26 | ÚJ EGYENLÍTÔ
V I T A – É V F O R D U L Ó
GALI MÁTÉ
Károlyi Mihály
a viták kereszttüzében A száznegyven éve született, hatvan éve halott Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály kormányés államfői szerepének megítélése napjainkig a viták kereszttüzében áll. Minthogy a rendszerváltást követően még a hazai történésztársadalom sem tudott koherens Károlyi-képet kialakítani, ezért nem meglepő, hogy a közgondolkodásban – melyet számos esetben az egzakt történelmi ismeretek helyett az egyének emóciói, családi háttere vagy aktuálpolitikai meggyőződései formálnak – ő lett modern kori történelmünk egyik legmegosztóbb alakja. Miután pedig az elmúlt években a magyar társadalom jobb- és baloldalának történelemszemléleti különbségei minden korábbinál élesebbé és láthatóbbá váltak, a gróf működése lett a duális emlékezetpolitika egyik legneuralgikusabb pontja.
» A szerző történész PhD hallgató
A
lyainak (pontosan látta ugyanis a császári Németország célját, mely az volt, hogy maga alá gyűrje az Osztrák-Magyar Monarchiát). A népszerű író, Herczeg Ferenc mindezeket utóbb úgy értelmezte, hogy Károlyi: „Az egész háború alatt baisse-re1 spekulált. Nem hitt a győzelemben, nem akarta a győzelmet.”2 Herczeg kritikájának azonban ellentmondanak Károlyi háború alatti nyilatkozatai, melyekben bár ellenezte a fegyveres konfliktust, mégis „mindnyájan hazafiak vagyunk és a zászló köré gyülekezünk”.3 A román hadsereg 1916-os erdélyi betörését követően pedig a Károlyi tulajdonában álló Magyarország című lapban sűrűn jelentek meg a háborút támogató, románellenes, már-már soviniszta írások. Károlyi bírálóinak soraiban közkeletű az a vélekedés, hogy ha 1918 őszének válságos hónapjaiban nem ő, hanem Tisza István áll a kormányrúdnál, akkor utóbbi képes lett volna megőrizni a rendet. A Horthy-éra történészfejedelme, Szekfű Gyula is ezen a véleményen volt a korszak szellemi alapvetésének tekinthető Három nemzedék című könyvében: „Tiszát legyűrte Károlyi Mihály, Világháború és Tisza István az erkölcsi rendet a káros anarchia.”4 Szekfű azonKárolyi Mihály az I. világháborúban többször is ban figyelmen kívül hagyott két tényezőt: teljesített frontszolgálatot, annak ellenére, hogy 1. Tisza nem készült kormányzati szerepre, folyamatosan hangot adott pacifista elveinek, ugyanis tisztában volt azzal, hogy az öt éve húzótovábbá a német szövetséggel kapcsolatos aggá- dó háború minden nyomorúságáért őt okolták a
(szélső)jobboldal sok esetben a két világháború közötti időszakban gyökeredző véleménye szerint Károlyi volt a trianoni országcsonkítás egyik legfőbb felelőse azáltal, hogy a világháborús összeomlást követően leszerelte a hadsereget, majd pedig átjátszotta a hatalmat a kommunisták kezébe, és aki a tehetségéhez képest olyan magasra emelkedett, hogy ott valószínűleg már légszomja lehetett. A baloldal ugyanakkor Károlyinak a régi Magyarország demokratikus átalakításában viselt érdemeit igyekszik hangsúlyozni: a földosztást, valamint a sajtó-, majd pedig a gyülekezési és egyesülési szabadságról, továbbá az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogról rendelkező néptörvények meghozatalát. A reális és konszenzuális alapon nyugvó nemzeti emlékezet kialakítása szempontjából ezért elengedhetetlen, hogy az első magyar köztársasági elnök politikáját harag és részrehajlás nélkül vizsgáljuk.
ÚJ EGYENLÍTÔ
|
27
Mostarban és Trebinjében lázadtak fel a közös ezredek. Májusban a birodalom szinte valamenynyi tartományában egymást érték a katonalázadások.7 Azután pedig, hogy IV. Károly császár és király október 16-án föderalizálta Ausztriát, két nappal később pedig Woodrow Wilson amerikai elnök elismerte a csehszlovákokat hadviselő félnek, valamint a jugoszlávok jogait a nemzeti önállóságra, a még a frontokon szolgálatot teljesítő nemzetiségi katonaság (akik soraiból 1917 őszéig több mint 600 ezren adták meg magukat az oroszoknak) a Monarchiát kvázi felbomlottnak tekintette. Mindezek után már a fizikai és morális tartalékaik legvégére jutott magyar ezredek is a hazaszállításukat követelték. Említést érdemel még Tisza és Károlyi kapcsán, hogy utóbbi szívesen hangoztatta konfliktusait az Ady Endre által egy helyütt „vad, geszti bolond”nak nevezett kétszeres miniszterelnökkel (1903– 1905, 1913–1917), mivel ezáltal a nagyformátumú államférfi méltó riválisának szerepében tetszeleghetett. Tisza igazi vetélytársa azonban sohasem Károlyi, hanem inkább annak apósa, ifjabb Andrássy Gyula volt.
