Ahhoz, hogy a világ népességének egyötöde által lakott Kína elkövetkező években

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma Tálas Barna

A

hhoz, hogy a világ népességének egyötöde által lakott Kína elkövetkező években és évtizedekben várható fejlődésének és hiperhatalommá válásának kilátásait reálisan és az emberiség történelmi fejlődésébe beágyazva ítélhessük meg, lényegesen többet kell tudni e hatalmas, kontinensnyi ország népeinek távolabbi és közelebbi múltjáról és jelenéről, mint amennyit Magyarországon – ilyen irányú szakképzés nélkül – az egyetemeken és a főiskolákon meg lehet ismerni. Ezért e tanulmányban igyekszem tömören és – remélem – közérthetően összefoglalni azokat a tényeket és ismereteket, amelyeket Kína mai és különösen jövőbeni helyzetének, gazdasági és politikai rendszerének a megértéséhez feltétlenül tudni kell. Az alábbi, kissé terjedelmes tanulmány összesen hat részből áll. Az első rész a történelmi előzményeket, a kínai társadalom fejlődésének legfontosabb mozzanatait ismerteti, a kínai történelem kezdeteitől a 20. századig. A második részben a 20. század legjelentősebb kínai gondolkodóinak és politikusainak stratégiai céljait, modernizációs elképzeléseit és kísérleteit mutatom be a három legismertebb személy, Szun Jat-szen, Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung tevékenységét elemezve. A harmadik részben a Kína felemelkedéséhez vezető modernizációs stratégia kidolgozásának rögös útját ismertetem, amelynek főszereplője vagy – ahogyan azt később a pártdokumentumokban megfogalmazták – „főkonstruktőre” Teng Hsziao-ping volt, akit Mao kétszer is félreállíttatott. A negyedik részben a jelenlegi kínai társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszer jellegét és lényegét igyekszem tudományosan meghatározni, rámutatva e rendszer történelmi funkciójára, a modernizációs folyamat meggyorsítása és hatékonyabbá tétele tekintetében. Az ötödik részben Kína jelenlegi gazdasági teljesítményét mutatom be, és ismertetem a jelenlegi kínai vezetés terveit és stratégiai céljait az ország gazdasági fejlesztésére és modernizálására. A befejező, hatodik rész Kína globális hiperhatalommá válásának a belső és külső feltételrendszerét vizsgálja, a kedvező és kedvezőtlen adottságokat és körülményeket egyaránt figyelembe véve. Elöljáróban szólnom kell néhány szót az általam használt „hiperhatalom” kifejezés indokolásáról is. Ezt a kifejezést először 1998-ban használtam a 21. század közepére modernizálódó Kínára vonatkozóan, egyik, részben tananyagpótló, részben pedig prog16

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

nózis jellegű tanulmányomban.1 2001-ben egy francia politológus, Ignacio Ramonet is használta ezt a kifejezést, de nem Kínára, hanem a 21. század eleji Egyesült Államokra vonatkozóan, mint a történelemben először uralkodó egyetlen globális hegemón szuperhatalomra.2 Ezért később megjelent munkáimban szükségesnek láttam az általam először és kizárólag csak Kínára használt új terminológiai kifejezéshez az alábbi magyarázatot fűzni: „A »hiperhatalom« új kifejezéssel elsősorban a kínai nemzetgazdaság kiugróan nagy méreteire és abszolút teljesítményére kívánunk utalni. A »szuperhatalom« elmúlt évtizedekben kialakult és elfogadottá vált kifejezést Kína esetében nemcsak azért nem használjuk, mert ez a fogalom az adott állam gazdasági ereje és tudományos-technológiai potenciálja mellett mindenekelőtt katonai erejét és ütőképességét emeli ki, azaz eredendően katonapolitikai fogalom. Ebben az értelemben figyelembe vehető és méltányolható a kínai vezetőknek az a már régóta hangoztatott nézete, miszerint Kína a jövőben sem kíván szuperhatalommá válni, azaz olyan katonai túlsúlyra szert tenni, ami bármely más hatalomra nézve fenyegetést jelenthetne. Ezzel szemben a ma még részben vagy teljes egészében elkülönült országrészek (a szárazföldi Kína, Hongkong és Makaó, illetve Tajvan) fokozatos egyesítése és integrálódása, valamint az egyesült Kína fennmaradása és további konszolidálódása esetén, a 21. század közepére Kína olyan gazdasági hiperhatalommá válhat, amely meghatározó hatást gyakorolhat nem csupán a távol-keleti és a délkelet-ázsiai térség, hanem az egész világ gazdasági, tudományos-technológiai és civilizációs fejlődésére, és ezen keresztül a 21. század új világrendjének a kialakulására is.”3

Történelmi előzmények Köztudott, hogy Kína emberemlékezet óta a világ legnépesebb és a legrégebbi, önálló és folyamatosan fennmaradó civilizációval rendelkező országa. E civilizáció kezdetei az i. e. III. évezredre nyúlnak vissza. Az első dinasztia, amelyről a kínai történelmi feljegyzések megemlékeznek, a Hszia, mely az évkönyvek szerint az i. e. III. évezred végétől a II. évezred közepéig állt fenn. Az utolsó Hszia-király, Csie uralmát a feljegyzések szerint a sang törzs döntötte meg, amelynek vezére megalapította a Sang-dinasztiát. Ez idő tájt – azaz az i. e. II. évezred közepe táján – jelent meg az úgynevezett jósló csontokon az írásbeliség is, a ma is használatos, fogalmakat jelölő írásjegyek formájában. Az archaikus Sang-dinasztiát az i. e. II. évezred végén a Csou-dinasztia váltotta fel, ekkor az uralkodók az i. e. 11. század végétől i. e. 771-ig a mai Hszian melletti Csoucungból, majd – a nyugati barbár törzsek támadásai miatt – i. e. 256-ig a keletebbre fekvő Lojangból irányították királyságukat. Éppen ezért a Csou-dinasztia uralkodóit ennek megfelelően a Nyugati Csou- és a Keleti Csou-dinasztiához tartozóként is megkülönböztetik. A Keleti Csou-korban éltek azok a nagy kínai gondolkodók, akiknek a tanításai évezredekre 2006. tavasz–nyár

17

Tálas Barna

lerakták a kínai társadalmi együttélés, az erkölcsi magatartás, az államirányítás szabályait és elméleti alapjait. Ezek közül a külföldiek számára is legismertebb Lao-ce (Öreg mester) és Kung-ce vagy Kung Fu-ce (Kung mester), akit a jezsuiták Konfuciusznak neveztek el. De megemlíthetem Meng-ce (Menciusz), Hszün-ce és Mo-ce (Mo Ti) nevét is, akik mindannyian egy-egy gondolkodói iskola vezetői voltak. Ezek közül kétségtelenül Konfuciusz tanításai gyakorolták a legnagyobb és legmaradandóbb hatást az utókorra, amelyeket tanítványai jegyeztek le, s amelyek később a Beszélgetések és mondások című könyvből váltak ismertté. Konfuciusz az ő korában már felbomlóban lévő faluközösségek patriarchális viszonyait szerette volna helyreállítani, és olyan társadalmat szeretett volna látni, amelynek hierarchiájában mindenkinek megvan a világos helye, ismertek a jogai és kötelességei, és amelyben az emberek a beléjük nevelt erkölcsi érzékükre hallgatva cselekednek. Ez egyformán vonatkozik az egyénre, a szűkebb és tágabb családra (nemzetségre), a kisebb és nagyobb közösségekre egészen az államig és annak uralkodójáig. Konfuciusz az erkölcsi érzékből fakadó, példamutató magatartást tartja a társadalmi együttélés fő követelményének. „Ha a népet rendeletekkel kormányozzák, és büntetésekkel tartják féken, akkor azokat ki fogja játszani, és még szégyent sem fog érezni. Ha az erények kormányozzák, és a szertartások tartják féken, akkor ismerni fogja a szégyent, és mindig egyenes lesz” – tanította Kung mester. „A Csou-kor végére azonban a faluközösségek bomlása, a kereskedelem fejlődése kitermelt egy olyan réteget, amely már leszakadt a »közösség köldökzsinórjáról«, s nem visszafelé, hanem előre nézve akarta megszervezni a társadalmat. A patriarchális örökség felszámolásával a fejedelmi hatalomra támaszkodó törvények segítségével kívánta kormányozni azt az államot, amelyben a patriarchális arisztokrácia helyett immár ő jut majd vezető szerephez. Az 5. és 4. század fordulóján élt Mo-ce (Mo Ti) elítélte a patriarchális arisztokrácia privilégiumainak Konfuciusz által hirdetett elvét, és amellett szállt síkra, hogy a különböző posztokra történő kinevezéseknél a jelölt származása helyett tudása és rátermettsége legyen az egyetlen kritérium: »Ha a földműves, kézműiparos és kereskedő nem mindennapi tehetséget mutat, fel kell emelni, magas hivatalba kell ültetni, gazdag jövedelmet adni neki, képességeinek megfelelő ügyeket s neki engedelmességgel tartozó embereket rá bízni.« Ennek a rétegnek a legerőteljesebb szószólói azonban a »törvénykezők« (»fa csia«, latinos nevükön a legisták) lettek, akiknek jellegzetes képviselője az i. e. III. században élt Han Fej-ce” – jellemzi ezt a korszakot Polonyi Péter.4 A Keleti Csou-dinasztia korszakát a hadakozó fejedelemségek koraként is szokták a kínai történelemben feltüntetni, mivel az i. e. 7. századtól a Sárga-folyó és a Jangce mentén létrejött kínai fejedelemségek fél évezreden át harcban álltak egymással az elsőbbség megszerzéséért. A Csou-dinasztia uralmát végül is a Csin-fejedelemség döntötte meg, amelynek Csan Cseng nevű fejedelme (i. e. 259–210) miután tízévnyi háborúskodás után 18

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

sorra legyőzte és ellenőrzése alá vonta az összes rivális fejedelemséget (Han, Csao, Jen, Vej, Csu, Csi), i. e. 221-ben befejezte Kína egyesítését, és megalapította az első egységes Kínai Birodalmat. E birodalomnak meghagyta a Csin nevet, de ő magát nem királynak, hanem a legendás uralkodók címeiből (huang és ti) kreált huang-tinak neveztette, amely a későbbiekben a kínai császárok hagyományos elnevezésévé vált. Őt azonban a kínai történelemben általában első Csin-császár (Csin Si Huang-ti) néven emlegetik, s e néven vált – több mint kétezer évvel később – a 20. századi „országegyesítő” és „országalapító” Mao Ce-tung történelmi példaképévé. Csin Si Huang-ti katonai győzelmei után hozzálátott, hogy az uralma alá került fejedelemségeket a „törvénykezők” tanításainak megfelelően minél előbb központosított birodalommá szervezze. Ennek érdekében elsősorban a területi szétforgácsoltsággal, a patriarchális hagyományokkal és a széthúzó patriarchális arisztokrácia megmaradt hatalmával kellett leszámolnia. A meghódított területet előbb 36, később 48 tartományra osztotta. Megszervezte a közigazgatást és a hadügyet, a császári utasítások végrehajtásának az ellenőrzésére minden fontos helyen hivatali apparátust épített ki, ezek élére bizalmi embereit állította. Az új rend megkövetelte az írás, a pénz és a mértékegységek egységesítését is. Leromboltatta az egyes fejedelemségeket szétválasztó falakat, s minden legyőzött fejedelemségből hatalmas tömegeket hajtatott ki katonáival az északi nomádok betöréseit megakadályozó Nagy Fal építésére. Különös kegyetlenséggel lépett fel a konfuciánus tanítások hívei ellen, akik szembeszegültek ezekkel az intézkedésekkel. I. e. 213-ban elrendelte a régi könyvek elégetését, majd a konfuciánus tanítók fizikai megsemmisítését is. Csing Si Huang-ti 17 évig tartó uralkodása alatt kegyetlen rendszabályaival egységbe kovácsolta az összes kínai etnikumú fejedelemséget, s erős központosított államot hozott létre. Halála után azonban ez a központi hatalom hamar felbomlott, és a hatalom a parasztfelkelő Liu Pang kezébe került, aki i. e. 202-ben megalapította a Han-dinasztiát. Ahhoz azonban, hogy a Csin-birodalom maradványaiból egy újabb központosított kínai állam, a Han-birodalom szerveződjék, még egy évszázadnak kellett eltelnie, amikor is Liu Pang dédunokája, az i. e. 140-ben trónra lépő Vu-ti (a „harci erényekkel ékes császár”) a konfuciánus és a legista tanok összebékítésével, azaz a patriarchális hagyományok és a központosított hatalom követelményei közötti egyensúly megteremtésével igyekezett a társadalmi béke és kiegyezés ideológiai feltételeit megteremteni. Ebben a kor kiemelkedő gondolkodója: Tung Csung-su nyújtott neki segítséget, akinek oly jól sikerült a konfucianizmusnak és a legizmusnak a császári hatalom számára legkedvezőbb és leghatékonyabb ötvözetét létrehoznia, hogy az csaknem kétezer éven át a császári Kína hivatalos ideológiájául szolgált. Vu-ti vezette be – ugyancsak Tung tanácsára – a császári hivatalnokoknak kötelező versenyvizsgákat, amelyekre bármilyen származású alattvaló jelentkezhetett, és amelyekkel szintén egy kétezer éves hagyományt alapozott meg. A parasztfelkelésekből okulva a Han-uralkodók mindig vigyáztak arra, hogy földműveseik adó- és robotterhei ne legyenek túlságosan nagyok és elviselhetet2006. tavasz–nyár

19

Tálas Barna

lenek. (Vu-ti még a földparcellák nagyságának a korlátozásával is csökkenteni igyekezett a földművelők közötti vagyoni különbségeket.) Ennek ellenére az ezredforduló körül már súlyos zavargások törtek ki, amelyek egy rövid időre megrendítették a Handinasztiát, s a császári udvart a Csanganból Lojangba való költözésre kényszerítették. E szerint a Han-dinasztia uralma is két szakaszra osztható: a Nyugati Han-dinasztiára (i. e. 206–i. sz. 9) és a Keleti Han-dinasztiára (i. sz. 25–220). Ennek ellenére az ókori Kínai Birodalom fénykora a Han-dinasztia több mint négy évszázados uralmának az időszakára esett, amikor – részben nem kínai etnikumú területek meghódításával is – minden irányban jelentős mértékben kiterjesztették a birodalom határait. Azóta a kínai etnikumú emberek – kínai nyelven – hanoknak (azaz a Han-birodalom alattvalóinak) nevezik magukat, a nyelvüket pedig hanyunek (vagyis han nyelvnek), amelynél nem annyira a beszélt, mint inkább az írott nyelv közös. A magyar olvasónak talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a Han-birodalom kialakulása és megerősödése időben egybeesett a Római Birodalom kialakulásával és megerősödésével, csak az előbbi az utóbbinál lényegesen nagyobb terület felett gyakorolt ellenőrzést Kelet- és Közép-Ázsiában. Ekkor kezdődött meg a kínai civilizáció és kultúra kisugárzása a szomszédos államalakulatok és „barbár” népek irányába, ami a későbbi évszázadokban még erőteljesebbé vált. A Han-dinasztia bukásával a központosított Kínai Birodalom ismét darabokra esett szét, s egyes területein csaknem négyszáz éven át különböző dinasztiák uralkodtak, amelyek különféle királyságokat alkottak. A Handinasztia végétől a Sui- és Tang-dinasztia egyesített birodalmainak létrejöttéig, tehát a 3. század elejétől a 6. század végéig tartó időszak sokban hasonlít a Római Birodalom felbomlása és szétesése utáni európai történelmi korszakhoz, amikor a volt birodalom határain belül és azon túl is új királyságok jöttek létre. Sőt ahogyan a középkorban Európa szellemi életét a zsidó eredetű keresztény vallás határozta meg, Kínában az indiai eredetű buddhizmus vált a legnépszerűbb vallássá. A buddhizmus azonban nem vált kizárólagos államvallássá, és nem bénította meg, hanem sokkal inkább megtermékenyítette a kínai gondolkodást. Mellette a Lao-ce tanításaira épült misztikus taoizmus is sok hívőt szerzett magának. De már akkor is szép számmal akadtak materialista gondolkodók. Ezek közül a legkiemelkedőbb Fang Csen (450–515) volt, aki A lélek mulandóságáról című munkájában az alábbiakat írta: „A lélek azonos a testtel és a test a lélekkel. Ezért, amíg a test él, csak addig él a lélek. Ha a test meghal, elpusztul a lélek is… A test a lélek anyaga, a lélek pedig a test működése, nem lehet különbséget tenni közöttük…”5 Az 581-ben Ven-ti néven trónra lépő Jung Csien egyesítette újra Észak- és Dél-Kínát, és megalapítva a Szuj-dinasztiát, a 6. század végétől a birodalmat ismét erőssé, gazdaggá és szervezetté tette. A megnövekedett gazdasági és katonai erőt felhasználva igyekezett befolyását a határokon túli területekre is kiterjeszteni. Mindenekelőtt azokat a nomád népeket próbálta visszaszorítani és kereskedelem útján megbékíteni, amelyek rabló szándékkal rendszeresen betörtek a birodalom területére. A Szuj-dinasztia azon20

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

ban nem sokkal élte túl az alapítóját, mert Ven-ti fiai között – még életében – hatalmi harc indult a trónutódlásért. A másodszülött Jang Kuang végül – apját és bátyját is megöletve – Jang-ti néven 604-ben lépett trónra, de csak 14 éven át uralkodott, mert állandó háborúskodásait és zsarnoki uralmát idővel már a környezete sem tudta elviselni, végül a saját testőrei ölték meg. Nevéhez fűződik a csaknem 1800 km hosszú – észak–déli irányú – mesterséges vízi út, a Nagy Csatorna megépíttetése, amely két-három millió alattvalójának kényszermunkájával épült. A központosított Kínai Birodalom felvirágoztatásában a 618–907 között uralkodó Tang-dinasztia érte el a legnagyobb sikereket, mely időszak – a történészek egybehangzó megállapítása szerint – egyben a kínai középkori kultúra „aranykora” volt. A védekező és támadó háborúk sorozata utáni békekötések nyomán a kereskedelem fejlesztésével a birodalom külkapcsolatai addig soha nem tapasztalt mértékben kiszélesedtek, és a környező országokban a kínai kultúra kisugárzása még erőteljesebbé vált. Ebben az időszakban éltek és alkottak azok a világhírű költők (például Li Taj-po, Tu Fu, Po Csü-ji), akiknek a verseit magyar fordításban is olvashatjuk. A Tang-dinasztia bukása után a Kínai Birodalom ismét kisebb államokra esett szét, újraegyesíteni csak a Mongol Birodalom vezérének, Kubilaj kánnak sikerült, ő 1289-ben alapította meg a Jüan-dinasztiát, s kínai császárként is trónra lépett. A mongol uralom azonban csak 88 évig tartott, 1367-ben a dél-kínai mongolellenes lázadók egyik parasztszármazású vezére, Csu Jüan-csang Hungvu uralkodói néven Nankingban megalapította a Ming-dinasztiát. Ez után néhány évtized alatt a mongolokat teljesen kiszorították a kínaiak által lakott területekről, sőt a 15. század első felében északi, nyugati és déli irányban ismét jelentősen kiterjesztették a Ming-birodalom határait. 1403-ban Csu Jüancsang negyedik fia, Csu Ti a császári udvart Nankingból (Nan-csing = Déli főváros) Pekingbe költöztette, amely ekkor kapta a Pej-csing (Északi főváros) nevet. A 15. század eleji Kína tudományos és műszaki fölényéről tanúskodik a mohamedán vallású Cseng Ho admirális 1405 és 1433 között megtett hét tengeri expedíciós útja, amelyeken nemcsak az Indokínai-félsziget és a délkelet-ázsiai szigetvilág kikötőit járta be, de – az Indiai óceánon többször is átkelve – eljutott egészen Kelet-Afrika partjaiig, továbbá a Vörös-tengerig és a Perzsa-öböl bejáratáig, Hormuzig. Mindezt a portugál és a spanyol hajósok nagy felfedező útjai előtt 70-80 évvel. Ez azt mutatja, hogy Kína a középkor végéig a civilizációs fejlődés élvonalában haladt, s csupán az újkorban szorult – bezárkózó politikája és a „barbár” külvilággal szembeni civilizációs fölényének a 19. század közepéig tartó hamis tudata révén – az Európából kiinduló világfejlődés perifériájára. Ez utóbbi folyamat különösen az 1644–1911 között uralkodó Csing-dinasztia időszakában bontakozott ki, de a kínai emberek előtt csak a 19. század közepe táján vált nyilvánvalóvá. A Csing-dinasztia felemelkedésekor, a Ming-dinasztia utolsó évtizedében – a sorozatos parasztfelkelések okozta zűrzavart kihasználva –, a mandzsu nevet felvevő dzsürcsi törzsek északról betörtek Kínába, s elfoglalták Pekinget. A következő évtizedekben 2006. tavasz–nyár

21

Tálas Barna

kiterjesztették a hatalmukat az egész birodalomra, sőt újabb területeket is elfoglaltak. A mandzsu uralkodók elsajátították a kínai nyelvet és szokásokat, miközben a korábbi dinasztiák legrosszabb konzervatív hagyományait vették át, és Kínát igyekeztek elszigetelni a „barbár” külvilágtól. A Csing-dinasztia hatalomra kerülését követően, két évszázad múlva – a császári udvarhoz tartozók kivételével – a mandzsu lakosságot már csak családneveik alapján lehetett megkülönböztetni a kínai etnikumú lakosságtól, annyira asszimilálódtak a többség nyelvéhez és szokásaihoz. Kína újkori történelme valójában az 1839–1842 közötti első ópiumháborúval kezdődött, amikor is a nyomasztó technikai fölényben lévő angol hadihajók megsemmisítő csapást mértek az elavult kínai flottára és a gyakorlatilag védtelen kikötőkre, s 1842-ben szokatlanul megalázó békeszerződés aláírására kényszerítették a császári kormány képviselőit. A nankingi szerződés értelmében Kína kénytelen volt átengedni az angoloknak a Gyöngyfolyó torkolatában fekvő kis szigetet, Hongkongot, és – Kanton mellett – még négy további kikötővárost (Hsziamen, Fucsou, Ningpo, Sanghaj) megnyitni az angol kereskedők előtt. Emellett a kínai kormány 21 millió ezüstdollár hadisarcot is fizetett, és beleegyezett, hogy megszünteti a kantoni kínai kereskedők hivatalos szervezetének, a Kohongnak a kereskedelmi monopóliumát. 1843-ban újabb szerződést írtak alá, amelyben először rögzítették a területenkívüliség jogát (a brit alattvalókra nem vonatkoztak a kínai törvények) és a legnagyobb kedvezmény elvét. A konzuli bíráskodás bevezetésével és az első koncessziós területek létrehozásával megnyíltak az első kapuk, amelyek lehetővé tették a nyugati államoknak, hogy gazdasági és katonai fölényüket kihasználva egyre nagyobb befolyásra tegyenek szert Kína felett, és hogy mind jobban korlátozzák az ország függetlenségét és szuverenitását. A következő években a mandzsu uralmat az ország jelentős területeire kiterjedő felkelések (például az 1850–1864 közötti úgynevezett tajping felkelés vagy tajping forradalom), valamint a külföldi hatalmak újabb katonai támadásai és követelései olyan mértékben meggyengítették, hogy azon már a kormány által az 1860-as évektől kezdve bevezetett különféle „önerősítő” intézkedések sem változtattak érdemileg. A világfejlődés perifériájára szoruló Kína csak a 19. század végén és a 20. század elején kezdett felébredni a tespedés évszázados álmából, és keresni a helyét a modern világban. Ehhez az ébredéshez az utolsó lökést az 1894–95-ös japán–kínai háborúban elszenvedett csúfos vereség adta meg, amelynek következményeként Japán megszállta a korábban kínai befolyás alatt álló Koreát és az akkor már a Kínai Birodalom részét képező és döntően kínai lakosságú Tajvan szigetet. A kínai reformerek először – Japánhoz hasonlóan – a felülről bevezetett császári rendeletekkel akarták az ország modernizálását beindítani, és ezekhez sikerült is megnyerniük a fiatal Kuanghszü (1871–1906) császár hozzájárulását. A „száznapos reform” azonban meghiúsul az anyacsászárné, Ce-hszi (1835–1908) ellenállása és az egyik „reformer”, Jüan Si-kaj (1858–1916) tábornok árulása miatt. Ez után a zűrzavar még nagyobb lett az országban. 1900-ban kitört a boxerlázadás, amely a nevét az Igazságot és Békét Teremtő Ököl Társasága (Ji Ho Tuan) 22

