Ahhoz, hogy egy problémát megértsünk, és megoldást találjunk

A MÁRTÍROMSÁG MEGHATÁROZÁSA LEHETE EGY TERRORISTA MÁRTÍR?

Hikmet Yüceoğlu

A

hhoz, hogy egy problémát megértsünk, és megoldást találjunk rá, elsőként a problémát kiváltó okokat kell feltérképeznünk. Máskülönben az analízisek, kritikák, a probléma megoldásának kísérletei eredménytelenek maradnak. Ha egy olyan nemes eszményt, mint a mártíromságot, elítélendő cselekedetek mozgatórugójaként tudják felmutatni, akkor ennek a jelenségnek az okait behatóan meg kell vizsgálni, és a találtakhoz képest kiértékelni. Azonban a most következő értekezésemben nem ezt kutatom, hanem azt a kérdést kívánom körüljárni, hogy mi a mártíromság helye az iszlámban, és kik számítanak mártírnak.

Az ideális ember A Korán és a szunna, az iszlám két alapvető írásos forrása ideális, avagy példaértékű emberként négy embertípust különböztet meg: a prófétákat, a siddiqín-t (végtelenségig megbízható és igazságos személyek), a sahíd-ot (mártírok vagy tanúk), és a salih embereket (igazságosak) (Szúra An-Niszá 4:69). Ezek közül az első a legmagasabb szint, amit ember csak elérhet, a legnagyobb tökéletesség. Ez a cél viszont erőfeszítésekkel nem érhető el, Isten maga választja ki azt a személyt, akit prófétaként az emberiségnek küld, és Ő biztosítja prófétája számára a szükséges erényeket. Azonban az utolsó prófétát, Mohamed Prófétát követően, Isten több prófétát már nem fog küldeni, tehát a másik három szint az eléren-

80

Terror és öngyilkos merényletek: az iszlám szemszögéből

dő cél annak, aki a tökéletességre szeretne törekedni. A mártíromságban alapvető, hogy az egyén megtapasztalja az igazságot az élet minden területén, és ez a viselkedésében is meg kell jelenjék. A mártíromság velejárója még a ghajb, a láthatatlan világ megtapasztalása belső érzékelésünk révén. Ez az érzékelés ahhoz hasonló, ahogyan az emberek a való világot látják. A Korán a sáhid és sáháda (tanúság) szavakat használja erre vonatkozólag. Így, ha azt mondjuk, akik életüket adták Istenért, azok mártírok vagy tanúk, akkor tulajdonképpen egy metafórát használunk. Azért hívják őket „tanúnak” (mártírnak), mert az igazság szemtanúi lesznek, és olyan mélyen hisznek az általuk megtapasztalt igazságban, hogy életüket is képesek kockára tenni ezért. A történelem folyamán a mártíromság eszménye mindig is egy kimagasló helyet kapott a hívő muszlimok szívében. Egy bizonyos értelemben a mártíromság ideája volt az, ami a muszlimokat a gyakorta túlerőben lévő ellenség legyőzéséhez segítette. Volt persze olyan is, hogy mindkét sereg muszlim volt, ilyenkor az szenvedett vereséget, aki emiatt kevesebb energiát fektetett a csatározásba. Így vesztették el például az ankarai csatát (1402), ahol a mongol Timur seregével szembekerülve az ottomán katonák úgy gondolták, hogy mivel az ellenség szintén muszlim, ebben a csatában mártírhalált halni, vagy túlélve háborús hőssé (gázi) válni lehetetlen. (Gökbilgin) Mártír lehet az, aki egy szent célért küzdve életével fizet. Nem annyira a halál módja – háború, gyilkosság (muszlim vagy nem muszlim keze által), baleset vagy betegség –hanem az ember vallásához hű életvitele számít. A mártíromság egy spirituális szint; elérésében az egyén határozott szándéka nagy szerepet játszik. Az iszlámban tiltott a halál után vágyakozni. Egy hívőnek azért kell küzdenie, hogy megnyerje és minden áron túl is élje a háborút; mártírrá csak az válik, aki a legvégsőkig küzdött, de mégis meghalt a csatatéren. Még ha valakinek a mártíromság is a végső célja, ha az Istenért való küzdés helyett a halált választja, az egyszerű öngyilkosságnak számít. Az öngyilkosság pedig tiltott az iszlámban. Tudjuk, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) és korabeli követői megtették a szükséges elővigyázatossági lépéseket, hogy a halált elkerüljék, és nem keresték azt. Fegyvereket vettek magukhoz, és pajzsokat használtak csata közben; ha szükség volt rá, visszavonultak, védőárkokat ástak; vagyis azon voltak,

A mártíromság meghatározása. Lehet-e egy terrorista mártír?

