Horváth Márk ‒ Lovász Ádám
A zaj mint hipertárgy
„Minden határ az érzékelhetetlen átmenetek övezete.” Nicholas Gómez Dávila
[Nicholas Gómez Dávila (2014 [1992]) További széljegyzetek egy rejtett szöveghez (Budapest: Qadmon Kiadó), 25]
1
Absztrakt: Az elmúlt évtizedek során egyre nagyobb figyelem összpontosul olyan objektumokra, amelyeket az emberiség hozott létre. Ezek az objektumok az ember tevékenységéből keletkeztek, azonban mára oly mértékűvé váltak, hogy nagyságrendekkel meghaladják akár még az emberi ész felfogóképességét is. Már csak azért is vannak túl az elgondolhatóságon, mert némelyik ilyen melléktermék annyira jelentős hatásokkal bír, hogy akár minden gondolkodásnak, a gondolkodás lehetőségének is véget vethet. Timothy Morton fogalmával élve: valóságos hipertárgyakká váltak az emberi tevékenység externális „melléktermékei”, olyan melléktemékek, mint a globális felmelegedés vagy a radioaktív sugárzás. A hipertárgyaknak több tulajdonságát figyelhetjük meg: „hiperek” abban az értelemben, hogy rendkívül módon felülmúlják azokat a létezőket, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Ragadósak, mivel hozzáragadnak azokhoz a lényekhez, amelyekkel kontaktusba kerülnek (ennek legnyvilvánvalóbb példája az olajszenynyezés). Non-lokálisak, mivel helyi megnyilvánulásaikon keresztül nem ragadhatóak meg (a felmelegedés globális jelenség). Alapvetően másmilyen nagyságrendet képviselnek, mint az ember által megszokott nagyságok, mértékek. Többnyire láthatatlanok, csupán tudományos műszerekkel kimutathatóak (radioaktivitás). Továbbá hatásaik interobjektívek, vagyis csupán az általuk érintett tárgyak kölcsönhatásaiból vehetjük észre, hogy hipertárgyakkal van dolgunk. A VII. kerületben tapasztalható zaj példáján keresztül amellett kívánunk érvelni, hogy a kortárs társadalomtudománynak meg kell haladnia az antropocentrikus megközelítésmódokat. Emberközpontúság helyett a hipertárgyak által alapvetően befolyásolt társadalmi valóságot sokkal célszerűbb volna tárgyközpontú megközelítésmóddal vizsgálni. Ennek elméleti alátámasztására először is röviden kitérünk Karl Marx holtmunka-elméletére, illetve Emile Durkheim társadalmi tény-fogalmára, majd a VII. kerületi zaj-interjúk alapján felvázoljuk egy olyan alternatív társadalomtudományi paradigma körvonalait, amely a hipertárgyakkal mint az emberrel egyenrangú, sőt, az embernél fontosabb társadalmi cselekvőkkel számol. Alapvető tézisünket, miszerint a hipertárgyak olyannyira befolyásolják életünket, társadalmi valóságunkat, hogy az embert elmozdítják a középpontból, hetedik kerületi lakosokkal készült interjúk kvalitatív elemzésével kívánjuk alámasztani. A társadalomtudománynak szakítania kell az elavult antropocentrikus paradigmákkal, és azokat fel kell váltani egy objektum-orientált megközelítésmóddal.
2
A láthatatlan elleni védekezés jegyében katonai objektumokat emelünk bonyolult emelőszerkezetek segítségével. Nemcsak a veszélyt nem érzékelhetjük, hiszen az láthatatlan, hanem az elhárítási mechanizmusok inadekvát jellege is számos esetben elkerüli a figyelmünket. Helikopterekről szórunk cementet a felszálló radioaktivitás elapasztása végett, zajvédő falakat emeltetünk monstruózus gépekkel önmagunk és mozgásba hozott embertársaink különválasztása érdekében, és társadalompolitikai eszközökkel kezeljük a lakhatatlanná vált vidék lakóinak amúgy is paradoxonba hajló sorsát. Többé nem látjuk az ellenséget, és számos esetben a konfliktus eredete is ködbe vész. A füst, amely az égés mellékterméke, és a köd hasonló módon átláthatatlanságot okoznak. Átláthatatlanságot, amely zónaként terjed szét és szívja magába az embert. Ennek a kettősségnek a játéka jellemzi Judy Natal fényképsorozatát, amely többek között a légszennyezést teszi láthatóvá. Az Izlandon található, természetesen előforduló köd által arra utal a művész, hogy az emberi tevékenység termékeként megjelnő szmog immáron elkülöníthetetlen a természet értékeitől. (Lásd 1. számú melléklet) Nincsen többé érintetlen vadon, hiszen azt meghatározni sem vagyunk képesek többé. Köd vagy szmog, ki tud pusztán az érzékszervei által különséget tenni? A különbségtétel tekintetében rá vagyunk utalva a tudomány eszközeire, azaz voltaképpen a probléma egyik előidézőjének termékeire. (Hivatkozás: Adorno és Horkheimer 2011 [1944]) A fénykép az egyetlen eszközünk a folyamatos változás láthatóvá tételére, látható rögzítésére. Paul Virilio szerint a mozgás mára egy handicappé változott, azaz, egy kettős korlátozottsággá transzformálódott. Ez a kettősség a mozgáskorlátozottság és látáskorlátozottság. (Virilio: Tiszta háború: 68) Amint az autó a mozgáskorlátozottság bénaságára ítéli a dugókban ülő autósok millióit, a fényképezőgép a látáskorlátozottság állapotába száműzi az embert. Mi idézi elő ezt a korlátozottságot, ezt a bénaságot és láthatatlanságot? Miből származnak azok az emberi objektumok, amelyek ilyen mozdulatlanságra ítélnek bennünket? Látszólag az emberi munka elidegenedett termékei, azonban egy rejtettebb struktúrával van dolgunk. Az autópályák mentén található zajvédő falak egy olyan társadalompolitikai törekvésnek a megtestesülései, amely igyekszik gátat szabni az emberi munka elidegenedett termékének, a zaj elterebélyesedésének. Fenntarthatóvá kívánjuk tenni valaminek a működését, egy olyan dolognak, rendszernek a működését, amely eredendően fenntarthatatlan. Timothy Morton a fenntarthatóság kapcsán felteszi a kérdést: miért jobb az ürüléket kevergetni, semmint hogy otthagyjuk? Monitorozni, szabályozni és iránytani az áramlásokat: valóban csak ennyiből állna a politika? (Morton 2013: 81) Mint minden hullám, a zaj hulláma is túlterjed minden határon, és felszámolja a környezet és a saját ökológiája közti határvonalat. A zajvédő fal ennek a már kimúlt határnak a restaurációjára irányuló abszurd törekvés. Abszurd, akárcsak bármely rendpártiság. Ebben a világban képtelenséggé vált a rendpártiság és a határvonalak meghúzása, hiszen a határvonalak mesterséges megalkotása és a fizikai környezetbe való elhelyezése is olyan mechanikai eszközök útján történik, amelyek egy perverz reprodukció útján a problémát tovább fokozzák. A zaj nem ismeri a határokat, és így a zajforrások, valamint a zajt
3
elszenvedő alanyok egymásba mosódnak, és így egy szürreális képet alkot a meghatározhatatlanság és káosz, amely a működésbe hozott technikai eszközök sokaságából származik. A zaj: mechanikus köd, amely ellep és megostromol bennünket, behatol, penetrál és a szenvedés végtelen interioritásába torkollik, ám olyankor a szenvedély szükségszerűen vágyakozó érintésévé lényegülhet át. Ezen átlényegülés akkor érhető tetten, amikor a zaj tengerében elmerülve önfeledten szórakozunk. Ekkor a zaj baljós előjel, akár az életveszély előrejelzését magában rejtő üres kiterjedtség helyett, a feltöltődés primitív eszközeként funkcionál, olyan eszközként, amely emlékeztet bennünket saját eredendő primitivitásunkra, arra a törzsiességre, amelyet maga alá temetett a modernitás cementrétege. Felrepedezik a beton, és komolyságunkon is törések keletekeznek, törések, amelyekből kiviláglik az üresfejűség. A társadalmi valóságunk, így a zaj realitása is fragmentált, töredezett. Az utakon elhaladó nehézsúlyú járművek, például a teherautók, megterhelik az útburkolatot és a fül dobhártyáját egyaránt. A fül dobhártyája pedig közvetíti tudatunk felé a zajterhelés kikerülhetetlen tényét. Míg az utak rossz állapotával foglalkozunk, valamint a zaj részleges elfedésével zajfogó fal építésével, nehezen vesszük észre, hogy a fülünk is immár részévé vált a zaj környezetének. Egyáltalán beszélhetünk-e objektum és szubjektum, mesterséges és természetes környezet, interioritás és exterioritás