T A N U L M Á N Y
12 | ÚJ EGYENLÍTÔ
KELEN ANDRÁS
Az
„adománygazdaság” magyar világa
A gazdaságszociológiai gondolkodás elterjedt paradigmája szerint három alapfogalmunk van, amelyek három alapintézménynek adnak életet. Ezek együttesen képesek számot adni a gazdaságtörténelem és a modernitás valamennyi gazdasági tranzakciójáról: a redisztribúcióról, a piacról és a reciprocitásról. Az állami újraelosztást, mint ismeretes, a bibliai József találta föl Egyiptom számára, és sokra vitte vele. A piaci önszabályozás az áruvilág törékeny, természet adta intézménye, valamiképpen a polgári demokrácia szülőanyja is, ezért úgy kellene védenünk és őriznünk, mint a környezet egészségét, vagy mint egy hitletéteményt. A reciprocitást az etnográfus Malinowski írta le először, újabban látni lehet, hogy az alulról építkező önkéntes kooperáció formájában „megosztáson és nem tulajdonláson alapuló közösségi gazdaság” néven a telefonos alkalmazások jóvoltából nagy jövő előtt áll.
I
lalkoztatható embertársaink magas részarányát, a bevándorlás hiányát stb. Súlyos gond továbbá, hogy átalakul a gazdaság munkavállalói szerkezete, terjednek az atipikus foglalkoztatási formák, amelyek nem nyújtanak középosztályi megélhetést, és nem képeznek értékelhető nyugdíj várományt sem1. Az érintettek dolgoznak, és mégsem tudnak kitörni a szegénységből. Mindemellett a tudatos gazdaságpolitika szintjére emelkedett a túladóztatással és kiszorítással véghezvitt lassítás is. Leállásba hajló evickélésünknek van aztán egy további, eddig nem tematizált szerkezeti oka is: ez pedig abban adható meg, hogy a gazdaság intézményi alapjait tekintve eluralkodó félben vannak az egyoldalú diszpozíciók – grantok (adományok) és transzferek (pénzügyi hidak) – a kölEgy új lassító tényező csönös adásvételek, tranzakciók kárára. A leálláEbben a tanulmányban a magyar gazdaságból sunkhoz vezető, már hosszabb ideje érvényesülő makacsul hiányzó növekedési potenciál egyik ref- körülményekhez a legutóbbi kormányváltás ezzel lektálatlan tényezőjére szeretnék rávilágítani. a széles, új intézményi vonulattal csatlakozott, Lassúságunk ismert okai között a KKV-k európai amely tovább rontja a gazdaság hosszú távú növebeágyazottságának hiányát kell első helyen föl- kedési kilátásait. említeni, aztán a munkaerő képzettségi hiányait, A magyar gazdaságban ez a kirajzolódó tendena közegészségügyi deficitünket, a nehezen fog- cia – egyfajta lemondó nonprofit átállás – tovább
» A szerző társadalomkutató
gen ritka a társadalomtudományban, hogy pusztán három alapfogalommal teljes rendszert lehessen leírni. Az első kettő intézmény – a piaci versengés és újraelosztó pénzügyi hidakat ácsoló állami beavatkozás – összjátékában rejlő lehetőségeket a nemzetközi gazdaságtörténet már kimerítette: erőltetett iparosítás, új mechanizmus, majd szociális piacgazdaság néven minden lehetséges magánosítás/államosítás kombinációját kipróbálta már – a 2010 óta tapasztalható hazai fejlemények az állami tulajdon fölszaporításában csupán fáradt újrajátszásként értékelhetők.