Padovától Belgrádig
széles tömegek. Október 28-án Habsburg József főhercegnek erről így nyilatkozott: „Pár héttel ezelőtt talán még vállaltam volna, de ma már égő gyújtó volnék a puskaporos hordóban! Nem vállalom, mert ma csak ártanék! Én leszámoltam már mindennel! […] Kérem, tessék Károlyit megbízni! Lássa ő, hogy mit tud!”5 2. A népszerűtlen Tiszával ellentétben a társadalom többsége Károlyi mellett állt: Csernoch János hercegprímás november 3-án körlevélben szólította fel a katolikus papságot a Károlyi-kormány támogatására, de együttműködésükről biztosították Károlyit a budapesti pénzintézetek, a nagytőkés-nagybirtokos osztályok képviselői, Berzeviczy Albert elnökkel az élen a Magyar Tudományos Akadémia, és József főherceg is. Mindazonáltal a Habsburgokhoz maradt lojális az aulikus arisztokrácia, a Dunántúl valamint a Nyugat-Felvidék Bécshez közeli magyar lakossága, illetve a német és horvát nemzetiségűek.6 A reguláris hadsereg bomlási folyamatát Károlyihoz hasonlóan Tisza sem lett volna képes megfékezni, és amely már 1917 őszén, tehát jóval Károlyiék hatalomra kerülése előtt megindult. 1917 végére 80 ezer főre becsülték az országban bujkáló katonaszökevények számát, és csak 1918 első három hónapjában 44 ezer dezertőrt fogtak el. Januárban előbb Szabadkán, februárban pedig
Kritikusai szemében Károlyi egyik komoly vétke, hogy kísérletet sem tett az ország territoriális integritásának védelmére, hanem a Monarchia közös hadsereg-főparancsnoksága (Armeeoberkommando, a továbbiakban: AOK) által Padovában aláírt fegyverszünetet követően Belgrádban külön megállapodást kötött a franciákkal, melyben teljesen feleslegesen és értelmetlenül lemondott az ország területének egy részéről. Tormay Cécile például a polgári demokratikus köztársaság és a Tanácsköztársaság eseményeit feldolgozó fiktív naplójában arról írt, hogy a gróf örömét lelte a történelmi magyar állam szétverésében, hiszen nevetve mondta: „Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország; mikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, mire köztársasági elnök leszek, és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állni az ország, mire király leszek.”8 A világháborút az Osztrák-Magyar Monarchia minden kétséget kizáróan már Károlyiék hatalomra kerülése előtt elvesztette. 1918. szeptember 29-én Bulgária, október 17-én pedig Törökország tette le a fegyvert, ezáltal az összeroskadt balkáni fronton a francia-szerb hadsereg megindult Belgrád felé. A hátországban spanyolnátha pusztított, a pénz inflálódott, krónikus nyersanyaghiány lépett fel, elsősorban szénből, ez pedig lehe-
28 | ÚJ EGYENLÍTÔ tetlenné tette a vasúti közlekedés normalizálását és az ipari kapacitás kihasználását.9 A török kapitulációval egy napon Tisza István is elismerte a Parlamentben a háborús vereséget. Október 23-án az olasz fronton sikeres antantoffenzíva kezdődött, 29-én pedig a párizsi Legfelsőbb Haditanácson döntés született arról, hogy a balkáni és olasz fronton külön-külön kötnek fegyverszünetet, a kettő pedig együtt jelenti majd a Monarchiával való fegyvernyugvást. Leszögezték ugyanakkor azt is, hogy külön megállapodás a magyar kormánnyal nem köthető, csakis a Monarchia illetékes szerveivel. A fegyverszüneti feltételeket november 1-jén nyújtotta át Padovában Armando Diaz, az olasz hadsereg vezérkari főnöke Viktor Weber osztrák gyalogsági tábornoknak. A szerződés csak azt határozta meg, hogy hová kell visszavonni a közös hadsereg olasz frontját, valamint a nyugati frontról is vissza kell hívni az osztrák-magyar hadosztályokat. Nem részletezte viszont, hogy mi legyen a magyar-szerb határral, valamint a még nem létező Csehszlovákia határain belül tartózkodó k. u. k. egységekkel. A szerződés 4. pontja kikötötte, hogy az antant és szövetségesei a Monarchia területén bármely stratégiai pontot megszállhattak (arról viszont nem rendelkezett, hogy a szövetségeseken csak az amerikaiakat értike, vagy esetleg a jugoszlávokat és a cseheket is?).10 Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere közölte az AOK-val, hogy nem ismeri el jogosultnak őket Magyarország nevében a fegyverszünet megkötésére, és követelte, hogy saját képviselőt küldhessen a padovai tárgyalásokra, ám ezt az AOK nem akceptálta, pedig Károlyi maga akart Olaszországba utazni.11 Ráadásul annak ellenére, hogy a padovai fegyverszüneti megállapodást