A világ legtitokzatosabb embere Hatz, a szívtipró világbajnok A születés Starck a weimari udvar különösen tanult, sokat utazott és tisztelt káplánja, ugyanakkor elismert szakértője volt a keleti nyelvészetnek is. 1767-ben váratlanul bejelentette, hogy ő a templomos lovagok lelkésze. Igazán különös állítás, hiszen a rendet, mér amennyire az emberek tudták, a XVI. Század első éveiben gyakorlatilag felszámolták. A templomosokat III. Sándor pápa hatalmazta fel saját papok megválasztására. Starck állítása szerint e papok, belső, titkos társaságot alkottak a rendben, s a jeruzsálemi Szent Sír temploma kanonokjainak közvetlen leszármazottjai voltak. E titkos társaság magát Jézus Krisztus Urunk Jeruzsálemi Szent Sírja, Szent és Szegény Templomosok Rendje Kanonoki Lovagjainak Rendje Lovagjainak Ligájának nevezte.Úgy tűnik, Starck újraalapította ezt a ligát, egyfajta szabadkőművesrendként, és Starck klérusának nevezte el. Titkos dokumentumait általában soha nem tette elérhetővé a szabadkőművesek számára, s így azok létezése továbbra is kérdéses lenne, ha XIII. Károly svéd király már nem jutott volna hozzájuk. Károly később megalakította a kissé különös svéd szabadkőművesrendet. Starck dokumntumai most az ő archívumában vannak. Starck rejtélyes és titkos dokumentumai elvileg magyarázatot adnak Jézus színeváltozásának valódi természetére, s, hogy mi is történt valójában ott a hegyen. A három tanítvány, Péter, Jakab és János Starck véleménye szerint egy beavatási szertartáson vett részt. Megint csak Starck szerint a templomosok ismerték Jézus tanítványainak titkos rangsorát. E rangsor hármas csoportokra oszlott. A színeváltozás idejére Jézus már beavatta-„rituális újjászületés”fivérét, Józes/Józsefet, illetve Nikodémust, aki az ide vonatkozó kérdéseit feltette az éjszakai találkozón. Starck dokumentumai biztosítanak róla, hogy Jakab, Péter, és János természeteetsen nem látta Mózes és Illés szellemét. Szerintük a színeváltozás folyamatában természetfölötti lények nem vettek részt. A tanítványok voltaképpen Nikodémus és Aritmetiai József társaságában látták Jézust. E kettő természetesen azért volt jelen, mert már beavatottak révén szerepük volt az új csoport beavatásában. Jakab, Péter és János rituálisan újjászületett valamilyen misztikus rítus révén, és ezzel bizonyos titkok megnyíltak előttük. Ezek a titkok tanítják meg az anyag kötöttségei alól való felszabadulást; ezek az üdvözülés gyakorlati eszközei; megmutatják az embernek, hogyan használhatja fel ezt a felszabadított isteni erőt, s válhat így az anyagi és szellemi világ urává, mígnem belép egy „új mennyországba és új világba.” A történetnek van még egy eleme, mely felbukkan a szabadkőműves/templomos kutatások során, mégpedig az a szokás, amely láthatóan végigkísérte a titkos társaságok némelyikét. Úgy tűnik, hogy e csoportok legbecsesebb értékeiket a nagymester sírjához közeli, boltozatos, sírboltszerű üregben rejtették el. Mint ezt többen felvetették, ez a hagyomány felbukkan a Jézus sírjával kapcsolatos rejtély körül is. Mi történhetett? Jézus tagja volt egy-talán maga alapította -szektaszerűségnek, ami még olyan elemeket foglalt magában, mint a beavatás gyakorlata, illetve titkos, vagy legalábbis rejtett tudás. Aritmetiai Szent József, aki talán Jézus közeli Rokona, esetleg a fivére, tagja lesz a belső közösségnek, és ezért az ő feladata Jézus temetése, amit meg is tesz, újonnan épült sírboltjában. Konstantin anyja, Heléna, Aritmetiai József leszármazottja , s így ismeri azokat a titkokat, amelyeket a család rá hagyományozott. Ennek révén tudjaazonosítani Jézus sírját, három évszázaddal a temetés után.
Lévén Jeruzsálem Konstantin kezén, Heléna zavartalanul felkutathatja a sír helyét, illetve azokat a titkokat, amelyeket őse, Aritmetiai József rejtett el. Fia aztán biztosítja a rejtekhely biztonságát azzal, hogy fölé emelteti a Szent Sír templomát. A XII, században jönnek a templomosok, akik szintén zavartalanul kutatnak a rejtekhelyen. A Szent Sír templomában teszik le fogadalmukat, amely intézményesíti rendjüket. Fogadalmuk szerint elvileg a palasztinai szent helyekre vezető főútvonalak zarándokainak védelme lett volna a feladatuk, de semmilyen bizonyítéka nincs annak, hogy ezt a hatalmas vállalkozást kilenc ember milyen módon tudta véghezvinni., vagy egyáltalán megpróbálni. Arra a hatalmas munkára, amit a Templom-hegy alatti, ún. Salamon istállóinak megtisztítására fordítottak, ellenben van bizonyíték. Majd kilenc év múlva nagymesterük, Hughes de Payens jelentette Szent Bernátnak, hogy a „feladatot teljesítettük.” A templomos rendet a XII. század elején alapította kilenc lovag, akik kilenc évet töltöttek Jeruzsálemben és ásatásokat végeztek a Templom-hegy alatt, az ún. –Salamon istállóinak” feltárásán. Az alapítók Clairwaux-i Bernátot kérték fel ügyük képviseletére. A ciszterci rend legnagyobb alakja pártfogásába vette az új rendet és 1118-ban a pápa jóváhagyta az alakulást, s a templomos rend közvetlenül a pápa fennhatósága alá tartozott, bármelyik országban is volt konventjük. A rend története, most nem tartozik az írás témájához, bár az erről szóló leírás nagyon érdekes dolgokra világítana rá. Külön figyelmet érdemelne a rend magyarországi története, amely tele van rejtélyekkel. . Dánia a világ legrégebbi királysága, s az európai nagy birodalmakkal azonos súlyú volt a XI-XII. században. Knud dán király 1016-ban Angliát is meghódította, s 1035-ben bekövetkezett halálakor pedig Dánia, Anglia, Norvégia uralkodója volt, de Svédország és Skócia egyes részei is uralma alá tartoztak. A XI. század második felében a dán királyok hódító törekvéseiket a Balti-tenger mellékére helyezték át, miután 1066-ban Angliát elvesztették. 1104-ben a pápa érsekség alapítására adott engedélyt Lund városában. A város ma Svédországhoz tartozik. Katonai szövetség alakult a dán király, az érsek és a templomos lovagok között, amely egy balti-tengeri missziót is magában foglalt és megkapták Bornholm szigetét is. Eskil lurdi érsek és Valdemár dán király meghonosították a vendek között a kereszténységet, akik a közeli Rügen szigetet birtokolták, s korábban sokszor fosztogatták a dán partokat. Eskil érsek, aki szoros kapcsolatokat ápolt Clairvaux-i Bernáttal, cisztercita és templomos kolostorokat alapított végig a Baltitenger partjai mentén. Az akkor még pogány észtek elleni –keresztes háborút” jóváhagyta a pápa és elkezdődött egy 35 évig tartó háborús időszak, s a hadjáratokhoz a bázisokat a Baltitenger szigetei jelentették: Bornholm, Øland és Gothland. A szigeteken különleges templomok épültek, amelyek templomként, őrtoronyként és raktárként funkcionáltak. A szárazföldön is épültek hasonló templomok, amelyek közül több kör alaprajzú volt. A bornholmi rejtélyes építészeti együttest most külön ismertetem, mert erről sikerült személyes tapasztalatot szereznem, ez év augusztusi utazásomon. A sziget nagyjából 600 km² területű, alig nagyobb Budapest területénél. A szigeten 15 olyan templomró tudunk, amely a XII. században épült, s ezek közül 11 ma is áll. Hármat a XIX. század végén lebontottak, s helyükre vagy közelükbe új, neoromán stílusú templomot építettek. A negyedik neoromán templom mellett ma is ott áll a régi templom romja.
A templomok elhelyezkedése látszólag esetleges, bár elgondolkoztató az a tény, hogy településeken kívül, vagy települések nélküli területeken állnak. A sziget soha nem volt sűrűn lakott, a XII. században néhány ezer lakosa lehetett, s mai csak 50000 lakosa van. A templomok egymáshoz viszonyított helyzetét kutatva rájöttek a kutatók, hogy ezek az épületek egy bonyolult, de mindig centrális, geometriai alakzatba rendeződnek, amelyet a megfelelő kulcs felfedezése és használata után ismerhetünk fel. Egy fajta szent geometria mintázatát láthatjuk a kiemelt templomok elhelyezkedésénél. Rengeteg rejtély van még mindig, de már eddigi ismereteink szerint is zseniális építészeti tudás és tervezés bizonyítékait láthatjuk. A későbbi korokban a templomosok bornholmi jelenlétének összes írásos nyomát eltűntették, s ez megnehezíti a rekonstrukciót, de nem teszi lehetetlenné. A 15 templomból 12 illeszkedik be abba a rendszerbe, amelyet Erling Haagensen és Henry Lincoln: A templomosok titkos szigete c. könyvében leírt. A szerzők jelzik, hogy még nagyon sok összefüggés lehet a templomok elhelyezése között. Az ősi templomok közül 4 kör alaprajzú. Ezek a térképen úgy helyezkednek el, mint az égbolton a Corvus (Holló) csillagkép. A templomok ilyen jellegű elhelyezkedését a könyv szerzői csak nagyon bátortalanul említik. A körtemplomok háromszintesek voltak, s három közülük ma is az, a negyedik jelenleg csak kétszintes. A templomosok sok körtemplomot építettek, s ezek közül ma is áll jó néhány Spanyolországban, Portugáliában, Angliában, Franciaországban. Minden valószínűség szerint ilyen épület Magyarországon is épült, tehát a bornholmi templomokhoz hasonló többszintes körtemplom. A kutatás erre a területre még nem terjedt ki, de a Selmecbányán épült, s ma az Óvár erődrendszeréhez kapcsolt többszintes körtemplom, templomos építmény volt. A körtemplomok alsó szintje három körből épült fel, s a Szentháromság jelképének fogható fel. A legnagyobb kör közepén a Világfát jelképező oszlop emelkedik, amelynek szétívelő felső részén különleges freskók láthatók mindegyik templomban. A legnagyobb körtemplom, az Østerlars templom, közepén levő oszlop belsejében helyezkedik el a keresztelőmedence és a belül lévő térség szinte külön templomnak hat. Biztosan mondhatjuk, hogy ezek a templomok különleges beavató helyek voltak. A felsőszintek rejtekhelyek, védelmi feladatokat ellátó erődítmények részei is lehettek, mert a fővárosban, Rønne-ban áll még ma is az az erődítmény, amely kör alaprajzú, többszintes, de nem volt templom. A körtemplomok a következők: Østerlars, Nylars, Olsker, Nyker temploma. Neoromán templomok a régiek helyén vagy közelében: Vestermarie, Klemensker, Rø, Ostermarie (itt áll a romos régi templom). A hosszhajós templomok: Bodilsker, Ibsker, Rutsker, Knudsker, Povlsker, Aakirke, Pederskirke. A szigeten még több olyan templom áll romosan vagy épen, amely a középkorban épült, de ezek a templomosok eltűnése (visszavonulása) után épültek. A geometriai tervezés részleteit most nem ismertetem, mert az említett könyv ezt nagy részletességgel megteszi, bár jelzi, hogy még sok kutatás szükséges. A tervezők olyan ősi tudás birtokában voltak és ezt alkalmazták az európai országokban akkor épült gótikus katedrálisok építésénél és a bornholmi templomok elhelyezésénél is. A sziget építészeti és mérnöki gyakorló terep volt a templomosok idején és ennek emlékeit láthatják ma az ide látogatók, akiknek többsége ezekről semmit sem tud. A sziget ma népszerű üdülőhely, ahol homokos tengerpart és sok kispanzió várja a látogatókat. Az ismertetésből nem szabad kihagyni a rúnaírásos köveket és faragványokat sem. A főváros múzeumában, a templomok melletti temetőkben, de régi gyalogutak
kereszteződésében nagyon sok rúnaírással és érdekes motívumokkal díszített emlékkő is látható. Ottó beleszületik a német lovagrendbe Tudom, hogy szétfoszló életed során még nem hallgattál messzi hangokra. De már hónapok óta kereslek, kutatom szemeid sugarában a megpihenni vágyódást. Halk, csöndes napjaid sorában figyelem esténként arcod rezdüléseit. Utánad hajlok a tavaszi szélben és megmutatom az illatos akácfák lombjaiban megrezzenő ígéretet. A hajnal cseppjeit paskolom karodra, hogy figyeld a betonjárdák repedéseiben megbúvó titkos életet. Plakátok előtt állítalak meg az esőben. Kirakatok tükrében simítom mosolyra arcod. Milliárd fénykört és rezgő nyugtalanságot ültetek hajszálaidba, nehéz lépteket adok, hogy a parkok mélyén korhadt fapadokon eltűnődhess az élet abszurd és sokszor értelmezhetetlen eseményein. A magányba sodorlak és az esti lámpafény körül emlékeztetlek a hulló hópelyhek imbolygó fénycseppjeire, mely csókokként olvad szét a szerelmes testeken. Elaltatom Benned gyermeki lényed ábrándjait és kiszárítom torkod az esti csillagfényben. Záporok zuhatagaiban fürdetem álmaid és szenvedélyed tisztára mosom. Csak halkan szólok Hozzád, még engedve, hogy fontos dolgaid intézzed melyek nélkülözhetetlenek a mindennapi nyugodt lélegzethez, de egyre többször vagyok ott mély sóhajtásaidban,ilyenkor nem érted miféle vágyak szóródnak szét ágyad körül, miféle hívás és kérlelés szítja ujjaid, hogy leülj végre és gondolatban már hozzám térj. Erre vártam már kitudja mióta, erre a percre, hogy elgondold azt a történetet melyben talán végre írott anyaggá formálódik szellemi formám, melyet sohasem ismertem. Nem tudom miféle lény vagyok, igaz már örök emlékezettel rendelkezem, életem során számtalan vágyban kutattam önmagam, szeretteim arcában sokszor rémületet keltve hallgattam lelkemben az északi tenger hullámait. Minden dacom, dühöm és konokságom ellenére nélkülöztem a gőg érzését, mert idejében beláttam halandó testem törvényeit. Amikor Anne nagyanyám halálán volt felégette, üszökké változtatta a férjétől örökölt gazdaságot, így tért büszke tartással a hamvak közé. Ezt anyám mesélte még nekem, amikor tizenkét éves voltam, ő szótlanul ült a verandán, ajkait véresre harapdálva próbált figyelmeztetni arra, hogy testünk mit sem ér ha nem érintheti a sokáig szerető és megértő kéz, mert ez a kéz tudja, hogy az ö teste csak nyüszítő ugatás a fülemüle énekéhez képest, melyet a mi testünk dalol. Anyám szomorúan állt fel a székről és mély sóhajtással tudatta velem, hogy nincsenek már ilyen asszonyok gyermekem, mind kihaltak, persze nemcsak az ilyen asszonyok haltak ki, hanem a hozzájuk tartozó férfiak is. Mégis elmondhatom talán, hogy számomra, csak keveset értek tapasztalatai, mert abban a pillanatban távolodtam el a múlttól és véstem szívembe a délután ezernyi csodáját. Virágról virágra hajtottam a pillangókat és az odvas, öreg fáink kérgéről lekapartam a lecsurgó gyantamézet. Egyetlen férfi karjaiban sem leltem nyugtot, egyetlen nő sem tanított bölcsességre engem, ezért az utolsó földi megtestesülésem emlékeit most hadd suttogjam el hosszan Neked. Csak a mélyszürke ég feszült rám, mikor kék szaténruhám felhasította egy csontból kifaragott tőr. Leomló fekete hajszálaim közé szivárgó vér friss illata, elgyengülő testem párája rövid és
éles kínban áramlott a föld kiszáradt repedéseibe 1968 .július huszonhetedikén a Yorki katedrális elötti parkban este kilenc órakor, ,pontban akkor, amikor megszólal az esti campanella. Ekkor tudatosult bennem, hogy rövid, de gazdag életem során megtanultam a gyermekkorom öntudatlan pillanataiban az élet és a halál mély, rejtelmes törvényeit. Már nagyon kicsi gyermekként megmutatták nekem, hogy milyen utakon jár a halál, s hogy annak különös szaga van. Ezt az illatot éreztem magamon három héttel azelőtt mielőtt a bordáim közé szaladt a kés. Nyomban felfogtam érzékeimmel, s az alkonyati naplemente fényében megállva hatalmas teraszunk kőkockáin kihűlt teámat megittam az előérzet szorongató terhe alatt. Tudtam, hogy hagytam nyomokat a világban, férjem minden ellenvetése akkor lepergett rólam, és nekiálltam ügyeim rendezésének. Felhívtam ügynököm, s átadtam neki egy kéziratot, melyben legtitkosabb, meg nem hallgatott gondolataimat írtam le. Kértem őt, hogy semmi szín alatt ne olvassa el csakis abban az esetben, ha velem történik valami. Meglepett arcára mosoly szökött, azt hitte viccelek, hogy oktalan irásokra adom a fejem, festő létemre. Harsányan beszámolt a képeim eladásáról majd felbontott egy üveg félédes Malagát. Lassan kortyolva a velencei kristálypohárból az italt, szemébe néztem és törtfehér sálamat a nyaka köré fontam, melyet siklásában megcsókolt. Ott álltam a faragott diófaajtó előtt, ott álltam előtte akkor utoljára. Másnap elutaztam vidékre nagynéném házába, férjem beleegyezésével. Akkor már képtelen voltam elviselni örökös kiigazításait, zsörtölődéseit házvezetőnőnk is megelégelte. Nyugtalan éjszakáimon csak egyetlen vigaszra tudtam gondolni. Nagynénim háza előtti jázminbokrokra és tulipánokra, melyek különös módon júliusban is ontották illatukat a magasan ácsolt filagória körül. Megtisztítottam ecseteimet és bepakoltam minden festőeszközömet a régi Rover csomagtartójába. Sietnem kellett, mert tudtam, hogy vásznat új vásznat is vennem kell, és a derék Collins nyári szabadságra készül, ilyenkor bezárja üzletét és már huszonhat éve megtalált hitvesével tölti a nyarat erdei lakukban. Láttam, ahogy Collinsné élvezi a szégyentől mentes megengedett örömöket és élvezi, ahogy az idős férfi ráncos és apró melleit simogatva, mintha áldást osztana asszonya elmélyült ráncainak mikor magáévá teszi a zöldleveles damasztágyneműn. Azon a délutánon nagyon nagy hőség járta át a vidéket, az anemónák szomjasan és fanyar módon zárták össze szirmaikat s én egy egyberészes nyakban megkötős fekete ruhában vágtam neki az útnak. A melegtől gyöngyöző homlokom mögött megérett bennem életem utolsó festménye. Tudtam, hogy nem sok időm van, ennek ellenére a békesség és a méltóság mély hullámai járták át szívemet. Eszembe jutott, hogy nem búcsúztam el kedvencemtől, Chilli már napok óta hosszabb időre eltűnt, s az utóbbi időben mintha többet nyávogott volna a szomszéd Pannington háztetőjén. Amint ezekre a meghitt pillanatokra gondoltam a Rover karburátora furcsa hangokon figyelmeztetett. Éles kanyar szédülete és kicsipkézett szikla látványa állított meg. Lábaimat villámgyorsan a fékre helyeztem és a kormányt nagyobb ívben fordítottam jobbra el a megizzadt ujjaimmal. Nem vettem észre, hogy milyen sebességgel rohantam az úton. Kétpercnyire az éles kanyartól megpillantottam egy lombos fát, kiszálltam és olyan nehéz lett a szívem, hogy becsuktam a szemem a hirtelen rámtörő fáradtságtól. Még a napot sem akartam látni.
Lassan, percekig tartó némaságban tértem vissza önmagamba, az ecseteimre és a vászonra néztem. Majdnem ellopta tőlem egy pillanat. Tudtam, hogy ezek már egy halott tárgyai, de a gazdagságra vágyó élőknek még tartozom. Még tartozom egy képpel. Én Gwendolin Sanseverina d’Arthez.
Első fejezet -1Alice könnyed mozdulatokkal készítette a tölteléket a csirkéhez. A jégsaláta ropogós részeit meghagyta salátának, egy-két levelet félre rakott díszítésnek. Penningtonék házából zongoraszó hallatszott. Alice felsóhajtott, mert már unta a kis Pennington lány klampírozását, mikor neki fontos számolásokat kellett elvégeznie a háztartás kiadásairól. Főnöke megkövetelte tőle a pénz szigorú elszámolását, de évek óta nem mehetett el szabadságra. Folyton szorgoskodnia kellett, mert a ház ura fontos vacsorákat adott minden hónapban legalább kétszer, melyekre általában négy-öt embert hívott meg. Mindig ugyanazokat. Szigorú, szikár alakokat, akik olyan idegenek voltak Alice számára, mintha nem is erről a földről jöttek volna. Kimértek voltak, arcuk sosem rezdült, precízen szabott öltönyük hajtókáján valami jelvény fénylett, de sohasem tudta megnézni rendesen mi is van ráírva. Ma estére jérceleves, töltött szezámmagos csirke , grillázssütemény,és gyümölcs volt a menü. Ezt még Gwendolinennal állították össze előző délelőtt. A ház asszonya Alice számára az évek során egyre közelebb került. Sokszor nem értette percekig elrévedező tekintetét, néha napokig nem jött elő szobájából és nem volt hajlandó egy szót sem szólni, máskor meg pillanatok alatt kapta ki a főzőkanalat a kezéből és olyan ételcsodákat állított össze, hogy elkerekedett a szeme Gwendoline ügyességétől. Ilyenkor látta Alice őt a legszebbnek, hosszú fekete hullámos hajának illata, kipirult, enyhén barna arca és mélyzöld szemeinek csillogása anyai érzéseket keltett benne. Épp a hagymát vágta, amikor Gwendoline férje Richard megállt az ajtó előtt. Alice megkérném, hogy ma estére hat főre terítsen! Az asztalra helyezzen gyertyát és impozáns terítéket. -- Igen Uram. Megjegyeztem. -- A vacsora pontban nyolc órára legyen tálalva!—dörgött a férfi mély hangja. Majd ellépett az ajtófélfától. Alice megtörölte kezeit, mert a hagyma erősen csípte szemét, és így könnybe lábadtan szegezte főnöke széles hátára szemét. Na tessék- dohogott magában, még csak az hiányzott, hogy ez a fatuskó itt megjelenjen! Nem mintha szebb lenne nélküle a délutánom, de azért megköszönhette volna a fáradozásom, bár ez az, amit sohasem tett. Hogy is várhatnám el én az emberi szót ettől a nagytekintélyű professzortól, ha még a saját feleségét is megríkatja sokszor. Pedig milyen szépen néznek ki egymás mellett Istenem! Na ezt mondta nekem egyszer jóanyám még lánykoromban, ne adjak az ilyesmire, mert lám minden tekintély végül a porba dől. Ne bánkódjunk, ha Isten pénz és ruha nélkül küld minket a földre, mert eljön az óra és úgy megyünk ahogy jöttünk. Ez a nagy tudós ezt miért nem tudja, és miért nem tudja szegény Gwendoline, hogy az embereket nem is a cicomás ágy, nem is a papok esketik össze, hanem a múló évek . Egyszer nyújtotta ki anyám kezét felém, csak egyszer mondta nekem azt, mikor három napig nem mentem haza egy összetákolt, földre lefektetett ajtón feküdtem bódultan, rongyok közt egy férfival szomszédunk szőlőlugasában, hogy csak akkor hallgatsz a józan
eszedre leányom, ha ez már nem hív, igen, akkor ott az alhasamon anyám megérintett engem. És az ilyen ember, mint ez a Richard jobban teszi, ha visszabújik az anyja picsájába, mert ott a kezdetekkor valami nagyon elbaszódott vele, hogy a fene enné meg! Alice szeméből a könnyek a húsos tálba folytak, összemosódott előtte a hagymák képe, mikor lágy, selymes érzés fonta körül a lábát. Chilli kissé félrefordított feje vörösesbarnán fénylett a konyhakövön a késő délutáni napfényben. -2Peter csak egy halk sóhajtással vette át Gwendolin kezéből az írásokat. Két éve tért ebbe a városba és egy áprilisi délelőtt ismerte meg az asszonyt. Peter Macpherson sokszor járta körbe az életet, vagy annak végtelennek tetsző tájait, kérdezve sokszor magát és másokat a miértekről. Ez a sok-sok kérdés tartotta életben, meg a hit, hogy valamikor valakitől megkapja a maga válaszait, mert körötte, benne csupasz kietlen térség volt csak, Ő csak kereste, egyre csak kereste a megoldásokat. Az útja maga volt az elfojtottság maga a meg nem értettség sorozata, ahogy kereste a feloldozásokat a hozott, szerzett, talált vágyakat, és erre nem talált sehol sem terápiára. Peter vándorolt, és csak a hosszú időszakok szavak nélküli csendjébe írott fejlődésregény volt az, melynek az egyetlen állandó szereplője a végkifejletig önmaga volt, és először lassan, észrevétlen, hangulatokban, érzésekben változott meg a személyisége. Peter a tudattalanjával érintkezett a világgal inkább, álomszinten érzékelte az elmosódott nappalokat, az ösztöneivel, az intellektuális ösztöneivel kereste a helyét a számára egyre inkább lecsupaszodó világában, mely már megszületésekor sem volt fényesnek nevezhető, annyira, hogy bármiféle aranykor elképzelhetetlennek tűnt a világa előzményeként. Peter kettős életet élt. Élte a mindennapok monoton ritmusát, és folytatta az állandó sötét szerelmet. Peternek talán ez a keresése volt a legfontosabb momentum az életében, az állandó nyugtalansága, hogy tovább és tovább vigye az életét a megértettségig, hogy befejeződjön a vándorlásának ez a szakasza. De igazából sohasem azonosult a benne meglévő nyugtalansággal, csak elszenvedte azt, mint egy rajta kívül lévő tárgyat, mint életének a kényszeres részét, ami majd csak elkopik, lekopik az idővel, a távolságokkal, a megértett, feldolgozott mozdulatokkal, eseményekkel, nappalokkal, évekkel. A rossz időt akarta legyőzni, helyébe, cserébe áldott időt kért önmagának a percek csendjében. Nem fogadta el az ittlétet, mint egy eleve természetes életformát, szenvedéseinknek, örömeinknek, bánatainknak a születés helyébe, idejébe szerencsés, vagy szerencsétlen konstellációjába kódolt tényét. Peter nem a kitaszítottság legalitásáért, hanem a megérkezésért vándorolt, mert nem kapott otthont sem így, sem úgy, sem amúgy.. Beleszületett a vándorlásba, a csonka létbe, az álmok nélküli ébrenlétbe, a kilúgozott gondolatok, érzelmek seszínű világába, ahol csak a hallgatásnak volt egyre nagyobb szerepe, lehetősége, ahol a hallgatás lassan közvetlenné vált, természetessé a mindennapokkal együtt. Több fronton harcolt állandóan. A személyiségével, nyugtalan szokásaival, környezetével, kétségeivel, az előítéletekkel, örökös álmatlanságával. Csak a jövő, a homály a napfelkelte tartotta életben, hogy lesz valaha valamikor napfelkelte,. Mert a keresésekben az is rossz volt, hogy hamis világosságok, tévedések vakították el a szemét. És erre mindig rájött. A részek vérezték össze a kezét, a hajnaloknak félelmetes csendességét. Peter életéből a csalódások lassan tünedeztek el. Mert egy kifejezetten fénytelen szobában, út menti hotelek homályában is meg volt az ősi romantika, az ősi keresés. Peter a sötétségbe született bele, s máshonnan nem kapott fényt, mint a végtelenből, a kifogyhatatlanból. Profán misztériumában mutatta meg ez az élet az egyedüli értelmét, utat a fény felé, utat a megfoghatatlanból a bizonyosságba, kiutat abból a tartományból, amiből nem is kellene kiutat keresni, hiszen számára a nivellálódás ennek a világnak a lényege. Erőszakosnak lenni a megváltástanok keresésében. Ebbe kapaszkodott bele. Peter egy idő után elfogadta a vándorlást, egybevette az évek folyamatait, és elfogadta az egymás után zajló történéseket, és elfogadta az egymás után megtehető lépéseket, melyek jöttek, hogy bizony hosszú éveket kellett várni, nagyon is kegyetlen, amorális, el nem múló éveket. Olyan volt ez, mintha, le akarná a Szentháromságot
írni. Leképezni az örökös szenvedéstörténeteket, leképezni azt, ami eleve túlmutat az egyéni megoldásokon, s nem is lehet felfogni a földcsuszamlások sorozatain. Peter élete bele volt ágyazva az előző generációk szennyes hordalékába, s szinte eleve eldöntetett. Peternek csak ritkán voltak lehetőségei a váltásokra, s ezért a kegyelmi időszakokat meg tudta becsülni. Ez az áldott nyugalom csak pillanatokig simult arca naptól kiégett vonásai közé, de olyan volt, mint a hűs balzsam, mint az elomló esővíz mely felpuhítja a földet, és olyan volt, mint az esővíz áztatta földeken kinőtt bársonyos moha, melyen jó járni nyári reggeleken. Álma, ilyenkor szép volt, ártatlan gyermek álma volt, ki nem ismeri az elveszett idő lehetetlen partjait, kit csak a képzelet és a szerelem bizalma vezet s képes mérges sárkányokkal megküzdeni, sziklákon, zord csapásokon járni, kinek egyetlen pillantásától kettéroppannak gonosz terek, kinek pillantását csak igaz emberek állják, s csak ilyen emberek szeméből csal elő könnyeket, mert csak ilyenkor tudta Peter a tisztesség elvét erőteljesen érvényesíteni. Két éve tért a városba. Izzadt, izmos testében a kíváncsiság öröme szikrázott. Jóleső fáradtsággal lépett a főtéren álló szökőkúthoz, hogy enyhítse szomját. Már egy napja nem ivott. Szinte úgy zuhant le kiszakadt felöltőjében a kút pereme alá. Órákig ült üres gondolataiban a kút peremére dőlve. Majd szédülve elindult körülnézni. Az utcákon kismamák tolták kiskabátban gyermekeiket, fiatalok kacagtak a mozi előtt. Színes autók börrögtek az utakon. Az óváros fehér sikátorának lépcsőjén egy pillanatra megcsúszott, beverte könyökét. Ekkor tudatosult benne, hogy ez a város nem csak átutazóban igézte meg. Lassan állt fel, az égre nézett. Grimaszt vágott tehetetlenségében, majd elindult betevő falat; után nézni. Munkát keresett. Fél napig járta a várost, mire egy kerítéseket gyártó iparosembernél segédként elhelyezkedett. A következő szombaton már a város kerthelyiségében kortyolta a sört, majd elindult a mellékutcákon. Lebarnult karokkal tépett le egy virágot, hogy illatát beszívja. Sötét haját kiszívta az állandó napfény, mely már hetek óta mérsékelt csorgással ontotta a fényt a kőkockákra, a fiatal lányok orrát pirosra színezte át és kellemes dobogást adott az idős emberek szívének. Újból érezte a nyugtalanság feszültségét ebben a békés időben. Visszatért a városközpont környékére, újságot vett, de az első öt sor után zsebrevágta a lapot, szájában a virág szára, összeszűkült szemmel figyelve az embereket sétált kimérten. Egy plakát állította meg. Rajta Gwendolin Sanseverina d’Arthez festőnő kiállításának felhívása. Megtekinteni a ház emeletén kialakított galérián lehetett. Felment. A galériában csak egy terhes kismama ült, már terhességének utolsó heteiben járt, Peter közömbösen ránézett, alig hallhatóan köszönt, majd elkezdte nézni a képeket. Először csak keringett körülöttük, mint egy lecsupaszított szárnyú sas, mely már nem ismeri a veszélyt, aztán hulló szárnyaiban pihen meg a mezőn és elveszti környezete jelzéseit, Peter elengedte a fonalat a valóság hídjaihoz, leült a parkettára és órákig nem szólt egy szót sem. Ki ez? Ki festett ilyen képeket? Gwendolin önarcképét bevéste elméje legmélyebb zugaiba, gyönyörűszép gyönyörűszép suttogta magában, olyan mint egy odatolakodó cigánylány, mindjárt lelép a járdáról, énekel, jövendőt mond, kinevet mindenkit, aztán csak félelmet kelt a járókelőkben, utána néznek a jólnevelt kisfiúk, az anyák féltőn takarják el gyermekeik szemét, ez a, ez a zilált hajú boszorkány, ki gonosz szándékkal odavizel a szegény jobbágy elrohadt gabonamezejére, hogy mégtöbb záport hívjon, hogy a termést ne takarítsák be, ez ez istennő, harmatcseppekkel és búzakévékkel a hasán, rabnő, egy felsebzett ajkú Szulamit, kinek szájától bűnők pecsétje olvad szét, egy sötét liliom, az ősi Susanna ki a vének titkos gondolata ágyuk felhőpárnáin, a legmagasabb ég alatt. Csörgő ékszerei kígyókként fonódnak lábára, egy papnő, aki kiűzetett a szentélyből, lelépett a piedesztálról ,lecsupaszított mellel libben tova, libben el, ringó csípőjét büszkén hajladoztatva, karján mocskos, ragacsos gyermekét hordva mezítláb viszi a szabadság bizonyítékát,viszi a végtelen éjszaka csillagfényeibe viszi a titokzatos, szent szeplőtelen fogantatás gyermekét, a lobogót a címert, a legmagasztosabb himnuszt. Nemtudom, nemtudom - esett kétségbe Peter, az összes képet birtokolni akarta, magával akarta vinni el az álmai hazájába, el akarta rejteni, mint egy kisgyerek a játékát, hogy csak ő nézhesse senki
más. Uram, fél óra múlva zárni szeretnék. -szólt Clara a földön ülő férfira. Peter lassan emelte fel szemeit, lábai meggémberedtek, majdnem orra esett ,óráknak tűnt számára míg odaért Clarahoz. Köszönöm. Látom a képek elnyerték tetszését. Tessék. –egy névjegykártyát nyújtott át Peternek, majd gyors, sietős mozdulatokkal készülődött a záráshoz. Peterre újból rátört az álmatlanság, három héten keresztül küzdött vele, nyugalmat csak a munkájában lelt. Nappal is álmodott, képzeletben Gwendolinet szerette nyersen, vadul, cigánytáborok lobogó tüzénél, lócsiszárok istállójában, vörös izzásba vetült őszi erdők mélyén, a test merész élvezeteivel, vakmerő gyönyörben. Gwendoline szemét látta, ahogy kinyitja, becsukja, zöld szemét látta, a megérett olajbogyókból kipréselt tiszta olaj ízére vágyott könnyeit kóstolni, esőben, fehér sírok szélén, telefonfülkék alján mindenhol mindenhol.. Szomjazott Gwendoline sós könnyeit itta csak, és mégis egyre többet szomjazott, már úgy érezte testét, mint egy kiszárított sóban fürdetett füstölt kecskehúst, melyet, ha megkóstolnak nyomban egy hordó vizet kíván utána a sótól kisebesedett száj. Csontjai porlódtak éjszakánként, inai feszültek, fejfájásába majdnem belevakult, égette az ágya az a nem nyugvó máglya. Gyűlölte magát ezért és gyűlőlte Gwendolinet, állhatatosan kutatta agyában a legsértőbb szavakat, ezeket a szavakat úgy kotorta elő, mint a hajnalban kilopózó méhész a kegyetlen és feldühödött méhek odvából a mézet, csupasz kézzel, fedetlen arccal. Gyűlőlte a rátörő magányt, most kelnek ki a halottak a sírjukból és szorongatják az élőket gondolta napokon keresztül. Egy esős délelőtt pihenőt kapott. Úgy gondolta, hogy az lesz a legértelmesebb tette, ha vásárol egy képet. Talán megnyugszanak felzaklatott zsigerei. Talán a valóságtól meggyógyul, de mindenképpen látni szerette volna az asszonyt is. Felhívta telefonon. A házvezetőnő vette fel, és közölte, hogy a művésznő nem ér rá, mert a galériájában tartózkodik, ott megtalálja, ha akarja. Peter kisfiús torokszorítások közt lépett újra be az ajtón. Gwendolin papírok fölé hajolva, kissé idegesen számolt és rendezett valamit. Tiszteletem- szólt Peter halk hangon. Szép jó napot!- válaszolt Gwendoline, modorosan. -Segíthetek? Köszönöm, csak körülnéznék asszonyomválaszolt enyhe zavarral Peter és határozottan elindult a festmények felé. Bele sem nézett Gwendoline szemébe, ám később lopva figyelte az asszonyt. Gwendoline felállt és odament hozzá. Beszédbe elegyedtek. Peter már határozottabbnak tűnt, ám Gwendolin mintha elbizonytalanodott volna. Felkeltette az idegen az érdeklődését. Nem akart tolakodó lenni, de meg akarta tudakolni, hogy idevalósi-e. Szokatlannak tűnt neki a külseje, felmerült benne, hogy nem városbeli. Végül is a lényeget megtudta, és azt, hogy van munkája. Ám Peter nem nagyon akart elindulni, Gwendoline zárni akart. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte Petert, hogy mennyire érdekli őt a művészet. Annyira, hogyha meghalok, a művészettel együtt engem egy döglött ló seggébe is beletehetnek. Gwendoline zavarba jött a másodperc tört töredéke alatt. Szerette volna Petert kihajítani az ajtón hirtelen, ám meggondolta magát és egyszerűen felajánlotta neki a galériavezető állást, hivatkozva arra, hogy most üresedett meg és tartozik az álláshoz egy kisebb garzon is, melyért nem kell bérleti díjat fizetni, cserébe a galériát és az utcai környezetét kell tisztán tartani. -
Az már mindjárt más.-; szólt Peter, -De gondolkodási időt kérek asszonyom.