ÚJ EGYENLÍTÔ
korlátozza növekedési esélyeinket. A két folyamat – a régi evickélés megfejelve az új állami túlsúllyal – együttes fékező hatása a magyar beteg számára egy immár duplán megalapozott stagnálás2 előképét vetíti előre, amelyet közgazdasági műszóval a grants economy (adománygazdaság) magyar világának nevezek. Az új stagnálás lényege, hogy a különadók képében a politika újra korlátlan primátust szerzett az egész gazdaság fölött, és ezt az államszervezet kényelmi szintjének emelésére használja föl. Mintha az ötven éve kényszerűen megszakadt dzsentri hagyomány olyannyira folytatásra érdemes volna – a versenyszféra és a közösségi szolgáltatások fejlesztésének rovására. Ha tehát gazdaságszociológiai megközelítésben tekintünk rá a gazdaság meghatározó területeire, akkor azt tapasztaljuk, hogy az értéktöbbletet ígérő piaci csere előrehaladó mértékben adja át a helyét a nem-termelő fejlesztéseket eredményező egyoldalú diszpozícióknak, az „adománynak”. Márpedig az értéktöbblet előrehaladó hiánya a stagnálást idézi föl, növekedés forrásai pedig kis területre szorulnak vissza. Az uniós fejlesztésekből származtatható továbbgyűrűző pár százalék növekedési hatás a magyar gazdaságtörténetben az előcsatlakozási alapok ideje óta folyamatosan hozzáadódik a GDP-hez, ha a végeredmény mégsem éri el ezt – mint jelenleg – az azért van, mert túlhaladja a kompetitív szféra recessziója vagy az adósságszolgálat terhe. Ez a „garantált”, kettő százalék körülire tehető lökés önmagában tehát sajnos csak a rendi stagnálással ér föl. Stagnáláson az európai felzárkózásról való lemondást értem, ami kirajzolódni látszik – nem utolsó sorban a szaporodó nonprofit működésmódokból. A nonprofit átállás motorja – mint Oroszországban a föld méhének kincsei – nálunk az „ágazati” különadók rendszere. Ennek megfelelően aztán az adósság érdemi csökkentése is lassan lekerül a napirendről, igaz, hazánkban már az is nagy szó, ha közel kiegyensúlyozott költségvetést készítenek. Az 1973 óta érvényesülő, sok évtizedes lelassulásunk – amelyben a mostani ideologikus indíttitású államosító visszavétel csupán tanácstalan újrajátszásnak tűnik – inkább egy tanácstalansággal egyenértékű nonprofit3 trendre illeszkedésünkkel magyarázható. Míg a nonprofit működésmód Európában általában a piacgazdaságnak csupán egy kedves színfoltja, amely az elvétve adódó piaci és állami kudarcokra ad választ, addig nálunk most valóságos „nonprofit” körök alakulnak ki felölelve a gazdaság tekintélyes részét4, kivonva az itt érintett átfogó gazdasági tevékenységeket a piacgazdaság csereviszonyaiból és ezzel a bővített újratermelésből. Márpedig egy ilyen nonprofit átállás a gazdaság leállásának
|
(értsd: három százalék alatti ütemben növekedésének) és ezzel az európai felzárkózásról való lemondásnak az útja.
A gazdaság „címkézett” alrendszerei és „meghajtói” Címkézett alrendszerekkel mindig a pályázatok világában találkozunk: a címke azért van, hogy jelezzék, az illető szféra (még) költségei megtérítésére, „támogatásra szorul”. Ha nem így volna, nem volna pályázatképes! Ha nem így volna, akkor a pályázat formájában juttatott adomány nem megengedhető szubvencióvá lényegülne át. Ezek a gazdaságpolitikai döntés alapján ma még különlegesnek minősülő iparágak mind nemzeti vagy EU-forrásokból táplálkozhatnak. Tehát nem kell foglalkoztatási vagy más vállalást tenniük ahhoz, hogy az itt működő magáncégek fejlesztésük érdekében adományhoz jussanak. Kezdjük ismertetésüket a „kék” címkével ellátott gazdasági szegmenssel, amely a vízgazdálkodást fedi. A kék gazdaság meghajtója az ipari méretekben rendelkezésre álló édesvíz, amely egyre ritkább jószág a világon. Ez a potenciális meghajtó azonban egyelőre nem képes nálunk betölteni hajtány-szerepét, a befektetések megtérülését művi úton kell lendíteni. Értéktöbblet sehogy sem keletkezik itt, még csak ott tartunk, hogy a dolgokat projektek viszik előre, amelyek pusztán a költségeket fedezik. A gazdasági kommunikáci-
13
