A vereség kultúrája Bihari Péter
„A vereség mélyebben vésődik az emberi lélekbe, mint a győzelem" - írta Az arab népek története című kiváló szintézisében Albert Hourani (1991). Gondolom, jól tudta, miről beszél: az arabok Amerikától és Izraeltől elszenvedett kudarcok és megaláztatások sorozataként tekintenek a 20. század második felének évtizedeire. A nyugati világ viszont az utóbbi évtizedben kezdi megtanulni, miként éljen együtt e megaláztatások fő következményével, a radikális iszlám terrorizmussal. A terrorizmus pedig - egy bölcs mondás szerint - a gyengék fegyvere. A hazai köztudatban sem kell túl mélyre hatolni, ha a történelmi kudarcok és vereségek miatti fájdalmat keressük. Napjainkban is megszokott dolog, hogy az 1914-1989 közötti „rövid huszadik századot" a magyarság szenvedéstörténeteként tárgyalják. A nemzet megpróbáltatásait Berzeviczy Albert 1920-ban megjelent cikkétől Paul Lendvai 1999-ben publikált könyvéig sokan sokféle módon megírták. A Bécsben élő Paul Lendvai (eredetileg németül kiadott) művének már a címe rögzíti a paradoxont: a magyarokat „ezer év vereségeinek győzteseiként" említi. (Magyar nyelven: Magyarok. Kudarcok győztesei, 2001.) Ha nem is a könyv bevezetésében, de utóbb, a mohácsi vereség kapcsán természetesen megtalálható a paradoxon közismert forrása, a csata négyszázadik évfordulójának sajátos megünneplése Ottlik Géza katonaiskolájában. (Aligha kétséges, hogy amikor Ottlik a hatalmas Török meg a szívós Habsburg Birodalom kimúlását emlegeti, a még hatalmasabb orosz-szovjet birodalmat is elrejti a sorok között: felbomlását, 1991-ben, még megérte. Mellesleg Horthy kormányzó éppen az 1926-os évfordulón szólt a délszlávokkal való megbékélésről - erre a mohácsi beszédre utalt Teleki Pál nevezetes búcsúlevele 1941 áprilisában.) Berzeviczy Albert már Trianon másnapján visszatekintett történelmünk sötét korszakaira: a tatárdúlásra, a török megszállásra és a Világos utáni abszolutizmusra. Megállapította, hogy „a mai katastropha [Trianon] elmúlt nagy nemzeti katastropháinknak majdnem összes jellegzetes vonásait egyesíti magában, s így a legnagyobb, legsúlyosabb válság, mely életerőnket eddig próbára tette". De mit is egyesített szerinte 1918-1919-1920 katasztrófája? Az ellenséges megszállást, az ország megcsonkítását és a magyarok belvillongásait. Mi több, az Akadémia elnöke az utolsót emelte ki: „ellenségeink elbizakodottsága, elvakultsága s a zsákmányra való féktelen éhsége végzetszerűen találkozott a mi védtelenségünkkel, melyet nem annyira vereségünk, mint inkább a belső bomlasztás évekre viszszanyúló alattomos munkája idézett elő". Vagyis a weimari Németország hazug „tőrdöfés-legendájának" letompított magyar változata már 1920-ban megszületett - bár Berzeviczyt liberálkonzervatív világképe és magas tudományos pozíciója megóvta attól, hogy nevén nevezze a nemzet árulóit. Megtették helyette mások. Más kérdés, hogy a magyar közbeszéd sosem volt annyira átitatva kidolgozott ideológiai képződményekkel, mint a német, így a mégoly hazug mítoszok is többnyire elszálltak, mint a füst. (De, hasonlóan a füsthöz, nem minden nyom és ártalom nélkül.) Maga a Mohács-Trianon analógia 1920 után annyira átjárta a történeti-politikai gondolkodást és vele az oktatást, hogy még egy 1929-es történelem érettségi tétel címében megjelent: „Párhuzam Mohács és Trianon között". (Szabó Miklós egy 1993-as cikkében maga is kitért a MohácsTrianon párhuzamra: váljon Trianon is történelemmé, írta, ahogy Mohács azzá vált.)