-
Jól van. Gondolkodjon. Bemutatkozna?
Megbeszéltek egy időpontot a döntésig, Gwendoline elmagyarázta neki merre laknak és útbaigazította.
Peter vegyes érzésekkel indult haza. Vágyainak áradó hangjai elcsitultak benne. Döntenie kellett, ez már a valóság volt. Ám hihetetlennek tűnt számára, hogy idáig sodorták, mintha meg akart volna maradni bennük évezredekig. Csend, csendben szálló virágszirmok, néma lebegés úszott vállaiban, lehunyt szemében múltfoszlányok, a kitaszítottság érzései, gyengülés, lemerülés érzete. Összeráncolt homlokkal nézett egy idős férfi szemébe, ki esernyőjét zárta össze. Gwendoline duplán tűnt elérhetetlennek számára. Egyrészt a szétomló vágyai miatt, melyeket a valóság miatt nem táplálhatott, másodszor a társadalmi távolság miatt, melyet nem tudott megszüntetni. Tehetetlen és borúlátó lett. Csak egy pohár víz vígasztal, motyogta a járdaszegleten. Hé emberek segítsetek, üvöltötte volna, most egy kiherélt koldus vagyok, felcsilingelt ajtókon zörgetek és ti süketségetekbe sültök, hát nem látjátok, nem látjátok, ráncos színpadi csizma alatt arcom, belerúgtam az életbe, lerepült a lábamról és most itt landol a szemeim között. Ördögszekerek szántanak barázdáim között. A bordáim között, miféle kiszolgálás ez, miféle kiutálás, hogy egy tiszta korty sem jut többé?! Peter az önsajnálat önjáró gépére ült. Aztán legyintett. Mindegy. Mindegy. Beesteledett. Peter ott állt egy sztriptízkabaré előtt, rángatta kikopott felöltőjét. Neonfények, sebzett arcú kurvák közé keveredett, ám a sötétben friss erőre kapott. Hazament és gyűrött lepedőjét ki sem simítva bezuhant az ágyba. Álmában erdők, fenyőerdők borultak össze. Mindent belengett a friss fenyőillat, csak élni szeretnék- gondolta mosolyogva- holdfénynél medvét ölni, a rám támadó sötét sarat lemosni, anyám hangját hallani amint fehér lepedőket terít dalolva, palotája leomló falait bevakolni, gránátalmákkal kedveskedni neki, kutyáimmal játszani és sokáig nézni a lecsurgó esőcsepp útját. Peter szeméből álmában ekkor egyetlen könnycsepp kigördült. Reggel mély nyugalomban ébredt. Döntött. Elfogadja az állást és megkeresi Gwendolinet. Évekkel később sem emlékezett másra, nem jutott eszébe semmi egyéb, emlékezetéből végérvényesen kitörlődött az az eseménysorozat, ami arra emlékeztette volna, hogyan jutott Gwendoline otthonába, mit vett fel, mit evett, mit ivott, az utcán mi is történt vele odamenet. Minden apró részlet kihullott belőle. Csak egy maradt élesen meg benne. Gwendoline pillantása, hangja, hajának sötét csillámai, ahogy zabolátlan fürtjei a homlokába hullnak, a csillárok fénye alatt megcsillanó ajkai, nevető hangok, az emberekkel zsúfolt terasz kőkockáira kiömlő gőzölgő kávé színe; pusztán ezek, ezek mielőtt odalépett volna Gwendolin elé. Ön nem boldog e sötét kacagásoktól visszhangzó elefántcsonttoronyban. Az enyémben szép a csönd. A zsalugáterek alatt minden reggel fénycsíkok csókolnák bokáját. Jöjjön el hozzám.
2 Alice friss vizet töltött a virágkancsóba, sietnie kellett, de míg a csirke sül, eszébe jutott, hogy kihasználja az időt, megterít és megöntözi a virágokat. Kezébe vett egy kisebb portorlő
rongyot is, hogy a falépcső korlátját letörölje. A virágokat nagyon szerette gondozni, ekkor súlytalannak és könnyednek érezte amúgy súlyos és már éppen nem fiatal testét. Csak néha pillantott bele a tükrökbe, ilyenkor olyan átszellemült képpel nézte magát, akár a freskók hódoló angyala. Most is csak egy másodpercre tekintett végig magán, és megigazította enyhén kócos és megizzadt tincseit, melyeket az annyira gyűlölt fehér főkötő alá tűrt. Kissé szórakozottan végiglocsolta a begóniákat és Gwendolin növekvő citromfáját, majd menetközben, a folyosó előterében beletörölte kezeit szoknyájába és ránézett Gwendolin képére. A képen egy anyaszerű furcsa lény tekintett vissza rá, a szemei, a szemei gondolta Alice nem emberi szemek, túl sötétek, kiugróak és metszettek voltak. A lény egész testtartása királynői volt, mimikája finoman árnyalt mosolya Mona Lisa és a szerető nagymamák arcsugárzásának elegyére hasonlított leginkább. Szerette ezt a képet, a szemek idegenszerűségével együtt. Letörölte a fehérre keretezett képet és sietősen visszatért a konyhába. Kivette a ropogósra sült csirkét és nekiállt megteríteni az étkezőben. Feltámadt a szél, Alicenak be kellett zárnia az ablakot. Alice kinézett a ház előtt lévő kisebb parkra, szemeit nehéznek érezte és amint kinézett egy kifacsart nyakú hattyú képét látta. No lám, emlékezett vissza lánykorára, mikor testvére egy hófehér hattyút cipelt haza, be akarta tenni a szekrénybe és az akkor kislány Alice fejvesztve rohant át a nagybácsijához és ugrott a nyakába a félelemtől. Szívszaggatóan könyörgött a nagybácsijának, hogy támassza fel azt a gyönyörű hattyút, mert nem ártott az senkinek. A nagybácsi szája enyhe mosolyra fakadt, és azt mondta, őt az élet erői elpusztították, mert ez a hattyú beteg volt, ki kellett tekerni a nyakát és a testvérének vissza kell szállítania a tópartra. No lám, gondolta akkor Alice bármennyit harcoljon is az ember, egy a sorsa könyörületért esedezni. - Itt mélázok magamban, és mindjárt jönnek ezek a tekintélyes vendégek, még a végén valami baj fog történni - gondolta Alice és kiszedte a gyertyatartót a szekrényből, gyertyát keresett és közben a jérceleves gőzölgő hangjára lett figyelmes. A vendégek pár perc múlva megérkeztek, miközben Alice a húsgombócokat szűrte le a leveshez. Nem látta pontosan kik is érkeztek, de már a pillantásuktól is émelyedett Alice gyomra. Negyed óra múlva Richard ordítozó hangja zengett le a lépcsők alá: -Azonnal jöjjön ide Alice! Alice kapkodva szedte a lábait. Megállt az ajtóban, Richard vérvörös arcára nézett, miközben Richard a padlón játszó Chillire mutatott, aki Gwendolin Richárdtól kapott nyakláncával ugrabugrált kecsesen a vendégek előtt. Két lábára tekeredve kaszkadőrmutatványnak is beillő jelenetet produkálva próbált percekig megszabadulni a Gwendolin szobájából kicsent lánctól. Azonnal vigye ki ezt a dögöt, mert rögtön a falhoz csapom! -Nocsak, hát milyen méltósága van egy ilyen embernek, a szigorú urak előtt, ha ezt egy macska is megzavarhatja! hajolt le az állatért Alice Alice felemelte Chillit, majd nevetését elfojtva visszament a konyhába. -2.- Gwendoline a bekötőútra tért. Gyors pillantást vetett a százszorszépekre nefelejcsekre, majd egy mély sóhajtással igazította meg nyakpántját. Szinte végtelen áramlásként érzékelte azt a néhány percet, mely Heather néni kertjéig vitte. A kapu szokás szerint nyitva volt, a Pennine hegység alacsonyabb lankái látszottak mögötte, ahogy könnyed és szapora léptekkel járt a kis kitaposott kerti úton. Heather egy hatalmas fonott kerti székben
ült a filagória árnyat adó oltalmában. Drága Gwen, de jó hogy megérkeztél, már épp azon gondolkodtam, hogy fogom az áfonyalekvár hatalmas kondérját levenni a tűzről. Nem szeretném megégetni magam!- Heather ragyogó szemmel mosolygott Gwendolinra. Annyit segítek Heather, amennyit csak tudok. De nem ezért jöttem. Festeni szeretnék és egy kicsit kikapcsolódni. Hát persze gyönyörűm, a régi vendégszobát most takarította ki Robert felesége, tudod tavalyelőtt nagyon nagy bajba keveredett, egyik napról Hát persze gyönyörűm, a régi vendégszobát most takarította ki Robert felesége, tudod tavalyelőtt nagyon nagy bajba keveredett, egyik napról a másikra megbolondult szegény, felcipelt egy hatalmas ágyat a padlásra, ott aludt minden este, senki nem fogta föl, hogy volt egymaga képes rá, aztán hetekig zavaros volt, kiült a házuk elé egy nagy fa alá, elengedte a lovakat, kezében nagykés villogott, a lovak meg majdnem nekimentek Rose unokájának. Jaj, de most már hálistennek jobban van, szóltam neki hogy gyakrabban nézzen be, a lábam már nem a régi, nem tudok annyit szaladgálni. Gwendoline enyhe fejfájással zuhant szinte a kis vendégszobában lévő kinyitható kanapéra. Az ablakból jázminillat áradt a szoba légterébe, de ez most Gwendolint inkább zavarta, mint frissítette. Kifésülte haját a pipereasztal előtt, kicsomagolta ruháit, berakta a szekrény polcaira. Jó lett volna még egy kicsit Heatherrel beszélgetni, majd holnap délelőt-odázta el a gondolatait, odament a könyvespolchoz és kivette az egykor Richardtól kapott könyvet, mely Spenser udvari költészetének összefoglaló műveit tartalmazta Kinyitotta. A könyv éppen az Amoretti petrarkista szonettjeinél nyílott ki, melyben egy rég elhalványult, valaha narancssárga színben pompázó baracca rózsa volt lepréselve. S amíg olvasta újra a sorokat, Gwendolinet szédülés fogta el, egyszerűen a hányinger környékezte, de már tudta értelmezni ezeket a hirtelen rátörő szomatikus reakciókat, pár évvel ezelőtt még értetlenül állt előttük, aztán szép lassan ráébredt az ok-okozati összefüggésekre és igyekezett minél előbb túltenni magát rajtuk. Ezek között az összefüggések között a legfontosabb az volt, amikor egy délután Gwendoline órákon keresztül ült egymagában egy szökőkút közelében és próbálta végigkövetni, épp e könyv kapcsán a saját belső valóságát , melyek most, ismét megerősödtek, felbukkantak benne az akkori gondolatok, gondolatláncok, a megértésből fakadó impulzusok.soha nem akartam az otthonomba vinni ezt a könyvet, soha nem akartam, hogy közös életünk erre a kezdeti időszakra emlékeztessen, mert Richard akkor még azt hiszem kereste önmagát, s amikor úgy érezte megtalálta, rögtön mámoros érzések kerítették hatalmába, Spencer fő művéből a The Faerie Queenből olvasott fel hosszú délutánokon keresztül, ott kellett ülnöm mellette, szinte hipnotikus transzban olvasott föl, de én nem értettem a valóságnak és a jelképek rendszerének állandó egymásba tűnését, folytonos villódzását, nem értettem és Richard folyton ezzel a reneszánsz életérzésnek, életből, álomból nosztalgiákból kikevert kedélyállapotát hangoztatva próbálta elérni, hogy én is éljem ezt a tündérvalóságot, hiszen abból vagyok. Ez volt a kezdet, s én már majdnem elhittem mindent Richardnak, hiszen a reneszánsz életigenlés, középkori moralitás a keresztény hitvallás a legpompázatosabb harmóniában ötvöződött egymással, elhittem, amíg rá nem ébredtem, hogy Richard álmokat akart adni, egyszerű szeretet helyett. Bár nem sok választotta el, s ami közénk állt, az Richard gőgös viselkedése volt. Órákon keresztül ábrándozott karrierről, pénzről és hatalomról. Szemléletes példákkal állt elő , amikor azt mondta, hogy legszívesebben a Borgiák udvarában nőtt volna fel, hogy bikaviadalokra járt volna és szívesen beszélgetett volna a Piazza di San Petrón Leonardóval, és hogy
beállt volna II. Gyula pápa apostoli titkárának, mert szívesen vezette volna a cambra-i liga diplomáciai munkáját, micsoda fantasztikus álmodozások voltak ezek, erőt gyűjtök mondta Richard ilyenkor, és arca valahogy idegenné vált, hiába ültem mellette, és fogtam a kezét, gyűjtöttem a tanulmányaihoz szükséges anyagokat és órákon keresztül másoltam neki a jegyzeteket, és hittem, hogy eljön az idő, amikor kitörlődik a szívből minden olyan törvény, ami nem a szereteté. De Richard szívében az idő csak Kimérákat hozott elő. Hármas szörnyalakzatokat melyek egyszerre díszelegnek az oroszlán fenséges arcával miközben kecskehassal és viperafarokkal fegyverkezve küzdenek a szenvedély ellen és a szenvedélyért. Egyre átláthatatlanabb lett lelke, végül bezárult előttem. Ott álltam egy nap vele szemben, és nem tudtam ki az, ki az aki hozzám szól. Lemondtam, hogy továbbra is keressek. Már nem akartam találni semmit, és közben a régi gesztusaimmal, mozdulataimmal, szempillantásaimmal éltem Richard közelében, néha még nevetve idéztem Spencert, de közben lelkem titkos vágyait követtem, felfedeztem egész közeli világomat, miközben igyekeztem Richard útmutatásai szerint élni. Igen, ez volt az a határmezsgye, ahol még visszafordulhattam volna Richardért, de nem tudtam megtenni. Hagytam, hogy a színen az a dráma játszódjon, ahol egy másodlagos jellegű világ, világszerűség játssza el magát, mert testemmel olyan valakit formáltam meg, aki nem azonos azzal az emberrel, aki megformálja. Nem volt annak a „másik” asszonynak saját teste, csak társadalmi létrétege egy tudós professzor mellett, aki valamilyen szinten köszönhette életét annak a hamis lénynek, amit testemmel igyekeztem eljátszani, Csak felidézésekben éltem Richard mellett, a vállalt szerepek örökös emlékezetében. Az élet jótékony idejének hívtam azt a korszakot, amikor még nem állt feszültségben a vállalt szerep és nem gyötörtek kérdések, nem vontam kétségbe az időt, mely nem körkörösen cirkulált. Valamikor még azt képzeltem mindenre tudok emlékezni, aztán egy halk családi összejövetelen szembesültem fényképnézegetés közben, hogy évek, percek, pillanatok estek ki az emlékezetemből, melyet nem tudtam a legnagyobb akaratom ellenére sem felidézni, holott ott álltak ezek a pillanatok bizonyítékként. Hát milyen időben éltem én, ha a felejtés súlya eltörölt perceket, mit éreztem, mit gondoltam akkor, milyen terhek színek és árnyékok vetültek rám, a feledés leple alatt milyen átalakulásban részesültem? Hogy lehetek egyszerre önmagam számára rokon és idegen? Rejtett és feltárulkozó, áramlás és villanófényszerű egyszerre árnyék és fényben fixálódó lény, aki egyszerre tűr és miközben tűr hát szabadulni is próbál,mert szemérmetlennek érzi a gyönyört, mint a részeg a súlyos és nemes bort, a titokban megnyíló üdvöt,melyért esengve epedez, mint a harmatos gyümölcs miközben elviselhetetlenül a harmathullásba merül? Egyre csak azon erőlködtem, hogy valahogy bezáruljak, mert elviselhetetlenül kinyíltam érzékeimnek és érzékeim kószáltan találták csak utat elvakult testemhez. Felötlött bennem, hogy olyan hiánnyal küzdök, amit nem pótol semmilyen magasba vesző égbolt, semmilyen fenséges fényben rajta ragyogó csillag sem, semmilyen lassú hullámzással tajtékot vető falomb sem, mert a hús törvénye szerint élek, a halandók hiábavaló középszerű és kényszerű korlátaival. Hosszú és magányos időkben éltem, míg ráébredtem, hogy nem számít, mit mondok, mit közlök, mert Richard maga teremtette képeiben én csak egy díszlet vagyok az élete élvezetéhez. Miközben maga kreálta valóságában már minden valóság a folyosókra szorult és eltávozóban volt, ahogy eltávozni készül egy öreg és ráncos primadonna a színfalak mögül a hóra, ujjait omló vakolatú falakra illesztve néztem én minden soron, következő télen át néztem én csak néztem báván Richard elhalványuló és felesleges mozdulatait. Amikor rádöbbentem, hogy semmi más nem történt, mint az, hogy vakon meregettem éveken át Richarddal a sötétséget, sok-sok hosszú és világvak éjszakán, akkor már a halált is jóságosabbnak láttam, mint azt a hiányt, amit ezek az éjek
hoztak. Mind felejteni akartam, megtagadni és elűzni magammal együtt, akár magam cinkos asszonyi ízével is, mert sehol sem láttam az alagút végét, kétes és olthatatlan szomjúság vitt tovább, vitt sebes alkonyatok és égi szeszélyek szorongó percei köz [1] Maupassant levele Louise Colet-nak, Croisset, 1852. január 16. in. Flaubert levelei, ford. Rónay György, Gondolat, Budapest, 196 Otto von Hatz bemutatkozik
Naplójából Hatszögi Ottó Ludovikán vezetett naplójából Csak a hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok érdekeltek bennünket, amelyeknél a kamatláb nem fix, hanem valamilyen háttéreseményhez viszonyítják; pl. volt-e földrengés Japánban a tárgyévben. A szerencsejátékhoz hasonlító kamatozás izgalmassá tette a játékot, és többen meggazdagodtak rajta. A legnagyobb izgalom persze a háború volt; rendben, Franciaország vesztett, a Ruhr vidéken szenet találtak, a német gazdaság úszott a pénzben. A különbséget fokozta, hogy Franciaország az ötmilliós hadisarcot ezüstben fizette. Ekkor került csődbe a Credit Lyonnais. Az ötfrankos érmékből álló hadisarcot hordókban szállították, de nem voltak még hidak az Elbán, ezért vasúti összeköttetés sem. Az ezüsttel teli hordókat társzekerekkel szállították, a csendőrség gumikerekű kocsikkal kísérte a trént. Mindig várni kellett a vízszint emelkedésére. Hamburgban rakták két vasúti kocsira az ezüstöt, amit leplombáltak. Kölnig az út egy napot vette igénybe, s innen a szállítmány egy külön tehervonatot kapott, csak Lille-ben kapcsolták vissza a vagonokat egy gyorsvonathoz. Az ellenőrzést a Banque de Paris tisztviselői végezték. A németek a Dresdner Bankban tartották a pénzt. Minden a pénz körül forgott, mesélte Chavenal, akinek a nagyapja volt s az utolsó lengyel, akivel Marx levelezett. A konzumhölgyek és az orfeumi nők mellett a turfrovatot bújtuk. Összerezzentünk, amikor megtudtuk, hogy a takarékos Ferenc József császár megrótta a bohémkodó főherceget, mert díszmagyarjához két kucsmát csináltatott. Pazarlással vádolta. Mi a bécsi Jockey Clubban méricskéltük a szerencsénket. A frank értéke pusztán arra a hírre, hogy Raymond Poincaré ( a nagy németgyűlölő) új kormányt alakít és pénzügyminiszter lesz, néhány hét leforgása alatt száz százalékkal nőtt. Chavenal az ötszázmillió frankról beszélt, amit a vérszívó (La Pieuvre) hagyott hátra. Ő egy londoni társaság megbízottja volt, akik Párizsban akartak bányarészvényt eladni. A vérszívó 300 000 ezer részvényt vásárolt alacsony árfolyamon, húszhuszonkét shillinges áron volt opciója még 20 000 részvényre. A londoni
tőzsdén ugyanezeket vásárolta kis mennyiségben, nagy lármával. Amikor a részvényárak 50 shillingre emelkedtek, és a párizsi tőzsdén is jegyezték őket, akkor a vérszívó azt egész mennyiséget a bankok segítségével a francia trezorokba pumpálta. Az árfolyam annyit zuhant, hogy néha elérte a nullát. Aztán Chavenal a vonaton elmesélte, hogy mit hallott Nikita királyról Andrew Kostolany-tól. 1912-ben a Balkánon Törökország ellen négy állam szövetségre lépett. Egy katonai egyezményt hozott létre Görögország, Szerbia, Montenegro és Bulgária az oszmán Birodalom ellen. Montenegro élén egy kapzsi király állt, németordszági tartománynál alig nagyobb országa élén: Nyikita király. Az Adria partján fekvő országot olyan uralkodó kormányozta, akinek az államkasszája folyton üres volt. Nyikita király úgy jutott pénzhez kisebb kiadásaihoz, hogy embereinek, akik a világ különböző pontjain tartózkodtak, pénzt küldött. A külföldi posta fizetett (ráér majd év végén benyújtani a számlát). Amikor a számlák Montenegro akkori fővárosába, Cetinjébe értek, akkor derült ki, hogy a király nem tud fizetni. Még a szigorú Ferenc József császárnak is nagyvonalúnak kellett lennie, és pénzügyi nehézségekbe jutott kollégája adósságát, aki az orosz cár adóssága alatt állt, a császári és királyi postánál törölte. Chavenal kinézett a vonatból, és folytatta... Nyikita királyról mesélik, hogy nagy lakomára hívta vendégeit. A palota erkélyén fogadták az alattvalók hódolatát, az amerikai vendégek aranypénzt szórtak a nép közé. Mire a király eltűnt. Egy idő után feltűnt a tömegben, szorgalmasan szedegette a földről az aranypénzt. Chavenal lehalkította hangját. De az már minden határon túlment, ami 1912-ben bekövetkezett. A király tőzsdézett is, Bécsben a Reitzes-testvérek képviselték. 1912 szeptemberében beállított Bécsbe a király követe, Danilko herceg, és átadta a király üzenetét: "Adjon el mindent, kössön határidős ügyleteket. Törökország ellen háború előtt állunk." Mindent pénzzé tettek, a bécsi, frankfurti, párizsi és londoni tőzsdéken határidőre eladtak szerb, török, bolgár értékpapírokat. A bankár nagyban spekulált besszre orosz értékpapírokkal, melyekkel élénk kereskedelem folyt Pétervár és Párizs közt. Az események igazolták Nyikita érzéseit. Törökország összevonta csapatait a határon. A négy balkáni állam általános mozgósítást rendelt el. A részvények zuhantak. Ám Miklós cár és Poincaré megegyezett, mindenki azt hitte, hogy a háború veszélye megszűnt. Ám a bécsi bankárokhoz újabb távirat érkezett: CSAK SEMMI PÁNIK STOP, FOLYTASSÁK AZ ELADÁST STOP. NIKITA A bankárok cselekedtek, de a balkáni háborúban senki nem bízott. Ám 1912. szeptember 12-én eldördült az első montenegrói ágyúlövés, Montenegro a hagyhatalmak ellenkezése ellenére hadat üzent TÖRÖKORSZÁGNAK A KÖTELEZETTSÉGEK ÉRTELMÉBEN Szerbia, Görögország és Bulgária is belesodródott a háborúba. Az összes tőzsdei árfolyam esett. Nyikita óriási nyereséghez jutott. Chavenal, aki Longchampban mutatta meg a lófuttatásokon új ruháját,
Chevaliere-rel volt hivatalos szupéra. A vonat nemsokára Kölnbe ért. Folytatta. Emlékeztek bizonyára a Missisippi Társaság reklámjaira: idillikus tájakon ezüsthegyek. Egy korty pálinkáért a vadak egész aranyrögöt adtak. A társaság egyre több részvényt adott ki. A Párizsba menő postakocsik helyeit, ahol a társaság részvényeit lehetett megvenni, már hónapokra előre lefoglalták. Egyes udvarhölgyek nem riadtak vissza a legképtelenebb eszközöktől sem, hogy részvényekhez jussanak. Egy ember valóban meggazdagodott, mondta Chavenal. Egy púpos ember egy vagyont keresett azzal, hogy íróasztal helyett púpját ajánlotta fel a postakocsiban.
A budapesti szürke és szomorú napok folytatódtak. Nehéz időszak következett az országra. Noha augusztus hatodikán új kormány alakul, melynek vezetője Friedrich István volt, s a polgári konzervatívok soraiból került ki, nem szerepelt a meghívottak között. A háborúban és elbukott forradalmaknak, ha volt is maradék katonai ereje, a kenderesi birtokán visszavonult Horthy volt az. A szabad székely ősökkel dicsekedhető Horthy öt évig volt Ferenc József szárnysegéde, ahol nemcsak diplomáciai protokollt tanult, de mindazt, amit egy katonai attasénak elengedhetetlenül szükséges. Az ország részegen tántorgott, a bolsevik uralom szesztilalmat rendelt el, Károlyi Gyula és Bethlen István kérésére a fiatal házas Horthy Siófokra utazott, hogy az ország védelmét megszervezze. A románok az antant fennhatósága alatt folytatták mesterkedéseiket. Az antant nagyon szigorú volt. Az új hadsereg felállítását engedélyezték, annak a politikába való beavatkozását nem, s a fiatal Horthy már láthatta, hogy az első lépések után meg van kötve a keze. A budai várban gyülekező négy tiszt ( Horthy, Tilger, Hatszögi, Szombathelyi) számára a francia árulás tűnt a legfenyegetőbbnek. Clémencau ugyanis hamis ígéretekkel visszavonulásra bírta a Vörös hadsereget, ily módon a román hadsereg bevonult Magyarországra és Budapestet fenyegette, A Dunára néző tanácskozószobában feszülten figyelte a térképen a négy összeesküvő Horthy pálcáját. A csukaszürke, még a császári és királyi regiment maskaráját viselő ordonánc herbateát szolgált fel a törzstiszteknek. Mindannyian, Horthy, Tilger, Hatszögi és Szombathelyi civilben voltak. Szórakozottan kavargatták a színtelen, íztelen herbateát. Horthy az elmúlt heteket repülőgépen élte át, Siófok és Szeged között. Lényegében Magyarországon két kormányzat is létezett, mindkettő nemzeti és konzervatív, az egyik francia oltalom alatt Szegeden, a másik a románok által megszállt Budapesten. Valódi hatalma egyiknek sem volt, de valamiféle kiindulási alapot szolgáltattak. A fiatal fővezér nem vesztegette az időt. Felkereste az antanthatalmak katonai misszióját, az amerikai Bandholtz tábornokot, a francia Graziani és az olasz Montobelli tábornokot. A tárgyalások sikeréről eltérő kép alakult ki. Ezután került sorra Mardarescu, a román katonai erők főparancsnoka.
Horthy közölte a román tábornokkal, hogy a Dunántúlon hadserege magára vállalta a rend fenntartását, ezért felesleges a jelenlétük. -S mi történik, ha csapataim ennek ellenére átlépik a demarkációs vonalat? -kérdezte kissé gúnyosan a román tábornok, -Akkor lövünk!-, válaszolta Horthy. A román tábornok elsápadva felállt, és távozott.