14 | ÚJ EGYENLÍTÔ óban használt címkék között második helyen említeném az „élmény” gazdaságot (turizmus). Ebben driverként fogható föl az attrakció, hasonlóan a hirdetések meghajtó szerepéhez a „figyelem gazdaságában” (média), a harmadik fél számára értékesíthető felhasználói profilokhoz az „információ” gazdaságban, az adományosztó alapok és alapítványok5 meghajtó szerepéhez a piacosítható tudást előállító „tudás” gazdaságban és az imázs transzfer6 meghajtó szerepéhez a „sport” gazdaságban. A „közösségi megosztáson alapuló” gazdaságban (sharing economy) a meghajtó neve a bizalom. Ez a globális világgazdasághoz képest alternatív helyinek is tekinthető szféra a csökkenő határhaszon elve köré szerveződik. Ugyanis itt a régi szomszédság, meg a közösségi önsegítés kiterjesztéséről7 van szó immár egymás számára. Ugyan ismeretlen emberek szintjére, de akik egykét apróság miatt mégis megbízhatnak egymásban. A valutaként működő (adják-veszik) meghajtó tehát itt a szomszédsági szellem. A szomszédsági szellem pedig nem más, mint a jól ismert reciprocitás. Ez a kölcsönösségen alapuló gazdasági szegmens – minden jel szerint – képes alternatívát nyújtani a nagyvállalati kapitalizmus mai kizárólagosságával szemben. Ez a „sharing economy” azzal versenyképes, hogy mindenkinél és mindennél olcsóbb (és egyben perszonálisabb) tud lenni. Márpedig ez utóbbi a humán szolgáltatásokban lényeges komponens! A szomszédsági reciprocitás elvét terjesztik tehát itt ki telefonos alkalmazások segítségével. A „gazdasági kislépték” köré szerveződő vállalkozások meghajtója a pozitív megkülönböztetés miatt járó adómentesség. Ezekre a leggyakrabban családinak nevezett vállalkozásokra az jellemző, hogy (családi) önfenntartásra törekszenek, és nem kíván(hat)nak növekedni. Sokan persze közülük az adókedvezmény miatt csak ál-kisléptékűek, és igénybe vesznek minden pályázati- és növekedési hitelforrást. A címkézett gazdaságokat azért soroltam föl, a teljesség igénye nélkül, hogy rámutathassak: a piacgazdaság e szférái mögött mindig valami értéktermelési potenciál áll. Üdvös lenne, ha minél több ilyen szféra verne gyökeret, és szökkenne virágba nálunk. ám inkább azt látjuk, hogy az új és új uniós hétéves ciklusok elején gazdaságpolitikai döntések alapján az értéktöbblet hiányát rezignáltan tudomásul véve, egyre újabb és nagyobb területek kerülnek át gazdaságszociológiailag az ún. „grants economy” keretei közé (Boulding 1968, 1972). Ebből az adománygazdaságból azonban rendre hiányzik az önálló növekedési potenciál, az adomány-gazdaságban nem jut érvényre a driverek hajtány-szerepe sem. A juttatás nyújtó-
jának – akit nem beruházónak, hanem donornak tekintünk – ugyanis normatív kötelessége van, a pályázat kiírójának pedig rendre valami olyan fejlesztési célja van az átengedett pénzzel, amelyben a cél rentabilitási szempontoktól mentes megvalósulása önmagában hordja az értéket. Az adománygazdaság keretei közé tartozik minden pályázati úton elosztott, azaz nem piacon megkeresett, hanem átengedett jövedelem8. Az uniós forráselosztás egy hatalmas nonprofit kör, olyan fejlesztési (de nem növekedési!) szféra, amely átengedett állami jövedelemből és nem piacon megkeresett saját jövedelemből származik, nem is csere (ilyen lenne a bankhitel), hanem adomány útján jut el az érintettekhez és ott egy megvalósító szervezet költségeit részben fedezi. Ennyiben maradéktalanul beleidomul az állami redisztribúció nyújtotta puha pénzek kényelmesen dagonyázó Leviathánjába. Értékteremtő gazdasági tevékenység, de mégsem beruházás, mert a megvalósulást követően nem hoz pénzt, csak visz. Összefoglalásképpen az adománygazdaságot, mint a Polányi Károlytól eredeztethető redisztribúció fogalom egy alternatív felfogását – ami az eredetinél jobban alkalmazható a hazai viszonyainkra – a következőkben határolnám körül. Ez a szféra – (1) az adóforintok központi és helyi újraelosztása mellett felöleli a (2) pályázati úton lecsepegtetett állami/uniós előirányzatokat, (3) az adományosztó alapok és alapítványok grantmaking tevékenységét, valamint (3) a szponzorálás/mecenatúra és (4) társadalmi felelősségvállalás keretében célba juttatott vállalati és magánforrásokat is.
