt, hogy át lehetett mászni rajta. El sem tudtam képzelni, hová vezethet, de azt éreztem, hogy egyszer kénytelen leszek majd kideríteni. Ma este azonban úgy tűnt, nem kerülök slamasztikába. Ismét a kilincs alá tettem a megbízható karosszéket, és visszamásztam az ágyba. Miután megmutattam a fotókat Aureliának, a parancs szerint a következő napon lapítottam és a festéssel bajlódtam. Nagyon tetszettek Auréliának a képek, és megkért, hogy Lance-szel töltessem fel őket, hogy ezek is megjelenjenek a végtelenített képernyőn, amely az előcsarnokban van. Majd utasított, hogy újabb képeket készítsek a megnyitó estélyen – ekkora bizalomtól nagyon büszke lettem. Azonban így is végigkóvályogtam a nap nagy részét: a rettegés ott bujkált a gyomromban és az elmémben, és ahogy közeledett az este, megmérgezte a gondolataimat. Hamarosan kénytelen leszek leereszkedni a föld alá, és rohanni. Csak reméltem, hogy simán futnom kell és nem valaki elől kell futnom. Az a jelenet Beckettel elég meredek volt, és nem akartam belegondolni, mi történhet, ha viszontlátom, és nem sikerül ilyen jól elbújnom. A Társaság egyetlen tagjával sem akartam odalent összefutni; egyáltalán, senkivel. A nap végén Lance-szel összepakoltunk, és ettünk egy szendvicset a Szalon konyháján. Muszáj volt valami másra gondolnom, bármi másra, így beszéltetni kezdtem Lance-t egy olyan témáról, amiről egész nap mélyen hallgatott. – Nos… Milyen volt tegnap este Raphaellával? Szerintem döbbenetesen gyönyörű. Fehérneműmodellekhez hasonlóan gyönyörű. Lance vállat vont, és beleharapott a szendvicsébe. – Igen. – Rágott, majd újabb harapás. Majd megint rágott. Újabb harapás. Figyeltem, és vártam a részleteket. De semmi, csak a halk majszolás. Igen? Csak ennyit kapok? Hagytam a témát, befejeztük az evést, és miután jó éjszakát kívántunk egymásnak, visszatértünk a szobánkba. Mivel újra a szobámban voltam, már nem tudtam tovább húzni az időt. Felvettem egy tréningnadrágot és egy pólót, fogtam az elemlámpámat, nagy levegőt vettem, és kinyitottam a szekrényajtót. A lefelé mászás nem szükségképpen volt most könnyebb, de legalább ismerős volt – felkészültem a fájdalomra és az ujjaim sajgására, ahogy megkapaszkodtam a deszkákba, valamint arra a kellemetlen érzésre, hogy leereszkedem a teljes sötétségbe. Amint a lábam földet ért, némán gratuláltam magamnak a sikeres leérésért. A futás mehetett volna jobban is. Pár perc után elfogyott a levegőm – pár perc után – és úgy tíz métert gyalogolnom kellett, majd ismét futásnak eredtem, de olyan lassan, hogy annál a gyaloglás is gyorsabb lett volna. A gimnáziumban az eddigi legalávalóbb tettem az volt, hogy amikor tesiórán futnunk kellett, azt szimuláltam, hogy kiment a térdem. Képtelen voltam elviselni, hogy utolsónak érek célba, mindenki rajtam nevet és gúnyol. Amikor elértem a raktár ajtaját, visszatartottam a lélegzetem, majd rögtön elindultam visszafelé. Amint letelt az előírt egy óra, visszamásztam a létrán. Alig vártam, hogy lefeküdhessek, és fáradt izmaim megpihenhessenek. Jó lenne, ha a felfelé mászás lenne a kiképzés elején és a lefelé mászás pedig a végén. De nagy nehezen felmásztam a deszkákon, középen megpihentem, lihegtem egy sort, minden erőmmel kapaszkodtam, végül felértem a szekrénybe és a szobám viszonylagos biztonságába. A napok gyorsan teltek. Lance-szel befejeztük a falfestményt, nem is lett olyan rossz, azután egy csomó munkát kellett elvégeznünk: itt-ott szobákat kellett rendbe raknunk, ki kellett pakolnunk a Capone étterem aranyszélű étkészletét, LH monogramos párnákat kellett felráznunk, törülközőket kellett hajtogatnunk és más, nem túlságosan felemelő
munkákat bíztak ránk. Napokig nem láttam Luciant, és Aureliát is csak néhány percre, amikor megmondta, hogy mit csináljak. Dante munkaideje továbbra is a vámpírok idejére esett. Egész délután és éjszaka talpon volt, ellátta étellel a Páncéltermet és a megnyitó estély menüjét egyeztette Etannel, majd a nap nagy részét átaludta. Valóban két, egymás mellett elsikló hajó voltunk az éjszakában, vagy inkább a délelőttben. Amikor Dante megjelent munka után, én akkor keltem és mentem Aureliához, hogy megkapjam az aznapi utasításokat. Az éjszakai futkározás kimerített, de kezdtem hozzászokni. Nagyon boldog voltam, amikor sikerült pár másodpercet lefaragni az időmből, vagy másnap úgy felébredni, hogy kicsivel kevesebb fájdalmat érzek, mint az előző gyakorlatozás után. A nyitógála előtti napon, egy péntek délután mindannyian összegyűltünk a könyvtárban egy személyzetis megbeszélésre, amikor szóltak, hogy jelmezmegtekintéshez hasonlóan vegyük fel a szállodában kapott formaruhánkat. Mindannyian hét rend ruhát kaptunk, így egy egész hetet végigcsinálhatunk mosás nélkül. A saját formaruhámat egy órával a megbeszélés előtt felpróbáltam. Belecsusszantam a szűk, fekete ruhába, amit korábban Raphaellán láttam, és felhúztam oldalt a cipzárt. Tökéletesen illett rám, bár egyik eddigi ruhámhoz sem hasonlított. Dante átjött, hogy eldicsekedjen a saját formaruhájával: séfköpenye volt, a neve rá volt hímezve, és saját sapkát is kapott. – Tök dögös vagy! Jól kikupálódtál, csajszi! – mondta. Elterült az ágyamon, és figyelte, ahogy megpróbálom kiokoskodni, hogyan tűzzem fel a hajam úgy, hogy ne nézzen ki még rosszabbul, mint leengedve. – Szerinted nem túl rövid? – kérdeztem a tükörben nézegetve magamat, és lehúztam a ruhám alját, majd megnéztem Dante arcát az ítéletért. Megrázta a fejét, és a szemét forgatta. – Áhh! Ugyan már! Egyáltalán nem rövid, nagyi! Tudnál még ennél is prűdebb lenni? – Bocsi, jesszus, csak kérdeztem! – Egyébként mikor lett ilyen jó lábad? Csak nem izmot látok ott? Muszáj volt elmosolyodnom. – Talán. – Odanézzenek! – Te sem nézel ki olyan rosszul. Tetszik a sapkád! – Kösz. Szerintem is jó. Szexi, nem? – grimaszolt. – Abszolúte! – nevettem. Összecsavartam a hajamat és begumiztam, de csak nem akart a helyén maradni. Aurelia megparancsolta, hogy kontyban hordjam, de fogalmam sem volt róla, hogyan készítsem el. Mindez nem kerülte el Dante figyelmét. – Oké, lépj arrébb és adj helyet valakinek, aki tudja, mit csinál! – Felállt és intett, hogy adjam oda neki a gumis hajcsatjaimat és a hajkefémet. Lenyomott a székbe, szemben a tükörrel, csavart, tupírozott, hátrasimított és feltűzött – és seperc alatt pontosan úgy néztem ki, amire Aurelia gondolhatott. – Voilá! – mondta. – Nem rossz! – mondtam a tükörbe pillantva. – Remélem, jegyzeteltél! Nem csinálom meg neked minden nap! Beleléptem a cipőbe – szintén a formaruha része amely fekete volt, pántos és legalább nyolc centis sarka volt. Eddig csak néhányszor hordtam magassarkút, és soha nem hosszabb ideig. Ez a cipő nyomta a sarkamat és összepréselte a lábujjaimat. Éreztem, hogy minden lépés közben, amit a tükör felé teszek, sérül a lábam. Aúúú! De ugyanakkor most, hogy megnéztem a tükörképemet, a végeredmény, be kellett ismernem, tökéletes látványt nyújtott. Saját magam felnőtt kiadását láttam a tükörben, valakit, aki komoly és összeszedett. Ahogy Aurelia is mondta, a formaruha valóban megváltoztatja azt, amit a munkáról gondolsz. Még tökéletesebb akartam lenni, mint valaha. Hogy a formaruhám legyen büszke rám.
Dantéval benéztünk Lance-ért, aki úgy nyitott ajtót, hogy közben gombolta a kézelőjét, és még nem volt rajta a nyakkendője. A férfiak fekete nadrágot, inget és monogramos mellényt viselnek, vörös nyakkendővel. Lance ránk bámult, kissé bambán, és felemelte a nyakkendőt. – Ezzel soha nem boldogulok. Másnak tűnt a fekete formaruhában, magasnak és karcsúnak, de robosztusabbnak, mint a szokásos farmerben és pólóban. Vagy talán eddig nem vettem észre, milyen jó alakja van. Dante odalépett, hogy segítsen; csak egy-két mozdulat volt a nyakkendővel. – Én nem tudom, mihez kezdenétek ti nélkülem. Ki öltöztet majd fel minden reggel? Én biztos nem! – Kösz – mondta Lance halkan. – A frizura- és a nyakkendő-origami tanfolyamot később tartom meg – tette hozzá Dante. – Mi jelentkezünk rá! – mondtam. Amikor elértük a könyvtárat, a Társaság már felsorakozott, és a többiek egymás mellett álltak, hosszú sorban. Próbáltam nem odafigyelni arra, hogy milyen csinosak a velem egy sorban álló lányok. Nekik is hátra volt fogva a hajuk – némelyiknek szoros lófarokba, némelyiknek befonva, némelyiknek kontyba – a férfiak haja pedig úgy hátra volt nyalva, mint Luciannek. A formaruha általában megfosztja az embert a fegyvertárától és a díszeitől. De ezek az emberek akár egy zsákruhában is szuperül néznének ki, így csak annyit tehettem, hogy hittem abban, hogy csinosabb vagyok a ruhámban, mint gondoltam. Aurelia Luciannel az oldalán belibegett, és végignézett minket. – Holnap délután három órakor otthonunk megnyitja kapuit – kezdte lassan, elgondolkodva, mintha valami létfontosságú, komoly dolgot jelentene be. – Új szabályok lépnek életbe. A formaruha nélkül sehová nem mehettek, kivéve a Páncéltermet, ahol az öltözéketeknek a szálloda képviselőinek esti öltözékének kell megfelelnie. Ahhoz, hogy oda lejussatok, a galéria mögötti lépcsőt használjátok, ne pedig a liftet. A teherlifttel csak a szobátokba menjetek. Az egyéb társasági terek – a könyvtár, a Szalon, a Capone és a galéria – tiltott terület, hacsak nincs ott hivatalos dolgotok. Az étkezéseket továbbra is a Szalon konyhájában költhetitek el, de nem a csúcsidőszakban. Amikor a vendégekkel kommunikáltok, csak akkor beszéljetek, ha kérdeznek, de sugározzatok általános segítőkészséget, messzemenő profizmust és lazaságot. – Lucian, aki nekitámaszkodott az egyik asztalnak, előrenézett. Összevillant a tekintetünk, én félrenéztem. Mély levegőt vettem. – Mindegyikőtök hamarosan megtudja, mi lesz a pontos feladata a gálán. Sokan közületek csupán díszletként szolgáltok, dekorációként, a háttérzene megfelelőjeként, amely önmagában is fontos szerep egy ilyen eseményen. Mindannyian egyszerre bólintottunk, mereven és kimérten álltunk. Aurelia az ajtó felé lépett. – További utasításig… – Nem fejezte be, csak a levegőben hagyta a mondatot, ahogy ő és Lucian eltűntek, nyomukban a Társasággal. A következő reggelen Aurelia a galériába hívott „felügyelésre” – a „felügyelés” azt jelentette, hogy ott lézengjek és ügyeljek rá, hogy nem üt-e be a mennykő, miközben kiakasztják az újonnan bekeretezett fotókat. Csoportban még döbbenetesebben néztek ki – az egész még szebb volt, mint a részek együttvéve. Természetesen Aurelia fotója volt a legnagyobb, nagyjából százhússzor száznyolcvanas, és a falon középen helyezkedett el, legközelebb a galéria bejáratához. A második legnagyobb Luciané volt, feleakkora, mint Aureliáé, de szerintem sokkal drámaibb: azt éreztem, hogy a kép figyel engem. A Társaság fotói körben, orbitális pályán helyezkedtek el körülöttük. A galaxis külső peremén voltunk Lance, Dante meg én, mellékesek és harmadrangúak. Oldalt egy kis,
nyomtatott táblán a következő felirat volt: Fényképezte: Haven Terra. Közelebb léptem hozzá, azt hittem, káprázik a szemem. De nem, ott volt a nevem. Erre egyáltalán nem számítottam. Kiléptem a galériából, ahol minden tökéletesen a helyén volt, és beléptem az előcsarnokba. Egy pillanatra azt éreztem, része vagyok a helynek – része a felgyülemlő izgalomnak, a zsivajnak, mely ma este fog robbanni a gálán, amely lélegzetelállítóbb lesz minden eddiginél, amit eddig láttam. Szinte éreztem a levegőben a forrongást és a pezsgést. Az előcsarnok szinte várakozásteljesen zsongott a lépcsőn lefelé lépkedő idegenektől, akik tömegestül jöttek ide, valami különlegeset keresve. Még soha nem volt a szálloda ennél csodálatra méltóbb. A legegzotikusabb, a legfurcsább formájú és ügyesen összeválogatott virágok voltak mindenütt, a gyertyákat már meggyújtották, bár még csak most múlt dél. A csillár ragyogott és szikrázott. Dzsesszmuzsika ölelte körül a helyiséget. Körbejártam, és megcsodáltam az előcsarnokot, majd a teherlift felé vettem az irányt, és egy próbautat tettem: döcögősen lementem az alagsorba, ahol megláttam Luciant. Öltönyben volt, és éppen egy virágcsokrot rendezett el a pultnál. Mögötte a képernyőn azok a képek cserélődtek, amelyeket én készítettem a Páncélteremről. Ezeket mindenki láthatja, aki bejelentkezik a szállodába, és bárki, aki beteszi a lábát a galériába, látja a munkámat és a nevemet is. Itt hagytam a kéznyomomat. Lucian rám pillantott és elmosolyodott, odaintett magához. – Haven! – üdvözölt, ahogy közelebb léptem. – Láttad a galériát? – Onnan jövök. Csodálatos! Nem is sejtettem, hogy kiírják a nevem! – Megérdemled. – Kösz. – Éreztem, hogy elpirulok, és próbáltam elterelni azzal, hogy félrenéztem, és témát váltottam. – Hamarosan kezdődik a műsor. – Igen. Nehéz elhinni. Ne hagyd, hogy Aurelia túlságosan megdolgoztasson ma este. Neked is élvezned kell ezt az estét! – Ha te mondod, akkor… Előrehajolt, és a virágokkal babrált valamit – fekete és fehér, hatalmas orchideához hasonló és fekete labdarózsa-szerű virágok voltak. Kivett egy szálat, egy tincset a fülem mögé simított és odatűzte. A virág olyan hatalmas volt, hogy éreztem, hogy csiklandozza az arcomat. – Rendben. Este találkozunk? – Persze – mondtam, ahogy Lucian távolodott; pár lépést ment, még mindig felém fordulva. – Jó. – Megint elvigyorodott. – Boldog Valentin-napot! A szobámban helyet kerestem dédelgetett virágomnak – ez volt az első virág, amit fiútól kaptam. Egy pohárba tettem, és az éjjeliszekrényemre helyeztem. Arcomat szirmai közé temettem, és beszívtam fűszeres, levendulához hasonló illatát, amikor kopogtattak. A kémlelőn át megláttam a séfköpenyes Dantét, aki egy növényt tartott a kezében. Kinyitottam az ajtót. – Ma nagyon hivatalosak vagyunk – tréfálkoztam. Ha az ajtó nem volt zárva, nem szokott kopogni. – Boldog Valentint! – üdvözölt, és felém nyújtotta a cserepes virágot, majd belépett. Letette az asztalra, helyet csinált neki a Chicagóról szóló könyvek között, amelyeket összeszedtem. – Virágot a virágnak! A kertünkben találtam, és gondoltam, tetszene neked. – Ez gyönyörű, Dante! Nagyon kedves vagy! – Odahajoltam, hogy megszagoljam. Meleg süteményillata volt. – Van itt kert is? Dantét meglepte, hogy nem tudom. – Ööö, igen.
– Ki hitte volna? – Megérintettem a virágot. A fényes, bíborlila szirmok melegek voltak az ujjaim alatt. A virág majdnem akkora volt, mint a tenyerem, csillag alakú és néhány centi mély. – Még soha nem láttam ehhez foghatót. Valami orchideaféle? – Majdnem, ez egy hibrid, ööö… – Elhallgatott. – Öööö… valami és valami között. – Igen, én is hibridnek gondoltam volna. – Elhallgattam, várva, hogy mond valamit, de Dante csak megbántódott az olcsó tréfámon. – Csak vicceltem, viccelek! Gyönyörű, nagyon köszönöm! Teljesen feldobja a szobát! És képzeld, ma annyi virágot kapok, hogy… A szavamba vágott. – Ja, és ne locsold. Száraz. – Soha ne locsoljam? – Egy ideig ne – mondta. – Oké, szóval olyan, mint egy kaktusz. – Megsimogattam, mintha kisállat lenne. – Nem gond, hogy itt egyáltalán semmi napfény nincs? Hogy fog szegény fotoszintetizálni? – Jól alkalmazkodó növény. – Ahogy mi is – tréfálkoztam. – Gyere, ülj már le! Mi újság van? Őrület a mai nap, igaz? Nem voltam fent azóta, hogy elkezdtek bejelentkezni a vendégek – milyen? – Igen, ööö, bocs, rohannom kell, millió dolgom van Etannel, de te érezd jól magad! Este találkozunk! – Arcon csókolt, és kirohant, mielőtt visszatarthattam volna. Biztos nagyon ideges. Újra megszagoltam a virágot. Még soha nem láttam hasonlót sem. Éppen kiléptem a zuhany alól és a Valentin-napi virágaimon gondolkoztam, amikor a szobámat hirtelen zsongás töltötte meg. Amolyan régifajta zsongás volt, mint egy méhecskéé, de hangos. Nem olyan hangos, mint egy tűzjelző, de elég hangos ahhoz, hogy elgondolkozzam, hogyan lehetne leállítani, mielőtt elvesztem az eszem. De ahhoz, hogy elhallgattassam, először meg kellett találnom. A szoba hátsó részéből jött a zaj, a mögül a függöny mögül, ahol ablaknak kellett volna lennie, ha nem a föld alatt vagyunk. A függöny két szélét megragadva, egyetlen gyors mozdulattal széthúztam. És persze, ott volt egy apró, ezüstdoboz, amely mintha az 1950-es évekből maradt volna itt; a tetején néhány gomb volt és egy pöttyös, kör alakú tábla a hangszórónak. Hogy lehetséges, hogy nem tudtam, hogy a szobában van házi telefon? Megnyomtam a Beszéd feliratú gombot. – Halló? – Haven, Haven, Haven! – Lucian selymes hangja szólalt meg, betöltötte a szobát, a légköri zavarok fölött szárnyalt, és álmodozóvá tett. Szórakozottan a nyakláncommal kezdtem babrálni, és szorosabbra vontam magam körül a törülközőt, mintha Lucian itt lenne a szobában. – Szia… Lucian, ööö… hogy vagy? – Izgulok a ma este miatt, és természetesen kissé rögeszmés vagyok. – Mindezt tökéletesen nyugodtan mondta, a hangja bárkit álomba ringatott volna. – Csak egy gyors üzenetet adok át. Aurelia – elnyújtva mondta a nevet, hogy legyen időm idegesnek lenni – látni óhajt. A tetőlakásában van – az egyes számúban. – Ó, hogyne, egy perc, és ott vagyok. – Átgondoltam, hogy mi kell ahhoz, hogy kiállhassak Aurelia elé. – Ööö, minden… – Igen, nyugi, minden rendben van. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Valamit adni szeretne neked, ma estére. Szóval a ruha ne izgasson. Bármi is van rajtad, tökéletesen elfogadható vagy. – Végignéztem a szobán, de nem, ez őrültség. Lucian nem láthat engem. Néha, amikor valaki nagyon tetszett, azt éreztem, hogy figyel engem, hogy akkor is lát, amikor teljesen és tökéletesen egyedül vagyok. Azt hiszem, ez akkor történik meg, ha valaki elfoglalja a gondolataid nagy részét. Legnagyobb részben rá gondolsz, őt nézed, őt keresed, azt figyeled magadon, hogy ő vajon hogy lát téged. Kimerítő, de jókedvre
derít. Az az elektromos áram, az erekben száguldó vér, a remegés a gyomorban és a szívben – ez az, amiből az ember egész nap táplálkozik. – Ööö, oké, ha te mondod. – Mondom bizony. – Akkor megyek. Ennyi volt. A hangja és a légköri zavar megszűnt a túloldalon.
13. Szépség zsenije
A remegés és a tűz, amit a bensőmben éreztem, mikor meghallottam Lucian hangját, gyorsan elmúlt, és félelemmé alakult át; zaklatott voltam és túlságosan ideges. Nyilván nem állhatok így Aurelia elé. Vajon mit ad nekem? Felvettem a formaruhámat, és olyan gyorsan megszárítottam a hajamat, amennyire csak tudtam. Aztán a legjobb kontyba tekertem, amire képes voltam; próbáltam visszaidézni, hogy Dante hogyan is csinálta. Rekordidő alatt elkészültem, felmentem a teherlifttel a tetőszintre, amelyet csak a körbevezetésünk napján láttam. A tetőablak közelében a szálloda teljesen másképpen festett, és most, hogy esteledett, muszáj volt megállnom és felnéznem. Innen látható volt, hogy mi csillag és mi csupán a csillárrengeteg égőinek tükröződése. Mit is mondott Lance, hány darab van? És mindegyik ragyogott, biztosítva mindenkit róla, hogy ez a hely valóban varázslatos. A szőnyeg puha és lágy volt a lábam alatt; szinte futóhomokszerű volt, és lassított az egyes számú tetőlakás felé vezető lépteimen. De végül csak megérkeztem, kopogtam és vártam. Az ajtó kinyílt. – Szervusz, Haven – szólalt meg Aurelia búgó hangon. – Helló. – Azt akartam mondani, hogy „ma nagyon csinos”, de Aurelián csupán csak egy fekete szatén köntös volt, így megvétóztam a mondatot, de túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy helyette mást mondjak. Nyaktól felfelé Aurelia menetkész volt. Haja lazább, hullámosabb kiadása volt annak, amivel én próbálkoztam, de az ő a sajátját oldalt, nem pedig hátul rögzítette. Szexi volt és tökéletes, és a megfelelő tincsek hullottak a nyakába és keretezték az arcát. A sminkje az alkalomhoz illően füstös volt: szürke-fekete szemceruzával és festékkel elsatírozott szemek. Fülledt volt és erotikus, akár egy parfümreklám. Végül újra megszólaltam. – Tetszik a haja. – Köszönöm. Gondolom, hamarosan a sajátod is tetszeni fog. Gyere! Befelé invitált, majd jól megnézett magának, azzal az üres arckifejezéssel, amely leginkább udvarias kritikának volt tekinthető. Követtem, és gyorsan körbenéztem a szobában: Lucian sehol. Nem tudtam, hogy örüljek-e neki vagy sem – talán megkönnyebbültem. Ha Lucian itt lenne és Aurelia így nyitott volna ajtót, akkor kénytelen lettem volna levonni a következtetést, hogy együtt vannak, és erre nem szívesen gondoltam. Most, hogy ezt a gondolatot kiiktathattam, szabadon megcsodálhattam a tetőlakás szépségét. Az egyik fal csupa ablakból állt, melyek Chicago ragyogó fényeire és a lüktető, kocsikkal teli Michigan Avenue-ra néztek. Jó volt, hogy nem ilyen az én szobám, különben az egész napot álmodozással tölteném. Aurelia egy tükrös pipereasztalhoz vezetett, amely előtt kecses kis szék állt; az asztalon rengeteg sminkcucc, hajápoló és kellék sorakozott. Álldogáltam, amíg Aurelia végignézte a szekrényét, kivett egy ruhavédő zsákot, és egy arany vállfára akasztotta. Kicipzárazta a zsákot, de még nem mutatta meg, mi volt benne. – Nos, gyerünk, ülj le! – mondta, és a pipereasztal felé intett. Engedelmeskedtem.
– Csodálatos ez a szoba – mondtam, és próbáltam nem kíváncsinak tűnni, ahogy bekukucskáltam a hálószoba ajtaján a gardróbszekrény felé. Kikandikált egy levendula- és zsályaszínű ágytakarós ágy sarka. Ugyanolyan színű, mint a szobám, de itt több a plüss és a luxus. Egy ilyen szobában az ember csak szépet álmodik. És a valóság is csodás. Aurelia nem figyelt oda csevegési kísérletemre. – Ma este te leszel a jobb kezem – ez a szerep vár. Végig mellettem leszel, azt teszed, amit kérek, a szálloda arca leszel, és megismerkedsz a város befolyásos embereivel. – Elhallgatott. Elég idő eltelt ahhoz, hogy rájöjjek: mondanom kell valamit, mielőtt folytatja. – Hűű, köszönöm! Ez fantasztikus! – Muszáj volt éreztetnem vele, hogy mindez lenyűgöz. – Meglepettnek tűnsz! – Ó, nem, nem, dehogyis… – Miközben megpróbáltam magabiztosnak tűnni, nem akartam egoistán és fensőbbségesen beszélni, így visszafogtam magam. – Nagyon izgatott vagyok… abszolút… mi a dolgom? – Először is, kezdjük a megfelelő külsővel. – Mögém állt, kezét a vállamra tette, ahogy tanulmányozta a tükörképemet. – Ha ma este a védencemként lépsz fel, akkor úgy is kell festened. – Egyetlen gyors mozdulattal kibontotta a hajamat, és hagyta, hogy leomoljon, majd összeborzolta az ujjaival. Ettől az egy mozdulattól is dúsabb lett a hajam, mint valaha volt, amikor megpróbáltam kezdeni vele valamit. Égő szemmel és merev szájjal nézett rám, mintha agyában egymillió ötletet gondolna végig és utasítana el azt illetően, hogy mit is tegyen ezzel az üres vászonlappal. Végül így szólt: – A szekrényajtón lóg egy ruha. Vedd fel! Bólintottam, és eltűntem a gardróbban. Még soha nem láttam bolton kívül ennyi ruhát. Fogasok és polcok roskadoztak a szépen összehajtott vagy ropogósán felakasztott ruháktól, mindegyik fekete volt, sötétkék vagy fekete és sötétkék mintás, szaténból, selyemből, a legdrágább és legkényesebb anyagokból. Végigfuttattam az ujjam egy sor ruhán, melyek ártatlanul csak arra vártak, hogy felvegyék őket, és azonnal minden szem a viselőjükre szegeződjön. A számos polcon felsorakozva annyi elképesztően magas cipő volt, amennyit egy nő szerintem egész életében nem vesz fel. – Megtaláltad, Haven? – szólt Aurelia az ajtón át. Gyorsan lecipzároztam a ruhámat, és kicsusszantam belőle, majd a földre hajítottam. – Igen, megvan! – szóltam vissza, és lekaptam a fogasról az egyetlen kitett ruhát. Olyan illata volt, mint Aureliának, Lucian virágának fűszeres illatát hordozta. Magam köré vontam, a szatén hűsen birizgálta bőrömet. Aurelia kezében már egy üveg arcpermet és fésű volt, amikor kiléptem a szobából. A székre mutatott, én némán leültem. Intett, hogy hajoljak felé, távolabb a tükörtől. – A szépség – mondta, ahogy az államat a kezébe fogta és végignézett – a zseni egyik formája. Nem így gondolod? – De, persze – mondtam. Azonban nem igazán értettem. Nekem a zseni az zseni – zsenik a Nobel-díjasok, az agysebészek meg a művészek. De a szépség maga? Szépnek lenni? Az nem is egy tevékenység; pusztán passzív dolog. És a zseni soha nem passzív. De nem gondoltam, hogy mindezt ki kéne mondanom. – Azt hiszem. – A szépséggel mindig mindent el lehet érni – folytatta. – Vizet fújt a hajamra, egy diónyi zselét kent rá, majd végigfuttatta rajta a fésűt, és jobb oldalt választékot csinált (én általában középen szoktam elválasztani). Végighúzta a fésűt a hajamon, így kiegyenesítette, majd ujjaival gyűrűt formált vele és lenyomta a fejemre, hogy megragadjon. – A szépség a végső manipulációs eszköz. Bizonyos dolgokat meg lehet úszni vele. Az emberek a közelében akarnak lenni, a részévé akarnak válni. Hatalmat ad, ha tudod,
hogyan használd. – Miután befejezte a gyűrűket, alacsonyan álló lófarokba fogta a hajam többi részét, majd egy nagyobb tincset feltekert egy vastag hajsütővasra. Azt kívántam, bár láthatnám, mit művel. – A legnagyobb bűn nem az, ha kihasználod a szépséget, hanem az, ha nem tudod, hogyan használd. – Ráfújt a hajamra, majd egy másik részét kezdte besütni. Eltűnődtem, hogy ez a kijelentés vajon nekem szólt-e vagy csak általánosságban beszél. Ha rólam szól, akkor legalább bóknak tekinthetem – még soha nem jutott eszembe, hogy elég szép lennék ahhoz, hogy manipulálhatnék vele. Most, hogy belegondoltam, talán a hozzáállással van a legnagyobb bajom. – Nem kéne mondanom, de nagyon sok mindent megúszhatnál a szépségeddel, ha akarnád. – Reflexből ránéztem. Csak rám pillantott, ahogy letette a hajsütőt. Ujjai repültek, ahogy lesimította és oldalra húzta a hajamat, hasonlóan a sajátjához. Talán azt várta, hogy mondjak valamit. Akartam is. Többet akartam tudni. Ha megtanultam valamit itt, a Lexingtonban, az az, hogy egyáltalán nem hasonlítok az itteniekre. Tanulmányoztam őket, ízekre szedtem, amennyire tudtam, hogy rájöjjek, miből vannak, de azt hiszem, lényük legmélyét nem tudom megismételni. – Tényleg? – kérdeztem végül. Aurelia keze egy pillanatra megállt a hajamon, majd tovább dolgozott az utolsó tincsekkel, az egészet szorosan a fejemre tűzte. – Ó, igen – biztosított. Tetszett az ötlet. Meghánytam-vetettem, innen is, onnan is átgondoltam. Elképzeltem magam olyannak, mint ezek az emberek, hogy úgy viselkedem, mint ők, olyan elegánsan, és azt a vonzó távolságtartást sugárzóm, ami azzal jár, hogy tudod, hogy figyelnek és csodálnak. Aurelia biztosan tudta, hogy erre gondolok. – Csak el kell döntened, akarod-e – folytatta. – Higgy bennünk, bízz bennünk! – Egyenesen a szemembe nézett. Majd kezében egy púderkompakttal, végigsimított a puha ecsettel az arcomon. – Igen? – Azt hittem, ezt már megtettem. – Próbáltam úgy védeni magam, hogy ne legyek védekező – már ha ez lehetséges. – Van valami, amivel megmutathatom, hogy mennyire szeretnék jó munkát végezni? – Most háttal állt nekem, ahogy kiválasztotta következő szépítkezési fegyverét. – Tudjuk, hogy keményen dolgozol, Haven. – Egy éles pálcikával – szemhéjtussal – közelebb hajolt. Lehunytam a szemem, és az ecset a felső szemhéjam alját nyaldosta, melegen. – Lesz alkalmad bizonyítani, ahogy az idő halad. Kulcspozíciód lesz a toborzási munkában. – Toborzás? – Majd meglátod. – Kihúzta a másik szememet is, majd másfajta ecsetekkel húzta végig a szemhéjamat; rajzolt és színezett. Amikor a járomcsontomhoz ért, kinyitottam a szemem. Egy élénk rózsaszínű pirosítót használt, majd becsukta a tégelyt, és végignézett a pipereasztalon sorakozó rúzsokon. Miután döntött, elővette a legvékonyabb, legfinomabb ecsetet, és mély, rubintpiros festéket kent az ajkamra. – A fiatalság legyőzhetetlen. – Felsóhajtott. – A legnagyobb tragédia az, ha boldog vagy unalmas a fiatalságod. – Ez késszúrásként ért. Vajon ezt gondolja rólam? – Néha azt gondolom, hogy a jelenben áldozatokat kell hozni, biztonsági köröket futni, összpontosítani, hogy később besöpörhesd a jutalmadat – mondtam tétován; olyan habozva, mintha nemcsak Aureliát, hanem saját magamat is meg kellene győznöm. – Abban nincs semmi szenvedély! Az ember éljen a jelenben! Ez mindannak az ellentéte volt, amit eddig tanultam
– hogy gondoljak a jövőre, tegyem le most az alapokat, tudjam, merre tartok. Az életem nem úgy volt felépítve, hogy bármilyen, azonnali örömforrásokat nyújtson, de nem éreztem azt, hogy bármiből is kimaradnék. Legalábbis eddig. Aurelia körbeforgatott, és végre szembenézhettem a tükörrel. Napokon belül másodszor nem ismertem magamra. Nagyon tetszett. Aurelia a saját hajviselete pontos másolatát kreálta a fejemre: az 1920-as évek gyűrűs hullámait és egy alacsonyan levő, kissé kócos kontyot. A szemem füstösre és elmaszatoltra volt festve, több réteg fekete és szürke festékkel. Borostyánszínű íriszem mélyen csillogott, akárcsak a macska szeme. Az ajkam, mely csillogó, ragyogó vörösre volt festve, teltebbnek látszott, mint hittem. – Köszönöm! Ez csodálatos! – mondtam a tükörképemnek. Úgy tűnt, nem is hallja, amit mondok, máshol járt az esze. – Nem fáradsz bele soha abba, hogy olyan… jó vagy? – Úgy tűnt, tényleg kíváncsi a válaszra. – Ööö, ezen még soha nem gondolkoztam. Nem tudatosan csinálom – mondtam, és elfordultam a tükörképemtől, Aurelia felé. – És biztos, hogy a tökéletesnek a közelében sem vagyok. – Nem találod kimerítőnek? – Szerintem… természetes. – Az a rossz érzésem támadt, hogy valami rosszat csináltam, valamit, amivel megsértettem. – Azt hiszem, nem vagy tudatában annak, hogy nagyon sok mindent lehet tanulni abból, ha feszegeted a határaidat. Nagy élvezetet okozhat, ha kilépsz a kényelmi zónádból. Sőt, állítólag azt mondják, hogy a bűn elkövetéséhez bátorságra van szükség. Valahogy sikerül mindig úgy irányítania a beszélgetéseinket, hogy nem tudok hogyan kimenekülni belőlük. Nem tudtam, mire céloz, mit akar, vagy mit vár tőlem. Még mindig valamiféle válaszon gondolkodtam, amikor egész egyszerűen ejtette a témát. – Menj és vedd fel! – A fogason lógó ruhazsák felé biccentett, és elkezdte összepakolni a sminkcuccait. Leemeltem a nehéz zsákot, és visszamentem a szekrény mögé. A zsákban egy csillogó, fekete, átkötős ruha volt, hosszú, gyöngyös fodorral, a hozzáillő apró táska is ott volt. Ahogy leemeltem a fogasról, surrogó hangot adott. Felvettem, és tökéletesen állt. Ha ez Aurelia ruhája, akkor nem értem, hogy lehet jó rám, mivel sem olyan telt nem vagyok, sem olyan magas, mégis úgy éreztem, mintha rám öntötték volna. Gyors pillantást vetettem magamra a szekrény egész alakos tükrében. A ruha elég rövid volt. A szegélye valahol a combom közepén ért véget. A felső rész dekoltázsa pedig, a pántok ellenére, olyan volt, hogy ügyelnem kellett, különben kilátszottak a sebhelyeim. Nehéz lesz a helyükön tartanom a pántokat, az biztos. Megfordultam és próbáltam megnézni a hátrészét – a többi sebhelyemet takarta. Tettem néhány bizonytalan lépést, és felkészültem Aurelia kritikájára. Ő azonban bólintott, mintha azt mondaná: Nem is olyan rossz. – Ez egy igazán csodálatos ruha; köszönöm, hogy megengedte, hogy felvegyem. – Lesimítottam a ruhát, abban a reményben, hogy a mozdulat valahogy meghosszabbítja az anyagot. Önkéntelenül lehúzkodtam az alját, majd elkaptam Aurelia tekintetét – jeges volt és hűvös –, és megállt a kezem. Kiegyenesedtem és kihúztam magam. Aurelia egy szót sem szólt, csak elsuhant mellettem, bement a gardróbba, és benyúlt egy keskeny fa szekrénykébe, amit már korábban észrevettem. Kinyitotta a felső dupla ajtót, és felragyogtak a bársony tartókon a nyakláncok és a rengeteg ékkő, olyan csodálatosak, hogy az ember azt hitte, ékszermúzeumban van. Kinyitott egy másik fiókot, és kivett egy kanárisárga, golflabdányi gyűrűt. Az ujjára csúsztatta, majd kivett két hozzá illő fülbevalót – sárga jádekövek ékesítettek egy gyémántcsíkot. – Szeretném, ha a vendégek számára egyértelmű lenne, hogy közénk tartozol – mondta, ahogy becsukta a szekrénykét. – Ki van lyukasztva a füled, ugye?
– Igen – mondtam, és megkönnyebbültem, hogy helyesen válaszoltam. Joan nagy hűhót csapott, amikor a tizenharmadik születésnapomon elvitt fület lyukasztani, de ritkán hordok fülbevalót. Aurelia a fülembe tette a fülbevalót, majd lehúzta ujjáról a gyűrűt, és felhúzta az enyémre. Belenéztem a tükörbe, arcképem visszaragyogott rám. Nem láttam mást, csak az ékszereket. A fülbevalók túlértek a hajamon, kikandikáltak és hintáztak, ahogy megmozdultam. Gyűrűs kezemmel megérintettem őket. Egyáltalán nem ismertem magamra. A legkevésbé sem. Úgy éreztem, szerepet játszom – valakiét, aki sokkal érdekesebb nálam. Aurelia kevésbé tűnt meggyőzöttnek. Eltűnődve félrehajtotta a fejét. – Azt hiszem… a nyaklánc nem kell – hirdette ki az ítéletet. Lepillantottam a kis, csillogó angyalszárnyamra, amely olyan jelentéktelennek tűnt a kanárisárga gyémánt fülbevaló és a gyűrű mellett. De képtelen voltam levenni. Valamilyen oknál fogva mindig viselnem kell. – Szeretem ezt a láncot. Szerintem ööö, illik a többihez. – Próbáltam divatszakértőként beszélni, de nem volt meg bennem a kellő határozottság. – Szerintem… nem kell a nyaklánc – mondta Aurelia, most magabiztosabban. Levettem és az estélyi táskába gyömöszöltem. – De cserét ajánlok: mondjuk egy karperec, amely szerény, mégis kiemelkedő? – Némán álltam, ahogy Aurelia újra átfésülte az ékszeres ládikát, és egy keskeny arany karpereccel tért vissza. – Ez a karkötő nagyon különleges, és éveken át az enyém volt. – Megfogta a kezem, és rácsatolta a keskeny karperecet. Szorosan a kezemre simult, és vékony, szív alakú metszete volt. – Az alapján a híres, nagyon drága karperec alapján készült, amelyet csak különleges módon, egy dugóhúzószerű eszközzel lehet fel- és levenni. Tudod, melyikről beszélek? Megráztam a fejemet. Honnan tudnám? – Nos, kétségbeesetten szerettem volna egy ilyet, és valaki készíttetett nekem egyet. – Most könnyedén beszélt, egyenesen a csuklómon levő karkötőhöz, mintha elfelejtette volna, hogy ezt nemcsak gondolja, hanem ki is mondja. Nem akartam megtörni a varázst, így néma maradtam, reméltem, hogy tovább beszél. Így is történt. – Mindig is a kedvencem volt. Az illető úr nagyon kedves volt hozzám. Valószínűleg vissza kellett volna adnom neki, amikor… – Elhallgatott – De képtelen voltam rá. Nem mintha odaadta volna valaki másnak, de akkor is. – Kiszakította magát a bűvkörből. – Sajnos még mindig megvan neki a dugóhúzó, ezért jó, hogy a kezed olyan kicsi, mint az enyém, különben soha nem tudnánk feltenni vagy levenni. – Akkoriban szerelmes volt? – Muszáj volt megkérdeznem. Annyi mindent szerettem volna megtudni róla! De bezárult. – Hogyne. Annyi idősen az ember állandóan szerelmes. – Lerázta a kérdést, hangja jellegzetesen kemény lett, ismét a megszokott. De nem értettem, hogy érti. Mennyi idősen? Ez nem lehetett túlságosan régen. – Te valószínűleg naponta milliószor leszel szerelmes. Nem tudtam, mit is válaszoljak erre; zaklatottnak tűnt, mintha felébredt volna egy különös álomból. – Készen állsz – mondta anélkül, hogy rámpillantott volna, elrendezte a holmikat a pipereasztalán. – Az előcsarnokban találkozunk, a csillár alatt. Amint kijött a szobából, ismét elővettem a nyakláncot és a csuklómra tekertem, a karperec mellé. Háromszor is körbe tudtam tekerni; nem nézett ki rosszul. A tetőablakon át a csillagok ragyogtak, és a csillár lámpái mennyei fénnyel sugározták be az előcsarnokot, ahol a ’20-as évek stílusában öltözött vendégek keringtek és iszogattak.
Középen dzsessz zenekar húzta a pergő ritmust az elhaladóknak, olyasmit, amire valaha charlestonozni lehetett. Ahogy a liftre vártam, forgattam a karperecet a csuklómon. Amikor hozzáértem, éreztem, hogy a belső oldalán van valami felirat. Leszedtem; nem bírtam a kíváncsiságommal. Belülre a következő szöveget vésték: „Örök szerelemmel, N”. Visszacsatoltam a csuklómra; ahogy a liftajtó kinyílt, azt éreztem, hogy tiltott területre tévedtem. A lift több emeleten is megállt, jól öltözött vendégek szálltak be lefelé menet. A hetediken egy felcicomázott páros szállt be, és a félemeleti gombot nyomták meg – a nő földig érő fekete estélyiben volt, és a táskájában kutatott valami után, csak egy futó pillantást vetett rám. De a szmokingos, jóképű és ápolt férfi, aki a negyvenes évei közepén-végén lehetett, tetőtől talpig megnézett, és rám mosolygott. Félrenéztem, de mégis, követtem őket a félemeletre, egy kis kitérő nem árt. Muszáj volt látnom a báltermet. A pár levált rólam, elvették az ültetőkártyájukat egy hosszú, virágokkal teli asztalról. Átfurakodtam a tömegben, és bekukkantottam a terembe: feketefehér virágdísszel megrakott asztalok sorakoztak a táncparkett körül, melyen egy másik zenekar muzsikált. A szmokingos nyitótánc csak most vette kezdetét. A teremben félhomály volt, és a vendégek máris spiccesek voltak: nevetgéltek és iszogattak. Páran már táncoltak, mások viszont türelmesen üldögéltek, míg a tálcákat hordozó pincérek a salátás tányérokkal körbejártak. Ebben a teremben ültetik le a leghíresebb és legfontosabb vendégeket, azokat, akiknek nem kellett korabeli ruhát ölteniük, mint a Szalonban, a Caponéban, a galériában és a Páncélteremben. Felismertem néhány arcot az újságokból és a hírekből. Még soha nem voltam ilyen közel ilyen prominens emberekhez. Egyszerűen azt éreztem, hogy egy icipicit én magam is fontos vagyok. Aurelia, szavát betartva mindenkinek bemutatott: a város legjobb egyetemei rektorainak, Chicago foci-, baseball- és kosárlabdasztárjainak, helyi művészeknek, divattervezőknek és zenészeknek, újságíróknak és tévébemondóknak, a városi tanács elmondhatatlan mennyiségű tagjának, a polgármesternek. Mindenkinek úgy beszélt rólam, mint „sztárasszisztens és remek szerzeményéről. Nem igazán tudtam, mivel érdemeltem ki a figyelmet, de magamba szívtam, hagytam, hogy végighullámozzon rajtam, éreztem Aurelia rám is kiterjedő hatalmát. Mindenki mosolygott rám, mert rá is mosolyogtak. Meg akartak ismerni, mert Aurelia közelében voltam. Szédültem az egésztől. Az este úgy zajlott, hogy azt éreztem: én vagyok a világegyetem középpontja. Aurelia úgy öltöztetett fel, hogy önmaga sötét hajú, alacsonyabb kiadása legyek. Ruhája egyetlen lehelettel volt csillogóbb az enyémnél: mélyebb volt a dekoltázsa, és arany gyöngyökkel varrták ki. Magassarkú cipőjén több pánt volt és a cipősarka magasabb volt, mint az enyém. Megjelenését egy hajpánttal és egy levegőben libegő, fekete tollal tette teljessé, így könnyedén látni lehetett, hol jár éppen a teremben. Mindent megtettem, hogy ne rontsam el megjelenésem összhatását azzal, hogy a ruhámat huzigálom, de nem bírtam ki – ahogy jártam, a ruha szinte önálló életet élt. Biztos voltam benne, hogy elcsúszik, és egész Chicago látni fogja rémséges sebhelyeimet. Legalább kénytelen voltam magamat kihúzva és lassabban járni, egyenesen előrenézve, nem pedig úgy, ahogy szoktam – a földet bámulva. Úgy tűnt, szinte minden vendéggel találkoztunk, amikor beléptünk a galériába. A termet a ’20-as évek stílusában öltözött vendégek töltötték meg, akik a műremekeket nézegették, a szimbolizmusról és a stílusról csevegtek. Ezeket a beszélgetéseket egész éjszaka elhallgattam volna. Néma borzongás futott végig rajtam, ahogy a vendégek a falfestményt és a fotóimat méricskélték olyan odafigyeléssel, amely értéket és mélységet tulajdonított nekik.
A galériában egy férfi állt, nem messze a bártól, a borostyánszínű italt iszogatta, és az elétáruló látványt figyelte. Olyan döbbenetesen jóképű volt, mintha ő maga is egy műtárgy lett volna. Szmokingot viselt, ami nagyon jól állt neki. Lucian idősebb, magasabb kiadásának tűnt. Haját ugyanúgy hátranyalta, arcvonásai ugyanolyan élesek voltak, de jelenléte erősebb volt – úgy nézett körbe, mintha övé lenne a hely és mindenki más az ő engedélyével tartózkodna itt. Abból is érezhető volt az ereje, ahogyan a poharat fogta, vagy ahogy megingathatatlanul figyelte a körülötte állókat. Aurelia azonnal a szemébe nézett, és odasietett hozzá, én a nyomában voltam. – Tehát mégiscsak eljött – mondta Aurelia, ahogy a férfi magához ölelte, és szájon csókolta. Elkaptam a tekintetemet, de azért annyit láttam, hogy elgondolkodjak: a csók ismerősnek tűnt, amolyan európai üdvözlési formának, de Aurelia fejmozdulata mutatta, hogy ez valami mélyebbet jelent számára. El sem tudtam képzelni, hogy olyasvalakit üdvözöljek egy csókkal, aki nem életbevágóan fontos ember számomra. Szerettem volna olyan lány lenni, akinek ez nem nagy ügy. Volt ebben valami erőt sugárzó, de nem voltam benne biztos, hogy valaha is képes lennék rá. – Megígértem. Tudod, milyen fontosnak tartom az adott szavam. – A férfi hangja lehetetlenül mély volt és mégis lágy, szinte suttogás. – Igaz – mondta Aurelia. – És ki ez a hölgy? – kérdezte a férfi, és szúrós, kék tekintetét rám függesztette. Úgy éreztem, belelátok a szemébe. – Ő a Lexington Hotel jövője, Haven Terra – mutatott be Aurelia, olyan nagyvonalúan, hogy nem tudtam eldönteni, nem tréfál-e. A férfi tekintete, akárcsak Luciané, felforrósította a vérem. Éreztem, hogy elpirulok. Kinyújtottam a kezemet, hogy megrázzam az övét – puha volt és lágy, mégis forró. – Helló, Haven. – Nagyon örvendek – nyögtem ki. – Elbűvölően fest! – Köszönöm. – Jól érzi magát az estélyen? – Igen, nagyon. Csodálatos az este és a hotel gyönyörű. Rengeteget tanulok itt. – Abban biztos vagyok. Aurelia most rám pillantott. – Már mindenkivel megismerkedett, azt hiszem, szabaddá teszem az este további részére. Még le kell mennie a Páncélterembe, hogy készítsen néhány képet. – Ó… – Menj, érezd jól magad! Holnap reggel találkozunk. – Köszönöm – mondtam Aureliának; valamiért majdnem meghajoltam. – Nagyon örültem – mondtam még egyszer az úrnak. Csak miután ellépdeltem, akkor jutott eszembe, hogy nem tudom a nevét – túlságosan izgultam ahhoz, hogy megkérdezzem. Olyan volt, mint egy hollywoodi színész, aki éppen a városban forgat, de nem ismertem fel. Csak hasonlított valakire, akiről nekem – vagy mindenki másnak is – tudnia kéne, hogy ki az. Megpillantottam a formaruhás Lance-t a tömegben, aki a Capone egykori kalapját őrző tároló mellett állt. Kezében egy tálca volt, melyen két pálinkáspohár állt, benne lobogó folyadék: miniatűr verziója annak, amit a születésnapomon ittam. – Elég jó buli, nem? – mondtam, ahogy odaértem hozzá. – Az lesz, ha mindketten megisszuk ezt – szólt oda, miközben az ide-oda sétáló vendégeket nézte, remélve, hogy megszabadul a poharaktól. – Szívesen végeznék már ma estére. Felemeltem a két poharat. – Óhajod parancs. Megszabadítalak tőlük! – Kösz. Mindjárt jövök – mondta, és elsietett az üres tálcával.
Újra találkozunk, gondoltam, ahogy felemeltem az egyik kis poharat, hogy jobban megnézzem. Ott álltam és úgy tettem, mintha a kalapot nézegetném, de a két apró lángot figyeltem. Lance máris visszatért, és kivette az egyik poharat a kezemből. – Kösz – mondta. Az italra pillantott. – Merjünk…? – Nem tudom. Ennek az italnak a bátyjával a múltkor meggyűlt a bajom. Az ember nem lép kétszer ugyanabba a folyóba… – Jaaa, tényleg! – Túlságosan is jól emlékezett rá. – Hogy sikerült megúsznod ma este a formaruhát? Ez nem fair! – Ne engem hibáztass, ez Aurelia műve! – Csinos vagy – mormolta, és félrenézett. – Kösz. – Feljebb húztam a dekoltázsomat, majd ráeszméltem, mit csinálok, és abbahagytam. – Te is jól nézel ki. – Na persze. – Nem, tényleg. – Igaz volt. Figyeltük, ahogy a jól öltözött vendégek körülöttünk köröztek, iszogattak és csodálták a képeket és a műalkotásokat. Jobbomon egy emelvényen, üvegkockában egy vérfoltos ing volt, mely valószínűleg a Valentin-napi mészárlásból került ide. – Ó, szívből kívánok neked boldog mészárlás napot? – mondta Lance, és felemelte a poharát. – Neked is – mondtam, és én is emeltem poharam. – Ez tényleg a legrémesebb ünnep, a Valentin-nap, nem igaz? – Csirió! – A szememet forgattam. – Komolyan mondom, a Valentin-nap történetében mártírok és szörnyűséges halálok szerepelnek. – Ugyan, csacskaság! – A negyedik századból ered az ünnep. – A harmadikból, de mindegy. Egy papot megköveztek azért, mert a tiltás ellenére párokat adott össze. Hagyjuk már a csudába! – tréfáltam. Mindig ez van, ha az ember túlságosan odafigyel történelemórán. Odamentünk a fotókiállításhoz, amelyben – néhány régi fekete-fehér fotóval kiegészülve az eredeti Lexington Hotelről – az én, Társaságról készített képeim is szerepeltek. – Sőt, fokozom: egy ünnep, rengeteg kínzással és igazságtalansággal. – És csokival. – És kommercializmussal. – Oké, oké, értem. Egy percig hallhattunk, és a képeket tanulmányoztuk. Számos tökéletes arc nézett vissza ránk. Azt gondoltam, hogy ha elég közelről nézem, meglátom a fényképezőgép lencséjének visszatükröződését Lucian szemében. – Mit is mondtam az igazságtalanságról? – Tessék? – Elvesztem a képekben, próbáltam elemezni őket. A szépség zseni, a szépség hatalom. Még soha nem gondoltam rá így. – Szólhattál volna, hogy nem akarod kijavítani a képemet. – Lance hangjában lefojtott, tomboló düh érződött. Kizökkentett álmodozásomból. Odafordultam. – Tessék? – Nem kellett volna letagadnod. – Hangja színtelenül csengett, szemében megbántottság tükröződött. – Mégis, miről beszélsz?
Megkopogtatta a fényképe mellett a falat, és átment a tároló túlsó oldalára, Raphaella egyik képe mellé. Ott, a szeme alatt, sebhely futott végig az arcán, duzzadt vonal húzta alá mélybarna szemét. A látványtól megfagyott a szívem. – Kijavítottam! – szóltam oda neki, hangosabban, mint gondoltam. Faarccal, elárultan nézett rám. – Esküszöm, még ma is láttam… Ma reggel láttam! Tökéletes volt? – Megráztam a fejem. – Ez egy másik kép, biztos, hogy egy másik! Nem tudom, hogy mi… – Elhallgattam. Pár gyors lépés után összpontosítottam. Ne! Ott voltak, a saját sebhelyeim kikandikáltak a szörnyűséges fehér felsőből, mintha keskeny, rózsaszín ujjak nyúlnának ki alóla. A gyomrom összeszorult. Mindenki, aki itt járt az este folyamán, látta őket. Azokat a ronda, összetéveszthetetlen sebhelyeket, melyeket olyan gondosan eltüntettem; amelyekre még most is megpróbáltam ráhúzni a ruhát. – Hé! – mondtam ismét Lance-nek. Visszanézett rám; a felszín alatt dühöngött, de láttam, hogy próbálja visszafogni magát. – Gyere ide! Odajött – arcán olyan kifejezés ült, mintha azt mondaná: mázlid van, hogy akár egy szavadat is meghallgatom. – Ezt nézd! – utasítottam. A hangom feszülten, szinte ellenségesen szólt. Rámutattam a képeimre. – Mondd, szerinted én akartam, hogy ez így kikerüljön? Közel hajolt a képemhez, és először nem is látta – nem tudta, mit keressen –, de aztán az arca ellazult, tekintetét a különös, égett karomnyomszerű jelre függesztette. Rám nézett: szemüvege mögött szeme mélységesen mély kútja ellágyult, együttérzés és zavar költözött bele. Körülnéztem: úgy tűnt, mindenki más szellemes beszélgetéseket folytat, és kellemesen leissza magát, a galéria más-más részén. Csak mi voltunk az egyetlenek, akik a képsorozat közelében voltunk. Közelebb léptem Lance-hez, felnéztem rá, és minden bátorságomat összeszedve félrehúztam a ruhámat, hogy megmutassam a sebhelyet, épp csak egy keveset belőle. Lance lepillantott, szeme önkéntelenül is tágra nyílt, majd olyan gyorsan elkapta a tekintetét, amilyen gyorsan én visszahúztam a ruhámat. Mindketten ismét szembefordultunk a képekkel. Egy szót sem szóltunk. És pontosan tudtam, mit érzett Lance, mert én is azt éreztem. Féltem.
14. Lehet hogy van egy sötét oldalad
Megpróbáltam visszakeresni a tegnapot: mindenkit átgondoltam, aki a galériában járhatott reggel óta, mindenkit, aki hozzáférhetett a számítógépemhez. Ki tenne ilyet? Azok a képek nem ilyenek voltak. Mi történt velük néhány óra leforgása alatt? Mindegyiket olyan közelről és olyan büszkén néztem meg. Lance-szel sokáig álltunk szótlanul a tárolóval szemben. Még mindig szétszórt, összefüggéstelen gondolataim között próbáltam rendet rakni, amikor Lance megszólalt: maga elé motyogott halkan, megbántottan: – Sajnálom. – Én is sajnálom – nem tudom, hogy… – Tudom, hogy nem. Semmi baj. – Rám nézett, bólintott. – Inkább ne nézegessük tovább a képeket. Azt hiszem, úgy lesz a legjobb. Egyetértőén bólintottam, bár én nem voltam olyan türelmes. Lance elindult. Nagy levegőt vettem, megigazítottam a ruhámat, és tettem pár lépést, majd megláttam, hogy Lance-t elragadta Raphaella szőke ragyogása. Megálltam, és nem mentem tovább. Raphaella egyenesen felé ment, szinte vitorlázott, mintha azt a formaruhát egyenesen neki tervezték volna. Fényes haja a vállát verdeste, és ahogy meglebbent a selymes lobonc, úgy látszott, Raphaella csüng Lance minden szaván. De Lance nagyon ügyes volt, eljátszotta a megközelíthetetlent – úgy tűnt, szinte egyáltalán nem érdekli a lány. Nem babrált és nem ügyetlenkedett a szokott módján. Úgy viselkedett, mint aki nagyon laza: vagy elviszi a csajt vagy nem. Ügyes vagy, Lance! Azt hiszem, tanulhatnék tőle egy-két dolgot. Ahogy ezt végiggondoltam, ő jelent meg: Lucian. Lance és Raphaella mögött állt, háttal a végtelen falfestménynek, itallal a kezében. Félrenéztem, és tekintetem gyorsan visszaröppent oda, ahol utoljára láttam Aureliát és azt a férfit. Egyikük sem volt már ott. Éreztem, hogy Lucian figyel. Addig vártam, amíg bírta a szemem – néhány másodpercig –,de képtelen voltam ellenállni, ismét rajta pihent meg a tekintetem. A félhomály megcsillant krémszínű bőrén és hátranyalt haján, tökéletes lazasággal viselte a szmokingot. Tett néhány lépést előre. Én becsusszantam a Társaság fotói melletti sötét sarokba; ahogy közeledett, csendesen pihegő belsőmben megszólalt a riasztó. – Nagyon szép munkát végeztetek a falfestménnyel – suttogta Lucian a fülembe. Éreztem, hogy megremeg alattam a talaj, és egy pillanatra biztos voltam benne, hogy elsüllyedek, de kihúztam magam. – A pokol pontos mását sikerült megragadnotok. Ha nem ismernélek, azt hinném, lehet, hogy van egy sötét oldalad. Igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat, közben éreztem a leheletét. Eltűnődtem, hogy megforduljak-e, hogy szemben legyek vele, de nem bírtam megmozdulni. Egyenesen a képekre bámultam, melyeket már eddig is túlságosan sokáig nézegettem. Kérlek, hadd ne lássa az elrontott képemet, gondoltam. Ha bárki más is volt a teremben, akárki, én nem érzékeltem. Csak mi ketten léteztünk és az előcsarnokból beszüremkedő zene – lassú, szuggesztív és csábító, síró kürtökkel. A szívverésem felgyorsult.
– Nos, köszönöm. – Összeszorítottam az ajkaimat, hogy ne remegjenek. – De azt hiszem, ez nem az én szakterületen. Talán nagyobb szerencsém lett volna A gyönyörök kertjével, mint ezzel. – Biztos vagyok benne, hogy ha alkalom adódik rá, sikeresen megművelsz mindenféle gyönyörök kertjét. A szemem sarkából láttam, hogy mozdul az ajka. Odalépett elém, majd előre, lassan, egyet vagy kettőt, és még jobban a sarokba szorított. Nem igazán tudtam, mit válaszoljak. „Köszönöm? És szerintem te is.” Kissé bizonytalan voltam, ami úgy tűnt, neki is feltűnt és zavarja – felőlem legyen. Elmosolyodott. Kissé szédülten újabb lépést hátráltam: szabad kezem a mögöttem levő falat kereste, és meg is találta. Nekidőltem. Azt kívántam, bárcsak letettem volna valahova az italomat – azzal fenyegetett, hogy magamra öntöm. Lucian félig a falnak támaszkodott, válla majdnem az enyémhez ért, így megfelelő szögben voltunk. Úgy éreztem, csapdában vagyok, de édes csapdában. Lucian megrázta a kevés jeget, ami még a poharában volt; figyelte, ahogy csörög a maradék folyadékban, amely úgy tűnt, megy a szemem színéhez. Mutatóujjam hegyével megérintettem a helyet, ahol a sebhelyem égett a ruhám alatt, és azt kívántam, bárcsak lehűthetném valahogy. Nem tudtam, hogy az anyag irritálja-e. Pedig a legfinomabb selyem volt. Biztosan félelemnek gondolja az izgalmamat. Lucian kezébe fogta a kezemet. – Nos, ez nagyon jó. – Maga felé húzta a kezemet, hogy jobban megnézhesse a gyűrűt. A hatalmas gyémánt versenyre kelt a szeme ragyogásával és fényével, de veszített velük szemben. – Tudom. Természetesen Aureliáé. Azt érzem, hogy ennyi ékszer miatt saját testőrt kéne fogadnom. Nagyon nagylelkű volt tőle, hogy megengedte, hogy felvegyem a holmijait. – Nagyon jól áll neked – mondta Lucian halkan. – Köszönöm. – Elengedte a kezem. Úgy éreztem, mintha már nem tartozna a testemhez. Nem tudtam, hová tegyem. Visszatettem eredeti helyére, a hátam mögé, a falnak. – Aurelia csodálatosan viselkedik velem ma este. Mindenkinek bemutatott. – Úgy tudom, idővel egyre több felelősséget akar rád bízni. – Igen, említett valami ilyesmit. Nagyon örülnék neki – mondtam, majd úgy döntöttem, megkérdezem. – Bemutatott ma este egy szmokingos úriembernek. Ott álltak együtt egy ideig – a galéria bejáratára mutattam. – De a nevét nem tudom. Eltűnődtem, hogy… – Ő maga a Herceg – vágott a szavamba Lucian, némi ingerültség vibrált a hangjában. Átvillant az agyamon, hogy talán azért pazarolja rám Lucian a figyelmét, mert Aurelia azzal a másik férfival van – de igazából nem is nagyon érdekelt. Csak a szemét akartam, a gondolatait, és azt, hogy rám figyeljen, mindegy, hogyan. Minél több időt töltöttem vele, annál többet akartam. – Csak így: a Herceg? – Igen. – Honnan származik? – Számodra nem ismerős helyről. Nem fontos. Csak egy barát – mondta, az én ízlésemnek kissé lenézően és hűvösen. Megsértődtem, de csupán egy pillanatra. Szóba sem kellett volna hoznom. Miért nem tudok csak kettőnkre összpontosítani ilyenkor, miért kell elrontanom? – Nos, úgy tűnik, a legmagasabb helyeken vannak barátaid. – Egy pillanatra félrenéztem, és az ujjaimmal babráltam. – Meglehet – mondta kissé gúnyos vigyorral, ahogy kiitta az italát. – Vagy a legalacsonyabb helyeken. – Végigmért. – Te más vagy, mint azok a lányok, akikkel eddig
találkoztam. – Bátorítóan mondta, tényként, új és meglepő felfedezésként, mint aki most döbbent rá, hogy igaz. Talán igaza volt. Egyáltalán nem hasonlítok a Társaság hosszú combú, ragyogó amazonjaira. Nem voltam biztos benne, hogy ezt bóknak vegyem-e. – Édes vagy – mondta most, mintha olvasna a gondolataimban. Ezt imádom! Nem tudtam elkerülni az enyhe pirulást és a finom mosolyt, amely megjelent a szám sarkában. Hol a szemébe néztem, hol elkaptam a tekintetem. Egy szót sem szóltam. Ha beszélnék, csak tönkretenném. – Milyen érzés a bőrödben lenni? – kérdezte, hangjában némi ingerkedéssel. – Az enyémben? – Milyen érzés édesnek és kedvesnek lenni? – Biztos vagyok benne, hogy te is… – Biztos vagyok benne, hogy nem. – Attól tartok, nem túlságosan izgalmas – suttogtam játékosan. – De egyszerűen azt hiszem, így vagyok összerakva. – Vállat vontam. – De nem vagyok szent. – Tényleg? Ezt nehezen hiszem el. – Pedig így van. – Mondd, szerinted egy embert arra predesztinálnak, hogy jó legyen vagy rossz, vagy felül lehet kerekedni az ilyesmin? – Nem tudom. Szerintem ez az embertől függ, és attól, hogy mennyire akar felülkerekedni rajta. Éreztem, hogy belém mélyed a tekintete, amikor félrenézek, figyelme nem lankadt. Képtelen voltam ugyanolyan intenzitással nézni őt anélkül, hogy ne gyengülnék el. – Talán igazad van – mondta. Engedélyezett magának egy hosszú, áttekintő pillantást a képekre, egyesével szívta magába őket. Ha észre is vette az enyémet, volt annyira úriember, hogy semmit nem szólt tökéletlenségéről. – Néhány indián törzs azt gondolja, hogy a fényképezőgép ellopja a lelked – mondtam, csak hogy elvonjam Lucian figyelmét a képekről. Ismét felém fordult. Megkönnyebbültem, aztán izgatott lettem. – Ezek a képek csodásak lettek. Tudom, az alanyaidra fogod, de nem értek egyet. Mármint, persze, jó értelemben. – Persze. – Szerintem minden fotós beletesz magából valamit a képekbe. Tetszik vagy sem, belőled is tükröződik valami. Talán mégis büszke lehetnél rájuk. – Ha te mondod! – Mondom. – Akkor köszönöm. – Szívesen. Egy pillanatig hallgattunk, majd megkérdeztem: – így akarod a tudtomra adni, hogy ideje visszamennem dolgozni? – Megpillantottam Lance-t, aki még mindig Raphaellával beszélgetett. Vagyis inkább Raphaella beszélt, és Lance szigorú tekintettel és összevont szemöldökkel bámult rám. Amikor meglátta, hogy észrevettem, még csak nem is nézett félre, az arckifejezését sem változtatta meg. Lucian közben beszélt, így kiszórtam Lance-t a gondolataimból, és kipenderítettem a látókörömből is. – Ezt hogy érted? Dolgozni? – kérdezte Lucian. – Ó, csak… Elvileg ma este a Páncélteremben kéne fotóznom. – Oóó, csak nem? – Csak de. – Akkor jó. – Kiitta a maradék italát, és üres poharát, valamint az én teli poharamat egy tálcára helyezte – közben ujjával megsimogatta az enyémet. – Mire várunk?
Félrehajtottam a fejem a várunk szóra, hogy tényleg jól hallottam-e. – Siess! – suttogta. – Mielőtt valaki idejön, és itt ragadok. Siessek? Azt mondja, siessek. Boldogan. Miután az irodából elhoztam a fényképezőgépet, Lucian levezetett a lépcsőn, okosan elkerülve a lift előtt kialakult sort. Ahogy lefelé mentünk, lépéseink visszhangoztak a lépcső födémnyílásában, és a lábam szinte nem is fájt. Senki másért nem másztam volna lépcsőt magassarkúban. Lucian maga elé engedett, és éreztem óvó, irányító kezét a hátamon. Ezerszeresen is tudatában voltam a jelenlétének, hogy mögöttem van; könnyű, pihe-puha ujjai érintése nélkül is. Elértük a lenti ajtót, és kinyitotta előttem. Már hallottuk a klubból a zenét, amely olyan gyors tempójú volt, akár a szívverésem. – Tudod, miért nevezzük Páncélteremnek? Tudtam. Utána olvastam. – Persze. Amikor Al Capone itt élt, azt gondolták róla, hogy az alagsorban egy páncélteremben tart mindenféle kincset meg egy csomó pénzt. – Okos vagy – mondta. – Néhány évvel ezelőtt nyitották meg, és kiderült, hogy nem volt itt más, mint üres üvegek és néhány golyónyom. – A zene egyre hangosabb lett, ahogy végigmentünk egy üres folyosón, és végül az ellenkező irányból érkeztünk a klubba, mint ahogy megszoktam. – Ez nagy kár. – Bizony. – Akkor ennek a helynek nem egy bank páncélterméhez kéne hasonlítania? – Nem – nevetett Lucian. – Ki akarna egy páncélteremben bulizni? Olyan érzést kell keltenie, mintha egy másik világban lennénk, ahol veszélyes dolgok vannak elzárva, és ha ide belépsz, nem tudod, mibe keveredsz. – A dübörgő zene körülvett minket. – Óóó! Értem. Ezt a célt sikerült elérni. – Veszélyes érzés söpört át rajtam: megtennék bármit, csak hogy több időt tölthessek vele. A mágneses vonzerő túlságosan erős volt. – A lényeg az – mondta, és keze ismét a hátamon volt, majd átvezetett a hatalmas ajtón, amelyet az ajtónállók kitártak előttünk –, hogy soha nem tudhatod, mit rejtettek el mások. Sokkal több és sokkal kevesebb is lehet, mint azt a felszín alapján gondolnád. Már az alagútban voltunk, amely koromsötét volt, kivéve helyenként a felvillanó fényt. Emberek voltak előttünk a klubban, és néhányan mögöttünk arra vártak, hogy bejussanak, de egy csodás, őrült pillanatig Lucian és én kettesben voltunk. Megállt, és ismét rám nézett. A fal után tapogatóztam támaszért. – Mit titkolsz, Haven Terra? – Odahajolt hozzám. Még így, sötétben is láttam szürke szeme íriszének kék sávját. Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de néhány másodperc is eltelt, mire megjött a hangom. – Nem biztos, hogy értem, mire gondolsz. – Azt éreztem, hogy olyan nyelven szól hozzám, amelyet kétségbeesetten szeretnék folyékonyan beszélni, de képtelen vagyok rá. – Mindenki titkol valamit. Tudom, hogy te is. – Ó, hát, én ööö… – Mit akar ezzel mondani? Tud valamit a könyvemről? Vad feszültség áradt belőle, magába szívta a látványomat, minden életerőmet elszívta a két szeme, ezek a szürkéskék, átható medencék. Ki akartam mondani azt a varázsszót, amellyel elérem, hogy továbbra is így nézzen rám. Aztán hirtelen mindennek vége szakadt. A fény kialudt, teljes sötétség állt be és font körbe minket; a zene élesen és váratlanul elhallgatott. A hirtelen döbbenet, melyet ez okozott, szinte elnémította a termet. Lucian ajkát hirtelen a sajátomon éreztem – sürgető, meleg szája olyan gyorsan és keményen csapott le az enyémre, hogy elállt a lélegzetem. Borsmenta íze volt. A fényképezőgép a dobozával együtt kiesett a kezemből, le a földre, de nem érdekelt. Lucian egyik karja a
derekam köré fonódott, és úgy magához szorított, hogy levegőért kapkodtam. Másik kezével a nyakamhoz nyúlt és belemarkolt a hajamba. Minden cseppfolyóssá vált. A falba olvadtam és beleolvadtam Lucianbe. Nem voltam biztos benne, hogy a földön állok-e még. Nem éreztem, hogy leér a lábam – Lucian olyan szorosan ölelt, hogy felemelt. Egy tökéletes, vad, élénk csókban forrtunk össze. És valahogy a szám tudta, mi a dolga, mintha világéletemben ezt csináltam volna: titokzatos, vad csókokat váltottam volna valakivel egy sötét helyen. A kezem, amely külön életet élt, Lucian nyakához nyúlt és magamat is meglepve közelebb húztam. A bőröm, minden egyes idegvégződésem borzongott; a szívem olyan hangosan vert, hogy dobolt a fülemben. Arra gondoltam, talán ő is hallja, ahogy féke-veszetten dübörög. Megcsókolta egyszer a nyakamat, keményen, a szívdobogásom felerősödött attól, hogy szája mindjárt hozzámér. És aztán, olyan gyorsan, ahogy átölelt, már el is tűnt – olyan hirtelen vonta ki magát az ölelésből, hogy megtántorodtam, nem maradt semmi erőm, a fal után tapogatóztam és nekidőltem. A világ zaja újra visszatért. Hangokat hallottam a klubban, az emberek egymást kérdezgették, hogy mi történt az árammal, a zenével és a világítással. Láttam a tűzfal pislogását az alagút másik végén. Nem akartam jobban megnézni. Miért tűnt el Lucian? Most már mohó lettem. Újabb csókot akartam, egy végtelent, és azt, hogy a fények soha ne jöjjenek vissza. Újra és újra át akartam élni. Ha rá gondoltam, a gyomrom görcsbe rándult, és szédülni kezdtem. Körülöttem egyre közeledtek a lépések, az emberek suttogtak és tapogatózva nekiütköztek a falnak. Valaki, aki elment mellettem, belém könyökölt. – Bocsánat! – szólalt meg egy női hang. Nem tudtam megmozdulni – még akkor sem bírtam volna, ha eltaposnak. Az emberek kezdtek nyugtalanok lenni. Ki akartak jutni. Elkezdtek kiáramlani az alagúton, egymást lökdösve és falhoz szorítva. Ahogy félrelöktek, tettem pár lépést, és megbotlottam valamiben. Leguggoltam, megérintettem a földet, és megtaláltam a fényképezőgépet. Felvettem és magamhoz öleltem. Ebben a pillanatban visszajött a fény. Az emberek kollektiven megálltak, hogy hozzászokjanak a fényhez, aztán mindenki rohanni kezdett: tömegesen kifelé kezdtek szaladni a klubból – mintha elfogadták volna, hogy ez a jel arra, hogy a buli véget ért. Leszakadtam a tömegtől, és elosontam a lépcső felé. Felgyalogoltam a magassarkúmban. Most, hogy egyedül voltam, éreztem, hogy a cipő elviselhetetlenül kezdi kínozni a lábamat. Úgy éreztem, ráakaszkodott a lábamra, és csak harapófogóval lehet eltávolítani. De ez a mai éjszaka mindent megért. Rádöbbentem, hogy egyetlen fotót sem készítettem. Ebben az állapotomban nem igazán érdekelt. Tudtam, hogy holnap, a kemény reggeli fényben, Aurelia irodájában ülve és magamat védve, talán máshogy látom majd a dolgot. De momentán egyszerűen nem aggasztott. Túlságosan boldog voltam, álomszerű állapotban lebegtem, és azt akartam, hogy örökké tartson. Ahogy lassan egyesével felfelé lépkedtem a lépcsőn, végtelenítve újra meg újra lejátszottam fejemben a jelenetet, amelynek végén mindig visszakerültem a jelenbe, ahogy a lépcső tetejéhez közeledtem, hogy bemenjek az előcsarnokba, és gyorsan megnézzem, minden rendben van-e velem. Azt képzeltem, hogy az események után biztos kész káosz, ahogy festek. Lesimítottam a ruhámat, amely félrecsúszott, amikor Lucian megragadott és magához ölelt. A hajam egy madárfészek volt, fogalmam sem volt róla, hogy rakom rendbe egyedül, így egyszerűen kihúzogattam a hajtűket és megráztam, hogy szétterüljön a vállamon. Beosontam a galériába, amely üres volt – biztosan mindenki kiszaladt, ahogy odalentről is, amikor ismét visszajött a fény. Az előcsarnok tömve volt, a tömeg a történteket tárgyalta. Visszavittem a fényképezőgépet az irodába, bezártam egy fiókba, majd elvittem az estélyi táskámat. Mivel a galérián minden olyan csendes volt, úgy döntöttem, maradok néhány percet, hogy lélegzethez jussak, összeszedjem a gondolataimat és próbáljam
megőrizni ezt az intenzív érzelmet, amely olyan viharosan magával ragadott. Éreztem, hogy minden, Luciantől távol töltött pillanattal halványul, semmi nem teszi tönkre jobban, mint a teremnyi hangos ember. A galéria hátsó részén kezdtem a sétát. A falfestmény, amelyet ma este még meg sem tudtam nézni, sokkal jobban sikerült, mint az valaha is elképzelhető volt. Szenvedélyesebb és hozzáértőbb munka volt, mint ahogy számunkra tűnt, amikor végre letettük az ecseteket és befejezettnek nyilvánítottuk. Annyi élet és – azt hiszem – annyi halál volt benne! Úgy tűnt, nem lehetetlen, hogy méltó folytatói vagyunk Calliope munkájának. Végigjártam a termet, élveztem az egyedüllétet, de az agyam közben mindegyre visszatért az alagútbeli jelenethez. Hová tűnt Lucian? Majd elértem ahhoz a pillanathoz, amikor odahajolt hozzám, és azokat a furcsa dolgokat mondta. Szinte meghívatta magát a Páncélterembe velem. Tudta, hogy később meg fog csókolni? Rájöttem, hogy egy ideje már a levegőbe bámulok, kellemesen elbódultan. Megláttam tükörképemet Aurelia fotójának üvegében. Láttam a fotón viselt fekete ruhában az arcvonásaimat, és úgy láttam, a rúzsom nem is kenődött el annyira. Az éjszaka újabb csodája. Tekintetem ismét Aurelia fotóját látta, és ismét elkönyveltem magamban, hogy mennyivel szebb, mint én. De valami mást is észrevettem. Ott, az arcán, egy sötét folt volt. Mi az? Olyan volt, mintha Dante és Etan finom sütijének krémje rácsöppent volna. Amikor megtudtam, hogy ételt és italt is szabad behozni a galériába, aggódni kezdtem, de én nem mondhatok erre semmit, igaz? Közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem, ujjammal megpróbáltam eltüntetni a foltot – aztán megdermedtem. Ez rosszabb, mint gondoltam. Ez az izé, a folt, nem a felszínen volt, amit le lehetne törölni, hanem Aurelia arcán. Nagyjából negyeddolláros méretű volt, vörösessárga árnyalatú, olyan, mint egy elfertőződő kelés. A való életben még soha nem láttam az arcán – biztosan észrevettem volna –, és a fotóján sem láttam, de ismétlem, nem néztem meg azóta a képét tüzetesebben, mivel mindegyik képe olyan tökéletes lett. De a kép olyan nagy volt! Lehet, hogy Aurelia nem vette észre? Ronda volt. Nem tudom, hogyhogy nem vette észre senki. És most, hogy jobban megnéztem, a kép sokkal rosszabb volt, mint ahogy emlékeztem. Aurelia szeme véreres volt, sötét karikák ölelték körbe, a szeme sarkában pedig szarkaláb volt. Az én képem hirtelen nem is tűnt olyan rossznak. Még egyszer megnéztem. A sebhelyek most már nem zavartak annyira – talán ez csak a meglepetés ereje volt. Nem vettem észre, hogy a bőrömnek tulajdonképpen szép fénye van: mintha fény szűrődne át a pórusaimon. Az arckifejezésem is lágyabb volt, mint emlékeztem. Úgy tűnt, jól érzem magam. Nem is volt rossz. Talán ilyen érzés, ha az ember magabiztos; talán ez volt az a csók utáni ragyogás. Lucian fotójára pillantottam. Döbbenetesen jól nézett ki, persze, de most, hogy jobban megszemléltem, a szeme kissé fáradtnak tűnt – vagy így csábít, ilyen félig lehunyt szemmel? A gondolataim kissé összezavarodtak, de nem igazán volt esélyem sokat latolgatni a dolgot. Sikoly hasított a levegőbe, és rögtön széttörte az éjszaka álomszerű hangulatát; a bőröm viszketni kezdett tőle. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz a sikolyhoz, amit a drogéria előtt hallottam azon a rémes estén: egy nő sikoltott, vészt jelzően. A lábam magától megindult, mielőtt bármit parancsoltam volna neki. És ahelyett, hogy elfutottam volna – amit, azt hiszem, a túlélőösztön diktált –, a fájdalmas sikoly, az ismeretlen szörnyűség felé rohantam. Átfurakodtam az előcsarnokban hangoskodó tömegen, és kirohantam a forgóajtón. Végül ott álltam a ponyvatető alatt, de alig éreztem bőrömön a jeges fuvallatot. A hotel előtti vörös szőnyegen egy test feküdt, már ha annak lehetett nevezni.
