Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
A „Zirkus des Lebens” című előadás, ahogy mi, technikusok megéltük Most leginkább a második előadásról, a francia iskolában tartottról szeretnék beszélni, és nemcsak azért, mert az első nem volt túlzottan eseménydús, hanem azért is, mert arra már nem is emlékszem. Az egész úgy kezdődött, hogy meghívtak minket a francia iskolába is, mert nagyon tetszett nekik az előadás (valaki látta az ottaniak közül az osztrák iskolában), és úgy gondolták, hogy az ő németül is tanuló csoportjuknak jót tenne egy német nyelvű előadás. Ezek után Wolf tanárnő elvitt minket, Danit meg engem, az iskolába, hogy felmérjük a terepet. A terem nagyon szépen volt kialakítva (mint egy kisebb színház), és nekünk is volt egy külön szintünk, ahol csak az általunk használt berendezések (keverőpult, egy óriási spotlámpa és a lámpák vezérlése) voltak, meg ide költöztettük a notikat is. A terepszemlére persze nem kaptunk 10 percnél többet, de hát minek is több? Végül is már megszoktuk, hogy mindenki jobban tudja nálunk, hogy mit, hogy kell csinálni, és legközelebb csak az előadás előtt egy nappal jártunk ott. Az előadás előtti napon vagyunk: a színészek/táncosok a színpadot építik, nekünk meg most mondja el a tanárnő, hogy mégis hogyan szeretné a fényeket. Mi egyelőre csak felírjuk a dolgokat, de nem tudjuk, hogy melyik lámpát melyik gomb vezérli a panelen. Miután végeztünk a felírással és elrendeztünk mindent (a keverőpultot beállítottuk, a kamerát a legideálisabb helyre helyeztük, legépeltem, hogy mikor mi jön) és a színpad is berendezve állt, a tanárnő felszólt, hogy jó lenne, ha kezdenénk a próbát. Mi erre kértünk még egy kis időt, hogy legalább a fényeket hadd próbáljuk végig, mert még nem volt időnk rá, de ő csak annyit mondott, hogy volt elég időnk rá, úgyhogy most már kezdeni kellene, mi ezen egy cseppet felidegeltük magunkat, de nem volt mit tenni. A színészek elkezdték a próbákat, persze nem sorrendben, így csak egyre zavarosabb lett a dolog, és körülbelül egy percenként meg kellett állni, mert a tanárnő elkezdett velünk ordítozni, amiért össze-vissza toltuk a fényeket, igaz, elmondtuk neki, hogy a próbák közben fogjuk próbálni és nem az eredeti tervet követjük, de úgy látszik, hiába szóltunk. A színészek teljesítményét inkább nem értékelném, mert az túl negatív lenne: egyértelműen látszott, hogy az első előadás óta maximum kétszer próbálhattak. Nem sokkal a próba elkezdése után elérkezett az a pillanat, hogy mindenki tiszta ideg lett, a mi fejünk is vörös volt, és Árpit is, aki a táncosok rendberakásán próbálkozott, utolérte az idegbaj és ordítozott, erre még a tanárnő is macerálta, egyszóval nem sokan múlott, hogy egy tömeggyilkosságba torkolljon az egész. Gyuri, aki szintén tagja a technikusok zseniális csapatának, nagyon jó gyerek, én kifejezetten kedvelem, meg jó 15
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