Központi tervgazdálkodás versus „adománygazdaság” Miként az állami újraelosztásban szükségképpen, az adománygazdaságban is értelmezhető a centralizáció fogalma. Az adománygazdaság szélesebb fogalom, mint az állami redisztribúció. Ami pedig a leglényegesebb: nem feltétlenül csak központosítottan tud működni. Nálunk azonban erős politikai kényszer húz manapság mindent a centralizáció irányába. Hogy csak az adománygazdaság legkisebb szegmensét, a szponzorálást említsem, az alulról jövő vállalati társadalmi felelősségvállalási döntések is átadják helyüket ma a központosított TAO-kedvezmény formájában nyújtott állami sportfejlesztésnek. A totális centralizációban egyetlen megtehető lépés van már csak itt hátra a pluralizmus mentesség felé vezető úton: ha az egész ország egyetlen fejlesztési régióvá válna, akkor végképp minden pályázati pénzt 100 százalékban a (párt)központ oszthatna to-
ÚJ EGYENLÍTÔ
vább. Ekkor Magyarország városállammá válna, szép nagy hátországgal. A formális pályázat mint alulról építkező modern fejlesztési kockázatközösség már ma is csak fügefalevélként van jelen. A központosítás még a korszerűbb fejlesztési–kockázatközösségi formájában sem sokat ér egy olyan országban, amely konstrukciójában nehezen áll át az európai regionalizmusra. Kockázat ugyebár mindaz, ami felelős döntést igénylő helyzetet teremt, és ahol a döntés kimenetele – egy jövedelmező befektetés termőre fordulása – csak valószínűsíthető, de nem vehető bizonyosra. A valódi gazdaságfejlesztésben – ahol a cél nem lehet más, mint az értéktöbblet elérése – minden kétséget kizáróan kockázatközösségre lép a bank és a kedvezményezett. A kockázat abban áll, hogy korántsem minden fejlesztés „jön be”. Nem ez a helyzet a központi tervgazdálkodásban valamint az uniós pénzek elosztásakor: itt minden fejlesztés „bejön”, mivel nincs rentabilitási korlát, nincs kamat sem, sőt a forrást sem kell visszafizetni. Az uniós pályázati forrásokat tehát szét lehetne osztani alulról fölfelé építkezve is, multiplikálódva a magántőkéhez csapódva, azzal kockázatközösségre lépve, annak megtérülés-vezérelt útját követve. Nálunk azonban a pályázati rendszer belesimult az állami újraelosztás – politikai célok által fölülről vezérelt –rendjébe, ráadásul a központi akaratot megvalósítani igyekvő voluntarizmusát a technicizálódás köntösébe bújtatja a nagyobb hihetőség és legitimitás kedvéért (Jancsics-Jávor 2013). Érdekességként, merőben teoretikus felvetésként megjegyzem, hogy ha mégis érvényre tudna jutni az alulról építkező kockázatközösség az uniós fejlesztések pályázati elosztásában, akkor az a pénz már nem számítana átengedett jövedelemnek, hanem sokkal inkább egy szimulált piacon (pályázaton) kemény költségvetési korlátok között megkeresett jövedelemnek. Sportgazdasági példálózásaimnál maradva, ilyen ideális esetnek tekinthető az olimpia arányosan lecsepegő bevétele, amely a hazai sportgazdaság fizetési mérlegének ma sajnos egyetlen bevételi elemeként a svájci Lausanne-ból érkezik a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól, kvázi egy magánalapítványtól. E forrás továbbítása a sportági szakszövetségeknek ugyan állami támogatás mezébe van nálunk öltöztetve, de ez a pénz nem átengedett, hanem szó szerint versenyben kivívott („tisztességesen” megkeresett) jövedelemnek minősíthető! A struktúra pedig alulról építkezőnek: előbb volt meg a sportoló, majd a klub, majd a szövetség, majd a sporteredmény, és aztán utalták annak ellenértékét. Mondanom se kell, nem csak a sportgazdaságban volna elképzelhető, hogy egy pályázat igazi versenyt szimuláljon9. Bár a pályázati forrás leg-