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

elnevezésű titkos társaságról kapta. A felkelés elsősorban a külföldiek, és csak másodsorban a mandzsu udvar ellen irányult. 1900 júniusa és augusztusa között nyolc külföldi hatalom – Németország, Japán, Olaszország, Anglia, az Egyesült Államok, Franciaország, Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia – egyesített fegyveres erői leverték a felkelést, visszafoglalták Tiencsint, bevonultak Pekingbe, feldúlták és kifosztották a császári palotát, és büntetőakcióikban ártatlan emberek ezreit gyilkolták le. (Az 1900 végétől 1901 áprilisáig végrehajtott 46 büntetőakcióból 35-öt a német intervenciós csapatok szerveztek.) A császári udvar még ezt megelőzően elmenekült, és csak 1901 októberében tért vissza, miután a kormány szerződésben vállalta, hogy 450 millió ezüstdollár „kártérítést” fizet a külföldi „rendteremtőknek”. A Csing-dinasztiát végül is az 1911-es forradalom döntötte meg, amikor is a Hupej tartománybeli Vucsangban október 10-én kitört katonai felkelés nyomán 1912. január 1-jén Nankingban megalakult a Kínai Köztársaság (KK), élén az akkor éppen az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában tett körútjáról visszatérő dr. Szun Jat-szen (1866–1925) elnökkel. A nankingi kormánnyal való egyezkedés után, 1912. február 14én lemondott Pu-ji (1906–1967), a Hszüan-tung néven uralkodó hatéves császár, és ezzel véget ért a Csing-dinasztia 268 évig tartó uralma. A megegyezésnek azonban az volt az ára, hogy a köztársaság kormánya Pekingbe költözött, Szun Jat-szen pedig átengedte a köztársaság elnöki funkcióját Jüan Si-kaj tábornoknak, aki 1914-ben feloszlatta a parlamentet, és olyan alkotmányt léptetett életbe, amely gyakorlatilag teljhatalmat biztosított számára. 1916. január 1-jén Jüan Si-kaj még a monarchiát is visszaállította, de a császári uralomnak a hat hónappal később bekövetkezett halála egyszer s mindenkorra véget vetett. Ez után Kínában a különböző külföldi hatalmak által támogatott hadurak országlása és a szűnni nem akaró polgárháborúk, valamint a japán agresszió évtizedei következtek. A KK kormányát végül is csak Csang Kaj-sek (1887–1975) tábornoknak sikerült 1928-ban valamelyest konszolidálnia és nemzetközileg elismertetnie, amikor is az ország fővárosát Nankingba helyezte át. Ennek a kormánynak a hatalma azonban soha nem terjedt ki Kína egész területére, sőt később ez a kormány többször is menekülni kényszerült. Először 1937-ben a japánok elől Hankouba és Csungkingba, majd 1949-ben a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezette Kínai Népi Felszabadító Hadsereg (KNFH) előrenyomuló csapatai elől Tajvanra. Így a 20. században végül is csak a KKP által vezetett népi forradalmi erőknek sikerült a Kínai Népköztársaság (KNK) keretében ismét egységes és központosított irányítás alá vonni Kína egész területét, Tajvan és néhány kisebb sziget és szigetcsoport kivételével. Ezért tekintette a KKP és a KNK megfellebbezhetetlen tekintélyű, első számú vezetője, Mao Ce-tung (1893–1976) a Kínát először egyesítő és a központi hatalmat megteremtő első Csin-császárt történelmi példaképének, magát pedig e keménykezű és könyörtelen uralkodó kései utódának és elismerésre méltó követőjének.

2006. tavasz–nyár

23

Tálas Barna

Modernizációs elképzelések és kísérletek a 20. századi Kínában Mint a fenti rövid történelmi áttekintésből is látható, a világ legnagyobb népességű országa, amely évezredeken át a világ civilizációs fejlődésének élvonalában haladt, és magát a világ Középső országának (Csung-kuo vagy hivatalos kínai átírással: Zhongguo) tartotta, az előző századfordulón a világ egyik legszegényebb és legelmaradottabb, félfeudális és félgyarmati országaként lépett be a 20. századba. Ráadásul olyan népként és nemzetként, amelyet a külföldi hatalmak részéről ezt megelőzően számtalan megaláztatás ért, és amelynek nemzetközi súlya és tekintélye szinte a nullával volt egyenlő. Ilyeténképpen a saját népe és nemzete sorsáért aggódó bármilyen modern kínai politikus és gondolkodó, a 20. század elején más célt nem tűzhetett maga elé, mint hogy Kínát ebből az elesett állapotából – valamennyi kínai ember közös erőfeszítéseinek eredményeként – felemelje, és hosszabb távon ismét a világ civilizációs fejlődésében élenjáró, virágzó és gazdag országgá tegye. A végső stratégiai cél pedig nem lehetett más, mint hogy – a modern kor tudományos és technikai vívmányainak a felhasználásával – Kínának a világban elfoglalt helyét összhangba hozzák az ország fizikai méreteivel, azaz – másképpen megfogalmazva – Kínát a világ legerősebb és leggazdagabb országává fejlesszék. Ennek a feladatnak a megoldása – a 20. századi kínai társadalmi-gazdasági, ideológiai-politikai és kulturális fejlődés történelmi körülményeinek, belső és külső feltételeinek kedvezőtlen alakulása miatt – már a jelenlegi, 21. századra maradt. A 20. század első kiemelkedő kínai politikusa és gondolkodója, akinek az ország felemeléséről és modernizálásáról átfogó elképzelései voltak, az eredetileg orvosi képesítést szerzett Szun Jat-szen (Sun Yat-sen, illetve Sun Zhongshan6) volt. Szun politikai pályafutása kezdetén – Japán példájára – szintén a felülről, császári rendeletekkel bevezetendő társadalmi-gazdasági reformok híve volt, és csak a „száznapos reform” kudarca után vált a titkos szervezkedések és forradalmi megoldási kísérletek egyik fő irányítójává. Szun az 1900-as évek elején döbbent rá arra, hogy a feudális császári hatalom erőszakos megdöntése nélkül Kína nem indulhat el az önálló fejlődés és az egész országra kiterjedő modernizálás útján. Az 1911-es forradalom bukása után azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külső segítség nélkül nem lesz képes megbirkózni a Kína különböző részeit az ellenőrzésük alatt tartó hadurakkal. Az első világháború idején előbb a „felvilágosult” nyugati hatalmak (Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok), majd Japán támogatásában bízott, de a háború végére és különösen a párizsi béketárgyalások idején meggyőződhetett arról, hogy ezek az imperialista hatalmak Kína függő helyzetének a fenntartásában érdekeltek. Ezeken a tárgyalásokon ugyanis a legyőzött Németország Kínában szerzett előjogait – beleértve a tiencsini és a csingtaoi koncessziós területeket is – a győztes hatalmak Japánnak engedték át. Ennek az újabb megaláztatásnak a hírére vonultak ki 1919. május 4-én az utcára a Peking Egyetem diákjai, akikhez rövidesen a lakosság hazafias része is csatlakozott, ekkor indult el az a 24

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

politikai és szellemi mozgalom, amely május 4-i mozgalom néven került be a történelemkönyvekbe. Ez egyben történelmi szakaszhatárt is jelentett Kína kulturális és ideológiai fejlődésében. A május 4-i mozgalom radikalizálódása Szun Jat-szent is cselekvésre ösztönözte. 1920 decemberében Kantonban kormányt alakított, ennek hatására az 1921 áprilisában Csungkingban rendkívüli ülést tartó kínai parlament Szun Jat-szent ismét a KK elnökévé választotta. Miután a déli kormány hatalmát – a különféle imperialista hatalmak által támogatott helyi hadurak fegyveres ellenállása miatt – Szunnak nem sikerült az ország többi részére kiterjesztenie, az elnök levélben fordult segítségért Szovjet-Oroszország és a Kommunista Internacionálé (Komintern) vezetőjéhez, Leninhez az általa még 1912ben létesített Nemzeti Párt, a Kuomintang (KMT) forradalmi tömegpárttá szervezéséhez és egy forradalmi nemzeti hadsereg tisztikarának a kiképzéséhez. Szun Jat-szen politikai nézeteinek radikalizálódásában és modernizációs elképzeléseinek változásaiban negyedszázad keserű történelmi tapasztalatai tükröződnek. Szun a Kína megmentésére vonatkozó politikai nézeteit legkorábban és legtömörebben az úgynevezett három népi elv (san-min-chu-i, illetve san-min-zhu-yi) fejtette ki, amely három kínai szóösszetételből áll, amelyek mindegyikében elsőként a min írásjegy szerepel, amely egyértelműen népet jelent. Ezek a következők: min-cu (mintsu, illetve minzu), min-csu (minchu, illetve minzhu) és min-seng (minsheng).7 E három kifejezés a mai kínai szóhasználatban elsősorban a nemzet, a demokrácia és a nép megélhetése fogalmát jelöli, de nálunk ezek a nacionalizmus, a demokrácia és a népjólét fordításban terjedtek el. E fogalmakat ugyanis – még Szun életében és jóváhagyásával – a nationalism (nacionalizmus), people’s power, people’s sovereignty (néphatalom vagy népszuverenitás) és national welfare (nemzeti jólét) angol kifejezésekkel fordították át kínaiból. A későbbi évtizedek alatt e politikai és társadalomtudományi fogalmak tartalmilag annyira kibővültek és módosultak, hogy Szun Jat-szen – alig több mint egy évvel a halála előtt – szükségét érezte annak, hogy ezek mindegyikéről hat részből álló előadássorozatot tartson, amelyek közül a nép megélhetéséről szóló utolsó két előadását már nem sikerült megtartania.8 A három népi elv eredeti tartalmát tömören az alábbi tézisszerű mondatokkal lehet jellemezni:

Nacionalizmus

1. A kínai népnek teljes szuverenitása lesz valamennyi terület felett a nemzet határain belül. 2. A nemzet valamennyi etnikai csoportja (a han népek, a mandzsuk, a mongolok, a tibetiek és a moszlimok öt legnagyobb csoportja) egyenlő a kínai nemzeten belül, mivel a nacionalizmus Kínában egyenlő „az állam doktrínájával”. 3. Az imperialista hatalmak különleges pozíciói meg fognak szűnni Kínában.

2006. tavasz–nyár

25

Tálas Barna

Demokrácia

1. A szuverenitás a népet illeti, de gyakorlása egy e feladatra kiválasztott csoportra száll át. 2. A választás, a visszahívás, a kezdeményezés és a vezetés kiváltságos joga referendum útján kerül gyakorlásra. 3. A kormányzáson belül öt elkülönített, de egyenrangú hatalmi ág lesz, nevezetesen, a végrehajtó, a törvényhozó, a bírói, a vizsgáztató és az ellenőrző hatalom. Minden hatalmi ág autonóm, de ugyanakkor együttműködik az összes többi hatalmi ággal. 4. A teljesen alkotmányos kormányzáshoz három szakaszban fogunk eljutni, nevezetesen a katonai egyesítés, a gyámkodás és végül az alkotmányos kormányzás szakaszán át.

Népjólét

1. A föld ahhoz tartozik, aki megműveli. 2. Az összes nagyobb termelővállalat az állam ellenőrzése alá kerül. Kína modernizációjára vonatkozó elképzeléseit Szun a legrészletesebben Az ország építésének programja című, 1917 után megjelent munkájában fejtette ki, amely három nagy részre bontva taglalta a feladatokat a szellemi, az anyagi és a társadalmi építés területén. Ezek részletesebb ismertetésétől – a három népi elvhez hasonlóan – e helyütt szintén eltekintek, mivel mindezek részletesen megtalálhatók a Jordán Gyulával közösen írt, nemrégiben megjelent könyvben, a szerzőtársam által írt rész III. fejezetének második alfejezetében, Szun Jat-szen programja cím alatt.9 Szun Jat-szen azzal a külpolitikai lépésével, hogy életének utolsó szakaszában egy lenini típusú kínai forradalmi tömegpárt és egy kínai nemzeti forradalmi hadsereg megszervezése érdekében Szovjet-Oroszországhoz és a Kominternhez fordult segítségért, egyben megteremtette annak a lehetőségét is, hogy a kínai baloldali marxisták kis csoportja 1921 nyarán, Sanghajban megalapítsa a KKP-t. Szun maga nem értett egyet Marx nézeteivel, különösen az osztályharcra vonatkozó részeivel, mert szerinte Kínában nincsenek igazán gazdagok, csak kevésbé szegények és szegények, vagy ha úgy tetszik, szegények és még inkább szegények. Másrészt felfogása szerint a feudalizmus több mint kétezer éve az egységes és központosított császárság létrejöttével megszűnt. Viszont kapitalizmus sincs, mert ahhoz hiányzik a tőke, s ezért mindenki egyformán szegény. Bizonyos értelemben a polgári és kispolgári szocialisták nézeteihez vonzódott, amennyiben a szocializmust a humanizmussal és a népjóléttel azonosította, de valójában a Bismarck német birodalmi kancellár által bevezetett „államszocializmus” lebegett a szeme előtt. Emellett mindenekelőtt a kínai nemzet, sőt tágabb értelemben a sárga faj és az ebbe tartozó emberek különleges adottságait és képességeit hangsúlyozta. Ebből kiindulva – megfelelő külső támogatás esetén – azt is lehetségesnek tartotta, hogy az imperialista és a földesúri kizsákmányolás alól felszabadított nagy kínai nép 26

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

„ugrásszerű fejlődéssel”, történelmileg rekordidő, azaz néhány évtized alatt leküzdheti elmaradottságát, és gyors ütemben felzárkózhat a civilizációs fejlődésben élenjáró nemzetekhez. Szun Jat-szen nem sokkal az 1925 áprilisában bekövetkezett halála előtt írt végrendelete jól summázza e nagy formátumú kínai gondolkodó politikai hitvallását és törekvését: „Életemből negyven esztendőt áldoztam a nemzeti forradalom ügyének, hogy kiharcoljam Kínának a szabadságot és egyenlőséget. Négy évtizedes tapasztalat alapján arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy e cél elérése érdekében talpra kell állítani a néptömegeket, és harcunkban szövetkezni kell a világ mindazon népeivel, amelyek egyenlő félként kezelnek bennünket.”10 Szun Jat-szen halála után azonban az újjászervezett KMT nem volt képes betölteni azt a forradalmi tömegpárt funkciót és szerepet, amit Szun és a Kominternből Kínába küldött tanácsadói szántak neki. Kezdetben még a KKP tagjai is beléphettek egyénileg a KMT szervezeteibe, és ott különböző szintű vezető posztokat is betöltöttek. A Kanton melletti Huangpu (Whampoa) Katonai Akadémia parancsnoka, Csang Kaj-sek (Chiang Kai-shek, illetve Jiang Jieshi)11, a Kínai Köztársaság későbbi elnöke mellett például az a kommunista Csou En-laj (Zhou Enlai) volt a politikai biztos, aki negyedszázaddal később, 27 éven át – azaz élete végéig – a KNK miniszterelnökének a funkcióját töltötte be. A Huangpu Katonai Akadémiáról kikerülő tisztek irányítása alatt 1925-ben megszervezett Nemzeti Forradalmi Hadsereg (NFH) 1927 tavaszáig sikeresen nyomult délről északra, s ellenőrzése alá vonta a Jangce folyamtól délre eső területeket. Sanghaj, Nanking és Vuhan elfoglalása után azonban a KMT-ben és az NFH-ban felbomlott az egység. Csang Kaj-sek 1927 áprilisában szembefordult a kommunistákkal, és az ország formális egyesítése és kormányának nemzetközi elismertetése érdekében megegyezett az északi és északkeleti militaristákkal, továbbá a kínai és a külföldi nagytőkésekkel, és a KMT és az államapparátus vezetését magához ragadva, az általa ellenőrzött területeken szigorú katonai-bürokratikus diktatúrát vezetett be. 1928 folyamán Csang Kaj-sek nankingi kormányát a külföldi hatalmak – a Szovjetunió kivételével – sorra elismerték a KK kormányaként, és ezzel kezdetét vette Kína legújabb kori történetének az a szakasza, amelyet nankingi évtizedként szoktak emlegetni. Erre az időszakra kidolgozták és a KMT III. kongresszusán el is fogadták ugyan Az anyagi újjáépítés programja a gyámkodás időszakára című dokumentumot, de ennek a gyakorlatban történő végrehajtására és megvalósítására csak nagyon korlátozott mértékben nyílt lehetőség. Ez az évtized ugyanis egyben a KKP fegyveres erőivel vívott második forradalmi polgárháború és a Nagy Faltól északra fekvő Északkelet-Kína Japán által történő megszállásának és annektálásának az időszaka is volt. Ezt az időszakot olyan rendkívüli események jellemezték, mint például az utolsó mandzsu uralkodó, Pu-ji (Puyi) trónra ültetése 1931-ben, Mandzsukuo császáraként Csangcsunban, illetve a KKP által vezetett Vörös Hadsereg kitörése 1934–35-ben a dél-kínai tanácskörzeteket bekerítő KMT-hadsereg gyűrűjéből, 2006. tavasz–nyár

27

Tálas Barna

majd ez után a 12 500 km-es Hosszú Menetelés. Ez utóbbi következtében a kommunisták Észak-Kínában, Senhszi, Kanszu és Ninghszia tartományok határvidékén egy olyan szilárd forradalmi bázist tudtak létrehozni, amely később, 1937 nyarától a japán agresszorokkal vívott Ellenállási Háború egyik irányító központjává vált. A Hosszú Menetelés alatt, 1935 januárjában került a KKP élére – a korábban a Sztálin vezette Komintern által kijelölt főtitkárok helyett és ellenében – az a Mao Ce-tung, aki a 20. századi Kína legmeghatározóbb alakja, egyben egyik legellentmondásosabb történelmi személyisége is lett. A dél-kínai Hunan tartományban jómódú paraszti családban született Mao Ce-tung (Mao Zedong) 1919–1920 táján – azaz 26–27 éves korában ismerkedett meg a 19. és 20. század forradalmi eszméivel, közöttük a marxizmussal is. Ezt az ismerkedést csak a kínai nyelvre lefordított írásművek segítségével tehette, mert Mao egyetlen idegen nyelvet sem sajátított el, sem addig, sem pedig később. Ennek ellenére 1921-ben egyike volt a KKP-t megalapító fiatal kommunista értelmiségieknek. A KKP alapító összejövetelén a hunani marxista csoportot képviselte, s ez után is még évekig a szülőföldjén maradt, ahol a földbérek csökkentéséért küzdő parasztmozgalmat szervezte, 1927 őszén pedig az úgynevezett őszi termés felkelést vezette. 1928-ban a szétvert parasztfelkelők egy részével az előző évi nancsangi felkelés leverése után épségben maradt forradalmi katonai egységekhez csatlakozott, amelyek Csu Te (Zhu De), Ho Lung (He Long) és Je Ting (Ye Ting) vezetésével a dél-kínai Csianghszi tartomány nehezen megközelíthető hegyei közé vonultak vissza. Ott tartották meg Zsujcsinben az I. Kínai Tanácskongresszust, amelyen Mao Ce-tungot választották meg a rövid életű dél-kínai tanácskormány elnökévé. Mao Ce-tung – noha a klasszikus kínai műveltségéhez képest a marxista műveltsége meglehetősen hiányos és felületes volt – a konkrét forradalmi helyzetet és a tényleges erőviszonyokat jól ismerte és helyesen értékelte. Ezért 1928 után számos alapvető kérdésben szembekerült a Komintern vezetői által a kínai forradalomra kidolgozott stratégiai irányvonallal és annak a kínai párton belüli képviselőivel. A Komintern vezetői ugyanis abból indultak ki, hogy a forradalom vezetésére hivatott proletariátus Kínában a nagyvárosok ipari körzeteiben és lakónegyedeiben található, és ezért a forradalmi tevékenység súlypontját – a KMT árulása és Csang Kaj-sek megtorlásai ellenére – továbbra is ezekre a nagyvárosokra kell helyezni, és ott kell – szívós földalatti munkával – sztrájkokat szervezni és újabb fegyveres felkeléseket kirobbantani. Mao Ce-tung azonban ezt a stratégiát eleve elhibázottnak tartotta, mert szerinte Kínában nem proletárforradalmat, hanem agrárforradalmat kell szervezni, amelynek a fő ereje és meghatározó tényezője nem a csekély létszámú kínai munkásosztály, hanem a szegényparasztság. A kínai falusi társadalomnak ez a legszélesebb rétege részben a földesúri házaknál és birtokokon dolgozó zsellérekből, részben a föld nélküli bérlőparasztokból, részben pedig a saját földdel alig rendelkező szegényparasztokból állt. Mao felfogása szerint ugyanis Kínában ez a társadalmi réteg az igazi „proletariátus”, amely a kínai emberek előtt még nyilvánvalóbb, ha figyelembe vesszük, hogy ennek 28

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

a latin eredetű marxi kifejezésnek a kínai megfelelője: a vu-csan-csie-csi (wuchan-jieji). Vagyis egy olyan, négy írásjegyből álló szóösszetétel, amelyen belül a vu-csan kifejezés kínaiul eredetileg tulajdon nélkülit vagy vagyontalant, a csie-csi pedig osztályt jelent. Vagyis a proletariátus kifejezés a tanulatlan kínaiak számára a tulajdon nélküliek osztályát jelentette, amelyről elsősorban a kínai falusi népesség 70 százalékát kitevő szegényparasztok annak idején mintegy 350 milliós tömege jutott az eszükbe, és csak másodsorban a 2,5–3 millió nagyipari és a 10–12 millió kézműipari bérmunkás. 1936-ban – a japán agresszió növekvő veszélyére való tekintettel – Csang Kaj-seket tábornoktársai kényszerítették arra, hogy szüntesse be a KKP által ellenőrzött forradalmi támaszpontok és felszabadított területek elleni háborút, 1937-ben pedig arra, hogy – a japán betolakodókkal szemben vívott harc összehangolása céljából – a KMT és a KKP hozzon létre japánellenes nemzeti egységfrontot és önálló hadseregrészekből álló, de egységesen irányított nemzeti hadsereget. Csang Kaj-sek nehezen teljesítette ezeket a követeléseket. Igyekezett a kommunistákat kijátszani, és a japánokkal vívott Ellenállási Háborúból is csak vonakodva vette ki a részét, különösen addig, amíg Pearl Harbor után az Egyesült Államok be nem lépett a csendes-óceáni háborúba, amikor is az Egyesült Államok fontos stratégiai szövetségesnek és szárazföldi támaszpontnak tekintette Kínát. Közben Mao Ce-tung is átgondolta az addig követett forradalmi stratégiát, és – a Szovjetunió szocialista építésének pozitív és negatív tapasztalataiból egyaránt okulva – a kínai forradalom két szakaszban való megvalósításának a koncepcióját és stratégiáját dolgozta ki. Ezt részletesebben A kínai forradalom és a Kínai Kommunista Párt, valamint Az új demokráciáról 1939 decemberében és 1940 januárjában írott munkáiban fejtette ki.12 Mao ösztönösen rájött arra, hogy a kommunistáknak Kínában helytelen volna a marxi értelemben vett proletárforradalom végrehajtását és e forradalom nyomán a proletárdiktatúra hatalmi gépezetének a megteremtésével a szocialista társadalom felépítését tűzni ki célul. Egy olyan szegény és elmaradott, gyarmati, félgyarmati és félfeudális társadalomban ugyanis, mint Kína, e cél eléréséhez – a marxi forradalomelmélet szerint is – hiányoztak mind az objektív, mind pedig a szubjektív előfeltételek, mindenekelőtt a kifejlett kapitalizmus és a viszonylag nagy létszámú, szervezett munkásosztály. Ezért Kínában először az antifeudális polgári demokratikus forradalom feladatait kell megoldani, ami egy – Kína történelmében még soha nem létezett – demokratikus rend létrehozására irányul. Ez a forradalom azonban csak akkor tekinthető befejezettnek, amikor már a külföldi imperializmus és a belső ellenforradalmi erők pozíciói alapjában megdőltek, és Kínában egy független és demokratikus állam jött létre. Ezt a burzsoádemokratikus forradalmat azonban nem vezetheti a kínai burzsoázia, mert a hatalmon lévő bürokratikus része erősen komprádor jellegű, a nemzeti érzelmű része pedig gazdaságilag és politikailag egyaránt gyenge. Ezért Mao a polgári demokratikus forradalomnak ezt a sajátos változatát új típusú demokratikus forradalomnak, illetve röviden új-demokratikus forradalomnak nevezte. 2006. tavasz–nyár

