1
A XX. század tanúi Nagykanizsán Nagykanizsa : Czupi Kiadó, 2007. 95–98. oldal Büki Erzsébet: A könyvtáros A könyvtáros az a kultúraközvetítő, aki ha kell közvetlenül is, de inkább a háttérből finoman irányítja az olvasót, így oktatva, nevelve terelgeti a tartalmas szórakozás felé. Ha valaki ebben a folyamatban egy könyvtár „Mili nénijévé” avanzsál, az igazán rang. Kár, hogy a tűnékeny idő ezt már múlttá változtatta, s a dr. Kígyóssy Lászlóné által felidézett történések is az előző század várostörténeti és családi dossziéiba rakódtak. – Ladeczky Emíliának milyen gyermekkora volt? – tettem fel az első kérdést Mili néninek. – Nemcsak a nosztalgia mondatja velem, de igen szép. Zalai kötődésűek révén Budapestről a 20-as években költöztünk Nagykanizsára, mert apám a jobb megélhetésben reménykedett. Számítása be is vált, hiszen ritka szakmát művelt: hangszerkészítő- és javító volt. Az egészen idős nagykanizsaiak talán még emlékeznek az Ady Endre utcában lévő Ladeczky cégre. Ami az akkori viszonyok között egy kis kultúrközpont is volt. Ha valaki új hegedűhúrt vett, hangszert javíttatott, zongorát hangoltatott, akkor nem rohant – mint manapság –, hanem beszédbe elegyedett a mesterrel, a megrendelőkkel, a zenészekkel. Városi hírek cseréltek gazdát, még folyóiratszemlét is tartottak a betérők. Emlékszem, a lassan fejlődő Zalaegerszegre is átjárt zongorát hangolni apám, mert a polgárosodó város előkelőségei zenére ugyan taníttatták gyerekeiket, de ilyen szakemberről nem gondoskodtak. Engem már zsenge gyermekkoromban hatalmas tudásvágy és érdeklődés jellemzett, ezért sok-sok délutánt töltöttem el a műhelyben lesve, hogy a felnőttek mit is beszélnek. Információéhségemre a legjobb bizonyíték: naponta végigolvastam a Pesti Naplót. Szegény anyám alig
2
bírt az ebédlőasztalnál tisztességes étkezésre bírni bennünket, mert testvéreimmel egymás kezéből kapkodtuk ki a lapot. Egyetértés csak a kamarazenélés közben volt köztünk: öcsém hegedült, húgom csellista volt, én pedig zongoráztam. – Egy idős hölgy – talán két évtizede – azt mondta nekem: Mili akár zongoraművésznő is lehetett volna. Igaz ez? – Hogy mi lehettem volna, az már a múlt ködébe vész. Valóban elég jól zongoráztam, de vidéki kislány létemre nem jutottam el a Zeneakadémiáig. Tudniillik nem vettek fel. Történelemből országos tanulmányi versenyt nyertem – talán ez is közrejátszott abban, hogy finnugor összehasonlító nyelvész is szerettem volna lenni –, de érettségi után egyetemre sem kerültem. Mater Petra igazgatónő (Notre Dame Leánylíceum) pártfogolta elhatározásomat, de a háború előtt kevés vidéki polgárlány tudott felmutatni annyi apanázst, amiből megélt volna az egyetem alatt. Meg a diplomaszerzés után sem, mert a választott szakból – mint az egyik felvételiztető tanár megjegyezte – aligha futotta volna többre, mint száraz kenyérre. Így aztán dolgozni kezdtem: a Hangya meg a Futura cégnél voltam adminisztrátor Budapesten. Amikor zűrzavarossá vált a helyzet, szüleim hazaparancsoltak. Mit tehettem? Kanizsán állás nem volt, ezért beálltam apám üzletébe, a rádiórészlegbe inasnak. Nehogy valaki azt higgye, hogy ez egyenlő volt a mai bolti eladói státusszal. Mivel kevés embernek volt akkor rádiója, így a Ladeczky bolt időnként hírekre éhes fiatal emberekkel telt meg. Eben a körben ismertem meg későbbi férjemet is. 1947-ben házasságot kötöttünk, született három gyerekünk, s úgy tetszett, hogy a polgár asszonyok szokásos életét fogom élni. – Hogyan lett a háziasszonyból könyvtáros? – 1960-ban újsághirdetésből tudtam meg, hogy az akkor már negyedik éve az Iparoskör Sugár utcai épületében – a művelődési házzal társbérletben – működő Városi – Járási Könyvtár könyvtárkezelőket keres. Úgy éreztem, hogy most, negyven évesen talán kezdhetek magammal valamit. Gyerekeim növekedtek, férjem támogatott, mi veszteni valóm volt? Jelentkeztem, felvettek, s elkez-