Azért a hosszú bevezetés, mert két alábbi könyvről szólva jelenthetem: a viktimológia mintájára megszületett a mentalitástörténet új hajtása, a „defetológia": a vereség tudománya. A New Yorkban és Berlinben élő Wolfgang Schivelbusch A vereség kultúrája: A nemzeti traumáról, a gyászról és az újjáépülésről című, 2001-ben megjelent könyvét gyorsan angolra fordították, sikerét több puha fedelű kiadás jelzi. A szerző nálunk sem teljesen ismeretlen: az 1920-as évek frankfurti értelmiségéről szóló munkáját - Írástudók alkonya - jó tíz évvel ezelőtt magyarul is publikálták. Mostani könyve a mentalitástörténet mellett az összehasonlító történetírást gazdagítja: az amerikai polgárháborúban vesztes Délt, az 1870-1871-es porosz háborúban legyőzött Franciaországot és az 1919 utáni weimari Németországot vizsgálja melyik társadalom hogyan dolgozta fel a vereséget. Schivelbusch könyve valójában három jól felépített és megírt esszé rövid bevezetővel és még kurtább összegzéssel. Trójánál, a vereség ősképénél kezdi - nem mulasztva el megemlíteni, hogy az elpusztult Trója a diadalmas Rómában folytatódott. Az epilógus kitér a 2001. szeptember 11-i tragédiára is - az utóbbi években a társadalomtudományi könyvek esetében ez szinte kötelező „vörös faroknak" számít az Egyesült Államokban. (A német kiadásból mindez még hiányzott. De ennél is ostobább aktualizálás egy recenzióból kiragadott félmondat a hátsó borítón: „olvasd el ezt a könyvet, és figyeld meg, mi történik Irakban...") Schivelbusch bizonyos témákat szépen végigvisz. Ilyen a vereség és a mártíromság kapcsolata vagy a bosszú-reváns-megújulás kérdéskör. Szembeállítja a „bűnbakokat a szentekkel": Longstreet és Lee déli tábornokokat, Bazaine és MacMahon francia marsallokat. A bűnbakképzéshez tartozik Weimar egész „tőrdöfés-problémája" - a délieknek, illetve a franciáknak el kellett ismerniük, hogy legyőzték őket, legfeljebb a vereség feldolgozásában különböztek, miközben Weimar egyik születési hibája éppen ennek tagadása volt, olykor még az Ebert elnökhöz hasonló őszinte republikánusok részéről is. (A győztesek akkor nem vonultak be Németországba, az 1918 utáni megszállás csak kisebb területeket érintett.) A legyőzöttek kivételességtudatának bemutatása ugyancsak a könyv sikerült részei közé tartozik. Már Isaiah Berlin leszögezte, hogy „a nacionalizmus hit egy nemzet különleges küldetésében". A modern háborúk főszereplője a nacionalizmus, a kiválasztottság és a kivételesség szószólója. A déliek tudatában hazájuk már a polgárháború előtti évtizedekben a lovagok Walter Scott-i földje volt, ahol a rabszolgaság különleges intézménye valamilyen különleges paternalista szocializmust valósított meg (szemben a jenkik materializmusával). Az idealizmus és a lovagiasság végül természetes módon vesztett üggyé („lost cause") vált, miközben erkölcsi és intellektuális szempontból győzött: az új Dél értékei hitük szerint az egész uniót megújítják majd („new cause"). Ám a kemény északi megszállás - a rekonstrukció - hoszszú évei elsöpörték ezeket a reményeket. A jenki materializmus győzött, a Dél gazdaságilag egészen a 20. század derekáig nem tudott talpra állni (s enynyiben valóban kivételes maradt). Aligha véletlen, hogy a polgárháborús nosztalgia-regények éppen az 1930-as évek nagy válsága idején élték fénykorukat, ahogy az sem, hogy ekkor már északon is valósággal falták őket. Csak abban az évtizedben legalább nyolcvan az „ültetvényes mitológiát" megjelenítő romantikus mű jelent meg - e műfajban természetesen Margaret Mitchell Elfújta a szélje a legismertebb. A vereség kultúrája kétségtelenül ott a legjobb, ahol hosszú távon ható ideológiai konstrukciókat, nemzeti mítoszokat elemez