81

hogy túléljék és megnyerjék a harcot. Meghalni egy csatában nem lehet egy muszlim célja, ha ezzel a céllal veti magát valaki a harcba, azzal csak veszíthet.

Kiket tekinthetünk mártírnak? Az iszlám szerint mártír az, aki életét veszti, miközben azt az áldásos ösvényt próbálja követni, amit Isten a hívők számára kijelölt (tehát az iszlám előírásai szerint él), és azokat az értékeket védelmezve hal meg, melyeket Isten védeni rendelt, például birtokának, családjának, önmagának vagy vallásának védelmezése közben. Ezek az emberek dicséretre méltóak. Azonban egy hívő nem csak Allah ügyéért harcolva halhat mártírhalált. Egy mártír halálának oka még lehet járvány, vízbefulladás, külső- vagy belső szervi betegség, tűzvész, törmelék alá temettetés katasztrófa esetén, szülés is. Az iszlám három különböző mártírtípust különböztet meg: a tökéletes mártírt, az evilági mártírt, és a túlvilági mártírt.

A tökéletes mártír A tökéletes (eszményi, abszolút) mártír esetében az Isten színe előtt véghezvitt mártíromság teljes, és a temetés rituáléja is méltó egy mártírhoz, azaz 1) nem végzik el a test rituális mosdatását, 2) a testet nem tekerik halotti lepelbe, 3) nem tartják meg a halotti imát – bár ez utóbbi vitatott. Hat feltétele van annak, hogy valakit „tökéletes mártírnak” tekintsünk: 1) Muszlim volta: a mártíromság előfeltétele, hogy az illető hívő muszlim legyen,. Akik nem hívők, azok nem részesülhetnek a túlvilági áldásokban. 2) Felelősséggel kell bírnia: ahhoz, hogy a muszlim törvények alapján cselekedeteiért felelősnek tekintsünk valakit, teljes szellemi egészségnek kell örvendenie, és el kell érnie a pubertáskort. Gyermekek és szellemileg sérült emberek nem tekinthetők felelősségre vonhatónak, így nem válhat belőlük „tökéletes mártír”. Vannak azonban tudósok, akik másként vélekednek: „Azok, akik nagykorúak, és azok, akik még nem érték el a nagykorúságot, egyenlő elbírálás alá esnek mártíromság szempontjából, mivel minden gyermek musz-

82


limnak tekintendő. Így ha harc közben elesnek, ők is mártírnak tekinthetőek. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) az Uhud-csatában elesetteket mártírnak tekintette, köztük a gyermekeket is, mint például Haris b. Numan-t” (Az-Zuhayli,3:105). 3) A rituális tisztaság állapotában kell lenni: a mártírnak mentesnek kell lennie az általános értelemben vett tisztátalanságoktól. Azonban Muhammad imám, Abu Yusuf, Sáfí, Ahmad ibn Hanbal és Málik imám együttesen azt az álláspontot képviselik, hogy a mártíromság önmagában elmossa a tisztátalanságot, ezért azoknak a személyeknek a testét, akik tisztátalanul haltak meg-például szexuális együttlét után nem mosakodtak, és így csatároztak-, nem kell rituálisan megmosni. Imam Azam szerint viszont azok, akiket ilyen állapotban ért a halál, nem részesülhetnek a „tökéletes mártír” számára előírt temetési szertartásban, testüket rituálisan meg kell mosni. A fenti tudósok Hanzala esetével igazolják nézetük helyességét: házassága utáni reggelén Uhud harcában vesztette életét, és annak ellenére, hogy felesége tudatta a Prófétával, hogy Hanzala halála pillanatában tisztátalan volt, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) úgy rendelkezett, hogy őt is rituális mosdatás nélkül temessék el (mint az összes többi mártírt), hiszen őt az angyalok már megtisztították (Ibn Abidin 3:514). 4) Más keze által kell meghalnia, de nem igazságszolgáltatásból kifolyólag 5) Nem lehet sebesült, akit elszállítanak a harctérről: a murtas szó, mely szó szerint így fordítható: „háborúban megsebesült személy, akit egy másik helyre szállítanak”, azokat is magába foglalja, akik orvosi ellátásban részesülnek, esznek, isznak, alszanak, beszélgetést folytatnak, elmondják utolsó akaratukat, és más hasonló dolgokat tesznek haláluk előtt. Ha mindez a sebesülés helyén megy végbe, az nem változtatja meg a „tökéletes mártíromságot”. ’Omár, ’Ali és ’Oszmán (a második, a negyedik és a harmadik kalifák) esete tökéletes példa erre. ’Omárt és ’Alit egy másik helyre szállították, miután halálos sebet kaptak, így testüket a halál után rituálisan megtisztították. Oszmánt azonban, aki a sérülés elszenvedésének helyén vesztette életét, nem részesítették a rituális mosdatásban, és „tökéletes mártírként” temették el.