november 3-án 18 órakor írták alá, azzal a kitétellel, hogy 24 órával később lép életbe, az AOK már aznap hajnalban parancsot adott a tűzszünetre, melyet kihasználva az olaszok mintegy 350 ezer hadifoglyot ejtettek. Arthur Arz, a közös hadsereg utolsó vezérkari főnöke november 1-jén közölte Károlyival, hogy védelemre kell berendezkednie a Dráva-Duna vonalán, valamint kapcsolatba kell lépnie a Balkánon állomásozó francia Keleti Hadsereggel (Armée d’Orient). Károlyi számára ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy az AOK-t és IV. Károlyt csakis az olasz front, vagyis Ausztria érdekelte, a balkáni antanthadsereggel való tárgyalást Magyarország ügyének tekintette, befejezett tényként kezelve azt, hogy Magyarország az új nemzetállamokhoz hasonlóan függetlenné vált. Miután azonban a padovai egyezmény csak az olasz frontra vonatkozott, ezért az Armée d’Orient főparancsnoka, Louis Franchet d’Espèrey tábornok francia és szerb csapataival átkelt a Száván. November első napjai-
ban megüzente, hogy Belgrádba várja a magyar kormány képviselőit, és elküldte a fegyverszüneti feltételeit is.12 Mivel pedig a padovai egyezmény a magyar kormány mellőzésével köttetett, az ország határai felé pedig ellenséges hadsereg közeledett, Károlyiék a francia tábornokkal való tárgyalás mellett foglaltak állást. A Károlyi vezette kormányküldöttség november 5-én kelt útra. Az induláskor még nem tudták pontosan, hogy a francia főparancsnokkal hol fognak találkozni, ebből kifolyólag nem tudták kizárni annak a lehetőségét, hogy esetleg autón vagy repülőn is kell utazniuk. Ennek okán az ünnepi öltönyök szállítására alkalmas bőröndök nélkül indultak el.13 Ez a tény később lehetőséget teremtett arra, hogy Károlyiról az a kép alakuljon ki, mint aki slendrián módon járult Franchet elé, az ország jövőjéről tárgyalni. Tormay Cécile így írt erről: „Károlyi Mihály és társai sportsapkával, térdnadrágban és gamásliban jelentek meg. Mintha futballmeccsre mentek volna a Népligetbe.”14 A november 7-én lezajlott tárgyalásokkal kapcsolatban Károlyi, valamint a kormánya nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere, Jászi Oszkár is megjegyezte, hogy a francia tábornok rendkívül arrogánsan viselkedett a magyar delegáció tagjaival. Pontosabban, Károlyival mint miniszterelnökkel, korrekten bánt, ám Hatvany Lajos bemutatásakor nem leplezte antiszemitizmusát, amikor pedig Csernyák Imre, a Katonatanács elnöke állt előtte, így szólt: “Hát, ilyen mélyre süllyedtek?” Bánffy Miklós, Károlyi első unokatestvére (1921–1922-ben a Bethlen-kormány külügyminisztere) a visszaemlékezéseiben arról értekezett, hogy Károlyit megalázták és megszégyenítették Belgrádban,15 Arno J. Mayer amerikai történész azonban semmi különlegeset nem vélt felfedezni Franchet magatartásában: „Bizonyos, hogy korrektül kezelte Károlyit, […] csak Károlyival ellentétben a francia tábornok nem volt hajlandó megfeledkezni arról, hogy Magyarország legyőzött ellenség”.16 Károlyi másnap visszautazott Budapestre, ezért a belgrádi katonai konvenciót a kormánya nevében november 13-án az akkor már a hadügyminiszteri posztról lemondott, tárca nélküli miniszter, Linder Béla, míg az antanthatalmak részéről a francia Henrys tábornok és Živojin Mišić vajda, a szerb hadsereg főparancsnoka írta alá. A 18 pontból álló egyezmény siker volt a tekintetben, hogy ez volt az első kapcsolatfelvétel Károlyiék és a győztes antanthatalmak között, melyek ezzel gyakorlatilag elismerték a Károlyikormányt. Kimondta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső országrészt. A franciák ígéretet tettek arra, hogy a magyaror-
ÚJ EGYENLÍTÔ
szági stratégiai pontokat a szerbekkel és a románokkal szemben ők fogják megszállni, az általuk birtokba vett területen pedig a polgári közigazgatás a magyar adminisztráció kezében maradhat. A konvenció lehetővé tette hat gyalogos- és két lovashadosztály felállítását Károlyiék számára, és beleegyeztek abba is, hogy a magyar delegáció táviratot küldjön Párizsba, értesítve az antanthatalmakat arról, hogy a szerződést csak abban az esetében írják alá, ha a béketárgyalásokig biztosítják a magyar állam határait.17 Valójában azonban a győzteseknek sem betartani, sem pedig betarttatni nem állt szándékukban a belgrádi katonai konvenció rendelkezéseit, amely egyrészt a Felvidékre nem vonatkozott, másrészt pedig a Délvidéken a szerbek, Erdélyben pedig a románok folyamatosan megszegték. A csehek már november 8-án betörtek az országba, Erdélyben pedig a francia Henri Mathias Berthelot tábornok december 12-én engedélyt adott a román csapatoknak a demarkációs vonal átlépésére, két nappal később pedig a román vezérkari főnök utasította ugyanerre, továbbá egész Erdély megszállására a katonáit.18