és értelmez. A déliek saját harcukat az 1640-es polgárháború angol és az 1776-os függetlenségi háború amerikai puritánjainak küzdelméhez hasonlították, sőt azok folytatásának látták. Ebbe a mítoszba épült bele a romantikus lovagiasságkultusz és az ültetvényes mitológia. A franciák szintén a lovagkorban, Jeanne d'Arc alakjában találták meg új nemzeti mitológiájuk főhősét. Akit a racionális Voltaire még „szegény hülyének" (la pauvre idiote) nevezett, de még a forradalom sem fedezett fel, azt a 19. század - Michelet és utódai - főszereplővé avatták. A szűz képe összeolvadt a
republikánus Marianne figurájával; a haza idegen megszállástól való megszabadítója és mártírja lett. Hasonló célokat szolgált Schivelbusch szerint a középkori Roland-ének újrafelfedezése: a lovag feláldozta magát a „barbár" hódítókkal vívott harcban - 1870 után a szaracénokat természetesen a németekkel (poroszokkal) lehetett behelyettesíteni. Talán felesleges emlékeztetni rá, hogy a viszonylag későn formálódó német nacionalizmus megszületésében a romantikával átszőtt középkori nosztalgiák milyen jelentős szerepet játszottak. A bismarcki és különösen a vilmosi korszak - később pedig a harmadik birodalom buzgón ápolta e középkorkultuszt. A szerző a német és a francia példában több hasonlóságot, mint különbséget lát: „A vilmosi nemzedék pszichológiája számos vonásával emlékeztetett a második császárság bonapartistáiéra. Mindkettő olyan hősi múlt örököse és foglya volt, amelyet gesztusaival és retorikájával utánozni próbált. Mindkettő a modern technika eszközeit használta fel, hogy a közéleti reprezentációnak fokozottan romantikus stílusát alakítsa ki, s ennek során mindkettő teljesen elveszítette politikai realitás- és arányérzékét." Schivelbusch érdekes, ötletgazdag, problémaérzékeny kötetét minden erényével együtt mégsem tartom remekműnek, sőt igazán jelentős könyvnek sem. Részben tartalmi okok miatt: a könyv igazi alanya, hivatkozási alapja a közvélemény. A viszonylag rövid terjedelem és az esszéisztikus szerkezet megakadályozza akár a hozzávetőleges kifejtését annak, hogy adott helyen és időben ki(k) jelenti(k) a közvéleményt, az milyen hatások következtében változik stb. Túl gyakran tűnik úgy, mintha valamiféle homogén jelenséggel állnánk szemben - a szerző nem aknázza ki azt a kézenfekvő hasonlóságot, hogy a vereséget rendszerint polgárháború kíséri: a párizsi kommün vitán felül az volt, de a weimari korszak jelentős része is akként fogható fel. Magáról az amerikai polgárháborúról nem is szólva. A vereség kultúrája főleg azért okoz csalódást, mert mindegyik esszé hoszszabb, de egyúttal gyengébb a megelőzőnél. A Délről szóló okos, koncentrált, viszonylag rövidre van fogva. A francia történet már szerteágazóbb, de a szálak még végigbogozhatók. A százoldalas Németország-esszé azonban már-már követhetetlen, noha - vagy éppen mert - Schivelbusch nyilvánvalóan a német helyzetet ismeri legjobban. A vereség ürügyén petárdaként követik egymást a témák: tőrdöfés és Nibelungok, propaganda és tömeglélektan, amerikanizmus és taylorizmus, infláció és bubifrizura, Hollywood és fordizmus, Volkswagen és nácizmus. A kapcsolatok esetlegessé válnak, a tehátok már-már az „erről jut eszembe" fordulattal helyettesíthetők. „A nemzeti mitológiák rendszerint nem ölelik magukhoz a vereséget" - írja könyvének 60. oldalán Schivelbusch. A szóhasználat alapján legalább hírből ismerheti a másik könyvet - azt, amelynek kedvéért az egész beszámolóba belefogtam. Az amerikai John Dower profeszszor valódi remekművet írt. A csaknem hétszáz oldalas kötet címe A vereség ölelésében (Embracing Defeat, London, 2000), témája a legyőzött Japán 1945 és 1951 közötti történelme; a