29

Tálas Barna

„Ilyen új típusú forradalom bontakozik ki most Kínában és valamennyi gyarmati meg félgyarmati országban. Mi ezt a forradalmat új-demokratikus forradalomnak nevezzük – írta 1939 végén Mao, majd így folytatta: – Ez az új-demokratikus forradalom egy része a proletár-szocialista világforradalomnak, erélyesen szembeszáll az imperia­ lizmussal, vagyis a nemzetközi kapitalizmussal. Politikai tartalmát tekintve ez a forradalom több forradalmi osztály szövetségének diktatúrája, amely az imperialisták és a nemzetárulók – a reakciósok – ellen irányul, és azért harcol, hogy elhárítsa a kínai társadalom feje fölül a burzsoá diktatúra veszélyét. Gazdasági tartalmát tekintve ennek a forradalomnak a lényege az, hogy állami kezelésbe adja az imperialisták és a nemzetárulók – a reakciósok – nagytőkéit és nagyvállalatait, felosztja és a parasztok tulajdonába adja a földesúri földeket; emellett fenntartja a magántőkés vállalatokat általában, és egyáltalán nem számolja fel a kulákgazdaságot. Ezért, ugyanakkor, amikor ez az új típusú demokratikus forradalom megtisztítja az utat a kapitalizmus számára, egyben megteremti a szocializmus előfeltételeit. A kínai forradalom jelenlegi szakasza átmeneti szakasz, amelyben a forradalomnak az a feladata, hogy véget vessen a gyarmati, félgyarmati és félfeudális társadalomnak, s előkészítse a szocialista társadalom felépítésének feltételeit; ez az új-demokratikus forradalom folyamata.”13 Mint arra fentebb rámutattam, Mao Ce-tung – az eleve bukásra ítélt fegyveres városi felkelések helyett – a vidéki forradalmi támaszpontokról vívott népi háború, azaz a nem reguláris katonai egységekkel folytatott partizánháború taktikáját választotta, s már az 1930-as évek elején „a falu bekeríti a várost” hosszú távú stratégiát hirdette meg.14 Ez a taktika mind a polgárháború, mind pedig a japánokkal vívott Ellenállási Háború időszakában olyan jól bevált, hogy 1943–44-ben még az amerikai katonai vezetés is többre értékelte a Mao Ce-tung vezette 8. Hadsereg és a japánok által megszállt területeken működő kommunista partizánegységek hozzájárulását a japán területrablók elleni küzdelemhez, mint a Csang Kaj-sek vezette reguláris KMT-hadseregekét, s hajlandónak mutatkozott a kommunista ellenállókat hadianyaggal és hadfelszereléssel is támogatni. Emiatt Mao nagy reményeket fűzött az Egyesült Államok kormányának közvetítő szerepéhez a KK háború utáni politikai és területi egységének a megteremtésében, főleg a Csang Kaj-sek által tervezett újabb polgárháború megakadályozásában, mely háború keretében Csang Kaj-sek a kommunisták által felszabadított körzeteket kívánta erőszakkal elfoglalni és felszámolni. Ennek érdekében Mao Ce-tung a KKP 1945 áprilisában, Jenanban megtartott VII. kongresszusán A koalíciós kormányról címmel tartott előadói beszédet, jelezve, hogy a KKP – az új-demokratikus forradalom alapvető céljainak teljesülését biztosító belső és külső feltételek mellett – a jövőben hajlandó lesz a KMT-vel koalíciós kormányt alakítani, és a két fél egyenjogúságának és az általuk ellenőrzött területek feletti szuverenitásnak a kölcsönös elismerése és tiszteletben tartása esetén az egységes és demokratikus KK alkotmányos rendjének a kialakításán közösen munkálkodni. Ugyanakkor ezen a kongresszuson a párt második számú vezetője, Liu Sao-csi (Liu Shaoqi) egy olyan új 30

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

szervezeti szabályzatot terjesztett elő, amely a párt tevékenységének ideológiai alapjául Mao Ce-tung eszméit (Mao Zedong sixiang) jelölte meg, amelyeket a marxizmus–leninizmus kínai változatának, alkotó továbbfejlesztésének nevezett. „Mao Ce-tung eszméi olyan ideológiát alkotnak, amely egyesíti a marxizmus–leninizmust a kínai forradalom gyakorlatával, ez a kínai kommunizmus, a kínai marxizmus. Mao Ce-tung eszméi – a marxizmus továbbfejlesztése a mai kor gyarmati, félgyarmati és félfeudális országaiban, a nemzeti demokratikus forradalomban, a nemzeti marxizmus nagyszerű példája.”15 A kínai forradalom nemzeti demokratikus és a kínai marxizmus nemzeti jellegének a kifejezett hangsúlyozásával szintén egyes amerikai kormányzati körök szimpátiáját és támogatását kívánták elnyerni. Roosevelt amerikai elnök halála után azonban ezek a remények nyomban szertefoszlottak, mert a csungkingi amerikai nagykövet, Hurley tábornok azonnal megszakította a kínai kommunisták képviselőivel csaknem két éve folytatott tárgyalásokat, s az amerikai kormányzat élesen antikommunista szárnyához csatlakozva, a washigtoni kormányt végérvényesen a kommunistákkal mindenáron leszámolni akaró Csang Kaj-sek oldalára állította. Így a csendes-óceáni háború befejező szakaszában és Japán feltétel nélküli kapitulációjának idején a KKP vezetőinek nem volt más választásuk, mint hogy – az antifasiszta koalícióban tömörült nagyhatalmak vezetőinek potsdami megállapodása értelmében – az Északkelet-Kínát felszabadító Szovjetunióhoz és annak Vörös Hadseregéhez forduljanak katonai, gazdasági, műszaki és politikai segítségért. E segítség nélkül nem lettek volna képesek ellenállni az amerikai hadsereg csendesóceáni egységei által fegyverrel, felszereléssel és pénzzel is támogatott és számbelileg is fölényben lévő KMT-hadsereg támadásainak. Sztálin azonban még egy jó ideig nem volt hajlandó megadni a kért segítséget, és a Csang Kaj-sekkel való kompromisszumos kiegyezést javasolta a KKP vezetőinek. Csak két évvel később, amikor a Csang által 1946 nyarán kirobbantott harmadik forradalmi polgárháború – amelyet népi felszabadító háború néven említenek a mai kínai történelemkönyvek – a KKP által felszabadított területek elvesztésével fenyegetett, állt Sztálin egyértelműen a kínai kommunisták mellé, és adta meg a szükséges politikai és anyagi támogatást. A szovjet segítség kényszerű kérésének és elfogadásának azonban megvolt a politikai ára és ideológiai következménye. Mao Ce-tungnak fel kellett adnia önálló bel- és külpolitikáját, valamint korábbi ideológiai „tévelygéseit”. 1948 második felétől a KKP KB hivatalos dokumentumai egyre gyakrabban említik a munkásosztályt, mint a kínai forradalom vezető erejét. Az 1948. december 30-án írt Vigyük végig a forradalmat című programcikkében Mao Ce-tung már úgy fogalmaz, hogy „a forradalom győzelme után gyors ütemben helyreállítva és fejlesztve a termelést, megküzdve az imperializmussal, elérjük, hogy Kína a jövőben stabil léptekkel agrárországból ipari országgá váljon, s hogy Kínát egy hatalmas szocialista országgá építsük”.16 Mao ezzel valójában az új-demokratikus társadalomépítésnek és ezen átmeneti társadalmi forma hosszabb távon való fennmaradásának a koncepcióját módosította. 2006. tavasz–nyár

31

Tálas Barna

Mao Ce-tung a KKP élére kerülése óta tartott Sztálintól, mint a SzK(b)P és a Komintern teljhatalmú és megfellebbezhetetlen tekintélyű vezetőjétől, aki az idő tájt már egy ideje ugyancsak a marxizmus alkotó továbbfejlesztőjének a szerepében tetszelgett. Pedig a szocializmus építésének 1928 és 1935 közötti, de még inkább a későbbi években szerzett szovjet tapasztalatai a külső megfigyelőknek meglehetősen kiábrándítók voltak. A Marx és Engels elméleti munkáit mélyebben ismerő és reálisan gondolkodó marxisták számára már korábban is világos volt, hogy valójában a szociáldemokratákat opportunistáknak és revizionistáknak bélyegző Lenin revideálta a marxi–engelsi tudományos szocializmus alapvető tételeit. Az 1930-as évek végére azonban még ennél is nyilvánvalóbbá vált, hogy Sztálin – a marxizmus marxizmus–leninizmussá történő „továbbfejlesztésével” – a Marx és Engels által kialakított dialektikus és materialista történelmi szemléletet és a társadalmi formák történelmi fejlődésének a tanulmányozása alapján kidolgozott formációelméletet a feje tetejére állította, s gyakorlatilag a metafizikus, szubjektív idealista és voluntarista dogmák gyűjteményévé silányította. Sztálin nem kevesebbet állított, mint hogy a kapitalizmust történelmileg meghaladó szocialista és kommunista társadalmat – a kifejlett árutermelést és a világméretűvé vált kapitalizmus történelmi fejlődési szakaszát átugorva – akár egy feudálkapitalista és prekapitalista maradványokkal terhelt kisparaszti országban is fel lehet építeni. Ehhez ugyanis nem kell más, mint egy forradalmi élcsapat pártnak – fegyveres puccsal vagy egy polgárháborúban aratott katonai győzelemmel – megszereznie a politikai hatalmat, s e hatalom birtokában „kisajátítani a kisajátítókat”, azaz a magántulajdont állami vagy kollektív tulajdonba vennie és rendeletileg megszüntetnie. A sztálini marxizmus–leninizmus szerint tehát a társadalmi formák fejlődésében nem a termelőerők fejlettsége a meghatározó, hanem a rendeletileg vagy erőszakkal kialakított termelési viszonyoké, ezen belül is elsősorban az állam által önkényesen szabályozott tulajdonviszonyoké, vagyis nem a gazdasági alap, hanem a politikai és jogi felépítmény és annak is a legaktívabb és leghatékonyabb eleme: a párt által közvetlenül irányított és ellenőrzött államhatalom. Sztálin életében Mao nem merte saját nézeteit a „nagy Sztálinénál” autentikusabb marxista–leninistának beállítani, s ezért az 1949 végén és 1950 elején tett moszkvai látogatásakor minden ellenkezés nélkül hozzájárult, hogy korábbi munkáit egy kínai és szovjet „szakértőkből” álló szerkesztői bizottság vizsgálja felül ideológiai szempontból, és készítse elő az ezekből összegyűjtött válogatott műveinek kínai és orosz nyelven egyidejűleg megjelenő kiadását. Ezek a módosítások – egytől egyig – Maónak az új-demokratikus forradalomról és a társadalmi és gazdasági rend viszonyairól vallott elveinek a tisztázására, vagyis a munkásosztály vezető szerepének és a munkás-paraszt szövetség jelentőségének a hangsúlyozására és a nemzeti burzsoázia forradalmi szerepének és a magántőkés vállalkozások gazdasági szerepének a csökkentésére irányultak.  Ennek ellenére Mao Ce-tung még 1949 után is évekig kitartott a kínai forradalom és a kínai társadalomépítés új-demokratikus és az új államhatalom népi demokratikus dik32

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

tatúra jellegének hangsúlyozása mellett, s csak 1953 nyarán – pár hónappal Sztálin halála után – kezdett beszélni a szocializmushoz vezető átmeneti időszak „általános irányvonaláról”, a szocialista iparosítás és az úgynevezett szocialista átalakítások szükségességéről, valamint az átmeneti időszak hatalmi formájának proletárdiktatúra jellegéről. Mao ugyanis hamar felismerte, hogy Sztálin halála után nincs más olyan nagy formátumú forradalmi vezető és marxista–leninista ideológus, aki átvehetné a szocialista tábor és a nemzetközi kommunista mozgalom vezetését, mint ő, a KKP és a KNK első számú vezetője. Ehhez azonban Kínában már nem valamiféle sajátosan kínai új-demokrá­ciát, hanem igazi szocializmust és kommunizmust kell építeni, mégpedig mindenkinél „nagyobb méretekben, gyorsabban, jobban és gazdaságosabban” (duo, kuai, hao, sheng), s ezzel már készen is volt a szocializmushoz és a kommunizmushoz vezető átmeneti időszak „új általános irányvonala”. Ekkor tulajdonképpen jól jött neki a „szocializmus alapjai lerakásának” Sztálin által kidolgozott antimarxista kritériumrendszere, mivel e felfogás alapján 1957 végére már Kínában is „lerakták a szocializmus alapjait”. Ez az „új általános irányvonal” egészült ki 1958-ban a nagy ugrással és a népi kommunákkal, és vált a KKP hírhedt három vörös zászló politikájává. Ettől a stratégiai irányváltástól kezdve azonban Mao Ce-tung egyre önteltebbé, türelmetlenebbé, ellentmondást nem tűrővé vált, és Kínát – néhány évi ugrásszerű fejlődéssel – a szocialista és kommunista társadalom építésének mintaországává kívánta tenni. Maga pedig – talpnyalói körében – egy ideig a szocialista tábor, a nemzetközi kommunista mozgalom, a nemzeti felszabadító mozgalmak elhivatott vezetőjének a szerepében tetszelgett. Azt gondolta, ha sikerül magát e tábor és e mozgalmak megfellebbezhetetlen tekintélyű vezetőjeként elfogadtatnia, akkor – Sztálinhoz hasonlóan – alárendelheti ezeket a legnagyobb népességű, legforradalmibb, de legelmaradottabb szocialista ország, Kína érdekei­ nek, és attól kezdve a Kínához való viszony lesz az internacionalizmus próbaköve. Ezek az ábrándjai azonban hamarosan szertefoszlottak, amikor 1960-ra a három vörös zászló politikája minden tekintetben csődöt mondott, és az országot „három év keserves munka” után nem „tízezer év boldogsággal”, hanem három évig tartó pusztító éhínséggel „jutalmazta meg”, ami legkevesebb harmincmillió kínai életébe került. Valójában a fent ismertetett stratégiai irányváltással véget ért Mao Ce-tungnak a kínai történelemben játszott pozitív szerepe, mert ezt követően – egyre erősödő személyi kultuszát kihasználva – könyörtelen és voluntarista politikájával már csak nagyhatalmi ábrándjait kergette. Életének utolsó húsz évében Mao – példaképéhez, Csing Si Huangtihoz hasonlóan – a „nagy ugrással” és utána a „három keserves évvel”, valamint a tíz éven át tartó nagy proletár kulturális forradalommal mérhetetlen szenvedéseket okozott a jobb sorsra érdemes nagy kínai népnek. E nép nagy szerencséjére azonban Mao halála után egy olyan kivételes gyakorlati érzékkel, valamint szervezői és vezetői képességekkel rendelkező veterán forradalmár került a KKP élére, akinek sikerült kivezetnie Kínát az egyre mélyülő társadalmi-gazdasági válságból és politikai zűrzavarból. Ez a 2006. tavasz–nyár

33

Tálas Barna

veterán forradalmár Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) volt, aki két év alatt képes volt minden nagyobb megrázkódtatás nélkül olyan légkört teremteni a hatalmas országot minden tekintetben átfogó és összetartani képes vezető testületben, a KKP Központi Bizottságában, ami hozzásegítette a pártot egy új, a marxi–lenini és maói dogmáktól mentes politikai irányvonal és modernizációs stratégia fokozatos kidolgozásához és lépésről lépésre való végrehajtásához. Ez a munka a KKP XI. KB 1978 decemberében megtartott harmadik plenáris ülésén kezdődött el, s valójában még ma sem ért véget, bár az elvi körvonalai és elméleti keretei alapjában véve már az 1990-es évek elején, azaz még Teng életében kialakultak.

A Kína felemelkedéséhez vezető modernizációs stratégia kidolgozása Teng Hsziao-ping (1904–1997) kétségtelenül az egyik legérdekesebb és egyben az egyik legszerencsésebb vezető a kínai kommunista mozgalomban edződő és 1949 után különböző vezető párt- és állami tisztségekbe kerülő első generációs forradalmi káderek közül. A legnagyobb népességű délnyugat-kínai Szecsuan tartományban született, Csungking várostól mintegy száz km-re. A tehetséges diákot apja 1920 végén – azaz alig több mint 16 éves korában – Franciaországba küldi dolgozni és tanulni. Ott ismerkedett meg az akkor már 22 éves tiencsini diákvezetővel, Csou En-lajjal, akinek marxista nézetei és forradalmi tevékenysége miatt kellett emigrálnia Kínából. A KKP megalakulása után tagjai lettek a párt európai részlege francia szekciójának, Csou pedig egyben az európai részleg vezetője is volt. Csou 1924-ben, Teng pedig 1926-ban tért vissza Kínába, és ettől kezdve a KKP-n belül, majd később a KNK kormányán belül is mindvégig különböző vezető posztokat töltöttek be. Mindketten kitűntek gyakorlatiasságukkal, pragmatizmusukkal és szervezőkészségükkel. A különbség kettőjük között elsősorban az volt, hogy míg Csou soha nem került szembe Maóval, és sohasem vált „kegyvesztetté”, addig ez Tenggel az együttműködés negyven éve alatt több ízben is előfordult. Tenget azért tartom az első generációs forradalmi gárda egyik legszerencsésebbjének, mert – többekkel (például Kao Kang, Liu Sao-csi, Ho Lung, Peng Tö-huaj, Lin Piao stb.) ellentétben – ő nem fizetett életével a Mao akaratával való szembeszegülésért. E tanulmány keretében nincs arra lehetőség, hogy Teng kegyvesztettségének körülményeit részletesebben ismertessem. Kétszer állították félre – 1966-ban és 1976-ban –, és kétszer rehabilitálták. Először 1973-ban, amikor miniszterelnök-helyettessé nevezték ki a rákbeteg Csou En-laj miniszterelnök mellé, másodszor pedig 1977-ben, amikor a párt és annak katonai bizottsága alelnökévé, valamint az Államtanács elnökhelyettesévé választották. E helyütt most csupán azt kívánom bemutatni, hogy miként sikerült Tengnek – Mao halála után alig több mint két évvel – a KKP vezetésén belül olyan 34

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

helyzetet és légkört teremtenie, amelynek segítségével Kínában már 1979-től megindulhatott a reform és a nyitás politikájának a kidolgozása és a maoista dogmáktól mentes, de a marxizmus–leninizmus eszméihez ragaszkodó kínai vezetőknek is elfogadható, előremutató tartalommal való kitöltése. Teng Hsziao-ping az 1960-as évek eleje óta – az osztályharc és az ideológia helyett – a gazdasági építésre és modernizációra, valamint a nép életkörülményeinek a javítására kívánta helyezni a párt politikájának a súlypontját. Csou En-laj megbízásából két alkalommal is irányítója volt a mezőgazdaság, az ipar, a honvédelem, valamint a tudomány és technika korszerűsítését, az úgynevezett négy modernizációt célul kitűző, hosszú távú, kétszakaszos gazdaságfejlesztési stratégia kidolgozásának. Csou En-laj miniszterelnök ezt először 1964 decemberében, a III. Országos Népi Gyűlés (ONGY) első ülésszakán, másodszor pedig – tíz év elételtével – a IV. ONGY 1975 januárjában megtartott első ülésszakán jelentette be, először 1966–1980 és 1981–2000, másodszor pedig 1976–1985 és 1986– 2000 közötti szakaszhatárokkal. A végrehajtás beindítását – mindkét esetben – a kulturális forradalom egy-egy hulláma és ennek keretében Teng leváltása és száműzetése akadályozta meg. 1977. nyári másodszori visszatérése után Teng ismét e kétlépcsős fejlesztési stratégia végrehajtásának szeretett volna nekikezdeni, és ezért tekintélyének teljes súlyával az ehhez szükséges bel- és külpolitikai feltételeket igyekezett megteremteni. Ami a belpolitikai feltételeket illeti, Tengnek először a tízéves kulturális forradalomban kialakult szélsőbalos légkört kellett megváltoztatnia, és az akkor felemelkedő és Mao halála után az úgynevezett négyek bandájának a bukását átvészelő maoista vezetőket – élükön Hua Kuo-feng (Hua Guofeng) miniszterelnökkel és pártelnökkel, a KB Katonai Bizottságának elnökével – kellett politikailag elszigetelnie és félreállítania. E két egymással szorosan összefüggő feladatot – néhány, kellő időben megrendezett ideológiai vitával, továbbá a kulturális forradalom időszakában félreállított régi káderek tömeges rehabilitálásával és a korábban betöltött funkcióikba történő visszahelyezésével – Tengnek sikerült néhány év alatt minden várakozást felülmúló eredménnyel megoldania. 1979 tavaszán – Mao néhány, negyven évvel korábbi mondását idézve – Teng olyan filozófiai témákról kezdeményezett össznépi vitát, mint „a tényekben kell keresni az igazságot”, vagy „az igazság egyedüli próbaköve a gyakorlat”. Majd a Szabadítsuk fel a gondolkodást! jelszóval mindenkit arra buzdított, hogy tegyen javaslatokat arról, hogy miként lehetne az országot kivezetni abból a társadalmi, gazdasági, kulturális és morális válságból, amelybe a KKP csaknem két évtizeden át tartó szélsőbalos és voluntarista politikája juttatta. Pekingben még demokráciafalat is nyitottak a nagy írásjegyes faliújságok (tacepaók) formájában megfogalmazott javaslatok nyilvános közzétételére. Egy idő után azonban ezt betiltották, mert a demokrácia kezdett parttalanná válni. Ekkor Teng szükségét érezte annak, hogy egyszer és mindenkorra megfogalmazza azt a négy alapelvet, amelyet a kiút keresésénél és az ezt célzó reformoknál feltétlenül be kell tartani. A négy alapelv a következő volt: Ragaszkodni kell 1. a szocialista úthoz; 2. a proletárdiktatúrá2006. tavasz–nyár

35

Tálas Barna

hoz; 3. a kommunista párt vezető szerepéhez; továbbá 4. a marxizmus–leninizmushoz és Mao Ce-tung eszméihez. Ez a váratlan fordulat kellemetlenül érintette a gazdasági és politikai reformok elméleti megalapozásán és kidolgozásán munkálkodó közgazdászokat és társadalomkutatókat, akik főként a Kínai Tudományos Akadémiából 1977-ben kivált és ma is külön intézményként működő Kínai Társadalomtudományi Akadémia (KTTA) különböző kutatóintézeteiben dolgoztak. Közülük ugyanis többen már akkor felvetették a tőkés fejlődésnek utat nyitó új-demokratikus társadalomhoz való visszatérés gondolatát is, abból a marxi tételből kiindulva, hogy „a kifejlett és kiteljesedett árutermelés szakaszán való átmenet elengedhetetlen feltétele a kapitalista termelési mód történelmi meghaladásának”. Ezért a gazdasági reform elméleti alátámasztásaként először csak „a tervszabályozás elsődlegességéről és a piaci szabályozás kiegészítő szerepéről”, később „a terv és a piac szerves összekapcsolására épülő modellről” beszéltek,17 és csak 1984 őszén jutottak el az alábbi következtetés levonásáig: „A tervezési rendszer reformjánál először is el kell vetni azt a hagyományos felfogást, amely szembeállítja a tervgazdaságot az árugazdasággal, s világosan fel kell ismerni, hogy a szocialista tervgazdaság köztulajdonon alapuló, tervszerű árugazdaság, amelynek tudatosan támaszkodnia kell az értéktörvényre, és alkalmaznia kell azt. Az árugazdaság teljes kifejlődése a társadalmi-gazdasági fejlődés elkerülhetetlen szakasza, országunk gazdasági korszerűsítésének szükséges feltétele.”18 Ami a másik feladatot, azaz maoista ellenfeleinek leváltását és félreállítását illeti, két év alatt e téren is látványos eredményeket ért el. 1980 szeptemberében, az V. ONGY 3. ülésszakán Hua Kuo-fenget felmentették a miniszterelnöki feladatok ellátása alól, helyére – Teng javaslatára – a sikeres mezőgazdasági reformjairól ismertté vált szecsuani első titkár, Csao Ce-jang (Zhao Ziyang) került. 1981 júniusában, a KKP XI. KB 6. plenáris ülésén Hua Kuo-fenget a pártelnöki és a katonai bizottsági elnöki tisztségéből is leváltották, az előbbi tisztség betöltésére Teng régi harcostársát és bizalmasát, Hu Jao-pang (Hu Yaobang)-ot, az utóbbira pedig magát Teng Hsziao-pinget választották meg. Ezen a plenáris ülésen – több mint egy évig tartó vita és legalább hatszori átdolgozás után – megvitatták és elfogadták azt a 28 ezer írásjegyből álló (angol fordításban több mint nyolcvan gépelt oldalt kitevő) dokumentumot, amely a Határozat a párt felszabadulás utáni történetének néhány kérdéséről címet kapta, és amelyben megkísérelték Mao Ce-tung történelmi helyét és a Mao Ce-tung-i eszme tartalmát meghatározni. Az előbbire vonatkozóan azt a megoldást választották, hogy egyfelől elismerték Mao kimagasló szerepét és érdemeit a kínai forradalom győzelemre vitelében és a szocia­ lista építés beindításában, másfelől viszont rámutattak az élete utolsó szakaszában elkövetett súlyos hibáira is. Egészében véve azonban a határozat úgy értékelte, hogy érdemei meghaladták a hibáit, ezért „Mao Ce-tung elvtárs nagy marxista és nagy proletárforradalmár, stratéga és teoretikus volt”.19 A Mao Ce-tung-i eszme fogalmát, amelyet – a marxizmus–leninizmus mellett – továbbra is a KKP tevékenysége egyik ideoló­giai 36