Csak hosszú, sötét hajáról és magas sarkú csizmájáról ismertem fel, hogy nő. Még a kórházban sem láttam ennyire eltorzult testet. A bőre szürke volt, és úgy láttam, hogy minden egyes négyzetcentimétere foltokkal, kelésekkel és sebekkel volt tele. Testének egyes részei olyanok voltak, mintha megégtek vagy megperzselődtek volna. De a legrosszabb: egy lyukat égettek a felsője jobb vállába, amelyen át kilátszott a csont, a nyers hús meg a szövet. Úgy nézett ki, mintha a hentes húspultjában lenne. Elkaptam a tekintetem, nehogy elájuljak. Úgy tűnt, senki nem tesz semmit, engem is beleértve. A sikoly óta eltelt néhány hosszú percben mindenki csak állt, némán és rettegve nézett. De aztán a tömeg végéből taps harsant fel; valaki tapsolt. Aurelia lépett ki az ajtón, előtte szétnyílt a tömeg, finom kezeit határozottan összeütötte, amiből tapsorkán kerekedett, ahogy mások is csatlakoztak hozzá. Pontosan a forgóajtó előtti melegítőlámpa alatt állt meg – a kicsavarodott test mögötte hevert – és mosolyogva szólt a tömeghez. – Reméljük, élvezték az estét és a műsort – csendült fel a hangja, és kinyújtott kezével a földön heverő alak felé intett. Jeladására négy, a szálloda formaruháját viselő férfi – a Társaság tagjai, közöttük Beckett – kisietett a forgóajtón, és körbevette a testet. Felemelték (mindenki egy-egy élettelen végtagot fogott), és a nőt bevitték az oldalsó ajtón. Aurelia tovább beszélt a tömeghez. – Köszönjük, hogy velünk együtt ünnepelték megnyitónkat. Nagyon örülünk, hogy önöket szolgálhatjuk. Jó éjszakát mindenkinek! – A csoportból vad éljenzés tört ki. Aurelia átvágott az ünneplő tömegen. Ezzel mindenki más-más irányba távozott, fel az elegáns szobákba, ki a leparkolt autókhoz, vagy beszálltak az ott várakozó limuzinokba és taxikba. A mosoly visszatért az arcokra, a csevegés újraindult, melybe dicsérő szavak is keveredtek az estéről. – Egy lövöldözés sokkal ide illőbb lett volna, de az ötlet kiváló volt, a kivitelezés pedig művészi – jegyezte meg egy smaragdzöld estélyi ruhás, régimódi társasági hölgy. – Annyira valódinak tűnt! – kuncogott egy lapruhás lány. – Ilyen az előadó-művészet: nagyon életszerű – jelentette ki egy hihetetlenül magasra vont nadrágtartójú, buggyos nadrágú idősebb úriember; a nadrágját felismertem: az 1920as években ezt a bohócszerű fazont nevezték oxfordi stílusnak. Én csak álltam, ahogy a tömeg elkezdett szétszéledni, gondolni sem tudtam arra, hogy megmozduljak, és csendesen megpróbáltam lecsitítani tomboló érzelmeimet, melyek egyik szélsőségtől a másikig, a boldogságtól a félelemig hullámoztak, aztán visszatértek valahova középre (akkor végül is minden rendben van?), de olyan rövid idő alatt, hogy úgy éreztem, teljesen kimerültem. Amikor már nem bírtam tovább a csípős hideget, visszamentem a szállodába. Egyesek még mindig utolsó italukat kortyolgatták a Szalonban és finomságokat csipegettek a Caponéban. Átvágtam az embertömegen, ismerősöket – Dantét, Lance-t, Luciant – keresve, és remélve, hogy nem kell egyedül lennem. De jó fél órás kutatás után, miután a férfiak meglazították a nyakkendőjüket, a nők pedig kiengedték a hajukat és lerúgták a cipőiket, és egyre több vendég távozott kimerültén a lakosztályába, végül én is visszamentem a szobámba.
Második rész
15. Nyugodj meg kérlek!
A hotel másnap reggel valahogy megváltozott. Bár sokkal előbb keltem, mint a vendégek többsége, áramlat lüktetett a levegőben, érzékelhető volt, hogy mindenütt emberek vannak, akár láthatóak, akár nem. Színészkedtem, a tökéletes, segítőkész személyzet szerepét játszottam. De a helyet akkor is másnak éreztem volna, ha nem ez az első napunk, amikor nyitva vagyunk – mert én éreztem másnak magam. Nem készítettem el tökéletesen a hajam, Aurelia kellékei nélkül a sminkem ismét láthatatlan volt, és a formaruha nem állt rajtam olyan tökéletesen, mint előző nap. Az változott meg, hogy azt éreztem: vágynak rám. Még akkor is, ha a tegnap este csak mázli volt, még akkor is, ha ez volt első és utolsó csókom Luciannel, azokban a percekben vágytak rám, és ebben hatalom van. Valamiféle jelét akartam kapni annak, hogy a tegnap éjszaka tényleg megtörtént. Az új, a megnyitás után életbe lépett szabályzatunknak megfelelően, elkerültem a fő előcsarnokot és a hátsó ajtón slisszoltam be a Szalon konyhájába, bár az étterem még nagyrészt üres volt – alig múlt reggel hét óra. A konyha hátsó részében elhelyezkedő faborításos pulton három személyre terítettek, és a tűzhelynél egy ismerős alak állt, séfköpenyben, egy pánt szorította hátra a haját. Felvette az omlettes serpenyőt, megrázta, majd megfordította. Mindig eltűnődtem, hogy úgy van-e nála, mint az erdei fáknál, amelyek akkor dőlnek ki, amikor senki nem látja – hogy ő maga fitogtatja-e szakácstudományát akkor, amikor tudja, hogy senki nem figyeli. Imádtam, hogy mutogatja – ez annyira Dantéra vall! – Kérlek, mondd, hogy ez brokkoli és cheddar sajt, és hogy kaphatok egy kicsit! – mondtam a hátának. Dante megfordult. – Szia! – Elmosolyodott; a serpenyő még mindig a kezében volt. – Igen és igen, természetesen. – Túlságosan jó vagy hozzám! Jótett helyébe jót várj! – Igen. Egy szép napon én leszek a szakácsok királya, és akkor nagy bajban leszel! Mit adhatsz nekem cserébe? Egyáltalán nem tudsz főzni – tréfálkozott. – Tudom. Nem adhatok semmit. De készítettem rólad egy jó fotót, amit mindenki megcsodált tegnap este. – Igaz. Majd küldök egy képet haza, anyának. – Vedd úgy, hogy már el is intéztem. – Ez kezdetnek jó. Nekitámaszkodtam a pultnak Dante mellett, míg figyelmét egy második omlettre összpontosította: sonka-, sajt-, zöldpaprika- és hagymadarabokkal hintette meg. – És… egy kis pletykával is szolgálhatok: tudom, hogy imádod. Dante izgatottan nézett rám és összefonta a karját. – Hallgatlak. – Megcsókolt – suttogtam zavartan. Furcsa volt hangosan kimondani. – Ki? – Úgy látszott, tényleg nem tudja. – Ki? Most végre megértette. – Komolyan? – Szkeptikusnak tűnt, és keze megállt az omlett fordítása közben.
Bólintottam. – Hogy a csudába történhetett ez? – Hát igen. Fura, mi? – Hirtelen le kellett ülnöm. A pult melletti egyik székre tottyantam le. – Ó! Az első csók! Felnőtt az én kicsikém! – Dante tapsikolt, majd megragadta a vállamat, és megrázott. – Jobb később, mint soha, csajszi! – Zavarba jöttem. A szememet forgattam, de titokban élveztem a felhajtást. – Na, részleteket akarok, hogy történt? – Áthajolt a pulton, és figyelmen kívül hagyta még készülő reggelinket. – Hallottam egyébként, hogy tegnap csodaszép voltál! – Hallottad? – Lance mondta. – Ó! – Elmosolyodtam. – Ez kedves tőle! – De várj! – Dante a fejét rázta. – Mi volt? Vagyis hogy volt? – Hát, megláttam Luciant a galériában, és ő is meglátott engem… – Bocsi, nem az olvasónapló kell – csak az akció, a jelentőségteljes pillantásokat kihagyhatod. Etan rövid pórázon tart – nem mintha bánnám, IMÁDOM őt! Nagyjából öt percem van. – Kezével türelmetlenül intett, hogy foglaljam össze a történteket. Így engedelmeskedtem, és elmondtam a legalapvetőbb eseményeket, itta a szavaimat. Azonban hirtelen füstszagot éreztem. Megböktem a karját. – Azt hiszem, ég valami. – Az biztos, hogy ég valami! Persze, fellobbansz, amikor vele vagy és megcsókol, de… – Nem – vágtam a szavába. – Valami ég. A tűzhelyre mutattam és odasiettem. A brokkolis-sajtos omlett kezdett elszenesedni. – Ó, nem képzeled, hogy rád bízom az omlettem megmentését? – Dante minden különösebb aggodalom nélkül félretolt az útból. Odament a tűzhelyhez, és kitálalta az omlettemet. – Készítsek egy újat? Ez kissé ropogós lett. – Szeretem, ha ropogós. – Akkor ez ízleni fog. – Átcsúsztatta nekem a tányért, majd nekiállt egy új omlettet készíteni. Nekiestem a reggelimnek – a sajt belül tökéletesen nyúlós volt. – Ez iszonyú finom! Le kéne védetned a technikát! – A neve hanyagság. – Zseniális. Négy csillagot adok. – Térjünk vissza rád és Lucianre! – Tetszik ez a párosítás. – Abban biztos vagyok. – Nos? Mi a véleményed? Szerinted miért tűnt el a csókunk után? – Hm… nem tudom – mondta óvatosan. – Lehet, hogy praktikus oka volt rá, talán vissza akarta hozni az áramot vagy valami ilyesmi. – Lehet. – Vagy lehet, hogy egy játék része, eljátssza a megközelíthetetlent. – Ühüm. – Ez a lehetőség nem tetszett. – Vagy csak színpadias volt, mint az a bizarr jelenet odakint azzal a bábuval vagy próbababával, aminek olyan tragikus lett a sminkje. – Az új omlettet is megszórta paprikával, sajttal és brokkolival. – Igen, na, az meg mi volt? – Nem tudom. Furcsa volt, nem? Én elég hátul álltam, de elég különösnek tűnt onnan is. – Igen. Én eléggé elöl álltam.
– Hm. – Tányérra tette a második omlettet, és letette a mellém. – Azt hiszem, talán a mi művészi érzékünk nem olyan fejlett, mint kellene. – Azt hiszem, tényleg, mert eléggé megijesztett az egész. – Amikor az este kellemesebb részeiről kellett volna álmodnom, helyette ez a szörnyűséges kép tolakodott az elmémbe. Dante azonban biztonságosabb vizekre evezett vissza. – Szóval… Lucian. Ma már találkoztatok? – Szemében csibészes fény villant. – Még nem. – Idegesen nagy levegőt vettem. – Nyugodj meg, kérlek! – dorgált meg, és megfordította az utolsó omlettet. – Hát persze. Hogy is ne lennék nyugodt? – Képtelen voltam nem vigyorogva mondani. Könnyedén meglegyintette a karomat a fakanállal. – Király – mondta. – Rendben. – És ne idegeskedj! – mondta nyugtatóan. Azt éreztem, hogy tudom, mit fog mondani. – De azt hittem, hogy Luciannek mondjuk, talán, kábé, valami ügye van Aureliával. Sikerült ezt az agyam legtávolabbi zugába száműzni, és csak mostanában jutott néha eszembe; az a csók minden logikát kiölt belőlem. – Igen, ebben igazad van. Nem tudom pontosan. Igyekszem nem gondolni rá. Csak azt tudom, hogy megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. – Vállat vontam. – És ezért te vagy az én hősöm! Büszke vagyok rád, csajszi! – Hátba veregetett, és jól megrázott. Az ajtóban Lance jelent meg, már formaruhában, de ásítozva és a fejét vakarva. – Jó reggelt – mondta ásítás közben. – Ajjaj, már nem beszélhetünk tovább Lance-ről – mondta Dante hangosan. – Csak viccel – mondtam. – Ez a tiéd, öregem. Úgy gondolom, hogy a western-omlettet szereted, nem? – Kösz! Hűűű, ez jól néz ki! – Sokáig buliztál? – kérdeztem; eszembe jutott, hogy utoljára Raphaella társaságában láttam. – Azt hiszem – mormolta, és nekilátott az evésnek. – Áruld el! – kapta fel a fejét Dante. Lance-szel szemben ült le, saját omlettes tányérjával a kezében. – Nincs mit elárulnom, csak nagyon kifárasztott a tegnapi nap. – Haven megajándékozott azzal, hogy mesélt a Lucianes randevújáról. – Dante szemöldöke felszaladt. Kissé megriadtam. – Nem, tényleg nem volt nagy ügy. Úgy láttam, hogy jól érzed magad Raphaellával. – Igen – mondta. És ennyi volt. Amikor ilyesmiről van szó, Lance nem túlságosan közlékeny. Ennyiben hagytam. – És, mi a szitu ma? Mi lesz a dolgunk most, hogy a szálloda megnyílt? Miután elpusztítottam a reggelit, nagy levegőt vettem, és bekopogtattam Aurelia ajtaján. Halk, érdektelen „igen” jött belülről. Bedugtam a fejem. – Gyere, gyere, gyorsan kell végeznünk – mondta. – Jó reggelt, Aur… A szavamba vágott, beszélni kezdett, mielőtt még az elértem volna az íróasztalát. Besiettem és a megszokott helyemre ültem; máris úgy éreztem, elkéstem. – Fenomenális sajtót kapott a megnyitónk. – Valóban hihetetlen este volt. És nem tudom eléggé megköszönni a… Ismét a szavamba vágott. – Minden reggel gyújtsd össze a rólunk megjelent sajtóanyagot és e-mailezd el nekem. – Hogyne.
– Mivel szeretnénk, ha ily módon keltenék hírünket, egy ehhez hasonló listát adok neked – egy paksamétát nyújtott felém, hogy vegyem el – a sajtó azon tagjairól, akik szépeket írtak rólunk és te és/vagy Lucian mentoráltja… – Lance. – Igen, te és Lance apró ajándékokat és köszönőleveleket kézbesítetek nekik. Beszélt Etan mentoráltjával… – Dantéval. – Igen, Dantéval, nála lesznek az ajándékok – folytatta, és egy újabb papírlapot nyújtott felém. – Itt a köszönőlevél, amit meg kell írnod. Erre. – Átadott egy csomag üdvözlőlapot és borítékot, a visszaküldési cím a Lexington volt. – Tanuld meg lemásolni az aláírásomat. – Rendben. – Most, hogy megnyitottunk, bérelt helyünknek kell lennie a sajtóban. Fontos, hogy az emberek visszajárjanak hozzánk, és hogy továbbfejlesszük a történetet. Találjátok ki, hogyan érhetjük ezt el! – Oké. – Továbbfejleszteni a történetet. Ez tetszett. Nekem is ez kell – ki kell találnom, hogyan fejlesszem tovább a történetemet Luciannel. De először erre kell összpontosítanom. – A galériában levő iroda lesz a hivatalos munkahelyed. Azért tartsd nyitva a füled, ha ott vagy. A megfelelő árért minden eladó, és ha valaki bejön és bármelyik kiállítási tárgyra ajánlatot tesz, tudni akarok róla. – Oké. – Van még kérdés? Megráztam a fejem. – Jó. – Aurelia szeme visszatért az asztalán levő paksamétára – ezt jelnek gondoltam, hogy megszökhetek. Már majdnem kiértem, amikor megszólalt: – Tévedek, vagy valamit valóban adnod kéne nekem? Megálltam, és lassan megfordultam. – Nem, nem téved. – Úgy akartam kimondani, hogy nem szánalmas bocsánatkérésként hangzik. – Bizonyos… technikai problémák és… világítási nehézségek miatt… – kezdtem. – Biztosan emlékezett rá, hogy nem sokkal azelőtt küldött le a Páncélterembe, hogy áramszünet lett. De még mindig figyelt, gúnyos mosollyal, mintha vicces lenne végignézni, hogyan sikerül végigcsinálnom izgés-mozgás vagy fészkelődés nélkül. – Gondolhatod, hogy csalódott vagyok – mondta Aurelia mereven és felsóhajtott. – Egyelőre töltesd fel Lucian mentoráltjával a Tribüné-ben és a Sun-Times-ban megjelent cikkeket az előcsarnokban levő tévére. Holnapra kérem a képeidet. – Természetesen. – Most menj! Úgy tűnt, könnyebben megúsztam, mint ahogy reméltem. Sokkal rosszabb is lehetett volna. Jó időbe telt megtalálnom Lance-t – össze-vissza járkált a szállodában, eredménytelenül kereste Luciant, és megkönnyebbült, amikor megmondtam neki, hogy lefújhatja a keresést, mert megkaptam az ő feladatát is. – Kicsit idegesít, hogy a hullafáradt mentorom minden nap ki akar dobni – mondta, ahogy áthaladtunk az előcsarnokon, amely most nyüzsgött a koránkelőktől, akik a Caponéba siettek reggelizni. – Szerintem csak nagyon sok a dolga – védtem Luciant. De így igaz: csalódott voltam, hogy aznap még nem hallottam felőle. Valahogy a csók óta eltelt órákban abból a
bizonyosságból, hogy érdeklem Luciant, az lett, hogy próbáltam felkészíteni magamat az elkerülhetetlen mélyrepülésre. – Mindegy. Annak a srácnak fura a vibrálása. – Lance rám pillantott, ugyanolyan feddően, ahogy előző este. Nem vettem figyelembe, és becsúsztattam a kulcskártyámat a zárba, hogy bejussunk a galériába. – Hagyjam nyitva az ajtót, hogy bejöhessenek? – kérdeztem, témát váltva. – Különös, hogy emberek vannak itt. Olyan, mintha valaki ledobott volna egy hangyabolyt, és a hangyák mindenbe belemásznának. – Tudom, hogy érted. Azt hiszem, nem vagyunk született házigazdák, ugye? Láthatóan nem. – Oké, legyünk szívélyesek és hagyjuk nyitva – döntöttem. Szélesre tártam az ajtót, és elhúztam a függönyt. Megtaláltuk az újságcikkeket a neten, sőt, még többet is. Aureliáról, Lucianről és a Társaságról elég sok kép készült; végtelen mennyiségű fotó volt az iszogató és táncoló vendégekről is. Az egyik fotón még Dante karját is felfedeztük, ahogy egy tálcányi zsúrszendvicset tart (felismertem a formaruhát és az óráját). Lance nekiállt a képeket feltölteni a tévéképernyőre, amely elég könnyű feladat volt, de nem irigyeltem, mert hozzá kellett férni egy számítógéphez, amely a külső pultnál dolgozó, egyik jeges viselkedésű Társaságbeli tagé volt. Ezekkel az emberekkel még mindig nem lehetett csevegni. Ha Raphaella ott lenne, az más tészta lenne, nem igaz? Nem is tudom, miért nem akar soha beszélni róla. Szerintem a legtöbb srác, akit egy ilyen bombázó érdemesít a figyelmére, annyira örülne, hogy minden alkalmat megragadna, hogy róla beszélhessen. Mindegy, a kis iroda néhány percig csak az enyém volt. Megnéztem a levelet, amit Auréllá elegáns, cirkalmas betűkkel írt. Jó időbe telik, mire lemásolom. Tanulmányoztam azt, ahogy a betűket kanyarította, az „A” betű kecsességét, a kis „1” betűi hosszú vonalát, minden egyes szó precíz dőlését. Kivettem egy papírt a nyomtatóból, hogy gyakoroljak, és azt mondtam magamnak, amit mindig is: nem baj, ha időbe telik, mert az eredmény majd kárpótol. Szeretek így elvacakolni, szeretem, ha van egy kis kuckóm, ahová visszahúzódhatok, ahol a saját tempómban dolgozhatok. Egy helyet, ami az enyém, és ahová mások bekopogtatnak, ha van kedvük beugrani. Ahogy valaki most is bekopogtatott. Megfordultam a székemben, és Lucian állt az ajtóban, újabb jól szabott öltönyben. Egyik kezében az összehajtogatott formaruhám volt, amelyet utoljára Aurelia öltözőjének padlóján láttam. – Gondoltam, hogy itt talállak – mondta, és belépett, elfoglalva szokásos helyét: nekidőlt az asztal sarkának, nagyon közel. Belenéztem szürke szemébe, és megpróbáltam rájönni, hogy másképp néz-e ma rám – hogy átléptünk-e egy határt, beléptünk-e egy másik zónába, ahol teljesen elfogadható például az, hogy újabb eszelős és értelmetlen csókolózásba bonyolódjunk, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. – Szia. – Próbáltam elképzelni, milyen lehettem előző este. Megkíséreltem úgy viselkedni, mintha az a lány lennék, aki alig huszonnégy órával ezelőtt sikeresen flörtölt ezzel a sráccal. – Értem. – A formaruha felé biccentettem; úgy tűnt, elfelejtette, hogy a kezében van. – Féltékeny vagy, hogy nincs saját formaruhád, ugye? A tiéd lehet. Nekem van több is, de szerintem nem rád van szabva. Elmosolyodott. – Ezt – mondta, és átadta – Aurelia küldi. Azt mondta, a szobájában hagytad. – Letette az asztalra. – De attól tartok, hogy ezentúl mindig kell ajándékot hoznom. – Egy pillanatra lesütötte a szemét, szinte szégyenlősen. – Azt hiszem, azzal kezdem, hogy egyáltalán nem így terveztem a tegnap estét.
Nem tudtam eldönteni, hogy megbánta-e, hogy eltűnt, vagy a csókot bánta-e meg. Nem mondtam semmit, reméltem, hogy mondja még tovább, amit meg is tett. – A sietős távozásomat. Ja, azt. Huhhh. – Semmi gond, azt gondoltam, hogy a Páncélteremben működik a Bermuda háromszög effektus. Tudtam, hogy úgyis felbukkansz még, és… tessék, itt vagy. – Könnyedén beszéltem, ahogy reméltem. Nagyon megkönnyebbültem, hogy megbánást tanúsított. – Bermuda háromszög, pontosan. – Nevetett. – Nem kell mondanom, hogy egy kicsit megdöbbentem a fényviszonyok megváltozásán. – Teljesen érthető. – Szóval, ha most éjszaka lenne, és a Páncélteremben lennék, akkor nem lennél haragos? Visszanevettem rá. – Nem, egyáltalán nem. – És így is volt. – Jó, mert gondoltam, megpróbálhatnánk még egyszer – úgy érzem, mintha mindig elnézést kérnék tőled. – Ezt a végét majdnem önmagának mondta, imádtam. – Akkor ma este. – Állítás volt és nem kérdés. – Ma este. – Tudom, hogy ez a nőszemély – kifelé mutatott az ajtón, Aurelia irodája felé – megint paparazzót csinált belőled. – Igen. – Csak nagyon kicsit éreztettem csalódottságomat. – Oké, legyünk őszinték, a buli éjfélig úgysem indul be; előtte még rengeteg időnk van. Valamikor vacsorázni is fogsz. Nem igaz? – De, igaz. – Akkor együtt vacsorázunk. Érted mehetek hétkor? – Értem jössz? – Tudom, hol laksz. – Akkor hétkor. Miután ezt megbeszéltük, tett néhány lépést az ajtó felé, majd visszafordult. – Aha, itt is jön. Elküldtem néhány holmiért. – Holmiért? – A kirándulásodhoz. Muszáj volt adnom neki valami feladatot, hogy eltakarítsam az útból. – Ravasz… – Tudom. Akkor hétkor. Ezzel – és egy utolsó, játékos mosollyal, amellyel nyugtázta flörtölésünket – kisietett. Hallottam, ahogy elmegy Lance mellett, és megköszön neki valamit. Néhány pillanat múlva gyakornoktársam is megjelent, kezében vékony, vörös dobozok voltak, vagy húsz darab. Mindkét karján apró, fényes, színben hozzáillő ajándékzsákok lógtak és több ív selyempapír kandikált ki belőlük. – Szóval akkor – kezdte, majd letett mindent elém az asztalra és mindketten két kézzel kaptunk a megingó papírtornyok után – ezeket kell kézbesítenünk. – Ezek meg… – az egyik dobozt magam elé vettem. A tetején vízfestmény volt, a szállodát ábrázolta; ez a festmény volt a galéria falán is. Mindegyik dobozon aranyszínű szalagok voltak, egyet kivéve. Felemeltem a tetőt, és majdnem egy tucat tökéletes formájú csokoládékocka tárult a szemem elé, mindegyiken a Lexington monogram díszelgett – piros színnel a fekete csokoládén. – Óóó! – Csokoládé. – Szóval mi vagyunk ma a csokiszállítók.
– Valamiért cikisen hangzik így kimondva. – Ööö, ezzel meg mi van? – Felé fordítottam azt a dobozt, amelyben tizenegy csokoládékocka volt és a tizenkettedik helyén egy gyanúsan üres hely. – Az én bűnöm. Az a doboz egyébként a miénk. Dante szerezte nekünk. – Köszönjük, Dante! – Kivettem egy falatnyi csokoládét és a számba pottyantottam. A belsejében csokikrém volt, lágy és omlós, és épp egy kicsit keserű, ahogy a drága csokik általában. Lance is elvett egyet. – Nagyon finom – mondta tele szájjal. – Én általában a sós dolgokért vagyok oda, de… – Igen, pedig egyébként sótlan vagy – mondtam. – Aha, ezt gyakran mondják. – Abban biztos vagyok. – Igen, de ez a csoki hihetetlen! Nem is tudom, miféle mágiát űzhetnek a konyhában! – Elvett még egyet. – És, hová kell kiszállítanunk őket?
16. Te vagy az a lány
Lance-szel tízesével osztottuk fel a listát, de nem számított sokat. A legtöbb cím egymás közelében volt, szóval úgy döntöttünk, együtt megyünk. Igazán nagy újdonság volt, hogy kimehettünk a szállodából. Egyikünk sem járt kint a drogériabeli szörnyűséges jelenet óta. Ez a kirándulás azonban nagyon is kárpótolt az elveszett időért. Végigmentünk a Chicago folyó mentén, a víz befagyott, és csend volt. Az idegenvezetős hajók elhagyatottan álltak a dokkokban, még jó néhány hónapig üresen, a Magnificent Mile mellett, ahol melegen beöltözött vásárlók áramlottak ki és be a divatos boltokba, nem zavarta őket a csípős szél, mely rajtunk viszont átfújt. Végcélunk a John Hancock Center és a Sears Tower irodái voltak. Csomagjaink címzettjei általában nagy örömmel fogadtak bennünket. Mivel természetesen fiatalok voltunk és veszélytelenek, a formaruhánkban nagyon rendesek is, sikerült bejutnunk az adott irodákba, így elhaladtunk a személytelen üzenetközpontok mellett, ahol valaki morcosán ült egy ablaknál, és anélkül vette át a csomagot, hogy föltekintett volna. Mielőtt elmentünk, Aurelia szigorú hangon, feszesen csillogó szájjal utasított minket arra, hogy csakis a címzettnek adjuk át a csomagot, annak, akinek a neve a borítékon volt. „Azt a hatást akarom, hogy ti besétáltok formaruhában, kezetekben az ajándékkal, kizökkentitek az illetőt az átlagos napjából. A látványotokkal emlékeztetitek az illetőt arra a varázslatos estére, amelyben nemrég része volt, és így feltámad benne a vágy, hogy hamarosan újra ellátogasson hozzánk.” Miután bejutottunk az irodákba, mindezt egyetlen mosollyal és a következő, jól betanult mondattal kellett elérnünk: – Jó napot kívánok. A Lexington Hotel szívélyesen üdvözli önt. – Azt akarom, hogy még többre vágyjanak – biztatott minket Aurelia. Úgy tűnt, ez volt az általános mantrája. Be kellett ismernem, jó mantra. Talán nekem is hasznomra válna, már ha rájönnék, hogy miként. Így végigjártuk az egész várost. Magassarkú cipőm úgy nyomta a lábamat, hogy biztos voltam benne, hogy vájatok keletkeztek a talpamon. Állandóan a lábamat néztem, és mindig megdöbbentem, hogy még egy darabban volt. De Aureliának megint igaza volt – beszivárogtunk ezekbe az irodákba, ahol boldogtalan emberek üldögéltek a ronda íróasztaluk mögött –, és rádöbbentem, hogy mennyire el lettem kényeztetve. Gyönyörű helyen dolgozom, egy csodavilágban, tökéletesnek tűnő emberekkel, akik annyira a világ urai, hogy a munkájuk szinte nem is tűnik munkának vagy valóságnak. Eltűnődtem, hogy vajon Lance is ugyanezt gondolja-e. Lance-szel alig váltottunk pár szót a nap folyamán; nem akartuk üres fecsegéssel tölteni az időt. De nem is kellett. Ez volt a jó kettőnk között. A csendjeink soha nem voltak suták, ahogy az általában az emberek között lenni szokott. Talán mindketten általában is annyira suták voltunk, hogy kioltottuk egymás sutaságát. Ez furcsa módon vigaszt nyújtott. Következő állomásunk az Art Institute iskolaújságának szerkesztősége volt, amely magában a múzeumban volt. A neten egy csomót írtak a galériáról, és az oldal szerint azt tervezték, hogy többoldalas anyagban foglalkoznak vele a következő számukban. Most Lance-en volt a sor a kiszállítás tekintetében, így odamentem vele az előcsarnokbeli
pulthoz, hogy átvegyük a belépőnket. Ahogy elhaladtunk a kacskaringós csigalépcső mellet, és a lift felé tartottunk, mely majd az irodába visz, utolsó látogatásunk emléke annyira belém mart, hogy nem bírtam magammal. – Figyi, nem bánnád – vagyis egyedül is el tudod intézni, nem? Nem bánnád, ha a bejáratnál találkoznánk? – Ööö, dehogy. – Zavartnak tűnt. A lift megérkezett, és egy pillanatnyi szünet után Lance egyedül szállt be. – Csak nagyon gyorsan megnézek valamit. – Persze, akkor kint találkozunk – mondta, ahogy az ajtó becsukódott. Nem bírtam magammal. Muszáj volt még egyszer látnom Az ifjú mártírt! A süvítő szél nekünk támadt, kiszorította a levegőt a tüdőnkből, ahogy Lance és én a Monroe Street állomás felé vettük az irányt, ahol a gyorsvasútra kellett felszállnunk, amely utolsó kézbesítési címünkre vitt. Egymás mellett haladtunk át a forgón, közösen, kesztyűs kezünk kinyúlt, hogy bedobjuk a jegyünket és megálltunk a peronon. Egy ilyen hideg város miért építi tömegközlekedésének nagy részét a föld felett, és nem a föld alatt? Ezen sokszor eltűnődtem, és soha nem találtam rá választ. Lance-t még mindig az izgatta, miért kellett még egyszer megnéznem a képet. – Mi van azzal a képpel? – kérdezte, és előrehajolt, bebámult az alagútba, ahonnan már megcsapott minket a szél, jelezve a közeledő szerelvényt. A reflektor egyre közeledett, és végül fülsiketítő robajjal megérkezett. Megvártam, amíg megállt, és csak akkor szólaltam meg újra, mivel a zajtól Lance biztosan nem hallott volna. Hátul találtunk magunknak helyet, az ajtó becsukódott. – Neked soha nem tetszik meg így semmi? Soha nem válik semmi a rögeszméddé úgy, hogy nem tudod kiverni a fejedből? – Dehogynem. Csak azért piszkállak, hogy eltitkoljam, hogy nekem rögeszmém a tudomány, a matematika, az építészet és a tervezés, az istenért – mindezek kevésbé trendi dolgok, mint a művészet. Szóval nyugi van! – Értettem. Nem, de olyan érzés… biztos őrültségnek hangzik, de – ki kellett mondjam – olyan… ismerős. – Ezt hogy érted? A szerelvény végigrobogott az alagúton, remegett és zúgott. Eltűnődtem, mennyit akarok elmondani, és végül arra jutottam: miért is ne? – A lányt otthagyták egy különös helyen, összeverve… És azt hiszem, nagyjából velem is ez történt, amikor kicsi voltam. – Várj! – Rám nézett, és félelem villant a szemében. – Te vagy az a lány? Biztos úgy néztem rá, hogy ezt meg hogy érted? – Nem. – Megráztam a fejem – Nem így értettem! – Gyerekkorunkban mindig hallottunk történeteket egy velünk egyidős lányról, akit az erdőben találtak. De nem tudtam, hogy te vagy az. – Igen, azt hiszem, egy időben elég nagy visszhangja volt. De most már nem olyan sokan emlékeznek. Joan fogadott be, és kötöttünk egy egyezséget, hogy nem beszélünk róla. Amikor elkezdtem az iskolát, eltitkolták, és végül az egész ügy elhalt. Lance barna szeme ide-oda járt, méregetett, mintha ezernyi kérdés tolulna fel benne, és nem tudná, hogy a kihallgatást melyik irányba folytassa. – Így lettek ezek a…? Tudod. – A szíve fölé tette a kezét, ahol a sebhelyeim voltak. – Nem tudom. Már akkor is rajtam voltak, amikor rám találtak, szóval azt hiszem, igen. – Gondolkodás nélkül még jobban felhúztam a cipzárt a kabátomon, majd hirtelen megborzongtam. Hogy is gondoltam, hogy tegnap este megmutattam őket Lance-nek?
Abban a ruhában, az ékszerekkel, a sminkkel és a frizurával merészebb voltam. A szálloda falain belül más ember vagyok. – Nos – folytatta, és levett valamit az előttünk levő szék hátáról. – Csak hogy tudd… Szerintem tökre klasszak azok a sebhelyek! – Kösz. – Elpirultam. Ez volt életem legkülönösebb bókja, és mégis az egyik legjobb. – A tieid is. – Kesztyűs kezemmel a szeme felé mutattam Csak bólintott, aprócska mosoly futott át az arcán. A hazaút további részében hallgattunk. Utolsó látogatásunk színhelye egy kissé távolabb esett, egy blogíróhoz mentünk, aki a Navy Pier közelében, a Grand Avenue-n volt egy irodaházban, ahol a vidámparkok, a boltok és az átlagos turistalátványosságok egyenesen a Michigan-tóba torkolltak. Miután leadtuk az utolsó csomagot, végre felszabadultunk, a táskánk könnyebb lett, és megengedtük magunknak, hogy néhány háztömbnyit elkóboroljunk. Most, hogy kijuthattam a szállodából, és eszembe jutott, hogy a vörös szőnyegen és a forgóajtón túl is létezik egy világ, azt éreztem, hogy az elmém kezd kitisztulni. Többször akartam távol lenni a hoteltől, szabadon kószálni a városban, amikor mindenki, akit ismerek, egy külvárosi iskola osztálytermében senyved. Amint visszaléptem egy lépést, felemeltem a fejemet, és félretettem új életem értelmetlennek tűnő részeit – vagy azokat, amelyek időnként megrémítettek. Éreztem, hogy fejembe száll ennek az új világnak a varázsa. Láttam, hogy Lance is érzi, mert elhúzódó távollétünk és a rémes hideg ellenére nem tiltakozott az ellen, hogy a hosszabb útvonalon menjünk a gyorsvasúthoz. A Navy Pier vidámparkja egyre közeledett hozzánk, az óriáskerék szinte széthasította a fehér téli égboltot. – Olyan, mintha lógnánk a suliból – mondtam. – Igen. Jó nekünk, mi? – Ja, bizony – Még mindig nagyon élveztem mindenfajta deviáns viselkedést, mivel mi ketten egyszerűen nem voltunk lázadó típusok. – Hé, ez még mindig működik? – Az óriáskerékre mutatott a távolban. – Még ilyen időben is? – Persze, azt hiszem, évi 363 napot. Biztos vagyok benne, hogy csak hálaadáskor és karácsonykor van zárva. – Hm. – A távolba bámult, és mélyen zsebre dugta a kezét. Évek óta nem ültem óriáskeréken. Bár a hullámvasutat nem szeretem, a Navy Pier óriáskereke ellen nem tiltakoztam – ezen az ember nem a levegőben lógatja minden létező végtagját. Ez civilizáltabb móka – egy szuper, majdnem teljesen zárt fülkében csücsülsz, teljesen olyan, mint régi vonattal vagy akár lovas kocsival utazni. Egy zárt búra, mely lassan felfelé araszol az égbe. És hihetetlenül lassan megy, ami nekem megfelelő sebesség. – Még soha nem ültem rajta – mondta Lance kissé zavartan. – Az hogy lehet? Hiszen itt nőttél fel, nem? – De igen. Miért? – Akkor ez elfogadhatatlan! Gyere, hét perc az egész! – Komolyan? – Persze, miért ne? Vállat vont, amit igennek vettem. És tényleg, egyszerűen csak végig kellett mennünk a Grand Avenue-n, pedig csak egy hajtűkanyart kellett volna tennünk, hogy hazainduljunk. Tél közepén a kikötőben nem voltak annyian, mint nyáron, de még így is meglepő volt a tömeg, mintha egyesek nem akarták volna elhinni, hogy fagypont alá szállt a hőmérséklet – hot dogot és vattacukrot ettek. Az óriáskerék nem szűnt meg forogni – én mindig szép
metaforaként gondoltam rá: talán a kerék maga az élet? A gondolat, hogy a változás vagy az új lehetősége mindig ott lebeg előttünk azért, mert az óriáskerék folyamatosan halad, végtelen számú ember ül fel rá és száll le róla. Eltűnődtem, hogy vajon mások is gondolnak-e erre, ahogy várják, hogy a kis fülke odaérjen eléjük. Mások talán jobban kiélvezték a pillanatot, élvezték a parkban töltött napot. Úgy tűnt, én aligha tudok kiélvezni egyetlen pillanatot. A gondolataim mindig olyan sok irányba száguldottak szét. Én magam biztosan fárasztó lehetek. Végül a mi kiskocsink lassan felénk gördült, és egy szintre ért a peronunkkal. Az ajtó bezárult, mi pedig repültünk felfelé, lassanként, egyre feljebb és feljebb, a jeges szél az ajtó körül keringett. Kinéztem a plexiüvegen, és figyeltem, ahogy az emberek és a tárgyak babaház méretűre zsugorodnak. – Na, hét perc? – kérdezte. – Igen. Egyeztessük óráinkat? – kérdeztem tréfásan. – És milyen magasra megy, úgy negyvenöt méterre? – Azt hiszem, igen. – Szóval… – szemét valahova az égboltra függesztette. Rájöttem, hogy ez az elgondolkodó arca. – Hét perc egy fordulat és negyvenöt méternyi magasságban, akkor az utazó sebességünk… – Nem – mondtam szigorúan. – A matek tilos! Így nem fogod élvezni a kilátást! Gyerünk! Nézd meg! Kimutattam az ablakon a városra. Lance azt tette, amit mondtam. Mindketten némán figyeltük, ahogy a város, a sok látnivaló, amit aznap megnéztünk, elhalad alattunk. Ez, az egész sokkal jobb volt, mint az iskola. Pedig az iskolában nagyon sok mindent szeretek. – Hogy nőhettél fel úgy, hogy egyszer sem jártál itt? – Nem tudom. Pedig jártunk itt, de a Children’s Muse-umba mentünk. – Lemutatott alánk, egy elnyúló épületre a kikötő mellett. – Mindig túl sokan voltunk, és túl nagy volt a sor az óriáskerékhez, hogy kivárhattuk volna. – Túl sokan? Szóval nagycsaládban nőttél fel? – Mondjuk. A Laké Street-i árvaházban. – Hűűű! – Igen, de a hölgy, aki az árvaházat vezette, szeretett engem – azt hiszem, soha nem sírtam, még kisbabaként sem. Csendes voltam, nyugodt. Így a hölgy meg a férje – adoptáltak. – Hűűű! Ezt nem is tudtam. – Igen, miért is tudnád, nem? – Soha nem próbáltad megkeresni a szüléidét? – Eltűnődtem, hogy vajon többet tud-e a szüleiről, mint én az enyémekről. – Gondoltam rá, de nem próbáltam meg. Úgy érzem, hogy azok az igazi szüleim, akik felneveltek, érted? És mégis, hol keresném őket? Valami tűzoltó állomáson találtak, ahol otthagytak. – Tényleg? Bólintott. – Hallottam, hogy emberek csinálnak ilyesmit, de pont egy tűzoltóállomáson – sziréna, riasztó és tűzoltók között – mégis honnan tudnák, mihez kezdjenek egy kisbabával? Lance vállat vont. – A tűzoltók kedvesek voltak. Időnként elmegyek hozzájuk, már kiskorom óta. Most, hogy tizenhat éves vagyok, jelentkezhetnék önkéntesnek, és talán jelentkezem is. Talán a gyakornokság után. – Elég ijesztőnek hangzik. – Tudom. Tényleg. Örültem, amikor bejött ez a gyakornokság, egy kis időt nyertem vele, érted?
– És a szüleid engednék? – Nem hinném, hogy tetszik nekik az ötlet, de szeretik a tűzoltókat, és ha azt gondolják, hogy ez fontos nekem, akkor elengednek. Majd meglátom. – A levegő tele volt aggodalommal és kérdésekkel, így megpróbáltam másfelé terelni a beszélgetést. – Abban biztos vagyok, hogy főzni megtanulnál! És lehet, hogy szerepelhetnél a tűzoltók éves naptárjában is – dobtam fel. – A tűzoltóknál szokás ez a naptárárusítás, de azok legalább jó pasik. – Talán rávehetném őket, hogy te fotózz a naptárhoz. – Ráérek! – Mindketten nevettünk. Kiskocsink most elért a kerék legmagasabb pontjára, és anélkül, hogy összebeszéltünk volna, abbahagytuk a beszélgetést, és gyönyörködtünk a tájban. Előttünk a maga végtelenségében nyújtózott a tó, a város csipkézett kontúrjai, már kezdett leszállni a félhomály, és fehérről szürkére mázolta a felhős égboltot. Olyan volt, mintha szabadon szárnyalnánk, és semmi nem fogna vissza minket. Ha kissé szédültem, az nem a rendkívüli magasságtól volt, hanem attól, hogy odafent érinthetetlenek voltunk. Az út második felét, a leereszkedést némaságban töltöttük, az ablakon kifelé bámulva. De nem a szokásos hallgatásunk volt. Néha odapillantottam, hogy Lance még mindig a tájat nézi-e, és azt nézte. De ahogy elkaptam a tekintetem, éreztem, hogy ő meg akkor néz rám. Ezt néhányszor eljátszottuk. Eltűnődtem, hogy nem kellene-e újra megszólalnom. Miért éreztem így? Soha nem volt fontos, beszélek-e vagy sem. Most ez az egész ilyen bonyolult lesz? Mi történik velünk? Végül elértük a peront. Ismét némán haladtunk végig lefelé a fémlépcsőn. Amikor visszaértünk, a hotel életre kelt. A szalonbeli bárban öltönyös férfiak üldögéltek, a dzsessz zenekar játszott, ők iszogattak, míg néhány páros és négyes az Al Capone asztalai körül tömörült, korai vacsorát kérve. Az előcsarnok szinte zsongott az általános zajtól és sürgés-forgástól: emberek jelentkeztek be a portán és mentek fel szobáikba, kezükben bőrönddel, mások kiszálltak a liftből, készen állva arra, hogy belevessék magukat az estébe, megint mások fülükre szorított mobillal siettek tova. Lance elment megkeresni Luciant vagy Aureliát arra az esetre, ha lennének még utasításaik, én pedig a galériába indultam. Bár még nyitva volt, a galéria majdnem üres. Egyetlen férfit vettem észre – azt, akivel előző este egy liftben utaztam, bár néhány másodpercembe telt felismerni, mivel szmokingját sötét nadrágra és sportdzsekire cserélte. A Társaság fotói előtt állt, és olyan alaposan tanulmányozta őket, hogy amikor meghallotta a lépteimet, egy pillanatra úgy nézett rám, mintha rajtakaptam volna valamin. De aztán elmosolyodott. – Jó estét – mondtam a legszakszerűbb hangomon, amin érezhető volt, hogy túlságosan is igyekszem. – Itt minden eladó, ha esetleg érdekelné valami. Szóljon, ha segíthetek. – Köszönöm – mondta halkan. Eltűntem a szeme elől, visszamentem az irodába, hogy egyedül hagyjam. Teljesen megértettem azt a vágyat, hogy négyszemközt akar lenni egy műtárggyal. Ismét eszembe jutott Az ifjú mártír, majd Lance-szel hasonlóan szokatlan gyermekkorunk. Megigazítottam az íróasztalt, rendbe raktam Aurelia üres képeslapjait és borítékait, és készítettem egy fájlt a ma kapott kontaktjainkból. Majd kinyitottam a fényképezőgépet tartalmazó fiókot, és kivettem a gépet a ma esti feladatomhoz. De erre még nem gondoltam – előtte ott volt a vacsorám Luciannel. Eddig hatalmas erőfeszítéssel sikerült valahogy kiűznöm az agyamból, hogy legalább a legparányibb hatékonyságot ki tudjam csiholni magamból. De most megint eszembe jutott, és jött a gyomorszorító várakozás. Fogalmam sem volt, mit vegyek fel, vagy hogy mit kellene mondanom. Egy hang ébresztett fel álmodozásomból.
– Kisasszony! Elnézést. – A galériában egy férfi volt. – Még itt van, kisasszony? Kisiettem az irodából és ott találtam az ajtóban – de azért elég távol állt ahhoz, hogy ne legyen tolakodó. – Helló! Igen, itt vagyok! – Kiszaladtam. Ez a cipő tönkreteszi a lábam, bár most volt pár percem leülni. – Segíthetek? – Egy fénykép érdekelne – mondta. – Megmutathatom? – Persze, nézzük meg! – mondtam, és követtem. Ahhoz a falhoz vitt, amelyen a Társaságról készített fotóim voltak. A szívverésem felgyorsult. Megállt Aurelia hatalmas fotója előtt. – Ezt szeretném megvenni. Nem tudom, mennyit kér érte. – Hűűű, köszönöm! – bukott ki belőlem önkéntelenül. – Ezt a fotót én készítettem, sőt, az összes többit is. – Zavarba jöttem, de ez is csak úgy kiszaladt a számon. – Kegyed nagyon tehetséges – mondta atyailag. – Nagyon köszönöm. – Elharaptam a nyelvem, hogy ne tegyek hozzá egy szokásos önkicsinyítő sort. Ha ez az ember fizetni akar az egyik képemért, akkor nem szabad azt mondanom neki, hogy nem is vagyok olyan ügyes. Megnéztem Aurelia képét: egyáltalán nem volt olyan jó. Tegnap este nagyon meglepett, hogy szarkalábakat láttam, meg némi pirosat a szemében, meg azt a különös vonalat az arcán. És megint minden ott volt; a hibás kép nézett vissza ránk. De ennek a férfinak, valamilyen oknál fogva, még így is tetszett, tökéletlenül és sérülten. A vevőnek mindig igaza van. – Szóval, mennyit kér érte? – kérdezte ismét. – Ó, bocsánat, tényleg. Nos… – Fogalmam sem volt róla. És azt gondoltam, hogy nem az én dolgom árat mondani. – Az árlistát ma reggel véglegesítették. – Reméltem, hogy nem látta, hogy ezt csak kitaláltam; folytattam. – Ha várna egy pillanatot, akkor elmegyek érte. – Persze, köszönöm. Bólintottam és kirohantam a galéria ajtaján, átvágtattam a fogadópulthoz, elszaladtam a Társaság nőtagjai előtt, vissza a sötét folyosóra. Hangosan és gyorsan kopogtam Aurelia irodája ajtaján. Semmi. A fülemet az ajtóra tapasztottam, de egy mukkot sem hallottam bentről. Visszarohantam a galériába. A férfi még mindig ott állt, ahol hagytam, és a fotót bámulta. – Elnézést, uram, de azt hiszem, hogy a tulajdonos ööö, nincs az épületben. Jó duma. – De szívesen leírom az adatait, és holnap reggel első dolga lesz felkeresni önt. – Az tökéletes lenne. – Kivette a tárcáját és előhalászott egy névjegykártyát, amit átadott nekem: Neil Marlinson. Ügyvéd és Bostonban él. – Péntekig itt leszek. – Remek. Köszönöm. Még egy utolsó pillantást vetett Aurelia képére, majd távozott.
17. Egy este az Alcatrazban
A szobánkba vezető alagsori folyosón nem volt túl jó a világítás – a hotel többi részéhez hasonlóan ide nem ért el a tetőablakból bezúduló fény, és számos díszes gyertyatartó sem sorakozott a falak mentén, ahogy a felső kilenc emeleten volt. Csak néhány beépített, régi, legyező alakú lámpa vetett némi fényt. De még mindig elég világos volt ahhoz, hogy lássam, valamit otthagytak az ajtóm előtt. Fehér doboz volt, akkora, mint egy karcsú kis bőrönd; sötét szalag fogta át, amely alá egy borítékot csúsztattak. Odasiettem, és pár másodperc alatt elértem az ajtómat – a lábam, mely egész nap sajgott, hirtelen egyáltalán nem volt olyan megviselt. Először a borítékot vettem ki. Rá volt írva a nevem, erős, határozott kézírással. A ropogós, krémszínű lapon belül írás volt: A MA ESTI FORMARUHÁD. REMÉLEM, TETSZIK… LUCIAN Becsúsztattam a kulcsomat a zárba, kinyitottam és berúgtam az ajtót magam mögött, miközben kibontottam a szalagot, és letéptem a doboz fedelét. Nem tudom, hogy a szobám a Nap középpontjában volt-e, vagy csak túlságosan izgatott voltam, de úgy éreztem, lángolok. Ahogy óvatosan és tisztelettel kibontottam a csomag tartalmát, eszembe jutott valami, miközben a csomag fedele a földre hullott. Ez egy ruha. Magamhoz öleltem a bíborszínű szatén estélyi ruhát, és ujjammal magamhoz simítottam. Olyan fényes volt, hogy megesküdtem volna rá, hogy látom benne a tükörképemet. Épp térd fölé ért, csípőtájban húzott volt és egyenes, így fodros és raffolt volt felül. De mi volt benne a különleges? Néztem és próbáltam kirángatni magam az álmodozó hangulatból, vissza, a valóságba: pánt nélküli volt. Érthető okokból nem hordok pánt nélküli ruhát. Idegesen és zaklatottan az ágyra rogytam, kezemben a ruhával. Miért megy minden ilyen nehezen? Nem lehetek egyszerűen boldog, hogy felvehetem ezt a ruhát és olyan legyek, amilyen vagyok? Végiggondoltam a kardigánjaimat. Van olyan színű, amelyik passzol ehhez? Kezem végigsimogatta a ruhát, mintha bocsánatot kérne tőle. Ahogy végigfuttattam ujjaim a felső részen, előbukkant egy plusz betét. Olyan volt, mintha rontottak volna a ruhán, de aztán kihúztam, és láttam, hogy van egy vastag, kissé raffolt pántja, amely az összehajtás során véletlenül eltűnt. Az öröm ugyanolyan gyorsan jött vissza, mint ahogy eltűnt. Ez a ruha tökéletes! A pánt ráadásul a bal oldalon van. Vagyis Lucian észrevette a sebhelyeimet a fotómon? Az sem érdekelt, ha észrevette, egyszerűen hálás voltam azért, bármi is történt, hogy felvehetem ezt a ruhát ma este, és jól érezhetem magam benne. Már alig vártam, hogy viselhessem. Levettem a formaruhámat, kicsit rángattam, hogy lejöjjön – még mindig szokatlanul melegem volt. Valamikor muszáj lesz kimerítő keresésbe kezdenem egy termosztát után: kell, hogy legyen egy valahol. Hideg vizet
spricceltem az arcomra. Az óra szerint 18 óra 20 perc van – ha sietek, még van időm lezuhanyozni. Amikor belecsusszantam a ruhába, el sem hittem, hogy az a lány a tükörben én vagyok – ez most már gyakori esemény kezd lenni, hogy saját magam jelmezes kiadását látom egy szekrény hátuljában. – Hűűű! – mondtam magamnak. – Ez nagyon piros! Nem nagyon volt piros ruhám, most, hogy így belegondolok, de hirtelen megértettem, hogy egyes lányoknak miért van. Egy piros ruhás nőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nyughatatlanságot és szégyentelenséget sugallt: minél jobban bámulod, annál intenzívebb lesz. Nem is én voltam hozzá a legrosszabb próbababa. Nem egyszerűen illett rám, és gond nélkül fel tudtam húzni a cipzárt, hanem úgy simult rám, ahogy tervezhették, és istennőszerű volt az egy pántjával és a raffolással. Nem is rémes, gondoltam. Egyáltalán nem rémes. Amikor a hajra és a sminkre került a sor, kissé elbátortalanodtam, hiszen nem volt kéznél a stylistom – Dante szokás szerint dolgozott. Leengedtem a hajam, és megpróbáltam egy kicsit felborzolni; végigszaladtam rajta a kezemmel. Úgy tűnt, hogy ez némileg segít: élénk, kócos stílust kölcsönzött neki, azt, amit a Társaság nőtagjain is láttam. Ami a sminket illeti, azzal dolgoztam, amim volt: a barna szemceruzámmal, amelyet általában használtam, és a rózsaszín szájfényemmel. 18 óra 50-re felöltöztem, kezemben Aurelia estélyi táskájával – még szerencse, hogy elfelejtettem visszavinni előző estéről. Természetesen holnap mindent visszaadok neki. Leültem az ágyra és vártam, a gyomrom lassan már görcsben volt. A könyv, az a könyv, mellettem feküdt, ártatlanul pihent a párnán. Lebámultam rá: nem. Nem akartam belenézni. Nem akartam arra gondolni, hogy mi történhetett a fotókkal, és nem akartam, hogy eszembe jussanak az éjszakai kondicionáló edzések, amelyeket kénytelen voltam végigszenvedni az alagutakban. Ne hagyd, hogy bármi elrontsa az estédet, gondoltam. Ne engedd, hogy bármi is árnyékot vessen a jókedvedre! Talán segít, ha nem lesz ilyen melegem. Tizennyolc óra ötvenöt. Öt perc. Eltettem a sminkcuccaimat a sminkes dobozomba. Visszatoltam a széket a szekrény fogója alá, közben remegés futott végig rajtam, és a naplót visszatettem az éjjeliszekrény fiókjába. Lucian virága még mindig élt, még élénkebb volt, mint tegnap. Kicseréltem a vizét. Dante növénye is élt és virult, így – tanácsát felidézve – nem nyúltam hozzá. Egy perccel múlt hét. Visszaültem az ágyra, babráltam a hajamat, a körmömet és a ruhámat, próbáltam lehiggadni, mindenféle szempontból. Két perccel múlt hét. Nem bírtam tovább várni. Fogtam a táskámat, felpattantam az ágyról és egy lendülettel kirohantam az ajtón. Csak a galéria ajtajáig jutottam, amikor észrevettem Luciant, jól szabott fekete öltönyben volt, éppen a szobám felé tartott. Mosolygott, úgy, ahogy a nap világítja meg az égboltot. Egymás felé sétáltunk, át az előcsarnokon, észre sem véve magunk körül az embereket. Őt figyelve azon aggódtam, hogy nem fogok tudni egy egyenes vonalon végigmenni. Minden egyes lépésemre alaposan oda kellett figyelnem, különben elbuktam vagy elájultam volna, mint azok a lányok a tizennyolcadik századi regényekben, amiket annyira szeretek. De ők ráfoghatták a szűk fűzőre – nekem mi lenne a kifogásom? Az előcsarnok végtelennek, a sétánk lassított felvételnek tűnt, míg végül félúton találkoztunk, szinte pontosan az előcsarnok matematikai középpontján – ezt a tényt Lance tudta volna. Majd meg kell, hogy kérdezzem tőle. – Szia. – Ő szólalt meg elsőnek, szeme az enyémbe mélyedt, ahogy minden elhalványult körülöttünk.
– Szia. – Le kellett volna mennem érted. Túlságosan pontos vagy. – Azt hiszem, a pontosságom a legrosszabb tulajdonságom. – Akkor szerencsés vagy. Eszembe jutott a rossz modorom. – Ez csodálatos, nagyon köszönöm! – Lesimítottam a ruha szoknyarészét és megpróbáltam olvasni Lucian arcán. – Nagyon szívesen. – Csupán ennyit mondott; semmit nem szólt a külsőmre. Azt gondoltam, hogy biztosan így zajlik egy randi: történjen bármi, amikor a fiú meglát, azt mondja, szuperül nézel ki. Nyilván elkényeztetnek a romantikus vígjátékok. Kis szünet után így folytatta: – Játszani fogunk. Remélem, szereted a játékokat. – Csak akkor, ha én nyerek – böktem ki játékosan, mielőtt végiggondoltam volna. Úgy tűnt, ez mulattatja Luciant. – Te fogsz nyerni – biztosított róla. – Akkor ez esetben… A Capone bejáratához vezetett, és így szólt: – A játék a következő. Mindenki rád fog nézni, ahogy elhaladunk. Figyelj rájuk! – Ajka mosolyra görbült, mintha egy csodálatos tréfában vennénk részt. Csak én nem igazán értettem. – Micsoda? – Csak figyelj! Besietett a zsúfolt étterembe, és átvágott a bárban nyüzsgő emberek hadán. Minden asztal foglalt volt. Reménykedő vendégek lézengtek oldalt, akik azokat a szerencséseket bámulták, akiknek már volt asztaluk. Arra vártak, hogy felszabaduljon egy hely. Lucian átlósan átvágott közöttük, én pedig követtem. Néhány lépés múlva hátranyúlt és kézen fogott, így mentünk tovább: keze szorosan fogta az enyémet. Olyan meleg volt, hogy a forróság felszaladt a fejem búbjáig, és egészen le a lábujjamig. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, de igaza volt: az emberek beszélgetés közben elhallgattak és figyelték, ahogy elhaladunk mellettük. Utánunk fordultak. Egy nő ránk mutatott. Arra gondoltam, hogy a mozdulat Luciannek szól, aki mindig ilyen hatással volt az emberekre, ha belépett valahová, de aztán megláttam az estélyi ruhás, gyöngysoros nőt, aki elismerően felém bólintott. Igen, amikor rá mertem nézni ezekre az arcokra, azt láttam, hogy engem figyelnek. Nem tudom, látták-e rajtam a döbbenetet. A hátsó falon volt egy nyílás, ahol beláttam a konyhába, és megpillantottam Dantét, aki egy lángoló serpenyőben nagyon rázogatott valamit. Felpillantott, a tűz megvilágította az arcát és tekintete nagyjából ezt sugallta felém: Nem is rossz, Haven, de később mindent el kell mesélned! Befordultunk egy sarkon, és Luciannel kettesben maradtunk, egymás mellett haladva. Karját a karomba fűzte, és kezemnek a könyöke hajlatában adott helyet. – Na, mit mondtam? – kérdezte. – Téged néztek. – Félénken mondtam, vagy talán kacéran. Megrázta a fejét. – Vagy biztosan van valami az arcomon, amiről senki nem akar szólni. – Egy pillanatig rám bámult. Azt hiszem, igazad van. – Hátrasimította a hajam a fülem mögé, és puhán, forrón megcsókolta az arcomat. – Megvan. Szilárdan kellett állnom a lábamon, hogy ne essek össze. Ismét nekiindultunk. – És hová megyünk? – Sikerült úgy ki nyögnöm, hogy ne érződjön, hogy elfulladt a lélegzetem. – Természetesen az Alcatrazba.
– Természetesen. – Úgy mondtam, mintha tudtam volna, miről beszél, pedig nem tudtam. – Még nem láttad, mert nem volt befejezve, de most már kész, és te leszel az első vendég. – Fekete-fehér csíkos rabruhában kéne lennem? – Nem, gyönyörű vagy így, ahogy vagy. Elértük az árnyakkal teli folyosó végét, és megálltunk egy eldugott lift előtt. Megnyomta a lefelé hívó gombot, és az ajtó kinyílt. Az egész liftbelső üvegből volt. Kinyújtotta a kezét, hogy besegítsen, majd ő is belépett. – Akkor az Alcatrazba megyünk, mi? – kérdeztem, ahogy az ajtó bezárult. Az üvegen kívül a liftakna sötét falai vettek körül, ahogy lefelé haladtunk. – Alcatraz. – Egy pillanatra a levegőben hagyta a szót, hogy varázsa megmaradjon, miközben a lift kábelei recsegtek. Idegesen csacsogtam: – Capone ült az Alcatrazban. Négy és fél évet, azt hiszem. Az az ördög szigete, ugye? – Igen, tényleg ez volt a neve. Okos vagy. Itt az Alcatraz sokkal kellemesebb hely, mint az, ahol Capone élt. A mi Alcatrazunk egy magánétterem – magyarázta. – Capone négy évet ült az Alcatrazban, de nálunk az emberek addig maradnak, amíg négy fogást elfogyasztanak. Itt egy vacsora többe kerül, mint amit el tudsz képzelni. Többe, mint amennyit jogunk lenne elkérni érte, de a következő két hónapra így is minden asztal foglalt. Azonban mi leszünk az elsők, akik kipróbálják. Tekintsd ezt egy végső minőségellenőrzésnek a nyitás előtt. Az ajtó kinyílt, és egy keskeny fémhídra jutottunk, melyet kötelek védtek két oldalról. Egy középen álló, kis, ketreces szigetre vitt, amelyet víz vett körül. Az egész terem – már ha annak lehet nevezni – nem olyan helynek tűnt, amely befér a hotel négy fala közé. A sziget minden oldalán vizesárok volt, és oldalain a buja növények sora zöldellt. Ha nem tudom, megesküdtem volna, hogy elvittek minket valami rejtett tóhoz, melyet mohás fák és hatalmas, trópusi növények vesznek körül, melyek mélyvörös színben játszanak és hasonlítanak ahhoz a virághoz, amit Dantétól kaptam. – Üdv az Alcatrazban! – Lucian kilépett a hídra. Körülnéztem, de a sok látnivaló szinte elkábított. – Senki nem próbálna megszökni ebből az Alcatrazból. – Ahogy lépkedtünk, a padlólapok alattunk egyenként felvillantak. – Épp ez a lényeg. Közeledtünk a sziget felé, a veszély és a kaland egyvelege csak úgy hívogatott. A szívverésem felgyorsult arra a gondolatra, hogy a víz felett felfüggesztve üldögélek majd, eme különös, házon belüli, vad természeti tájban, kettesben Luciannel. A terület, amely felé haladtunk, rácsokkal volt körülvéve. Itt sokkal inkább irodalmibban értelmezték az Alcatraz szót, mint vártam. A „dobozban” azonban tökéletes látvány fogadott: egy vízen úszó étterem és egy bár. Egy asztal vacsorához volt terítve. Súlyos damasztabrosz és ragyogó porcelán terpeszkedett rajta. Minden ragyogott a gyertyafényben. Két, trónushoz hasonló bársonyszék állt az asztal mellett, amely mögött hozzáillő, párnás kanapé volt, mellette szék és egy tükrös oldalsó asztalka, melyek tökéletes nappalit alkottak. Ez volt a legszebb börtöncella, amelyet az ember remélhet. Körülötte jó három és fél méter magasan fémrudak nyúltak fel, de közelében sem voltak annak, hogy elérjék a plafont. Magasan fölöttünk a mennyezet úgy ragyogott, akár az éjszakai égbolt. A bejáratot lelakatolták. Ahogy elértük a rácsokon a lakatot, Lucian előhalászott zakója zsebéből egy régimódi kulcscsomót, mely karperecnyi méretű volt, rajta egyetlen nevetségesen hosszú kulcs himbálózott. Beledugta a kulcsot a zárba, és kitárta előttem a ketrecszerű helyiség ajtaját.
– Köszönöm. Karját átdugta két rúd között, hogy bezárjon minket, majd visszahúzta, és a kulcsot a zsebébe süllyesztette. – Most hivatalosan is el vagyunk zárva a külvilágtól. Tetszett a gondolat. A szívem fölötti sebhely viszketett és égett. Megérintettem fölötte a ruhám szaténanyagát. – De mi lesz, ha mondjuk beleejted a kulcsot a vízbe? – Akkor bajban leszünk! Örökre itt ragadunk – mondta tárgyilagosan. Rápillantottam, némileg idegesen. Vidáman elnevette magát. – Ne félj! Az egész a show kedvéért van. Van egy kapcsoló, amellyel kinyithatom a zárat; ide soha nem lehet úgy igazán bezárkózni. – Elsietett mellettem a bárhoz. – Gyere ide! – Leült az egyik székre, és néhány gombnyomással lenyitott egy táblát a henger alakú asztalon. Leültem a kanapéra, és eligazgattam a ruhámat az ölemben. Lehajtotta a táblát. – Ezt nézd! Halk surranás és rezgés hallatszott az asztal belsejéből. Néhány másodperc múlva egy üvegbúra emelkedett ki az asztal felszínéből, amely úgy nyílt szét, mint egy állkapocs, majd a rés eltűnt, maga mögött hagyva két borospoharat és egy sötétkék üveget. – Hűűű! – Aha, nem rossz, ugye? – Töltött a címkézetlen üvegből, és átadta a poharat, amelyben most valamilyen tiszta és pezsgő ital ragyogott. – Nem fogod felgyújtani, ugye? – Ilyen kedvesen akartam megkérdezni, mi van a pohárban. – Ez szódavíz. – Töltött magának is egy pohárral. – Ó! – Teljesen hülyének éreztem magam. – Egzotikus! – Gondoltam, ízleni fog. – Elvigyorodott és összekoccintotta a poharainkat, majd folytatta. – Az ember itt azt rendeli, amit csak akar. Legalábbis ez az alapötlet. – Felállt a székéről és felhúzott, meleg keze gyengéden megfogta az enyémet, majd hátrahúzta az egyik széket az asztaltól, hogy leülhessek. Könnyedén előretolta a hatalmas széket, velem együtt, majd velem szemben ő is helyet foglalt. – Vettem a bátorságot, és ízletes menüt készítettem elő a legfinomabb fogásokból, mert így nem kell a legjobbak közül választanod. Csak a legjobbakat kapod. És ezt komolyan mondom – nemcsak olyan dolgokra van szükségünk, amelyek éltetik a testet, hanem olyanokra is, amelyek kényeztetik a lelket. Ez egy életstílus. De elkanyarodtam a lényegtől. Remélem, nem baj, hogy megrendeltem a vacsorát. – Dehogyis! Azt hiszem, nem gond – mondtam. Vajon mi kényezteti a lelket, tűnődtem el. Reméltem, hogy így lesz. Lehajolt, és valamit megnyomott az asztal felé eső oldalán. Újabb surranás hallatszott, most vacsoraasztalunk belsejéből. Az ezüst evőeszközök halkan csilingeltek. Újabb üvegbúra jelent meg, kiemelkedett az asztalból, elfoglalva az egész asztalt, kivéve azt a külső karimát, amelyen a terítékünk volt. A búra szétnyílt és eltűnt a szemünk elől, és most az asztalon legalább egy tucat baseballsapka-méretű tányér feküdt. – Hűűű! – Ez még semmi! Ezt figyeld! – Újabb gombot nyomott meg az asztal felé eső oldalán, és a vizesárok fényei kékebbek és élénkebbek lettek, vakító fény fogott körbe minket. A plafonon a gombostűfejnyi, csillagszerű lámpák fénye olyan éles lett, mintha az Adler Planetáriumban kémlelnénk az eget. Felpillantottam, megtaláltam az Orion övét, majd a Cassiopeia csillagképet és a Nagymedvét. Észrevettem, hogy Lucian ismét a táblát babrálja. Zene szólalt meg, valami könnyed és szvinges. – Jó lesz a dzsessz? Most csak a Capone-korszakból van zenénk. – Azt hiszem, megteszi – mosolyogtam, az egész elbűvölt.
– Ennyit a trükkjeimről – mondta végül, és hátradőlt a székében. – Ez nagyon jó volt! – Remélhetőleg ez is ugyanúgy fog tetszeni… Kulináris kirándulásra vitt az asztalunk körül, és egyesével elmondta, melyik étel micsoda – mini strucc sajtburger, csörgőkígyós ravioli, aligátorleves – annyi minden, amiről nem is álmodtam, hogy egyszer megkóstolhatom. Elkábított a különlegességek garmadája. Hogy kalandvágyónak tűnjek, elhatároztam, hogy mindent megkóstolok, még akkor is, ha néhány esetben ki kell zárnom az agyamból, hogy milyen állatot is eszem éppen. – Ez olyan, mint egy állatkerti kirándulás! – mondtam, amikor Lucian befejezte az ételek végigmondását. – Úgy értem, tragikus kirándulás. – Kirándulás egy nagyon csendes és mozdulatlan állatkertbe, azt hiszem. – Felnevetett. – Akkor, azt hiszem, bon appétit? – Bon appétit! – mondtam. Levágott egy kis húst a legközelebbi tálról – a szarvasból –, én pedig nekiálltam a csörgőkígyós raviolinak, de amint fölé hajoltam, az asztal megmozdult és távolodni kezdett tőlem. – Ó, te jó ég! – böktem ki, ahogy a raviolim és a villám az óra járásával megegyezően Lucian irányába távolodott el. Odanéztem, és láttam, hogy elnyom egy kacajt. – Oké, ez volt az utolsó trükköm! – Megadóan feltette a kezét. – Hé! – A ravioli és a villa pontosan Lucian előtt állt meg. – Van itt bármibe is beleszólásom? Ez olyan, mintha egy tanulókocsiban ülnék, ahol két fék van és két kormány, meg minden? – Felemeltem az én oldalamon a térítőt, de csak egy kemény kockát találtam, amely egyfajta étellift volt, amely fel-le vitte előttünk az ételt. – Nem, attól tartok, én vezetek. – Elmosolyodott. – Azt hiszem, erre még szükséged lesz, nem? – Meglóbálta a villámat, de ahelyett, hogy odaadta volna, átnyújtotta az asztalon, hogy beleharapjak a falatba. – Mi az ítélet? – kérdezte. – Finom – mondtam végül, ahogy befejeztem a kemény hús rágását. – Olyan, mint a csirke. – Szerintem is. – Felnevetett. – Mondd, Haven – szólt és rám nézett. – Mit szeretnél a legjobban? Egy pillanatra elhallgattam. – Ööö, azt hiszem, érdekes kísérlet lenne megkóstolni a csigát. Elmosolyodott, igazi, széles mosollyal, és úgy fordította az asztalt, hogy a csiga pont előttem állt meg. Majd folytatta: – Nem, inkább úgy értettem, hogy mit akarsz kezdeni az életeddel? – Hűűű! – Letettem a villámat, ránéztem, majd félrenéztem. – Teljesen félreértettem a kérdést, ugye? Egyforma hangon nevettünk. Még mindig az intelligens válaszon gondolkodtam, hogy kimentsem magam, amikor megszólalt. – Emlékszel, amikor azt mondtam a születésnapodon, hogy kívánj valamit? – Persze. – És, mit kívántál? Nem voltam biztos benne, hogy kellemetlen helyzetbe akarom-e hozni magam – végül is aznap ismertem meg, és eléggé el voltam foglalva azzal, hogy rájöjjek, mennyi az esélye, hogy valaha is érdeklődni fog irántam. Így egyszerűen válaszoltam: – Igazából konkrétan semmit nem kívántam. Máson járt az eszem. És azt hiszem, rosszul is voltam. – Az nagy kár. – Semmi gond. Megérte, tudod? – Éreztem, hogy elfog az a meleg kábulat, amit aznap este is érzékeltem, a tüzes ital után. Nem voltam benne biztos, miért, hiszen csak vizet
ittam. Talán ez a természetes állapotom Lucian közelében. Nem kéne különösebben erősködnie, és bevallanám, hogy őrülten szerelmes vagyok belé, és elmegyek vele oda, ahová csak akarja. Úgy éreztem, hogy függök tőle. – Mit gondolsz erről a helyről? – kérdezte. – Szeretnél a Társaság tagja lenni? – Lazán kérdezte, könnyedén. – Elméletileg vagy… – Éreztem, hogy csillog a szemem. A villámmal játszottam, szórakozottan forgattam ide-oda. – Most éppen elméletileg. – Mindenki szeretne tag lenni, nem? – Igen. De te szeretnél? – Nem tudom. Soha nem gondoltam erre a lehetőségre. Mert én csak nemrég léptem be közéjük. – Tényleg? Igen, ez egy ilyen hely. Ha jól végzed a munkád, akkor feljebb lépsz a ranglétrán. És hirtelen a világegyetem középpontjában vagy, te irányítod a várost, mindenkit ismersz, megkaphatsz mindent, amit akarsz – sikert, figyelmet, mindent. Fontos ember vagy. Természetesen vannak, akik soha nem érik el a legmagasabb szintet, de mások… – szeme az enyémbe mélyedt, és egy ezredmásodpercre fogva tartotta. – Mások viszont rálépnek erre az útra, és nem lehet megállítani őket. És te ilyen vagy, Haven. Ezt mindenki tudja. – Ööö, jó ezt hallani. – Mit adnál azért, hogy tiéd legyen, amit szeretnél? Most? Mi tenne boldoggá? – Boldog vagyok. – Tudom. De mi számítana neked, az életedben? Ha bármit megkaphatnál, amit csak akarsz? Ma, holnap, örökre. Miről álmodsz? Belegondoltam. A ma és a holnap más, mint az örökre. Ma, ebben a pillanatban csak Lucianre vágytam. De ezt nem mondhattam meg neki, és tetszett, hogy ilyen filozofikus beszélgetést folytatunk, ezért úgy döntöttem, hogy komolyabb válasszal rukkolok elő. – Nos, azt hiszem, valami fontosat szeretnék csinálni. Orvosi egyetemre szeretnék menni, hogy orvos legyek. Nem tudom még, milyen orvos, de azt hiszem, ha őszinte vagyok… – Igen? – Szeretném lángra lobbantani a világot, érted? Meggyógyítani a rákot, embereket menteni, magasabb szinten megváltoztatni az emberek életét. Úgy érzem, hogy nagyon sokan változtatták meg az én életemet. Nagyon sokan segítettek nekem, és ha nem lettek volna jó emberek, nem tudom, hogy hol lennék most. Hátradőlt a székében, tanulmányozott, keresett valamit a szememben vagy a bőröm alatt, valamit, ami ott van belül. Végül megszólalt, lassan és gondosan válogatott szavakkal: – Mi lenne, ha azt mondanám: mindezt megadhatom neked? – A szavak úgy kavarogtak a fejemben, akár egy nyári szellő, mely túl édes és túl tökéletes. Nem értettem. A bőröm tüzelt. – És még többet is. Többet is adhatnék. – Nem vagyok benne biztos, hogy… Előrehajolt, mintha egy titokba akarna beavatni. Suttogóra fogta mézédes hangját. – Az életed tökéletes lehet, és minden, mindenki, amit csak akarsz, a tiéd lehet. – Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. – Azt hiszem, az egyetlen kérdés az lenne… – Hogy hol kell aláírnod. – megérintette a kezemet. – Vagy, hogy hol van ebben a csapda. – Idegesen felnevettem. – Azt hiszem, mindig van apró betűs rész. De néhány dologért megéri, nem? – Azt hiszem, az attól függ.
– Nem ezt a választ vártam – mondta mosolyogva, mintha tudta volna, hogy észre térek. – Gondold át! – Mit gondoljak át? – Gondold át, milyen lenne, ha minden a tiéd lenne, amire csak vágytál. – Oké. – És gondold át, hogy megérné-e bármilyen árat is fizetni azért, hogy mindezt megkaphasd. Bólintottam. – Fogalmad sincs róla, mi várhat rád. Hogy mire vagy képes. – Olyan tisztelettudóan mondta, amellyel meglepett, amely felemelt. – Azt hiszem, nem vagy tudatában, hogy mennyire különleges vagy. Az utolsó szavakat nagyon el akartam hinni. – Köszönöm – mondtam. – Szívesen – mondta őszintén. – És Haven… Ez igaz. Ezzel előrehajolt a székében, és végignézte, hogy még mi maradt előttünk a tányérokon. Befejeztük az evést. Néhány gomb megnyomásával a vacsora eltűnt, és egy desszertes vegyestál jelent meg a helyén. Könnyedén csevegtünk a hotelről, a megnyitóról és arról, hogy mennyire más lett a hangulat a Lexingtonban, most, hogy vendégekkel telt meg, majd annak a mechanikáját boncolgattuk, hogy hogyan került az étel az asztalunkra. – Tényleg tudni akarod? – kérdezte. – Persze. – Ez nem rontja el a varázst? – Szeretem tudni, hogy hogyan működnek a dolgok. – Alapjában véve ez egy lift, és valaki figyel mindent, amit beletáplálok. Gyere, megmutatom! – Átvitt az ő oldalához és hagyta, hogy megnyomjam a gombokat: a desszertes tál eltűnt és helyette tiszta, üres damasztabroszos asztal várt. Amikor ideje volt távoznunk és felálltam, hirtelen elszédültem, és bizonytalanul éreztem magam. Lucian megfogta a karom, hogy együtt menjünk át a kapun és végig a hídon. – Kösz. Azt hiszem, hogy ételtől kómába estem. – Ez érthető. – Talán vissza kéne úsznom. – A vízre mutattam. – Hogy kicsit felébredjek. – Ahogy gondolod, de az inkább átgázolás lenne, nem úszás. Összesen harminc centi mély. De nem tőlem tudod. Elrontja a varázst. – Az egész lényege a varázs. Az élet csak illúzió, semmi más, igaz? – Bizony. Haladtunk a lift felé, az út kövei egyesével felvillantak előttünk, amíg végül elértük és megnyomtuk a felfelé vivő gombot. Bár kábult voltam, még éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, tudván, hogy elérkeztünk randevúnk végére. Az ajtó kinyílt, mi beléptünk. – Természetesen meg kell ismételnünk az estét – mondta Lucian. – Természetesen. – Bólintottam, félénk, várakozó mosollyal. Aztán a szeme az enyémbe mélyedt, néhány lépést tett felém, míg végül puha, forró ajka lágyan megtalálta az enyémet, és keze gyengéden a kezemért nyúlt. De mi változott meg? Nem értettem, csak azt tudtam, hogy megtörténik, a csók. Nem szédültem el tőle úgy, ahogy előző éjjel, amikor másképp tört rám, és önkéntelenül belékapaszkodtam, ő pedig maga felé húzott. Az sürgető vágy volt, gondolat nélkül, csak puszta érzésekkel. Ez sokkal visszafogottabb volt. A lift megállt, és ő elhúzódott tőlem. A szemem épp azelőtt nyílt ki, hogy az ajtók széthúzódtak.
Az étterem mögötti hátsó ajtón át kivezetett az előcsarnokba. – Akkor jó éjszakát kívánok – mondta, felém hajolt, és újra megcsókolt, gyorsan és túlságosan udvariasan. – Jó éjt. Zsebre dugta a kezét, majd egy intéssel távozott. Figyeltem, ahogy távolodik, hosszabban bámultam utána, mint kellett volna, majd elhoztam a fényképezőgépet a galériából. Ma este még dolgom van.
18. Nem szabad alábecsülnünk
A Páncélteremben a szokásos lázas hangulat uralkodott, amikor odaértem. Az alagút falára vetülő fények elárulták, hogy a ma esti téma a Kapzsiság volt. Eltűnődtem, hogy ez nem egy jel-e. Talán kapzsi voltam abban, hogy kedvezőtlenül elemeztem azt a csókot? Két nap alatt háromszor csókoltak meg. Bepótoltam az elvesztegetett időt, az biztos, így talán kevésbé kellene kritikusnak lennem, és hálásabb lehetnék azért, hogy használhatom végre az ajkaimat. Gondolkodás nélkül készítettem képeket, de több szem tapadt a gépemre, mint vártam. Úgy tűnt, hogy a dizájner ruhás, tökéletes frizurájú és sminkes bulizok már akkor felém néztek, amikor csak a lencsét próbálgattam. Ma nem igazán megfigyelőként szerepeltem, inkább játékosként – ehhez a szerephez azonban nem voltam hozzászokva. Azt hiszem, a ruha miatt volt. Jó érzés, ha nézik az embert. A szemek kollektív ereje körbeveszi az embert, felpezsdíti, és ha hagyja, meggyőzi arról, hogy megérdemli mindezt, és hogy érdemes rá odafigyelni. Engem még nem győzött meg, de már jó úton haladtam felé. Igazából azt nem vártam, hogy valaki odáig jusson, hogy rám integet csak azért, hogy felhívja magára a figyelmem. De így történt: ahogy köröztem a zsúfolt táncparkett körül, és kattogtattam a képeket a zenére ringatózó, kígyózó és mozgó testekről, megláttam. Megláttam valakit a tömeg szélén, aki néhány fekete nadrágos és csillogó felsős lány gyűrűjében jelzett nekem. Ráigazítottam a gépem fókuszát integető alanyomra, ráközelítettem, és egy mosolygó, ismerős arcot pillantottam meg: Dr. Michelle-t. Ismét odanéztem, hogy biztos legyek benne, de igen, igazam volt. Kezét a szájához emelte és úgy láttam, a nevemet kiabálja, bár a fülsiketítő zene miatt semmit nem hallottam. Visszaintegettem. – Ne menjen sehová! – kiáltottam, bár a saját hangomat sem hallottam, és egyre több táncoló került kettőnk közé, elfogva ezzel a kilátást. A tömegen átfurakodva, kicsapódó karok által megbökve és időnként le is öntve, végül elértem Michelle-t. Rájöttem, hogy a kórházon kívül még soha nem találkoztam vele. Egy kék, flitteres felső volt rajta és fekete nadrág. A szájfénye világosabb rózsaszín volt a megszokottnál, sötét haját most is hátrafogta, de alacsonyabban álló lófarokban, mint ahogy a munkahelyén viselte. – Szia, Haven! – Hevesen megölelt. Olyan vigasztaló volt őt akár egy pillanatra is látni! Mindenki nagyon hiányzott, minden, még az iskola is. – Ez a lány a legédesebb önkéntes az egész kórházban – jelentette be a lányoknak, akik elmosolyodtak, és tánc közben odaintegettek. – Eszembe jutottál, amikor Katié azt mondta, hogy ide szeretne jönni… – Szülinapom van! – kiáltotta Katié strasszos tiarával és rózsaszín tollas boával a fején; bizonytalanul állt, már most be volt csípve. – A huszonhetedik! Fúúú! Annnnnnyira véééééén vagyok! Michelle megrázta a fejét. – Mindegy, rájöttem, hogy ide csak huszonegy éves kor fölött engednek be, így nem hittem, hogy találkozhatunk. De itt vagy, és nézzenek oda…! Fantasztikusan nézel ki! – Hátralépett és megszemlélt. – Fogadjunk, hogy nem hiányzik a suli! – Igen, ennek a helynek vannak előnyei.
