„Lev Grossman valami egészen különlegeset alkotott: egy trilógiát, ami minden egyes résszel csak jobb lett. A varázsló birodalma pazar és meglepetésekkel teli, ugyanakkor kellemesen ismerős élmény. Irodalmi tökély azoknak, akik sok időt töltöttek el a szekrényük belsejének tanulmányozásával.” Erin Morgenstern, az Éjszakai cirkusz szerzője „Szívszaggató és mocskos, félelmetes és gyönyörű – mint minden jó varázslat, A varázsló birodalma is több mint részeinek az egésze. És a fenébe is… Ebben történnek a legklasszabb varázslatok, amiket valaha olvastam.” Maggie Stiefvater, a Shiver – Borzongás szerzője „A varázsló birodalma diadalittas befejezése az évtized legjobb fantasy trilógiájának.”
Charles Stross, az Accelerando és a Pokoli archívum szerzője „A népszerű trilógia méltó befejezése.” Kirkus Reviews „Végtelenül lenyűgöző és mindig rohamléptekkel halad előre… A varázsló birodalma zseniális fantasy rengeteg emlékezetes szereplővel, csodálatos mutatványokra késztetve a képzeletünket.” Booklist
IMPRESSZUM Lev Grossman: The Magician’s Land Copyright © Lev Grossman, 2015 Hungarian translation © Dr. Sámi László, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lev Grossman: The Magician’s Land Viking Penguin, a member of Penguin Group, USA, 2015 Fordította: Dr. Sámi László
ISBN: 978-963-419-067-7 (epub) ISBN: 978-963-419-068-4 (mobi) Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Bordás Veronika Korrektor: Kohuth Galla Ágnes
Műfaj: fantasy
ESTRAGON: Látod, Didi, mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk. VLADIMIR: (türelmetlenül) Úgy van, úgy van, varázslók vagyunk. Samuel Beckett: Godot-ra várva (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)
1. FEJEZET A levélben az állt, hogy egy könyvesboltban lesz a találkozó. Az időzítés nem volt valami remek: azon a kora márciusi estén ónos eső szemerkélt. Hideg volt, de annyira mégsem, hogy havazzon. Maga a könyvesbolt sem igazán nyűgözte le Quentint. Jó negyedóráig csak figyelte az üres parkoló melletti buszmegállóból; a szélfogó műanyag tetején esőcseppek doboltak, és a nedves aszfalton visszatükröződött az utcai lámpák fénye. Az üzlet nem az a meghitt, elbűvölő kis könyves zug volt, ahol rendszerint vöröses bundájú macska szunyókál az ablakban, ritka, dedikált első kiadások sorakoznak a polcokon, és a tulaj – bogaras, kecskeszakállas öregúr – halkan piszmog a pult mögött. Ez itt csak egy a fennmaradásért küszködő üzletlánc szokásos boltja volt, egy manikűrszalon és egy partikellékbolt közé beszorítva, húsz percre Hackensacktól, a Jersey Turnpike-on. Quentin egyelőre megelégedett a látottakkal, és átvágott a parkolón. Amikor benyitott a boltba, megszólalt az ajtócsengő, de a nagydarab, szakállas pénztáros még csak fel sem pillantott a telefonálásból. Még ide is behallatszott a vizes úton száguldozó autók zaja: mintha hosszú papírcsíkokat tépkedne valaki, egyiket a másik után. Az egyetlen meglepő berendezési tárgy az egyik sarokban álló díszes drótkalitka volt, de – noha az ember papagájra vagy kakadura számított volna – egy kövér kékesfekete madár gubbasztott benne. Ilyen kevéssé volt barátságos ez a bolt: ketrecbe zárt varjú fogadta a vevőket. Quentin nem törődött vele. Végül is, ez mégiscsak egy könyvesbolt, és a könyvek között otthon érezte magát – ebből az érzésből pedig már egy ideje nemigen jutott neki. Átnyomakodott a képeslapokkal, üdvözlőkártyákkal és naptárakkal teli állványok között a helyiség hátsó részére, ahol a valódi könyvek sorakoztak. A szemüvege bepárásodott, és víz csöpögött a kabátjáról a vékony szőnyegpadlóra. Nem számít, hol vagy, ha könyvek vesznek körül, félig-meddig máris otthon érezheted magad. A hideg, esős csütörtöki estén a boltnak elvileg üresen kellett volna állnia, ám tele volt még vevőkkel. Némán, egymagukban böngészték a polcokat, lassan, révetegen sétáltak a sorok között, mintha alvajárók lennének. Egy piercinges arcú, rövid hajú lány Dantét olvasott eredetiben. Egy kíváncsi tekintetű, nyurga, kamasz srác – nem lehetett több tizenhatnál – szemlátomást teljesen belefeledkezett egy Tom 1
Stoppard-színdarabba. Egy középkorú, csontos, manóarcú fekete férfi vastag, irizáló lencséjű szemüvegén át meredten nézte az életrajzokat. Úgy tűnhetett, a bámészkodókat tényleg a könyvek érdeklik. De Quentin nem dőlt be a látszatnak. Azon tűnődött, nyilvánvaló lesz-e; egyből tudni fogja-e, mi az ábra, vagy lesz valami trükk is a dologban. Hogy kell-e majd találgatnia. Kezdte öreg motorosnak érezni magát – idén töltötte be a harmincat –, viszont ez a játék még új volt neki. De legalább meleg fogadta idebent. Quentin levette a párás szemüvegét, és egy kendővel megtörölgette. Pár hónapja kezdte hordani – ez lett a következménye annak, hogy egész életében apró betűs szövegeket silabizált, sokszor gyertyafénynél –, és még mindig szokatlanul hatott az ábrázatán. Úgy érezte, esetlen szélvédőként áll közte és a világ között, ráadásul folyton lecsúszott az orrára, és maszatos lett a lencséje, ha a helyére tolta. Amikor újra felvette a szemüvegét, észrevett egy fiatal, szeplős nőt, egy csinos, kedves és ártatlan külsejű teremtést; az egyik sarokban egy jókora, drága építészeti albumnak látszó könyvet lapozgatott. Piranesi rajzokat , hatalmas, árnyas boltíveket, nagy motorszerkezeteket rejtő sötét pincéket és tömlöcöket ábrázoló grafikákat nézegetett. Quentin ismerte; Plumnak hívták. A lány megérezte, hogy figyelik. Felnézett, és enyhe meglepetéssel felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: Ugye, csak viccelsz? Hát te is benne vagy ebben a buliban? Quentin egyszer, alig észrevehetően megrázta a fejét, és gyorsan elfordult, gondosan ügyelve arra, hogy kifejezéstelen maradjon az arca. Nem azt akarta üzenni: Nem, semmi közöm ehhez az egészhez, én csak az új kávésbögrék feliratai miatt jöttem, mert imádom a hétköznapi élet apró-cseprő dolgait kommentáló ironikus aranyköpéseket. Nem. Így értette: Tegyünk úgy, mintha nem ismernénk egymást! A jelek szerint maradt némi ideje, amit el kellett ütnie valahogy, ezért csatlakozott a polcok között böngészőkhöz, és valami olvasnivalót keresve végigfuttatta tekintetét a könyvek gerincén. Természetesen ott sorakoztak a Fillory-kötetek is, az ifjúsági regények feliratú szekcióban, fényes, új borítókkal, vadonatúj kiadásban. Úgy festettek, mint holmi természetfeletti romantikus regények. De Quentin pillanatnyilag nem tudott szembenézni velük. Nem ma éjjel, nem így és nem itt. Helyette inkább leemelte a polcról A kém, aki bejött a hidegről egy példányát, és tíz elégedett percet töltött az 1950-es évek szürke Berlinjének egy képzeletbeli ellenőrzési pontján. – Figyelem, könyvmolyok! – szólt bele a pénztáros a hangosbemondóba, bár a bolt elég kicsi volt ahhoz, hogy Quentin erősítés nélkül is tökéletesen tisztán hallotta volna a hangját. – Figyelem! A Könyvkuckó öt perc múlva bezár. Kérjük, fejezzék be a válogatást, és fáradjanak a pénztárhoz! Visszatette a könyvet a polcra. Egy valószínűleg saját kötésű sapkát viselő öregasszony vett egy példányt a Jean Brodie kisasszony fénykorából , és kilépett az -
3
4
5
2
ajtón az éjszakába. Vagyis nem ő az. A cingár kölyök, aki eddig törökülésben tanyázott a képregények között, és lelkesen olvasta a füzeteket, anélkül távozott, hogy bármit vett volna. Tehát ő sem. Egy magas, ősemberbozontú és vaskos képű, jóindulatúnak látszó fickó, aki eddig elmélyülten válogatott az üdvözlőkártyák között, nyilvánvalóan túlagyalva a döntést, végül levett egyet az állványról. De ő nem ment sehová. A pénztáros pontban este kilenckor becsukta, és végső, baljós csörömpöléssel kulcsra zárta a bejárati ajtót. Quentint hirtelen elöntötte a nyugtalanság. Felült a karneváli hullámvasútra, leereszkedett a biztonsági korlát, és már túl késő volt, hogy kiszálljon. Vett egy nagy levegőt, és rosszallóan konstatálta a saját állapotát, de az idegessége csak nem akart szűnni. A madár a lábával a ketrec alját borító ürülékfoltos magok közé túrt, és elkárogta magát. Egyetlen, magányos rikoltás volt csupán, olyasféle, amit az ember egy elhagyatott, esős mocsárvidéken eltévedve hallhat a sötétség leszálltakor. A nagydarab pénztáros a bolt hátuljához sétált – közben bocsánatkérően megkerülte a kiugró arccsontú fickót –, és kinyitott egy szürke, „Csak személyzetnek” feliratú fémajtót. – Erre! Unottnak tűnt, mintha minden éjjel ezt kellene csinálnia – amennyire Quentin megállapíthatta, valóban így is lehetett. Quentin csak most látta, miután a férfi felegyenesedett, milyen magas – majdnem kétméteres lehetett. Mellkasa domború volt, a válla széles, de izmai természetesnek tűntek, nem felpumpáltnak. A fickóból a hatalmas termetű, mackós férfiak lassú kérlelhetetlensége sugárzott. Az arca észrevehetően aszimmetrikus volt: az egyik oldalon enyhén kidülledt, mintha kissé túlságosan felfúvódott volna. Összességében úgy festett, mint egy lopótök. Quentin beállt a sor végére. Megszámolta: nyolc másik személy várt rajta kívül. Mind óvatosan sandítottak körbe, és külön gondot fordítottak arra, nehogy véletlenül meglökjék egymást; mintha a testi érintkezéstől felrobbanhattak volna. Quentin gyorsan aktivált egy apró leleplező bűbájt, hogy meggyőződjön róla: nincs semmi gáz az ajtóval – a hüvelyk- és mutatóujját összeérintve „oké” jelet formált, és monokliként emelte a szeme elé. – Nincs varázslás! – szólt oda a pénztáros, majd Quentin felé csettintett az ujjával. – Hé, haver! Hallod? Azt mondtam, nix bűbáj! Csak semmi mágia. Fejek fordultak feléje. – Bocsánat, tessék? Quentin játszotta az ostobát. Igaz, hogy többé senki nem nevezte Fenségnek, de úgy érezte, még nem áll készen arra, hogy a hé, haver megszólításra hallgasson. Még nem süllyedt odáig. Befejezte a vizsgálódást. Csak egy egyszerű ajtó volt előttük, semmi több. – Azt mondtam, hagyd abba! Itt tilos a mágiahasználat.