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

alapjának tekintettek és tekintenek ma is (a Teng Hsziao-ping-i elmélettel és Csiang Cemin három képviselet elvével kiegészítve), úgy igyekeztek megtisztítani a különböző időszakokban bekövetkezett torzulások okozta nemkívánatos rárakódásoktól, hogy a határozatban a következőképpen definiálták: „A Mao Ce-tung-i eszme a Kínában alkalmazott és továbbfejlesztett marxizmus–leninizmus, mindazoknak a kínai forradalomról alkotott helyes elméleteknek, elveknek és tapasztalatoknak az összessége, amelyek a gyakorlatban beváltak, s mint ilyen, a Kínai Kommunista Párt kollektív bölcsességének a kikristályosodása.”20 Ehhez – úgy gondolom – nem szükséges külön kommentárt fűzni. Ezek után a reform és a nyitás politikájának másik részéről, a kifelé való nyitásról ejtsünk néhány szót. Teng ezt – Mao nyomdokait követve – eredetileg főleg a fejlett tőkés országok és a délkelet-ázsiai kínai diaszpóra irányában akarta végrehajtani, kihasználva a KNK-nak a Szovjetunióval való – akkor már csaknem két évtizedes – szembenállása során ezek körében megszerzett nemzetközi tekintélyét. A már kétszer elhalasztódott négy modernizálás mielőbbi beindításához és gyors ütemű végrehajtásához ugyanis Teng elsősorban ezektől remélt hathatósabb gazdasági, műszaki-tudományos és pénzügyi segítséget. Ezért az Egyesült Államokkal való diplomáciai kapcsolatok 1979. január 1-jén történt teljes körű helyreállítása után nem sokkal az Egyesült Államokba látogatott, és ott a kormány egyes tagjaival a KNK és az USA közötti stratégiai együttműködés lehetőségeiről és feltételeiről tárgyalt. Sőt hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, felvállalta a Szovjetunió szövetségeseként számon tartott Vietnam katonai megleckéztetését is – egy korlátozott határháború keretében – a Kambodzsába történő benyomulásáért, a népirtó Pol Pot-rezsim megdöntése érdekében. Ennek az Amerika felé történő hirtelen nyitásnak a KNK nemzetbiztonságára leselkedő veszélyeit a KKP néhány, szintén az első generációs forradalmi gárdához tartozó és Tenggel nagyjából egyenrangú vezetője – mindenekelőtt Csen Jün (Chen Yun), Je Csien-jing (Ye Jianying) és Li Hszien-nien (Li Xiannian) – időben felismerte. Ők a minden irányban való nyitást és valamennyi külföldi országgal a békés egymás mellett élés öt alapelvén alapuló kapcsolatok fejlesztését javasolták, társadalmi berendezkedéstől függetlenül. Ezt a külpolitikai fordulatot a KKP 1982 szeptemberében megtartott XII. kongresszusán hajtották végre, hallgatólagosan megtagadva az idős Mao Ce-tungnak a világban meglévő „nagy zűrzavar” forradalmasító hatásáról és a háború elkerülhetetlenségéről vallott nézeteit.21 Ez valóban nagy jelentőségű külpolitikai fordulat volt, amely megnyitotta az utat többek közt a kínai–magyar kapcsolatok teljes körű normalizálásához, az együttműködés helyreállításához és fejlesztéséhez, főként a kínai gazdasági reform fejlesztése és elmélyítése területén. A kínai gazdasági rendszer reformjának egyik fő sajátossága az volt, hogy a falusi gazdaság reformjával kezdődött, és öt év alatt elvezetett a nagy ugrás idején létrehozott és két évtizeden át egyre rosszabb hatékonysággal működő népi kommuna rendszer teljes felszámolásához. A föld továbbra is az azon és abból élő parasztok kollektív tulajdonában maradt, de szétparcellázták, és – „a termeléshez kapcsolt szerződéses felelősségi 2006. tavasz–nyár

37

Tálas Barna

rendszer” keretében és a rendelkezésre álló munkaerő arányában – a parasztcsaládoknak adták át megművelésre. A közigazgatási funkciókat is ellátó falusi népi kommunák helyett falusi népi kormányzati és önkormányzati szerveket hoztak létre, a kommunák ipari, építőipari, kereskedelmi és szállítási melléküzemágait pedig önálló vidéki kollektív vállalatokká vagy üzemegységekké szervezték át. A reform másik fő sajátossága abban állt, hogy a különböző új megoldásokat és intézkedéseket egy ideig csak ideiglenes jelleggel, próbaképpen vezették be, vagyis, ahogy azt kínai nyelven képletesen kifejezték „a köveket kitapogatva keltek át a folyón”. 1985-től már jelentősen átalakították a korábbi tervutasításos irányítási rendszert, és a legfontosabb termékek termelési mennyiségére előírt kötelező tervmutatók mellett a termékek és szolgáltatások viszonylag széles körében csak értékösszegekben megadott, úgynevezett orientáló tervmutatókat vezettek be, ezen felül pedig megengedték az e mutatók teljesítése után fennmaradó termelési kapacitások szabadpiacon értékesíthető termékek előállítására való kihasználását is. Ez átmenetileg elég zavaros helyzetet teremtett, mert valójában az országban három – eltérő árakkal és előírásokkal működő – áruforgalmi szféra alakult ki: a kötelező, az orientált és a szabadpiaci forgalmi szféra, és ez tág teret engedett a gazdaságirányító szervek és a vállalatvezetők különféle, nyerészkedési célú spekulációs tevékenységeinek. Ráadásul a korábbi tervfegyelem lazulása és a nyakló nélkül folyósított hitelek következtében a nemzetgazdaság makroszintű egyensúlya is megbomlott, meglódult az infláció, az államháztartási és a külkereskedelmi mérleg jelentős hiánnyal zárult. A piaci szabályozás további kiszélesítését szorgalmazó reformok hívei egy időre defenzívába szorultak, és ebből csak a KKP 1987. október 25. és november 1. között megtartott XIII. kongresszusán tudtak két évre kitörni. Tengnek azonban még ezt megelőzően meg kellett válnia az általa kijelölt utódtól, Hu Jao-pang főtitkártól, akit 1987 elején leváltottak a posztjáról, „a diákság és az értelmiség egy részében elharapódzó burzsoá liberális eszmékkel szemben tanúsított elnéző magatartása miatt”. Hu posztját a még tőle is radikálisabb reformer Csao Ce-jang vette át, egy ideig megőrizve miniszterelnöki funkcióját is. A KKP XIII. kongresszusát – Teng útmutatásai alapján – Csao Ce-jang és legközelebbi munkatársai készítették elő, s a kongresszuson megpróbálták a mérleget a reformerők javára átbillenteni. A KKP XIII. kongresszusának az volt a legnagyobb eredménye és jelentősége, hogy minden kétséget kizáróan állást foglalt a reform és nyitás politikájának meggyorsítása, kiszélesítése és elmélyítése mellett, továbbá, hogy „a sajátosan kínai színezetű szocializmus építésére” és „a szocializmus kezdeti szakaszára” vonatkozó korábbi, jelszószerű kijelentéseket megkísérelte értelmezni és konkrét tartalommal megtölteni.22 Új feladatként, de nem új tartalommal került célkitűzésre a politikai rendszer reformja, amelyről eredetileg önálló határozatot kívántak hozni, de végül a beszámoló és az ennek alapján készített határozat ötödik fejezetében került bővebben kifejtésre.23 A kongresszus után azonban egyáltalán nem nyugodtak meg a kedélyek. Az 1988as év a reform kritikus éve lett, mivel már az év elején ismét súlyos gazdasági gondok 38

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

vetették előre árnyékukat: meglódult az infláció, ellátási gondok keletkeztek, és a „se nem tervgazdaság, se nem piacgazdaság” felemás helyzetből tulajdonképpen mindegyiknek a negatív oldala domborodott ki. Az ONGY tavaszi ülésén Li Peng miniszterelnök-helyettest bízták meg a miniszterelnöki feladatok ellátásával. Az év közepétől már drámai hangú cikkek is megjelentek a kínai sajtóban, melyekben a reformfolyamat szigorúbb központi ellenőrzését és kézben tartását sürgették, a politikai rendszer reformjáról pedig említést sem tettek. 1989 tavaszán a gazdasági és politikai reformokat féltő értelmiségiek – az egyre szaporodó recentralizációs intézkedéseket látva – a párton belül és kívül szabadabb vitákat és nagyobb fokú demokráciát követeltek, és a korábbi népszerű pártfőtitkár, Hu Jao-pang váratlanul bekövetkezett halálát és a május 4.-e mozgalom hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeket kihasználva utcára vitték a fiatalokat. Ezek Peking híres főterén, a Tienanmen téren – szemben az ONGY, a kínai parlament épületével – többhetes ülősztrájkba, majd később éhségsztrájkba kezdtek, egyre radikálisabb reformköveteléseket intéztek a kormányhoz. Még az akkoriban – harmincévi szünet után – Kínába látogató szovjet elnök és pártfőtitkár is látta őket, mivel Gorbacsovot a tüntetések miatt a parlamentnek csak az egyik oldalkapuján tudták az épületbe bevinni. Egy alkalommal Li Peng miniszterelnök is fogadta az éhségsztrájkoló diákok képviselőit, ezt a pekingi tévé élő adásban közvetítette. A diákok meglehetősen agresszíven és tiszteletlenül viselkedtek vele szemben, ami Kínában különösen szokatlanul és visszásan hatott. A reformok sorsáért aggódó Csao Ce-jang a végén csaknem sírva könyörgött a diákoknak, hogy hagyják el a teret, térjenek vissza az egyetemekre és a főiskolákra, mert ő akkor már tudta, hogy mi vár rájuk. A KKP PB Állandó Bizottsága ugyanis még azon az éjjelen meghozta a döntést Csao Ce-jang pártfőtitkári funkcióból való leváltásáról, amelynek ellátásával – ideiglenes jelleggel – Li Peng miniszterelnököt bízták meg, felhatalmazva arra is, hogy ha másképpen nem megy, erőszakkal vessen véget a tüntetéseknek. Li Peng először rendkívüli állapotot vezetett be Peking egész területén, és vidéki katonai egységeket vezényeltetett a fővárosba. Végül, amikor minden rábeszélés, felszólítás és fenyegetés hiábavalónak bizonyult, az 1989. június 3-áról 4-ére virradó éjszaka megindultak a tankok és a katonák, és néhány óra alatt megtisztították a teret a tüntetőktől. A halálos áldozatok számát – a hivatalos adatok – több százra, a sebesültekét pedig több ezerre tették. A külföldi sajtó és a külföldre menekülő diákvezérek viszont több ezer halottról beszéltek, s ugyancsak több ezerre becsülték a később letartóztatott és átnevelő táborokba küldött diákok számát. A tüntetések szervezői és támogatói közül csak keveseknek sikerült – részben legálisan, részben illegálisan – elhagyniuk a KNK területét. A diákmegmozdulás véres szétzúzása és Csaónak a főtitkári posztról való leváltása olyan súlyos csapást jelentett a KKP reformpolitikájára, amit még Teng sem tudott teljes mértékben kivédeni. Két, általa kiválasztott főtitkár egymás utáni menesztése alig két és fél év leforgása alatt az ő tekintélyét is megtépázta, és csökkentette befolyását – legalábbis 2006. tavasz–nyár

39

Tálas Barna

átmenetileg – a párt politikájának az alakítására. Bár a rendkívüli állapot bevezetését és a hadsereg bevetését Teng is megszavazta, és később nyíltan fel is vállalta, e fellépésével csak azt tudta elérni, hogy végül is ne a konzervatívok jelöltje, Li Peng miniszterelnök kerüljön a párt élére, hanem Csiang Ce-min (Jiang Zemin), a sanghaji városi pártbizottság első titkára. Csiang azért is kerülhetett erre a magas posztra, mert Sanghajban sikerült békésen megoldania a pekingihez hasonló diákmegmozdulást, és a diákok tüntetéseit visszaszorítania az egyetemek és a főiskolák falai közé. Az új főtitkár személyének a kiválasztása ezúttal szerencsésebbnek bizonyult. Csiang Ce-min pragmatista és technokrata gondolkodásmódja és vezetési stílusa elfogadható volt a KKP vezetésének már régóta a pekingi kormánynegyedben lakó konzervatív szárnya számára, miközben az igazi támogatói a tengerparti tartományok és a nagyvárosok első titkáraiból kerültek ki, akik személyesen is érdekeltek voltak a már egy évtizede folytatott reform és nyitási politika továbbvitelében. A Teng bizalmát és támogatását élvező Csiang köré tömörülő új vezetés 1990–1991-ben megszilárdította e politika eredményeit, sőt bizonyos területeken – például a különleges gazdasági övezetek fejlesztése és a sanghaji Putung fejlesztési terület kiépítésének a felgyorsítása terén – újabb sikereket is fel tudott mutatni. A Tienanmen téri véres incidens felháborodást és tiltakozást váltott ki világszerte, és jelentősen megtépázta Kínának – mint „reformkommunista” országnak – a nemzetközi hitelét és tekintélyét, még olyan baráti országokban is, amelyek vezetése és közvéleménye korábban megértéssel és szimpátiával szemlélte a KNK és a KKP független és önálló politikáját, valamint modernizációs törekvéseit. De a következő hónapokban és években kibontakozó kelet-közép- és kelet-európai politikai események, majd a délszláv háborúk hamar elterelték a nemzetközi közvélemény figyelmét a kínai fejleményekről, s nem sokkal később a külföldi kormányok és a nemzetközi szervezetek is napirendre tértek a történtek felett, az Egyesült Államok kormánya és néhány emberi jogi szervezet kivételével. Ebben – a nyilvánvaló gazdasági és kereskedelmi érdekeken túlmenően – nem kis szerepet játszott a KKP vezetésének a következő logika mentén végigvitt érvelése: a kínai kormány határozott fellépésének eredményeként Kínában sikerült egy olyan instabil politikai helyzet, elhúzódó gazdasági válság, továbbá háborúkhoz és népirtáshoz vezető nemzeti ellentétek kialakulását megakadályozni, amelyek 1989 őszétől a legtöbb kelet-közép- és kelet-európai szocialista országban kialakultak, és nem sokkal később a Szovjetunió felbomlásához és széteséséhez, Jugoszláviában pedig az utódállamok közötti véres háborúkhoz vezettek. Ez az érvelés az országon belül mindenképpen meggyőző, de a külföld számára is eléggé elgondolkodtató volt. Ehhez befelé még azt is hozzátették, hogy a második számú világhatalom és szövetségi rendszere felbomlásának következményeként, a 20. század végére az Egyesült Államok maradt egyedüli szuperhatalomként a nemzetközi porondon, ami egyes amerikai politikusokat arra csábít, hogy megpróbálják Amerika gazdasági, műszaki-tudományos erejét és katonai fölényét hegemonista, világhatalmi céljaik eléréséhez felhasználni. 40

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

A reform és nyitás politikája 1992 januárjától új szakaszba lépett. Ezt a szakaszt Kínában a szocialista piacgazdaság alapjai megteremtésének szakaszaként szokták emlegetni, mivel ettől kezdve a KKP vezetése már nyíltan felvállalta a szocialista piacgazdasági rendszer kiépítését, míg korábban jobbára csak árugazdaságról és a piac alárendelt vagy korlátozott szerepéről beszélt. Ebben a szakaszban a reform súlypontja a régi rendszer lebontásáról fokozatosan az új gazdálkodási rendszer szervezeti és jogi kereteinek a kialakítására, az egyedi és részleges reformokról a komplex és összehangolt reformokra, továbbá az úgynevezett súlyponti áttöréseknek működő piacgazdasági rendszerré történő összekapcsolására helyeződött át. E szakasz kibontakozását Kínában egyértelműen – az akkorra már valamennyi párt- és állami tisztségéről lemondott és nyugállományba vonult – Teng Hsziaoping 1992. január 18. és február 21. között lebonyolított dél-kínai ellenőrző körútján tett elismerő kijelentéseivel és a gyorsabb ütemű fejlődésre való buzdításával hozták összefüggésbe. Az akkor már 87. életévét betöltő idős vezető – a holdújév alkalmából – először a közép-kínai Vucsang várost kereste fel, majd a Hongkong és Makaó közvetlen szomszédságában kiépült sencseni és csuhaji különleges gazdasági övezeteket látogatta meg, végül Sanghajban, a Huangpu folyó keleti partján épülő Putung Új Fejlesztési Terület megtekintésével fejezte be dél-kínai körútját. E látogatásain Teng – a látottak és a hallottak alapján – a piacgazdaság kiépítésére irányuló reformok elmélyítésére, a nyitás további kiszélesítésére és a gazdasági növekedés ütemének gyorsítására buzdította a helyi vezetőket. Megnyilatkozásai azon nyomban széles nyilvánosságot kaptak a kínai sajtóban és a tömegkommunikáció egyéb eszközein keresztül. A kialakult politikai helyzetben az agg pártvezetőnek a következő kijelentései kaptak erőteljes hangsúlyt és jelentőséget: „csak a gyors fejlődés állja ki a józan ész próbáját”, illetve „a lassú fejlődés nem szocializmus”, továbbá az az okfejtése, hogy „a szocializmust nem az különbözteti meg a kapitalizmustól, hogy az előbbiben tervgazdaság van, az utóbbiban pedig piacgazdaság, hanem az, hogy a gazdálkodás milyen célokat szolgál, kedvező-e vagy sem a szocialista termelőerők fejlesztése, a szocialista állam összerejének a növelése és a nép életszínvonalának az emelése szempontjából”.24 A szociális piacgazdaság kiépítésének hosszabb távra szóló programját a KKP KB 1993 novemberében megtartott 3. plenáris ülése fogadta el A KKP KB határozata a szo­ cialista piacgazdasági rendszer létrehozásának néhány kérdéséről című állásfoglalásában. Nem egészen két évvel később, 1995 szeptemberében került sor a KKP KB 5. plenáris ülésére, amelyen alapvetően már nem a piacgazdasági rendszer kiépítésének feladataival, hanem a gazdaság- és társadalomfejlesztés közép- és hosszabb távú célkitűzéseivel, valamint a modernizációs építés legfontosabb összefüggéseinek elemzésével foglalkoztak. A plénumon egy hat fejezetből és negyven pontból álló határozatot fogadtak el A KKP KB javaslata a nemzetgazdaság és a társadalom fejlesztése 9. ötéves tervének és a 2010. évig szóló távlati célkitűzéseinek a kidolgozásáról címmel. Az Államtanács illetékes szervei ennek alapján részletesen kidolgozták és a VIII. ONGY 1996 márciusában összehívott 4. ülésszaka elé terjesztették A KNK nemzetgazdaság- és társadalomfejlesztése 9. ötéves terve 2006. tavasz–nyár

41

Tálas Barna

és a 2010. évig szóló főbb távlati célkitűzéseinek lényege című tervdokumentumot. Két hétig tartó alapos vita után, az ülésszak végén fogadták el a több ponton is módosított dokumentumot. A dokumentum készítői a 9. ötéves terv fő célkitűzéseit legtömörebben az alábbiak szerint foglalták össze: „Teljes egészében meg kell valósítani a modernizációs építés második szakaszának stratégiai céljait, 2000-re – a népességet 1,3 milliárd főn belül tartva – meg kell valósítani az egy főre eső GDP megnégyszerezését az 1980-as volumenhez képest, alapjában fel kell számolni a szegénység jelenségét, és a nép életszínvonalának el kell érnie a szerény jólétet (kínaiul: xiao kang = kis jólét); gyorsítani kell a modern vállalati rendszer kiépítését; s kezdeti fokon létre kell hozni a szocialista piacgazdasági rendszert. Még jobb anyagi-műszaki alapot és gazdasági (szervezeti)-rendszer alapot kell teremteni a jövő század elejére; a modernizációs építés harmadik szakasza stratégiai feladatai megvalósításának a megkezdéséhez.”25 A sajátosan kínai színezetű szocializmus építésének főkonstruktőre és a szocialista piacgazdaság kiépítésének kezdeményezője, Teng Hsziao-ping már nem érhette meg művének elkészültét, mint ahogy az általa megfogalmazott egy ország – két rendszer formula alapján Kína elszakított országrészeinek az anyaországgal való a békés egyesítését sem. Az agg vezető ugyanis 1997. február 19-én, 93 éves korában váratlanul elhunyt. A Hongkong és csatolt területei Nagy-Britannia által történő ünnepélyes átadásának 1997. június 30-án este kezdődő és július 1-jén hajnalban befejeződő ceremóniájától alig több mint négy hónap választotta el a veterán forradalmárt és politikust, a KKP XV. kongresszusától pedig kevesebb mint hét hónap, az pedig az 1921-ben alakult KKP-nak még a 20. században összehívott utolsó kongresszusa volt. Ez utóbbi eseményre mindkét körülmény – azaz Teng halála és a közelgő század- és ezredvég – rányomta a bélyegét. A KKP 1997 szeptemberében megtartott XV. pártkongresszusán – a 20. századra vis�szatekintve – Csiang Ce-min főtitkár beszámolójában rámutatott, hogy a kínai nép abban az évszázadban az előrehaladás útján három hatalmas, történelmi jelentőségű változáson ment át, s ennek során három nagy formátumú, a kor élvonalába tartozó személyiség emelkedett ki: Szun Jat-szen, Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping. Az első változás az 1911-es forradalom volt, amely megdöntötte Kínában az évezredeken át fennálló önkényuralmi rendszert, és amelyet Szun Jat-szen vezetett. A második változás a KNK megalakulása és a szocialista rendszer létrehozása volt, amely több évtizedes fegyveres forradalmi harc eredményeként megdöntötte az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus kapitalizmus hármas uralmát. Ez a KKP megalakulása után, a Mao Ce-tung köré tömörülő első generációs vezetőkollektíva irányítása alatt ment végbe. A harmadik változás a reform és nyitás, valamint a szocialista modernizáció megvalósításáért indított harc volt. Ez a Teng Hsziao-ping köré tömörülő második generációs vezetőkollektíva irányítása alatt megkezdett új forradalom. Csiang Ce-min kongresszusi beszámolójában az elmúlt száz év változásaiból az alábbi következtetést vonta le: „Csak a Kínai Kommunista Párt volt képes győzelemre vezetni a nemzeti függetlenség, a nép felszabadítása és a szocializmus elérésében, csak ez a párt volt képes 42

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

megnyitni az utat a kínai színezetű szocializmus építése számára, s lesz képes megvalósítani a nemzet felvirágoztatását, az ország gazdaggá és erőssé tételét, valamint a nép boldoggá tételét.”26 A jövő század kilátásairól szólva Csiang a következőket mondta: „Előretekintve a jövő századra, a mi célkitűzésünk a következő: az első évtizedben megvalósítani a bruttó nemzeti termék megkétszerezését a 2000. évhez képest, és ezáltal a nép szerény jólétét még komfortosabbá tenni, kialakítani egy viszonylag teljes körű szocialista piacgazdasági rendszert; újabb tíz év erőfeszítései nyomán, elérkezve a párt megalapításának centenáriumához, a nemzetgazdaság még fejlettebb lesz, a különböző szervezeti rendszerek még tökéletesebbek lesznek; a század közepe táján, elérkezve a KNK megalakulásának a centenáriumához, alapjában megvalósul majd a korszerűsítés, és Kína gazdag, erős, demokratikus és civilizált szocialista országgá válik.”27 Ez után terjedelmes kongresszusi beszámolójában Csiang külön fejezetet (3.) szentelt a Teng Hsziao-ping-i elmélet történelmi helye és iránymutató jelentősége megmagyarázásának. Majd egy újabb fejezetben (4.) a tíz évvel korábban, a KKP 1987 őszén megtartott XIII. kongresszusán az akkori főtitkár, az 1989 nyarán leváltott és élete végéig házi őrizetbe helyezett Csao Ce-jang által a szocializmus kezdeti szakasza alapvető irányvonaláról és programjáról kifejtett elméleti téziseket foglalta össze, természetesen a Teng Hsziao-ping-i elméletbe ágyazva, és az azóta eltelt tíz év gyakorlati tapasztalataival kiegészítve. A beszámolónak ebben a fejezetében részletesen kifejtette azt is, hogy valójában mit kell érteni a sajátosan kínai színezetű szocialista gazdaság építése, a sajátosan kínai színezetű szocialista politika és a sajátosan kínai színezetű szocialista kultúra fogalmak alatt. Ezek idézésétől ehelyütt eltekintek, mivel a már eddig is többször hivatkozott könyv általam írt részében könnyen megtalálhatók.28 Így több évtizedes kísérletezés után a KKP vezetése a 20. és 21. század fordulójára rátalált a kínai társadalom és gazdaság gyors ütemű korszerűsítésének, a kínai nemzet újbóli felvirágoztatásának és a kínai emberek gazdagabbá és műveltebbé tételének az útjára, amit Kínában mind a mai napig „sajátosan kínai színezetű szocializmus építésének”, „szocialista modernizációs építésnek” és „szocialista piacgazdaságnak” neveznek. Ezekben a kifejezésekben azonban a szocializmus főnév és a szocialista melléknév jelentése tudományos szempontból eleve értelmezhetetlen, gyakorlati és tartalmi szempontból pedig a mára kialakult rendszert sokkal találóbb lenne „sajátosan kínai színezetű kapitalizmusnak” nevezni. Az a KKP ugyanis, amely a 2002 novemberében megtartott XVI. kongresszusán – a Csiang Ce-min nevéhez fűződő, úgynevezett három képviselet elvének a párt tevékenységét meghatározó ideológiák közé való sorolásával (a marxizmus–leninizmus, a Mao Ce-tung-i eszme és a Teng Hsziao-ping-i elmélet után) – az ország gazdasági építésében és modernizálásában kimagasló érdemeket szerzett magánvállalkozóknak is lehetővé tette a párt tagjai sorába való felvételt és bármilyen párt- vagy állami tisztség betöltését, ma már aligha nevezhető hagyományos értelemben, igazi „marxista–leninista” élcsapat pártnak.

