Jókainak legfőbb érdeméül azt tudják be, hogy «ő volt félszázadon át a magyar lélek legnagyobb hygienistája és ő lesz még egyszer áldott orvosa». (Prot. Szemle XXXIV:62.) «Regényei a hazafiság titkos bibliája, melynek textusa mögött az ezeréves nemzeti hitvallás kijelentései zsibonganak a magyar fül számára.» (Zsigmond F. 391.) Az isteni gondviselés adta «próféta» ő, akinek missziója volt megtalálni a költészet virágnyelvén az utat a szenvedő magyar szívekhez, ébren tartani az elalélt betegben a feltámadás tudatát, a jobb jövő reménységét. «Jókai a végzetes roham után mesemondó kézzel (!) emelte fel a beteg nemzetet és vezette vissza az életbe.» Legnagyobb erénye, amit pedig sokan kifogásoltak, hogy túlságos optimizmussal fűti át regényeit; «de ez akkor, mikor Jókai munkáinak javarészét írta, szent hivatás volt: a magyar nép és magyar faj nagy értékeinek beleszuggerálása a nemzet egyetemében így visszhangozzák az ünnepi beszédek. Egy másik ünneplője pedig, miután elismerte, hogy Jókai a katolikumot folyton «piszkálta és piszkolta» és hogy «igen sokat vét az általános erkölcsi törvények ellen is», — így ír: «És mégis. … Éltetője, vidámítója, tanítója ma is éppúgy nemzetének, mint volt már 80 év előtt. Valóban örökéletű. És mindezeken felül két oly érdeme van, amelyekért fél szemünket hibái előtt be kell hunynunk. (Talán, hogy így is igazoljuk Jókait, aki a katolikus jellemeket szereti mint az elvekkel megalkuvókat vázolni?) Egyik az, hogy félszáz évvel ezelőtt… Jókai tolla tartotta, ápolta és egyenesítette apáink görnyedező lelkét; az, hogy Deák Ferenc számára hívő és bízó nemzedéket nevelt. … A másik érdeme az, hogy elsőnek szerzett becsületet a magyar teremtő géniusznak a nagy világ előtt. … Nem ismertek és félreismertek a világ nagy nemzetei: a sötétségbe Jókai dobta az első fénycsóvát.» (Egri Egyházmegyei Közlöny, 1925, 1. sz. 5—6. l.) Nemcsak az ünnepi cikkek vagy beszédek hangsúlyozzák Jókai ezen érdemeit, hanem komoly tartalmú könyvek is, minő Zsigmond Ferencé az Akadémia kiadásában. Jókai neveltetésével gyógyította a magyar közönséget, hogy könnyekben oldódjék fel a közönnyé fagyott kétségbeesés jege. (333. l.) «Egy ezeresztendős nemzet leigázott tetterejét és önbizalmát kellett megmenteni, hogy holtra ne verdesse magát bilincsei között.» S ezt tette Jókai. (104.) «Egy romokban heverő országot kellett a mesés képzelet sugaraival bearanyozni, hogy elviselhető, sőt vigasztaló látvány tárulhasson a súlyos megpróbáltatás évtizedeinek nemzedéke elé.» S eme legjobb tehetség volt ő. Délibábos tüneményekkel kápráztatott el minket. «Jókai költészete a legfontosabb adalékok egyike a magyar faj ezeréves múltú pszichéjének megismeréséhez.» (170.) Nemcsak gyógyított, hanem új életkedvet is öntött adomáival, humorával a magyarságba. Regényeiben pedig «vigasztaló, mámorossá tevő dokumentumokra (?) hívta fel a magyarság figyelmét». (89.) Ezek «alapszínüket, ízűket, illatukat: az általános hazafiúi célzatosságot örök időkre meg fogják őrizni». (206.) És «a hazafiúi célzatnak a költészetbe való belopása terén senki sem volt inkább elemében, mint Jókai». (101.) És nemcsak lelkesített így hazafiúi érzületre s reményre, hanem ideálokat is állított magyar olvasói elé. Legfőbb ideáljait persze az ú. n. reformkorból meríti, hiszen szerinte e korszak «Magyarország történetének legeszményibb lendületű, legigézetesebb korszaka» (412.). «Jókainak kitűnő érzéke és hajlama van
ahhoz, hogy a reformokat s általában a XIX. század egész első felét úgy tüntesse föl, mint a próféták korát, akik az idők teljességét hirdetik…» Az 1849-cel beteljesedő és lezáródó korszak iránti kultuszt elsősorban és legfőbb mértékben Jókai oltotta be a magyarság köztudatába.» (172.) «Legalkalomszerűbb, legérdekesebb, legizgatóbb, leghálásabb regénytéma az 1848—49-i szabadságharc nagy eseménye volt. Ez az esemény vált szellemi látókörének középpontjává. … Jókai finom ösztöne nagyon jól érezte, milyen varázsa van ennek a témakörnek a magyar olvasó közönségre.» (183.) S később is «legkedvesebb és leghálásabb tárgyköre mindvégig az a félszázadnyi idő maradt, melyet az 1848—49-i szabadságharc oszt két egyenlő részre». (257.) S mit lát e korban oly eszményinek? «A reformkor naiv szabadelvűsége s ennek roppant fontosságú eredményei, melyekben az ő tollának is része volt, a dicsőségbe belekóstoló ifjúság emléke — örök eszményekként éltek lelkében…» (228.) Véleménye szerint a szabadságharcnál «fényesebb korszaka Magyarországnak nem volt s nem lesz» (83); «soha bele nem fáradt (a 48—49) dicsőítésében (85.) és olvasói szívét-szemét is meggyőzi arról, hogy «csupa valóságos eseményeket és igazán élt embereket válogat ki a nagy harc történetéből. … A hívők leghívőbbje azonban maga Jókai volt». (86.) «Mindig hiszi szólamainak legalább felét és csakhamar egészen megittasul tőlük.» (85.) Ezen ideálokon kívül még a kuruc-kor hőseit állítja legszívesebben olvasói elé. A jelzett nagy korszakok ideálisan elképzelt alakjain kívül azonban — legalább 1867 után — a királyhűség eszményeit is nyújtja, hiszen ettől kezdve «nem volt nála őszintébb hódolatú alattvalója a Habsburg-családnak». (42.) Ezen hazafias érdemein kívül még nem egyszer halljuk, hogy Jókai vonzotta s mintegy tanította olvasni a magyar közönséget s a nyelvművelésre is buzdította. S mint előbb egyik kitételben olvastuk, ő volt az, aki «elsőnek szerzett becsületet a magyar teremtő géniusznak a világ előtt». Hajoljunk meg teljes készséggel és őszinte nagyrabecsüléssel az igazi érdem előtt. Fogadjuk el kétségtelennek Jókai jóhiszeműségét és egyenes hazafiúi célzatát és ismerjük el nagy ügyességét, amellyel a hazafias hangulatok húrjain játszani tud. E hazafias szándék és a vele elért eredmények magyarázatot is adnak Jókai irodalomtörténeti jelentőségének megértésére. De nem pótolják az esztétikai hiányokat. Ámde a történeti igazságot kutatónak nemcsak joga van, de kötelessége is, keresni, vajon az ily gondviselésszerűeknek tartott férfiak hatása a nemzeti lélekre csakugyan megvolt-e, s ha igen, üdvös és jótékony volt-e mindenben, avagy nem megtévesztő-e akár a tőlük elénk tartott ideálok csalóka volta, akár a mód miatt, ahogy kiszínezték, akár a túlzás miatt, amellyel őket párthíveik az utókor szemeiben festik? Amicus Plató, sed magis amica veritas. Hazánk iránti szeretetünk is azt követeli, hogy misztifikáció nélkül, nem a hangulatok és hízelgő képek vagy jelszavak hatása alatt vizsgáljuk meg kiket tekinthetünk szellemi vezetőinknek, a magyar lélek jótevőinek. E felfogásunkban két oly jelesünk szavai is megerősítenek, akiknek ízig-vérig való magyar-szeretete minden kétségen felül áll. Az egyik gr. Zrínyi Miklós, aki A török áfium ellen való orvosságban így ír: «De miért kelljen elvesznünk vagy kétségbe esnünk?… Nincsen-e Istennek hatalmában Hunyadi győzelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben ismét megvirágoztatni? De úgy ha mindnyájan egy szívvel, lélekkel, segítségül híván az Isten szent nevét, kormosén fogunk az magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk és tusakodunk az mi életünkért. Az fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalom nélkül való vigyázás, a kész gyorsaság és gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hívnak. Minekünk pedig magyaroknak nemcsak dicsőségünk, de megmaradásunk is abban vagyon. Nem vakmerőségre hívok senkit, nem hebahurjául kívánom az mi nemes revolúciónkat, hanem okosságnak mértékletességével». (R. Horváth Jenő, gr. Zr. M. hadtudományi munkái, Budapest, 1891. — 90. l.) «De meg kell vallanunk, noha nyögve és pirankodva… csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek pedig, valahonnan jön reánk, prédájává. Miért? A vitézségnek disciplinája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymásgyűlölésért, és ezer ilyen vétkünkért. Én nem hízelkedhetem, édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek, mert a prófétaként; Popule meus, qui te beatum predicant, ipsi te decipiunt; hanem ím megmondom magadnak fogyatkozásidat, olyan szívvel és szándékkal, hogy megismervén magad is, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet… Ha azért a magunk fogyatkozásit megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután». (U. o. 92. I.)