Útban Ankara felé Csókáknak meg fekete hollóknak mondatnak a Donhoz sereglett ellenségek, kik elől Hatszögi Ottó menekült az 1920-as utazásai során. Hihetőképp fekete öltözetük miatt. Követségi feljegyzéseiben a cománok földjét négy széles folyamok nedvesíték, Jaik(most Ural), Volga, Don, Dneper, meg a Duna. Északra határosak valának a volgai mordvinok, baskírok, parositák, alánok, kazarok, brutakok, georgiaiak, örmények és törökök. Cornides Dániel táplálta a hiedelmet, hogy a palóczok a kun nemzettel azonegy vala, mely állítás több jeles történetbúvárok véleményével is támogattatik.” Commentítiuncula Historico- Critica de Cumanis, qua Cumanos, Valvos, Parthos, Polowcios, Kipzacos, Cunos, ejusdem omnio gentis diversa nomina fuisse fide veterum sceiptorum ostenditur, mely kézirata mint már egykoron Horváth István tudatá a gróf Teleki könyvtárból elveszvén, többé nem található. Ruisbrock tudta, hogy a palóczok segedelmet adnának György nagyhercegnek Isjaslaw ellen. A vadásznak és rablónak is mondott palócz csapatok Hatszögi nyomában jártak. Nyilaikat, vas sisakjaikat Ottó álmában is fényleni látta, arany szövetű, drága bársony kelméit menekülés során mind elhányta. Tudta, hogy a folyók utak, amelyek soha nem találkoznak, a hegyek útjelzők, melyek soha nem keresztezik egymást, tudott olyan hosszan mulatni, hogy előbb lett másnapos, mint italos. Arcán azoknak az égimeszelőknek a riadt mosolya bújt meg, kiknek szokatlan, hogy felülről néznek le rájuk. Emlékezetében őrizte azt a tizenkettedik századi orosz hősdalt, mely Szjatoszlavics Igor herceg palóczok elleni hadvitelét énekli. Hatszögi nem felejtett el semmit, a kalmároktól vásárolt fényűző portékáknál többre tartotta a daloló szökőkutakat, a gazellát, mely tenyérből eszik. Félt a homokvihartól, takarékoskodott a tömlők vizével, becsülte a fegyverek acélját, és a törzsek harcát ellopott tevéik miatt, esténként pálmaligetekről álmodott. A karavánutak megtanították, hogy az emberek nem kecskékért és birkákért halnak meg, nem a drága handzsárokért, meghalnak azért, hogy megvédjék azt a láthatatlan kapcsolatot, mely a birkákat és kecskéket birtokká fűzi. Hatszögi menekült a palóczok elől, kik megölték Hamesbeg mongol hadvezért, és a győzelem emlékére emeltek kurgánokat. Menekült, mert a palóczok beütöttek Oroszországba, legyőzték Vszevolodot, az oroszok nagyhercegét, az Alta folyónál ellenük szegülő három orosz herceget annyira megverték, hogy seregük semmivé lőn. Oleg és Borisz orosz hercegek megsértett jogaikat védendők, palócz sereget vezetnek Oroszországba, mely az ellene jövő Vszevolodot Szosznicza folyónál meggyőzé, és Csernigovot elfoglalá. Vszevolod Kijevbe futván testvéréhez Iszjaeszlávhoz, ki seregét Vladimiréval és Vszevolodéval egyesítve nemcsak Csernigovot vette vissza, hanem egy ütközetben a palóczokat meg is verte, mely csatában Borisz és Iszjaeszláv elesének; Oleg Tmutarakánba futva menekült meg. Ezután határozták el, hogy a palóczok újra megtámadják Oroszországot, ezért a szétdarabolt birodalom hercegei ily megtámadás által csak egyesülésre kényszeríttetnek. Követek mennek a kijevi herceghez, a fennálló békeszerződést megerősítendők. Félénkséggel magyarázva a küldetést, a palóczok a követet fogságra vetik. A palóczok fölingereltetvén, pusztítani kezdték az orosz földet, és Torcseszk város ostromát
kezdték el. Még soha nem láttam, hogy egy palócz elfogadjon egy kupa bort, vagy egy tömlő vizet -gondolta. Mit ihatnak, homokot?- mormogta Hatszögi. A palócz nép a dög, a hörcsög, az ürge húsát is megevé, szőrsátrakban lakik, s nőül mostoháikat és menyeiket is vették. Rókatorkos prémű mentét hordtak azok a rabló palóczok, kik Hamesbeg mongol hadvezért 1255-ben megölték egy kurgánnál, amit éppen ők emeltek. Oleg herceg Konstantinápolyból szabadulván, elűzte a birtokát bitorolta két herceget, de csak azokon a kazárokon tudott bosszút állni, kik a palóczokkal szövetkeztek. Beütöttek Lengyelországba, szorongatták Torcseszk városát, amely meg is adá magát. A kijevi herceg, hogy barátságot köthessen a palóczokkal, Tugorkán palócz herceg lányát vevé nőül. Ám a palóczok újra megtámadták Oroszországot, bevették Csernigov várát, s folytatták rablásaikat, annak ellenére, hogy Oleg minden zsákmányt nekik ígért. A viszályban újabb fordulatot hozott, hogy Kálmán, II. András magyar király fia, magát Galícia királyává koronáztatván, az ellenszegülő Miszczilszláv orosz herceg ellen fordul, s Halics váránál a palócz vezér elesik. Hatszögi egy agyagkunyhóban talált menedéket, a szélben hangosan bőgtek a tevék és a szamarak. Biztonságba helyezte a málhát, amelyben több zsák árpa volt. –„Jólét és Béke”nyitott be a kunyhóba, melyen a füst kivezető nyíláson távozott. Felmutatta a tatár kán pajczáját, ami útlevél volt, egy kerek aranylemez, rajta kiterjesztett szárnyú sólyom, alatta írás, fura betűkkel, melyek sorban masírozó pókokra emlékeztettek. Tudta itt a legfontosabb a dinasztiához való hűség és nem a nemzetállam egysége. Alkalmazkodott. A rőzsékből és csontokból rakott jelzőtornyok közt ez vezette el eddig békességben. A homoktengerben ezek voltak az útjelzők. A kunyhóban négy kecskebőrbe burkolódzott nomád üldögélt, kenyeret aprítottak a szamarak abraktarisznyájába. Gyantás gyökerek szaga érződött a tűzben. Hatszögi leült. Tevebőrből készült, magas sarkú csizmáját maga alá hózta, kiálló pofacsontjára ráült a fáradtság. -Ki vagy? -hangzott el a kunyhóban a kérdés. Ez tulajdonképp sértette a nomád szokásokat, ha tűz mellett találkoznak idegenek, akkor udvarias, semmitmondó beszélgetés következik, hogy merről jött, és mekkora út áll előtte még.- Úton járó kalmár felelte Hatszögi a Horezm felé tartó karavánutat keresi-válaszolta halkan. Azt sejtette, hogy egy elhagyott úton, észak felé, egy oázist talál majd, a bőséges Horezm előtt. Kést vett elő, néhány szelet húst a zsákjából és megsütötte a rőzselángon. A kunyhó lakói mandulás piláffal kínálták. Ők nyárson sült, pisztáciával tűzdelt fiatal bárányt vacsoráztak. Társaitól megtudta, hogyha két lóval indul útnak Horezm felé, hat nap alatt elvágtathat odáig. Zsákjában iraki Moszulból érkezett muszlin és Damaszkuszból érkezett értékes damaszt rejtőzött, de a legértékesebb volt maga a küldetése. Ottó sok mindent tudott, amiről az angolok nem. Hitt benne, hogy a tenisz egy középkori város, Tinisz nevét őrizte meg, s a sport eszközének, a teniszütőnek régies elnevezése, a rakett, egy arab szóból származik, amelynek jelentése: tenyér. A lovaspóló, az angolok kedvelt sportja is a Közel-keletről jutott el a Nyugatra. Csak magában őrizte a titkot, miszerint a sakkban a rosálás(sáncolás) eredetije a perzsa ruk’h(vár), a sakk-matté pedig a sah mát, azaz a „király halott.” Hatszögi a „hét tenger ördögének „érezte magát tevéjén, hisz épp átszelte útvonalát a vízi út, amely Dél-Ukrajnából a Fekete-tengeren, a Boszporuszon, a Márvány-tengeren, a Dardanellákon és az Égei-tengeren át a Földközi tengerhez vezet. A Nílus-delta és a Sínai félsziget közt már a fáraók idején is létesítettek hajó-összeköttetést a Földközi-tengertől a Vörös-tengerig. Hatszögi tudta, hogy az eleddig gyógyszerként, folyami kátrányozásra használt tömítőanyag, mely rejtélyes tüzeket okoz, az új harci eszközök élelmiszere. A Tankok nyersolajat zabáltak. Bursa, Sivas, Ankara- suttogta magában azoknak a török városoknak a nevét, amelyek között titkos kőolajmezőket sejtett. Hatszögi kiküldetése rokoni alapokon nyugodott. . Ír származást sejtető, öles termetű, vörös haja ellenére ősei közt volt található az a Bumin kán, aki 550 körül megalakította az első török birodalmat. Kamaszként vett részt azokban a titokzatos harcokban, melyben a hidzsazi arabok
felkelését leverték a török kormányzattal szemben. Félhivatalos katonai attaséként neve szerepelt a titkos Sykes-Picot egyezményben, mely felosztotta az első világháborúban résztvevő államok között az oszmán Birodalmat. Neve szerepelt a Bagdad és Jeruzsálem környéki harcokban, egészen 1818-ig, amikor az Oszmán Birodalom összeomlott. Ottót ez hazája megcsonkítására emlékeztette. Talán nem lesz nehéz a két nép, a magyar és a török érdekazonosságát hangsúlyoznia török nagyvezírek előtt, melyben személyesen is részt vállalt, mint a függetlenségi háborúban, szárnysegédként, Musztafa Kemál pasa mellett. Noha a szovjetek támogatták Törökországot, Kemál utódja, Iszmet Inönü, ellene fordult a vörösöknek. A németeknek meg Törökország krómkészlete kellett. -nehéz dolog lesz-morfondírozott Hatszögi. Kurd barátján kívül senkire nem számíthatott. A barátság különös módon jött létre. Egyszer egy féllábú kurd jelentkezett nála, és falábat kért. Hogy ezt megtehesse, 96 mérföldet utazott. Hatszögi megvizsgálta a lábat, amelynek hiányzó részét éppen a térd alatt választották le, s látta, hogy a leválasztás tűzzel történt. A húsból kiállt körülbelül két hüvelyknyi, részben mésszé égett csont. Ezt azonnal lefűrészelte, s amikor tőle telhető módon rendes állapotba hozta a csonkot, befödte a csont végét ráhúzott izommal, s gondozta a beteget néhány napig. A kurd elbeszélte, hogy a törökökkel vívott harc közben dárda érte a lábát, s behatolt a csontba a térd alatt. Látván, hogy komoly a dolog, a következő kegyetlen szokáshoz folyamodott, amely nem volt szokatlan a kurdok között. Tüzet rakott, akkora lyukat ásott a földbe, amelybe befért a lába, s olyan mély volt, hogy a sebesült rész egy szintre kerüljön a földdel. Aztán körülrakta lábát izzó parázzsal, és égő faszénnel, s addig táplálta a tüzet, amíg a láb a szó szoros értelmében le nem égett. Az ily módon végrehajtott kiégetés teljesen megszüntette a vérzést, s egy-két nap után hosszú, erős botra támaszkodva képes volt eljutni a következő városhoz, bár az út egy hétnél is hosszabb időbe tellett. A két barát együtt indult Ankara felé, ahol Hatszegi, mint katonai attasé dolgozott.
2 A Chatwort House az Angliában látható tucatnyi főúri kastély közül a devonshiere-i hercegnek és családjának évszázadok óta otthont adó Chatsworth House a legimpozánsabb. Mintegy háromszáz szobát járhat végig a közönség, köztük a műkincsekkel zsúfolt fogadótermeket. A házhoz tartozó tájképparkot Lancelot „Capability” Brown tervezte az 1760-as években, ajd egy évszázaddal később Joseph Paxtonak sikerült Európa legünnepeltebb parkjává alakítania. A barokk kastélyt a Derwent- völgy lankáin a 17. század végén emelték, mint ahogy a park más nevezetességeit, például a vízesést is ekkor alakították ki. A hercegi család több nemzedéke gyarapította a lenyűgöző műgyűjteményt, A falakon Tintoretto, Veronese és Rembrandt festményei láthatók. A hercegi pár Lucian Freud műveivel gazdagította a képtárat. A négyszáz hektáros park negyven hektáros díszkertjében először a kápolnát érdemes felkeresni, hogy Anglia egyik legszebb barokk belső termében gyönyörködhessünk. A parkban lévő szabadtéri kávézó teraszán, mely a lankákra nézett, 1917. októberében a windsori herceg nyitotta ki a Mumm pezsgőt Crouy István részére, Aristide Briand előtt, aki később Franciaországban tizenkétszer volt miniszterelnök. A fiatal magyar feszengett, állítólagos Árpád-házi rokonsága alapján magyar trónkövetelő volt. A jelenlegi helyzetben a vendéglátás magában rejtett némi nemzetközi problematikát. Magyarországon Haller István kultuszminiszter és Pekár Gyula október elején, új, Józseg főherceg trónigényét támogató pártot alapítottak. Független Nemzeti Királyság Pártja elnevezéssel. A kisgazdapárti államtitkár lemondott és a szabad királyválasztás mellett
voksolt nyilvánosan. Mvel beszédének döntő részét kicenzúrázta a hivatal, mondanivalójának vastagját személyesen mondta el paprikavörös arccal a főrendiházban. A király, IV. Károly, sógora, Sixtus pármai herceg közvetítésével különbéke-ajánlattal fordult a franciákhoz. A kisantant még nem alakult meg. A parkban sétálgató Berzeviczy altábornagy bízott a franciák támogatásában, abban, hogy Románia kikapcsolható. A magyar vezető körök még nem tudhattak a lengyel-szovjet megegyezésről, de a franciák már tudták, egy lengyelorosz háború idején igazából csak a magyarokra támaszkodhatnak. A magyar francia tárgyalások folyamatosak voltak, a magyarok készek voltak 90 évre átadni a SchneiderCreusot francia tőkecsoportnak az összes magyar állami kézben lévő vasutat, ha a franciák a területi revízió kapcsán a magyar és nem a román feltételek mellett voksolnak. Miután a Vörös Hadsereg ellentámadása során, a kitört lengyel-szovjet háborúban, Varsó alá érkezett, hirtelen mindenki úgy gondolta: ászpóker van a kezében. Belpolitikailag azonban mindez siralmasan festett. Az 1918. október 31-én alakult nemzeti kisebbségiek minisztériumát egy minisztertanácsi határozat megszüntette. Majd 1920. július. 27-én revolverekkel és tőrökkel felfegyverzett csoport a Lipót körúton lévő Club Kávéházban megtámadta a vendégeket és a járókelőket. Két embert megöltek, tízet súlyosan megsebesítettek, a rendőrség tehetetlen volt az Ébredő Magyarok Egyesületével szemben, hisz 1920. október. 15-én a támadás meg ismétlődött. Amikor Popescu Dimitriu ezredes, a budapesti román katonai misszió vezetője a határra érkezett, 1920. október. 13.-án polgári ruhába öltözött különítményes tisztek fogadták. A csoport vezetője, egy cvikkeres, zsakettban idegenül mozgó fiatalember fogadta, egy akkora pofonnal, hogy a kocsiból alig kiszálló román ezredes átesett a határvonalt jelképező korláton. Az ütés gyorsasága, professzionalitása magasan kiképzett sportolót sejtetett, majd az eddig ismeretlen ember a magyarországi főmegbízott futárának diplomáciai irattáskáját is felnyitotta erőszakkal. A fenti események miatt a magyar kormánynak a jugoszláv kormánnyal tervezett tárgyalásait „jugoszláv kérésre „elhalasztották.”. -Ki ez az ember?- kérdezte halkan a magyar trónkövetelő? -Szófiában Delius-szal, az Abwehr főnökével tárgyalt, a német katonai elhárítás vezetőjével mondta halkan a komornyik. -Tartóztassák le azonnal. -Nem lehet. -Miért? -A letartóztatására érkezett katonai különítményt, mint a Magyar Hckey Club belszélsője fogadta, mely csapatban játszott gróf Márffy Mantuano Tamás, gróf Csáky, gróf Betlen s a letartóztatására érkező küldöttséget, mint a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának vezetője fogadta és letartóztatta őket. Majd a hamis papírok birtokában a letartóztatott tiszteket-akik őt akarták leváltani, börtönbe zárta. -Ki ez az ember? Hátszegi- Hatz Otto.
-Még hallani fogunk róla, mondta búsan az árpádházi trónkövetelő. Crouy István.
A halvaszületett trónörökös
Az 1731-es karton. Halvaszületett.- áll a kartonján Teniszoktató. Felvéve 1894.június. 12. saját költségen épített külön épületet az angol laktanya területén. Diagnózis és egyéb adatok hiányában megnézni a G…y-nal jelzett titkos, 110-es dossziét. A 110-es dosszié azonban valójában nem létezett. Egyetlen egyszerű kék kartonlapra a következőket írták kézzel: Halála esetén táviratozni az osztrák követségre. Mielőtt megszöktünk volna, a páciens hosszú együttlétünk során elmesélte nekem származását. A „ G…y család utolsó sarja vagyok. Magyarország utolsó királyának törvényes egyetlen leszármazottja. 1866. augusztus. 16-án apám gyilkosság áldozata lett, holtan találták a fürdőkádban, anyám felindulásában koraszülöttként szült meg, én pedig így három hónappal előbb jöttem a világra a „kastély órájához „képest. Életem első száz napját egy túlfűtött inkubátorban töltöttem, féltő gondoskodástól körülvéve, amely mindenhová elkísért, és megutáltatta velem a nőt és az érzelgősséget. Később a fehérvári kastélyban, a pozsonyi börtönben, itt a waldenseei kis kunyhómban, a szolgák, katonák meg a smasszerek és az ápolók, fizetett alkalmazottak halmoztak el minden gondoskodással, de nem sikerült megtörniük. Mindezt a császár, az Igazság és a Társadalom nevében cselekedték. Szóval már sohasem fognak békében hagyni, és engedni, hogy a magam kénye-kedve szerint éljek, ahogy én akarom! Ha a szabadságom zavar valakit, vagy netán mindenkit, én részemről teszek rá, agyon is lőhetnek” Ez a Moragavin, amiről Blaise Cendrars írt. Annak a tehetséges pszichiáternek a története, aki megszöktet egy különös sorsú pszichopatát egy svájci gyógyintézetből. Tettének indítéka: természetes körülmények közt szeretné tanulmányozni kivételes betegét, a magyar trónörököst, akit a bitorló házi őrizetben tart, a világtól elzárva, csecsemőkorától kezdve. A német elmegyógyász betegével világkörüli útra indul: Németországba, Oroszországba, Angliába, az Egyesült Államokba, valamint Brazília vad tájaira utaznak. A karton kissé elnyűtten feküdt Horthy asztalán. -Ki tud brazilul, -kérdezte. -Ott a hivatalos nyelv a portugál. A kormányzó kivörösödött. -I.V. Károly tud róla? -Mindenestre küldjék ki Otto von Hatzot.
Magyarországra nehéz idők köszöntöttek. Gyulafehérváron a román népgyűlés kimondta Erdély Romániához csatlakozását. Jött az őszirózsás forradalom, Károlyi uralma és bukása, Kun Béla uralma és bukása, és utána úgy tűnt nem jön senki. Magyarország várt. Meghalt Ady: ”Havas Krisztus kereszt az erdőn” s a „Jaj ne tiporjatok”. Odakünn állandósult a hóesés. Az ideiglenes határokon a vonatokat órákra leállították, és átkutatták. Megdöbbentő volt a románok budapesti bevonulása. A szemtanú többnyire egyenruha nélküli tömeget látott, bocskorosan, fejükön kopott süveg, báránybőrbekecsüket fázósan összehúzva, vonultak a málhás szekerek mellett, fehér halinacsizmájuk világított a szürkületben. Sokuknak még puskája sem volt, csak egy-egy fejsze a nyakukon általvetve, Jegyrendszer, sorban állás, éhezés, rekvirálás. A románok nekiálltak kirámolni a Nemzeti Múzeumot. Az antanthatalmakat képviselő egyik amerikai tábornok, korbáccsal verte ki őket onnan, Horthy fővezér bevonulása előtt ismerős zsakettes fiatalember haladt az amerikai tábornok mellett. Otto von Hatz volt. A trónkövetelő: Crouy István
Épp egy radart üzemelt be franciaországi birtokán, amikor azt látta, hogy vadászvizslájának gumicsontja megolvadt. Azonnal kísérletezni kezdett, ráért, s hamarosan sikerült mikrohullámok segítségével kukoricát pattogtatni, azonban a legnagyobb igyekezet ellenére sem sikerült a készülékkel Árpádházi Boldog Margittal kapcsolatba lépnie. Mindennek megvan a maga határa- vallotta évekig, miközben Franciaország És Magyarország hivatalos menekültje volt. A szűkszavú genealógia szerint tényleg királyi vérből származott.István. Az idős II. András király 1234-ben harmadszorra is megnősült: egy itáliai őrgróf fiatal leányát, Beatrixot vette feleségül. Ezt a házasságot a már felnőttkorban lévő fiai – főképpen a későbbi IV. Béla király – nem nézték jó szemmel, mert saját hatalmukat féltették a lehetséges utódtól. Amikor II. András 1235 szeptemberében meghalt, fiatal felesége már várandós volt a gyermekével. A királyi udvarban azonban azt pletykálták, hogy Beatrix gyermekének valójában IV. Béla régi ellenfele, II. András hű embere, Apod nembeli Dénes az apja. Az új király, IV. Béla egyik első intézkedése az volt, hogy a fiatal özvegyet a feltételezett apával, a korábbi nádorral együtt elfogatta, és a férfit megvakíttatta. Az indok, persze, az volt, hogy ő adott az ország számára káros, rossz politikai és gazdasági tanácsokat II. Andrásnak, és azokat erőszakkal végre is hajtotta. Mindenesetre nagyon nehezen hihető, hogy Apod nembeli Dénestől várta volna gyermekét a király felesége. Jó ürügy volt ez inkább a politikai támadásra és az egykori nádor megvakíttatására. Beatrixnak végül sikerült férfiruhában megszökni a fiatal IV. Béla udvarából, az éppen akkor távozó II. Frigyes német-római császár követei között megbújva. Gyermekét már német területen, 1236-ban szülte meg, és jelezve, hogy az Árpádok családjából származik, az István nevet adta neki. A későbbiekben sem IV. Béla, sem az öccse, Kálmán herceg nem ismerte el őt testvérének. István sokfelé megfordult életében: Itáliában nevelkedett, s fiatal korában járt az aragóniai király udvarában, ahol II. András egyik leánya, Jolánta volt a királyné. Végül Franciaország északnyugati részén szerzett birtokot: Crouyt. Később visszatért Itáliába, s Velencében
feleségül vette az előkelő Morosini család egyik tagját, Tomasinát. Házasságukból született egy fiú, akinek az András nevet adták, nyilván ezzel is utalva arra, hogy a nagy apja II. András magyar király volt. István még életében a fiának adományozta a crouy-i birtokot, s a fiút a birtok után „Crouy-Chanel Andrásnak” nevezték. Miután a kunok meggyilkolták a botrányos életű IV. (Kun) Lászlót, a magyar főurak hazahívták Velencéből II. András unokáját, és magyar királlyá (1290-1301) választották. III. András Magyarországon kétszer nősült: az első felsége egy lengyel herceg leánya, Fennena volt, a második pedig Ágnes, Habsburg Albert osztrák herceg leánya. Az előbbi feleségétől született fiatalon elhunyt Erzsébet nevű leánya, Ágnessal nem volt közös gyermekük. A Crouy-Chanel család genealógiája szerint Andrásnak, mielőtt Magyarországra jött, volt már egy felesége. Velencében vette feleségül az előkelő Cumana család tagját, Sybillát. Házasságukból két fiú született, Félix és Márk. Némelyek kétségbe vonják, hogy ez a házasság tényleges házasság volt-e, illetve hogy a két fiú András fia volt-e. Mindenesetre a család leszármazását 1790-ben az egyik franciaországi tartomány törvényszéke hitelesnek ismerte el, tehát jogilag igazolta azt, hogy Félix és Márk III. András magyar király 1290 előtt született fia. A két fiú az életét apjuk crouy-i birtokán élte le. Mindketten hamar, még 1286 előtt meghaltak, vagyis azelőtt, hogy András Magyarország királya lett volna. Márknak nem voltak utódai, Félixnek azonban három fia is született. A Crouy-Chanel család Félix ágán folytatódott tovább. Néhány évvel III. Andrásnak 1301-ben bekövetkezett halála után – a magyar történettudomány innen, illetve leánya, Erzsébet halálától számítja az Árpád-ház kihalását – az 1308-ban magyar királlyá lett Anjou Károly Róbert nővére, Beatrix, aki II. János vienne-i dauphin felesége volt, támogatta Félix két unokáját. Egyiküknek, Péternek franciaországi házasságkötésekor egy nagyobb összeget adományozott. Nem sokkal később Péter testvére, Humbert Beatrix főudvarmestere lett. Beatrixnak a Crouy-Chanel család tagjai iránti érdeklődése és nagyvonalúsága aligha volt véletlen. Tisztában lehetett azzal, hogy a magyar trónon ingatagon ülő bátyjának, Károly Róbertnek nem tenne jót még egy trónkövetelő, főképpen nem olyan valaki, aki III. Andrástól, vagyis egy Árpád-házi királytól származtatja magát. A Crouy-Chanel család nem követelte magának a magyar királyi trónt. Beleilleszkedett a francia nemesi családok sorába, s évszázadokon át a francia királyokat szolgálták. A CrouyChanelek leginkább a crouy-i birtokon éltek, Franciaország északnyugati részen, Amiens városától nem messze. Családi címerük azonban, amely egy 1200-as évek végi magyar királyi pecsét képéből alakult ki, emlékeztetett arra, hogy a család alapítója egy Árpád-házi magyar király, III. András volt. A XIX. század elején a család egyik tagja Pest vármegyében vett magának birtokot, és Magyarországra költözött. Leszármazottai az 1945-ös szovjet megszállást követően hasonló helyzetbe kerültek, mint sok más magyar nemesi család, amely vállalta, hogy itthon marad. Az 1956-os forradalom leverését követően Franciaországba menekültek, s bár ma is ott élnek, mind a mai napig magyarnak és az Árpád-házi királyok leszármazottainak vallják magukat.
A Chatwort House az Angliában látható tucatnyi főúri kastély közül a devonshiere-i hercegnek és családjának évszázadok óta otthont adó Chatsworth House a legimpozánsabb. Mintegy háromszáz szobát járhat végig a közönség, köztük a műkincsekkel zsúfolt fogadótermeket. A házhoz tartozó tájképparkot Lancelot „Capability” Brown tervezte az
1760-as években, ajd egy évszázaddal később Joseph Paxtonak sikerült Európa legünnepeltebb parkjává alakítania. A barokk kastélyt a Derwent- völgy lankáin a 17. század végén emelték, mint ahogy a park más nevezetességeit, például a vízesést is ekkor alakították ki. A hercegi család több nemzedéke gyarapította a lenyűgöző műgyűjteményt, A falakon Tintoretto, Veronese és Rembrandt festményei láthatók. A hercegi pár Lucian Freud műveivel gazdagította a képtárat. A négyszáz hektáros park negyven hektáros díszkertjében először a kápolnát érdemes felkeresni, hogy Anglia egyik legszebb barokk belső termében gyönyörködhessünk. A parkban lévő szabadtéri kávézó teraszán, mely a lankákra nézett, 1917. októberében a windsori herceg nyitotta ki a Mumm pezsgőt Crouy István részére, Aristide Briand előtt, aki később Franciaországban tizenkétszer volt miniszterelnök. A fiatal magyar feszengett, állítólagos Árpád-házi rokonsága alapján magyar trónkövetelő volt. A jelenlegi helyzetben a vendéglátás magában rejtett némi nemzetközi problematikát. Magyarországon Haller István kultuszminiszter és Pekár Gyula október elején, új, József főherceg trónigényét támogató pártot alapítottak. Független Nemzeti Királyság Pártja elnevezéssel. A kisgazdapárti államtitkár lemondott és a szabad királyválasztás mellett voksolt nyilvánosan. Mivel beszédének döntő részét kicenzúrázta a hivatal, mondanivalójának vastagját személyesen mondta el paprikavörös arccal a főrendiházban. A király, IV. Károly, sógora, Sixtus pármai herceg közvetítésével különbéke-ajánlattal fordult a franciákhoz. A kisantant még nem alakult meg. A parkban sétálgató Berzeviczy altábornagy bízott a franciák támogatásában, abban, hogy Románia kikapcsolható. A magyar vezető körök még nem tudhattak a lengyel-szovjet megegyezésről, de a franciák már tudták, egy lengyelorosz háború idején igazából csak a magyarokra támaszkodhatnak. A magyar francia tárgyalások folyamatosak voltak, a magyarok készek voltak 90 évre átadni a SchneiderCreusot francia tőkecsoportnak az összes magyar állami kézben lévő vasutat, ha a franciák a területi revízió kapcsán a magyar és nem a román feltételek mellett voksolnak. Miután a Vörös Hadsereg ellentámadása során, a kitört lengyel-szovjet háborúban, Varsó alá érkezett, hirtelen mindenki úgy gondolta: szpóker van a kezében. Belpolitikailag azonban mindez siralmasan festett. Az 1918 október 31-én alakult nemzeti kisebbségiek minisztériumát egy minisztertanácsi határozat megszüntette. Majd 1920. július. 27-én revolverekkel és tőrökkel felfegyverzett csoport a Lipót körúton lévő Club Kávéházban megtámadta a vendégeket és a járókelőket. Két embert megöltek, tízet súlyosan megsebesítettek, a rendőrség tehetetlen volt az Ébredő Magyarok Egyesületével szemben, hisz 1920. október. 15-én a támadás meg ismétlődött. Amikor Popescu Dimitriu ezredes, a budapesti román katonai misszió vezetője a határra érkezett, 1920. október. 13.-án polgári ruhába öltözött különítményes tisztek fogadták. A csoport vezetője, egy cvikkeres, zsakettban idegenül mozgó fiatalember fogadta, egy akkora pofonnal, hogy a kocsiból alig kiszálló román ezredes átesett a határvonalt jelképező korláton. Az ütés gyorsasága, professzionalitása magasan kiképzett sportolót sejtetett, majd az eddig ismeretlen ember a magyarországi főmegbízott futárának diplomáciai irattáskáját is felnyitotta erőszakkal. A fenti események miatt a magyar kormánynak a jugoszláv kormánnyal tervezett tárgyalásait „jugoszláv kérésre „elhalasztották.”. -Ki ez az ember?- kérdezte halkan a magyar trónkövetelő? -Szófiában Delius-szal, az Abwehr főnökével tárgyalt, a német katonai elhárítás vezetőjével mondta halkan a komornyik.
-Tartóztassák le azonnal. -Nem lehet. -Miért? -A letartóztatására érkezett katonai különítményt, mint a Magyar Hckey Club belszélsője fogadta, mely csapatban játszott gróf Márffy Mantuano Tamás, gróf Csáky, gróf Betlen s a letartóztatására érkező küldöttséget, mint a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának vezetője fogadta és letartóztatta őket. Majd a hamis papírok birtokában a letartóztatott tiszteket-akik őt akarták leváltani, börtönbe zárta. -Ki ez az ember? Hátszegi- Hatz Otto. -Még hallani fogunk róla, mondta búsan az árpádházi trónkövetelő. Crouy István. Ottó beépül Miszticizmus, okkultizmus a fasizálódó Németországban, avagy miért találtak tibeti arcvonásokkal rendelkező, rangjelzés nélküli tiszteket a berlini bunker körül? A szubjektív parazitizmus hamvazószerdájától a Szakadék Nagyszállóig-és tovább A szellemi előőrs: Guido von List Egyszer s bécsi Szent István-katedrális alatti katakombákban elvesztette az emlékezetét, s a transzból magához térve, letérdelt egy kripta elé, esküt tett, hogy a jövőben a germán Kígyó- Istennek, Wotannak szenteli a katolikusok által bitorolt szentélyt. A különböző okkult, ezoterikus, antropozófus iskolák képviselői közt elsőként kapcsolja össze a keresztényellenességet a hagyomány ezoterikus újraértelmezésével, megteremtve a nemzetiszocialista politikai filozófia számára a lehetőséget a germán ősi hagyományok összekapcsolását a keresztényellenességgel, megspékelve a felsőbbrendűségi tudattal. List aktív alpinista, Geiselberg vára környékén többször hipnotikus transzba esik, idegösszeomlása sem akadályozza meg abban, hogy barátainak tett kinyilatkoztatásában megjövendölje, hogy a pángermánság legnagyobb ünnepe a napforduló lesz, Az 1875. július 24-i napfordulón lelke közvetlen kapcsolatba került egy germán pap lelkével, aki a csatamező fölött őrködött kétezer éve. Ekkor határozta el, hogy a wotanizmus ideálját megteremti, amelyen felépülhet egy fajtiszta germán civilizáció. A tiszta faji származás igazolásának követelményei, melyet regényeiben ír le, bekerülnek a Harmadik Birodalom törvényei közé. Antiszemitizmusa közvetlenül pángermanizmusából ered, noha a germán rúnaábécé
szimbolikus és mágikus jelentéseinek megfejtésében, módszertanilag hat a zsidó kabbalista nyelvhagyomány. 1900-ban kezd hozzá az újjászületett germán állami kultusz liturgiájának kidolgozásához, melyben javasolja egy ősi római tábor helyén egy hatalmas germán szentély felállítását. Itt évenkénti napforduló ünnepeket tartanak -szándéka szerint-, s itt történne a germán vér évenkénti megtisztítása, ősi germán rituálé alapján. A természet erejét szimbolizáló, sárkányokkal folytatott jelképes csatákat vívnának, viking hajóversenyeket szerveznének, amelyeken minden germán törzs képviseltetné magát. A bécsi Császári Akadémia visszadobja egyik írását, melyben List rekonstruálni óhajtotta a germánok vallását és szexuális mágiáját, amiben List germánellenes összeesküvést gyanít. Létrehozza a pángermán mozgalom titkos, ezoterikus tagozatát, titkos zarándoklatokat rendez Ostara vidékére, ahol még érezni Wotan leheletét. Az ő nevéhez fűződik a tízparancsolat wotani megfelelőjének megalkotása, és az első germán mantrák létrehozása. A náci okkultizmus másik előfutára: Liebenfels. Ő a társadalmi darwinizmust kapcsolta össze a fajelmélettel és ezoterikus szimbolikával. Tanulmányozta a faji misztikával szorosan összefüggő szexuális kultuszt. Arra a következtetésre jutott, hogy a nem-árja emberfajok az emberi faj és az állati fajok érintkezésének gyümölcsei. A pigmeusokban mutatta fel az alacsonyabb rendű fajok ősképét. Ádámban is pigmeust látott. Tervezte árja szaporító kolostorok felállítását. Lapja, az Ostara, Hitler kedvenc olvasmánya volt. A jeles tudós Atlantisz népét tartotta az ún. isteni theozonok leszármazottjainak, akik ismerték az árják faji misztikáját, szavak nélkül érintkeztek, bolygónk elektromágneses mezejére is hatást gyakoroltak, képesek voltak kataklizmákat előidézni. A faji misztika védelmezőjének látta Mózest, Krisztust, igaz, Platónt is. Szertartásaihoz írt imakönyve 1400 oldalt tett ki, a rend legszigorúbban őrzött titkai közé tartozott. Tevékenyen részt vett az Ébredő Magyarok egyesületében, mivel a húszas években Magyarországon élt, Hitlert ő áldotta meg, ezt írta róla rendjének: ”Hitler a tanítványaink közül való. Pontosan ő valósítja meg eszméinket.” A folyamatban fontos szerepet játszik a Fényes Páholy (Vril Társaság) tagja, Hanussen, Hitler asztrológusa, aki 1932-ben, a választásokon vereséget szenvedett Hitlernek megígéri, hogy megkaphatja a hatalmat, ha birtokába kerül egy mandragóra, amelyet teliholdkor talált egy mészárszék udvarában.Ottó ezt a többi spiritisztával Tibetben keresi. Elhozza A MANDRAGÓRÁT, s Hitler egy év múlva kancellár lesz. Szintén fontos szerepet játszik a Berlin-Tokio tengely megteremtésében a magyar Trebitsch, aki magát a kínai népet szólította fel Buddha nevében, hogy keljenek fel a kínai uralom ellen, ő lesz az, aki azonosítja a német rózsakeresztesek mítoszát a germán Drang nach Osten-nel, s vízionálja, hogy Németország jövője Keleten van. Innen már csak egy ugrás Tibet.A Thule( az utolsó északi pont,)legalkalmasabb jelöltje a keresztényellenes és antiszemita harcban Adolf Hitler lett, hisz csillagjegye a Mérleg volt. A Thule nemcsak a hiperboreászi, sarkköri civilizáció központját jelentette, ahonnan a germán faj származott, hanem Hitler szülőföldje is a Mérleg jegyében állt, mint Tibet, Ahová az SS tudományos expedíciókat vezetett.