2006. tavasz–nyár

43

Tálas Barna

A jelenlegi kínai társadalmi rendszer jellege és lényege Már az előző, történelmi fejtegetéseimből kiderült, hogy a magam részéről a korábban „létező” vagy „reális szocializmus” országainak nevezett államok társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai berendezkedését már csaknem három évtized óta nem tekintem a marxi formációelmélet tudományos kritériumai szerint szocialista, azaz a kapitalizmust történelmileg meghaladó, posztkapitalista társadalmi-gazdasági képződménynek. Ezt az 1977 és 1981 között írt, és végül 1982 nyarán megvédett akadémiai doktori értekezésemben részletesen megindokoltam és bebizonyítottam.29 Ennek a védésnek az alapján – a politikatudomány önálló tudományágként való elismerésének elhúzódása miatt – 1982 őszén, Magyarországon elsőként szereztem meg a politikatudomány doktora tudományos fokozatot. Az értekezés könyv formájában való publikálására azonban – a „testvérpártok” érzékenységére való hivatkozással – akkor nem kerülhetett sor, sőt egyes fejezeteinek a leközlésére később is csak a viszonylag kevéssé ismert Világosság című folyóirat és a Magyar Béketanács és a Világ Béketanácsa által angol nyelven közösen megjelentetett Development and Peace című, negyedévenként megjelenő szemle vállalkozott.30 Az idő tájt a tévesen proletárforradalmakká minősített, de valójában csak radikális népi forradalmaknak nevezhető forradalmak győzelme nyomán végrehajtott államosítások és kollektivizálás, azaz az úgynevezett szocialista átalakítások után kialakult társadalmigazdasági képződményt és fejlődési szakaszt preszocializmus és preszocialista kifejezésekkel jellemeztem, nem rejtve véka alá azt a meggyőződésemet, hogy ez a képződmény valójában a prekapitalizmus és a prekapitalista társadalmi-gazdasági alap és felépítmény egyik válfaját képezi. Szocializmusról ezeknek az országoknak az esetében legfeljebb csak olyan értelemben lehetett és lehet beszélni, hogy – amint azt egy 1989 tavaszán írt tanulmányomban részletesen kifejtettem – a szocializmus és szocialista szavaknak több jelentésük is van, s ezek közül csak egy a tudományos, azaz a posztkapitalista formáció, a Marx által kommunizmusnak nevezett társadalmi forma első vagy alsó szakasza.31 A szocializmus – e szó jelentésének történelmi fejlődését nézve – először is egy eszmerendszer és értékrend, amely a társadalmi egyenlőség és igazságosság eszméjének gyakorlati megvalósíthatóságába, egy osztályok nélküli, kizsákmányolástól mentes és állam nélküli, önigazgató társadalom felépíthetőségébe vetett hitre épül. Tehát egyelőre – és feltehetően még egy jó ideig – csak hitre és nem bizonyosságra, mert egy ilyen társadalom felépíthetőségéről eddig gyakorlatilag még nem győződhetett meg senki. Ezért állt – és áll továbbra is – ez az eszmerendszer oly közel az utópista filozófiai nézetekhez. A szocializmus másodszor egy mozgalom, amely a szocialista eszméknek és értékeknek a társadalmi gyakorlatba való átültetésére irányul. Ez a mozgalom a szocialista eszmék terjesztésével indult, később – ezen eszmék terjedésének függvényében – politikai pártokká, majd nemzetközi mozgalommá szerveződött. Ezek a politikai pártok egyes országokban hatalomgyakorlási helyzetbe jutva kísérletet tettek a szocializmus eszmé44

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

inek a gyakorlatba való átültetésére, a társadalom gazdasági alapjainak és politikai, ideológiai és jogi felépítményrendszerének a szocialista elvek és szocialista értékrend alapján történő átalakítására és átszervezésére. Függetlenül attól, hogy mennyire megalapozottak és mennyire sikeresek voltak ezek a kísérletek, a hétköznapi szóhasználatban szocialista jelzővel illetik világszerte mindazokat az országokat és társadalmakat, amelyek megpróbálkoztak és továbbra is próbálkoznak társadalmi berendezkedésük szocialista elvek és a szocialista értékrend alapján történő átszervezésével. A szocializmus harmadszor és tudományos, történelemfilozófiai értelemben egy társadalmi formáció, olyan társadalmi-gazdasági alakulat, amely az árutermelésnek a kapitalizmusban, azaz a tőkés termelési módban végbemenő kiteljesedése és egyetemessé válása nyomán alakul majd ki, a termelőerők magas fokú társadalmasodása és nemzetközivé válása következtében. A kapitalizmus történelmi meghaladásának és a tőkés világrendszer kizsákmányolástól, elnyomástól és nemzeti ellentétektől mentes, osztály nélküli és állam nélküli, önigazgató és testvéries kommunista világrendszerrel történő felváltásának az objektív és szubjektív előfeltételei még a 21. század elejére sem alakultak ki a földkerekségen. Ennek a világrendszerváltásnak a valamikori szükségszerű bekövetkezését – a dialektikus logika tagadás tagadása tételére épülő következtetés tudományos módszerével – elsőként Karl Marx jövendölte meg és támasztotta alá a társadalmi formák fejlődéséről kidolgozott elméletében. Ennek a 19. századi tudósnak a társadalomtudomány területén elért teljesítményét jelentőségében csak Charles Darwinnak, az evolúciós elmélet megalkotójának a természettudomány területén elért eredményeihez tudnám hasonlítani. Darwinnak azonban az volt a szerencséje, hogy a fajok eredetéről és az ember származásáról hirdetett tanának a követői – elméletének lényegét alapvetően félreértve és félremagyarázva – nem próbáltak egy emberszabású majmot „forradalmasított evolúcióval” emberré átalakítani. A forradalmi darwinisták ugyanis egy ilyen próbálkozással feltehetően ugyanolyan eredményt értek volna el, mint a forradalmi marxisták, akik feudálkapitalista vagy félfeudális-félgyarmati társadalmakat próbáltak szocialista társadalmakká átalakítani. Érdekes ugyanakkor rámutatni, hogy míg a fejlett tőkés országokban a darwinisták mind a mai napig a szubjektív idealista és vallásos emberek dühödt támadásainak vannak kitéve, addig a társadalmi-gazdasági fejlődésben elmaradott, kisparaszti országokban a magukat Marx igazi követőinek valló kommunisták váltak – a fundamentalista egyházak papjaihoz hasonló – ellentmondást nem tűrő, türelmetlen hittérítőkké. Éppen ezért nem tudok egyetérteni azokkal a – többnyire magukat ma is marxistának valló – társadalomkutatókkal és tudósokkal, akik a „létező szocializmus” országaiban kialakult és egyes országokban még ma is fennmaradt társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszereket államszocializmusként próbálják leírni és elemezni. Az államszocializmus ugyanis az egységes nemzetté kovácsolódó kapitalista társadalmak egyik politikai hatalomgyakorlási formája, ahol az államhatalom csúcsára kerülő politikai cso2006. tavasz–nyár

45

Tálas Barna

port, de többnyire leginkább annak erős kezű vezetője szociális jelszavakkal és néhány látványos szociális intézkedéssel próbál hatalmon maradni és politikai ellenfeleit diszkreditálni. Erre az egyik legjobb történelmi példa az 1870–80-as években hatalmon lévő Bismarck német birodalmi kancellár, akinek uralma alatt Németország modernizálódása látványosan felgyorsult. A „létező szocializmus” országaiban azonban nem ez volt a helyzet, mert – a társadalom gazdasági alapjában és politikai felépítményében erősen jelen lévő prekapitalista maradványok miatt – ezekben az országokban a kapitalizmus tulajdonképpen még ki sem fejlődött teljesen, vagy legalábbis nem szilárdult meg. A radikális népi forradalmak győzelme után ezekben a társadalmakban – egyrészt a kommunista pártok kizárólagos hatalomra kerülésével, másrészt az államosítások és a kollektivizálás eredményeként – valójában a prekapitalista társadalmakra jellemző termelési viszonyokhoz, gazdálkodási módszerekhez és hatalomgyakorlási formákhoz tértek vissza. Ennek bizonyítására elég, ha az e társadalmakban mindenütt fellelhető – Marx által is említett – legfontosabb ismérveket sorolom fel, minden kommentár nélkül. Ezek: az össztársadalmi méretekben folytatott naturálgazdálkodás; az áru- és pénzviszonyok deformált jellege (azaz „kerül, amibe kerül” alapon építik a szocializmust); a gazdaságon kívüli kényszer és a személyi függőségi viszonyok fennmaradása; a szabad munkavállalás és a szabad költözködés korlátozottsága (ez utóbbi főleg a parasztoknak); a politikai hatalom mindenhatósága és önkénye; a civil társadalom és a jogállamiság hiánya; a demokratikus szabadságjogok érvényesítésének korlátai; a különböző rétegek és személyek kiváltságos helyzete; a vezetők személyi kultusza és szinte vallásos tisztelete és végül a paternalizmus és a baráti, rokoni kapcsolatok fontossága. A forradalmi marxisták, azaz a kommunisták, azzal, hogy a kifejlett és egyetemessé váló árutermelés fejlődési szakaszát át akarták ugrani, a történelem kerekét valójában nem előre, hanem visszafelé forgatták, és a társadalmi fejlődést történelmi zsákutcába terelték. Ebből a zsákutcából – mint minden zsákutcából – csak visszafelé, ez esetben a kapitalizmus felé lehet kijutni. A legtöbb „szocialista” országban ezt csak későn ismerték fel, és – a már felépült vagy legalábbis alapjaiban lerakott szocializmus hamis tudata miatt – még később vallották be, többnyire csak az után, amikor a rendszer már működésképtelenné vált és megbukott. Ez alól csupán Kína és Vietnam képez kivételt.32 Nem véletlenül e két távol-keleti, illetve délkelet-ázsiai ország, mivel a második világháború után e két ország szeme láttára és közvetlen szomszédságában ment végbe a japán csoda, majd a négy kis tigris, vagy ahogyan arrafelé mondják: a négy kis sárkány gyors felzárkózása az ipari országok közé, miközben az előbbiek háborúkkal és belpolitikai harcokkal voltak elfoglalva. Először a KKP vezetése jött rá arra az 1980-as évek közepe táján, hogy a hosszú távú modernizációs stratégiája eredményes megvalósításához azt a keletázsiai társadalmi-gazdasági fejlődési modellt és politikai hatalomgyakorlási formát kell példaképül tekintenie, amelynek segítségével előbb Japán, majd egy évtizeddel később Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr a világgazdaság és a világkereskedelem, 46

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

valamint a nemzetközi pénzpiac fontos tényezőjévé vált. E felismerést a gyakorlatba átültetni elég sokáig, csaknem két évtizedig tartott, de a 21. század elejére Kínában is és Vietnamban is létrejött az a társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszer, amely ma már nemcsak kizárólag a kelet- és délkelet-ázsiai országokra, hanem más ázsiai és egyes latin-amerikai országokra is jellemző. A jelenlegi kínai társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszer lényege ugyanis nem más, mint egyfelől a többféle és vegyes tulajdonformákra épülő, a területi, vállalati és egyéni kezdeményezéseknek, valamint a külföldi befektetéseknek is viszonylag tág teret biztosító és alapjában véve a tőkés piacgazdálkodás elveihez és módszereihez igazodó központosított gazdaságirányítás, másfelől a tekintélyelven alapuló, többnyire egypártrendszerű (vagy éppen egy kiemelkedő személyhez kapcsolódó) politikai hatalomgyakorlás. A hatalomgyakorlás ideológiai alapja és politikai legitimációja a nemzet felemelése és naggyá tétele, továbbá a nép életszínvonalának emelése és jólétének biztosítása. Ebben az esetben már teljesen mellékes, hogy az országot egyedül irányító pártot kommunista pártnak nevezik-e, illetve a személyi hatalmat egy-egy tábornok vagy egy-egy pártfőtitkár gyakorolja-e. Az azonban érdekes megfigyelés, hogy a modernizációnak ebben a gyors, felzárkózó szakaszában a fentebb említett országok a bruttó nemzeti termék évi tíz százalék körüli átlagos növekedését is el tudták érni. De az a történelmi tény sem érdektelen, hogy a mai fejlett tőkés országok termelőerőik – jelentős tőkefelhalmozást és tőkekoncentrációt igénylő – gyors ütemű korszerűsítését a 19. és a 20. század első felében többnyire nem polgári demokratikus és liberális politikai hatalomgyakorlási formák, hanem az abszolút monarchia vagy a kemény személyi diktatúra keretében valósították meg. Erről a témáról 1997-ben egy két részből álló, hosszabb tanulmányt is írtam Politikai hatalomgyakorlás – társadalmi-gazdasági modernizáció (Retrospektív összehasonlító elemzés és prognózis) címmel,33 amelynek azonban – korábbi ilyen jellegű elméleti írásaimhoz hasonlóan – ezúttal sem volt különösebb visszhangja. Pedig abban a tanulmányban a volt Szovjetunió utódállamaira, valamint a kelet-európai és balkáni volt szocialista országokra vonatkozóan azt prognosztizáltam, hogy társadalmi-gazdasági elmaradottságuk miatt még egy jó ideig képtelenek lesznek a formálisan kialakított nyugat-európai és amerikai típusú, többpártrendszerű parlamentáris demokrácia hatalomgyakorlási formáját hatékonyan működtetni és ezzel az évtizedes társadalmi-gazdasági elmaradottságuk leküzdéséhez szükséges modernizációs folyamatot lényegesen felgyorsítani. A tanulmány megírása óta eltelt hét-nyolc év történései e prognózisomat nem cáfolták meg. Sőt Oroszország példája azt mutatja, hogy a Putyin elnök által az utóbbi években folytatott, sokkal inkább a tekintélyelvre, mintsem a parlamenti pártok megegyezésére épülő hatalomgyakorlási forma jóval eredményesebbnek bizonyul a társadalmi-gazdasági fejlődés és a modernizáció meggyorsítása szempontjából, mint a Jelcin elnök által folytatott egyensúlyozó, de éppen ezért határozatlan és erélytelen hatalomgyakorlási forma, amely ráadásul számos korrupciós ügy melegágya is volt. 2006. tavasz–nyár

47

Tálas Barna

A jelenlegi kínai társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszer jellegének a meghatározásánál tehát senkit ne zavarjon, hogy Kínában ma is sajátosan kínai színezetű szocializmusról és szocialista piacgazdaságról beszélnek, mert ezek csak rituális szavak, amelyeket a – minden emberi hibájuk és gyarlóságuk ellenére – Kína függetlenségének visszaszerzéséhez és a kínai nemzet felemelkedéséhez kétségtelenült hozzájáruló kommunista „ősök oltáránál” rendezett szertartások alkalmával illik ismételgetni. Egyébként kapitalizmus ez már a javából, mégpedig a kapitalizmusnak egy sajátos, kelet-ázsiai formája, amely sok tekintetben különbözik az általunk jobban ismert amerikai és nyugat-európai kapitalizmustól. Az utóbbihoz hasonló szervezeti és gazdálkodási formák ellenére ezekben az országokban – a gazdasági tevékenységben részvevők eltérő értékrendje, kultúrája, szokásai és beidegződései miatt – a gazdaság nem úgy működik, mint Nyugat-Európában, Észak-Amerikában vagy Ausztráliában, nem is beszélve a politikai, ideológiai és jogi felépítmény működéséről, illetve az azzal kapcsolatos elvárásokról. A kínai piacgazdasági rendszer kiépítésénél nem került sor az állami tulajdonban lévő vállalatok széles körű privatizálására, e helyett a politikai vezetés és a törvényhozás inkább a kínai és külföldi magántőkés befektetők előtt igyekezett egyengetni az utat. Csak a csődbe jutott vagy a csőd szélén álló állami vállalatokat adták el magánvállalkozóknak, akik többnyire az adott vállalat vezetőiből kerültek ki. A nagyobb vállalatokat inkább hitelekkel támogatták, hogy elkerüljék a csőd közeli helyzetet, majd vállalat-összevonásokkal, átszervezésekkel és képzettebb igazgatók kinevezésével próbáltak saját kockázatra gazdálkodó modern vállalati formákat, horizontális és vertikális vállalati egyesüléseket, vállalatcsoportokat és részvénytársaságokat kialakítani. Ezzel nagyobbrészt elkerülték az állami vagyon gyors és tömeges privatizációjával járó veszteségeket és korrupciós jelenségeket. Ennek ellenére a korrupció Kínában is a hatalmon lévők legnagyobb kísértése, amelynek megfékezése céljából gyakran drákói szigorral lépnek fel, beleértve a végrehajtott halálos ítéleteket is. A kelet-ázsiai embereknél az adott szó többet jelent, mint az írásos szerződés, az időt még ma sem tekintik oly módon pénznek, hogy ne fordítsanak elegendő időt a partner meghallgatására és irányában a megfelelő tisztelet megadására. Ezek az emberek hagyományosan tekintélytisztelők, akár a családfőről, akár a vállalatvezetőről, akár pedig a tartományi főnökről vagy az államfőről lett légyen is szó. Neveltetésüknél és szocializációjuknál fogva nekik mást jelent a demokrácia és a szabadság, és mást jelentenek az úgynevezett emberi szabadságjogok, mint a görög és a római, majd a keresztény civilizáció, illetve a francia polgári forradalom és az amerikai demokrácia eszméin nevelkedett európaiaknak és amerikaiaknak. A legnagyobb érték számukra a megélhetés biztosítása és az „arc megőrzése”, azaz a becsület és tisztesség. (Ez utóbbi elsősorban az egy adott közösségen belüli kapcsolatokra érvényes, az idegeneket és kívülállókat nem bűn becsapni és kijátszani.) Hasonló a helyzet a többi népek és nemzetek különböző ősi vagy későbbi civilizációjára épülő gondolkodásmódjával, erkölcsi felfogásával és 48

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

viselkedési normáival, szokásaival. Ezért hiábavaló minden olyan próbálkozás, amely a kapitalizmus globalizálódásának ürügyén az amerikai civilizációt és értékrendet szeretné a Föld lakosságának több mint négyötödét kitevő, merőben más hagyományok és szokások szerint szocializálódott emberekkel elfogadtatni, annál is inkább, mivel a 21. században egyre inkább a kapitalizmus kelet-, délkelet- és dél-ázsiai formái válnak majd a globális, de erőviszonyait tekintve multipoláris világkapitalizmus fejlődésének meghatározó, de nem kizárólagos tényezőivé. A multipoláris világkapitalizmus ugyanis csak egy új, multikulturális világrendre, azaz a különböző eredetű civilizációk békés együttélésére és együttműködésére, és nem a „civilizációk összecsapására” épülhet, ahogyan azt Samuel P. Huntington a 2002-ben magyarul is megjelent, de nem annyira híressé, mint inkább hírhedtté vált könyvében jövendölte.34

Kína gazdasági teljesítménye a 21. század első évtizedének közepén Kína a világ leggyorsabban és legdinamikusabban fejlődő országaként lépett be a 21. századba. Az előző két évtized gazdaságfejlesztési és modernizációs stratégiai célját, az 1980. évi bruttó nemzeti termék volumenének a megnégyszerezését 2000-re nemcsak elérték, de messze túl is teljesítették. A bruttó hazai termék (GDP) volumene – az 1980. évihez képest – 2000-re 6,37-szeresére növekedett, azaz húsz év alatt éves átlagban 9,7 százalékkal nőtt. Ez azt jelenti, hogy még az egy főre eső GDP volumene is csaknem az ötszöröse volt az 1980. évinek, azaz éves átlagban ez a volumen is 8,3 százalékos növekedési ütemet mutatott. Ez utóbbi volumen 2000-ben – folyó árakon – 7084 jüant tett ki, ami az adott év hivatalos valutaárfolyamán (1 USD = 8,28 RMB) átszámítva 856 dollárnak felelt meg.35 Azóta Kínában ismét lezárult egy ötéves időszak, a 10. ötéves terv időszaka, amelyben az ország gazdasági teljesítménye évente átlagosan több mint 8,9 százalékkal nőtt. A GDP folyó áras összege 2005-ben már 18 230 milliárd jüant tett ki, ez az adott év hivatalos árfolyamán (1 USD = 8,07 RMB) átszámítva 2260 milliárd dollárnak felelt meg. Ezzel Kína – a GDP-ben mért gazdasági összteljesítmény tekintetében – 2005-ben már megelőzte Franciaországot és az Egyesült Királyságot, és a negyedik helyre zárkózott fel, az Egyesült Államok, Japán és Németország mögé. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Kína továbbra is a világ legnépesebb országa, amelynek népessége 2005 januárjában már meghaladta az 1,3 milliárd főt, és – az évi hat ezrelék alá szorított természetes szaporodási ráta ellenére – évente továbbra is csaknem nyolcmillió fővel bővül. Ennek következtében Kínában évente legalább nyolctíz millió új munkahelyet kell teremteni, figyelembe véve a korábbi évek magasabb természetes szaporodási rátáját és a csődbe jutott vállalatok megszüntetése nyomán felszabaduló munkaerőt. A 2005. év végi 1307,6 millió fős népességből adódóan, abban az 2006. tavasz–nyár