Íme, szerinte az igazi hazaszeretet, amely gyógyít, és új erőt önt a nemzet fiaiba, amely igazi nemzeti öntudatot ad, komoly magábaszállásra int s nem a nemzeti jótulajdonok feldicsérésében, hanem az
önismeretre tanításban áll; a nemzet igazi orvosai, vezetői azok, akik megismertetik vele hibáit is, hogy kivetvén e mocskot lelkéből, megreformálja magamagát. *** Jókai a nemzet lelkét letörő liberalizmusnak egyik leglelkesebb apostola, mondhatnék: szemfényvesztő agitátora. Hagyjuk rá, hogy jó hiszemben cselekedett; a megtévesztés nem kisebb. Az ő szemében a liberalizmusban minden szép és jó; a liberalizmus eszméjében csak jó van, csak jókká teszi az embereket; sőt mindent, ami jó és haladás a jóban történt, a liberalizmusnak kell betudni. Szerinte a hazafiság is csak akkor igazi, ha liberális. Csupa megtévesztés. Hogy ez naivitás benne és kortársaiban? Lehet; de vajon a naivak a magyar lélek vezetői es orvosai-e a múltban s még inkább a jövőben? Ez újabb megtévesztés volna, «Jókait, — mondja Zsigmond F. (203. l.) — mint az egész akkori nemzedéket, hol a radikális szabadelvűség kapja meg s elkáprázott szemmel néz bele az 1848—49-iki magyar hősiesség villámfényébe … hol pedig a szabadelvű eszméket önként megvalósító magyar nemesi rend iránt gyullad lelkesedésre s ilyenkor néha szinte anakronizmusba téved… Hanem éppen az a Jókai bűvös lámpájának a kitanulhatatlan titka, hogy teljes napvilágon is akárhányszor sikeresen űzi szemfényvesztő játékait.» Ennek a liberális felfogást és törekvést dicsőítő állásfoglalásnak szolgálatában állnak éppen Jókai uralomra jutása idejében (1850—1875) megírt regényei és novellái majdnem mind, hol nyíltabban, hol burkoltan. Többekről már egy korábbi tanulmányban szóltunk. A liberális nagyra törekvés eszményképei a legjobb s legönzetlenebb hazafiak, az És mégis mozog a földben, A kőszívű ember fiaiban, a Fekete gyémántokban, Felfordult világban, a Szerelem bolondjaiban, a később írt Enyim, tied, övében s másokban. A modern politikai liberális eszmekört átviszi anakronisztikusan a XVI. századra is Dózsa György színművében. Liberális szélsőbali irányú volt lapja is: a Hon. Ebben különbözik Jókai romanticizmusa is lényegesen Vörösmartyétól: ezt tisztán a magyar gondolat hevíti, Jókait a liberális-magyar. Már a Zsidófiúban is «az elnyomott zsidóság jajszavának igyekezett hangot adni (ez éppen a liberális hangulatkeltés) … első regényében is a lelkes szabadelvűség zászlaja alá szegődik … értelmi és érzelmi világának kialakulása a reformkor legszebb évtizedével, a negyvenes évekkel esik egybe», — mondja Zsigmond F. (138.) — tehát azon korszakkal, amely már kivette a gyeplőt Széchenyi kezéből, amely vele ellentétben a liberális radikalizmus, a forradalom zászlaját lengette, s amely így elvetette magvát a katasztrófának. Mily megtévesztő e korról Zsigmonddal azt mondani: „Széchenyi szellemének bélyegét hordják lelkükön e korszak tanúi holtukiglan!» (138.) Holott éppen ezek nagyon is tudatában voltak az ellentétnek, amely őket Széchenyi szellemétől elválasztotta. Jókai abban is szembekerül Széchenyivel, hogy a 48-at, úgy ahogy megvalósult, a legdicsőbb eseménynek tartja; pedig a leghívebb magyart, Széchenyit éppen a megvalósulás ezen módja vitte az őrületbe. Reformkor és negyvennyolc! A nevük már hangulatot kelt minden magyar kebelben s annál könnyebb a hazafiúi föllángolás és a liberalizmus összetévesztése. Előző cikkben láttuk, 48-ban nemcsak nemzeti vívmányok voltak, amelyek a liberálisok nélkül is létrejöhettek és létrejöttek volna, — Széchenyi szellemében, — hanem a liberális radikalizmus forradalmi útján a liberális ú. n. vívmányokat valósította meg; s így Jókai elragadtató