kettősségéről? Ezen kérdés egyaránt régóta foglalkoztatja a társadalomelméletet és a tudományelméletet. Mint David Bohm kvantumfizikus kiemeli, a gondolat („thought”) és a nemgondolat („non-thought”) közti különbségtétel tarthatatlan, hiszen egyfelől a gondolat egy valódi, materiálisan megalapozott tevékenység, amely a mozgás teljességének részét alkotja, azonban a mozgás világának teljessége, az anyagi világ mint olyan, szintén nagyrészt a memóriában megjelenő gondolat eredménye: „...minden ember által létrehozott különös sajátossága az általános környezetnek (...) a gondolkodási folyamat meghosszabbításaként tekinthető, mivel alakja, formája és mozgási sajátosságai alapvetően az ember tudatából származnak, és ebbe a környezetbe lettek integrálva, az emberi munka tevékenységén keresztül, amelyet a tudat irányít. És fordítva: az általános környezetből majdnem minden befolyásolja, vagy természetesen vagy az emberi munka révén, annak tartalmát, ami ‘beleáramlik’ a percepcióba, érzékleteket keltve, amelyek memóriát eredményeznek, és hozzájárulnak a további gondolkodás kibontakozásához.” (Bohm 2001 [1980]: 74) Végső soron, szól Bohm provokatív tézise, a gondolat és nem-gondolat azonosak. (T=NT) Az univerzum a kvantumfizika világképe szerint áramlásokból áll. Nincsenek pontosan definiálható részecskék, mivel a részecskék közti határvonalakat képtelenek vagyunk meghatározni amiatt, hogy a kategorizálás és mérés aktusa változásokat eredményez az empirikus valóságban. Gondolataink lenyomatai a tárgyak, amelyek egy olyan valóságot alkotnak, amely környezetté idegenedve, tőlünk idegen valóságként
4
kerül velünk szembe. Az ember világa egy konkretizált megtestesülése az ember memóriájának. A kettő kölcsönhatásban van, mint Bohm hangsúlyozza. Az alábbi ábrával szemlélteti ezen oda-vissza ciklikusság jellegét
1. Ábra: A memória (tudat) és a környezet közti kölcsönhatás, amely számos értelmezési tartományban igaznak tekinthető, kiváltképp a társadalom esetében. (forrás: Bohm 2001 [1980]: 75) Észre kell vennünk, hogy a fenntarthatatlanság, a normátlanság, a felbomlás, a meghatározatlanság és a határvonalak hiánya az új normalitás. Ennek oka Timothy Morton szerint az, hogy a hipertárgyak korszakába léptünk, egy olyan korszakba, amelyet röviden az „aszimmeteria korszakaként” jellemez. (Morton 2013: 10) Azonban mielőtt kitérnénk Morton fogalmának kifejtésére, bővebben szemügyre kell vennünk a fenti ábrán található kölcsönhatást, különösen a társadalomtudományok tükrében. A társadalomelméletben nem újdonság az embertől elidegenedett termékek, tárgyak és az ember közötti kölcsönhatás. Kikerülhetetlen tényező e vonatkozásban Karl Marx holtmunka fogalma. Mielőtt kifejtenénk e fogalom lényegét A Tőké-ből való releváns idézetek segítségével, elemeznénk egy fényképet, amely, álláspontunk szerint, kiválóan jelképezi ezen fogalom lényegét. A Manufactured Landscapes című dokumentumfilmben több jelenet mutatja be az emberi munka által előállított tárgyaknak való alárendeltségünk és kiszolgáltatottságunk kétségbeejtő állapotát. Mindannyian a tárgyak, a hipertárgyakká vált holtmunkának alárendelt, meztelen, feltárult, leplezetlen, kitett, elhagyott, lecsupaszított termelési tényezők vagyunk, vagy talán már azok sem. Az említett jelenet egy kínai ruhavasaló üzemben készült, amely állítólag a világ legnagyobb ilyen jellegű üzeme. A képen ábrázolt jeleneten az emberek és a tárgyak nehezen észlelhető hierarchikus viszonyát láthatjuk. A vasaló látszólag jelentéktelen, banális, mindennapi használati tárgy, amely alárendelődik a felhasználó akaratának. Csakhogy az azt előállító munkás esetében ez éppen fordítva van: az értéket létrehozó esetében a tárgy akaratának rendelődik alá a munkás személye. A képen az emberek fölött mesterséges égboltként elterülő szállítószalagról függő késztermékek, a már legyártott vagy félkész vasalók mechanikus reprodukciója szinte ránehezedik az emberekre. Nem az emberek szabják meg a tárgyak gyártásának ritmusát, a gépek zajának ütemét, hanem a gépek alaphangjából létrejövő zaj irányítja az emberek mozdulatait. A tér is a tárgyaknak rendelődik alá, azok által van kitöltve. Az emberek pedig ragasztóként működnek közre a tárgyak interakciójában, azaz kitöltik a tárgyak által megtagadott, üresen hagyott helyet. Dobozok közé nyomorítva, mint táblázatban szereplő felcserélhető
5
változók, úgy sietnek a gyár, illetve a szalagsor sárga színébe öltözött egyenruhás alkalmazottak. Mindent a tárgyak uralnak, uralmuk jelképei a megtöltött dobozok. Ezek a dobozok betöltik a „jelenet” előterét, és a kamerához való közelségük révén nagyobbnak tűnnek, mint az emberek. Ezáltal kívánja az operatőr nyilvánvalóvá tenni azt, hogy ebben a társadalomban a tárgyak nagyobb jelentőségre tesznek szert, mint az azokat előállító emberek. (Lásd: 2. melléklet) A képen szereplő szállítószalag, valamint a szállítószalag által vontatott tárgyak a holtmunka kifejeződései. A holtmunkáról A tőke első kötetében Marx a következőképpen értekezik: „A tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív fel, és annál inkább él, minél többet szív fel. Az az idő, amely alatt a munkás dolgozik, az az idő, amely alatt a tőkés az általa vásárolt munkaerőt elfogyasztja.” (Marx 1965 [1867]: 254-255) Ezen híres részletben Marx a tőkével azonosítja a holtmunkát. A tőke a munkásoktól elidegenített érték eredménye, amely tőlük független tényezőként, a holtmunka alakjában testesül meg. A munkás, míg azt gondolja, és szándéka szerint valóban „önmagáért” dolgozik, valójában a tőkeként képződő holtmunkát gyarapítja, amely „vámpír módjára” rátelepszik a termelőkre. Vitalista szóhasználattal él a szerző e ponton, és hangsúlyozza a „halott” és „élő” munka közti különbséget. A holtmunka az élőmunkának mintegy tükörképe. Nincsen vámpír élő, vitális energiával rendelkező munkás híján. Viszont a marxista diskurzus egyik legfontosabb világnézeti tézise az, hogy fordított esetben igenis beszélhetünk élőmunkáról, hiszen voltak a történelemnek olyan korszakai, amikor nem uralkodott az árutermelők fölött a tőke. Ilyen korszak volt a középkori manufaktúrák időszaka, amikor a kortárs osztályviszonyok és a technika akkori szintje együttesen nem tették lehetővé Marx véleményében a jelentősebb tőkeképződési folyamatokat: „A manufaktúrában és a kézművességben a szerszám szolgál a munkásnak, a gyárban ő szolgál a gépnek. Ott tőle indul ki a tőkeeszköz mozgása, itt neki kell követnie annak mozgását. A manufaktúrában a munkások egy eleven mechanizmus tagjai. A gyárban egy holt mechanizmus létezik függetlenül tőlük, és ebbe a mechanizmusba eleven függelékekként kebelezik be őket.” (Marx 1965 [1867]: 464-465) Az automatává váló munkaeszköz a munkást alárendeli a tőke uralmának, és Marx kifejezésével élve „kiszipolyozza”. (Marx 1965 [1867]: 465) Míg a manufaktúrák idején a szerszámok, az ember által előállított tárgyak eszközként szolgálják az emberi akaratot, addig a kapitalizmus és az ipari társadalom időszakában az emberek szolgálják ki a gépek igényeit, gépek, amelyek természetesen a tőke megtestesülései, testet öltött tőkeformák. Mint a fent szemügyre vett filmbeli jelenetben, az emberek a gyár keretein belül a gépek és tárgyak halott rendszerének élő függelékei. A mi élő húsunk,
6