– Azt meghiszem! És ne aggódj! Nem árulom el Joannek, hogy őrült partiarc lett belőled! – Kösz, nagyra értékelem. Momentán munkaügyben vagyok itt. – Megráztam a fényképezőgépet. – Hé, hadd fotózzalak le titeket! – Intettem neki, hogy álljanak össze, és össze is torlódtak, átölelték egymást és pózoltak. – Mondjátok, hogy „szülinapos”! – Mondták, és kattintottam. Egy új dal szólalt meg, a lányok pedig felugrottak és megéljenezték. Michelle megint megrázta a fejét, mintha ő lett volna a csoport felelősségteljes gardedámja. – Szóljatok, ha szükségetek van valamire! – mondtam, és élveztem, hogy én lehetek a háziasszony, hogy felcsillant az illúzió, hogy bármilyen hatalmam is van ezen a helyen. – És érezzétek jól magatokat! Ja, igen – talán annyit elmondhatsz Joannek, hogy összefutottunk a hotel előcsarnokában, jó? – A biztonság kedvéért mondtam. – Rendben! Örülök, hogy láttalak, Haven! Hiányzol odabent! – Ismét megölelt, én intettem neki, ahogy visszaléptem. Aztán elnyelt a tömeg, miközben már a következő alanyomat kerestem. A tűzgyűrű a terem közepén égett, és úgy döntöttem, megpróbálkozom odamenni és átfurakodni a táncolókon. Az emelvényen ma este egyszerűen túl sokan voltak. Még soha nem láttam, hogy ennyien lettek volna – és főleg azt, hogy annyi az ismeretlen arc. Végignéztem az embereket, egyvalakit keresve, de Luciant nem láttam. Nyugalomhullám öntött el. Randevúnk miatt felbátorodva egyedül siettem fel a csigalépcsőn, táncoltam, flörtöltem, ittam és szemeztem a lenti, kevésbé kiváltságos táncolókkal. Emelt fejjel járj, Haven! Most az egyszer emelt fejjel járj, hiszen ide tartozol. Több tucat képet csináltam. A Társaság tagjai nem figyeltek rám, a többiek pedig túlságosan örültek nekem, mert azt remélték, hogy lefotózom őket. Átfurakodtam a fiúk és lányok tömegén, akik titokban elosztották magukban egy néma táncban, hogy ki kivel kerül párba. Néhány másodperc után még egy utolsó pillantást vetettem rájuk a csigalépcső tetejéről, és visszatértem a földszintre. Az aura és az a ragyogás még mindig körbevett. Körbejártam az egész klubot, megtettem egy teljes kört. Tovább maradtam, mint terveztem, de ma este különös módon jól éreztem magam. A vacsora melege és kábultsága elmúlt, és csak az eufória maradt utána. Vetettem egy búcsúpillantást a tűzkör felé, de váratlanul megdermedtem. Lucian ott ült. Ő volt legközelebb a bárhoz, kezében ital, és a semmibe bámult. Valami megakadályozta, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Tudta, hogy azt tervezem, hogy ide jövök, de egy szóval sem mondta, hogy jön. Remélte, hogy megtalál? Vagy nem is keresett? Harcoltam az érzés ellen, hogy ettől megcsappanjon a jókedvem. Nem igazodtam ki az arckifejezésén. A távolba bámult, ahogy a többiek ott köröztek körülötte. Úgy tűnt, a saját külön világában van. Elosontam, átmentem a vastag fémajtón, és a szobám felé tartottam. A megválaszolatlan kérdések ismét elöntöttek. Gondolataimba mélyedve az este különös fordulatait elemeztem. Jó hosszú időbe telt, mire előhalásztam a kulcsomat az estélyi táskámból, és kinyitottam a zárat. Az előcsarnok néma volt, kivéve egy recsegő hangot, amelyről nem tudtam, honnan jön. Majdnem úgy hangzott, mintha a szobámból jönne, bár ennek semmi értelme nem volt. Hasonló volt a szél süvítéséhez, de lent nem voltak ablakok. A zár kinyílt és szélesre tártam az ajtót. Mielőtt agyam felfogta volna a látványt, sikoly hagyta el az ajkamat. Tűz! A szobám lángolt! Legalábbis a szobám egy része lángolt. A lángok a Dantetól kapott növényből csaptak ki, és onnan terjedtek szét. Egy hatalmas tűzoszlop csapott ki a cserépből, és az íróasztalomtól majdnem a plafonig ért. Lehajítottam a táskámat a földre és a szekrényemhez rohantam, kivettem a mini tűzoltó készüléket és kipattintottam rajta a zárat. A fúvókát a táncoló parázs felé irányítottam. A készülék egy adag fehér habot lövellt ki, amely beterítette a növényt és megszabadított a veszélytől – a
végén csak egy elszenesedett szár maradt. A füstös maradványok égett szaga megült a szobában és a tüdőmben. Szélesebbre tártam az ajtómat, a kezemmel próbáltam kaszálni a levegőben, hogy levegőt vehessek, és vadul köhögtem. A szobában fojtogató volt az égett, keserű szag. A cserepes növény maradványait az asztalomról egyenesen a szemetesbe söpörtem, és rohantam a Lance és Dante szobájába vezető ajtóig. Ahogy dörömböltem az ajtajukon, a hasizmom megfeszült és fájt a vad köhögéstől, összegörnyedtem a testemen átfutó rángásoktól. Vártam, próbáltam a köhögések közepette fülelni, fülemet az ajtóra tapasztva, hogy hátha hallok bentről valami mozgást. De amikor senki nem jött ajtót nyitni, végül feladtam és eljöttem. A szobámban félig nyitva hagytam az ajtót és lerogytam az ágyamra. A levegő egy kicsit tisztult ez alatt a rövid idő alatt is, és kevésbé kellett köhögnöm. Összegömbölyödtem az ágyon, és átkaroltam magam. Mellettem az éjjeliszekrényen Lucian virága teljesen érintetlen maradt; úgy tűnt, még inkább virul, mint ezelőtt. Most grapefruit méretűre növekedett, ragyogó, fénylő fekete volt. Még a füstön át is éreztem fűszeres illatát. Az illat felém szállt, majd hirtelen kimerültséget éreztem. Akár most is elaludhattam volna, ebben a ruhában, anélkül, hogy végiggondoltam volna, hogyan történhetett ilyesmi az én ártatlan kis szobámban. Fogalmam sem volt róla. Lehet, hogy a növény magától volt képes erre? Mégis mi ez a lény? Átfordultam és valami megbökte a bordámat. Kihúztam magam alól: a könyv. Alig volt erőm kinyitni, nemhogy megtenni azt, amit elkerülhetetlenül rám mér. De mit tehettem volna? Megacéloztam magam, és addig lapoztam, amíg megtaláltam az utolsó bejegyzést. Az éjszakád még csak most kezdődik, szárnyas lény. Menj fel a létrán. Igen, felfelé. Kövesd a folyosót, amíg, hangokat nem hallani, és menj feléjük. Hallgass figyelmesen! Fülelj! Felfelé. Most, ahogy elkezdtem megtanulni, hogyan kezeljem a hotel alsó alagútjaiba vezető súlyos folyosót, felfelé kell haladnom, az ismeretlenbe. Nos, biztos, hogy ebben a ruhában nem indulok neki. Lerúgtam a magassarkú cipőmet és a ruhámat, és átvettem a szokásos, munkaidőn kívül viselt farmeremet és hosszúujjú polár pulcsimat. Megtaláltam a szekrényben az elemlámpát és felbámultam, majd nagy levegőt vettem – túlságosan nagyot. Felköhögtem a füstös levegőt. Egyik kezemmel keményen megfogtam a létrát. A várakozás nem könnyít meg semmit. Fokról fokra másztam felfelé, amíg majdnem elértem a mennyezetet, hogy félretoljam azt a fatáblát. Felfelé világítottam az elemlámpámmal az új, dohos sötétségbe. A falakat és a fából készült átjárót csak a fagerendák tartották. Körbetapogatóztam mindkét oldalon. Elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy négykézláb végigmászhassak rajta. Addig másztam, amíg teljesen el nem nyelt a szűk, csőszerű folyosó. Egyik kezemben elemlámpával másztam tovább, a fagerendák végigsimították a pólómat. Próbáltam nem odafigyelni a pókhálókra és azoknak az élőlényeknek mindenfajta más jelére, akik társaságomul szegődhetnek. Dohos szag töltötte ki a szűk, klausztrofóbiás érzést kiváltó folyosót, de ahogy előrébb haladtam, az érzés szétfoszlott. A négy fal, úgy tűnt, széttört üvegként halad minden irányba. Lassan felhúztam magam, először összegörnyedtem, majd felegyenesedtem (ez nagy megkönnyebbülés volt fájó térdemnek és kezemnek). Ahogy gyalogoltam, éreztem, hogy az ösvény kissé felfelé tart. Új hangok jutottak el hozzám, törték meg az egyébként különös csendet. Az előcsarnokból felismerhető zene, és hangok, melyeket nem tudtam teljesen kivenni, de együttesen általános csevegés benyomását keltették.
Szerencsére az alsó alagutaktól eltérően itt csak egyetlen út volt, így követtem, ahogy a beszélgetés elhalt, és végül komolyabb hangok morajának adott utat, melyeket a hotel zümmögése nem oltott ki. Az út jobbra fordult, és a távolban halvány fényt vettem észre. Keskeny fénysáv törte át a sötétséget. Közelebb mentem, és megláttam a fény két forrását, egyenesen előttem. Ahogy továbbmentem, a hangok elég hangosak lettek ahhoz, hogy majdnem értettem, mit beszélnek: egy férfi és egy nő társalgott. A nő mély hangjából rájöttem, hogy Aurelia az. Még tettem pár lépést a fény felé, és rájöttem, hogy előttem a falba két lyukat vájtak. Átnéztem rajtuk, és hátrahőköltem. Kissé torzan és furcsa szögből, de Aurelia irodájába láttam be. Kedvenc helyén ült, a férfi pedig nekem háttal, az egyik széken. Aurelia a lábát keresztbe tette, fejét finom elefántcsontszínű kezébe támasztotta, és kissé kedvetlennek tűnt. A férfi felállt, odament hozzá, leült mellé, és arcát kezébe fogva belenézett a szemébe. A Herceg volt, az a férfi az estélyről. – Biztosak vagyunk benne, hogy ő az – mondta neki Aurelia. – Rajta vannak az árulkodó jelek, bár megpróbálja elrejteni őket, de biztosíthatlak, hogy ott vannak. És a stratégiánk is készen áll. Mielőtt rájönne, mekkora hatalma is van, már a miénk lesz. – Nos, még időben kaptuk el Luciant, és téged is, nem igaz? Tehát a toborzás rendben zajlik. – Így igaz. – Aurelia mosolyát némi melankólia árnyékolta be. – Nem hinném, hogy emlékeztetnem kell téged arra, hogy a jövőd ennek az ügynek a sikerétől függ – mondta a Herceg szárazon. – Tehát sikerrel jársz. Ez ilyen egyszerű. A lyuk biztosan a tévéképernyős falon van, de mégis hol? Vajon meglátják karamellszínű szememet a túloldalon? A lyukak elég kicsik voltak, ezért reméltem, hogy nem, de holnap a másik oldalról alaposabban meg kell szemlélnem, hogy mennyire lehetek látható. Most egyszerűen csak tovább hallgatóztam. – Hogy áll az udvarlója? – kérdezte a Herceg olyan hangon, amely szinte simogatta a levegőt. – Úgy tűnik, nincs akkora hatalma, mint reméltük, és nem is áll készen. – Akkor gyorsan meg kell szoknia a helyzetet – mondta a Herceg fenyegető hangon. – És a lány? – Kicsit megbolondult, persze, de azért vigyázunk rá. Nagyon nem hasonlít a többire. Szerfölött különös. – Nem lenne szabad meglepődnünk, igaz? Végül is ezért is kell nekünk. De nem szabad alábecsülnünk sem őt, sem azt, hogy milyen gyorsan teljesíti be a sorsát – folytatta a férfi. Aurelia arca olyan kifejezést öltött, amely számomra eddig ismeretlen volt. Védekező, bizonytalan volt, szemöldökét felvonta és lesütötte a szemét. – Nem fordíthatunk egy pillanatra sem hátat, különben hirtelen elveszítjük a hatalmunkat és a végén még előtte fogunk hajbókolni. Légy óvatos! – Jól tudom. Megígérem, hogy mindent megteszünk, ami hatalmunkban áll. Ez a Haven veszélyesebb, mint gondoltuk. Egy pillanatig minden eltorzult – minden hang, minden szó. Csak azt hallottam, hogy egyre hangosabban ver a szívem, miközben a sebhelyeim viszkettek. Hogy is gondolhatják ezt rólam? Mit képzeltek, mit fogok tenni, miről szól ez az egész, végzetes beszélgetés? Lehetséges, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy valamilyen fenyegetést jelentsek, ami akkora, hogy meg kell állítaniuk? Félelem futott át rajtam. El akartam rohanni, el erről a helyről, el a hotelből, bárhová, és soha nem akartam visszajönni. De tudtam, hogy nem lehet. Tudtam, hogy ez az egész, bármi is, a nyomomban lenne. Kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a jelenbe. Hallgasd! Hallgasd, mit beszélnek! – Nem mondom el újra, mennyi minden függ ettől. A lánynak közénk kell tartoznia! – A férfi hangja megváltozott, most jeges és tűhegyes volt.
– Hogyne, én uram. – Bízom benned és a segédeidben, hogy képesek vagytok mindezt egyedül megoldani, sietősen, és a toborzás ugyanolyan intenzitással halad majd tovább, mint eddig. – A szavamat adom rá. A fények egy másodperc töredékéig pislákoltak – megesküdtem volna, hogy tűzcsóvát látok – majd megint minden olyan lett, amilyen volt, mielőtt a hotelben bárki észrevehette volna. És a Herceg eltűnt. Nem láttam elmenni, nem is hallottam, csak azt tudtam, hogy eltűnt. Aurelia összeszedte magát, törékeny kezét a homlokához emelte, mint aki mindjárt elájul. Még soha nem láttam ilyen aggodalmasnak, ilyen törékenynek. Felállt a pamlagról, és kiment a szobából. Lekapcsolta a lámpát, és becsukta az ajtót maga mögött. Visszakapcsoltam az elemlámpát, és olyan gyorsan lépkedtem vissza, amilyen gyorsan csak tudtam. Lépteim futássá gyorsultak, olyan sebességet értem el, hogy attól féltem, lábam alatt beszakadnak a falapok, amíg a folyosó ismét keskeny lett; ekkor négykézlábra ereszkedtem, sajgott a térdem és lehorzsolódott a tenyerem. Végül elértem a létrát, és a fokokat egyenként megmászva ismét a hálószobám szekrényében kötöttem ki. Összeestem a szőnyegen. Egész testem izzadtságban úszott, és mégis reszkettem. Térj magadhoz, Haven! Térj magadhoz, szidtam meg magam. Engedélyezted magadnak a holdkórosságot. Nem akartad látni, hogy mi folyik itt, mert hinni akartál abban, hogy mindez lehetséges. De itt valami nem stimmel. Annak a könyvnek igaza van – itt, ezek között a gyönyörű falak között, e mögött a csodás homlokzat mögött veszély leselkedik rád! Éreztem, hogy a szívem megdermed, mintha cementet öntöttek volna az élő talajra. De a Herceg és Aurelia is félt… féltek tőlem. Ennek semmi értelme nem volt. Nem tudtam, mit vártak, hogy mit lépek, miféle hatalmam lehet felettük vagy efelett a különös hely felett. De úgy tűnt, kitaláltak egy stratégiát arra, hogy elbánjanak velem. A pulzusom idegesen vert, és éreztem, hogy a rettegés lekúszik a gyomrom mélyére is. Lucian is része az egésznek. Komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy a lelkemet akarja. Megparancsolták neki, hogy vonjon a bűvkörébe – szerezze meg azt a hatalmat, ami nekem van, bármi is legyen az. Az egész estét vele töltöttem, ő csak színészkedett, én pedig mindent elhittem – ettől viszont elöntött a düh. Micsoda bolond vagyok! Remegő lábakkal az ágyamhoz léptem, holtfáradt voltam, de túlságosan rettegtem ahhoz, hogy elaludjak. Menjek át a szomszédba, ilyenkor? Hajnali három óra van. Maradjak talán Dante és Lance szobájában? Hogy is ne meséljem el nekik ezt az egészet? Dühösen lapoztam át a könyvet, új utasításokat keresve. De semmit nem írtak bele. Úgy éreztem, mindentől megfosztottak, ami a legcsekélyebb vigaszt is nyújthatná számomra. Egy szikla szélén kapaszkodtam, közel a zuhanáshoz, és senki nem tud elkapni, senki nem mondja, hogy nem zuhanok le, és azt se, hogy egyáltalán túlélem ezt az egészet. Nem direkt aludtam el, hanem fáradt szemhéjam egyszerűen feladta a harcot. Amikor elaludtam, egyenesen abba a homályos folyosóba kerültem. Nem voltam benne biztos, hogy hol ért véget az álmom és hol kezdődött a keserű valóság. Ismerős zaj hallatszott a folyosón és az álmomban is. Ajtót nyitottam. Álmomban egy ragyogó jelenés közeledett felém, élettelen végtagjait ormótlan fatuskóként vonszolva. Fejét lehajtotta, de biztos, hogy nő volt, hosszú sötét hajjal – amikor felpillantott, arca, akár teste többi része, rothadt volt, de azért ismerős. Már láttam ezt a nőt. Ő feküdt tegnap éjjel odakint a hotel előtt. Minden egyes porcikám tudta, hogy nem színésznő, bábu, próbababa vagy kellék volt. Nem érdekelt, mit hittek mások. Belülről emésztett és megdermesztett a tudás: az a holttest valódi volt. Azonban még mást is észrevettem. Most, hogy tanulmányozhattam a jelenést – félelem nélkül, ahogy ez az álmokban szokás – rájöttem, hogy ugyanaz a nő volt, akit a drogéria előtt megtámadtak. Valamiért ebben az álomban nem csaptam be előtte az ajtót. Elég
hosszan néztem a holttest arcát, hogy teljes, szétrombolt dicsőségében felnézzen rám. Mikor rám tekintett, egy pillanatra felöltötte régi, emberi alakját és rájöttem. Calliope volt. Szemem kinyílt. A szobámat tejszerű köd lepte be. Felültem az ágyban, és megpróbáltam tágra nyitni a szemem, és a köd egyszerűen visszavonult, kiosont az ajtó résein, én pedig ott maradtam és próbáltam magamhoz térni a rettegésből. Különös ennyire fáradtnak lenni, amikor az ember minden egyes porcikája pihenésért kiált, és mégis képtelen aludni. De az álmaimban felbukkanó jelenéseket nem lehet elnémítani, mert nem csupán egy álom volt. Valami történt Calliope-val, amiről senki nem akar beszélni. Képtelen voltam elfelejteni, amit a Herceg Aureliának mondott. Ezek a sötét figurák, akiknek hatalma egy másik világ része, úgy tűnt, most szövetkeztek ellenem. Aztán ott a tűz a szobámban. Nem tudtam értelmezni, csak azt tudtam, hogy minden okom megvan a félelemre. Lezuhanyoztam, felvettem a formaruhámat és a magas sarkú cipőmet, majd elvettem a fényképezőgépet. Belevetem magam a munkába. Több száz fotót kell feltöltenem, és a legjobbakat kinyomtatom, hogy megmutassam Aureliának. A gondolat, hogy napi megbeszélésünk során találkoznom kell vele, abban a szobában, ahová csak néhány órával korábban kémleltem be, jeges félelmet küldött végig minden egyes csigolyámon. A hotel is aludt még, ahogy kiértem az előcsarnokba. Csak most kezdett beszűrődni a fény a tetőablakon és a forgóajtón. Meglehetős csend honolt mindenütt. Halk zene szűrődött a hangszórókon át, és tompa csörömpölés hallatszott a Capone felől, ahogy az asztalokra tiszta evőeszközt helyeztek a reggelihez. A recepciónál finom ujjak kopogtak a billentyűzeten – egy gyönyörű, formaruhás, vörös hajú Társaságbeli lány dolgozott a hajnali műszakban. Nem ismertem fel és nem is fotóztam le, így nem voltam biztos benne, hogy hivatalosan is itt dolgozik-e. Félrehúztam a galériába vezető bársonyfüggönyt, és becsúsztattam a kártyámat a zárba. Vörös fény villant fel, jelezve, hogy nem mehetek be. Újra végighúztam, most lassabban. A vörös fény ismét felvillant. Még háromszor végighúztam, és egyre idegesebb lettem. Megrángattam a kilincset, kinyitottam az ajtót és bekukkantottam. Senki nem volt bent. Nincs szerencsém. Elhaladtam a vörös hajú lány mellett, egyesen Aurelia irodájába tartottam. Idegeim vitustáncot jártak. Kopogtam. Semmi válasz. Megesküdtem volna rá, hogy bent fojtott hangon társalognak. Ismét kopogtam. Semmi. A hangok mintha egy pillanatra elhallgattak volna, majd újra megszólaltak. Egyelőre feladtam. A Szalon konyhájában a formaruhás és – sapkás szakácsok közül néhányan némán takarítottak és zöldségeidet daraboltak, elkezdték a napi rutint. Összemosolyogtunk, majd kitöltöttem magamnak a szokásos müzlit és tejet, és helyet foglaltam a pultnál. Egyáltalán nem voltam éhes. Kezdtem fáradni és a szemem kezdett lecsukódni. Mögöttem valaki a vállamra csapott. Felugrottam a székemben, nagyot sikoltottam és hátranéztem. – Bocsi! Te jó ég! – mondta Dante, és hátba veregetett. – Jó reggelt! – kapkodtam levegőért. Most aztán éber voltam. – Bocs, csak nehéz éjszakám volt. Dante leült mellettem a székre. Már séf egyenruhájában volt és élénk volt, mint mindig; az energia hullámokban dőlt belőle. Reméltem, hogy egy kevés belém is átszivárog. – Kemény éjszakád? Jól vagy rosszul sült el a randid? – Furcsán. – Szuperdögösen néztél ki. – Kösz. – Akkor? – Felvonta a szemöldökét, részletekért kutatva arcomon.
– A randi jó volt. Az éjszakám viszont… nem is tudom, hol kezdjem. – Biztonságérzet öntött el, megkönnyebbültem, hogy nem vagyok egyedül. Most minden kevésbé volt felzaklató és zavaros. Kiönthettem magamból a félelmeimet a levegőbe és szétfoszlathattam őket. – Csak „jó” volt? – Várj! Mielőtt rátérek, mi van ezzel a növénnyel, amit kaptam tőled? – Tudom, csodálatos, nem? Etan azt mondta, hogy „olyan szép ez a virág, vigyél a barátnődnek is!” – Én meg azt mondtam: – Micsoda remek ötlet! – Hadarva beszélt, izgatottan. Nem tudtam, mikor szóljak közbe. – Ha már itt tartunk, nekem is van mit mesélnem az én Valentin-napom-ról! Aaaaannyira szerelmes vagyok, Hav! Teljesen… Általában benne vagyok egy kis csajdumcsiban, de most túl fáradt és zavart voltam. Válaszokra volt szükségem. – Dan, tök szívesen meghallgatom, de mi van azzal a növénnyel? – Mi? Hé, csajszikám, ébresztő, a szerelemről dumálunk! Fáradtnak tűnsz. Főzök neked egy kávét. – Összecsapta a kezét és felállt. Szemes kávét öntött a gépbe, és bekapcsolta. – Tudom, hogy nem szereted a kávét, de ezért még hálás leszel nekem. – A kávédaráló felmorajlott és csikorgott, de Dante túlkiabálta; kivett két csészét a szekrényből. – Most beszéljünk Etanről és Lucianről! Felfogod, hogy… Tehát Etan mondta Danténak, hogy adja nekem a növényt. – Dan! Az a növény valahogy tüzet fogott! – Mi? – Zavartan nézett rám, mint amikor a gólyatáborban pizsamában jelentem meg, és kiderült, hogy aznap kalap nap van, a pizsama nap pedig másnap lesz. Kábé úgy. – Lehet, hogy spontán égés történt vagy valami ilyesmi. – Megráztam a fejem. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de tegnap éjjel tűz ütött ki a szobámban. Nem sejtetted, hogy a növény erre képes, ugye? A kávédarálás leállt, és egy pillanatra csönd lett; majd a kávéfőzőn elkezdett átszivárogni a kávé. – Kigyulladt a szobád? És jól vagy? – Igen, igen, jól, csak megijedtem. – Nem hallottam a tűzjelző készüléket. – Igen – Most, hogy belegondolok, a tűzjelzőnek nem kellett volna jeleznie a füstöt? – Nem volt olyan vészes. Eloltottam. De nem te… – A mondat közepén elhallgattam; eszembe jutott valami. Dante tovább beszélt, kitöltve az űrt. – Hidd el, nem csináltam semmit. Azt sem tudtam… – Etan. – Puskagolyóként robbant, mielőtt finomíthattam volna rajta. Eszembe jutott az Aurelia irodájában végighallgatott beszélgetés. Nem hittem, hogy itt léteznek véletlen balesetek. – így kellett lennie! Dante úgy nézett rám, hogy tekintete átfúrta a bőrömet és a gondolataimat. – Miről beszélsz? Azt képzeled, hogy Etan tudta, hogy a növény felgyújtja a szobádat? Te meg vagy húzatva! Lehet, hogy odatetted a fűtőtest mellé vagy valami ilyesmi. Mindig ilyen ostobaságokat csinálsz! – Ezt úgy lökte oda, hogy rögtön éber lettem. Nem szoktunk veszekedni; egyáltalán nem szoktunk így beszélni egymással. Próbáltam nyugodt maradni. – Csak azt mondom, hogy furcsa. Sok minden elég furcsa itt. Dante nagyon dühösnek tűnt. – Nem hagyom, hogy így beszélj Etanről! – Dan, sajnálom, nem akartam… – Nem érted! Az a pasi a legcsodálatosabb… Ő ért engem! Tudja, hogy senki más nem ért meg, de ő megért! – Én megértelek – mondtam halkan és megbánt ottan.
– Te nem érted, hogy milyen nehéz önmagamnak lennem! – Dan, tudod, hogy mindig melletted állok! – Tényleg? – Komolyan kérdezed? Mi ez az egész? Mi folyik itt? – Etan tudja, hogy milyen nehéz nekem. Nagyon jól teljesítek itt, és te ezt nem bírod elviselni! – Hidd el, egyáltalán nem erről van szó! – El kellene mondanom neki, hogy mit láttam, el kell mondanom neki a könyvet, gondoltam. De olyan döbbent voltam, hogy azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. – Etan figyelmeztetett! – mondta Dante halkan és megrázta a fejét. A fejemben világosság gyulladt. – Kezdek aggódni. Azt érzem, hogy Etan olyan dolgokat mond neked, amik nem igazak! Mondj valamit! Megbízol bennem, Dan? – Etan mondta, hogy úgyis ezt fogod mondani! Féltékeny vagy, mert annyi időt töltök vele! És mert szerelmes vagyok! Ebben az egyetlen mondatban talán volt némi igazság. – Persze, hogy hiányzol! De tudom, hogy nagyon jó helyen vagy. – Nem tudom, mi történt a szobáddal, nem is érdekel. Ne támadd a barátaimat csak azért, mert neked nincsenek! Ez fájt. Olyan volt, mintha szíven döfött volna. Semmitől nem érzed magad olyan magányosnak, mint amikor a legjobb barátod így rád támad, hátat fordít neked és egy szó nélkül elmegy. – Dan! – szóltam utána, de a hangom túl gyenge volt, elnyelte a kétségbeesés. Kirohantam az ajtón, de már késő volt. Átsietett az előcsarnokon az elegáns szobáikból reggelizni érkező vendégek között, akik már az új nap izgalmaival voltak elfoglalva. A nap besütött a tetőablakon. – Dan! – kiáltottam újra. Még csak hátra sem nézett. Ehelyett élesen befordult a sarkon a konyha bejárata felé, amely a Caponéba vezetett. Hagytam, hadd menjen. Nem tehettem mást, igaz? Visszaosontam a szalon konyhájába, vérzett a szívem, gyenge voltam és magányos.
19. Kérlek, add nekem a lelked!
Ismét megpróbálkoztam Aurelia irodájánál. Most az első kopogtatásra behívott. – Jó reggelt, Aurelia! – mondtam, ahogy leültem abba a székbe, amelyben néhány órája még a Herceg ült. A gépet az ölembe helyeztem. – Itt egy lista azokról, akiknek ma ajándékot kell kiszállítani. – Egy papírlapot nyújtott felém. Remegett a keze, és egy pillanatra elkapta a tekintetét. Általában olyan volt a szeme, mint a nagyító, amelyen át a napsugár lángra lobbantja a hangyákat. – Köszönöm. – Átvettem a listát, és észrevettem, hogy csak pár név van felsorolva, közel sem annyi, mint tegnap. – Ha gondolod, szólj Lance-nek, hogy menjen veled. – Köszönöm. Ahogy átnézte az íróasztalán a papírokat, szemem az asztal mögötti falra tévedt. A tévé be volt kapcsolva, a képernyőn az LH monogram virított. A képernyő mérete miatt azt gondoltam, hogy valahol a közepe táján kell keresnem a lyukat – úgy tűnt, van ott valami árnyék, a képernyőt körülvevő tábla mintha bemélyedne. Ha ez az a hely, akkor talán elég kicsi ahhoz, hogy senki ne vegyen észre ott egy szempárt. Úgy tűnt, Aurelia nem találja meg az asztalán azt, amit keres, és nem kutatott tovább. – Később majd adok még munkát. Néhány anyagot meg kell találnom. – Hangjában nem csengett a szokásos élet és erő. Olyan ideges volt, amilyennek még nem láttam. A páncélja megtört – ma este tanúja voltam. – Van egy segítő programunk, amelyben részt veszel majd. Néhány gimnázium szalagavatóját itt tartjuk a hotelben. Beleértve a tiédet is. – Óóó, hűűű! – Inkább döbbenten, mint lelkesen mondtam, és eltűnődtem, észrevette-e. A gyakornokság része az volt, hogy azt hittem, nem kell aggódnom az olyan butaságok miatt, mint a szalagavató és az év végi események. Nem éreztem magam vesztesnek azért, mert kihagyom őket – egyáltalán nem volt kedvem részt venni bennük. De most mégis kénytelen vagyok. – Ööö, ebben nagyon szívesen részt veszek. – Még ne örülj neki annyira. Májusban lesz. De gondolom, még várhatsz egy kicsit, és néhány nap múlva elkezdheted intézni. Hamarosan meglesz a szükséges információ. – Kopogott az asztalán, aztán úgy nézett rám, mint aki jelzi: ideje indulnom. – Köszönöm. Bólintottam és felálltam. Majd eszembe jutott: – Ó, és ööö, azt hiszem, a kártyám nem működik. Megpróbáltam… – A galéria ma zárva van. – Zárva a vendégek előtt? – Igen. – De… előttem is? – Egyelőre. Próbáld meg egy óra múlva. Néhány javítást elvégzünk, utána újra szabadon használhatod az irodát, de a galéria bizonytalan ideig zárva marad a vendégek előtt – mondta szokásos jeges, uralkodói hangján, éreztetve velem, hogy ne
kérdezősködjek többet. De nem bírtam ki. Egyvalamit meg kellett kérdeznem. Ha a tegnap esti kalandból bármit is tanultam, az volt, hogy el kell kezdenem kérdéseket feltenni. – Van rá valami különösebb ok? Aurelia megállt, és úgy nézett rám, mintha tényleg idegesíteném. – Néhány fotó… vandalizmusnak esett áldozatul. – Vandalizmusnak? De… – Ki kell cserélnünk a Társaság néhány tagjának fotóját. – Ó, kinyomtatom még egyszer a képeket és… – Köszönöm. Nem! – Olyan élesen vágott közbe, hogy összeborzongtam. – Arra nem lesz szükség. Egészen más képeket rakunk a helyükbe. Próbáld meg a galériát egy óra múlva. – Ismételte meg. – Addig is, ha további anyagokra lesz szükséged a kiszállításokat illetően, megtalálod őket az ajándékbolt szekrényében. Köszönöm. – Lepillantott az asztalán a papírokra, jelezve, hogy mennem kell. Sietősen akart megszabadulni tőlem, de volt még valami más is. – Egyébként… – belenyúltam a zsebembe és előhalásztam a névjegyet. – Egy úriember járt a galériában este – ön nem volt az irodájában –, és az ön fotóját szeretné megvenni. – Átadtam a névjegyet. – Nem tudom, hogy azt is tönkretették-e, de… – Nem. – A névjegyre bámult, és olyan óvatosan fogta, mintha kristályból lenne. – Ó, jó. – Nem, úgy értem, nem. Az a kép nem eladó. És azt is tönkretették. – Ó, ha szeretné, hogy nyomtassak ki és kereteztessek be egy másikat, az urat nagyon érdekelte… – Nem. Mondd meg neki, hogy azok a bizonyos képek nem eladók. De adj neki kedvezményt a galéria bármelyik másik képére. – Hogyne. Van esetleg árlistája? Tudom, hogy mondta, hogy készít egyet és… – Csak tudd meg, tetszett-e neki bármi más egyáltalán. Később összerakom az árlistát. – Hangja élesen csengett. Felém nyújtotta a névjegyet. – Most ennyi volt. Bólintottam, és szó nélkül távoztam; már vártam, hogy kint legyek a szobából. Megpillantottam Lance-t, ahogy a galéria bejárata környékén rója a köröket, mellényes mellkasán összefont karral. Az órájára pillantott. – Muszáj megtalálnom a galéria kulcsát – mondta, amikor néhány lépésre voltam tőle. – Felesleges, a zár nem működik – kizártak minket. Valami történt a Társaság fotóival. – Komolyan? És micsoda? – Képzeld, Aurelia azt mondja, vandalizmusnak estek áldozatul. – Fura. Hallottad, hogy meg kell terveznünk azt a nyavalyás szalagavatót? – Igen. – Jobban éreztem magam attól, hogy Lance is ugyanolyan érzésekkel viseltet az új feladat iránt, mint én. – Na, az jó buli lesz! – Eszerint mégis részt kell vennünk benne? – Meglehet. Gyakorlatilag fizetnek azért, hogy ott legyünk – jelentettem ki. Lance feltolta orrán a szemüvegét. – Tetszik az érvelésed. – Mindegy, néhány csomagot még ki kell szállítanunk. Szerintem ezt most megejthetnénk. Aztán néhány fotót kell feltöltenem a gépre, tudod, a recepciónál. – Jól hangzik. Elhozzam a csokikat Dantétól? – Igen… köszi. – Megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell értük mennem. Kicsit le kell nyugodniuk a kedélyeknek, még akkor is, ha elszomorodtam, mikor a különös vitánkra gondoltam. Összegyűjtöttem a borítékokat és azokat a holmikat, amikre az ajándékboltból szükségünk lehet, miközben elhaladtam néhány vendég előtt, akik feltankoltak az LH monogramos szuvenírekből – és a Társaság egy tagja előtt, aki épp rendezkedett. A kassza
mögött állt, majdnem két méter magas volt, pálcikavékony, és hosszú, szőke haja a vállát verdeste. Még a tekintetét képes volt felém fordítani, mikor elmagyaráztam, hogy Aurelia parancsára elviszek pár dolgot a szekrényből, de nem adta jelét annak, hogy felismert volna. Azonban, amikor a válltáskákat nézegető házaspár végre kiment, tömött zacskókkal a kezükben, a lány legelbűvölőbb mosolyát villantotta rájuk. Milyen jó nekik! Csak pár lépést távolodtam el a bolttól, kezem tele volt a holmikkal, amikor az az édes hang a nevemen szólított: – Haven… Megálltam, nagy levegőt vettem és lassan megfordultam, hogy szembenézzek vele. Lassan, macskaszerűen osont felém, le nem véve rólam a szemét. – Lucian, szia, jó reggelt! – mondtam sután. Arcon csókolt. A sebhelyeim égtek, és most kivételesen odafigyeltem rájuk. – Hová, hová, így felpakolva? – Elvette tőlem az egyik összehajtogatott ajándékzacskót, kinyitotta, és egyesével minden mást elvett a kezemből és a zacskóba tett. – Hűű, ez jó ötlet! Nem véletlenül vagy te a második ember ezen a helyen! – nem voltam felkészülve arra, hogy találkozzam vele, túl sok dolgom volt. – Csak a Szalonba megyek – mutattam arrafelé, és tettem pár lépést. Lucian velem jött. Továbbra is egyenesen előre bámultam. – Nehéz napod van? – Csak elviszem ezeket néhány újságíróhoz, a többit majd meglátjuk. Ha szükséged van valamire… – Nem, nem azt ellenőriztem, hogy rendesen végzed-e a munkádat. Csak csevegtem. – Elhallgatott, majd így szólt: – Gyere be ide! – Óvatosan megbökött csípőtájékon hüvelykés mutatóujjával, és én követtem őt a Szalon konyhája mögötti eldugott kis sarokba. – Nagyon jól éreztem magam este – mondta úgy, amit minden lány teljesen hihetőnek találna, de én nem. Egyelőre azonban meg kellett elégednem ezzel. – Én is. Figyelt, és a szeme hosszan elidőzött rajtam. Ujjával végig simította a kézelőmön a monogramot, végigjáratta a betűkön. A formaruhám alatt rejtőző három sáv úgy égett, mintha friss seb lenne. – Ez különös – mondta némileg álmodozó hangon. – Észrevetted már, hogy ez igazából a mi kettőnk monogramja is lehetne? Az L és a H. – Igazad van. Erre még nem gondoltam. – Meglepett, hogy tényleg nem. Ez olyasmi volt, amit normális esetben valószínűleg észrevettem volna, egy csöndesebb pillanatban, miközben egy füzetbe mélyedek. De lényem óvatos része tudta, hogy itt nem csak évődésről van szó. Emlékezz, mit mondott Aurelia és a Herceg. De nem akartam hinni annak, amit hallottam. Azt akartam, hogy Luciannek tényleg tetsszem, hogy ez ne legyen valamilyen furcsa játék, amit még mindig nem értek. Lucian megállt, és ismét a szemembe nézett. Amikor közelebb lépett hozzám, éreztem azt a cédrusos pézsmaillatot, amit annyira megszerettem. Egy pillanatra félrenéztem. Lucian megkeményítette magát, mintha majdnem elárult volna egy fontos információt. – Elgondolkodtál már azon, amiről tegnap este beszéltünk? – kérdezte lágyan. – Nagyrészt dolgoztam – a képeken –, és utána elaludtam. Nagyon fáradt voltam. – Gondold át, Haven! Annyi mindenre lennél képes! – Azt hiszem, nem igazán tudom, mit akarsz tőlem. Közelebb hajolt, és belesuttogott a fülembe. Forró lehelete a bőrömet súrolta, sebhelyeim pedig viszkettek és égtek. – A lelkedet – mondta. – Kérlek, add nekem a lelkedet! Ismét megcsókolt, gyorsan és lágyan, ott, az előcsarnokban. Annyira megdöbbentem, hogy nem viszonoztam a csókot. A mondat úgy hangzott, mintha valami rég meghalt költő
írta volna valakinek, akit szeretett. De aztán felszállt a rózsaszín köd: e mögött egy másik réteg is van, hangjának volt egy keményebb árnyalata, amely más volt, mint tegnap éjjel. De lehet, hogy csak képzelődöm. Talán sokat változtam tegnap este óta. Most már mindent meg kell kérdőjeleznem, még azt is, amiért korábban az életemet adtam volna, ha az ő szájából hallom. Megszorította a kezemet. – Ma este is találkozni szeretnék veled! – Édes kívánság formájába bújtatott parancs volt. Mielőtt bármit is mondhattam volna, ismét arcon csókolt, majd visszaadta a zacskót – majdnem elfelejtettem átvenni. A gondolataim csak úgy száguldoztak. Ahogy Lucian megfordult, és zsebre dugott kézzel távolodott, beléptem a konyhaajtón, ott találtam Lance-t. Már az egyik asztalnál ült, több tábla csokoládé állt előtte és egy tányér, két süteménnyel. – Régóta vársz? Ne haragudj! – Semmi gond – mondta, és lejjebb csúszott a székében. Letettem a tele zacskót, ő pedig elkezdte kipakolni és halmokba rendezgetni. – Ez meg mi? – mutattam a sütikre; a vörös monogramon finom, fényes cukormáz bevonat és csokoládé ragyogott. – Dante küldi. Békeajánlat? Ez reménnyel töltött el. – Milyen volt? – Nem volt fáradt, az biztos. Nem tudom, hogyan csinálja – szinte alig alszik. Ő uralja a konyhát, utasításokat osztogat, Etannek színét sem láttam. Szerintem ezek itt megsértik a gyermekmunkára vonatkozó törvényeket. – De Dante… jól van? Lance bólintott, láthatóan kissé megzavarták a kérdéseim, és minden oka megvolt rá. Hagytam a dolgot. Lance és én együtt szállítottuk ki a csomagokat, bár most csak alig pár címet kaptunk. Tetszett az ötlet, hogy amíg ez a futárszolgálatos munka van, addig mindennap kijuthatunk a hotelből, ez némi vigaszt nyújtott. Életemben először kezdtem érteni, hogy az emberek mire gondolnak, amikor azt mondják, hogy „ki kell szellőztetnem a fejemet”. Amikor kiléptem a hotelből, éreztem, hogy minden izmom elernyed. Amint szabad lett, elmém egészen új dolgokkal kezdett foglalkozni, melyek fölött eddig elsiklott. Rájöttem, hogy ezer éve nem hívtam fel Joant. Bár e-maileztünk egy kicsit, biztos tudja, hogy jól vagyok és minden rendben, de később fel kell hívnom! Gyorsabban megtaláltuk a címeket, mint tegnap, és nem is tévedtünk el különösebben. Ez fejlődés. Nagyrészt némán végeztünk munkánkat. Lance elmerült a saját világában, de az én agyamban is túlságosak sok minden cikázott ahhoz, hogy képes legyek egy átlagos csevegésre. Hamarosan visszaérkeztünk a hotelhez, ahol a probléma újra a szemem elé került. Bár a galériára ki volt akasztva egy tábla, miszerint „Átmenetileg zárva”, a kulcsommal most be tudtam jutni az ajtón. – Azt hiszem, bent vagyunk – mondtam és kinyitottam az ajtót. – Ez meg mi? – guggolt le Lance, és felkapott egy hotelmonogramos papírt, amit becsúsztattak az ajtó alatt. Ahogy bementem, Lance követett és hangosan felolvasta, ami a papíron állt. „H és L: készen álltok arra, hogy kísérleti nyulak legyetek? Húsos pite – vaddisznóval készült bárány helyett – ez van ebédre, a Szalon hűtőjében megtaláljátok. Bon appétit! Dante.” – Éhen halok, és az egyetlen oka az, hogy az ötlet nem is hangzik rosszul. Megálltunk.
– Hűűű! – mondtam és arra a falra bámultam, amelyen korábban a Társaság fotói lógtak. – Teljesen üresek voltak. Lance még mindig a papírt bámulta. – A vaddisznóhús szerintem gázos – mondta. – Nem is tudom. – Felpillantott. – Nem sok jár errefelé. – Nagyon csúnyán tönkretehették a képeket. Vajon mi történhetett? Csak álltunk, és bámultuk a csupasz falakat. Akárhogy is, személyes sértésnek vettem. Olyan büszke voltam azokra a képekre! És most… semmi. Miért nem nyúltak azok a vandálok máshoz? Ez elég önző gondolat volt, de akkor is. Úgy tűnt, Lance megtalálja a kulcsát annak, hogy miért is hallgatok. – Nagy kár. Talán ez azt jelenti, hogy van ízlésük a fényképekhez. Felnevettem. – Kösz. – Hirtelen halk és puha kopogtatást hallottam az üvegen. Az ajtó felé fordultam, és megláttam Neil Marlinsont, aki két kezéből látcsövet formázva próbált bekukucskálni. Integetett és mosolygott. Ismeretségünk nem kerülte el Lance figyelmét. – Ki az? A sokkal idősebb titkos pasid? – Igen, a cukros bácsim. Tudod, hogy megy ez. – Tudhattam volna. Alamuszi nyuszi nagyot ugrik. – Te már csak tudod. – Hehe. És közben igaz. – Nem, ez az a pasas, aki bejött tegnap, hogy megvegye Aurelia fotóját – magyaráztam, ahogy az ajtó felé közeledtünk. – De azt hiszem, ez már nem fog összejönni. – Rázd le, adj el neki valami mást! – Úgy beszélsz, mint Aurelia! – Tényleg? – Úgy tűnt, örül neki. – Szívesen. Lance kinyitotta az ajtót, és a férfira nézett, majd elment mellette és egy pillanatra megállt. – Hello. Haven, ugye? – Igen. Hello, Mr. Marlinson. – Átnéztem a válla fölött Lance-re. – Később utánad megyek, kezdd el nélkülem? – Félénken felém intett, majd elindult ebédelni a Szalonba. – Elnézést, hogy kopogtattam – mondta a férfi udvariasan és szerényen, de igaz: nem sok ilyen ember járkál itt. – Ugyan, nem gond – mondtam. – Már keresni akartam önt, de elég különös reggelem volt. – A ZÁRVA felirat felé intettem. – Gondolom, abból, amit hallottam. – Igen. És attól félek, hogy az a fotó, amit szeretne, ezek után nem eladó. Sajnálom. Ó! – Hangja elhalkult, szeme elfelhősödött. – Ez nagy kár! – Nagyon sajnálom. – Elhallgattam. – Valahogy tönkretették a képet, vagy valami ilyesmi történt. Attól tartok, többé nem eladó. De nem volt más, ami még tetszett volna? A tulajdonos szívesen megegyezne önnel egy összegben, bármelyik műtárgyat illetően. Mr. Marlinson meglehetősen hosszú ideig hallgatott. Végül így szólt: – Nem, nem, köszönöm. Azt az egy képet szerettem volna. Emlékeztetett valakire… – Elhallgatott. – Pontosan olyan, mint ő volt. Teljesen. Ez olyan, mint amikor látsz valakit, és egyszerre minden emlék visszatér. Ismerős, nem? – Mintha magának mondta volna. Egy szót sem szóltam. Magához tért, megrázta a fejét és mosolyogni próbált. – Elnézést, biztos azt gondolja, hogy őrült vagyok. És öreg. És túl nosztalgikus a saját káromra. – Halkan felnevetett. – Köszönöm, hogy megpróbálta. – Sajnálom – mondtam. Azt kívántam, bár mondhatnék valami vigasztalóbbat. – De ha meggondolja magát, kérem, jöjjön vissza!
– Rendben. Köszönöm. – Lehajtott fejjel és összetört szívvel távozott. Nem voltam éhes, így visszamentem a kis irodámba, és elkezdtem a hotelről szóló újságcikkeket keresgélni – azokat, amelyeket azok az újságírók írtak, akiknek a csomagokat kikézbesítettük. Összeszedtem őket arra az esetre, ha Aurelia az előcsarnokbeli tévén szeretné viszontlátni. Majd feltöltöttem a Páncélteremben készült fotókat. Még több kép volt, mint gondoltam, és elég sok jól sikerült. Szép emberek, akik nagyon jól érzik magukat. Persze a tűzkörben készültek voltak a legjobbak. A lángok minden arcnak csodás, rózsaszín fényt kölcsönöztek, és a klubban dolgozók közti természetes szelekciónak hála, mindenki tökéletes emberpéldánynak látszott. Kiválasztottam ötven képet, kinyomtattam őket, majd gondolkodóba estem: nem kéne kinyomtatnom azt a képet Mr. Marlinsonnak? Persze, nem lenne olyan hatalmas, mint a többi, vagy olyan fényes vagy bekeretezett – de a kép láthatóan fontos volt számára, szóval ennyit talán megtehetek. Az eredeti képet helyettesítené, ugyanúgy, ahogy nekem a képeslap Az ifjú mártírt. Ahogy megnyitottam Aurelia fotóját és megnyomtam a Nyomtatás gombot, Lance jött be. Vonszolta a lábát és lerogyott a sarokban a székre. – Nem érzem jól magam – nyögött fel, és a gyomrára szorította a kezét. Megfordultam a székemben, hogy szembenézzek vele. – Nem is nézel ki jól. – Bőrét beteges izzadtság vonta be és hamuszürke volt az arca. A falnak döntötte a fejét és lehunyta a szemét. – Azt érzem, mindjárt meghalok! – A vaddisznó az oka? – Nem tudom. Az ételmérgezés kissé hosszabb idő alatt alakul ki, ezért nem voltam biztos benne, hogy ez a baja. – Nem tudom, mi van velem – nyögte, és összegörnyedt fájdalmában. – Pedig nagyon finom volt a kaja. – Elhallgatott. – Azt hiszem, hányni fogok. Lábammal felé rúgtam a kis fém szemetest. – Le kéne feküdnöd. Már ha egyáltalán vissza tudsz menni a szobádba. Szerinted menni fog? Szívesen elkísérlek. – Nem, kösz, jól vagyok. – Nehézkesen felállt. – De biztos vagy benne? – Tudom, hogy meg kell csinálnom a képeket meg mindent. – Felejtsd el, semmi gond! Menj! Kérlek! Alig volt nyitva a szeme. Olyan volt, mint a postaláda vékony csíkja. – Kösz – suttogta, és összegörnyedve kiballagott az irodából. – Holnap ez lesz az első dolgom. Ha meghagyod nekem… – Távozóban is beszélt magának. Nehéz léptei egyre halkultak, ahogy kilépett az ajtón. Bár régóta elment, utánanéztem, és azon tűnődtem, hogy vele kellett volna-e mennem. Valószínűleg így érezhette magát ő is aznap este, amikor elmentem a drogériába. Később mindenképp megnézem, hogy érzi magát. Az irodámban helyet foglaltam az íróasztalomnál, és kihúztam egy hófehér papírt a nyomtatóból – vagy erre írok, vagy Aurelia levélpapírjára, ami nem tűnt helyesnek. Körmölni kezdtem: Kedves Mr. Marlinson, tudom hogy nem ugyanaz, de gondoltam, örülni fog neki. Őszinte híve, Haven A levelet és a fotót egy nagyméretű borítékba tettem. A recepción elkértem a szobaszámát, és becsúsztattam az ajtaja alá.
Nyugalmat keresve visszavonultam a szobámba, előhalásztam a mobilom a táskámból, fogtam a kabátomat és kiosontam; megálltam a hotel téglás fala mellett. Ezen a búvóhelyen próbáltam lélegzethez jutni, bár a szél átfújt rajtam. Joan azonnal felvette, izgalom és hála hallatszott a hangján. A jeges hideg és az elsötétedő égbolt ellenére megmelengetett. – Haven, drágám! Hogy vagy? Milyen volt a megnyitó? Mindent elolvastam róla a Tribben. Te aztán a dolgok kellős közepébe csöppentél, igaz? Még az esti hírekben is benne volt! A lányok a kórházban annyira izgatottak! Na, mesélj már, milyen volt? – Igen, jó volt. – Amint kimondtam, rájöttem, hogy ez neki nem volt elég lelkes. Csend támadt; láthatóan többet várt. – Jó? Ennyit mondasz? Ne már, Hav, legalább másodkézből hadd éljek egy kicsit, az Istenért! – Nem, igazad van, ne haragudj. Persze, szuper volt. A mentoromtól kaptam egy gyönyörű, átkötős ruhát… – Attól az Aureliától? Láttam a tévében. Gyönyörű! Ezek az emberek valószerűtlenül szépek, ugye? – Igen, így van. – Tehát kaptál tőle egy ruhát… – elhúzta, várva, hogy kifejtsem. – Igen, és a frizurámat is megcsinálta, és ki is sminkelt. – Ó! Remélem, vannak fényképeid! Nevetnem kellett: eszembe sem jutott, hogy dokumentáljam magamat azon az estén. – El is felejtettem. Zűrös éjszaka volt. – Ó, majd lesz rá másik lehetőség. – Persze. – Kocsik fékeztek a sarkon és száguldottak el egymás mellett: az egyik dudálni kezdett, majd egy másik hosszú, hangos, nyugtalan harsogással válaszolt. Taxik hosszú sora hozta el a délutáni munka után koktélozókat és korai vacsoravendégeket, és szállított el olyan vendégeket, akik a ponyvatető alatt várták, hogy színházba, koncertre vagy bárhova máshova eljussanak a város csillogó fényei közepette. Mindez olyan izgalmas volt! Én pedig ott álltam – ma másodszor voltam a hotelen kívül és mégis ismeretlen démonok tartottak fogva, egy különös könyv titokzatos fenyegetései, a gondolat, hogy valamilyen furcsa lény vagyok, akit kordában kell tartani. Mégis, képtelen voltam rávenni magamat, hogy ezt megosszam azzal a néhány emberrel, akik talán elérhetnék azt, hogy jobban érezzem magamat. – Drágám, valahogy nem vagy önmagad. Minden rendben van? A Valentin-nap miatt vagy ilyen? Semmi baj, annyi év áll még előtted, csupa-csupa hihetetlen Valentin-nappal! – Nem, nem ez a baj, hanem… – képtelen voltam mindent emészthető formában előadni, hiszen túl bonyolult volt. – Tessék? – Mindegy. – Most nehéz elhinni azt, hogy valami mindegy. – Megpróbálod elhinni? – kértem. – Jól van, látom, hogy nem akarsz beszélgetni. – Kösz. – Mondd, valamikor van időd együtt ebédelni velem? Átjöhetnék, elvinnélek a Water Tower Place-be vagy a Cheesecake Factory-be vagy bárhová. Hiányzol, drágám! – Tudom. Te is nekem. Hamarosan, oké? Csak… sok dolgom van. – Tudtam, hogy ha meglátnám, összezuhannék. – Oké, akkor most hagyjuk, de pár hét múlva újra megkérdezem, és akkor nem fogadok el nemleges választ!
– Rendben van! – nevettem. – Csak aggódom. Olyan szörnyen fáradtnak és túlhajszoltnak tűnsz, szívem! – Hidd el, jól vagyok! Szeretlek, Joan! – Én is szeretlek, kicsim! A szobámba visszavezető úton megálltam a Szalon konyhájánál. Csúcsidő volt éppen, a koktél ideje. “Félénk mosolyt villantottam a zöldségeket daraboló, sütögető és tányérokra ízletes, finom bárfalatkákat kiosztó séfekre. Mit nem adtam volna, hogy odanyúlhassak és ellophassak egy logo-formájú, ropogós sült krumplit vagy inkább pommes frittes-et, ahogy itt nevezik. Ehelyett bekukkantottam a hűtőbe, hogy megnézzem a húsos táskát, ami korábban kihagytam – még soha nem ettem húsos táskát, de elég furcsa étel volt: rétegezett szószos húshegy, rajta egy adag krumplipürével. Hmmm. Talán nem kérem. Elvettem egy almát és egy üveg vizet, és a félig teli Lucky Charms dobozt is magamhoz ragadtam, majd kiosontam a hátsó ajtón, olyan gyorsan, ahogy bejöttem. Odamentem Lance ajtajához és bekopogtam. Bentről fojtott hang szólt ki. – Mi az? – Szia, Haven vagyok – szóltam. – Jól vagy? Az ajtó kinyílt, de Lance szeme nem. Olyan volt, mintha még mindig aludna. Nem volt rajta szemüveg, össze-kócolódott haja szanaszét állt – olyan kusza volt, amilyet rövid hajról el nem tudtam volna képzelni. – Jól vagyok, tényleg, csak nagyon fáradt vagyok, de jobban érzem magam. Kösz. – Jó. Ööö, bocs, hogy felkeltettelek. Menj vissza aludni! Álmosan intett, majd visszabotorkált a sötétbe. Ahogy beugrott az ágyba, az panaszosan felnyikordult. Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, megkönnyebbültem, hogy semmi nem ég. Manapság olyan könnyű örömet okozni nekem!
20. Bűvöld el az Isten szerelmére!
A formaruhámat tréningruhára cseréltem, és felkészültem rá, hogy a szokásosnál korábban kezdem meg a mai edzést, lent az alagsorban. Miután megettem az almát és a müzlit (a dobozból, mint valami ketrecbe zárt állat), gyorsan végiglapoztam a könyvet, azt a könyvet, hátha került bele valami ijesztő, új információ, amit meg kell tudnom, de nem találtam új sorokat a lapokon. Fokról fokra ereszkedtem lefelé. Éreztem, hogy a végtagjaim egyre erősödnek, és a falécek egyre ismerősebbek lesznek. Tudtam, hol vannak a barázdák, ahol az ujjammal megkapaszkodhatom, és a lábam tudta, hol érjen földet ott, ahogy leugrottam. Amikor földet értem, beállítottam az órámat, és a legerősebb sprintet kezdtem el. Úgy tűnt, a testem megtanulja az útvonalat, emlékezetébe vési görbe sarkait és egyenes pályaszakaszait. Abban reménykedtem, hogy hamarosan elemlámpa nélkül is végig tudom csinálni, ha arra lesz szükség. Elértem ahhoz a kanyarulathoz, ahol az a roskadozó szoba volt, és megálltam, majdnem elestem. A titokzatos piros ajtó mellett, a kilátszó gerendákra felragasztva ott állt a létező leghatásosabb stoptábla: a fotók. Anélkül, hogy különösebben megnéztem volna őket, már tudtam, hogy ők azok, az egész kiállítási anyag egy bársonylepel alatt pihent. A huszonvalahány, kicsi és nagy négyzet sziluettje kidudorodott a takaró alól. Az egyik bekeretezett képsarka kikandikált, csábított és hívogatott. Átnéztem a vállam fölött – ez reflex volt, mintha azt várnám, hogy valaki rám pirít, hogy törődjek a saját dolgommal –, és a képek felé közelítettem. Megragadtam a takarót és egy erőteljes mozdulattal lelepleztem őket. Amint a lepel lehullott, riadtan hátrahőköltem és levegőért kapkodtam. Szemem a rám visszabámuló képek felszínét kutatta. Egyetlen horrorfilmet láttam magam előtt. Sikoltani akartam, de a döbbenet elvette a hangomat. Meg kellett ráznom a fejem és lehunynom a szemem, hogy tisztán láthassak. De a látvány beleégett az agyamba. A képeken az alakok szörnyű átváltozáson mentek keresztül: arcukról lemállott, lerothadt a hús. Nem a létező legszebb emberek képei voltak, hanem utálatos, cirkuszi torz lényeké, akiket a vásárokban mutogatnak. Összeszedtem minden erőmet, és odahajoltam, kinyújtottam a kezemet, hogy átfussam őket, remélve, hogy nem mindegyiket tették tönkre. De nem, a Társaság tagjainak fotóiból valami groteszk született. Ez több volt, mint vandalizmus. Mintha szörnyetegeket fotóztak volna le. A kezem remegett; minden reszketett. A borzadály átjárta minden tagomat. A képeken a valaha tökéletes embereket undorító kelések tarkították, szemük lefolyt az arcukon, vonásaik véresek voltak vagy nem is voltak vonásaik, leszakadt vagy levágott végtagjaikat, mintha megvadult kutyák tépték volna szét. Némelyik olyan volt, mintha átpasszírozták volna egy húsdarálón. Hajuk ritkás volt és durva, vagy egyáltalán nem volt, koponyájukon horzsolások és kitüremkedő lila és zöld kinövések voltak. Ruhájuk rongyos volt és néhány esetben az egész testük fel volt hasítva és belső szerveik kifolytak. Lucian belső szerveiből egy veszett keselyű lakmározott.
Átfésültem az egészet, egyik rémesebb volt, mint a másik, mire eljutottam Lance és Dante képéhez, amik egészen hátúlra voltak bedugva. Lance pont olyan volt, mint amilyennek utoljára láttam: szeme alatt ott volt a sebhely, de egyébként minden rendben volt vele. Sőt, ha lehet ezt mondani, a kép összességében sokkal éteribb és erősebb volt, mint a gála estélyén. A szeme csillogott, tekintete mély volt és békés, magabiztos és erős, szilárd. Testtartása, az, ahogy a karját tartotta, a válla, minden sokkal erősebbnek látszott. Dante képével azonban egy cseppet… nem stimmelt valami. Vidám mosolya fakóbb lett. Azt hiszem, nem képzelődtem és nem is hatott rám az aznapi összetűzésünk. Képe elmosódott. Egy pillanatig néztem, aztán visszatettem elé a többi képet és megint megnéztem őket egyesével – bár a hideg is kilelt tőle. De nem, semmi nem kerülte el a figyelmem: az én képem nem volt ott és Aureliáé sem. Hol vannak? Lehet, hogy azokat megkímélték? Azok nem voltak annyira meggyalázottak, mint a többi? Vagy lehet, hogy még rosszabb állapotban vannak? Gyors, remegő ujjakkal ismét a képekre helyeztem a védőfóliát, és hátrálni kezdtem, botorkáltam és botladoztam, miközben úgy néztem azt a bársonyos leplet, mintha bármikor megmozdulhatna és utánam jönne. Végül megfordultam és visszarohantam, egészen a létrámig, vissza a civilizációba. Képtelen voltam még egyszer lemenni az elrajzolt képek közé. Egyre feljebb másztam, puszta, remegő kézzel kapaszkodtam meg a gerendákban, amíg vissza nem értem a szobámba. Bezártam az ajtót, és eltorlaszoltam megint az íróasztalhoz tartozó székkel, összegömbölyödtem az ágyamon, és a térdemet felhúztam a mellkasomhoz. Lehunytam a szemem, a szívverésemre összpontosítottam, próbáltam olyan tempóra lassítani, amitől nem kapok szívrohamot. Amikor végre sikerült, odanyúltam és elvettem a rettegett könyvet szokott helyéről, az éjjeliszekrényemről. A mai dátummal, külön oldalon, az alábbi szöveg szerepelt: Nem szabad hagynunk, hogy a félelem megakadályozza azt, hogy válaszokat keressünk. Kutass tovább! Higgy abban, amit hallasz és látsz! Amikor valamire nincs, érthető válasz, az egyszerűen annyit jelent, hogy kulcsfontosságú részleteket még nem tudsz. Légy óvatos, ne légy merész! Becsuktam a könyvet, és visszatettem a helyére. Ez a rejtvény csak egyvalamit jelenthet: meg kell keresnem a két hiányzó fotót, mégpedig azonnal. Muszáj visszamennem oda, amitől a megérzéseim meg akartak óvni: vissza abba az átjáróba, mely Aurelia irodájába vezet. Némi küszködés után – a mászástól fájni kezdtek sajgó izmaim és a térdem égni kezdett, amíg az átjáró elég széles nem lett ahhoz, hogy felegyenesedjek – visszataláltam az irodában a kis kémlelőnyíláshoz. Mostanra már elmúlt este nyolc, a szoba elhagyatott volt és sötét, kivéve az íróasztalon álló art deco lámpa halvány, vajszínű derengését. Aurelia az irodát mindig bezárta, amikor nem volt bent. De be kellett jutnom, ilyen egyszerű volt. Visszakapcsoltam az elemlámpámat, és körbekémleltem vele, megvilágítva a saját dohos kis sarkomat. Másik kezemmel a falat tapogattam magam mellett, az éles végű fagerendákat és elöl a különös, kemény követ. Majd ujjhegyeimmel valami sarokhoz ütődtem – különös, vízszintes perem futott körbe állmagasságban a falon. Láttam már valami hasonlót, a szekrényemben, így a csuklóm köré tekertem az elemlámpám láncát, és minden erőmből két kézzel megnyomtam a peremet. Valóban, kezdte megadni magát. Egész testemmel nekifeszültem, lábamat keményen megvetettem a talajon, és még erősebben nyomtam. Kattant – mint amikor több éves bezártság után valami kinyílik. Vakolat- és kődarabok hullottak puhán a kezemre, és a telefonkönyv vastagságú, négyzet alakú vájat nyikorogva kinyílt. Úgy tekergettem a nyakamat, ahogy csak tudtam: most
éppen Aurelia íróasztala fölött voltam, a tévé ennek az ajtónyílásnak a másik oldalán volt. Néhány kudarcos kísérlet után, hogy átvetődjem a peremen, nekilódultam. Az alattam levő laza padlóra dobbantottam és a falnak vetettem magam: lábamat fellendítettem az egyik kő tetejére és kezem megkapaszkodott a peremen. Átvetettem magam, és Aurelia irodájának szőnyegén értem földet, fejem a falnak ütközött. Azt gondoltam, hogy legalább szilva nagyságú pukli keletkezik majd rajta. De sebaj, legalább bent voltam. Munkához láthattam. Felálltam az íróasztal székére és kiszabadítottam eldugott elemlámpámat, majd átkutattam a szobát lehetséges búvóhelyek után – vajon Aurelia fényképe hová férhetett be? A szokásos helyeken néztem meg először: a sarokban, az ajtó melletti kabáttartó szekrényben (semmi, még csak egy átjáró sem, mint az én szekrényemben); a dívány feletti festmény mögött. Végignéztem a padlót és a falakat is, hátha valami repedést találok, amely folyosót vagy titkos tárolót sejtet. Bejártam az egész szobát és végigfuttattam ujjamat a faborításon. Ott találtam magamat a beépített könyvespolc mellett. Az egyik történelemkönyvben olvastam, hogy a szesz-tilalom idején a tiltott dolgokat kivájt könyvekben vagy könyvek gerince mögött rejtették el. Tökéletesen érthető volt, hogy ebben a hotelben, mely tele van falfülkékkel, mélyedésekkel és alagutakkal, egy ilyen polc mögött más is rejtőzik. Elkezdtem megkocogtatni és eltologatni néhány könyvet, rázogattam a polcokat, hátha megnyílik valami rejtekajtó. A régi filmekben ez a trükk mindig bejött, de most nevetségesnek és tervszerűtlennek éreztem. Hátraléptem és körbevilágítottam a zseblámpámmal és ekkor vettem észre: a faborításból egy kerek, negyeddolláros nagyságú rész kiemelkedett, a polcrendszer másik végén. Amikor közelebb léptem, megláttam az ötszög mintát, ugyanazt, amit lent láttam azon a titokzatos ajtón. A szimbólum ismétlődésénél egyértelműbb jele nem lehet annak, hogy itt a Gonosz munkálkodik. Átkutattam Aurelia íróasztalát, és néhány papír alatt megtaláltam a kulcscsomóját: három különböző méretű, ötszög végű henger lógott le róla. Először a közepes méretűt próbáltam ki – olyan hosszú volt, mint az elefántcsont színű billentyű a zongorán. Lassan beledugtam a falban a tárcsába és igen, kattanás hallatszott, majd roppanás. A könyvek borította fal középső részén két polc kinyílt, mint egy laza fog, amelyet hamarosan ki kell húzni. Végigtapogattam, azt várva, hogy az egész sor kinyílik, de ez a csípőmagasságig érő ablak volt az egész. Behajoltam, bevilágítottam a lámpámmal és egy kis szobát találtam, két, bársonnyal letakart fotóval, amiket a fával borított falnak támasztottak. Úgy másztam át a nyíláson, akár egy kerítésen. Amint bent voltam, körülölelt a sötétség. Furcsa némaság honolt, mint egy sírban. Koromsötét volt, kivéve az elemlámpám fényét. A sötétség élt, éhesen tátongott és felnagyította a csendet. Annyira kitöltötte a teret, hogy úgy éreztem: ha sikoltanék, azt azonnal elfojtaná. Egy cella volt, egy elkülönített kis kamra. Amint végzek, azonnal kimegyek innen. Nem pazarolva az időt lekaptam a takarót, és az egymás mellé tett két fotó nézett vissza rám. A térdem elgyengült, amint megláttam az Aurelia fotóján végbement változásokat. A foltok, amiket pár napja észrevettem, semmiségek voltak – az egész arcát elfoglaló, hányingert keltő kelésekké fejlődtek ki. A nő formás, hosszú végtagjai fényes műanyagként olvadtak szét a napon, és folytak le a kép aljáig. Csontos, sárga körmű ujja egy kifolyt szem után keresgélt, amely egy kiszakadt éren lógott kifelé gödréből. Vékony nyakát elvágták és vörös-sárga-zöld váladék csöpögött belőle, mely ugyanolyan színű volt, mint a testét elborító sebek és horzsolások. Aurelia csak néhány lépéssel maradt le Calliope-től, a valaha gyönyörű lánytól – aki az álmomban és a gálán füstölgő és rothadó szörnyetegként jelent meg. Tekintetem a saját, meghatározhatatlan képemre tévedt. Vajon Aurelia miért vette ki a többi közül? Miért tette félre ide, a sajátjával együtt? Sebhelyeim kivételével rajtam nem
volt semmiféle olyan borzalmas torzulás, amit Aurelia képe elszenvedett – és mivel a sebhelyek a sajátjaim voltak, ez volt a csúf igazság, miattuk nem igazán lehettem feldúlt. Nem, valami egészen más történt a fotómmal. Az egész testtartásom megváltozott: úgy tűnt, mintha a hátamon feküdnék, és egy fénycsóva volt a fejem fölött. Közelebb hajoltam, ráirányítottam elemlámpám fényét és odanyúltam, hogy megérintsem. Ha nem tévedek, olyan, mintha glória lenne a fejem felett. Lehetséges ez? Ennek egyáltalán semmi értelme. Hogy történhetett ez? Annyira elmerültem gondolataimban, hogy először biztos nem hallottam a kopogtatást. De aztán mégis felfogtam, és egész testem megmerevedett. Az ajtó. Az irodai ajtó megremegett keretében és a lágyan csengő hangok beúsztak rajta. Füleltem. Persze, persze, persze: a lámpa ég, a kulcs kívül van az ajtón. Aurelia soha nem tenne ilyet, ha nem tervezi, hogy hamarosan visszajön. Valami elragadott és gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Még csak a képeket sem takartam be újra. Kirohantam azon a nyíláson, kezemben az elemlámpával, fénye ide-oda csapongott, miközben két könyvespolcot visszacsúsztattam a helyére. Olyan gyorsan odaértem az íróasztalhoz, hogy három hosszú lépéssel átértem a szobát, a kulcsot az asztalra hajítottam, felugrottam a székre, az elemlámpát felhajítottam a nyílásba és akkorát ugrottam, amire nem hittem, hogy képes vagyok. Átpréseltem magam a nyíláson; hirtelen azt éreztem, hogy szinte sziklatömböket tudnék megemelni puszta kézzel. Keményen a földhöz csapódtam odabent, de a bennem áradó adrenalin miatt semmi fájdalmat nem éreztem. Ehelyett az adrenalintól hajtva felpattantam és még épp időben húztam vissza a táblát a helyére, mikor kinyílt az iroda ajtaja. Aurelia sétált be, mögötte Lucian; Lucian behúzta mögöttük az ajtót. Aurelia kemény hangon beszélt vele, azon, amit általában velem szemben használt. Izzadt arcomat a kezembe temetve nekidőltem a fal egyik gerendájának és reszkettem. Lehunytam a szemem, próbáltam megnyugtatni magam. Összpontosítanod kell, figyelned kell! Kinéztem a kémlelőlyukon. – Ma nem vagyok önmagam – mondta Aurelia, amint elfoglalta helyét az íróasztal mögött, vészesen közel hozzám. – Ez a… helyzet… a galériával, meg minden… Ő, itt van. – Saját gondolatát félbehagyva meglóbálta a kulcsot a levegőben. – Beckettnek erre később szüksége lesz. Kinyújtotta Lucian felé, hogy vegye el, majd leült a székébe. Reméltem, hogy nem hagytam rajta a lábnyomomat. Lucian leült a pamlagra, és unottan megigazította az öltönyujja alól kilógó ing kézelőjét, megérintette a kézelőgombokat, hogy jól állnak-e. – Mindegy, kissé meglepődtem, mert azt hittem, sokkal több időnk lesz. Nem értem, hogy tett szert ilyen gyorsan ennyi erőre. – Nos, szerintem korai… – Lucian még mindig nem nézett Aureliára, mintha ennyit sem akarna megtenni érte, mivel látta, hogy a plafonon van. – Úgy tudom, hogy vannak hullámhegyek és hullámvölgyek – a döbbenetes változás, a gyors fejlődés után sokszor jó ideig nem történik semmi. Azt hiszem, velünk is így lehetett, mielőtt… – Elhallgatott. – Ugyan! – kiáltott fel Aurelia, majd halkabbra fogta a hangját. – Ezt nem vagyok hajlandó hallgatni! Ha rendesen végeznéd a dolgod, nem állna fenn ez a probléma! A lányt elintéztük volna! Kezdem unni ezt a Havent, és a te ügyetlenséged az oka, hogy egyáltalán idáig eljutott! A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom, a tüdőm, minden fojtogatott. – Nyilván van pár dolog, amit el akarsz mondani nekem, szóval ki vele! – mondta Lucian tompán, és kinyújtotta a lábát, hogy megszemlélhesse a cipőjét. A legkevésbé sem aggasztotta Aurelia hangulata.
– Értem. Mi az, megpróbálsz keresztbe tenni nekem? Már beszéltem róla a Herceggel. Várj, amíg megjön, és majd térden állva fogsz könyörögni, hogy kaphass egy új esélyt! – Nem könyörgök. – Majd fogsz! Talán elfelejtetted, milyen a rendszer? Bármelyik pillanatban egy intésemre kitiltanak! Készen állsz visszamenni, oda, le? A toborzásban és a forradalomban játszott szerepedet drámaian lecsökkenthetjük, akár a nemlét szintjére is! – Próbálom megérteni – mondta Lucian teljesen nyugodtan és elbűvölően. Most Aureliát nézte. – Itt nem igazán az én teljesítményemről van szó, sokkal inkább a te féltékenységedről! Aurelia erre megfeszült, a vádtól kidagadtak a nyakán az erek. Hogy lehetséges ez? Aurelia, féltékeny? Rám féltékeny? Még Lucian is nevetésben tört ki. – Ez imádnivaló! Úgy tűnt, Aurelia nem törődik vele. Felállt a székéből és az íróasztala előtt megállt, majd nekidőlt. Mutatóujjával a földre bökött, koncentrált, majd apró láng jelent meg a semmiből, és ott helyben elkezdett lobogni és égni. Éreztem a láng erejét, ahogy átsüt rajtam és a félelem új szárnyat bontott bennem: a mellkasomon levő sebhelyek is érezték, mert viszkettek és égtek. Megtapogattam őket, idegesen megragadtam a nyakamban lógó medált, és ide-oda forgattam a kezemben. Kinyújtott ujjával Aurelia elképzelt kört rajzolt a levegőbe, majd a láng követni kezdte az utat, amíg a kör lassan teljesen ki nem hunyt. Amikor befejezte, dühösen Lucianre pillantott. Ujjaival golyót formázott, mintha dobni akarna valamit, és lángoló, baseball labda nagyságú tűzgolyót hajított Lucian felé. Lucian alig rezzent meg, és csak pár centit hajolt félre, hogy a lánggolyó kikerülhesse. Úgy tűnt, korábban már látott ilyet Aureliától. A lánggolyó a lába mellett ért földet, ő pedig eltaposta. – Általában édes vagy, amikor dühöngsz – mondta Lucian hűvösen. – De ez nagyon nem áll jól neked! – Nem hagyom, hogy ilyen hangon beszéljenek velem, főleg nem te! Meglehetősen sértőnek találom, de csak azért tartom szórakoztatónak, mert azt remélem, hogy hamarosan úgyis helyre tesznek! Ezzel a láng felmorajlott, és a Herceg bukkant elő a semmiből a lángoló kör közepén. – Megzavartam valamit? – kérdezte, és ide-oda nézett Aureliáról Lucianre, hangja nyugodt volt és mézédes. A lángok ismét csökkentek, amint a Herceg kilépett a körből, majd teljesen kihunytak, semmiféle kárt nem okozva a padlón. A Herceg leült Aurelia íróasztala mögé, így Aurelia kénytelen volt Lucian mellett helyet foglalni. Aurelia leült a kanapé karfájára, olyan távol Luciantől, amennyire tudott, és összefonta a karját a mellén. – Lucian épp fel akart világosítani minket arról, hogy eddig miért nem sikerült megszereznie a lány lelkét – mondta Aurelia a Hercegnek. Átnyúlt a kredencen álló kandeláberhez, kinyújtotta az ujját és fény gyulladt fel. – Ó, remek! – válaszolta a férfi és hátradőlt a székben. Álható tekintetét Lucianre emelte. – Akkor folytasd, kérlek! Lucian egész lénye megváltozott. Felült a székében, arca eltökélt lett. Hatalmas energia suhant át a szobán. Aurelia összefont karral állt. A Herceg felállt székéből, és elkezdett járkálni a szobában, a könyvcímeket nézegette, majd a tévé képernyőjét. Eltűnődtem, hogy vajon lát-e engem a fal mögött. Tudhatja, hogy itt vagyok? Az ő oldaláról is megszemléltem már a helyet és tudtam, nem fedezhetnek fel, mivel a kémlelőlyukat a képernyő sötét keretébe vájták. Mégis, ezek az emberek nem átlagosak, igaz? Ki tudja, mire képesek, mit láthatnak? – Igen, jól haladok vele…
– Abból, amit láttam, nekem úgy tűnik, hogy megkedvelted ezt a Haven nevű illetőt. – A Herceg megfordult, hogy szembenézzen Luciannel. Lucian tökéletesen egyenesen ült, mereven, mégis bizonytalanul. – És egyáltalán nem úgy tűnik, hogy kellemetlenül érintene ez a megbízatás. – Nem, uram, egyáltalán nem. A lány… bájos – mondta végül. És erre, bár intellektuálisan tudtam, hogy félnem kell tőle, nem pedig szeretnem, nem bírtam ki: a szívem néhány másodpercig önkéntelenül is gyorsabban kezdett verni, de végül győzött a józan ész. Haven, vigyázz a szívedre! Valójában nem vagy fontos Luciannek! – Persze, bájos, ebben biztos vagyok – mondta a Herceg megértő hangon. – De el kell végezni a munkát, és biztos vagyok benne, hogy te is tudatában vagy annak, hogy milyen fontos az idő. – Igen, tudom – mondta Lucian, hangjában legyőzöttség bujkált. – Gondolom láttad a fotókat? – Igen, láttam. – Szégyenkezve lehajtotta a fejét. – A lány lélekmegvilágító hatalma fejlettebb, mint amit ebben a fázisban vártam. A Herceg fel-alá járkált. Ez vajon mit jelenthet? – Kezdek… aggódni… a gyors fejlődése miatt. Tudom, hogy ez soha nem megy egyenletesen, és azt remélem, hogy kissé lassul a tempója, de ez azért meglehetősen zavaró. Kénytelen voltam emlékeztetni magamat arra, hogy ez a személy tulajdonképpen rólam beszél. Túl gyorsan derültek ki a dolgok ahhoz, hogy felfoghassam őket. Azt hiszik, hogy valahogyan én változtattam át a képeket? Valahogyan a hatalmamban áll megtenni, az erőm megvilágította a fotóim alanyainak lelkét? Valóban ezt mondják, jól hallom? Újra eszembe jutott a kórház, a fotómontázs, Jenny, a kedvenc betegem, aki mindig azt mondogatta, hogy csak azokat a fotókat szereti, amiket én készítek róla. Talán tényleg van benne valami. De hogyan lehetséges, hogy ennyi mindent tudnak rólam, amit én magam nem tudok? – Igen, zavaró – ismételte Lucian, ideges bólintással. Még soha nem láttam így viselkedni, még nem láttam ilyen bizonytalannak. Dühösnek kellett volna lennem, de sajnáltam őt. Aurelia, aki még mindig a sarokban ült, összefont karral, csendesen fortyogott magában, amíg végül nem bírta tovább. – Bűvöld már el, az Isten szerelmére! – robbant ki. Lucian odakapta a fejét. A Herceg elmosolyodott, a ravasz tulajdonos mosolyával, aki szereti nézni marakodó háziállatait. – Mi olyan bonyolult? – acsargott Aurelia Lucianre. – Akkora szemekkel bámul rád, mint egy borjú! – Aurelia még a szempilláit is megremegtette a hatás kedvéért, majd undorodva forgatta a szemét. Lucian arckifejezése megkeményedett, mintha az arcára égtek volna a vonásai. – Nem könnyű. – Hangja elnyomott morajként jött. Lepillantott a kezére, kinyitotta, majd összezárta az öklét, próbált lenyugodni. – Ellenáll. – Vagy talán te állsz ellen a feladatnak – vágott vissza Aurelia. – Nem olyan, mint amilyen a többiekkel volt. – Persze, hogy nem olyan – mondta a Herceg könnyedén, és ismét levetette magát a székbe. – Természetesen plusz erő van a lányban, ez a benne lappangó hatalom, amely lassan úrrá lesz rajta – épp ez a lényeg. Ezért akarjuk azt, hogy velünk legyen, ne pedig ellenünk. Veszélyes lenne, ha ellenfelünk lenne, fenyegetést jelentene. Mindezt elég magabiztosan mondta ahhoz, hogy úgy tűnjön, egyáltalán nem aggódik. Végiggondoltam: én, mint fenyegetés. – Nem vagyok benne biztos, hogy lehetséges, a lány…
– Elég a kifogásokból! Intézd végre el! – pattogott Aurelia. Elkapta a tekintetét Lucianről, próbált megnyugodni. – Aurelia! – hallgattatta el a Herceg. – Elnézést, nagyuram. De… – suttogta Aurelia – látta a képet. Kezdünk kifutni az időből! – Lucian! – A Herceg most odafordult hozzá. – Attól lélek, hogy amit Aurelia mond, igaz. Ha nem kapod el hamarosan, akkor a vége sem jó, sem biztató nem lesz. – Igen, tudom. De figyelmeztetnem kell! Ez talán… irreális. A lánynak van egyfajta… akarata. Nem hajlik arra, hogy elsodorják, nem úgy, mint a többiek. – Ezt nem értem. Pedig folyamatosan eteted – mondta Aurelia. – Máris immunis a mérgekre. De megteszek mindent, ami a hatalmamban áll. Ennyi, csak próbálom… helyretenni az elvárásokat. – Ez nem az én gondom. – A Herceg nagyon lassan beszélt, ügyelve rá, hogy minden egyes szava tisztán érthető legyen. – Kívánatosnak tartom, hogy találj rá megoldást, mielőtt az én gondom lesz. – Igen, uram – suttogta Lucian lehajtott fejjel. – Talán – szólt a Herceg Aureliához – alkalmaznunk kellene néhány olyan újítást, amelyet a New Orleans-i telepünkön. – Tudod, hogy az nem az én stílusom. – Aurelia hangja védekezően csengett; teste megfeszült. – Kockázatosnak és túl merésznek tartom azt, ami ott folyik. – Azt gondolom, hogy a te stílusod az legyen, ami eredményt hoz – szólt feddően a Herceg. Majd témát váltott: – Hogy állunk a lány társaival? – Lance még nem teljesen immunis – magyarázta Lucian fájdalmas tekintettel, mintha már túl akarna lenni ezen a megbeszélésen, ezen az ügyön. Nem adta bele szívét-lelkét. – Ma beteg lett, de nem működik rajta teljes mértékben. A mérgeknek egyszerűen nincs meg a kellő hatása. Eszembe jutott Lance, aki betegen fekszik az ágyban. Szóval megpróbálnak megmérgezni minket, azon keresztül kormányozni, amit itt eszünk és iszunk. Ezt csinálják az emberekkel. Miért nem működik velünk? Legalább ez megmagyarázná a tegnap esti szédülésemet, sőt, azt hiszem, a legelső itteni éjszakámat is. – Amikor miénk lesz a lány, a társait is megkaparintjuk – mondta Aurelia. A társaimat? Az biztos, hogy sokkal fontosabbnak érzem magam, mintha valaha is. – A konyhás srác sima ügy. Etan varázsereje zseniálisan hat erre a Dante nevű illetőre. Láthatóan hat a méreg, és Etannek már sikerült is kódolnia – tehát: amint a fiút sikeresen elcsábítja és visszaadja neki a kódot, a lelke máris learatható lesz. – Tudjuk, hogy mi az a kód? – kérdezte a Herceg. – Nagyon szórakoztató itt ez a szókirakó. – A fiúnak állítólag le kell borotválnia a fejét és ez lesz a jel. Etan szerint jópofa, ha saját tükörképére alakítja. Ez az Etan milyen kis játékos! – Lucianhez fordult, mosoly játszott az ajkán. – Etan élvezi a folyamatot, miközben a munkáját is elvégzi. Tanulhatnál tőle! – Lucian rá sem nézett. – Kiváló – mondta a Herceg. – És a másik? – Elég könnyen elbánunk vele, ha Haven már a miénk. Addig is Raphaella tünteti ki odaadó figyelmével. – Egy pillanatra elhallgatott. Láttam, hogy azon gondolkodik, hogy folytassa-e. Habozva, de folytatta. – A fiú nem érdeklődik annyira, de ismétlem, ha Haven a miénk lesz, követni fogja őt. Azt teszi, amit a lány mond neki. A szemén látom. A Herceg a jelentés hallatán bólintott. – Mindig tájékoztassatok. Hamarosan talán drámai eszközökhöz kell folyamodnunk, de egyelőre a lány szabad akaratából csatlakozzon hozzánk! – A mogorva Lucian csak bólintott. A Herceg felállt, mint aki menni készül. – Na, mit gondoltok, ma kinek jár le az ideje? – Hangja most teljesen
könnyed volt, szinte izgatott. – Nagyon várom, hogy kit adtok vissza nekem. Mármint természetesen akkor, ha nem áll fenn újabb helyzet. – Ami Calliope-val történt, váratlan esemény volt – mondta Aurelia halk, védekező hangon. – Nyilván többé nem fordul elő, erről biztosíthatom. – Biztosíts is, biztosítani fogsz és biztosítanod is kell róla. – Ez figyelmeztetés volt. Ezzel a Herceg visszalépett oda, ahol korábban a kör lángolt, és ahol a lángok ismét felcsaptak a semmiből, a kör újra kigyulladt. A Herceg ebben a pillanatban el is tűnt, és csak parázs maradt utána, mely gyorsan kihunyt. A sebhelyeim viszkettek. Testem megkönnyebbült attól, hogy elment. Lucian és Aurelia csendben ültek, jegesen, hosszú percekig, míg végül Aurelia felállt a pamlagról, és újra elfoglalta helyét az íróasztal mögött. Dühösen nézett Lucianre. – Fél négykor várlak. Remélem, hogy a Páncéltermet előkészítik. Elég nagy az osztály, mint tudod. – Hogyne – mondta Lucian. Felállt és odament az asztal elejéhez, majd előrehajolt, két kezét letette az asztallapra, és egyenesen belenézett Aurelia szemébe. Aurelia próbált félrenézni, de Lucian keményen a kezébe fogta az állát. – A féltékenység nem áll jól neked! – A szentimentalizmus pedig neked nem áll jól! – vágott vissza Aurelia. Lucian kis mozdulattal elengedte Aurelia állát, és kiviharzott a szobából. Aurelia utána sem nézett, ehelyett az előtte fekvő papírokra összpontosított, mintha nem érdekelné a fiú. De amint az ajtó becsapódott, a semmibe bámult. Egyik kezével megérintette azt a keskeny nyílást, majd eltűnt abba az üreges cellába, ahol a fotók voltak. Eltűnődtem, hogy vajon észreveszi-e, hogy már nincs rajtuk a takaró, ahogy ő hagyta. Vajon rájön, hogy ott jártam? Az üres szobát bámultam, vártam néhány percet és próbáltam kitalálni, hogy mikor jelenik meg újra. De nem láttam értelmét, hogy örökké ott maradjak. Csak néhány órám van, amíg újra le kell mennem a Páncélterembe, bármilyen témájú esemény is lesz ott. Ahogy lábujjhegyen eltávolodtam a kémlelőlyuktól, még soha nem éreztem ilyen gyengének a testemet. Arra vágytam, hogy az ágyamban legyek – nem az itteniben, hanem az otthoniban, a szobámban, amely Joan szobája mellett van. Be akartam fészkelni magam a takaró alá, távol mindentől, ami nagyobb gondot okoz annál, mint hogy dolgozatot kell írnom, esetleg hogy olyan emberek között kell lennem, akik semlegesen viselkednek velem. Itt életemben először ennek az ellenkezőjét éreztem. Nemcsak, hogy nem hagytak figyelmen kívül, hanem figyeltek és megfigyeltek. Fontos voltam ezeknek az embereknek. Ugyan rossz okból, de fontos voltam, azért, mert akartak valamit tőlem, és képesek lennének ártani is nekem, csak hogy megszerezhessék azt a valamit. A felelősség súlya szinte lehúzta a vállamat. Nem engedik majd meg, hogy kikerüljek a figyelem középpontjából.