párszor dolgoztunk is már együtt. Egyetlen dolgot nem bír: ha nem ismerik el a munkáját, vagy még rosszabb, ha kritizálják; ezekre kifejezetten érzékeny, és ilyenkor győzködni kell, hogy annak, aki piszkálja, nincs igaza, mert sajnos igencsak a szívére tudja venni az ilyesmit. Persze pont őt kezdte el piszkálni Wolf tanárnő, ha nem stimmelt valami. Szerintem nem kell elmondanom, hogy éreztük magunkat a nap végén... Az este Daninál aludtam, mert nem volt kedvem öt órakor kelni, hogy hétre odaérjek az iskolába (körülbelül másfél óra nekem az út Hűvösvölgybe). Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert nem aludtunk túl sokat: körülbelül két óráig voltunk fent, ugyanis még átbeszéltük a fényeket, meg hogy mikor indítsuk a számokat. Az előadás reggelén négy vagy öt óra alvás után felkeltünk és szépen felcuccolva elindultunk az iskolába, ahol összeraktunk mindent és készek voltunk a próbára. Haha, itt jött az izgalom, kiderült ugyanis, hogy a főpróba a tegnapi volt, ma már nincs. Ekkor döntöttünk úgy, hogy ha ugyanolyan rossz lesz az előadás, mint a tegnapi próba, akkor az előzőleg megbeszéltekkel ellentétben mi biztosan nem megyünk le a színpadra. Aztán újra megtárgyaltuk, hogy kinek mi a feladata; ahhoz képest, hogy egy nappal ezelőtt csak annyi dolgom volt, hogy a kameráról pakoljam át a felvételeket a gépemre és mondjam mindenkinek a feladatát, ma már a lámpát is nekem kellett irányítanom (annyit foglalkoztam vele előző este, hogy már tudtam számról, hogy melyik lámpa az), és a zenét indítani, amikor kellett. A vendéglátó iskolában nagyon rendesek voltak velünk: meghívtak minket reggelizni, szerencsére én nem mentem (a fényekkel szórakoztam, meg egészítettem ki a listámat), mert mint kiderült, abból állt a dolog, hogy franciául elmondták, hogy melyik étel micsoda, és azt hiszem, a történetét ismertették – na, pontosan ez az, amire nem lettem volna reggel kíváncsi, főleg, hogy nem lelkesedem különösképpen a francia nyelvért. Elkezdődött az előadás, és mindannyian feszülten koncentráltunk a saját feladatunkra, és végre a színészek is összeszedték magukat. Nagyon szépre sikeredett a műsor, komolyan mondom, büszke voltam mindenkire, jó érzés volt részt venni valamiben, ami ennyire jól sikerült másodszorra is, és főleg látni, hogy mire vagyunk képesek, ha belehúzunk. A közönségnek is nagyon tetszett (legalábbis az ovációból ítélve), és mi is boldogan rohantunk le a színpadra. Az előadásunkért cserébe mindegyikünk kapott egy szál rózsát a francia iskola diákjaitól. Nagyon jó nap volt, még most is szívesen gondolok vissza rá. =) De ezzel még nem volt vége, mert következtek az utómunkálatok!... Mivel az összes előadást felvettük, megkértek minket, hogy csináljunk belőle DVD-t, azonban nem igazán volt időnk rá, mert sokat kellett tanulni (attól, 16
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
mert esetleg nem látszik, még szoktam =P ), így megkaptuk az egész pénteki (2008.06.20.) napot filmvágásra. Mivel az előadásokat nagy felbontásban vettük fel, igencsak izmos gépekre volt szükségünk az anyagok összevágásához. Mivel igencsak jóban vagyunk pár arccal, akik az iskolánk közelében levő számítástechnikai üzletben dolgoznak, megkérdeztük, hogy esetleg kölcsönadnának-e nekünk egy erőművet. Igent mondtak, mindössze két dolgot kértek cserébe: 1.: a cégük logóját tegyük be a film végére, 2.: hozzunk egy hivatalosan megfogalmazott papírt egy tanár aláírásával, hogy valóban erre kell a gép. A hivatalos papírunkat csütörtökön írtuk meg és nem keveset bajlódtunk vele, mert nem tudtuk, hogy mégis hogyan kezdjünk neki, de aztán csak sikerült; már csak egy aláírásra volt szükségünk, méghozzá Wolf tanárnőére, aki szóbeliztetett, így a következő felelőt kértük meg, hogy írassa alá vele és aztán