Hatszögi szerepe Hatszögi francia kapcsolata: Arthur Cravan /Fabian Lloyd(1887, Lausanne- 1918, Csendes-óceán)Már megjelenése is valamiféle áhítatot keltett. Ez a Cravan(eredeti nevén Fabian Llyod, költő és bokszoló felváltva) több mint hat láb magas, rendkívül súlyos, kivételes méreteinek megfelelően csodálatos arányos teste felett megdöbbentően szabályos, s valahogy mégis leírhatatlan olimposzi fejet viselt. Anyai ágon Oscar Wilde unokaöccse volt, s ezzel a ténnyel szívesen dicsekedett, még olyan körülmények között is, ahol a bejelentés csak meghökkenést válthatott ki: például amikor bokszmeccsek előtt elsorolta címeit és rangjait. Tökéletesen beszélt angolul és franciául és németül, a legjobb angol neveltetésben részesült, és egyformán otthonosan mozgott a Montparnasse, a Montmarte és a szerteágazó bulvárok világában. Párizsban költők és festők körében élt, s maga is megjelentetett verseket, amelyek kétségbevonhatatlan költői tehetségről árulkodnak. Ezekben az olykor meglehetősen megindító versekben, a ritmikus argóban felszabadulnak mértéktelen és alapjában véve elég ifjonti vágyak. De ugyanilyen közvetlen viszonyban volt a boksz világával, amelyet saját állítása szerint jobban kedvelt és sportsikereire büszkébb volt, mint irodalmi műveire. Három évig Párizsban ő volt a Maintenant c. provokatív magazin főszerkesztője. Gyakran jutott meglepő következtetésekre. Egyedül Van Dongennek kegyelmezett. De nem mindig tévedett. Andre Gide munkáit éles elméjűen ítélte meg. A Függetlenek Galériája előtt újságárusként maga hordta ki kiadványait. A találkozás a rendőrőrsön végződött, s nem Cravan előnyére, mert Apollinaire imádott párbajozni. 1914-ben francia állampolgársága ellenére Barcelonában találjuk, mint svájci állampolgárt. Négy, egymással hadban álló ország határőr éberségét játszotta ki.. Példátlan kalandok sorozatáról számolhatott volna be, de ő az izgalmakat megtartotta magának. Viselkedése rendkívül visszafogott és udvarias volt, amikor nem ivott. Az alkohol rémületes hatást váltott ki belőle. Kihívta az akkor boksz ászát, Jack Johnsont és a mérkőzésre eleve részegen érkezett. Eljutott az USA területére, a sakk 391 támadását dolgozta ki, mivel szabadságos katonának nézett ki, autóstoppal eljutott Kanadába is. Mexikóban feleségül vett egy brit költőnőt, akivel Buenso Airesbe készült, ahová Cravannak tengeren kellett volna követnie. Kis vitorlását maga állította össze és szerelte fel, de egy nap nem tért vissza. Munkássága főleg „vágóhídi review-ekből áll, de legendája messze röpíti. Ő volt a beugatrix-tengerész a Csendes óceánon, kaliforniai narancsszedő, öszvérhajcsár, kígyóbűvölő, Franciaország ex-bajnoka, erdőírtó lumbernyák, a királyné kancellárjának unokája, berlini sofőr, s sokszor hencegett azzal, hogy tökéletes rablást hajtott végre egy svájci ékszerüzletben. Hitelességéből sziporkák maradtak. Beutazta a világot hamis útlevelekkel, megmérkőzött a bokszvilágbajnokkal, .Meghívták előadást tartani a Független Festők kiállítására New York-ban, ahová részegen érkezett, szidta a közönségét, lehányta ruháit is bilincsben vitték el. „Mely csodás előadás”- kommentálta. Hatszögi fedésben: Succiról azt olvastam, hogy Lilleben, egy vidéki francia városban, öt órára Párizstól, nagyobb éhezésbe kezdett. Szerződést kötött a párizsi egyetem orvosi fakultásával, s kötelezte magát, hogy negyvenkét napig étlen-szomjan fog élni, nem vesz magához semmiféle mesterséges táplálószert sem, s mozdulatlanul fog feküdni a lille-i városháza nagytermében. Egy éhezőművészről volt tehát szó, amint ebből is látszik. Egy nagyobb szabású éhezőművészről, egy emberről: Succiról, aki hivatásos és meggyőződéses éhezőművész, s öregebb emberek fognak még emlékezni arra, hogy hősöm már fiatalabb éveiben is az éhezőművészek
Cézárjának tituláltatta magát gőgjében. Ami szertelen volt, mint az olaszok minden gesztusa. Az éhezőművészek, már a hivatásosok, meglehetősen kihaló szekta. Az isten tudja, hogy megy ez, a mai publikumnak már nem imponálnak valahogyan az éhezőművészek, szinte jobban imponál az, ha valakinek sokat van mit ennie. De apáink, akiknek az idejében az éhezés még banális mozzanata volt az életnek, fognak emlékezni reá, hogy időről időre megjelent a vidéki városokban egy toprongyos és girhes ember, egy vasketrecben szalmára feküdt, csöndesen összefonta kezeit horpadt hasa fölött, s húsz-huszonöt napot feküdt így étlen-szomjan, míg a város polgárai felváltva őrizték, hogy csalás ne történjen, s a művész be ne vágjon éjfél után egy kis pörköltet. A publikum pénzt hordott neki, s szerfölött megbámulták az ilyen művészeket. Magyarországon különösen sok esélyük volt mindig az éhezőművészeknek mert a magyar publikum előszeretettel szemlélte, ha egy művész jól és kitartóan éhezett. Mert mindenesetre művész Succi. Tanácskoztam magammal, mert a két fogalom, ha szigorúan vesszük, az „éh” és a „művész” már a barlanglakók idejéből egy kalap alá tartozik. Amikor az emberiség ősi pillanataiban, az első, mamut-gyilkolásra kevésbé alkalmas ember otthonmaradt a barlangban, a falra egy baltával kis állatokat rajzolt fel, és nagyorrú embereket, így a többiek, a praktikusok, a harciasak és az egészségesek, a szarvasok után kiáltottak hallalit. A rajzolóősember kevesebbet evett társainál, a vadászoknál, éppen mert ilyen melankolikus volt és dekadens ,kis állatokat rajzolt, ahelyett, hogy gyilkolta volna őket. Ez a típus éhezik a művészetért. Imádja a művészetet, él, hal érte.
A zsarolás hatására Hátszegi ígéretet tett a további együttműködésre. Beszervezte saját öccsét, és óvatosan jelentgetett környezetéről, anélkül, hogy bárkinek is kárt okozott volna. Ezt a kapcsolatot tartotta fenn akkor is, amikor mint vívóedző az NDK-ba ment dolgozni és itt átadták a Stasi részére. Élete során nem választhatta meg együttműködő partnereit. Kapcsolatba került a VKF-2-vel, majd a német, az angol, az amerikai, később a szovjet titkosszolgálattal, végül pedig az ÁVH-val és a III. Csoportfőnökséggel. Ezzel valószínűleg ő tartja a különböző szolgálatokkal együttműködő személyek között a mennyiségi rekordot. Bár az eseményekbe csupán véletlenül került, rettenetes árat fizetett azért, hogy tisztességes akart maradni. 1944-ben családját deportálták, menyasszonyát meggyilkolták, őt négy év vizsgálati fogság után a Gulagra deportálták, majd évtizedekig zsarolták olyan dolgokkal, amelyeknek valós alapja nem volt, de Hátszegi nem tudhatta, hogy mikor fonnak a kompromittálónak tekintett adatokból nyakába kötelet. Ennek ellenére megmaradt annak, aki korábban volt. 1977. július 21-én, 75 éves korában elhunyt, 1990 december 18-án a Magyar Köztársaság Miniszterelnöke poszthumusz vezérőrnaggyá nevezte ki. Hatszögi és Szentgyörgyi a kiugrási kísérlet élén
Szentgyörgyi és Hatz(Hatszögi) vezetette a kiugrási kísérleteket) Horthy megbízásából, ezért mindkettejüket üldözni kezdte a Gestapo
Szentgyörgyoi v1893- szeptember 16-án született Budapesten. 1917- ben orvosi oklevelet szerez a Budapesti Tudományegyetemen.
Ezután sebesüléséig katonaorvosként tevékenykedett at I. világháborúban. 1917- Egy szándékos karlövést vétve önmagán, visszahívják a frontról. Ez követően orvosi diplomát szerez a budapesti egyetemen, majd tanulmányait a biokémia területén folytatja Németországban és Hollandiában. Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben folytatott tanulmányokat a biológia, az éllettan, a gyógyszertan, a bakteriológia, majd a fizikai-kémia terén. 1927- ben és 1929-ben a Cambridge-i Egyetemen dolgozott. 1928- ban a rochesteri Mayo Alapítványnál helyezkedett el. 1931- től 1945-ig a Szegedi Tudományegyetem orvosi vegyészeti intézetének professzora. 1935- A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1937- ben élettaniorvosi Nobel-díjat kap a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért "a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepének terén tett felfedezéseiért". Az egyetlen olyan magyar tudós, aki szülőhazájában érdemli ki e magas kitüntetést. 1938- A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. 1940- 1941-es tanévben Szent-Györgyi Albert volt a szegedi tudományegyetem rektora, ahol az izommozgás biokémiájával kezdett el foglalkozni. Szakmai berkekben általános a felfogás, hogy Szent-Györgyi ezen a téren is a Nobel-díjjal értékelt munkájával egyenértékű eredményeket ért el, melyek közül a legjelentősebbnek a mechanikai izommozgás fehérjekémiai hátterének feltárását tekintik. Székfoglalójában a következőket mondta: "Az egyetem egyik legfőbb feladata és kötelessége a kutatás, új igazságok keresése. Ezért az egyetemnek át kell hatva lennie az igazságok szeretetétől, s falai között meg kell őriznie a teljes szellemi szabadság levegőjét, mely nélkül minden kultúra elsorvad." 1944- március 19-i német megszálláskor kénytelen illegalitásba vonulni. Hitler személyesen ad parancsot az elfogatására, s a Gestapo mindent elkövet kézre kerítésének érdekében, ugyanis a második világháború végjátékában kémregénybe illő cselekmények szereplőjévé válik. Szent-Györgyi Albertet kitűnő angol kapcsolataira építve a Kállay-kormány Isztambulba küldi. A titkos diplomáciai küldetés célja Magyarország háborúból való kiugrásának az előkészítése volt. A terv megvalósításához segítséget kap Bay Zoltántól (Szent-Györgyi Albertet Bay Zoltán segítette a kvantumbiológia kifejlesztésében), a korszak másik híres magyar tudósától, aki műszakilag lehetővé tette titkos rádióhíd működését Budapest és London között. Szent-Györgyi a tárgyalásokat lefolytatja, a kiugrási kísérlet mégis meghiúsul, a németek viszont tudomást szereznek Szent-Györgyi útjáról. 1945- és 1947 között a Budapesti Tudományegyetem orvosi karának biokémia professzora volt. Az izomműködés biokémiájának szentelte kutatásait. Az izomban felfedezett egy fehérjét, melyet aktinnak nevezett el, és kimutatta, hogy - egy másik izomfehérjével, a miozinnal társítva - ez a fehérje felelős az izom összehúzódásáért, továbbá, hogy az összehúzódáshoz szükséges energia közvetlen forrása az adenozin-trifoszfát (ATP) nevű vegyület. 1947- végén elhagyta az országot, és a Boston melletti Woods-Hole-ban telepedett le, ahol 1947 és 1962 között az Egyesült Államok Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója. Itt a sejtosztódást kiváltó tényezőkkel, és ennek nyomán a rák keletkezésének okával kapcsolatos kutatásokat irányította. 1962- és 1971 között a Darthmouth-i Egyetem professzora volt.
Ujszászi és Hátszögi szerepe a kiugrási kísérletben
1939. szeptember 6-án, Drezdában találkozott Wilhelm Franz Canaris tengernaggyal, az Abwehr főnökével. Mivel Canarisnak éltek Magyarországon rokonai, akiket balkáni útjai során, átutazóban rendszeresen meglátogatott, a személyes találkozó a későbbiekben többször megismétlődött. 1940 augusztusában katonai szakértőként vett részt a magyar-román tárgyalásokon Turnu Severinben. 1942. április 1-jén Horthy Miklós kormányzó vezérőrnaggyá nevezte ki. Bár rendfokozata alapján Ujszászy hadosztályparancsnoki frontbeosztásra számíthatott volna, a politikai vezetés, mint különlegesen fontos figurát Budapesten tartotta. Június 26-án bízták meg az akkor megalakított, a belső biztonság csúcsszervének számító ÁVK (Államvédelmi Központ) irányításával, egyúttal áthelyezték a Belügyminisztériumba. A vezérőrnagy legfőbb feladata a katonai, rendőri és csendőri nyomozó hatóságok munkájának összehangolása volt.[6] Ebben az időszakban az ÁVK az erősödő háborúellenes mozgalom fókuszában álló Történelmi Emlékbizottság semlegesítésére koncentrált. Többszáz kommunista szimpatizánst tartóztattak le, és állítottak kémkedés, illetve hazaárulás vádjával katonai bíróság elé. Ügyükben fellebbezésnek helye nem volt. Az elítéltek között szerepelt Schönhertz Zoltán is, és bár a vezérőrnagy megpróbált érdekében közbenjárni, nem tudta megmenteni az életét.[7] Az Ujszászy István tábornok figurája körüli misztikus elemeket csak növelte a kor ünnepelt filmszínész-énekesnője, Karády Katalin iránt érzett erős vonzalma, akit el is jegyzett, s a háború után házasságukat tervezték.[8] A művésznő kérésére hozatta haza a legnagyobb Karády-slágerek szövegíróját, G. Dénes Györgyöt az ukrajnai munkaszolgálatból. 1943 februárjában beosztásából adódóan Berlinben számos, a nürnbergi perekben később elítélt, hírhedt háborús főbűnössel is találkozott, köztük Heinrich Müller SSGruppenführerrel, a Német Biztonsági Főhivatal IV. hivatalának vezetőjével, az V. hivatalt vezető Arthur Nebe SS-Gruppenführerrel, valamint Ernst Kaltenbrunnerrel, az RSHA vezetőjével. Ujszászy a háború alatt több alkalommal kapott kitüntetéseket az olasz, a bolgár, a horvát, az észt és a japán szövetségesektől. Az év közepén Horthy személyes parancsára megszervezte a Gestapo körözési listájának élén álló, a bochniai gettóban bujkáló belzi csodarabbi, Áháron Rokéách, és testvére, Mordecháj kimenekítését a német megszállás alatt álló Lengyelországból.[9][10] A két rabbi szakállát és pajeszát leborotválták, és elfogott orosz tábornokoknak álcázták őket, mint akiket Budapestre szállítanak kihallgatásra. Megérkezésük után még nyolc hónapon keresztül, 1944 januárjáig bújtatták őket, végül a két szökevény a szükséges iratokkal ellátva, a Románián át Törökországba induló Orient Expresszen hagyta el az országot.[11] 1943 elején Kállay Miklós miniszterelnök tájékoztatta Ujszászy tábornokot a bizonytalan magyar béketapogatózásokról. Közölte vele, hogy őt szemelték ki a rendkívül kényes és fontos közvetítői feladatra. A vezérőrnagy 1943 márciusában Rómában találkozott Bastianinival, az olasz vezérkar hírszerző főnökével. Visszatérte után, többek előtt kijelentette: fordulat várható a kétséges olasz helyzetben, majd hozzátette; „ha a német hadsereg összeomlana, ... az olaszok is az angolok mellett lesznek, s ugyanott van a helye Magyarországnak is.”[12]
Májusban Ujszászy két, magyar útlevelekkel Isztambulba küldött volt szerb tiszt révén vette fel a kapcsolatot a királypárti Draža Mihajlović tábornokkal. A magyar kormány az üzenetben a tábornok hadseregének támogatását ajánlotta fel, egyúttal elítélte az újvidéki vérengzést, s ígéretet tett a felelősök megbüntetésére. Bár a javaslatot az emigráns kormányfő – az angolok behatására – elutasította, a kapcsolat fennmaradt a magyar katonai szervek és Mihajlović között. A szerb tábornok ezt követően nemcsak információkat, gyógyszereket és kötszereket, de fegyvereket is kapott Magyarországtól.[13] Augusztusban Mussolini bukása, illetve letartóztatása után Ujszászy tábornok ismét felvette a kapcsolatot az olasz katonai vezérkar hírszerző, illetve elhárító osztályával, akik időközben aktív kapcsolatot alakítottak ki az angolszász hatalmakkal. Már újabb római útja is felmerült, de ezt a németek szeptemberi bevonulása megakadályozta. A vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc vezérezredes utasítására 1943. szeptemberében az Ujszászy tábornokot, valamint Kádár Gyula vezérkari ezredest (a VKF 2 osztály akkori főnökét) képviselő Hátszegi-Hatz Ottó alezredes azzal a céllal utazott Isztambulba, hogy tájékoztassa a Nyugatot: Magyarország kész függetlenné válni Németországtól, amennyiben azt a szövetségesek támogatnák.[14] Hatz október elsején kapott egy az OSS-szel való kapcsolattartáshoz szükséges rádiót, valamint az Egyesült Államokkal megkötendő hírszerzési együttműködésről szóló megállapodás tervezetét.[15] Az OSS titkosítás alól a '90-es évek elején feloldott dokumentumai szerint Ujszászy egy tízfős tiszti csoport tagjaként rendszeresen adatokat szolgáltatott a nyugati szövetségesek számára. Az információk kiterjedtek a német hadiellátásra termelő magyar üzemek statisztikai adataira, a magyar nyersolaj-kitermelésre és finomításra, a törökök magyarországi vaseladására, az orosz fronton levő magyar hadosztályok létszámára, felszereltségére és harci moráljára, valamint az orosz hadifoglyok Magyarországra szállítására. Több országban tevékenykedő hálózatának munkájára támaszkodva e hírszerző szolgálat 1944-ben már a német csapatmozgásokról is szolgáltatott adatokat az amerikaiaknak. A magyarok az OSS ügynökeinél két hónappal előbb jelezték a leválást megakadályozandó, Bulgáriába irányított német egységek és nehézbombázók mozgását.[16] Hozzáférhető dokumentumok hiányában Ujszászy konkrét szerepe máig tisztázatlan, de annyi bizonyos, hogy egy évvel később, 1944 őszén az OSS kelet-európai szervezetének társigazgatója az isztambuli OSS főnökétől az Egyesült Államok védelmének kiterjesztését kérte tíz, az amerikai hírszerzést rendszeresen adatokkal ellátó magyarra, s ezen a listán ott szerepel a vezérőrnagy neve is.[17] Konspirációjuk nem maradt rejtve a nácik előtt; Wilhelm Höttl, a Gestapo külföldi hírszerzésének vezetője a tábornokot fő ellenfélnek nevezte. 1944. február 23-án a kiugrásra tett utolsó diplomáciai kísérletként egy futár érkezett Isztambulba, aki közvetlen kapcsolatba lépett az angolokkal. A magyar kormány e futár révén ajánlotta fel, hogy akár az angolok közvetítésével, akár anélkül tárgyalásokba kezd a szovjetekkel a keleti fronton harcoló csapatai kapitulációjáról, valamint hogy élelemmel és egyéb eszközökkel támogatást biztosít Tito partizánhadseregének. Az angolok úgy döntöttek, hogy áprilisban titkos küldöttséget indítanak Magyarországra. Ujszászy tábornokra, valamint Kádár Gyula ezredesre hárult a feladat, hogy előkészítsék az angol küldöttség útját és elszállásolását, illetve hogy kidolgozzák az együttműködés további részleteit.
Ugyancsak a vezérőrnagy tárgyalt a „Sparrow Mission” fedőnevű, március 17-én Magyarországra ledobott, háromtagú amerikai ejtőernyős küldöttség tagjaival[18], de ez a német bevonulás előtt három nappal már nem bírt különösebb jelentőséggel. A németek besúgóik révén meglehetősen pontosan ismerték a kiugrási terveket, az azok előkészítésében részt vevő magyar tiszteket árulóknak tekintették. Április 14-i jelentésében Dr. Edmund Veesenmayer SS-Brigadeführer, a teljhatalmú birodalmi megbízott dühödten követelte Ujszászy tábornok és Kádár Gyula ezredes, valamint több más katonatiszt és politikus azonnali eltávolítását. Mivel a magyar katonai vezetés vonakodott megválni e két, több szempontból is kulcsfontosságúnak tekintett törzstisztjétől, az SS Biztonsági Szolgálata (Sicherheitsdienst, SD) április 17-ről 18-ra virradóra letartóztatta őket, valamint Kern Károly hírszerző tisztet, Kádár Gyula hadsegédjét. Foglyaikat a Gyorskocsi utcai fogházba szállították, és megkezdték kihallgatásukat. (Ugyanekkor vették őrizetbe Karády Katalin színésznőt, Ujszászy menyasszonyát is.) Veesenmayer április 18-val, illetve 19-vel keltezett távirati jelentéseiben „Kémtevékenység” címszó alatt számolt be berlini feletteseinek a letartóztatásokról. Április 24-i táviratában a birodalmi megbízott árulónak nevezte Ujszászy tábornokot. Horthy Miklós kormányzó egy Hitlernek írott levelében kérte kiadatásukat, és hogy tetteikért Magyarországon vonhassák őket felelősségre, de a németek vonakodtak elengedni foglyaikat, csak júniusban adták át őket a magyar hatóságoknak. A megromlott egészségű tábornokot a Róbert Károly krt. 44. alatti, 10. számú honvéd helyőrségi kórházba szállították, ahol a magyar hadbíróság megkezdte kihallgatását. A kihallgatások alatt több alkalommal is szövetséges bombatámadás érte Budapestet, ezek egyike során a tábornok állítólag idegrohamot kapott. Július elejére mindnyájan szabadlábra kerültek. A felbőszült németek ekkor Kern őrnagyot ismét letartóztatták. Ujszászy csak a szerencséjének köszönhette, hogy villája ablakából meglátta az őrizetbe vételére érkező németeket, így még éppen meg tudott szökni előlük. A kormányzó testőrei a Kapisztrán téri Nádor-laktanyában helyezték el. A Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János intézkedése nyomán Ujszászy tábornokot és Kádár Gyulát személyi őrizet alá helyezték. Ott tartózkodásuk második napján két, felfegyverzett SS-ekkel megrakott teherautó állt meg a laktanya előtt. A helyszínre érkező Lázár Károly vezérőrnagy, a testőrség parancsnoka riadót rendelt el, és bezáratta a laktanya kapuját. Kijelentette, hogy amennyiben szükséges, lövetni fog a németekre. A következő, rendkívül feszült órákban a tábornok újabb idegrohamot kapott. Fegyveres konfliktusra végül nem került sor, a németek éjfél körül elmentek. A vezérőrnagy a Nádor-laktanyából már könnyebben tarthatta a kapcsolatot a kormányzósággal, még vendéget is fogadhatott, de az épületet – elvileg – nem hagyhatta volna el.[19] Ujszászy szeptember elejére elintézte, hogy Lázár Károly vezérőrnagy szállíttassa át őket a hűvösvölgyi Műszaki Akadémia épületébe. Ettől kezdve ismét aktívan részt vett a kiugrási kísérletek előkészítésében. Szeptemberre Horthy belátta, hogy ha meg akarja menteni az országot a pusztulástól, kénytelen közvetlen tárgyalásokba kezdeni az ország határaihoz egyre közelebb nyomuló szovjetekkel. E törekvést elősegítendő, Ujszászy és Kádár Gyula megszervezték a Moszkva, valamint az illegális kommunisták érdekeit képviselő Rajk László, a parasztpárti Kovács Imre és az ifjabb Horthy Miklós titkos találkozóját. A kiugrási kísérletben – mivel orientációjukkal már mindketten dekonspirálódtak a megszálló németek előtt – csak periferiális szerep juthatott számukra. A fegyverszüneti delegáció Faragho Gábor vezérezredes vezetésével indult Moszkvába. Október 11-én aláírták a szovjetekkel az előzetes fegyverszüneti feltételeket.
Október 2-án vádindítványt adtak ki a volt vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc, Ujszászy István vezérőrnagy, Kádár Gyula ezredes, Kern Károly őrnagy és más, a nyugati béketapogatózásokban érintett katonai vezetők ellen. Formálisnak tekinthető Haditörvényszéki tárgyalásukra október 13-án és 14-én került sor. A vádindítvány szerint a gyanusítottak egy különbéke előkészítése érdekében vették fel a kapcsolatot a Magyarországgal szemben álló angolszász hatalmakkal, melynek következtében a német véderő kénytelen volt megszállni az országot. A vádlottakat végül felmentették, de a vezérkar főnöke a nyilas hatalomátvétel miatt már nem erősíthette meg az ítéletet. Október 15-én végleg kudarcba fulladt a kiugrási kísérlet. A németek által elrabolt fiával sakkban tartott Horthy ugyan még bejelentette a fegyveres harcok beszüntetését a rádióban, de másnap kénytelen volt lemondani, és átadni a hatalmat Szálasi Ferencnek. Az október 16-i, nyilas hatalomátvételt követően Ujszászy tábornok bújkálni kényszerült, rövid ideig a svéd követségen talált menedékre. 1945. január 18-án a nyilasok – több más magyar tábornokkal egyetemben – hűtlenség vádjával lefokozták, majd szökés címén elfogatóparancsot adtak ki ellene.
Az első kísérlet Egy amerikai kritika a legvisszautasítóbb: Hanerow úgy fogalmaz, hogy az összeesküvőknek nem voltak egyértelmű terveik. Nem volt hatékony szervezetük, kevés katonai háttérbázissal rendelkeztek és még kevesebb katonai befolyásuk volt. Ráadásul ezt a tervet mindig elhomályosította a Claus von Stauffenberg -féle összeesküvés. Ottó ebben is résztvett Maga Oster is viták kereszttüzébe került. Miután kitört a háború, Oster német háborús terveket adott át a holland katonai attasénak. Hős volt, vagy veszélybe sodorta német katonák életét? Ha komolyan gondolkodunk, akkor észre kell vennünk, hogy Stauffenberg bombája akkor robbant, amikor a háború már eldőlt, míg Oster akkor kezdett szervezkedni, amikor a háború még ki sem robbant, éppen megakadályozása volt a célja. Rendkívül kevés információ áll a történészek rendelkezésére, hisz az összeesküvők sejthették, hogy megtorlás lesz a végeredmény.A kötet szerzője úgy látja, hogy az Osterösszesküvést megfelelően készítették elő, és jók voltak az esélyek. Oster alezredes, az Abwehr, vagyis a Wermacht Katonai Hirszerző Hivatal helyettes vezetője volt. Ő gyűjtötte össze azokat a civileket és katonákat, akik attól féltek, hogy Németországot a nyugati hatalmak egyesített fegyveres ereje ellen forduló háború ugyanúgy végződik majd, mint ahogy az első világégés. Oster szerepét gyakran félreértették, elsősorban azért, mert sem ő, sem iratai nem élték túl a háború pusztításait. Miközben tehát Oster egyike volt a II. világháború valódi hőseinek, az esetek többségében vagy megfeledkeztek róla, vagy becsmérelték. Noha Oster csellel és fortéllyal, de minden alkalmat megragadott, hogy szembeszálljon a náci zsarnoksággal. A könyv arról szól, hogy az 1938-as
összeesküvés volt az utolsó alkalom, hogy Európa megakadályozza Hitlert az ötvenmillió emberéletet követelő háború kirobbantásában. A náci hatalom egész szellemisége egyetlen emberben, Hitlerben összpontosult. Noha az összeesküvők többsége csupán letartóztatni és bíróság elé akarta állítani Hitlert, Hans Oster és néhány társa úgy döntöttek, elfoglalják Berlin hatalmi központját és a Birodalmi Kancellárián végeznek Hitlerrel, még azelőtt, hogy támogatói visszahelyeznék a hatalomba. Mielőtt akcióba léptek volna, az összeesküvők garanciát kértek a britektől, hogy nem engednek Hitler területi követeléseinek, és nem teszik így mindinkább nemzeti hőssé. Oster az első világháború után visszatetszőnek találta a nácik hatalmi politikáját, azon törekvéseit, hogy az élet minden területét nekik tetszően uralják, ám gyanakodva elfogadta nemzeti erőre építő politikájukat. Oster könnyen barátkozott, sorsa összehozta egy Gisevius nevű fiatalemberrel, aki a Gestaponál dolgozott. Oster számára ezután egyértelművé vált, hogy amit a nácik eddig műveltek - a politikai másképp gondolkodók bebörtönzése, vallásos személyek üldözése, az első koncentrációs táborok fölállítása - csupán a kezdete volt annak, ami következett. Oster kezdett egyetérteni Giseviussal, aki szerint a náci rendszer egy bűnbarlang. Oster szeme felnyílt. Ám Oster szeme csupán akkor győződött meg a rendszer ördögi voltáról, amikor az ún. "hosszú kések éjszakáján" a hadsereg két tábornokát megölték a nácik, a hadsereg nemhogy nem akadályozta ezt meg hanem kiszolgálta a barnaingeseket .Oster tudta, hogy Hitlert meg kell buktatni, elsősorban erkölcsi alapokon szállt szembe Hitler politikájával- Tiszttársai közül sokan nem Hitler határain belül elkövetett szörnyűségei izgatták, hanem átlátták, hogy Hitler öngyilkos háborúba sodorja nemzetét. 1937 novemberében osztotta meg törzstisztjeivel Hitler hadászati elképzeléseit. Szerinte Németországnak 1943- 45 közt mindenképp le kell csapnia, Hitler minél előbb hadba szállt volna. Sejtetni engedte, hogy a belpolitikai viszálykodás Franciaországban olyan válságban eszkalálódik, amikor a francia hadsereg Németországgal szemben bevethetetlen lesz, és akkor elérkezik az idő a csehek elleni támadásra. Bárhogyan is alakuljon a csapás iránya, az Németország számára nem lehet kérdéses: "Elsődleges célunknak Csehszlovákia és Austria egyidejű legyőzésének kell lennie, hogy egy esetleges nyugati irányú offenzíva során oldalról érkező támadást elkerüljük". Ez év novemberében lord Halifax, Chamberlain kormányának tagja érkezett vadászni Németországba, Igen távolságtartó volt. Miután fiai megházasodtak, menyei megkérdezték tőle, hogyan szólíthatják. Lord Halifaxnak - szólt a kimért válasz. A megbékélési politika híve volt. Elismerte a wersaillesi-béke igazságtalanságait, Feltételezte, hogy ha a
területi kiigazítások megtörténnek, Hitler expanzív politikája lendületét veszti, Németország pedig újra felelős hatalomként fog viselkedni. Cserébe a Hitlernek tett engedményekért, Chamberlain átfogó megállapodás létrejöttét sürgette a két ország között. Elvárta, ismerjék el a módosított határokat és tegyenek ígéreteket a briteknek, hogy a jövőben Nagy Britannia és Németország a jövőben, békében irányítja Európa jövőjét. Ezután találkozott Halifax Hitlerrel... Ahogy kikászálódott a járműből, Halifax épp csak elkerült egy katasztrófát. Hitler helyi népviseletben fogadta, fekete nadrágban, fehér selyemharisnyában és papucscipőben fogadta. Halifax azt hitte, hogy ő az inas, és Hitler kezébe akarta nyomni a kalapját. Halifax ekkor zöld utat adott Hitlernek a további terjeszkedéshez. A brit kormány vezető tagjai olyan nyilatkozatot tettek, amely Hitler számára világossá tette, amíg ezt úriember módjára teszi, szabadon Németországhoz kapcsolhatja Ausztriát és Danzigot, valamint feloszthatja Csehszlovákiát. Ezután Halifax szóba hozta a gyarmati nehézségeket az indiaiakkal, Hitler sommásan elintézte: Lőjjék le Gandhit - ez volt a tanácsa. A brit megbékélés-pártiak rövidlátóak voltak, Hitlerben egy különc, de alapvetően ésszerűen gondolkodó partnert láttak, akivel , végső soron üzletet lehet kötni. Ekkor született meg Hitlernek azon gondolatat, hogy a britek már leírták s cseheket. Eközben a tisztikar egyik legtehetségesebb tábornokát, Blomberget Göring,egy ördögi tervvel eltávolítja a hatalomból, fiatal feleségét letartóztatták erkölcstelenség vádjával. Ekkor jegyezte meg Hitler:-ha már egy tábornagy is egy kurvát vehet feleségül, akkor bármi megtörténhet ebben az országban. Hitler expanziós lázálmainak egyik legfőbb kritikusát - Werner von Fritschet koholt homoszexuális váddal távolították el a hatalomból. A megalázó procedúra során a magas rangú tiszt egyszer sem ismerte fel, hogy a valóságos ellensége maga Hitler, és a végső cél nem az ő megalázása volt, hanem az, hogy a Wermacht irányítása a Führer kezébe kerüljön. Ezt követően kezdett szervezkedni Ludwick Beck vezérezredes, vezérkari főnök Vanarossal, az Abwehr vezetőjével és Osterrel. Hitler egyre erőszakosabb külpolitikai tervei elidegenítették Canarist Hitlertől. Oster csendben megjegyezte, korábbi barátságukra hivatkozva: "A Fritsch ügy az én ügyem is." Oster javasolta barátja érdekékében a hadsereg kivezénylését és a fegyveres ellenállást, azonban Fritsch képtelen volt arra a politikai hadviselésre, amely az ellenségei legyőzéséhez szükségeltetett volna.) Az Oster összesküvés sikere megakadályozhatta volna ötven millió ember halálát. Ostert 1945. április kilencedikén, hajnalban lőtték főbe egy koncentrációs táborban, amikor már hallani lehetett a felszabadító amerikai géppisztolyok kelepelését.