21 A kinevezés
A fél három sokkal hamarabb eljött, mint vártam. Próbáltam aludni néhány órát, de nem igazán tudtam – őszintén szólva, ahhoz túlságosan féltem, de az, hogy feküdtem, kissé felélénkítette lanyhuló erőmet. Pihenés közben az agyam aktív maradt, és számba vettem azt a néhány lehetőséget, hogy mi várhat rám ma este a Páncélteremben. Az egyetlen ésszerű válaszra jutottam: le kell mennem abba a sötét folyosóba, amely a tűzfal mögött vezet. Onnan remélhetőleg úgy tudok megfigyelni, hogy nem vesznek észre. Így lemásztam, és mindegyik kanyarulatnál felkészítettem magam arra, hogy összetalálkozom a Társaság valamelyik tagjával, vagy ami rosszabb: Aureliával, Luciannel vagy a Herceggel. A Hercegre gondolva a másik két lehetőség szinte ártalmatlannak tűnt. Szinte. Puha, lassú léptekkel haladtam a Páncélterembe vezető koromsötét folyosón, és egy pillanatra kénytelen voltam megállni. Majd rájöttem mi a baj: a csend. Az a rémes, fülsiketítő csend, amely betöltötte a teret, és amelytől sietős lépteim is szinte visszhangoztak. Néhány fel nem ismerhető hangot hallottam, amelyek mormoltak egymásnak, de ennyi volt. A klub hajnali kettőkor zár, a zene ekkor áll le, és az emberek elindulnak hazafelé. A lüktető zene fátyla nélkül még inkább azt éreztem, hogy nyíltan kóricálok, szinte felkínálva, hogy elkapjanak. De mit tehetnék? Próbáltam olyan halkan mászni, amennyire lehetséges, nem mertem felkapcsolni az elemlámpámat. Inkább kézzel tapogattam a sziklás, rögös falat magam mellett, amíg elértem a lángoló vízesés meleg, korallpiros fényét. A hangok egyre közeledtek, hangosabbak is lettek – de teljesen közömbösek és élettelenek voltak. Szinte a szavakat is értettem – olyan volt, mintha felállítottak volna valamit. – Jobbra – mondta az egyik. Majd a másik válaszolt: – Tökéletesnek kell lennie! – Majd az első: – Az lesz; nincs más lehetőség. Hamarosan én is kifogyok a lehetőségekből. A tűzfal most elég közel volt ahhoz, hogy lássam az alakokat – a két nagydarab Társaságtagot, akik egyfajta emelvényt próbáltak elrendezni a tűzkör közepén. Kerülete akkora volt, mint egy traktor kerekéé, és körülbelül nyolcvan centi magas volt. Az egyik férfi ráállt, hogy kipróbálja. A másik összefont karral bólintott. Lépteim lelassultak milyen messzire juthatok, mielőtt meglátnak itt, az árnyékban? Kezem valami hideget, lágyabbat tapintott, mely kiemelkedett a fal síkjából. Megálltam és mindkét kézzel megfogtam: egy vízszintes fémrúd volt, hosszú és olyan széles, mint egy bicikli kormánya. Felül megkocogtattam a falat, és találtam még egyet, majd még egyet, lent is. Lécek voltak a falban, létrát formáztak. Nem volt elég fény ahhoz, hogy lássam, hová vezet a létra. Vagy megpróbálok felmászni és kockáztatom, hogy valami vagy valaki felkavaró vár odafent, vagy itt maradok és megkockáztatom, hogy felfedeznek – már ha valaki úgy dönt, hogy használja ezt a folyosót. Végül elindultam fel, az ismeretlenbe. Lassan másztam és vakon tapogatóztam, hogy megtaláljam az egyes rudakat. Segített, hogy nem láttam semmit, amikor lenéztem, így a kemény, hideg padló helyett csak a sötét mélységet láttam. Így is izzadni kezdett a tenyerem. Végül a kezem téglaperemet tapintott,
és a tüzes fal fényében felvillant az, ami a távolban volt: egy keskeny gyalogút, ugródeszka szélességű, melynek csípőmagasságig érő faláról az egész klubot látni lehetett. Fémkifutó volt, mely a perem egyik széléről indult, és innen lógtak a színes reflektorok, melyek megvilágították a klubnak ezt az oldalát. Felhúztam magam a kifutóra, és térdre ereszkedtem, hogy elrejtsen a csípőmagasságig érő fal. Most a lobogó fény fölött voltam, és tökéletes betekintést nyertem. Odalent a Társaság néhány tagja lézengett, kecsesen kört alkottak a tűzkör körül, azt a benyomást keltve, hogy mindegyiküknek egy adott különleges ismertetőjegye van. Elég homályos volt a tér ahhoz, hogy ha továbbra is térdelek és kinézek a peremen, akkor úgy figyelhetem őket, hogy nem vesznek észre. Elhelyezkedtem, és felkészültem a valószínűleg hosszú éjszakára. Pontosan fél háromkor szétáradt az ismerős vörös ragyogás, amely olyan jellemző volt a Páncélterem klubjára. A Társaság tagjai körben álltak, mindannyian formaruhában – majdnem másfél órán át fegyelmezettek és csendesek voltak, egy szót sem szóltak. Alattam puha léptek hangoztak fel. Egy csapat idegen volt, fekete ruhában, estélyiben, komoly arckifejezéssel. Még ilyen magasról is láttam, hogy nem ismerem őket. Számos férfi és nő, mind karcsú és gyönyörű. Nagyjából húszra saccoltam a számukat. A Társaság tagjai között kis kört formáltak, sorba álltak, és mindannyian a tűzkör belsejébe bámultak. Hozzám hasonlóan mozdulatlanul figyeltek, várták, hogy valami fontos történjen. Végül reflektorfény világította meg a graffitival díszített gyalogút végét a klub bejáratánál, és Lucian lépdelt be, szorosan mögötte Etan. A testek egy ütemre mozdultak, ahogy nézték, hogy menetet vágva beléptek a tűzkörbe. Felmentek a csigalépcsőn, és helyet foglaltak az újonnan felállított emelvény mellett, kezüket összefonták a hátuk mögött. Nekem háttal álltak. Eltűnődtem, hogy vajon mit néznek. Majd a reflektorfény hirtelen elaludt, és a következő pillanatban ismét kigyulladt, és megvilágította az emelvényt. A tűzfaltól eltekintve ez volt az egyetlen fény. Még maga a tűzkör sem égett. Az emelvény felszíne lassan szétnyílt, mint egy állkapocs, és megjelent az ismerős, tökéletes arc, majd az egész test, melyet földig érő estélyi ruha fedett, mély kivágással. Aurelia ragyogott, magába gyűjtött minden reflektorfényt, és visszatükrözte alabástrom bőrével és selymes hajával. Aurelia érdes hangja hallatszott a hangszórókból: – Üdvözlet nektek, báránykáim! Halk „Helló” jött válaszul a tömegből. – Nagy örömömre szolgál, hogy itt üdvözölhetlek titeket ma este, ahogy beléptek a Metamorfosi birodalmába. Mint tudjátok, ez ritka kiváltság, melyet csak azok kapnak meg, akik leginkább megérdemlik. Gratulálok nektek, hogy kiválasztottak titeket ebbe a sokak által tisztelt, elit kasztba. Ahogy a következő napokban egyértelműek lesznek feladataitok, a jutalmatok is egyértelmű lesz. Mindannyiotoknak valóra válik egy nagy kívánsága, szolgálataitokért cserébe. Leghőbb álmotok válik végre valóra! Készüljetek fel a nagyságra, gyermekeim! Meghajolt feléjük, majd ismét felegyenesedett, és kinyújtotta a kezét. Egy szikra lobbant fel a tűzkör mentén. Aurelia, még mindig kinyújtott kézzel lassan megfordult, ahogy a láng fellobbant, követve az ujja által leírt kört, míg a gyűrű nem lángolt teljesen. Éreztem, hogy végigfut rajtam a hideg, és rájöttem, hogy folyik rólam a jeges izzadtság. Aurelia lassan lejött az emelvényről, és a gyűrű széléig ment, így alattvalói mind felnézhettek rá. Az egyetlen hang a láng pattogása volt. Ezután folytatta: – Megkérdezhetitek: mi is pontosan a Metamorfosi? Minden új osztálynak ugyanazt mondom: az, ahol a hatalom születik. A létezés ama szintje, melyet kevesen
tapasztalhatnak meg. Talán az Infernóról van fogalmatok – a pokol, az ördög játszótere, hívjátok, ahogy akarjátok –, meg ott a purgatórium is, ahol sokan sok időt eltöltenek, mielőtt továbbmennének a pokolba vagy elindulnának a másik úton… – Legyintett, mintha elhessegetné. – És ott az unalmas Paradiso – csak kevesen akarnának odajutni, ha tudnák, milyen unalmas is ott. – Tudálékos nevetés tört ki a Társaság tagjai között. – Igen, ezek jól ismert területek. De a Metamorfosi ezeknél sokkal nagyobb, szellemi híd a valóság és a halál utáni élet között. Ez olyan birodalom, mely sokáig titokban maradt. Ez az, ahová a szerencsés kevesek bejuthatnak: egy nagy és hatalmas hadsereg, ahol vezetőnk, a Sötétség Hercege, azaz a Sátán által kiadott küldetéseket hajthatunk végre. Most összegyűjtöttük a legjobbakat és a legokosabbakat egy nagyszabású munkához, egy forradalomhoz, ha szabad ezt mondani – Különlegesen megnyomta az utolsó szavakat. – Az elkövetkezendő hónapokban számunk roppant módon nőni fog. Idő kell ahhoz, hogy törekvésünk beérjen, de végül mindannyian hatalmasak leszünk – majd meglátjátok! Ahogy a gyűrű mentén sétált, követői tágra nyílt, üres szemébe néztek. Ezalatt Lucian hátralépett, hogy helyet foglaljon a kör mentén futó egyik pádon. Néhány bársonnyal borított szivardoboz volt nála és egy szép csomag, amely – innen legalábbis úgy láttam – névjegykártyákból állt. – De kicsit előreszaladtunk, igaz? – Aurelia könnyedén elmosolyodott. – Ma este azért vagyunk itt, hogy kinevezzük a Társaság legújabb tagjait. Az új osztálynak pedig a következőt tudom mondani: ne feledjétek, hogy a hatalom új lépcsőfokára hágtok fel. A világon mindenütt vannak ilyen csoportosulások, mint ez, de mint mondtam, egyik sem olyan különleges, mint a miénk. Amikor a forradalom megkezdődik, ti álltok majd a frontvonalon. És az győzedelmes hely lesz akkor. – Hátralépett az emelvényhez. Egy ezüstoszlop emelkedett felfelé, és valahol Aurelia csípője és válla között ért véget: ez tökéletes pódium volt. – Az estét a legrangosabb eseménnyel kezdjük. Beckett, lépj előre! Az izmos férfi kivált a körből, és könnyedén felszaladt a lépcsőn. Lucian most előrelépett az egyik bársonydobozzal. Kinyitotta, és láthatóvá vált egy bőr karperec, melyen ezüst minta volt. Innen nem láttam, de tudtam, hogy a mintázata biztosan az a koponya és a csontok, amit a Társaság néhány férfitagján már láttam. Aurelia kivette a dobozból, és Beckett csuklójára tette. A karperec két végén kemény ezüstpánt volt, ahol a kapocsnak kellett volna lennie. De ahelyett, hogy összekapcsolta volna vagy bármilyen zárral ügyeskedett volna, Aurelia csupán kezébe fogta a karperecet: ujja alatt vörösen kezdett izzani, majd a két ezüstcsík összeolvadt, és Beckett karjára csatolódott. – Ma este megjutalmazunk kiemelkedő szolgálataidért, a legmagasabb érdemrendet kapod – mondta Aurelia Beckettnek, és elengedte a karját. Beckett megszemlélte új szerzeményét, majd ismét Aureliára nézett. – Döbbenetes volt figyelni üstököshöz hasonló felemelkedésedet és tetteidet a nemrég történt… – elhallgatott, keresve a megfelelő szót – tragédia fényében. Egyszerre mutattál vezetői képességeket, és bizonyítottad az ügyünk iránti odaadásodat. Köszönöm és azt remélem, hogy továbbra is sikeresen működsz közre programunkban. – Bólintottak egymás felé. – És minél hamarabb várjuk, hogy milyen szerepet játszotok majd legújabb tagjaink kinevezésében – mely privilégium csak a legígéretesebb tanítványainkat illeti meg. Beckett megköszönte, Aurelia válaszként bólintott, majd a férfi helyet keresett magának a háttérben, odaállt Lucian mellé. Ezután két látásból ismert Társaságbeli lányt ajándékoztak meg a gyakran látott ametiszt nyaklánccal – azokat is Aurelia kapcsolta össze: ujjai két vékony ezüstvonalat egyesítettek, hogy örök kapcsot formáljanak. Amikor a lányok lelépkedtek a színpadról és újra elfoglalták helyüket a földszinten, Aurelia felállt az emelvényre, hogy ismét szóljon a tömeghez.
– Nos, úgy tűnik, hogy elérkezett a fő esemény. A pillanat, amelyre mindannyian vártunk: újoncaink kinevezése. Eme ritka érdemmel kapcsolatosan két mérföldkő létezik. Egy: a szerződés aláírása. A szerződést én magam adom át nektek és ma este Raphaella végzi el a bemetszést. Megborzongtam. Bemetszés? Raphaella felment a lépcsőn, és helyet foglalt az emelvény lábánál. Aurelia folytatta és irányította a csapatot. Nagyon figyeltem rá, és képzeletben jegyzeteltem. – Miután megkaptátok a szerződéseteket, kérlek, gyertek fel a pódiumra, ahol mutatóujjatokkal alá fogjátok írni. Majd adjátok át a szerződést Luciannek, aki fogadja eskütöket, míg Beckett elvégzi a folyamat második fázisát: a megjelölő rituálét. Mint tudjátok, a rituálé meggyógyítja a sebeteket, és megtisztít a bennetek levő mérgektől. Ezután az adásvétel teljes lesz. – Elhallgatott, hogy végignézzen az éhes, izgatott arcokon, majd lelépett, kezében egy csomag ekrüszínű pergamen volt. – Jól van! Kezdjük el! – Kimondta az első nevet. – Alistair… Egy olajbarna bőrű Adonisz indult fel a színpadra, aki a legközelebb állt a csigalépcsőhöz. Elérte Aureliát, és kezet rázott vele, míg Aurelia egy ropogós papírlapot nyújtott át neki. Észrevettem, hogy Raphaella most egy kis, díszes aranytárgyat fog a kezében, amely akkora, mint egy ceruza. Alistair kinyújtotta feléje a jobb kezét, tenyérrel felfelé, és Raphaella gyorsan megvágta a mutatóujját. Még innen is láttam, hogy azonnal vörös pötty jelenik meg rajta. Bólintottak egymás felé, és Alistair felment az emelvényre vezető néhány lépcsőfokon, szerződését a pódiumra helyezte, és vérző mutatóujjával leírta nevét a papírra, majd hátralépett a másik oldalra, Lucian és Beckett felé, ahogy továbbra is szólították a neveket. Soha nem ijedtem meg a vértől, mert a kórházban láttam eleget, de ettől elfogott a szédülés. Annyira rettentően egészségtelennek gondoltam! Hogy képesek erre? De láthatóan a sterilizálás volt a legkisebb gondjuk. Ezek az emberek eladják a lelkűket az ördögnek. Aurelia és Lucian egy csapatba tartozik a Herceggel, és ő a vezérük. Ő maga az ördög. Haven, a gonosz rejtekében élsz! Minden kristálytiszta lett előttem, de le kellett gyűrnöm, el kellett fojtanom magamban a tudást, mert kezdtem elég hangosan lihegni. Attól féltem, hogy nem tudok elég bátorságot összegyűjteni ahhoz sem, hogy elhagyjam ezt a fészket. Éreztem, hogy ezeknek az embereknek az összesített ereje, ez a sok gonoszság körbevesz. Ez az egész ellenem összpontosul majd! Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért én? Hogyan lennék képes legyőzni mindezt? Újra Alistairre összpontosítottam figyelmem, aki most a Beckett melletti pádon ült. Alistair levette a zakóját, magasra feltűrte az ingujját, majdnem a válláig. Idegesnek tűnt – arca elszánt volt, de a szeme bizonytalan. Beckett fölé állt, és az egyik fekete, névkártya méretű papírt kisimította, és a fiatal újonc bicepszéhez nyomta. Alistair a fogát csikorgatta, miközben füstfelhők szálltak fel aranyló húsáról. A fekete papír lassan felbomlott, és egy minta kezdett kirajzolódni. Alistair lehunyta a szemét a fájdalomtól, miközben Beckett felemelte a kezét, és a minta beleégett Alistair bőrébe. Olyan formában ragyogott, amelyet korábban már láttam: a szem volt, az ötszögletű pupillával. Alistair nyitogatta és csukogatta az öklét, míg végül egész teste elernyedt, és nagy levegőt vett. Beckett megnyugtatóan a fiatalember hátára tette a kezét, Alistair felpillantott rá, bólintott és felállt a helyéről, kezébe vette zakóját és visszament a csigalépcsőn a körben elfoglalt helyére. Azok, akik még arra vártak, hogy kimondják a nevüket, néma csodálattal bámultak rá. Ez így ment addig, amíg mind a húsz újonc végigszenvedte ugyanezt a folyamatot. Csak annyi változott, hogy mennyire jól vagy rosszul tűrték a fájdalmat (néhányan sírtak, máskor felkiáltottak fájdalmukban), valamint a jelek helye – néhányan a lapockájukra
kérték, az alkarjukra vagy a térdükre. Amikor végeztek, ismét Aurelia foglalta el a pódiumot. – Gratulálok mindenkinek! Nagy dolgok várnak rátok! A külső kör, a Társaság eredeti tagjai tapsoltak, az új tagok pedig egyszerre tűntek büszkének és fájdalmakkal küszködőknek, néhányan láthatóan megpróbálták elfojtani új jelölésük okozta nyögéseiket. Aurelia feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa a tapsot. Arca még a szokottnál is sztoikusabb lett. – Ez az alkalom keserédes, mert bár sok új tagot is köszönthetünk, valakitől mégis el kell búcsúznunk. Ez a világunk természetes körforgása. Ahogy új lelkek lépnek be a Metamorfosiba, egy léleknek vissza kell mennie az Infernóba. Aznap, amikor közénk valók lesztek, mindnyájatokat megjelölnek egy bizonyos várható élettartammal: azzal az idővel, amennyitek van, mielőtt hivatalosan is átadnak titeket az alvilágnak. Ez az a csere, amelybe beleegyeztetek. Minden egyezségnek megvannak a maga feltételei. Egyikőtök sem tudja, mennyi időtök van, csak azt tudjátok, hogy a kiszabott idő véges. – Elhallgatott és lepillantott a kezére, mintha tőlük kérne segítséget a folytatáshoz. Végül lágyan így szólt: – Figyelmetlen lennék, ha nem említeném meg szegény, megtévedt Calliopénk tragédiáját. – Éreztem, hogy az egész terem egyöntetűen felé hajol, és mindenki azt várja, milyen magyarázattal áll elő, hogy tulajdonképpen mi is történt azzal a gyönyörű lánnyal. – Ahogy ti is tudjátok, Calliope nagy odaadással szolgált, és az egyik legjobb Társaságtag volt, akit valaha láttam. Sőt, több olyan tagot is toborzott közénk, akik ma csapatunk legkeményebb magjába tartoznak. – Követtem pillantását Beckett felé. Beckett lehajtotta a fejét. – Ahogyan ti is, Calliope is tudta, hogy mit várnak tőle, és tudatában volt a… helyzete tényeinek. Nekünk adta a lelkét, és cserébe megadtuk neki azt a lehetőséget, hogy kiváló művész legyen, ismert és elismert. De amikor az itt eltöltött ideje a végére járt, nem volt hajlandó a rá kiszabott feladatot végrehajtani. Őszintén szólva, nem szépen ment el, megszökött. Hátat fordított egyetlen kötelességének, és megszegte az adott szavát, ezáltal olyan helyzetet hozott létre, amellyel mindannyiunkat nagy veszélybe sodort. Kedves Beckettünk – lepillantott Beckettre, aki most belenézett a szemébe – ismét segített elkapni őt, de története szerencsétlen és sajnos nyilvános módon ért véget. Ismét kiegyenesedett, kihúzta magát. – Természetesen nem hagyhatjuk, hogy ez még egyszer előforduljon. – Hangja új, csípős élt vett fel; minden szava szúrt, mint a tüske. – A belső kör most bocsásson meg nekem – Tapsolt és lehunyta a szemét, és a Társaság eredeti, legrégibb tagjai tekeregni és forgolódni kezdtek. A lányok úgy kaptak nyakláncaik után mintha meg akarnák fojtani őket velük, a fiúk úgy kaptak csuklóperecükhöz, mintha kést döftek volna beléjük. Az újonnan kinevezettek levegőt kapkodva bámultak. – Bocsássatok meg! – folytatta Aurelia. – De a becsületrendszert határozatlan időre felfüggesztem. Mindez eddig civilizáltan zajlott, de most biztosítanunk kell, hogy egyikőtök sem teszi azt, amit Calliope, és nem szökik meg. Ebben a borítékban – felemelt egy krémszínű borítékot, melyet nagy, viaszos pecsét zárt le – annak a neve van, akinek ma este véget ér a feladata a Metamorfosiban. Aurelia kinyitotta a borítékot és nagy levegőt vett, amely kevésbé tűnt igazi szomorúságnak – inkább így akarta fokozni a drámaiságot és a fájdalmat, melyet alattvalóinak okozott. Végül felolvasta: Raphaella. – Élesen intett a kezével, és hirtelen mindenki abbahagyta a nyaklánca és a karperece piszkálását; mindenki, Raphaellát kivéve. A többiek újra levegőhöz jutottak. Raphaella, aki még mindig a nyakláncát szorongatta, felment a csigalépcsőn, és mindent megtett, hogy visszafojtsa könnyeit. Mégis, egyenesen állt. Aurelia lelépett az emelvényről, hogy találkozzon vele, és homlokon csókolta. – Köszönjük a Metamorfosiban tett szolgálataidat. Indulj el a nagy mélység felé vezető utadon!
Raphaella bólintott; elfogadta a sorsát. Egyik kezét fátyolos szeméhez érintette, hogy felszárítsa könnyeit, míg másik keze még mindig a nyakláncot fogta. Lucian jelent meg mellette és Aurelia odaállt mögé, megfogta a lány nyakláncán azt a beleolvasztott ezüstcsíkot. Ujja alatt azonnal gőz szállt fel és az ezüst megolvadt, a kezébe folyt, majd ugyanilyen gyorsan porrá omlott, amelyet Aurelia azonnal lerázott. Átadta a nyaklánc maradványát Luciannek, aki felvezette Raphaellát az emelvényre. Együtt álltak, ahogy az emelvény lassan süllyedni kezdett, majd teljesen eltűntek szem elől, elnyelte őket a mélység. Vajon hová mennek? Lehet, hogy ez az út egyenesen a pokolba vezet? Ismét Aurelia beszélt, és én kényszerítettem magam arra, hogy figyeljek. – Ezzel le is zárom a ma esti ünnepséget. Kérlek titeket, térítsetek meg annyi embert, ahányat csak tudtok. Remélhetőleg hamarosan hetente tartunk ilyen eseményeket, lehetőleg kétszer ennyi új arccal. Ne feledjétek: a leggyorsabban úgy növelhetjük meg létszámunkat, ha új embereket toborzunk. Menjetek és győzedelmeskedjetek, báránykáim! Ismét elfoglalta helyét az emelvényen, majd ő is leereszkedett, magára hagyva a csoportot. Amikor végül eltűnt szem elől, és az őt követő reflektor kihunyt, a Társaság tagjainak két köre néma, egyes sorba fejlődött, majd kimasírozott a Páncélterem nagyajtaján. Megvártam, amíg a legutolsó is elment, és még utána is vártam egy kicsit – féltem, hogy bármikor bármelyikük visszajöhet, hogy lebontsa az emelvényt és kioltsa a tűzgyűrűt. Az órámon nem sokkal múlt öt. Úgy éreztem, mintha az egész világ megváltozott volna, mióta feljöttem ide. Ahogy lefelé másztam a fémrudakon a lenti sötétségbe, olyan érzésem támadt, mintha egy új horror műsorba lépnék be. Nem tudtam, hogy maradhatnék itt, azután, hogy szemtanúja voltam ennek a rituálénak. Vissza kellett mennem a szobába, és meg kellett néznem a könyvet. Biztosan mond nekem valamit, bármit, okát adja, hogy miért ne rohanjak ki az ajtón, és fogjak egy taxit, ami hazavisz, hogy elfelejthessem ezt az egészet. Vagy miért ne hívjam a zsarukat – bár az nevetséges lenne, nem? Ki hinne nekem? És mit mondanék? Láttam az ördögöt és a követőit, akik embereket akarnak toborozni és lelkeket vásárolnak? Lehet, hogy a végén bekerülnék valami zárt intézetbe, ha ezt bővebben ki akarnám fejteni, nem? Lábam újabb lépcsőfokot keresett, de helyette a földhöz ért. Leértem, testem a falnak feszült és a sűrű sötétségben kinyújtott kézzel haladtam előre, amíg meg nem találtam a földalatti labirintus homályába vezető ajtót. Tempósan lépkedtem, és végül meghallottam: halk kattanás és fém surrogása fémen és egy nyíló ajtó hangja. A felől a szoba felől jött, ahol azokat a rémes fotókat tárolták. Körbefordultam, és búvóhelyet kerestem. Megpróbálkoztam két ajtógombbal – zárva és zárva –, majd egy ajtó nélküli ajtónyílásnál maradtam, de ilyen sötétségben ez is megteszi. A nyílás szekrény nagyságú volt, nem volt más benne, mint egy üres fa polcrendszer, melyet láthatóan golyónyomok lyuggattak és egyetlen üveg valamilyen alkohol. Meghallottam azt a hangot, és a falhoz lapultam. – Megijesztesz – mondta Lucian nyugodt hangon. – Érdekes, nem gondoltam, hogy képes vagyok megijeszteni téged – vágott vissza Aurelia. – Segítsek, Aurelia? – Lucian hangja türelmetlen lett, a fém ismét surrogott. Aurelia nem válaszolt, csak beszélni kezdett. – És, hogy ment? Magától hajlandó volt lemenni? – Igen. – Ebben a Raphaellában mindig is volt tartás. Ismét hallottam a csörgést és az ajtózsanér csikorgását – ez biztosan az az ajtó, amit Beckett nyitott ki, amely olyan tűzforró volt, amikor hozzáértem, amelynek ötszög alakú kulcsa van. Vajon ez a pokolba vezető út? Lehetséges ez?
Megborzongtam, és összefontam a karom, hogy ne remegjen. Lucian levitte Raphaellát oda. Lucian ebből él. Valószínű, hogy már számtalanszor megtette. Amikor lelkeket vásárolt, úgy tette, hogy közben tudta, hogy egy napon személyesen neki kell lekísérni az illetőt végső rémálmába, abba, ami rosszabb a halálnál is, le, a pokolba, mely egy örökkévalóságig tart, és ki tudja, milyen borzalmakkal van tele. Hogy is vágyhatott utána egyetlen porcikám is? Egyáltalán nem hasonlít hozzám. Hogy árulhatott el így a szívem? Miért nem figyeltem, amikor a sebhelyeim jeleztek, ha Lucian a közelemben volt? De tudtam, miért – mert nem akartam. Nem érdekelt, mennyire ártalmas számomra Lucian, és hogy mennyire nem érdemes vak imádatomra. Csak őt akartam, úgy, ahogy még soha, senki mást, ahogy soha egyetlen iskolai szerelmemet sem, melyek most olyan butának és nevetségesen ártatlannak tűntek. Beleszerettem ebbe a szörnyetegbe. Olyan hang tört elő, mintha bezárta volna azt a végső kaput, mintha becsapódott volna. – Ne olyan gyorsan, kedvesem! – csattant fel Aurelia. Elvinnéd ezt szeretett Hercegünknek? – Papír zizegését hallottam. Hosszú csend állt be. – Azt hiszem, igen a válasz – suttogta felé Aurelia. – Igen, hogyne – mondta Lucian, némileg szarkasztikusam – Köszönöm, báránykám! Bocsáss meg, a Hercegnek szüksége van most rá. – A legkevésbé sem tűnt megbánónak. – Ennyi az egész? – Igen. – Csók halk csattanását hallottam. Testem önkéntelenül is előrelendült, és éppen annyira dugtam ki a fejem, hogy egy vékony csíkot meglássak belőlük. Láttam, hogy Aurelia szájon csókolja, de Lucian nem viszonozza. Csak állt, tökéletesen mozdulatlanul, érdektelenül. – Viszlát – mondta Aurelia, és ott maradt a közelében, ajka szinte súrolta Lucianét, de nem ért hozzá. Egy lépést hátralépett, én pedig visszabújtam a búvóhelyemre. Lépések közeledtek, Aurelia cipősarka halkan kopogott a betonon. A kis beugró falának lapultam, és reméltem, hogy a sötétség elrejt. Aurelia határozott lépésekkel haladt el mellettem, és aztán a hangokból ítélve visszament a folyosón át a Páncélterembe. Miután hosszú másodpercekig nem hallottam lépéseket, kimásztam. A szoba felé vezető folyosó felénél elértem oda, ahol átláttam a csípőmagasságig érő, részben leomlott falon egészen a földig. Lucian még mindig ott volt. Megálltam. Háttal állt nekem, és a fotók mellett guggolt. Reflexeim beindultak és gondolkodás nélkül visszarohantam arra a helyre, ahonnan megfigyelhettem Beckettet. Olyan halkan surrantam, amennyire tudtam, és végig visszatartottam a lélegzetem. Visszaérve átkukucskáltam a nyitott fagerendák között, és Luciant figyeltem. Felemelte a bársonytakarót, és letérdelt a saját fotója elé. Kinyújtotta egyik kezét, hogy megérintse a felületét, majd visszahúzta és szánalomra méltóan mélyet sóhajtott. Megrázta a fejét, majd felállt, ismét letakarta a képeket, és kinyitotta a nagyajtót. Amint becsapódott mögötte az ajtó, futásnak eredtem. Nem érdekelt, hogy ki hall, muszáj volt kijutnom onnan. Vadul dörömböltem Dante és Lance ajtaján, nem érdekelt, hány óra. Az ajtó kinyílt, a dühös Lance állt ott, és a szemüvege után tapogatózott. – Elkéstem? Már holnap van? Átaludtam az egész éjszakát? Hány óra? Legszívesebben megöleltem volna – ugyan ezt máskor nem tenném, de most mégis annyira boldog voltam, hogy láthatom. – Nem, Lance, ne haragudj. Reggel van, de nagyon korán. Menj vissza aludni! Lance zavartnak tűnt. Nem hibáztattam érte. – Akkor... miért keltettél fel? – Tudom, ne haragudj, én csak…
– Ó! – Álmos volt, de úgy láttam, valami eszébe jutott. Szinte suttogva beszélt, és nekidőlt az ajtókeretnek. Kedves tőled, de már jobban vagyok. Azt hiszem, csak ki kellett aludnom vagy valami ilyesmi. – A vastag szemüveg mögött szinte alig volt nyitva a szeme, de azért tovább beszélt. – Lehet, hogy csak egy olyan huszonnégy órás megfázás volt. Tudományosan mindig is azt gondoltam, hogy az ilyesmi csak legenda. Azt gondoltam, hogy aki elkapja, annak igazából ételmérgezése van, csak nem tud róla, de most már értem. Előfordul. Ez mondjuk egy huszonnégy órás mononukleózis volt. De jól vagyok. – Nem tudom, szerintem nem az volt – mondtam. Lance-t meglepte, hogy nem értek egyet az elméletével. Mindegy, majd később beszélünk. – Átnéztem a válla fölött, és megláttam, hogy Dante ágya érintetlenül áll: ma este senki nem aludt benne. Lance észrevette, hogy mit nézek. – Nem láttam. Egész éjszakára eltűnt. – Vállat vont. A szívem egy kicsit elnehezült. Eszembe jutott, hogy Etan ott állt Lucian mellett; eltűnődtem és aggódni kezdtem, hogy mit jelenthet ez Dantéra vonatkozóan. – Kösz – mondtam végül. Úgy döntöttem, hogy nem, nem mondhatok el most mindent Lance-nek. Még félálomban volt és azt gondolná, megőrültem. – Örülök, hogy jobban vagy. Bocs, hogy felkeltettelek. – Kösz, hogy érdeklődtél. – Ásított és integetett. Örültem, hogy azt hitte, önzetlen vagyok: jó, hogy úgy megy vissza aludni, hogy nem tudja, hogy puszta rettegésből és önzésből dörömböltem az ajtaján, mert muszáj volt, hogy valaki megvigasztaljon. Teljesen elfelejtettem, hogy milyen rosszul is volt. Semmire nem emlékeztem, ami a kinevezés előtt történt. Minden össze-vissza kavargott a fejemben. Miért vagyok itt? Nem ide tartozom! De most nem tehettem fel Lance-nek ezeket a kérdéseket. Belenéztem álmos szemébe. – Szívesen – mondtam. – Reggel találkozunk! – Oké, szia! – Megint ásított, és halkan becsukta az ajtót. Hosszabb ideig álltam a folyosón, mint akartam, majd végül visszamentem a szobámba. Leültem az ágyamra, és elővettem a könyvet. Az elejétől kezdve kezdtem el lapozni, kerestem valamit, amitől plusz erőre kapok. De amikor a legutolsó bejegyzéshez értem és lapoztam, valami új várt rám. A mai napi dátum alatt a következő szöveg volt: Amit a Metamorfosiról hallattál, és aminek szemtanúja voltál, csak a történet egy része. Sokkal több van még. Amit ténynek tekinthetsz: a Metamorfosi birodalma az, ahol az ördögtanítványok megtanulják tudományukat, és mesterük vigyázó tekintetével kísérőé dagonyáznak a halálban és a pusztításban. Számodra azonban ez egy másik gyakorlótér. Ne várd el, hogy minden választ megtalálsz, itt leírna. De elég eszközt kaptál a kezedbe, hogy tudd, hogyan deríts ki néhány dolgot magadtól. Keress tovább, próbáld megérteni és folytasd tovább a testgyakorlást! Bízz a következtetési képességeidben! Egy utolsó figyelmeztetés: légy óvatos, gondold meg, kiben bízol! Légy erős! Most sokkal inkább, mint bármikor!
22. Egy váratlan látogatás
Az előcsarnokbeli dübörgés visszapattant a dobhártyámon, végigpattogott a fejemben és végigfutott remegő gerincemen. Hangos, hangosabb, fülsiketítő. És megint ajtót nyitottam, azt remélve, hogy elhallgat. Calliope vezette őket, az egész bandát, a Társaság minden egyes tagját és minden frissen toborzott újoncot, akik az én szobám felé masíroztak, hogy magukkal vigyenek. Ahogy közeledtek, öregedni kezdtek, pillanatról pillanatra idősödtek, majd rothadni kezdtek, bőrük úgy foszlott szét, akár a lángban szétporló papír. Végtagjaik elrothadt ágakként potyogtak le a földre, karok és lábak hevertek az előcsarnokban szerteszét, fejek estek le és gurultak felém. De nem csuktam be a szobám ajtaját: nem volt ajtaja. Csak én voltam, nekem kellett elüldöznöm ezeket a közeledő lényeket. Nem volt se fegyverem, se páncélom. Sikoltani akartam, de azt mondtam magamban, hogy nem szabad félelmet mutatnom előttük, bár csuromvíz voltam az izzadtságtól, az idegességtől és a rettegéstől pedig viszketett a bőröm… Majd kinyílt a szemem. Az ajtó felé kaptam a fejem igen, ott volt, becsukva, bezárva. De a kopogás folyamatos hangját még mindig hallottam. Kopp, kopp, kopp… fáradhatatlanul. Megráztam magam, próbáltam kizárni az agyamból, de csak jött, az agyamban dobolt, könyörgött, hogy nézzek szembe vele. Végigfuttattam kezemet nedves arcomon és hajamon. Befogtam a fülem, de az sem segített. Az ajtó megrázkódott a keretében, lassan már nem bírta a kopogást. Nagy levegőt vettem, megfogtam az ajtógombot, és bármire felkészülve meghúztam. Majd felsikoltottam. Muszáj volt. Ott állt előttem. – Hűűű, jó reggelt! – mondta Lance. A formaruhája volt rajta, ébernek tűnt, mint aki készen áll elkezdeni a napot. – Bocs! – lihegtem. – Már ezer éve kopogok! Azt hittem, már lementéi. – Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Valaki mást vártál? – Ööö, nem, bocs. Hány óra van? – Mindjárt hét. Azt hiszem, korán jöttem, de sokkal jobban vagyok, és szívesen feltöltöm a képeket, ha ráérsz. Bántott, hogy nem tudtam segíteni tegnap. – A fotókat? – Annyira kiürült az agyam, hogy alig tudtam végiggondolni, amit mondott, ráadásul hadart is. Még mindig döbbent voltam attól, hogy valahogy elaludhattam – annak bizonyítékaként, hogy mennyire hihetetlenül kimerült lehettem, képes voltam lehunyni a szemem mindazok ellenére, amiket az éjszaka láttam. Megborzongtam, egész testem megrázkódott, mintha hangyák leptek volna el. Ez nem kerülte el Lance figyelmét. – A Páncéltermes fotóidat. Jól vagy? – Ó, igen. Kösz. Mindjárt felöltözöm. – Oké. Ó, és benéztél hozzám, vagy csak álmodtam? Nem mintha álmodnék rólad, de itt nagyon furcsákat álmodom. – Feltolta orrán a szemüvegét, és körbenézett a szobában. – Igen, tényleg benéztem. Sokáig fent voltam… olvastam és gondoltam, megnézem, hogy vagy.
– Kösz, jól vagyok. Azt akartam mondani, hogy én viszont nem, borzalmasan érzem magam, muszáj elmondanom, mit láttam az éjszaka, ez a hely rémisztő és ijesztő, és fogalmam sincs, hogy kerültünk ide, és hogy juthatnánk ki innen. De eszembe jutott a könyv figyelmeztetése, és nem tudtam eldönteni, hogy mondjak-e bármit is vagy ne, így inkább nem szólaltam meg. – Az szuper! – mondtam, minden meggyőződés nélkül. – Húsz perc múlva? Lance bólintott, kíváncsian végigmért, majd visszament a szobájába. Lezuhanyoztam, és villámgyorsan felvettem a formaruhámat, de láthatóan Lance nálam is gyorsabb volt. Amikor kiléptem a szobámból, úgy járkált az ajtóm előtt, mint egy őrkutya – bár nem volt túl jó őrkutya. Amikor az ajtó kinyílt, láthatóan megijedt, megrázkódott. Örültem, hogy nem csak én vagyok ilyen hihetetlenül ijedős. De Lance próbálta félvállról venni. – Mehetünk? – Elindult az előcsarnok felé. – Valaki nagyon siet! – Egész nap a szobámban gubbasztottam. Jó érzés végre élő emberek között lenni! – Igen. – Ismét megrázkódtam. A galéria melletti irodánkban Lance feltöltötte a kiválasztott képeket, és leült, hogy elkészítse a vetítést: meghatározta a sorrendet, és addig játszott a lehetőségek között, amíg néhány képre ráközelített, mások pedig gyorsan továbbperegtek. Amikor elkészült, lementette az egészet, és feltöltötte a recepciónál a képernyőre. Örültem, hogy ez nem az én feladatom – a recepciónál már ott volt néhány újonc, és a tekintetük valahogy még inkább ólmos volt, mint tegnap este. Korábban már körbeszimatoltam, és itt-ott megláttam árulkodó tetoválásukat, ahogy kikandikált az ingük alól. Lance elment, én pedig elkezdtem a szállodával foglalkozó cikkek között keresgélni. Az étterem elég jó kritikát kapott, és egy Michelin-kalauz nevű valamitől három csillagot kapott – ez láthatóan nagy szám volt. Egyszer csak meghallottam. Minden figyelmeztetés nélkül a reszelős hang megszólalt: – Haven. Levegőért kapkodtam, és az ajtó felé néztem, elfogott a jeges rémület. – Igen, helló, Aurelia. – Mindent megtettem, hogy ne tűnjek idegesnek. – Sajnálom, hogy megijesztettelek – mondta gonosz mosollyal. – Egy bizonyos Joan keres. – Joan? Itt van? – Ezt nem tudtam felfogni. Joan itt van? Most? A rémülettől azonnal elöntött a jeges verejték, a gyomrom elszorult. – Mit keres itt? – Ezt nem hangosan akartam kérdezni, de már képtelen voltam uralkodni magamon. Nem jöhet ide, nem jöhet ezeknek az embereknek a közelébe! – Úgy tűnik, kezelésre jött. – A fürdőben van? Most? – Miért nem szólt nekem róla? Ezt kapom azért, mert nem telefonálok elégszer haza. – Majd kiterítjük a vörös szőnyeget, hogy méltóképpen fogadjuk a vendégedet. – Ezt sajnos teljesen őszintén mondta. – Ööö, köszönnöm kell neki. Azt hiszem, öööö, azt hiszem, most leszaladok hozzá. – Felpattantam. Aurelia még mindig az ajtóban állt. – Egy perc és jövök vissza, ha nem gond. – Dehogy gond! – mondta. – Örülök, hogy megtapasztalhatja, hogy milyen széles nálunk a kínálat! – Megvártam, hogy eltűnjön, és kirohantam a galériából. Olyan gyorsan lépkedtem a fürdő felé, hogy szinte futottam. – Joan? – Megnyugtató, instrumentális zene töltötte be a levegőt, valamilyen édes, tiszta illat mellett.
– Meglepetés, drágám! – mondta az asztalon fekvő, mosolygó, mumifikált alak. Egy sor zuhanyzófej helyezkedett el fölötte egy hosszú karon, melyek még szárazak voltak, de bevetésre készen álltak. – Nem olvastam el valamelyik e-mailedet vagy mi? – Hálás voltam, hogy Joan szemén uborkaszeletek voltak. Ha látna, tudná, hogy valami baj van. De rögtön a közepébe vágott. – Nem szeretek rád akaszkodni, de Michelle szerint jó ötlet, ha a szabadnapomon idejövök. Tőle kaptam ezt az ajándékutalványt. Nagyon kedves tőle. A minap történt egy iskolabusz-baleset, hallottál róla a hírekben? Szörnyű volt, de mindenki jól van. Ez a Michelle egy szupernő, de szó szerint. Három műszakot dolgoztam végig, és azt mondta, hogy szeretné meghálálni nekem. Gondoltam, jó lenne, ha benéznék – olyan csodálatos dolgokat olvastam az itteni fürdőről a Trib-ben. Remélem, jól vagy! – Ööö, igen, jó látni téged. – A gondolataim száguldottak. Milyen gyorsan tudom kitessékelni innen? – Tudom, hogy sok a dolgod. A recepciónál a lányoktól kérdezősködtem felőled – azok a lányok egyszerűen gyönyörűek, kecsesek és barátságosak is – és azt mondták, hogy rögtön szólnak neked, de meg kell, hogy keressenek, mert mindig megbeszéléseken és találkozókon ülsz, és olyan kedvesek voltak, azt mondták, hogy csak jöjjek be ide, és kezdjem el a kezelést. – Joan most olyan volt, mint amikor becsípett a családi karácsonyi partin. – És, egyébként mi ez rajtad? – kérdeztem. Úgy nézett ki, mint egy burrito, be volt borítva ezüst fóliával, és valószínűleg lekenték alatta valamilyen krémmel és folyadékkal. Képtelen voltam nem gondolni azokra a borzasztó dolgokra, hogy miket kenhettek rá. Bárcsak előbb értem volna ide! – Ugyan, csak egy kis tej, méz és szezámmagos testtisztító, valamint hínáros testtekercselés – mondta Joan elégedetten. – Hűűű! – Próbáltam lazának tűnni, elővenni a régi énemet. – Ööö, olyan, mint egy különleges menü egy étteremben. – Nagyon különleges, azt mondhatom! Ha minden nap ilyen kezeléseket végeznének rajtam, egészen másmilyen lennék! Erre önkéntelenül is összerázkódtam. Joan teljesen odavolt! Rettegtem. Azt kívántam, bárcsak beindíthatnám a zuhanyrózsákat, hogy véget vethessenek ennek. – Ha már az ebédnél tartunk, ebédelhetünk együtt? Már majdnem végeztem itt, és az az étterem isteninek tűnik… – Nem! – böktem ki, abszolút udvariatlanul, de nem érdekelt. Nem hagyhatom, hogy itt egyen! El sem tudtam képzelni, miféle kár történt már eddig is! Ki kell juttatnom innen, csak erre tudtam gondolni. Nem hagyhatom, hogy baja essen! Joan összeharapta a száját. – Nem, úgy értettem, hogy… – mondtam, és minden erőmet összeszedtem, hogy hétköznapinak tűnjek – őrült napom van, nagyon sok mindent el kell intéznem. Próbálom jól végezni a munkámat, és azt hiszem, nem örülnének, ha hosszan ebédelnék. De talán máskor? Nagyon zűrös napom van. – Óóó, valaki nagyon elfoglalt, igaz? Annyira büszke vagyok az én szorgos kis hangyámra! – mondta túlozva. – Ez a hely annyira hihetetlen és elegáns, Hav! Azt hiszem, nem hibáztatlak azért, mert munkamániás vagy! Olyan büszke vagyok rád! Egy, a hotel formaruhájának fehér kiadását viselő nő jelent meg, akit nem ismertem. Csak reméltem, hogy nem a Társaság teljes jogú, kinevezett tagja. – Ideje leöblíteni, Miss Terra. – Az én vagyok! – mondta Joan. – Egy örökkévalóságig is itt tudnék maradni! – Megvárlak, Joan. Kikísérlek. Leültem a fürdő japánkerthez hasonló várójában egy csörgedező szökőkút mellé, igencsak távol voltam a lelki békétől. Idegesen lógáztam a lábam. Fogalmam sem volt
róla, mi lehetett abban a kotyvalékban, amivel Joant bekenték. Biztos voltam benne, hogy valami, amitől jól érzi magát a hotel különös világában. Hallottam a hangját, ahogy valakinek hálásan megköszön valamit, és kilépett a szökőkút mellől, fekete nadrágot és kardigánt viselt. Reflexből felálltam, mint a látogató, aki a kórházban alig várja, hogy szeretett családtagjáról hírt kapjon. A fürdő recepciójánál ülő Társaság tag, aki még csak felém sem pillantott, mind a harminckét fogával szélesen Joanre mosolygott, és bókolt neki: – Egészen megfiatalodott! Legyen szép napja, és kérem, jöjjön el máskor is! – Nos, köszönöm, feltétlenül eljövök! – Kész vagy? – Máris a lift felé mentem. – Mehetünk? Joan megállt. – Helló, szépségem! – mondta és megragadta a kezem, hogy megállítson, és még egyszer végignézzen rajtam. – Ejha, nézzenek oda! Végignéztem magamon. – Ó, igen, te uborkás szempakolást kaptál! – Megráztam a fejemet. – Ez a formaruhánk. – Csodás, egyszerűen csodás! Igazi felnőtt vagy! – Köszönöm, Joan. – Újra elindultam. – És hogy érzed magad? – Fantasztikusan. Tényleg fantasztikusan! – Szemén valamilyen fátyolos köd ült. Állandóan mosolygott. – Te kipróbáltad már? – Ööö, nem. – Megnyomtam a lift gombját, felfelé, felfelé, felfelé, gyerünk már! – Nekünk nem engedik meg. Nagyjából szinte mindig dolgozunk. – A lift megjött, rátettem a kezem Joan hátára, hogy betoljam, hogy haladjunk végre. Megnyomtam a gombot a recepcióhoz, majd az ajtózáró gombot is – az ajtó pont valaki orra előtt csukódott be, de nem igazán érdekelt. – Pedig rád férne, Haven. Túl sokat dolgozol, látom rajtad! – Az ajtók ismét kinyíltak. Újra a recepciónál voltunk. – Ez a hely egyszerűen mesés! – Felnézett a mennyezetre, és magába szívta a látványt. – El sem hiszem, hogy ez az otthonod! – Nem ez az otthonom! – csattantam fel. Valahogy nem érzékelte az élt a hangomban. Valószínűleg még mindig valamilyen ismeretlen méreg hatása alatt állt, amivel a fürdőben kezelték. – Tudod, hogy értem, csacsikám! Része vagy ennek a csodálatos helynek! Hány gimnazista diák csinálja azt, amit te? Olyan büszke vagyok rád! Nézd meg azt a tetőablakot! Varázslatos! – Köszönöm, Joan. – A hangom legyőzöttebbnek tűnt, mint szerettem volna. Joan leült a díványra, megfogta a kezem, és lehúzott maga mellé. Körülöttünk sürgött-forgott a személyzet, vendégek libegtek ki és be. A recepció mellől a Társaság két tagja figyelt minket. – Nagyon sajnálom az ebédet. – Nézzenek oda, viseled a nyakláncot! – Kezébe vette a medált. – Igen, nagyon szeretem. Sőt, soha nem veszem le. – Ejha! Igazi ifjú hölgy lettél, nem igaz? – Felhívsz, amikor hazaérsz? Kocsival jöttél? – Nem, most a gyorsvasúttal. Szerettem volna vásárolgatni egy kicsit, és nem akartam a parkolás meg a közlekedés miatt izgulni. Egyébként le akartam mérni, hogy milyen gyorsan érek ide hozzád – elég gyorsan. Gyakrabban kell idejönnöm! – Kacsintott. – De ne aggódj, előtte mindig felhívlak! – Szuper. Igen. – Soha többé nem engedhetem ide be! Soha! – Hívj fel később! Oké? – Felálltam, és szerencsére Joan rögtön jött utánam. Kivezettem. – Legközelebb kiveszek egy délutánt, és elmehetünk valahová a városban, eleget vagyok itt. – Hangom majdnem hihetőnek tűnt. De éreztem, hogy összevonom a szemöldököm.
– Hát persze, drágám, az csodálatos lenne! – Szorosan magához ölelt. Én is megöleltem és azt kívántam, bárcsak hazamehetnék vele, és elfelejthetném ezt a világot, amely így magába szippantott. De tudtam, hogy nem lehet. – Annyira büszke vagyok rád! Olyan jól teljesítesz! Már alig várom, hogy elbüszkélkedhessek veled a lányoknak a kórházban! – Elengedett, de aztán eszébe jutott valami. – És óóó, istenem, ez az Aurelia egyszerűen gyönyörű, és olyan nagy véleménnyel van rólad! – Micsoda? – Összefutottam vele. Azt mondja, hogy ti ketten egyívásúak vagytok, és nagyon meg van elégedve a munkáddal. Csak így tovább, drágám! Úgy éreztem, mintha hátba döftek volna. Mintha bemocskolták volna a világomat. Kérlek, mondd, hogy Joannek sem lesz semmi baja! Nem érdekel, velem mi lesz, csak őt védd meg! – Oké, nos, egy egész délutános vásárlás áll előttem! Még egy ölelés, még egy puszi, és Joan elindult a gyorsvasút irányába. Csak most vettem észre, hogy szinte szétfagyok odakint, de addig vártam, amíg el nem tűnt a szemem elől. Visszafelé menet odanéztem a recepciós lányok felé. Úgy tűnt, mindketten saját számítógépük képernyőjével vannak elfoglalva, de éreztem, hogy utánam néztek, amikor elmentem. Visszamentem a galériához, és megláttam odakint Neil Marlinsont. Szélesen elmosolyodott, amikor megpillantott. Összeszedtem magam, és visszaintegettem. – Helló, Mr. Marlinson. – Szólíts Neilnek – mondta kedvesen. – Meg kell, hogy köszönjem a fotó másolatát, amit otthagytál nekem. Biztosan nem tudod, milyen sokat jelent nekem. Ez… – megfogta a kinyomtatott képet. Az a kép volt, ami ott volt a galéria falán, nem az, ami most Aurelia irodájában pihent, jól elrejtve. – Ez… ezért érdemes volt ideutaznom. – A melléhez szorította. – Örömmel segítettem – mondtam, és nem voltam egészen biztos abban, hogy megérdemlek ennyi köszönetét. – Biztosan azt gondolod, hogy roppant különös vagyok, hogy ennyire fontos ez nekem. – Ismét a képre pillantott. – De teljesen olyan, mint ő, ez nagyon furcsa. Egy nap majd te is megérted, de az ember soha nem felejti el az első szerelmét. Soha, történjen bármi, ami miatt az illető kilép az életünkből. – Hangja vágyódóan csengett, de végül összeszedte magát. – Ne haragudj! Nem tudom, miért zaklatlak ezzel. – Megrázta a fejét. Aztán mintha villámcsapás érte volna, egy ötlet táncolt a szemében. – Szeretnék venni valamit, bármit, köszönetképpen. A galéria tulajdonképpen még mindig zárva volt a nagyközönség előtt, de Aurelia biztatott, hogy adjak el neki bármi mást, ezért azt gondoltam, nem baj, ha beengedem. – Jöjjön be! – mondtam, és kinyitottam előtte az ajtót. – Nézzen körül, és szóljon, ha segíthetek valamiben. – Elmosolyodtam, és oldalra léptem, hogy egyedül nézhessen körbe. – Javasolsz valamit? – szólt vissza nekem, ahogy beljebb lépett, lassított léptein, amikor az egykori Lexington Hotelt ábrázoló képekhez ért. – Szerintem ezek szépek – mondtam. – Odamentem, és az egyik leírás fölé hajoltam. – Ezek a képek nem sokkal az 1908-as megnyitó után készültek – olvastam a kis tábláról. – Igen, a szálloda akkoriban élte kamaszéveit: azt hiszem, tizenhat éves volt. 1892-ben nyílt meg. – Örültem, hogy eldicsekedhettem megszerzett tudásommal.
Most persze újjáépítették és modernizálták, de nekem tetszett, amilyen akkoriban volt. Van benne valami romantikus. – A lakosztályok képeit nézegettem. – Ez még azelőtt volt, hogy bűnözőknek adott volna otthont – nevettem. – Capone 1928-ban jelent meg. Szóval ilyen volt a hely, mielőtt hírhedt lett, de mégis, azt hiszem, van benne valami varázslatos. Neil bólintott, és úgy nézte a képeket, mintha valamilyen hatalmas tudást adnának át neki. Úgy döntöttem, nem csacsogok többet, hagyom, hogy nézelődjön. – Ő jut eszembe a képekről: az ártatlanság – mondta végül, és nem tudtam, hogy magában beszél-e vagy nekem mondja, hogy arra biztassam, meséljen még. Olyan volt, mintha egy másik idősíkba került volna át. – Talán ez? – mondta egy szerény, ötször hetes, fekete-fehér képre, mely a hotel homlokzatát ábrázolta. – Ez nagyon jó választás – mondtam. – Beszélnem kell a tulajdonossal, aki még mindig dolgozik az árlistán, de tudom, hogy azt szeretné, hogy… – Tízezer dollárt fizetek érte. Mit szólsz? – Hűűű, ööö, rendben. – Nem voltam benne biztos, mennyit érhet egy ilyen kép, de ez baromi sok pénznek tűnt. – De komolyan, mennyi az ára? Gondolod, hogy ennyi elég, hogy felfigyeljen rám a tulajdonos? – Szerintem valószínűleg igen. – Jó. Akkor tessék… – Elővette a csekkfüzetét, beleírta az összeget, egy mozdulattal kitépte a csekket a perforáció mentén, és átadta nekem. – Vidd el neki, és majd mondd el nekem, hogy mit szólt hozzá! – Hogyne – mondtam, és keményen megragadtam a csekket, attól félve, hogy valahogy szétfoszlik, esetleg elveszítem. – Köszönöm, Haven. Nagyon köszönöm. – Kérem. – Tudod, hol találsz. – Hátba veregetett, és egy pillanatra ott hagyta a kezét a vállamon, mintha mondani akart volna még valamit, de végül kiment. Lance-t a szalon konyhájában találtam meg, épp egy pohár narancslevet ivott. – Képzeld, megint találkoztam azzal a pasassal! – Megtalált a galériában? – kérdezte. Ment a mikrosütő. – Észrevetted, hogy hány millió új ember dolgozik itt? Honnan jönnek ezek? – Kivettem a poharat a kezéből és a mosogatóba tettem. – Hé! – El kell mondanom valamit… A szavamba vágott. – Akkor tutira nem adok neked belőle! – Felolvasott egy papírlapról. – „ Sziasztok Haven és Lance, Brie sajt, rákos omlett répás muffinnal, virsli és szalonna. Másfél percig dobjátok be a mikróba. Puszi Dante” Kivettem a kezéből a papírt, de tovább beszélt, egy villát harapdálva. – Nem hittem, hogy valaha is visszatér az étvágyam, de… – A mikrosütő pittyegett. – Nyamm! Odatolakodtam elé, és kinyitottam a mikrosütő ajtaját. – Segíthetek? – kérdezte, és kivette a villát a szájából, mintha pipa lenne. – Ez biztosan őrültségnek hangzik… – Egy gyors mozdulattal kivettem a tányért, és a tartalmát – amelynek tényleg csodás illata volt – a szemetesbe hajítottam. Hé! – Visszatérünk a müzlihez. A tegnap miatt. – Komolyan? – Tudom, tudom, de… – Kivettem egy doboz Lucky Charms müzlit és két tálat. – Összetöröd a szívemet! – mondta.
– Tudom, de nyamm, nézd meg ezt az ínycsiklandó müzlit, ami ránk vár! Később hálás leszel érte nekem, hidd el! – Lance fájdalmas arckifejezéssel levetette magát a mellettem levő székre, miközben kitöltöttem neki egy jó nagy adagot, majd magamnak is. – Tessék, szívem-lelkem beleteszem, mivel a te szíved összetört az omlett feláldozása miatt. – Kihalásztam néhány mályvacukor szívet a saját tálamból, és belepottyantottam az övébe. – Kedves tőled. Majdnem megbocsátottam. Három púpozott tányér müzlit ettem, ahogy Lance is. Olyan bőszen lapátoltam, mintha hónapok óta nem ettem volna. Egyszer csak elcsíptem Lance pillantását, ahogy kanalával a levegőben figyel engem. De minél többet ettem, annál éhesebbnek éreztem magam. Tegnap este biztosan az adrenalin hajtott, aztán összeomlottam, és most minden porcikám sürgetett, hogy töltsem fel újra a készleteimet. – Azt hiszem, ma este a Falánkság a téma a Páncélteremben – tréfálkozott. – Igen? – Nem nagyon figyeltem, a harmadik tányér müzli eltüntetésével voltam elfoglalva. – Jesszusom, még soha nem láttam lányt így enni? – mondta csodálkozva. – Kivéve Linda nénikémet, aki legalább száz kilóval kövérebb nálad. Nem kértem elnézést. A szám amúgy is tele volt, így csak megpróbáltam mosolyogni, és vállat vonva ennyit mondtam: – Éhes vagyok. – Aha, látom. Végeztünk az evéssel és kettéváltunk: Lance lement a Páncélterembe, hogy megkeresse Luciant, én pedig elmentem az Aureliának kinyomtatott cikkekért és azokért a Páncélterembeli képekért, amiket Lance már feltöltött. Ahogy az irodája felé lépkedtem, átnéztem néhány cikket. Dantét is említették a nagy cikkben, azt írták róla, hogy „tehetséges, ügyes helyettes főszakács” és „érdemes rá odafigyelni”. Ezzel kapcsolatban volt még néhány más cikk is, valamint a három csillagról szóló cikkben is említették. Szinte egy éjszaka alatt híres lett. És nem csak Chicagóban; a New York Times is írt az étterem osztályozásáról, és Etan védenceként említették Dantét. Első gondolatom az volt, hogy túlságosan kemény voltam hozzá: biztosan kimerült volt, én pedig még jobban felidegesítettem. Valószínűleg keményebben dolgozott, mint valaha is képzelhettem – az éjszakázások, a felkészülés, hogy készen álljanak az étteremkritikus fogadására… És meg is lett az eredménye! De a tegnap este után az agyam másik vágányra állt át. Olyan irányba indult el, amelyet soha nem képzeltem volna. Eszembe jutottak az „újonnan toborzottak”, ahogy nevezték őket. Sokan voltak közülük konyhai dolgozók. Dante nem volt köztük, de lehet, hogy már őt is behálózták? Túl okos, hogy becsaphassák, nem igaz? Majd ismét arra gondoltam, hogy én is milyen okos vagyok, Lucian mégis becsapott. És Lance sem volt teljesen közömbös Raphaella iránt. Raphaella. Tényleg meghalt? Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen királynőt ilyen könnyedén el lehet bocsátani. Ezek az emberek, ezek a lények így működnek. És ostoba lennék, ha azt gondolnám, hogy nem tesznek meg mindent, hogy megkaparintsák Dantét. Vajon ott lesz a következő kinevezésen? Hányingerem támadt már a gondolattól is. Egyetlen, sovány vigaszom az volt, amit este Aurelia irodájában hallottam: hogy valamilyen rendszert követnek az úgynevezett toborzásban, és a többieket nem kapják el, amíg engem meg nem szereznek. Ettől a hideg futkosott a hátamon. Csak annyit tudtam biztosan, hogy beszélnem kell vele. Átpillantottam a Caponéba. A lufik és a virágok a helyükön voltak, és a csevegő, általában öltönyös-kiskosztümös vendégek jöttek lefelé a lépcsőn. Láthatóan nem én voltam az egyetlen, aki olvasta a jó sajtót. Hamarosan elkapom Dantét, elérem, hogy beszélhessek vele.
Aurelia első kopogásra behívott az irodájába. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam elfelejteni, hogy ő az, aki a tegnap esti horrorműsor porondmestere volt. Azt vártam, hogy valahogy más lesz, hogy rám támad, hogy nekem ugrik, hogy ellopja a lelkem – akárhogy is csinálják azt. Hogy ott és akkor befejezzük ezt a mentor-mentorált bohóckodást. De megpróbálkoztam azzal, hogy ne tűnjek túlságosan rémültnek. – Foglalj helyet – mondta szokott ridegségével, de némileg vidámabban, sőt, szinte jó hangulatban. – Gondolom, olvastad, hogy a Capone három Michelin-csillagot kapott, így ez az egyetlen chicagói étterem, amely ebben a megtiszteltetésben részesült idén. Az országban csak néhány ilyen hely van. Ez hatalmas megtiszteltetés. Ez az étel- és italvilág Oscar-díja. Rengeteg újságcikk jelenik majd meg ezzel kapcsolatosan a következő napokban, úgyhogy készülj fel rá! Bólintottam, és felemeltem a paksamétát, amit már kinyomtattam, és megszólaltam volna, de ő beszélt tovább. – Nem szabad tudnunk, hogy ki az étteremkritikus – mondta olyan hangon, amelyből sejtettem, hogy ő tudja, ki az, és nagyon büszke is rá. – Tehát ajándékkosarat állítunk össze, amit elküldünk a kalauz főhadiszállására. Etan ma délelőtt adja át neked. Mivel ilyen figyelem irányult ránk, még több vendéget várhatunk, mint általában. Ezt megünnepelvén jövő hónapban különleges menüt fogunk felszolgálni, ma este pedig partit adunk. – Felém nyújtott egy dobozt. – Itt vannak a meghívók, amelyeket VIPvendégeinknek kell kézbesítened még a mai nap folyamán, a csokoládékkal együtt. Nyilvánvalóan azonnal neki kell kezdeni a feladatnak! Elvettem a dobozt és kinyitottam, hogy belekukkantsak: nagyjából húsz, díszes, arany dombornyomásos meghívó feküdt benne, a hotel monogramjával díszített mappában. Kész origami volt egyet is kibontani. Eszembe jutott, amikor Joan benne volt a kórház új gyermekosztálya megnyitásakor rendezett gála szervezőbizottságában, hónapokkal előtte megrendelték a meghívókat. Persze azokból több volt, de mégis. Lehetséges, hogy ma reggel rendelték meg őket, és máris kézbesíthetőek? – Jaj, de jó! Köszönöm! Ez nagyon izgalmas hír? – mondtam és elindultam, de Aurelia újra beszélni kezdett, így visszaültem a székbe. – Még valami a társadalmi ügyeket illetően. – Igen. – Te és a másik gyakornok koordináljátok majd az öt gimnázium szalagavatóját – beleértve a sajátodat is, ahogy megbeszéltük –, melyeket itt tartanak májusban, de egészen kora júniusig elhúzódhatnak. A munka vezetője Lucian lesz. Kijelöl majd bizonyos személyeket ezekben az iskolákban, akiknek nektek kell majd elküldeni adott anyagokat: a menüválasztékot, a dekorációt, a zenét, satöbbi. Ez nagyon fontos számunkra – bizonyos szempontból még fontosabb, mint a mérföldkövet jelentő Michelin-értékelés –, mivel lehetőséget nyújt, hogy betörjünk egy új piacra. Ezek a fiatalok később hozzánk fordulhatnak, ha rendezvényhelyszínre lesz szükségük, az éjszakai klubunk, éttermünk vendégei, illetve majdani szállóvendégeink lehetnek. Ez kiváló alkalom arra, hogy elnyerjük bizalmukat és hűségüket. Ez hosszú távra szól. – Értem. – Alig figyeltem rá. Ki akartam jutni innen, és a szalagavató szervezése sem javított a kedélyállapotomon. – Ennyi volt. Máris nekilátok – mondtam, és felálltam, kezemben a dobozzal és az általam hozott anyagokkal. – Ezek a Caponéval foglalkozó újságcikkek. – Az asztalára tettem őket. – A Páncélteremben készült képeket pedig feltöltöttük a recepciónál a képernyőre. – Nagyon jó, köszönöm. Eszembe jutott, hogy mi van a zsebemben. Kivettem a csekket, és letettem az asztalra. – És eladtunk egy fotót a galériában. Az ötször nyolcas képet, 1908-ból, emlékszik? Azt
mondtam, hogy utána kell néznem az árnak. Az úr azt remélte, hogy tízezer dollár megfelel. Aurelia előrehajolt, hogy megnézze a csekket, én pedig elindultam. – Azt hiszem… igen. – Majd megnézte a rajta levő nevet. – Miért nem mondtad, hogy visszajött? – ripakodott rám olyan dühös hangon, hogy végigfutott a hátamon a hideg. Megfordultam. Ólmos tekintettel bámult rám, nyakának verőerei hosszú kötelekké dagadtak. – Ööö… Most mondtam – válaszoltam olyan nyugodtan és magabiztosan, amennyire tudtam. Úgy tűnt, Aurelia nagy nehezen leküzdi fortyogó dühét. – Jól van – nyögte, miközben elvörösödött. – A jövőben mindig azzal kezdd, hogy szólsz, ki a vásárló! Most menj! Olyan jeges volt a hangja, hogy egy pillanatra lemerevedtem, de aztán összeszedtem magam, és kisiettem, miközben ő leült az íróasztalához, és ugyanolyan fásult tekintettel munkához látott.
23. Értem szóval játszod a nehezen elérhetőt
Lance és én csendesen dolgoztunk a galéria irodájában. Leült a számítógéphez, emailes meghívókat készített elő, én pedig leültem az asztal végén, hogy kézzel megcímezzem a többit. Nem igazán hallottuk, hogy bejött, hanem inkább megéreztük az érkezését. Egy adott ponton mindketten éreztük, hogy megváltozott a levegő, új feszültség állt be: felpillantottunk, ő pedig ott állt az ajtóban. Csak egy pillantást vetett Lance-re – épp annyit, hogy ideges legyen tőle –, és rögtön hozzám kezdett beszélni. – Haven, személyesen vidd fel a fotót Mr. Marlinson szobájába! Azt hiszem, csak így köszönhetjük meg nagylelkű vásárlását. A képpel együtt vidd el neki ezt a levelet, némi pezsgőt és csokoládéba mártott epret is. – Keze a másodperc töredékéig megremegett, ahogy felém nyújtott egy lepecsételt borítékot. – Hogyne. – Felálltam a székemből és elvettem. Kettőt lépett, majd újra visszafordult: – Inkább előbb, mint utóbb. Amint eltűnt szem elől, Lance olyan tekintettel nézett rám, amely azt sugallta: – Hogy tud így megjelenni?, majd megrázta a fejét. – Azt hiszem, jobb, ha most viszem. Lance bólintott, nem kellettek szavak. A feladat miatt kénytelen voltam a Capone hátsó konyháján át menni, ahol a szobaszerviz-rendelések befutottak, így nagyon közel kerültem Dantehoz. Mondhattam volna neki valamit, bár hallottam az étkezőből a zajt, és tudtam, hogy a reggeliztetés teljes gőzerővel folyik. Kedvesen üdvözöltem a többi helyettes konyhafőnököt, bár ők nem figyeltek rám és folytatták a szeletelést, a darabolást, a metélést és az előkészületeket. Mindegyik tűzhely mindegyik rózsáján omlett készült, a sütés különböző fázisaiban. Itt sistergett, ott sült, ott tojást vertek fel vagy kevertek össze. Ilyen egyszerű rendelés miatt nem is kellett senkit zavarnom, főleg mivel változtattam rajta – nem viszek Mr. Marlinsonnak csokoládéba mártott epret, mert ahhoz a konyhaszemélyzet hozzáférhet. Az egyik helyettes konyhafőnök rámutatott egy jó üveg pezsgőre (bontatlan volt és egy olyan márka, amit ismerek, és semmi gyanús nem volt benne). Beletettem egy jegesvödörbe, fogtam egy pezsgőspoharat és egy olyan üvegburát, amellyel az ételeket szokták letakarni – alátehetem majd a képet –, rátettem egy olyan fekete terítővel letakart zsúrkocsira, amilyet Dante mutatott nekünk hetekkel ezelőtt, majd elindultam vele. Ahogy a recsegős régi lifttel felfelé mentem, az ezüstburának támasztott levélre pillantottam. A számok azt mutatták, hogy még öt emelet van hátra. Megragadtam a puha, vattaszerű borítékot, és ahogy elkezdtem kibontani, magam sem akartam elhinni, mit művelek. Tudtam, hogy maximum 1-2 percem van, de tudnom kellett, mi áll a levélben. A könyv hetekkel ezelőtt megmondta, hogy olyan helyeken keressek válaszokat, ahol nincsenek az orrom előtt. Így kerestem. Kihúztam a ropogós kártyát, amelyen Aurelia kézírásával az alábbi szöveg állt:
Megtaláltál. De már nem az vagyok, aki voltam. Akkoriban szerettelek. Bocsáss meg nekem! Muszáj volt nekidőlnöm a lift oldalának, hogy megállják a lábamon. A szavak szétszaggattak. Nem értettem. Tehát Aurelia és Neil Marlinson valaha együtt voltak? Ő volt Neil első szerelme, akiről beszélt? Lehetséges ez? Annyival idősebb volt! Ennek nincs értelme! De Neilre gondoltam, rá, aki olyan törékeny és olyan kedves volt. Rájöttem, hogy nem tudom az egész történetet, de nem tudtam elképzelni olyan helyzetet, amelyben ez a levél ne törné össze a férfi szívét. Azt kívántam, bár ne olvastam volna el. A legmeglepőbb az volt, hogy Aurelia valaha is szeretett egy ilyen embert. Ez a gonosz lény képes szeretetre? Vajon tudta Neil, ki is Aurelia? Még egy emelet volt hátra. A borítékot végérvényesen széttéptem, így fogtam és a zsebembe gyűrtem. A kártyát az üvegbúra alá tettem, a fotóra. A liftajtó kinyílt, én pedig kisiettem. Neil Marlinson rögtön ajtót nyitott. – Haven, szervusz, gyere be! – Meglepettnek tűnt, ahogy szélesre tárta az ajtót. – A fotója és egy kis pezsgő, a tulajdonostól. Azt hiszem, kiérdemelte a hölgy figyelmét. – Mosolyogni próbáltam, de álságosnak éreztem. – Ez nagyon kedves, köszönöm – mondta. Láttam, hogy száguldanak a gondolatai, próbálja kisakkozni, mit jelenthet mindez. – Ide letehetem? – A tévé és a kanapé mellé gurítottam a zsúrkocsit. Egy szebbik lakosztály volt az övé, tele plüssel, és volt olyan kiugró, kis ablakfülkéje is, amely nekem annyira tetszett. – Tökéletes – mondta, némi habozással a hangjában. – Parancsoljon. – Az ajtó felé indultam. – Köszönöm – mondta, még mindig mozdulatlanul, majd így szólt: – Haven? Megfordultam. – Nem mondott valamit? – Láttam, mennyi remény volt a szemében. Ez az ember túlságosan jó volt Aureliának. Alig tudtam róla valamit, de ebben teljesen biztos voltam. – Nagyra értékeli a nagylelkűségét – mondtam, de fájt kimondanom. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki, hogy egy levél várja. Majd megtalálja, és ha megtalálja, azt fogja kívánni, hogy bár ne találta volna meg. Csalódottság felhőzte el a szemét. Nem voltam benne biztos, hogy elinduljak-e, de azt sem tudtam, hogyan segíthetnék neki. Ismét az ajtó felé fordultam, de még egyszer megállított. – Kérdezhetek tőled még valamit? – Persze. – A neve – igazából nem Aurelia Brown, ugye? – Szeme az enyémbe mélyedt, várva, hogy a helyes választ adom. – Sajnálom – mondtam a legvigasztalóbb hangomon. – Nem tudom. Bár tudnám! Sok minden van, amit nem tudok. – Ez igaz volt. És tényleg sajnáltam. Kedveltem ezt az embert. – Nem… semmi gond. – megrázta a fejét és kihúzta magát. – Bocsáss meg, nem lenne szabad ilyen buta kérdésekkel zaklatnom téged! De aznap este, a liftben, egy arany karperec volt rajtad. Megmondanád, hogy honnan van? – Aureliáé volt – mondtam. Majd egy pillanatig gondolkoztam, de muszáj volt hozzátennem: – Azt mondta, hogy nagyon sokat jelent neki. – Köszönöm. Köszönöm szépen. – mondta őszintén. – Bárcsak többet segíthetnék! – Segítettél. Tényleg segítettél! – Csak szóljon, ha másban is segíthetek. Tudja, hol talál. – Elmosolyodtam, és kiléptem a szobából.