adja le a portán, hogy másnap már tudjuk hozni a gépet. Hazamentem és este még UL-t tanultam, mint ahogy már egy héttel azelőtt is, mert szerettem volna egy jó dolgozatot írni. Péntek van, hat óra, rendbe szedem magam, sietek ki a buszmegállóba, fél óra múlva jön is a busz, még jó, hogy hét percenként jár... Nyolc órakor bent vagyok, megkeresem Wolfot, azt mondja, menjek a rajzterembe, rakjam össze ott a cuccokat, szólok Gyurinak meg Daninak, hogy ott találkozunk (Gyuri nagyon vágja a filmvágásos és a grafikus témát). Igaz, hogy a tanárnő adott nekünk egy szabadnapot, de azért Gyurit berángatja első órára és a gépe sincs nálunk, egyszóval nem igazán haladunk. A második órában Fialáné tanárnőhöz rohangálunk le, monitorokat és egyéb kiegészítőket kérni. Tíz óra után pár perccel megérkezik a gép a srácoktól, és már nagyban kezdenénk a munkát két gépen, mikor rájövünk, hogy egyetlen képernyő van a suliban, aminek van DVI-csatlakozója is: az új Dell képernyő, amit a tanárnő nem túl szívesen ad oda, de sajnos mást nem tudunk használni. Elkezdjük a munkát, bár én nem tudok túl sok mindent csinálni, őszintén szólva szívok egy programmal, és olyan, mintha semmit sem csinálnék. Kezd kellemetlen lenni a légkör, mindenki ideges, én se kevésbé, és még az irodalom miatt is stresszelem magam, amit a hatodik órában írok. Pont ilyenkor jönnek olyanok, akiknek nem kellene: István megérkezik és hozzászól a témához, amikor tudjuk, hogy mint gamer nem vágja, és a geekek alapból nem bírják, ha egy gamer beleszól a dolgukba, szóval agyvíz maximumon mindenkinél. A hatodik órában aztán megírtam az irodalmat is, aztán spuriztam vissza segíteni. Végül is nem haladtunk olyan jól, mint ahogy terveztük, de a végére belehúztunk, és így reális esély van rá, hogy időben elkészülünk. Már alig várom =D Tichi Áron 17
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
A legtöbbször jókedvű technikusi gárda kiváló munkát végzett. Tagjai (balról jobbra): Tichi Áron, Pongrácz Dani és Zádor Gyuri 18
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
Kedves Voklisok! (Az élet kegyetlen lehet, mi nem vagyunk azok) Hosszabb gondolkodás után döntöttem úgy, hogy írok egy levelet a Vokl osztályához. Azt hiszem, meg kell őket érteni, hogy viselkedésüknek nyomós oka van. Mindegyikünk járt már ebben a cipőben, amikor idekerült az iskolába. Mindegyikünk volt már egyszer ÚJ és ISMERETLEN, ami nem mindig egyszerű. Ezért gondoltam arra, hogy egy kicsit csevegek erről, aztán, talán ha ők is olvassák, megtudják, hogy valóban mi nem akarjuk őket bántani. Teljesen megértem azt, ha az ismeretlen fergetegbe nem mernek kimerészkedni, ezért inkább az osztályban, a „biztonságban” csücsülnek, ahol csak saját őrjöngő osztálytársaiktól kell tartaniuk. Mert ugyan ki is akarna kimerészkedni a folyósóra azok közé, akiket nem is ismer, akik talán egy-két évvel idősebbek, és akik, lehet, hogy még emiatt le is nézik őket. Ez túl kockázatos dolog lenne! Épp ezért minden napra hagynak maguknak egy kis izgalmat: például hogy jussanak el a vécére feltűnés nélkül, vagy hogyan lehetne leérni a tornaterembe a legrövidebb idő alatt? Ezek azok a problémák, amik valóban nehezen oldhatók meg, mert kint vár az ismeretlen, a „fergeteg”, és ezen át kell jutni! Talán a legegyszerűbb, ha háromig számol az ember, majd nekiindul, és ami az útjába