II Őszinteség mindenekfelett
Ennek ellenére, a miniszterelnök még mindig bízott abban, hogy Magyarországnak „esélye lesz a pálfordulásra”, hiszen „az olasz hadsereg létszámban jóval fölülmúlta az Olaszországban tartózkodó Wehrmacht csapatokat”, és azért is mert „a németek felkészületlennek bizonyultak a Duna menti térségben”. Kállay még egyszer a reményre bankolt. Tanulva az egymásnak ellentmondó olaszországi eseményekből, melyekről a magyar kabinet gyakran virradatig nyúló vitákat folytatott, Kállay nekilátott élete – talán – legkockázatosabb vállalkozásának. A nyár közepe táján, Horthy jóváhagyásával, Kállay megbízta a vezérkar főnökét, Szombathelyi Ferenc vezérezredest, hogy kezdeményezzen nagy horderejű katonai és politikai egyezményt az amerikaiakkal. Szombathelyi utasította Kádár Gyula ezredest, a katonai hírszerzés vezetőjét, hogy jelöljön ki megbízható tiszteket, akik irányíthatják az OSSszel (Office of Strategic Services – Stratégiai Szolgálatok Irodája, a továbbiakban OSS – a ford. megj.) folytatott titkos tárgyalásokat. A végrehajtás lebonyolításának terhe Szombathelyi vállaira nehezedett, akit németellenes körökben kulturált, olvasott emberként tartottak számon, s akiről tudták, hogy a háborúból való kilépés stratégiájának kidolgozása foglalkoztatta leginkább. Akik közelebbről ismerték, mindenekelőtt egy „tántoríthatatlan magyar hazafit” (Csicsery-Rónay István kifejezése a szerzővel folytatott beszélgetése során) láttak benne – ez fajsúlyosabb szempont volt akkor, mint ma –, aki, ellentétben számos katonakollegájával, úgy tekintett a náci Németországra, mint a magyar függetlenségre nézve tényleges veszélyforrásra. A Horthyhoz és miniszterelnökéhez egyaránt közel állók azon töprengtek, hogy a kezdeményezést a „ravasz Kállay” – ahogyan a háta mögött nevezték őt – kellene-e hogy kezébe vegye inkább, vagy a méltóságteljes, de tétlen Horthy. A tisztek kiválasztásában, akik majd az amerikaiakkal tervezett tárgyalásokat voltak hivatottak folytatni, a lelkes Szombathelyi a komor és befelé forduló Kádárra támaszkodott, arra a szakképzett katonára, akit korábban a katonai hírszerzés vezetésével bízott meg, annak ellenére, hogy Kádár nem rendelkezett semmilyen előzetes tapasztalattal. Kádár még Szombathelyinél is fokozottabban tartott a nácik Magyarországra vonatkozó terveitől. A két jelentős értelmiségi, Szombathelyi és Kádár, akikre nyomasztóan hatott annak felelőssége, hogy megmentsék az országot mind Hitlertől, mind Sztálintól, tőlük igen eltérő személyt választottak titkos megbízottjuknak: a Szófiában tevékenykedő magyar katonai attasét, Otto Hatz alezredest. A jóképű, elegáns, vidám természetű, valamikori vívóbajnok Hatz, napirenden volt az európai politikai és diplomáciai körökben terjedő pletykákkal, mendemondákkal, mi több, még gyors észjárásúnak is tartották. Ezen felül, tehetséges kapcsolatteremtő és megnyerő amatőr komikus is volt. Mind Szombathelyi, mind Kádár figyelmét elkerülte az a tény, hogy a költekezéséről és szoknyavadászságáról is ismert Hatz állandóan pénzhiánnyal küszködött, és gyakran vacsorázott, borozgatott a legkülönbözőbb kormányok katonai attaséival. Vagy talán tudatában voltak ennek, de szándékosan figyelmen kívül hagyták Hatz magánéletét, amely jellemző volt a hozzá hasonló helyzetben lévő, és vele egyenrangú magyar társaira is. Úgy gondolták, hogy az ilyen katonai attasék közötti összebarátkozás, tulajdonképpen a hírszerzési feladatok része. Ami ennél fontosabb, hogy mindkét kiválasztó egy olyan negyvenegy éves, értelmes és ambiciózus tisztbe vetette a bizalmát, akit kedvelt, és akire úgy tekintett, mint egy hűséges magyar hazafira. „Annak ellenére, hogy olyan gyalogságban nevelkedett, amely általában közönyös és a tényektől el nem szakadó embereket csábít, a magyar történelem vakmerő huszáraira emlékeztető remek huszártisztként, Hatz mindenkit képes volt lenyűgözni”, mondja róla Bálintitt Károly báró, aki egy időben Hatz beosztottjaként dolgozott. „Otto mindenkivel barátságot kötött, és olyan férfi volt, akibe minden nő beleesett” (amint azt Bálintitt a szerzőnek mondta egy magánbeszélgetésben). 1943 szeptemberének elején, Hatz Izmirbe utazott az évi kereskedelmi kiállításra, abba a városba, melyet akkoriban inkább a régi görög nevén, Szmírnaként ismertek. A tömegből
nagyon gyorsan „kiszúrta” az amerikai hivatalnokokat. Mindennapos beszélgetésbe elegyedtek, társalgásuk azonban hamarosan komolyra fordult. Az amerikaiaknak egyáltalán nem számított, hogy Hatz nem beszéli anyanyelvüket. A német nyelvben otthonosan mozgó ügynök Otto von Hatzként mutatkozott be, megkülönböztetett hangsúlyt fektetve a „von”-ra, amellyel nemesi származását érzékeltette. Az amerikaiak habozás nélkül eleget tettek azon kívánságának, hogy a kedélyes és jó megjelenésű budapesti tiszt találkozhasson a számára „megfelelő” amerikaiakkal. Elintézték, hogy néhány nap múlva amerikai hivatalnokok megbeszélt találkozóra fogadják Hatzot. A találkozás a tervnek megfelelően alakult. Hatz egy rövid sétára indult a isztambuli Galata hídra, ahol frissítő a tengeri levegő, és ahonnan páratlan a kilátás (Európa és Ázsia is látható). Nemsokára egy autó fékezett le mellette. A hátsó ülésen egy régi budapesti barátja és kollegája ült, a magyar katonai hírszerző György András, aki arra kérte Hatzot, hogy csatlakozzék hozzá. Az autó egy OSS „biztonsági házhoz” szállította őket, ahol György a magyar vezérkari főnök, Szombathelyi különleges megbízottjaként mutatta be kollegáját amerikai hivatalnokok egy csoportjának.6 Nem tudni pontosan, Hatz tudatában volt-e annak, hogy magyar katonai hírszerzői munkáján kívül, György OSS-kapcsolatként is dolgozott. „Igen nehéz volt megmondani azokban az időkben, különösen Törökországban, hogy egy követségen dolgozó katonai tisztviselő kinek dolgozott, és kitől, vagy melyik követségtől kapott utasításokat – vagy kinek adott információkat” – mondja Bálintitt, az akkoriban Ankarában tevékenykedő helyettes attasé. „Az ellenség képviselőivel a legnagyobb titokban megrendezett és tartott találkozókban volt részünk, ami nem jelentette szükségszerűen azt, hogy fizetség ellenében szerződtetett ügynökökként tevékenykedünk.”7 Mindezek ellenére Hatzot nem lepte meg oly nagyon az a tény, hogy közte és az amerikaiak között maga György volt a közvetítő. Arannyal, gyémánttal, keleti szőnyegekkel és pénzváltással foglalkozó sikeres kereskedőként, György igen elfoglalt ember volt, akinek tevékenységi területe több országra kiterjedt. „Rendkívüli módon rátermett üzletember, aki arra használta fel küldetését, hogy vagyont halmozzon fel, és, hogy számos titkos ügynökségnek dolgozzon” – írta a parancsoksághoz küldött jelentésében Arch F. Coleman, az isztanbuli OSS egyik vezető embere. Coleman szerint annak ellenére, hogy a magyar vezérkar semmivel nem tanúsított nagyobb bizalmat György iránt, mint az OSS, Györgyöt mégis felhasználták képességeiért, hogy „végezzen el bizonyos dolgokat” a Gestapo megvesztegetése révén.8 A György által is tanúsított meghatalmazására hivatkozva, Hatz biztosította az amerikaiakat Szombathelyi „őszinteségéről”, arról, hogy Szombathelyi eltökélt szándéka a szövetségesekkel való együttműködés.9 Az amerikaiak figyelmeztették Hatzot, hogy ők maguk azért nincsenek abban a helyzetben, hogy politikai döntéseket hozzanak, legfentebb a katonai dolgokban, valamint a hírszerzést érintő kérdésekben van komolyabb szavuk. Részletekbe menő tárgyalások következtek, amelyeken többnyire az amerikaiak beszéltek. Október elsején Hatz kapott egy, a megegyezés pontjait összefoglaló iratot – mely zömében, vagy talán teljességgel az amerikaiak által kezdeményezett és megfogalmazott pontokat tartalmazta – a következő címmel: „A magyar vezérkar képviselőivel kötött megállapodási javaslat, a hírszerzésben való együttműködés terén”. Az OSS az okirat premisszájaként jelölte meg „A fenntartás és habozás nélküli határozott és őszinte együttműködési szándékot a szövetségesekkel, minden olyan területen, amely nincs közvetlen német felügyelet és ellenőrzés alatt”. Bonyolult jogásznyelven írt mondatok révén továbbítottak egy enyhítő üzenetet: minél jobb szolgálatot végeznek a magyar hírszerzők az OSS számára, annál valószínűbb, hogy kedvezőbb elbírálásban lesz részük a háborút követő békeszerződésben. A dokumentum elején utalás van Magyarország sorozatos „nem hivatalos kezdeményező lépéseire”, melyeket az angolok felé tettek a magyarok, de van utalás a „kudarcra” is, részint a
sikertelen próbálkozások miatt, hogy politikailag bebiztosítsák maguknak a határok későbbi megőrzését, részint pedig azért, mert nem tudtak választani a megszálló hatalmak között. A szöveg azonban kihangsúlyozott egy lényeges változást is: a magyar hírszerző szolgálat legújabb ügynökei Isztambulba utaztak „szoros kapcsolat előkészítésének érdekében, és késznek mutatkoznak katonai információk megosztására”. A delegátusok egyértelmű beleegyezését követően, „hogy készek hivatalosan együttműködni a szövetségesekkel”, és annak tisztázása után, hogy a kezdeményezés magától Szombathelyitől indult, „az amerikai képviselők úgy döntöttek, hogy átadnak egy ideiglenes tervet a magyar megbízottnak”, hogy átadja azt a magyar vezérkari főnöknek. Ezeket az előkészületeket „azok az előmunkálatok követték, amelyek alapján az amerikaiak, miután teljességgel meggyőződtek a magyar kezdeményezések őszinteségéről, nekiláttak egy elfogadható együttműködési terv kidolgozásának”. Az első paragrafusban az OSS úgy minősítette „a legfelső magyar katonai vezetés erőfeszítését, hogy kapcsolatba kerüljön a szövetségesekkel”, mint kézzelfogható bizonyítékát annak, hogy a „szövetségesekkel való együttműködési szándék, minden olyan területen, amely nincs közvetlen német felügyelet és ellenőrzés alatt, határozott és őszinte.” A „határozott és őszinte”, valamint a „fenntartás és habozás nélküli” kifejezések erőteljesek voltak, tükrözvén az amerikaiak elégedett, „minden rendben van” hangulatát. E nehezen született megállapodás irányítójaként, az amerikaiak világossá tették a „magyar fél” számára, hogy az együttműködés „nem köthető korábbi területi, vagy politikai engedmények feltételeihez, amelyeket az amerikai fél esetleg megerősíthet, hiszen ilyen jótállásra a szövetségesek egyetlen katonai vagy politikai testülete sincs külön felhatalmazva”. Mindamellett, az amerikaiak nem akarták beárnyékolni a magyar reményeket. Fennkölt szavakkal telített, óvatosan megfogalmazott, kanyargós mondattal zárult a bevezető paragrafus, amelyben az ameriakiak elismerték, hogy „a katonai és politikai hírszerzésben a szövetségesekkel folytatott élénk magyar együttműködés az Egyesült Nemzetek ügyéért folytatott értékes hozzájárulásnak minősül, és úgy kell kezelni, mint az egyetlen megfelelő kifejezésmódját annak, hogy Magyarország rokonszenvezik a szövetségesek ügyével, mindaddig, amíg Magyarország nyíltan is be nem jelentheti e táborhoz való tartozását. A második paragrafus leszögezte, hogy az első szakaszban foglaltak értelmében a „magyar képviselők rádió-adókészüléket kapnak, és hozzá a szükséges titkos kódokat, hogy állandó és közvetlen kapcsolatot tarthassanak fenn az amerikai féllel”. (Kihasználva privilégiumait, Hatz a diplomata táskájába helyezve magával hozta a készüléket Budapestre.) A harmadik szakasz, amely „előzetes bizonyítéka annak, hogy mindkét tárgyaló fél kölcsönösen számíthat egymás hivatalos támogatására”, a szófiai magyar katonai attasé és az Ankarában tevékenykedő amerikai attasé közötti hivatalos értekezlet előkészületeit tartalmazza. (A dokumentum szerint a találkozóra szeptember 29-én kellett, hogy sor kerüljön.) A negyedik és egyben utolsó rész, azokat a szabályokat rögzítette, amelyek alapján a két fél az üzeneteket fogja egymásnak küldeni az algíri és a budapesti rádióállomásokon keresztül, úgy, hogy a bejelentések előre megegyezett szövegek lesznek, és előre rögzített időpontokban fog sor kerülni azokra, „tanújelét adva annak, hogy az amerikaiak által létrehozott kapcsolatról van tudomásuk a megfelelő amerikai hatóságoknak, és jóvá is hagyják azt”. 1943. október 5-én Hatz először Szófiába, utána pedig Budapestre repült. Október 8-án beszámolt Szombathelyinek, átnyújtotta neki az egyezmény szövegét, ezt követően pedig hosszas tárgyalásba kezdtek. Szó esett az Egyesült Államok és Magyarország szövetségre lépésének nyilvánosságra hozataláról, mely után amerikai gépek szállhatnának le egy Budapesthez közeli repülőtéren, akár egy jelentős amerikai haderő, akár egy magyar katonai egység támogatásával. 1943. október 13-án este 11 óra 33 perckor, az amerikaiak által ellenőrzött, – észak-afrikai –
Egyesült Nemzetek Rádiója néven ismert algíri rádióállomás műsorában, a műsorvezető egy „különleges személyes üzenet”-et küldött egy „Trillium” névre hallgató személynek. A szavakat francia nyelven mondta és kétszer megismételte: „Sincérité avant tout”, vagyis „őszinteség mindenekelőtt”. Az üzenet még kétszer hangzott el, öt perces intervallumokkal. Másnap este tíz órakor a magyar állami rádió műsorában, először németül, majd angolul és végül franciául tíz perces időközönként hangzott el egy olyan üzenet, amelynek az átlag hallgató semmilyen különös jelentőséget nem tulajdonított. „A török sajtóból tudható meg, hogy a smyrnai kiállítás Magyarországra nézve teljes sikerként könyvelhető el – hangzott el angol nyelven a műsorban. – Remélhető, hogy a magyar–török kereskedelmi kapcsolatok állandóan erősödni fognak a jövőben.” A két rádióműsor forgatókönyve a közel 400 ezer titkos háborús dokumentum között van, melyeket negyvenhét éven át, egészen 2000 júniusáig10 szigorúan titkosként őriztek. OSSdokumentumok szerint az Algírból érkező és előre egyeztetett szöveg szerinti üzenet, Magyarország „legfelső katonai és politikai vezetőit” volt hívatott megnyugtatni arról, hogy az amerikai kormány támogatta azt az „együttműködési tervet”, amelyet a korábban háborús viszonyban lévő két fél képviselői a semleges Isztambulban megbeszéltek. A budapesti műsor rejtjelezett üzenete hasonló módon visszaigazolta, hogy az isztambuli megállapodás alapján, melynek értelmében a szövetségesekkel való együttműködés „fenntartás és habozás nélküli”, a titkos szolgálat által megszerzett adatokat továbbítani fogják, valamint azt is, hogy a delegátusok valóban a magyar kormány nevében beszéltek.11 A két rádióműsor szövege, az együttműködési egyezmény és az a megállapodás, hogy Magyarország továbbítani fogja az Egyesült Államoknak a megszerzett titkos adatokat, aktába kötve először 2000-ben került a nyilvánosság elé, és jelenleg hozzáférhető minden kutató számára, a marylandi College Park-ban, az Amerikai Nemzeti Levéltárban. Az iratok azt is felfedik, hogy a magyarok drótnélküli adókészülékek szállítására használták diplomata táskájukat, azért, hogy bármikor közvetlen kapcsolatba kerülhessenek az amerikai titkosszolgálat embereivel, az OSS-szel, és azért, hogy állandóan ki tudják juttatni a kényes adatokat az isztambuli OSS-nek, a mai CIA elődjének. A rádión keresztüli üzenetváltás, tulajdonképpen helyettesítette a békeidőkben protokoll szerint zajló fogadásokat, amelyeken a kormányok képviselői aláírásukkal látták el a dokumentumokat, amit aztán hosszas kézrázások, széles mosolyok, és a legjobb minőségű pezsgővel töltött poharak csengései követtek. A kódolt rádióműsorok egy titkos kapcsolatot indítottak el az OSS – amelyet maga Franklin Roosevelt elnök állított fel és helyezett a vezérkar ellenőrzése alá, annak érdekében, hogy támogassák az egész Európára kiterjedő náciellenességet – és a magyar vezetők között, akik türelmetlenül szerettek volna szabadulni attól a paktumtól, amelyet a németek erőltettek rájuk. A legfelső vezérkarhoz írt jelentésében, az OSS vezetője, William Donovan idézte az isztambuli tárgyalások magyar küldöttét, aki megígérte „a német hadsereggel és német a hadműveletekkel kapcsolatos részletes hírközlést”, és biztosította az amerikai felet, egy „aktív katonai támogatásról”, annak érdkében, hogy a szövetséges repülőgépek leszállhassanak Magyarország területére.12 Az 1943 szeptemberében megkötött amerikai–magyar együttműködési egyezmény az egyetlen olyan megállapodás, amelyet az amerikaiaknak sikerült megkötni a náci Németország bármely volt szövetségesének kormányával. A dokumentumokból arra is fény derül, hogy az amerikai hivatalnokok a „magyar minta” szerint, a németek más kelet-európai szövetségeseivel, elsősorban Romániával és Bulgáriával is szerettek volna hasonló megállapodásokat kötni. Noha a tárgyalások ezen országokkal gyakoriak és olykor egészen bíztatóak voltak, egyezményre végül is nem került sor. Ami a náci Németország legjelentősebb európai szövetségesét, a fasiszta Olaszországot illeti, 1943. július 25-én katonai vezetői letartóztatták Benito Mussolini diktátort, és egy új kormányt alakítottak, azonban nem voltak felkészülve arra, hogy megállapodásra jussanak az
angolokkal és az amerikaiakkal, akik maguk sem látták komoly okát egy elhamarkodott megegyezésnek. Szeptember 8-ig húzódott a fegyverszünet megkötése is. A hat hétig tartó bizonytalanság német érdeket szolgált, hiszen a náciknak lehetőségük nyílott ennyi idő alatt arra, hogy tizenhatra duzzasszák az Olaszországban tartózkodó német hadosztályok számát, és arra is – amint azt Allan Bullock, angol történész is megerősíti –, hogy az Olaszországban tartózkodó németek „lefegyverezzék a náluk jóval nagyobb létszámú olasz seregeket, elfoglalják a kulcspozíciókat, ellenőrzésük alá vegyék Rómát, anélkül, hogy komolyabb ellenállásba ütközzenek”.13 E huzavona tehát nem nevezhető egy sikeres katonai lépésnek, sem a nyugati szövetségesek, sem pedig az olaszok részéről. 1943 utolsó felében a szövetségesek élénk tevékenységet folytattak. Olaszország megszűnt Németország első számú szövetségese lenni. A szövetségesek támogatták a Josif Broz Tito által vezetett, törvényen kívül helyezett, jött-ment emberekből álló partizán alakulatok megszervezését, akik a háború előtti Jugoszlávia területének jelentős részén igen megnehezítették a németek dolgát. Amerika szemében Magyarország volt a következő célpont, azért, hogy megbonthassák Hitler európai erődjének védőfalát. Hivatalosan és köntörfalazás nélkül azt követelték, hogy a magyar hírszerzés azonnal kezdje szolgáltatni a jelentős információkat, és forduljon szembe a németekkel a lehető leghamarabb. Ez meg is történt és a jelentések egy vastag dossziét töltenek meg. A tárgyalások, annak érdekében, hogy az 1943. szeptemberi „elvekben megkötött egyezmény” egy nagyobb hatású paktummá minősüljön, amelyben rögzítve vannak a kötelezettségek részletei is, nem hoztak sikert. Miközben a magyar titkos megbízottak odavissza közlekedtek, és az egymást váltó kódolt üzenetek vontatottan követték egymást, a magyar legfelső politikai és katonai vezetés egyre idegesebbé vált, az isztanbuli OSS-tisztek pedig egyre türelmetlenebbek és ingerlékenyebbek lettek. A két fél annyira felindult állapotba került, hogy a nevek helyes leírását sem ellenőrizték le pontosan. Az amerikai iratokban a magyar vezérkar főnökének neve többnyire „Sambothay”ként szerepel, melynek angolos hangzása majdnem megfelel az eredeti magyar névnek. (Néhány amerikai szerző egészen 1990-ig így írta Szombathelyi nevét.) Mi több, egy forrásban „Sam Bothay” név szerepel. Ennél azonban jobban tükrözik az isztambuli OSS-nek a magyar partnerekhez való viszonyulását a fedőnevek. Hatz például a jóillatú „Jázmin”-ról kapta fedőnevét, míg társát, Kövess Lothart, az Osztrák-Magyar Monarchia volt tengerésztisztjét, a Törökországban tevékenykedő üzletembert, egy hasonlóan egzotikus virágról, a „Jakarandá”-ról neveztek el. (A németek szövetségesei közül az amerikaiak nem mindenkit illettek meg ilyen és hasonló nevekkel. A román ügynököknek például az OSS a patológiából kölcsönzött fedőneveket, mint például „Tüdőgyulladás” vagy „Kanyaró”.) Már azt megelőzően, hogy a megállapodás részleteiről tárgyalások kezdődtek Szombathelyivel és Kállayval, a magyar titkosszolgálat folyamatosan küldte jelentéseit az OSS-nek. „Jázmin” és „Jakaranda” a „Dogwood Chain” (Somfa Láncolat) részévé vált. A „Dogwood” fedőnevet a prágai születésű, és az OSS közép-európai hálózat isztambuli központjának társigazgatója használta. Eredeti néven Alfred Schwarz, aki korábban pszichológiát és filozófiát tanult Prágában illetve Bécsben, sikeres üzletemberré vált Isztambulban, és az OSS úgy alkalmazta őt, mint egy kiváló közép-európai szakembert. A következő lépés októberben történt, amikor Hatz katonai attasét Szófiából Ankarába helyezték át. E lépés megtételét az amerikaiak még szeptemberben kérték, a közvetlen és folytonos kapcsolattartás érdekében. November 22-én az isztambuli OSS felkérte Kövesst, vállalja el az OSS és a magyar legfelső vezetés közötti összekötő tiszt szerepét, és decemberben, budapesti látogatása alkalmával Kövess kieszközölte Szombathelyi beleegyezését. Schwarz úgy jellemezte Kövesst, mint aki „tökéletesen megbízható, és aki a legfelső magyar katonai és politikai körökben nagyon jó kapcsolathálózattal rendelkezik”. Kövess a maga rendjén biztosította az OSS-t arról, hogy a magyarok „őszinteségéhez és
engedélyezéséhez nem férhet kétség”. December 18-án Hatz és Kövess ismét Isztambulba utaztak. Akár a washingtoni központi hivatal gyanakvásától ösztönözve, akár saját türelmetlenségüktől vezérelve, az amerikaiak ez alkalommal jóval élesebb hangnemben utasítottak el egy „hivatalos politikai okmányt.” Az új tervezet egy olyan egyezményt javasolt, mely „csupán a katonai vezetők együttműködésének mértékét szögezik le, melynek teljes tudatában kell lennie, és melyet teljes mértékben jóvá kell hagynia mindkét fél kormányának”. A jutalmazás gondolata azonban nem maradt el. A korábbi tervezetben használt kifejezésmódnál egyenesebb nyelvezettel rögzíti a szöveg, hogy: „ha az egyezmény szerinti együttműködésnek jól érzékelhető, pozitív eredményei lesznek, akkor azt úgy fogják megítélni, mint az Egyesült Nemzetek ügyéhez való szándékos magyar hozzájárulást”. Az egyezmény azon része, amely talán kritikus lehetett az amerikaiakra nézve, egy kacskaringós mondattal kezdődik: „Mindaddig, amíg Magyarország nincs olyan helyzetben, hogy nyílt hadüzenet révén egyértelmű tanúbizonyságát adja a tengelyhatalmakról való leválásának, a tervezett együttműködés öt területre fog kiterjedni”. Egy: a Magyarország katonai tartalékait és módszereit illető „információk fenntartás nélküli kiszolgáltatása” az amerikaiaknak, azért, hogy „alkalomadtán” fel lehessen azokat használni a náci Németország ellen. Kettő: „biztonságos leszállópályák előkészítése a szövetséges légierők számára”. Három: „az együttes hadműveletek előkészítéséhez szükséges terv közös megtárgyalása”. Négy: „azonnali fenntartás nélküli együttműködés”, a német hadműveleti tervek, „kiváltképpen a mindent átfogó támadási parancs kipuhatolásában, a Balkán védelméért”. Öt: „a távközlés fejlesztése”, annak érdekében, hogy össze lehessen kötni a szövetségeseket „az európai ellenállási mozgalmakat irányító központokkal azáltal, hogy kihasználják a diplomáciai lehetőségeket, és felhasználják a távközlési felszereléseket”, amelyek Magyarországnak, mint a tengelyhatalmak volt tagjának, rendelkezésére állnak. Talán azzal a megfontolással, hogy e sokoldalú és igen kockázatos vállalkozással elkerüljék a magyarok megfélemlítését, egy következő mondatot iktattak be, mely mérsékeltebb hangon fejezi ki, hogy ezek „akkor végzendők el, ha mindkét fél szigorúan figyelembe veszi e vállalkozások alkalomszerűségét, de azt is, hogy Magyarország Németország iránti korlátlan hűsége már csak fikció”. Az öt együttműködési szemponthoz mellékeltek egy felhívást, melynek értelmében mindkét fél katonai és hírszerzési vezetőinek „késedelem nélkül” hozzá kell látniuk a közös műveletek megtervezéséhez. A magyar kormány számára a hatodik, és egyben utolsó szakasz volt a legnehezebben megemészthető: „A tárgyalásokon rögzített jegyzőkönyv, amely részleteiben fogja tartalmazni az itt összefoglalt elveket és feltételeket, nem politikai okmány, ezért nem használható fel semmilyenféle politikai követelés vagy igény megindokolására”. A szövegben megismétlődött az első szakasz, majd a motívum, hogy az együttműködés „érzékelhető eredményei” befolyásolhatják a háború utáni döntéseket. Schwarz elemzése szerint, ami közel állt a valósághoz, a magyarok szerették volna mellőzni és a következővel helyettesíteni a hatodik szakaszt: „bizonyos fokig legyen szavatolva, hogy a háború után rendeződni fog a magyar politikai és területi kérdés”. Az engedmény visszautasítására az amerikaiak két érvet hoztak fel. Először, hogy sem az OSS-nek, sem pedig az Egyesült Nemzetek kormányainak nem áll hatalmában ilyen ígéreteket tenni. Másodszor, hogy „a jelenlegi tárgyalások célja nem üzleti ügyek rendezése, hanem az, hogy egy utolsó lehetőséget adjanak Magyarországnak annak bizonyítására, hogy képes erkölcsileg elhatárolni magát a tengelyhatalmaktól, és önkéntes együttműködésre lépni a szövetséges hatalmakkal, oly módon, hogy közben ne kockáztassa hivatalos kapcsolatait Németországgal”. Az amerikaiak egy fennkölt ígérettel zárták az egyezményt, azzal, hogy a háborút követő béketárgyaláson a magyarok ügyével foglalkozó szövetséges bizottságnak átadnak „minden
bizonyítékot, azért hogy megfelelően tájékoztassák a bizottságot arról, hogy milyen mértékben járult hozzá Magyarország Európa és saját országa felszabadításához, és mennyire mutatható ki e hozzájárulás kézzelfogható eredménye”. Ebből semmi sem valósult meg a háború után, részint azért, mert a Szovjetunió kommunista kormányt erőltetett Magyarországra, s a hidegháborús állapot körvonalazódásával nem állt az Egyesült Államok érdekében az ország támogatása, részint pedig azért, mert azok a hivatalnokok, akik létrehozták az isztambuli kapcsolatokat, nem voltak már a hatalom közelében. 1943. december vége felé Hatz átadta az egyezményt Szombathelyinek és Kállaynak, és a terv szerint 1944. január 7-én kellett volna visszatérnie Isztambulba „konkrét és kötelező ajánlatokkal”. A magyar vezetők azonban hátráltatták ebben. Január 7-én az isztambuli OSS türelmetlen hangvételű kódolt üzenetet küldött Kövessnek, amelyben elvetette a tervezett megegyezés változtatásának lehetőségét, és figyelmeztette Kövesst, hogy „amennyiben nem kerül sor a napokon belüli lezárásra, úgy nem biztos, hogy az általad ismert piaci feltételek mellett mi képesek leszünk használni, majd teljes áron továbbadni szállítmányodat”. Öt nappal később egy kurta és sürgető táviratban kérte a „dróton keresztüli ismertető választ, mielőtt megfosztódnánk az elővételi jogtól”. 1944. január 13-án a magyarok válaszoltak, kérvén a „lehetőségek fenntartását”, és azt a magyarázatot adták, hogy „a versengés váratlanul zavaró hatása meggátolja az azonnali lezárást”. Arra kérték az amerikaiakat, hogy várják meg a január 16-i „személyes megbeszélést”. Kövess meg is érkezett a megígért napon Isztambulba, és mentségül azzal érvelt, hogy a Svájcba és Svédországba látogató magyar diplomaták „a politikai biztosítások kapcsán kevésbé hajthatatlan magatartással szembesültek”, mint amit az isztambuli OSS kifejezésre juttatott. Más szavakkal, Magyarország miniszterelnöke jóval előnyösebb megállapodásokat kötött, mint az ország vezérkara. (Amit a magyarok nem tudhattak az, hogy a berni OSS-ben tevékenykedő, nagy kapcsolathálózattal és tapasztalattal rendelkező Allen Dulles, hajlandónak mutatkozott nagyobb kockázatokat felvállalni, mint az Isztambulban dolgozó újonc kollégái. Vagy ami még nem kizárt, hogy a csalafinta Kállay tudta ezt, és az egyik OSS hivatalt a másik ellen akarta kijátszani.) A magyar kormány érthetővé tette, hogy a legújabb tervben lefektetett feltételeket akkor tudja csak elfogadni, ha az amerikaiak „teljes felhatalmazásnak örvendő szövetséges képviselőket” küldenek Budapestre, hogy megállapodjanak egy egyezményben, amely „tartalmazna néhány pontosan meghatározott biztosítékot, melyekkel enyhíteni lehetne azt a magyar félelmet”, melyet a Magyarországgal kapcsolatos szovjet szándékok táplálnak. További tárgyalások következtek, egyfelől az isztambuli OSS-főnök, Lanning MacFarland és a közép-európai társigazgató, Schwarz vezetésével, másfelől, pedig a magyar kettős, Hatz és Kövess irányításával. A tárgyalások végül oda vezettek, amit az OSS összefoglalva úgy fogalmazott meg a „végső okiratban”, amelyet január 30-án nyújtott át a magyar csoportnak, mint „a politikai garantálások végső és mindennemű elutasítása”. A irat első szakasza „Az amerikai csoportra” való hivatkozás nélkül tüntette fel az OSS-t, mely „azzal a megbízatással működik, hogy a fennálló rend ellen irányuló tevékenységet folytasson a balkáni államokban, azzal az utasítással tarsolyukban, hogy kedvezményben részesítsék az ellenálló csoportokat vagy a kilátásba helyezett új kormányokat, de csak akkor, ha hajlandóságot mutatnak az együttműködésre, ideológiai különbözőségeiktől vagy politikai programjaiktól függetlenül. (A belügyekbe való be nem avatkozásra utaló hivatalos ígéret az OSS nemzetközi megbízatásai közé tartozott.) Az új terv egy négy pontban rögzített együttműködést foglalt magába, kezdve azzal, amely nyilvánvalóan a legfontosabbnak számított az OSS számára: „Megfelelő eszközök biztosítása, annak érdekében, hogy az amerikai csoportot el lehessen látni katonai, politikai és gazdasági titkos szolgálattal”. A következő pont előirányozta „a jövőbeni váratlan események kezelésére irányuló egységes katonai műveletek közös tervezését”. A harmadik az esetleges német