|
15
gyakrabban nem alapítványtól, hanem állami újraelosztás vagy európai újraelosztás eredményeképpen kerül a nyerteshez, ez mégsem tekinthető szükségképpen állami transzfernek, hanem adott esetben lehet akár versenyben megkeresett jövedelem, ha az értéktöbbletet nélkülözi is. Redisztribúció pedig az, ahol a kiíró fejlesztési célkitűzését (állami terv) versenykörülmények mellőzésével kiválasztott nyertes magánvállalkozás valósítja meg. A pályázati rendszer ennyiben lehet a parancsgazdasági, de a modern tervezés generálta fejlesztési kockázatközösség eszköze is. Mármost az adománygazdaság magyar útjára az jellemző, hogy ráálltunk egy speciális egyensúlyi állapotra, ahol ugyan az üzleti szféra nem termel ki magából sem elégséges fejlesztési forrást, sem érdemleges adóforintokat, az állam mégis rendes bevételekhez jut. Úgy, mintha a magángazdaság húzna. Ennek forrása természetesen az átengedett uniós pénzek. Ez virtuális egyensúlyba helyezi a magyar gazdaságot: érdemleges gazdasági növekedés nincs, de az állam mégis – hál’ Istennek – mindenre talál pénzt. Ez nagyon európai modell is egyben: nem a növekedésen van a hangsúly, hanem az elért (nálunk szerény) életminőség fennmaradásán. Uniós projektben tehát a megvalósító szervezetnek nem keletkezik nyeresége, legfeljebb az alvállalkozójának. A kellemesen régies csengésű improduktív jelző tehát azt jelenti, hogy a megvalósuló beruházás, a projekt befejeztével soha sem fordul termőre, vinni kezdi a pénzt, nem hozni. Ha másból nem, hát a fenntarthatóság kritériumának minden pályázati rendszerben tapasztalható megköveteléséből ez nyilvánvaló. Minden pályázati fejlesztésre áll a tétel, hogy létrejöttük után további forintokat követelnek a fönntartásra, az uniós pénzeket azonban működésre nem lehet költeni. Ez komoly hátulütője a nálunk kialakult adománygazdasági rendszernek: az új eladósodás veszélyét idézi föl az, hogy több a fejlesztési forrás, mint az improduktív beruházás megvalósulása után az adóforintokból (adó csak értéktöbbletből vonható el!) táplálkozni képes állami és önkormányzati költségvetés, amely a fejlesztéseket működtetni hivatott. Az uniós forrásokra alapozott gazdaság sajnos tartósan segíthet fönntartani egy túlméretezett államgépezetet, amely ma mindent állami feladatnak lát, és elszívja a levegőt a magángazdaság és a civilszféra feladatvállalásai elől. Ha nem léteznék brüsszeli forrás, és persze a gazdaság sem volna képes kitermelni magából annyi elvonható értéktöbbletet, adóforintot, amiből a közpolitika gyártás a mai szinten folyik. Kell is a sok adóforint a magyar államigazgatásnak persze, hiszen újrateremtette a dzsentrivilágot a sokemeletes köz-