49

Tálas Barna

évben az egy főre eső GDP – ugyancsak az adott év hivatalos átlagárfolyamán átszámítva – 1730 dollárt tett ki. Ezzel az összeggel 2005-ben Kína csak a századik utáni helyek valamelyikét foglalta el az IMF és a Világbank által összeállított ranglistán.36 2005-re jelentős változások következtek be a bruttó hazai terméket előállító alapvető termelési ágazatok egymáshoz való viszonyában, vagyis a kínai nemzetgazdaság ágazati szerkezetében. Míg 2000-ben a GDP előállításából az úgynevezett primer, azaz a kitermelő ágazatok (mezőgazdaság, erdészet, halászat) még csaknem 16 százalékkal részesedtek, ez az arány 2005-re már 13 százalék alá csökkent, noha ebben az ágazatban a foglalkoztatottak mintegy fele, azaz 380 millió ember dolgozik még ma is. Ennél is nagyobb mértékben csökkent ugyanezen idő alatt a szekunder, vagyis a feldolgozó ágazatok (ipar, építőipar) részesedési aránya, 51 százalékról 46 százalékra. Eme ágazatokban, 2005-ben – a mintegy 760 millió főt kitevő összes foglalkoztatottból – körülbelül 160 millió, azaz a foglalkoztatottak 21 százaléka talált munkát, 125 millió az iparban és 35 millió az építőiparban. Ezzel szemben a tercier, azaz a szolgáltató ágazatok (szállítás, hírközlés, kereskedelem, vendéglátás stb.) részesedése 33 százalékról csaknem 41 százalékra emelkedett, és 2005-ben a foglalkoztatottak mintegy 29 százaléka, körülbelül 220 millió fő már a szolgáltatási szektorban dolgozott. Ha a megadott százalékos mutatók alapján az e fő ágazatokban, 2005-ben előállított GDP-értékeket egy-egy foglalkoztatottra vetítjük, a kitermelő ágazatokra 5 974, a feldolgozó ágazatokra 53 875, a szolgáltató ágazatokra pedig 33 364 jüan átlagos évi termelési értéket kapunk, ami élesen rávilágít a kitermelő ágazatok, ezeken belül is mindenekelőtt a mezőgazdaság nagyfokú elmaradottságára, illetve a falusi népesség munkaerejének rendkívül alacsony hatékonysággal történő kihasználására. A feldolgozó ágazatokban foglalkoztatott munkaerő átlagos termelékenysége ugyanis 9-szer, de még a szolgáltató ágazatokban foglalkoztatott munkaerőé is 5,6-szor nagyobb a kitermelő ágazatokban foglalkoztatottakénál. Ezen a helyzeten alapvetően csak az változtathat, ha a vidéki munkaerő legalább felének sikerülni fog – lakóhelye vagy legalább is lakókörzete megváltoztatása nélkül – mezőgazdaságon kívüli elfoglaltságot és munkahelyet találnia. Jelenleg inkább az a jellemző, hogy az agrár-túlnépesedéssel küzdő belső országrészekből és a mezőgazdasági jellegű tartományokból évente 120–140 millió paraszt kerekedik fel, hogy a tengerparti nagyvárosokban és a nagyobb infrastrukturális jellegű építkezéseken (autópálya- és vasútépítés, kikötő- és vízierőmű-építés stb.) keressen rövidebb vagy hosszabb időre munkát, az ottaninál lényegesen alacsonyabb munkabérért és sokkal rosszabb munka- és lakásfeltételek mellett. Az elmúlt évek hatalmas ütemű gazdasági fejlődése és egyes területek gyors modernizálódása ellenére Kína nemzetgazdasága alapjában véve továbbra is duális szerkezetű gazdaság. Az egyre bővülő és hatékonyan működő modern gazdasági szektor mellett, az ország jelentős részén, továbbra is fennmaradt és széleskörűen fejlődik az alapvetően kisipari módszerekkel, tetemes anyagi és munkaerő-ráfordítással, s éppen ezért alacsony 50

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

hatékonysággal működő tradicionális gazdasági szektor. Ez a kezdettől fogva kívül esik a központi tervezés és gazdaságirányítás hatáskörén, ami azt jelenti, hogy egyfelől nagyfokú autonómiát élvez, másfelől viszont ki van téve a piaci és természeti erők spontán hatásainak. E szektor túlsúlya különösen az ország mezőgazdasági körzeteire és a belső országrészek elmaradottabb területeire jellemző. Ezeken a helyeken a saját szükségletek kielégítését szolgáló naturálgazdálkodás többnyire még túlsúlyban van a piaci igényeket kielégítő árutermeléssel szemben. A duális gazdasági szerkezet fennmaradása miatt a város és a vidék, a tengerparti és a belső országrészek közötti teljesítménybeli és jövedelmi különbségek a szocialista piacgazdasági rendszer bevezetése óta nemcsak hogy nem csökkentek, hanem inkább még számottevően növekedtek is. 1991-ben a legfejlettebb és leggazdagabb Kuangtung tartományban az egy lakosra eső GDP-összeg csak 3,17-szer volt nagyobb a legelmaradottabb és legszegényebb Kujcsou tartományénál, 2002-re ez a különbség 4,77-szeresre nőtt, Sanghaj város közigazgatási területéhez viszonyítva pedig a 7,5-szereséről a 12,9-szeresére. Az 1,3 milliárd lakos hatvan százaléka még ma is falvakban él, meglehetősen szerény, sőt helyenként szegényes életkörülmények között. Igaz, hogy az 1978-ban még a létminimum alatt, azaz a fizikai létminimumot alig meghaladó életszínvonalon élő háromszázmillió kínai emberből mára 220 milliót sikerült kiemelni a nyomorból, de nyolcvanmillióan még mindig a szegénységi határon belül élnek, és rendszeres támogatásra szorulnak. A további egymilliárd lakosból mintegy hétszázmilliónak számottevően javultak a megélhetési viszonyai és az életkörülményei, és 2000-re – néhány kulturális és környezeti mutató kivételével – elérték, sőt jelentősen meg is haladták azt a szintet, amit az úgynevezett szerény jólét (xiao kang) kritériumaiként az 1990-es évek elején meghatároztak. Ennek a hétszázmilliónak azonban csak a fele, azaz a Kína tengerparti tartományaiban és nagyvárosaiban élő mintegy 350 millió ember tekinthető a reform és a nyitás politikája nyomán bekövetkező gyors gazdasági fejlődés és modernizáció közvetlen haszonélvezőinek. E három és félszáz millió kínai ember életszínvonala ma már lényegesen meghaladja a Szovjetunió felbomlása után létrejött utódállamok (a balti államok kivételével, de Oroszországot is beleértve) lakosaiét, sőt ezek kevesebb, mint fele, azaz 160–165 millió tengerparti nagyvárosi és középvárosi kínai már az EU tagjaivá vált közép-európai volt szocialista országok és a balti köztársaságok átlagos színvonalán vagy ahhoz közeli nívón él. Tíz-tizenöt millió főre becsülhető azoknak a gazdag kínai családoknak a létszáma, akik már nyugat-európai vagy amerikai átlagos életszínvonalon élnek, s ezen belül több millióra azoknak a kínai vállalkozóknak a száma, akik még nyugat-európai vagy amerikai szemmel nézve is luxuskörülmények között élnek, és megengedhetik maguknak, hogy a legdrágább luxuslakásokat és gépkocsikat is megvásárolják, külföldre utazzanak üdülni, és gyermekeiket a legjobb külföldi tanintézetekbe járassák. Kína gazdasági sikereihez és a lakosság életszínvonalának az emelkedéséhez az is hozzájárult, hogy az 1970-es évek végén bevezetett születésszabályozási intézkedések2006. tavasz–nyár

51

Tálas Barna

kel az elmúlt 27 évben sikerült a népesség természetes szaporulatának a rátáját 12 ezrelékről – mint már említettem – hat ezrelék alá csökkenteni. Ez a jelen pillanatban kedvező, de a jövőben egyre komolyabb problémát fog jelenteni a népesség elöregedése szempontjából, figyelembe véve azt is, hogy a várható élettartam a KNK megalakulása óta megkétszereződött, azaz az 1949 előtti 35 évről 2005-re 72 évre emelkedett. E tendenciát jól érzékelteti, hogy az aktív népesség aránya az össznépességen belül az 1980. évi 43 százalékról 2000-re 57 százalékra, 2005-re pedig 58 százalékra nőtt. További problémát jelent, hogy Kínában mind ez ideig nem épült ki az egészség- és nyugdíjbiztosítás átfogó rendszere, s ezért az öregekről való gondoskodás az ország vidéki körzeteiben még jó ideig többnyire a gyermekekre hárul. Azokban a családokban azonban, amelyekben – a családtervezési előírásoknak megfelelően – már csak egy gyermek született, ez a feladat aligha lesz megoldható a családon belül. Az utóbbi fél évtizedben Kína a legnagyobb sikereket a külkereskedelem fejlesztése terén érte el. Kína jelenleg a világ negyedik legnagyobb külkereskedelmi forgalmat bonyolító országa, az Egyesült Államok, Japán és Németország után. Az elmúlt négy évben – 2001-hez képest – a KNK külkereskedelmi forgalmának összértéke csaknem a háromszorosára nőtt, s 2005-ben már 1432 milliárd US dollárt tett ki. Abban az évben a forgalom összértéke 23,2 százalékkal, ezen belül a kivitelé 28,4 százalékkal, a behozatalé viszont 17,6 százalékkal emelkedett. Így az előbbi értéke 2005-ben elérte a 772 milliárd, az utóbbié pedig a 660 milliárd dollárt, amiből látható, hogy Kína külkereskedelmi mérlege abban az évben rekordösszegű, 112 milliárd dolláros aktívummal zárult. Ez utóbbinak döntő része az amerikai–kínai kereskedelem több mint százmilliárd dolláros passzívumából származott, ennek az összegét az Egyesült Államok illetékesei egyébként az előbbinek csaknem kétszeresére, kétszázmilliárd dollárra becsülik. Amerikában ugyanis Kínából származó importként tüntetik fel statisztikáikban a hongkongi, tajvani és más távol-keleti és délkelet-ázsiai cégek által szállított áruk értékét is, ha azokon az a felirat szerepel, hogy Made in China. Kína legjelentősebb kereskedelmi partnerei továbbra is az Egyesült Államok és Japán, valamint az Európai Unió tagállamai együttvéve, mely utóbbiak 2005ben már valamivel nagyobb összegű forgalmat (217,3 milliárd dollár) bonyolítottak le Kínával, mint az Egyesült Államok (211,6 milliárd dollár), de lényegesen kisebb passzívum (összesen 73,1 milliárd dollár) mellett. (A KNK külkereskedelmi ranglistájának hatodik helyén szereplő, legjelentősebb EU-partnerország, Németország esetében azonban 2005-ben csaknem kiegyenlített volt a forgalom: 32,5 milliárd dollár összegű kínai export állt 30,7 milliárd dollár összegű Németországból származó importtal szemben.) Külkereskedelmi forgalmuk elemzése kapcsán a kínai vezetők az utóbbi időben azt hangsúlyozzák, hogy annak mennyisége valóban nagy, de minősége messze nem kielégítő. A kínai exporttermékek jelenleg még elsősorban az alacsony árfekvésük miatt keresettek, ami elősegíti ugyan az export dinamikus növekedését, de ugyanakkor éles vitákhoz is vezet Kína legfontosabb partnerországainak a vezetőivel. Ezek ugyanis a 52

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

kínai termékek olcsósága miatt – dömping címén – különféle kereskedelmi korlátozásokat léptetnek életbe a kínai áruk behozatala terén. Ugyanakkor az alacsony minőségű termékek előállításához Kína – az olcsó munkaerőn kívül – jelentős mennyiségű és ezért végeredményben drága nyers- és alapanyagot, valamint energiát is felhasznál. Ezért a kínai vezetés a jövőben arra fog törekedni, hogy a termékek minőségének a javításával, továbbá a magas műszaki értéket képviselő termékek részarányának a növelésével kedvezőbbé tegye az export szerkezetét. Ezzel egyidejűleg a Világkereskedelmi Szervezetbe történt belépése (2001) óta – több más fejlődő országgal együtt – egyre gyakrabban és határozottabban lép fel a nemzetközi kereskedelem liberalizálása és a forgalom növelését akadályozó adminisztratív korlátok lebontása érdekében. A kiemelkedően sikeres külkereskedelmi tevékenység és az egyre növekvő aktívum eredményeként az elmúlt években Kína valutatartaléka rekordmagasságot ért el. 2005 végén ez a tartalék megközelítette a 820 milliárd dollárt, s csupán abban az évben 34,3 százalékkal, azaz 209 milliárd dollárral nőtt. Ezzel Kína megőrizte második helyét a világ legnagyobb valutatartalékkal rendelkező országainak a rangsorában, de már csak kevesebb, mint 28 milliárd dollárral maradt el a világranglista első helyét elfoglaló Japán mögött. 2006 végére a KNK valutatartaléka meg fogja közelíteni az ezermilliárd, azaz egybillió dollárt. Ilyen hatalmas összegű valutatartalék birtokában Kína viszonylag könnyen beszerezheti a gazdaság fejlesztéséhez, a termelés és az áruforgalom, a szállítás és hírközlés, valamint a tudomány és technológia gyors ütemű modernizálásához szükséges élenjáró külföldi berendezéseket és gyártási eljárásokat. De ugyanígy megvásárolhatja a világpiacon az alapanyaggyártás és az energiatermelés bővítéséhez szükséges, de belföldön csak korlátozottan rendelkezésre álló nyersanyagokat és energiahordozókat, és gond nélkül törlesztheti a korábban felvett külföldi hiteleket és azok esedékes kamatait. Az egyedüli terület, ahol a külgazdasági tevékenység az utóbbi két-három évben némileg megtorpant, az a külföldi cégek közvetlen befektetései. Ezek összege 2004 végén már megközelítette a 750 milliárd dollárt, ennek keretében Kínában már több mint félmillió külföldi tőkeérdekeltségű vállalat működött, amelyek közül az ipari termelés területén működő vállalatok ma már csaknem 35 százalékkal részesednek az egész kínai ipar által előállított bruttó hazai termékből. Ezek nagyobb része kizárólag külföldi tőkével létesített vállalat, kisebb része a korábbi állami vagy kollektív tulajdonban lévő kínai vállalatokba és részvénytársaságokba befektetett külföldi tőke. A kínai statisztikusok azonban a külföldi tőkeérdekeltségű vállalatokat még a szerint is megkülönböztetik, hogy a tőke hongkongi, makaói és tajvani „honfitársaktól” származik-e vagy egyéb külföldi befektetőktől. Ez utóbbiak száma valamelyest nagyobb az előbbieknél, de a befektetett tőke volumenét tekintve éppen fordított a helyzet. 2005-ben további 44 ezer külföldi érdekeltségű céget alapítottak, ami alig haladta meg az előző cégalapítások számát, s az abban az évben ténylegesen felhasznált külföldi tőke nagysága hatvanmilliárd dollárt tett ki. Továbbra is a hongkongi cégek a leggyakoribb és legnagyobb „külföldi” befek2006. tavasz–nyár

53

Tálas Barna

tetők, utánuk a japánok, a dél-koreaiak, a tajvaniak és a szingapúriak következnek, de az utóbbi egy-két évben felgyorsultak egyes régi EU-tagállamok kínai befektetései is. A következő években nem kívánják nagyobb mértékben növelni a külföldi befektetések évi összegét, ehelyett inkább – különböző ösztönző kedvezményekkel – a belső országrészek irányába próbálják terelni a külföldi befektetőket. Az utóbbi években már egyes nagyobb kínai cégek is befektetőként lépnek fel más országokban, szinte valamennyi kontinensen. Emellett Kína egyre több devizabevételre tesz szert külföldön kiírt tenderek elnyeréséből, komplett gyárak, erőművek, utak, vasutak, repülőterek és sportlétesítmények kulcsrakész megépítésére vonatkozóan. De évi több tízmilliárd dollár devizabevétele származik a nemzetközi turizmus fejlődéséből is, bár ezt korábban az atipikus tüdőgyulladásos, újabban pedig a madárinfluenza-járvány némileg visszavetette. A Nemzeti Fejlesztési és Reformbizottság (ahogyan most Kínában a korábbi Állami Tervbizottságot nevezik) a GDP növekedési ütemét 2006-ra nyolc százalék körül, a fogyasztásét pedig 12 százalékban irányozta elő. A beruházások, az export, az import és az ipari termelés növekedési ütemét a korábbihoz képest lassítani akarják – a felsorolásnak megfelelően – 20, 15, 18 és 15 százalékra. A fajlagos energiafelhasználást ebben az évben négy százalékkal kívánják csökkenteni. Ezekből az előirányzatokból is látható, hogy a kínai gazdaságpolitikában – az exportorientált fejlesztés mellett – a belső kereslet és fogyasztás élénkítése kerül egyre inkább előtérbe, bár attól Kína még nagyon messze van, hogy esetében belső kereslet vagy fogyasztás által vezérelt gazdaságról beszélhetnénk. 2006-ban kilencmillió új munkahelyet kívánnak teremteni, a városi munkanélküliek rátáját pedig 4,6 százalékon belül tartani. A városi és falusi lakosok reáljövedelmét az eddigieknél kiegyensúlyozottabban szeretnék emelni, az előbbiekét hat, az utóbbiakét öt százalékkal. Ebben az évben a fogyasztói árindex növekedése a terv szerint három százalékon belül marad, bár egyes közgazdászok szerint bizonyos területeken még árcsökkenéssel is számolni lehet a nagy mennyiségű eladatlan árukészletek miatt. A parasztok jövedelmének növelése érdekében 2006-ban megszüntették a földadót, amelyet Kínában már 2600 éve szedtek rendszeresen a földművelő parasztoktól. Kutatásra és fejlesztésre 2006-ban a GDP éves összegének 1,45 százalékát fogják fordítani. Ebben az évben a felsőfokú tanintézetekben 5,3 millió tudományos fokozat nélküli és 400 ezer tudományos fokozattal rendelkező hallgató fog végezni. A környezet javítása érdekében a fő szennyezőanyagok kibocsátását két százalékkal tervezik csökkenteni, s az ipari hulladékok 56 és a lakossági szemét ötven százalékát szeretnék újra feldolgozni és hasznosítani. Ami a kínai gazdaság középtávú és hosszabb távú fejlődési perspektíváit illeti, a 10. ONGY 2005 márciusában megtartott 4. ülésszakán jóváhagyták a nemzetgazdaság és a társadalom 11. ötéves terve kidolgozásának fő célkitűzéseit is. E szerint 2006 és 2010 között a GDP volumenének éves átlagban 7,5 százalékkal kell emelkednie, és el kell érni, hogy az egy főre eső GDP volumene a 2000. évihez képest megkétszereződjön.37 Ez utóbbi cél teljesítése szinte biztosnak látszik, mivel 2001 és 2005 között éves átlagban 8,1 54

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

százalékkal nőtt az egy főre eső GDP volumene, a teljes GDP volumen 8,9 százalékos évi átlagos növekedése mellett. Ezért, ha tartani tudják az előirányzott évi 7,5 százalékos átlagos növekedési ütemet, abban az esetben az egy főre eső GDP volumene is 6,6 százalékkal fog nőni évente, a megkétszerezéshez szükséges 6,2 százalék helyett. A népesség száma 2010-ben nem fogja meghaladni az 1370 millió főt. A városi foglalkoztatottak és a városokban hivatalosan munkát vállaló parasztok száma öt év alatt együttvéve 45 millió fővel fog emelkedni. A nyilvántartott városi munkanélküliek rátája öt százalék alatt marad. A GDP előállításából a tercier, szolgáltató ágazatok részesedési aránya három százalékponttal, az összes foglalkoztatottból való részesedési aránya pedig négy százalékponttal nő, 44, illetve 33 százalékra. A kutatásra és fejlesztésre fordított költségvetési kiadások 2010-ben el fogják érni az éves GDP összeg két százalékát. Lényegesen javulni fog az erőforrások felhasználásának hatékonysága. A termelési szerkezet folyamatos korszerűsítése nyomán az egységnyi GDP összegre vetített fajlagos energiafelhasználás húsz százalékkal, a vízfelhasználás pedig harminc százalékkal csökken majd öt év alatt. A városok és a vidék összehangolt fejlesztése következtében az urbanizációs ráta 47 százalékra nő, miközben a vidéki körzetek jelentős része is új arculatot kap. A városi lakosok egy főre eső elkölthető jövedelmét és a falusi lakosok egy főre jutó nettó jövedelmét az elkövetkező öt évben évente azonos mértékben, öt-öt százalékkal kívánják emelni. Az egyes régiók fejlődését is kiegyensúlyozottabbá akarják tenni, nagyobb hangsúlyt helyezve a középső és a nyugati országrészek fejlesztésére és az északkeleti régió rekonstrukciójára.

Kína hiperhatalommá válásának belső és külső feltételrendszere Kína csak a 21. század harmadik és negyedik évtizedében, tehát mindenképpen a jelenleg többé-kevésbé belátható vagy prognosztizálható időhatár, 2020 után válhat a világ legnagyobb gazdasági teljesítményét nyújtó és ebből adódóan a világfejlődés irányát és jellegét is döntően befolyásoló hiperhatalommá. Ezt figyelembe véve az olvasó azt is mondhatná, hogy a most következő, befejező részben leírtak inkább a futurológia, mintsem a társadalomtudomány, vagyis a közgazdasági és politológiai elemzés műfajába tartoznak. Ez azért nincs így, mert Kína hiperhatalommá válásának a folyamata tulajdonképpen már a 20. század utolsó két évtizedében elkezdődött, és – mint az előzőkben érzékeltettem – ez a folyamat minden valószínűség szerint töretlenül folytatódik és folytatódni fog a 21. század első két évtizedében is. Ebből következően már jelenleg kitapinthatók vagy legalább is logikailag kikövetkeztethetők mindazok a kedvező és kedvezőtlen belső és külső feltételek, amelyeket a Kína társadalmi-gazdasági fejlődését és modernizációját irányító mindenkori politikai vezetésnek számba kell vennie, és 2006. tavasz–nyár

55

Tálas Barna

– ezek jellegének és természetének megfelelően – egyrészt maximálisan kihasználnia, másrészt megfelelően ellensúlyoznia, illetve kivédenie. Az alábbiakban ezeket a belső és külső feltételeket mutatom be részletesebben, mégpedig a jellegük és természetük szerinti – kedvező és kedvezőtlen – csoportosításban.