83

6) A vérdíj hatáskörén kívül kell esnie: a muszlim törvények szerint bizonyos gyilkosságokért halálbüntetés jár, ha azonban a haláleset véletlen baleset következménye, akkor azt nem alkalmazzák. Ha például az esetet egy városban, fényes nappal követik el, és a halál oka egy kisebb rúgás vagy ütés valami olyan tárggyal, amit nem kifejezetten ölésre használnak, mondjuk korbáccsal (bár az ilyen eszközök használata felébreszti a gyanút, hogy a gyilkosság mégis csak szándékos volt), az ilyen esetekben a halálbüntetés nem megengedett. Röviden tehát, a muszlim törvények értelmében mártírnak minősül az, aki olyan gyilkosság áldozata, melynek elkövetőjét halálbüntetés sújtja; más gyilkosságok (ahol a halálbüntetés nem alkalmazható) áldozatai nem minősülnek mártírnak. (al-Kasani 1/321). Azok, akik hitetlenek, útonállók vagy terroristák ellen harcolva vesztik életüket, mártírnak minősülnek, függetlenül attól, hogyan ölték meg őket. Azok, akik az itt felsorolt feltételek bármelyikének nem felelnek meg, nem tekinthetők tökéletes mártírnak, temetésükkor nem a tökéletes mártíroknak kijáró szertartásban részesülnek. Ha egy hívőt nem becsületbeli ügyből kifolyólag öltek meg, „tökéletes mártír” lehet belőle. Azok, akik a csatamezőn az ellenséggel szemtől szembe harcolva vesztik életüket, mártírnak minősülnek akkor is, ha véletlenül saját maguk okozzák fegyverükkel a halálukat, ha tévedésből saját bajtársaik ölik meg őket, ha lóról leesve törik össze magukat, ha muszlim vagy nem muszlim harcosok lovai tapossák őket halálra, ha nyíllal lövik őket agyon, vagy ha különösebb külsérelmi nyom nélkül halva találják őket a csatamezőn. Őket mind a mártíroknak kijáró temetési előírások szerint kell a sírba fektetni. A múltban használatos harci eszközök, mint például ló, nyíl stb. helyettesíthetők modern világunk vívmányaival. Azok, akik a falujukat ért támadás során vesztik életüket, vagy akik lázadók keze által halnak meg, azok, akik munkavégzés közben, az otthonukban vagy a munkahelyükön lesznek támadás áldozatai, illetve azok, akiket szülőjük szánt szándékkel megöl, szintén mártírok (Sarahsi 2, 52). Ha egy csoportosulás muszlimok ellen háborúskodást kezdeményez, akkor az utóbbiak, mivel saját maguk és a muszlim közösség védelmének érdekében áldozták fel életüket, mártírhalált halhatnak.

84


(al-Ayni 3, 307). Ebből az is következik, hogy akik a támadó oldalon vesztették életüket, nem lehetnek mártírok, ők kegyetlen bűnösöknek tekintendők.