Ahogy kiszálltam a személyzeti liftből, és a galéria felé tartottam, hallottam, hogy az a hang a nevemet mondja. A hang, amitől még mindig megroggyant a tértem, ha nem szedtem össze magam. Lassítottam, majd azt mondtam magamban: nem, mi lenne, ha úgy tennél, mintha nem is hallanád és tovább mennél? De megint, lágyan utánam szólt, majd egy leheletnyivel hangosabban, csak annyira, hogy ne mondhassam, hogy nem hallottam. – Haaaven. Összeszedtem magam és szembefordultam vele. – Haven, hallottad? – Meleg tenyerébe fogta a kezemet, és gyengéden a lépcső felé irányított, ahol elrejtőzhettünk az előcsarnokban keringő vendégek elől. – Bocs, asszem, elbambultam – mondtam, remélve, hogy ez elég magyarázat számára. – Hol voltál éjszaka? – Megfogott egy tincset, amely kiszabadult a kontyomból, az ujja között morzsolgatta és a fülem mögé tűrte. – Azt gondoltam, találkozunk. – Ó! – Muszáj volt úgy viselkednem, mint máskor, mintha nem láttam volna, hogy milyen szerepet játszott a tegnap esti szörnyűséges eseményekben. – Nem gondoltam, hogy lebeszéltük vagy fixáltuk. Azt gondoltam, csak úgy beszéltünk róla, és tudtam, hogy zűrös nap volt, gondoltam, biztos elfoglalt vagy. – Vállat vontam. Lehettem volna diplomatikusabb is. – Rosszul gondoltad – mormolta, és közelebb hajolt. Amikor így a közelemben volt, képtelen voltam elhinni, hogy azt a feladatot kapta, hogy legyek én a célpontja, irányítson, bántson, győzzön le. Ez az egész csak játék volt számára, színjáték. De nem engedhettem meg, hogy rájöjjön, hogy tudom. Hatalmat adott, hogy elhitethetem vele, hogy kis buta vagyok. – Jártam a szobádnál, és nem voltál ott. – Biztosan elaludtam. Olvasás közben. – Meleg ujjait az ajkamhoz érintette, hogy ne magyarázkodjak tovább. Néhány nappal ezelőtt az ilyesmitől boldogan megremegtem volna. Ma azonban a félelemtől remegtem meg. Olyan éles, átható, imádó tekintettel nézett rám, amely azt súgta, hogy arra kényszerít, hogy színt valljak, és mégis könnyedén az ujja köré csavarhat. Láttam rajta, hogy elhatározta, mi lesz a következő lépés. – Nem – mondta végül halkan és édesen. – Nem hinném, hogy elaludtál. – Hozzám hajolt, hogy lágy hangon belesuttoghasson a fülembe, keze a hátamat fogta. – Értem, eljátszod a nehezen megszerezhetőt. De érzem, hogy én fogok nyerni! – Hátralépett, azzal a mosollyal és tekintettel, amit akár álomszerű, bűvös flörtölésnek is lehetne tekinteni, ha nem lenne több eszem. Egyedül álltam, hosszú percekbe telt, mire összeszedtem magam, és már nem hallottam a lépteit. Beszélnem kellett Dantéval. Most. Szükségem volt a barátomra és valakire, aki segít értelmet keresni az egész mögött. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy Dante jól van. Egyszerűen szükségem volt rá! Visszamentem a még mindig nyüzsgő Caponéba, átmentem a konyhai bejáraton, fogtam a húsz doboz csokoládét, és betettem őket az egyik nagyobb dobozba, amit az önkiszolgáló hűtőben találtam. Amikor kiléptem az ajtón, ott állt Etan. Jeges rémület szorította össze a szívemet. – Ejnye! Helló, Miss Terra! Újabb csokoládé-szállítmány indul, igaz? A sebeim belobbantak. – Igen, meghívókkal együtt a ma esti partira. Gratulálok a három csillaghoz! Nagyon büszke lehet! – Azok is vagyunk! Köszönjük – mondta jeges hangon. Dante biztos elmondta neki, hogy szaglásztam utána. – Tudom, hogy ajándékkosarat kell küldeni… – Igen, a mai nap folyamán odaadom neked. Elég nagy a hajtás ma reggel, hála annak a cikknek. – A hangneméből az ember azt hihette volna, hogy a cikk rettenetes volt. Érezhető volt, hogy Etan nem kedvel. Így nem volt mit veszítenem.
– Bocs, nincs itt Dante véletlenül? – Lábujjhegyre álltam, hogy belássak a konyhába, de Dantét nem láttam. – Beszélnem kell vele. Fontos lenne. – Biztos vagyok benne, hogy várhat az ügy. Dantéra itt van szükség – mondta Etan határozottan. Kezdtem ideges lenni, ezért úgy döntöttem, provokálom. – Semmi gond, tudom, hogy maga nagyon elfoglalt. De még valami. Megmondaná, hogy mi volt az a növény, amit nekem küldött? Különös dolog történt vele, és szeretnék még egyet venni helyette. – Sajnálom, de fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Mennem kell, dolgom van a reggeliztetésnél. – Elosont, én meg ott maradtam a csokis dobozokkal, és a növekvő rossz érzéssel a gyomromban. Otthagytam a csokikat, és Etan után mentem. – Ha beszélhetnék Dantéval… Megfordult, és összefont karral megállt előttem. – Mondtam, hogy elfoglalt! – Észrevettem, hogy néhány séf odanéz: páran előre is léptek, azt az érzést keltve, hogy megakadályozzák, ha tovább akarnék menni. – Jól van, majd később megpróbálom. Kérem, mondja meg neki, hogy itt jártam. – Tudtam, hogy úgysem mondja meg. Ki tudja, miket mond rólam! Még mindig dühöngtem, amikor beugrottam az ajándékboltba – az ajándékokhoz kellettek kis tasakok. Képtelen voltam lenyugodni. Ki akartam állni az előcsarnok közepére és sikoltozni, hogy mindenki ébredjen fel és rám figyeljen, hogy végre legyen már értelme mindennek. De ilyen merészségre nem vetemedhettem. Csak annyit tehettem, hogy egyre inkább összehúzom magam picire, és megpróbáltam válaszokat keresni a kérdéseimre. Az egyik újonc, akit felismertem tegnapról – Seraphina állt a recepciós pult mögött. – Szia, azt hiszem, még nem ismerjük egymást. Haven vagyok. – Kinyújtottam a kezem, hogy megrázza, de nem mozdult, ezért visszahúztam. Dühös voltam és elszánt, látni akartam, hogy reagál, tudni akartam, mennyire volt teljes az átalakulása. Muszáj volt megkérdeznem: – Hé, kérdeznék valamit Raphaellától. Láttad ma már? Csak bambán rám bámult és elmosolyodott. Szó nélkül összeszedtem a tasakokat a szekrényből, és eljöttem. Lance már rég végzett az e-mailes meghívókkal, mire visszaértem az irodába és nekiálltunk a húsz ajándéktasak összeállításának. Mindketten elvesztünk saját kis belső világunkban, amikor hirtelen olyan érzésem támadt, mintha Aurelia állna az ajtóban. Felnéztem a tasakokról, próbáltam belőni, hogy Lance is érzi-e a változást. Nyugodtnak tűnt, így visszatértem a munkámhoz. De aztán éreztem, hogy Lance is figyel, így újra felpillantottam. – Hallottál valamit? – kérdeztem. – Igen, azt hiszem, igen. – Szirénát vagy ilyesmit? Nem tudom, ma valahogy minden megijeszt. – Engem is. Már mindketten felálltunk, és elhagytuk eldugott kis irodánkat. Amint beléptünk a galéria ajtaján, az üvegfal mellett, már hallottuk a hangokat. Kiléptünk az előcsarnokba, csatlakoztunk a vendégekhez és a hozzánk hasonló, formaruhás dolgozókhoz, akik a nagylift felé szivárogtak. Szólt a sziréna, és egy mentőautó érkezett meg a hotel főbejárata elé – egy tűzoltókocsi már ott állt. Két mentős rohant be. Lance-szel csak álltunk, próbáltuk felfogni, mi történt. Két tűzoltó elgurított mellettünk egy hordágyat, és a walkietalkie-jukba kiabáltak. A testre, amely a hordágyon feküdt, fehér lepedőt borítottak. A férfi feje kilátszott. Lance hallotta, hogy felnyögök, és kezét könnyedén, reflexből a vállamra tette.
Neil Marlinson volt az. Jobb karja lelógott a hordágyról. Sápadt, halott ujja egy kormos papírszeletet markolt. Tudtam, még ilyen messziről is, hogy ez Aurelia levele. Az egyik mentős ráhúzta a lepedőt a fejére, és a vászon alá tolta a karját. Lassan elhátráltam, kezemet a számra szorítottam, próbáltam visszafojtani egy sikolyt. Egyre gyorsabban és gyorsabban mentem, amíg már rohantam vissza, a galéria felé. Leültem az iroda sarkában a földre, és hátamat a falnak vetettem. De még így is hallottam a szirénákat. Úrrá lett rajtam a rettegés, azt éreztem, cserbenhagytam valakit, képtelen voltam lerázni ezt az érzést: ez az én hibám volt. Meghalt. Hogy halhatott meg? Az imént találkoztam vele! Most jártam nála! Ott ültem a hideg padlón, fejemet a kezembe temetve, és képtelen voltam kiűzni Neil képét az agyamból. Calliope és Raphaella semmiség volt: ez az esemény azonban ezer darabra törte a lelkem. Hogy történhetett ez? Mi folyik itt? Lépéseket hallottam, ismerős surrogást és tudtam, hogy Lance az. Belépett az ajtón és megállt. De még nem akartam felnézni, addig nem, amíg el nem apadtak a könnyeim. – Jól vagy? Ostoba a kérdés, de… jól vagy? – kérdezte gyengéden. – Én voltam az, aki utoljára látta. Ott voltam. Hogyan… – Nem tudtam befejezni a gondolatot és semmi értelmeset nem tudtam mondani. – Én csak… – Megtöröltem a kezemmel az arcomat, és megpróbáltam felemelni a fejem. Azt éreztem, hogy össze kell szednem a darabjaimat, és újra fel kell építenem önmagam. Lance az ajtóban állt, keze bénán lógott a teste mellett, arckifejezése merev volt és élettelen. Levetette magát az asztal melletti székbe. – Azt mondják, szívrohamot kapott vagy valami ilyesmi. Ott helyben meghalt. Az egyik szobalány talált rá. De olyan fiatal, mármint relatíve, ahhoz, hogy… Nem tudom, te vagy itt az ügyeletes egészségügyis. – Igen. Nem szívrohamban halt meg – mondtam. Már nem érdekelt. Most már elmondok mindent, amit tudok. – És valami kigyulladt a szobájában – nem tudom pontosan, hogy mi. Elég homályosak a részletek. Majd megtudjuk, azt hiszem. Felpattantam, és a maradék csokoládét és a levelet az utolsó néhány tasakba tömtem. – Ki kell jutnunk innen! Most, rögtön! – annyi tasakot fogtam meg, amennyit elbírtam. Elindultam, kimentem az irodából, át a galériába. – Várj, odakint nagyon hideg van! – Nem érdekel, ki kell jutnom innen! – Veled megyek! Legalább a kabátjainkat hadd hozzam el, nincs értelme, ha kihűlünk. Kérem a kulcsodat! – Kinyújtotta a kezét. Összegörnyedtem, próbáltam egy kézbe átvenni a tasakokat, hogy kiszabadítsam a zsebemből a kulcsomat, de csak bénáztam. Végül Lance odanyúlt, és ő maga vette ki a kulcsot a zsebemből. – Odakint várlak! – Bolond vagy! – mondta, ahogy visszament a többi, otthagyott tasakért. – Öt perc és kint vagyok, csak várj meg! Képtelen voltam értelmesen gondolkodni – túlléptem egy határt, és azt éreztem, muszáj elmondanom, muszáj megszabadulnom ettől a mérgező, gyilkos tudástól, amely már olyan régóta itt bugyog bennem. Nem érdekelt, milyen hideg van, muszáj volt kijutnom az épületből. Átfurakodtam az előcsarnokban a tömegen, kiléptem a nagy ajtón, elhaladtam a mentőautó, a tűzoltókocsi és a rendőrautó mellett. Lance szinte rögtön ott termett mellettem – ott álltam az épület oldalában, még mindig a tasakokat szorongatva. A széldzsekije volt rajta és az enyémet a kezében tartotta. A szél átfújt rajtunk, ahogy elvette tőlem a tasakokat, és átadta a kabátomat és a kulcsomat. Szétosztottuk a tasakokat, és elindultunk a gyorsvasút felé.
– Én láttam élve utoljára. Én vittem fel neki a pezsgőt és a levelet. Lehet, hogy az én hibám, ami történt? – Csak akkor jöttem rá, hogy hangosan beszélek, amikor Lance válaszolt. – Őrült vagy, ezt nem te tetted! Nem tudom, miről beszélsz… – Tudtam, hogy vigasztalni akar, de túlságosan lefoglalt az, hogy átgondoljam a történteket, így nem is nagyon figyeltem arra, amit mond. A könyv megmondta, hogy legyek óvatos azzal, akiben bízok. Kockáztatnom kell azzal, hogy megbízom Lance-ben, mert ezt nem bírom tovább egyedül. Dantenak most nem mondhattam el, bármennyire is fájt. – Várj! – Megállt, a saját szavába vágva. – Milyen levelet? Elértük a gyorsvasutat, lementünk a peronra, a szél egyre erősebb lett. Egy szerelvény éppen akkor érkezett be, és rohantunk, hogy elérjük. A kocsi szinte üres volt, és szerencsére meleg. Lance leült az ajtó mellett, de egészen hátramentem, ahol senki nem volt. Lance leült mellém. Széldzsekink légzsákként vett körbe minket. Az ölünkben a tasakok plusz védettséget biztosítottak. Annyi üres hely volt, mi mégis egymás mellett ültünk, tasakokkal megrakodva, és eszünkbe sem jutott, hogy arrébb üljünk. Azt hiszem, mindketten túlságosan örültünk annak, hogy távol lehetünk a Lexingtontól ahhoz, hogy bármit észrevegyünk. Hosszú idő óta most éreztem először, hogy megnyugodtam, még ezen a zötyögős, zajos vonaton is. – El kell mondanom valamit – több mindent, sok mindent. Kérlek, hallgass végig, és ne gondold, hogy őrült vagyok! Nagy levegőt vett. – Az legutóbbi események fényében hajlandó vagyok bármit elhinni, amit mondasz. – Amikor ezt mondta, felélénkültem. – Lehetséges, hogy ma megmentetted az életemet azzal, hogy Lucky Charms-t etettél velem. Tessék, mondd el, mi van! Ettől beindultam. – Először is, ha leszállunk a vonatról, kidobjuk a csokikat. A dobozokat megtartjuk. Keresünk egy delikátesz boltot, és veszünk csokit, amit beleteszünk a dobozokba. Nem kérdezett, nem szólt bele, csak bólintott. – Másodszor: bajban vagyunk. Életveszélyben. – Elhallgattam, hogy lássam, hogyan reagál. Komoly tekintete az enyémbe mélyedt. – Igen, mostanában én is kezdem ezt érezni. – Idegesen feltolta a szemüvegét az orrán, majd levette, a kesztyűjével megtörölte a lencsét, aztán újra feltette. Éreztem, hogy közösen megegyezünk valamiben. Belekezdtem, és szinte mindent elmondtam neki: hogy ördögök között élünk, hogy a Herceg maga a Sátán, és Aurelia, Lucian és Etan a szolgái. Elmondtam, hogy a Társaság tagjainak az a küldetése, hogy újabb követőket toboroznak, és mind eladták a lelkűket. Azt is, hogy újoncokat akarnak, és egyfajta forradalom van készülőben. Meséltem neki a kinevezésről is. – Ez olyan, mint a becsülettársaság – mondta –, csak semmi becsület nincs benne. Az egyetlen dolog, amit kihagytam, az volt, hogy elvileg van bennem valami olyan hatalom, amellyel képes vagyok mindezt leállítani. Amikor elhallgattam, hosszú percekig csak némán ültünk. Éreztem, hogy próbálja felfogni, amit mondtam, de biztos voltam benne, hogy ez sok neki. Aztán jött az a válasz: – Szóval azt akarod mondani nekem, hogy Raphaellát nem a szépségem és a döbbenetesen jó külsőm érdekelte? Örültem, hogy végre elmosolyodhattam. – Ezt nem mondtam. Csak azt mondom, hogy biztos vagyok benne, hogy Luciant bennem nem az én szépségem és a döbbenetesen jó külsőm érdekli. – Nos, az az ő baja. – Ez nagyon kedves és úriemberhez méltó válasz volt. – Miért engedjük, hogy az ilyen emberek ilyen hatással legyenek ránk? – kérdeztem, némileg költőinek szánva a kérdést, de örültem, hogy egy kicsit beszélhetek olyasmiről,
ami nem élet-halál kérdése. De Lance nem az a fajta volt, aki bármilyen kérdést megválaszolatlanul hagy. – Azt hiszem, az ember gyakran arra vágyik, ami nem lehet az övé. Nem ez az emberi természet egyik legalapvetőbb csapdája? Nem ezért van, hogy nektek, lányoknak inkább a rosszfiúk tetszenek? – Kérlek, engem ne vegyél bele az általánosításba! Kösz szépen. Csak hogy tudd, nekem soha nem a rosszfiúk tetszettek. Nálam jobban senki nem lepődött meg azon, hogy egy ilyen pasi érdeklődik irántam. És fogalmam sem volt róla, hogy Lucian „rosszfiú”, amíg rá nem jöttem, hogy el akarja lopni a lelkemet a Sátánnak. – Ahogy gondolod. – Talán beszéljünk arról, hogy ti, srácok miért hajtotok a jeges szépségű, bombázó csajokra, azokra, akik a zsiráfok és a homokóra egyenesági leszármazottai, és sokat sejtető ruhákban mászkálnak. – Értettem. De hozzád hasonlóan, a Raphaellával történt eset nálam sem jellemző. – Ha már itt tartunk, beszéltetek olyasmiről, ami segíthetne kideríteni, hogy… – Nem sokat beszéltünk, nekem elhiheted! – vágott a szavamba. – Óóó! – Nem. Nem, nem úgy értem – javította ki magát. – Sajnos a zsiráf és a homokóra találkozásának az az eredménye, hogy homloka mögött nem sok minden van… – Elhallgatott és kinézett mellettem az ablakon. Annyi mindent kellett elmondanom neki, azt is, hogy mi lett Raphaellával. De kimerültnek látszott. Nekem sokkal több időm volt, hogy elfogadjam a történteket. Emésztenie kell, mielőtt újabb tényekkel bombázom. Türelmesnek kellett lennem.
24. A mai nap… szerencsétlenül alakult
Lance és én a nap folyamán keményen dolgoztunk: kidobtuk a csokikat, és egy delikáteszben vásárolt kevésbé szép, de kevésbé mérgező példányokkal helyettesítettük őket. Majd bejártuk gyorsvasúttal és gyalog a belvárost és a külvárost, kézbesítettük a meghívókat és az ajándéktasakokat. Hagytam, hogy a polgármesteri hivatalban Lance adja át a pakkot – tudtam, hogy örül neki, még akkor is, ha nem találkozhatott magával a polgármesterrel. Nem azért, mert mi csak alsóbbrendű gyakornokok vagyunk, akik lótifutit játszanak, hanem mert a polgármester épp ebédelt. Valószínűleg fogadott volna minket, mert szerelmes volt Aureliába, mint mindenki más a városban, és a neve olyan helyekre is belépőt jelentett, ahová az átlagember nem teheti be a lábát. Az utolsó szállítmányunk – amely egy helyi, hetenként jelentkező életstílus-tévéműsor producerének ment – a város Belmont részébe szólított minket. Még soha nem jártam arra. Az iskolában sokszor hallottam, hogy páran ide járnak koncertre vagy hamis személyivel beosonnak az itteni bárokba – ez egy ilyen városrész. Az utcák tele voltak zenés klubokkal, bárokkal, kiskocsmákkal és vintage boltokkal. Mindenki túlságosan menőnek látszott ahhoz, hogy velünk együtt lógjon, de Lance meg én már hozzászoktunk ehhez, hála annak, hogy ilyen közvetlen közelében voltunk a Társaság tagjainak. Az utolsó néhány tasak kézbesítése óta lassítottunk a tempón, és annak ellenére, hogy az erős szél időnként hátba lökött minket, egészen lassan fordultunk be a sarkon, a gyorsvasút peronjához vezető lépcsőfokok már csak pár méterre voltak. Lance állt meg elsőnek. Megtorpant a járda közepén, zsebre dugott kézzel. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de én szólaltam meg előbb. – Szerintem még nem kellene visszamennünk. – Jó. Én sem akarok még visszamenni. – Felsóhajtott, megkönnyebbültnek tűnt. – Nem mintha észrevennék. El kell vinni a holttestet, partit rendeznek. – Nyugodt volt, akárcsak én, hűvösen jutott erre a döntésre, még akkor is, ha mögötte jeges félelem vibrált. – És egyébként mit csináljunk? – Megtervezzük azt a nyavalyás szalagavatót? – A nyavalyás szalagavató várhat – mosolyogtam. Egyetértőén bólintott. – Na és most? – Nem tudom. Nem vagy éhes? Megrázta a fejét. – Úgy érzem, mindjárt hányok. – Igen, tudom, hogy érted. – Kezét még mindig zsebre dugva az utcai boltok felé intett. Átkeltünk az úton, és bementünk az egyik boltba, ami tele volt ócskaságokkal, különös, régi kakukkos órákkal, kacsa alakú telefonokkal és ételes dobozokkal, amiken olyan tévéműsorok szereplői voltak, akiket csak a Joannel együtt játszott, ősrégi Trivial Pursuit társasból ismertem. Átnéztük a régi könyveket, de láttam, hogy Lance ugyanúgy nem figyel, mint ahogy én őt. Átböngésztük a polcokat, de elhaladtunk mellettük. Egyikünk sem vett le egy kötetet sem, hogy belemélyedjen. Kimentünk, majd megpróbáltuk a sarki boltot, egy háromemeletes, látványos, zajos üzletet, ahol zene hömpölygött a levegőben, és vintage ruhákkal, cipőkkel és
kiegészítőkkel voltak tele a fogasok. Minden ott volt, amire szüksége lehet az embernek ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy környékbeli, az 1920-as évek és napjaink között. Lance eloldalgott a férfirészleg felé, én pedig átnéztem a kopott, régi farmerek birodalmát. Dante biztosan szívesen látta volna viszont rajtam valamelyiket – biztos jellegzetesebbek, mint bármelyik meglévő farmerem. Átnéztem őket, de nem igazán akartam bármelyiket is felpróbálni. Lábujjhegyre álltam, hogy átnézzek a fogasok felett Lance irányába, aki meglepően lelkesnek tűnt egy falnyi régi póló előtt állva. Nem úgy tűnt, mintha sietett volna, ezért én sem spóroltam az idővel, hogy körülnézzek. Fel-le járkáltam a sorok között, végigfuttattam az ujjaimat a ruhákon, ahogy a zene körbevett. Megálltam egy fal mellett, amelyen uniszex kiegészítők voltak – kalapok, napszemüvegek és oldaltáskák sorát néztem végig. Talán találok valamint Danténak, amivel végre kibékíthetem, amivel eszébe juttathatom, hogy fontos nekem, és annak ellenére, amit a hotelbeliek mondanak, mellette állok. Rossz érzés volt arra gondolni, hogyan állta el az utamat ma Etan a konyhában. Muszáj még azelőtt beszélnem vele, hogy ők telebeszélnék a fejét. De most nem lehet. Most csak annyit tehetek, hogy keresek valami különlegeset a barátnak, akit szeretek – és akinek legszívesebben mindent elmondtam volna, amit Lance-nek is. Átpörgettem az öveket, eltűnődve, hogy talán örülne egy újnak, mivel még mindig nálam volt az övé. Megtaláltam a tökéletes példányt: fekete bőröv volt, piros és narancsszínű lángok futottak körbe rajta. Azt gondoltam, hogy kicsivel merészebb a kelleténél, és nagyon tetszene Danténak. Jó kis békeajándék lesz! Megvettem, és a bejárat közelében találtam egy kényelmes, megviselt, füles fotelt, amelyet kéthetenként járó újságok vettek körbe. Feltettem a lábam és olvasni kezdtem, így vártam Lance-t. Végül lerobogott a lépcsőn a bolt második emeletéről, kezében műanyag zacskóval, és odajött hozzám. Majd lehuppant mellettem a másik viharvert, virágos fotelbe. – Ki tudta, hogy ilyen nagy vásárló vagy? – mondtam a zacskóra mutatva. – Azt hiszem, ez a terápiám. – Vállat vont. – Mit vettél? – Volt pár régi, turnés pólójuk. – Kivett egy szürke, elnyűtt Nirvana pólót a zacskóból, és feltartotta. – Nagyon szuper – jelentettem ki. – És ez is nagyon tetszett, asszem. – Ökölbe szorította a kezét. A csuklóján két vékony nyersbőr zsinór volt és egy régi, barna bőrpánt, amelynek két csat volt a zárja. Elhúzta a pántot, és valami arany csillant meg. Odahajoltam, hogy jobban megnézzem. Ujjamat hozzáérintettem a hűvös, beledolgozott tompa fémhez: angyalszárny volt, akárcsak a nyakláncom. – Hol találtad? – Egy nagy kosárban, odafent. – A lépcső felé intett és belecsúsztatta a kabátjába. – Azt hiszem, ez az egy darab volt. De volt pár tök jó dolog, ha szívesen körülnéznél. – Nem, csak azért kérdeztem, mert… – Lehúztam a kabátom cipzárját, és benyúltam a formaruhámba a nyakánál, ahol a láncom a bőrömhöz ragadt. Kihúztam a láncot. – Én minden nap ezt viselem. – Hm. – Közelebbről is megnézte. – A pasik általában nem veszik észre az ilyesmit. – Visszaejtettem a kabátom belsejébe. – Nem, de talán valami ősi dolog, és nem vettem észre, hogy itt van az orrom előtt – mondta. – Érdekes. Azt hiszem, egyezik az ízlésünk. – Nos, az biztos, hogy jó ízlésünk van. – Lance felnevetett. – Ez egyértelmű. Visszaindultunk a hotelbe, némán róttuk a jeges utcákat, felültünk a gyorsvasútra, majd ismét gyalogoltunk. Nagyrészt alig szóltunk pár szót, de a megszokott hallgatás kényelmes
volt. Rájöttem, hogy könnyen lehet egy barátság fokmérője az, hogy mennyire jól lehet hallgatni a másikkal. Ezekben a pillanatokban az ember igazán önmaga. Ahogy a Lexington háztömbje felé közeledtünk, és ránk sötétedett, szívem ismét idegesen kezdett verni. Hallottam, hogy Lance felsóhajt, akaratlanul is osztozva rettegésemben. Végiggondoltam, mit kell még elmondanom neki, mielőtt a hotel ismét foglyul ejt minket – úgy éreztem, hogy azok között a falak között nem beszélhetek nyíltan. – Feltehetek egy fura kérdést? – kérdeztem. Lance rám nézett, ezzel megadva az engedélyt. – Miért hiszel nekem? Miért hiszed el mindezt? – Komolyan? Bólintottam. Próbáltam eldönteni, hogy ha a helyében lennék, ugyanígy elfogadnám-e, amit mond. – Azt hiszem, talán azért, mert… – Újra zsebre dugta a kezét és járás közben a lábfejét bámulta. – Tudom, hogy nem vagyunk olyan jó barátok, mint te meg Dante, de eléggé hasonlítunk – megértelek téged. Okos vagy és hallgatag, kivéve, ha valami fontos mondanivalód van. Úgy érzem, hogy hasonlóan látunk dolgokat. Minden szemszögből átgondolunk mindent, talán túl sokszor is. Nem… nem elégedünk meg magukkal a dolgokkal. Érted, mire gondolok? – Igen, értem. – Egy ideje én is gondolkoztam azon, hogy mi zajlik itt. Nagyon sokat fizetnek nekünk a munkánkért – mondta. – És különös módon engedékenyek. Beengednek a klubba, nem zavarja őket, ha iszunk – ezért elveszíthetnék az italárusítási engedélyüket. Mindig is úgy éreztem, hogy itt nem stimmel valami az emberekkel. Örülök, hogy nemcsak én vettem ezt észre. Talán ezért akarok hinni neked. Általában mindenki más normális és én vagyok az őrült mondta és megvonta a vállát. – Pontosan tudom, hogy érted. – Nem tudtam volna többet mondani; mindez annyira igaz volt, hogy egyszerűen beleszédültem. Én is pontosan így éreztem magam, mindig. – Igen, a lényem egy része nem értette, mi zajlik – folytatta Lance. – Szóval alapjában véve hálás vagyok, hogy valaki egyfajta magyarázatot ad rá… Még akkor is, ha ez a magyarázat. Jó lenne, ha nem elemeznék túl mindent, de én ilyen vagyok. Nem lenne könnyebb az élet, ha ostobák lennénk? Ezen muszáj volt mosolyognom. – Az ostobák mindig úgy festenek, mint akik tök jól érzik magukat. – Nekem mondod? – Tehát te sem úgy vagy összerakva, hogy simán tök jól érezhesd magad? – Nem tudom – mondta, most már zavartan. – Azt hiszem, nem. – Nem tudom, mi baj van velem, de soha nem vagyok képes semmit csak úgy élvezni. Mindig napokkal és évekkel előre gondolkozom. Mintha azt mondanám magamnak, hogy nyugi, majd akkor kitombolom magam, ha egyetemista leszek, de tudom, hogy nem fogom – akkor még keményebben fogok dolgozni. – Igen, bár lenne egy gomb, amivel ezt át lehetne kapcsolni! – Mindig úgy érzem, hogy ha egyszer elengedem magam, akkor a világom összeomlik. És mindig is Joan adósa leszek azért, mert ki tudja, hol lennék, vagy mi lennék… Neki köszönhetem, hogy nem vesztem el. Te éreztél már ilyet? – Igen, ez éppen annak az ellentéte, hogy azt hiszed, neked ez jár. Mindketten hallgattunk, a levegőbe bámultunk, elveszve saját gondolatainkban. – Hűűű! – mondtam végül. – Zűrösek vagyunk, mi? – Nem, csak tizenhat évesek. És a pokol egyik bugyrában élünk, és a Sátán szolgái leszünk vagy kinyírnak minket. – Halálosan komolyan mondta, vagy csak félig tréfásan. – Igen, ez a másik… – Nem tudtam kiverni a fejemből.
– Ez nem a pokol egy bugyra, hanem inkább a halál utáni élet egy része, amely a mi valóságunkkal párhuzamosan létezik. – Micsoda? – Emlékszel, amikor befejeztük a falfestményt, és volt egy Metamorfosi nevű tábla? – Persze. – Az a Társaság számára a felemelkedés egyik szintje. Lance egy pillanatra elhallgatott, majd megrázta a fejét. A hotel ponyvatetője végre a szemünk elé került. – Ez mindig így lesz, nem igaz? – kérdezte. – Beszélgetni fogunk, és te hirtelen megint közölsz valamit, amitől kiakadok, átgondolunk néhány dolgot, és ismét visszatérünk a hétköznapi életbe. – Nagyjából ez az új szabályrendszerünk. – Legalább nem unalmas. Amikor visszaértünk a hotelbe, Lance-szel kihagytuk a partit, amely teljes erőből tombolt az előcsarnokban. Korán volt, alig múlt hét, de úgy éreztem, muszáj aludnom. Lekapcsoltam a lámpát és bezuhantam az ágyba, majd lehunytam a szemem. Kezdtem elaludni, az élet lassan kezdett kiszivárogni fáradt testemből, amikor egy csengő felébresztett. A szemem kipattant. – Kihagysz egy oltári nagy bulit! – Lucian hangja töltötte be a szobát, minden egyes szót jeges precizitással ejtett ki. Ha nem ijeszt meg annyira, akár altatódal is lehetett volna. Egyenesen felültem az ágyban, és felkapcsoltam a lámpát, azon tűnődve, hogy nem az álmaim szólnak-e hozzám. De nem, a függöny melletti dobozból jött a hang: a hangszóróból. – Haaaaven – dalolta. – Tudom, hogy ott vagy, láttalak bemenni a szobádba. – A hang édes volt és csábító, így kénytelen voltam nagyobb ellenállással felvértezni magam. Nagy levegőt vettem, és habozva lépkedtem a hangszóró felé. – Haaaaven… – szólalt meg újra a hang. Megnyomtam a gombot, hogy beszélhessek. – Lucian? Helló, itt vagyok. Bocs, csak most értem be. Mi van? – Ez volt az a próbálkozásom, amelyben könnyednek akartam tűnni, semmi gond, de biztos, hogy hallotta a szavaim mögött húzódó feszültséget. – Jó, ne menj sehová, lemegyek hozzád! Meg kellett érintenem a mellkasomon égő sebhelyet; a hátamon levők is égtek. – Ó, éppen indultam a… – Sehová. Maradj ott. – A hangszóró kattant. Elindult. Csak felhívnám magamra a figyelmet, ha most megpróbálnék elszökni, és úgyis rám találna. Állhatatos lenne – mivel megparancsolták neki. Reménytelenül visszafordultam a könyvhöz, de nem volt benne új bejegyzés. Egyedül voltam. A kopogtatás valószínűtlenül hamar hangzott fel az ajtómon. Három erős koppantás a szívem falán. Végignéztem a szobán, visszatettem a könyvet az éjjeliszekrényem fiókjába, és a szekrényajtót eltorlaszoló széket is a helyére toltam. Az ajtóhoz léptem, hogy beengedjem, de megláttam, hogy megmozdul a kilincs. De azért kinyitottam és megerősítettem magamat. – Szia, épp indultam a… – Egy percre beszélnünk kell, remélem, nem baj. Rögtön bejött, és becsukta az ajtót maga mögött. Különleges remegés volt a hangjában, nem volt olyan sima, mint máskor. A tengert fenyegető vihar első apró jele. Lazán nekitámaszkodtam az íróasztalnak, mintha rá akarnék ülni. – Minden rendben? – kérdeztem, bár én magam sem voltam a megtestesült nyugalom szobra. – Igen, csak látni akartam, hogy jól vagy-e, ööö, a ma reggeli izgalmak után.
– Izgalmak. Igen. – Úgy tűnt, errefelé ez a kedvenc eufemizmus a halálra és az általános borzalmakra. – Úgy tudom, ismerted az illető urat. – Bejött a galériába és megvásárolt egy fotót. Ennyi. Azelőtt vittem fel neki, hogy… – Félbehagytam, nem kellett befejeznem. Lucian közelebb lépett, már ott állt előttem és a szemembe nézett, tekintete valamit keresett az íriszem mögött. De eléggé összehúztam – nem tudott a mélyére hatolni és elszédíteni úgy, ahogy régen. Ehelyett erősen néztem őt, azt a benyomást keltve, hogy távol akarom tartani magamtól, bár lényem minden titkos része épp az ellenkezőjére vágyott. De még csak a hajamhoz se ért hozzá. – Kedvellek, Haven – mondta úgy, mintha fájt volna neki a beismerés. – Olyan nehéz ezt elhinni? Nem válaszoltam. Nem akartam. Folytatta, mintha magában beszélne. – Talán igen. – Egy pillanatra félrenézett. – De szeretnék újra találkozni veled, muszáj! Fontos vagy nekem, még akkor is, ha ezt most nem egészen érted. Csengetés szakította meg a feszültséget. Mindketten felugrottunk, és a falon levő hangszóró felé fordultunk. – Haven! – Aurelia hangja sziszegett a hangszóróból, és ez eléggé megijesztett ahhoz, hogy a felé lépjek. Gyorsan mozdultam, de Lucian elkapta a csuklómat. Aggódva, összevont szemöldökkel nézett rám. Úgy tűnt, mintha Lucian nem akarná, hogy válaszoljak Aureliának, de így két tűz közé kerültem. A félelmetesebbet választottam, és elhúzódtam Luciantől. – Igen, helló, Aurelia, itt vagyok – szóltam bele, még mindig Luciant nézve. Leült az ágyra és végigfuttatta ujjait az éjjeliszekrényen levő virágon; a virágon, amit tőle kaptam, és amely még mindig életben volt. – Nincs ott véletlenül Lucian? Tekintetünk egybeforrt. Lucian arca kifejezéstelen volt, nem több mint egy maszk. Mivel nem jelzett mást, őszintén válaszoltam. – De igen, itt van, benézett. – Remek! Kérlek, küldd fel az irodámba! Fontos megbeszélnivalóm van vele, és találkoznia is kell néhány emberrel. – Lucian lehajtotta a fejét és felsóhajtott; legyőzöttnek tűnt. Rabnak, akit a kapuknál csípnek fülön. – Hogyne, Aurelia. – Mégpedig gyorsan! – És már ki is kapcsolt, csak a légköri zajok hallatszottak. Összenéztünk, és Lucian ismét lehajtotta a fejét. Láttam, hogy nem akar menni, de tudtam, hogy valami nem stimmel. Még soha nem láttam így viselkedni. – Azt hiszem, hívattak – mondtam halkan. Felállt, mindkét kezével végigszántott a haján, majd kezét a tarkóján hagyta, és felsóhajtott. – Igen, azt hiszem, így van – mondta. – Annyi mindent el kell mondanom neked, Haven! – Az állítás mögött nem flört volt, hanem valami más: aggódás? – De most mennem kell. Mennem kell. – Kiment. Abban a pillanatban, ahogy kilépett az ajtón, egy percet gondolkodtam, majd odarohantam és bezártam. Még mindig a formaruha volt rajtam – nem volt időm átöltözni. Úgy, ahogy voltam, magassarkúban felmásztam a létrán, és végigmásztam a klausztrofóbiás érzetet keltő átjárón. Már nem volt fontos, hogy ne szakítsam ki a harisnyám: az első néhány másodperc után sikerült. Mire az átjáró kiszélesedett és felállhattam, lehorzsolt térdem égett. Mentem tovább, nem lassíthattam. Abban a pillanatban értem az Aurelia irodájába néző kémlelőlyukhoz, amikor Lucian berobbant a szobába.
– Látom, már nem is kopogsz, mi? – mondta Aurelia nyugodtan; nem nézett rá. Lucian bement, majd leült a pamlagra, olyan hányavetien, hogy látszott, már nem érdekli az illem vagy a jó modor. Nem szólalt meg. – Udvariatlan eltűnni, amikor az embernek vendégei vannak – folytatta Aurelia. – Vagy emlékeztesselek rá, hogy a fél város – a fontosabbik fele – a Caponéban ül, és neked is ott kellene lenned? – Lucian a nyakkendőjét bámulta, és nem nézett Aureliára. – Képes vagy egyáltalán kimenteni magad? Aggódjak a szervezetünk iránti hűséged miatt? – Tudod, hol voltam – mondta Lucian. – Igen, így van. És remélem, hogy végre már el is értél valamit! – Dühös volt a hangja. – Nos, ha el is értem valamit, te pontot tettél a végére. – Elértél valamit? – Már soha nem fogod megtudni. – Ezt nemnek tekintem. Ne játssz ilyen játékokat velem! – Te vagy az, aki játszadozik! A mai kis mókád után nagyon kevés esélyt látok arra, hogy sikerül megkaparintanunk a lányt! Ha nem tudnád, most már retteg, és túlságosan gyanakszik ahhoz, hogy elbűvöld! Aurelia hátradőlt a székében, és kiegyenesítette a vállát. Lassan beszélt, óvatosan megválogatva a szavait: – A mai nap… szerencsétlen volt… több szempontból is. – Azt hiszem, ezt bizton mondhatjuk – vágott vissza Lucian keserűen. – De emellett… szükséges is. – Aurelia egy pillanatig hallgatott, mintha röviden átadná magát azoknak a gondolatoknak, melyekkel egyébként nem akart szembenézni. – Talán én magam nem tudtam felbecsülni, hogy az olyan esetek, amelynek alanya… – Képtelen volt kimondani Neil nevét, így meghátrált. – Hogy az olyan események, mint a mai, mennyiben befolyásolják értékes kis díjunkat. – De, felbecsülted. Szándékosan tetted, és te is tudod! Bizonyítani akartál valamit! – Elég volt! – A lényeg az, hogy szerintem megijesztjük a lányt. Azt hiszem, én ijesztem meg. Most harcot vív önmagával. Biztos vagyok benne, hogy vonzódik hozzám, de most nagy erőkkel ellenáll. Nem akarom azt mondani, hogy elveszítettem, azonban… – Ez a hivatalos jelentésed? Hogy soha nem nyerjük meg? Lucian elhallgatott, mérlegelt. – Igen, attól tartok, így van. – Jól tudod, mit jelent ez. – Tudom. – A szó keményen koppant. Csak elképzelni tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy mostantól még nagyobb veszélyben vagyok. Aurelia gunyoros mosollyal mérte végig Luciant. Félnem kellett volna, rettegnem ettől az egész beszélgetésről, ami rólam szólt, ettől a merénylettől. De valami más is felzubogott bennem: düh. Düh! Forrni kezdett a vérem. Mit tettem, hogy így csapdába ejtenek? Miért gondolja mindenki, hogy manipulálhat? Miért okoz olyan nagy döbbenetet, hogy szembe is szállhatok velük? Én is lehetek harcos! Idáig már eljutottam. – Nem vagyok benne biztos, hogy tudod, mit csinálsz – mondta végül Aurelia. – Egy időre vonulj vissza. Ahogy eljön az első tömegtoborzás napja, folytatjuk a támadást. Lucian villámló szemekkel nézett rá. – Azt akarod, hogy szenvedjek! – Talán. – Aurelia elmosolyodott, majd elrendezte asztalán a papírhalmot. – De ne feledd: feladatod van, és addig, amíg elfogadható módon el nem végzed, nem adhatod fel! – Majd jeges, vádló hangon hozzátette: – Kedveled! Lucian egy szót sem szólt. – Jól van. Nem kell kimondanod ahhoz, hogy tudjam, igaz. Biztos nem lep meg, ha közlöm veled, hogy nem érdekel. A többieknél fontosabb az ő lelkének a megszerzése. Már közel vagyunk, ő az egyetlen, akire még szükségünk van. Megnézted azóta a fotókat?
Napról napra rosszabb állapotban vannak. A Páncélteremben levő, tönkretett képeket is elvitte – a kinti képernyőről nekem kellett eltávolítanom őket. Lélekmegvilágító hatalma egyre erősebb, és nem lehet tudni, hogy a fizikai képességei mikor érik utol a lelkében lakozó erőt. – Amikor így beszélt, mindig és most is úgy éreztem, mintha nem is rólam beszélne. Nem éreztem erősebbnek magam. Talán a kezem és a lábam hozzászokott a mászáshoz, gyorsabban futok, de nem nagyon. – Sokkal könnyebb lenne, ha nem kellene igazából harcolnunk. Újra a bizalmába kell férkőznünk, aztán eldöntjük, miként lépünk tovább! – Jó. – Lucian hangjából sütött az undor. – Elmehetek? Aurelia egy intéssel elbocsátotta, de azért utána szólt, amikor már az ajtóban volt. – Odakint találkozunk. Ne menj messzire! De Lucian már kisietett, és becsapta maga mögött az ajtót.
25. Muszáj valamit csinálni Dantéval
Valami történt: reggeli rettegésem és félelmem olyan elszántsággá változott, melynek nem láttam az okát. Lehet, hogy a rendkívüli fáradtság miatt éreztem magam legyőzhetetlennek és óvatlannak, de képtelen voltam tovább hallgatni, miként beszélnek arról, hogy hogyan is verjenek át. Nem engedhettem, hogy megtegyék velem, Dantéval vagy Lance-szel, amit olyan gyorsan és könnyedén megtettek Neillel. Így, miután visszamásztam a szobámba, lehúztam tönkrement harisnyámat, némileg rendbe szedtem magam, visszavettem kopott cipőmet és még egy látogatást tettem a felső szintre. A Capone konyhájában még soha nem volt ekkora a tömeg és a nyüzsgés – vagy legalábbis azon ritka alkalmakkor nem, amikor átléptem a küszöbét. Most sem lett volna szabad belépnem, de nem érdekelt, megtettem, és Dante első pultját céloztam meg. Ahogy lépkedtem, a többi helyettes konyhafőnök észrevett és felkiáltott: – Etan! Etan! – Persze mire elég közel értem ahhoz, hogy meglássam Dante rózsaszín hajpánttal hátrafogott fürtjeit, Etan már karon is ragadott és éles mozdulatokkal kifelé tessékelt, arra, ahonnan jöttem. Sikoly szakadt ki a tüdőmből: – Dante! Láttam, hogy megfordul. Körülöttünk mindenki megmerevedett. Úgy éreztem, mintha az egész étterem hallotta volna, de nem érdekelt. Dante rettegő pillantást vetett rám – nem tudom, hogy magát féltette vagy engem. Majd minden újra a régi volt. Megfordult, a séfek főztek tovább, és Etan keményebben szorította a karomat. – Attól tartok, rossz estét választottál, hogy a barátoddal beszélgess. Próbáld meg máskor! – mondta szigorúan, és a szükségesnél jóval keményebben rángatott. Egy kézzel, hihetetlenül erősen tolt maga előtt; észrevettem, hogy a másik kezében csillogó húsklopfolót tart. Abbahagytam a tiltakozást, és hagytam, hogy egy újabb, erős lökéssel kipenderítsen a konyha hátsó ajtaján. Amikor visszaértem az előcsarnokba, észrevettem, hogy Lance felém rohan. Ahogy közelebb ért, lassított. A recepció előtt találkoztunk. – Te voltál az? Minden rendben? – Hogy érted? – Te kiabáltál? – Hallottad? – Szerintem mindenki hallotta. Már épp válaszra nyitottam a számat, de közbevágott. – Nincs több müzli. – Micsoda? – A müzli, eltűnt, minden doboz, üres a kamra, még a kartonosak is eltűntek… – Az önkiszolgálós hűtő mögötti szekrényben sincs? – Ott sincs. – Hogy lehet ez? – Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy házi készítésű kaja vár ránk a hűtőben, de én ahhoz hozzá nem nyúlok!
– Jól van, nem is szabad. Ki tudja, mit rakhatnak bele. – De az éhhalál kerülget! – Van pár Power Barom, és támadt egy ötletem – mondtam, és elindultam a lift felé; Lance követett. – Hozd a kabátod, sietünk! – Mi van nyitva ilyen későn, az itteni éttermeket kivéve? Körbejártuk az elhagyatott, üres háztömböt – a környék tényleg kihalt. Nem tudtam volna megmondani, hogy emiatt éreztem-e különösen ijesztőnek, amit a hotellel kapcsolatban megtudtunk, vagy egyszerűen csak a környék volt rémisztő. A kevés fény megvilágította a leheletünk páráját. Meztelen lábam teljesen elzsibbadt. Végül, miután majdnem egy teljes kört megtettünk, megtaláltuk azt az ócska bárt, amit a hotel alatti alagútból láttam. A benti meleg levegő azonnal felmelegítette az arcunkat, miközben a hely minden szegletéből füst gomolygott, a hátsó biliárdasztaloktól egészen a pultig. Minden asztalon földimogyoró volt, kis tálkákban kihelyezve. De még meg sem próbáltunk leülni a ragadós, sörfoltos asztalokhoz, amikor egy kopasz, középkorú, sörhasú bárpultos megállított minket, hogy mutassuk meg a személyinket: kinyújtotta a kezét és türelmetlenül rázogatta az ujjait. – Nem kaphatnánk csak valamit enni? – kérdeztem, és Aureliát utánozva próbáltam úgy mosolyogni, hogy valamelyest segítsek az ügyünkön. – Nem, csak ha már elmúltatok huszonegy évesek – mondta a pultos. – Ne már, csak látszunk huszonegynek! – próbálkozott Lance. – Tizennyolcnak sem látszotok – vágott vissza a pasas. – Éhen halunk – mondta Lance. – És indokolatlanul magas a fizetésünk – tettem hozzá. – Sajnálom. Kifelé! Mozgás! Egy kicsit még kérleltük – sikertelenül –, végül feladtuk. Megint rám jött az az érzés. A vérem kezdett felforrni, amíg azt nem éreztem, hogy minden erem szétrobban. Azt gondoltam, vagyok olyan erős, hogy betörjek egy ablakot vagy valami ilyesmi. Most dühös voltam, megint dühös, és elegem volt abból, hogy mindenért meg kell harcolnom: az ételért, ami lehetőleg nem mérgez meg, a legjobb barátommal együtt töltött időért, az életemért. Visszamentünk a hotelhez, fejünket lehúzta a csalódottság, gyomrunk fájdalmasan üres volt. Elővettem a Power Bart. Lance leült az ágyamra, letépte róla a papirost és felfalta. – Okos vagy, hogy volt egy kis rágcsád. Nekem ez miért nem jut soha eszembe? – Talán azért, mert azt hitted, olyan kaját kapunk, amivel nem próbálnak meg ártani nekünk. – Lehet. Beleharaptam a saját Power Baromba, lerúgtam a cipőimet, betuszkoltam őket a szekrénybe, majd megálltam. – Vedd le a formaruhádat… – Micsoda? – kérdezte Lance döbbenten. Azt hihette, hogy flörtölök vele. – Vegyél át valami kényelmesebb ruhát, és gyere vissza. – Minek? – Felállt és az ajtóhoz ment. – Rágcsamaratont futunk. Mire visszatért – farmerben és melegítőfelsőben –, rajtam is nagyjából ugyanolyan a ruha volt, kezemben az elemlámpa, üres hátizsákom a hátamon, és a szekrény aljában az ajtó már nyitva volt. Összehajtogattam a létrát, és a könnyebb átjutás érdekében a falnak támasztottam. Lance elhozta a kabátját is. Kivettem a kezéből és az ágyamra dobtam. – Erre nem lesz szükséged. – Ez még mindig itt van? – Egyik kezét a létrára tette.
– Ezt majd később megbeszéljük. Valamit ma nem mondtam el: emlékszel a könyvekre, amik arról írtak, hogy Chicagóban a szesztilalom idején mennyi alagút és átjáró volt? – Persze. – Vállat vont. Szélesre tártam a szekrény ajtaját és befelé biccentettem. Lance odament, lebámult, majd rám nézett és így szólt: – Ez komoly? Bólintottam. Csodálkozva visszaintett. Figyelmeztettem, hogy óvatosan kapaszkodjon és lépjen, mivel könnyű elcsúszni, és haladjon lassan. Így együtt, az egyetlen elemlámpa segítségével leértünk. Kell még egy elemlámpát szereznem. A szokott útvonalamon vezettem végig, és megmutattam a kanyarulatot is, amely a Páncélterembe vezet. – Nekem is van egy titkom – mondta kissé idegesen. – Tényleg? – Azt ott ismerem – ott a tűzfal mögött van, ugye? – kérdezte. Nem tudtam elrejteni meglepetésemet: egy pillanatra meg is álltam, hogy ránézzek és végiggondoljam. Akkor találtam rá, amikor egyszer Luciannek dolgoztam, de nem jutottam nagyon messzire és vissza kellett mennem. Tudod, a Társaság… – Igen, tudom. – Figyelnünk kell rájuk, ennyi – Most idegesnek tűnt, láthatóan eszébe jutott az, ami legutóbbi ittjártakor történt. – Akkor megláttak? – Nem, elrohantam, nagy mákom volt. És téged? – Én elbújtam. – Okos döntés – mondta tisztelettel. – Az egyetlen döntés – mondtam, és próbáltam nem mutatni, hogy mennyire rettegtem akkor. – Nos, csak hogy tudd: ha ma is így lesz, én futni fogok! – Valahol itt történt – mutattam, ahogy elhaladtunk az omladozó szoba mellett. – Velem is. Mégis mi lehet itt? – Mindketten átnéztünk a gerendák között. – Később elmondom; csak ne kezdj el futni, mielőtt még megtömnénk a hasunkat! – Jó ötlet. Együtt lépkedtünk a meleg, dohos folyosókon. Láttam, hogy Lance körbenézeget, próbálja belőni, hogy merre lehetünk a háztömbhöz képest. Feltűrte az ingujját, lehúzta kapucnis pulcsijának cipzárját, majd végül le is vette. Csuklóján ott volt az új csuklópánt – jó nézett ki, mintha mindig is viselte volna, bár nem hittem róla, hogy az a típusú srác, aki ilyen rock and rollos cuccot hord. Én is levettem a melegítőfelsőmet – ma különösen meleg volt idelent. Ahogy elértük a kamrába vezető ajtót, zenefoszlányokat hallottunk. Előbb füleltünk, a befelé vezető burkolattal szemben álltunk, hátha zajokat hallunk odabentről. Gyerünk, jeleztem Lancenek egy pillantással. Lassan átnyomakodtam a nyikorgó, szinte beragadt ajtónyíláson, ő a nyomomban. Fejünk felett lépések dobogtak, és a lépcsősor tetején a zaj és a bárbeli üvegpoharak csengése életre kelt. Lance felfelé mutatott: – Tehát ez az a hely? Itt voltunk? – Igen. Megbánják még, hogy nem engedtek be minket! Pakoljunk fel! A polcokon magasra tornyozva álltak a készletek, és mivel a múltkor nem néztem körül alaposabban, most kellemesen meglepődtem – több minden volt itt, mint gondoltam. A nagy része persze alkohol volt, és a többi élelmiszer átlagos tápértéke sem volt több az alkoholénál, de Lance-szel átnéztünk mindent, és felpakoltunk több zacskó chipszet,
üveges salsaszószt és pitát. Nem ez volt a város legjobb étterme, és étlapján, amely elég szegényes volt, szinte csak mikrosütőben elkészíthető ételek szerepeltek. A fagyasztó tele volt mozzarella sajttal, hagymakarikákkal, sütnivaló krumplival, de nem láttunk semmit, amiben megmelegíthettük vagy kisüthettük volna őket. Mégis, a hűtőben volt néhány kincs: egy tálka humusz, egy darab cheddar sajt és egy kis diétás kóla. Élénk vita alakult ki arról, hogy hagyjunk-e hátra némi pénzt azért, amit elvittünk, és bár dühített, hogy megtagadták tőlünk a kiszolgálást, úgy döntöttünk, ránk fér a jó karma, így Lance tíz dollárt hagyott egy chipses zacskó alatt – csak az illem kedvéért. Vissza akartunk menni a zsákmánnyal, de túlságosan kiéhezettek voltunk. Úgy döntöttünk, falatozunk egyet, mielőtt ismét nekilátunk a mászásnak, így a sötét folyosó távolabbi részén pikniket csaptunk – ide még némi fény is beszivárgott az alagút nagy folyosójából. Hosszú perceken át némán, mohón ettünk, de amint kezdtünk eltelni, lassítottunk, hogy újra tudjunk beszélgetni. Most, hogy végre elmondhattam valakinek, mi folyik itt, be nem állt a szám. Minden lehetőséget megragadtam, hogy leleplezzem a titkokat. Felszabadító érzés volt mindezt megosztani valakivel. Kevésbé éreztem magam magányosnak, és kevésbé féltem. Így elmondtam Lance-nek, hogy mit kell feltétlenül megnéznie: az Aurelia irodájához vezető járatot. Meséltem neki a kinevezésről, aminek odafent kucorogva szemtanúja voltam. Miután egy örökkévalóságig beszéltem, Lance a mondat közepén a szavamba vágott. – Mielőtt folytatnád, hadd kérdezzek valamit. Megkérdezted, miért hiszem el azt, amit elmondasz. De te miért bízol meg bennem? Visszagondoltam a mai napra, Neil halálára, arra, hogy Dante milyen távol került tőlem. De nem a kétségbeesés miatt nyíltam meg előtte; annál több volt. Megpróbáltam szavakba önteni. – Azt hiszem, azért, mert úgy érzem, hasonlítunk egymásra. – Elloptad az én érveimet! Csak ennyire vagy képes? – Nem tudom leírni, ösztönből jön. És általában bízom az ösztöneimben. Amikor nem, na, akkor kerülök bajba. – Egy pillanatra megjelent előttem Lucian arca. – Azt hiszed, nem vagyok elég laza ahhoz, hogy kettős ügynök legyek, mi? – Nem szükség… – Mert igazad van, rémes kettős ügynök lennék. – A lazaságot túlértékelik – még akkor is, ha erre hosszabb időbe telik rájönni. – Mindketten nevettünk. Amikor végeztünk az evéssel, bepakoltuk a maradékot, a kiürített üvegeket és a chipses zacskókat a hátizsákomba, hogy magunkkal vigyük – már csak az hiányzott volna, hogy valaki, vagy egy csapat patkány megtalálja, és még kevésbé kellemes legyen lejönni ide. Megígértem Lance-nek, hogy mielőtt felmegyünk, megmutatok neki még valamit, így most oda tartottunk. Együtt húztuk el a fotókat eltakaró bársonyt. – Hűűű! – levegőért kapkodott, és magába szívta a látványt. Csak ennyit volt képes mondani. Végigpörgettük a képeket, az övét keresve. Amikor megtaláltam Lucianét, észrevettem, hogy most kevésbé volt szétrothadt és görcsös, mint a múltkor. Szeme ismét megszokott szürkéskék volt, és felismertem, hogy ő az, és nem valami szörnyűséges, ismeretlen, elégett holttest. Végignéztem a többit is, amíg Lance fel nem állt: megtalálta a sajátját és megszemlélte. – Azt hiszem, jól bírom – mondta a képnek. De alig hallottam, amit mond. Megtaláltam Dante portréját, és a szívem egy pillanatra kihagyott. Közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az új szennyeződéseket, amelyek az arcán megjelentek. Jéggé dermedtem tőle. Mosolya miatt lefelé görbült a szája széle, és a tekintete felhős lett – ahhoz, hogy ezt
valaki észrevegye, olyan jól kell ismernie Dantét, mint én. Sokkal szembetűnőbbek voltak azonban azok a csúnya himlőhelyek, amelyek megjelentek rajta; Aurelia fotójával is így kezdődött annak idején. – Muszáj valamit csinálnunk Dantéval – mondtam, még mindig a képet bámulva. A hangom tompán szólt, élettelenül. Lance felállt, és odajött megnézni; beállt mögém. – Közelednek hozzá. Elkezdődött. – Csinálunk valamit. Megígérem – mondta ugyanolyan kemény hangon, mint én. Aggodalom csengett benne, ahogy nézte a képet. Újra letakartuk a képeket, és csendesen, lassan visszamentünk a szobámba. Megbeszéltük, hogy holnap este újra találkozunk, hogy megmutassam neki a szekrényem fölött kanyargó átjárót. – Jó éjt – mondta, ahogy kilépett a szobámból. A szemüvege alatt megdörzsölte a szemét; fáradt volt a hosszú nap után. Megnéztem a sebhelyét. Annyi mindenben hasonlítunk – ezen most elgondolkodtam. – Minden megoldódik. – Felsóhajtott. Én csak bólintottam. A könyv a párnámon volt, amikor lefeküdtem, különben ki sem nyitottam volna. Egész testem pihenésre vágyott. Még azt sem értettem, hogyan jutottam vissza a létrán az alagútból. Biztosan az adott erőt, hogy végre ettem valamit, és hogy Lance mellettem volt. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem vagyok egyedül. Átvettem a pizsamámat, lefeküdtem, és magam mellé tettem a könyvet, majd kinyitottam. Átlapoztam, megtaláltam a mai dátumot, és olvasni kezdtem. Megdicsérlek a mai tüzességedért, az agressziódért és azért, hogy a rettegéssel szembenézne nem ismertél félelmet. Ne félj a dühtől! Biztonságosabb érzés, mint a félelem, jobban motivál. De még jobb lenne, ha a félelmei agyafúrt, kiszámított tettekké alakítanád át – az szolgálna minket legjobban. Merésznek lenni jó, de most óvatosnak is kell lenned. Minden érzelmet olyan eszenciává sűríts össze, amelyet el lehet rejteni, hogy mások ne vegyék észre. Ebbe beleborzongtam; nem éreztem, hogy ekkora hatalmam van. De a szöveg folytatódott: Mindenképpen tartsd fent azt a látszatot, hogy semmit nem tudsz arról, ami itt folyik, és nem veszed észre, hogy itt bármi olyan történne, ami kicsit is eltér a megszokottól. Azoknak, akik figyelnek téged, azt kell hinniük, hogy keményen dolgozol, parancsokat hajtasz végre, és a megszokott odafigyeléssel és szorgalommal teljesíted az utasításaikat. Titokban folytatnod kell fizikai kiképzésedet, és éles szemmel tovább kell halmoznod az információkat. Amikor eljön a pillanat, cselekedned kell – akkor már ne foglalkozz azzal, hogy a látszatot fenntartsd. Tudni fogod, mikor jön el ez a perc: ekkor harcba indulsz és győzni fogsz! Lapoztam, és a szöveg nagyobb lett, szinte sürgetés áradt belőle. Fejlődésedben fordulópontot értél el. Nem fordulhatsz vissza, ami egyszerűen azt jelenti, hogy nem szökhetsz meg. Kötelességed és felelősséged ezután mindig veled lesz, de velük együtt lehetőséged nyílik arra is, hogy fejlődésed magasabb szintjére léphess. Mindezt azért mondom most el, mert egy száraz tényt is közlök veled, amit azonban jogodban áll tudni, és különösen titokban kell tartanod: Haven, utolsó halandó lélegzetvételed május 27-én lesz.
A könyv egy pillanatra kiesett a kezemből, és felültem az ágyban. A könyv máshol nyílt ki, de gyors ujjaim újra megtalálták a keresett oldalt. Újra meg újra elolvastam azt a sort. Nem akartam, nem tudtam elhinni, és addig néztem, amíg a betűk és a szavak már nem is tűntek egy általam ismert nyelv részeinek. Leküzdöttem a gyomromban feltörekvő hányingert, próbáltam lassítani szívem riadt dobogásán, és megpróbáltam kiszámítani, mennyi időm van hátra: csak három hónap. Három hónap. Ne! Elegem volt abból, hogy homályosan közlik velem, hogy valami történni fog velem – és most ez, éppen ez – és nem tudom, hogy miként tudnám megakadályozni. Elegem volt abból, hogy bízzak állítólagos erőmben. Elegem volt abból, hogy úgy követem ezeket az utasításokat, mintha általuk olyan különleges emberré lehetnék, aki képes mindennel megküzdeni, ami majd várhatóan útjába kerül. Miért történik mindez velem? Mikor ad majd ez a szörnyű könyv valódi válaszokat? Ahogy tovább olvastam, dühöm és vitakedvem megint nőtt, így egyre dühösebb és kötekedőbb lettem. Nem kétlem, hogy mindennél jobban kíváncsi vagy arra, ki is vagyok, és miért mondom el mindezt anélkül, hogy bármiféle kézzelfogható segítséget adnék. Nem fogok örökre bujkálni, de mást csak ennyit mondhatok: testben nem vagyok ott veled. Nem olyasvalaki vagyok, aki mellett elmész a folyosón, vagy akivel együtt töltöd a napjaidat. Csak lélekben és ezekben a szavakban vagyok veled. De te meg, én egy ponton majd találkozunk, és több szempontból már találkoztunk is. Felajánlom majd a segítségemet abban, hogy te megküzdj a démonokkal, bár nem harcolhatok melletted. De légy erős én jobban ismerlek, mint bárki más! És tudom, hogy a tiéd lesz a tudás, amire szükséged lesz! Több szempontból már találkoztunk is? – gondoltam. De egyelőre légy óvatos: olvadj bele a tömegbe, és ne adj okot arra, hogy kérdőre vonhassanak. Sok élet forog kockán, sokak reménysége vagy. Légy erős, szárnyas lény! Ennyi volt, itt véget értek a szörnyűséges, rémséges sorok. Önkéntelenül is lelöktem a könyvet az ágyról, így az nagy csattanással ért földet. A dátum nem ment ki a fejemből. Ott táncolt előttem, és gúnyolódott velem. A szívem felett lángolt a sebhely, és a hátamon levő, amely általában jóindulatú, most száraz lángként izzott. Összekuporodtam, szerettem volna, ha mindez köddé válik, kezemmel eltakartam az arcomat. Úgy összehúztam a szemem, hogy csupán egy fénycsíkot láttam a környezetemből. Lélegzetvételem visszhangzott a fejemben, és ide-oda pattant a testemben. Ha nem lett volna ilyen szorosan lehunyva a szemem, ahogy múltak a percek és az órák, egy pillanatra sem lettem volna képes elaludni. De egyszer mégis elaludtam. A testem nem bírta tovább; sajgó csontjaimnak, izmaimnak és száguldó elmémnek még soha nem volt ennyire szüksége pihenésre. De az alvás sem hozott békét: amint elaludtam, álmot láttam. Ugyanaz a rémálom látogatott meg: a rothadó Társaság-tagok közeledtek felém, végigmasíroztak az előcsarnokon. De most Lucian vezette őket, aki hol olyan volt, mint a fotóján, hol pedig az a gyönyörű lény volt, akibe valaha azonnal beleszeretettem. Másnap reggel vigasztalhatott volna az a tény, ha Neil Marlinson halála benne lett volna a hírekben, és senki nem hitte volna el a hivatalos álláspontot, miszerint szívrohamot kapott. Azonban a szerencsétlent a legtöbb cikkben alig említették meg. Vaskos kolumnákban mindenki a Capone sikerét és háromcsillagos státuszát ünnepelte. Átlapoztam a cikkeket, és majdnem mindegyik csalódást okozott. Az egyik blogban hosszabban írtak Neilről, mint a partiról. Szerzőjét felismertem, mert tegnap neki is vittünk csomagot. A cikket kinyomtattam a többivel együtt, és összegyűjtöttem őket
Aureliának, felülről harmadiknak tettem be. Azt gondoltam, hogy az ilyen kis akciókkal olthatom újdonsült bosszúszomjamat: így egyszerre tűnik úgy, mintha rendesen végezném a dolgomat, és dühöm is kielégülést nyer. A hotel vendégei sem nagyon izgatták magukat, legalábbis nem túl sokáig. Volt néhány érdeklődő, de Aurelia olyan ügyesen fejezte ki részvétét és közölte mindeközben, hogy „az ilyesmi előfordul” és „a személyzet az úr segítségére sietett és mindent megtett érte”, hogy hamarosan az egész ügy szinte jelentéktelennek tetszett. Átkerült a folklór, a szórakoztatás világába. Ahogy aznap reggel áthaladtam az előcsarnokon Aurelia irodája felé a szokásos megbeszélésünkre, három vendég állított meg a Capone bejáratánál, akik reggelizni indultak. – Elnézést, kisasszony! – szólt oda egy nő. – Jó reggelt! – mondtam a csoportnak. – Segíthetek? – Mondja, igaz ez? – kérdezte férfi kísérője – Al Capone szelleme gyilkolta meg azt a férfit? – kérdezte a másik úr; szeme vad izgalomtól csillogott. – Itt tényleg járnak kísértetek? Időbe telt, mire megfogalmaztam a választ – és elfojtottam a reflexszerűen érkező borzongást –, de végül elmosolyodtam: – Akkor nagy szerencsénk lenne – mondtam, engedélyezve magamnak némi merészséget. A nő idegesen rám mosolygott, semmit nem értett. – Legyen szép napjuk! Ahogy elindultam, még hallottam, hogy a nő vidáman megszólal: – Tudtam! De aznap azzal a szilárd elhatározással ébredtem, hogy nem tűnhetek törékenynek és rémültnek, annak ellenére, amit tegnap este olvastam. Gondolataim olyan irányokba száguldottak, melyeket már nem értettem – túlterheltem magam az érthetőségen túlmenő információkkal, képekkel. Úgy éreztem, hogy rövidzárlat áll be az agyamban, és úgy dolgoz fel tényeket, ahogyan soha nem hittem volna. Megint eszembe jutott az a festmény az Art Institute-ban. Az, amely olyan ismerősnek tűnt, mintha egy saját emlékem bukkant volna felszínre. Amikor ránéztem, ismét annak a gyereknek éreztem magam, aki annak az út menti dombocskának az alján fekszik. A hideg futkosott a hátamon a gondolatra, hogy ugyanez lehet a sorsom, hogy eldobják a testemet és a lelkemet, miután szembenéztem az itt működő erőkkel. De volt valami erős, valami hatalmas a képen levő lányban. Olyan érzésem támadt, hogy a lány nem egykönnyen adta meg magát a halálnak. Ahogy én sem. Harcolni fogok! Aurelia irodájában aznap reggel nem fogott el ugyanaz a rettegés, amely ezelőtt mindig. Ahogy ott ültem előtte, és átadtam neki a kinyomtatott cikkeket, egyáltalán nem bűvölt el. Volt egy titkom, egy mély titok, és tudtam, hogy legalább ma nem árthat nekem. Ahogy átlapozta a papírokat, muszáj volt megszólalnom: – Elég sok izgalom volt tegnap. Jó is meg rossz is. – Igen, a parti nagy siker volt, bár nagy kár, ami a műkedvelő barátunkkal történt. Sajnos az ilyesmi előfordul – mondta hűvösen, és elkezdte diktálni, hogy mit kell elintéznem. Figyelmem kissé ellankadt, ahogy a kiszállításra váró csokoládékról és levelekről beszélt, és valami új műtárgyról, amin a Társaság tagjai dolgoztak, hogy feltehessék az üres falra, és a galéria újra megnyithasson, majd a szalagavató tervezéséről, amely mostantól a fő feladatunk lesz. Elmerültem kavargó gondolataimban, amikor egy mondata visszarántott a jelenbe. – Így a te iskoládét, az Evanston gimnáziumét május 27-én tartjuk. Az öt szalagavató közül ez lesz az első. Levegőért kapkodtam. Hangosan kimondva hallani ezt a dátumot, tudva új fontosságát számomra – belevájt a fejembe és szétrobbantott.
– Ó, elnézést, Miss Terra, talán aznapra már van valamilyen elfoglaltsága? Nem megfelelő ez a dátum? – mondta Aurelia színtiszta leereszkedéssel. – Nem, dehogy, vagyis… az már mindjárt itt van! – Igen. Ezért te és a másik… – Lance. – Lance, igen, lássatok neki már ma, beszéljetek az osztálytársaitokkal, akik a szalagavató felelősei, kezdjétek el a tervezést! Elég hamar kell döntéseket hozni ahhoz, hogy a szervezés és az előkészítés gördülékenyen menjen. Csak bólintottam, és összeszedtem magam. Mielőtt elmentem, újra tesztelem a bátorságomat. Volt egy kérdés, amit – ha nem tudom azokat a titkokat, amiket tudok – meg kellett kérdeznem. – Még valami – mondtam az ajtóban állva. – Csak szólok, hogy ma este folytatom a Páncélterem fotózását, mivel gondolom, újabb képeket szeretne feltölteni az előcsarnokba a… – NEM! – sikoltotta, mielőtt szokásos közönye átvette volna az uralmat. Erre számítottam, és örömmel figyeltem, ahogy a vér az arcába fut. Olyan volt, mintha sikoltozásban akarna kitörni, de természetesen nem tehette. – Nem hinném, hogy erre szükség lenne. Túlságosan lefoglalt az a tévé, egyelőre levettük a vetítést. – Oké, remek – mondtam ártatlanul. Az ilyen apró kis csínytevésekkel érhetem el, hogy könnyebb legyen számomra az itt töltött idő, amely biztosan sötét napokkal lesz tele. Amikor Lance-szel újra összetalálkoztunk a galéria irodájában, elmeséltem neki új stratégiámat, miszerint próbálom fenntartani a látszatot. Egyetértett. Egy szót sem mondtam neki a rémes dátumról – arról, amikor a kiszabott időm lejár. Ehelyett azt reméltem, hogy nem fogja észrevenni, ha megremegek vagy megijedek, ha elkezdjük a szalagavató szervezését. Valószínűleg nem, mert neki is lesz mitől megijednie. Megegyeztünk, hogy mindketten két-két iskolát vállalunk, szeretett Evanstonunkon pedig megosztozunk. Lucian megadta Lance-nek az összes nevet és telefonszámot, akikkel össze kell hoznunk ezeket a varázslatos estéket. Lance gyorsan átlapozta a papírokat, majd felnyögött. Felnéztem az írásomból. – Mi az? – Szerinted ki a szalagavató bál elnöke? – Kérlek, hadd ne találgassak, mikor a vége úgyis egy név lesz, akitől valószínűleg elhányom magam. – Az az unalmas Courtney Samuels. – Óóó! Jó, hogy ketten vállaltuk a sulinkat. Egyedül nem bírnék vele! Mindketten megcsóváltuk a fejünket. A nap további részét az iskolai akták tanulmányozásával töltöttük, és megismerkedtünk a szalagavató estéjének számos választási lehetőségével, az alkoholmentes koktéloktól a főételekig. Mielőtt összepakoltam, odamentem a szekrényhez, amelyben a fényképezőgépnek kellett volna lennie – tényleg nem volt ott, és a gépemre feltöltött fotókat is eltüntették. De ami a legijesztőbb volt: amikor visszamentem a szobámba, rájöttem, hogy a saját, otthonról hozott, régi gépem is eltűnt a hátizsákomból. Mióta megérkeztem, nem vettem elő. Valaki lenyúlhatta. Lance meg én, akik szeretjük a rendet az összeomlással fenyegető káosz ellenére is, gyorsan megszoktunk egyfajta rendszert. Minden reggel Power Bar szeleteket reggeliztünk és a szobánkban elrejtett, száraz müzlit (üveges vizet és Gatorade-et ittunk hozzá). Megbeszélésekre mentünk Aureliával és Luciannel, majd kiszállítottuk a leveleket és a csokoládékat, amelyeket mindig boltban vásároltakkal helyettesítettünk. Mielőtt visszatértünk volna a hotelbe, egy szénhidrátokat igénylő maratonfutó ebédjével
ajándékoztuk meg magunkat, amíg még az épületen kívül voltunk. A helyszínt felváltva választottuk ki, bár Lance szinte mindig a Giordano’s éttermet választotta a töltött pizzájuk miatt. Délután az öt iskolatársunkkal telefonálgattunk vagy e-maileket váltottunk a szalagavató ügyében; megírtuk, mik közül választhatnak a DJ, a menü, a színek, a virágok, az apró ajándékok tekintetében, és lejegyeztük döntéseiket. Este kezdődött el azonban az igazi munkánk. Minden este együtt mentünk futni az alsó alagútban. Oda-vissza futottunk, versenyeztünk, és egyre gyorsabbak lettünk. Néha a szekrényem alatti pallókon fel-le másztunk, mert tudtuk, hogy jót tesz nekünk. Segített, hogy ugyanaz a fáradhatatlan versenyszellem működött bennünk, mint érkezéskor, amikor azon vitatkoztunk, ki tud többet Chicagóról. Ahogy teltek a hetek, éreztem, hogy egyre erősödöm, a karom és a vállam egyre keményebb lesz; hosszabb időnek kellett eltelnie, hogy elfáradjak. Láttam, hogy gyorsabban fejlődöm, mint amikor egyedül csináltam. Egyébként jó volt más lépéseit is hallani az üres átjáróban. Lihegésünk, egymás mellett futó, megcsikorduló cipőnk hangja a legbékésebb fehér zaj lett. És a végén jött az apró jutalom – minden futást kedvenc bárunk éléskamrájából elcsent rágcsával jutalmaztunk, bár soha nem vettünk el annyit, hogy bárki is észrevehette volna. Lehoztuk magunkkal a hátizsákunkat, hogy legyen miben felvinnünk, majd a szobám padlóján ülve mohón faltunk, fáradtan, de büszkén. Amikor Lance és én nem a hotel alatt futkostunk, akkor a falak közti kanyargó átjárókban mászkáltunk. Minden este, a futóversenyünk után titkok nyomába eredtünk, amikor felmentünk azon a létrán. Néha nem volt semmi látnivaló Aurelia irodájában. De máskor szerencsénk volt – újabb négyszemközti beszélgetést hallgattunk végig a Herceggel vagy egy újabb kinevezés tervezését. Lance-szel a tűzkör feletti peremen helyezkedtünk el, és ő első alkalommal döbbenten nézte az eseményt. Utána hajnalig fennmaradtunk és beszélgettünk a történtekről – vagyis Lance beszélt, én pedig hallgattam. Olyan érzésem támadt, mintha Lance-nek muszáj lenne minden részletet feleleveníteni, mert érzékei egyszerűen túlterhelődtek: a pompát és a körülményeket, az ujjak megvágását, a szerződések aláírását és saját emberük feláldozását, majd lekísérését az alvilágba. Vigasztalt az a tudat, hogy mindez őt is annyira megrázta, mint engem. De ahogy telt az idő, egyre több mindentől kellett félnünk. A Társaság gyors ütemben terjeszkedett, és olyan sok újonc csatlakozott hozzájuk, hogy egy idő után nem tudtuk mindegyiket észben tartani. Úgy tűnt, hogy egy bizonyos új tagot pontosan Calliope helyére vettek fel. Mirabelle volt a neve, és a kinevezése utáni első két hétben nem kevesebb, mint egy tucat festményt készített el: elhagyatott, sötétségbe boruló, híres chicagói épületekről, kertekben kísértő árnyas alakokról, folyókon ringatózó, különösen megvilágított hajókról. A festményeken a zaklatott titokzatosság érződött, így beleolvadtak a galéria többi képei közé. Tele volt velük az a fal, melyen egykor az én fotóim voltak, és a galéria meglehetősen nagy közönség előtt, nagy ováció közepette újra megnyitott. Mirabelle-t hamarosan dicsérték a Tribüné-ben, valamint a helyi társasági újságokban és néhány jól ismert művészeti blogban is. Amint elkelt egy kép, Mirabelle másnap hozott helyette egy másikat. Termékenysége elképesztő volt, és természetesen emberileg lehetetlen. Mióta azon az estén a szobámban járt, Lucian távolságot tartott. Időnként észrevettem, hogy figyel, mikor elhaladtam mellette az előcsarnokban, vagy bejött az irodába, hogy a szalagavatókkal összefüggő anyagokat hozzon át, de egyébként nem sűrűn láttam. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy hangja hallatán nem kezdtem el hegyezni a fülem – ez a reflex majd csak hosszú idő után múlik el. Azonban a legnagyobb titok Dante volt. Még mindig nem jelent meg a legutóbbi kinevezésen, ami nagy megkönnyebbülés volt, nem is jelezte, hogy készen áll megtenni ezt a lépést azzal, hogy levágja a haját, de úgy tűnt, ez csak idő kérdése. Egyetlen kísérlete
arra, hogy kapcsolatba lépjen velem és Lance-szel, az állandó ételáradat volt, amit naponta háromszor a szalon konyhájának hűtőjében hagyott. Lance-szel felváltva hoztuk ki a tányérokat, kavartuk össze az ételeket, hogy úgy tűnjön, megettük (kis színjáték volt ez a körülöttünk dolgozó helyettes konyhafőnökök előtt), majd végül a mosogatóba öntöttük vagy kidobtuk a kukába, amikor senki nem figyelt oda. Tudtuk, hogy nem a mi Danténk akar ártani nekünk; ez lényének mérgezett kiadása, de a barátunk valahol mélyen még ott van – csak meg kell találnunk a módját, hogyan szedjük elő. Nem adtam fel a próbálkozásokat, hogy beszélhessek vele. Naponta próbáltam meg a Capone konyhájában beszélni vele, de mindig elkapott valamelyik kollégája, és kipenderített. Soha egy szót sem szóltak hozzám. Etan is csak átszólt a pultjától: – Elfoglalt, gyere vissza később! – Majd valamelyik kőarcú konyhafőnök megragadta a karomat – amely most már tele volt foltokkal – felemelt, miközben kalimpáltam a lábammal, és elrángatott onnan, olyan erősen és keményen, hogy soha nem volt időm igazi jelenetet rendezni. Ha Dante sejtette, hogy ez történik, nem mutatta. Ha beosontam a konyhába vagy szégyentelenül átvonultam az éttermen és kimentem az előcsarnokba, soha nem nézett felém. Mintha valami láthatatlan kamrában lenne, mely megfosztja érzékeitől, és csak arra tudna figyelni, hogy zseniálisan főzzön és szerepeljen a vendégek előtt. Lance-szel nem tudtuk, hol tölti azokat az órákat, amikor nem a konyhában van, de azt gondoltuk, Etannel. Hónapok teltek el így, kimerítő hónapok, amelyek során megszoktuk különös, új rendszerünket. A könyvem semmi újdonsággal nem szolgált ezekben a hónapokban, sem útmutatással, sem figyelmeztetéssel nem jelzett arról, mi vár rám. Hetente felhívtam Joant és e-maileztem is neki. Próbáltam azt a benyomást kelteni, hogy minden rendben van, de időnként a szokásosnál rosszabb volt hallani a hangját – úgy éreztem, az óra egyre hangosabban és gyorsabban ketyeg. Nem tehettem róla. Egy bizonytalan pallón billegtem, és tudtam, hogy eljön a nap, amikor könyörtelenül le kell zuhannom.