megszállással szembeni ellenállási terv fejlesztését hangsúlyozta, „amelyből nincs kizárva a teljes pusztítás politikájának elfogadása sem, amelyben az amerikai fél segítséget nyújt”. A negyedik és egyben utolsó pont a „megfelelő távközlési eszközök bevezetésére, és a kompetens katonai tisztcserét is magába foglaló közvetlen kapcsolatteremtésre” hívta fel a figyelmet. A következő paragrafusban az igazán határozott „szövetségesek” szó szerepel, ami a tárgyalásba bocsátkozó két kormányra vonatkozik. „A kívánt együttműködési formát” úgy jellemezte, mint „olyant, ami rendes körülmények között fennáll a szövetségesek között, behatárolva ez esetben a körülmények diktálta szükséghelyzetek által”. A terv ismételten és egyenesen kijelentette azt, amit a magyarok nem szívesen hallgattak meg: „Az OSS nincs felhatalmazva, de nem is kíván tárgyalni, vagy állást foglalni politikai kérdésekben”. Az OSS meghatározta alapvető célkitűzését, ami „az együttműködés és az ellenséges területeken lévő hűséges csoportokkal való kölcsönös segítségnyújtás alapjainak kidolgozása, kimondottan az ellenség legyőzésének és a háború befejezésének érdekében”. Az utolsó előtti paragrafus a német és a szovjet megszállás esetleges lehetőségeit taglalta. Az amerikaiak először is kifejezésre juttatták, hogy elvárják a magyaroktól a „legvégsőkig tartó ellenállást”, és utána kijelentették, hogy „Oroszország a mi szövetségesünk, az Egyesült Nemzetek tagja, és ennek megfelelően tartja magát ahhoz a politikához, hogy ne erőltessen majd egyetlen kormányformát sem az elfoglalt országokra”. A záró paragrafus figyelmeztető volt arra, hogy abban az esetben „ha e magyar csoport óhajtja a teljes vagy részleges együttműködést, úgy szükség van Budapest azonnali visszajelzésére, mivel „más, halaszthatatlan tervek is folyamatban vannak”. 1944. február 2-án Hatz Budapestre repült egy olyan ajánlattal, amely csupán egy gépelt oldal terjedelmű volt. A magyar kormány február 8-án válaszolt a levélre, kifejezve kérését hogy a Budapestre irányított kézbesítő „egészen jól informált tiszt legyen és olyan politikus, akit a legmagasabb hatóságok hatalmaznak fel írásban”. A rákövetkező napon az OSS elutasította a magyarok válaszát, és három napon belüli „feltétel nélküli elfogadást, vagy az ismert ajánlatok elvetését” követelte. A sürgöny hátralevő része durvább megjegyzést tartalmazott, amelyet a távirati stílus még nyomatékosabbá tett: „Egy tiszt küldésére, politikusi kíséret nélkül is csak a kötelező elfogadást követően kerülhet sor. Politikai jellegű ígéretek szigorúan kizárva. A létező és az előre jelzett hozzájárulás az egyetlen mércéje lesz annak, hogy Magyarország mennyire szolgálja a szövetségesek és egyben saját ügyét.” Az üzenethez csatolva volt egy megjegyzés: „személyes” – jól ismert diplomáciai trükk, amikor könyörtelen üzenetet adnak át úgy, hogy közben mentesítik a kormányt az üzenet felelőssége alól –, arra figyelmeztetve, hogy „az elutasítás maga után fogja vonni a tárgyalások megszakítását, és minden valószínűséggel aktív ellenséges viszony kialakulását” Az „aktív ellenséges viszonnyal” való fenyegetőzés, váratlan angol–amerikai légitámadást jelentett, amire persze nem került sor addig a pillanatig. (Az oroszok sem bombázták Magyarországot, s a magyar légvédelmi alakulatok sem támadták azokat a Magyarország fölött átrepülő orosz gépeket, amelyek lőszert szállítottak Tito partizánjainak.) Kállay jogosan volt büszke arra, hogy képes volt hazája területét kivonni a tényleges harcokból, ami még jele Magyarország függetlenségének, és ami bosszantotta a németeket. Az isztambuli OSS azonban könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy a magyarok, akiknek az angolokkal kialakított kapcsolatai zsákutcába torkolltak, a politikai feltételekhez való ragaszkodásuk miatt, most, az utolsó pillanatban, ugyanazokat a politikai célokat akarják kieszközölni az Egyesült Államoktól, s ennek érdekében eszközként kezelik a hamarosan lezárandó egyezményt. Ahogy a zsidó deportálás kérdésében is többször megtette a németekkel szemben, Kállay most is figyelmen kívül hagyta az OSS által megszabott határidőt. Nem lehetett őt egykönnyen továbbtaszítani. A következő napon, február 13-án Kövess összekötő tiszt válaszolt az OSS egy kérésére, és saját magyarázatában azt bizonygatta, hogy a magyarok
méltatásában nyugtalanító összefüggés fedezhető fel, az amerikaiak „szigorú feltételhez” kötései és a moszkvai rádió által sugárzott „Magyarországnak szóló fenyegetés” című műsor között, melyek majdnem ugyanarra az időpontra tehetők. Kövess szerint, a magyarok azt remélték, hogy biztosítékot kapnak abban az esetben, ha elfogadják az amerikai ajánlatot, és Oroszország (valamint Nagy-Britannia) tiszteletben fogják tartani Magyarország státuszát, mint tényleges szövetségesét, és ennek megfelelően fogják alakítani magatartásukat és cselekedeteiket. A következő nap az amerikaiak kemény hangú jegyzékben válaszoltak Kövessnek, kijelentvén, hogy addig, ameddig Magyarország az Egyesült Nemzetek ellensége marad, egyetlen tagállam részéről sem „szavatolhatják a háborús cselekedetek megakadályozását”. A kurta válasz, még Hatznak az isztambuli OSS-szel 1943 szeptemberében történt első találkozását megelőző brit visszautasításnak volt a visszhangja. Végül 1944. február 14-én a magyar kormány válaszolt. A véleménykülönbségeket olyan komolynak nevezte, hogy „nem lehet tovább haladni közvetlen tárgyalás nélkül”, amelyet egy olyan amerikai „személlyel folytathatnánk, aki jól ismeri Magyarország helyzetét”, amilyen például a háború előtti utolsó budapesti amerikai katonai attasé volt. Végső esetben, hangzott az üzenet, az amerikai vezérkar kellene, hogy küldjön a magyar kormánynak „egy részletes írott nyilatkozatot.” Ugyanakkor a magyarok jelezték, hogy ha az amerikaiak által is megfenyegetett országukat a szövetségesek bombázni fogják, azzal „a német táborba terelnék a magyar társadalmat”. Az OSS úgy értelmezte a február 14-i magyar üzenetet, mint „a javaslatok elutasítását, és a tárgyalások határozott megszakítását”. „Mindamellett, 1944. február 22-én Hatz Isztambulba érkezett, azért, hogy átadja az amerikai javaslat Magyarország általi végső elfogadását. A január 30-i amerikai javaslat elfogadásával együtt a magyarok átadtak az OSS-nek egy 1500 szóból álló memorandumot, amely egy szenvedélyes beszámolóval indult, melyben szó volt az első világháborút követő békeszerződések igazságtalanságairól, majd arról, hogy az oroszok elleni tényleges harcokban a magyarok nem segítették a németeket, és Magyarország hozzájárulása a német gazdasághoz minimális volt, jóval kevesebb, mint például Svédországé vagy akár Svájcé. A memorandum nyomós érvekkel támasztotta alá, hogy milyen megfontolatlanság lenne magyar részről elhamarkodott lépéseket tenni a Wehrmacht ellen, mint példul megtagadni a németektől a magyar vasutak használatát, hiszen az azonnali megszállást eredményezne. A német megszállást el kell kerülni, szögezte le a memorandum, mert az „Magyarországnak katasztrófa lenne”, különösen, ami a nácielleneseket és a zsidó lakosságot illeti, s ezen felül, még a „szövetségeseknek is komoly veszteséget” jelentene, mivel a megszálló németek habozás nélkül kihasználnák az ország teljes katonai és ipari energiáját. „Végzetes tévedés lenne olyasmit követelni Magyarországtól, mely azonnali megszállást eredményezne”, figyelmeztetett egy ismeretlen budapesti elemző – minden bizonnyal Szegedy-Maszák –, utalván Olaszország esetére, ahol a Badoglio marsall „rosszul előkészített cselekedete” megsértette a szövetséges ügyet, és az olasz nép komoly veszteségét okozta. Az OSS-tisztek nem bizonyultak eszményi hallgatóságnak ilyen ijesztő jóslatokra, és olyan sirámokra, amelyek a magyarok feltűnő reményvesztettségét fejezték ki. Az OSS feladatként adta ki tisztjeinek, hogy akár megnyerésükkel, akár erőszakkal, vagy akármilyen más eszközök használatával, de minden áron el kell távolítani az ellenség táborából a tengelyhatalmak tagállamait, és Magyarország átállása a szövetséges hatalmakhoz mindenekelőtti célkitűzés. Attól függetlenül azonban, hogy mennyire nyerték el az isztambuli OSS tetszését, az összetett „magyar ügy”, csak egy közép-európai kisállamé volt, ezért másodrendű ügynek számított annak a világháborúnak a kontextusában, amelyet az Egyesült Államok a lehető legrövidebb időn belül meg akart nyerni. Washington kedvező helyzetéből nézve, a túlzottan elővigyázatos magyaroknak szüksége volt egy impulzusra, hogy többet
tegyenek, jóval többet, mint amennyiről úgy gondolták, hogy Hitler megtorlás nélkül tolerálja azt. Mindamellett, a magyar aggodalmak enyhítésére egy OSS-üzenet a következőt jegyezte meg: „döntés született, hogy habozás nélkül, azonnal meg kell kezdeni a gyakorlati együttműködést”. A magyarok beleegyezésüket adták abba, hogy ellátják az amerikaiakat azokkal a titkos anyagokkal, amelyet az amerikaiak korábban kértek: a magyarországi leszállásra alkalmas területek és jelzések pontos feltérképezése, a teljes magyar hadi parancs ismertetése, a keleti fronton lévő magyar egységekről való pontos tájékoztatás, az Abwehr „szerkezete és személyzete”, a magyar export részletes statisztikája 1943-ig, kimutatván a háborús termeléshez szükséges termékeket, valamint az élelmiszertermelést, és „egy teljes névsort a háborúhoz fontos üzemekről”, beleértve a pontos számadatokat, hogy mit szállítanak Németországnak, és „az összehasonlítást, a tényleges termelés és a lehetőségeknek megfelelő legnagyobb termelés között”. Budapest azonnal elküldött két dokumentumot: egyet az orosz fronton tartózkodó magyar egységekről, a másikat pedig a magyar légvédelem be nem avatkozásáról az orosz légierők tevékenységébe. 1944. március 16-án, az isztambuli OSS nagyon zavaró üzenetet kapott Kövesstől: „Meghökkentett annak híre, hogy az önök társasága más képviselőket küldött már el, előítélettel viseltetve tehát munkám iránt”. A szöveg a Dél-Magyarországon földet érő három amerikai ejtőernyősre utalt, akiket azért küldtek, hogy tanácskozzanak Magyarország legfelső vezetőivel. A svájci OSS küldte őket, azt követően, hogy az OSS megbeszéléseket folytatott a magyar külügyminisztérium képviselőivel. Kádár bizalmas kisegítője a három ejtőernyőst biztonságosan Budapestre szállította.(Charles Fenyvesi szerint) Az április 4-én keltezett, felháborodott hangnemben írt jelentésre, mely az isztambuli OSS társigazgatójától, Schwarztól származott, a svájci OSS nem volt képes kielégítő választ adni és tisztázni a félreértést, és ez „feszélyezett” helyzetbe hozta az isztambuli OSS-szel kapcsolatban álló magyar tiszteket, és „kételyeket táplált” az isztambuli OSS-szel folytatott tárgyalások „hitelességét” illetően. Az eddig feloldott levéltári dokumentumok alapján nincs kielégítő magyarázat e zavarkeltés okára, melyet hamarosan egy még drámaibb esemény váltott fel. 1944. március 19-én, a kora hajnali órákban, tankokból, páncélos autókból, teherautókból, hernyótalpas harckocsikból és motorkerékpárokból álló, végtelennek tűnő német hadsereg érkezett Magyarországra, és Budapest lakossága sorozatos villámcsapásokra emlékeztető hangra ébredt. Kinézvén ablakaikon, körvonalaikról felismerték a német tankokat, amelyek dübörögtek és csattogtak a burkolatköves pesti utcákon. A hajnali órák után az évszakra nem jellemző erővel jött fel a nap, mely rásütött a város akkor még érintetlen házfalaira. Olyan ragyogó nap volt ez a vasárnap, mely nem egy nyirkos márciusi napra, hanem inkább egy kellemes májusira emlékeztetett, mely a szerelmeseket a dombokra, a családokat pedig a parkokba és a Dunapart-menti sétányokra csalja ki. Úgy tűnik, mintha a pogány istenek kigúnyolták volna a magyarokat ezen a nemzeti tragédiának számító napon. A fekete Opeljeivel gyorsan száguldó Gestapo a németellenes magyarok százait gyűjtötte össze és kezdte kihallgatni. A magyarok védelme alatt álló három amerikai az első elfogottak között volt. Horthy a Hitlernél tett látogatásából érkezett haza, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy az ő távollétében a németek lerohanták országát. Úgy döntött, hogy nem mond le. „Nem engedhetem, hogy egy bitorló itt üljön”, mondta Horthy az összehívott Koronatanács előtt, miközben az asztalfőnél lévő székre mutatott. „Nincs hatalmamban mindent megvédeni, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy nagy, nagyon nagy segítségére lehetek népemnek. Többet tehetek érte, mint bárki más.” A következő néhány napban Kállay „teljesen kirekesztettnek” érezte magát. Emlékiratában így írt: „Úgy tűnik, mozdulatlanság vette hatalmába a várost: senki nem jött hozzám
látogatóba; senki nem hívott fel telefonon”. A németek uralták a helyzetet, de Horthy kérésére a német „díszőrség” elhagyta a királyi palota kapuit. Néhány nap múlva reggel hat órakor egy SS-tiszt becsöngetett Kállay miniszterelnöki lakosztályába, azzal az utasítással, hogy az új német nagykövettel való értekezletre viszi el. Az elmúlt évben a németek által kiközösített Kállay biztosra vette, hogy a meghívás csak egy ürügy a letartóztatására. Kiüzent, hogy szüksége van néhány percre, amíg megborotválkozik és felöltözik, s arra kérte a tisztet, hogy várakozzon. Aztán a miniszterelnök, a felesége és három gyerekük – az egyik nős, és kisbabája is volt – nagy gyorsasággal felöltöztek, és egy titkos ajtón át leereszkedtek oda, ahol földalatti pincék sorjáztak. Keresztül siettek egy alagúton, amelyet a palotaőrségben szolgáló fia jól ismert. Miután mentek vagy háromszáz lépést, a Kállay család a királyi palotában találta magát, ahol felébresztették a palota lakóját, Horthyt, akit megdöbbentett az SS tiszt illetlensége, hogy reggel hat órakor zavarni merte a miniszterelnököt az otthonában. Mindig lovagias barát lévén, Horthy azonnal otthont és védelmet ajánlott Kállayéknak. A realista Kállay azonban tudta, hogy a németek nem fogják engedni, hogy ő vendégként a királyi palotában lakjon, még akkor sem, ha ez házi őrizetnek minősülne, s ha az államfő szilárdan kiállna mellette. Kállay felhívta Sefket Kececit, a török diplomáciai ügyvivőt, hogy a feleségének egy nappal korábban megajánlott politikai menedékjogra még lehet-e számítani. Az előkelő franciasággal beszélő diplomata válasza igenlő volt, mire Kállay megkérte őt, hogy küldjön érte egy autót a palota kertjének bejáratához. Néhány perccel később, a török zászlóval feldíszített autó megérkezett, s miután elbúcsúzott a Horthynál maradt családjától, Kállayt elszállította az autó egy mérföldre, a Rózsadombon lévő török követségre. Semlegességének védelmébe burkolózva, a török kormány jóváhagyta a menedékjogot, és Kállay a harmadik olyan magyar vezető volt, aki abban a szuverén Törökországban lelt biztonságos menedékre, mely birodalmi hatalmának tetőfokán a magyarokat is meghódító nagyhatalom volt. A magyar vezérkar továbbra is üzeneteket küldött az isztambuli OSS-nek, hogy szándékában áll a kapcsolatok fenntartása, és ez a bűnszövetkezés felszínre is került – vagy valaki belső árulta el –, és a németek rátették kezüket az OSS-től kapott rádió-vevőkészülékre. Szombathelyit és Kádárt április első felében tartóztatták le. György András egyik, az isztambuli OSS-nek küldött jelentésének megfelelően, Kádárt elárulta a helyettese, és Kádár arra kényszerült, hogy megtáviratozza Hatznak, aki történetesen épp Szófiában tartózkodott, hogy azonnal haza kell jönnie, és, hogy ez biztonságos. Hatz engedelmeskedett, és a Gestapo letartóztatta mindkettőjüket, őt és Kövesst is. Az 1944. március 19-ei tragédia előtt, Horthy és Kállay egyforma meggyőződéssel hitték, hogy Hitler nem fog olyan messzire menni, hogy megparancsolja Magyarország, egy független királyság lerohanását. De a németek tudták, hogy zsarolással belehajszolhatják Horthyt saját szándéka elleni cselekedetekbe is, mint amilyen a Wehrmacht magyarországi bevonulásába való beleegyezése, Kállay miniszterelnök leváltása a nácibarát Sztójay Dömével, aki azelőtt Magyarország berlini nagykövete volt, és hét hónappal később, Horthy rosszul előkészített október 15-ei, a tengelyből való kiugrási kísérlete után, Szálasi Ferenc új államfővé való kinevezése. 1944 végére, a németek „megtisztelték” Horthyt azzal, hogy házi őrizetbe helyezték egy németországi kastélyba. Megbüntették Kállayt, letartóztatván őt novemberben, miután Törökország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Berlinnel, és a magyar nyilaskeresztes hatalom megfenyegette Törökországot, hogy erőszakkal fogja eltávolítani a követségéről Kállayt. Először Budapesten börtönözték be, majd SS felügyelet alatt elszállították a Mauthausen-i koncentrációs táborba, mialatt a Vörös Hadsereg bekerítette a magyar fővárost. „Az emberek szerint a remény és a hit tartják a lelket jó állapotban, így hát ilyenek határozták meg akkor a sorsomat”, emlékszik vissza később Kállay a koncentrációs táborbeli helyzetére. „Ez nem így volt velem... Hívják apátiának, hívják nyugalomnak – akárhogy is, soha nem
éreztem hősiesnek magam a börtönben, de soha nem éreztem félelmet sem...Tudtam és hittem abban, hogy bármi történt is velem, nem fogok, nem tudnék soha elfordulni az eszméimtől, a hagyományaimtól, az igazi énemtől.”15 Miután Kállay megszűnt miniszterelnök lenni, májusban megkezdődött a zsidók deportálása, amelyet megállított júliusban Horthy parancsa, de újraindult Szálasi puccsa után, októberben. A magyar munkaerő, az ipari létesítmények, repülőterek és más források, amelyeket Kállay nem bocsátott a németek rendelkezésére, most az ők szolgálatukra álltak. „A lelkem március 19-én megtört – írta Kállay a memoárjában. – Elvesztettem a reményt.” Az amerikai–magyar tárgyalások túl hosszú ideig – közel fél évig – húzódtak. Csakúgy, mint a sokat siratott hat hetes késés, amely a szövetségeseket és a náciellenes Badoglio kormányt akadályozta meg egy fegyverszünet feltételeinek a megtárgyalásában és annak megkötésében, elég időt hagyva a németeknek, hogy előkészítsék a következő lépésüket. Amennyiben a szeptemberi „elvbeli megegyezést” egy gyors tényleges egyezség követte volna, az események más fordulatot vehettek volna. A történelmi pillanat szorosabb együttműködést kívánt volna, Donovan támogatásra talált volna az amerikai hadseregnél, és az ő javaslatára a Fehér Ház egy vagy két légi egységet Magyarországra küldött volna akkor, amikor az ottani Wehrmacht-csapatok létszáma mindössze párezer fő volt. A kölcsönös bizalom növekedésével, a következő lépés a Horthyhoz és Szombathelyihez hű csapatok pontos megjelölése lett volna, amelyek aztán amerikai védelemben részesültek volna. Más kiegészítő csapatok érkezése a közeli Olaszországból a jelképes jelenlétet egy közép-európai támaszponttá változtathatta volna, megfordítván ezzel a helyzetet. De talán Kállay túlságosan hidegvérű volt. Nem létezett nagyhatalom, amely bele tudta volna hajszolni őt megegyezés aláírásába, mielőtt minden eszközt kipróbált volna, hogy megvédje azt, amit országa létfontosságú érdekének vélt. Az utolsó percig azt gondolta, hogy valahogy meg tudja győzni az amerikaiakat, hogy legalább részben ismerjék el azt, amiről ő állhatatosan hitte, hogy az igazság volt Magyarországgal kapcsolatban. Egy másik hiba volt, az amerikaiakkal való összeköttetésnek egy második csatornáját is fenntartani. Kállay ragaszkodott ahhoz, hogy az isztambuli OSS-szel kapcsolatot tartó vezérkarán kívül, a külügyminisztérium folytasson külön tárgyalásokat a berni OSS-szel, ahol Allen Dulles irodafőnök a 655.-ként tartotta őt számon. Előbb vagy utóbb a németeknek kötelezően fel kellett fogniuk néhány jelet a nagy mennyiségű emberi és kábelen át történő összeköttetésből, és meg is tették. Három amerikai ejtőernyős tiszt érkezése volt az utolsó csepp a pohárban, és Hitler parancsot adott a „Margit hadművelet” (Operation Margharethe) – Magyarország lerohanása, amely hónapokkal azelőtt elő volt készítve – megkezdésére, mialatt ő Horthyt, mint vendégét szórakoztatta. Az újonnan felálló nácibarát kormánnyal az amerikaimagyar kapcsolat abbamaradt, habár Szombathelyi emberei tovább küldték az üzeneteket az isztambuli OSS-nek és várták a február 22-i megállapodás betartását. A háború után írt memoárjában, melyet a Columbia University Press adott ki angol nyelven, Kállay nyíltan beismeri, hogy Mussolininek az 1943. szeptember 2-i németek általi merész megmentése „nagy örömet” váltott ki belőle, amit „az ő személye iránti rokonszenve és a lovagias fegyvertény iránti csodálata” okozott.16 Mindazonáltal a magyar miniszterelnök megkísérelte kikerülni Mussolini csonka köztársaságának elismerését, mialatt diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn Badoglio új antifasiszta kormányával. Becsületes emberként és ügyes diplomataként Kállay tisztességes kompromisszumot keresett. Ellentétben Németország többi „junior” partnerével – Romániával, Horvátországgal és Szlovákiával –, nem vette figyelembe az erős német nyomást, és megtagadta, legalábbis kezdetben Mussolini köztársaságának jog szerinti elismerését. De talált utat arra is, hogy visszafizesse azt, amiről úgy gondolta, hogy országának tartozása Mussolinivel szemben. A német külügyminiszternek, Joachim von Ribentropnak küldött táviratában, Kállay először is „tudomásul vette” Mussolini köztársaságának megteremtését, és Mussolinit a „magyar ügy
igaz barátjának” nevezte. Másfelől azzal, hogy megengedte Badoglionak, hogy a budapesti olasz nagykövetséget ellenőrzése alatt tartsa, német megtorlást kockáztatott, ugyanakkor feldühítette a németeket azzal az emberbaráti gesztusával is, hogy ellátta élelemmel a németek által fogságba ejtett olasz katonákat és civileket, akiket vonatok szállítottak Magyarországon keresztül a Balkánról a németországi hadifogolytáborokba. A brutális bánásmód, melyben a németek az olasz katonákat részesítették, azt juttatta Kállay eszébe, hogy mi történhetne az orosz fronton harcoló hetvenezer magyar katonával – akik sokkal nagyobb német erők között voltak szétszórva – abban az esetben, ha a magyar kormány felmondaná a Berlinnel kötött paktumot. De a szövetségesek közül senki sem törődött azzal, hogy egy magyar konzervatív nemes mit tartott bátornak, vagy kereszténynek, vagy tisztességesnek. Amíg a szövetségesek az egymás közötti ellentéteikkel törődtek, Kállay bűnösnek találtatott ábrándozásban, amikor megjósolta, hogy az az érdekházasság, amely a nyugati demokráciákat a szovjet diktatúrához köti, még a háború befejezése előtt fel fog bomlani, és így Magyarország talán elkerülheti a szovjet megszállást. A szövetségesek megegyeztek Németország összezúzásának legfőbb szükségében és a német Hitler ellenes ellenzék kéréseinek figyelmen kívül hagyásában, és türelmetlenek voltak a birodalomtól elhatárolódó magyar konzervatívokkal szemben. Az amerikaiak és a britek azt várták a magyaroktól, hogy bizonyítsák be őszinte náciellenességüket azzal, hogy haladéktalanul csatlakoznak a szövetségesek táborához. Sem az amerikaiak, sem az angolok nem értékelték igazán azt, ami értelmezésük szerint nem volt több mint egy fügefalevélnyi magyar függetlenség a tengelyen belül. Kállay úgy képzelte el Magyarországot mint a tolerancia és béke oázisát, a rasszizmustól és bosszútól háborgó hitleri Európa közepén. Menedékhelyként ajánlotta fel Magyarországot a német megszállás alatti Lengyelországból érkező menekülteknek, Magyarország több évszázados hagyományos szövetségeseinek, csakúgy, mint a gépjüket vesztett és a német hadifogolytáborokból megmenekült szövetséges pilótáknak. Miniszterelnöksége alatt Magyarországon sajtószabadság és olyan parlamentáris demokrácia volt, amely csak a jobbés baloldali szélsőségeket helyezte törvényen kívül. Romantikus nacionalista létére Kállay ugyanakkor realista is volt, aki óvatosan felmérte a németekkel és az általuk alapított, támogatott és hatalomra vágyott magyar szélsőjobboldallal való szembenállásának a lehetőségét. Késleltette a válaszokat az olyan német követelésekre, hogy küldje a Birodalom keleten elfoglalt területein lévő „munkatáborokba” a zsidó közösségeket, ugyanakkor nem rejtette el szkepticizmusát, amikor magas rangú német hivatalnokok a zsidó munka szükségességéről beszéltek és humánus elbánást ígértek a munkások számára. Horthyval ellentétben, aki csodálta a németeket és nem tudta elhinni egészen addig, amikor már késő volt, hogy milyen barbárok tudnak lenni, Kállaynak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy mi történik a máshonnan deportált zsidókkal, és biztosította a magyar zsidó közösség vezetőit, amely az utolsó érintetlen zsidó közösség volt Európában, hogy addig, ameddig ő a miniszterelnök, soha nem fogja kiadni a magyarországi zsidókat a németeknek. Megtartotta az ígéretét. Amíg Horthy csak megvetést érzett a magyar zsidóság nagy része, különösen a vidéki zsidók iránt, Kállay olyan magyar állampolgároknak tekintette őket, mint akikért ő felelős. Úgy gondolta, hogy ha korlátozza a zsidók szerepét Magyarország gazdasági életében, kielégítheti a nácikat és magyar klienseiket is, és ez alkalmat adott némely kritikusának, hogy azt gondolja, behódolt a német nyomásnak. A hozzá közel álló zsidók megértették a stratégiáját, és nem kételkedtek abban, hogy a gyakran ismételt nyilatkozatában, amely szerint „a zsidó kérdés megoldásával” – ez a mondat nagyon hasonlított a „végső megoldás” német eufemizmusához – várni kellene a háború utánig, csak az ő megoldása volt arra, hogy elodázzon valamit, amit valójában soha nem tenne meg. Az idő telt, és Kállay nem vett tudomást azokról a német fenyegetésekről, amelyek tetteket
követeltek, nem szavakat. Látva, hogy nem történik rosszabb, mint hogy a németek fokozatosan megszigorítják a vele való kapcsolatot, azt gondolta, hogy a végtelenségig követheti a saját irányvonalát. Mások – a nagy többség –, akik felismerték Magyarország reménytelen helyzetét, letargiába estek. „Semmit nem tehetünk”, egyre csak azt ismételték. De Kállay pókerjátékos volt, blöffölő, aki nem bánta, hogy a tét egyre emelkedett. Úgy viselkedett, mintha négy ász lett volna a kezében. Csak akkor vesztett, amikor végül a németek látni akarták a kártyáit. Kállay tudta, esélye sincs, hogy megbeszélje a szovjetekkel magyar szomszédjuk lerohanásának kérdését. Abban reménykedett viszont, hogy az Egyesült Államok értékeli majd azokat a magyar eredményeket, amelyek kétéves miniszterelnöksége alatt születtek, és kedvezőbb eljárásban részesíti Magyarországot a háború utáni béketárgyalásokon. Amire még szintén számított, az Pius pápa támogatása volt. Azonban az amerikaiak felrobbantott hidakat és levegőbe röpített német csapatszállító vonatokat akartak látni. Donovannak, az OSS igazgatójának – vezérként, háborús nevén Titoként ismert – Josip Broz volt a példaképe, és a legnagyobb hősök azok a kommunista gerillák voltak, akik több németet öltek meg, mint nacionalista riválisaik a royalista Drazsa Mihajlovics csetnik vezér alatt. Ismervén saját népének gondolkodásmódját és országnak területi adottságait, Kállay azzal érvelt, hogy Jugoszláviával ellentétben Magyarország nem alkalmas a gerilla háborúra, mivel kevés és kis kiterjedésű a hegye és az erdője, és a népe történelmileg is idegenkedik az ilyen típusú ellenállástól. Két felfogás ütközött itt össze: az időtlen, romantikus magyar, és a türelmetlen és pragmatikus amerikai. Az akaratok és az eszközök versenye azonban egyenlőtlen volt. Egyfelől ott volt Britanniának, mint nagyhatalomnak az a tanácsa, hogy hagyják figyelmen kívül egy különleges fontossággal nem bíró ország kérését. Nem értvén egyet teljesen egykori gyámjának birodalmi stílusával, az Egyesült Államok beleegyezett abba, hogy elfogadja a magyar kormány hírszerző szolgálatát, és közös katonai akciót tervezzen vele, mialatt végig kitartott a feltétel nélküli megadás mellett, tekintet nélkül annak következményeire. Másfelől pedig ott volt egy nagyhatalom követeléseitől hajtott kis nemzet karakán vezetőjének a játszmája, aki mialatt kísérletet tett arra, hogy biztosítékot szerezzen a maga számára az angol-amerikaiaktól, megpróbálta elkerülni azt, hogy a másik szomszéd nagyhatalomnak megengedjék, hogy az váljon hasonlóan brutális gyarmatosítójává. Kállay nem félt a németektől. Lovagias emberként, félig-meddig elvárta tőlük, hogy tiszteljék a bátorságát. Nem vette figyelembe azt, hogy a nácik nem voltak úriemberek, és türelmüknek határa volt, és hogy Hitler, természetesen Hitler volt az egyetlen ember, aki határozott. Ami elsőként és mindenekelőtt számított Kállaynak, az volt, hogy az ő ügye igaz ügy volt, és kiállt azokért az eszmékért, amelyekben hitt. Lehetett volna valami ennél fontosabb? Akik kijátszották a náci parancsokat, tudták, hogy a likvidálást kockáztatják. 1943 folyamán, a német külügyminisztérium magas rangú tisztviselői közölték bizalmasan legodaadóbb szövetségesükkel, báró Hiroshi Oshima japán nagykövettel, hogy a Führer bármely pillanatban elveszíti türelmét, és megparancsolja „az öreg bolond Horthy” nyugdíjazását. A románoktól eltérően, akik keményen harcoltak, a magyarok nem teljesítették a kötelességüket az orosz fronton, mondták a berlini japán nagykövetnek; a román diktátor, Ion Antonescu marsall megbízható volt, de Horthy nem. Oshima maga úgy jellemezte a Német Külügyminisztérium szakembereinek tájékoztatóját, mint „dühöst” azért, hogy a magyar vezetők továbbra is késlekedtek a Hitlernek tett azon ígéretük a betartásával, hogy elkezdik a zsidók németországi „munkatáborokba” való küldését. De – tették hozzá a németek – a lehető legalsóbb rendű a magyarok közül, akinek „a napjai meg vannak számlálva”, az Kállay, akit úgy jellemeztek, mint „az angol-amerikaiak és a zsidók fizetett ágense” és „áruló”, „akit el kell tenni láb alól”.17 Más nemzetek kiemelkedő, szintén likvidálásra szánt náci ellenállóival együtt, először a
mauthauseni majd a dachaui koncentrációs táborba zárva, Kállaynak szerencséje volt. Az Egyesült Államok hadserege szabadította fel őket, és Kállay nemsokara menedékjogot kapott az Egyesült Államokban. NewYork-ban telepedett le, ahol az emigráns magyarok egyik megbecsült vezetője volt, egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig. Az OSS-Isztambulnak küldött magyar értesülések többsége pontos és fontos volt, beleértve a német hadiipar számára termelő magyar ipari egységek helyét, termelési kapacitását, az orosz fronton levő német csapatok harci szellemének az értékelését, és a Bulgáriába küldendő német repülőgépekről szóló tervnek a részleteit. A függetlenségért elszántan kiállni képes katonai egységek előkészítésének kudarca és a német invázióval szembeni tragikus tehetetlenség ellenére, a német hatalommal szembeni magyar ellenállás őszinte volt. Mindenekfelett őszinte volt. Ottó elrepül Jázmin szökésben Amikor Spanyolországban volt, minden olyan egyszerűnek tűnt. A háború sokszor leegyszerűsíti a dolgokat, de olyan ember számára, akinek a biztonság a veszélynek az a foka, amelyet nem érzékelünk, nem minden azonnal világos. Amikor Spanyolországot legyűrték Hatz ezredesen az a fajta konok düh vett erőt, mely a mélyen rezignált, de annál nosztalgikusabb emberek sajátja. A müncheni egyezményt a spanyolországi nyugat-európai refeflexió konklúziójának vélte. A vívóteremben is elvesztette a türelmét azokkal szemben, akik Münchenen meglepődtek. Dühösen a sarokba hajította az osztrák-magyar hadsereg nagyezüst vitézségi érmét, a német vaskeresztet, a brazíliai Rózsa-rendet, s a koreai Virágzó Rizsfürt kilencedik osztályának medallionját. Azért kilencedik volt, mert tizedik nem létezett. Szobájában egy XIV Lajos korabeli hengerforma és bronzzal bordázott lanternát nézett, amely a kupolaforma mennyezetről csüggött le. Kandallója előtt, Erzsébet korabeli alacsony asztal állott, skarlátpiros lovagi köpennyel letakarva. A szekrény alatt egy hosszú, meztelen kard feküdt, mely a régiségkereskedő okirata szerint valamikor Verulam lordjának, I. Jakab angol király kancellárjának személyes tulajdona volt, aki Francis Bacon név alatt vonult be a halhatatlanságba. Ottó egy pillanatra visszaemlékezett. Amikor Franco elfoglalta Madridot, a britek egy segélyrepülőgépet küldtek önzetlenül, hogy a kormányt kihozzák Madridból. Ott találkozott, a szűk reptéren a reverendát viselő Canaris tábornokkal, aki úgy menekült meg egy spanyol börtönből, hogy papot hívott, azt megfojtotta, s a szemébe húzott csuhában hagyta el a sevillai börtönt. Már Canaris is elcsodálkozott, hogy a liberálisok Chamberlain-nek hálálkodta. Ottó olyan emberré vált, aki már csak árnyékát keresi a jég alatt. Amikor átkelt a Pireneusok hágóin, Anglia és Franciaország a távollétében üzent hadat Németországnak. Ottó szíve közönyös maradt. A gazemberek egymás ellen harcolnak. És már semmi kedve nem volt hazatérni. Holott kötelessége volt, mert Othmar német nagyherceg bejelentette, hogy vadászni akar a birtokán. Ottó nem is vonakodott annyira, ami elvárható lett volna, mert birtokán tartotta azt a Steinway zongorát, amin úgy játszott Bach motettákat, hogy a zenekritikusként is elhíresült Szomory Dezső bámulatát is kivívta. Bakay Szilád altábornagy körlevelét olvasta Előttünk az orosz. Hátunkban a német. Fejünk felett az angol. Intézkedést kérek.” Mosolygott, mert tudta, hogy Szombathelyi, a vezérkari főnök is megkapta a táviratot.