a kapitalista társadalom keretein belül, a sápatag, élettelen vámpír tartozéka. Szinte kimondhatjuk, hogy a munkás azért él, hogy a halálnak szolgálhasson, legalábbis amenynyiben elfogadjuk Marx gondolatmenetét. Kétségtelen tény, hogy a holtmunka fontos fogalma a társadalomtudományoknak. Azonban, mint látni fogjuk, az elmúlt évtizedek ökológiai változásai, amelyek nem hagyhatják érintetlenül a kortárs társadalomtudományokat sem, a holtmunka fogalmánál tágabb kategóriát kell alkalmaznunk e ponton. A holtmunka kiindulópontként szolgálhat az olyan jelenségek elemzésében, mint a zajszennyezés, azonban messze nem elegendő, több okból adódóan is. Az első ok az, hogy Marx csupán az emberi munka által mozgásba hozott tárgyak összességére alkalmazza a holtmunka fogalmát, valamint a tőkére általánosságban. Mivel a 19. században csupán elvétve jelenik meg a környezetszennyezés témája, és többnyire a filozófia peremvidékein (említhetjük Henry David Thoreau-t, egyéb romantikus szerzők mellett), ezért Marx diskurzusának nem képezhette fontos részét az emberi munka nem-szándékolt következményeinek számbavétele. A másik oka annak, hogy miért alkalmatlan a holtmunka a zajszennyezés, vagy bármely egyéb hipertárgy társadalomtudományi kutatására az, hogy a hipertárgy, mint látni fogjuk, több mint pusztán társadalmi termék. Míg a vasalónak nincsen értelme az emberi társadalom keretein kívül, amint a pénztőkének sincs, addig a nukleáris sugárzás tőlünk függetlenül is létezik, még, ha emberi munka eredményeképpen került felszínre az a dúsított urán, amely betölti a posztmodernitás társadalmi diskurzusát, sőt, rányomja bélyegét a mindennapjainkra is. Ha megegyezik a társadalom akaratával, ha nem, a nukleáris sugárzás több, mint puszta holtmunka: a nukleáris sugárzás, még ha az emberi munka révén keletkező hulladék munka eredménye is, alapvetően természettudományi tény. Marx diskurzusa a munka központúságából és antropocentrizmusából adódóan, noha tökéletesen alkalmas a man-made (emberi munka által létrehozott) mesterséges tárgyi rendszerek kutatására, kudarcot vall a hipertárgyakkal való gondolkodásbeli és fogalmi szembesülés feladatában. Mint Timothy Morton írja: „A hipertárgyak ragadóssága kísért bennünket. Társadalmi, pszichés és ökológiai tereink fölé emelkedik.” (Morton 2013: 125) Mivel a hipertárgyak föléemelkednek társadalmi valóságunknak, és beárnyélkolják azt rejtett jelenlétükkel, a Marx diskurzusában tapasztalt nehézségekhez hasonló dilemmák merülhetnek fel, amennyiben alkalmazni kívánjuk Emile Durkheim társadalmi tény-fogalmát a környezetszennyezés vagy a zajszennyezés kérdéskörére. Mint Durkheim írja, társadalmi ténynek nevezhetjük azokat a magatartás- és gondolkodástípusokat, amelyek nem csupán külsődlegesek a különböző társadalmi cselekvőkhöz képest, vagy akár a cselekvők összességéhez viszonyítva, hanem parancsoló valamint kényszerítő erővel is rendelkeznek. (Durkheim 2000 [1895]: 274) E ponton fontos kitérnünk a hipertárgy és a társadalmi tény hasonlóságaira. Mindkettő külsődleges a társadalmi cselekvővel szemben, és behatárolja az egyéni és a társas cselekvés kimenetelét, sőt létrejöttét is. Különösen érdekfeszítő a hipertárgyak szempontjából az, amit Durkheim ír, az úgynevezett „társadalmi áramlatokról”: 7
„Vannak azonban olyan tények is, amelyeknek nincs ennyire kikristályosodott formájuk, mégis ugyanilyen objektívek és ugyanekkora hatással vannak az egyénre. Ezeket társadalmi áramlatoknak nevezik. Így például a lelkesedés, a fölháborodás és a szánalom érzelmi hullámai, amelyek egy-egy nagygyűlésen feltámadnak, korántsem az egyéni tudatból fakadnak, hanem mindegyikünkhöz kívülről érkeznek, és képesek arra, hogy akaratunk ellenére is magukkal sodorjanak bennünket.” (Durkheim 275. DURKHEIM, Emile (2000 [1895]) ’A szociológia módszertani szabályai’ In: Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig (szerk. Felkai Gábor, Némedi Dénes, Somlai Péter) (Budapest: Új Mandátum), 272-314) Semmi sem kötelez minket arra, hogy a fenti gondolatmenet keretei között maradjunk. A társadalmi áramlás Durkheim-i fogalmának kiterjesztése is elképzelhető olyan természettudományi jelenségekre, amelyek nem antropomorfak, noha létrejöttükhöz hozzájárulnak bizonyos társadalmi tényezők, mint például a társadalmi munkamegosztás vagy az energiafelhasználás. Az áramlás magával sodor, és nem ereszt ereszt el szenvedélyes és lázas öleléséből. Furcsa, mindent átható jelenléte bizarr, szokatlan jelenségként hat ránk. Amikor ráeszmélünk az áramlás tényére, már rég késő, daganatunk van. Irritálva, sőt felháborodva érezzük magunkat. Elönti az agyunkat a mérhetetlen düh, a körülmények kósza játékának keserűsége. Háborgó tengerében elmerülünk, emelkedünk, majd zuhanunk, szétfolyunk az ereszkedésében és emelkedésében. A társadalmi áramlás áthatol a húsunkon, és megfertőz bennünket. Szó szerint virális, és hevenysége ellep bennünket. Végezetül a társadalmi áramlás, azaz a hipertárgyak radioaktív hullámzása, amennyiben szabad játéka korlátlan teret kap, minden emberi diskurzust szükségképpen érthetetlen, démoni őrjöngéssé alakíthat át. Addig hatványozódik a kiszolgáltatottak kétségbeesése, míg a kétségbeesés nem válik társadalmi ténnyé, vagy teljes mértékben elmozdítja az embert a világ középpontjából a sugárzó hipertárgy. Az ember eltűnésének következtében csupán meggyötört árnyékok és magukra maradt, immáron használaton kívüli tárgyak maradnak. Noha Durkheim szerint a társadalmi tényeket alapvetően „...a közösségként felfogott csoport hiedelmei, törekvései, gyakorlatai alkotják” (Durkheim 2000 [1895]: 276), az ökológiai válság következményeként világossá válhat számunkra, hogy a szmog, amely besötétíti az égboltot, épp ugyanolyan mértékben, sőt még inkább alkotja a mi részünket, tüdőszövetünk felszínét, vagy a szemünk kötőhártyáját, mint amennyire a mi gyakorlataink alkotják a szmog molekuláinak egzisztenciális alapjait. Durkheim diskurzusában „...társadalmi tény minden olyan ‒ állandósult vagy nem állandósult ‒ cselekvésmód, amely képes kényszerítő erővel hatni az egyénre, vagy pedig, ami egy adott társadalomra általánosan jellemző és egyéni megnyilatkozásaitól független, önálló léttel rendelkezik.” (Durkheim 2000 [1895]: 279)
8
Megszabadítva antropocentrizmusától, a durkheimiánus diskurzusból kibontható a hipertárgyak felfogására alkalmas álláspont. Ugyanis amennyiben elfogadjuk azt, hogy a cselekvés nem a miénk, vagyis nem mi magunk cselekszünk, hanem mint Marxnál olvashattuk, a tárgyak használnak fel bennünket saját cselekvéseik során vagy a tőke értékesülésének folyamatában, arra a következtetésre juthatunk, hogy a cselekvés a hipertárgyak sajátossága. Vagy mint Morton fogalmaz, az Aszimmetria Korszakában a tárgyaktól független cselekvés többé nem lehetséges. A dolgok többé nem passzív szubsztanciák, amelyek az ember átalakító („értéktermelő”) cselekvésére várnak, mint Marx diskurzusában, hanem tőlünk független objektumok, amelyek szinte pajzánul kínálják magukat a szemlélő számára: „Dolog ugyanis mindaz, ami adva van, ami megfigyelésre kínálja vagy inkább kényszeríti magát. Dologként kezelni a jelenségeket azt jelenti, hogy olyan adatot látunk bennük, amely a tudomány kiindulópontját alkotja. A társadalmi jelenségek vitathatatlanul rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal. Számunkra így nem az az eszme adott, amelyet az emberek az értékről kialakítottak, hiszen ez jószerivel megközelíthetetlen, hanem azok az értékek, amelyek csakugyan kicserélődnek a gazdasági kapcsolatok során.” (Durkheim 2000 [1895]: 286) A dolog adva van, és kínálgatja magát a figyelmünk számára. Amikor meglátjuk a dolgot, olyan, mintha koponyánkat átszelné a belőle előbukkanó hullámzás. Fejünket szinte szétfeszíti a feszültség. Fejtetőnkre állít a dolog, kirázza belőlünk a reszketésből eredő önfeledt nevetést. Már csak nevetni tudunk, amint közelít felénk a dolog. A dolog, vagyis azon létezők összessége, amelyek adva vannak, az összesség, amely adott, passzívvá, bénává tesz bennünket. Megbénítja izmainkat, diskurzusunkat pedig a csendélet sorsára száműzi. Mint Morton kiemeli, a gőzgép feltalálása