Harmadik rész
26. Új nő vagy
Egy szombati napon történt, április végén. A talajt és a levegőt hónapokon át megdermesztő, jeges fagy engedni kezdett, a tavasz és az általa ígért minden szörnyűség közeledtét jelezte. A hotel előtti járdán álltam, és Joant vártam. A múltkori szívfájdító meglepetés látogatása óta türelmes volt, és most, miután addig halogattam, amíg tudtam, fel kellett készülnöm arra, hogy megbirkózzak a kérdéseivel, a tipikus szülői kíváncsisággal, mégpedig úgy, hogy ne keltsek újabb gyanút benne. Teljesen nyugodtnak és lazának kellett tűnnöm. Lance is ott várt velem kint, csevegtünk, miközben vártam, hogy a drága, ócska Camry felbukkanjon. Aurelia engedélyt adott rá, hogy kivegyem a délutánt – gyanakvó pillantása annak ellenére elkísért, hogy megmondtam neki, hogy Joannel töltöm az időt. Lance, aki beismerte, hogy nem szívesen töltené az egész napot a hotelben, szintén szabadságot kért aznap délutánra, hogy az anyukáját meglátogassa. – Majd szólj, hogy mutassam meg Courtney legutóbbi e-mailjét – mondta, és belerúgott egy kavicsba a járdán. – Nem fogod elhinni, hányszor írta le rosszul a hors d’oeuvres szót egyetlen bekezdésen belül! A saját nevét sem tudja leírni. – Ez így is volt. – És néha Hollynak szólított engem. Hirtelen megörültem, hogy az utóbbi hónapokban nem kellett iskolába járnom. Bár szó szerint ez a hely is maga a pokol, nem? – Mégis hogy jutott be az emelt szintű angolra? – Nem tudom. Azon is csodálkozom, hogy olvasni tud. – Manapság bárkit beengednek oda. – Itt van! – mondtam szinte magamnak, ahogy Joan leparkolt a hotel előtt és boldogan, teljes erőből integetett. Visszaintettem. – Akkor nyolc körül jössz, ugye? – kérdezte Lance, és pár lépést arrébb ment. Megigazította a szemüvegét azzal az ideges mozdulattal, ami elárulta, hogy aggódik. – Talán. Te is? Bólintott. – Biztos ne vigyünk el a gyorsvasútig? – Nem, kösz – mondta, integetett, majd – bár félénksége ellenére is udvarias volt – amikor kinyitottam az ajtót, lehajolt, hogy benézzen a kocsiba, és felemelte a kezét, majd intett. – Csókolom – mondta. Joan iszonyatosan hadarni kezdett. – Ó, szia! Te biztosan Lance vagy, örülök, hogy megismerhetlek! Nyugodtan gyere velünk! A plázába megyünk. – A szememet forgattam – Joan mindig is túlpörgött, amikor rólam és a barátaimról volt szó. Lance csak egy félénk köszönömöt nyögött ki, és továbbment. Pár lépést hátrált, majd elindult a vonat irányába. – Akkor este! – mondtam, ahogy Lance félrenézett, és zsebre dugta a kezét. Amint becsuktam az ajtót, Joan szorosan átölelt. – Gyere ide! Ó, mennyire hiányoztál! – Arcon csókolt. – Mit szólsz a Water Tower Palace-hez? Szerintem ott biztosan jó a választék.
– Ahogy akarod. – Próbáltam lelkesnek tűnni. Joan hetek óta rágta a fülemet, hogy menjünk el ruhát venni a szalagavatóra, mielőtt a szépeket elkapkodják, és végül beleegyeztem – miért is ne? Végül is azon a napon olyan ruha legyen rajtam, ami tetszik. A kérdések most gyorsan jöttek, ahogy végighaladtunk a napfényben játszó utcákon. – Mesélj el mindent! Milyen a munka? Eszel rendesen? Alszol eleget? Úgy megváltoztál! Mintha ezer éve nem láttalak volna! Próbáltalak kicsit békén hagyni, de sokszor majdnem beültem a kocsiba, hogy újra meglepjelek! Az a spa kezelés egyszerűen mennyei volt! De nem tetszett a hangod a telefonban. Nem lenne szabad ilyen fáradtnak lenned! – Ó, hűűű! – Ezt túl sok egyszerre megemészteni. – És hogy van Dante? – A kérdezősködés végre abbamaradt, volt időm átgondolni a választ. Sajnos. – Ööö, nagyon jól van, azt hiszem. Nagyon felfigyeltek rá az étteremben. Igazi híresség lett – válaszoltam óvatosan. Nem akartam hazudni, de az igazat sem mondhattam el. – Eléggé más a beosztásunk, és jó néhány új barátja is van, szóval mostanában nem sűrűn találkozom vele. Sokat dolgozik. – Jól teszi. – Joan észrevette borús arckifejezésemet, és azt mondta: – Ó, Haven, ugyan! Tudom, hogy Dante szeret téged! Hadd szórakozzon egy kicsit! Ruthie azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát. Örülj egy kicsit neki! – Ó, beszéltél Ruthie-val? – A minap összefutottunk a boltban – mondta Joan, ahogy beállt a parkolóba. – Remélem, most nem kell túlságosan lemennünk a garázsba, mint a múltkor. Miért kelnek fel az emberek olyan korán, ha… – Mit mondott Ruthie? – vágtam a szavába. – Ja, igen, hogy Dante nagyon jól érzi magát, és csodás emberekkel ismerkedett meg. Nagyon boldognak tűnik. Itt is van! – Beállt egy parkolóhelyre. Azt gondoltam, biztató, hogy Dante az anyukáját azért felhívja, a történtek ellenére is. De azért jó lett volna, ha beszélhetnénk. Bezártuk a kocsit, és bementünk. Joan átkarolt, ahogy a lift felé mentünk. – Tudom, tudom, kevéssé érdekel az egész, de hidd el, jó buli lesz! Vigyázat Macy’s, jövünk! – Nekem ez nagyon tetszik, szívem. – Joan a háromoldalú tükör mellett ült, a próbafülkém előtt. Megnéztem a tükörképemet a földig érő, fuksziaszínű ruhában, de nem voltam teljesen meggyőzve. – Szerintem ez nem én vagyok. – Egyik sem te vagy, drágám, mert nem hordasz ilyesmit. – Mostanában minden nap hordok ilyesmit. – Ja, igen, a formaruhád! Nagyon bájos. Amikor az volt rajtad, alig ismertem rád! – Ja, igen, jó. Levehetem ezt? – Nagyon trendi – bókolt Joan. – Nézzenek oda, ezt az alakot! Azt hiszem, itt-ott formásodtál! – Elismerően megszorította a bicepszemet. – A szállodában van edzőterem is? Vagy mégis te cipeled a bőröndöket? – Nem. – Lesimítottam a ruhát. Eddig minden ruha máshogy állt, mint vártam. Úgy kitöltöttem őket, ahogy korábban soha. Azt hiszem, eddig azért nem vettem észre annyira a változást, mert fokozatosan történt. De ott, ahol eddig puha vagy lötyögős voltam, most kemény és erős, feszes, kerek izmokkal. Szinte nem is én voltam. – Oké, oké! – Joan megadta magát. – Látom, nem éreznéd magad kényelmesen benne. Mindegyik ruhából levett egyet az állványról – élénk színű ruhákat, szexi kis feketéket, hosszúakat, rövideket – ahogy a nyomában jártam és homályos, zavaros válaszokat adtam
azokra a kérdésekre, hogy milyen színt és szabást szeretnék. Fogalmam sem volt. A próbafülkém akasztója tele volt a szivárvány minden színében pompázó estélyi ruhákkal. Majdnem a felüket már felpróbáltam és megvétóztam. – Csak van egy, amelyik tetszik! – szólt át az ajtón Joan. Belebújtam még egybe, és gyorsan megnéztem, mielőtt kiléptem a fülkéből. Nem is rossz. Kinyitottam az ajtót, és odaléptem a nagytükör elé. – Ez az, az én kis angyalom! – Joan boldogan tapsolt. – Gyönyörű, drágám, és tökéletesen illik a bőrszínedhez! Imádom! Félrehajtottam a fejem, és nézegettem. Nem a legrosszabb választás, annak ellenére, hogy nem gondoltam, hogy tetszeni fog. Lesimítottam, és felfedeztem, hogy oldalt rejtett zsebe van. Zsebre dugtam a kezem, és nézegettem magam. A ruha A-vonalú volt, fémes gyöngyházszíne ragyogott, a csípővonalnál húzott volt és térd fölé ért. Ó, és pánt nélküli volt, szív alakú kivágással. Ez nem kerülte el Joan figyelmét. Láttam, hogy magában küzd, szóljon vagy sem. – Jó, hogy van zsebe – mondtam. – Igazából ez tetszik. – Még akkor is, ha a sebhelyem teljesen látható volt; semmi nem rejtette el. – Tetsszen is, mert nagyon jól áll! – mondta Joan, miközben agyában forogtak a fogaskerekek. Majd kedvesen így szólt: – Nem zavar a kivágás? Tudom, hogy mit érzel amiatt, hogy… – Nem, nem zavar. – Ismét megnéztem magam. Kivételesen most nem volt olyan fontos. Május 27-én sokkal nagyobb gondjaim lesznek. A sebhely nem volt a kedvenc helyem magamon, és a hátamon levőket sem szerettem, de a ruha nagyon szép volt, és épp ideje, hogy ne idegesítsem magam olyan dolgok miatt, amelyeken nem tudok változtatni. Akinek nem tetszik, ne nézzen oda! Soha nem lehetek tökéletes. Soha nem lehetnék a Társaság tagja. De jól néztem ki. – Tetszik. Joan bólintott, kíváncsian nézett, magyarázatot várva, de nem akart tolakodni. – Jó. – Felállt és homlokon csókolt. – Akkor megvesszük. És megvettük, egy pár pántos, magas sarkú Mary Jane cipővel együtt; Joant meglepte, hogy képes vagyok járni benne. – Hav, új nő lett belőled! – áradozott. – Magassarkút viselsz, szalagavatód lesz, még mindig hordod a nyakláncot, amit tőlem kaptál. – Megérintettem. – Ez biztosan a csodálatos főnöknőd hatása. Helyettem is köszönd meg neki! – Rendben – mondtam, bár Joan biztos nem hitt nekem. A nap további részét meséléssel töltöttük egy ebéd felett. Joan elmesélte az összes kórházi pletykát, aztán sétáltunk a Michigan Avenue-n és a kirakatokat nézegettük addig, amíg lement a nap, és végül Joannek vissza kellett vinnie a szállodához. Segített kivenni a zacskókat a csomagtartóból, és megölelt, majd megkért, hogy készítsek fényképeket a szalagavatóról. Nem mondtam neki, hogy már nincs fényképezőgépem. Azt mondtam, hogy biztos vagyok benne, hogy előtte még találkozunk, és jó erősen megöleltem, nem akartam elengedni. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem, de megpróbáltam visszafojtani a sírást. – Teljesen érthető, ha honvágyad van – mondta halkan. – Nem jelenti azt, hogy valami nem stimmel veled. Tudom, hogy mindig azt gondolod, hogy minden annak a jele, hogy nem vagy elég tökéletes. De nem jelenti azt – Megadóan feltette a kezét. – Jó, ennyi volt! A szülőnek néha szülőként kell viselkednie! – Szeretlek, Joan, köszönök mindent! – Kibírtam sírás nélkül.
– Én is szeretlek, drágám! Jó kis nap volt! Ha már nem dolgozol itt ilyen keményen, lesz még több ilyen jó napunk! A nyár hamarosan megjön! És akkor vár minket a tópart! Bólintottam, mosolyogva és reménykedve. Reméltem, hogy megérem. Néztem, ahogy elmegy, míg a hátsó lámpái is eltűntek a szemem elől. Addig álltam a jeges esti szélben, amíg meggyőztem magam arról, hogy május 27-én semmi baj nem lesz, mert nem lehet semmi baj. Túlélem, és bebizonyítom, hogy a könyv tévedett. Megteszem, amit kell, megharcolok, akivel kell, mindegy, mit kérnek tőlem. Ez egy játék, amit egyszerűen nekem kell megnyernem! Amikor a kezem és a lábam kezdett lefagyni, csatlakoztam a vacsorára érkező tömegekhez. Rájuk izgalmak, finom ételek és italok vártak, de számomra ez egy börtön volt. Ahogy átvágtam a nyüzsgő előtéren, ahol dzsessz szólt, azt kívántam, hogy bárcsak átkerülnék egy másik időbe, és elfelejthetném ezt az egészet. De akkor megéreztem, hogy valaki néz. Ahogy áthaladtam a Capone mögött folyosón, azon, ahol a közös esténk után elszöktem, egy gyors körülnézést engedélyeztem magamnak. Ott állt az árnyékban, valamilyen akták voltak a kezében, úgy tűnt, mintha határozottan tartana valahová, csak éppen eltévedt. Ott állt és nézett. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és a teherlift felé indultam. Hiányzott a jó Lucian, az, akivel elmentem arra a néhány randira, akivel flörtöltem, aki miatt különlegesnek éreztem magam, még akkor is, ha az egész színjáték volt. A szív nem tesz ilyen különbségeket. Az enyém csak azt tudta, hogy vonzódott hozzá, aztán hatalmasat csalódott abban, hogy ki is ő, és rá kellett jönnie, félrevezették az érzelmei. Amikor a lift elnyelt, megkönnyebbültem. És magányos voltam. Rápillantottam az órámra: 19 óra 55. Lance már biztosan megjött. Az összes váratlan és bizarr esemény közül, mely az utóbbi hónapokban a Lexingtonban történt velem, a legkevésbé voltam felkészülve arra, ami történt, ahogy a szalagavató és az a bizonyos rettenetes dátum egyre közeledett. Egy héttel előtte kezdtem el érezni. Mikor aznap reggel felébredtem, már csak hét nap választott el lehetséges halálomtól, valamiféle változás következett be bennem. Szemem kipattant reggel, éberebb és fürgébb voltam, mint valaha, és úgy szívtam magamba mindent, ahogyan még soha. Minden érzékem intenzíven működött, élénken dolgozott, és még a legapróbb eseményeket is közölte velem. Ahogy ismét megpróbáltam beszélni Dantéval, éreztem azt a hihetetlenül finom, vajas, ám mérgező illatot, amely Etan konyhájában készült a számunkra, az előcsarnok hifiberendezéséből áradó trombitás dzsessz taktusait, a bársonyfüggöny simogatását, ahogy beléptem a galéria ajtaján, elcsent chipsünk és salsaszószunk ízét és csendes megelégedésünket, miután Lance és én elkoboztuk zsákmányunkat a bár éléskamrájából egy újabb, kimerítő futóverseny után az alagútban. Különös volt, hogy ilyen egészséges és vidám voltam, annak ellenére, hogy tudtam, ilyen kevés időm van hátra. Ahelyett, hogy ez a tudás a porba sújtott volna, valami új érzés fogott el: a vágy, hogy minden egyes napot megéljek. A pillanatok cselekvőkké lesznek, megváltozik az érzékelésed: minden másnak látszik, és annak is érzed. Tudtam, hogy valami közeledik felém, tudtam, hogy fel vagyok készülve rá, amennyire lehetséges, olyan erős vagyok, mint még soha életemben, fizikailag és szellemileg egyaránt. És tudtam, hogy addig a bizonyos napig azon dolgozom, hogy kitaláljam, hogyan tudom megállítani. Lance és én kikémleltük odafent, hogy érdemes-e hallgatóznunk, de semmi újdonságot nem tudtunk meg, így lefutottuk szokásos köreinket. Most gyorsak voltunk, fej lej mellett haladtunk, lélegzetelállító sebességgel. Mindig meglepődtem rajta, hogy ha valamibe időt fektetsz, egy bizonyos ponton mindig elkezded látni az eredményét, és learatod érte a
dicsőséget. Visszamásztunk a rágcsákkal megrakodva, és a szörnyűséges szalagavatótervezés legutóbbi híreiről beszélgettünk. – Még mindig nem értem, hogy választhatta Courtney meg a többi srác a „Tüzes éjszakák: a nagy chicagói tűzvész” tematikát – mondtam. Lance vállat vont. – Rajta volt a listán, amit tőlünk kaptak. – Lehet, de ezt csak viccből írtuk oda. – Mindegy, az ő bajuk. Egyébként én biztos voltam benne, hogy a „Tomboló húszas évek” témát választják. Öt suliból három azt szúrta ki. – Tudom. De figyelj… – megráztam a fejem. – Legalább nem kell beszereznünk egy igazi tehenet! – Azt hiszem, azt az elméletet, hogy a tűzvészt egy tehén okozta, a történészek már úgyis megdöntötték. – Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy lángoló koktélokat akarnak inni, nem? – De, lehet. Egy pillanatra elhallgattunk. Azt éreztem, hogy ugyanarra gondol, amire én. – Némileg komolyabban… – kezdte Lance, hangja elnehezült. Kimondatlanul is tudtam, mire gondol: egyértelmű volt a hallgatózásunkból és a szimatolásunkból, hogy Aurelia és társasága lelkeket akar szerezni a szalagavatókon, és kétségtelenül mindent be fognak vetni ennek érdekében. Valószínűleg lesznek mérgezett ételek és italok, és a Társaság is dolgozni fog az estélyen. Mindegy, mit éreztünk azok iránt, akikkel egy suliba jártunk, ezt nem engedhettük meg! Még nem meséltem Lance-nek a könyv nekem szóló figyelmeztetéséről. Nem tudom, mire vártam, de nem akartam, hogy Lance aggódjon értem vagy hirtelen elkezdjen úgy kezelni, mintha törékeny lennék. Sőt, életemben nem éreztem magam ilyen kevéssé törékenynek. Ezért úgy döntöttem, megvárom, amikor már elkerülhetetlen megmondani neki – ha egyáltalán eljön az az idő. – Tudom. Kifogyunk az időből. A kirakós nagy része megvan, már csak össze kell rakni és kitalálni, hogyan akadályozhatjuk meg az eseményeket. – Felszedtem pár morzsát a szőnyegről, elkezdtem összeszedni az üres chipses és pitás zacskókat és a salsás üvegeket. Összenéztünk. – Megpróbáljuk újra? – kérdezte; felállt és leporolta a ruháját. – Igen. Ismét felmentünk a létrán. Ez is megszokott lett számunkra – ha első körben nem tudtunk meg semmi érdekeset, később még egyszer visszamentünk. Néha egymást váltva is. Lance különösen szorgalmas volt, és hihetetlenül hosszú időszakokra volt képes eltűnni. Jó volt, hogy feloszthattuk a munkát. Most több szerencsénk volt. Aurelia és Lucian a szokott helyén ült az irodában: Aurelia az íróasztalánál, Lucian a kanapén. De ahelyett, hogy hanyagul elterpeszkedett volna, Lucian most egyenesen ült. Egy pillanattal később rájöttem, miért: megláttam a Herceget. Annak a falnak támaszkodott, amin a kémlelőnk volt. Most arrébb lépett, fel-alá járkált. – Igen, tehát egy hetünk van, de figyelmeztetlek – minden nap egyre nehezebb lesz megbirkózni velük. Én… nem tudom, hogy mire lehetnek képesek – dadogta Aurelia. – Ugyan, kicsikém, nem szabad így felizgatnod magad! – vigasztalta a Herceg. – Tudom, nagyuram, de a fotók napról napra rosszabb állapotban vannak. – Aurelia hagyta, hogy aggodalom költözzön a hangjába, és kétségbeesetten égnek emelte a kezét. – Akkor ne nézegesd őket! Vagy ne nézegesd a sajátodat, hiszen úgyis az izgat a legjobban – mondta Lucian bűvösen, szinte magának. Aurelia nem figyelt rá. – Ez egy jel! A hatalma, a lélekmegvilágító képessége egyre erősebb lesz! – Bármikor megsemmisítheted a fotódat! Persze az öngyilkosság lenne. – Lucian! – A Herceg most szembenézett vele, a név úgy csattant, mint egy áspiskígyó nyelve. – Nem vagyok biztos benne, mi történt veled, de ideje, hogy emlékeztesselek rá,
hol a helyed! A dühöngő Lucian egy pillanatra elkapta a tekintetét, ahogy a Herceg ismét Aureliára nézett. – Nagyon is tisztában vagytok a léleklátó különleges csapdájával. Nála van a kulcs. A tönkrement képeket ti magatok nem semmisíthetitek meg, mivel ti vagytok az alanyai, az a biztos halált jelentené számotokra. Ha ki szeretnétek törölni őket, meg kell semmisítenünk a lányt, vagy megnyerni magunknak a lelkét. Aurelia összeszedte magát; vállát kiegyenesítette, teljesen profin ült. – Lucian nem járt sikerrel. Javaslom, hogy mentsük fel a feladat alól – mondta. – Nem vagyok biztos benne, hogy a lány átállítható – mondta Lucian lassan, mérlegelve a szavakat. – Jól van, akkor ennyit a lányról – mondta a Herceg könnyedén. A számhoz kaptam a kezem, hogy elfojtsak egy kiáltást. Lance tágra nyílt szemmel, aggódva nézett rám. – Vagy csatlakozik hozzánk, vagy megöljük. Ilyen egyszerű. – Nagyuram! – kezdte Aurelia – A lány túlságosan értékes számunkra. Szerintem még nem tudja pontosan, mi is ő. Direktebbnek kell lennünk vele, tájékoztatnunk kell a lehetőségekről, eladni neki ezt az életet. Még egyszer megpróbálom, és ha szükséges, lecsapunk. A másik kettő ügyében elég akkor döntenünk, ha már láttuk, mire jutottunk a lánnyal. – Jól van, próbáld meg! – helyeselt a Herceg. – De Lucian, ha elveszíted a lányt, akkor ügyesebbnek kell lenned a toborzásban! – Igen – helyeselt Aurelia gúnyos mosollyal. – Attól tartok, nem sok mindennel dicsekedhetsz mostanában. Exponenciálisan nő a létszámunk, de Etan, Beckett és Mirabelle végzik a munka oroszlánrészét. – Biztosíthatlak róla, hogy megkettőzöm erőfeszítéseimet – mondta Lucian, sziszegő hangja fájdalmas suttogássá apadt. – Igen, kettőzd csak meg! – mondta a Herceg könnyedén. Majd miután bólintott feléjük, eltűnt. Tüzes gyűrű lobbant fel körülötte a padlón, és ugyanolyan gyorsan el is hamvadt. Mielőtt Aurelia egy szót is szólhatott volna, Lucian felpattant a helyéről és kiviharzott, olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy még Lance és én is éreztük: egyszerre ugrottunk fel. Visszamásztunk a helyünkre. Ennyi elég volt mára. A könyv éjszaka ismét megszólított. Hetek óta először belenéztem, és a mai dátumot találtam beleírva. Nem tudtam, megkönnyebbüljek vagy féljek, hogy ismét útmutatót kapok – ha bölcsességet közöl, akkor biztos, hogy szükségem van rá. Összegömbölyödtem, és olvasni kezdtem. Készülj fel arra, hogy merész légy és ne legyen benned félelem! Már nincs mit veszítened, és itt az ideje, hogy összeszedd minden erődet! Tudasd ellenfeleiddel, hogy számolniuk kell veled. Húzd ki magad, légy erős, légy határozott, és bízz magadban! Itt az idő! Az a különös ebben a könyvben, hogy annak ellenére, hogy nem konkrétumokat ír le (bár jobban örültem volna, ha mindent részletesen leír, nem pedig magamnak kell rájönnöm a dolgokra), mégis különös módon nyugtatóan hatott rám. Néha eszembe juttatta, hogy létezik valamilyen erő a világegyetemben, amely vigyáz rám, és hisz abban, hogy túlélem az egészet. Minden támogatásra szükségem volt, jöjjön bárhonnan is.
27. Beszélnünk kell
Azután, amit Aurelia irodájában előző éjjel tapasztaltunk, nem kellett volna meglepődnöm, hogy másnap reggel azzal nyitott ajtót nekem, hogy „Gyere, áttekintjük az eddigi munkádat”. Bezárta maga mögött az ajtót, és éles, katonás léptekkel a szalonba masírozott. Egy erős, barna papírmappát szorított a melléhez – eltűnődtem, mi lehet benne. Mellette loholtam, majd utolértem, és léptemet az övéhez igazítottam. Kihúztam magam. Megterítettek nekünk egy asztalt – ugyanazt, amelyiknél azon a reggelen ültünk, amikor elkezdtem az itteni munkámat. Mindketten ugyanazt a helyet foglaltuk el, mint akkor. A konyhaajtó kivágódott, és megjelent az egyik lány, aki az első kinevezési szertartáson megkapta láncát. És… Dante. Kezében egy tálca volt, rajta két apró teáskannával és teáscsészével. A lánynál egy kétszintes tálca volt, megrakva mindenféle süteménnyel és földi jóval. Míg Aurelia egész napra való utasításokat adott a lánynak, Dante kiszolgált engem. Amikor elém helyezte a teáscsészét, a szemembe nézett. Tekintete olyan volt, mint régen, ami annyira hiányzott: vibráló volt és élénken táncolt. – Remélem, minden megfelel az ízlésüknek – mondta a lány mindkettőnknek. Dante most némán állt a lány mellett, majd mindketten eltűntek a konyhaajtón át. Aurelia elkezdte kitölteni a teáját, ahogy én is megfogtam a csészémet, megláttam benne valamit. Mézzel írva – de olyan precízen és finoman, mintha lúdtollat használt volna – Dante a következő üzenetet hagyta nekem: „Holnap este 10 óra könyvtár”. A konyha felé pillantottam, de Dante már régen elment. Próbáltam elrejteni az örömömet. Nem tudom, mi történt, de úgy tűnik, visszakapom a barátomat. Beleöntöttem a teát a csészémbe, eltüntetve az üzenetet, de maga a tudat, hogy ott volt, külön erőt adott a megbeszélés elviselésére. Vagy arra, ami még rám várt. Aurelia belekortyolt a teájába; gőz szállt fel a csészéből. Legalább most kezdtem jobban megérteni, hogy miért szeret mindent tűzforrón. – Mielőtt elkezdjük, szeretném megmutatni neked ezt. A mappából elővett egy magazint, és felém nyújtotta. A Chicago magazin következő havi címlapján Aurelia állt összefont karral, kemény tekintettel. Mellette a hotel körvonala látszott, úgy, hogy egy tucat kisebb fotóból rakódott össze. Megnéztem a képeket, és számos ismerős arcot fedeztem fel: ott volt Dante, Lance, Etan, a Társaság sok tagja. Elszórtan a Páncélterem vendégeiről is felismertem embereket. A kép felső részén, külön kiemelve, Lucian fotója volt, de fölötte, a legtetején… az enyém. Én, ahogy a formaruhámban átvágok az előcsarnokon. El sem tudtam képzelni, hol készülhetett a kép. Az utóbbi hónapokban időről időre több profi fotós is kattogtatta nálunk a fényképezőgépét ilyen-olyan okokból – a megnyitó óta még többen, és azért is, mert engem felmentettek a fotózás alól. Azonban ez a rólam készült kép meglepően jó volt. A címlap alsó részén a következő szöveg állt: „Újjáépítünk egy mérföldkövet”. – Hűűű! – Nem tehettem róla, egyszerűen kiszaladt a számon. Belelapoztam, hogy megnézzem az írást, és még több képre bukkantam: néhányat én fotóztam a Páncélteremben a bulizókról. Az egyik képen Luciannel szerepeltem, egy másikon
Aureliával a megnyitó estéjén, még Lance-szel is volt egy közös képünk, amikor a falfestményen dolgoztunk, a létráinkon állva. – Ez… nagyon szép – mondtam, és próbáltam nem túl ömlengőnek tűnni. Aureliának azonban nagyon tetszett a saját fotója. A sebhelyeim olyan forrók voltak, mint a teáscsésze. – Ha elolvasod, meglátod, hogy nagyon szépeket mondunk rólad. Tessék, nyugodtan tartsd meg ezt a példányt. – Legnagyobb, legmelegebb mosolyát villantotta rám. – Köszönöm. – Letettem magam mellé az asztalra. – Már nagyon várom, hogy elolvassam! – Majd kiugrottam a bőrömből. – Jó. Nos, biztos vagyok benne, hogy tudod, a szalagavató időszak kettőnk számára a kezdet végét jelenti. – Igen. – Agyam dolgozott, hogy kiderítse a mondat teljes jelentését. Vajon tudja, hogy pontosan ettől a dátumtól rettegek annyira? Fenn kell tartanod a higgadtságodat, az a hatalom ismertetőjele. – Az idő csak úgy repül, ha az ember jól érzi magát – tettem hozzá, kissé túlságosan nyomottan ahhoz, hogy hihető legyen, de megújult erő volt mögötte. Semmi színtelenség, semmi kislányos mosoly. Fejlődés. – Igen, tehát… gondoltam, az a legjobb, ha ma áttekintjük a munkádat, mivel olyan kevés időnk maradt. – Rendben – mondtam. Egész testem megmerevedett attól, ami rám várt. – Először is azt szeretném mondani, hogy nagyon jó munkát végeztél. De azt hiszem, ezt már tudod. – Köszönöm. – Rendkívül kiváló munkát végeztél a galériában. A fotóid gyönyörűek… – korrigálta magát – gyönyörűek voltak, mielőtt… – Láthatóan megbánta, hogy megemlítette. Remekül tudsz bánni a vendégekkel, a sajtó munkatársaival, és mindig pontosan informáltál engem arról, hogy mit írtak rólunk, satöbbi, satöbbi. És úgy tudom, a szalagavatók szervezésében is figyelemre méltó részed volt. – Köszönöm. Finom nyakán a megfeszülő erekből láttam, hogy a beszélgetés nem úgy zajlik, ahogy remélte. Úgy tűnt, azt várja, hogy harcosabb és határozottabb leszek, olyan, amilyen a legutóbb ugyanitt voltam. De folytatta. – Ugyan ezt már mondtam korábban is, és meglátod, hogy a cikkben is ezt nyilatkoztam: a védencemnek tekintelek, és szerintem fontos szerepet játszol a szervezetünkben. Nem szóltam semmit. Komoly arckifejezéssel bámultam rá. Végtelennek tűnő percekig nézett rám, végül megláttam, hogy valami megváltozik a tekintetében. Előrehajolt, válla most kevésbé volt feszült, kiengedett. – Valószínűleg azt érzed, hogy nem minden teljesen világos számodra abból, amit itt zajlik. Talán azt érzed, hogy nem teljesen értesz meg… engem. – Hangja puhán, lágyan szólt; ezt a váltást nem igazán értettem. – De én megértelek téged, Haven. – Elhallgatott, mintha mérlegelné, mennyit mondjon el. – Valaha olyan voltam, mint te. Minden értelemben. – Amikor legelőször ültünk ennél az asztalnál, akkor is valami hasonlót mondott, de akkor tele volt hetykeséggel. Most sérülékeny volt, szomorkásán sóvárgó. Nem akartam elhinni, nem akartam, hogy befurakodjon az elmémbe vagy a szívembe, de nagyon váratlanul ért, hogy megmutatta ezt az oldalát. – Valaha hozzád hasonló voltam: összeszedett, megfontolt, komoly, bizonytalan. Megvoltak a céljaim, és féltem attól, hogy céljaim elérése közben elnéznek a fejem fölött úgy, ahogy életem más területein is. – Visszaült a helyére, és eltűnődve átnézett a vállam felett.
Csak ültem és próbáltam rájönni, hogyan értelmezzem mindezt – igazságként vagy egyfajta szerepjátékként? Próbáltam összehozni ezt az önmagával összeütközésbe került nőt azzal, aki olyan veszélyes férfiaknak parancsolgatott az irodájában. Elmém egyszerűen összekuszálódott. Ezt az Aureliát nem ismertem, nem voltam felkészülve rá. – Hatalmat akartam, befolyást mások felett, otthont, amely teljes egészében az enyém, ahová mások vágyakoznak. A hozzánk hasonlóknak soha nem lehetett igazi otthona – mondta, és nem voltam teljesen biztos benne, hogyan érti ezt. Úgy értelmeztem, hogy az ő életében soha nem volt egy Joan. – Elegem volt abból, hogy mindig a kirakaton keresztül bámultam a körülöttem élők tökéletes életét. Azt akartam, hogy mások nézzenek rám így! Nem akartam láthatatlan lenni, gondolom, te sem akarsz. Nem reagáltam. Aurelia zavartalanul folytatta. – Én sem illettem bele a környezetembe. Ezért vagy azért mindannyian megmérettetünk, és néhányan könnyűnek találtatunk. Így bezárkóztam a saját világomba: a zenébe, a művészetbe, a történelembe. Arról álmodtam, hogy ahelyett, hogy érdeklődési köröm miatt lenéznének, egyszer majd csodálni fognak ízlésemért, és mindenki része akar majd lenni a világomnak. A fiúk szívtelenek tudnak lenni, igen, de a lányok kegyetlenek csak igazán – amikor azt érzik, hogy nem vagy közéjük való, vagy ami még rosszabb: ha megérzik, hogy valahogy jobb vagy, mint ők. Gyanítom, hogy ez nem újdonság számodra. Egy pillanatra félrenéztem. – És amikor egy magas, sötét idegen felajánlotta nekem a lehetőséget, úgy döntöttem, nincs bennem annyi türelem, hogy újra kitaláljam magamat – nem akartam egyetemre menni és abban reménykedni, hogy a dolgok máshogy alakulnak, hogy találok olyanokat, akik hozzám hasonlóak. Változást akartam, mégpedig azonnal. Azóta nem tekintettem hátra… – Elhallgatott, majd hozzátette: – Vagyis, nagyon kevésszer. Persze minden út rögös – nagy levegőt vett, majd újra elkezdte, lassan. – És a választásokhoz szükség van arra, hogy bizonyos… emberek… eltűnjenek a messzeségben. De ilyen az élet. Neil ilyen volt. Biztos, hogy rá gondolt. Aurelia előrehajolt, és úgy lehalkította a hangját, hogy muszáj volt odafigyelnem rá. – De engem is… megjelöltek, ha érted, mire célzok. – Ettől megborzongtam, bár soha nem beszélt ilyen gyengéd hangon velem. – Nem könnyű a számunkra kijelölt út – ezt tudnod kell. Nincs egyszerűen tiszta, könnyű, jó út, olyan, ahol nincsenek áldozatok. Ezért azt kell választanunk, amely során igazi teljességet érhetünk el. Mindennek megvan a színe és a fonákja. Nem tudtam tovább hallgatni. – Egyesek erősebbek, mint mások – mondtam halkan, de ugyanolyan gyengéden. Aurelia félrenézett. – Persze. És az én utam nem volt tökéletes. De ha az embernek meg kell küzdenie, hogy minden az övé legyen, akkor áldozatokat hoz. Cserébe viszont csodálatos jutalmakat kap. És megérdemeljük ezeket. – Megérintette a magazint. – Ezt tudnod kell! – Azt hiszem, el tudom képzelni. – Teljesen ledöbbentem. Aurelia soha nem volt ennyire ellenállhatatlan. Lehetetlen volt, hogy ne hasson rám az, hogy lebontott maga körül minden falat, és kivételesen engedte, hogy betekintsek a múltjába. – Mindezeket elmondva szeretnék átnyújtani neked egy meghívót, hogy csatlakozz a Társasághoz, Haven. És abban reménykedem, hogy elfogadod. Szóhoz sem jutottam. Éreztem, hogy zavaromban két függőleges ránc alakul ki a szemöldökeim között. Aurelia ugyanabban az őszinte hangnemben folytatta – úgy beszélt velem, mintha egyenrangúan lennénk. – Te lennél a legfiatalabb tagunk, és kis idő – nagyon kis idő – elteltével te lennél a leghatalmasabb közöttünk. Ilyen egyszerű.
Mielőtt megszólalhattam volna, már fel is állt. – Nem kérem, hogy most válaszolj. A szalagavató előtti napon is megmondhatod. Gondold át alaposan! – Némán lesimította a ruháját. Ment néhány lépést, majd megállt közvetlenül mellettem. Még mindig csendben, zavartan ültem. Lehajolt hozzám, és kezét pontosan oda helyezte a hátamra, ahol a sebhelyeim égtek. – És Haven… – suttogta – Kérlek nagyon, nagyon alaposan gondold át! Ahogy elment, felpattantam az asztaltól, és a galériáig futottam. Bíztam benne, hogy Lance-t ott találom a kis irodánkban. Szóról-szóra elmondtam neki mindent. Minden este, miután befejeztük a munkánkat, és elkezdtük volna éjszakai kalandozásunkat az alagútban és a hotel falai között, szorgalmasan elkezdtem újraolvasni a könyv bejegyzéseit. A kijelölt időpontban, tíz órakor Lance mindig kopogott az ajtómon, én beengedtem, ettünk egy-egy Power Bárt a gyakran feltöltött készletünkből, és elkezdtünk felfelé vagy lefelé mászni. Azonban ma olyan korán jött a kopogás – még kilenc óra sem volt hogy megijedtem, és kinéztem a kémlelőn, mielőtt ajtót nyitottam volna. Még jó, hogy kinéztem. Nem Lance volt az, hanem Lucian. Egész testem elzsibbadt. Tökéletes öltönyben állt az ajtóm előtt, és hátranézegetett a válla fölött, mintha azon aggódva, hogy valaki mögé lopakodik. Toporgott, és szórakozottan babrált a kezével. Visszafojtottam a lélegzetemet, és azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha egyszerűen úgy tennék, mintha nem lennék ott, hátha elmegy. Eszembe jutott a reggeli beszélgetésem Aureliával. Miért jött ide Lucian? Azért küldték, hogy elintézzen? Hallottam, hogy a nevemen szólít, nem a megszokott, csábító hangon, hanem halkabban, szinte suttogva: – Haven. Nem szóltam semmit. Hátráltam, és próbáltam zajtalanul mozogni. A kilincs rángatózni kezdett. Csak ennyi kellett: a szekrényhez rohantam, kitártam az ajtót, és levetettem magam az átjáróba. Olyan gyorsan másztam lefelé, hogy hallottam a saját szívverésemet. Bár akármilyen hangosan is visszhangzott a fülemben, mégsem volt elég hangos ahhoz, hogy elfojtsa a fenti zár kattanását, az ajtó nyikorgását és azt az eltéveszthetetlen zajt, amelyet az ismeretlen cipő kopogása keltett a szobámban. Majd a hangot, amely lágyan a nevemen szólított: – Haaaven? – Megálltam a létrán, félúton. Láz fogott el, amely szinte megbénított. Képtelen voltam megmoccanni. – Ha idebent vagy, kérlek, ne félj! Nem bántalak! Beszélnem kell veled! Visszaemlékeztem arra, hogyan hagytam ott a szobát. Emlékeztem, hogy behúztam magam mögött a szekrényajtót, de az átjáróba vezető ajtót nem csuktam be. Általában nyitva szoktam hagyni, attól félve, hogy valahányszor felfedezőútra indulok, a zsanér beragad, és én csapdába esem. Másszak vissza és csukjam be? Túlságosan kockázatosnak tűnt. Nem bírtam rávenni magam, hogy felfelé lépjek, de lassan kényszerítettem a lábamat, hogy lefelé másszak, olyan halkan, amennyire csak lehet. Még mindig hallottam a lépéseit. Remélem, hogy feladja és elmegy, de egyszer csak megállt. A sötétlő átjáróban fénycsík jelent meg. A lélegzetem is elállt. – Haven, tudom, hogy odalent vagy! Nem hallgatnál meg? Csak egy perc! – Lábaim azonnal még lejjebb vittek, lábfejem csúszkált, ujjam a lécet markolták. Felettem recsegés és suhogás hallatszott. Lelassítottam és felnéztem: Lucian olyan gyorsan, olyan fürgén lépkedett lefelé, hogy szinte alig érintette a léceket. Mindjárt utolér. Lábam túlságosan keményen ütközött a földnek, meginogtam, de ebben a pillanatban felső karomat vaskemény kéz szorította. Megugrott a gyomrom. Csapdába estem. Másik karjával is tapogatózott körülöttem, majd elkapott; háttal álltam neki, forró leheletét a fülemen éreztem.
– Nem foglak bántani! Megtennéd, hogy bízol bennem? Tudom, hogy nincs rá okod, jól tudom! De kérlek, ne szökj el! – Bólintottam, idegesen, ő pedig engedett a szorításán. Ahogy egy kicsit is engedett, felhúztam a jobb karom és a könyökömmel gyorsan mellbe vágtam. – AUUUU! – kiáltott fel, előrelendült, közben elengedett. Néhány lépést futottam, hogy elérjem a nyitott ajtót, amin keresztül elég fény jött be az alagút néhány csupasz villanykörtéjéből ahhoz, hogy borongós ragyogásba vonjon minket. És megálltam, mivel ő is megállt. Az ajtó melletti omladozó téglafalnak vetettem a hátamat, és egy kicsit felengedtem. Lucian előrehajolt, kezét a térdén nyugtatta, nyögdécselt és felnézett rám. – Szép ütés! – mondta. – Kösz. Lassan felegyenesedett, és kinyújtózott. – Meg is érdemeltem. – Mit akarsz? – kérdeztem, gyorsan túl akartam lenni rajta, bár rettegtem a választól. – Beszélnem kell veled! Ne haragudj, hogy így bejöttem… – Benyúlt a felső zsebébe, és elővett egy kártyát, amely valószínűleg minden ajtót nyitott, majd újra visszadugta. – De azt gondolom, hogy másként nem engedtél volna be, és létfontosságú volt, hogy ma este találkozzunk. – Aggodalmasan pislogott. A szemembe nézett, majd pár lépést előrelépett. – Miért? – Szavaim megállították. – Mit akarsz elmondani nekem, ami annyira fontos? – Tudok az Aureliával folytatott mai beszélgetésedről – kezdte. – Tudom, hogy azt akarja, hogy állj be közénk, és azt is tudom, hogy valószínűleg nem fogsz. – Semmivel nem vehetsz rá, hogy meggondoljam magam. – Egy ideje már tudom. Ezért is hagytalak… Ezért is hagytalak békén. – Szinte már suttogott. Hallottam a hangjában a trükköt: a szomorúságot. Hallottam, de képtelen voltam elhinni. – Akkor mit akarsz? – Szinte sziszegve mondtam. Azt akartam, hogy elmenjen. Vissza akartam menni a szobámba, egyedül. Rossz érzés volt, hogy itt vagyok, csapdában, kettesben vele. És most feldühített; az a gyönyörű lény, akibe beleszerettem, és aki manipulált engem, itt állt előttem. Az utóbbi néhány hónapban mindent elkövettem, hogy kerüljem, úgy tettem, mintha nem is létezne, bár ez nem volt egyszerű. Még egy ekkora hotelben is az ember naponta összefuthat olyanokkal, akikkel nem akar. Most fájt ránéznem, mert a szívem emlékezett a megnyitó estéjén elcsattant csók minden egyes pillanatára. Az a csók még mindig az itt töltöm időm legfontosabb pillanata volt. Szörnyen éreztem magam attól, hogy pont vele volt. – Muszáj meghallgatnod! – mondta lassan. – Hidd el, amit most mondani fogok! Meg akarnak ölni téged, Haven! Amint hivatalosan is visszautasítod őket, a nyomodba erednek! Húzd az időt, ameddig csak tudod! Nem tudom, pontosan mikor, de tudom, hogy megölnek, nagyon óvatosnak kell lenned! – könyörgött; hangjában félelem vibrált. – Tudom – mondtam, annyi erővel, amennyivel csak tudtam. Azt akartam, hogy ez a szó hordozzon magában annyi erőt, amennyivel bebizonyíthatom, hogy el tudok viselni bármit, amit rám mérnek. Lucian értetlenül nézett rám. Majd szeme titokzatos környezetünket kezdte kutatni, a föld alatti labirintus ütött-kopott bejáratát. – Igen – mondta végül, fejét bűntudatosan, szégyenben égve hajtotta le. – Azt hiszem, rájöttél néhány dologra, ugye? – Hűvösen bólintottam. – Annyi mindent kell elmondanom neked, Haven, annyi mindent! – Miért bízzak meg benned? – Ez jó kérdés. Nem tudom, létezik-e válasz, amely meggyőzhetne.
– Ha téged küldtek azért, hogy megölj, harcolni fogok ellened! Ne hidd, hogy nem! És ha te nyersz, a te lelkeden szárad a halálom! – Egy pillanatra elhallgattam. – Azt hiszem, nincs is lelked, ugye? – Ezt majdnem humorosnak találtam; de csak majdnem. – Ez esetben szánlak téged. – Jogod van dühösnek lenni. – Igen, köszi, az is vagyok! – Bocsánatkéréssel tartozom, és még sok minden mással is. – Előrelépett, megint az a tompa ragyogás vette körül és úgy bámult bele a sötétségbe, mintha azon tűnődne, hol is kezdje. Úgy döntöttem, kivágom az adu ászt. Nem volt mit veszítenem. – Abban az esetben, ha meggondoltad magad és mégsem ölsz meg… – Nem azért jöttem, hogy megöljelek. – Arca elszürkült, őszinte megbántottság látszott rajta. – Akkor akár el is mondhatom. Nagyon beléd zúgtam. – Próbáltam olyan érzelemmentesen és szárazon közölni, amennyire csak tudtam. Észrevettem, hogy remegni kezdett a kezem. Idegesen a körömágyamat piszkálgattam, de nem bírtam abbahagyni. Lucian a szemembe nézett, de én elkaptam a tekintetem és elnéztem mellette. Így könnyebb volt. – És nagyon zavarba ejtő, hogy csupán egy elvégzendő feladat voltam a számodra. – Ez nem igaz! – Mindegy! – csattantam fel. – Nincs kedvem tovább hallgatni, hogy miket hazudozol nekem! – Oké, lehet, hogy az voltál… az elején… mielőtt megérkeztél. Ez volt a terv. Hogy a nyomodba eredek. Etannek és Raphaellának is megvolt a maga célpontja. De hiszed vagy sem, így igaz: te… elbűvöltél engem – most lassan beszélt, mintha küzdene, hogy a megfelelő szavakat használja. – Elbűvöltél… elbűvölsz most is. – Egy pillanatra a levegőben hagyta a mondatot, és csak utána folytatta. – Ezt nehezen hiszem el, tekintve, hogy mi vesz itt körül. – Nem, így igaz! Látnod kéne a tekintetedet, hogy hogyan nézel a világra és mindarra, ami körülötted van. Mintha minden valamit közölni akarna veled. Olyan ez, mint egy szikra – amikor bármelyikünkre ránézel, úgy érezzük, hogy még rengeteg mindent nem tudunk, és tudni akarjuk. Mintha magadba szívnál minket, és csak mi lennénk a szobában. Én ehhez nem vagyok hozzászokva, nem ismerek olyat, aki ennyire magába húz. Hiszen láttad a Társaság tagjait. Igen, gyönyörűek, de a legtöbbje nem más, mint életétől megfosztott robot. De te igazi vagy, és hidd el nekem, hogy az érzelmeim igaziak voltak, bárhogy is kezdődött ez az egész! Megleptél, Haven Terra. – Hangját most suttogóra fogta, és szürke szeme a távolba bámult. – Elérted, hogy mindent megbánjak, mindent tettemet megkérdőjelezzem. És nem hittem, hogy erre valaha is képes leszek még. – Megrázta a fejét. – Most ez a helyzet. És ezért kell megbíznod bennem: mivel nem lehetek veled, mivel nem lehetek a tiéd, mindent megteszek, amit tudok, hogy segítsek neked legyőzni őket, még akkor is, ha közben meghalok.
28. Azt akarom, hogy te nyerj
Lucian egy pillanatra elhallhatott, talán hogy hagyjon elég időt mindent feldolgozni. Átgondoltam: Lucian tudta, hogy nem állíthat át a Társaság tagjai közé, és hogy szinte az öngyilkossággal egyenértékű döntést kellett hoznom, így most feláldozta magát nekem. – így szeretnék bocsánatot kérni tőled, ez az én ajándékom számodra. Kérlek, fogadd el, legmélyebb bocsánatkérésem kíséretében. Mondd, hogy megbocsátasz, különben nem engedlek el! – Korábban már mondott ilyesmit. Akkor szinte nyeglén mondta. Akkor semmi nem forgott kockán. De most ólomsúly húzta le a szavait, baljós jelentésük lett, és vékony könnypára fátyolozta a szemeit, melytől szegény szívem elszorult. – Megbocsátok. Komolyan – mondtam halkan, de keményen. Megkönnyebbülten sóhajtott egy hatalmasat. – Nem kezdhetnénk újra? – Felém nyújtotta a kezét, hogy megrázzam. Rájöttem, hogy összefont karral állok. Végül ránéztem, amolyan „ez most valami trükk?” – tekintettel. De őszintének tűnt. Rájöttem, hogy a sebhelyeim most hallgatnak. Kezemet az övébe helyeztem, és erősen megszorítottam. – Köszönöm – mondta. Bólintottam. – Ha szeretnéd, ha itt érzed jól magad, ebben a fényes környezetben, ahová elhoztál… – Tanulmányozta az arckifejezésemet, hogy mennyire vettem a humort, de álltam a sarat. – Akkor itt beszéljünk; tulajdonképpen ez megfelelő hely hozzá. Elkezdte kigombolni a zakóját. – Aurelia utál itt lenni. Egyébként, ha tudta volna, hogy a szobád ide csatlakozik, akkor nem itt szállásol el. – Levette a zakóját, és leterítette elém a földre. – A többiek ide csak különleges feladatokkal léphetnek be, így valószínű, hogy csak mi ketten leszünk. – Leült a betonpadlóra, és intett, hogy üljek le a rögtönzött ülőhelyre. – Parancsolj! – Vonakodva leültem a zakójára, a kemény padlón, és ott ültünk, mintha egy elnöki haditanácson ülnénk. – Hogyan csináljuk? – kérdezte. – Valószínűleg elég sok kérdésed van. Elmondom azt a keveset, amit tudok a közvetlen veszélyről, aztán kérdezhetsz. Rendben? – Oké. – Néztem, felkészültem rá, hogy magamba szívom minden szavát, beleégetem az emlékezetembe, és minden mákszemnyi tudást felhasználok, ha a segítségemre lehet. – Valószínűleg a szalagavatódon fog megtörténni, bár azt hihetnéd, hogy megvárja, amíg az összes többi lezajlik, mert neki, nekünk sok minden hasznos ezekből az eseményekből. De Aurelia türelmetlen, és néha érzelmek, nem pedig stratégia alapján dönt. Ez nagy gyengesége. Megsértődik és dühös lesz, ha hivatalosan is közlöd vele, hogy nem csatlakozol hozzánk. Álomba ringatja magát, és megszokta, hogy minden úgy van, ahogy ő akarja. Tehát még reménykedik abban, hogy a mai nap meggyőzött arról, hogy átállj közénk. Gyorsan fog cselekedni, még akkor is, ha ostobaság a részéről. Azt hiszem, tudsz a fotókról, ugye? Bólintottam. – Azért változtak meg, mert az erőd elkezdett kialakulni. Lehetetlen rajtad kívül bárkinek is tudni, hogy mire vagy képes, de ezek alapján a hozzád hasonlókat
„léleklátóknak” nevezzük. Képes vagy napvilágra hozni az emberek igazi természetét. Ez most azt jelenti, hogy bízz meg az ösztöneidben, mert jót súgnak. Valami eszembe jutott és közbevágtam: – Te vitted el a fényképezőgépemet? Azt, amit magammal hoztam? Elkapta a tekintetét – ez elég válasz volt. – Bocsáss meg! Aurelia megparancsolta a Társaság egyik tagjának, de azt gondoltam, hogy ha én hozom el, azzal kevésbé sértjük meg a privát szférádat. – Igen, így kedvesebb, gyengédebb a lopás – mondtam, szinte magamnak. – Mégis honnan tudta Aurelia, hogy… – Aurelia aznap átnézette a holmidat, hogy idejöttél. – Hát persze – sóhajtottam fel. – De az még azelőtt volt, hogy tudott volna a képességeidről, így nem tudta, hogy mit is keres pontosan. Tudta, hogy különleges képességekkel bírsz, de nem tudta, hogy léleklátó vagy. – Fájdalmas arcot vágott. – Kibékíthetlek, ha elmondok még néhány titkot? – kérdezte. – Persze – adtam meg magam. – De előtte kérdeznék valamit? Az én fotóm is változik. Ez hogy lehet? – A fotód valami közöl rólad, arról, hogy ki vagy. – És a te képed? Láttam, és… – Kicsit kezdett visszaváltozni, ugye? – Igen. Ezt nem értettem. – Én is láttam. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges. Hetek óta nem szereztem meg egy lelket sem. Eléred, hogy jobb legyek, mint amilyen vagyok. Minden megbánásom látszik azon a képen… – Hangja elismerően csengett, mintha nekem köszönhetne valamit. – A fényképek a lelkünket mutatják meg, ezért torzultak el. Ha megsemmisíted a lelkünket, visszaküldesz minket a pokolba. Szét kell vagdosnod őket, el kell égetned, olyasmit kell tenned velük, ami kárt tesz magában a fotóban, és persze a lefotózott személyben is. – Akkor máris megyek! Mire várok? – robbant ki belőlem. De féltem. – Nem teheted! A következő a gond: csak egy keskeny sáv van, amikor ezt megteheted. Nem mehetsz utánuk, csak akkor, ha ők jönnek utánad. – Ki találta ki ezt a szabályt? – csattantam fel dühösen. – Senki nem találta ki, ez egyszerűen így működik. Tény, mint az, hogy kék az ég. Odamehetsz, és nyugodtan kést szúrhatsz mindegyik fotó szívébe, és semmi nem fog történni. – Oké, szóval miután megtámadtak vagy mit csinálnak, miszlikbe aprítom a fotókat? De mi lesz Lance vagy Dante képével? Mi lesz, ha valaki ugyanezt teszi a mi fotóinkkal? – Hacsak nem adták el nekünk a lelkűket, ők még mindig csak a régimódi módszerrel halhatnak meg. És te is. – Ez roppant megnyugtató. – Ahogy mindhárman egyre erősebbek lesztek, egyre nehezebb lesz megölni titeket, de nem igazán tudjuk, hogy milyen erősek vagytok. Ti tudjátok? Nem akartam semmit elárulni, így lazán csak annyit mondtam: – Nem vagyok benne biztos. – Ami végül is igaz volt. – Attól tartok, hogy sajnos hamarosan megtudod – mondta Lucian őszinte sajnálkozással. – És akkor mindannyian meghalnak? – Nem akartam, hogy mindez az én lelkemen száradjon. Nem akartam felelős lenni senki haláláért, bármilyen szörnyeteg is az illető. – Abban a pillanatban meghaltak, hogy eladták a lelkűket. Ha megölöd a Társaság tagjait vagy… egyikünket…– az egyikünk szónál megakadt mi nem halunk meg, nem úgy, ahogy mások. Mi visszakerülünk az alvilágba. Itt mindenki az alvilág felsőbb kasztjába
tartozik – ezért lehetünk egyáltalán itt, a Metamorfosi birodalmának eme átmeneti világában. Ez nagy kiváltság. De ha itt kudarcot vallunk és „megölnek”, akkor örökre száműznek minket az alvilágba, és egyre lejjebb kell süllyednünk a büntetések bugyraiba. Aztán a Herceg – ismered a Herceget? Ő tényleg az, akinek gondolod… – Ismerem. – Ő határozza meg, hogy kapunk-e még egy esélyt, hogy folytathassuk-e itt, fent végzett munkánkat. Egy pillanatra elhallgatott. Azt hittem, hogy valaki a nevemen szólít, de azt gondoltam, biztos képzelődöm. Aztán tornacipő csikordult az átjáró deszkáin, amitől mindketten felugrottunk, és hallottam, hogy valaki ugyanezt az állott levegőt lélegzi be. – Hány óra van? – kérdeztem. Lucian az órájára pillantott. – Öt perccel múlt tíz, miért? Felálltam. – Lance… – suttogtam. – Nem megy el magától? – kérdezte Lucian. – Nem, és nem is engedem! – suttogtam neki. – Egy percet kérek! Visszamásztam a sötétben oda, ahol a létra állt. – Lance? Én vagyok! – kiáltottam. Abban a kis fényben, ami leszivárgott a szobámból, láttam, hogy Lance alakja egyre közeledik. Majd megállt. – Haven? – Egy elemlámpa fénye irányult felém. – Szia! – mondtam, és hunyorogtam a dohos levegőben. – Mondd, jól vagy? – Igen, én… Ismét mozogni kezdett, csuklóján lógó elemlámpáját bekapcsolta. – Kopogtam, és nem jött válasz, így… – Elérte az utolsó lécet és helyet hagytam neki. – Gondoltam, jobb, ha megnézlek. Tudod, hogy az ajtód nem volt bezárva? – Bocs! – szólalt meg Lucian hangja a szoba sötétjéből. – Az én hibám. Az elemlámpa most úgy világított rám, mintha kihallgatáson lennék. – Jól vagy? – formálta Lance szinte némán a szavakat, hang nélkül, szemében döbbenet ült. – Jól vagyok – suttogtam vissza nyugodtan. – Feltegyek túszkérdéseket? – Nem, jól vagyok. Hidd el nekem! De halasszuk el a ma estét, jó? – Próbáltam a lehető leghalkabban beszélni. – Terepszemlét végzek. Lance most szkeptikusnak tűnt. Megigazította a szemüvegét. – Manapság ezt így nevezik? – Komolyan beszélek – mondtam kissé dühösen. Lance megnyugodott. – Biztos, hogy minden oké? – Esküszöm. – Később nézz be hozzám, csak hogy tudjam, hogy minden oké. Mindegy, milyen későn. Nem mintha mostanában sokat aludnék. – Benézek, megígérem. Viszlát később! Bólintott, egy utolsó pillantást vetett Lucianre, és elkezdett felfelé lépkedni. Lucian felpattant, és kihúzott valamit a zsebéből, amikor visszaértem. Felnézett, visszadobta zakóját a földre, és az apró tárgyat felém nyújtotta. – Bocs, elfelejtettem, hogy meg akartam szabadulni tőle. Akkor vittem vissza, amikor az emeleten voltam. – Kezében az a fekete virág volt, amely február óta, amióta átadta,
nem mutatta hervadás jeleit. – Mérgező – mondta bambán, és könnyed mozdulattal az alagútba dobta. – Tudom. – De hogyhogy nem dobtad ki? – Gondoltam, hogy bármi is az, nálam nem működik. – Igen, a védettséged előbb működésbe lépett, mint azt bárki gondolta volna. – Arrafelé intett, ahol Lance és én beszélgettünk – Jó gyerek, nagyon hasonlít rád. – Tudom. – És tudtam. Lance olyan volt, mintha lényem egy része lenne. – Ma megkérdeztem arról, mi lenne, ha csatlakozna a Társasághoz. – Leült és elnyúlt a földön. Én visszatértem a helyemre a zakóján. – Mit mondott? – kérdeztem, bár úgyis tudtam. – Szerinted? Megköszönte, azt mondta, gondolkodik rajta, és majd értesít, de nem gondolta komolyan. Okos srác. Megpróbált időt nyerni magának. Lucian és én majdnem hajnalig beszélgettünk, alig vettük észre, ahogy múltak a csendes órák. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, és az éjszaka épp olyan hosszúra nyúlna, amennyi időre nekünk szükségünk volt, hogy mindent megtudjak, amit megtudhattam. Lucian állta a szavát, és megválaszolta minden kérdésemet. És sok volt. Egyáltalán hogy kerültünk ide? Egyikük, az alvilág egyik képviselője volt az állam Oktatási Bizottságának feje. Minden megyének van egy ilyen programja, és először azért minket toboroztak, mert megvolt bennünk valami, amire szükségük volt, amit felhasználhatnak céljaikra – mindhármunkban megvolt valami erő, amely épp a kibontakozás küszöbén volt. Mi ez a forradalom, amihez újoncokat toboroznak? Egy mozgalom, melynek az a célja, hogy megvessék itt a lábukat. Át akarják venni a hatalmat, kiszabadulni, hogy káoszt hozhassanak létre – ekkor a legboldogabbak, ekkor a legfelszabadultabbak. Halál, pusztítás, háború, őrület – szomjazzák ezeket, csak ezt akarják. – Most, hogy kezdek újra érezni – mondta Lucian –, érzem, hogyan hangzik mindez, de amikor az alvilág része leszel, újra felépítik a bensődet, és olyan dolgok tesznek utána boldoggá, amelyekről soha nem gondoltad volna. Vágysz utánuk, szükséged van rájuk. Lenyűgözte, hogy szemtanúja voltam egy kinevezésnek. Elmagyarázott néhány titkot: a tetoválás a Herceg vérével készül, megrontja a Társaság tagjainak testét, és belülről ördöggé változtatja őket. A nyakláncok és csuklópántok később kerülnek kiosztásra, miután a tagok már megtalálták a helyüket, és nagyobb felelősséget jeleznek, míg Aurelia és a Herceg nagyobb hatalommal bír viselőjük felett: tudják, hol jár az illető, és ha szükséges, irányíthatják is őt. – Ez az elővigyázatosság akkor szükséges, amikor tagjaink a Metamorfosi birodalmában vannak, de akkor nem, amikor visszatérnek hozzánk, a föld alá. – Ez történt Calliope-val is? – Pontosan abban a pillanatban szökött meg, amikor a nyaklánca elveszítette fölötte a hatalmát, amikor vissza kellett volna térnie az alvilágba. De elszökött. Bár nehéz elhinni, de ilyesmi még soha nem történt. A nyaklánc általában egyensúlyt tart fenn, szabályozza az ördög vérének áramlását a testben, és belülről folyamatosan pusztítja a személyiséget. De amikor Beckett levágta, Calliope gyorsan elpusztult. És tudta, hogy ez fog történni – kitervelhette, hogy így hal meg, a szálloda bejárata előtti lépcsőkön. Hogy így üzenjen. – Megrázta a fejét, mintha tényleg gyászolná Calliope halálát. – Beckett gyűlöletes és hihetetlenül veszélyes. Légy óvatos vele! Az állásomra pályázik, és azt gyanítom, hogy hamarosan az övé lesz… – Elhallgatott. Nem kellett, hogy befejezze. Minden szavából éreztem, hogy saját sorsát pecsételi meg. Legnagyobb problémám az volt, hogy hogyan zajlik a lélek adás-vétele. Amikor
megkérdeztem, felnevetett, amiből azt hitem, hogy kigúnyolja naivitásomat – ez biztosan nagyon mocskos és buja tett, amelyekről szerencsére áldásosán keveset tudtam. – Nem igazán tetszik, hogy nevetsz – mondtam feddően. – Nem, azért nevetek, mert az egész sokkal egyszerűbb, mint képzelni lehet. Nincs két lélek, amelyet egyforma módon szerzünk meg, de őszintén szólva, egy szóbeli egyezséggel elindul a gépezet. – Ó! – mondtam, kissé zavarban. – Igen, tehát neked kell rávenned őket, hogy hajítsák ki a józan észt az ablakon – tréfált. – Egy mélyről jövő kívánságot kell kifejezni, bármi is legyen az, és a szándékot, miszerint mindent feladnál, csak hogy a tiéd legyen. Ilyen egyszerű. Egy lelket erővel nem lehet megszerezni. Az illetőnek saját magától kell átadnia a lelkét. Saját elhatározásból kell átállnod a sötét oldalra. És amint megtetted, amint kimondtad, hogy bármit megtennél, bármit megadnál, hogy megvalósuljon, nagyrészt meg is van. Van egy kódolás nevű folyamat, amely visszajelzi nekünk, hogy a lélek készen áll arra, hogy átvegyük, majd az egészet megpecsételjük a vérrel és a tetoválással. Ezután teljességgel a miénk vagy. Nincs két lélek, amelyet egyforma módon szerzünk meg, mindegyik egy új vásárlás. Több módja van a csalogatásnak. A fenti éléstáradból ítélve rájöttél – mondta, hangjában mély megbánással –, hogy az ételeket és italokat bizonyos fokozókkal töltjük meg, hogy eltorzítsák az ítélőképességedet. Még az előcsarnokban levő virágokban is megvan az a hatalom, hogy befolyásolják az embereket, és letörjék az ellenállásukat. És… – félrenézett – hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nincsen egyfajta… érzelmi kötődés, amely ezekkel a folyamatokkal együtt zajlik. De ez nem mindig van így, és ha igen, akkor is csak élénkítő hatása van, a vásárlás lezajlásához nem különösebben szükséges. – Tehát mégsem tévedtem akkorát – mondtam hűvösen. – Azonban semmi nem végleges, amíg alá nem írják a szerződést. Az megpecsételi a sorsukat. – Hát ez nagyon… civilizált. Éreztem, hogy ismét fogytán a türelmem, és megint elfog a düh, látta rajtam. És igen, azt éreztem, hogy mókuskerékben vagyok, egyfelől mindent tudni szeretnék, másfelől viszont képtelen vagyok úgy hallgatni, hogy az érzelmeim ne induljanak be, bármennyire is próbáltam csitítani őket. – Kérdeznék valamit – mondta békítőén, kihúzva fortyogó dühömből. – Tudod, hogy mi vagy? – Azt hiszem, talán, de túl hihetetlennek tűnik. – Pedig igaz, Haven. – Közelebb hajolt, a szememet fürkészte a homályban. – Még mindig tanulsz, de angyal vagy, a szó minden értelmében. – Egy pillanatra elhallgatott. Amikor így hangosan kimondta, a szavak furcsa bizonyosságot nyertek. A fejemben ennek semmi értelme nem volt, de most képes voltam elfogadni. Képes voltam igazságként tekinteni rá, ez volt az a hiányzó láncszem, amely egyesíti életem azon töredékeit, melyeknek eddig nem volt értelme. – Ezt jelentik a hátadon a jelek. És a szíved fölötti is. – Honnan tudsz róluk? – Tudtam, hogy az egyik látható volt a rólam készült fotón, de azt hittem, hogy a hátamon levők egész ittlétem alatt takarva voltak. – Azért tudom, mert nekem is voltak – Nem volt elég azt hallani, hogy ez közös bennünk, de a múlt idő használata megdöbbentett; Lucian láthatta ezt az arcomon is. – Néhány évvel ezelőtt én is olyan voltam, mint te. Örökre megjelöltek, és én is azt az utat választhattam volna, de nem voltam elég erős. Aurelia elkapott. És most itt vagyok. Amikor olyan döntéseket hozol, mint én, ezek a jelek eltűnnek. Minden, ami a legkevésbé is tökéletlen rajtad, eltűnik, de belül megrohadsz, elkezdesz azokra a fotókra hasonlítani. Aureliának is voltak ilyen jelei. Elmesélte nekem. Tehát igaz volt.
– Azért emelkedünk egyre feljebb a ranglétrán. Amikor megszerzed azokat, akiket azért jelöltek meg, hogy hatalomra jussanak, hogy vezessenek. Te sokkal feljebb állsz a Társaság szintjénél. De te határozod meg, hogy angyal leszel vagy ördög. A Herceg hosszú évekkel ezelőtt kaparintotta meg Aureliát. Aztán Aurelia felkeresett engem. Két évvel ezelőtt éppen az érettségimre készültem Des Moines-ban – mondta, láthatóan meglepődve azon, hogy mi minden történt azóta. – És mi történt? – Elkezdtem egyetemre járni, és egyszerűen besétáltam ebbe az egészbe. Azt hiszem, amolyan csodagyerek voltam. Korán leérettségiztem, és elkezdtem egyetemi órákra járni. Néhány kredit és ilyesmi segítségével úgy vettek fel az egyetemre, mintha már eleve másodéves lettem volna. – Hűűű! – Nem olyan szuper, mint ahogy hangzik. A gimiben sokan nem értettek meg. Magamnak való voltam. Az egyetemen eleinte úgy tűnt, ugyanez lesz a helyzet. Egyedül üldögéltem a könyvtárban. Ha már a könyveknél tartunk, az itt levők nagy része az enyém. – A szemem felvillant, Lucian folytatta. – Tehát megjelent Aurelia és… – Elhallgatott. – Biztosan hallani akarod? – Igen, azt hiszem, jó, ha végighallgatom. – Muszáj volt az egész történetet hallanom, bármennyire rosszul esett. – Aureliát természetesen rám állították. Egy buliban találkoztunk, azon kevesek egyikén, amelyekre elmentem. Már húsz perce ott voltam, senki nem állt szóba velem és… – Hogy fordulhat ez elő? – Kénytelen voltam közbevágni, nem értettem. – Hogy lehet, hogy valaki, aki olyan, mint te, besétál egy buliba, és nincs kivel beszélgetnie? – Erről van szó. Akkor még nem ilyen voltam. Nem voltak menő ruháim, nem volt ilyen hírem, nem voltam ilyen magabiztos. Mindez még nem volt meg bennem. – Folytasd! – Nehéz volt elképzelni, de megpróbáltam. – Aurelia a nyomomba eredt, és ez természetesen újdonság volt számomra; magával sodort. Úgy tűnt, valahogy belülről tudta, hogyan lehetne belőlem egy hatalommal bíró ember, és egy egész világot épített fel körém. Csak volt benne egy csapda. De addigra már késő volt – már eléggé belekóstoltam ebbe az új és izgalmas életbe ahhoz, hogy a hatalom és az azonnali kielégülés rabja legyek. Korábban úgy éreztem, láthatatlan vagyok. Ha a sötét oldalt választod, ahogy Aurelia és én is, gyorsan elszakadsz a régi életedtől. Új nevet kapsz, új személyiséget. – De az embereknek nem hiányoztál? Nem próbáltak megtalálni? – Az alapmunkát már sokkal előbb elkezdik, mielőtt megvan a kinevezés; fokozatosan távolítanak el a családodtól. Amikor lehetséges, azokat toborozzák, akik lehet, hogy egyetemre mennek vagy már egyedül élnek. A végső cél megszerezni a város leggazdagabb és leghatalmasabb embereit, de egyelőre csak úgy szereznek meg tömegeket, ahogy tudnak. Gyakran a családtagok azt hiszik, hogy szeretteik meghaltak. De a „kinevezetteknek” erről fogalmuk sincs – addigra túlságosan lefoglalja őket az új életük. – Tehát agymosást végeznek rajtuk. – Azt hiszem. – Mint egy szektában. – Nagyjából. A tömegeknél így megy ez – idővel eltűnnek ebben az új életben, és soha többé nem találnak rájuk. Mi, akik meg vagyunk jelölve – Aurelia, én, Etan –, erősebbek vagyunk. És persze nem kaptunk agymosást; belőlünk nem lesz parazita. Jól emlékszünk rá, honnan jöttünk, de általában nem sok mindent hagyunk magunk mögött. – De az a férfi, Neil, rátalált Aureliára.
– Évtizedeken át kereste. Még mindig nem tudjuk, hogy talált rá. – Évtizedeken át? – Akkor voltak együtt, amikor tizenhat-tizenhét évesek voltak. Valami kisvárosban, nyugaton, az Isten háta mögött. Aureliának most a negyvenes évei végén kellene járnia – magyarázta Lucian. Megengedtem magamnak egy apró mosolyt, amit észrevett. – Mi az? – Szóval Aurelia a középkorú dögös nőci, aki rád mászott. Lucian visszanevetett rám. – Azt hiszem, igazad van, ez még eszembe sem jutott. Néhány másodpercig átgondoltam, amit eddig mondott, de még mindig úgy éreztem, megfulladok az információtengerben. – Mondd, mit tegyek? Tényleg lehetetlen számomra, hogy egyszerűen… – Képtelen voltam kimondani, hogy „megöljem őket”, de Lucian értette. – Te sokkal erősebb vagy, mint bármelyikük, még annál is erősebb, mint amilyenek mi voltunk. És megmondom, mikor jöttünk rá: a megnyitó estéjén, amikor áramszünet lett. – Ezt hogy érted? – Az a pillanat a jó és a rossz összecsapása volt. Akkor kezdett először formálódni az erőd, és olyan volt, mintha önkéntelenül is figyelmeztettél volna minket. Amikor egy hozzád hasonló harcolni kezd ellenünk, annak kataklizma jellegű hatása lehet. – Ezt jó tudni. Miért mondod el nekem mindezt? – Újra meg kellett kérdeznem. Így kezdtük el ezt a ma esti beszélgetést, és arra gondoltam, hogy lassan felkel a nap. Mindketten elnyújtóztunk a földön – ekkor már túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy kényelmetlennek találjam –, mintha a csillagos ég alatt feküdnénk, a füvön. Nem kellett volna ilyen békésnek lennie, de az volt. Különös, új volt ez a biztonságérzet. Lucian rég levetette a nyakkendőjét, kigombolta az ingét, és feltűrte az ingujját. A szemem elfáradt és a karjára fektettem a fejemet. – Azt akarom, hogy te nyerj – mondta, ahogy már korábban is. Majd megfellebbezhetetlenül hozzátette: – Nekem már túl késő, hogy megmentsem magam. Most azonban nem szabadulhatott ilyen könnyen. – Talán nem. Miért nem tudsz kiszabadulni innen? – Megragadtam a kezét és felhúztam az ingujját. – Rajtad nincs olyan karpánt. Nem vagy olyan, mint Calliope. Te elszökhetsz! – Ez ennél bonyolultabb. Nincs pántom, mert annál sokkal nagyobb erő tart fogva. Most csak annyit tehetek, hogy segítek neked. – De mi lesz veled? Nagyot sóhajtott. – Ha eljön az ideje, el kell űznöd, Haven. Lehet, hogy valaha visszatérek ide, de nem kell többé ez a fajta élet. – Biztos van valami módja annak, hogy elszökj, hogy mindent elutasíts, hogy megbánj! – Ahhoz az kellene, hogy mindkettejükkel megküzdjek, a Herceggel és Aureliával is, és ki tudja, kivel még. Nem hiszem, hogy túlélném. Amikor a vezetők közé tartozol, és megpróbálsz kitörni, a harc egészen más szinten zajlik. Nem hinném, hogy most képes lennék rá. – Segítek neked! Ketten ki tudunk szabadítani! – Ezt szeretem annyira benned – mondta kedvesen, őszintén, de hangja határozottan a vita végét jelezte. – Azt gondolod, hogy mindez lehetséges. Miattam nem aggódhatsz! Mentsd magad! Ez most a legfontosabb. Bárcsak azelőtt ismertelek volna meg, hogy… hogy annyira magába szívott volna ez az egész! Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Egy ideig hallgattunk. Feküdtem a hátamon, bámultam a romos téglamennyezetet, átgondoltam mindent, amit mondott, hagytam leülepedni. Végül ismét ő szólalt meg:
– Gondolod, hogy valaha is képes leszel igazán megbocsátani nekem? Képes lennél újra úgy nézni rám, mint akkor, amikor még nem tudtad, hogy mit tettem? Hogy hány lelket ítéltem örök kárhozatra? – Mindenkiben megvan a pokol és a menny – ezt egyszer olvastam valahol. – Talán. De benned 99 százalékban van meg a menny, és csak 1 százalékban a pokol. Bennem viszont valószínűleg pont ellenkezőleg. – Elmosolyodott és megrázta a fejét. Nekem is muszáj volt mosolyognom. Az órájára nézett, felállt és leporolta magát. – Hűha, azt hiszem, mennem kell. – Nekem is – mondtam, bár boldog lettem volna, ha örökre ott ülhetek, ha az idő elmúlik felettünk. Olyan volt, mintha egész éjszaka másról beszéltünk volna, nem pedig azokról a szörnyűségekről, melyekkel most szembe kell néznem. Felálltam, kiráztam Lucian gyűrött zakóját, amit legszívesebben megtartottam volna, hogy mindig emlékeztessen erre az éjszakára. De helyette egy „köszönöm”-mel visszaadtam neki. – Nem lesz gond egyedül visszamászni? Azt hiszem, elmegyek a Páncélterembe…Elhallgatott, de nem mozdult. Bólintottam. Elfordult, hogy elinduljon, de helyette megpördült, hogy szembeálljon velem, keze egy pillanatra a karomat érintette. – Túl kell élned ezt az egészet, hogy helyrehozd a kárt, amit én okoztam. – Túlélem. – Tudom, hogy túléled. Tekintete az enyémet kutatta, majd homlokon csókolt, ajka egy pillanatra elidőzött rajtam. Egyik kezével beletúrt a hajamba, majd elengedett. Végigment a folyosón a Páncélterem felé, de olyan lassan, mintha soha nem akart volna megérkezni. Néztem, és képtelen voltam addig elfordulni, amíg a klub felé vezető, kanyargós folyosó el nem nyelte. Még mindig éreztem a szívemben a késszúrást, melyet okozott, még úgy is, hogy tudtam, hogy ez a fiú nem igazán nekem való.
29. Találkozó a könyvtárban
Lance és én az egész délelőttöt beszélgetéssel töltöttük, majd bementünk az irodánkba, ahol megfogadtuk egymásnak, hogy csevegésünket szigorúan üzleti ügyekre korlátozzuk. Lance megbűvölten ült, miközben minden bizarr tényt elmeséltem neki, amit Luciantől megtudtam. Miután kérdésekkel bombázott, így szólt: – Eszméletlen, nem? – Igen. – Muszáj volt egyetértenem. Döbbenetes volt. – És biztos, hogy mindez így van? – Azt hiszem, igen. Nem hibáztattam azért, mert megkérdezte. Én magam is megkérdőjeleztem volna, de megvolt az az előnyöm, hogy enyém volt a könyv. Miután visszamásztam a szobámba, belekukkantottam és igazolta mindazt, amit Lucian mondott. Amit hallottál, igaz. Angyal vagy, aki kiképzésen vesz részt. Hatalommal és, erővel járó pozíció, és így is kell tekinteni rá. Azért vagy most itt, mert próbára tesznek téged. A jót csak úgy lehet próbára tenni, ha összeeresztik a gonosszal, és arra késztetik, hogy legyőzze. Bízz a tudásban, melyet megosztottak veled, és keresd tovább az újabb megvilágosodást! Az angyallétről nem szóltam Lance-nek – azt még nekem is emésztenem kellett. De elgondolkoztam. Lance-ben is megvolt valamiféle erő, bármi is legyen az. A sebhelyeink, a gyerekkorunk – muszáj volt elgondolkodnom rajta, de egyelőre hagytam, hogy ez a dolog csak úgy lebegjen az agyamban. Most arra volt szükségem, hogy Lance működésbe hozza ugyanilyen döbbenetes, bár sokkal kevésbé titokzatos erejét. – Hé, egyébként lenne számodra egy feladatom. Nem tudom, lehetséges-e, de egy ember van, aki ki tudja deríteni, és az te vagy! – Kíváncsi vagyok! – mondta. – Próbáld ki, mit tudok! Ahogy leszállt az este, éppen a recepciónál voltam és a menüket válogattam ki a szalagavatókhoz, amikor megláttam. A Páncélterem liftjétől jött, a recepció mögül. Először azt hittem, képzelődöm, de nem, tényleg dr. Michelle volt, itt, a Lexington Hotelben. Elöntött a megkönnyebbülés, mint mindig, amikor az ember váratlanul megpillant egy barátot, amikor épp nagy szüksége lenne rá. Talán rá tudom venni, hogy szökjön ki velem, és vacsorázzunk együtt. Muszáj valakivel egy kicsit együtt lennem a régi világomból. És semmiképp nem akartam, hogy itt vacsorázzunk. Mégis mit keres itt dr. Michelle? Még túl korán volt ahhoz, hogy a Páncélterembe menjen. Észrevettem, hogy Mirabelle társaságában van, és fekete koktélruhát visel. Gondolkodás nélkül szóltam oda neki és feléjük indultam: – Michelle! Dr. Michelle! – Úgy tűnt, nem hall, de Mirabelle meghallotta, és a nagy csillár alatt találkoztunk. – Szia! – Átöleltem és észrevettem, hogy nem igazán ölelt meg. Lelkesebb voltam, mint általában, de nem érdekelt. – Mit keresel te itt? Újabb Bajos Csajok-éjszaka a bárban? Hűűű, nagyon jól nézel ki, tök csinos vagy? – Magassarkút
viselt, és a haja, ami általában lófarokban volt, most lágy hullámokban omlott a vállára. – Mi újság a kórházban? Joan nemrég meglátogatott és azt mondta, hogy te voltál az iskolai buszbaleset hőse! Kösz, hogy adtál neki ajándékutalványt. Nagyon jó volt találkozni vele! – Nem tehettem róla, nagyon gyorsan beszéltem, de elhallgattam, amint megláttam a tekintetét. Michelle ugyanolyan kifejezéstelen szemekkel bámult rám, mint itt mindenki más. Ránéztem, életjelet keresve. Gyomrom összeszorult, meghűlt bennem a vér. – Michelle? Üres mosolyt villantott felém. – Bocsánat – mondta kedves, de teljesen fakó hangon. – Azt hiszem, összekeversz valakivel. Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam mit mondani. Mirabelle keze ránehezedett Michelle vállára. – Gyere, Evangeline – mondta. Ahogy elmentek, csak álltam, döbbenten, mozdulatlanul. Bár nagyon zaklatott voltam, Lance segítségével megpróbáltam a nap további részében arra a jóra összpontosítani, ami várt: a találkozásra Dantéval. A megjelölt idő előtt már fél órával ott vártunk rá. Csak egy vendég olvasgatott ott, amikor odaértünk, és hamarosan magunkra is maradtunk. Tíz óra után öt perccel hallottuk, hogy tornacipő csikordul az előcsarnok padlójának azon a részén, amit nem fedett szőnyeg. Kinéztem, és megláttam a séfegyenruhás Dantét. Egyenesen felénk futott, olyan gyorsan, ahogy még soha nem láttam. Arckifejezése, a fájdalom a szemében és az arcán ülő grimasz elárulta, hogy valami, valaki elől szökik. Ahogy áthaladt az előcsarnokon, gyorsan hátrapillantott a válla felett. Az ajtótól néhány lépésre… összeesett. Gyorsan és keményen ütődött a padlónak, tompa puffanással. Úgy tűnt, teste minden része egyszerre adta meg magát. Én is földre estem vele. Föléhajoltam. Hallottam, ahogy a nevét kiáltom, kiabálok, hogy valaki hívjon mentőt. Megnéztem a pulzusát, és éreztem, hogy vadul ver a szíve. A szeme megrebbent, és mielőtt elájult, azt suttogta: – Az ágyam alatt, a padlódeszka alatt… egy doboz… keresd meg… kérlek… annyi mindent akarok elmondani… – Majd elájult. A mentő megjött, két mentős hordágyra tette Dantét, és kigurította a bejárati ajtón, nem kis jelenetet okozva. Lance és én utánamentünk: ahogy a várakozó mentőautó leié lépkedtünk, végig fogtam Dante lelógó kezét. Miután betolták, a goromba mentős odavakkantott Lance-nek és nekem: – Nincs hely a mentőben, indulás! – Kérem! Nem hagyhatom magára! – Semmi gond – mondta a mentős női kollégája. – Egyikőtök vele jöhet. – Menj te – mondta Lance kedvesen. – Ha van valami hír, hívj fel, oké? Bólintottam. Képtelen voltam megszólalni. Bemásztam a hátul ülő két mentőshöz. Amint a sziréna megszólalt és felrázott, felfortyantam: – Hogy van? A férfi vért vett tőle, míg a nő bekötött egy infúziót. – Stabil az állapota – mondta a nő. – Kap egy kis infúziót. Később megvizsgálják. – Gondolja, hogy kibírja addig, amíg… Tudom, hogy nincs közel, de nem vinnének az Evanston Közkórházba? – könyörögtem. – Tudom, hogy messzebb van, de az anyukám ott dolgozik… ápolónő… kérem, nem vinnék oda, kérem? – Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. – Nem hinném, hogy szabályszerű lenne – mondta a férfi. – Nem is tudom – mondta a nő. Odakiáltott a sofőrnek. Hé, Lou, van esély rá, hogy az Evanston-ba menjünk?