rajzai, melyekkel a szabadságharc idejét elénk varázsolja, összekeverik a nemzeti és a liberális elemeket s ezáltal is megtévesztik az olvasót. Ez az összetévesztés nemcsak Jókainál és kortársai egy részénél van meg, hanem még ma is lappang a lelkekben azoknál is, akik már szembe kezdenek fordulni a liberalizmussal, csakhogy gondolkodásuk még jórészt át van itatva tőle. S az ily liberális felfogástól átitatott emberek nem igen képesek ideológiájukból kibontakozni, bármennyire megcáfolják is azt a történeti tények s a helyes gondolkodás törvényei. «Függetlenségi harcunk, — mondja Zsigmond F. (202.) — a radikális haladás jegyében vívatott meg és vérzett el s e küzdelem dicsősége és tragikus bukása Jókai és kortársai szemében a gyanútlan, (!) naiv, (!) bőkezű szabadelvűség eszméjét szentté avatta és a vértanúság aureolájával övezte.» Nem téveszthet meg az az ellenmondás sem, mely mind nála, mind kortársainál a liberalizmusért való rajongással szemben mutatkozik, hogy t. i. a rendi alkotmány világnézetét és
életberendezését hellyel-közzel dicsérni látszik, holott a 48 éppen ezek halálát jelenti. Ez részint a sokak lelkében támadt kijózanodásból, részint a faji ösztönnek, a faji öntudatnak a liberális elvekkel szemben való felébredéséből magyarázható, részint pedig egyenesen a liberalizmust megvalósító nemesi rend iránti lelkesedésből, tehát szintén a liberalizmus iránti rajongásból. Nem egyszer pedig éppen azon nemzeti hibák tetszenek Jókainak e nemzedéknél, amelyeket Széchenyi a magyar parlag vadhajtásainak tart: az ellenzékieskedés, a mulatozás stb. Amikor tehát Jókai a liberalizmus eszményképeit varázsolja olvasói elé a hazafiság eszményképeiként, evvel megtéveszti a hazafiság tiszta fogalmát. Annál is inkább, mert nem egyszer a forradalmat, mint forradalmat is vonzónak festi. (Pl. A kőszívű ember fiaiban a bécsi forradalmat.) De ha az egyik forradalom, mint forradalom jó, miért volna rossz a másik (pl. 1918. és 1919.), amely szintén forradalom! Íme a liberalizmus következetessége! Sokszor pedig a magyar társadalmat szembehelyezi az állammal; azt dicséri, «emezt epés kritikával ostorozza műveiben». (Zsigmond, 207.) De miért vesszük zokon, ha ugyanazt teszik a szocialisták az ő társadalmuk szempontjából az állammal szemben? Egyébként Jókai liberális rajongásában a szocializmus- és kommunizmusért is lelkesül A jövő század regényében és az Öreg ember nem vén emberben is nyomai vannak ennek. «Jókai koncepciójában is megvan ez a repedés: szocialista ábrándjainaknemcsak a tüzes nacionalizmussal kell megalkudniok,… hanem még a Habsburg-uralkodóház iránti monarchista hódolattal és Ioyalitással is.. .» (Zsigmond, 219—220.). A nem liberális eszményképek, a magyarságot a pogányságból kimentő, a tatárdúlás és törökvész után talpra állító igazi nagyságok sohasem ihlették meg a liberális Jókai lelkét. A nagy mesemondó és a nemzeti álmokba ringató Jókai abban is hű a liberális irányhoz, hogy kápráztató regényeiben a nemzeti önáltatást segíti és fokozza. Elhiteti naiv olvasóival, hogy pl. a legkitűnőbb szén Magyarországon van (Fekete gyémántok), hogy a világhódító halyichoranyag csak nálunk van (A jövő század regénye), hogy tőlünk tanulnak Amerikában kertészkedni (Enyém, tied, övé). De hagyjuk e naiv irrealitásokat, amelyek talán ártatlanul hízelegnek nekünk. Nem sokkal megtévesztőbb az a lelkesedés, amellyel lefesti, mily nagy asszimiláló ereje van nemzetünknek minden idegenre nézve, az ellenzékies passzív rezisztenciával az Új földesúrban és a kurucpolitikával a Párbaj Istennel c. darabjában? «Van valami bűverő Magyarország földjében, — mondja e darabban, — melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át.» Mily