óta a világ véget ért. A világ vége az apokalipszis: már megtörtént esemény, a múlt árnyéka, amely bennünket is potenciálisan árnyékká változtathat. (Morton 2013: 30). Saját cselekvéseinkkel idézzük elő a dolog felénk való közeledését, azonban ezen infernális kínálkozás elől a saját vágyaink sem engednek bennünket menekülni. Halálos ölelésbe szorít bennünket az ember magatehetetlenségét világra szülő ördögi erő, a világot felégető hipertárgy. A globális felmelegedés a forró nyári napokon kínálja magát. Az ipari civilizáció következtében növekvő széndioxid-koncentráció folytán tropikalizálódó nyarak a hipertárgy lokális megnyilvánulásaként értelmezhetőek. A hipertárgy beáramlik az emberek tudatába, és perverz módon igenlik is az ily módon bekövetkező változásokat, legyenek azon bármilyen szélsőségesek is a múltbéli időjárási viszonyokhoz képest. Ki ne érezne őrült vonzalmat a Nap iránt, elvégre is az életünket is ezen égitestnek köszönhetjük. Valójában a napsugarak penetrációját, az életünkbe való ráhatás nagyságát növelik meg a hipertárgyak. A Nap ad energiát, azonban a potenciálisan halálos sugárzása azzal fenyeget, hogy véglegesen visszaveszi azt, amit látszólagosan minden viszonzás nekünk adományozott:
9
„A mi bőségünk eredete és esszenciája a Nap sugárzásából származik, amely energiát-gazdagságot bocsát ki viszonzás nélkül. A Nap viszonzás nélkül adományoz.” (Bataille: The Accursed Share, Volume 1. 28.) A fenntarthatóság lehetetlenné válik annak következtében, hogy az örök adományozóként felfogott Nap is az ember ellen fordul az ózonréteg elvékonyodása következtében. Morton megjegyzi, hogy amint a fenntarthatóságról szóló prédikációkat hall, a napolajért nyúl. (Morton 2013: 86). Már nem eszmék vagy felfogásmódok adottak, hanem a tárgyak összjátéka az, ami számára mi vagyunk adottak. Nincsenek többé adatok, amelyeket kiszedhetnénk a hipertárgyak interakciójából, mivel egy olyan interakcióval van dolgunk, véli Morton, amelybe mi magunk is menthetetlenül beleragadtunk. Minél többet tudunk meg a hipertárgyakról, annál furcsábbak. (Morton 2013: 13). A hipertárgyak árnyékában nevetésre fakadunk, az alábbihoz hasonló kijelentéseket olvasván: „A társadalmak egymásutániságát (...) nem ábrázolhatjuk egyenes vonalként. Ez a fejlődés sokkal inkább fához hasonlít, amelynek hajtásai különböző irányban ágaznak szét.” (Durkheim 2000 [1895]: 282) A tény az, hogy ezen fát, amelyet talán Durkheim idején még fellelhető volt az Amazonas esőerdőiben, nagy valószínűséggel rég kivágták. Az erdőirtás, az egyéb környezetkárosító tevékenységekkel együtt, még a társadalomtudomány diskurzusát sem hagyhatja figyelmen kívül. Nevetséges annak iróniája, hogy milliószámra kerültek kinyomtatásra Durkheim társadalomelméleti munkásságát tartalmazó, vagy, ami még bámulatosabb, azt bemutató könyvek egy olyan túlméretezett könyvkiadási ipar részeként, amely még a szóban forgó fákat sem kíméli. Felsóhajt az ember: „szegény fák!” Lassanként olyan geológiai korszakhoz közelítünk, amelyben nincsen semmi az emberi munka eredményeképpen (is) létrejött hipertárgyakon, valamint a hipertárgyak „akaratának” alárendelt emberen kívül. Ilyen világ természetesen lehetetlen, már csak azért is, mert előbb fogja a végét lelni az emberi faj, semmint, hogy egy tökéletesen üres és kihalt világot hozzon létre. Azon veszély fenyeget bennünket, hogy a társadalmak egymásutánisága szétrohad a hipertárgyak erőszakának következtében. Az antropocentrizmussal való végleges szakítás mellett érvel egy harmadik lehetséges társadalomtudományi paradigma, amelyet Timothy Morton fejt ki Hyperobjects című kötetében. Definíciója szerint: „A hipertárgyak (...) ’hiperek’ egyéb entitásokhoz képest, ha ember által létrehozottak, ha nem. A hipertárgyak számos tulajdonsággal rendelkeznek. Ragadósak, ami azt jelenti, hogy hozzáragadnak azokhoz a lényekhez, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Non-lokálisak, vagyis a hipertárgynak bármely helyi megnyilvánulásukon túlmutató léttel bírnak. Különböző valóságszinteken mutatkoznak, többek között olyan nagyságokban, amelyek meghaladják a megszokott emberi mértékeket.” (Morton 2013: 10)
10
Marx és Durkheim diskurzusával ellentétben, Morton nem állítja élesen szembe egymással az emberi munka eredményeképpen létrejövő hipertárgyakat, és a természetes hipertárgyakat. Természetes hipertárgyként kezelhetjük például az univerzum egészét, amelyet a kvantumfizika hologramm-jellegűként kezel. (Morton 2013: 39). Az új, poszt-antropocentrikus társadalomelmélet első és legfontosabb szabálya mindenképpen az kell legyen, hogy a hipertárgyakat az embertől lényegében független dolgoknak kell tekintenünk, ily módon kiegészítve Durkheimnek a társadalmi tényekről szóló tézisét. A második szabály, amely a lehetséges megoldási javaslatok felé is elvezethet bennünket, az a társadalompolitikai cselekvésmódoknak hipertárgy-centrikussá való változtatásának az igénye. Vagyis alkalmazkodnia kellene a társadalomtudománynak és a társadalompolitikának egyaránt azon ontológiai tényhez, hogy az embert elmozdította a középpontból a hipertárgyak uralma. A hipertárgynak mint fogalomnak a megértéséhez gyümölcsöző lehet a konkrét példák számbavetése. Morton számos példával ékesíti művét, amelyek részletes elemzésébe nem bocsátkozhatunk. Elegendő a zajterhelés tekintetében szemügyre vennünk azt, amit a szerző ír a hipertárgyakról és a zónákról (a zóna fogalma az intrjúkról szóló részben fontos, visszatérő fogalom lesz a hipertárgy mellett!). Morton a következőképpen foglalja össze a hipertárgyak „zóna-kibocsátó” jellegét: „A csernobil-i atomreaktor pincéjében található egy óriási »elefántláb«, amely kóriumból képződött, egy olyan összetett radioaktív anyag, amely különböző fémekből és üvegből keletkezett. Nem látható, kivéve, ha gyorsan meg akarunk halni. Az első kísérlet, amelynek során le próbálták fényképezni, meghiúsult, mivel a kamerát megsemmisítette a sugárzás, amelyet ez az objektum kibocsát. Végül egy tükör segítségével sikerült lefényképezni. A tárgyak zónákat bocsátanak ki magukból. Ahol éppen találom magam, ott már folyamatban van egy zóna, egy autonóm zóna, mint egy pár gondosan hangolt szinuszhullám, amely betölt egy házat interferencia-mintázatokkal (egy leírása La Monte Young és Marian Zazeela »Álomházának«). (...) Mint Adorno írja a mély basszusról, a zene nem a »környezetről« szól, hanem magát a környezetet alkotja.” (Morton 2013: 102) Mint Morton írja, a hipertárgyak zónákat bocsátanak ki magukból. Ennek egyik legérdekesebb, és egyben legijesztőbb példája a csernobili reaktorban található „elefánt lába”. Ezen mesterséges geológiai képződmény kórium és egyéb sugárzó anyagok egyvelegéből keletkezett lávafolyam maradványa, amely a túlhevült csernobili erőmű reaktorából folyt ki. A képződmény várhatóan több tízezer évig sugározhat. (Lásd: 3. melléklet Az „elefánt lába” Csernobilban. Radioaktív lávafolyam, amely kifolyt a megolvadó reaktorból, a közelében tartózkodni még védőfelszerelés mellett is életveszélyes. Az objektum zónát sugároz ki magából, a veszélyesség zónáját.) Csernobilon belül is a legveszélyesebb övezetként van nyilvántartva az „elefánt lába”. Olyannyira sugárzott, hogy az első fényképezési kísérlet során összetörte a kamerát a belőle kiáramló sugárzás, azaz nincs olyan technikai eszköz, amellyel akár megközelíthető lenne ez a 11