Előrenéztem, és a visszapillantó tükörben összenéztem a sofőrrel; biztos észrevette a könnyeimet. – Persze, ha felőletek oké! – Nagyon köszönöm, köszönöm! – kiáltottam oda a sofőrnek. A sürgősségi osztály felvételi pultjánál abban a pillanatban megcsipogtattam Joant, amint odaértünk. Dante ágya mellett ültem – még mindig eszméletlen volt, amikor megjött. – Drágám, mi történt? Mi folyik itt? – Joan szinte őrjöngött. A munkahelyén soha nem volt ilyen. Felálltam és szorosan magához ölelt, de fél szemmel Dantét nézte. – Remélhetőleg semmi. Dr. Joe azt mondta, stabil az állapota, de szerettem volna, ha te is megnézed, hogy jól van-e. – Mit mondhattam volna? Azt nem mondhattam el, amit akartam. – De Haven, mi történt? – Nem tudom. – Ez legalább az igazság volt. – Csak… keményen dolgozott, azt hiszem, ez a kimerültség. Elájult. Joan kételkedőn nézett rám, de azért bólintott és homlokon csókolt. – Mindjárt megvizsgálom. – Kint megvárlak. – Kifelé menet megszorítottam Dante kezét. Majd új félelem szállt meg, és muszáj volt megkérdeznem: – Hé, dolgozik Michelle ma este? Gondoltam, köszönök neki. Joan Dante kórlapját nézte, alig figyelt. – Ó, drágám, azt hittem, már mondtam – Dr. Michelle egy oregoni kórházban kapott állást. Ott él a családja egy része vagy mi, és nagyon várta, hogy megkapja a pozíciót. Nagyon gyorsan történt. Azt mondta, e-mailben elköszön tőled. Szegény a végén annyira túlhajtotta magát, hogy már olyan volt, mint egy zombi. – Kösz. – Csak ennyit tudtam kiszedni belőle. Ahogy kimentem, Joan beszélt Dantéhoz, mintha magánál lenne. – Nos, Mr. Dennis, a minap találkoztam az édesanyjával. Egyáltalán nem fog örülni ennek. – Behúzta az ágy körül végigfutó függönyt. Volt néhány percem, így felmentem a gyerekosztályra. Megkerestem az üzenőtáblát, és gyorsan meg is találtam. Olyan sok új arc volt rajta! A Jennyt ábrázoló fotó a szélén volt. Michelle átölelte Jennyt, arca csak kevéssé látszott, de láttam, hogy már változásnak indult. Bőre pikkelyesen hámlani kezdett és zöldes színben játszott, arcvonásai lefelé húzódtak, mintha néhány nap múlva lefolynának az arcáról. Leszedtem a képet falról, ahová fel volt szögezve, összehajtottam és a ruhám zsebébe gyűrtem. – Rendbe fog jönni? – Hajnali három óra múlt, és Danténak engedélyezték, hogy miután felébredt mély álmából, hazamenjen. Ruthie megérkezett, és ott ült mellette. Joan a váróteremben ült mellettem – kezében kávé, az enyémben forró csoki. – Rendbe jön, drágám. Annyira örülök, hogy itt vagy, okosan döntöttél! – Fejemet a vállára hajtottam és ásítottam. – Dante nagyon gyenge. Nem vetted észre, hogy beteg lett volna vagy ilyesmi? Az összes értéke eltér a normálistól. Mindent el akartam mondani neki, de nem tehettem. Valószínűleg őt is veszélybe sodornám, és ezt nem tehettem meg. Ha bármi baja esik, sosem bocsátom meg magamnak. – Nem, nem tudtam róla, de Dante kemény srác, nem szeret panaszkodni, szerintem egyszerűen nem szólt róla. – Ez legalább hihetőnek tűnt. – Drágám, te jól vagy? Nem dolgozol túl sokat? Jól ismerlek. Bár izgalmas a hely, és nagyon tetszik is, meg kellett kérdeznem!
– Nem, teljesen jól vagyok. – Bólintottam és elmosolyodtam. – Nagyon… szuper. Csak fáradt vagyok a mai nap miatt, ennyi. Joan megcsókolta a homlokomat. – Persze, drágám. A váróban elaludtam Joannel, és amikor Dante végül reggel hét körül felébredt, bementem hozzá köszönni és elbúcsúzni, mielőtt visszamentem a Lexingtonba. Abban a pillanatban, hogy Dante meglátott, beesett szeme felragyogott, de még mindig kábult volt: – Boldog születésnapot, Haven! – mondta mosolyogva. Zavartan néztem Ruthie-ra. – Úgy tűnik, nem emlékszik arra, hogy az utóbbi hónapokat gyakornokként töltötte – mondta Ruthie a fejét csóválva. – Azt mondják, ez csak ideiglenes emlékezetkiesés; nem is tudom. Most hazavisszük. Meglátogatod, Haven, ugye? Az talán segít. – Holnap eljövök. Megígérem. Ruthie megölelt. Joan egészen a Lexingtonig vitt. Amikor megérkeztem, érdeklődtem, és „Evangeline”-t a fürdőben találtam, törülközőket hajtogatott. Még mindig korán volt, így senki nem volt a váróban, de az sem érdekelt volna, ha van. – Szia! – mondtam, ahogy közeledtem felé. Üres tekintettel nézett fel. – Ha BÁRMIT csináltál Joannel vagy bármelyik gyerekkel a kórházban – vagy ha valaha is teszel… – Képtelen voltam befejezni. – Tartsd távol magad a családomtól és a barátaimtól! – Képtelen voltam fékezni magamat. Meglendítettem a karomat és lesodortam az összehajtogatott törülközőket, majd elrohantam. Egy szót sem szólt. Azután Lance szobája felé vettem az irányt. Úgy tűnt, már azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy kopogtam volna. Követte Dante utasításait, és felfeszegette az emeletes ágyuk alatt levő padlódeszkákat. A fagerendák között egy olyan csokoládés dobozt találtunk, mint amilyeneket kézbesítettünk; kinyitottuk. A doboz üres volt, kivéve egy marék bíborlila, negyeddollárosnyi csillagot, amelyek anyaga olyan volt, mint a fahéj, egy marék szárított fekete, harang alakú virágot és a vanília terméséhez hasonló türkiz magvakat. A Lexington Hotel levélpapírjára Dante kézírásával a következőt írták: Vészhelyzet esetén egy-egy darabot őrölj finom porrá, oldd fel vízben, és idd meg! Másnap Lance és én szokásos csokoládé-szállításunkkor kicsempésztük Dante dobozát a hotelből. Miután kiszállítottunk mindent, a gyorsvasúttal elmentünk a végállomásig, Evanstonig, hogy meglátogassuk Dantét. Melegen ránk mosolygott, és megint régi, barátságos önmaga volt, de még közel sem volt gyógyultnak tekinthető. – Hogy érzed magad? – Letelepedtem mellé az ágyra. Lance az íróasztal melletti székbe ült le. Dante megrázta a fejét. – Úgy érzem, mintha átment volna rajtam egy tank. Mármint soha nem ment át rajtam tank, de nagyjából ilyen érzés lehet. Mindenem fáj, és fáradt vagyok. Tenyeremmel megtapogattam a homlokát. – Még mindig lázad van, Dan. Nem tetszik ez nekem. – Igen, nekem sem. És állandóan kimerült vagyok. Csak ülök, és a legvacakabb sorozat-ismétléseket nézem a tévében. – Legalább ilyen szempontból megint a régi vagy? – Elmosolyodtam, ő pedig oldalba bökött. De láttam, hogy gondolkodik. – Mondd el még egyszer! – kérte. – Séf voltam a Lexington Hotelben? – Még mindig nem emlékezett semmire, ami a születésnapom óta történt. Megint megpróbáltuk elmondani neki, hogy mit láttunk a hotelben, és mit tudtunk meg, remélve, hogy felfrissül az emlékezete, de túl sok volt – még arra sem emlékezett, hogy Etan kicsoda. De olyan őrültség volt az egész – ki hibáztatná? Végül Lance elővette a csokoládésdobozt a táskájából.
– Talán nem emlékszel rá, de megkértél minket, hogy keressük ezt meg. – Lance odanyújtotta felé, és Dante remegő kezébe fogta. Kinyitotta, és úgy érintette meg a különös dolgokat, mintha életében először látná őket; egyesével felemelte, és megszemlélte őket. Lance-szel aggódó pillantásokat váltottunk. Hozzám hasonlóan biztos ő is azon tűnődött, hogy visszakapjuk-e valaha a mi régi barátunkat. Elővettem a dobozban levő papírlapot. – Dan, emlékszel arra, hogy ezt leírtad? – Kivette a kezemből, elolvasta, majd megrázta a fejét. Legyőzöttnek tűnt. – Ez gáz, srácok. Olyan, mintha ez a cucc valaki másé lenne. Tudom, hogy ez az én kézírásom, de semmire sem emlékszem az egészből. Lance a Dante íróasztalán levő egérpaddal babrált. – Azt írja, hogy „vészhelyzet esetén” – mondta óvatosan. – Nem szívesen mondom azt, hogy kezdjünk vaktában kísérletezni ezekkel a fura növényekkel, de szerintem most vészhelyzet van. Szerintetek? – Azt kell mondanom, hogy igazad lehet – helyeselt Dante. – Tényleg, D.? – Nem voltam benne biztos, hogy teljesen egyetértek-e. – A srácnak igaza van, Hav. Egyáltalán nem emlékszem hónapokra az életemből! Még mindig fogalmam sincs róla, mit adtak nekem, ami ennyire kiütött. Nem sok emberben bízhatok, de magamban bízom. És ha leírtam ezt, és összegyűjtöttem ezeket a dolgokat, akkor biztosan megvolt rá az okom. – Hozok egy kis vizet – mondta Lance, és már fel is állt. – Biztos vagy benne? – kérdeztem, miután Lance kiment. – Hidd el, Hav, biztos vagyok. Elegem van abból, hogy így érzek! Tudom, hogy az agyamban valahol el van zárva egy csomó minden – olyan dolgok, amik segíthetnek nekünk. Csak hozzájuk kell férnem! Lance visszatért, és Dante követte saját utasításait – egyesével fogta a különös hozzávalókat, porrá törte őket a kezében és a port a pohár vízbe öntötte. – Csirió! – A magasba emelte a poharat, és egyetlen hajtásra megitta a tartalmát. Néhány másodperccel később némán figyeltük, ahogy zavar tükröződött a szemében. – Hűűű… – mondta végül lassan. – Oké, most elalszom, de semmi baj, minden oké. Visszajövök. Ebben biztos vagyok. Majd meglátjuk… – Elhallgatott, ahogy az álom legyőzte. Megnéztem a pulzusát, és teljesen normálisnak találtam. Vele maradtunk, amíg Ruthie be nem jött, majd megkértük, hogy azonnal hívjon fel minket, amint Dante felébredt. Úton a gyorsvasút felé észrevettünk egy döbbenetes jelenséget. Egy fiatalembert, akinek arca a modellekét, teste pedig a sportolókét idézte – és aki ezen a néhány háztömbön át követett minket, felszállt a vonatunkra, és a hotelig jött utánunk. Semleges dolgokról beszélgettünk, és bizonyos dolgokat túlságosan is kihangsúlyoztunk – „Mennyire kár, hogy egyáltalán nem emlékszik semmire…”, „azt sem tudja, hogy mi kik vagyunk”, de meglehetősen hihető színjátékunk ellenére a rettegés a csontunkig hatolt. Követőnk a Társaság tagja volt, és nyilván azért bukkant fel, hogy emlékeztessen minket: nincs menekvés.
30. Te leszel a következő
A hotelben Lance meg akarta mutatni nekem, mennyit haladt az általam kiszabott feladattal. Ahogy gyanítottam, nemcsak sokkal szebb mobilja volt, mint nekem – nagyon karcsú és nagyon okos –, de tudott is egy-két dolgot arról, hogyan kell szétszedni és újra összerakni dolgokat. Először is rávett, hogy öltözzek át abba a fodros nyakú, rövid ujjú pulóverbe (ami egyébként soha nem tetszett, de Joan rám erőltette) és farmerbe, amit hajlandó voltam rááldozni a kísérletre. Néhány változtatást végzett el mindkettőn. Először is, a pulóver nyakvonalán, egy plusz rátétben, elrejtette a mobilját: egy kis zsebet vart bele az egyik régi pólója felhasználásával. – Látod, a telefon itt jó helyen van. – Pusztán az ügy érdekében kezét beledugta a pulóverem kivágásába. – És a kamera lencséje ezen a pici lyukon kandikál ki, amit belevágtam a pulóveredbe – bocsi. – Semmi gond. Először és utoljára van rajtam ez a pulóver. – A kábel a pulóver belsejében végigfut a nadrágodig, és becsatlakozik a jobb farzsebedbe. Ha megtennéd, hogy odanyúlsz… Megtettem, amit kért. – Hűűű! – ujjaim egy radír nagyságú távirányítót találtak, amin egy kapucsengőnyi nyomógomb volt. – Ez a távirányítód. – De hogyan… – Elvitték az irodánkból a fényképezőgépet, de a kiegészítőket otthagyták – magyarázta. – Tehát mostantól csak az a dolgod, hogy fotózz. – Tényleg? – Párszor megnyomtam a gombot. – Ez király! – Igen. Aztán e-mailben elküldöm magamnak a képeket, kinyomtatom, és leszedem őket a galéria számítógépének merevlemezéről. – Ez őrületesen jó, Lance! Komolyan, igazi zseni vagy! – Kösz – mondta büszkén. – Igyekszem. – Na, kipróbáljuk? Alig fél órát mászkáltunk a Páncélteremben, mintha csak buliznánk, és közben sikerült jó néhány csoportképet készítenem a Társaság vadul táncoló, teljesen új tagjairól. Végül átmasíroztunk az előcsarnokon, hogy a recepciónál az új lányokról is legyen pár kép. Összegyűjtjük ezeket a képeket, és amikor eljön az idő, megsemmisítem őket. A következő két napban olyan gyakran beszéltünk Ruthie-val, hogy végül még jobban aggódott Danteért, mint előtte. Az első két alkalommal, amikor felhívtuk, Dante még mindig aludt. Már tizenhat órája. Amikor harmadszor hívtuk, ébredezés jeleit mutatta – ez nagy megkönnyebbülés volt. Negyedszer rávettük Ruthie-t, hogy kérdezze meg tőle, milyen nap van. „Ma van Haven szülinapja.” – hallottuk a vonal túlsó végéről. A szívünk elnehezedett. Másnap sem kaptunk jobb hírt. – Még mindig fogalma sincs róla, mi az a Lexington Hotel – mondta Ruthie. – És egész nap alszik. Ez egyáltalán nem normális. Nem is tudom, mit tegyek.
Mi sem tudtuk. Lance-szel a végtelenségig vitáztunk azon, hogy mikor kéne visszavinni Dantét a kórházba, bár nem gondoltuk, hogy bármit tudnának segíteni rajta. Már csak két nap volt a szalagavatóig, de Luciant és Aureliát döbbenetesen ritkán láttuk (éjszakai kémkedéseinktől eltekintve). De amikor bementünk a galériabeli irodánkba, egy levél várt az asztalunkon, Aurelia finom kézírásával. Már a látványtól is kirázott a hideg. Haven és Lance, kérlek gyertek a bálterembe, hogy segítsetek feldíszíteni a szombati ünnepségre. Őszinte hívetek, Aurelia Amikor odamentünk, a Társaság legalább két tucat tagja már dolgozott – asztalokat állítottak be a helyükre, és terítették meg őket, beállították a világítást és a DJ-pultot, felállítottak egy kivilágított városképet, amely Chicagót ábrázolta 1871-ben. Még az általunk megrendelt, életnagyságú tehén másolatát is megszerezték. Agyamba villant az összes nevetséges fotó, ami itt szombat este készülni fog. Sajnáltam a szerencsétlen párát. Beckett jelent meg egy mappával a kezében, utasításokat osztogatott alattvalóinak, és elindult felénk. – Te megteríthetsz – mutatott rám –, te pedig rendezd el a lámpákat – parancsolta meg Lance-nek, mielőtt továbbment. Ez volt a legtöbb, amit valaha is beszélt velünk. Arra gondoltam, hogy Lance-nek ugyanaz jár a fejében, mint nekem: ebben a teremben, számban súlyosan alulmaradtunk. Csak úgy nyüzsögtek a Társaságbeliek és mégis, szinte csend honolt. Nem voltak apró beszélgetések, amelyek segítettek volna, hogy könnyebben menjen a munka. A szemük sarkából súlyos tekintettel figyeltek minket. Lance és én más-más irányba indultunk el, és munkához láttunk. Széthajtottam egy tűzvörös asztalterítőt, míg a terem másik végében Lance felmászott egy hatalmas létra tetejére. Ezt korábban mindketten haboztunk volna megtenni, de azt hiszem, az éjszakai edzések után kevésbé tűnt megerőltetőnek. Annyi minden változott az utóbbi hónapokban! Helyére tettem az utolsó apró ajándékot, és akkor meghallottam a csattanást – a szilánkra törő pohár robbanásszerű zaját. Azonnal Lance felé fordultam, amint felkiáltott. A létra üres volt, ő a földön feküdt. Odarohantam hozzá, senki más meg sem moccant. A Társaság minden tagja úgy folytatta munkáját, amivel el volt foglalva, hogy egy szót sem szólt, még csak Lance felé sem néztek. Amikor odaértem, formaruhája ingujjából szedegette ki az üvegszilánkokat. Néhány összetört fáklya feküdt mellette. – Vigyázz, az ember könnyedén eltéveszti a fokot a létrán – mondta Beckett, ahogy elhaladt mellettünk. Lance nem téveszti el. Ennél meredekebb létrákat másztunk meg a sötétben minden éjjel. Nem magától zuhant le. Lance olyan pillantást vetett rám, amely ezt igazolta. – Jól vagy? – suttogtam. – Mit gondolsz, fel tudsz állni? – Jól vagyok, persze – mondta, és lassan felállt; üvegszilánkok és a fáklya fadarabkái potyogtak le a testéről. Esés közben megfordult, a hasára esett. Néhány élesebb szilánk átszúrta a mellényét és az ingét, és hosszú csíkokban felszaggatta az anyagot és a mellkasát. Eltűnődtem, milyen mélyek lehetnek a sebek. – Jól összevagdostad magad, mi? – Egy kicsit – mondta, felnyögött, de azért próbálta leplezni a fájdalmát. – Le tudsz jönni a földszintre? Ha nem túl csúnyák a sebek, ellátom őket. – Igen, kösz. – Láttam a szemében a fájdalmat. Bementünk a szobámba, és megkerestem az elsősegélydobozt meg a plusz ragtapaszokat.
– Szerinted össze kell varrni valahol? – kérdeztem, ahogy kitettem az eszközöket az asztalra. – Nem tudom – nyögte. – Inkább ne varrd össze, ha nem muszáj. – Hízelgő, hogy azt gondolod, képes vagyok összevarrni egy sebet. Ahhoz be kéne vinnünk a kórházba. – Ó! Nem, nem hinném, hogy össze kell varrni! – Gyere, mutasd! És vedd már le ezeket! – Az ingére és a mellényére mutattam. Levettem a fertőtlenítő kupakját. Kivettem néhány csík kötszert és gézt, különböző méretben, majd megnedvesítettem egy tiszta törlőkendőt, és antibakteriális szappant használtam. – Légy óvatos! – mondta Lance, hangjában fájdalom csengett. – Először Dante, most meg én. Te vagy a következő, Haven. – Tudom – mondtam. – Befejeztem az előkészületeket, és visszamentem a szobába. Lance még mindig az ingét gombolgatta. – Segítsek? Nem tudod mozgatni az ujjaidat? – Megragadtam a kezét, hátha valami ideg is roncsolódott, bár csak apróbb karcolásokat láttam. Nem tűnt túl vészesnek. – Szorítsd meg a kezem! – Gond nélkül megtette. – Jól vagyok, bocs! – Lassan folytatta a kigombolkozást. – Akkor mi a baj? Hadd kötözzelek be! Biztosan tele vagy üvegszilánkkal! – Levette a mellényét, az ingét, de alatta még mindig volt egy fehér atléta. Ismét megállt. Megértettem, és lágyabb hangon szóltam hozzá. – Tudom, hogy ez fura, de gondold át: szinte a kórházban nőttem fel. Mindent láttam, úgyhogy nem kell szégyenkezned. Ez olyan, mint egy átlagos napom a kórházban. Úgy tűnt mintha mondani akarna valamit, de aztán feladta, és megrázta a fejét. Felemelte az atlétáját és levette. A kórházban töltött éveim miatt szemem először a sebre tévedt: éles, tépett széle volt, vérzett, és a vér lecsurgott Lance hasfalára. Majd miután a profi ápolónő elhalványult bennem, a szakmai figyelmet a csodálat vette át: erős karok, a bőr alatt kidudorodó izmok, széles vállak, feszes test, amely olyan volt, mintha köveket rejtettek volna a bőr felszíne alá, és aztán megfagyasztották volna őket. – Ööö, úgy látom, hogy az a sok mászás és futás kifizetődő volt! – dadogtam. – Kösz – mondta, olyan halkan, hogy alig hallottam. Hirtelen megértettem azt, hogy milyen, ha valaki sokkal jobban néz ki ruha nélkül, mint ruhában. Egy pillanatig muszáj volt eltűnődnöm, hogy én mennyire állnám ki az összehasonlítást. Még soha életemben nem nézegettem magam meztelenül. A kórházi tapasztalataimról meglehetősen túloztam. A sebesültek és fájdalommal küszködök másmilyenek voltak, és az igazat megvallva nagyrészt csak karokat és lábakat láttam, azokat is csak rövid időre, és nagyrészt idős embereket és gyerekeket. Nem barátokat, nem… ezt. Ez egészen más lapra tartozott. Halkan és gyorsan kitisztítottam a sebet, fertőtlenítettem és kötszert tettem rá. Majd elláttam az alkarját és a kezét, ellenőriztem, hogy egy szilánk se maradjon benne. A csuklópántját minden nap hordta, és most egy éles szilánkot szedtem ki az angyalszárny mellől. Nem beszélgettünk. A megismerkedésünk óta most először éreztem, hogy a csend… üres. Szerettem volna megtölteni, de nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam így érezni Lance társaságában. – Meg is vagyunk – mondtam végül. – Ennyi volt? Vagy van még sérülésed? – Nem, kösz, nincs. – Máris az atlétájáért nyúlt. – Párat ezekből elöl hagyok – mondtam, és az elsősegélyládámért nyúltam. Lecserélem majd – vagy te lecseréled – a kötést. – Remegő kezemmel levertem a fertőtlenítős üveget az asztalról. Lance önkéntelenül utánanyúlt. Amikor előrehajolt, felnéztem és nem tudtam elnyomni egy kiáltást. Lance meztelen lapockáján ugyanolyan sebek voltak, mint az enyémen.
Hallotta a reakciómat és megmerevedett, majd lassan felállt, nagyon lassan, amíg szembe nem nézett velem. Átadta az üveget, amit letettem az asztalra. Még mindig néztük egymást. Tehát ezt nem akarta, hogy meglássam. És az a tekintet elég volt, hogy tudjam: Lance olyan, mint én. Olyannak kell lennie. Megmondjam neki? Egyszerre próbáltunk meg megszólalni. Hagytam, hogy ő kezdje. – Van pár dolog, amit azt hiszem, nem tudsz rólam. – Vállat vont, kereste a szavakat – Amiket én magam sem tudok magamról. – Láttam már ilyet. – A formaruhám rajtam volt, és gyakran örültem annak, hogy elrejti a bőrömön levő sebhelyek nagy részét, de ha most könnyebben megmutathattam volna neki az ugyanilyen sebhelyeimet, megtettem volna. – Tényleg? – Zavartnak tűnt, láttam, hogy próbál rájönni, mikor láthattam meg őket. – Magamon. A szeme felvillant. Álla leesett, pont annyira, hogy jelezze döbbenetét. – Te… te tudod, mit jelentenek? – dadogta, szeme körbejárt, mintha attól félne, hogy valaki kihallgat minket. Bólintottam. – Én igen. És te? Ő is bólintott. – Csak nemrég tudtam meg. Mindketten bólintottunk. – Igen, azt hiszem, vigyáznunk kell az információátadással – mondtam. – Igen, a kis tanulócsoportunknak óvatosnak kell lennie. – Van még valami titok, amiről tudnom kéne? Nem rögtön válaszolt, ami jelezte az állításomat. Vállát behúzta, láthatóan megadta magát. Az ajtó felé indult és intett, hogy kövessem. Mikor beértünk a szobájába, Lance kinyitotta az íróasztalfiókot, elővett egy kis csomag levelezőlapot, és átadta őket nekem. Végiglapoztam – mindegyik Chicago más-más képét mutatta. A híres helyeket, és mindegyik kép régebben készült – megfordítottam őket, de dátum egyiken sem volt. – Tudom, őrültségnek tűnik, de amikor senki nincs itt, csak egyedül én, a levelezőlapokon üzenetek vannak. Egyszerűen megjelennek. De aláírva soha nincsenek. – És mit írnak? Tudod, a szokásost: bárcsak itt lennél; veszélyben vagy; nem csak egy közönséges számkivetett vagy, hanem valamilyen furcsa angyal. Nagyrészt azt írják, hogy ne keveredjek túl sok bajba, és hogy figyeljek oda a jelekre, amiket te adsz. Azt hiszem, te vagy a vezető. – Komolyan? – Igen. És különös módon azt írják, hogy ez a dolog talált rám, nem én találtam őrá. – Felemelte a csuklópántját. – Én is hallottam ezt, de ezzel kapcsolatban. – Előhúztam a nyakláncot. – Azt hiszem, ez a mi tagsági kártyánk egy klubhoz. – Hol találtad őket? – kérdeztem és felemeltem a paksamétát. – Abban a könyvben, amit neked találtam. Ezekre az én nevem volt írva, és ugyanabban a dobozban voltak. – Igen, a könyv… – Gondolkodtam egy kicsit. – Most talán itt az alkalom, hogy megemlítsem: én is kapok hasonló üzeneteket, mint te a levelezőlapokon. – Hogy micsoda? – Igen. Azt hittem, őrültnek gondolnál, így nem szóltam róla. – Ismerem az érzést – mondta Lance könnyedén. – És volt bennük valami érdekes? Nem is kérhettem volna jobb időpontot arra, hogy felhozzam a témát.
– Nos, a dolog lényege valószínűleg az, hogy… – Kiböktem. – A szalagavató napján – meg fognak ölni. Nem tudom, hogyan. Csak megadta a dátumot, május 27-ét. Nem akartam semmit mondani róla. – Hangosan kimondva, ugyanolyan abszurdnak és dermesztőnek hatott, mint amikor először olvastam róla. De most, hogy ilyen közel volt a dátum, beleszédültem a véglegességébe. – Nem akartál semmit mondani róla? – Lance szinte köpte a szavakat. – Gondoltam mi értelme lenne? Lance megrázta a fejét, levette a szemüvegét és dühösen beletörölte a pólójába. – Nem is tudom, hol kezdjem. – Úgy értem, hogy nem hagyom, hogy olyan könnyedén megtörténjen, de gondoltam, miért zaklassak fel mindenkit? – Teljes mértékben nevetséges vagy! De most már mindegy. – Idegesen nagy levegőt vett, és összefont karokkal nekidőlt az íróasztalnak. – Mintha kellene még egy ok, hogy miért utáljuk a szalagavatót, mi? – Aha, igen. Aztán észbe kapott: – Bocsi, ez nem vicces. – Nem, tényleg nem. – Nem, de… kezdek megijedni, úgy nagy általánosságban. Tudom, nem menő bevallani, de… így van. – Igen, oké, jó társaságban vagy. – És miért? – kérdezte végül halkan. – Miért mi? Miért történik ez velünk? – A szó – velünk – kinyúlt és megragadta a szívemet és szorosan fogta, összeszorította. Meleg volt és megnyugtató. – Nos, azt hiszem, talán… – Csak néztem, nem igazán voltam biztos benne, mit mondjak, de ő felemelte az ujját, mint egy egyetemi professzor. – Tudom. Azért, mert mi megbirkózunk vele. Ez a dolog azért történik velünk, mert mi elbírunk vele. – Hűűű – pihegtem. – Jó válasz! Aznap délután már nem mentünk vissza, hogy feldíszítsük a báltermet. Mit számított már ezen a ponton? Ahelyett felhívtuk Dantét, aki jó hírekkel rukkolt elő és rögtön a közepébe vágott: – Ó, istenem, srácok, MUSZÁJ beszélnem veletek! – Dante? – Reflexből elmosolyodtam. Végre ismét önmaga volt! – Milyen hamar tudtok ideérni? – Hangja szinte mániákusan csengett, de jó értelemben. – Annyi mindent kell elmesélnem, őrület az egész! – Lance figyelt, próbált rájönni, mit mondhat Dante. A győzelem jelét mutattam neki. – Ez csodálatos, D., máris felpattanunk a vonatra! – Megtennétek valamit? – Bármit – mondtam. – Hálám örökké üldözni fog, ha hozol nekem egy kis pizzát! Meghalok, hogy végre valami olyat ehessek, ami nem mérgezett vagy nem az anyukám uncsi egészséges kajája. Muszáj volt nevetnem. – Rendben. Nemsokára találkozunk! Hamarosan Dante nemcsak azt mondta el, amit már eddig is tudtunk – a nevét, a címét, a hotelbeli munkáját – hanem olyan dolgokat is, amiket egyáltalán nem tudtunk. Körbeültünk a szobájában a földön, és középre tettük a pizzásdobozt. – Az Alcatraz mellett van egy nagy, sötét szoba, tele ezekkel a furcsa növényekkel. Mindenbe beleteszik ezt a cuccot. Nagy része afrodiziákum, hangulatfokozó, kedélyjavító, irányítja a gondolkodást, és egyfajta agymosást végez rajtad. De olyan is van, amelyik
halálos – mondta Dante két falás pizza között. – Atyaég, de finom! Úgy érzem, mintha kómából tértem volna magamhoz! – Valamit beadtak neked aznap este – mondtam. – Tudták, hogy találkozni fogsz velem. Egyébként miért szervezted meg azt a találkozót? – Nem tudom, biztos megváltoztattak valamit azzal, amit adtak nekem, és hirtelen megint a régi voltam. Láttalak bejönni a Caponéba, és láttam, hogy nem engedték, hogy beszélj velem. Nem értettem, és megkérdeztem Etant. És emlékszem, hogy nagyon dühös lett rám. Akkor abbahagytam a kérdezősködést, és megpróbáltam ugyanolyan lenni, amilyen korábban voltam, de úgy, hogy közben mindent megfigyelhessek és rájöhessek dolgokra. És akkor csempésztem az üzenetet a teáscsészédbe. De biztosan rájöttek. – A múltkor mit szedtél be? Mielőtt elmentél lefeküdni? – Amikor először dolgozni kezdtem vele, Etan azt mondta, hogy ez vitamin, az a három fűszer. Még soha nem láttam ilyet, és valahova le kell mennie, hogy megszerezze őket. De nem a kertbe. – Lefogadom, hogy tudom, hova – szúrta közbe Lance. Dante zavartnak tűnt. – Nekünk is van mesélnivalónk. De majd később. – Azt akartam, hogy folytassa, most, hogy újra működött az emlékezőtehetsége. – Szóval, tehát – folytatta Dante. – A vitamin az egyensúly miatt van: ha valakinek olyasmit szolgálsz fel, ami túl erős neki – ez időnként előfordul. Ez amolyan ellenszer. Az utóbbi pár napban összegyűjtöttem párat, mielőtt beadták nekem azt a szert. – De hol voltál, amikor nem dolgoztál? – kérdeztem türelmetlenül; mindent tudni akartam, azt akartam, hogy a barátom minden szempontból térjen vissza hozzám. – Nem tudom. Ne haragudjatok! – mondta zavartan. Bárcsak tudnám! Azt tudom, hogy sokat voltam a Caponéban. Szerintem sokszor az éjszakát is átdolgoztuk. És más helyekről is vannak emlékképeim, de egyiket sem ismerem fel, egyik sem ugrik be. – Majd beugrik. Valószínűleg ez a poszttraumatikus stressz miatt van – mondta Lance vigasztaló hangon. – Talán igazad van – mondta Dante. – És, mit hagytam ki? Miben sántikáltok mostanában? Lance-szel összenéztünk; ugyanaz ült ki az arcunkra, nem tudtuk, hol kezdjük. Minden, amit az utóbbi néhány napban mondtuk, Dante egyik fülén bement, a másikon kijött, de most tudtuk, hogy megértené. Megráztuk a fejünket, és muszáj volt elmosolyodnunk azon, hogy mekkora nagy feladat lesz mind elmagyarázni neki. – Mi? Nem sok mindenben – tréfálkoztam. – Igen – helyeselt Lance. – Csupa unalom volt az életünk. Mivel Dantét láthatóan érdekelte, mindent elmondtunk neki. Mindent. Addig maradtunk nála, amíg Ruthie haza nem jött és le nem szállt az este. Lance és én egymást váltva meséltük a történetünket, kitöltöttük a lyukakat egymás történetében, felidézve az elfeledett részleteket. Érdekes dolog ez – minél több időt töltesz együtt valakivel, annál jobban képes megváltozni a szemedben. Elkezdesz tanulmányozni rajta mindent, ami vele kapcsolatos, az arca formáját, a szája görbületét, amikor bizonyos szavakat kimond, az arca rezdüléseit. A legapróbb dolgok lesznek izgalmasak. És meglepetésként ér, hogy mennyit tanultál abból a számtalan órából, amit eltöltöttél ezzel az emberrel, amelyek úgy szálltak el, hogy észre sem vetted, és hirtelen olyan jól ismered őt, mint a legközelebbi barátaidat. Tudod, mikor igazítja majd meg a szemüvegét, mikor teszi zsebre a kezét, vagy mikor néz téged akkor is, amikor épp nem nézel oda. Amikor Lance és én aznap este visszamentünk a hotelbe, fent kellett tartanunk azt az illúziót, hogy Dante még mindig beteg, bár Dante nem szívesen küldött vissza minket.
– Úgy érzem, hogy veletek kellene lennem, srácok! Nem ülhetek itt, miközben ti élő célpontok vagytok! Segítenem kell nektek! – könyörgött. De könyörgése süket fülekre talált. – Nem, Dan! – mondtam neki. – Nem lenne biztonságos! Így Lance és én visszamentünk. Elvégeztük a szokásos edzésünket, de a délutáni beszélgetés Dantéval megsokszorozta az erőnket. Mire ágyba kerültem, érzelmileg és fizikailag is teljesen kimerültem. Bemásztam a takaró alá, de mielőtt engedtem volna, hogy magával sodorjon az álom, elővettem a könyvet. A következőt tartogatta számomra: Ne félj semmitől! És mindenekfelett, ne félj a kudarctól! Ne engedd, hogy ez az érzés bármitől is visszatartson! Ha felmerül, azonnal küzdd le, csak hogy tudd, hogy mindent megtettél annak érdekében, hegy elüldözd. Úgy haladj tovább, mintha nem is lenne, bízz magadban, bármilyenek is az esélyeid! Bízz azokban, akik számodra a legkedvesebbek! Bízz az ösztöneidben, és ne kételkedj magadban! Vigasztaljon a tudat, hogy hosszú utat tettél meg. Ha továbbra is a jövőbe tekintesz, továbbra is haladsz előre, bármi is álljon az utadba. Nem tetszett a „k” betűs szó, a kudarc, amikor a rettegett nap olyan közel volt, de megpróbáltam a lehető legpozitívabbat gondolni a bejegyzésről. Amint visszatettem az éjjeliszekrényem fiókjába, máris éreztem, hogy végre kezdek elaludni. Valóságos volt. Olyan fájdalmasan, vérfagyasztóan valóságos. Mint mindig, a dobogásra és a zajra nyitottam ki az ajtómat. Ott találtam őket: végigmasíroztak az előcsarnokon, jöttek értem, az egész Társaság, a régi tagok és az újoncok. Mindannyian rothadtak voltak, akár a sivatagi napon fekvő, halott állatok, melyek a keselyűkre várnak. Útjukat végig végtagok, fejek, karok szegélyezték. Most azonban Aurelia vezette őket, felém. Felém nyúlt hideg kezével és ragadós csápjaival. – Miért nem lépsz be közénk? – csábított édes hangon, ahogy végigment az előcsarnokon. Most az álom azonban nem szűnt meg az ajtómnál. Az ágyamhoz rohantam, de ők jöttek utánam, körülöttem tornyosultak. Ez a groteszk Aurelia fölém hajolt, a szeme lefolyt az arcán, csak valami kocsány tartotta, és mégis, engem figyelt. – Ha nem lépsz be közénk, megharcolunk veled? – mondta az édes hang. – És akkor elpusztulsz! Ne feledd! Akkor elpusztulsz! – Kinyújtotta a kezét, sovány ujjaival a karomat rángatta – úgy éreztem, mintha tüzes szegecsek égetnék a bőrömet. Ahogy a többiek éljeneztek, én egyre keményebben ellenkeztem, próbáltam kikerülni a szorításából. Aurelia megperzselt karma lenyúlt, megragadta a nyakláncomat, és felhúzta vele az egész testemet. Bár rángatta és rángatta, a lánc nem akart elszakadni. Olyan volt, mintha egy hurokkal fojtogattak volna. Felemelte az egyik kezét, felemelte a mutatóujját, és egy lángnyelv jelent meg fölötte, mintha gyertya lenne. A lángocska táncolt, majd éles, vékony vonallá állt össze. A lánggal eltartotta a láncot a testemtől, és egyenesen átvágta. A lángból olyan mennyiségű hő csapott meg, hogy azt hittem, közben Aurelia elvágja a torkomat. – Levágom a szárnyaidat – sziszegte, és átadta a nyakláncot a mellette álló Etannek. – Több más mellett. – Majd olyan erővel ragadta meg hosszú hajamat, hogy azt hittem, rögtön kitépi. A lánggal belevágott, miközben én küzdöttem vele, és teli torokból sikoltoztam. Még egyszer belém vágott ököllel, és még egyszer, majd egy újabb ütéssel elengedett, és az ágyamra zuhantam.
Aztán vége volt. A rémálom véget ért. A Társaság minden tagja eltűnt. Aurelia is. Én pedig lihegtem és izzadtam. Felkapcsoltam a szobámban a világítást, és a szemem lassan hozzászokott a fényhez. Lélegzésem visszatért a normális ritmusba, már amennyire tudott, és mikor végre magamnál voltam, letöröltem az izzadtságot az arcomról, és végigszántottam a hajamon. Nem volt hajam! Két kézzel megragadtam, de a maradék hajam tépett csomókban volt. Hosszú, átható sikoly tört fel mellkasomból. Nem bírtam abbahagyni. Felpattantam az ágyból, félrehajítottam a széket a szekrényajtó elől és kinyitottam, hogy belenézhessek a tükörbe. Hajamat össze-vissza nyírták. Az ajtóm kitárult, és Lance rontott be, harcra készen, de azonnal megállt, amint meglátta tükörképemet. Egy szót sem szólt. Lassan megfordultam. Arcom izzadt volt és forró, a szemem könnyes. – Azt hittem, csak álom volt – mondtam még mindig döbbentem. – De nem az volt. Soha nem álom volt. Egész végig… Nem rémálom volt! Ez volt az igazság. Lance lassan felém lépett, és beletúrt a hajamba, megnézte a tépett csomókat, majd belenézett a szemembe. – Nem lesz semmi baj – mondta. – Nem lesz semmi baj. – Majd egy kis csend után megpróbált vidámabban megszólalni: – Tudod, ki tudná ezt rendbe hozni? – Felemelt egy kihullott hajcsomót. – Dante. Szerintem még álmában is helyre tudna hozni egy ilyen eltolt frizurát. Próbáltam mosolyogni, de képtelen voltam. Még Dante sem tud segíteni azon, ami a leginkább aggaszt: ez csak figyelmeztetés volt, az a láng, ami meggyulladt, valamit jelezni akar nekem. – A nyakláncomat is elvette! – mondtam halkan. – Levágta rólam. – Rápillantottam a csuklópántjára; ő is odanézett. Összefonta a karját a mellén és csak gondolkozott, gondolkozott. – Maradj itt. Úgysem jönnek vissza! – mondta határozottan. – Lehetséges, hogy most mind Aurelia irodájában vannak. Talán ki tudok deríteni valamit! – Máris felfelé mászott a létrán. – Várj! – mondtam. Megállt. – Tudod mit – ez jó ötlet! Én is jövök veled! – Őszintén szólva erre vágytam a legkevésbé. A közelükbe sem akartam kerülni. Csak az imént hagytam abba a remegést. Lance végignézett rajtam. – Nem! – mondta meglepő erővel. – Vagyis szerintem nem kéne velem jönnöd. – De, veled megyek! – mondtam, és máris mögötte voltam, egyik lábamat rátettem a létra alsó fokára. Lance felsóhajtott. – Azt hiszem, nem tudlak meggyőzni az ellenkezőjéről, ugye? – Jól hiszed. Beadta a derekát. – Menjünk! Követtem Lance-t felfelé, átmásztunk a keskeny átjárón, amíg végül újra fel tudtunk állni. Csak másztunk a sötétben, amíg megtaláltuk szokásos kémlelőhelyünket. Senki nem volt Aurelia irodájában, de a villany égett, és egy gyertyaláng libegett. Megnéztem a falnál a könyvszekrényt – az a keskeny rés nyitva volt. – Odabent van! – suttogtam Lance-nek. – Várnunk kell! És vártunk, hosszú perceken át álldogáltunk. Legalább egy fél órának is el kellett telnie, mire kinyílt az iroda ajtaja, és Lucian sétált be, hangos csattanással vágta be az ajtót maga mögött. Odasétált az íróasztalhoz, és végignézett rajta, megérintett egy-két tárgyat, belenézett a papírokba. Szeme végigszaladt azon a falon, amely mögött mi álltunk, és
elgondolkoztam, hogy lehetséges-e, hogy valahogy tudja, hogy kémkedünk. Végül Lucian megszólalt. – A hiúságod nagy problémát jelent – jelentette ki unatkozó hangon a könyvszekrény irányába. – Nincs időnk erre, Aurelia! Aurelia kecsesen kisiklott a résen át. Ismét a gyönyörű Aurelia volt, nem az, aki megtámadott engem. Miután megfordította az ötszögű kulcsot, lezárta a kis kamrát. – Nem vagyok benne biztos, hogy érdekel, miket beszélsz – mondta Aurelia, és elhelyezkedett a székében. – De tudod, hogyan tedd jóvá. – Egy pillanatra elhallgatott. – De te akartál beszélni velem, nem igaz? Akkor beszélj először te! Úgy tűnt, Lucian nem akar több időt eltölteni itt, mint amennyit feltétlenül szükséges. Rögtön a közepébe vágott. – Szerintem gondold át, hogy biztosan ezen a hétvégén akarode kivitelezni a tervedet. Talán várd meg, amíg lemegy az öt szalagavató, és csak utána csapj le az áldozatra! Annak több értelme lenne. Így már sokkal hatékonyabban végezhetnénk a toborzást. Ha most végezzük ki, és valami nem terv szerint halad, akkor mindent veszélybe sodrunk! – Nagy kár. Ennyi az egész? Felsóhajtott. – Igen, ennyi, Aurelia. – Ülj le, így csak felidegesítesz – mordult fel. – Nyilván mindent szépen csöndben kell elintéznünk, lehetőleg az este vége felé, hogy utána még meglegyen az a lehetőségünk, hogy toborozzuk őket. A konyhaszemélyzet különösen hatékony italokat készít majd, hogy segédkezzenek nekünk, és a régi, megbízható emberünk, a Társaság legjobb tagja lesz ott a táncnál. Az új tagokat a Páncélterembe küldjük. Nem akarunk amatőröket. Lucian bólintott. – Hallom, hogy talán még van esély rá, hogy átállítsuk Etan fiát – folytatta. – Kémeim jelentése szerint még mindig nem tért vissza az emlékezete, de ha Etan mérge megfelelően működik, akkor a szalagavatóra visszajön. És akkor a kódolás már zajlik benne. Még mindig azt gondolom, hogy Haven és Lance észre tér, amikor rájönnek, hogy az óra ketyeg, és elfogadják nagylelkű ajánlatunkat. Éreztem, hogy Lance megmerevedik mellettem. Bár visszhangzott bennem az, ami a szobában elhangzott, erre a hírre megragadtam kemény felső karját, mégpedig olyan erősen, hogy felém fordult, és azt suttogta: – Aúúú! – Bocs – suttogtam vissza és elengedtem. – És most halld zseniális ötletemet! – mondta Aurelia Luciannek, és nagyon önelégültnek tűnt. – Drága, butácska kis Haven! Ha nem lép be közénk, mélységesen bánni fogja, hogy mennyire megnehezítette a saját dolgát! Mivel olyan döbbenetes módon kudarcot vallottál a küldetésben, most helyre tudod hozni a hibáidat. – Mit akarsz ezzel mondani, Aurelia? – kérdezte Lucian; arca márványhideg volt. – Te pusztítod majd el a lányt! – mondta Aurelia lassan és egyszerűen, szokásos gonosz kis mosolyával. Felvett egy levélbontót, és éles végét simogatta, ahogy fel-alá járkált. – És megfigyelnek téged. Ha kudarcot vallasz, valaki más várakozni fog, és neked végig kell nézni, ahogy az egyik szívtelen hóhérunk elintézi őt. Téged pedig a Herceg gondjaira bízunk. Lucian elsápadt. Kezem a számhoz kaptam, hogy elfojtsak egy sikolyt, de túl hangos voltam. Lance befogta a számat, és megmerevedtünk. Aurelia azonnal felénk fordította a fejét. Néma imát küldtem az ég felé, remélve, hogy Aurelia azt hiszi, hogy a hang Luciantől jött. Lucian most már felfortyant.
– Azt hittem, hogy az a terv, hogy én felügyeljem az eseményeket, toborzási célokkal egymás mellé rendezzem az embereket és elintézzem Lance-t – mondta olyan ellenséges hangon, amit láthatóan nem tudott fegyelmezni. Aurelia felemelte mutatóujját és lehunyta a szemét – mint mikor egy vadállat kiszimatolja a zsákmányát. Majd kinyitotta a szemét, egyenesen Lucianre bámult, és nagyon nyugodtan ezt mondta: – A tervek változnak. Tanácsolom, hogy alkalmazkodj hozzájuk. – Egy gyors mozdulattal a levélbontót a tévé képernyőjének vágta – pontosan felénk, és csak néhány centivel kerülte el Lucian fejét. A levélbontó csillogott és füstölgött, mintha fel akarna robbanni, mi pedig futásnak eredtünk, végig az átjárón. Amikor elértünk ahhoz a ponthoz, ahol négykézláb kellett másznunk, olyan gyorsan mentünk, hogy éreztem, hogy tenyeremet lehorzsolom a puszta padlódeszkákon. Mire leértünk a létrán és leugrottunk a szobámba, lihegtünk. Tehát akkor Lucian lesz az. Gondolataim száguldottak, próbáltam feldolgozni ezt az új csavart. Tényleg képes lenne megölni? De nem tehet mást, ha nem ő öl meg, akkor valaki más. – Megoldjuk! – mondta végül Lance. Leültünk az ágyamra, és próbáltuk megemészteni, amit hallottunk. – Itt van az egész nap előttünk. Csak hajnali hat óra volt Hallottuk a tervet, annyit tudtunk, amennyit csak remélhetünk. Most nálunk volt a labda: rá kellett jönnünk, hogy miként fordíthatjuk mindezt a javunkra, hogyan tudjuk ép bőrrel megúszni. Kemény feladat volt. – Tegyük fel… – mondta Lance –, hogy visszahozzuk Dantét. Hogyan tudjuk biztonságban behozni? – Komolyan beszélsz? Nem akarom, hogy itt legyen! Félek, hogy mit művelnének vele! – Tudom, de tegyük fel. Be tudjuk-e hozni ide úgy, hogy segíthessen nekünk anélkül, hogy… – kereste a megfelelő szót, nem akarta kimondani azt, hogy megölnék – elkapnák abban a pillanatban, hogy beteszi ide a lábát? – Nos, nem hozhatjuk be a főbejáraton a lányok orra előtt. Nyilván fontos célpont számukra, és azon kívül, hogy belegyömöszöljük egy trójai falóba, mint ahogy az töriórán elhangzott, nem tudom, mit tehetnénk. – Trójai faló. Görög történelem: a trójaiak kapták ajándékba, de a faló belsejében görög katonák rejtőztek, akik kiugrottak és elpusztították a várost – mondta Lance mintegy hangosan gondolkodva. – Lehet, hogy mondasz valamit…
31. Ideje változtatni
Nagyjából egy órával később felvettem a formaruhámat, és egy törülközővel szárítgattam vizes – és rémes – hajamat, amikor kopogtak az ajtón. Lance volt az, már formaruhában, és pár zacskónyi csokoládét hozott meg néhány kiszállítási címet. – Ezt a listát a galériában hagyták nekünk, csak pár cím van rajta. Biztos, hogy követni fognak – mondta, és besétált a szobámba. – Beszéltem Dantéval. Én elintézem a kiszállítást, te elmész hozzá. Helyrehozza a hajadat. Es add ezt át neki! – Átadott egy másik zacskót, egy csokisdobozzal együtt. – Minden benne van, amire szüksége lesz. Majd később elmesélem a Trójai Faló Hadművelet részleteit. Vagy inkább legyen Tehén Hadművelet? Dante már várt rám, ollóval a kezében, készenlétben, amint megérkeztem hozzá. Hátratűztem és összefogtam a maradék hajamat, majd egy kalap alá tuszkoltam az egészet, és most, ahogy levettem, Dante megpróbálta titkolni döbbenetét. – Minden oké lesz – mondta, és óvatosan megérintette a hajamat, ahogy odaterelt a székhez, amit a szobájában a tükör elé állított. – Elkapjuk azt a szemét Aureliát, ezért még megfizet! A lelkek eladása egy dolog, de egy hajvágást elrontani, az megbocsáthatatlan! – Próbált könnyed lenni, de hallottam, hogy remeg a hangja. Ujjával végigszántott a tüskés, tépett hajon. – Abszolút kihozom belőle a maximumot! – mondta. – ígérem! – Az adósod vagyok! – Máris elkezdtem jobban érezni magam. – Ööö, segítettél megmenteni az életem, ezért azt hiszem, kvittek vagyunk, drága. – Kivett a hátsó zsebéből egy fésűt, és végighúzta a hajamon. Hosszú percekig hallgattunk, ahogy tanulmányozta az arcomat, majd végül nekiállt vágni. Amikor már nem bírtam tovább, tétován megszólaltam. – Dan, úgy érzem, csődöt mondtam, mint barát. Csődöt mondtam, ugye? Nagyon sajnálom! Már egy ideje el akartam mondani, de várnom kellett, amíg jobban leszel. Egy pillanatra abbahagyta a hajvágást, és arca komoly lett. A tükörképemnek beszélt. – Nem te hagytál cserben, Hav. – Megrázta a fejét. – Elsodort ez az egész, tudod? Ő megértett. Etan megértett engem. – Én is megértelek – mondtam. – Nem, édesem, te nagyon drága vagy, de nem érted, milyen tizenhat évesnek, melegnek lenni, mindezt nyíltan vállalni, és nem olyan lenni, mint szinte mindenki más az iskolában. Mondd, te is meleg srác vagy, aki szeret főzni? – Azt hiszem, nem – mondtam csalódottan. – Ez butaság! – mondta és most már mosolygott. – De szeretnék szerelmes lenni! Érted, mire gondolok? – Megvolt a tekintetében az a vibráló szikra, amit annyi hosszú hónapon át hiányoltam. – Mindig is romantikus voltál. Jobban szereted a nyálas filmeket, mint én. Játékosan vállon bökött, majd újra nekiállt a hajvágásnak. – Csak egyszerűen soha nincs senki, akibe bele lehet szeretni. Úgy érzem magam, mintha egyedül lennék egy szigeten, és arra várnék, hogy a dögös srácok csatlakozzanak hozzám, de senki nem tudja, kik ők, és hogy tudnak odajönni.
– Odajönnek, hidd el nekem, és nem lesznek olyanok, mint Etan! – Igen, tudom, hogy Etan becsapott. – Mindannyiunkat becsaptak. – De ő állandóan erről a spirituális dologról beszélt, hogy örökre fiatal lehetek, szép és sikeres. Úgy tűnt, hogy ő – és itt mindenki más is – mindent tud, érted? Hiszen olyan tökéletes az életük! – Tudom, hidd el nekem! Hé… – mondtam, mert át akartam térni komolyabb témákra. – Úgy tűnik, Aurelia még mindig azt gondolja, hogy átállíthatnak a saját oldalukra. – Ó, harc nélkül nem leszek az övék! Vannak ötleteim! Nem tarthatsz távol tőlük! – Abbahagyta a vágást. – Nincs valami nálad nekem? Lance-től? Azt mondta, kapok tőled egy szupertitkos aktát. Készen állok! – Vissza akarsz jönni? Biztos vagy benne? Mert nem akarom, hogy azt érezd, hogy muszáj! Egyáltalán nem baj – már annyi mindenen mentél keresztül és… Félbeszakított. – Add már ide! Leugrottam a székről, átkutattam a holmimat, és előszedtem a csokisdobozt, amit Lance elküldött, és amiről tudtam, hogy egy árva csoki nincs benne. Dante a földre dobta a doboz fedelét, és benne egy papírlapot talált, rajta egy címmel: itt kell találkoznia Lanceszel aznap este hatkor, séfruhában. – Kiváló! – A dobozt és a tartalmát az ágyára tette, majd csettintett ujjával, jelezve, hogy üljek vissza a székbe. – Később elmegyek bevásárolni. – Tessék? – Van egy kis listám a növényekről és fűszerekről és azokról, amiket a kertből veszek majd el. Egy kicsit belenyúlok a holnap esti szalagavató receptjeibe! – Tehát hivatalosan is visszajössz? Bedugta a hajszárítót. – Ha másért nem, hát azért, amit a hajaddal műveltek! Bármennyire is aggódtam, muszáj volt elmosolyodnom. – Ez nagyon lovagias tőled – mondtam. – De még mindig meg kell beszélnünk néhány dolgot: tudsz erről a bizonyos „kódolás” nevű dologról? – Szavad ne feledd! – mondta, és bekapcsolta a hajszárítót. Kivette hátsó zsebéből a hajkefét, és munkához látott. Amikor végzett, lehajolt hozzám, karját a vállamra tette, és mindkettőnket megcsodálta a tükörben. Megtépázott hajamból formás bubifrizurát csinált, amely pont az állam alá ért. – Nagyon tetszik! – mondta, és nyálas puszit adott az arcomra. – Mázlid van, hogy jól áll az arcodhoz, nem mindenki ilyen szerencsés. Még soha nem gondoltam arra, hogy ilyen rövidre vágassam a hajamat, de most megszemléltem – a változás drasztikus volt és szemtelen –, és egyáltalán nem volt rossz. Valahogy egy másik énem nézett vissza rám. Talán ez volt a harcos énem, az a személyiség, amely szembenéz élete legrettegettebb napjával, és a harccal, amely rá vár. Danténak, mint mindig, most is sikerült elérnie, hogy minden jobb legyen, és ez jó érzés volt. – Köszönöm, Dan, komolyan! – Odafordultam hozzá. – Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled! – Dante visszatért! – jelentette be büszkén. Nagyon hálás voltam neki. A hajvágás után letelepedtünk a konyhában, felfaltuk az általa előző nap sütött sütiket (tényleg a régi önmaga volt), és megbeszéltük a következő este stratégiáját.
A terv szerint Ruthie ma délután beviszi Dantét egy színház kellék- és díszletraktárába, ahol azzal az ürüggyel találkozik Lance-szel, hogy új tehenet választanak a szalagavatóra. Egy pár évvel ezelőtti városi művészeti projekt miatt rengeteg életnagyságú műtehén volt ott, mert a „szobrokat” utcasarkokon és nevezetességek közelében helyezték el. Amíg válogatnak, Dante bemászik a tehén belsejébe – volt rajtuk bevezető nyílás és belül üregesek voltak. Még aznap este a szállodába szállítják, és kicserélik a másik tehénre. Megvárja az alkalmas időpontot, amikor kimászhat a tehénből, beoson a konyhába, és az ellenanyagot beleteszi az ételekbe, amelyeket már előkészítettek a szalagavatóra. Jó terv volt, de volt még egy, utolsó, szükséges lépés. Visszamentünk Dante szobájába, de most ő ült le a székbe, és én estem neki az ollóval. Levágtam az első hajfürtöt, és megálltam, hagytam, hogy elvegye. – Tudom, hogy titokban le akartál koppintani és új frizurát szerezni – ugrattam, de nagyon gyengéden. – Majd visszanő – mondta ünnepélyesen, mint egy katona, aki a csatába indul. – Ideje váltani. Addig vágtam a haját, amíg már nem sok maradt belőle. – Biztos, hogy nem gond? Tudod, hogy te leszel a csali, igaz? – kérdeztem, mielőtt végeztem volna az elektromos borotvával. Úgy döntöttünk, hogy így nem jutnak nyomára, hátha valaki felismeri a konyhában, ahogy machinál az ételekkel. Azt fogják hinni, hogy közéjük tartozik, és nem tekintik veszélyesnek. Bárki, aki ránéz, egyszerűen azt gondolja majd, hogy ez a jel arra, hogy készen áll eladni a lelkét, és pontosan ezért jött vissza. – Semmi baj, jó célért teszem – mondta, de felhős szeme elárulta, hogy ideges. Néhány percig hallgattunk, amíg végül – talán ezzel akarta elterelni a figyelmét – orvul megkérdezte: – És mi van közted meg Lance között? – Nem tudom. – Megpróbáltam nem meglepettnek tűnni, de védekezőn csengett a hangon. – Olyan voltál, mint egy zombi. Muszáj volt együtt lennem valakivel. – Csak kérdeztem. – Ne nézz így rám! – fenyegettem meg. – Csak mondom, Lance totál olyan, mint Clark Kent. – Ez volt a közös titkos nevünk az olyan srácokra, akik helyesek, de nem tudják magukról, hogy helyesek – ami a legjobb! – Tudom, én is ezen gondolkodtam mostanában. Lesöpörtem a hajat Dante arcáról és válláról, és megnéztem a tükörben. Nem rossz. Visszaadtam neki a kölcsönt, miután elrendezte a hajamat. Hamarosan el kellett búcsúznunk egymástól. Megöleltem, mondtam neki, hogy legyen óvatos, és igyekeztem nem gondolni arra, ami ránk várt. Lance-t az irodánkban találtam, épp e-mailt írt az anyukájának. Tartoztam Joannek egy hívással, de gyűlöltem a gondolatot is: nem voltam benne biztos, hogy kibírom sírás nélkül. Lance felnézett, amikor hallotta, hogy beléptem. – Szia! – mondta, majd a hajamra mutatott. – Dante csinálta? – Igen. Őrület, nem? – Kicsit meztelennek éreztem magam. Furcsa volt, hogy nem bújhatok el a hajam mögé. – A srác tehetséges! Jól nézel ki! – Feltolta a szemüvegét. – Kösz. Mi a helyzet? – Semmi. – Kiszállt az oldalról. – Próbálom elütni az időt, amíg Courtney-val találkozom. – Jaj, tényleg! – A nagy izgalmak közepette elfelejtettem, hogy Courtney átjön a szalagavatós bizottság néhány tagjával, hogy jóváhagyják a bálterem díszítését. – Nem fogsz magamra hagyni?
– Nem. Csak nem tudom, melyik rosszabb – hogy ma körbe kell vezetni őket, vagy kitalálni, hogyan kerüljük ki holnap a halált. Amikor Courtney és két egyforma követője megérkezett aznap délután, udvariasan üdvözöltük őket, kezet ráztunk, mintha jeleztük volna, hogy itt sokkal fontosabb helyet töltünk be, mint az iskolában. Courtney furcsán végigmért, mintha nem igazán tudna hova tenni. Csak mosolyogtam. Felvittük őket a bálterembe, és részletesen végigmutogattunk mindent. A Társaság néhány tagja még mindig ott volt, a lámpákat igazították a helyükre, és ellenőrizték, hogy minden rendben van-e. Úgy viselkedtek, mintha ott sem lettünk volna, főleg, amikor Courtney túl hangosan megjegyezte: – Hűűű, itt mindenki oltári jól néz ki! A három lány lassan körbejárta a területet, suttogtak, akár egy múzeumban. Miután ennyi időt töltöttünk a Társaság tagjaival, és szembe kellett szállnunk Aureliával és társaival, azokkal, akik tényleg ártani akartak nekünk, Courtney és bandája nem igazán gyakorolt hatást rám. Nincs is olyan nagy hatalmuk, nem igaz? Semmi okuk nem volt rá, hogy különbnek gondolják magukat nálunk. Megismerkedtem az igazi rettegéssel, és Courtney ehhez képest kismiska volt. Semmiség. Kissé félrevonultunk, hagytuk őket tanakodni. Egy kis idő után visszasomfordáltak hozzánk. – Oké, rendben lesz – mondta Courtney. Lance-szel az egészet előre elpróbáltuk. – Nagyon örülünk! Tudjátok, fontos nekünk, hogy minden tökéletes legyen, és épp ma jutott eszembe, hogy talán nem ilyen tehénre gondoltatok – mondtam, és mindannyian ránéztünk a bézs színű szörnyetegre. – Tessék? – Rájöttünk – magyarázta Lance –, hogy ami igazán „ütne” – ezt a szót az egyik emailedben is használtad az… egy tarka tehén lenne! A trió komoly arccal ismét a tehénre pillantott. Courtney hadarva suttogott valamit alattvalóinak, mintha a nukleáris háború esélyeit latolgatnák. Végül visszafordultak hozzánk. – Igen, a tarka tehén trendi – mondta Courtney. – Még jó, hogy nincs túl késő ehhez! – Tudom! Hűűű! – mondtam. – Oké, a tehenet ma meghozzák, holnap este minden a helyén lesz. – Jó! – mondta Courtney. Beletúrt a táskájába, és előhalászott egy csekket az Evanston Gimnáziumtól. Aztán mindhárman eltűntek. Ahogy Lance-szel elhaladtunk a recepció előtt, vissza a galériába, a Társaság egyik tagja utánam szólt: – Miss Terra? – Megálltam, mert meglepett a hivatalos megszólítás. Lance is rám nézett. – Igen, helló. – Miss Brown kéreti önt. – Egy pillanatra levegőt sem vettem. Lance-szel aggódó pillantásokat váltottunk. – Hogyne – mondtam a lánynak. – Később megkereslek – mondta Lance, aki láthatóan megpróbált olyan normálisan beszélni, ahogy szokott. – Hé, kölcsönadod a kulcsodat? Elhozom a könyvemet a szobádból. – Tudtam, mit fog csinálni: szemmel tart a fal mögötti búvóhelyünkről. Átadtam neki a kártyát. Aurelia egy szót sem szólt a hajamról. Egyszerűen megpihent rajta a tekintete, és még csak egy gúnyos mosolyt sem fojtott el. Egészen más személyiség volt, mint akkor, amikor szemben ült velem a szalonban és az élet választásairól beszélt. Ültem az ismerős székben, a gyomrom görcsbe rándult, és eltűnődtem, hogy most történik-e meg. A vég igazi kezdete számomra. Valahogy meztelennek éreztem magam, először álltam vele
szemben a nyakláncom nélkül. Az egyetlen sovány vigasz az volt, hogy néztem mögötte a falat, és tudtam, hogy Lance figyel mögüle, és segít, ha baj van. Ez erőt adott. – Csak egy apró kis feladatot bíznék rád – kezdte Aurelia jegesen, ahogy átlapozta az íróasztalán a papírokat. – Mint ahogy a minap megbeszéltük, biztos vagyok benne, hogy fontos dolgok várnak rád a jövőben. – Benyúlt az asztalfiókba, hogy kivegyen valamit, de megállt, amikor az időt húzva megszólaltam. Összeszedtem minden bátorságomat, és ezt mondtam: – Igen, de pontosan mit lát? A jövőmben. – Hozzá akartam tenni, hogy Mert ha végigcsinálom, akkor a pokol legmélyére jutok, és ez a jövő nem érdekel, de nyugodt maradtam és visszafogtam magam. – Örülök, hogy megkérdezted. Te mit szeretnél látni a jövődben? Mert bármit szeretnél, a tiéd lehet. – Egyszerűen így? – Egyszerűen így – biztosított róla. – A helyzet az, hogy mindig is arról álmodtam, hogy orvos leszek – mondtam. Aurelia bólintott, mintha ez egyáltalán nem lenne gond. – És az orvosi eskü így kezdődik: „mindent elhárítok, ami a betegeknek ártana”. Ööö, nem hinném, hogy ez itt is érvényes lenne. Rám meredt, de hangja továbbra is vidám volt. – Talán vannak kérdéseid. Talán ez a baj. – Összeharapta az ajkait, nyaka merev volt: láttam, hogy gyűlik benne a frusztráltság. Én még egyenesebben ültem a székemben, és egy szót sem szóltam. Aurelia folytatta: – Őszintén szólva, Haven, elegem van ebből, nem fogok könyörögni neked. Biztos lesz időszak, amikor a gondolat, hogy kiteljesedhetsz, hogy ideális lehetsz, fellelkesít majd téged. Én ostoba, azt hittem, örülsz, hogy végre jól érezheted majd magad a bőrödben, boldog leszel és sikeres, élvezed azt a figyelmet és odaadást, amely az ilyesmivel jár, nem pedig egész életedben azon aggódsz, hogy mit gondolnak rólad mások. Az, hogy belekóstoltál ebbe az életbe, meg kell, hogy győzzön! – Nos… – kezdtem, de felemelte a kezét. – Azonban ha ez még mindig nem elég neked, akkor ez talán elég lesz: ami tegnap este történt, csak halvány visszfénye volt annak, ami rád vár, ha nem lépsz be közénk. Ennek nem lesz jó vége. – Láttam, hogy mi történik a többiekkel, a Társaság tagjaival – szólaltam meg a lehető leghatározottabb hangon. – Miért akarnék tökéletes kagylóhéjjá válni, zombiszerű lénnyé, aki belül halott? Akinek úgy tűnik, mindene megvan, de nincsenek vágyai, érzelmei, szenvedélyei, nincs semmije? – Nem érted? Te nem ilyen lennél! Az emberek csak valami sekélyesre vágynak, és azt is kapják meg. A többiek semmit nem jelentettek számára, láttam rajta. – Az ő lelkűk könnyedén elragadható, mert kevés dolog fontos a számukra. – Közelebb hajolt, hangja hipnotikus, csábító lett. – Te nagyobb dolgokra lettél megjelölve, Haven. Te nagyobb trófea vagy, és nagyobb jutalmat is érdemelsz. Mindent elérsz majd, amit csak akarsz, mégpedig gyorsan. Gyönyörűbb és magabiztosabb lehetsz, mint valaha is képzelted. És tiéd lesz a siker, az azonnali siker, úgy, hogy a kisujjadat sem kell mozdítanod érte, nem kell versengened, és a végén feljutsz a csúcsra… – Én szeretek megdolgozni azért, amim van. – Biztosíthatlak, ezt a problémát könnyen megoldhatjuk. – És pontosan mik lennének a feltételek?
– Mindent megkapsz, amit csak akarsz, rekordidő alatt. Számodra ez talán azt jelenti, hogy osztályelsőként végzel, remek orvosi egyetemre mész, a legnevesebb kórházban kapsz állást. Természetesen ennek érzelmi és fizikai vonzata is van: olyan lesz a külsőd, amilyen számodra ideális. Készítünk egy szerződést a részletekkel… – És egy adott ponton elkezdek életeket és lelkeket gyűjteni – szakítottam félbe. – Ezt nevezzük toborzásnak. Cserébe azért, amit adunk neked, te ellátsz minket újoncokkal. – Például meggyógyíthatnám a rákot, de mégis több életet vennék el, mint amennyit megmentek. Az általános kiegyenlítődés így érvényesülne, igaz? – Nem tudom, miért a negatívumokra összpontosítasz! – Nem értem, mi ebben a jó nekem. – Nagy hatalomra tennél szert. Még soha nem kóstoltad a hatalom ízét. Teljesen megrészegít. A származásod miatt pedig sokkal több lennél, mint a Társaság bármelyik tagja. – Köszönöm, de… Felemelte a kezét és megállított. – Amikor nemet mondasz, azt hiszem, nem érted a helyzetedet. Vagy csatlakozol hozzám, vagy céljaink keresztezik egymást – amit azonban nem tűrök. – Tekintete megváltozott; megborzongtam. Kecsesen felállt a székéből, és éles cipősarkával hátrarúgta a széket. Felugrottam, és talpra álltam. Kisétált az asztal elé, hogy szembenézzen velem. Hangja tónust váltott. Olyan lágy és puha volt, hogy szédültem tőle. – Szívességet teszek neked – mondta végül. – Most nem fogadok el választ. Huszonnégy órát adok, hogy észre térj. Szólj, ha így van, különben nem éred meg a másnapot. Nem szóltam semmit. Elsiettem, amilyen gyorsan csak tudtam.
32. A Metamorfosi mindig itt lesz nekünk
Aznap este, amikor Lance elment a kellékraktárba, én otthon maradtam, és idegesen vártam visszatérését. Amikor végre megjelent a galéria ajtaja előtt, jelentve, hogy minden jól ment, a megadott időpontban együtt lementünk a bálterembe, hogy végignézzük a nagy tehéncserét. A csere nem kerülte el Beckett és a Társaság néhány tagjának figyelmét, akik véletlenül épp ott lézengtek és végeztek a munkájukkal. – Mi történik itt? – dörrent ránk Beckett, ahogy két markos ember behozta az egyik tehenet, és elvitte a másikat. – Változtatás, az utolsó pillanatban. – A szalagavató-bizottság úgy döntött, tarka tehenet akarnak – tettem hozzá. – Sikerült szereznünk egyet, így megadjuk nekik azt, amit kérnek. – Csak gyorsan! Lance és én bólintottunk Beckett felé, aki a többiekkel elhagyta a termet. Ránéztem a tehénre, amit éppen akkor toltak a helyére, és elképzeltem, hogy Dante ott kucorog benne. Ránézni is fájt, de nem tehettünk mást. Mikor végre egyedül maradtunk a bálteremben, Lance és én lekapcsoltuk a lámpákat, kinyitottuk a fedelet és kisegítettük az elgémberedett Dantét. – Már olyan vagyok, mint egy átkozott gumiember? – sóhajtotta halkan. Sok szerencsét kívánt nekünk, és bezártuk mögötte az ajtót. Hajnali 3 óra 30-kor, miközben a hotel aludt, nagy izgalommal elvégeztük tervünk utolsó lépését. A szobámban vártam, miközben Lance bement a bálterembe, hogy elhozza a zsúrkocsit a hátsó előkészítő konyhából. Kis szerencsével Dante összekuporodva ráfér a zsúrkocsi alsó részére, és eltakarja a terítő. Lance leviszi a lifttel, elhalad a recepció előtt, és betolja a Capone üres konyhájába. Ott Danténak húsz perce lesz, hogy elvégezze munkáját, mielőtt visszavisszük a kocsival, én pedig letolom a földszintre. Megnéztem az órámat, és a Capone hűtőjében talált ínyenc szendvicseket a zsúrkocsira pakoltam – ha bárki kérdezi, Lance és én csak falatozgatunk éjszaka. Dante jött rohanva az Alcatraz irányából. Egy vászontáska volt nála, tele hozzávalókkal, és lebukott a terítő alá. Teljes erőmből tolni kezdtem a kocsit, és begurítottam a régi szobájába. Amint biztonságban voltunk, Dante kimászott. – Küldetés teljesítve – mondta. Megöleltem, és Lance meglapogatta a vállát. – Láttál valakit? – kérdeztem. – Etant? Vagy valakit a konyhában? – Nem – mondta Dante büszkén. – Teljesen jól időzítettem. Etan ilyenkor szokott megbeszélésekre járni, és szedi le a napi termést. – Hozzávalókat keresgél a pokolban, és még ki tudja, hol – tette hozzá Lance. – Pontosan. Tiszta volt a levegő. A többiek körülbelül ötkor jönnek vissza. Az összes mérgező anyagot tartalmazó üveget kicseréltem. Ami számukra só és bors; mindenbe beleteszik – az most már az ellenanyag. Majd a már elkészített ételeket is meghintettem vele – a sütiket, italokat, mindent. – Szép munka, öregem! – mondta Lance.
– Kösz. – Dante tekintete a szobát pásztázta. – De elég fura érzés újra itt lenni. És hadd mondjam el, hogy az a tehén rohadt kényelmetlen volt! Baromira fáj a hátam? – Elkezdte kigombolni séfköpenyét. – Nagyon hosszú ideig kuporogtál benne – vigasztaltam. – Dante kinyújtózott és fészkelődött, míg Lance kis terülj-terülj asztalkámat rendezett azokból az ételekből, amelyeket korábban a bár éléskamrájából elemeltem. – Valószínűleg éhes vagy – mondta Lance, és egy pitát majszolt; egyet Danténak is adott. – Kösz. Hé, Hav, lenne egy orvosi kérdésem. – A doktornő rendel. – A sebhelyek állapota tud rosszabbodni? – Hogy érted ezt? – Emlékszel azokra a sebhelyekre, amiket kiskoromban szereztem, amikor elestem? – Persze. Megfordult és felhúzta a pólóját, megmutatva meztelen hátát. – Tiszta őrültség, de a sebhelyek eltűntek, majdnem mindegyik, kivéve a karomon levőt és ezt a kettőt. – És tényleg, a háta, melyen valaha apró, régen szerzett felszínes sebhelyek sora húzódott (fáról leesés, szikláról leugrás), szinte teljesen sima volt. Dante régebben a partra is pólóban ment, amikor lementünk a Michigan-tóhoz. Most csak egy pár mély sebhely volt a lapockáján, ugyanolyan, mint Lance-é és az enyém. Közénk tartozott. Ránéztem Lance-re. Megállt a szájában a falat. – Hűűű, azt hiszem, van még mit mesélnünk. Ez után a nap után lehetetlen volt visszatérni bármiféle normalitáshoz, de majdnem úgy éreztük, hogy minden a régi: ültünk a földön, lopott finomságokat eszegettünk, és elmeséltük Danténak azokat a hiányzó információkat, amelyeket első körben kihagyhattunk. Majd tervet kovácsoltunk: mindenki előállt valamilyen ötlettel. A cél az volt, hogy megelőzzük a lehető legtöbb lélek adásvételét, megszabaduljunk a Társaságtól, és természetesen az, hogy közben maradjunk életben. Dante már bevitte a konyhába az ellenanyagot és szükség esetén még voltak tartalékai a szalagavatóra. Lance, a leendő építész, fájdalmasan részletes térképeket rajzolt az átjáróinkról és alagútjainkról és az egyik helyszíntől a másikig vezető, leggyorsabb útvonalakról. Volt tartalék terve is, és több menekülési stratégiája minden egyes teremre és helyzetre, valamint azt is részletesen leírta, hogy holnap este mit kell megszereznünk és milyen sorrendben. Nekem a vakhitem volt és egy éles késem. Üldögéltünk, tervezgettünk, ahogy teltek a korai órák, és kölcsönös harmónia alakult ki pályagörbénk között. Rájöttem, hogy a témától eltekintve így kellett volna lennünk a gyakornokságunk utóbbi hónapjaiban is, ha az olyan lett volna, amilyenre számítottuk: Dante, Lance és én péntek este együtt üldögélünk, eszegetünk és beszélgetünk. Nagyon jó lett volna. Amikor végül olyan felkészültnek éreztük magunkat, amennyire lehetett, bezártuk a megbeszélést. Hajnali öt óra volt, és mindannyian tudtuk, hogy aludnunk kell. De egyikünknek sem tetszett a gondolat, hogy le kell hunynunk a szemünket, amivel lehet, hogy magunkhoz hívjuk azokat a démonokat, akik előző este rám támadtak. Így váltottuk egymást. Egyszerre ketten szundikáltunk, míg a harmadik ébren maradt és őrködött. Lance és Dante szobájában maradtunk, mivel én nem akartam egyedül lenni a sajátomban. Az órák eseménytelenül teltek. A szombat különös módon nyugodt volt, amolyan vihar előtti csend volt a levegőben. Sem Aureliának, sem Luciannek nem láttuk nyomát, de észrevettünk néhány ismerős arcot a suliból, akik délután benéztek a hotelbe. Lance anyukája ugrott be, hogy elhozza a
kölcsönzött szmokingot és Dantéét is; mindkettő ugyanabban a ruhazsákban volt (nem akartuk, hogy Ruthie eljöjjön a hotelbe, hátha figyelnek minket). Szerettem volna, ha van indokom meglátogatni Joant. Felhívtam, de féltem, hogy nem tudok hosszabban úgy beszélni, hogy ne kérdezze meg, mi bajom van. Kiálltam a járda mellé, a mobilomat a fülemhez nyomtam. Eszembe jutott a nap, amikor Joan kitett ugyanezen a helyen. Akkoriban nem tudtam, mi vár rám, mégis ideges voltam. Most csak kacagni tudtam az egészen. – Na, kezdesz izgulni? Gyönyörű leszel abban a ruhában! Készíts fotókat! – sürgetett Joan. – Köszi, oké, fényképezek. – Már csak pár hét és visszajössz, mert itt a nyár. Elhiszed? – Tudom. – De nem tudtam elhinni. Remélhettem, de nem igazán tudtam elhinni. – A lányok a kórházban annyira izgatottak! Nem ugyanaz a hely nélküled! Szükségünk van rád, hogy fiatalon tarts minket! – Megpróbálom. – Drágám, érezd magad nagyon jól ma este, és holnap mindent hallani akarok, oké? – Persze. – Üdvözlöm Dantét! Nagyon örülök, hogy jobban van. Azt a Lance-t is üdvözlöm. – Átadom… Szeretlek, Joan. Köszönöm, ööö, köszönök mindent, mindig. – Olyan erőtlenül hangzott, de mit mondhattam volna még, amitől nem lesz ideges? Éreztem, hogy izzadtságcseppek ütköznek ki a homlokomon. Legalább huszonhat fok volt. – Haven, drágám, ne aggódj emiatt a buta bál miatt! Tudom, nem vagy oda az ilyesmikért, de biztos nagyon jól érzed majd magad! Lehet, hogy meglepetés is ér! – Kösz. – Szeretlek, drágám! – Én is szeretlek! – Holnap beszélünk! Ezt csak remélhettem. Lance és Dante este hétkor jött értem. Két fél álpartner egy szalagavatóra? Tegyük hozzá ahhoz a folyamatosan növekvő listához, amin azok a dolgok szerepelnek, amiket nem vártam, hogy megtörténnek, amikor betettem ide a lábam. Öt perccel hét előtt az ágyamon ültem, magassarkúban, új frizurával és sminkkel – minimális sminkkel, de mégis –, indulásra készen, és lebámultam a könyvre. Sikerült egész nap halasztgatnom, hogy megnézzem, mintha az édes nemtudás megmenthetné az életem. De tartoztam magamnak annyival, hogy elolvasom. Elértem a végét, csak egykét üres oldal maradt. Nem lehetett sok, amit még mondani akar. És valóban, ott volt a mai dátum és a következő szöveg: Felejtsd el a dátumokat és az időpontokat és mindent, amiről azt mondták, hogy történni fog, és kezdj úgy viselkedni, ahogy egy magad fajtához illik, ahhoz, aki majd leszel! Minden eszközöd megvan, hogy, túléld a mai napot. Csak légy okos, erős, és ne veszítsd el az önmagodba vetett hitet! Erődet tekintetbe jobban hasonlítasz ezekhez a lényekhez, mint valaha sejthetted. Ezt az érzést ne feledd! Rendelkezz vele! Rendelkezz velük! Erőd minden cseppjére szükséged lesz, hogy megpróbáld őket legyőzni, garantálom, hogy a végkifejlet, a vérontás és a pusztítás sokkal nagyobb lesz, ha nem harcolsz teljes erőbedobással. Emelkedj fel, szárnyas lény – itt az idő!