Linder Béla és a hadsereg leszerelése A valójában tehát pillanatnyi sikerként elkönyvelhető belgrádi katonai konvenció megkötésén túl bírálói rendszeresen Károlyi szemére vetik, hogy Linder Bélával az élen dilettánsokkal vette körül magát, a frontokról hazatérő katonaságot pedig leszerelte, ahelyett, hogy új hadsereget toborzott volna belőlük, mely képes lett volna a szinte minden oldalról ellenséges nemzetek által körülvett ország határainak védelmére. A Károlyi-kormány 1918 októberének végén, az elvesztett világháború után választhatott az antanttal szembeni aktív honvédelemre való berendezkedés, valamint az ország számára minél előbb elérendő, elismert nemzetközi jogi státus kivívása között. Mivel a hatalmas túlerővel szemben Károlyiék értelmetlennek ítélték a további vérontást, ezért utóbbi érdekében köttetett meg a belgrádi egyezmény, és mindezek fényében érdemes vizsgálni a pacifista hadügyminiszter tevékenységét is. Linder a mielőbbi fegyvernyugvás kikényszerítés érdekében november 1-jén fegyverletételre szólította fel a magyar csapatokat, ám az utasításnak nem mindenki tett eleget. A dunai hadsereg vezérkari főnöke, Bartha Albert például kijelentette, hogy alakulatai az AOK-nak vannak alárendelve, és Linder nevű urat különben sem ismer.19 A Duna-Száva vonalán álló, Kövess Hermann vezette hadseregnél pedig a fegyverletételi parancs
|
29
olyan hihetetlenül hangzott, hogy Kövess azt csak másnap délután egykor rendelte el, miután megismételték neki telefonon.20 November 2-án, a kormányra felesküdő budapesti helyőrség előtt tartott beszédében hangzott el Linder ominózus mondata: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”, melyet azóta többen is megpróbáltak értelmezni. Gratz Gusztáv történész-publicista ebben a hadsereg „Károlyi-kormány által való szétzüllesztése”t látta,21 Tormay szerint „egy rettentő téboly, vagy egy rettentő gonosztett” beszélt belőle,22 Batthyány Tivadar belügyminiszter szerint viszont Linder egyszerűen csak „e gyűlés előtt túl sokat ivott, és nem tudta, hogy mit beszél”.23 Jászi Oszkár a Magyar kálvária – Magyar föltámadás című művében pedig amellett érvelt, hogy Linderrel mindezt a különböző fegyveres csoportok puccskísérleteitől való félelem mondatta, ugyanis tartott attól, hogy a „kalandokra és ragadozásra hajló” régi hadsereg egyben tartásával a kormány helyzete tarthatatlanná válna.24 Jászi gondolatainak kétségkívül megvolt az igazságtartama. Az elhúzódó háborúban öléshez szokott katonák nagy része ugyanis fegyveresen tért haza a frontokról, és az ital, a forradalmi düh vagy éppen a személyes bosszú okán rengeteg atrocitást követtek el. Raboltak, fosztogattak, önhatalmúlag végeztek a nekik nem tetsző személyekkel (zsidó kereskedőkkel, csendőrökkel, a háború alatt a hatalmukkal sok esetben visszaélő jegyzőkkel stb.). A korabeli sajtót olvasva számtalanszor találkozhatunk olyan tudósításokkal, melyek arról adnak hírt, hogy a fosztogató katonák, valamint a melléjük szegődött civilek egész falvakat raboltak ki (előfordult, hogy a bandákat nők vezették!), és a csendőrségnek, rendőrségnek, továbbá a reguláris katonaságnak szabályos ütközetekben kellett megfékezniük a zavargókat. 1918. december 12-én a Kaposvár kirablására induló több száz somogyi és tolnai fosztogatót csak a fővárosból levezényelt géppuskás század tudta visszaverni. A várost ért támadás szépirodalmi bemutatásával Illyés Gyula Kora tavasz című regényében találkozhatunk. Mindezek után nem meglepő, hogy Linder november 4-én elrendelte, hogy a hazatérő katonáktól a fegyvereket és a lőszert el kell kobozni, a csendőrség pedig még a főváros előtt feltartóztatta a vonataikat. Az alakulataikat elhagyó, bandákba verődött katonákat azonnali hatállyal lefegyverezték. Ezek a rendelkezések szöges ellentétben álltak Bánffy Miklós azon későbbi állításával, miszerint Károlyiék nem törekedtek a katonák lefegyverzésére,25 akik így lövöldöztek, erőszakoskodtak és magánbosszút álltak a helyi hatalom képviselőin.