kerül, azt halkan és csendesen kikerüli. De nem azért kezdtem hozzá ehhez a fogalmazáshoz, hogy a Voklisokat cikizzem! Azért írok erről, hogy tudják: nem vagytok egyedül! Nem csak ti voltatok ebben a helyzetben: minden egyes diák, aki ide jár, átélte már, hogy milyen újnak lenni. Nem is tudom, melyik jelző illene legjobban arra az első két szeptemberi hétre, amikor senkit se ismersz, és szép lassan jutsz el odáig, hogy megtudod, mi a dörgés errefelé. Meg kell tudnotok, hogy én magam is ugyanúgy éreztem még két éve. Bár annyi előnyöm volt, hogy a „Kisosztrákba” jártam, úgyhogy legalább pár osztályt ismertem. Persze még véletlenül sem arra az emeletre kerültünk, ahol ismerős arcokat láthattunk volna! A második emeletre „ítéltek” bennünket, ahol csak negyedikesek és harmadikosok lézengtek körülöttünk! El sem tudjátok képzelni, micsoda „élményben” volt részünk: a fiúk egyfolytában bebámultak az osztályterembe, felmérve, hogy mi a „kínálat” a „lány-állományból”. Ha kiléptél az osztályból, kíváncsi szemek szegeződtek ránk, végigmérve, hogy mifélék is volnánk. De ez szép lassan abbamaradt. Megismertük az ismeretleneket, és így már kimerészkedtünk a folyosóra is, sőt egyik kedvenc helyünk lett egy-egy kimerítő óra után J Szerencsések vagytok, bár most még nem sejtitek, de majd rájöttök, mire eljuttok az érettségiig, hogy itt kell hagynotok valamit, amit addigra 19
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
megkedveltetek. Mikor elballagunk, csak a nyárra és a szabadidõre gondolunk, de mikor eljön az ősz... Nem jó elballagni; ahol végre a legnagyobbak lettünk, onnan el kell mennünk, és bekerülünk egy olyan másik helyre, ahol megint mi vagyunk a legkisebbek. Miért érzünk így, hiszen már nem vagyunk olyan kicsik: félünk a változatosságtól vagy netán az új környezettől? Valahol régen valaki azt mondta nekem, hogy „Ne a változástól, hanem a változatlanságtól félj!”
Bevallom, az élet nem egy habostorta, tele van buktatókkal és akadályokkal, de a mi feladatunk az, hogy ezeken átjussunk, megoldjuk őket, majd kirepülhessünk a nagybetűs életbe. Ti, kedves Voklisok, ti még jóvátehetitek azt, amit esetleg mi elrontottunk. Ti még most kezditek, nektek sokkal jobb, mint nekünk, higgyétek el, mert ti még új lappal indulhattok. Nem kell félni a folyosón cirkálóktól, ők nem fognak titeket bántani, ők csak előnyötökre lehetnek. Segíthetnek nektek, hiszen ők már valameddig eljutottak. Mert az, akiről az ember sokszor azt hiszi, hogy megadja neki a kegyelemdöfést, mikor már a földön fekszik, lesz egyike azon keveseknek, aki segíteni fog neki felállni. Gondolok itt most tanárokra, diákokra, barátokra és szülőkre. Segítenek minket, bár néha igazságtalannak találjuk őket, később azonban rájövünk, hogy ők nem akadályozni akarnak minket. Így lezárásként annyit szeretnék üzenni a kedves Voklisoknak, hogy hajrá nektek, nyíljatok meg felénk, és nem kell tőlünk félve, a falhoz lapulva közlekedni, mert mi csupán beszélgetni szeretnénk veletek! Sok sikertJ Pohl Melinda 20
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
Kiss Csaba világa (A Világtalanok című balladája alapján) Október utolsó napján osztályunkba egy művészvendég látogatott a magyar irodalom órán Pető Judit tanárnő meghívására. Egy megnyerő és közvetlen egyéniség – Kiss Csaba színpadi rendező, drámaíró, főiskolai tanár személyében.