hipertárgy. Minek a szimbóluma ez a torz szülemény? Bizonyára nem emberi kezek alkotása, hiszen az atomerőmű tervezői, valamint a szovjet tervgazdálkodás társadalommérnökei nagy valószínűséggel nem számoltak ilyen jellegű melléktermékkel. A modernitás konkrét formaisága torkollik ebbe a meghatározhatatlan, és ráadásul megközelíthetetlen posztmodern lávafolyamba. Ezt a masszát az első sikeres fényképezés alkalmával csupán tükörből sikerült megörökíteni. A tükör a természetes reflexió hiányát is jelképezheti, azaz a pusztítás nagysága bizonyos szint fölött befogadhatatlan, még a kamera objektívje számára is. A szétfolyt, deformált, puhának látszó megkövesedett massza a likvid modernitás, amint megolvasztja a modernitás bürokratikus vasketrecét. (Bauman 2000 és Weber 2001 [1905]: 123) Max Weber is elnyelődik a sugárzó masszában. Kijelenthetjük, hogy Csernobil óta valósággal lejárt a vasketrecek szavatossági ideje. A börtönrácsokat is megolvasztja a posztmodernitás szétfolyó atomreaktora. Különösen érdekfeszítő, hogy míg az embernek sikerül egy mesterséges „elefánt lábat” világra hozni, addig a valóságos, nem sugárzó elefántok kihalófélben vannak. Korunk szinte játszik a veszéllyel, gombnyomásokon múlik milliók megbetegedése, halála, deformálódása, hiszen a sugárzás mint hipertárgy a húst sem kíméli. A hús megromlott állapota: a radioaktív sugárzás lenyomata. A rákos daganat az emancipálódott sugárzás útvonalát jelzi, amint penetrálja az organikus anyagot. A húsnak a radioaktivitás általi deformálódása részét képezi az interobjektivitás új rendszerének, amelyet a hipertárgy jelenléte tesz lehetővé. (Lásd 4. melléklet: Csernobil környékéről egy miridae tumor által deformált feje. A hipertárgyat csupán „lenyomataiból” ismerhetjük fel. A radioaktív hullámzás belevésődik az élőlények húsába.) Láthatjuk tehát, hogy a hipertárgy adott esetben az általa érintett objektumokat deformálja, ily módon a hipertárgy az interjobjektivitásból származó viszonyok révén mutatható ki. Az erős radioaktivitás egyfajta negatív sugárzás, amely a reprezentációt is meggátolja, tagadja, legyen az technikai vagy naturális. A mellékletben látható negyedik képen egy bogár feje figyelhető meg, amelynek szemét, azaz egyik tájékozódási szervét semmisítette meg egy tumor, amely kifejezetten a Csernobil-környéki radioaktivitásnak köszönhető. A természet és a hipertárgy találkozásával, és jellegzetesen morbid egybeolvadásával van dolgunk. Ez az egybeolvadás eltörli a mesterséges és a természetes közti határvonalat, hiszen a hipertárgy működésképtelenné teszi az úgynevezett mesterséges, illetve természetes vizualitás eszközeit. A képet egy svájci természetvédő, Cornelia Hesse-Honneger készítette, aki azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a radioaktivitásnak az egyébként sok esetben mellőzött rovarvilágra gyakorolt destruktív hatását mutassa be érzékletesen. A hipertárgyak által befolyásolt zóna éppolyan mértékben nevezhető a morbiditás és rémület zónájának, mint a sugárzás vagy áramlás zónájának. Veszély, amely lenyomatot hagy maga után, jelezni kívánva jelenlétét. Tudatunktól függetlenül belénk hatol, átformál bennünket. Akárcsak egy sötét, rosszakaratú istenség. A megoldásokról értekezve Morton kétféle lehetséges társadalompolitikai
12
megközelítésmódot javasol. Az egyiket („nukleáris papság”) jellemezhetnénk a nyilvánosság kizárására irányuló stratégiaként. A másik („nukleáris gyámság”) a maximális nyilvánosság útjaként jellemezhető: „Gyámkodni, gondozni ‒ kurátornak lenni annyi, mint gondozni. Kurátorai vagyunk a nem-művészet egy hatalmas múzeumának, amelyben benne élünk, a hipertárgyak spontán múzeumában. A demokrácia és a társadalom természetének kérdésével van dolgunk. ‒ Kire vonatkoznak ezek a kategóriák? Mit tartalmaznak? Csak az embert? És kit vagy mit rekeszthetünk ki belőlük? Mindezek szükséges kérdésfeltevések. Egy nukleáris papság kirekesztene másokat a tudáshoz való hozzáférésből. Akárhogyan is közelítjük meg a hipertárgyakat és a róluk való gondoskodás kérdését, a hipertárgyakról és a jövő nemzedékeiről való gondoskodásunk jellege alapvetően befolyásolni fogja azt, miképpen gondolkodunk magunkról és a nememberikkel való viszonyunkról. Ezen változás egy tünete lesz egy mélyebb változásnak, amely kezd kikristályosodni az ökológiai elméletben és gyakorlatban, amely magába foglalja a társadalompolitikát, az etikát, a spiritualitást és a művészetet, valamint a természettudományokat. Az emberek, Heidegger kifejezésével élve, a futuralitás gondnokaivá válnak, futuralitás amely »az utolsó Isten halálának mozdulatlansága.« A Nukleáris Gyámság gondolata szerint a plutóniumot arannyal kéne beborítanunk, azon nemesfémmel, amely világszerte a hódolat tárgya és a mohóság megtestesítője, ahelyett hogy a szőnyeg alá söpörjük a nukleáris szennyezést. Ily módon arannyal bevonva, amely a gamma-sugárzást magába szívja, a plutónium akár kontempláció tárgyává is válhatna. Felszabadítva a használattól, a plutónium egy olyan demokrácia egyenrangú tagjává válhatna, amely az emberi fajra való korlátozottságon túlmutat. A természet mint olyan az automatizáció terméke. Bevonva azokat a hipertárgyakat, amelyek társadalmi valóságunkat beárnyékolják, megszabadítva magunkat végleg a természet fogalmától, lehetőségünk van az emberek és nem-emberek közti demokratikusabb együttélési formák kialakítására.” (Morton 2013: 89) Morton véleményében fel kell tennünk a kérdést: a demokrácia vagy, ami azt illeti, a társadalom vajon csupán az emberi fajra korlátozódik? Fennmaradhat-e egyáltalában egy olyan társadalom, amely kirekeszti tagjai közül az olyan élőlényeket, ameyek nem emberek? Míg a tolerancia jegyében kirekesztjük a közügyekben való képviselettől a tárgyakat, addig elmondhatjuk, hogy léteztek az emberiség története során olyan társadalmak, amelyek e tekintetben sokkal demokratikusabbak és inkluzívabbak voltak, mint az ipari társadalom (gondolhatunk itt a különböző panteista vallású népekre, mint az ausztrál bennszülöttek). Lehetőségünk van akár szó szerint bevonni a demokráciába a sugárzó nukleáris hulladékot. Az antropocentrizmus kérdése az olyan kultúrkörökben fel sem merülhet, amelyek jellemzően nem antropocentrikusak. Kis túlzással ugyan, de
13
kijelenthetjük, hogy az antropocentrikus világkép válsága leginkább a Nyugatot taszította szellemi krízisbe. A nukleáris papság lehetősége egy olyan szakértői kör vagy elit kialakulása, amely titokban kezeli a nukleáris hulladékot és misztikfikálja annak „rejtett jelenlétét”. Azaz, egy új típusú antidemokratikus misztifikáció, egy atom-vallás lehetőségét véli felfedezni a szerző, különösen a természettudományok általa kifogásolt specializálódásában. Könnyen átcsaphat a tudományos racionalitásba és a módszertan igazságtartalmába vetett hit vallásos, irracionális hitbe, ha ugyan ez már rég meg nem történt (volt-e valaha „racionalitás”?) Morton nem csinál titkot abból, hogy preferenciáihoz sokkal inkább közelebb áll az alternatív lehetőség, méghozzá a nyilvánosság maximális szintjére való törekvés. A plutóniumnak a demokráciába való bevonása az arannyal történő semlegesítés révén meglehetősen furcsa és szokatlan gondolatként hathat, hiszen a plutónium nem cselekvőképes (igaz, számos ember sem az), azonban még ennek feltételezése sem egészen helytálló. Elvégre a plutónium ‒ minden egyéb sugárzó anyaggal együtt ‒ „cselekszik” a sugárzáson keresztül. Vagyis interakcióba lép egyéb tárgyakkal, beleértve a mi húsunkat is. Morton ezért a poszt-ökológiai gondolkodáshoz nélkülözhetetlennek tartja az „emberi jogok” fogalmának kibővítését a tárgyakra is, legalábbis azon tárgyakra, amelyek hipertárgyként vesznek részt a társadalom életében. A hipertárgyak az esetek többségében láthatatlanok, a puszta érzékeléssel nem foghatjuk fel valódi kiterjedtségüket, méretüket. Túlterjednek minden határon. Még ha láthatjuk is bizonyos következményeiket, azok valójában a puszta kitüremkedései az amúgy nem érzékelhető jelenségnek, akár a bogár szemén a tumor. Tudományos eszközök