A fotőjhöz támolygott s az őrzött egykori esküjét nézte, amit a Ludovikán kapott. Halkan mormolta :” Mi ünnepélyesen esküszünk a Mindenható Istenre, hogy Ő Felsége, Legfelsőbb fejedelmünk és urunk, Első Ferencz József, Isten kegyelméből Ausztria császára, Csehország királya És Magyarország apostoli királya, És hazánk szentesített törvényei iránt hűséggel és hódolattal viseltetünk” De hol van már a király, kérdezte magában Ottó, amikor a budaörsi csata után, amikor Horthy csapatai megállították, megfogadta, hogy nem tesz újabb trónfoglalási kísérletet, noha a katonai nemzeti akadémia felállítására tett kísérletet az 1808. évi VII. törvénycikk szerint maga a felséges császárné szorgalmazta. Ennél szűkmarkúbbnak bizonyult I. Ferenc király harmadik felesége, aki a koronázási ajándékából (Mária Ludovika királynő) ötvenezer koronát ajánlott fel. Orczy báró, Festetits Antal kamarás jóvoltából, a pesti Orczy-kertet vették meg, hogy a magyar tisztképzés megindulhasson. Az építkezéseket nem kisebb személyiség irányította, mint Pollack Mihály. Az oktatás azonban 1872-ben indulhatott csak meg. Eltelt hetven év- gondolta Ottó, hiszen előbb az jelentett akadályt, hogy a magyar nyelvű tisztképzést megtiltották, aztán az 1838-as nagy árvíz után Kossuth és Széchenyi jóvoltából árvízkárosultakat helyeztek el benne. Ottó felnevetett magában, hisz a csuklógyakorlatok mellett a Ludovika fizette őket, hogy az angolkeringőt megtanulják. A Ludovika legünnepélyesebb pillanata Ottó születése előtt egy évvel történt. Ugyanis 1901. május. 8-án felszentelték azt a zászlót, amit a király, I. Ferenc József adományozott a Ludovikának. A legfelsőbb Hadúr végül Nyíri Sándor vezérkari ezredesnek, akadémiaparancsnoknak adta át, azt ezt megillető ceremónián a díszzászlót.I lyenkor sajnálta Ottó, hogy nem lehett koraszülött. Ottó azt hitte, hogy a hitleri német Birodalommal keleten most már együtt menetelve, bár katonai szövetségre nem lépett Berlinnel- először egy hadtestet, majd 1942 tavaszán egy egész hadsereget küldött az orosz frontra. 1943-ra a Magyar Megszálló Erők-ez volt a hivatalos titulus- már csak egy nyolc hadosztályból álló, rosszul felfegyverzett csapatot jelentett. Ottó nagyon pontosan tudta azonban, hogy annak ellenére, hogy Magyarország hadüzenetet küldött az USA kormányának, Anglia csak szovjet nyomással, kényszerrel proklamálta a hadi-helyzetet Magyarországgal. .Ez lehet az utolsó dobásunk, mondta Ottó, és kinyújtózott, mert a szófiai ankarai katonai attasé feladatköre mellett nem jutott elég ideje vívásra, noha már kard-és párbajtőrvívásban számos érmet szerzett Magyarországnak. Ott elképzelhetetlennek tartotta, hogy kezet emeljen Levre és Gosszmanra, Zaldmanra. Számos szóbeszéd keringett Olga Csehováról, Anton Csehov unokahúgáról. A lány hazáját hátrahagyva Németországba utazott, ahol – immár a nácik által is kedvelt filmsztárként – titokban a szovjet hírszerzésnek dolgozott. Ottó is találkozott az Abwehr vezetőjével Dehliussal. Olga Csehova öccse, Lev Knipper csonttuberkulózissal született, Grúziában nő fel, lábai szörnyű súlyokkal nyújtották. Kétéves korában kapta első gramofonját Anton Cehovtól. Lev Moszkvában felgyógyul, de befelé forduló személyiség lett, senki nem tudta, hogy éppen mire gondol. A minden érzelmet elrejtő maszk mögött rendkívüli intelligencia rejlett, zeneszerző akart lenni, ő volt a Németországban, a náci filmgyártásban befutott Olga Csehova öccse. Tizenhét évesen önként jelentkezett a cári
hadseregbe. Orjolba került a lovassági ezredhez. Petrográdban divatba jött a tangó és a kokain, az emberek éheztek. A zavargások Lev eszébe juttatták Puskin szavait: Az orosz lázadás értelmetlen és nem ismer kegyelmet. A cár utódjául kinevezett nagyherceg lemond: Kerenszkíj bonapartizmusa harcol a koncról majdnem lemaradó hivatalos forradalmárokkal. A szavazáson alulmaradó Lenin feloszlatja az alkotmányozó nemzetgyűlést és a történelem legsötétebb polgárháborújába sodorja Oroszországot. Lev tüzérezredével délen van. Ugyanolyan szorgalommal gyakorolja a kardvívást, mint későbbi barátja Otto von Hatz, akit magyarul Hatszögi Ottónak is neveztek. Olga Moszkvában marad, éhezik, a rettenetes télben eltüzelik Anton Pavlovics Csehov könyvtárát, szőnyegből készített sátorban laknak a fagyos szobában. Olga színházában ellopták a jelmezeket, a kutyahús is hiánycikk lett, három hónap múlván sikerült szerezni egy tojást. Lenin polgárháborút indított a parasztok ellen. Lev nővére, víz nem volt, hamuval tisztálkodott. Oly sok lovat öltek meg a húsáért, hogy a kocsikat nők és gyermekek húzták. Lew a polgárháborúban végig Wrangel seregében maradt, s azzal vonult száműzetésbe. Spekuláció, fosztogatás, tífusz. Az éhezés éveit és a prostitúciót egyaránt el akarta kerülni Olga a fiatal színésznő, s ebben Jarossy Ferenc, osztrák-magyar lovassági százados segítette, Ottó kérésére.. Olga Berlinben próbált szerencsét.1921. januárjában indult útnak Moszkva Belorussszkíj vasútállomásról. Fejét hatalmas sálba burkolta, csizmát, vastag kabátot viselt. Kevéske holmiját egy szőnyegből készített táskába rakta. Legértékesebb vagyontárgyát, egy gyémántgyűrűt a nyelve alá helyezve, némaként tette meg Berlinbe az utat, majd huszonnégy év múlva tér vissza Moszkvába, a szovjet titkosszolgálat különgépén. Lew a frissen létrejött jugoszláv királyság területén találkozik rokonaival, kihasználva Hatszögi horvát kapcsolatait, és azok védelmét élvezve próbál hazatérni. Olga Berlinben sakkfigurákat farag, hamarosan találkozik a német filmiparban találkozó emberekkel, pl. az UFA filmstúdió vezetőjével, első rendezője Friedrich Murnau lett. Olga első filmpremierjére 1921. április. .én került sor. Noha Olgának nem tetszett a film, a sajtó imádta, az egyik kritikus egyenesen Eleonora Duséhoz hasonlította tehetségét. A lányt immár „ Die Tschehowa”-ként reklámozták. Az első időszakban a lakbérét sem tudta kifizetni. Olga az UFA stúdióban, Európa leghatalmasabb filmkomplexumában vonja magára a német filmgyártás tekintetét, Lev Skandinávián keresztül hazatér Moszkvába. Lev a szovjet titkosszolgálat közreműködésével tartott fen kapcsolatot nénjével, Olgával, Berlinben. Lev összhangzattant tanul, gyermekkori tuberkulózisa kiújul, Olga elintézi, hogy Lev papíron csatlakozzon egy színtársulathoz és Berlinben kiváló szakorvosok kezelik betegségét. Levnek fel kellett volna vennie a kapcsolatot Olgával, és jelentéseket kellett készítenie a németországi fehér emigráns körök tevékenységéről, miközben látszólag zenei tanulmányait folytatta. Lev lubickolt e berlini orosz emigránsközösségben, melynek nagysága elérte a kétszázezer főt, s a berlini közösségben élt Nabokov, Paszternák, Ehrenburg , körülbelül 200 orosz nyelvű újság, magazin és folyóirat jelent
meg rendszeresen, de több orosz könyvkiadó és orosz nyelvű középiskola is működött a városban. Lev részt vett Sztanyiszlavszkíjjal a Művész Színház próbáin, ideje részét azonban egy freiburgi szanatóriumban töltötte, többször találkozott Olgával, a szovjet hírszerzésnek köszönhetően ritka kivételezett helyzetbe került: Németországban a modern zeneszerzést is tanulmányozhatta. ”Az expresszionizmus rabja lettem-írta a berlini modern zenei fesztivál után, ahol találkozott Paul Hindemith-tel. Arnold Schönberg volt rá nagy hatással. Ekkoriban a Prozdektor, egy szatirikus lap fényképet közölt, melyen Sztanyiszlavszkíj Olga Csehova Felix Juszupov herceg, Raszputyin merénylőjen társaságában látható. Ottó diszkréten a háttérbe vonult. A Komintern 1923 őszén szánt nagyobb feladatot a fiatal zene-és hírszerzőnek: azt hitték, hogy egy német forradalom van küszöbön. A forradalom levezénylésére több szakértőt küldtek Moszkvából, a Politikai bizottságnak azonban csalódnia kellett, noha a Petrográdból titokban érkezett fegyvereket kipakolták. Lenint a hír lesújtotta. Olga az 1920-as években 40 némafilmben szerepelt, így lehetőséget kapott a színpadi bemutatkozásra, és felkészülhetett karrierjére a harmincas évek hangosfilmjeiben. Lev hozzálátott Oroszországban a külföldi, modern zenében rejlő szakmai fölénye kiaknázásához. A jelenség láttán sokaknak tátva maradt a szája: ”Mindenki olyan formalista volt ebben az időszakban” -írta a zeneszerző Akulov, hét évvel később: „Emlékszem, amikor Ljovuska Knipper ) Lev Csehov -Kerekes Tamás)hazatért Berlinből. Pénzünk nem volt, és úgy néztünk ki, mint a lerongyolódott sikátori macskák egy utcai mosakodás után. Erre jön ő a hihetetlen cipőiben. Egyébként Knipper azt mondta nekünk: ”Így igazán nem lehet zenét írni, ahogy ti kinéztek.”. Néztük túldíszített furcsa cipőit, hihetetlen nadrágjait és elhittük, hogy a hármashangzatot gyakorlatilag világszerte eltörölték.” Olga tudatosan dolgozik a karrierjén, rendszeresen ad interjúkat, íratott magáról cikkeket vagy fotózáson vesz részt, sikerült egyéves szerződést kiharcolnia a Berliner Renaissance Theaterrel. Ez évben Olga sportkocsit vesz és még sofőrt is alkalmaz. Lev balettet ír, levelében leszögezi: Wagner teljesen rossz irányba indult el. Olga forgat, filmjeire felfigyel Hitler is. New Yorkba utazik, estélyekre jár Greta Garboval, Douglas Fairbanks-szel. Chaplin meg is kérte, hogy tanítsa meg, hogyan kell igazán oroszosan tökmagot rágni, majd kiköpdösni a héját. Lev első darabját a forradalmi színházban adták elő, de nem fecsérelte az időt hírneve öregbítésére, hanem rögtön tovább lépett- Voltaire Candid-ján alapuló operát írt, Leningrádban adatta volna elő. A jelek biztatóak voltak. A legbátrabb producer is megijedt a darab összetettsége láttán és a mű soha nem került színpadra. Lev tartótisztje ekkor Viktor Iljin állambiztonsági őrnagy volt. Eközben Misa Csehov összetűzésbe került Lunacsarszkíj népbiztossal, jobban hitt a művészi igazságban, mint a politikai korrektségben; a legenda szerint Jagodától sakkon nyerte kiutazási engedélyét és Bécsben kezdett dolgozni Max Reinhardttal. Itt aztán találkozhatott a két barát, Ottó Szófiából, hol Ankarából, hol Bécsből sűrűn keresi fel barátját, de beszervezni sosem akarta, noha Lev
volt az ideális kém. Ugyanebben az elvileg bűnbánó, volt fehérgárdista Lev megházasodott, felesége egy nemesi származású építész lánya. Lev Közép-Ázsiában utazgat, dalokat ír a Vörös Hadsereg számára, l93O-ban, házassága évében Dél-Oszétián keresztül, a Fekete-tenger partvidékén keresztül A kaukázusig utazott. Egyre jobban érzett leküzdhetetlen vágyat a hegyek iránt. Ahogy a sztálini rezsim kiépült, a veszély nem elsősorban a sziklák képében jelentkezett. Hitler hatalomra jut, de a berlini zsidók viccelnek az első időszakban: egyszer már átkeltek a Vörös-tengeren, „és valahogy át fognak jutni a barna szaron is.” 40000 zsidó azonban elhagyta Németországot. Hitler és Goebbels egyformán mozibolond voltak, s elbűvölte őket a svéd színésznő, Zarah Leander, aki híres volt mély, fátyolos hangjáról. Zarah Leander még Olga Csehovánál is szorosabban együttműködött a szovjet hírszerzéssel, akadálytalanul utazhatott vissza Svédországba, tartótisztje, a stockholmi rezidens-helyettes, Zoja Ribkina, Berija parancsára később Olga Csehova tartótisztje lesz. A film a náci Németországban a propaganda eszköze lett, de a csillogásra a kormányzati fogadásokon is szükség volt. A náci vezetők masszív testfelépítésű feleségei esztétikai is társasági szempontból egyaránt kihívásokkal küzdöttek. Himmler csoszogott. Női társaságban feszengett. A filmsztár Olga Csehova jelenléte fontos volt az új hatalmasságok számára, kozmopolita ízlésvilágára a náci rendszer külföldi elfogadtatása miatt volt szükség. A fogadásokra Olga Goebbels hívta. ”Hitler bókokkal árasztott el”, emlékezett vissza Olga, megjegyezve, hogy a Führer amúgy ”osztrák módra előzékeny volt vele”. Vélemény szerint Hitler mindent megtett, hogy elbűvölje, míg Goebbels rendkívüli odafigyeléssel és „csiszolt elméjével” hatott rá. Hitler egyik titkárnője szerint kolléganői a Propagandaminisztériumban mindig az ablakhoz rohantak, amikor főnökük elhagyta az épületet. „Ó”, áradoztak e titkárnő legnagyobb megrökönyödésére, „ha tudnátok, milyen szemei vannak Goebbelsnek és milyen elbűvölően tud mosolyogni.” Lev ez időben 4. szimfóniáján dolgozott, mely politikai szempontból kifogástalan volt. Országszerte énekelt zenei betétjét népdalnak hitték, de ő olyan dolgokat akart írni, melyek örökké élnek. Zenei mesterkurzusai mellett a Kaukázusban sziklát mászott. Erre Ottó gyakran elkísérte. A spanyol polgárháború közvetve érintette a zeneszerzőt, egy kalandvágyó barátja, a színes egyéniségű litván, Paul Armand, aki úgy maradt életben, hogy zsebtolvaj lett Párizsban. Armand eljutott Spanyolországba, s egy kis szovjet páncéloserő tagjaként, T-26-os tankjaival megakadályozta, hogy azon az őszön a nacionalisták bekerítsék Madridot. Ezekben az években Ottó Madridban sem tétlenkedett. Aramnd sésőbb a Szovjetunió hőse aranycsillagával tüntették ki, de ez nem volt akadály, a sztálini terror áldozata lett. A Ribbentropp által szervezett kerti mulatságon Olga Hitler mellett foglalt helyet, a fénykép bejárta a világot, s a Szovjetunióban a hírszerzés hajlott rá, hogy eltúlozza Olga Csehova szerepét. Lev feleségül veszi Maria Garikovnát, Berija kegyeltjét. Magas, kissé kacsázó járású, rendkívül intelligens nő volt sötét szemmel és hihetetlen intelligenciával. Marija az 1930-as években számos, emigránsok
ellen végrehajtott akcióban vett részt. Lev szolgálatba lép, az NKDV foglalkoztatja. Feladata a veszélyes német kémtevékenység felderítése. Hozzá tartozott a Romániától elcsatolt Besszarábia. Olga Csehova a Luftwaffe repülőezredei előtt énekel, tiszteletére díszfelvonulásokat rendeznek. A régi iskola egyes tagjai hittek abban a bismarcki tételben, hogy Németországnak sohasem szabad megtámadnia Oroszországot. Élt a remény, hogy Olga Csehova Janusz Radziwill herceghez hasonlóan segíthet majd ebben. Lev jóképű volt, teniszezőként a Vörös Hadsereg első csapatában játszott és Krím bajnoka volt. A Vörös Hadseregnél, mint a hegyi hadviselés szakértője dolgozott, amikor az állambiztonság kiszemelte számára Mariját. Parancsra házasodtak össze. A német csapatok elérték Moszkva elővárosát, Borogyínót. Az evakuált intézményeket 780 kilométerre keletre, Kujbisevbe költöztették, Lenin mumifikált holttestét is elszállították. A minisztériumok udvarain máglyák égtek az elégetett dokumentumokból. A Ljubjanka kivégzőosztagai túlórázva lőtték agyon a foglyokat, nehogy a németek kezére kerüljenek. Lev a legnagyobb télben lebarnulva megjelent Moszkvában, Berija elrendelte, hogy szervezzenek meg egy hírszerző hálózatot, melyet majd Moszkva német elfoglalása után aktivizálnának. Feladatuk Hitler és közvetlen környezetének megsemmisítése volt. Az akciót a zeneszerző Lev Knippernek, Olga Csehova bátyjának és feleségének, Marija Garikovnának kellett volna végrehajtania. Ám Levre bízták Franz von Papen törökországi német nagykövet meggyilkolását is. Papen volt az a politikus, aki engedte, hogy Hitler hatalomra kerüljön. Moszkva azonban soha nem került a németek kezére. Ottó igyekszik lebeszélni a gyilkosságról, s angol forrásokra hivatkozva sűrűn ismételgeti, hogy Papen az angolok trófeája. Lev Iránba utazik, hogy az iráni sahot rábeszélje, hogy engedélyezze az iráni kommunista párt megszervezését, de Georgíj Dimitrov levélben beszélte le erről Sztálint. Lev azonban időről időre visszatért Iránba, látszólag zenei kutatásokat folytatva-1944-ben azonban politikai tisztként, oldalán Walther pisztollyal a Romániába előrenyomuló 2. Ukrán frontnál teljesített szolgálatot. Túrát szervezett a Kárpátok egyik hegycsúcsának meghódítására. Jól jön neki a magyar hegyvidéket a tenyeréből ismerő Ottó. A háború befejeztével Lev érvényesíti akaratát, hogy elhagyja az orosz titkosszolgálatot. Ennek a folyamatnak az első lépése, hogy elhagyja feleségét. Amikor elhagyta az asszonyt, csak az aktatáskáját vitte magával. Ez egy orosz férfinál becsületbeli kérdés volt. Első feleségének új férje, a karmester hamarosan átszaladt hozzá egy nehéz felöltőveé: Ljova” mondta, „ne légy bolond, tél van”. 1947-ben, amikor felkérték az új nemzeti himnusz megírására, Levnek alkalma nyílt arra, hogy hegymászó expedíciót szervezzen a Kaukázusba. Egy kis csoporttal nekifogott megmászni az Elbruszt, Európa legmagasabb hegyét. Mászás közben találtak bunkereket, élelmiszerraktárakat és német hegyi csapatok hóba fagyott holttesteit. A hideg konzerválta őket, a bőrük sötétbarnára színeződött. A tetemek Konrád tábornok II. hegyi hadtestének tagjai voltak, akik a sztálingrádi csata kezdetén, 1942-ben harcoltak itt. Egy kisebb német csoportnak sikerült eljutnia csúcsra, amit Goebbels a náci
sajtóban tett közzé. Lev utoljára a Caligostro gróf c. operáján dolgozott, amely Alekszej Tolsztoj regényén alapult, akit ötven évvel korábban ő győzött meg arról, hogy térjen vissza a Szovjetunióba. Lev rögeszmés kitartással komponált haláláig. Kéziratban maradt utána a Boldogság forrása c. oratórium, melyhez tadzsik dallamok szolgáltatták az alapanyagot. Erre az emberre nem emelhetek fegyvert-zárta le magában ezt a gyötrő monológot. Ottó kinézett az egyemeletes barokk palotájából, és kereste a Frankfgurter Zeitung aznapi számát. Amit látott, az elkeserítő volt. Arra a lehetőségre gondolt, amit a brit kormány szeptember kilencedikén kötött a magyar féllel Isztambulban. S az ígéretre. A keleti fronton 1943-ban a nagy kurszki offenzíva miatt, illetve annak csődje miatt, a németek mindenütt védekezésre kényszerültek. Noha Ottó egyformán dolgozott azon, hogy a német kötelékben harcoló magyar csapatok hazakerüljenek (mind németországi csapatoktól, mind az orosz hadifogságból) a helyzet most valóban elkeserítő volt. Ottónak a magyar tisztikarban nem sok barátja akadt. A horthysta tisztek zöme nem is álmodott arról, hogy a Vörös Hadsereg megverheti a Wermacht-ot. Ugyanakkor az angolamerikai térnyeréssel sem törődtek. Ottó barátnője meg is jegyezte, hogy lehet, hogy Churchillnek végeredményben olcsóbb a Ritz-ben aludni, de a háborút átélő Budapesten ilyet nem talál. Ottó kopogtatást hallott. Jóska jött, az ordonánc. Egy bakaviccel indított: -Márciusi fagyos napsütésben szalad a kisgyermek a pocsétákon át, lobogtatva kezében a tekintetes úr újságját a Pester Lyod-ot. Már messziről kiabál: ”Tekintetes úr! Nagy újság van!”. -A tekintetes úr hegyeset pök. -Tekintetes úr! Óriási újság van!- rohan a gyerek, mezítlábas talpa alatt roppan a vékonyjéghártya. A kegyelmes úr fölnéz. -Oszt mi’a?. –Bleriot átrepülte az óceánt- kiáltja boldogan. -Az ámbituson unatkozó tekintetes úr leteszi a csibukját, aztán sercint egyet és szúrósan megjegyzi”: Röpköd a zsidaja.”. Fölnevetnek, aztán szinte egyszerre mondják: ”Bitte hir zu warten. ” És összekacsintanak egy székre dobott frakkmellény fölött, mint akik már tíz évvel ezelőtt közösen állapodtak meg abban, hogy a kis nemzetek dilemmája az, hogy ki fog nyerni a következő háborúban, hisz Magyarország történelme során semleges sohasem maradhatott. A nagynémet érdekek már korábban sem találkoztak minden esetben a magyar vonzalmakkal. Magyarország százezer menekült lengyel katonát engedett át, adott esetekben még a hamis papírokkal is ők látták el őket. Ráadásul Csáky nagykövet pár évvel ezelőtt megtagadta Ribbentropp kérését, hogy Kassa útvonalát használhassák a lengyelek elleni bevetés során. Azóta bebizonyosodott Wert Henrik vezérkari főnök jóslatának ellentéte, aki rövid időn belüli német győzelmet jósolt. Erre is volt egy jellegzetesen lipótvárosi vicc. Miszerint két zsidó vacog a gőzfürdőben. Egyszercsak a víz alól egy katartikusan nagy fing buborékja csap fel, s árasztja el bélgázzal az amúgy is gőzölgő, fedett medence légterét.- Te volt az, Kohn kérdi az egyik. -Mibul? -feleli rá, mintegy mentegetőzve Grün.
Csörgött a telefon. Felvegyem? -Vedd, mondta Ottó s a szivarosdobozhoz nyúlt. Grossmann az, -jelentette halálraváltan a segéd. Ottó úgy ugrott fel, mint akit kígyó mart meg. Csak olyan szállodában érdemes regényt írni, melyet bombáznak Ernst Hemingway- mondta Ottó, miközben a füléhez emelte a telefonkagylót. Groszmanról mindketten tudták, hogy katonai szolgálatra látszólag testileg és pszichésen tökéletesen egyformán alkalmatlan fiú , apja és a háború bűvöletében nőtt fel. Imádta a fegyvereket, mindent elolvasott a Frunze Egyetem hadianyagraktárából, és rendkívül erős rövidlátása ellenére is két hónap alatt mesterlövészt faragott magából. Stratégia és taktikai képzésére is időt szánt, és saját terepasztalt faragott magának apjával. Az öreg Skorzeny is alkalmatlan volt Ausztriában hadi szolgálatra, EZÉRT ment a német Wermachtbal, és az első rendkívüli feladatot azért kaptaMussolini kiszabadítása-mert tudott olaszul. Nemcsak feltalálta, de használta a genfi tavaknál 1942-ben vadkacsavadászaton a hangtompítós géppisztolyt. Groszman, Skorzeny orosz tejtestvére, egy szorongó, félénk kisfiúból vált a II. Ukrán Front leghíresebb mesterlövészévé, akiben mellesleg nyolcvan író lakott. Elképesztő bátorsága családja elvesztéséből fakadt. Képes volt kiszabadítani ukrán származású feleségét, úgy, hogy személyesen írt Sztálinnak. Állítólag kártyán nyerte el fiát Sztálintól egy grúz borokkal különösen gazdagon tarkított estén a Kremlben. Csak annyi evett naponta, hogy éhen ne halljon, s több ízben, Leningrád három éves ostroma alatt, mikor a szülők megették a borzalmas éhínségben gyermekeiket, Groszman odaláncoltatta magát bilinccsel az íróasztalhoz, hogyha elájul az éhségtől, legyen, aki megtalálja. Írói eszköztára képtelenül bizarr, a fontolva hanyatlás helyett valószerűtlenül őszinte, csak a méltatlanul elfeledett Kolcov-hoz lehet hasonlítani , akiről elismerő morgással jegyezte meg Gorkíj, Oroszország legokosabb embere. Na meg Babel, aki oly szívesen írt a porlepte, csüggedt hadfiról, Szasa Kolesznyikov -ról, akinek Zsukov mindig parancsba adta, hogy a túlerő ellenére is mindig nyernie kell, és mellesleg nevének tükörfordítása, magyarítása nem más, mint Kerekes Sándor. Kis Petrovom.... A londoni rádió egyik nyilvános irodalmi adásán három oroszországi író árvája szerepelt. A Doktor Zsivágó Nobel díjas szerzőjének fia, Jevgenyij Pasternák mérnök, Natalja Babel, a Vörös lovasság írójának leánya Párizsból, és Perec Markis jiddis költő fia Budapestről. Paszternák belső száműzetésben töltötte életét. A Nobel-díj átvételét nem engedélyezték neki. Babel sorsa sokáig titok maradt. A második világháború után Párizsban tűnt fel - a minden belső rendszerváltozást túlélt - Ilja Ehrenburg, azzal szédítve a családot, hogy az apa és a volt férj feltehetően új családot választott. Ehrenburg jól tudta, hogy Bábelt 1940-ben agyonlőtték. Simon Markis 1970-ben érkezett Budapestre. Miért éppen Magyarországot választotta a Bakuban született fiatalember, erre maga sem tudta a választ. Hiszen ókori nyelvekből diplomázott, a Szovjet írók szövetségének tagja volt, kétszobás lakás és egy telefon fölött rendelkezett. Apját, a neves jiddis költőt rehabilitálták. Amikor 1949. január 27-én Perec Markist letartóztatták, maradt még annyi ideje, hogy kéziratainak egy részét elrejtse. Sorsával tisztában volt. A második világháború idején Sztálin felhasználta az ukrajnai jiddis színház művészeit és szerzőit nemzetközi propagandára. A hírneves színész Solomon Mihoelsz a költő Icig Féfer társaságában az Egyesült Államokban járt, miután Ehrenburg közvetítésével maga Sztálin küldötte őket pénzt, paripát és fegyvert remélve. A küldetés sikeres volt. Féfer tisztességtudóan jelentkezett be a katonai kémszolgálat San Franciscói rezidensénél, és egy tizennyolc oldalas jelentésben számolt be az otthoniaknak amerikai kapcsolatairól. Mihoelsz, minden idők legjobb jiddis Lear-királya még a Sztálin díjat is megkapta. A győztes Sztálin generalisszimuszon azonban az üldöztetési mániával együtt hatalmasodott
el az antiszemitizmus, ez könnyen érthető, hiszen az antiszemitizmus maga is fejlett paranoia. Azt képzelte, hogy öngyilkossá lett feleségének családja a zsidók nemzetközi összeköttetéseit használta arra, hogy róla külföldön kompromittáló adatok terjesszen. A leánya emlékiratai említik, hogy Mihoelsz megsemmisítésére telefonon adott utasítást Abakumovnak. A nagy színész egy Golubov-Potopov nevű, fedőfoglalkozása szerint színikritikussal, valójában hivatásos besúgóval utazott Minszkbe. Ott éjnek évadán két bérgyilkos rángatta ki őket a szállodából. Aztán autóbalesetet rendeztek egy teherautóval, a holttesteket másnap találta meg a rendőrség. A besúgóval is végeztek A jiddis költőknek és íróknak titkos tárgyalást rendeztek. Perec Markis egykoron könyvet írt Mihoelszről. Már ettől is gyanús volt. A titkosszolgálatok most megnyílt archívumainak tanulsága szerint azonban már 1944 óta figyelték, megjegyzéseit jelentették a szerveknek. Kémkedés, cionizmus, minden belefért a vádakba. A tárgyalásnak immár teljes szövege olvasható: paródia volt. Valamennyi vádlottat kivégezték. A Markis családot mindez örök számkivetésre kárhoztatta. Simont Budapestre vetette a szerencséje, mert ott, legalábbis ideiglenesen, otthonra talált. Sohasem tudtam meg, miből élt. Rotterdami Erasmussal foglalkozott. Róla szóló könyvét a hetvenes évek derekán magyar fordításban adta ki a Gondolat könyvkiadó. Cikkeket írt franciául, oroszul, angolul. Erasmusról nagy, nemzetközi vitája volt, ezt nem egyszer fejhangon ismertette egy-egy eszpresszóban. Erasmus nem volt antiszemita, hirdette Simon Markis hol Pesten, hol Budán. Azok az 1517-ből származó levelek, amelyekben a rotterdami mester elátkozza a zsidókat, nem perdöntőek, csak a kor nyelvén fogalmazódtak. Az igazi Erasmus mindezt másképpen gondolta. Az édesapjáról csak halkan, csak négyszemközt beszélt. Önmagának sem tudott választ adni arra, miért vándorolt vissza Perec Markis a Szovjetunióba Nyugatról a húszas években? Milyen illúziók szédítették meg az apák nemzedékét. Perec Markis ódát írt Sztálinról. Miért? Simon „odahaza” a latin és görög klasszikusokkal foglalkozott és Erasmussal. Magyarországon, majd genfi egyetemi tanárként a zsidó irodalommal. Vaszilij Groszmanról oroszul jelent meg könyve Izraelben – arról a Groszmanról, aki haditudósítóként egyaránt beszámolt a Krasznája Zvezdának és egy jiddis újságnak. Groszman nagy műve az „Élet és sors” kéziratban maradt fenn. A szerzőt nem kedvelte Sztálin s a kéziratot a titkosszolgálat kobozta el. A napvilágra került kézirat egyik kései gondozója volt Simon, filológus szakembere a különböző beillesztéseknek. Simon négy esztendei tartózkodás multán Svájcba távozott, de a Collegium Budapest meghívására csaknem két évtized múltán tért vissza Budapestre. A szláv és balti nyelvek tanszékének docense, Hetényi Zsuzsa beszélte rá, hogy Kertész Imre egyik regényét fordítsák le oroszra. Ez a fordítás egy izraeli orosz folyóiratban jelent meg folytatásokban. Ugyancsak Hetényi Zsuzsával fordította a mártírhalált halt Pap Károly egyik regényét. Simon Markis magyar állampolgár lett (a svájci mellett ), munkatársa, Hetényi Zsuzsa lett a felesége. Simon Markis hetvenöt esztendősen, 2003-ban hunyt el. Csak külföldi újságokban volt olvasható. Hagyatéka mindenesetre Budapesten van, s remélhetően feldolgozásra kerül. Kedves írója, Vaszilij Groszman halálos rákkal küzdve a bemikrofonozott kórházi szobában másolta a paplan alatt azokat a „betéteket”, amelyek teljes igazzá formálták nagyregényét. Az életével játszott mindenki, akinél megtalálták volna a kéziratot. Simonnal beszélgetve, hangosan semmiségekről, suttogva az irodalomról, a hallgató megértette, milyen élet-halál harcot folytattak a túlélésért a jobbak. Néha azzal kérkedett, hogy neki jutott a legsajátosabb sors. Én csacskán lehűtöttem, s felemlegettem, hogy egyszer összefutottam az albán bolsevik diktátor fiával. Tíz esztendei börtönből szabadult, ahol az édesanyjával együtt ült. Budapestre menekült s író akart lenni. A treblinkai beszámoló Vaszilij Groszman szovjet katonaorvostól származik, aki személyesen