Megkockáztatva, hogy túlfeszíti a húrt, Quentin odafordult, és végigmérte a pénztárost. A mágikus lencsén át látta, hogy valami apró, ragyogó tárgy rejtőzik a zsebében, bizonyára egy talizmán, ami a szexuális potenciállal állhatott kapcsolatban. A fazon többi részéből is sugárzott némi fény, mintha az egész testét vékony, foszforeszkáló algaréteg borítaná. Fura. – Ja, persze! – Az oldala mellé ejtette a kezét, és a lencse eltűnt. – Rendben. Valaki odakint megkopogtatta az ablakot. A nedves üvegen át elmosódott, szinte kivehetetlen arc jelent meg. A pénztáros határozottan megrázta a fejét, de az illető, bárki is volt, újra kopogtatott, ezúttal hangosabban. A boltos bosszúsan felsóhajtott. – Mi a rosseb… Előrement, kinyitotta a bejárati ajtót, és némi halk vita után beengedett egy huszonéves, esővíztől csöpögő fiatalembert; vörös ábrázatát leszámítva elég jóképű fickó volt. Viharkabátja túl lengének hatott az aktuális időjáráshoz. Quentin azon tűnődött, vajon hol sikerülhetett így leégnie márciusban. Egyesével besorjáztak a hátsó helyiségbe. Nagyobb sötétség fogadta őket odabent, mint amire Quentin számított, és a tér is tágasabb volt. Az ingatlan biztos jó olcsó errefelé, az autópálya mentén. Körülnézett. Neonszínű, ragadós cetlikkel megjelölt acél könyvállványokat látott; az egyik sarokban néhány asztalt, előttük munkaidő-beosztások és odacelluxozott New Yorker képregények borították a falakat. Odébb kartondobozok tornyosultak egy leharcolt kanapé és egy még viharvertebb fotel és egy mini hűtő társaságában. A helyiség bizonyára pihenőszobaként szolgált, de a fele üres és kihasználatlan maradt. A hátsó fal helyén egy rakodórámpára néző acélredőny állt. A bal oldali ajtón át néhány újabb alak érkezett. Ők is ugyanolyan óvatosan, gyanakodva néztek körül. Quentin egy másik könyvesboltot pillantott meg a hátuk mögött, egy régi állólámpákkal és keleti szőnyegekkel berendezett, sokkal szebb üzletet. Valószínűleg rőt bundájú macskájuk is lehetett. Nem volt szüksége mágiára ahhoz, hogy tudja: egyáltalán nem ajtóról van szó, hanem valami más, tetszés szerinti távolságra nyíló portálról. Amott! Az egyik él mentén észrevett egy árulkodó, hajszálvékony zöld ragyogást. A valóságban a fal mögött nem volt semmi más, csak a partikellékbolt. Kik ezek itt? Quentin már korábban is hallott némi szóbeszédet efféle majomparádékról, szürkepiaci próbameghallgatásokról, bérmunkástoborzásokról, de személyesen még egynek sem volt tanúja. Az meg végképp meg sem fordult a fejében, a legvadabb álmában sem, hogy egyszer ő maga is eljöjjön egy ilyenre. Nem hitte volna, hogy idáig fajul a helyzet. Az efféle dolgok a mágikus világ peremén vegetáló szerencsétleneknek valók: azoknak, akik kétségbeesetten próbálnak bejutni, vagy akik valahogy elvesztették a lábuk alól a talajt, és kicsúsztak a dolgok fényes, meleg centrumából egészen a való világ hideg, sötét peremére. Az
ilyen helyekig, mint ez az éjszakai esőben ázó hackensacki pláza. Az efféle környezet egyáltalán nem való a magamfajtának – gondolta. Csak éppen most mégis itt volt. Idáig süllyedt. Már ő is közéjük tartozott: hasonszőrűek és sorstársak vették körül. Fél éve még királyként uralkodott egy mágikus birodalomban, egy másik világban. De hol van az már! Kiebrudalták Filloryból, és a sors azóta sem bánt vele kesztyűs kézzel; mostanra pedig már ő is csak egy lett a komor és kétségbeesett törekvők közül, akik megpróbálnak visszakapaszkodni valahogy a süllyesztőből, fel a csúszós lejtőn, vissza az életadó fénybe és melegbe. Plum és a szivárványosan irizáló szemüveget viselő férfi letelepedett a kanapéra. A vörös képű elfoglalta a roskatag fotelt. A rövid hajú csaj és a Stoppard-rajongó kamasz dobozokon kuporgott. A többiek állva maradtak – összesen lehettek vagy tizenketten, tizenhárman, talán tizennégyen. A pénztáros becsukta mögöttük a szürke ajtót, és ezzel kizárta a külvilág utolsó zajfoszlányait, egyúttal kikapcsolta a portált. A magával hozott madárkalitkát egy kartondobozra helyezte, és kinyitotta az ajtaját, hogy kiengedje a varjút. Az kilépett, körbenézett, és a madarakra jellemző mozdulattal megrázta előbb az egyik, majd a másik lábát. – Köszönöm nektek, hogy eljöttetek – szólalt meg. – Nem is rabolnám az időtöket. Ez váratlan fordulat volt. A termen végighullámzó izgatottságból ítélve nem csak Quentint érte meglepetésként a fordulat. Itt a Földön nem sok beszélő madárral lehetett találkozni; ez sokkal inkább Filloryra vallott. – Keresek egy bizonyos tárgyat – folytatta a madár. – Szükségem lesz némi segítségre, hogy megszerezzem a jelenlegi tulajdonosaitól. A varjú tollai sötéten csillogtak a mennyezetről lógó lámpák fényében. A hangja visszhangot vert a félig üres raktárhelyiségben. Lágy, szelíd és illedelmes hang volt ez, korántsem az a rekedt és érdes károgás, amit az ember egy efféle jószágtól várna. Oda nem illően emberinek hatott – akárhogy beszélt is, annak nyilván semmi köze nem volt a madár tényleges hangképző szerveihez. De hát ez a mágia külön nekik szólt. – Vagyis el kell lopnunk – jegyezte meg egy indiai fickó. Nem mintha zavarta volna a dolog, szemlátomást csak tisztázni akarta a feladatot. Idősebb volt Quentinnél, negyven körül lehetett; már kopaszodott, és egy hihetetlenül ronda, csiricsáré gyapjúpulóvert viselt. – El kell lopni – bólintott a madár. – Igen. – Visszalopni, vagy csak simán ellopni? – Mi a különbség? – Pusztán csak szeretném tudni, jó fiúk leszünk-e, vagy rosszak. Jog szerint kit illet az a bizonyos tárgy? A madár elgondolkodva oldalra billentette a fejét.
