1
A XX. század tanúi Nagykanizsán Nagykanizsa : Czupi Kiadó, 2007. 181–184. oldal Dezső Ferenc: A fényképész A lexikon szerint a dinasztia „olyan család, amelyben több egymást követő nemzedéknek ugyanaz a foglalkozása”. A városunkban tiszteletnek örvendő Vastagh család ilyen. Vastagh Zoltán fényképészmester – a mesterlevél ott függ az üzlet falán – büszkén vallja a családi tradíciót. E millenniumi év decembere különös jelentőséggel bír. E hónapban tölti be hatvanadik életévét, és az édesapa, Vastagh Béla alapította műterem 65. évfordulóját. A kettős jubileum ünneplésre ad alkalmat. – Miként ünnepelnek? – Szerényen – kapom a választ –, mert nálunk nem az ünnepléseken volt a hangsúly, hanem a munkán. Arra tanítottak a szüleim, hogy a munka legyen az első, a feladat eredményes elvégzése jó érzéssel tölti el az embert, és ez maga az ünnep, az öröm forrása. Így lesz ez most is. – Milyen volt egy jól menő fényképész fiának lenni? – Nem különböztünk sok más családtól. Nálunk otthon rend és fegyelem volt, úgy jellemezhetném, hogy szeretetteljes szigor uralkodott. Négyen voltunk testvérek, szüleink önállóságra, becsületességre neveltek bennünket. Mindig éltük saját kis életünket, hódoltunk kedvteléseinknek. A családi „szertartásokon” azonban mindig együtt kellett lenni. A nap tornával kezdődött, és közös reggelivel folytatódott, majd mindenki ment a maga dolgára. Apám, a fényképészmester Sopronban volt ipari tanuló, majd Győr, Miskolc, Szeged, Pápa voltak a tanulóévek állomásai. Igazi vándorút volt, ami alaposan felkészítette a szakmára. Már mint mester 1935-ben nyitotta meg üvegtetős műtermét a Csengery utca elején. A jól működő üzlet biztosította a gyerekek megfelelő neveltetését. A gyerekeknek a
2
kötelességteljesítés, koruknak megfelelő munka, de elegendő szabadidő, önállóság és zsebpénz is biztosított volt. – Mire költötte a kapott zsebpénzt? – Én mindig spórolós voltam – szüleimtől is ezt láttam –, így mindig meggondoltam, mire költöm a pénzemet. Befektettem, hogy jövedelmezzen. Nagyon szerettem az állatokat, jelentős postagalamb tenyészetem volt. Én is részt vettem jeles ünnepeken a Szabadság téren rendezett postagalamb röptetésben. Ezen kívül eladtam és vettem is a galambokat. Az állatok szeretete miatt az állatorvosi pálya fele kacsintgattam, de édesapámtól megismertem a fényképezés rejtelmeit, s ez hatással volt rám. Természetesnek tűnt, hogy én is e szakmát választom. – A fényképész apának a feleség volt a szakmai segítőtársa. Vastagh Zoltán édesanyja, aki a fotózás mellett rendszeresen nevelte az utánpótlást, Zalaegerszegre járt tanítani. Tanítványai a megye több városában ma is működő fényképészek. – Nekem gyerekként – emlékezik vissza – sokszor kellett segíteni: állványt cipeltem, ügyeltem a felszerelésekre. Hiszen nemcsak műteremben készültek felvételek, hanem kijártunk a környező falvakba lakodalmat és egyéb jelentős eseményt megörökíteni. Ez is hozzájárult a szakmával való megismerkedésemhez. Később aztán én is kaptam egy fényképezőgépet, amivel szívesen fotóztam osztálytársaimat, segítettem az előhívásban, s egyre jobban megismerkedtem a fényképkészítés folyamatával. Természetesen ezen kívül sok minden más is érdekelt. Ide tartozott a sport is. Időm nagy részét, a fotózás mellett, a kerékpározás töltötte ki. E sportágban is jelentős eredményt értem el. A dátum sem elhanyagolható: az 1956. október 22-én rendezett Petőfi Kerékpáros Emlékversenyen második helyezett lettem. – Hogyan történt úgy 50-60 évvel ezelőtt technikailag a fényképezés? – Lényeges volt a különbség. Még a hangulat, a környezet, de még a levegő is más volt. Vegyszerek, zselatin illata terjengett. – Régi üveglapokat nézegetünk, egy városképben s egy esküvői kép-