Továbbra is vegyes üzeneteket továbbított felém ez a valami. Kedves, hogy így akarja közölni velem, hogy ma biztosan meghalok. Vagy nem olyan kedvesen akarja közölni velem, hogy nincs mit veszítenem, tehát ezt a napot így éljem meg. Három gyors kopogás rázta meg az ajtót, épp időben, hogy megmentsen attól, hogy túl sokat gondolkozzam. Kinyitottam, és ott állt Dante: frissen vágott haján fekete kalap ült. – Boldog szalagavatót! – mondta, és úgy tett, mint aki roppant izgatott. – Remélem, hogy az lesz! – mondtam, és arcon csókoltam. Felém nyújtott egy levélpapírt a hotel szettjéből, amiből virágot hajtogatott. – És még csak vízbe sem kell tenned! – tette hozzá gúnyos mosollyal. Már nevettem. – Köszönöm, nagyon kedves vagy. – Letettem az éjjeliszekrényre, oda, ahol valaha Lucian virágja állt, amely nem volt hajlandó elszáradni. – Erről jut eszembe… én is adok neked valamit. – Tényleg? Óóó, édes! – Dante az ágyra vetette magát. Benyúltam a pipereasztalom fiókjába, és kivettem egy kis műanyag zacskót, rajra a belmonti vintage bolt feliratával. – Lance miatt várakozunk? – Az a srác még mindig készülődik! – Komolyan? – Védelmére legyen mondva: eddig én foglaltam le a tükröt. – Ez nem lep meg. Nos, addig is – átadtam neki a zacskót. – Ez tökéletesíti a mai szetted. – Előhúzta a lángokkal díszített övét. Felnevetett. – Nagyon tetszik! Rögtön fel is veszem! – Felállt. – Csak egy kis apróság, ami felidézi az itt töltött időnket. A Metamorfosi mindig velünk lesz. – Ha te mondod, csajszi! – Kioldotta az övét, amelyiken a neve állt strasszokkal kirakva, és ami az első este volt rajtam. – Egyébként, ööö, hahó, oltári jól nézel ki, Hav! Fordulj csak körbe! – Körbefordultam – nagyon zavarba jöttem. Hangja egy pillanatra komoly volt, elgondolkozó. – Merész választás – mondta, a különleges stílusomra értve. – Büszke vagyok rád! – Kösz. Ha valamikor merésznek kell lenni, akkor most, nem? Elmosolyodott és becsatolta az övét. Újabb kopogás hallatszott az ajtón. – Bújj be! – mondta Dante magas hangon. Lance kukkantott be. – Helló. – A nyitott ajtóban állt. Egyszerre nézett ki tökéletesnek és mégis zavartnak a szmokingban. – Ööö… nagyon csinos vagy – mondta nekem, és megbotlott. – Te is, Dante – tette hozzá. – Köszi, te is – jóképű vagy, úgy értem – mondtam, ugyanolyan lágyan. – Kösz. Ezt nézd! – Dante szétnyitotta a zakóját, hogy megmutassa az övét. – Nagyon szép! – mondta Lance. – Na, mit szóltok? Elindítjuk a bulit? – kérdezte Dante – némi idegesség szűrődött a hangjába. Elvettem a táskámat az ágyról, és pehelysúlyáról eszembe jutott a mai este fontossága és súlya. Csak egy svájci bicskám volt és semmi más. Dante már kint is volt az ajtón. – Hé, még valami, mielőtt elindulunk! – Mindketten megfordultak és szembenéztek velem. – Ööö, nem tudom, hogy alakul ez a mai este. Szeretnék megköszönni mindkettőtöknek mindent és elmondani, hogy… – Nem! – fakadt ki Dante. Ránéztünk. – Ne mondd el! Mondd el holnap! – De…
– Mondd el holnap! – jelentette ki Dante, minden egyes szót úgy hangsúlyozva, hogy tökéletesen megértettem. – Oké? – Oké – bólintottam annyi önbizalommal, amennyit össze tudtam szedni. – Tudjátok mit? – Lance előrelépett, felgyűrte az ingujját, és lecsatolta a karpántját. – Szerintem ma te viseld. – Megfogta a kezem, és a karomra csatolta, mintha csuklócsokor lenne. – De… – Ne, kérlek! Ma nem nyesik le a szárnyaidat! – mondta, és megfogta frissen meggyűrűzött csuklómat. – Ha biztos vagy benne… – Biztos vagyok. – Köszönöm. – Megérintettem a finom, arany szárnymintát, mely tükörképe volt annak a medálnak, ami nekem volt. – Megígérem, hogy visszaadom, amint visszaszereztem az enyémet. – Szavadon foglak – mondta. Amint elértük az előcsarnokot, le kellett lassítanunk, hogy mindent befogadhasson a tudatunk. Limuzinok álltak meg odakint. Az osztálytársaink, akiket már olyan régóta nem láttunk, beözönlöttek, üdvözölték egymást, és csoportosan indultak felfelé a főlépcsőn. Az, hogy láthattuk, milyen izgatottan sietnek be, milyen tágra nyílt szemmel néznek körül, önmagunkat idézte fel a hotelben töltött első napunkon. Lányok ölelkeztek, fiúk csaptak egymás tenyerébe, és mindannyian – még azok is, akik túlságosan trendinek gondolták magukat az ilyesmihez – csodálattal bámulták a hotel fenségességét. Felnéztek a csillárra, amely szebben ragyogott, mint valaha, néhányan még mutogattak is. Kitekerték a nyakukat, hogy lássák, mi van az egyes sarkokban, és visszafelé mutogattak a lift felé, amely levitte őket a Páncélterembe – oda, ahová, ahogy a beszélgetésfoszlányokból elcsíptük, mindenki be akart menni. És álmuk valóra válik: ma este a 21 évnél fiatalabbakat is beengedik, ha van rajtuk egy foszforeszkáló pánt, melyet a bejáratnál a csuklójukra csattintottak. Érdekes érzés volt, eszünkbe juttatta, hogy ezek a helyek, ahol mi hónapok óta szaladgálunk, olyan nagy vonzerővel bírnak mások számára. – Érzi más is, hogy kezd ideges lenni attól, hogy ezek az emberek itt halálos veszélyben forognak? – kérdezte Dante, ahogy mindhárman lefelé haladtunk a lépcsőn, a befelé áramló tömeg ellenében. – Örülök, hogy nemcsak én érzek így – ismertem be, és megkönnyebbülten fellélegeztem. Kicsit túláradó érzés volt, sokkolta egész valómat, hogy hirtelen korunkbeliek vesznek körül, olyanok, akik soha nem figyeltek igazán ránk, de akik – ha ezt előnyükre lehet mondani – legalább nem ördögök voltak, akik ártani akartak nekünk. Fogalmuk sem volt róla, hogy mi hárman mennyire különbözünk tőlük. Olyan volt, mintha egy másik fajt vizsgálhatnék meg: fontos volt nekik, hogy a legtökéletesebb csoportkép készüljön róluk a tarka tehén előtt, ahol egy csapat lány – mindannyian pomponlányok, tökéletesen megalkotott frizurával, egy hajszáluk sem állt félre – pózoltak, miközben partnereik kattogtattak. A parti teljes erővel tombolt: bömbölt a zene, villództak a fények, osztálytársaink vidáman visítoztak, lobogó, valószínűleg alkoholmentes koktéljaikat iszogatták, és finom szendvicseket majszoltak, melyeket a Társaság legelőkelőbb tagjai szolgáltak fel. Egy sarokban álltunk, és egy csoport végzős közelében szemléltük az eseményeket, ez volt az iskola egyik legismertebb klikkje. A fiúk lehajtották italaikat, és lazán zsebre dugott kézzel álldogáltak. A lányok a nyakukba csimpaszkodtak, olyanok voltak, mintha egyenesen ide születtek volna. A mellettünk álló két szőke lány – mindketten flitteres ruhában és sötétre rajzolt szemmel – a
terem túlsó végében levő bárpultot nézegette, ahol két, magazinba is beillő külsejű Társaságbeli srác szolgálta ki pohárról pohárra a mosolygó lányokat és kissé feszengő partnereiket. – Abszolút ott fogunk lehorgonyozni, annyira cuki az a srác! Meg a másik is! Bármelyiket elvinném! – mondta az egyik lány. – Biztos modellek – mondta a másik. – Aha, fehérneműmodellek. – Néha biztos tartanak szünetet. – Aha, de atyaég, tuti, hogy MINDEN itteni csajjal kavarnak! Utálom őket! – Mindketten végignéztek a termen, dühös pillantásuk egyik Társaságbeli lányról a másikra vándorolt. Muszáj volt elmosolyodnom. Követtem a tekintetüket a szemem sarkából, és megláttam, hogy Mirabelle-t figyelik. Ránéztem Dantéra és Lance-re. A fejcsóválások és gúnyos pillantások elárulták, hogy ők is hallgatóztak. Hozzám hasonlóan ők is valószínűleg azt gondolták: Ó, istenem, mit tudnak ezek a lányok! – Hallom, hogy mindenki a klubban fog kikötni – jelentette be a csapatnak az egyik lány partnere, akit felismertem: ő volt a focicsapat hátvédje. – Ti is jöttök? – Abszolút! – mondta az egyik szőke. – Irtó kíváncsi vagyok arra a helyre! – mondta a másik. – De kéne még ital, mindjárt jövünk. Gyere, Stace! – A lányok kart karba öltve átlibegtek a termen a bárpult felé. Még soha nem beszéltem velük életemben, de tudtam, kik ők, és életemben most először különösen vigasztalónak találtam, hogy a közelükben lehetek: apró kiutat jelentettek. Menekülést. Fogalmuk sem volt róla, mi történik ma éjjel. Bárcsak úgy jöhettem volna ide ma este, hogy én is ugyanígy érzek! Megszoktam, hogy távol érzem magam ezektől az emberektől, mintha a perifériájukon léteznék, de most egész más miatt éreztem ugyanezt. Olyan dolgokat tudtam, amiket ők nem – tudtam, hogy életveszélyben vannak, és hogy csak Lance, Dante és én menthetjük meg őket. Ez a tudás megbizsergette a bőrömet; a közszemlére tett sebhelyeim izzani kezdtek a félelemtől és a tiltakozástól. Hogy is ne félnék a kudarctól? Ennek egyáltalán semmi értelme! Eltűnődtem, hogy vajon Dante és Lance is ugyanezt érzi-e. Dante szeme követte a felszolgálókat, mivel úgy tűnt, észrevették ottlétét. Körbeforgatta a fejét, hogy mindenkit lásson. Éreztem, hogy árad belőle az idegesség. – Elkezdem a köröket. Rendben? – kérdezte Lance-től. Lance volt felelős az időbeosztásunkért. Tegnap este ezt mondta: – Ha ti vagytok a tehetség, én leszek a terv „építésze”. – Ujjával még idézőjelet is rajzolt a levegőbe az „építész” szónál. – Minek ez az idézőjel? – kérdeztem. Zavartnak tűnt. – A képeslapon ez volt: Én vagyok az „Építész”. Erre Dante így szólt: – Akkor építsd fel, haver! – így egyeztünk meg, és Dantéval nagyon megkönnyebbültünk, mivel egyikünk sem tudta, hol kezdjen hozzá a szervezéshez. A terv szerint Dante a bálteremben lesz, a lelkek adásvételének első vonalában. Megfigyeli a parti vendégeit, jeleket keres, hogy a mérgek nem szivárogtak-e be az ételekbe és italokba, és ha igen, beléjük keveri a szükséges ellenanyagokat: szmokingja teletömött zsebeiből rájuk szór a szerekből és fűszerekből. Sajnos ő maga is célpont volt – Etan bármelyik pillanatban könnyedén levadászhatja, és úgy dönthet, hogy ott, helyben elveszi a lelkét. Ezt nem lehetett megúszni. Nekem meg kellett semmisítenem Aurelia fotóját, ami azt jelentette, hogy az események közben kell elpusztítanom. Míg elosonok Aurelia irodája felé, addig Lance szemmel tartja Luciant, nehogy kövessen. Aztán lemegyek az alagsorba, ahol az összes többi Társasági tag fotója van, a Lance mobiljával készült képek is. Készen álltunk. Még a
bekeretezett képek üvegét is eltávolítottuk a könnyebb hozzáférhetőség kedvéért (kivéve Aurelia fotójáét, mert az a cellájában volt). Lance őrködik majd mellettük, amíg odaérek, és mindegyiket megsemmisítem. Feltehetőleg mindhárman túléljük, mindenki más pedig visszatér a pokolba. Amikor végiggondoltam, mi minden történik még ma este, nagyon kellett küzdenem, hogy legyűrjem a hányingeremet. Lance bólintott Dante felé, hogy indulhat. – „És így marad kettő”1– mondtam Lance-nek. – Igen. – Idegesnek tűnt. Jó lett volna, ha nem úgy fest, ahogyan én is érzem magam. Úgy tűnt, ezt ő is tudja, és az arca megkeményedett. – Láttad, hány Társaság-tag van itt? Keményfiúk. Pár percet itt lógunk, aztán indulhat a felderítés. Bólintottam. – Szerintem jó lenne pohárral a kezünkben álldogálni. – Jó ötlet: egy kellék. Ne menj sehová! – Elindult megkeresni a kellékeinket. Az emberek táncoltak; számoltam a perceket addig, mire elindulhatok. A terv következő része ennél sokkal rémisztőbb lesz. A Társaság egyik nőtagja elhaladt mellettünk egy tálcával, és egy csapat fiú megállította, hogy leegyék a tálca tartalmát, ami szalonnába tekert koktél virslinek tűnt. Az egyik fiú, akinek kócos haja és görbe mosolya volt, megpróbált csevegni a lánnyal: – És, szeretsz itt dolgozni? Vagy még suliba jársz? – Próbáltam elosonni az útból. Annyira lefoglalt ez a násztánc, hogy szinte fel sem fogtam, hogy az egyik srác hozzám beszél. – Hé! Hé! – ismételte, hogy felhívja magára a figyelmem. – Te idejársz? Az Evanstonba? – A srác a kosárcsapatban volt. – Igen – mondtam hűvösen. – Mondtam – szólalt meg egy hang a csapat hátsó részéből. Lenyalogatta az ujjait és tele szájjal beszélt. Jason Abington. – Helló. Együtt jártunk angolra – mondtam neki egyszerűen. – Körülbelül huszonöt tollam van nálad. A kékek… áttetszők, emlékszel? – Óóó… ja, te vagy az! – Csettintett az ujjával, hirtelen beazonosított. – Máshogy nézel ki. – Levágattam a hajamat. Végigmért. – Király. Jól néz ki. Courtney osont oda, és karját Jason nyakára tette, szinte kullancsként tapadt rá; a fiú egy pillanatra ráfigyelt, bár unalmat véltem felfedezni a tekintetében. A kócos srácot és a kosárlabdasztárt lefoglalta Courtney két szalagavatós bizottsági barátnője. Mindenki olyan kiszámíthatóan, olyan könnyen áll össze másokkal. Milyen jó nekik! – Gyere, Jas, megmutatom a tehenet, amit én választottam ki! Annyira cuki! – búgta Courtney, és rám nézett. – Jó szórakozást! – mondtam Jasonnek, és nem éreztem azt a szúrást, amit régen. Nem érdekelt ez a fiú. Azután, aminek tanúja voltam, akikkel találkoztam, ez a társaság pehelysúlyúnak tűnt. Még a szerelmeik is, amik az iskolában olyan izgalmasak voltak, így közelről unalmasak lettek. – Érezzétek jól magatokat! Courtney egyébként járatos a tehenek között. Lance jelent meg az italainkkal. – Kitalálom: próbáltak beszervezni matekversenyre! – Honnan tudtad? – Elvettem a lángoló poharat. – Köszi. Jesszusom, már megint ez az izé! – Dante elővigyázatossága ellenére sem akartam meginni. Csak kellék volt. – Tudtam. – Megrázta a fejét és elém lépett. – Tudom, hogy korábban van, mint ahogy terveztük, de ott van Lucian, a bal vállam fölött láthatod, egyenesen hátul. 1
Agatha Christie: Tíz kicsi néger (Európa Könyvkiadó, 1968, Szíjgyártó László fordítása – A ford.)
– Nyugodtan mondta, de olyan éllel, amelyből azt érezhettem, hogy a Nagy Kaszás megérkezett és kezdődik a műsor. Gyorsan odanéztem, majd vissza Lance-re. – Akkor indulnom kell, ugye? – Igen – mondta. – Jól vagy? Bólintottam. – Odalent találkozunk… miután… – Nem kellett befejezzem. – Ha tíz perc múlva nem vagy ott, utánad jövök. Addig is távol tartom – mondta. – Biztos egyedül akarod végigcsinálni ezt a részt? – Igen, csak tartsd szemmel! – Sok szerencsét, Haven! Sikerülni fog! – Még egyszer utoljára odanéztem, és azt gondoltam, hogy Lucian észrevett. Elindultam, gyors léptekkel, az italomat ott hagytam egy asztalon, ahol két harmadikos, tánccsoportos lány szedte a jegyeket a bálterem előtt. – Hé! – kiáltották utánam kórusban. Lerohantam a főlépcsőn, végigszlalomoztam a kéz a kézben a táncterem felé lépkedő, ragyogó párok között, akik életük legszebb estéjére készülődtek. Egyiküket sem ismertem olyan jól, de ahogy elszaladtam mellettük, még mindig azt reméltem, hogy az éjszaka úgy ér véget, hogy egyikük sem áll át ellenségeink közé. Most, hogy belegondoltam, reméltem, hogy viszontlátom őket. Hogy ez az éjszaka számomra nem a véget jelenti. De el kellett űznöm az ilyen gondolatokat, mert mentem tovább. Hosszú, magabiztos léptekkel vágtam át a nyüzsgő előcsarnokon Aurelia irodája felé. – Akár fent is kezdhetsz – javasolta Lance korábban. – Ne feledd, csapdába kell csalnod, hagynod kell, hogy a nyomodba eredjen. De akkor, csak akkor, amikor végzel vele, lehetőséged lesz rá, hogy elpusztítsd a Társaság többi tagját, remélhetőleg még azelőtt, hogy elkapnak. – Sok reménység kellett ehhez – és a reménynek nagy a hatalma.
33. Ezt meg kell tenned értem
Lance a tervezés során biztos volt benne, hogy Aurelia ma este visszavonul a búvóhelyére, mert azt gondolja, hogy nem akar távol lenni a portréjától. Az akadályozná meg a ma este sikerében: amint a fotó visszaváltozik eredeti, gyönyörű állapotára, rájön, hogy meghaltam. Elővettem a táskámból a svájci bicskát, és ruhám keskeny zsebébe dugtam – nehéznek és jelentőségteljesnek éreztem. Ahogy elhaladtam a recepció mellett, és átmentem az előcsarnokon, összefontam a karomat, és fejemben csak egyetlen gondolat zsongott: az a festmény, Az ifjú mártír. A festményen a lány biztosan bátor volt, hősies és erős, a végkifejlet ellenére is. Tett valamit, amiért megérdemelte, hogy halhatatlan legyen. Valaha én is a halál torkában voltam, ott hagytak egy árokban, hogy meghaljak, de túléltem. Lehet, hogy ma este ismét ott hagynak valahol, hogy meghaljak, de ezt nem hagyhatom úgy, hogy nem teszek valami nemes és bátor dolgot. De lassítanom kellett. Még a homályban is észrevettem az impozáns alakot. Lance is valami hasonlót várt, és igaza volt. A kőarcú, összefont karú Beckett állta el Aurelia irodájának ajtaját. Tekintete felém fordult. Egy szót sem szólt. Megálltam tőle három méterre. – Eljöttem, hogy megadjam a választ Aureliának – mondtam Beckettnek szinte kedvesen, és megpróbáltam elrejteni hangom remegését. – De nemet mondok. És ez nem fog tetszeni Aureliának. – Beckett összehúzta a szemét. – Ha maga előbb végez velem, mint Lucian, gondoljon bele, mit tenne ez a hírnevével! – Láttam, hogy mérlegeli: néhány másodpercig egy centimétert sem mozdult. Majd lassan egyik lábáról a másikra állt. – Kapjon el, ha tud! – Lassan léptem hátrafelé egy lépést. Egy szempillantás alatt előrelendült. Hozzávágtam a táskámat, és futásnak eredtem, gyorsabban futottam a magas sarkú cipőmben, mint azt valaha képzeltem. Kifutottam a folyosóra, elrohantam a recepció előtt, miközben ő a nyomomban volt, közelebb volt hozzám, mint szerettem volna. Lerohantam a Páncélterem felé vezető lépcsőn, elszaladtam az ajtót őrző páros előtt, mielőtt még rájöttek volna, mi történik, és berohantam a klubba. Odabent nagy nyüzsgés volt, és valószínűleg a Társaság tagjai voltak többségben. Átrohantam a klubon, átfurakodtam az élénk hétvégi tömegen. Egy tizedmásod-percre visszanéztem, és úgy tűnt, elvesztettem Beckettet, de újabb üldözőkre találtam. Ahogy futottam, a Társaság új tagjai közeledtek felém, rám koncentráltak, felélénkültek, ahogy elhaladtam mellettük. Egyesével elkezdtek követni, csapattá alakultak és átfurakodtak, átnyomakodtak a tömegen. Gyorsabb futásra ösztökéltem lábaimat, és félrelöktem azt, aki az utamba került. Átbotorkáltam a tűzfal mögötti sötét folyosón, és kirohantam az alagútba. Ahogy a félig romos szoba felé közeledtem, ahol tudtam, hogy Lance vár rám, kiabálni kezdtem. – Itt jönnek mögöttem! – Befordultam a sarkon, és Lance valóban ott volt. A fotók mellett állt, köztük voltak az újak is, amiket kinyomtattunk és keménypapírra felragasztottunk. Csillogó rugós bicskát tartott a kezében, hogy vegyem el. Egész testem izzadtságban úszott. – Indulás! – jelentette ki Lance.
A késért nyúltam, készen álltam rá, hogy tépni kezdjek; a dühös horda ekkor érkezett meg. Most már közeledtek hozzánk, beözönlöttek a terembe, vagy harmincan nyomakodtak felénk. A kést a lehető legerősebben megmarkoltam izzadó ujjaimmal és széles mozdulatokkal tépni kezdtem. Először az egyik csoportképpel végeztem, hosszú, éles csíkokat vájtam a képekbe, majd kisebb vágatokat: így próbáltam mindenkivel végezni. Azok, akiknek a fotója megsérült, a földre omlottak és tekergőzni kezdtek. A többi ránk támadt, Lance nekik lódult. Ütéseket mért rájuk, és próbálta ellökni őket tőlem. Amennyire csak tudta, próbálta távol tartani őket, míg én miszlikbe aprítottam a fotókat. Több volt, mint ahányra számítottam; néhányan odafent a szalagavatót felügyelték – Beckett biztos akkor terelte oda őket, amikor én azt hittem, hogy elveszítette a nyomomat. Lance megragadta az egyik korábban odakészített, rothadó deszkát, és vadul csapkodta vele támadóinkat, próbálta lekaszabolni őket. Olyan erősen ütötte őket, hogy a deszka megrepedt, a Társaság tagjai pedig szanaszét repültek. Aztán, mint karámból kitört bika, Beckett lendült támadásnak a csapat végéből. Ütlegelni kezdte Lance-t, és akkora ütést mért rá, amely visszhangzott a mellkasomban. Erősebb volt, mint a Társaság maradék tagjai együtt, fogát csikorgatta, szeme gyűlöletben égett. Neki több forgott kockán: státuszért harcolt, a lehetőségért, hogy ő lehessen az új Lucian. Egy ezredmásodpercre nem figyeltem, és a Társaság egy nőtagja – Michelle, dr. Michelle – a földre döntött. – Mi van azzal, hogy „nem ártok”? – kiáltottam oda neki, és támadásba lendültem. De voltak segédjei: sokan rángatták a hajamat, tépkedték a ruhámat és a karomat; vadul próbáltam lerázni őket. Rugdostam, másztam, vagdalkoztam a fotók között, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, miközben ezek a férfiak és nők, akiket valaha csodáltam, megpróbáltak szétszedni. Minden oldalról jöttek, olyan volt a roham, hogy nem tudtam leguggolni, így csak vadul vagdaltam a fotókat, karom járt, mint a cséphadaró, végigszántottam a képeken, majd tovább haladtam a következő célponthoz. Valahányszor Beckett megragadott – olyan keményen meghúzta a lábamat, hogy azt hittem, kiszakad a helyéből, úgy hátracsavarta a karomat, hogy attól féltem, megvágom saját magamat a késsel –, Lance rögtön rárontott, rávetette magát vagy olyan erővel hámozta le rólam a vadállatot, amelyet, ha nem saját szememmel látok, nem hiszem el. És lassan, lassan, egyre kevesebben lettek. A Társaság tagjai egyesével hullottak el körülöttünk, felvették a fotókon látható undok formájukat, majd elszenesedtek és hamuvá porladtak. A végére már csak Beckett maradt. Az ő fotóját sokkal nagyobb erővel kellett elpusztítanom. Néhány erős szúrást mértem a szívére, de tovább kellett szurkálnom, újra és újra, míg végül összegörnyedt, és a földre zuhant. Lance-szel kapkodtuk a levegőt, összeverve feküdtünk a földön, arccal a meleg, piszkos padló felé. Beckett lassan összement, majd teste minden előjel nélkül lobot vetett, és recsegő tűzgolyóvá változott. Még mindig a földön feküdtünk Lance-szel, és arrébbgördültünk. A láng sistergett és belénk kapott, ahogy próbáltunk minél messzebb húzódni tőle, mindkettőnket a lábunkon égetett meg. Ahogy a teste égett, még így is beszélt hozzánk: – Nem élitek túl az éjszakát! – Majd elkezdődött az elszenesedés, lassan bőre minden négyzetcentiméterét elérte. Úgy tűnt, hogy minél magasabb rangú valaki az alvilágban, annál hosszabban ég. Lance-szel egy szót sem szóltunk: csak feküdtünk, ahogy Beckett lángja kihunyóban volt. Azt gondoltam, hogy Lance-nek is biztosan úgy fáj mindene, ahogy nekem. Még annyi erőm sem volt, hogy felüljek. De ahogy Beckett teste izzott a haláltól és a legyőzöttségtől, éreztem a változást a levegőben, egy kis bizsergést a tarkómon, ami azt jelentette, hogy meg kell mozdulnom.
Éreztem, hogy itt van. Eltűnődtem, vajon Lance is érzi-e, hogy neki több ereje van-e most, mint nekem. Mert nem tudtam elképzelni, hogy még egy gyilkos lelket meg kell ölnöm, ami ráadásul még halálosabb lesz. Az érzés, hogy még életben vagyok, hihetetlen volt számomra, ez megérdemelt volna néhány perc ünneplést, gyógyulást, mielőtt újra csatasorba lépek. De a lépései egyre közeledtek. Gyerünk, Haven, fel kell állnod? – mondtam magamnak. Először a cipőjét láttam meg. Az egyik keményen és élesen belerúgott Beckett enyésző testébe, és meg sem rezzent, amint a láng belekapott a cipőtalpába, rugdosta és taposta, majd megfordította a sziszegő Beckettet. – Te… – Beckett sziszegő hangja szelte át a levegőt. – Én – válaszolt a hang, és lenyúlt a sistergő alakhoz, hogy Beckett zakója maradványából kihalásszon egy csilingelő kulcscsomót. Ismertem azt a kulcsot, legalábbis tudtam, hogy egyikük hová vezet: ahhoz az ajtóhoz. Lépnem kellett. Most. Lassan felültem, feltérdeltem, fejemet még mindig lehajtottam. Már késő volt. Lucian keze megragadta a felső karomat, keményen, erősen és talpra állított. Felsikoltottam. – Hol van a fotóm? – kérdezte érzelem nélkül, hűvösen. – Tudom, hogy nem pusztítottad el! Képtelen voltam megszólalni. A szemem sarkából láttam, hogy Lance az oldalára gördül. Megpróbált felállni, és segíteni nekem. Lucian megrázta a karomat. – Miért? – üvöltötte. Nem tudod, mennyivel könnyebb lett volna? – Ott van! – nyögtem ki, levegőért kapkodva, és fejemmel a szoba hátsó sarka felé böktem. Megkértem Lance-t, hogy vegye ki a képet a többi közül, tegye el valahová, csak a biztonság kedvéért. Lucian odabotorkált, és engem is magával rángatott. Útközben lehajolt, hogy felkapjon valami csillogót a földről – a kést. Megragadta a fotót a keretében, és miközben egyik kézzel engem tartott, másik kézzel pedig a fotót, a kulcsokat és a kést, a rettegett irányba indult el: a rémületes ajtó felé, amely olyan volt, mintha lángolna, és amely a pokolba vezetett. Ahogy közeledtünk a bejárathoz, lábam lassítani kényszerült, de túlságosan gyenge voltam. – Válaszolj! – ripakodott rám megint, és magával vonszolt, ahogy megbotlottam. – Miért nem végeztél velem úgy, ahogy a többiekkel is? – Mert… képtelen voltam rá. Nem akartam. Azt reméltem… – Nem tudom, miben reménykedtél, azok után, ami itt történt! – fakadt ki, majd megállt az ajtó előtt. Éreztem a kiáradó forróságot. A földre ejtette a képet, és valamit matatott a kulccsal, majdnem azt is elejtette, ami legalább jelezte, hogy ő is ideges. – Még egy utolsó esélyt kapsz – mondta, beledugta a kulcsot a zárba, amely kattant. Egyik kezével kinyitotta a keresztzárat, majd széttárta a hatalmas fémajtót. Tűzcsóva röppent ki, és mi hátrahőköltünk. Olyan érzés volt, mintha leperzselte volna a bőrömet. Be kellett hunynom a szemem. Amikor újra kinyitottam, magam alatt csak fekete mélységet láttam, vadul nyaldosó, éhes lángokat. Mindketten csupán centiméterekre álltunk a szélétől. Úgy éreztem, leszédülök, átbukok, és mindennek vége. Megpróbáltam egyenesen állni, keményen talajt találni és hátralépni, távolodni tőle. Arra tartogatom az energiámat, hogy egyszer csak ráugorjak Lucianre, és elrángassam a közeléből is. Képtelen voltam lemenni oda. Tenyerembe csúsztatta a hűvös nyelű kést, ő térdre esett, magával sodort, így egy vonalba kerültünk a fényképével. Veszélyesen közel kerültünk ahhoz, hogy lezuhanjunk, a képkeret néhány centivel közelebb került a nyitott ajtóhoz. – Megtennéd? – kiáltotta túl a robajt, és megrázott. Képtelen voltam ránézni. Ehelyett a képre összpontosítottam. Mostanáig, ahogy ott térdeltem a pokol bejárata előtt, még élt bennem a remény, hogy Lucian szembeszáll Aureliával. Képe visszaváltozott régi énjévé. Majdnem tökéletes volt, és ez annak biztos jele, hogy gyógyul a lelke. De ha képes arra,
hogy behajítson engem a tüzes pokolba, akkor ösztöneim mégsem súgtak jót, ahogy gondoltam. Megint rám ripakodott: – Megtennéd, hogy beleszúrsz a fényképembe… kérlek… megtennéd? Most éreztem némi kétségbeesést a szavai mögött, és könnyeimmel küszködve halkan így szóltam: – Nem. Szorítása engedett. Lehajtotta a fejét. Valahol mögöttünk Lance nyögését hallottam, ahogy felállt. Lucian is felállt, de súlyosan ránehezedett a lábára. Olyan volt, mintha belülről esne darabjaira. – Akkor ennyi volt – mondta, hangja szinten bágyadt lett és gyenge. – Ennyi volt. Be kell hajítanod oda! Lance támadásba lendült, lábdobogás hallatszott, de aztán megállt, cipője csikorgott, mintha azon tűnődne, hogy jól hallotta-e. Én is eltűnődtem. Tekintetem Lucianébe mélyesztettem. Felálltam, hagytam, hogy a kés a földre essen. – Mi az? – nyögtem ki. – Ezt meg kell tenned értem! – Lance felé fordult, aki még mindig távolabb állt tőlünk, és felé hajította a kulcscsomót. – Az egyik lezárja ezt a helyet, a másik pedig bejuttat az Alcatrazba. Etan Dante körül köröz a bálterem – ben. Tudom, hogy le fog csapni rá. Lehet, hogy leviszi, és akkor nem sok idő marad. Lance bólintott, gondolkodott, majd kijelentette: – De Haven Etan képét is szétvágta, itt van. – A szanaszét heverő papírfecnikre mutatott. – Időbe telik, mire hat, mert fizikailag nem volt idelent. Azokkal ugyanez a helyzet, akik még fent vannak. Tehát sajnos Etannek lesz elég ideje, hogy azt tegye Dantéval, amit akar. De lelassíthatjátok! – Rendben – mondta Lance komoly hangon – felfogta az új kihívást. Némi csend után Lucian ismét hozzám szólt: – Kérlek, hogy tedd meg ezt most nekem! A szemébe néztem. Folytatta. – Amint Aurelia megtudja, hogy az utasításai ellenére cselekedtem, ő maga semmisít meg engem. Ezt nem hagyhatom. A te kezed által kell visszamennem. Ha egyikük is elér, akkor semmi esély nem lesz rá, hogy visszatérjek. El kell hitetnem velük, hogy harcoltunk, hogy megpróbáltam… Lance-re pillantottam, remélve, hogy van jobb ötlete, de őszinte sajnálattal rázta meg a fejét. Ezt már megbeszéltük. Én voltam az egyetlen, akinek hatalmában állt megsemmisíteni őket. – Ezt akarod? – kérdeztem bizonytalanul. – Aurelia a véremet kívánja majd, és ha elkap, az sokkal nagyobb sértés. Mégpedig el akar kapni, mert elárultam. Mindannyiukat elárultam. Utána kitiltanak az alvilágból egy örökkévalóságra. De ha a te kezedtől halok meg, az más – akkor leülöm odalent a büntetésem, mert nem sikerült elvégeznem a feladatom, de mindig van rá esély, hogy visszatérhetek ide, hogy újra toborozhassak, amikor nagyobb a szabadság, és lehet, hogy egy nap… Megszökhetek. – Úgy tűnt, mintha ő maga sem lenne biztos abban, hogy elhiszi, hogy mindez megtörténhet, de megpróbált mindkettőnket meggyőzni. – Nem könnyű, de lehetséges. Ha valaha is visszatérek ide, és lesz bátorságom elszökni a sötétség elől, segítesz majd, Haven? Segítesz mindannyiukkal megharcolni? Segítesz megpróbálni megváltozni, és olyanná lenni, mint te vagy? Jóvá lenni? Éreztem, hogy ismét könnyek fojtogatnak, de ellenálltam. Most nem törhetek össze. Még sok minden vár rám ma este. – Bármikor. – Suttogásként jött, de komolyan gondoltam. Ha valaha is lesz hatalmam, hogy segédkezzek egy ilyen csatában, akkor megteszem. Lucian nem olyan, mint a többi.
– Mindig légy óvatos, Haven! Légy erős… Légy önmagad! Bólintottam. – Vigyázz rá! – szólt oda Lucian Lance-nek, akin láttam, hogy nem hajlandó addig távozni, amíg Lucian el nem megy. Lucian rám nézett, majd így szólt Lance-hez: – Ha ismered őt, tudod, hogy tud vigyázni magára. – De ő és én vigyázunk egymásra – helyesbített Lance. – Rendben van – helyeselt Lucian. Közelebb lépett az ajtóhoz, és várakozóan nézett rám. – Kérlek, Haven! Most! Szólásra nyitottam a számat, de rájöttem, hogy nincsenek szavaim. Túl sok mindent akartam elmondani. És semmit nem ment volna könnyek nélkül. – Viszlát… – mondta megtörten. – Mostanra… – Remegő kezemet a szívére helyeztem és ott tartottam, képtelen voltam az alattunk ropogó tűz felé lökni. Megragadta a csuklómat, a karpánt alatt, és kezemet a szájához emelte, megcsókolta a tenyeremet, majd ismét a mellkasára tette. Majd figyelmeztetés nélkül – úgy, hogy szinte alig értem hozzá – a mélybe vetette magát. Egy ezredmásodperccel zuhanás előtt lába egy gyors mozdulattal kirúgott, és éppen elérte a fénykép szélét, hogy magával ránthassa a lángokba. Ahogy zuhanását néztem, úgy tűnt, mintha az egész lassított felvételen zajlana, ahogy egy pihének is egy örökkévalóságig tart földet érni. Folyamatosan engem nézett, míg végül egy villanással eltűnt az alattunk lobogó tűzben. Éreztem, hogy ismét gyülekezni kezdenek a könnyeim. Nem tudtam, hogy így volt-e helyes. Már nem tudtam, mi helyes és mi nem. De ha Lucian valaha is visszatér, és meg akar menekülni a halál utáni élettől, én segítek neki. Most is segíteni akartam, de nem állt rá készen. Lance megragadta a karomat, megszorította, mintha visszapumpálná belém az életet, eszembe juttatná, hogy most semmit és senkit nem sirathatok el. Visszahúzott a mélység széléről, becsukta az ajtót, és ráhúzta a keresztvasat. Én végig csak csendben álltam. – Tudom, hogy most nem így érzed – mondta halkan –, de helyesen cselekedtél. Bólintottam. – Azonban még van tennivaló. Még megvan a késed? – kérdezte – láthatóan vissza akart vonni kettőnket a sürgetően fontos feladatunkhoz. Szólni sem tudtam. Megint csak bólintottam. Lassan benyúltam a ruhám zsebébe – még mindig ott volt. Felemelte a saját kését. – Sok szerencsét, Haven! Képes vagy rá! Más és más úton mentünk tovább – még nem volt vége. Még egyszer visszanéztem a hatalmas ajtóra, és miután megráztam a fejem, a kezem és a lábam, mindent leráztam magamról, és megpróbáltam Luciant agyam leghátsó traktusába száműzni.
34. Visszautasítás megbánás nélkül
Örömmel konstatáltam, hogy Beckett nem is gondolt arra a lehetőségre, hogy túlélem a támadást. Ahogy Aurelia irodája felé közeledtem, nemhogy senki nem őrizte helyette, de a recepciónál sem őrködött senki. Elfogott az öröm – az, hogy alábecsülnek, talán még előnyömre is válhat. Próbáltam összegyűjteni minden erőmet, félretettem a fájdalmat, a fáradtságot és a félelmet. Gondolj arra, amit most vittél véghez. Mindegyiküket legyőzöd, erre is képes vagy! – mondogattam magamnak. Felemeltem a kezem, és kopogtam – a régi idők kedvéért –, majd belöktem az ajtót, ami nem volt bezárva. Aurelia az asztalánál ült, háttal az ajtónak, és a tévét nézte falon. Nyilván megjavították. Átpillantott a válla fölött. Egy másodpercre meglepetés suhant át az arcán, de gyorsan elnyomta. – Haven? – Csak kissé tűnt meglepettnek, de gyorsan összeszedte magát. – Reméltem, hogy többé nem ugrasz be, de mégis itt vagy. Talán szívesen nézel tévét velem. Uralkodtam a vonásaimon, de odapillantottam, hogy mit néz – a recepciónál általában futó sajtókivágások és képek helyett a képernyőn a biztonsági kamerák felvételei mentek. Az igazi gond a bálterem volt, amely a képernyő felső részén látszott. Néhány lépést előreléptem, hogy biztos legyek benne, de nem tévedtem: Dantét Etan és az egyik újonnan toborzott tag rángatta magával. A szívem megállt. – Ó, tetszik a műsor! Foglalj helyet és nézd velem? – mondta Aurelia. – Jó móka lesz! Elmondom, mi történt eddig. Csak most kísérték ki. Okozott egy kis galibát, de mindenki azt hitte, hogy csak becsípett, tudod, hogy megy ez. – Mit csinálnak? Mit művelnek vele? – A kérdések önkéntelenül buktak ki belőlem, Nem vártam válaszokat. Aurelia hátradőlt, és még mindig a képernyőt bámulta. – Hamarosan ő is közénk fog tartozni. Sajnos Dantétól vettek egy kis vért a minap történt ételmérgezése után. Akár el is mesélhetem, hogy az egyik mentős közénk tartozott. – Agyam száguldott, próbáltam összerakni az apró részleteket. – Tehát nagyon kevés kell ahhoz, hogy hozzánk tartozzon: hetekkel ezelőtt megadta a beleegyezését, és most, hogy vérét is adta, úgy tűnik, a kódolás megindult. – Aurelia most engem bámult zafírkék szemével. Kattintott az egérrel és a képernyő alján a kép az Alcatrazra váltott, ahol Dante rugdosott és fészkelődött, miközben Etan és hóhérai végigrángatták a középen álló ketrecig. – Soha nem írja alá! – A szemem sarkából láttam, hogy Lance követi őket. – Vannak eszközeink a meggyőzésre, nekem elhiheted! – biztosított róla Aurelia. Megnyomott egy billentyűt, és a kép betöltötte a képernyőt: Dante most a központi cellában volt, szemben vele Etan ült. – Igen, nézd csak! – Aurelia izgatottan a képernyőre mutatott. – Abban az üvegcsében a barátod vére van, és szereztünk egy csodás, antik lúdtollat, amivel aláírhatja a szerződést. Azt hiszem, nem lesz könnyű, mivel egyik kezét sem használhatja. .. – Dante kezét valahogy az asztalhoz bilincselték.
Lance az árnyékok között mozgott, a távolban, egyelőre észrevétlenül, de nem tetszett az ördögök és kiképzésen résztvevő angyalok részvételi aránya. Élt bennem a félelem, hogy nem a mi oldalunk győz. – De majd boldogul vele, mégpedig hamarosan, különben az egészet lemondjuk, ha tudod, mire célzok. – Ismét kattintott, és a fél képernyő újra a szalagavatót mutatta. Küszködtem, hogy rendet vágjak gondolataim között: bíznom kellett abban, hogy Lance képes rá, képes segíteni Danténak. Nem veszíthettem szem elől azt, amit el kellett érnem. Aurelia persze örülne annak, ha valami más vonná el a figyelmem, gondoltam. Összpontosíts, Haven, összpontosíts! Térj vissza a feladathoz! – Már nem akarok tévét nézni – mondtam, és próbáltam határozottan beszélni. – Úgyis mindegy. Ha Dante magukkal is van, akkor is csökken a létszámuk. – Ó, valóban? Remélem, tudod, hogy az egyetlen oka, hogy még mindig életben vagy, az, hogy a többiek hamarosan úgyis megérkeznek. Nem tudom, hogy slisszoltál be Beckett mellett, de Beckett mestere annak, hogy gyorsan és némán összegyűjtse a seregét. Tehát nem tudja. Megvontam a vállamat. – Így igaz, Beckett tényleg ilyen. De attól tartok, hogy ma este egyszer már összegyűjtötte őket és jó néhányan… meghaltak. – Éreztem, hogy a pánik ellágyítja a vonásait, bár megpróbálja visszafogni magát. – Fogalmam sincs, miről beszélsz! – Hátrébb tolta a székét. – Érti: meghaltak. – Ó, szóval a drágalátos Lucianed megharcolt a becsületedért! Nos, sajnálattal jelzem, hogy ezért még megfizet. – Nem. Lucian… – fájt kimondanom a nevét – is meghalt. Most rettegés ült ki az arcára. – Oóóó! – csupán ennyit mondott. – Nagyjából maga meg én maradtunk. Lassan járkáltam az asztal előtt, kiegyenesedtem, azon tűnődtem, hogyan és mikor támadjak. Az asztal másik vége felé araszoltam, hogy azt higgye, azt a bizonyos kulcsot keresem, amely visszavezet oda, ahol a fotója van elrejtve. A kulcs sehol nem volt – Lance-szel ezt sejtettük, ettől féltünk. Tehát jön a B terv. – Nos, nyugodtan utánamehetsz. Tudod, még mindig várok a végső válaszodra, hogy hajlandó vagy-e csatlakozni a Társasághoz vezető pozícióban. Ahogy közelebb léptem a könyvespolchoz, úgy fordította a székét, hogy a szeme egy vonalba kerüljön az enyémmel. – Tekintse ezt a visszautasításomnak, megbánás nélkül. – Azt hittem, a minap a beszélgetésünk és a látogatásom egyértelmű üzenet volt számodra, mondd, hogy tetszik az új külsőd? Remélem, hogy a változás olyan drámai volt, mint amilyen döbbenetes. Megint el kell beszélgetnünk arról, hogy a szépség a legnagyobb hatalom? – Érdekes – mondtam jeges hangon. – Mindig azt hittem, hogy az ész. – Figyeltem, és végigfuttattam a kezem a könyvespolcok mentén a falon, amely mögött a fotó volt. Túl közel kerültem hozzá. Lassan felállt, és máris repült felém egy kristály levélnehezék. Leguggoltam és darabokra tört körülöttem. A szívem hevesen vert. Kristálydarabkák szóródtak csillogó ruhámra, de rögtön felálltam, hogy lássam, hogy Aurelia vad tekintettel egyre közeledik. Ez jó. Megint megszólaltam. – Nem csoda, hogy Lucian annyira kedvelt engem. Nem vagyok ilyen harcias. Ez betett neki. Meglendítette a karját, mintha követ hajítana, és tűzgolyót dobott felém. Gyorsan előrelendültem, mint egy focikapus, aki a másik csapatnak akar gólt. Persze a tűzgolyó a könyvespolcot érte, és az rögtön lángra kapott. A hő csípősen égetett és a
közelség miatt azt éreztem, bőröm hamarosan megpörkölődik. Mégsem mozdultam az útból. Muszáj volt, hogy újra megpróbáljon rám támadni. – Nem igazán várta el Luciantől, hogy megöljön, ugye? – kérdeztem. – A különös az, hogy nem kellett a jótékonysága vagy a figyelme – semmi nem kellett tőle. Magának, akinek akkora hatalma van, magának volt szüksége rá. Muszáj volt, hogy maga mellett legyen, ugye? Tudnia kellett, hogy maga jelent számára mindent. Én pedig azt hittem, hogy maga kemény nő. Azt hiszem, tévedtem. Szeme most már lángolt – újabb tűzgolyót hajított felém, majd még egyet, és elhajoltam és félredőltem, megpróbáltam nagyjából ugyanazon a helyen maradni, még akkor is, ha a lángok szinte körülöleltek. A fal már gyorsan égett, lyuk keletkezett benne, amin hamarosan át kell jutnom. Tovább beszéltem. – Talán Luciannek nem tetszett, hogy magának titokban tetszett az a kép, amit én készítettem, amin az igazi énje látszik. Bármit is aggat magára, az igazi énje megmarad. Rám támadt, most már gyorsan hajigálta a tűzgolyókat. Hogy kikerüljem a lángokat, el kellett ugranom és arrébb vetődnöm a helyemről. Keményen érkeztem a földre, kezemet és lábamat lehorzsoltam a kristálydarabkákkal, ahogy négykézláb arrébb másztam. – Tudod, az utóbbi hónapokban szinte irigyeltelek – mondta, és célba vett. – A tágra nyílt szemű ártatlanságodat, az erényedet. De ne tégy úgy, mintha nem tanultál volna tőlem! Tudod, hogy akkor is, ha esetleg itt te győzöl, amit mélyen kétlek, akkor is veszítesz, ugye tudod? Mindig vár rád még egy újabb csata. – Négykézlábra ereszkedtem, tekergőztem és csúszkáltam, hogy a körülöttem zuhogó, sűrű tüzet kikerüljem – képtelen voltam felállni. És tudtam, hogy van némi igazság abban, amit mond, de azt is tudtam, hogy mire játszik. Apró darabokra akart szétszedni, hogy ne legyek képes megtenni, amit meg kellett tennem. Visszakiabáltam neki a földről. – Elkésett a kiselőadással! Máris különbözöm attól a lánytól, aki itt kezdett magánál! A kár megtörtént! – Akkor jó – mondta lassan. Még egy tüzes gömböt hajított felém: ez szétspriccelt és tűzfallá omlott szét, majd Aurelia felugrott a levegőbe, és rámvetette magát. A szobában egyre magasabbra csaptak a lángok, recsegett-ropogott minden. Bőrömet égette a minden oldalról körülvevő forróság. A tűzből új füstréteg kezdett felszállni. Visszamásztam a könyvespolc felé, amely most már teljesen kiégett, kiutat mutatva, ha képes vagyok eljutni odáig. De a köd körbevett, lehúzott, megfojtott, lelassított. Mielőtt visszavágtam volna, Aurelia máris fölöttem volt, fojtogatott, és egészen magához szorított. Küszködtem vele, közelebb másztam ahhoz a cellaszerű szobához, leráztam magamról Aureliát, és köhögtem a mérgező füsttől, amely kiszorította a levegőt a tüdőmből. Nem tudtam, hogy odaérek-e még időben vagy legyőz a füst. Aurelia keze a nyakamon olyan volt, mintha átsütött volna a bőrömön. De mégis, továbbmásztam négykézláb, lehorzsolt térden és karon, centiről centire, és ahogy közeledtem, valami átsuhant rajtam: most már láttam, tovább kell mennem! És továbbmentem, egyre gyorsabban és gyorsabban. Még mindig próbáltam lerázni magamról Aureliát. Áthaladtam az égő nyíláson, a lángok a bőrömet nyaldosták. Ott volt a két fotó. A füst egyre jobban körülölelt, ahogy Aurelia ismét megragadott, fojtogatott, olyan keményen tartott, hogy bármivel is próbálkoztam, nem tudtam kibújni a szorításából. Lenéztem és megértettem, miért – fölém tornyosult ott a földön. Nagy levegőt vettem, és újra összpontosítottam, hátranyúltam a zsebembe a késemért. De a kés nem volt a helyén. Fejem odakaptam, ahonnan jöttem. Biztosan kiesett. Már nem tudtam visszamenni érte. Összeszedtem minden erőmet, és felálltam a földről, Aurelia erőszakos szorítása és a mérgező füst ellenére is. Kiegyenesedtem és meginogtam, majd támadtam. Minden erőmet beleadva beletapostam Aurelia fotójába éles cipősarkammal; az üveg összetört és
átszúrtam a képet. Lazult a szorítása. Friss erő áramlott ereimbe és izmaimba, egész testembe. Megint beletapostam, újra és újra, keményen, alaposan. Valami ólmos tárgy hangos csattanással leesett a földre. Odafordultam Aureliához, hogy ránézzek: eleinte olyan volt, mintha negyven körül lenne, aztán átváltozott azzá a szörnyeteggé, ami a képen volt. A földön feküdt, és egyre sorvadt, ahogy a szoba égett körülötte. Horgas ujját rám szegezte. – Nem most látjuk egymást utoljára, báránykám! És addig is, sokan vannak hozzám hasonlók! Lesz, aki majd betölti az én szerepemet, és megint körbeveszünk téged! Ennek nem lesz jó vége! Valaki mindig eljön majd a lelkedért! Túlságosan nagy a hatalmad ahhoz, hogy ne pusztítsunk el! Ezzel az összeaszott, gyűrött alak lángba borult. Csak álltam, lebénított, amit tettem, még akkor is, ha ilyen velejéig gonosz lény volt a célpont. De magamhoz tértem – ki kell jutnom innen! A fotó most már csöpögött. A nyakláncom a saját fotóm szélén lógott. Megragadtam – a lánc valahogy érintetlen volt, mintha meggyógyította volna saját magát – egyszerűen már attól erősebbnek éreztem magam, hogy fogtam. A csuklómra tekertem, nem volt időm a kapoccsal bajlódni. De egy még zavarba ejtőbb dolog elvonta a figyelmemet. A fotóm egyáltalán nem úgy nézett ki, mint korábban. Mikor megláttam, felsikoltottam: Az ifjú mártír egy változata volt, csak én feküdtem a földön, glóriával a fejem felett. Hatalmas csattanással zuhant össze a fal egy darabja. Elrohantam Aurelia porrá omlott teste mellett, és a tévénél megpróbáltam kinyitni az átjáró ajtaját – ez tűnt a legbiztonságosabb kijáratnak. Közben szemem rátévedt a képernyőre. A felső rész még mindig az Alcatrazt mutatta. Abban a pillanatban Lance egyetlen, villámgyors mozdulattal felmászott a vizesárokból – biztosan odaúszott, hogy meg ne lássák –, gyorsan kinyitotta a cellát, amikor Etan és a társa háttal álltak neki, és berohant. Mire a Társaság tagja rájött, mi történik, Lance már fojtó szorításába vonta, és megszerzett tőle még egy kulcscsomót. Lance a földre nyomta a férfit, majd elhajolt, leguggolt, és ezzel sikerült megszöknie Etan lecsapó ökle elől. Leverte a vért tartalmazó fiolát, amely darabokra tört a földön, és az utolsó cseppig kifolyt. Etan a szilánkok között próbálta összegyűjteni, ami még megmaradt. Ezalatt Dante úgy ugrált a székében, mintha kiáltozna valamit. Lance, aki úgy tűnt, követi az utasításokat, benyúlt Dante zakózsebébe, és elővett valamilyen éles levélszerűséget. Egy gyors mozdulattal Etan társa nyakába szúrta. Éppen Dante egyik láncát nyitotta szét, amikor Etan úgy állon verte Lance-t, hogy a földre zuhant, és vörös égésnyom maradt a helyén. Dante benyúlt a mellényzsebébe egy újabb levélért, és szíven szúrta Etant, aki azonnal összeesett. Reflexből elkaptam a tekintetem, és a képernyő alsó részére figyeltem. A szobában levő hatalmas hőség ellenére is végigfutott rajtam a hideg: olyan volt, mintha a kép Aurelia irodáját mutatta volna, de aztán észrevettem az embereket, akik rohantak. A bálterem kigyulladt! A fél terem már égett, a másik felében pedig egyfajta láncreakció alakult ki: minden virágdísz és asztal közepén elhelyezett csokor egyesével tüzet fogott. Mégis, a terem nagyjából felében még voltak emberek, akik az őket körülvevő káosz ellenére sem igyekeztek kirohanni: még a DJ is tovább zenélt. Egy pillanatba sem telt, és rájöttem, hogy a DJ a Társaság tagja. A Társaság maradék tagjai folytatták az ételek és italok felszolgálását, és táncoltak, mintha mi sem történt volna és emiatt néhány osztálytársunk ott maradt, míg a többiek az ajtók felé tülekedtek. A legbiztonságosabb helyen, a táncparkett közepén gyűltek össze, ahogy a lángok elkezdték birtokba venni a területet. Olyan volt, mintha azt hitték volna, hogy ez a pirotechnikai bemutató csak a dekoráció egyik alaposan kidolgozott része. Új tűz lobbant fel, és arrafelé tévedt a tekintetem. Nem, ez nem lehet! De mégis Mirabelle volt. Lángolt. Aztán ugyanez történt azzal a Társaság
taggal, aki követett minket Dante otthonáig. A Társaság tagjai egyesével lángra lobbantak. Minden figyelmeztetés nélkül elkezdtek izzani. A lángok elharapóztak a plafonon, és a mennyezet egy része nagy reccsenéssel leszakadt mellettem, amiről felugrottam. Még egy utolsó, reménytelen lökést intéztem a tévé felé, majd észrevettem, hogy sikeresebb társaim, Dante és Lance kimenekülnek az Alcatrazból, maguk mögött hagyva Etant és a társát, akik már lángra lobbantak a cellában. A forróság és a füst egyre nőtt, ahogy az egész szoba recsegett-ropogott körülöttem; a tűz már gyorsan, ellenőrizhetetlenül terjedt. A szívem összeszorult: fel kell adnom, nem nyílik meg az átjáró. Talán Aurelia rájött és lezáratta, amikor visszatetette a tévét. Nem volt fontos – ki kellett jutnom, mielőtt szénné égek! Aurelia, akinek lángjai még fényesebben égtek, legalább egyméteres blokádot képzett, és az ajtó mellől lassan és egyenletesen araszolt felém. A tűzvész már majdnem elérte az iroda bejárati ajtaját, de az volt az egyetlen kiút. Perceken belül csapdába esem. Muszáj átugranom Aurelián, hogy odajussak az ajtóhoz. Csöpögött rólam az izzadtság, de minden erőmet összeszedtem, és lefutottam azt a pár lépést, amit kellett, majd előrevetődtem, és lábam soha nem végzett tornamutatványra késztettem. Ahogy Aurelia utánam kapott, sikerült elrántanom a lábam, azonban cipőfűzőm úgy megpörkölődött, hogy azt hittem, Aurelia felgyújtja a cipőmet. A másik oldalon értem földet, meglendítettem a lábamat, és rugdostam azt, ami még az ajtóból megmaradt. Végül megadta magát, én pedig kiszabadultam a pokolból, és köhögve, lihegve kiértem az előcsarnok viszonylagos biztonságába.
35. Légy erős… légy önmagad
Azonnal meghallottam a sikoltásokat, mielőtt még elértem az előcsarnokot – a sikolyokat és lábdobogást, amely a hatalmas rohanást kíséri. Osztálytársaink tömegesen hömpölyögtek kifelé a bálteremből. Más hotelvendégek is – akik biztosan megérezték a felszálló füstöt – elhagyták a szobáikat, és a lépcsőkön át menekültek. Felnéztem egyenesen a tetőablakra, és láttam, hogy mindegyik emeleten emberek rohangálnak, ajtókon kopogtatnak be, riasztják a többieket, mivel titokzatos módon egyetlen tűzriasztó sem szólalt meg. De lent az előcsarnokban már túl sokan voltak, mindenki a nagy bejárat előtt tömörült, hogy kijussanak az utcára. Szinte eszüket vesztették, ez az őrjöngés mégsem fordult át gyorsaságba, mert a tömeg túlságosan nagy volt, így egyesével szivárogtak ki a bejárati ajtókon, és alig haladt a sor. A hátsó tömeg akkora volt, hogy a zsúfolt lépcsőn is szinte alig volt mozgás, mindenki centimétereket haladt előre. A félemelet tetején, a korláton áthajolva, megláttam egy ugráló, integető alakot. Dantét. Kezét a szájához emelte és többször is felkiáltott, hogy áthallatsszon a morajon: HAVEN! HAVEN! ITT VAGYOK FENT! Mindkét karomat a levegőbe lendítettem. Még soha nem könnyebbültem meg ennyire, hogy látom. Átnyomakodtam a tömegen a díványig, és amint ott voltam, felmásztam a középső, megemelt részére, mindenkit félrelöktem a könyökömmel, csak hogy közelebb lehessek Dantéhoz és a tömeg fölé kerülhessek. – Elkaptad? – kiáltott le nekem. – Elkaptam! – üvöltöttem vissza, és felemeltem a kezem, hogy a győzelem jelét mutassam. Hangom, bár reszelős volt a füsttől, soha nem volt erősebb vagy büszkébb. Szívem még mindig olyan erősen vert attól, amit Aureliával szemben véghezvittem, hogy a tökéletes legyőzhetetlenség érzése fogott el. Ahogy az őrjöngő tömeg körülöttem tolakodott, egy pillanatra azért szembenéztem a döbbenetes igazsággal: valahogy sikerült túlélnem a csatát Aureliával, és nyertem. Olyan hatalmat éreztem most, hogy belegondoltam, hogy szinte elfelejtettem sajtó izmaimat, lehorzsolt, sebes és égett bőrömet. Olyan volt, mintha mindez valaki másnak sikerült volna, de nem, én értem el! Dante mindkét karját győzelemittasan égnek emelte. – Ez az! – De az ünneplésnek rövidnek kellett lennie. – Itt fent maradjak vagy menjek a Páncélterembe? – Itt minden oké. Próbáld meg a Páncéltermet Lance-szel. Ezt használd arra, hogy kizavard az embereket? – Felemelte a kezét, hogy ledobjon nekem valamit. A dívány tetején kiegyenesedtem és imádkoztam, hogy elkapjam. Egy gránát nagyságú tárgyat dobott át nekem az erkélyen. Jó dobás volt, pont célt ért. Láttam, hogy közeledik felém, és nem akartam, hogy felrobbanjon az arcom előtt. Mindkét kezemet felemeltem, és keményen elkaptam, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. A zöld és gumós tárgy valamilyen egzotikus gyümölcsnek tűnt. Abból a titokzatos kertből származott. Dante tegnap este azt mondta, hogy annyi különös növényt lopott el, amennyit csak tudott: csak földhöz kellett vágni őket, széttörni és egyfajta könnygázt engedtek ki magukból, amely
nemcsak arra készteti az embereket, hogy menekülőre fogják, hanem a levegőben terjengő egyéb mérgeket is semlegesíti. – Légy óvatos! – kiáltotta. – Te is! – mondtam, amikor hatalmas csattanás hallatszott a bálteremből. Mintha a fal egy része beomlott volna. A tömegből sikoltozás hallatszott, előrenyomakodtak, és pánik alakult ki a lépcsőn. Leugrottam a dívány tetejéről, meghúzva a bokámat. Éreztem egy apró reccsenést – letört a cipősarkam –, de azért állva maradtam. Szinte emberfeletti energia töltött meg. Lenyúltam és letörtem a cipősarkat, majd minden erőmmel a másikat is lefeszegettem. Most már lapossarkúban voltam. Hála Istennek, hogy egy Mary Jamest választottam: a bokapánt most jól jött. Az utolsó feladatba minden tudásomat bele kellett adnom: egyetlen dolog állt már csak annak az útjában, hogy élve kijussunk innen. Meg kellett tenni, muszáj volt. Elindultam, visszamentem az előcsarnokon a Páncélterembe vezető lépcsőhöz. Egyedül voltam, ami nem volt jó jel: eszerint a Páncélteremből még nem indult meg a tömeg. Átrohantam a fényekkel díszített hosszúkás bejáraton. Amikor elértem a klubot, muszáj volt lelassítanom. A hely zsúfolásig tömve volt, a DJ még zenélt, a zene bömbölt. Mindenki iszogatott és táncolt. Úgy tűnt, senkinek fogalma sincs róla, hogy ég a szálloda. Eltűnődtem, hol lehet Lance, és mintha választ kaptam volna kérdésemre, robbanás hangzott a terem hátsó végéből, és füst kezdett terjengem a környéken. Ahogy Dante mondta, a robbanástól a bulizok a kijáratok felé rohantak, eltakarták arcukat, néhány mellettem álló pedig egymástól kérdezgette: Mi volt ez? Mi történt? – Tűz van – mondtam a mellettem álló csoportnak, szalagavatósoknak, akik leszivárogtak ide. – Ki kell jutnotok innen! Erre, gyertek! – Ahogy elindultak a kijárat felé, átslisszoltam a tömegen a hátsó terület másik vége felé, a lobogó tűzfal mellett. Már épp el akartam dobni a gömböt, amit Dante adott nekem, amikor valahonnan mögülem valaki a nevemet mondta. – Tehát Haven vagy, ugye? Megfordultam, és ott találtam Jason Abingtont; zsebre dugott kézzel állt, és furcsa módon félénknek tűnt. Ennél rosszabbkor nem is jöhetett volna. Egy pillanatig csak bámultam. – Hozhatok egy italt vagy valamit? – folytatta. – Jason, szia, hűűű, tényleg? Most, épp most? – Megráztam a fejem. Elég elfoglalt vagyok, de azért köszi. És ne értsd félre, de ki kell jutnod innen! Most rögtön! Hidd el, később még hálás leszel érte! – Ezzel a földhöz vágtam Dante növényét, amiből azonnal füstfelhő kezdett gomolyogni. A körülöttem állók a külső kijárat felé kezdtek tolakodni – ettől megkönnyebbültem. A távolban újabb könnygázbomba robbant, és visszhangzott az enyémmel. Majd éreztem, hogy valaki megrángatja a szoknyámat. Talán azt hitte, hogy játszadozom vele? – Jason, értsd meg, hogy… – kezdtem és megfordultam. De nem Jason volt. Forró szúrást éreztem a combomban és a vádlimban, amelytől megolvadt a bőröm és leroskadtam a kiömlött italtól ragadós földre, majd felsikoltottam. A földön ott tekergőzött és forgolódott az a szenes valami, ami még Aureliából megmaradt; a parázs még mindig izzott. A káosz ellenére lemászott ide, követett, nem akarta hagyni, hogy ennyivel megússzam. Rúgkapáltam és tekergőztem, hogy kiszabaduljak szorításából, miközben megpróbált az égő tűzfal felé rángatni. Nem kételkedtem benne, hogy ha elég közel húz hozzá, lesz benne annyi erő, hogy beledobjon. Az éjszaka szörnyűségeitől lehorzsolt tenyerem, kezem a földet kaparta, ahogy lábammal össze-vissza rúgkapáltam, hogy végre engedjen el. Sikoly formálódott ajkaimon, de azonnal el is halt, amint hatalmas robbanás
reszkettette meg a levegőt: mintha tűzijáték robbant volna. Mostanra már ismertem ezt a zajt. Felnéztem, és megláttam a Társaság egyik tagjának testét, ahogy a tűzfal fölött izzik. Kollektív, ősi sikoly tört ki belőle, majd újabb test borult lángba, majd maga a DJ is. Az emelvényen még ott lévő tucatnyi ember lerohant a csigalépcsőn, és átnyomakodott a tömegen, hogy elhagyja a klubot; egyre erősebben nyomakodtak, a tömeg újult erővel lódult meg, az emeletinél sokkal nagyobb lendülettel. Már az egész klubban sűrűn állt a fojtogató füst. Alig lehetett látni. Senki nem segíthetett. Csak annyit tehettem, hogy harcolok az életemért. Verekedve, rugdosva nagy nehezen egy másodpercre lerúgtam Aureliát, és megpróbáltam talpra állni. De még egyszer rám vetette magát, és újra lehúzott, keményen szorította fájó lábamat. Próbálkoztam kiszabadulni, és mikor azt gondoltam, hogy már nem bírom tovább, éreztem, hogy szorítása egy cseppet enyhül. Gyengült, elszenesedett, eltorzult teste még kisebb lett. Utolsó, gyors rúgást intéztem felé, amitől végigcsúszott a földön, és sziszegő, forró hamuvá porladt. Erős kéz ragadott meg, arrébb húzott és talpra állított. – Szép munka volt! – mondta Lance. Szmokingzakója és csokornyakkendője rég elveszett, inge koszosán, tépetten lógott. Majdnem megszáradt az Alcatraz-beli kis úszás óta, de ugyanolyan megtörtnek látszott, mint én. – Kösz – lihegtem és felálltam, vérző lábakkal. Még a füstben is éreztem, hogy már csak ketten vagyunk. – Készen állsz, hogy elhúzzunk a pokolba? – kérdezte. A mögötte levő területen a Társaság tagjai generálta lángok szétterjedtek a tűzgyűrű irányába. Az egész emelvény égő katlannak tűnt. Megmerevedtem. – Csak akkor, ha futunk, nem pedig gyalogolunk a legközelebbi kijárat felé. – Lance követte a tekintetemet. Az egész emelvény tűzgolyóként omlott össze. Lance-szel összenéztünk, majd futásnak eredtünk, át a hátsó kijáraton, be az alagútba. Végigrohantunk az ismerős folyosókon, ahogy annyi éjszakán át, miközben erősítettük magunkat. Mögöttünk a tűz recsegett és ropogott, a hátunkat nyaldosta, a füst széles hálóként állta utunkat. A vér tombolt az ereimben, és emberfeletti erőt éreztem. Bár meggyötörtek, összevertek, és tele voltam kék-zöld foltokkal, erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Olyan sebességgel rohantunk, amire nem hittem képesnek magunkat, olyan szelet kavartunk, mintha egy cabrióban ülnénk. A tűz már nagyon közel volt hozzánk, azzal fenyegetett, hogy átcsap a fejünk felett, és forró katlanjába fulladunk. Addig rohantunk az alagútban, amíg elértük a bár éléskamrájába vezető rejtett ajtót. Kettesével vettük a fokokat, felrohantunk a lépcsőn, amíg egyenesen a bár mögött jutottunk ki, és nekimentünk a pultosnak, aki annak idején kitett minket, és felborítottunk egy egész polcnyi üveget, amely a nyomunkban leborult és összetört. – Tűz van! Tűz van! Kifelé! – üvöltöttük, ahogy végigrohantunk a báron, ahol a szombati törzsvendégek szokásos esti italukat iszogatták. Úgy néztek ránk, mintha ostoba diákcsínyt követtünk volna el, és senki sem mozdult. De mire odaértünk a bár ajtajához és kiértünk a meleg, éjszakai levegőbe, már hallottuk, ahogy bentről megindult a pánikba esett tömeg. Végigrohantunk a lerobbant téglaépületek között vezető keskeny átjárón, miközben a sziréna éles hangja felvisított az éjszakában. Hosszú percekbe telt, mire rájöttünk, hogy sikerült. Lance-szel még csak nem is lassítottunk sétáig, csak akkor, amikor elértük a háztömb másik végét, a hotelt. Akkor
hagytuk, hogy inaink és izmaink megpihenjenek; csak vonszoltuk magunkat, úgy tűnt, mintha nem is haladtunk volna előre. Azt éreztem, hogy ott helyben össze tudnék esni, és napokig tudnék aludni. A világ ismét fel-hangosodott körülöttünk, és eszünkbe juttatta, hogy még mindig a részei vagyunk. Az ezer ideges járókelő mormolása, akik kérdezgették, hogy mi történt. Az utunkba álló, megzavarodott tömeg. Egy érkező mentőautó zúgása és berregése ébresztett fel minket; hangos szirénázással jött végig a sikátoron. Lance megfogta a csuklómat, testemet az egyik épületnek döntötte. Ő maga is megrezzent, ahogy a zajos, szirénázó szörnyeteg elrobogott mellettünk úgy, hogy nem ütött el. A falnak vetődtünk, kissé meginogtunk, szó szerint megrészegített a kimerültség. Ahogy újra visszanyertük az egyensúlyunkat, megragadott, és nekidőltem az épület téglafalának. Mielőtt még felfoghattam volna, az ajka az enyémen volt és nekem dőlt. Kifogytam a szuszból, és álomszerűén elszédültem. Karjával körbefont, mint a szőlőinda, közelebb húzott, keze a hajamba túrt. Még a hátamnak nyomódó téglákat sem éreztem. Nem éreztem mást, csak őt. Lassan elengedett, és hátradőlt. Ahogy ajkaink szétváltak, nem tudtam visszafojtani meglepetésemet: – Te voltál… Feltolta a szemüvegét; az ideges mozdulat elárulta, hogy igazam volt. – Te voltál az a Páncélteremben a gála estéjén, nem Lucian! Most először vettem észre, hogy valószínűleg túl közel állunk a hotelhez. Füst gomolygott körülöttünk, és éreztük az épületből áradó forróságot, a tűzoltóautók fecskendőiből az évtizedes homlokzaton visszaverődő finom vízréteget. Lángok táncoltak az égen. Lance némán felpillantott, majd rám nézett. Vállát és fejét kimerültén a falnak vetette, még mindig olyan közel hozzám, hogy egyetlen mozdulat nélkül megállíthattam volna szavait egy újabb csókkal, de hagytam, hogy beszéljen. – Igen, követtelek titeket. Soha nem bíztam Lucianben – soha nem gondoltam, hogy megfelelő lenne neked – még azelőtt sem, mielőtt rájöttünk, ki is ő. Ezért követtelek, amikor kimentéi a galériából. Aztán amikor elment az áram, Lucian eltűnt és… vettem a bátorságot. – Nagyon örülök, hogy megtetted! – Örülök, hogy örülsz. – Komolyan mondta. Egy pillanatig mindketten csak bámultunk, az utóbbi hónapok förgetegszerű eseményei belezsúfolódtak ebbe a néhány percbe. – Azt hiszem, ezért mondják, hogy az ember mindig emlékszik a szalagavatójára – mondtam végül. – Bizony – mondta. – Nem akarok elrontani semmit, de muszáj volt észrevennem, hogy elmúlt éjfél, és te még mindig életben vagy. – Vállat vont, mintha ez is közönséges megfigyelés lett volna. Villámcsapásként hasított belém ez a hír. – Igazad van! Hogy lehet ez? – Próbáltam felfogni. – De mégis, úgy érzem, nem tudom, hogy halandó vagyok. Most már angyalok vagyunk? Angyal vagyok? Mit gondolsz erről az egészről? Remélem, gondolsz valamit! – Nos, ma is jött egy üzenet az egyik képeslapon… – Ó, igen? És mit írt? Világosíts fel! – Lesimítottam a ruhámat. A szegélyénél nagyon tépett lett és koszos. Úgy néztem ki, mint egy háborús menekült – és ez így is volt. – Nos, azt írta, hogy mondjam meg neked – egy kicsit átfogalmaztam – az éjszaka végén, ha még mindketten itt vagyunk, hogy átmentünk a teljes jogú angyalság felé vezető első teszten. – Oké…
– És valószínűleg majd értesítenek, hogy mikor lesz a következő teszt. A szívem elnehezült. – Ó… remek. Lesz még egy teszt. – Igen. És azt is meg kell mondanom neked, hogy a misztikus hatalmad – idézőjelet rajzolt a kezével – „egyre erősebb lesz, de a fizikai hatalom terén légy türelmes, mert az hosszabb idő alatt alakul ki”. – Tessék? – Igen, PONTOSAN. Nem tudom, hogy ez mit jelent… – Ööö, megsemmisítettem egy ördögi hordát, és megszöktem egy tűzgolyó elől. – Igen, azt hiszem, mindezt egyedül sikerült véghezvinned! – Hűűű! – Meg kellett állnom, hogy felidézzem, hogyan is voltam képes rá. A magabiztosság csodákat tehet egy lánnyal, még az érdemtelen személyre pazarolt magabiztosság is. – Nem tudom, észrevetted-e, de még nincsenek szárnyaink. – Ezt az eszembe kell vésnem. – Kösz, mert ha még egy ilyen „teszt” áll előttünk, akkor ahhoz szükségem lesz rád is, méghozzá egy darabban! Tetszett, ahogy mondta; tetszett, hogy egy csapat vagyunk. – Rendben van! Kinéztem a sikátor végébe, ahol az utca belecsatlakozott. Az embereket kordonokkal választották el az épülettől, láttam egy mentőautó sarkát és egy mentős hátát, aki valakit éppen kötözött. A mentős oldalt lépett, és a sérült előtűnt: Dante volt az. Észrevette, hogy nézem, mosolygott és integetett, majd egy gézlapra mutatott, amely a homlokán volt. Összevontam a szemöldökömet, ő meg legyintett, hogy jól van. A mentősre mutatott, aki fiatal volt, helyes, és éppen Danténak háttal volt, majd beleegyezően bólintott. Én is bólintottam. Lance megragadta a csuklómat, visszahúzott, és megint megcsókolt. Ahogy csókolt, szikladarab nagyságú törmelék potyogott az épületről. Anélkül, hogy szétváltunk volna, arrébb léptünk, nehogy eltaláljon minket. De egy pillanatra kivontam magam, csak annyira, hogy kinyújtsam a kezem, és levegyem a homlokzat egyik aranylemezét, amely épp mellettünk zuhant a földre. – Óóó – mondtam és megráztam. – Hűűű! – Felnézett. – Tedd el! – Kösz. – Megfordítottam, és felé nyújtottam. – Kis szuvenír. Elvette, és megnézte. A lemez csorba volt, törött, viharvert, de az LH felirat tisztán látszott rajta. – Azt hiszem, ezek mi vagyunk. Azt hiszem, én vagyok az L. Szerinted? – Kivette és rámutatott. Ránéztem és bólintottam. Ez tetszett. És tényleg ő volt; egész végig ő volt. – Igen, az L – mosolyodtam el. Megint megcsókolt, és az egyik karjával magához ölelt. Semmi nem volt fontos: sem a szirénák, sem a tűz, sem körülöttünk az emberek. A többi kérdést már nem lesz olyan könnyű megválaszolni. A következő napokban Aureliát, Luciant és a Társaságjói ismert és neves tagjait a tűz áldozataivá nyilvánítják, és azoknak, akik távolról csodálták és imádták őket, ezt tényként kellett elfogadniuk, mert mindez ugyanolyan mitikus és misztikus volt, mint ők maguk. De még sok rejtélyt kellett megoldanom, és ilyen egyszerű magyarázattal nem elégedhettem meg. Hány lelket veszítettünk ma este? Hányat mentettünk meg? Valahol vannak még olyanok, akik hasonlítanak Aureliához és olyan érzésem támadt, hogy megkeresnek vagy nekem kell megkeresnem őket. Milyen feladatot róhatnak még rám? És milyen lesz, ha végre megtudom, mi történt a múltamban? De várnom kellett, hogy mindezeket megtudjam. Várnom kell, hogy mindennek értelme legyen. Most nagyot kortyoltam a füstös levegőből,
és ahogy körülöttem sikoltoztak a szirénák és Lance szíve ott dobogott mellettem, egyszerűen csak örültem annak, hogy élek.
Köszönetnyilvánítás Nagy szerencsém van, hogy ennyi zseniális ember segített abban, hogy szárnyakat növeszthessek ehhez a könyvhöz! Különleges köszönetem az alábbiaké: Csodálatos ügynökömé, Stéphanie Aboué, a több éves bátorításáért és a barátságáért. Nem köszönhetem meg elégszer, hogy mindig meghallgattál, elolvastad, amit írtam, tanácsot adtál és megbirkóztál a milliónyi kérdésemmel. Mit mondhatnék? Te vagy a legjobb! Es persze a kedves Hannah Gordoné és barátaimé, a Foundry Literary Mediánál. Hihetetlen szerkesztőmé, Julié Tibbotté, akinek olyan éles a szeme, mint a sasnak, és aki csodálatosan kalauzolt végig ezen az úton. Annyi mindent tanultam tőled, és nagyon hálás vagyok, hogy a könyv írása közben sokszor te voltál nekem a fény az éjszakában! És a Houghton Mifflin Harcourt csapatát is köszönet illeti a támogatásért és kemény munkáért, mely során ez a könyv megszülethetett. A fantasztikus Stephen Moore-é, őszinte lelkesedéséért és azért, hogy segített abban, hogy ez a könyv még szélesebb olvasóközönséghez jusson el. A zseniális és inspiráló Richard Fordé, akinek mindig volt egy-két bölcs szava, és aki biztatott, hogy ne hagyjam abba az írást. A családomé, akik a világ legjobb szurkolótáborát alkották: szerető szüléimé, Bilié és Risáé (akik olyan sok, remek könyvvel ismertettek meg gyerekkoromban); csodálatos testvéremé, Karené (aki egyúttal első olvasóm is volt, és átnézte korai vázlataimat); és fantasztikus sógoraimé és sógornőimé: Steve-é, Ilené, Laurené, Dave-é, Jillé és Josh-é. Hihetetlenül támogató barátaimé, akik hagyták, hogy lyukat beszéljek a hasukba erről a könyvről. Külön köszönet Sasha Issenbergnek, Jenny Laws-nak, Ryan Lynch-nek, Jessica Mehalic-nak, Poornima Ravishankarnak, Anna Sirinek, Kate Stroupnak, Jennie Teitelbaumnak, Kate Zellernek, valamint Eric Ander-sonnak, Albert Lee-nek, Kevin Ó’Leary-nek, Jennifer O’Neillnek és minden barátnak a US Weekly-nél. És természetesen köszönök Briannek, nos, mindent: végtelen türelmedet és szeretetedet, amellyel segítettél végigfutni azt a maratoni, amit e könyv megírása jelentett. Es végül, kedves Olvasóm: nagyon köszönöm, hogy ezt a könyvet választottad, és időd egy részét arra áldoztad, hogy Haven Terra világában élj! Remélem, hogy legalább annyira élvezted olvasni ezt a könyvet, mint amennyire én élveztem megírni!