– Nos, egyik fél igénye sem teljesen megalapozott – mondta végül. – De ha ez számít bármit is, a mi jogcímünk magasabb rendű, mint az övék. A jelek szerint ez a válasz kielégítette az indiai fickó kíváncsiságát, bár Quentin eltűnődött, vajon jelentett volna-e bármi problémát neki, ha a helyzet fordított. – Ki vagy te? – kérdezte valaki. A madár mintha meg sem hallotta volna. – Mi ez a bizonyos tárgy? – érdeklődött Plum. – Azt majd megtudjátok, miután elfogadtátok a megbízatást. – Hol van? – kérdezte Quentin. A madár előre-hátra ingatta a testét. – Az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén. – Félig széttárta a szárnyát, ami akár egy vállrándítás madár-megfelelője is lehetett. – Szóval te sem tudod – állapította meg Quentin. – Vagyis a cucc megtalálása is a meló része. A madár nem tagadta. A rövid hajú csaj előrébb fészkelődött, ami nem lehetett könnyű a törött háttámlájú kanapén, különösen olyan rövid miniszoknyában. A lány kurta, fekete bubifrizurájában lilára festett csíkok világítottak, és Quentin észrevette a kabátujja alól előkandikáló kék csillagtetkókat – olyanokat, amiket a menedékházakban kap az ember. Kíváncsi volt, hány hasonló rejtőzhet még a ruhája alatt. És egyáltalán: mit tett vajon, hogy végül idejutott. – Szóval, felkutatjuk, lenyúljuk, és feltételezem, valahol menet közben várható némi csetepaté is. Mekkora ellenállásra számítasz? – Pontosítanád a kérdést? – Kik a biztonsági őrök, hányan vannak, milyen képzettek, mennyire félelmetesek? Ez így elég pontos? – Igen. Két főre számítunk. – Két varázslóra? – Két varázslóra, plusz néhány civilre. Semmi rendkívülire, legjobb tudomásom szerint. – Legjobb tudomásod szerint!? – röhögött fel a vörös képű. Tüzetesebb vizsgálat után kissé eszelősnek tűnt. – Annyit tudok, hogy képesek voltak anyagtalan kötést rakatni a tárgyra. Ezt a kötést nyilvánvalóan meg kell bontani. A kijelentést döbbent csend követte, majd valaki ingerülten felnyögött. A magas férfi, aki az üdvözlőkártyák között válogatott, olyan hangsúllyal horkant fel, mintha azt mondaná: Ti elhiszitek ezt a szarságot? – Azok elvileg megbonthatatlanok – jegyezte meg Plum higgadtan. – Csak az időnket vesztegeted! – jelentette ki Szivárványlencse. – Anyagtalan kötést még sosem törtek meg – ismerte el a madár, a legkevésbé sem zavartatva magát. Vagy lehetséges, hogy kissé felborzolta a tollát? – De mi úgy hisszük, elméletileg lehetséges, természetesen a megfelelő jártassággal és
erőforrásokkal. Az itt jelen lévőkben pedig megvan minden jártasság, amire csak szükségünk lehet. – És mi van az erőforrásokkal? – kérdezte Bubifizura. – Megszerezhetők. – Vagyis ez is része a melónak – állapította meg Quentin. Az ujjain számolva sorolni kezdte: – Megszerezni az erőforrásokat, megtalálni a tárgyat, felbontani a kötést, elvenni a tárgyat, elbánni a jelenlegi tulajdonosokkal. Stimmel? – Igen. A fizetség egymillió dollár fejenként, aranyban vagy készpénzben. Ma éjjel százezer, a többi akkor, ha megvan a tárgy. Most kell döntenetek, vállaljátok-e. És előre szólok, ha nemet mondtok, senkinek sem fogtok tudni beszélni a ma esti találkozónkról. A madár egyetlen szárnycsapással felröppent a kalitkája csúcsára. Elégedettnek tűnt a hatásos szónoklatával. Ez több volt, mint amire Quentin számított. Valószínűleg létezett könnyebb és biztonságosabb módja is, hogy egy varázsló keressen egymillát ezen a világon, de nem sok ilyen gyors és ennyire kézenfekvő lehetőségről tudott. Vissza kellett jutnia a dolgok sűrűjébe, és szüksége volt a pénzre. Fontos feladatok vártak rá. – Ha valakit nem érdekel az ajánlat, kérjük, most távozzon – szólalt meg a pénztáros. Nyilvánvalóan ő volt a madár helyettese. A húszas évei derekán járhatott. Fekete szakálla benőtte az egész arcát, és a nyakát is sűrű bozontként borította. A cro-magnoni képű fickó felállt. – Sok szerencsét! – Kiderült, hogy erős német akcentusa van. – Szükségetek lesz rá, nem igaz? A szoba közepére lökte az imént vásárolt üdvözlőlapot, és távozott. A kártya mintával felfelé ért földet: „MIELŐBBI JOBBULÁST KÍVÁNOK!” Senki nem vette fel. A többiek kábé harmada vele tartott, hogy jobb ajánlatok után nézzenek. Talán nem ez az egyetlen műsorszám ma éjjel a városban. A többiről viszont Quentin nem tudott, ezért a helyén maradt. Plumot nézte, Plum pedig őt. A lány se lépett le. Egy csónakban evezünk – bizonyára neki is küzdenie kell a megélhetésért. A vörös képű fazon az ajtófélfa mellett támasztotta a falat. – Viszlát! – köszönt oda sorban minden egyes távozónak. – Pá-pá! Amikor mindenki lelépett, aki akart, a pénztáros újra bezárta az ajtót. A létszámuk nyolcra csökkent: Quentin, Plum, Bubi, Vörösképű, Szivárványlencse, a kamasz srác, az indiai fickó, és egy hosszúkás arcú nő leomló ruhában, a homlokába hulló ősz tinccsel; a két utóbbi a másik ajtón át érkezett. A furcsán üresnek ható teremre még nagyobb csend telepedett, mint korábban. Ezek itt bizonyára a legalja, a legmélyebbre csúszottak. – Filloryból jöttél? – kérdezte Quentin a madártól. Válaszul felhangzott néhány elismerő kuncogás, bár ő nem viccből kérdezte, és a