30 | ÚJ EGYENLÍTÔ
November 5-én Linder megpróbálkozott annak kihasználásával, hogy a padovai egyezmény nem rendelkezett a balkáni frontról, és rádiótáviratban közölte Franchet d’Espèrey-vel, hogy Magyarország a fegyvereket letette, a fegyverszünetet Olaszországban megkötötte, és Weber tábornok „távirata értelmében a magyar határ a demarkátiós vonal”. A francia tábornok azonban erre semmit sem reagált.26 Linder végül november 9-én távozott a hadügyminiszteri posztról, egy nappal azután, hogy a minisztertanácsi ülésen éles vitába keveredett Friedrich István hadügyi államtitkárral. Utóbbi ugyanis azon az állásponton volt, hogy az öt legfiatalabb korosztályt (az 1896-1900-as évfolyamokat) nem szabad leszerelni, és ő a népőrség mellett további hat hadosztályi reguláris katonaságot is fegyverben tartott volna.27 Mivel ez ellentmondott az antant fegyverszüneti feltételeinek, Linder a felmentését kérte. Utódja Bartha Albert lett. A Friedrich-féle javaslaton túl is történtek azonban hadsereg-szervezési kísérletek, ugyanis a tévhitekkel ellentétben Károlyiék a leszerelő katonákat nem eresztették szélnek, hanem az arra hajlandóakat a nemzetőrség kötelékében újra felfegyverezték. A nemzetőrség létszáma november végére elérte a 90 ezer főt. Ez kiegészült számos olyan alkalmi különítménnyel, melyek főleg katonatisztekből álltak, s akik élen jártak a rablóbandákkal és paramilitáris erőkkel szembeni véres rendcsinálásban, aminek következtében a véres november halálos áldozatainak száma megközelítette az ezret.28 A nemzetőrség felállítása és a határozott rendcsinálás ténye viszont később feledésbe merült, mivel a Horthy-korszakban összeegyeztethetetlen volt a tehetetlen és pacifista Károlyiról kialakított képpel. Ráadásul minden ellenkező állítással szemben a kormány támo-
gatta a lokális védekező akciókat, valamint az Erdélyben szerveződő Székely Hadosztály felszerelését is. Károlyiék azonban tisztában voltak azzal, hogy a háborút végigharcoló és elcsigázott magyar katonaság az antant ellenében csak kevés esélylyel lett volna képes sikeresen felvenni a harcot. Hadsereget szervezni ellenük csakis komoly belpolitikai mozgósító programmal lehetett volna. Az „ezeréves határok” védelmének jelszava nem volt elég, hiszen 1918/1919-ben még el sem tudták képzelni, hogy mit jelent majd Trianon. Minden valószínűség szerint a földosztás lett volna a megfelelő motiváció, amely szélesíthette volna a kormányzat támogatói bázisát. Ennek érdekében Jászi javasolta is, hogy a hadseregbe önként belépők kapjanak 10 hold földet, amihez kétévi szolgálat fejében ingyen hozzájuthatnak, ezt azonban elvetették.29 Az 1919. február 18-i minisztertanácsi ülésen a szociáldemokrata hadügyminiszter, Böhm Vilmos tartott előadást a hadsereg újjászervezéséről. Egy új, zsoldoshadsereg felállítását javasolta, amelyet a 24-42 év közötti városi lakosság és munkásság soraiból toboroztak volna, hat hónapnyi szolgálati időre. Károlyi elfogadta Böhm javaslatát, és a megszállva tartott országrészek felszabadításának pártján állt.30 A hadsereg-szervezés lassúságának fő oka azonban az volt, hogy Károlyi és minisztereinek egy része elvi pacifista, tehát háborúellenes volt. Károlyi a Wilson elnök 14 pontjában lefektetett népek önrendelkezési jogában bízott, amiért többek között Herczeg Ferenc is naivnak titulálta: „Ő a távolból sütkérezett Wilson tiszteletének és bátorságának fényében, és meg volt róla győződve, hogy a versailles-i zöld asztalnál Clemenceau és Llyod George között egy üres széket tartanak fönn az ő
ÚJ EGYENLÍTÔ
számára.”31 Károlyi ugyan jól vette észre Amerika szerepét az új világrendben, viszont tévedett, amikor elhitette magával, hogy a wilsonizmus lesz az amerikai külpolitikai sarkköve. Illetve hibázott akkor is, amikor nem ismerte fel, hogy mivel Amerika nem érdekelt az európai területi kérdéseket illetően, ezért a háború után rendezés jogát másoknak adja majd át.32 Még röviddel lemondása előtt, március 2-án, a székely katonák előtt elmondott szatmári beszédében is hitet tett a wilsoni eszmék mellett, ám azokon túl lehetséges opcióként fogalmazta meg a fegyveres honvédelem alternatíváját is: „De értse meg a világ azt is, hogy ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezéses béke ellen és Magyarország földarabolása mellett döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot.”33