boldog tudattal töltött el bennünket e vélt nagy igazság, s nem vettük észre, hogy míg mi ily jóleső üdítő álomban ringatózunk, az asszimilált beköltözöttek már készítették a terveket Magyarország leszabdalására és más nemzetekbe asszimilálandó magyar kisebbségek létrehozására. Nem akarta a liberalizmus észrevenni, hogy éppen a nemzetiségi kérdést nem tudta nálunk megoldani; aminthogy liberális elvekkel nem is lehet. A liberalizmus előtt pedig nem is volt nálunk nemzetiségi kérdés. Itt-ott a németgyűlölet is hazafiságnak mutatkozik Jókainál; s nem vették észre, hogy míg nálunk ily alapon csinálnak nemzeti önérzetet, az okosabb német, tót stb. ellenünk szervezkedik. Ilyféle rajongó idealizmussal más egyébre nézve is azt «hittük el magunkról, hogy vezető helyen állunk az európai kultúrában» (Szekfű, id. m. 265.) s Jókai is elhitette velünk magáról, hogy irodalmi téren fölülmúlja a világirodalmat, mert legtöbbet írt. Talán elhitte ő is, de elhitette velünk, hogy „fajomnak és a civilizált társadalomnak alap-lelkülete a becsület, az emberszeretet, az igazság». (Önéletírásom.) Ő «nem lát sehol fekélyeket nemzetünk testén» (Zsigmond, 89.) s velünk is elhitette ezt. Hízelgőnek hízelgő megállapítás, de a nemzeti léleknek nem igen válik javára. Mint a forradalom utáni irodalom általában, Jókai is megtalálja a mai civilizáció mételyétől legmentesebb társadalmi rétegei — a népet. És ő is ezt eszményíti romanticizmusában; benne lát minden szépet és jót, irigylésre méltó boldogságot, sőt a Népvilág előhangjában így szól: «Máskor a költő tanította a népet, most taníts te engem, lelkem hajlamaitól ölelt nép!» «De az irodalom tulajdonképpen nem a népet szerette — mondja Zsigmond, (167.) — (hiszen igazában nem ismerte még), hanem csupán a kultúra elleni romantikus csömör hajtotta az írókat e zaklatott időkben el a hitelét vesztett kultúra
fészkeitől, a nagyvárosoktól.» És alkotott a népről egy idealizált fikciót. Az irodalom «becézte ezt a meglehetősen fiktív vagy legalább is egyoldalúan rajzolt modell népet…. Aki erről a tárgyról írt, az eleve biztos lehetett a közönség tapsairól». (U. ott 168.) De ha nagyjában romlatlan is a nép, az ilyetén kultusz is a Széchenyitől végzetesnek tartott önáltatást segíti. 1868-tól kezdve, mikor Jókai a királynéval találkozott, «nem volt nála őszintébb hódolatú alattvalója a Habsburg-családnak». (U. ott 42. I.) Ez 1868 óta egyik alkotórésze világnézetének, (U. ott 229. l.) A liberalizmus egyik önáltatása volt, a királyhűség el, a Ioyalitással dicsekedni, akkor, amikor a történetírás liberális megvilágításban állandóan kiszínezte a dinasztia hibáit a magyar ellen. Az őszinteség azt kívánta volna, hogy legalább magunkba is tekintsünk, nem hibáztuk-e el itt-ott mi is a dolgot s nem adtak e némelyek okot a dinasztiának is némi bizalmatlanságra? De ilyesmiről ritkán esett szó. Mi csak a magunk hűségét és nagylelkűségét tanultuk ismerni a királyi trón iránt. Ez a «királyhűség» persze egy csöppet sem gátolta Jókait sem abban, hogy 1868 után is ne szőjön közbe regényeibe, novelláiba oly megjegyzéseket, amelyek a királyok — a Habsburg-királyok — iránti hódolatot alkalmasak megingatni, vagy legalább is bizonyos régóta hintett gyanúsításokat, ferdítéseket megrögzíteni. A jövő század regényében (1877) mindaddig nevetségre, mosolygásra indító vonásai vannak Habsburgi II. Árpád királynak, amíg a szekularizáló, szerzeteltörlő törvényi nem szentesíti. Onnan kezdve már rokonszenvesebb az alakja. Fráter Györgyben Habsburgi I. Ferdinánd álnok, ravasz, erőszakos trónbitorlónak van feltüntetve. Pedig e regény 1868 utáni időből, 1893-ból való. A Párbaj az Istennel (1871) bevezetésében Magyarország