16 | ÚJ EGYENLÍTÔ igazgatás formájában, és sok fejlesztés indul el úgy, hogy mire elér a forrás a célhoz, addig sokan beillesztik a maguk kétes hozzáadott értékét (népiesen szólva ellopják). Az uniós forrásokra alapozott gazdaság elérheti ugyan a jellemzett egyensúlyi állapotot, de a diszpozíciókra alapozva nem képes számottevően növekedni. Felzárkóztató növekedés csak akkor valósul meg, ha az innováció és a banki hitelezés generálta növekedés is jelen van a gazdaság versenyszektorában – nemcsak a multik-húzta és az uniós-forráselosztás-generálta növekedés. Kiváltképpen igaz ez akkor, amikor minden GDP-növekményből jó két százalékot rögtön elvisz nálunk az adósságszolgálat terhe. Még egy utolsó különbségtevés: az adománygazdaság hasznaiból csak a résztvevők részesednek, másoknak abból nem csepeg le semmi. A „továbbgyűrűzés” az alvállalkozók felé és a rendes gazdasági fejlődés „szétterülése” között az a különbség, hogy míg a „grants economy” nonprofit fejlesztéseinek anyagi hasznából csak a projektgazdák, alvállalkozók és munkavállalók részesülnek, addig az inkluzív gazdaságfejlesztés értéktöbblete különféle más módon is szerteágazhat a társadalomban. Ez a terítés csak akkor valósul meg, ha a befektetett tőke áráért cserében az alkalmazott bérmunkával kitermelt hozzáadott érték legalább fedezi a bérmunka előállításához és fenntartásához szükséges szociális költségeket: az oktatást, az egészségügyet, a nyugdíjat, a munkanélküli-segélyt, az infrastrukturális beruházásokat, a közszolgáltatásokat és az államigazgatást. Az új uniós forrás-ciklusban a kormány szándéka szerint kevesebb lesz a közberuházás, és több lesz a gazdaságfejlesztést célzó projekt. Ebből én azt olvasom ki, hogy még kevesebben látjuk majd hasznát ezeknek a projekteknek. Az előző ciklus közberuházásaiból, városközpont helyreállításaiból anyagilag csak a résztvevők profitáltak, de állampolgárként mindenki láthatta, igénybe vehette. A gazdaságfejlesztési projektek azonban végképp már csak azokról szólnak, akik részt vesznek benne. A 2014-2020 közti ciklusban hangsúlyosabbá váló technológiai fejlesztések szintén hátrányukra különböznek majd a hagyományos beruházásoktól: feltehető, hogy nem saját innovációs indíttatásból születnek, ezért piacilag megalapozatlan, öncélú pénzköltések maradnak. A nonprofit „adománygazdaság” hazai világa tehát a gazdaságnak immár nagyra nőtt, értéktöbblet-mentes része, amely átengedett forrásból táplálkozik, és improduktív marad, akármilyen gazdaságélénkítő bukfencekbe csomagolják is. Míg a redisztribúcióban ugyanaz szedi be a pénzt, aki aztán a maga szempontjai szerint újra elosztja,
addig az adománygazdaság egyoldalú transzfereire igaz a tétel: meglehet, hogy más szedi be a pénzt (vagy mond le róla), mint aki átengedikiosztja. Az, hogy mennyire kényes az elért mai egyensúly az adománygazdaságban, jól kitűnhet az alábbi mini-esettanulmányból. A redisztribúció hierarchiája érhető tetten a mai sportgazdaság szerkezetében. A társasági adókedvezmény hatására befolyó milliárdok állami újraelosztás keretében, egy a látványsportokra kialakított közpolitika mentén jutnak el az abszorbeálástól megrészegült sportszervezetekhez. Edzők és korosztályos sportolók hadának jutott megélhetés, egyeseknek új infrastruktúra is. A külföldi edzőtáborozás sportgazdaság szerte normává vált. A sporthírek pedig kötelezővé, de legalábbis a közszolgálatiság egyik MTVA-pénzt hozó indikátorává váltak média szerte. Az állami támogatás eltúlzottan magas szintje tökéletesen meggyengítette a sportszolgáltatók és az igénybevevők (nézők, amatőr sportolók) közti piacgazdasági kapcsolatot. 2017-tel azonban a jelenlegi redisztributív szerkezetben szedett pénz uniós intervenció miatt ellehetetlenül, a korábban csordogáló szponzorálásra jellemző nem-hierarchikus struktúrák viszont elhaltak.