Földosztás és a nemzetgyűlési választások Károlyi Mihálynak nemcsak a katona-, hanem a belpolitikai lépéseivel kapcsolatban is több tévhit él napjainkig. Az egyik ilyen, már Tormay Cécilenél is előforduló toposz, hogy az 1919 januárjától a köztársasági elnöki posztot betöltő Károlyit a földosztás során az vezérelte, hogy megszabaduljon az elzálogosított birtoktesteitől: a debrői birtokára egy banktól többmilliós kölcsönt kapott, és amikor a földigénylők nevét felvette az uradalom már nem is az ő tulajdonában állt, így a politikai népszerűségének növelése céljából minden kockázat nélkül feláldozhatta.34 A valóságban azonban a fiatal korában szenvedélyesen kártyázó Károlyi adósságai sosem közelítették meg a vagyona mértékét. Anyósa, zichy Eleonóra naplója szerint Károlyinak az 1914-ben kötött házassága előtt 12 millió korona tartozása volt és évi 300 ezres deficitje. 1915-ben eladta a maradék szabad rendelkezésű birtokait (melyek nagy részétől 1904-ben vált meg), ennek következében 5-6 millióra csökkent az adóssága. Tartozása egy része azonban a családtagjaival szembeni váltókban és kötvényekben nyugodott, melyek hirtelen érvényesítésétől nem kellett tartania. Övé marad 36 ezer holdnyi Heves megyei hitbizománya, rajta ménessel és bányával, illetve a parádi kastélya mellett évi bruttó félmilliós jövedelmet termelő gyógyfürdővel és üveggyárral. A hitbizományát állami engedéllyel bérbe adta (a Károlyi-birtokok összértékét 100 millió aranykoronára becsülték), a háborús mezőgazdasági konjunktúrát kihasználva pedig nagy haszonra tett szert. A vagyonához mérten számottevő adóssága a háború végére tehát nem maradt.35
|
31
Károlyit a földosztás során politikai krédója, a társadalom újjászervezésének gondolata motiválta. Műve azonban torzóban maradt, mivel elkésett vele. A földosztásról rendelkező 1919: XVIII. néptörvény csak február 16-án jelent meg, Károlyi pedig egy héttel később (kevesebb, mint egy hónappal a lemondása előtt) kezdte meg Kál határában a saját hitbizománya szétosztását, amivel azonban már senkit sem elégített ki. Évekkel később rezignáltan ezt írta: „Sem nem tudtuk elég gyorsan - sem nem tudtuk elég bátran ezt a kérdést megoldani. [...] Hogy késtünk és haboztunk, ez volt bukásunk egyik fő oka.”36 Barátja, Jászi Oszkár szerint is Károlyi elsősorban a katonai és földkérdés rendezésében tanúsított határozatlansága miatt bukott meg, ám súlyos mulasztásként rója fel neki a nemzetgyűlési választások elhalasztását, majd végül ki nem írását. Szerinte „a Károlyi-kormány nem valósította vagy elkésve valósította meg azokat a reformokat, melyek raison d’être-jeit37 képezték s melyektől sorsa függött”.38 A nemzetgyűlési választásokat Károlyiék két okból nem tudták megtartani. Először is azért, mert a belgrádi katonai konvenció értelmében kiürített vármegyékben, ahol már nem állomásozott magyar katonaság, nem lehetett volna megrendezni a választásokat. Károlyi pedig attól tartott, hogy a csehszlovák, délszláv és román propagandisták egy demarkációs vonalon belüli választást úgy interpretálnának Párizsnak, mintha a magyar kormány eleve belenyugodott volna az új határvonalakba.39 Másodsorban a választások kiírását hátráltatta a zavaros belpolitikai helyzet is, mivel magán a Károlyi-párton belül is gyakoriak voltak az összetűzések (főképp hadügyi és gazdaságpolitikai kérdésekben). Január 14-én a belső frakcióviták következtében lemondott a pártot november eleje óta elnökként irányító Hock János, utódja pedig a pártellenzék addigi vezetője, Lovászy Márton lett. Az előre prognosztizált pártszakadás a január 25-i közgyűlésen következett be, amikor a polgári szárny, Lovászyval az élen, keményen bírálta Károlyi politikáját, és leszavazta Hock egy határozati javaslatát, aki a híveivel ezután kilépett a pártból. A pártszakadást követően Károlyi a szociáldemokraták felé orientálódott, akik viszont ódzkodtak a választások megrendezésétől, ugyanis a balszárnyuk attól tartott, hogy azután kisebbségben maradnának. Esetleges választási győzelmük azonban minden valószínűség szerint a polgári pártok és a Budapesten tartózkodó antantmisszió nemtetszését váltotta volna ki.40 Mindezek ellenére március 4-én a Belügyi Közlönyben mégis megjelent a választásokról szóló 1919: XXV. néptörvény, amely a választások
32 | ÚJ EGYENLÍTÔ napját április 13-ra tűzte ki. Mivel azonban a január 19-e óta hatalmon lévő Berinkey-kormány március 21-én lemondott, ezért áprilisban, a proletárdiktatúra regnálása alatt már a tanácsválasztásokat tartották meg.