Az 1960-ban született Kiss Csaba, a magyar színházi élet egyik különleges egyénisége elsősorban rendezőként, dramaturgként lett ismert. Drámaíróként is eredményes, amit egyre több színpadi művének bemutatója igazol. Színdarabjait „Világtalanok” című kötetében adta közre. Kötetlen hangvételű bevezetőjében elmondta, korábban is járt már iskolánkban, s akkor a tananyaghoz igazodó „Hazatérés Dániába” című munkájáról beszélt, ami a shakespeare-i mű újragondolása, ám a többi darabjához hasonlóan önálló műalkotás. A Hamlet-történetet a mai logika szerint meséli el az eredeti, korabelinél szabadabb erkölcsi helyzetben. Drámáiban az emberi személyiség minél teljesebb kibontása érdekli. 21
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
„Arra vágyom – vallotta egyik interjújában –, hogy az emberi lelket egyszer olyan töménységgel és ökonómiával tudjam megfogalmazni, ami majd háromszáz év múlva szíven üthet valakit. Szeretném minél több empátiával megélni egy-egy ember sorsát, hogy a lehető legtöbbet érezzek meg belőle, utána pedig úgy kell mindezt megírnom, hogy az élményt másoknak is át tudjam adni.” Ennek szellemében született a „Világtalanok” című kétrészes balladája, valós esemény alapján. A történet szereplői létező személyek voltak, az alkotáshoz az alapötletet egy újsághír adta, egy bűntény. A bűn világa – egy MÁS VILÁG… A „Világtalanok” főhőse a vak fiú, aki belső tisztaságát kívánja megőrizni egy bűntől szennyes külvilágban. Ugyanakkor jelképes is a cím, mert a látók többsége is talajt veszített jellem a darabban; épségük szellemi és erkölcsi értelemben megkérdőjelezhető. Jelképes jelenetek illeszkednek a valós cselekménysorba, megtörve annak gondolati sodrát, monotonitását. Az itt-ott keresetlenül nyers, hétköznapi szavakkal zajló dialógusok mintha azt sugallanák, hogy az embertelenség – akár egy fegyver – visszafelé is elsül, hiszen végül is több szereplő bukása elkerülhetetlen. „Bűn és bűnhődés”! Nyomasztó, reménytelen világ a „Világtalanok” világa. A többértelmű cím egyrészt utal a fizikális vakságra, örök sötétségre, valamint a fény nélküli, színtelen életre, a világosság és a saját világ, élettér – színtér hiányára, a kilátástalanságra, amelyben alakjai élnek, s akiket nem nevezhetünk hősöknek és létezésük sem nevezhető életnek, hiszen sorsuk csak kiszolgáltatott hányódó tengődés, reménytelen és kétségbeesett kísérlet az élet látszatának megragadására. Se képességük, se hitük, se erejük nincs arra, hogy megkapaszkodjanak, netán hogy megteremtsenek valami állandóságot, valami biztosat, valami menedéket. Ez az állapot következmény: a család felbomlása az anya halálával; az apa alkoholizmusba süllyedő gyengesége; a testvér (Gyuszi) önzésbe menekülő védekezése; a lány (Ibolya) kusza, kialakulatlan személyisége mint nevelőotthoni „produktum”, aki csakis nimfomán kísérleteivel érzi bizonyítottnak azt, hogy él; a mártírok megbocsátó bölcsességével segítő, segíteni akaró (valójában törekvése hiábavalóságát érző) Mária – mind lefokozott életet élnek az egyetlen ember, a FIÚ mellett, aki birtokolja a jóság képességét, aki tudja a segítés és szeretet gesztusait, noha ő látszik világtalannak – hiszen vak. De neki csak kívül van sötét – neki belső fénye van; ő nem világ nélküli, mint a többiek, csak a szó eredeti értelmében világtalan, azaz vak, hiszen van belső világa, vannak álmai, látomásai, még a reményt is ismeri – ő jó ember.