3
dődött az életemnek egy különös, de nagyon szép időszaka. Fokozatosan bővült, szakmaiságában erősödött a könyvtár: folyamatossá vált az új mellett a régi állomány feltárása, szabadpolcos kölcsönzést vezettünk be, zenei és gyermek könyvtár létesült, s belépésem idejétől a magyar könyvkiadás minden jelentős darabja beszerzésre került. Igaz, a későbbi évtizedekben nőtt a csak egyetlen példányban vásárolt, ezért csak helyben használható könyvek száma, de lehetőség kínálkozott a nyitástól zárásig történő kölcsönzésre, helyben olvasásra, fénymásolásra. Közben elvégeztem a főiskolát is. Aztán új fejezet kezdődött a könyvtár és az én életemben is: 1988-ban a Sugár utcai épület életveszélyessé nyilvánítása után a ferences rendházba költöztünk. Itt új szelek kezdtek el fújni: megjelent a számítógépes szolgáltatás, CD lemezeket lehetett hallgatni, a könyvek mellett videofilmeket is kölcsönöztünk. Hosszú könyvtárosi pályafutásom során 9 igazgatót „nyűttem” el, de a gyakori vezetőváltás ellenére a könyvtárban igen jó kollektíva alakult ki. Talán ennek köszönhető, hogy nyugdíjazásom után még 15 évig vállaltam egész- és részfoglalkozású könyvtárosi beosztást. Aztán elérkezett 1999. december 31., az utolsó munkanap. – Hogyan keletkezett az a jelző: „Mili néni, az élő lexikon”? – Ezt hallottam olvasóktól, de kollegáktól is. Mondhatom nagyon jól esett, s új és újabb szellemi tornára késztetett. Ha most azt kérdezed, hogy miből táplálkozott nálam ez az ismeretanyag, akkor több réteg egymásra rakódásáról adhatok számot. Szívesen tanultam, már gyermekkoromban sokat olvastam, nyitott voltam a világ dolgaira. Aztán korrepetáltam is, így az előző évek tananyagát szinten tudtam tartani. Később három gyerekemnek segítettem a tanulásban, a leckéket rendre áttanulmányoztam, majd férjemmel a jogi egyetemre szinte „együtt” tanultam. Azt azonban nem tagadhatom, hogy örökölt gének is segítettek a jó memória kifejlesztésében. Én nem űztem sportot abból, hogy mit, hol tudok megtalálni, de valóban örömmel segítettem főiskolás szakdolgozatok megírásánál, kutatóknak tanulmányaik elkészítésénél, vagy csak egyszerűen az érdeklődő olvasóknak. Az 1999-ben számomra oda-
4
ítélt „Nagykanizsa Kultúrájáért” kitüntetés talán ezt a könyvtárosi munkát kívánta elismerni. – Megszólal-e még a nappaliban álló zongora? – Mostanában talán még többször fordulok Bach és Beethoven zenéjéhez, mint az előző években, hiszen baráti körünk fogyatkozik, olvasni a szemem miatt egyre kevesebbet tudok. Maradt a zenehallgatás és a zongorázás. Szívesen főzök, ha hazajönnek a Székesfehérvár-Budapest-Nagykanizsa között ingázó unokák, no meg férjemmel kirándulunk, ameddig bírjuk. Legutóbb Lillafüreden üdültünk, s a fiatalabbaktól nem maradva el a Bükkben túráztunk. Az írás Kanizsa Dél-Zalai Hetilapban megjelent változata a 2004. március 23-i szám 6. oldalán volt olvasható
5