Egy jövőbeni gazdaságpolitika felé A redisztribúció és az adománygazdaság között húzott fogalmi megkülönböztetésünknek akkor van értelme, ha abból egy új pragmatika is levezető. A bőven csurgó – nem is bírjuk mindet lekötni – uniós pénzek miatt a magyar állam bízvást megtehetné, hogy szakít a túladóztatás gyakorlatával és kevesebb többletterméket von el a gazdaság szereplőitől. Egy következő kormány számára – az elért kényes egyensúly tiszteletben tartása okán – mégis inkább az ajánlható, hogy csak lassan térjen vissza a kisebb (de hatékonyabb) állam és az „üzletbarátság” útjára, csak mértékkel vegyen vissza egyelőre a politika aránytévesztett primátusából, ám azonnal terelje át a központi állami erőforrásokat a klienskereső patrimoniális hatalom-maximálás, valamint a közigazgatás- és pártfinanszírozás felől a jóléti szolgáltatások minőségének javítása felé. Tehát még a jelenlegi gazdaságpolitika keretei között maradva is, csak hangsúlyeltolással is lényegesen kedvezőbb alternatíva lehetne, ha az állam kényelmi szintje helyett az állami közszolgáltatások fejlődnének akár egy koraéretten magas szintre. A felduzzasztott sportgazdaság finanszírozását igyekezzen fenntartani, ám a cégek terhelése helyett a működtetést projektekké formálva az uniós forrásokra terelni, és egy legalább nullszaldós fizetési mér-
ÚJ EGYENLÍTÔ
leget megcélozva az adománygazdaságból való kivonódást mihamarabb elérni. A centralizált pályázati rendszerek működtetése helyett pedig tőkésítsen föl az államigazgatás körén kívüli alapítványokat, és bízza az adományosztást rájuk. Egy ilyen új gazdaságpolitika legyen egyenlítő természetű, nem pedig a korábbiakat kényszeresen meghaladni igyekvő, rángatásba torkolló gazdaságpolitika! Az uniós források felhasználását is még egyszer át kellene gondolni: ezek helyesen arról szólnak, hogy a nettó kedvezményezett országok állami beruházásainak forrásait adják meg. Ugyanis hazánkban és egyben a déli tagállamokban is ezeket a forrásokat, amelyek ugye alapvetően nem a növekedést szolgálják, hanem az életminőséget, a gazdaság maga messze nem köhögné fel. Az adóztatással egyedül ezek a fejlesztési források nem volnának előállíthatók. Helyes és szükséges IRODALOM Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleménye az intelligens és inkluzív növekedésről, 483. plenáris ülés, 2012.; EUR-lex; C 351, 55. évfolyam Boulding, K., The Grants Economy - A New View at Our Give and Take, Presidential Address, Michigan Economic Association, 1968 Boulding K, Pfaff M, Horvath J., Grants Economics: A Simple Introduction, The American Economist, Vol. 16, No. 1, Spring, 1972 Galaskiewicz J., The Social Organization of an Urban Grants Economy, Elsevier 2013 Jancsics-Jávor, The Role of Power in Organizational Corruption: An Empirical Study, Administration & Society 2013, Vol XX(X), pp. 1 –32. Kelen A, Reciprocity, Entry in the „Encyclopedia of Civil Society”, Springer, New York, 2010 Léderer P (szerk), Az úri Magyarország, T-Twins 1993 Summers, L, Remarks on Stagnation, IMF Annual Research Conference, November 8th 2013 JEGYzETEK A prekariátus foglalkoztatás kiszélesedése és normalizálódása nem dicsőség, de összességében mégis úgy bírálható el, mint ami mégis segít kevésbé egyenlőtlenül elosztani a gazdaság mindenkori versenyképessége által kiszakítható munkaóra volument a túlórák terhére. Másképpen szólva: ez a munkahelyteremtés a beruházások elmaradása és a stagnálás idején. A belső leértékelés eszköze ez csak úgy, mint a költségvetési megszorítás – ami az euróövezetet illeti. 2 A „régi” stagnálást a növekedés forrásainak fent említett hiányára – demográfia, képzetlenség, nyelvtudás – lehet viszszavezetni. Az 1973-as olajválságot követő cserearányromlás óta nincs érdemleges gazdasági növekedés Magyarországon: a rendszerváltozás előtti évtizedben 1,4 százalékkal bővült éves átlagban a nemzeti jövedelem, a rendszerváltozás óta eltelt két évtizedben pedig 1,2 százalékkal. A Fidesz alatt pedig átlagban semmivel, ha valami mégis adódott, hát azt végképp nem az autochton források húzták, hanem a német konjunktúra. Ráadásul az inkluzív gazdaságpolitikára tett erőfeszítések hiányában e néhány százalékos eredmény rendre csak a vállalkozások számára hoz érezhető hasznot, ezek a szerény, a legjobb periódusban 1996-2004 között is maximum négy százalékot elérő növekedési számok, amelyeket soha nem kísért egy kiegészítő gazdaságpolitika, kevéssé képesek eljutni a munkavállalók zöme számára érezhető jövedelemig. 3 Szabatos értelemben a nonprofit kifejezés a magánjog alá tartozó szervezetekre utal. Ezt a fogalmat csak a mai jogászkodó politikai vezetés keveri össze az állami cégekkel. Nonprofit szervezeten helyesen a tulajdonos híján levő önigazgató civil szervezeteket értjük, amelyek főtevékenységük után nem adóz1