Az evilági mártírok-hamis mártírok Azokat, akik harcban esnek el, és a „tökéletes mártírnak” kijáró előírásokat betartva temetnek el, viszont valójában nem azok-bár ezt nem tudja róluk senki-„evilági mártírnak” hívják. Ide tartoznak azok, akik nem Isten akaratának teljesítését tartották szem előtt, hanem bosszúvágyból, büszkeségből vagy iszlámmal ellenkező ideológiáért, például fajgyűlölő indulatokból kifolyóan, vagy evilági hasznokért harcoltak, valamint a dezertálók és fosztogatók, (Zuhayli 2, 150). Mivel haláluk után e motivációk feltárása nehéz, akár lehetetlen, ezeket az embereket a mártírnak kijáró tisztelettel övezik. Túlvilági sorsukat azonban így festi le a Próféta (áldás és békesség legyen rajta): „Az elsők, akik majd az Ítéletnapon kedvezőtlen elbírálásban részesülnek, a hamis mártírok(ként ismertek). Megmutatják majd jutalmukat, melyet maguk is elismernek. Aztán Isten megkérdezi: „Mit tettél azért, hogy ezeket kiérdemeld?” A hamis mártír így felel: „Érted harcoltam, amíg mártírhalált nem haltam.” Az Isten így szól hozzá: „Hazudsz! Azért harcoltál, hogy az emberek majd azt mondják rólad, ’Micsoda bátor férfi!’ Így is tettek a Földön. (Megkaptad tehát, amit akartál, ez volt a fizetséged).” Majd Isten úgy rendeli, hogy ez a személy a pokol tüzén égjen.”1 Egy másik hadíszban a következőképpen jelenik meg az „evilági mártírok” túlvilági élete: Megkérdezték a Prófétát, mi történik a túlvilágon azokkal, akik csak a látszat miatt, földi javakért, hírnévért vagy fajgyűlölő indíttatásból harcoltak, ha őket e világon, mint Isten akaratának teljesítőit tartjuk számon. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) így felelt: „Azok, akik Isten igéjének dicsőségéért harcoltak, azok Istenért harcoltak.”2 Itt azt kell megértenünk, hogy a legfontosabb cél Isten tetszésének elnyerése, bármi legyen is a köztes indíték. Összefoglalóan tehát, ha valaki életvitelét tekintve feddhetetlen és vallása védelméért is harcol, de életét veszti, akkor valóságos mártírnak számít. Azonban 1

Muslim, Imarat, 152; Nasai, Jihad, 22.

2

Bukhari, Jihad, 15; Muslim, Imarat, 149-151.


85

mindez nagyfokú érzékenységet, teljes szívbéli odaadást kíván, valamint azt, hogy ne tévesszük a célt szem elől. Egy nap a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) megkérdezte: „Kiket tartotok magatok közül mártírnak?” Az emberek így válaszoltak: „Azokat, akik fegyver által esnek el.” Erre a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ekképp felelt: „Sokan esnek el fegyver által, akik nem mártírok; sokan vannak olyanok is akik ágyban, párnák közt halnak meg, mégis a sziddiqek (végtelenségig megbízható személyek) és a mártírok jutalmait kapják majd meg.” (al-Isfahani 8, 251). Egy másik hádíszban a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) arra hívja fel a figyelmet, hogy bizonyos rossz szokások mekkora kárt okoznak: „Azok, akik gyakran illetik az embereket szitkokkal, nem részesülnek a sáfá-ban (közbenjárás)3, és nem tekinthetők mártírnak sem.”4 Napjainkban is vannak olyan emberek, akik azt állítják, hogy szent ügy érdekében harcolnak. Elátkozzák azokat, akik másképp gondolkodnak, sőt azokat is, akik nem támogatják őket, mondván: „ezek mind hitetlenek vagy pogányok”. Egy ilyen nézőpontnak nyilvánvalóak a veszélyei. Ha egy hívőt valaki hitetlenséggel vádol, akkor valójában a vádló az, aki hitszegést követ el, mert ez ellenkezik a Korán parancsolatával:,5 Ti hívők! Ha fölkerekedtek Allah útján a harcra, akkor jól nyissátok ki a szemeteket, s ha valaki a béke üdvözletével köszönt benneteket, ne mondjátok neki: „Te nem vagy hívő!” (Szúra An-Niszá 4:94)

A vádló nem tudhatja, mit gondol pontosan az, akit vádol, tehát valójában hívő-e vagy csak annak mondja magát. Tehát azt a hibát elkerülendő, hogy valaki harc közben megöl egy hívőt, mert úgy ítéli meg, hogy az hitetlen, ez a vers előírja, hogy életben kell hagyni mindazt, aki a muszlimok között szokásos „Béke legyen veled.” (Szelám alejkum.) köszöntés kiejtésével kinyilvánítja muszlim voltát. Ez még egy a számos érv közül annak alátámasztására, miért nem követhet el egy muszlim öngyilkos merényletet, ahol tudtán kívül megölhet muszlimokat is a nem muszlimokkal együtt. 3

A közbenjárás más emberek vagy angyalok valakiért való fohászát jelenti, amelynek jótékony hatása van az illető megítéltetésére az Ítélet Napján. 4

Muslim, Birr, 85, 86; Abu Dawud, Adab, 45.