győztes amerikaiak és a vesztes japánok kapcsolata minden lehetséges szögből, de főleg alul- és felülnézetben. „Japán modern nemzetté válása gyorsabb, merészebb, sikeresebb, végső soron pedig hajszoltabb, önpusztítóbb és gyilkosabb volt, mint bárki hihette volna" - szól a könyv bevezetőjének első mondata. Az amerikai hajók, amelyek 1853-ban kikényszerítették a Meidzsi-fordulatot, 1945-ben véget vetettek a szigetország nagy menetelésének. Dai Nippon Teikoku, Japán Nagy Birodalma széthullott. A legtöbb Japán 1945. augusztus 15-én a rádióból értesült a vereségről: a császár (a saját kezdeményezésére) először szólt alattvalóihoz. Szokás szerint a hétköznapitól eltérő fennkölt, archaizáló - nyelvet használt, a vereség vagy megadás szavakat kerülte, ugyanakkor kimondta a sokat idézett mondatot: „el kell viselnünk az elviselhetetlent, és ki kell bírnunk a kibírhatatlant". A vereség következő - a japán közvéleményt valósággal sokkoló - újabb bizonyítéka az a híres fénykép lett, amely az amerikai főparancsnok és a császár első találkozásáról készült (1945. szeptember 27.). A két férfi egymás mellett látható: a világos
egyenruhát viselő magasabb és idősebb MacArthur tábornok laza tartásban, hátratett kézzel néz a kamerába - mellette a fél fejjel alacsonyabb Hirohito sötét zsakettben, merev tartással, szinte vigyázzállásban feszítve pillant ránk. A valóságos hatalmi viszonyok nem is lehettek volna egyértelműbbek. A megszállókkal való első találkozást kísérő döbbenet más visszaemlékezésekből is érzékelhető. „Egy sor dzsip érkezett a központba, mindegyik tele riporterrel. Néhány amerikai kiugrott belőlük, és amikor megláttak egy-két ismerős arcot az ottani japán riporterek között, hangos »Helló, mizújs?« kiáltással üdvözölték őket. Genfből vagy isten tudja, honnan ismerték egymást, s most találkoztak, mintha mi sem történt volna. Bementek a parlamentbe, egyenesen a felsőházba. Őfelségének a széke fenn áll a díszemelvényen, magasan a terem, illetve a képviselők fölött. A császár őfelsége onnan nyitja meg az ülésszakot vagy olvassa fel nyilatkozatait. Ez az amerikai riportercsapat felsietett a lépcsőkön a trónhoz, majd ott lefotóztatták magukat az operatőrökkel. Amikor ezt megláttam, igazán elfogott a vereség érzete. Beleülni a császár székébe: ez olyasmi volt, amit soha egyikünk sem képzelhetett volna el." A vereség ölelésében egyik központi témája annak a paradox helyzetnek a körüljárása, amely a totális győztes és a totális vesztes találkozásából az utóbbi számára addig példa nélküli demokratikus átmenetet hozott. Mert Japán minden más országnál totálisabb vereséget szenvedett. Helyzete csak Németországéhoz hasonlítható, egy döntő eltéréssel: a németek fölött négy megszálló hatalom rendelkezett, rivalizálásuk idővel a legyőzöttnek is hagyott némi mozgásteret. Japán az amerikaiaké lett, nagyjából annyira, amennyire Magyarország és Kelet-Európa az oroszoké - mindenki más csak formális-jelképes jogokkal bírt. Miként vált lehetségessé a felülről, amerikai parancsszóra elrendelt „császári demokrácia", a vereség, sőt a győztesek „átölelése"? Dower erre keres közhelyektől, leegyszerűsítésektől mentes választ. A másik nagy téma a japán társadalom sokrétű reakciója a vereségre, amely egyúttal a felszabadulás lehetőségét, sőt élményét is magában hordozta. (Schivelbusch is megjegyzi, hogy e kettő sokszor összekapcsolódik - kell-e ezt bővebben magyarázni az 1945-tel kapcsolatos hazai felszabadulás-megszállás-megszabadulás viták közepette?) Dower mást szűr le, mint Schivelbusch, számára nem létezik egységes tapasztalat, homogén japán közvélemény. A bevezetőben leszögezi, a továbbiakban pedig bőségesen igazolja alaptételét: „Nem volt egyetlen vagy egységes »japán« válasz a vereségre, a háborútól való általános irtózatot leszámítva. Ellenkezőleg: lenyűgöző, hogy a válaszok mennyire kaleidoszkópszerű képet mutattak." Jól dokumentált, fotókkal és idézetek sokaságával színesített képet kapunk egyfelől az (amerikai várakozásokat jócskán felülmúló) háborús pusztításról, a tömeges éhezésről, a hazatérő katonák megbélyegzéséről, a fizikai és lelki kimerültségről és kétségbeesésről, az alkohol és a prostitúció terjedéséről - másfelől a kultúra fellendüléséről, a sajtó, a mozik, színházak és rádióműsorok elképesztő változatosságáról, az amerikaiakhoz fűződő szeretetteli idegenkedésről, a japán háborús bűnök kibeszélésének és eltussolásának egyidejű vágyáról. Japánon 1945-től valóságos megújulási láz söpört végig: a birodalmi cenzúra hosszú évtizedei után szinte mindennel lehetett kísérletezni, az emberek mohón vágytak az újra. A fegyverletétel időszakában mintegy háromszáz könyvkiadó működött, 1946 tavaszán már csaknem háromezer, 1948-ban közel ötezer. Mindez annál különösebb, mert cenzúra továbbra is létezett, csak immár amerikai kezekben: egy belső utasítás a tiltott témák 31 kategóriáját sorolta fel. Ide tartozott például az atombomba említése - miközben Nagaszakiban a helyi amerikai hatóság „Miss Atomic Bomb" szépségversenyt szponzorált, a demokratizálás jegyében. A demokratizálás kérdéséhez visszatérve: kellett hozzá a japán ügyekben meglehetősen felkészült amerikaiak eltökéltsége - kétségek nélkül láttak hozzá ahhoz, „amit korábban egyetlen megszálló hatalom sem tett: a legyőzött nemzet politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági szerkezetének átalakításához". Munkált bennünk a hagyományos amerikai
idealizmus is - már Wilson elnök azzal indokolta mexikói beavatkozását (1916-ban), hogy „meg kell tanítani a mexikóiakat arra, hogyan válasszanak jó embereket". Dower hozzáteszi, hogy eközben a japánokról kialakított képük is lényegesen megváltozott. Eleinte úgy hitték, egyetlen esélyük, hogy a „csordaösztönű" japánok vakon követik vezetőiket - jelen esetben az amerikaiakat. De ez inkább az elitek egy részét jellemezte, például az addig vasfegyelemhez szokott-szoktatott tanárokat. „Miről tanuljunk ma? - fordult diákjaihoz egy középiskolai tanerő. - Miután demokrácia van, ki kell kérnem a véleményeteket." Sokkal fontosabbnak bizonyult három másik tényező. Az első, hogy a japánok számára a változás maga volt a kontinuitás: a viharos tempójú változások a Meidzsi-korszak óta jelszóvá és napi tapasztalattá váltak, sőt erősítették a japán nemzet igen fejlett kivételesség- és kiválasztottságtudatát. A második, hogy nem a semmire kellett építeni, hanem a japán társadalom (a politikai és kulturális szféra) létező demokratikus potenciáljára. Ez konkrétan addig félreállított, esetleg börtönbe zárt liberális vagy szocialista politikusok, gondolkodók (újbóli) színre lépését is jelentette. A harmadik az amerikaiaknak az a döntése volt, hogy indirekt uralmat gyakorolnak, azaz a nagy átalakítást a japán hatóságok, a japán bürokrácia révén viszik véghez, komoly esélyt adva ez utóbbi erőknek a folyamatok fékezésére és a tradíciókba való belesimítására. (Tipikus példa a konzervatív Sigeru Josida miniszterelnök karrierje.) Dower persze sokkal jobb történész annál, hogy ne mutassa meg az érem másik oldalát: Japán 1930 és 1952 között - az amerikaiak távozásáig - ténylegesen katonai uralom alatt állt, csak az „uralkodók" személye változott. A könyv konklúziója, hogy az addigi „birodalmi demokrácia" és az amerikaiak „felülről jövő forradalma" sikeresen ötvöződött, a kompromisszum eredménye egy némileg brit típusú (bár a politikai