|
17
tehát, ha az unió a maga kezdeményezésére helyettesíti őket – föltéve, hogy a rendszer ezzel nem süllyeszti a kedvezményezettet eltartotti státuszba1. Az első két uniós fejlesztési ciklusban ezek a források zömükben valóban infrastruktúrára és városszépítésre mentek el. A jelenlegi ciklusban azonban, megtapasztalván a nagy leállást, inkább „gazdaságélénkítésre” költik el a nagyobb részt. Sajnos azonban nincsen racionális határa, értelmes korlátja annak, ha egy vállalkozás „versenyképességét” igyekszünk állami adományokkal javítani. Egyedül a bankhitel tekinthető ilyen értelmes korlátnak! Az adományból finanszírozott, élénkítőnek tekintett gazdaságfejlesztés tehát – nélkülözvén minden automatizmust és piaci jelzőrendszert – úgyszintén feneketlen hordó. Méghozzá – szemben a közszolgáltatások fejlesztésével – minden a közjó számára származtatható haszon nélkül. nak, és nem vehetik ki a szervezetből a költségeik fölött megmaradó forrásokat. 4 Vegyük sorra ezeket az átállított szférákat, amelyeket a nemzeti öncélúság apológiájából, mint premisszából levezethetően a demokráciadeficit csúnya felhalmozásával valósítottak meg: ez a szféra a gazdasági szabadságharc, az önkormányzati, közmű és magánnyugdíj vagyon államosítása, az állami cégfelvásárlások és a különadók köre. álljon itt a demokrácia deficit és a rekommunalizálások egy eddig tematizálatlan összefüggése. A jelenlegi állami cégfelvásárlások előtt, 1995 és 2010 között mindig lehetett tudni, mennyi pénze van a magyar államnak: leírta azt a központi állami költségvetés. Amit abban december végéig nem költöttek el, az megszűnt forrásként szolgálni, nem lehetett a következő évre átvinni, előirányzatok között átcsoportosítani vagy felhalmozni. Ma ugyanakkor több szabadon, akár gátlástalanul szabadon felhasználható pénz fekszik az állami vállalatoknál, mint a költségvetésben – a közpénzügyek republikánus kezelésétől idegen, átláthatatlan módon. 5 ács zoltán mély meglátása szerint a magánalapítvány a vállalkozói vagyon közcélú lebontásának modern eszköze. Lásd: zoltan J. Acs Why Philanthropy Matters: How the Wealthy Give and What it Means to Our Economic Well-being, Princeton University Press, 2013 6 Minden szponzor törekvése abban áll, hogy fizetek azért, hogy hozzád törleszkedhessek, a kedvező közképed farvizén hajózhassak. 7 Ezt a kiterjesztést a ma oly szapora telefonos alkalmazások végzik el. Ez az újfajta „digitális köztulajdon” multilaterálissá emeli és megsokszorozni képes az egyszerű szomszédok közti kölcsönös segélynyújtást. 8 Szigorúan nem tartozik viszont az adomány-gazdaság keretei közé a háztartási munka, az informális gazdaság, a naturális csere vagy éppen a reciprocitás sem – hiszen ezeknél nincsen pénzmozgás. 9 Ehhez azonban régi jogaiba vissza kellene iktatni a liberalizmust. A szabad versenyes gazdasági liberalizmusnak sokféle tudományos meghatározása van forgalomban. A mi szempontunkból érdemes ragaszkodnunk a a tréfásan legegyszerűbbhez: (piaci) konzervativizmus mínusz klerikalizmus. A „magyar” liberalizmus persze még e tréfás meghatározáshoz képest is kicsit más: a fenti meghatározás mínusz „még valami”, amit nehéz megfogalmazni. Mindenesetre e dupla mínusz miatt a magyar liberálisok bizony igen gyöngék. Márpedig szabadelvű középosztály, azaz állam-független Besitzbürgertum és progresszív értékvilágú Bildungsbürgertum nélkül nincs gazdasági fejlődés, csak rendi stagnálás van. 10 Eltartottak akkor leszünk, ha már nem is tudjuk, mennyire fontos, hogy a gazdaság maga termelje ki az állami beruházások forrását. Ennél is van persze Európában még lejjebb: a görög státuszra az jellemző. hogy az uniós források mellett is túlköltekezett, és nem is volt már képes ezt a túlköltést racionálisan – a recesszió fölidézése nélkül – leépíteni.