szükségeltetnek a fukusimai erőműből kiáramló radioaktivitás méréséhez, percepciójához. Láthatjuk a cunami által keltett hullámok nagyságát (lásd 5. melléklet). Noha a térkép nem a sugárzást mint olyat mérte, hanem a cunami által keltett hullámok maximális magasságát, aligha lehetnek kétségei a józan szemlélőnek, hogy a fukusimai erőműből máig szivárgó radioaktivitás kiterjedtsége hasonló lehet, legalábbis mintázatát tekintve. Két hipertárgy találkozik és folyik bele egymásba: a cunami által keltett hullámzás és a radioaktivitás hullámzása eggyé válnak. Nem vagyunk képesek különválasztani a kettőt. A megjelent térképből a radioaktív sugárzás megjelenítésére vállalkozó, a hiányzó megjelenítést pótló mém lett. Az említett cunamitérkép kísérlet arra vonatkozóan, hogy potrét készíthessünk „Fukusimáról”. Noha megjelentek cáfolatok, amelyeket a maguk módján akár helyénvalónak is tekinthetünk, (http://www.snopes.com/photos/technology/fukushima.asp) mégsem jelenthetjük ki, hogy szimbolikus értelemben ne volna az említett térkép egyfajta megjelenítése a fukusimai reaktorbalesetnek. Baleset? Fukusimai sugárzás? Morton definíciója, mint emlékezetes, kiemeli a hipertárgyak non-lokális jellegét. Még a legfejlettebb technikai mérőeszközök sem képesek kimutatni azt, hogy a szennyezett hal, amelyet egy kaliforniai luxusétteremben fogyasztunk, éppen mely földrészről származó részecskék révén vált szennyezetté, romlottá, egészségkárosítóvá. Paul Virilio urbanista nyomán nemcsak a városiasodással vagy a kommunikációval kapcsolatosan beszélhetünk ’hiperkoncentrációról’, hanem a környezetszennyezés tekintetében is: 14
„Azt a fajta metropolizációt, amelytől igazán tartanunk kéne a következő évszázad során, nem annyira az ebbe vagy abba a ‘városi hálózatba’ népesség-zsúfolódó népességtömörülésből fakadhat, hanem inkább a világváros hiperkoncentrációjából. A világváros a minden várost eltörölni hivatott város, egy virtuális város, amelynek minden egyes valódi város csupán elővárosa, omnipolita periféria, amelynek centruma sehol sem található, kerülete pedig mindenhová kiterjed.” (Virilio 2008 [1997]: 74) Akárcsak a fukusimai erőműből kiáramló, a Csendes-ócenánnak csaknem teljes egészét szennyező radioaktivitás, a világvárosok hiperkoncentrációja és az uniformalizáló szürke külvárosok kiterjedése is mindannyiunkat peremhelyzetbe taszítja. Vagyis a létből való fokozatos kirekesztődés lehetőségét hordozza magában, egy emberektől kiüresített tér perspektívátlanságát. A változás itt is nehezen látható, csupán térképeken és időmérlegeken keresztül vagyunk képesek valamennyire megragadni a jelenség lényegiségét. Többről van szó, mint puszta szociodemográfiai folyamatról. A világváros Virilio pesszimista értelmezésében minden városnak véget vethet, és olyan nyomasztó, „tiszta háborús” helyzetet teremthet, amelyben a létezés megfosztódik minden központi jelentéstartalomtól, és sugárfertőzötté válik. A 2011-es japán nukleáris katasztrófa pusztításának nagysága és valós, objektív kiterjedtsége csak a távolból jeleníthető meg, azaz nem emberléptékű destrukcióról van szó. Ez az áramlás kinyújtózkodik, és magába szippantja az óceán vizeit, valamint az abban úszó halakat. Beléjük hatol, azok pedig továbbúszva terjesztik tovább akaratuk nélkül egészen a halfogyasztók millióinak gyomráig. A hipertárgy jelenlétét a hipertárgy által vetített árnyék teszi nyilvánvalóvá. Vagy mégsem? Mint a fentiekben olvasható, még egy tudományosan elfogadott méréseket bemutató térkép is vita tárgyát képezheti. Minél többet tudunk meg a hipertárgyakról, annál inkább elbizonytalanodunk. Szembesülnünk kell azon ténnyel, hogy minél többet tudunk meg egy tárgyról, annál makacsabbul válik furcsává, érthetetlenné, felfoghatatlanná. (Morton 2013: 121) Azon paradox helyzetet teszi lehetővé a hipertárgyak mindent átható, erőszakos, ám többnyire rejtett jelenléte, hogy a megnövekedett tudás nemhogy csökkentené a bizonytalanságot, hanem egyenesen növeli azt. Az exponenciális aszimmetria korszakában minden növekszik fokozódó ütemben, így a különböző tudományterületek is gerjesztik a bizonytalanságot és átláthatatlanságot. Mint Ulrich Beck fogalmaz jólismert művében, amely pontosan e problematikát veszi szemügyre: „A technikai lehetőségek [Zweckrationalitat] bővülése magával hozza a következményeik beláthatlanságának, átláthatatlanságának a bővülését is. Ezen következményekkel összehasonlítva, az elsődleges iparosodás veszélyei egy más korszakhoz tartozóaknak tűnnek. Azok a veszélyek, amelyeket a magasan fejlett nukleáris vagy vegyipari termelési erők hordoznak magukban, felszámolják azokat az alapokat és kategóriákat, amelyek segítségével gondolkodtunk és cselekedtünk eddig, olyan fogalmakat, mint a tér és
15
idő, a munka és a szabadidő, gyár és nemzetállam, sőt, még a kontinensek közti határokat is.” (Beck 1992 [1986]: 22) Mint láthattuk a fukusimai cunamit ábrázoló térkép esetében, a hipertárgyak nem ismerik még a kontinensek közti határokat sem. Szó szerint határtalanok. A termelőerők bomláserőkként, centrifugális erőkké lényegültek át. Beck szociológiai programja, amelyet Morton és a posztökológiai gondolkodás folytat, lényegében az antropocentrizmussal való szakítás programja. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a környezetszennyezést csupán „balesetnek” vagy „externáliaként” kezeljük. Az új szociológiai paradigma számára a hipertárgyak mellett az emberi tényezőnek háttérbe kell szorulnia, méghozzá amiatt, mert a valóságban is ennek lehetünk tanúi. Mi vagyunk a periféria: periferiálisak vagyunk a hipertárgyak valóságához képest. Élő függelékei vagyunk a halott tárgyaknak. Marx alapvető fontosságú felismerésének ontológiai kibővítése a társadalom teljes spektrumán át elvezethet bennünket egy olyan társadalomtudományi és társadalompolitikai paradigmához, amely de-antropomorfizált, vagy legalábbis, kevésbé az emberre mint olyanra összpontosít, egyéb létezők rovására. Bármennyire traumatikus, egy objektum-orientált szemléletmód megkövetelné tőlünk annak elismerését, hogy többé nem kizárólagosan mi vagyunk az elsődleges társadalmi cselekvők. Az öntudatra ébredés, perverz és groteszk módon, nem azt jelenti, hogy tudatára ébredünk saját valóságformáló képességeinknek, amint azt Marx hitte, hanem ennek a szöges ellenkezőjét: mint Morton írja, a hipertárgyak korszaka bénaságra ítél bennünket. A nagyvárosi zajszennyezés témájára jellemző a bénaság. Bénák a lakosok, magatehetetlenek a hatóságok és a szórakozóhelyek tulajdonosai pedig hajszolják a profitot. Az egyik interjúalany felhívja a figyelmet ezen egyetemes bénaságra: Kérdés: Kinek kéne kezelni a zaj kérdését? Válasz (2. interjúalany): „Itt arról van szó, hogy két egymással harcoló oroszlánt teszünk egy ketrecbe. Nincs jó megoldás, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. A lakóknak igazuk van, ismerem jól a bulinegyedet, azt is el kell ismerni, hogy korunkban a szórakozási szokások is átalakultak. Tíz évvel ezelőtt az élet olyan este 8-9 óra tájékán elkezdődött és olyan éjfélkor fejeződött be. Namost ez megváltozott, manapság éjfél előtt senki nem megy bulizni, hanem mondjuk éjfélkor, és reggel hétkor abbahagyja, és egy teljes eltolódás történt. És az a probléma hogy nem lehet azt mondani a lakóknak, hogy hajnali 3-kor is viseljék el, hihetetlen zajterhelést nyom rá a kerületre. Viszont, ha kipaterolnánk innen a szórakozóhelyeket, akkor nem tudni, mi lenne a kerülettel. Itt a romkocsmák adják a hely miliőjét, plusz az azokra ráépülő egyéb szolgáltatások. Ha ki lennének zavarva, a kerülettel nem tudom, mi lenne... kihalna. Mivel belvárosi kerület, nem várhatjuk el, hogy hűvösvölgyi madárfüttyös lakókörnyezet legyen.”