Hatalomátadás vagy hatalomátvétel? Ellenfelei szerint Károlyi politikai pályafutásának egyik legsötétebb foltja, hogy 1919. március 21én átjátszotta a hatalmat az orosz hadifogságból 1918 novemberében hazatért kommunista Kun Bélának. Kun november 24-én alapította meg a Kommunisták Magyarországi Pártját, majd pedig az orosz bolsevikoktól kapott pénzen nyomdát vásárolt, amelyen keresztül december elejétől jelentette meg a kapitalizmus lebontását és a demokratikus államberendezkedés felszámolását propagáló pártlapját, a Vörös Újságot. Karizmatikus személyisége nagy hatást gyakorolt a baloldali szociáldemokratákra (Landler Jenő), miközben a szociáldemokraták jobbszárnya (Garami Ernő) elkötelezett volt a polgári demokratikus értékek mellett. A két csoport között feszengett a közép (Kunfi zsigmond, Böhm Vilmos), akik nem tudták, hová is forduljanak. Egészen addig, amíg február közepén a tudtukra nem jutott a párizsi békekonferencia legújabb területi követelése egy semleges zóna létrehozásáról, melybe beleesett volna Debrecen és az Alföld jelentős része is. Mivel ezt már a kormány szociáldemokrata tagjai sem voltak hajlandóak elfogadni, döntést hoztak arról, hogy a továbbiakban nem Károlyira, hanem Kun Bélára és az orosz Vörös Hadseregre van szükségük.41 Felvették tehát a kapcsolatot Kunnal és a kommunista vezetőkkel, akiket akkor éppen a Gyűjtőfogházban őriztek, miután korábban halálos áldozatokkal is járó összetűzésbe keveredtek a rendőrséggel, útban a kommunistákat bíráló szociáldemokrata napilap, a Népszava szerkesztőségének szétverésére. Kun március 11-én közölte a feltételeit: minden hatalmat a proletariátus kezébe kell adni. A semleges övezetről szóló jegyzéket március 20-án adta át Károlyinak a budapesti antantmiszszió vezetője, Fernand Vix alezredes. Közölte, hogy az új határvonalak politikaiak, nem pedig átmeneti katonai jellegűek, és 24 órát adott a jegyzék elfogadására, 48-at pedig a kérdéses területek kiürítésére. Károlyi a délutáni minisztertanácson ismertette az ultimátum tartalmát, és az anarchia, valamint a kommunista hatalomátvétel elkerülése érdekében ajánlatosnak tartotta egy tisztán szociáldemokrata kormány megalakítását,
amely megtagadhatta volna az antant követeléseit, és egy esetleges támadás esetén fegyverbe szólíthatta volna a munkásságot. A kommunistákkal történő kiegyezést csak annyiban tartotta szükségesnek, hogy Kunék ebben a válságos helyzetben ne tegyenek kísérleteket a belső rend megbontására.42 Másnap Károlyi válaszjegyzéket küldött Vixnek, melyben közölte, hogy az antant követelései ellentmondásban állnak a belgrádi katonai konvenció rendelkezéseivel, nem veszik figyelembe az ország létérdekeit, akadályozzák annak fejlődését és zavarják a békét. „Mivel a magyar kormány nem viselheti a felelősséget eme határozat végrehajtásáért – nem hívták meg ugyanis a békekonferenciára, és nem működhetett közre a határozat meghozatalában –, a mai nappal lemondásra kényszerült.”43 Kora délután a szociáldemokraták küldöttsége ismét megjelent a Gyűjtőfogházban, és megállapodott a kommunistákkal a két párt fúziójáról, Magyarországi Szocialista Párt néven. 16 órakor tartotta Károlyi elnökletével az utolsó ülését a Berinkey-kormány. A kommunistákkal történő tárgyalásokról késve érkező Kunfi beszámolójából csak annyit lehetett kivenni, hogy az előzetesen megbeszéltek értelmében egy tisztán szociáldemokrata kormány alakul majd, amit a kommunisták is támogatnak, az új kormány névsorát pedig a Munkástanácsban fogják összeállítani. Továbbá kérte Károlyit, hogy azonnal rendelje el Kunék szabadon bocsájtását. Nem válaszolt ugyanakkor Károlyi azon kérdésére, hogy mikor nevezheti ki az új kormányt, és nem felelt Juhász Nagy Sándor igazságügy-miniszternek sem, aki azután érdeklődött, hogy biztosan Károlyi nevezheti-e ki a Munkástanács kormányát? Garami Ernő és Peidl Gyula szociáldemokrata politikusok nem tudtak a kommunistákkal való egyezségről, ezért utóbbi, amikor értesült a két párt fúziójáról, minden pártbéli tisztségéről lemondott. Aznap este a szociáldemokraták a szabadon bocsájtott kommunistákkal együtt megállapodtak a Forradalmi Kormányzótanács személyi összetételében. Károlyi a vacsora közben értesült arról, hogy a beleegyezése nélkül megjelent egy általa alá nem írt nyilatkozat, melynek értelmében lemondott, és a hatalmat átadta a proletariátusnak, valamint annak a Kun Bélának, akivel addig még sohasem találkozott.44 Annak ellenére, hogy a bécsi Arbeiter Zeitung 1919. július 25-i számában Károlyi megírta lemondásának valódi okait és történetét, Herczeg Ferenc mégis ezt vetette róla papírra: „Utolsó kormányzói aktusa egy pusztuló ország tűzfényében mutatja a pyrománt. Károlyi március 21-iki kiáltványával a nemzetet összekötözött kezekkel kiszol-
ÚJ EGYENLÍTÔ