váltógazdaságot nélkülöző) alkotmányos demokrácia lett. Ehhez persze nagyon kellett a két már említett főszereplő, MacArthur és Hirohito példás együttműködése. A tokiói főhadiszállásán elzárkózó „kék szemű sógun", MacArthur tábornok egyszerre volt hadúr, alkirály és félisten. Elfogadta a személyi kultuszt, az ajándékok sokaságát és a hozzá intézett versek tömegét. Legfontosabb döntései helytállónak bizonyultak. Helyén hagyta a stabilitás biztosítékának tekintett császárt, noha háborús bűnösként való kezelése indokolhatónak amerikai, illetve japán baloldali körökben egyenesen kívánatosnak - tűnt. Személyesen irányította a mintaszerűen demokratikus új japán alkotmány kidolgozását, erélyesen keresztülvitte annak elfogadását. A Tokióból mind gyakrabban kimozduló Hirohito a maga részéről elfogadta az amerikai jelenlétben megtestesülő realitásokat, és minden merevségével együtt meglepően jól alkalmazkodott új szerepéhez. Nem isten volt immár, hanem a nép egységének jelképe és megtestesülése. A nagy átalakítás pár év leforgása alatt végbement. A megszállás, egyúttal MacArthur utolsó évei az új struktúra megszilárdításának jegyében teltek, sőt néhol visszalépések történtek. Logikusan, hiszen kibontakozott a hidegháború, erőre kapott a kommunistaellenes hisztéria, s ezzel párhuzamosan megerősödtek a Josida vezette konzervatívok. A koreai háború többszörösen is érintette Japánt: megkezdődött a páratlan, egészen az 1990-es évekig tartó gazdasági csoda, de egyúttal minden területen (a gazdaságban is) bebetonozódott és mindenhatóvá vált a bürokrácia hatalma. Dower végső értékelése szerint „a vereség és a megszállás kusza öröksége körkörös mozgást indukált. A katonai, következésképp diplomáciai téren washingtoni diktátumoknak alárendelt ország számára a háború utáni nacionalizmus egyetlen lehetősége a gazdaságban rejlett. A gazdasági növekedés céltudatos hajszolása mögött a megsebzett és sebezhető nemzeti büszkeség állt; az teremtett gazdasági szuperhatalmat mindössze negyedszázaddal a megalázó vereség után. Egyáltalán nem tűnik meglepőnek, hogy a folyamatot a merkantilista mentalitás újjáéledése és a protekcionista védekezés már-már patologikus rendszere jellemezte. Elvégre kiben bízhat meg jobban az ember, mint saját magában?"
Legvégül, tanulság helyett, egy halk sóhaj. Milyen jó volna ilyen témájú és színvonalú könyveket olvasni magyarul, önmagunkról. Történetírásunk egyik nagy adóssága - meglepő olyan országban, amely annyit foglalkozott vereséggel, balsorssal és nemzethalállal -, hogy ritkán nézett szembe a Schivelbusch és Dower által érintett kérdésekkel. Számos színvonalas tanulmány dacára Trianonról a köztudatban még mindig elavult sémák sokasága él, a hosszú szovjet megszállásról pedig jóformán csak közhelyeket tudunk. Hatvan éve ért véget a második világháború, csaknem tizenöt éve Magyarország szovjet megszállása, de tudomásom szerint jelentős munka ennek hatásairól, „mentalitástörténetéről" sosem készült. Talán kutatás sem. 1990-ig a barátságos mosollyal kenyeret osztogató vöröskatona képe számított hivatalosnak, az erőszakoskodóról, fosztogatóról csak otthon lehetett beszélni. Azóta a kép megfordult: az erőszakos vöröskatona mögött legfeljebb árnyékban jelenhet meg a kenyeret osztogató. Nincs érdemi diskurzus. Dower Japán-könyve azért is nagyszerű, mert egyszerre érzékelteti a történelem folyamatosságát és megszakítottságát; a rácsodálkozásig közel hozza a japánokat, miközben megmutatja a szigetország különútját, kultúrájának sajátosságait. Nálunk - úgy látszik - az önismeret iskolája továbbra is döntően a szépirodalom marad.
Mozgó Világ, 31.(2005) 11. sz. 29-34. epa.oszk.hu/01300/01326/00069/06bihari.htm