kérdezte ki 1944-ben a treblinkai haláltábor túlélőit és foglyul ejtett hóhérait. : "Mindazt, ami az alantiakban következik, élő tanúk elbeszélései alapján állítottuk össze, olyan emberek vallomásaiból, akik a tábor létesítésének első napjától 1943. augusztus 2-ig Treblinkában dolgoztak, amikor a fellázadt halálraszántak a tábort felgyújtották és az erdőbe menekültek, úgymint maga a letartóztatott őrség megerősítette, és sok esetben kiegészítette a tanúk vallomásait. Ezeket az embereket személyesen láttam, sokáig és kimerítően beszélgettem velük, írásbeli vallomásaik asztalomon fekszenek előttem..." (14. o.). Ami mármost a negyven másodpercet és a könnyű halál feltevését illeti, a beszámolók - úgy tűnik - nem támasztják alá Nolte elhamarkodott hipotézisét. Hallgassuk csak meg a krónikás Vaszilij Groszmant: "A kamrákban a megölés időtartama 10-25 perc volt. Új gázkamrák felállítása után az első időben, amikor a hóhérok a gáz használatával még nem voltak tisztában és csak különböző mérgező anyagok adagolásával kísérleteztek, az áldozatok borzalmas kínok közt még éltek 23 órán át. A legelső napokban, amikor a nyomó- és szívóberendezések még rosszul működtek, a szerencsétlenek kínjai 8-10 órán át is tartottak. A megölés céljára sokféle módszert alkalmaztak: egy nehéz tank motorja, amely Treblinka állomás turbináit mozgatta, az elhasznált gázt pumpálta. Az elhasznált gáz 2-3 százalék széndoxydot tartalmaz, melynek az a tulajdonsága, hogy a vér hemoglobinjával egy nehezen bontható vegyületet, az úgynevezett carboxyhemoglobint alkotja. Ez a carboxyhemoglobin sokkal bonthatatlanabb, mint az oxyhemoglobin, amely alveolákban a vérben és a levegőben levő oxygén érintkezésekor keletkezik. Tizenöt perc alatt az emberi vér hemoglobinja erős kötést alkot a szénoxyddal és az ember üresen lélegzik - az oxygén nem kerül többé a szervezetbe, föllépnek az oxygénéhség tünetei: a szív veszetten dolgozik, hajtja a vért a tüdőbe, de a széndoxyd által megmérgezett vér képtelen kivonni a levegőből az oxygént. A lélegzés hörgéssé változik, kínzó fulladás tünetei lépnek fel, az öntudat lassan kihagy és az ember elpusztul, mintha megfojtották volna." (38-39. o.) Továbbá: "Vajon van-e annyi lelkierőnk, hogy elképzeljük magunknak ezeknek az embereknek érzéseit és szenvedéseit az utolsó percekben a gázkamrákban? Csak annyit tudunk, hogy hallgattak. A csonttöréseket is okozó borzalmas összepréselésben, amikor az összeszorított tüdők már alig tudtak lélegzeni, utolsó halálos verejtékben fürödve, szorosan egymás mellett álltak egy emberként." "A kirakodáson dolgozott emberek azt mondják, hogy a halottak arca igen sárga volt, és körülbelül 70 százalékának orrából-szájából csorgott a vér." Mesélni is tudott: A tábornok szakácsa, aki a háború előtt egy étteremben dolgozott, az izbában lakik (orosz vályogkunyhó- Szasa Kolesznyikov)). Bírálja a faluban föllelhető élelmiszereket. A falusi asszonyok utálják és Timkának nevezik a szakácsot. Timka:" Amikor az első vonalban dolgoztam, kihajtottam oda, egy slukkra bevágtam egy pohár denaturált ipari szeszt, és többé semmi nem érdekelt. Körülöttem csak úgy fütyültek a gránátok és a golyók, én meg csak énekeltem, ész osztottam az ételt a katonáknak. Ó, imádtak, hogy imádtak a katonák. Timka balett-mozdulatokkal mutatja meg, hogyan mérte ki az adagokat, és dalol. Úgy fest, mintha ma is bevágott volna már egy adagot. Groszman, akit a német támadáskor, 1941-ben katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítettek, a Vörös Hadsereg lapja, a Krasznaja Zvezda különtudósítója lett. Figyelemre méltó módon a következő négy esztendőből hármat a fronton töltött, ahol az író szemével figyelte a történelem legirgalmatlanabb küzdelmét. Groszman közelről látta 1941 döbbenetes vereségeit és visszavonulásait, Moszkva védelmét és az ukrajnai harcokat. 1942 augusztusában Sztálingrádba vezényelték, s ott is maradt az utcai harcok legkegyetlenebb négy hónapjára. Jelen volt a kurszki csatában, a történelem legnagyobb páncélosösszecsapásában, és amikor a Vörös Hadsereg átment offenzívába, eljutott Bergyicsevbe. Ott beigazolódtak legrettenetesebb félelmei édesanyja és más rokonai sorsával kapcsolatban. Maga is zsidó lévén, vállalta a holocaust rémtetteinek pontos feltárását, ahogy a népirtás valós
nagyságrendje kiderült. Hatalmas erejű, "A Treblinka nevű pokol" című beszámolóját bizonyítékként használták a nürnbergi perben. Az Író a háborúban egyedülálló tanúvallomás a keleti fronton zajló háborúról, és talán a valaha összeállított legjobb beszámoló arról, amit Groszman "a háború könyörtelen igazságának" nevezett. A béke könyörtelen igazságát Ottó Grossmannal együtt Moszkvában élik át, a Nagy Honvédő háború után, miután Sztálin vezérezredesnek nevezi ki Ottót. Míg az ordonánc kiment, Ottó halkan kért valamit. Nem lehetett érteni semmit. Illetve Jóska, aki kettős ügynök volt, mindössze azt a szót hallotta ki a sistergésből, hogy repülő. Meg, hogy Zandman. És már sietett is jelenteni. A harmincnyolc találmányt bejegyeztetett, Lengyelországban(Grodno) született tudós életrajza a vészkorszak emlékeitől a francia becsületrendig tartott.. A Franklin Institue for Sience érdemérmével kitüntetett férfi életútja legalább annyira izgalmas, mint Adler Gáboré, akit mint angol kémet tartott számon az olasz fasiszta hatalom és a napokban derült ki róla, hogy eredetileg magyar zsidó volt. Zaldman írni is tudott. Nézzük meg, hogy a Grodnóban született férfi, hogyan illeszti be életét a vészterhes nemzetközi viszonyokba. Minta minden memoire- író számára. "Június 23-án véget ért a szélcsend. Másfél hónappal ezelőtt kifulladt a Vörös Hadsereg téli offenzívája, most azonban a szovjetek összeszedték erőiket és a következő támadásra készültek. A Finn-öböltől a Fekete-tengerig terjedő nyolcszáz mérföldön át végestelen végig dermedt nyugalomban álltak a szovjet csapatok. Velük szemben csatasorban állt 180 német csapategység, a Wermacht teljes hadseregének háromötöde. Ám ezek már nem ugyanazok az erőteljes, elbizakodott egységek voltak, amelyek pontosan három évvel ezelőtt elözönlötték a Szovjetuniót. Ezek a német csapatok kivérzettek és kimerültek voltak, létszámuk összezsugorodott, fegyverzetük siralmas állapotban volt. Tudták, hogy közeledik a csapás és azt is tudták, hogy ha jön, nem lesz segedelem. A Szövetségesek három héttel korábban partra szálltak Normandiában, és a német csapatok legjava arra kényszerült, hogy állja a sarat a nyugati árral szemben. A keleti seregek magukra maradtak. A szovjetek erősödésével a német katonai hírszerzés azon fáradozott, hogy beazonosítsa a küszöbön álló támadás helyét. A Vörös Hadsereg téli offenzívája az egész front területén hatalmas területeket foglalt el, de a szovjet előrehaladás a Fekete-tenger felé, a Pripjaty- mocsaraknál volt a legfenyegetőbb. Az ott lévő szovjet egységek már a Kárpátok lábánál álltak. Ha ezen a barikádon betörnek, akkor a németek azzal szembesülnek, hogy a szovjetek berontanak a Kárpát-medencébe, amelynek nyugati szélén ott van Bécs, amögött meg Németország. A Pripjaty- mocsaraktól északra némileg ígéretesebb volt a helyzet. A megerősített városokból álló "Vaterland-vonal" vigyázta Észak-Lengyelország és a Baltikum megközelítését. Ebben a szektorban Ernst von Busch tábornok 850 000 fegyverese nézett farkasszemet egymillió szovjet katonával. A számok a védelemnek kedveztek, a megerősített városok félelmetes pajzsot alkottak. A német hírszerzés szerint minden jel arra mutatott, hogy a támadás nem itt, hanem Délen lesz. A szovjetek buzgón táplálták ezt a megfigyelést. Május végén és júniusban véghezvitték a hadtörténelem egyik legfurfangosabb cselét; ezrével készítettek hamis tüzérségi fegyvereket és tankokat, fiktív kommunikációs hálózatot, véd-erődítményeket építettek ki, és csapatösszevonásokat színleltek. A szovjet vezérkar a legnagyobb titokban dolgozott; semmit nem írtak le, és a valóságot csupán a legmagasabb rangú parancsnokok ismerték. Az álarc mögött ott mozgott a
Vörös Hadsereg. Éjnek idején két teljes, fekete lepelbe burkolt hadsereg özönlött északra. A bjelorusz szektorban tizenkét lövészdivízió és egy tankegység helyezkedett el, és készen állt a meglepetésszerű támadásra. Június 23-án mindent elözönlő erővel megindult a szovjet offenzíva. A legelső napon, estefelé, a kettőzött szárny támadása megpecsételte Vityebszk sorsát, azét a városét, amely a Vaterland -vonal erődítményeként a téli offenzíva alkalmával két támadást is visszavert. Három nap múltán a szovjet satu bezárult, megsemmisítve a páncélos divíziók még megmaradt, elgyötört részeit. Háromszáz mérföldnyire a régi lengyel határtól hatalmas lyuk tátongott a német fronton. A szovjet lavina előtt a Vaterland-vonal többi erőssége is összeroskadt. A Pripjaty -mocsaraktól északra Rokosszovkij tábornok Első Bjelorusz Hadserege zúzta szét a német vonalakat. Bobrujszkán pedig még öt divíziót felmorzsolt. A frontok mögött a partizánok vittek végbe nagy pusztítást a vasútvonalak és a hidak terén. A Vörös Hadsereg pedig északról, délről és keletről összefutott, hogy találkozzék Minszk katonai és kommunikációs központjában. Július 2-án az előretörő szovjetek találkoztak is a balsors sújtotta városban, és bekerítettek 100 000 német katonát. Néhány egységnek nem sikerült kimenekülnie dél felé, az erdőségen át. Legtöbben azonban benn maradtak a hatalmas zsebben, és vagy meghaltak, vagy megadták magukat. A németek elitcsapata megsemmisült. Németország tíz nap alatt csaknem negyedmillió embert veszített. Németország tíz nap alatt csaknem negyedmillió embert veszített. A Lengyelország felé támolygó németek megpróbálták összeszedni magukat, de sehol nem találtak természetes védővonalra, és mivel a szovjet offenzíva oly sebesen és akkora erővel tört előre, nem is maradt idejük a keresgélésre. Először Mologyecsno esett el, aztán Baranowicze, majd Lida. Július 13-án a szovjetek elérkeztek Grodno-ba, a régi zsidó városba, a határ lengyel oldalán. Július 15-én a kora reggeli sűrű ködben megindult a végső támadás e megerősített város ellen. Egy SS-tankegység heves ellenállást fejtett ki, de másnap hajnalban két órára a szovjet csapatok már elfoglalták a postát és a vasútállomást. Kora délután a német páncélosok északnyugat felé menekültek, ahol a Niemen –folyó kanyarulata előnyös helyzetet kínált számukra. Ott, a Niemenen, épp Grodno felett, a zilált német egységek új állást építettek ki tankokból, tüzérségből, gépesített gyalogságból, még egy szakasz tábori csendőrséget is szerveztek. A folyópart fákkal borított dombja felett az egész régióból idefutott német seregek maradványai őrjítő sebességgel beásták magukat, miközben csak úgy záporoztak rájuk a szovjet ágyúlövegek. A folyó német oldalán két falu volt, erőd részen. Hajdan szép nyári dácsáiról volt nevezetese, amelyek egyikében Jan és Anna Puchalski élt öt gyermekével. A mélyen vallásos Puchalskiék azért imádkoztak, hogy a front minél előbb vonuljon el tőlük nyugat felé. Megrendültek, amikor megtudták, hogy Grodno elesett; a hatalmas dörejek azt is elárulták nekik, hogy a a németek felrobbantották a Niemen hídjait. Most azonban százezernyi katona jött-ment körülöttük, árkokat ástak a házuk mellett a környező erdőkben. Amikor Puchalskiék felfogták, hogy a németek elszánták magukat és harcolni készülnek, aggodalmuk az egekig csapott. Nemcsak maguk miatt aggódtak, hanem vendégeikért is, akiket immáron másfél éve, a grodnói gettó likvidálása óta befogadtak. Mert
a hátsó szobájuk padlója alatti szűkös lyukban öt zsidó kucorgott-két férfi, két nő, és egy Felix (Feivel) Zandman nevű tizenhét éves fiú. Az elbeszélés a rettenetes kezdéstől kezdve megtartja feszített tempóját, a Biblia jut az ember eszébe, egy ilyen könyv, ami ilyen jól kezdődik, nem is laposodhat el. Zandman és Ottó viszonya a harmincas évekre datálható, amikor Sikorskínál jártak Lengyelországban látogatba. Zaldman szorgalmazta a légidesszant, az ejtőernyősök bevetését, mert mint indokolta, mobilizáhatóbbak, mint egy tank. Kiváló ellenfele volt Ottónak a párbajtőrvívásban, csak balkezes volt, nem úgy, mint Ottó, de hosszú asszókat vívtak egymással még az edzések után is a magyar Hockey Klub vívótermében. Míg Jóska a másik szobában telegrafál, Ottó sietve készülődik. Zsebébe rakta Bajcsy-Zsilinszy Endre Molotovhoz írt levelét, s az úgynevezett ankarai dossziéba rakta, ahol azokat a titkos anyagokat tartotta, melyek arról szóltak, hogy Magyarország milyen feltételekkel szakítson Németországgal, és ugorhasson ki a háborúból. Ez volt Ottó vastartaléka, mint az árnyék a jég alatt. Három, gondosan előkészített levelet vett elő az alkóvból. Egy Péter Gábornak szólt, a másik Almásy Pálnak, a harmadik a menyasszonyának. Az öreg Bentleyt használta most az útra, a leharcolt német csapatok vissszavonulása miatt sűrűn leszorultak az útra. Egy VKF 2től hamisított menetlevél volt a tárcájában. A Siófok melletti gamásza-pusztai kisegítő repülőtérre igyekezett. Egy Focke-Wulf volt előkészítve neki. A reptér ugyanis nem állt német ellenőrzés alatt, csak csendőri őrizet volt. A gépen lefestették a felségjelzéseket. Ottó beült. Hanyagul a lába alá dugta a diplomata táskáját. Kuwinban landolt, Malinovszkíj főhadiszállásán. A leszállópálya négyszögén három szemüveges, izgatott alak várta. Az első mondatuk az volt: Isten Hozott Oroszországban Zaldman, Lev és Grossmann volt az. Ez a harc lesz a végső Hatmillió áldozata volt a leningrádi ostromgyűrűnek A 900 napos, példátlan tűzkeresztség során 1,6 millió civil és katona vesztette életét, veszteséglistára került további 2,4 millió katona, s 1, 6 millió polgár szökött meg Leningrád alól. Az Észak hadseregcsoport azzal a céllal lépte át a szovjet határt 1941. június 22.-én, hogy elfoglalja Leningrádot. A von Leeb tábornok által irányított német csapatok szeptember 15.én fejezték be Leningrád elzárását a szárazföldi útvonalaktól. A városban a szűkös utánpótlási források miatt kitört az éhínség, a civilek csak némi kenyeret kaptak, minden más élelmiszert a katonáknak tartottak fenn. Leningrád ostromának a hivatalos embervesztesége 632.000 fő volt, de valójában az áldozatok száma közel állt az egymillióhoz. 1941. novemberében és decemberében Tyihvinért folytak heves harcok. Mivel Hitler parancsára a Közép hadseregcsoport megsegítésére csapatokat irányítottak át, az Észak hadseregcsoport sosem volt elég erős ahhoz, hogy közvetlen rohamot intézzen a város ellen,
tevékenysége kimerült a város és az utánpótlási vonalak tüzérségi támadásában és az oroszok blokád feltörésére irányuló támadásainak visszaverésében. A blokád csak 1943. januárjában tört meg, amikor az oroszok a Szikra fedőnevű hadműveletet követően egy 8-11 km széles folyosót tudtak nyitni a legészakibb német csapatok és a Ladoga-tó között, melyen keresztül 17 nap alatt vasútvonalat és utat építettek. Az Észak hadseregcsoportot 1944. februárjában tudták véglegesen elűzni Leningrádtól. A Néva befagyott folyó ld. Eastern Pack szabályait. A Lagoda tó befagyott tó, de harci egység nem léphet rá, csak az utánpótlás konvoj mozoghat rajta az utánpótlási útvonal közötti részen. A rajt mezőböl indul a négy egységnyi utánpótlást szállító konvoj és minden orosz kör után két mezőt halad, parancskártyán lévő utasítástól függetlenül. Amikor a Ladoga-tavon áthalad a konvoj nem kell dobni kockával, mint a befagyott folyó esetében. (A mocsár mezőket csak technikai okból használtam, ezek a mezők is a tavat jelképezik.) Helyezz négy orosz kitüntetést a rajt mezőre, melyből minden konvojt ért találat után vegyél le egy kitüntetést. A konvoj nem páncélozott gépkocsikból állt, ezért a páncélos és gránát kockadobás is találat, de a zászlót nem kell figyelembe venni. Amennyiben a konvoj megsemmisül (négy találat) a német játékos kap egy kitüntetést, az orosz játékos Leningrád városában választása szerint levesz két figurát és eldob egy parancskártyát. Ha a konvoj bejut Leningrádba (cél mező) senki nem kap kitüntetést. Ezt követően újabb konvoj indul a rajt mezőből és a fenti szabályok szerint mozog. Ha egy konvoj megsemmisül, a következő körben újra indul egy konvoj a rajt mezőből. Az orosz játékosnak legalább négy parancskártyája van, tehát a harmadik megsemmisült konvojért már nem kell eldobnia kártyát. Ha sikerül konvojt eljuttatni a városba, egy kártyát visszanyer, de hatnál soha nem lehet több kártyája. Ha konvoj előtti hexát elfoglalja egy német egység, a konvoj nem haladhat tovább, amíg a német egység el nem mozdul, vagy meg nem semmisítik. A német játékos a megsemmisült konvojok miatt esetlegesen elpusztuló leningrádi egységek után is kap kitüntetést. (Ezért az orosz játékosnak nem érdemes ugyanabból az egységből levennie a figurákat.) A két szélső szekcióban lévő német tüzérség BIG GUN, a középső szekcióban lévő pedig egy Leopold önjáró ostromágyú. Az ostromágyú egy körben kettő mezőt mozoghat, vagy lőhet. Az ostromágyú nem lőhet három mezőnyi körön belüli célra. Lőtávolsága így 0-0-0-2-2-2-11-1. Amennyiben az a mező, melyre egy kockával lő egy másik baráti egység lőtávolában van és ez az egység látja is a mezőt (azaz lőhetne rá), az ostromágyú két kockával lőhet. Ha az adott mezőn találatot ért el, a következő alkalommal egyel több kockával lőhet a BIG GUN-ra vonatkozó szabályok szerint. Az ostromágyút ugyanúgy lehet megsemmisíteni, mint a vonatot (ld. Terrain Pack szabályai). Tyihvin birtoklásáért kitüntetés jár. A Leningrádban lévő orosz egységek minden ellenük dobott zászlót figyelmen kívül hagynak. "Leningrád 1941 és 1944 közötti ostroma a világtörténelem egyik eposzba illő fejezete. A
város lakói három éven keresztül állták a német hadsereg ostromát, és állhatatosságukkal végzetes akadályt gördítettek az egész Európa feletti uralomra törő Hitler ambiciózus tervei elé. A világháború eme epizódjában több német és orosz katona és polgári személy vett részt, mint bármely korábbi ostromműveletben. Folyamatosan ágyúzták, bombázták, éheztették az oroszokat, hogy meggyengítsék a védelmet és megtörjék a lakosság morálját. A Leningrád ostroma a tömeges hősiesség és a tragédia története; a szovjetek megszállott igyekezettel próbálták biztosítani a város ellátását, miközben a németek mindent megtettek azért, hogy eltöröljék a föld színéről a települést. Az ostrom előrehaladtával a mind nagyobb méreteket öltő nélkülözés ezerszám végzett a civilekkel: csak 1941 karácsonyának napján közel 4000 leningrádi halt éhen. Ez a mű lenyűgöző beszámoló a II. világháború egyik legdöntőbb epizódjáról Hullottak az emberek az éhségtől és hidegtől, de olyan városokban is, amelyeket közvetlenül nem érintettek a harci cslekmények sok áldozat volt. Természetesen a hosszú ideig álló front is áldozatotkat követelt a civil lakosságból. Sokakat elhurcoltak a németek, főleg zsidókat, de nem zsidókat is. Sok áldozata volt a partizánháborúnak is. Természetesen a németek is bombáztak ágyúztak, csak úgy mint a Vöröshadsereg. A hadsereg irdatlan veszteségei - a háború elejétől a végéig lelkiismeretlenül halálba küldött tömegekből adódtak. A Kurszki tankcsatában is rengeteg orosz katona veszett el. 1942-re Oroszország összeomlott volna angol-amerikai fegyverutánpótlás nélkül - így azonban folytathatták a harcot feláldozva a népük egy tizedét. Vorosilov marsall és Zsukov hadseregtábornok (Sztálin akkori katonai helyettese) hadászati tervei alapján 1943. január 18-án megtörtént a leningrádi blokád áttörése. A második világháború keleti frontján bevetett német erők még 1941. szeptember 8-án vágták el a két és fél millió lakosú várost szárazföldön a Szovjetunió többi részétől. A 900 napos blokád teljes felszámolásának pillanata csak 1944. január 18-án érkezett el. Leningrád katonai-hadászati jelentőségéről nem sok szó esett, pedig háromszáz évvel ezelőtt, 1703-ban Szentpétervárként, orosz erődvárosként és balti-tengeri hadikikötőként alapították a Finn-öböl keleti végpontján. 1914-ig Szentpétervár volt, 1914 és 1924 között Petrográdnak nevezték, akkor lett Leningrád a neve a Néva folyó torkolatában a közigazgatási, udományos-kulturális és ipari központtá terebélyesedett városnak, amely 1712-28 és 1732-1918 között az orosz állam fővárosa volt. A leningrádi csata (1941-1944) a második világháború egyik legdrámaibb fejezeteként vonult be a hadtörténetbe. Előzőleg már köze volt a városnak a szovjet-finn konfliktushoz, hiszen alig 30 kilométerre feküdt az egykori szovjet-finn határtól. Hadászati megfontolásokra hivatkozva Moszkva 1939-ben arra szólította fel Helsinkit, engedje át Karélia egy részét, más, katonailag nem annyira fontos szovjet területek ellenében. A finn visszautasításnak háború lett a vége, amelyben a szovjet haderő meglehetősen gyengén szerepelt. A finn Mannerheimvonal áttörése után azonban a felek 1940. március 12-én békeszerződést kötöttek: a finnek átadták a kért területet, de 1940. október 1-jén már fegyverszállítási egyezményt kötöttek Hitlerrel. Három nappal azután, hogy Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Helsinki is hadat üzent Moszkvának. A német birodalmi kancellár már 1941. július 8-án bejelentette, hogy Moszkvát és
Leningrádot teljesen meg akarja semmisíteni, két hónap múlva, szeptember 8-án a német csapatok elérték a Névát, megkezdődött Leningrád közvetlen ostroma, október közepén pedig a németek Kalinyin mellett elvágták a Moszkva-Leningrád vasútvonalat. Hitler különösen fontosnak tartotta Leningrádnak, mint a szovjet rendszer egyik fő politikai és ideológiai-világnézeti centrumának elfoglalását. Az ellenséges erők közeledtével mintegy félmillió leningrádi vett részt a védelmi berendezések építésében, 340 ezren léptek a népfelkelők soraiba, jelentkeztek önkéntesnek a szovjet hadseregbe. Az ország többi részétől elvágott Leningrádot 1941 szeptemberétől már csak a Ladoga-tavon keresztül lehetett egy 200 km hosszú útvonalon megközelíteni. A két és fél millió lakosú várost egykori adatok szerint 35 km barikád és 625 km lövészárok védte. Hitler terveiben egy időre Moszkva került az első helyre, Leningrádnak a kiéheztetést szánta... Ez azonban nem jelentette a város bombázásának és ágyúzásának szüneteltetését. Az élelmiszerhiányhoz fűtőanyaghiány járult. 1941 decemberében és 1942 januárjában naponta 3-4000 ember halt éhen Leningrádban, 1942 végéig másfél millió embert sikerült kimenekíteni a blokádgyűrűbe zárt városból. Voznyeszenszkij, Koszigin, Mikoján játszott fontos szerepet az a város életének fenntartásában. 1943 januárjában a Vörös Hadsereg szinte egy időben vezette a Sztálingrádnál bekerített német hadsereg megsemmisítére irányuló támadást és a leningrádi német blokád felszakítását célzó hadműveletet (a koordinálást Vorosilov marsallra bízták, a közvetlen előkészítési munkálatokban részt vett Zsukov hadseregtábornok, akkoriban a "legfelsőbb főparancsnok" helyettese), amely az Iszkra (Szikra) fedőnevet viselte. A Leningrádi Front, a Volhovi Front, a Balti Flotta és a Ladogai Flottilla erőinek azt a parancsot adták, hogy találkozó irányú csapásokkal a Ladoga-tótól délre törjék át az ellenség védelmét és teremtsék meg a szárazföldi összeköttetést Leningráddal. 1943. január 12-én reggel, erős tüzérségi és légielőkészítés után, egyszerre lendültek támadásba a két front csapatai. A Leningrádi Front élén akkor Leonyid Govorov hadseregtábornok, a Volhovi Front élén Kirill Mereckov hadseregtábornok állt, akit 1940-ben vezérkari főnökké tettek meg, majd 1941-től a honvédelmi népbiztos (miniszter) helyetteseként működött. A németek a kedvező terepviszonyokat és jól megerősített állásaikat kihasználva szívósan védekeztek, a szovjet csapatok mindent métert harccal foglaltak el. Január 18-án délelőtt a Volhovi Front 2. csapásmérő hadserege és a Leningrádi Front 67. hadserege a leningrádi munkás-lakónegyedek körzetében egyesült, áttörve a német blokádot és helyreállítva a város szárazföldi összeköttetését az országgal. A Ladoga-tó partján mintegy 8-10 kilométer szélességű folyosó került szovjet kézbe, ezen gyorsan kiépítettek egy vasútvonalat is. Normalizálódott Leningrád lakosságának ellátása, az iparvállalatok nyersanyaghoz és fűtőanyaghoz jutottak, több villamosenergiát állítottak elő és fellendült a hadianyaggyártás. Túl azon, hogy a blokád áttörésének hírére örömmámorban úszott Leningrád lakossága, világszerte nagy visszhangja volt a többéves leningrádi csatában bekövetkezett fordulatnak. A leningrádi blokád teljes felszámolására egy évvel később került sor: az 1944. január 14-én
megkezdett leningrádi-novgorodi hadművelet eredményeként, a 18. német hadseregre mért csapásokkal sikerült az ellenfelet a balti államok területére visszavetni, megtisztítva a Finnöböl partvidékét. A német védelem 600 kilométeres szakaszon omlott össze.
A magyar tragédia Jaj LEGYŐZÖTTEKNEK Az OSS általában nagylelkűen megvédte titkos háborús partnereit. Allen Dulles például - aki az 1940-es években a berni OSS-t vezette, és később a CIA-t - védelmet nyújtott az osztrák Auersberg hercegnek, az egykori elvakult nácinak mint "késői megtértnek", aki "hasznos szolgálatokat tett nekünk". 1944. szeptember 12-én "Somfa", a közép-európai OSS volt társigazgatója arra kérte Frank Wisnert, az isztambuli OSS új főnökét, hogy terjessze ki a védelmet tíz magyarra, akik részt vettek a titkos szövetkezésben. A listán Hatz volt az első, utána következett tanácsadója, Bágyoni Ferenc, majd Szombathelyi, Csatay Lajos hadügyminiszter ("aki védelmezte Hatzot" Somfa szerint), Kádár, Újszászy István tábornok (a belföldi hírszerzés korábbi feje), Kern Károly őrnagy (Kádár hadsegédje) és három, Kövesshez közeli személy. Memorandumában Wisner csak három embert választott ki, akik "előéletük alapján talán megérdemlik, hogy javasolják számukra az amerikai védelmet": Szombathelyit, Kernt és Kádárt. Miután a Vörös Hadsereg 1944 decemberében kiverte a nyilas kormányt Budapestről, nem volt idejük befejezni a Szombathelyi és Kádár ellen indított hazaárulási pert. A nyugat felé menekülő katonai egységek foglyaikként magukkal vitték őket. Az amerikai hadsereg a bajorországi Trifternben talált rájuk. A nyilas vezetők keresése közben az amerikaiak kevés figyelmet szenteltek Szombathelyinek és Kádárnak. De amikor azok említést tettek háborús kapcsolatukról az OSS-szel, lakást is kaptak. Egy hét múlva azonban Kádár emlékirata szerint amerikai tisztek letartóztatták a barátját. Az isztambuli szervezkedés magyar résztvevőire nem sok jó várt a háború utáni világban. Kádárt az OSS tisztjei megpróbálták rábeszélni, hogy maradjon Németországban, és állást is ajánlottak neki. Ő mégis a hazatérést választotta annak biztos tudatában, hogy nincs mitől tartania. Az oroszok nyomban letartóztatták, és a gulagra száműzték vagy tíz keserves évre. Barry Rubin amerikai író szerint - aki a 80-as években meginterjúvolta az isztambuli OSS még élő tagjait - Hatz feladta magát az oroszoknak, és Magyarországon dolgozott nekik, ennek ellenére 1952-ben letartóztatták. Miután három évet letöltött 22 évi büntetéséből a gulagon, Hruscsov alatt amnesztiát kapott, és hazaengedték. (Magyar információk szerint az oroszok 1945-ben tartoztatták le Hatzot, és 1955-ben szabadon
engedték.) Rubin azt is megtudta, hogy "Trillium" Bécsben lett kocsmáros, "Jakarandafa" pedig visszatért Isztambulba, ahol egy menekült, szervezetnek dolgozott. Kádár szerint Csatay hadügyminiszter, az isztambuli titok egyik beavatottja öngyilkos lett, miután a nyilasok hazaárulási pert indítottak ellene Budapesten. Szombathelyivel kegyetlenül elbánt a sors. A De Gaulle-szerű katonának fennkölt nézetei voltak hazájáról és a tiszti becsületről. Sokáig nem hitte el a szemtanúknak, hogy 1942-ben magyar tisztek parancsára több ezer szerb, zsidó és cigány civilt mészároltak le a Vajdaságban. Kádár szerint Szombathelyi baráti társaságban ingerülten bizonygatta, hogy a megvádolt tisztek becsületszavukat adták, hogy semmiféle vérengzés nem volt, ezért mint tiszttársuknak hinnie kell nekik. Az 1943-as példa nélküli tárgyalás során - Szombathelyi tiltakozása ellenére - a budapesti bíróság a tiszteket bűnösnek találta. Megszegve esküjüket, hogy a tárgyalás ideje alatt nem hagyják el az országot, a tisztek Németországba menekültek, és csatlakoztak az SS-hez. Míg Szombathelyi magyar úriember módjára védte becsületét, Tito Jugoszláviája partizánmódszerekkel szolgáltatott igazságot. Miután Szombathelyit a magyar népbíróság 1946-ban először tíz évre és aztán életfogytiglani börtönre ítélte különféle hatalmi visszaélésekért, beleértve a vajdasági gyilkosok megvédését, Jugoszlávia rávette Ries István igazságügy-minisztert, hogy adja ki a börtönbüntetését töltő rabot. Jugoszláviában kilenc magyart állítottak bíróság elé a mészárlás parancsba adásának és végrehajtásának vádjával, Szombathelyit pedig azért fogták perbe, mert nem állította le őket. Egy magyar újságíró szerint, aki a tárgyalásról tudósított (Csicsery-Rónay István hivatkozik rá a Szombathelyi visszaemlékezéseihez írt előszavában), a bíró mindannyiukat "egyformán bűnösnek" nyilvánította. A két főparancsnokot nyilvánosan felakasztották, a többieket pedig, köztük Szombathelyit, a nyilvánosság kizárásával karóba húzták 1946. november 4-én a péterváradi erődben. E sorok írója eleddig semmiféle utalást nem talált az amerikai aktákban arra vonatkozóan, hogy az amerikai hadsereg miért tartóztatta le váratlanul Szombathelyit, és vitette vélt háborús bűnösökkel együtt repülőgépen Budapestre. Neve nem szerepelt a magyar kiadatási kérelmek jegyzékein, amelyeket ma az amerikai nemzeti levéltárban őriznek. Lehet, hogy a jugoszlávok kérték a kiadatását, és a szövetségeseknek egyezményük értelmében ki kellett szolgáltatniuk a vélt háborús bűnösöket annak az országnak, ahol azok állítólagos bűneiket elkövették. De ebben az esetben az Egyesült Államok miért Magyarországnak szolgáltatta ki? Még egyetlen olyan irat nem került elő, amely arra utalna, hogy az amerikaiak mérlegelték Szombathelyi védelmét. Ezzel szemben az Egyesült Államok visszautasította a jugoszlávok Horthy kiadatására
vonatkozó kérelmét, akit szintén a vajdasági vérfürdőért vontak volna felelősségre, míg végül Jugoszlávia 1947-ben elállt a kéréstől. A vélt magyar háborús bűnösökre vonatkozó kihallgatási és kiadatási iratok hiányosak. Például a levéltárosok és kutatók évek óta nem találják a Budapesten elítélt háborús bűnösök ausztriai kihallgatási jegyzőkönyveit. A nemzeti archívum és a Pentagon levéltárosai gyanítják, hogy az iratokat ellopták. Mások azt hiszik, hogy az anyagot esetleg rosszul kartotékolták, és egy nap valaki rábukkan valahol. Mindaddig Szombathelyi végzete tisztázatlan marad. Tragikus halála a magyar történelem súlyos dilemmáinak megoldására tett heroikus kísérletek kudarcát példázza. A görög sorstragédiákkal ellentétben, amelyeknek végén mindig az istenek akarata győzedelmeskedik, a magyar tragédiák teljességgel embercentrikusak. A tragédia olyan hazafiak legjobb szándékaival kezdődik, akik a lehető legrosszabb körülmények között is megtesznek minden tőlük telhetőt. Bátrak, vakmerőek, pedig nagyon jól tudják, hogy szinte semmi esélyük sincs. Rendíthetetlenül hisznek hazafias kötelességükben és becsületükben. Majd valamilyen politikai erő által támogatott ravasz áruló vesztüket okozza, bebörtönzik, száműzik vagy kivégzik őket. Később rehabilitálják őket - a budapesti Legfelsőbb Bíróság Szombathelyit 1993-ban mentette föl minden vád alól -, és elfoglalják helyüket a nemzet mártírjainak zsúfolt panteonjában. De barátok és ellenségek emlékirataiból hamarosan kiderül, hogy képességeiket alá- vagy túlbecsülték, és elégtelenül készültek fel a lehetetlen feladatra. Röviden: miközben a történelem személytelen logikájának csapdájába estek, tisztességességük és alkalmatlanságuk áldozataivá váltak. Mégis megérdemlik, hogy márvány sírkövükre koszorú kerüljön. Megszolgálták a köztársaság elnökének dicséretét, és a magyarság méltán adózhat egyperces néma felállással emléküknek
-Hatszegi Ottót a Magyar Köztársaság 1987-ben poszthumusz vezérőrnaggyá léptette elő