gáltatta a bolsevizmusnak. Egyszerűen kivégezte Magyarországot, amelyet nem tudott tovább a hatalmában tartani. Úgy bánt el az országgal, mint a huszár, aki agyonlövi a kedves paripáját, hogy ne kerüljön az ellenség kezére.”45 Végezetül szükséges megemlítenünk, hogy Károlyi Mihály politikai pályája bővelkedett a fordulatokban. Függetlenségi, ’48-as politikusként indult, ódzkodva annak radikális, kurucos szárnyától. Az 1910-es választásokon közeledett Tisza Istvánhoz, mivel egyetértett vele a választójog kiterjesztésének korlátozásában. 1918/1919 folyamán a szociáldemokraták centrista-pacifista szárnyához állt a legközelebb, 1929-1934 között pedig a kommunistákat támogatta, bár párttag sohasem lett. Sokan ezért tévesen kommunistának vélik őt, és „vörös gróf”-nak nevezik, holott Károlyi élete végéig hű maradt a demokratikus eszmékhez, hozzá legközelebb a szociáldemokrácia gondolatvilága állt. Az 1975-től 2012-ig a Parlament mellett álló, napjainkban pedig alkotója (Varga Imre) szülővárosában, Siófokon megtalálható Károlyi-szobrot a rendszerváltást követően szélsőjobboldali csoportok többször is vörös festékkel locsolták le, mivel nem voltak tisztában ezzel a ténnyel. A mindig különc és ext-
JEGYzETEK
Vereségre. (francia) Herczeg Ferenc: Két arckép. Tisza István, Károlyi Mihály. Budapest, 2005, Auktor Könyvkiadó, 28. (A továbbiakban: Herczeg, 2005) 3 Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó, 169. (A továbbiakban: Hajdu, 1978) 4 Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Budapest, 1920, „Élet” Irodalmi és Nyomda R. T., 322. 5 Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, 2001, Osiris Kiadó, 474. 6 Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918-1920. Budapest, 2001, Korona Kiadó, 57-58. (A továbbiakban: Salamon, 2001) 7 Galántai József: Magyarország az első világháborúban. Budapest, 2001, Korona Kiadó, 324-333. 8 Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Feljegyzések 1918-1919-ből. Budapest, 2009, Fapadoskonyv.hu Kft., 63. (A továbbiakban: Tormay, 2009) 9 Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (19141945). Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó, 24. 10 Hajdu Tibor: A padovai fegyverszüneti és a belgrádi katonai egyezmény. In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország az első világháborúban. Budapest, 2010, Kossuth Kiadó-Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 172-174. 11 Hajdu Tibor-Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Budapest, 2014, Osiris Kiadó, 386. (A továbbiakban: Hajdu-Pollmann, 2014) 12 Hajdu-Pollmann, 2014, 387. 13 Salamon Konrád: Az őszirózsás forradalomról és az első köztársaságról. Budapest, 2012, Éghajlat Könyvkiadó, 44. 14 Tormay, 2009, 90. 15 Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai. EmlékeimbőlHuszonöt év. Budapest, 2013, Helikon, 75. (A továbbiakban: Bánffy, 2013) 16 Arno J. Mayer-t idézi Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Budapest, 2012, Napvilág Kiadó, 105. 17 Salamon, 2001, 66. 18 Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben. Szeged, 1987, JATE Kiadó, 173-174. 19 Salamon, 2001, 62. 20 Kerekes József: Magyarország forradalmi harcai. (Az 1918/19. évi hadműveletek katonai története.) I. kötet. A Diaz-féle fegyverszünettől a Vix-ultimátumig és a proletárdiktatúra kikiáltásáig. 1 2
|
33
ravagáns Károlyi azonban ezeket a botrányokat minden bizonnyal élvezné, volt ugyanis egy nagyon kedves francia mondása, Edmond Rostand verses drámájából, a Cyrano de Bergerac-ból. Így szólt: „Déplaire est mon plaisir.” Azaz: „Megbotránkoztatás, ez az én kedvtelésem.”46.
Hadtörténelmi Levéltár, 190. doboz, Tanulmánygyűjtemény 2322., VII. 233., 7. Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története 1918-1920. Budapest, 1935, Magyar Szemle Társaság, 42. 22 Tormay, 2009, 54. 23 Salamon, 2001, 63. 24 Jászi Oszkár: Magyar kálvária – Magyar föltámadás. Két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, 1989, Magyar Hírlap Könyvek, 61. (A továbbiakban: Jászi, 1989) 25 Bánffy, 2013, 73. 26 Hajdu-Pollmann, 2014, 387. 27 Magyar Országos Levéltár (MOL), K 27. - Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. november 8., 10. 28 Hajdu, 2012, 103-104. 29 Jászi, 1989, 62. 30 MOL K 27., 1919. február 18., 12-14. 31 Herczeg, 2005, 29. 32 Hajdu, 1978, 254-255. 33 Az ország integritásának védelméről. Beszéd a székely katonákhoz Szatmáron, 1919. március 2. In: Károlyi Mihály: Az új Magyarországért. Válogatott írások és beszédek 1908-1919. Budapest, 1968, Magvető Kiadó, 292-294. 34 Tormay, 2009, 240. 35 Hajdu, 1978, 177-178 és Hajdu, 2012, 24-25. 36 Hajdu, 1978, 318. 37 Létokait. (francia) 38 Jászi, 1989, 76. 39 Salamon, 2001, 111. 40 Hajdu, 1978, 318. 41 Ormos Mária: Politikai eszmék, politikai gyakorlatok a 20-21. században. Budapest, 2009, Napvilág Kiadó, 182. 42 MOL K 27., 1919. március 20., 3-7. 43 Károlyi Mihály Fernand Vixhez (Budapest, 1919.03.21.) In: Litván György (szerk.): Károlyi Mihály levelezése 1905-1920. I. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 449. 44 Salamon, 2001, 131-134. 45 Herczeg, 2005, 35. 46 László Ferenc: Mese ellen minden káros - Hajdu Tibor történész. Magyar Narancs Online, 2008.06.05. http://magyarnarancs.hu/ konyv/mese_ellen_minden_karos_-_hajdu_tibor_tortenesz68879 (Letöltve: 2015.01.18. 16:48) 21