mint sivatag jelenik meg szemünk előtt Mária Terézia országlása elején; a mezőkön kutyatej, ördögszekér és királygyertya uralkodik, «az első azt bizonyítja, hogy ez a föld úgy táplálja a fiait, mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le; a harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy ahol ezek az embermagas, sárga virággal rakott lángoló növények megjelennek, ott egy gazdag talajú föld terül el, de amelyet sok év óta nem műveltek, s ebből a királyokra világít valami». A félszázados külháború, belvillongás, kuruc-labanc-török háborúk alatt pusztult el a vidék: «így aztán maradt is, nem is, aki szántsa a földet s egész határok úgy terültek vetetlen, gazdátlan, emberlaktalan. Ezt világítják meg a királygyertya virágkórói». Hangulatosnak elég hangulatos kép, de csakugyan csak a királyokra világít-e? A Rákóczi fia sem alkalmas vonzalmat kelteni a dinasztia iránt, amely udvaránál Rákóczi Györgyöt szándékosan rosszul neveli. Ellenben igen rokonszenvesen van jellemezve II. József császár Rab Rábyban, mert bár magyarellenes, de «fölvilágosodott» volt. Hogy a Kis királyokban s más ad usum Delphini, vagyis az uralkodóház élő tagjai számára és támogatásával írt vagy tőlük is hozzáférhető munkákban hódolat mutatkozik, azon nincs mit csodálkoznunk. A liberális hazafiság megtévesztő eszményein és önámításra nevelő gondolatain és jelszavain kívül más eszmék is vannak Jókainál, amelyek a hangulat útján a hazafiúi kötelességek megtévesztő felfogására vezethetnek. Áldorfai Ince, a szerzetes, 1848-ban így gondolkodik: «Nekünk se vasunk, se aranyunk. Nevünk szerzetes, helyünk a kolostor, hivatalunk a béke, kincsünk a mennyország. Nem elég! Nem elég nekünk a mennyország. Nem lehet azzal a tudattal a mennyországot megnyerni, hogy hazánkat elvesztettük. Nem lehet azzal a gondolattal idvezülni, hogy nemzetünk elkárhozott». (Enyém, tied, övé. I. k.) E szellemesnek látszó szofizma nemcsak Ince gondolata, hanem Jókai maga is a regény következő lapján így okoskodik: «A szerzetek tagjai mentek a fegyverviselés alól. Nincs törvény, mely őket arra kötelezze. S van-e a törvényen túl is kötelesség? Ez a kérdés. Hogy van törvény, amely ezt nekik tiltja és hogy hazájukat más módokon jobban is szolgálják, e gondolatot a hangulatos színezés nem engedi Jókaival és lelkes olvasóival megértetni. «Nem, hazám fiai, — mondja másutt — nem az az igazi hős, aki meg tud halni a hazáért; hanem aki ölni tud a hazáért, az az igazi hős! Ilyeneket mondogattam én akkor!» (A tengerszemű hölgy.) Jókai «igazabb énje» mondatja vele ezt is: «Hát nem kötelessége-e nemzetem minden tagjának, … hogy a kardot, puskát férfiúi alakja kiegészítő részének fogadja s ellentétben a szent
törvényekkel, azt kiáltsa: de ölj! A mennyországot megszerzi a hit és az erény; de a földi hazát nem tartja meg más, mint a hősi vitézség». (Idézi Zsigmond F. 278.) Hogy e szavakban is mily szofizmák rejlenek, nincs terünk bővebben kifejteni. Más helyütt Jókai szemében a haza elleni bűn nagyobb, mint az istenkáromlás, amit minden lángoló hazaszeretetünk mellett is a hazafiságot megtévesztő istenkáromlásnak kell mondanunk. Utálatos, megvetésre méltó bűn a haza elleni vétek, főképp a hazaárulás; de sokkal nagyobb azok vétke, akik a haza fiainak lelkéből ámító elméleteikkel, beszédeikkel, cikkeikkel kiölik az igaz hitet és megmételyezik erkölcsi fölfogásukat. Még sokat idézhetnénk állításunk igazolására, hogy Jókaiban a hazafiság téves fölfogására elég alap mutatkozik. A tévesen fölfogott hazafiság azonban sok bajt hozott már reánk. Vannak kétségkívül művei, amelyekben a hazafiság ment az eddig vázolt megtévesztő felfogásoktól; de éppen ezért nem lehet műveit