22
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
Kiss Csaba drámaíró, rendező és a II/A osztály
Kegyetlen világ ez, ahol a belső, a lélek életképességéhez a látás képtelensége van rendelve, és ki is löki őt magából ez a lélektelen és rideg „világtalan világ” a dermesztő fagyhalálba. Szomorú, megrendítő, elkeserítő… valóság! Amiképpen szomorú O’Neill Vágy a szilfák alatt című drámájának vagy Füst Milán Boldogtalanok című drámájának végkicsengése – pedig az még csak a kezdet. De ráérezhetünk, akár Csehov kíméletlen kritikus szemlélődésére is – hisz nem hiába tekinti Csehovot magához oly közelinek Kiss Csaba! Meg kell tanulnunk látni! Én, Maupassant szemével próbálom látni a világot – éles, ám kissé elnézően mosolygó, néha könnybe lábadó szemmel. A számomra legkedvesebb novellái címét meghagyva próbálom az általam átélt mai eseményeket és tapasztalatokat papírra vetni, amolyan „szépfiúsan” helyett fekete-FEHÉREN… A Kiss Csabával folytatott beszélgetés rám ösztönzően hatott! Értékes találkozásban volt részünk, mert egy szakmai díjakkal elismert kortárs drámaíró mesélt alkotói munkájának műhelytitkairól, sikereiről, a drámai művek szerepéről, hatásáról és kölcsönhatásáról a hétköznapi életben. Nézhettük – Ő hogyan lát! Kedvet teremtett ahhoz, hogy nagyobb 23
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
figyelemmel forduljunk a színpadi művek felé, hiszen „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő, mindenkinek jut egy szerep, fellép és lelép…” Blanche
Világtalanok Kellemes meglepetés érte az osztályunkat, amikor Kiss Csaba drámaíró (akit volt szerencsénk már tavaly megismerni) ismét ellátogatott hozzánk, hogy beszélgessünk új darabjáról, a Világtalanokról. A darab, mint ahogy a címében is olvashatjuk, a benne szereplő karakterek különböző fogyatékosságáról, illetve világtalanságáról szól. A darab központi alanya egy vak fiú, aki alkoholista édesapjával él. A mű másik legfontosabb szereplője Ibolya, egy nevelőintézetben felnőtt harmincas lány. Ők hárman alkotják e dráma magját. A műben fellelhetők még olyan mellékszereplők is, akik e három ember életében fontos szerepet játszanak. Minél mélyebbre haladunk a drámában, annál jobban megértjük, hogy a cím nem a testi fogyatékosságra, hanem a lelkire utal. E „világtalanságokat“ láthatjuk az alkoholista apa és a gyerekes harmincas lány karakterében. Mind a ketten sérültek lelkileg. Az apa nem volt képes feldolgozni a felesége elvesztését, a lány pedig a szülői nevelés hiányát. A műben képet kaphatunk a vakok „látásmódjáról”: hogy gondolkodnak ők a látásról, és bepillantást nyerhetünk egy vak ember érzéseibe, gondolataiba. A beszélgetés során szóba került, mi ihlette a darabot, mely részek voltak a szerzőnek különösen kedvesek, és hogy próbálta ezeket a benne felmerülő gondolatokat és érzéseket átadni a művén keresztül. A dráma kiváltó oka az apa és a lány intoleranciája a vak fiúval szemben, ami abban nyilvánul meg, hogy képtelenek elviselni az ő testi fogyatékosságával járó nehézségeket. A fő üzenet, hogy adott esetben egy testi fogyatékkal élő, ám lelkileg tiszta és ép ember kevésbé fogyatékos és egyben mélyebbre is lát, mint a modern világ által nyomorulttá tett, lélekben sérült ember, akit a társadalom könnyebben befogad. Máthé Gergely – Szmola Dániel
24
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