16
A fentihez hasonló dilemmák tétlenségre és bénaságra ítélnek bennünket. El kell ismernünk nekünk, mint társadalomtudósoknak, hogy léteznek olyan játszmák, amelyeknek nem létezik optimális megoldása. Mielőtt elmélyültebben elemeznénk az interjúalany által mondottakat, Budapest zajtérképének szemlélése megelőlegezheti a kapott kvalitatív elemzéseink elhelyezését egy tágabb kontextusban. (ld. 6. melléklet) Fontos észrevennünk, hogy a „környezet” mint olyan, egy illúzió. Beck és Morton egyaránt arra hívják fel a figyelmünket, hogy a megszokott valóságértelmezési kategóriák irrelevánssá váltak. „...a külső tér a képzeletünk szüleménye: mindig egy hipertárgy belsejében vagyunk.” (Morton 2013: 20) Szinte képtelenség találnunk olyan részét Budapest belvárosának, amely éjszaka is mentes volna a közúti zajtól. Itt csak az olyan zajjal van dolgunk, amely az utcáról származik, legfőbbképpen a gépjárművek zajával. A szórakozási szokások megváltozásának társadalmi tényét mindkét interjúalany egyaránt megemlíti. A fenti megkérdezetthez hasonlóan az első meginterjúvolt lakos szintén kiemeli a szórakozási szokások időbeli és térbeli bővülésének tényét: 1. interjúalany: „Túl nagy a zaj. A bulizás most már nem úgy van, hogy péntek-szombat-vasárnap, hanem a hét minden napján. A városnak összes zaja hallatszik.” Megtekintve Budapest zajtérképét, valóban azon benyomás uralkodik el rajtunk, hogy a zaj mint hipertárgy betölti a környéken élők mindennapjait. A zajnak az utcák szabnak alakot, formát. Az utcák elrendeződéséből adódóan rácsszerű alakzat rajzolódik ki szemeink láttára. Az utcák keresztmetszet-szerű elrendezése azon illúziót erősítheti meg bennünk, hogy képesek vagyunk átlátni és ugyanakkor elhatárolni a környezetünk zajterhelését. Nem vesszük észre, hogy fokozatosan az utca maga válik zajjá. Eltévedtünk a zaj labirintusában. (Hivatkozás: Lásd 7. melléklet) David Bohm szerint ahhoz, hogy beszélhessünk jelzésről (signal) vagy akár annak lehetőségéről, világosan el kell határolnunk a vevőt és az adót. A kvantumelmélet lényegében azt mondja ki, hogy a világ egy oszthatatlan egészet alkot, amelyet csak fenntartásokkal választhatunk szét egymástól különálló világtubusokra. (world-tube) Ezért a különálló utcákat a zaj tengereként vagyunk kötelesek felfogni, a hipertárgyak korában. (Bohm 2001 (1980): 135-136) A kvantumfizika értelmében az utca, mint olyan, egy meghaladott konstrukció, egy elhasználódott, kiüresedett kategória, akárcsak egy mézbe ragadt légy. Az utca kvantumfizikai meghaladottságának stádiumát, a kiüresedett és homogenizált, látogatóközpontokká és poszt-modern múzeumokká alakított, turisták által megszállt városközpontokban már a saját bőrünkön érzékelhetjük. Lakók helyett látogatók vagyunk saját városunkban. Amit várostervezésként ismerünk, az a különböző áramlásoknak a térbeli elrendezésével, ha tetszik, azok domesztifikációjával foglalatoskodik. Számos főbb útvonal
17
kereszteződésében helyezkedik el a VII. kerület, ezért nem meglepő módon szinte ellepi a zaj. Azonban nem különböztethetjük meg egyértelműen a gépjárművek zajától a szórakozóhelyekről kiáramló zajt. Többről van szó, mint bulizó fiatalok elvadulásáról. Nagyon is az a benyomása a külső szemlélőnek, hogy az elvadulás és a zaj egymást kölcsönösen megerősítő tényezők. Empirikus bizonyítékunk nincsen ezen kijelentés alátámasztására, mivel a hipertárgyak egyik sajátossága a megkülönböztethetetlenség és bizonytalanság. Mindkét megkérdezett több tényezőt emleget zajforrásként. Míg az egyik „tinibandákat” emleget a forgalom zaján kívül, addig a második megkérdezett diskurzusában egyaránt fellelhetjük a „városi morajt” és a lakosok zajkeltését: 2. interjúalany: „A fő gond abból fakad, van egy városi morajlás, ez a közlekedésből van. Van egy másik azonban, amely abból ered, hogy a lakók zajosak. Máshol kulturált lakóközösség van, egy angyalföldi barátom mesélt. Ez nálunk nincs így, minden második éjszaka virrasztanom kell. Mellettünk van egy sok kisgyerekes család, a kisgyerekeket éjjelre nem fektetik le aludni, hanem kettőig fent szoktak lenni a gyerekek, játszanak, zajonganak, éjfél után is, amikor nincs más zaj, amely eltompítaná. Hajnali négyig zajonganak, mások buliznak.” Állandóan benne vagyunk a hipertárgyban. A hipertárgy jelenléte mellett csakis virraszthatunk, egyéb megoldásra nincsen, és nem is lehet módunk. Az elvadulás mindenkit megfoszt a nyugodt alvás lehetőségétől. Elvégre a nukleáris szennyezés miért is ne lenne tekinthető elvadult energiának? Muti Randolph brazil művész installációja lényegében ezen körülményre hívja fel a figyelmünket: a hipertárgy elől, amely felbomlasztja valóságunkat, sőt, felfogóképességünk működését lebénítja, megannyi tükrével. (ld. 7. melléklet) Nincsen kijárat, csupán virrasztás. Noha az oksági viszonyok tekintetében valamelyest vissza tudjuk vezetni a lakosok részéről történő zajongás okát szocializációs vagy társadalmi mobilitási tényezőkre, törvényszerű, hogy nem fogunk tudni mit kezdeni a kizárólag szociológiai módon kapott eredményeinkkel. A hipertárgyak korszakának legfőbb jellemzője a bénaság. A döntéshozók magatehetetlenségét emeli ki a második interjúalany a fent idézett részletben. Nincsen jó megoldás. Az interjúalanyok, érthető módon, rendpárti megoldásokhoz folyamodnának. Az általuk javasolt szegregatív megoldások a határvonalak helyreállítására irányuló társadalmi igény. Csakhogy nem lehetséges többé a globálissá vált hipertárgyakat kordában tartani lokális megoldásokkal. A posztmodern város egyre elvadultabb, amint egyre fokozódnak a decibelek. Vagy globálisan kezeljük a hipertárgyakat, vagy sehogyan. Morton meglehetősen erős megfogalmazásában, az ürülék érintetlenül hagyása is kívánatosabb megoldás az ürülék folyamatos kavargatásánál, noha az optimális megoldás, mint bárki, aki rendelkezik angol WC-vel, tudhatja, egészen eltérő mindkét alternatívától. (Morton 2013: 81) (Hivatkozás Slavoj Zizek fejtegetése a WC-k szimbolikus architechturájáról: https://www.youtube.com/watch?v=rzXPyCY7jbs)
18