megkülönböztetés nélkül a magyar lélekre jótékonyaknak mondanunk. *** Annak a kérdésnek eldöntésére, ki vigasztalta meg, ki tartotta ébren a lelkeket a magyarban az abszolutizmus súlyos esztendeiben, több szempontot is figyelembe kell venni, mint az irodalmit; és az irodalomnál is igazságosaknak kell lennünk mások iránt, akik vele foglalkoztak. A bánatos hazafiak lelkét legelőször az a bátorító szózat emelte föl és hangolta reményre, amelyet Scitovszky János hercegprímás intézett a nemzethez installációja alkalmából. Egykorú tanúság szerint ez volt az, amitől «a hazában szenvedő lelkek megkönnyebbültek.» A másik volt a népes nemzeti zarándoklat, amelyet Scitovszky hercegprímás Máriacellbe vezetett, a magyarság régi vigasztalójához, Pátronája kegyhelyére. A nemzeti öntudat reménykedő ébredését a megyei Gazdasági Egyesületek is segítették, aminő pl. a Fejér megyei G. E. Bennök az egyesületi élettel járó más érintkezés útján bátorították egymást az emberek és erőt s reményt gyűjtöttek az elmaradhatatlan jobb jövőre. (L. Bonitz Ferenc, gr. Zichy Nándor. Bp. 1912. 36. l.) Nem szabad megfeledkeznünk ama lelkes tanítókról és tanárokról sem, akik a német szó mellett is tudtak a serdülő új nemzedékbe hazaszeretetet, reményt csöpögtetni, ott is, ahová Jókai iránya alig is hatott el. Ami pedig az irodalom útján való hatást illeti, a Szent István Társulat (kezdetben: Jó és olcsó Könyvkiadó Társulat) kiadványai szélesebb rétegekig hatottak el, mint az, amit szépirodalomnak neveznek. Róla írja Notter Antal dr. (A Sz.-István-Társ. története 1904. 47. s k. l.): «Büszkén mondhatta az 1869. évi közgyűlésen Füssy Tamás igazgató: Midőn anyanyelvűnkön szinte félve beszéltünk, terjesztése pedig éppen akadályoztatott, a Szent István Társulat volt az, mely vallásosság mellett a magyar nemzetiségnek is legbuzgóbb, áldozatkész terjesztője volt, ingyen is terjesztvén kiadványait ott, hol remélte, hogy a katolikus szellem mellett a magyar nemzetiség számára is hódíthat.» Bukovinában, Moldva- s Oláhországban is ingyen könyvekkel s újságokkal tartotta fönn a magyarokat vállasukban és nemzetiségükben. Az 1847-beh kiadottKeresztény Naptár 5.000 példányban kelt el, az 1849-iki 10.000-ben; 1850-ben is. 10.000 példányban nyomták, sőt a következő évit már 20.000-ben. Ez sokat mond abban az időben. Ez a Társulat volt az (Simor prímás megállapítása szerint), «amelyben nemzeti irodalmunk … egyik szívesén látott menhelyét lelte. Volt idő, mikor lapja, a Kat. Néplap, az egyetlen megjelenő magyar lap volt. 1851-től 1859-ig egy szépirodalmi folyóiratot is kiadott, a Családi Lapokat. A társulat tagjainak száma is, főképp az értelmiség körében, egyre emelkedett; 1859-ben mér 7136 volt. (U. ott. 70. l.) Már liberálisok is tagjaivá lettek — alkalmazkodásból. Ezen évig, tíz év alatt, 132 művet (1,557.039 példányban, kb., 11 millió ív terjedelemben) adott ki. (93. l.) Igen, mondhatjuk a Szent István Társulat volt ezen időben az ország szellemi életének centruma, egyetlen tevékeny tényezője.» Megtévesztése tehát történeti tudásunknak azt mondani, hogy Jókai tolla tartotta és egyenesítette apáink görnyedező lelkét; legalább is nem ő volt az első, nem az egyedüli s nem a legfőbb. Megtévesztés az is, ha azt mondjuk róla, hogy ő nevelt Deák Ferenc számára hívő és bízó nemzedékét. Jókai ellenzékies, radikális politikai iránya mindig ellentétben állott Deák mérsékelt liberalizmusával. Ő Tisza Kálmán számára nevelt új liberális nemzedéket; lapja is A Hon egyenesen