madár sem nevetett. De nem is válaszolt neki. Quentin nem tudott olvasni az ábrázatáról; mint minden madárnak, ennek sem volt mimikája. – Mielőtt tovább mennénk, mindannyiótoknak el kell végeznetek egy egyszerű tesztet, ami felméri a varázserőtöket és mágikus jártasságotokat – közölte a varjú. – Barátunk, Lionel – biccentett a pénztáros felé – szakértője a valószínűségi mágiának. Mindnyájan kártyázni fogtok vele. Ha legyőzitek, átmentetek a próbán. Ennek hallatán néhányan elégedetlenül felmordultak, aztán diszkrét ellenségességgel ismét kölcsönösen méregetni kezdték egymást. A látott reakciókból Quentin rájött, hogy ez a kártyapróba eltért a szokott gyakorlattól. – Mi a játék? – kérdezte Plum. – Push römi. – Ugye csak viccelsz? – kérdezte Szivárványlencse utálkozva. – Neked tényleg lövésed sincs semmiről, ugye? Lionel elővarázsolt egy pakli kártyát, és olajozott mozdulatokkal, oda sem pillantva megkeverte, miközben kifejezéstelen maradt az arca. – Tudom, mit kérek – jelentette ki a madár kimérten. – És azzal is tisztában vagyok, hogy jó pénzt kínálok érte. – Hát én nem azért jöttem, hogy játszadozzak – állt fel a szemüveges férfi. – Akkor mi a picsáért jöttél? – kérdezte Bubi vidáman. – Bármikor távozhatsz – bólintott a madár. – Talán így is teszek. Az ajtóhoz ment, majd a kilinccsel a kezében megtorpant egy pillanatra, mintha arra számítana, hogy valaki tartóztatja. Senki nem tette. Az ajtó becsukódott mögötte. Quentin figyelte, ahogy Lionel kever. A fickó nyilvánvalóan tudott bánni a kártyával; a lapok engedelmesen röpködtek ide-oda lapátkezei között, szépen és pontosan, ahogy egy igazi profinál szoktak. Eszébe jutott a varázskapus felvételi vizsgája – mikor is, tizenhárom éve? Akkor sem volt túl büszke ahhoz, hogy elutasítsa a megmérettetést. Most pedig végképp nem, az hétszentség. Ráadásul egykor maga is afféle profinak számított az ilyesmiben. A kártyatrükkök a színpadi mutatványok fontos elemei. Tulajdonképpen ezekkel kezdte varázslói pályafutását. – Jól van! – bólintott Quentin. Felkelt, megropogtatta az ujjait. – Lássunk neki! Nagy zajjal odahúzott egy irodaszéket, és leült Lionellel szemben. Lionel udvariasságból felkínálta neki a paklit. Quentin elfogadta. Maradt egy alapszintű keverési technika mellett; próbált nem túl rutinosnak látszani. A lapok merevek voltak ugyan, de nem vadonatújak. Rájuk raktak néhány szokásos ipari szabvány csalásgátló bűbájt, de semmi olyasmit, amivel még nem találkozott. Jó érzés volt kézbe venni őket. Ismerős terepen járt. Anélkül, hogy nyilvánvaló lett volna, megnézte néhány figurás lap színét, és olyan helyre dugta
őket, ahol nem vesznek kárba. Jó régen nem kártyázott már, de erről a játékról még mindig tudott egyet-mást. Hajdanán a Szenzit csapat tagjainak kedvenc időtöltései közé tartozott a push römi. Valójában gyermetegen egyszerű játék volt. Sokban emlékeztetett a Háború nevű társára – itt is a magasabb értékű lapok győztek –, néhány flúgos csavarral kiegészítve a holtversenyek eldöntésére (például lapokat dobáltak egy kalapba; amint sikerült ötöt beletalálni, kiszámolták a kapott kártyakombináció értékét stb.). De nem a szabályok számítottak; a push römi lényege a csalás volt. Sokféle különös mágia rejlett a lapokban: egy megkevert pakli nem maradt változatlan, fix kombináció, inkább lehetőségek vadul örvénylő halmazára hasonlított, és soha, semmi nem számított biztosnak, amíg a kártyákat ténylegesen ki nem rakták az asztalra. Mintha egy fekete doboz lett volna, benne egy egész sereg macskával Schrödingeréktől . Némi mágikus jártassággal persze meg lehetett változtatni a lapok sorrendjét; valamivel több szakértelemmel már az ellenfél lapját is megjósolhatta, mielőtt még bedobta volna azt; és még több ügyességgel olyan kártyákat is meg tudott játszani, amiknek a valószínűség minden törvénye szerint az ellenfélnél vagy az eldobott lapok kupacában, netán teljesen más pakliban kellett volna lenniük. Quentin visszaadta a megkevert paklit, és a játszma megkezdődött. Lassan indítottak, kis pontértékű lapok beáldozásával, könnyű ütésekkel, és mindketten győztes szervákat adogattak. Quentin automatikusan számolta a lapokat, bár ez csak korlátozott hasznot hajthatott – amikor varázslók játszottak, a lapoknak megvolt az a bosszantó szokásuk, hogy olykor átpártoltak az ellenfélhez, és azok, amelyekről már azt hihették, biztonságban kikerültek a játékból, szerettek újra felbukkanni. Quentint érdekelte, vajon mekkora kaliberű tehetségre van szükség az efféle műveletekhez, és gyorsan át kellett értékelnie az eddigi becsléseit. Nyilvánvalóvá vált a számára, hogy nyers erővel nem fogja tudni legyőzni Lionelt. A fiú kíváncsi volt, hol tanulhatott a fazon. Valószínűleg Varázskapuban, ahogy ő maga is; a mágiájában volt valami olyan tankönyvi precizitás, amit az ember nemigen