Kedvező belső feltételek 1. Népességénél fogva még belátható ideig Kína fog rendelkezni a világ legnagyobb létszámú munkaerő-tartalékával, ami ráadásul rendkívül igénytelen, munkabíró, szorgalmas, tanulékony és ügyes. A fiatalabb generációkból évről évre egyre több magasan kvalifikált szakmunkás és értelmiségi fog kikerülni. A népesség növekedése – a kínai demográfusok előrejelzései szerint – 2038-ban fogja elérni 1480 millió fővel a csúcsot, attól kezdve már csökkenni fog. Addig azonban Kína marad a világ legnépesebb országa, ha csak még az előtt India e téren meg nem előzi. Igaz, a népesség korösszetétele akkor már igen kedvezőtlen lesz a gazdaságfejlesztés szempontjából, de addigra nem az extenzív, hanem az intenzív és fenntartható fejlődés biztosítása kerül előtérbe. A kínai emberek büszkék a kínai társadalom évezredes múltjára, civilizációjuk és kultúrájuk kimagasló eredményeire, és nemzeti tudatukba mélyen beleivódtak azok a sorozatos megaláztatások is, amelyek az 1840-es évek óta érték a kínai népet. Tisztelik a vezetőiket, különösen ha azok el tudják hitetni velük, hogy a nemzet felemelésén és a nép életkörülményeinek a javításán munkálkodnak. Ezt az elmúlt hatvan évben leginkább a jelenlegi harmadik és azt ezt megelőző második generációs kommunista vezetőknek sikerült a kínai emberek viszonylag széles tömegei számára hitelt érdemlően bebizonyítaniuk. A kínaiak alapvető, pozitív tulajdonságai közé tartozik az ésszerű takarékosság, az előrelátásból fakadó magas megtakarítási hajlam, ami rendkívül kedvező a nemzetgazdasági felhalmozás szempontjából. Két évtized múlva természetesen a nagy tömegben rendelkezésre álló kínai munkaerő sem lesz olyan olcsó, mint ma, és akkor már Kína is ki fogja telepíteni szegényebb fejlődő országokba néhány munkaigényes iparágát. 2. Kína már évtizedek óta a világ leggyorsabban és legdinamikusabban fejlődő és egyes kulcsfontosságú területeken szédítő ütemben modernizálódó országa. Óriási anyagi és szellemi erőfeszítések és áldozatok árán már az 1960-as években atomhatalommá vált, az utóbbi években pedig – már két alkalommal is – saját fejlesztésű űrhajókon embereket juttatott ki a világűrbe. Kína nagy erővel kezdett neki az olyan csúcstechnikát és technológiát igénylő kutatásoknak, mint a biotechnika, a génsebészet, a nanotechnológia, új anyagok kutatása, űrkutatás stb. Az ország a nemrég beindult gyors modernizáció következtében élvezi a „későn jövők” összes előnyét, a legmodernebb gyártóberendezéseket és leghatékonyabb gyártási eljárásokat vásárolhatja meg, amelyeket azután maga továbbfejleszt. A reform és a nyitás politikája, valamint az olcsó munkaereje révén Kína 56

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

a világ ipari műhelyévé vált, ahol a legtöbb fizetőképes országnál versenyképesebben tudja előállítani a közszükségleti cikkek egyre szélesebb skáláját, beleértve legmodernebb elektronikai iparcikkeket is. 3. Kína egy-két éven belül a világ legnagyobb valutatartalékkal rendelkező és a harmadik legnagyobb volumenű külkereskedelmi forgalmat lebonyolító országa lesz, az előbbinél megelőzve Japánt, az utóbbinál pedig Németországot. A kínai kivitel áruösszetétele és választéka egyre gazdagabb és szélesebb lesz, benne jelentősen nőni fog a magas fokon feldolgozott és magas technikai értéket tartalmazó termékek aránya. A gépjárműveket előállító gyárak rövidesen a japán autóipar komoly versenytársai lesznek a világpiacon, az amerikai és az európai gépkocsigyártó iparról nem is beszélve. A kínai import is évről évre növekedni fog, mégpedig nemcsak amiatt, mert az ország bizonyos nyersanyagokban viszonylag szegény, hanem amiatt is, mivel az életszínvonal emelkedése és a jövedelmi viszonyok átalakulása nyomán Kína belső piacán egyre nagyobb kereslet mutatkozik majd az olyan divatos, kiváló minőségű és luxuskivitelezésű termékek iránt, amelyeket jelenleg és még egy jó ideig elsősorban a fejlett tőkés országokban tudnak előállítani. Ennek ellenére Kína külkereskedelmi és nemzetközi fizetési mérlege még hosszú időn át aktív marad. 4. Kínát már két és fél évtized óta egy felvilágosult, a külvilág felé nyitott, és mind a saját, mind pedig mások hibáiból okulni, tanulni képes politikai elit irányítja. A KKP ma már messze nem egy hagyományos értelemben vett marxista–leninista, s még csak nem is maoista párt, hanem eszmei irányultságát tekintve egy konfuciánus nemzeti elitpárt és egy szocialista vagy szociáldemokrata néppárt sajátos keveréke. A pártba való felvételnél ma már nem érdekes a belépő osztály-hovatartozása és vagyoni helyzete, viszont kifejezetten előnyös és érdemnek számít az illető tudása és sikeres vállalkozói előélete. Ugyanakkor ez a párt marad még feltehetően hosszú ideig az a szervezett erő, amely csaknem nyolcvanmilliós tagságával képes összetartani ezt a hatalmas – régióként, sőt tartományonként is nagyon nagy különbségeket felmutató – kontinensnyi országot, és amely a jövőben képes lehet az anyaország és Tajvan békés egyesítésére. Éppen ezért még egy jó ideig értelmetlen arról elmélkedni és vitatkozni, hogy vajon meddig tartható fenn „robbanás” nélkül az a különös ellentmondás, amely egyfelől a gazdasági szférában végrehajtott gyökeres piaci reformok, másfelől a politikai szférában mutatkozó látszólagos mozdulatlanság, azaz a KKP megkérdőjelezhetetlen vezető szerepe között fennáll. Ezt a vezető szerepet ugyanis a kínai nép döntő többsége mindaddig nem fogja megkérdőjelezni, amíg ez a párt biztosítani tudja számára az évről évre érzékelhetően jobb megélhetést, a gyermekeik számára pedig az övékénél szerencsésebb boldogulást. Nem véletlen, hogy az utóbbi években már Kínában is egyre gyakoribb anonim reprezentatív közvélemény-kutatásokon a megkérdezettek 67 százaléka meg van elégedve a helyzetével, 72 százalékuk pedig bízik a maga és családja jövőjében és abban, hogy Kína felemelkedése az elkövetkező években és évtizedekben is töretlenül folytatódni fog. 2006. tavasz–nyár

57

Tálas Barna

Kedvezőtlen belső feltételek 1. Kína természeti erőforrásokkal való ellátottsága viszonylag szűkös. A földkerekség megművelhető földterületeinek nem egészen tíz százalékán kell megtermelni a világ népességének 21 százalékát kitevő lakosság élelmiszer-, ruházat-, építőfa- és bútorszükségletének kielégítéséhez szükséges élelmiszer- és takarmánygabonát, ipari növényeket és faanyagot. Ráadásul az elmúlt fél évszázadban a mezőgazdaság által megművelt földterületek nagysága lényegében nem változott, sőt az iparosítás, az út- és vasútépítések, valamint az urbanizáció következtében jelentősen csökkent is, amit erdősítéssel, füvesítéssel, öntözéssel és talajjavítással igyekeztek ellensúlyozni. A 11. ötéves tervben az a célkitűzés szerepel, hogy a megművelt földterület nagyságát 2010-ig 120 millió hektáros szinten kell tartani. A másik „őselem”, a víz: Kínában van a világ egyik legnagyobb víztömeget és potenciális energiát hordozó folyama, a Chang-jiang (Hosszú-folyó), vagy más néven Jangce, ennek megzabolázása és energetikai célra való hasznosítása, éppen hogy csak megkezdődött. A Huang-he, a Sárga-folyó vízhozama kevésnek bizonyul az Észak-kínai Alföld ipari és öntözési vízszükséglete szempontjából. Másutt a nagy esőzéseket követő pusztító árvizek teszik tönkre a városokat és a falvakat, s főleg a mezőgazdasági termést. Kína édesvízkészlete sok helyen – főleg északon – kimerülőben van, ezért nagyszabású folyószabályozási és folyóátirányítási munkálatokat kell majd rövidesen megkezdeni. Az ásványi nyersanyagok és energiahordozók közül Kína egyedül csak a viszonylag jó minőségű és magas fűtőértékű kőszénből rendelkezik még évtizedekig kiaknázható hatalmas tartalékokkal. Ezért Kína egyre növekvő acél-, alumínium- és színesfémszükségletének kielégítéséhez a nyers- és alapanyagokat a világpiacon kell beszereznie, ezt már egy jó ideje sikerrel folytatja, sőt egyes országokban – közvetlen tőkebefektetések formájában – a kitermelésbe is „beszáll”. Kína acélfogyasztása 2005-ben már meghaladta a négyszázmillió tonnát, ennek több mint egynyolcada importból származott. Még inkább vonatkozik ez a kőolaj- és földgázszükségletek kielégítésére, mivel e két alapvető energiahordozóból Kínának különösen szegényes a megkutatott és feltárt készlete, ezért az ilyen irányú szükségleteit Indonéziából, Iránból, az Arab-öböl országaiból, Oroszországból, Kazahsztánból, sőt újabban Brazíliából és Venezuelából igyekszik beszerezni. Ennek ellenére Kína 2005-ben még csak 127 millió tonna kőolajat importált, miközben az Egyesült Államok és az Európai Unió tagországai által külföldön vásárolt kőolaj évi mennyisége már 2004-ben meghaladta – külön-külön – az ötszázmillió, a Japán által importált kőolajé pedig a kétszázmillió tonnát. Ezért energiaszükségleteinek a kielégítésénél a jövőben Kína nagyobb mértékben kell hogy támaszkodjon a nukleáris energia békés felhasználására, vagyis az atomerőművekben megtermelt villamos energiára. 2. Az egységes nemzeti piac megteremtése és zavartalan működtetése szempontjából még hosszú ideig súlyos problémát és nehézséget fog okozni a gazdaság duális szerkezete, valamint a város és falu, a tengerparti és belső országrészek közötti fejlettségbeli, jöve58

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

delmi és kulturális szintkülönbségek, továbbá a városi és a vidéki lakosok különböző rétegei és csoportjai között az elmúlt egy-másfél évtizedben kialakult vagyoni különbségek. Kínában még ma is mintegy háromszázmillióra becsülhető azoknak a vidéki lakosoknak a száma, akik a belső piaccal alig vannak kapcsolatban, s így – viszonylag primitív körülmények között – nagyobbrészt továbbra is önellátó naturálgazdálkodást folytatnak. Az agrár-túlnépesedés következtében, a következő másfél évtizedben kb. 200–220 millió falusi lakosnak kell elhagynia a mezőgazdaságot, s zömmel a helyi feldolgozóipar és a helyi szolgáltatások területén keresnie munkát. A város és a falu közötti anyagi és kulturális életszínvonalbeli különbségek ma sokkal inkább kirívók és szembetűnők, mint két évtizeddel ezelőtt. Olyan új generációk nőnek fel falun, akik eleve arra vannak kárhoztatva, hogy olcsó, alkalmi munkaerőként vegyenek részt a különféle építkezéseken, vagy a városokban – az ottani lakosok által alantasnak tartott – fizikai munkát végezzenek. Ezért ma már – a külföldi befektetők mellett – a fejlettebb tengerparti tartományok hazai befektetőit is ösztönzik az elmaradottabb középső és nyugati országrészekben való vállalatalapításra, hogy kihasználják azokat a komparatív előnyöket, amelyeket ezek a régiók kínálnak. Azonban ügyelni kell arra is, hogy a fejlettebb tengerparti területekről történő tőkekihelyezés ne vezessen valamiféle országon belüli „gyarmatosításhoz”, különösen a nemzetiségek (például a tibetiek és ujgurok) lakta nyugati országrészekben, ahol az iparosítás és a gazdaságfejlesztés jelentős számú han nemzetiségű dolgozó letelepedésével jár. A gazdagok és a szegények közötti különbségek a mai Kínában jóval nagyobbak és szembetűnőbbek, mint a fejlett ipari országokban, de jóval kisebbek, mint a legtöbb fejlődő országban, beleértve az utóbbi években ugyancsak dinamikusan fejlődő nagy vetélytársat, Indiát is. Ezeket a különbségeket az elkövetkező években a kínai vezetésnek feltétlenül csökkentenie kell, ha el akarja kerülni, hogy az ezekből fakadó nemzetiségi ellentétek és elégedetlenségek szétfeszítsék az állam politikai és szervezeti egységét, és hogy az egységes kínai állam – mint már annyiszor a történelemben – ismét darabokra hulljon szét. 3. Kína egyik legnagyobb gondja az előttünk álló években és évtizedekben a környezet katasztrofális szennyezettsége, ami az elmúlt évtizedek erőltetett „szocialista iparosításának”, átgondolatlan urbanizációjának, rablógazdálkodás-szerű fakitermelésének, nyakló nélküli műtrágya-felhasználásának, pazarló vízhasznosításának és újabban a motorizáció gyors terjedésének az eredménye. Ez egyaránt vonatkozik a levegő, a talaj, az álló- és folyóvizek, sőt – a nagyobb kikötők környékén – a tengervíz szennyezettségére, valamint a városok és mezővárosok szennyvízelvezetésének és -tisztításának a megoldatlanságára, a legtöbb település lakókörnyezetére is. A környezet rendbe hozása és az emberek számára tartósan elviselhetővé tétele évtizedekig tartó feladat lesz, amely az évről évre megtermelt GDP egyre nagyobb és nagyobb százalékát fogja felemészteni, egészen addig, hogy néhány évtized múlva Kínában is be fog következni a fenntartható fejlődés biztosítása érdekében a zéró növekedés, amely az akkori kínai emberektől minőségileg más 2006. tavasz–nyár

59

Tálas Barna

gondolkodást, cselekvést és magatartást, azaz merőben más életcélok kitűzését és élet­ filozófiát fog megkövetelni. Gondoljunk csak bele egy pillanatra, hogy mi lenne Kínával és a világgal, ha a kínai emberek kényelmük biztosítása érdekében 20 vagy 25 év múlva az amerikai családok gépkocsi-ellátottságának jelenlegi szintjét akarnák elérni. 4. Végül a kedvezőtlen belső feltételek között kell megemlítenem a kínai társadalom tradicionális zártságát és széttagoltságát, ami az utóbbi években és évtizedekben jelentősen csökkent ugyan, részben a reform és nyitás politikája, részben pedig a telekommunikáció viharos fejlődése és különösen a világháló kiépülése és elérhetősége következtében. Ennek ellenére Kínában a vérségi kötelékek, valamint a földiekkel, az iskola- és a katonatársakkal való kapcsolatok még ma is igen sokat számítanak a bizalomra épülő együttműködés és együttélés szempontjából, és állandóan küzdeni kell a kívülállókkal és idegenekkel szembeni nagyfokú bizalmatlansággal és előítéletekkel. A zártságot és széttagoltságot Kínában korábban a földrajzi körülmények, a közlekedés nehézségei és a területenként jelentősen eltérő beszélt nyelv, azaz a különböző dialektusok is erősítették. Ma már e tényezőknek lényegesen kisebb a hatásuk, főleg a közlekedési hálózat kiépülése és az északi dialektus pekingi változatára épülő köznyelv (putonghua) széles körű elterjedtsége miatt, mivel a kínai óvodákban és iskolákban az írásjegyeknek már ezt a kiejtését tanítják a gyermekeknek, és a rádiókban és a televíziókban is többnyire ezen a nyelven beszélnek. (Hsziamenben, Kuangcsouban, Sencsenben, Hongkongban és Makaóban ugyanakkor működnek a helyi hakka, illetve kantoni dialektusban beszélő rádió- és tévéadók is.)

Kedvező külső feltételek 1. A kínai vezetés legnagyobb és legjelentősebb eredménye az elmúlt 20-25 évben, hogy a kifelé való nyitással (duiwai kaifang) és békés külpolitikájával sikerült kedvező nemzetközi feltételeket biztosítania a belső gazdasági építőmunkához és a hosszú távú stratégiai célként kitűzött négy modernizáció lépésről lépésre történő végrehajtásához. 2005. december 22-én tette közzé a KNK Államtanácsának Tájékoztatási Hivatala azt a dokumentumot, amely a Kína békés fejlődési útja címet viseli, a teljes szöveg angol nyelven is olvasható volt a People’s Daily Online weboldalain.38 A tíz nyomtatott oldal terjedelmű dokumentumnak már a fejezetcímei is beszédesek, és jól tükrözik a mondanivaló logikai felépítését és tartalmát: 1. A békés fejlődés Kína modernizációjának elkerülhetetlen útja. 2. A világbéke és a fejlődés előmozdítása Kína saját növekedésével. 3. Fejlődés saját erőre, reformra és innovációra támaszkodva. 4. A kölcsönös előny és a közös fejlődés keresése más országokkal. 5. A tartós béke és a közös felvirágzás harmonikus világának építése. E helyütt a dokumentumnak csak az utolsó bekezdését idézem: „A 21. század fényes kilátásokat nyitott meg, az emberi társadalom példa nélküli ütemben fejlődik. Kína azonosította céljait e század első húsz évére vonatkozóan. Ezek: egy viszonylagosan jómódú társadalom 60

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

építése minden úton-módon, ami előnyös lesz több mint egymilliárd ember számára, Kína gazdaságának további építése, a demokrácia tökéletesítése, a tudomány és a nevelés előbbre vitele, a kultúra gazdagítása, a nagyobb társadalmi összhang erősítése és a kínai nép életminőségének emelése. Kína biztos abban, hogy nagyobb mértékben fog hozzájárulni a béke és az emberiség fejlődésének magasztos ügyéhez.”39 2. Kína egyre erősebb pozíciókkal és egyre nagyobb befolyással rendelkezik a legfontosabb nemzetközi szervezetekben, ahol érdekeinek megfelelő, önálló politikát folytat. Az ENSZ közgyűlésén 1971. október 25-én lezajlott nyílt szavazás eredményeként az alapító tag Kína helyét a KNK kormányának képviselői foglalták el e legjelentősebb nemzetközi szervezetben, annak Biztonsági Tanácsában (BT) és valamennyi szakosított szervezetében, 22 év után kiszorítva ezekből a tajvani Kínai Köztársaság kormányának képviselőit. A KNK diplomáciai elismerésének – mint ismeretes – kezdettől fogva az egy Kínaelv elfogadása az elengedhetetlen feltétele bármely ország vagy bármely nemzetközi szervezet részéről, vagyis a hivatalos államközi kapcsolatok azonnali megszakítása a „tajvani hatóságokkal”, ahogyan a tajvani kormányt a KNK-ban nevezik. Ezzel az egyszeri aktussal a KNK a BT vétójoggal rendelkező öt nagyhatalmának egyike lett, amelynek álláspontját a többi nagyhatalomnak is figyelembe kell venni és tiszteletben kell tartani. A KNK az ENSZ-ben, annak szakosított szervezeteiben – és a többi nemzetközi szervezetben is – kezdettől fogva a fejlődő országok csoportjához csatlakozott, azok követeléseit támogatta és azok szószólójaként igyekezett fellépni. 1980 tavaszán a KNK-t felvették a Nemzetközi Valutalapba (IMF) és a Világbankba. Az utóbbi tíz évben a KNK tagja lett az Ázsiai–csendes-óceáni Gazdasági Konferenciának (APEC), állandó meghívott részvevője a Délkelet-ázsiai Nemzetek Társulása éves üléseinek és különféle tanácskozásainak, újabban pedig részt vesz a davosi Világgazdasági Fórum és a G8-ak tanácskozásain is. Mint már említettük, 2001 novemberében – 15 évi várakozás után – a KNK tagja lett a Világkereskedelmi Szervezetnek (WTO) is. 3. Az ország gyors ütemű gazdasági növekedésének és modernizálódásának következtében Kína egyre bővülő és igényesebbé váló belső piaca rendkívüli vonzerőt gyakorol a világ multinacionális cégeire és az egyes országok legnagyobb és legjelentősebb cégeire is. Ezek a világcégek egymással versenyezve igyekeznek a kínai piacot meghódítani, miközben rendkívül kedvező fizetési feltételek mellett nemcsak a legkorszerűbb termékeiket és termelő berendezéseiket szállítják Kínába, hanem hajlandók ott licencek és know-how-k átadásával gyártásra is berendezkedni. Abba is belemennek, hogy a licencek, a gyártási eljárások és gyártóberendezések ellenértékét a kínai fél a termelés beindítása után a legyártott termékek egy részével, részletekben egyenlítse ki. Sőt egyes cégek már a kutató- és gyártmányfejlesztő egységeiket is áttelepítették Kínába. Az olyan világra szóló események, mint a 2008. évi pekingi nyári olimpiai játékok vagy a 2010-ben, Sanghajban megrendezésre kerülő világkiállítás valóságos versenyfutást indított el a nagy világcégek között a különböző, legmodernebb létesítmények tervezésére és megépítésére kiírt ten2006. tavasz–nyár

61

Tálas Barna

derek elnyeréséért. Ennek eredményeként került sor például 2004-re annak a mágneses gyorsvasútnak a megépítésére a sanghaji új repülőtér és a belváros között, amit a 2000. évi hamburgi világkiállításon mutattak be csúcstechnikai újdonságként a németek. 4. Kína már évszázadok óta jelentős számú han etnikumú diaszpórával rendelkezik, korábban leginkább a délkelet-ázsiai országokban, a 19. század végétől pedig már Észak-Amerikában és Nyugat-Európában, a 20. század közepétől a többi kontinensen is. Kelet- és Kelet-Közép-Európában, valamint Oroszországban és a volt Szovjetunió más utódállamaiban csak az 1990-es évektől kezdődően telepedtek le nagyobb számban kínaiak, zömmel a KNK-ból. A külföldön élő kínaiakat Kínában különböző elnevezéssel illetik, részben a szerint, hogy mikor vándoroltak ki, részben a szerint is, hogy az illető milyen illetőségű, azaz mely ország állampolgára. A régebben kivándorolt és a befogadó ország állampolgárságát felvett kínaiak elnevezése a huaren (ejtsd: huazsen; jelentése: kínai származású ember). Ilyenekből mintegy 55–60 millió él a világ különböző országaiban, legnagyobb részük a délkelet-ázsiai és indokínai országokban, ahol közülük sokan fontos pozíciókkal és befolyással rendelkeznek a gazdaság, a kereskedelem és a pénzügyek területén. A huarenek többnyire megőrizték nyelvüket és szokásaikat (az előbbiből főként azt a dialektust, amelyet a szüleiktől sajátítottak el), tudatosan ápolják kulturális örökségüket. Azoknak a tartósan külföldön élő kínaiaknak az elnevezése, akik megőrizték kínai állampolgárságukat: huaqiao (ejtsd: huacsiao; jelentése: külföldre szakadt kínai), függetlenül attól, hogy a KNK vagy a tajvani KK állampolgárai-e. Ezek száma elérheti a tízmilliót, a számuk szinte évről évre változik. Ezek közé nem sorolják be azokat, akik ideiglenes jelleggel – tanulmányi, munkavállalási vagy rokonlátogatási vízummal – tartózkodnak külföldi országokban. Végül tongbao (ejtsd: tungpao; jelentése: 1. testvér; 2. honfitárs) az elnevezése azoknak a kínaiaknak, akik vagy a KNK hongkongi és makaói „különleges közigazgatási területén”, vagy pedig a tajvani kormány ellenőrzése alá tartozó Kínai Köztársaság területén élnek. Ezek együttes létszáma is megközelíti a harmincmilliót. Ennek következtében a kínai diaszpóra létszáma legkevesebb százmillió főre becsülhető. Ezek a külföldön élő kínaiak az elmúlt 20-25 évben mintegy ötszázmilliárd US dollárt fektettek be az anyaország területén, közvetlen tőkebefektetések (termelő vagy szolgáltató vállalatok létesítése), államkötvények és más értékpapírok vásárlása formájában, nem beszélve a hozzátartozók és rokonok számára a külföldi és kínai bankokon keresztül – több-kevesebb rendszerességgel – átutalt összegekről.