Deák-ellenes volt. Egyébként is túlzás, ha az irodalomnak a nemzeti öntudatra való óriási hatását hangsúlyozzák. E hatás akkor, mikor a magyarság létszáma 1869-ben is még csak 6 millióra rúgott és ezek közt még 1880-ban is 55.4% analfabéta volt, nem lehetett óriási. Annál is kevésbé, mert bár az értelmiséghez tartozó egyének száma 1870 táján 229.000 körül forgott, mégis a könyvolvasók száma elenyésző csekély volt a letűnt félszázadban. Szekfű szerint népszerűen megírt társadalmi, történeti könyvek legföljebb ha 3—4000 példányban fogynak el, holott az értelmiségi osztályok száma 229.000 egyént tesz ki; e nevetségesen csekély példányszámból meg tudjuk érteni, miért nem talált a nemzet évtizedeken át kivezető utat a közjogi harcok és doktrinér liberalizmus kettős útvesztőjéből… A művelt vezető közönség számát a legfeketébb bizalmatlansággal sem volna szabad 15—20.000-néI kevesebbre fenni. Hisz ez még mindig nem több, mint a magyarság tömegének egyharmad százaléka. Pedig 15—20.000 példányban még oly regényt, mely a közönség ínye szerint készült, sem lehetett nálunk eladni. Elmondhatjuk, bármily szomorú is: «Széchenyi óta a lelki függetlenek száma Magyarországon alig szaporodott». (Három nemz. 279.) S Jókai regényeit is, mondja Szekfű, «nem magyarságukért, hanem fantasztikus meséjükért olvasták». (229.) Megtévesztő túlzás tehát az is, mintha Jókai tanította volna meg a magyart olvasni. A nemzet kis töredékében a regény iránt kelthetett érdeklődést, elragadhatta — de hol maradt a többi magyar? Avval is megtévedünk, ha elhisszük, hogy Jókai előtt nem ismerték a magyart a világon, hogy elsőnek szerzett becsületet a magyar teremtő géniusznak a nagy világ előtt. Hogy másokat ne említsünk, Vörösmarty, Széchenyi, Eötvös és Jósika több műve már régen le volt fordítva más nyelvekre, mikor 1856-ban a Magyar nábob s 1864-ben Jókai egy kötet novellájának német fordítása megjelent. Hogy azután később, a liberalizmus másodvirágzása idején több nyelvre átültették Jókai regényeit, nem szükségképpen a magyar géniusz megbecsülése volt, hanem más okokból még könnyebben megfejthető. Ezek alapján világos, hogy éppen a magyar lélek s a magyar nemzeti gondolat szempontjából is megtévesztően hatottak Jókai művei mindazokra, akik benne a magyarság megmentőjét, orvosát, prófétáját, vezetőjét ünnepük. Szerette hazáját és népét, örült javának s vigasztalni, nevettetni akarhatta; de az eszközökben ő is tévedett, másokat is megtévesztett. A magyar lélek igazi gyógyítói azok, akik azt ősi hibáiból segítik ki, erkölcsi erőt öntenek beléje. «Csak az a valóságos, bölcs hazafi, — mondja Széchenyi — ki lehetőt kíván s jól tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, határtalanul boldogtalan nem lehet, a középúton jár. Ő lélekderülten él, szomorú unalom nem éli óráit s a közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan, hanem inkább felkeresi a hibákat s azoknak kútfejeit nyomozza, kifejti s rajtok segít, ha lehet; ha nem lehet, nemesen tűri; gyáva panasz szájából nem hallatik. A hibákat meg inkább magában keresi, mint másokban, mert magával parancsolhat, másokkal nem. Ha senki se tenné kötelességét, teszi ő, úgy mint az igazi hős, maga megáll, ha a többi futásnak eredett is. S mennyi számos jót tehetni hazánkban, csakhogy bona fide közhasznú legyen a cél s ne fényűzés, hírkapkodás, dicséret szomja!» (Hitel, Előszó. Gr. Széchenyi I. munkái II. sor. I. k. 12. l. M. T. Akad.) Mi pedig, katolikusok, éppen nem Jókai irányától és eszméitől tanultuk s tanulhatjuk az igazi hazafiságot. Megtanított rá már kilencszáz éven át s megtanít most is éppen katolikus hitünk. Nem a politizáló, nem a mindenáron kuruckodó és ellenzékieskedő vagy forradalmi, hanem az erkölcsi hazafiságra, ami fajunk fönnmaradásának, boldogulásának megerősödésének egyedüli biztosítéka. Nyomtatható változat Értékelve: 3.50 pont az 5-ből.
Megosztás