Azon kérdésre, mely szerint mit kéne tennie a VII. kerület városvezetésének, az első interjúalany a következőképpen válaszol: 1. interjúalany: „...nem olyan környéken lakik, ahol ezt hallja... azok, akik ilyen ... nagy emberek, nem ilyen helyen laknak, hanem egy gazdagabb környéken, ahol csend is van és biztonság is van. Őket nem érdeklik ezek a problémák. (...) Azt lehetne elintézni, hogy csak olyan feltételekkel lehetne engedélyt adni szórakozóhelynek, amennyiben kiteszi a csend-táblát.” A zajvédő fal nem számolja fel a forgalom zajának tényét. Hasonlóképpen, a csendtábla is, amint az interjúalany maga is elismeri, csupán részleges megoldás, akárcsak a járőrözés intézménye, mely, rendpártinak tekinthető megoldást egyébként igencsak támogat: 1. interjúalany: „Ha az összesre kiraknád, és kénytelen kijönni a rendőr, akkor is, ha kijön, csak addig van csend, ameddig ott van a rendőr. Ezért ez is csak részleges megoldás.” Az interjúalanyok életét beárnyékolja a hipertárgy rejtett jelenléte. Olyan esetben, amikor egy vendéglátó intézmény látogatói zajonganak, és az intézmény el van látva csend-táblával, a magyar szabályozás értelmében a rendőrségnek kötelező kiküldenie járőröket a helyszínre a zajszennyezés felszámolására. Viszont a rendpártiság nem lehet tartós megoldás, amint ezt mindkét interjúalany világossá teszi. A hipertárgy azzal fenyeget bennünket, hogy valóságunkat valótlanná-változtatja. „A valótlanság veszélye a valóság jele. Mint egy rémálom, amely hírt ad valamely valós pszichés intenzitásról, a hipertárgy árnyéka hírt ad a hipertárgy létéről.” (Morton 2013: 30) Felmerülhet a kérdés, hogy mitévőek legyünk mi, a valótlanság veszélye által alapvetően fenyegetett emberek. Egy lehetséges megoldási javaslat a zaj esztetizálódása lehetne. Az olyan minimalista zenei alkotások, mint He Who Accepts All That Is Offered (Feel Bad Hit Of The Winter), a „Teeth of Lions Rule The Divine” nevű drone metal együttes száma, vagy Thomas Köner Daikan című lemeze felvetik a zaj elfogadásának perspektíváját. Lényegében ezen minimalista zenei irányzatok megtették az első lépést a zaj tényébe való össztársadalmi beletörődés felé. Léteznek olyan jelenségek, amelyek hatására nem lehetünk másak, mint bénultak és némák. Még a fent említett zenei minimalizmust is meghaladja JLIAT munkássága, aki többek között, talán a legfélelmetesebb zajból készített bárki által hallgatható mp3-fájlt: különböző nukleáris fegyverek tesztelését hallgathatjuk honlapján. (http://www.jliat.com/bravo.mp3) A Bikini-szigeteken végzett nukleáris teszt véget vet öntudatunknak. Ezen apokaliptikus hangzavart hallgatván, világossá válik számunkra, egy nukleáris robbanás elképzelt villanásának következtében, hogy a zaj mellett nem lehet maradásunk. A második interjúalany megjegyzi, hogy zaj híján kihalttá válna a VII. kerület. Ennél még tovább mennénk: az emberi munka révén létrejött a zajnak egy olyan fokozata, amely 19
teljességgel kitörölhet bennünket a létezésből. A nukleáris robbanás félelmetes zaja kiszakít bennünket megszokott gondolkodási sémáinkból, és szembesít bennünket azon körülménnyel, hogy még a gondolat lehetőségét is felszámolja a világ vége. Arra figyelmeztet bennünket az atomrobbanás, hogy a lét-nélküli létezés lenyomatai vagyunk. Egyfajta hamis fosszília, amely, bár még létezőnek vallja magát, de egyensúly nélküli zuhanásában csupán a hangmérő-technológia révén válik igazán érzékelhetővé, érzékivé megnyilvánulásainak valós súlya. Radioaktív, hangos réteget vontunk a föld mélysége köré, és közben saját lelkünket odalent felejtettük. Bennünk áramlik a megfoghatlan anyag, formálódik a formátlanság állapotába. Csupa síkbeli színezett és modulált foltot látunk magunk előtt, amelyek összeolvasztják a síkokat a világ-tubus beleiben. A tükör az egyetlen horizontunk, ahonnan kilátástalan és riadt tekintetünk néz vissza ránk, mint a Föld kékségét magába foglaló hisztérizált kék szem. Nem marad egyéb, mint a hisztérikus mosoly, az önfeledt nevetés, amely még azután is visszhangzik a zajban, hogy már minden egyéb megállt, elromlott, szétesett, dezintegrálódott. A nevetés: fennmaradás, a jelenlét nélküli létezés egyetlen nyoma.
Bibliográfia Adorno, Theodor és Horkheimer, Max (2011 [1944] A felvilágosodás dialektikája (Budapest: Atlantisz) Bauman, Zygmunt (2000) Liquid Modernity (London: Polity Press) Beck, Ulrich (1992 [1986]) Risk Society. Towards a New Modernity (London/New Delhi: Sage Publications), 22] Bohm, David (2001 [1980]) Wholeness and the Implicate Order (London and New York: Routledge) Dávila, Nicolás Gómez (2014 [1992]) További széljegyzetek egy rejtett szöveghez (Budapest: Qadmon) Durkheim, Emile (2000 [1895]) ’A szociológia módszertani szabályai’, ebben: Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig (szerk. Felkai Gábor, Némedi Dénes, Somlai Péter) (Budapest: Új Mandátum), 272-314 old. Marx Károly (1965 [1867]) A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. I. köt. (Budapest: Helikon) Morton, Timothy (2013) Hyperobjects. Ecology and Philosophy after the End of the World (Minneapolis: University of Minnesota Press) Virilio, Paul (2008 [1997]) Open Sky (London és New York: Verso) Weber, Max (2001 [1905]) The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism (London and New York: Routledge)
20
1. melléklet: Forrás: http://www.judynatal.com/project/future-perfect-2040-2030-2020-2010/chapter-1-2040#21 © Copyright Judy Natal
2. melléklet: Forrás: Manufactured Landscapes (dokumentumfilm)
21
3. melléklet: Forrás: http://nautil.us/blog/chernobyls-hot-mess-the-elephants-foot-is-still-lethal
4. melléklet Forrás: http://www.smithsonianmag.com/arts-culture/chernobyls-bugs-art-and-science-life-afternuclear-fallout-180951231/
22
5. melléklet Forrás: NOAA Center for Tsunami Research http://nctr.pmel.noaa.gov/honshu20110311/ (5. kép, Global maximum wave amplitude)
23
melléklet: Budapest zajszennyezettségi térképe, közúti zajszennyezés, éjjeli Forrás: Fővárosi Önkormányzat, http://terkep.budapest.hu/website/zajterkep_bp_www/viewer.htm?SCALETITLE=K%25F6z%25FAti %20zajterhel%25E9s%20%25E9jjel&SONT=38,39,41,42,43,44,45,46,47,48,49,50,52&WIN=frame 6.
24
25
7. melléklet: Muti Randolph neoncsöves fény- és tükör installációja a Coachella-fesztiválon kiválóan jeleníti meg korunk társadalmi valóságát. A meghatározhatatlan, tubusszerű hipertárgyak beleiben tartózkodunk nap mint nap, ha akarjuk, ha nem. A hipertárgyak nem kikerülhetőek, ugyanakkor befolyásolják a percepciónkat. Alapvető sajátosságuk a dezorientáló-jelleg.
26