tapasztal a menedékházakból kikerültek esetében. De valami mást is érzékelt: valami hideg, fanyar, idegen aromát. Quentin szinte a nyelvén érezte az ízét. Azon töprengett, vajon Lionel valóban annyira emberi lény-e, amennyire a látszat sugallja. Egy push-leosztás összesen huszonhat ütésből áll; már félúton jártak, és még egyiküknek sem sikerült előnyre szert tennie. De a tizennegyedik ütésnél Quentin elszámította magát – elpazarolta ereje egy részét, amikor felülre varázsolt egy királyt, hogy azután elvesztegesse Lionel egyenlítésekor. A hibás párosítás miatt kibillent az egyensúlyából, és zsinórban bukta a következő három kört. Nagy nehezen visszaszerzett még kettőt, az eldobott kártyák kupacából csenve őket, de a bemelegítés véget ért. Tudta: innentől ádáz közelharc következik. 6
A helyiség mintha összezsugorodott volna: már csak az asztalt észlelte. Quentin rég nem érezte magában ezt a versenyszellemet, de az most ébredezni kezdett hosszú, mély álmából. Nyerni akart; egyszerűen nem veszíthetett. Összeszedte minden erejét, és támadásba lendült. Érezte Lionel puhatolózását, amint megpróbálja felcserélni a lapokat a még játékon kívüli pakliban, és visszanyomta őket a helyükre. Teljes lendületre kapcsoltak: négy ütéssel bedobták mind a négy ászt. Quentin, hogy fokozza a feszültséget, megosztotta a koncentrációját, és egy egyszerű varázsigével kirántotta Lionel zsebéből a szexamulettet, majd a padlóra vetette. Ám ha ez meg is zavarta Lionelt az összpontosításban, semmi jelét nem adta. A valószínűségi mezők őrülten hullámozni kezdtek mellettük – bár maguk alapból láthatatlanok voltak, a másodlagos hatásaik apró, de egészen képtelen véletlenek formájában megjelentek körülöttük. A hajukat és ruhájukat érzékelhetetlen szélfuvallatok borzolták. Az eldobott lapok az élükön egyensúlyozva megálltak, vagy a sarkukon pörögtek egy helyben. Az asztallap felett ködfelhő képződött, és alászállingózott belőle egyetlen hópihe. A nézők hátráltak néhány lépésnyit. Quentin ütött egy kör bubit a királlyal, azután a következő kört elvesztette pontosan ugyanezekkel a lapokkal, fordított felállásban. Megjátszott egy párt – és Lionel mormolva szitkozódott a bajsza alatt, amikor ráébredt, hogy valahogy a kezébe került az extra lap, rajta a póker szabályaival. A valóság szövete felpuhult és foszladozni kezdett a játék hevében. Lionel az utolsó előtti ütésnél megjátszotta a pikk dámát, és Quentin homloka ráncba szaladt – nem emlékeztet az arca Juliáéra? Akárhogyan is, tutira nem létezett félszemű dáma, olyan meg főleg nem, amelyiknek madár ül a vállán. Beáldozta ellene az utolsó királyát, legalábbis azt hitte: de mire kirakta az asztalra, az átváltozott bubivá, méghozzá öngyilkossá. Valójában ez a figura sem létezett, különösen nem ősz hajú. Pont olyan ősz, mint én. Még maga Lionel is meglepettnek tűnt. Valami vagy valaki kiforgatta az ábrákat – mintha egy láthatatlan harmadik játékos ült volna mellettük az asztalnál, aki mindkettejükkel kedvére szórakozik. A következő, utolsó lapjánál világossá vált, hogy Lionel elvesztett minden irányítást a saját keze felett, mert egy mindeddig ismeretlen öltözékű dámát rakott le, az Üvegek Királynőjét. A szokásos fehér helyett az ő arca zafírkék volt, ráadásul olyan, mint az átlátszó celofán. És hajszálra úgy festett, mint Alice. – Mi a jó franc ez? – csóválta meg a fejét Lionel. Pontosan: mi a jó franc? Quentin kétségbeesetten igyekezett megőrizni a hidegvérét. Alice arcának látványa mélyen felkavarta a nyugalmát, megdermesztette a zsigereit, ám ugyanakkor arra is emlékeztette, mit keres itt. Nem azért jött, hogy veszítsen. Sőt, ami azt illeti, elhatározta, hogy kihasználja ezt a helyzetet – Alice fog neki segíteni. A színpadi bűvészkedés lényege a figyelemelterelés. Quentin kihasználta, hogy Lionelt összezavarta az átváltozott dáma: gémberedett ujjakkal
előhúzott egy treff királyt a bakancsa szárából, és lecsapta az asztalra. Próbált nem tudomást venni a király szürke öltözékéről és az arca előtt lógó, rügyező ágról. Véget ért a parti. Quentin kiütéssel győzött. Reszketve hátradőlt, és mélyet sóhajtott. – Jó! – mondta egyszerűen a madár. – Következő. Lionel nem tűnt túl boldognak, de nem is szólt semmit, csak lehajolt, és felszedte az asztal alól az amulettjét. Quentin felállt, és csatlakozott a fal mellett sorakozó többiekhez; a térde rogyadozott, a szíve pedig még mindig olyan hevesen vert, hogy majd’ kiakadt a fordulatszámmérője. Örült, hogy az ő győzelmével zárult a mérkőzés, de eleve ebben bízott. Azt azonban nem hitte volna, hogy viszontlátja rég elveszett nagy szerelmét egy kártyalap mintáján. Mi a fene történt az imént? Talán valaki az itteniek közül többet tudott róla a kelleténél. Lehet, hogy megpróbálta kibillenteni, hogy veszítsen. De vajon kicsoda? Ki venné a fáradságot? Hiszen senkit nem érdekelt, hogy győz-e, vagy sem – többé már nem. Az egyetlen személy, aki jelenleg törődött ezzel, maga Quentin volt. Vagy talán