„Bezzeg a mi időnkben…” Régi emlékek suhantak át az agyamon, amikor beléptem a nyolcadikos ballagásom színhelyére, a „Kisosztrák” tornatermébe. Eszembe jutott, hogyan vonultunk be két éve énekelve mi is ugyanide. Akkoriban mindenki hatalmas dolognak tartotta, hogy „nagy gimis” lesz, és emlékszem, nagyon szomorúak voltunk mindannyian, hogy el kell hagynunk az iskolát… A ballagásunkon azonban mindenki jókedvű volt, a fiúk aranyosak fekete öltönyükben, gondosan kivasalt fehér ingükben, a lányok pedig büszkén feszítettek ugyancsak fekete-fehér ruha-összeállításukban. Már teljesen elmélyültem gondolataimban, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, majd elindult befelé az idei nyolcadikos évfolyam, Ádám öcsémmel az élen. Ők is bájosak voltak, ahogy büszkén vonultak befelé, ám valami nem stimmelt… A ruhák! ,,Mik ezek a bordó ingek a fiúkon? Na és ezek a rikító színű ruhák a lányokon?!” – hüledeztem. Minél többen jöttek be a terembe, annál jobban csodálkoztam. Ám „a végső döfést” Ádám egyik osztálytársnőjének öltözéke adta meg nekem. Először nem akartam hinni a szememnek. A lányon rikító sárga, ujjatlan nyári ruha volt, ami alól egy fekete alsószoknya lógott ki. A csuklóján nagy, sárga, műanyag karkötők voltak koccantak egymásnak, ha megmozdította a karját. Ezt pedig elég gyakran csinálta, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Ugyanis egy körülbelül tíz centis magassarkú cipőbe kényszerítette lábait, amik ugyan jól mutattak, a gond viszont az volt, hogy szegény lánynak a járás nagyon nehezére esett… A frizuráját se tudtam megérteni: a fején összetekert, valószínűleg rengeteg hajlakkal rögzített tincsek „tekeregtek”… De nem kell azt hinni, hogy csak ő nézett ki furcsán. Alig volt olyan ballagó, aki hagyományos, fekete-fehér ruhákat viselt volna. Még a fiúk sem! A legtöbben piros ingben voltak, vagy esetleg más színűben, de szinte senki nem fehérben! A lányok között is alig akadt olyan, akin nem valami színes ruha lett volna. Az egész olyannak tűnt, mint valami karnevál, nem pedig egy ballagás. Ekkor jutott eszembe az a régimódi mondat, amit idősek szoktak használni: „Bezzeg a mi időnkben…” Ujvári Sára 25
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
Az én kis osztályom… Kedves „tavalyi” IV.A! Volt veletek gondom elég. (Több, mint bármely más osztállyal valaha.) Tartottam miattatok gyakran a hátam a kollégáim előtt. (Hiába, no, teher alatt nő a pálma…) Kaptatok is tőlem nem egyszer fejmosást (szelíden, persze, sosem üvöltve és asztalt csapkodva; hiába, no, az nem az én stílusom!), amit ti szemlesütve meghallgattatok, tudomásul vettetek, sőt néhányan talán el is fogadtátok a kritikát, de a legtöbben közületek már másnap újra és szándékosan elkövették ugyanazt a hibát. (Sosem tanultatok a saját hibáitokból! Pedig hát a közmondás szerint okos ember a más kárán tanul. Legtöbben ezt sem tanultátok meg sose. Nem érdekelt benneteket sem a tanulás, sem az emiatt kapott temérdek lelki fröccs – tisztelet a kevés és ritka kivételnek!) Aztán valahogy (nagy kínszenvedésben) csak eltelt ez az öt év. Békében váltunk el egymástól. A banketten az érettségin megbukottak is megjelentek közületek (ez így van rendjén, örültünk is nekik mindannyian, bár talán ha menet közben jobban hallgatnak az említettek tanáraikra, nem esik meg velük ez a csúfság!), és az általam szervezett ráadás osztálykirándulásra (kiruccanás Révkomáromba egy ott alvós, fesztelen evészetre-ivászatra-beszélgetésre) is sokan eljöttek az osztályból. Hangulatos befejezése volt ez korántsem zökkenőmentes együttműködésünknek. De hát az idő – ahogy mondják – még a legfájóbb sebeket is begyógyítja. (Bennem azért maradtak aprócska tüskék az eltelt 