5

Bukhari, Adab, 44.

86


Túlvilági mártírok Azok az emberek tartoznak ebbe a csoportba, akik „tökéletes mártírként” vesztették életüket, azonban a fentebb említett hat feltétel közül egynek vagy többnek nem feleltek meg, ugyanakkor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) őket mégis mártírnak nevezte. Omár és Ali szintén túlvilági mártírnak tekinthetőek, mivel őket elszállították arról a helyről, ahol halálos sebet kaptak (ennek értelmében nem lehetnek tökéletes mártírok). Úgy tartják, hogy e kategória csúcsát – a Prófétától eltekintve – Omár képviseli.6 A túlvilági mártírokat – mivel mártír voltuk nem nyilvánvaló- az általános temetési szokások szerint temetik el, vagyis testüket megmossák, halotti lepelbe burkolják, és temetési imát mondanak értük. Ez a tudósok közt soha nem képezte vita tárgyát. A túlvilágon azonban elnyerik a mártíromság jutalmát, és a mártíroknak kijáró különleges áldásokban lesz részük. Még ha az egyes hadíszokban nincs is különbség a „tökéletes” és a „túlvilági” mártírok között, az a tény, hogy maga a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) a temetési gyakorlatot tekintve másképp járt el e két csoport közt, arra késztette a későbbi korok tudósait, hogy ők is különbséget tegyenek. Ha megvizsgáljuk a túlvilági mártírokkal kapcsolatos hadiszokat, akkor látni fogjuk, hogy ez utóbbi csoportba azok tartoznak, akik súlyos betegség következtében vesztik életüket, akik számára a halál elkerülhetetlen, akik kínokat élnek át, balesetet szenvednek, akik a zsarnokság ellen harcolva vagy hitükért küzdve, vagy nagy szegénység miatt vesztik életüket. Isten minden fajta kisebb vagy nagyobb nehézséget, amit egy hívő elszenved, a bűneiért való vezekléseként fogad el. A mártíromság áldását érdemlik ki azok, akik kínok közt halnak meg. Bizony ez az a kegyelem, amit tőle remélünk. A Mindenható Isten határtalan kegyelmével meg akar bocsátani szolgáinak az általuk elkövetett bűnökért, fel akarja emelni őket, hogy kiérdemeljék a Paradicsomot, és az Ő jelenlétét; így többféle utat is teremtett erre. A Kegyelem Prófétájának, Mohamednek, (áldás és békesség legyen rajta) szavain keresztül tudatta velünk ezeket az utakat.

6

Imam Malik, Muwatta, „Jihad,” 36.


87

Öngyilkos merényletek A mártíromság mibenlétéről felvázolt eddigi tények alapján tekintsük át most az öngyilkos merényleteket. A muszlim jogtudósok történelmi példák sokaságát figyelembe véve a következő sorokban foglalták össze fetvájukat (jogi nyilatkozat):7 Egy személy belevetheti magát egy ellenséges csoportba, amennyiben azt reméli, hogy végül megmenekül, abból a célból, hogy kárt okozzon az ellenségnek, demoralizálja annak csapatait, vagy hogy bátorságot öntsön saját bajtársaiba, illetve ha attól tart, hogy fogolyként esetleg titkos információkat adhat ki. (Al-Shaibani 4/1512)