a saját tudatalattija lépett közbe, az nyúlt fel a mélyből, és az torzította el a varázslatait? Ez esetben egyszerűen a gyenge mentális önfegyelmem lehetett a ludas. Vagy talán maga Alice volt az? Nem kizárt, hogy figyelte, ki tudja, honnan. És szórakozott vele egy kicsit. Hát, ha ezt akarja, csak tessék! A jelen pillanatra összpontosított; most csak ez számított. Emlékeztette magát, hogy fontos feladat vár rá. Rendbe kell hoznia az életét. A múltnak ebbe nem lehet beleszólása, még magának Alice-nek sem. Még nem. Quentin még nem állt készen rá. Plum simán győzött; az ő partiját nem kísérte semmilyen szokatlan és rendkívüli jelenség. A vörös képű és az indiai fickó is nyert. A fehér hajtincsű nő korán kiesett; beharapott ajakkal, nyilvánvalóan lehetetlen módon öt kettest rakott le sorban egymás után. Ezt egy joker követte, majd egy Menj egyenesen a börtönbe!feliratú Monopoly-kártya. A kölyök valamiért automatikusan bejutott – a madár egyáltalán nem kérte tőle, hogy játsszon. A rövid, tépett bubifrizurás lány mindegyiküknél gyorsabban győzött, vagy azért, mert olyan erős volt, vagy azért, mert Lionel kezdett kifáradni. Amikor az összes parti véget ért, Lionel átnyújtott a kiesett nőnek egy köteg százdollárost, mintegy vigaszdíjul. Egy másik, hasonló köteget pedig a vörös képűnek. – Köszönjük, hogy időt szántatok ránk! – mondta a madár. – Én? – A fickó lebámult a bankjegyekre a kezében. – Én is? De hát én átmentem a teszten. – Igen – bólintott Lionel. – De késtél. És bocs, de őszintén szólva, elég nagy seggfejnek tűnsz. Az alak képe még jobban elvörösödött.
– Csak rajta! – biztatta Lionel, és széttárta a karját. – Lássuk, mit lépsz. A fickó arca megrándult, de nem volt olyan dühös vagy őrült, hogy ne tudta volna helyesen felmérni az esélyeket. – Csesszétek meg! – sziszegte végül mérgesen. Ennyi telt tőle. Hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Quentin fáradtan lerogyott a vörös képű távozásával megüresedett, bár a vizes esőkabátjától kissé nyirkos fotelba. Erőtlennek és kifacsartnak érezte magát. Remélte, hogy nem lesz több teszt, de amúgy sem bízott volna most semmilyen varázslatában. Saját magát is beleszámítva, összesen öten maradtak: Quentin, Plum, Bubi, az indiai és a kölyök. Ez az egész kezdett átkozottul valóságosabbnak tűnni, mint alig fél órája. Még nem volt túl késő; még mindig simán leléphetett volna. Egyelőre nem látott semmit, ami kizáró tényező lehetne, de igaz, ami igaz, az eddigiek különösebb elbizakodottságra sem adtak okot. Lehetett ez a főnyeremény, amivel visszatérhet, ám ugyanígy kerülhetett akár még rosszabb helyzetbe is. De már épp elég időt vesztegetett olyasmikre, amik nem vezettek sehová, és fikarcnyit sem javítottak a helyzetén. Persze: kisétálhatott volna, vissza az esős, sötét, hideg éjszakába. De nem tette. Elhatározta, hogy ezúttal menni fog a dolog. Nem mintha dúskált volna a jobb ajánlatokban. – Gondolod, hogy elegen leszünk így öten? – kérdezte Quentin a madarat. – Hatan – javította ki a varjú. – Lionellel. Igen. Ami azt illeti, pontosan ez a megfelelő létszám. – Na, ne csigázz már minket! – türelmetlenkedett Bubi. – Ki vele, mi a célpont? A madár nem kertelt tovább. – A tárgy, amit keresünk, egy régi utazótáska. Barna bőr, átlagos méret, 1937-es gyártmány, rajta az RCJ monogram. A készítője Louis Vuitton. – A madár tökéletes franciasággal ejtette ki a nevet. – Csúcs! – biccentett a lány. – És mi van benne? – Azt nem tudom. – Nem tudod? – A kamasz most szólalt meg először. – Akkor mégis, mi a francért akarod megszerezni? – Hogy kiderítsem – felelte a madár egyszerűen. – Hmm. Az RCJ minek a rövidítése? – Rupert John Chatwin – hangzott a határozott felelet. A kölyök zavarodottnak tűnt. Az ajka némán mozgott. – Ez hogy jön ki? – kérdezte végül. – Nem a C-nek kellene a végén lenni? – Ez egy monogram, te idióta! – fakadt ki Bubi. – A családnév kerül középre. Az indiai fickó az állát dörzsölte. – Chatwin. – Próbálta belőni, honnan ismeri a nevet. – Chatwin. De ő nem…? Dehogynem! – gondolta Quentin, de meg se mukkant. Sőt, meg se moccant. Naná,
hogy ő. Chatwin: ettől a névtől csak még jobban kiverte a hideg, mint az éjszakai esőtől, a beszélő madártól és a furcsa kártyalapoktól. Igazság szerint élete hátralevő részében soha többé nem is kellett volna találkoznia ezzel a névvel. Többé nem számított rá, és vice versa. Kvittek voltak. Mégis, mindennek dacára eltöltötte valami sötét megkönnyebbülés, mert a név felbukkanása azt jelentette, hogy nincs még vége. Olyan volt most, mint egy leszokott narkós, akinek az orrát hosszú, tisztán töltött idő után megcsapja kedvenc drogjának illata, a legtutibb cuccé, amit ismer, és már előre ízlelgeti a küszöbön álló visszaesését. Lehunyta a szemét, hogy még jobban kiélvezze a pillanatot. A név üzenet volt: az éjszakában tündöklő forró jelzőrakéta, amit személyesen neki küldtek, át az időn és téren, a sötéten és esőn, egyenesen a világ fényes, meleg középpontjából.