5 esztendőből…) Már kezdtem azt hinni, hogy pár hónap eltelik és minden emlék megszépül, s az összes csínytevés, szándékos és véletlen bosszantás vagy önsorsrontó lustaság és butaság már csak afféle diáklegendaként él tovább bennünk. Reméltem, hogy azt a sok „ostorozó szeretetet”, amit az évek folyamán átadtam nektek értetek aggódva, legalább az érettségi után megértetek, és esetleg azt mondjátok utólag igazat adva nekem: „Igaza volt, tanár úr! Megérte annyit küszködni! (Velünk is meg nekünk is.) Köszönjük…” (A záró napon kaptam ugyan ajándékba tőletek egy ládányi szem- és ízlelőbimbó-gyönyörködtető sörösszeállítást, ami „nagyfokú figyelemről” és talán némi szeretetről, megbecsülésről tanúskodik. A gond csak az ezzel a nemes gesztussal, hogy szemmel láthatóan egy-két ember partizánakciója volt csupán, noha az egész osztály nevében adtátok át…) Számomra azonban mindennél fontosabb lett volna, hogy értesüljek róla, mire volt elég a diákjaim, a magam és kollégáim igyekezete. De csak egy valaki vette a fáradságot közületek és írta meg levélben, hogy mi történt vele, hová vették fel a nyáron: a kezdetben legtöbbet kritizált (és később 26
Óperencia
„Hegyi” élet, „hegyi” hírek
2008. november
bizonyos okokból a legjobban óvott) Koller Eszter. (Pedig hogy vártam egy pár soros e-mailt mindenkitől!...) Utólag is köszönöm neked, Eszter! Talán egyedül te értetted meg, hogy mire is próbáltalak benneteket nevelni öt hosszú éven át. Persze azért senkire sem haragszom igazán és tartósan (ahogy soha nem is tudtam rátok, hisz egy szülő számára ez megengedhetetlen, s én bizonyos értelemben titeket az én fogadott gyermekeimnek tartottalak és tartalak a mai napig). Ha olvassátok ezt a nyílt levelet, kérlek benneteket, gondolkodjatok el a történteken! És várom válaszotokat, a címem mit sem változott az elmúlt esztendőkben… Mindenkit szeretettel üdvözöl és sok sikert kíván neki további életében: Fuxreiter Tibor, volt osztályfőnök Nos, amit Koller Esztertől megtudtam a többiekről (illetve a bécsi közgázosokról a rendszeresen belátogató Gyapay Máté tudósított szeptemberben): Asif Taimur: a szeptemberi pótvizsgák után az őszi érettségin matematikából megbukott; februárban javíthat, ha komolyan gondolja, hogy orvostanhallgató akar lenni Bécsben… Gerő Kata: Salzburg, turizmus és management Gyapay Máté: Bécs, közgazdaságtan Heisz Lívia: Pázmány, pszichológia Junger Anasztázia: Kijev, germanisztika Káró Diana: Pázmány, pszichológia Kavas Krisztián: Bécs, közgazdaságtan Keszthelyi Borbála: Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Kar Kiss Anna Zsófia: pihen, mert jövőre édesapja horvátországi vállalkozásában fog tevékenykedni; jelenleg erre készül fel Koller Eszter: Pázmány, pszichológia Kovács Nagy Lea: BME Építészmérnöki Kar Kővér Barbara: Kecskeméti Kertészettudományi Egyetem Léb Bence: London, nemzetközi jog Lévay Szilvia: SOTE Fogorvosi Kar Lezsák Attila: Bécs, közgazdaságtan Nádor Dávid: Bécs, közgazdaságtan Nasztev Dávid: az őszi javító érettségin átment, most pihenni kénytelen Stelczer Péter: egy magyar középiskolában újra járja a 4. osztályt, mert matekból megbukott az írásbeli érettségi vizsgán, és noha a júniusi szóbelin (vagy akár később az őszi írás- és szóbelin) javíthatott volna, betegsége miatt nem jött el vizsgázni (a többi írásbeli vizsgát eredményesen letette) Velkey Ádám: az őszi javító érettségin osztálytársához hasonlóan teljesítette matematikából a követelményeket, de ő is kihagyni kénytelen ezt a félévet
Zentai Márk: építi a karrierjét… 27