A fenti fetvához a következő három alapkövetelmény is hozzátartozik: 1) Valós háborús helyzetnek kell fennállnia, valamint két szembenálló és felkészült ellenséges hadseregnek kell készen állnia. 2) A támadó mentes az öngyilkos szándéktól. 3) Halálos sérülést csak az ellenség okozhat. Azok, akik az öngyilkos merényleteket elfogadhatónak tarják, többnyire azzal érvelnek, hogy nincs más alternatívájuk. Azt állítják, az ellenség legyőzhetetlen túlerővel rendelkezik mind fegyverek, mind logisztikai ellátást, kiképzést, létesítményeit és számát tekintve, ráadásul a média is az ellenséget támogatja. Többek között ezért is gondolják, hogy az öngyilkos merényleteken kívül nincs más fegyverük. Elemezzük hát ki, mennyi buktatója is van e gondolatmenetnek. Nem tesznek különbséget a cél, és a cél elérésére szolgáló eszköz között. Egy hívő esetében mind a célnak, mind a felhasznált eszközöknek törvényesnek kell lenniük, és ezt a kettőt semmi szín alatt nem szabad összekevernie. Mivel mindig Isten tetszésének elnyerésére kell törekednie, nem szabad, hogy az a vágya helyettesítse ezt, hogy célját bármi áron elérje. Ha bármilyen eszköz, bármilyen áron felhasználható lenne egy bizonyos cél érdekében, az csak további kegyetlen és törvényellenes tevékenységekhez vezetne. Erre példa az, ha valaki(k) kábítószer-függőség és prostitúció segítségével pusztítja az ellenséges csoportok szellemi és testi egészségét, visszaéléseket követ el a tudomány területén, például hasznos 7

Lásd: Bukhari, Dzsihád, 12; Muslim, Imarat, 145; Ibn Athir, 1/206; Ibn Hajar, 1/144.

88


gyógyszerek helyett károsakat állít elő vagy elutasítja egy beteg kezelését, vagy megöli a kórházakban kezelt beteget és még sorolhatnánk, mennyi különféle embertelen módszert tekinthetnénk jóváhagyottnak. De pontosan azért léteznek a vallások, és azért küldettek próféták ezrei, hogy megmutassák az emberiségnek az evilági és a túlvilági boldogsághoz vezető utat. Ők soha nem használtak efféle módszereket, vagy adták hozzájárulásukat hasonló tevékenységekhez; épp ellenkezőleg, parancsaikban minden más békés módszer kiaknázása után, végső esetben engedtek csak a háborúnak. Bosszúvágyból, gyűlölettől fűtve senki nem válhat mártírrá; csakis akkor, ha a vallási előírásokat figyelembe véve éli életét. A muszlimok által felhasznált eszközöknek éppoly helytállóknak kell lenniük, mint magának a célnak, melyet ezek által el kívánnak érni. A Korán is kimondja, hogy egy muszlim még háború idején sem hághat át meghatározott korlátokat: Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak! Ám ne ne lépjétek át a határokat! Allah nem szereti azokat, akik túllépnek a megszabott határokon. (Szúra Al-Bakara 2:190) Sayyid Qutb ezt az áját a következőképpen értelmezi: „Az áthágás ebben az esetben a következőket foglalhatja magában: nők, gyermekek, idősek, vagy bármely, kizárólag a vallásának élő egyházi személy ellen intézett támadás, illetve az olyan jóravaló emberek bántalmazása, akik a háborúban nem vesznek részt, és semmi veszélyt nem jelentenek sem a muszlim vallásra, sem a muszlim közösségre nézve. Az áthágást a iszlám által előírt háborús szabályok megsértéseként értelmezhetjük. Az iszlám pedig épp annak érdekében ír elő bizonyos szabályokat, hogy minimalizálja-sőt lehetőség szerint véget vessen a régi és újkori dzsahilíja (tudatlanságból fakadó) háborúk brutalitásának. Ezek olyan kegyetlenségek melyektől hitükhöz ragaszkodó muszlimok utálattal fordulnak el.”

Miután összefoglalja a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) és tanítványainak tevékenységét, Sayyid Qutb így fejezi be mondandóját: „A muszlimok jól tudták, hogy nem számbeli fölényüknek köszönhetően nyertek meg csatákat, tekintettel rá, hogy valójában kevesebben voltak. Azt is tudták, hogy a győzelem nem első osztályú fegyvereiknek és felszerelésüknek köszönhető, mivel kevesebb fegyverrel és felszereléssel bírtak, mint az ellenséges csapatok. A hitük, Istenbe vetett bizalmuk és Isten segítsége biztosította számukra a győzelmet. Ha nem az Isten és a Próféta által előírt módon viselkedtek volna, megfosztották volna magukat az egyetlen tényezőtől, ami győzelemre segítheti őket. Ezért


89

tartották magukat e szigorú szabályokhoz, még olyan ádáz ellenségekkel szemben is, akik elviselhetetlen kínokat okoztak nekik vagy társaik kínhalálát okozták”.