Kedvezőtlen külső feltételek 1. Ezek közül elsőként a tajvani kérdés megoldatlanságát kell említenem. Ez valójában még az 1946–1949 közötti polgárháború és az ezt követő – Kína esetében nem négy, hanem csak három – évtizedes „hidegháború” hagyatéka. A KNK kormánya megalakulása óta 62

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

az egy Kína elvét hirdette meg és próbálta elfogadtatni a szárazföldi Kínával kapcsolatot létesíteni akaró országok kormányaival. Ezen elv szerint „Tajvan Kína elválaszthatatlan része”, amelynek területi hovatartozásáról a KNK kormánya senkivel sem hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. Sőt fenntartja a maga számára azt a jogot, hogy az ország területi egységét és valamennyi kínai terület feletti szuverenitását megfelelő időben és lehetőség szerint békés tárgyalások útján helyreállítsa, de végső esetben nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy – a tajvani hatóságok elszakadási törekvéseinek a komolyra fordulása és a tartomány függetlenné válásának deklarálása esetén – Tajvant fegyveres erővel kényszeríti az anyaországgal való egyesülésre. A tajvani KK kormánya Csang Kaj-sek elnök életében ugyancsak az egy Kína elvet vallotta, de olyan értelemben, hogy a „kommunista banditák” által megszállt szárazföldi területeket továbbra is a Szun Jatszen alapította Kínai Köztársaság részének tekintette, amelyeket megfelelő időpontban majd fel kell szabadítani a kommunisták uralma alól. Addig is, amíg erre nem kerülhet sor, Csang Kaj-sek Tajvan egész területére rendkívüli állapotot vezetett be, és a hadsereg főparancsnokaként személyi diktatúrát gyakorolt. Ezen a helyzeten csak az 1990-es évek elejétől kezdődően, 15 évvel az agg diktátor és három évvel fia és utóda, Csang Csing-kuo (Chiang Ching-kuo, illetve Jiang Jingguo) halála után történt változás, amikor is Li Teng-huj elnöklete alatt különféle intézményeket hoztak létre a KNK és a KKP képviselőivel való nem hivatalos tárgyalások folytatására, és hatályon kívül helyezték a rendkívüli állapot bevezetéséről és fenntartásáról szóló „ideiglenes rendelkezéseket”, amelyek több mint harminc éven át voltak érvényben. Ettől kezdve némileg javult a légkör a két országrész politikai elitje között, miközben a tajvani cégek egyre inkább fokozták a szárazföldön történő tőkebefektetéseiket. A légkör akkor romlott meg újra, amikor Tajvanon – több mint fél évszázad után először – 2000-ben nem a KMT, hanem a Demokratikus Haladás Pártja (Democratic Progressive Party = DPP) jelöltjét, Csen Suj-pient (Chen Shuibian) választották meg köztársasági elnöknek, akinek programjában a tajvani függetlenség kivívása és nemzetközi elismertetése szerepel. Ennek megakadályozása céljából a KNK X. ONGY 3. ülésszakán, 2005. március 13-án egy elszakadás-ellenes törvényt (Anti-Secession Law) fogadtak el, amelynek 8. cikkelye így szól: „Abban az esetben, ha a »tajvani függetlenség« szakadár erői bármilyen címen és bármilyen szándékkal Tajvan Kínától való elszakadásának tényét okoznák vagy olyan nagyobb incidenst okoznának, amely Tajvan Kínától való elszakadását idézheti elő, vagy amely teljes mértékben meghiúsítaná a békés újraegyesítés lehetőségét, az állam nem békés eszközöket és egyéb szükséges intézkedéseket fog alkalmazni Kína szuverenitása és területi integritása védelmében.”40 2. A tajvani kérdés megoldatlansága elsősorban azért veszélyes, mert a megoldás kulcsa egyelőre nagyobb mértékben nem a KNK, hanem az Egyesült Államok kormányának kezében van. Ez abból adódott, hogy az USA törvényhozása a KNK diplomáciai elismerését követően, sőt azzal csaknem egyidejűleg, 1979 márciusának végén egy Tajvani kapcsolatokról szóló törvényt (Taiwan Relation Act – TRA) fogadott el, amelyben – a többi között – leszö2006. tavasz–nyár

63

Tálas Barna

gezték, hogy az Egyesült Államok a jövőben is Tajvan rendelkezésére fogja bocsátani mindazokat a védelmi eszközöket, és olyan mennyiségben, amelyek szükségesek lehetnek Tajvan önvédelmi képességének fenntartásához. Azt is leírták ebben a törvényben, hogy az Egyesült Államok ellen fog állni az erő vagy a kényszer minden formájának, amely veszélyeztetné Tajvan népének biztonságát, társadalmi vagy gazdasági rendszerét. Ezzel a washingtoni kormány tulajdonképpen felhatalmazta magát arra, hogy bármikor beavatkozzék Kína belügyeibe, amennyiben az a KNK és Tajvan között az elmúlt fél évszázadban kialakult status quo megváltoztatására irányulna. A tajvani politikusok egyelőre nem hajlandók elfogadni a KNK vezetőinek azt az ajánlatát, hogy az „egy ország, két rendszer” Teng Hsziao-ping-i formula alapján tárgyaljanak a két országrész egyesítéséről, mégpedig azzal az érveléssel, hogy Tajvan – Hongkong és Makaó korábbi nemzetközi jogi helyzetétől eltérően – nem egy idegen hatalom gyarmati területe, hanem egy önálló politikai entitás. Ezért Tajvan nem kíván a KNK különleges közigazgatási területe lenni, még abban az esetben sem, ha társadalmi berendezkedését – sőt saját hadseregét is – ötven évig változatlanul megőrizheti. Ezen a helyzeten persze később, a KNK nevének a megváltoztatásával is változtatni lehetne, amennyiben például Kína idővel és az egyes országrészek, illetve régiók önállóbbá válásával – például Kínai Szövetségi Köztársaság néven – szövetségi állammá alakulna át. Az Egyesült Államoknak jól jön a tajvani kérdés rendezetlensége, mert így politikailag bizonyos mértékig sakkban tudja tartani Kínát, miután erre gazdaságilag már egy jó ideje nem nagyon van lehetősége. Az amerikai politikusok jól tudják, hogy Kína hiperhatalommá válása egyben az USA egyedüli globális szuperhatalmi státusának a végét is jelenti, s ezért a jövőben is mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy ennek bekövetkeztét a maguk részéről minden lehetséges módon hátráltassák. 3. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy Kína hiperhatalommá válása nemcsak az Egyesült Államoknak, hanem e hatalmas, kontinensnyi ország néhány nagyobb (például India, Japán, Oroszország) és néhány kisebb (például Korea, Malajzia, Mongólia, Nepál, Pakisztán, Vietnam) szomszédjának is gondot okoz. India egyelőre inkább csak felzárkózó versenytárs, több kiegészítő, komplementer tényezővel, amely csak a 21. század második felében kezd majd szintén globális hiperhatalommá válni. Japánnak előbb vagy utóbb választania kell, hogy továbbra is az Egyesült Államok szövetségese maradjon-e, vagy a kelet- és délkelet-ázsiai gazdasági közösség vezető hatalmának, Kínának a szövetségesévé váljon. Mindkettő mellett és ellene is szólnak érvek, illetve ellenérvek, de a jövőre nézve erősebbnek tűnnek azok az évezredes civilizációs és kulturális hagyományok, amelyek inkább összekötik, mintsem szétválasztják a két országot, amelyek egyébként is csak az 1894–95-ös japán–kínai háború után, és különösen 1937 és 1945 között váltak ádáz ellenségekké. Oroszországnak az a fő dilemmája, hogy ma miként viszonyuljon az 1960-as években egyre inkább elmérgesedő kínai–szovjet ideológiai és politikai vitákból végeredményben győztesen kikerülő kínai kommunista vezetők utódjaihoz, mi64

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

közben Oroszország a globális szuperhatalmi státusból regionális hatalommá csúszott vissza, Kína viszont magabiztosan halad a regionális hatalomból globális hatalommá válás útján. De Oroszországot nyugtalanítja az is, hogy Kínának egyre szorosabb gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatai alakulnak ki az olajban, földgázban és fában gazdag Kelet- és Közép-Szibériával, valamint – Oroszországon kívül – a középázsiai szovjet köztárságokból független államokká vált Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal és Tádzsikisztánnal, amelyekkel 1996-ban Sanghaji Ötök néven multilaterális együttműködési szervezetet is létrehozott. Ehhez a szervezethez 2005-ben Üzbegisztán is csatlakozott, amely azóta Sanghaji Hatok néven szerepel. A két Korea elsősorban a mindkét fél irányában meglévő és jól működő kapcsolatok, Malajzia és Vietnam a kínai áruk erősebb piaci versenyképessége, Nepál a „maoista terroristák” tevékenysége, Pakisztán a javuló indiai–kínai viszony, Mongólia pedig – a kelet-szibériai orosz területek vezetőihez hasonlóan – a kínaiak nagyobb mértékű bevándorlása miatt aggódik. 4. Úgy néz ki, hogy a globális hiperhatalommá válás jövőbeni buktatóinak az elkerülése céljából Kína komoly mértékben okult a Szovjetuniónak a kapitalista világgal való szembenállása tanulságaiból, ami végül is – hét és fél évtized eltelte után – a Szovjetunió széthullásához vezetett. Legalábbis erre enged következtetni az a tudományos elemzés, amely a KTTA Oroszország, Közép-Ázsia és Kelet-Európa Kutatóintézet egyik kutatójának a tollából jelent meg nemrégiben az intézet kéthavonta megjelenő folyóiratában.41 A tanulmány 6. részében a szerző az alábbi hat következtetést vonta le általánosabb érvényű összegezésképpen: 1. Az elmélet – bár általában az objektív valóság tudati tükröződése, amely maga is visszahat az objektív valóságra – magához a valósághoz képest mindig csak másodrendű marad. Ezért semmilyen elméletet sem szabad abszolutizálni. 2. A külpolitikát nem szabad átideologizálni. 3. A világ gazdag és sokszínű. A különböző nemzetek sokféle civilizációja az emberiség civilizációs haladásának és fejlődésének mozgatórugója. 4. Egy ország – bármilyen erős és bármilyen magas fejlettségi szinten legyen is – saját akaratát ne kényszerítse másokra, és ne próbálja saját képére átformálni a külső világot. 5. A nagy országoknak és hatalmaknak a többi, viszonylag gyenge és kis országok irányában és különösen az őt körülvevő szomszédos országok irányában nagylelkűnek (szó szerint: xing wangdao, azaz királyhoz méltóan viselkedni) kell lenniük, nem pedig erőszakos elnyomóknak (szó szerint: xing badao, azaz feudális zsarnokként viselkedni). 6. Teljes mértékben szükséges, hogy egy ország saját biztonságának védelme érdekében kifejlesszen és fenntartson bizonyos katonai erőt, továbbá hogy gazdasági erejének növekedését, valamint a tudomány és technika előrehaladását követően katonai ereje színvonalát is megfelelő mértékben emelnie kell. Azonban semmikor és semmilyen körülmények között nem szabad fegyverkezési versenybe bonyolódnia. Amennyiben Kína ezeket a tanulságokat a jövőben magára nézve is kötelezőnek fogja tartani, úgy a hiperhatalommá válásának útjában nem nagyon lesznek leküzdhetetlen külső akadályok. 2006. tavasz–nyár

65

Tálas Barna

Jegyzetek  1 Lásd Tálas Barna: Kína az ezredfordulón (China at the Turn of Millenium). A Keleti Füzetek sorozat szám nélkül megjelentetett kötete. Külkereskedelmi Főiskola, Budapest 1998. október. 110 o.  2 Idézi Szigeti Péter: Világrendszernézőben című könyvében. Napvilág Kiadó, Budapest 2005. 141. o.  3 Jordán Gyula–Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX. és XX. században. Napvilág Kiadó, Budapest 2005. 460 o. Lásd a 318–319. oldalakon lévő 101. számú lábjegyzetet.  4 Lásd: Polonyi Péter: Kína története. Maecenas Könyvkiadó. Budapest 1994. 28. o.  5 Idézi Polonyi Péter, uo., 62. o.  6 Az első a Tajvanon, a második pedig a KNK-ban használt hivatalos latin betűs átírási forma – T. B.  7 Lásd 6. lj., ahol csak egy átírás szerepel, ott a kétféle átírás megegyezik.  8 Ezeknek az előadásoknak az angol nyelvű fordítását 1990-ben Tajvanon újra megjelentették, a Csang Kaj-sek elnök által írt két kiegészítő fejezettel együtt. Lásd: The Three Principles of the People San Min Chu I by Sun Yat-sen. With Two Supplementary Chapters by President Chiang Kai-shek. Published by Government Information Office. Taipei 1990. 329 oldal.  9 Lásd Jordán Gyula–Tálas Barna: i. m. 66–82. o. 10 Idézi Mao Ce-tung Az ifjúsági mozgalom fejlődésének iránya című beszédében, amelyet Jenanban, 1939. május 4-én mondott el, a május 4.-i mozgalom huszadik évfordulója alkalmából rendezett ifjúsági tömeggyűlésen. Lásd: Mao Ce-tung Válogatott Művei. 3. kötet. Szikra Kiadás, Budapest 1954. 35–36. o. 11 Lásd a 6. lj. A későbbiekben már többnyire csak a KNK-ban alkalmazott hivatalos latin betűs átírás szerepel dőlt betűvel zárójelben. 12 Lásd uo. 145–199. és 213–294. o. 13 Lásd uo. 186–187. o. 14 Itt kívánom megjegyezni, hogy Mao Ce-tung a kínai népi forradalomban mindvégig jól bevált a falu bekeríti a várost stratégiát harminc évvel később az eljövendő világforradalomra alkalmazhatónak vélte, amikor a világfalu bekeríti a világvárost jelszót hirdette meg. Ez alatt azt értette, hogy a világfalu proletár nemzetei, azaz Ázsia, Afrika és Latin-Amerika elnyomott és kizsákmányolt népei sorozatos fegyveres felkeléseikkel be fogják majd keríteni a „világvárost”, azaz Észak-Amerika és Európa gazdag országait. Az 1970-es évek elején ezt az elképzelését az úgynevezett három világ elméletté fejlesztette tovább, mely szerint az első világba a hegemóniára törekvő és egymással versengő két szuperhatalom, az imperialista Egyesült Államok és a „szociálimperialista” Szovjetunió tartozik, a második világba a két szuperhatalom szövetségi rendszereihez tartozó fejlett és közepesen fejlett tőkés és revizionista országok, a harmadik világba pedig a fejlődő országok. Kína maga is ez utóbbi világ része, és ennek forradalmasítására hivatott. Az akkori, idős Mao szerint „15–20 Vietnammal” és további néhány – az 1968-as prágai tavaszhoz hasonló – megmozdulással megdönthető lesz a két szuperhatalom. 15 Lásd: Liu Sao-csi: A pártról. Népi Kiadó, Peking 1953. 26. o. (kínaiul) 16 Mao Ce-tung Válogatott Művei. 4. kötet. Népi Kiadó, Peking 1960. 1438. o. (kínaiul) 17 Ezt a modellt akkor Kína-szerte xiongyali moshinek, azaz magyar modellnek nevezték. 18 A KKP KB határozata a gazdasági rendszer reformjáról. A határozat teljes szövege magyarul is megjelent az MTI Dokumentumok című kiadvány 1984/23. számában. Kiemelés tőlem. 19 A határozat teljes szövege magyarul is megjelent az MTI Cikkek a nemzetközi sajtóból című kiadvány 1981/35. és 36. számában, némileg rövidített formában pedig a Nemzetköz Szemle című folyóirat 1981/10. számában. 20 Lásd uo. Kiemelés tőlem. 21 Hu Jao-pang főtitkár kongresszusi beszámolójában ezzel kapcsolatban az alábbi mondatok szerepeltek: „Mint internacionalisták, annak is mélységesen tudatában vagyunk, hogy Kína nemzeti érdekei nem valósíthatók meg teljesen az egész emberiség közös érdekeitől elválasztva. Kitartunk az önálló, független külpolitika mellett, és ez teljes összhangban áll annak a magasztos nemzetközi kötelezettségünknek a teljesítésével, hogy megvédjük a világbékét és elősegítjük az emberiség

66

Külügyi Szemle

Kína – a 21. század leendő hiperhatalma

22 23

24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35

haladását.” Lásd: A Kínai Kommunista Párt XII. kongresszusa. (A Kossuth Könyvkiadó zárt körben terjesztett kiadványa.) Budapest 1983. 41. o. Ennek részletesebb kifejtését lásd: Jordán Gyula–Tálas Barna i. m., 298–300. o. Lásd: A Kínai Kommunista Párt XIII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1988. 56–80. o. Itt szeretném megjegyezni, hogy a kínaiból átültetett szöveg fordítójával és nyelvi lektorával – a kínai nyelvet igen magas szinten ismerő Juhász Ottóval és Huszár Flóriánnal – azóta is fennálló terminológia vitám van a kínai tizhi kifejezés magyar megfelelőjéről. Ezt ugyanis ők mindenütt mechanizmusnak fordították, holott erre a kínaiban két írásjegyből álló, külön kifejezés van: a jizhi, amelynek az első tagja gépet, a második pedig – a csinálni, előállítani jelentés mellett – rendszert is jelent. Én a tizhi kifejezést mind a jingji tizhi mind pedig a zhengzhi tizhsi esetében gazdasági rendszernek és politikai rendszernek fordítottam. Maguk a kínaiak ezt a kifejezést angolra a structure szóval fordították, ami azonban inkább szerkezetet, mintsem mechanizmust jelent, különösen az economic structure vagy a political structure kifejezéseknél. Egyébként az 1981-ben Pekingben kiadott A Chinese–English Dictionary címet viselő, kínaiak által készített kínai–angol szótár 679. oldalán a tizhi írásjegy-összetétel után angolul az áll: system of organization; system, példaképpen pedig guojia tizhi – state system, vagyis államrendszer. Amennyiben valaki a tizhit a szélesebb értelmű zhidutól feltétlenül szükségesnek tartja megkülönböztetni, úgy számomra a szervezeti rendszer kifejezés is elfogadható, de a mechanizmus semmiképpen sem. Lásd: Deng Xiaoping Wen Xuan (Teng Hsziao-ping Válogatott Művei). 3. kötet. Peking 1993. 370–383. (kínaiul) Renmin Ribao, 1996. március 20. 2. o. (kínaiul) Renmin Ribao, Haiwai ban (Zsenmin Zsipao. Tengerentúli kiadás). 1997. szeptember 22. 1. o. (kínaiul) Uo. Lásd: Jordán Gyula–Tálas Barna i. m., 329. o. Lásd Tálas Barna: A szocializmusba való átmenet néhány elméleti kérdése a társadalmi-gazdasági fejlődésben elmaradott országokban (Kísérlet a Kínai Népköztársaság három évtizedes fejlődése tapasztalatainak elméleti általánosítására) – Doktori értekezés. Budapest 1981. 288 oldal. Tálas Barna: A szocializmusba való átmenet preszocialista szakasza az elmaradott országokban. Világosság, 1983/2. szám. Specific Prerequisites for the Transition to Socialism in the Socioeconomically Underdeveloped countries. Development and Peace, 1983. ősz (angolul) Tálas Barna: A szocialista forradalmak történelmi paradoxona. Világosság, 1983/12. sz. Tálas Barna: Átmenet és történelmi hátrány – A preszocializmus felépítményrendszeréről. Világosság, 1984/2. sz. Tálas Barna: Mi a szocializmus? Új Fórum, 1989/3. sz. Ez a tanulmány a 1989 szeptemberében egy kis alakú füzetben is megjelent az MSZMP tanfolyamai, a tömegpropaganda és az MSZMP a reformokért vitafórumai számára. Kossuth Kiadó, Budapest 1989/1990. 26 oldal. Észak-Koreát és Kubát itt azért nem említhetem, mert ebben a két „szocialista” országban a pártvezetők még mindig nem hajlandók elismerni az általuk kialakított társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai rendszer anakronizmusát és a gyökeres reformok végrehajtásának szükségességét. Lásd a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalom és gazdaság Közép- és Kelet-Európában című folyóiratának 1997/3. és 1998/4. számát. Lásd Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. (The Clash of Civiliza­ tions and the Remaking of World Order. Ford.: Puszta Dóra, Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi.) Európa, Budapest 2002. Itt jegyzem meg, hogy a hivatalos árfolyamon átszámított dollárértékek nem tükrözik az abban kifejezett jövedelmek tényleges kínai vásárlóértékét. Ezért a Világbank szakértői reálisabb nemzetközi összehasonlításra országonként és évenként eltérő úgynevezett vásárlóerő-paritást (Purchese Power Parity = PPP) dolgoztak ki, amely szerint Kína esetében az egy főre eső GDP összege már 1995-ben 2500 dollár volt, így – az öt év alatt elért 42 százalékos volumennövekedést figyelembe véve – 2000-ben már több mint 3500 dollárt tett ki. – T. B.

2006. tavasz–nyár

67

Tálas Barna 36 Az adott év PPP átszámítási együtthatójával számolva ez a GDP érték 2005-ben már 5170 dollárt tenne ki, de a KNK vezetése ennek közzétételéhez nem hajlandó hozzájárulni, mert akkor egyrészt elismernék a nemzeti valutájuk, a renminbi nagymértékű alulértékeltségét, másrészt nem hangoztathatnák azt, hogy országuk továbbra is egy szegény, fejlődő ország, amelynek fejlettségi szintje nem éri el még a világ fejlődő országainak az átlagát sem. 37 Ez azt jelentené, hogy a 2005-ös árakon és hivatalos árfolyamon 2000-re kiszámított 1170 dollár/fő GDP volumen 2010-re – ugyanilyen árakon és árfolyamon számítva – legkevesebb 2340 dollárra emelkedne. Ugyanezek a volumenek PPP-átszámítási együtthatóval számolva 3500 és 7000 dollár/ fő GDP-összegnek felelnek meg. 38 Lásd http://english.peopledaily.com.cn/2005_12/22/print20051222_230059.html 39 Lásd uo., 10. o. 40 People’s Daily Online – Full text of Anti-Secession Law. http:// english.peopledaily.com.cn/200503/14/print20050314_176746.html 41 Lásd Li Jingjie: Shizhe Sulian tong zibenzhuyi shijie de duikang (Elemzés a Szovjetuniónak a kapitalista világgal való szembenállásáról). E’luosi, Zhongya, Dongou Yanjiu (Orosz, Közép-Ázsia, Kelet-Európa Kutatás). 2006/1. sz. 1–9. o.

68

Külügyi Szemle

Résumé China – The Future Hyperpower of the 21st Century China, which had been in the vanguard of the development of human civilization for millenia, started to grow economically, culturally, and socially at the beginning of the 21st century again. Previously, the most populous and ancient nation in the world, after a 267-year long Manchu rule and a series of humiliations by foreign powers for hundreds of years, awakened from its century-long slumber and has become the fastest growing and modernizing state in the world. The study discusses the historical and intellectual road to this development in six sections, while, at the same time, it also casts light on the difficulties in hundred-year long search. The author, in connection with the analysis of the nature of the present-day Chinese social, economic, political, and ideological system, restates his view expressed decades ago on the basically pre-capitalist nature and character of the ”socialist” systems, which took shape after the victory of the radical popular revolutions of the socially and economically backward countries in the 20th century. It was only global production based on capital that had proved to be a way-out of this historical dead-end street; more specifically, some variation of capitalism. With regard to China, it is a system, which resembles the economic and political models of the newly industrialized East and Southeast-Asian countries (such as Japan, South Korea, Tiwan, Singapore, and Malaysia). If peace prevails in the next few decades, opportunities will open to China to become a hyperpower by the mid-21st century by acquiring the leading position in the fields of economic and scientific-engineering achievements.

China – die zukünftige Hypermacht des 21. Jahrhunderts China, das Jahrtausende hindurch an der Spitze der Entwicklung der Zivilisation der Menschheit stand, hat sich am Anfang des 21. Jahrhunderts wieder auf dem Weg des wirtschaftlichen, kulturellen und gesellschaftlichen Aufstiegs in Bewegung gesetzt. Davor ist die größte und älteste Nation der Welt – nach einer 267 Jahre währenden Mandschu-Herrschaft und nach Unterjochungen, die sie mehr als 100 Jahre hindurch von ausländischen Mächten erdulden musste, – endlich aus dem Jahrhunderte langen Schlaf der Untätigkeit erwacht und ist in den beiden letzten Jahrzehnten zu der sich am schnellsten entwickelnden und modernisierenden Macht der Welt geworden. Die Studie stellt in sechs Teilen den dahin führenden historischen und intellektuellen Weg vor, und verweist zugleich auch auf die Fallstricke des dahin führenden Jahrhunderte langen Weges. Im Zusammenhang mit der Analyse des Charakters und des wesentlichen 2006. tavasz–nyár

69

Résumé

Gehalts des gegenwärtigen chinesischen gesellschaftlich-wirtschaftlichen und politischideologischen Systems macht der Autor zugleich auch schon seinen vor Jahrzehnten betonten Standpunkt über den im Grunde genommen präkapitalistischen Charakter und das Wesentliche der in der gesellschaftlich-wirtschaftlichen Entwicklung zurückgebliebenen und nach dem Sieg der radikalen Volksrevolutionen des 20. Jahrhunderts entstandenen „sozialistischen“ Systeme eindeutig klar. Der Ausweg aus dieser sich als historische Sackgasse erwiesenen Situation konnte nur die auf den Kapitalverhältnissen beruhende, entwickelte und universal werdende Warenproduktion, eine Abart des Kapitalismus sein, die im Falle von China gegenwärtig am ehesten ein der früheren wirtschaftlichen und politischen Einrichtung der neuerdings industrialisierten Länder von Ost- und Südostasien (Japan, Südkorea, Taiwan, Singapur, Malaysia) ähnliches System fordert. In den im Falle des dauerhaften Bestehens des Weltfriedens folgenden Jahrzehnten werden sich vor China günstige Möglichkeiten dazu eröffnen, das es bis zur Mitte des 21. Jahrhunderts zu einer Hypermacht wird, die die größte wirtschaftliche und technisch-wissenschaftliche Leistung bietet und dadurch auch die Tendenz und den Charakter der Entwicklung der Welt entscheidend beeinflussen kann.

70

Külügyi Szemle