3
ben gyönyörködünk. – A zselatinnal – amelyen a fényérző anyag volt – bekent üveglemezt, negatívot 5-10 évig is őrizték dobozokban, várva az időpontot, hogy újra rendelnek fényképet. Aztán olyan idők jöttek, amikor üveghiány miatt felvásárolták a lemezeket a búcsúra járó árusok. Leáztatták a zselatint, fényképtartónak használták vagy tükröt készítettek belőle. A fényképezés mellett már az 1940-es években reklámdiákat is készített a Vastagh fotó, amelyet a moziban vetítettek a film előtt. Rendelésre más szakmáknak is vállalt reklámdia-készítést. A második világháború után megalakultak a fényképész szövetkezetek, így felszámolásra került a saját műhely a Csengery úton, amit aztán később le is bontottak. Én is a szövetkezetben voltam ipari tanuló, ott is végeztem – mondja Vastagh úr. 1957-ben szabadultam fel, és egy ideig ott is dolgoztam. 1969-ben nyitottam meg az első önálló műtermemet Letenyén, ahova naponta jártam ki, a szüleim pedig Kanizsán dolgoztak egészen halálukig. – A dinasztia tovább él, a Vastagh Foto működik. Vastagh Zoltán révén nem is remélt fejlődést ért el. Mint mondja: nem lehet lemaradni, mert az egyenlő a bukással. De nemcsak emiatt, hanem az igény is sarkallja az embert. Hogyan változott és milyen újdonságok vannak a fotózásban? – Gyors és jelentős változás következett be, több mint húsz éve én foglalkoztam először Nagykanizsán színes filmek kidolgozásával. Portrék, családi képek stb. mellett videofelvételek készítésével is. A jelen a digitális fényképezésé. A felvétel pillanatában a megrendelő látja magát a képernyőn, több beállítás közül kiválaszthatja a neki legjobban tetszőt. Film helyett Smart-média kártyára fényképezünk, amihez aztán már a számítógépet is felhasználjuk, így a kép ki is nyomtatható. A jövő a háromdimenziós képé. De a technika mellett is a legfontosabb az ember. Ma is állítom, hogy a fényképezés ünnepi alkalom: aki jön, meg akarja magát örökíttetni, s ezt mi a legnagyobb szolgálattal teljesítjük. Apámtól megtanultam a kuncsafttal szembeni udvariasságot, a korrektséget, a pontosságot és a minőségi munkát. Ezért jönnek szívesen hozzánk fényképezkedni.
4
Elgondolkoztam, mennyi mindent jelent a fénykép, amit mindig a jelenben készíttetünk el, hogy aztán majd, mint a múltat mutogassuk. Felemelő érzés is a régi felvételek között kutakodni, nézegetni a „múltat” és konstatálni, ilyenek voltunk. Ilyenkor, ha megfelelő számú fényképünk van, olvasható a család története és tetten érhetők a változások. A dinasztia él: 1935-től folyamatosan működik, amit most a mester lánya visz tovább. A decemberi családi megemlékezésen valószínűleg felelevenedik a múlt: talán megfogják egymás kezét, úgy adják át a tenyér melegével a stafétabotot. Emlékeikben jelen lesznek a már eltávozott alapítók is, talán fényképek is kerülnek elő, és majd nézegetik a „múltat”, mint ahogy Kosztolányi írja versében: „Élők, halottak. Ez a társaságom. Olykor magamra hagynak délelőtt, az életük egyszerre viszszalátom, mikor beszélek egy-egy kép előtt.” Az írás Kanizsa Dél-Zalai Hetilapban megjelent változata a 2000. december 14-i szám 10. oldalán volt olvasható
5