A merényletek típusai Ha megvizsgáljuk a világban bekövetkezett öngyilkos merényleteket, láthatjuk, hogy ezek két különféle tőből fakadnak: Először vegyük soron azon merényleteket, amelyeket két háborús viszonyban álló ország hadseregében erre felhatalmazott katonák követnek el, ezek célpontjukat tekintve behatároltak és előre körvonalazott akciók: a) egy erre felhatalmazott személy/katonai csoport megtámad egy ellenséges katonai csoportot/barakkot, olyan harci eszközökkel, mint repülőgép, tank, kézigránát, fegyverek stb. b) egy személy vagy csoport bombákat erősítve a testére vagy járművére veti bele magát az ellenfél csapatába vagy erődjébe, hogy ott felrobbanjon. E módszer alkalmazása vallásjogi szempontból nagyon szigorú feltételekhez van kötve. Másodsorban, azokról a mélységesen elítélendő önhatalmú tettekről beszélhetünk, melyeket sokszor olyan országokban követnek el, melyek nem is állnak háborúban. Egy olyan országban, mely a merénylőt engedéllyel vagy a nélkül, de feljogosította a belépésre, olyan országban, ahol külföldiek dolgozhatnak, házasodhatnak, tanulhatnak, munkahelyet létesíthetnek, sőt, bizonyos feltételek teljesítése után még állampolgárságot is kaphatnak. Így tehát az ország, mely ellen a támadás irányul, valójában mindkét felet a szárnyai alá veszi. Egy merénylet árulást jelent a biztonságot, szabadságot kínáló menedékhely-a vízumot nyújtó állam - ellen, melyet tilt az iszlám jog. Megölni olyasvalakit, akivel egyezséget kötöttünk, egyike a legsúlyosabb bűnöknek Ezek a támadások akár külföldiek, akár a támadó honfitársai ellen elfogadhatatlanok és megengedhetetlenek. Az elkövetők nem csak hogy nem tekinthetők mártírnak, de nagyon is távol állnak e fogalomtól. Aki egy öngyilkos merényletet elkövet, az bűnös ártatlan emberek megölésében, a túlélők rettenetbe taszításában, lelki sérülések okozásában, családok szenvedésében, ártatlan emberek vagyonának megkárosításában. Továbbá megkárosította a vízumot kibocsátó országot is, politikai szinten ugyancsak lehetetlen helyzetbe hozta az anyaállamát, valamint

90


szerepet játszott egy nemzetközi bűnszövetkezet sikerében is. Ha az elkövető muszlim, akkor vétkes a muszlim vallás befeketítésében is. Ahogy a gyilkosság, ugyanúgy az öngyilkosság is a legsúlyosabb bűnnek számít az iszlámban, amiért az elkövető a pokolra jut. Az itt felvázolt tények alapján világossá válik, hogy az öngyilkos merényleteknek nincs helyük az iszlámban, valamint az is, hogy a körülményeket, melyek ilyen öngyilkos merényletek előfordulásához vezettek, meg kell szüntetni.

Felhasznált irodalom: Gökbilgi, M. Tayyip. Osmanlı Müesseseleri, Teþkilatı ve Medeniyeti Tarihine Genel Bakış (Az Ottomán-birodalombeli intézmények, szervezetek és az Ottomán-kor történelméről általánosságban), Isztambul, 1977 Az-Zuhayli, Vehbi. Islam Fıkhı Ansiklopedisi (Iszlám vallásjogi enciklopédia). Ibn Abidin, Redd al-Muhtar; Shatibi, Mawkufat; Al-Kasani, Badayi as-Sanayi; Al-Ayni, Al-Binaya; Yüce, A. Ţehitlik ve Ţehitlerin Hayatı (A mártíromság és a mártírok élete), Isztambul,2001 Sarahsi, Al-Mabsut; Mansur Ali Nasıif, Gayat al_Ma’mul Sharhu at-Taj al-Jaim al-Usul. Qutb, Sayyid, Fi zilal al Qur’an (A Korán árnyékában) Naim A. Miras K. Tecrid Tercümesi Al-Isfahani, Hilya al-Awliya; Ibn Athir, Usd al-Gabe; Ibn Hajar, Al-Isaba, I, 144. Ash-Shaibani, Muhammad. Seerah al-Kabir, (kiegészítésekkel); AlJassas, Ahkam al-Qur’an.

Ahhoz, hogy egy problémát megértsünk, és megoldást találjunk

Recommend Documents