2. FEJEZET Nem így kellett volna történnie. Quentin megpróbált egyenes úton járni. Semföldén kezdődött, a mindenütt ott rejlő, itáliai stílusú szökőkutak és bezárt könyvtárak néma városában. A szökőkutak medencéi valójában más világokra nyíló kapuk voltak, és Quentin ott állt a Filloryba vezető szökőkútnak támaszkodva. Épp akkor ebrudalták ki onnan, méghozzá erőszakkal. Hosszú ideig csak állt ott, és érzékelte a szökőkút kőkávájának hideg érdességét. Megnyugtatóan szilárdnak hatott. A kút volt utolsó kapcsolata régi életéhez – ahhoz, amelyben egy mágikus birodalom királyaként uralkodott. Nem akarta, hogy ez az élet véget érjen; és tudta, nem is ér véget igazából, amíg ő el nem engedi, és odébb nem áll. Most még mindig birtokolhatta egy rövid ideig. De nem tette. Ami történt, megtörtént. Még egyszer, utoljára megpaskolta a karimát, és nekivágott a néptelen álomvárosnak. Súlytalannak és üresnek érezte magát. Aki eddig volt, nem lehetett többé, de nem volt benne biztos, ki lesz, ki akar lenni ezután. A fejében még mindig ott zsongott a Világvége jelenete: a lenyugvó nap, az íves tengerpart vékony, végtelen vonala, a két, össze nem illő faszék, a csengő-bongó holdsarló, a csóvát köpködő üstökösök. Az utolsó pillantás Juliára, ahogy leveti magát Fillory pereméről, egyenesen át a Világ Túloldalára, a saját jövőjébe. A lány számára új kezdetet jelentett, ő azonban zsákutcába jutott. Nincs többé Fillory. Nincs tovább. Annyira azért nem volt magán kívül, hogy ne vegye észre, mennyire megváltozott Semfölde. Azelőtt mindig csendes és nyugodt helynek tűnt, mintha a mozdulatlan némaság üvegburája borult volna rá a felhős, alkonyi színekben játszó
ég alatt. De azóta valami történt: az istenek visszatértek, hogy kijavítsák a mágia következtében jelentkező hibát az univerzumban, és az ezt követő vészhelyzet során megsemmisült az eddigi védőharang, mire egyszerre beáradt az idő és az időjárás. A levegőben most a köd nyirkos szaga szállt. Felszakadozott, csipkés szélű felhők úsztak Quentin feje felett, és az elő-előbukkanó égbolt kék foltjai tükröződtek az olvadt hólé reszkető tócsáiban. Mindenütt vízcsörgedezés hallatszott. A Semföldét eddig vasmarokkal uraló tél most vonakodva, sértődötten teret engedett az első itteni tavasznak. Romok és törmelékek kikelete volt ez. Quentin körül mindenütt tető nélküli épületek tárták fel zsigereiket az őselemeknek; az eldőlt könyvespolcok, mint egymást támasztó óriásdominók sorakoztak odabent, oszlófélben lévő hullák bordáira emlékeztetve. A semföldei könyvtárak köteteiből kitépett kóbor lapok szálldostak libegve és vadul bukfenceztek a kavargó levegőben a feje felett. Ahogy átkelt egy csatorna felett átívelő hídon, Quentin észrevette, hogy a víz szintje mindkét parton csaknem eléri a töltés peremét. Eltűnődött, mi történne, ha túlcsordulna. Valószínűleg semmi komoly. Biztos vizes lennék. Amikor odaért a Földre visszavezető szökőkúthoz, látta, hogy az is alaposan megváltozott. A közepén álló szobor egy nagy bronz lótuszrügyet ábrázolt, azonban a mágia feletti küzdelem során egy egész rajnyi sárkány nyomult keresztül rajta, hogy bejusson Semföldére. Amikor odalentről előrajzottak, a fémvirág a hegesztései mentén széthasadt, és a szirmai szétnyíltak. Quentin azt hitte volna, azóta talán jött valaki, és rendbe hozta, ám ehelyett a szökőkút kezdte megjavítani saját magát. A régi virág elhervadt és oldalra roskadt, a helyén pedig egy új, bronz lótuszrügy nyiladozott. Quentin szemügyre vette a különös, bimbózó szökőkutat, és azon tűnődött, hogy akár még az ő keskeny, csontos csípője is elég karcsú-e ahhoz, hogy keresztülférjen rajta, amikor valami megsúrolta a vállát. Reflexből elkapta a levegőben: egy papírdarab volt, egy könyvből kiszakadt lap. Mindkét oldalát sűrűn teleírták és telerajzolták. Már épp újra útjára bocsátotta volna a szélbe, de aztán mégis meggondolta magát. Helyette inkább négyrét hajtotta, és bedugta a farzsebébe. Azután visszapottyant a Földre. A Földön épp esett az eső, legalábbis Chestertonban: kemény, dermesztően hideg, novemberi New England-i monszunként zúdult alá, mintha dézsából öntenék. A mágikus gomb, talán csak ő tudja, milyen megfontolásból úgy döntött, hogy a buja növényzetű massachusettsi külvárosba teszi le, a szülei túlméretezett háza előtti széles, sima gyepre. Az eső vadul dobolt a tetőn, végigcsorgott az ablakokon, és vastag sugárban ömlött ki egy ereszcsatorna száján. Quentin ruhája pillanatok alatt csurom víz lett – a fiú Semföldén még mindig érezhette a ruhájára rakódott
fillorybeli tengeri só illatát, most azonban ez az esővíz feloldotta és örökre lemosta róla. Ehelyett a kertvárosi őszi esők szaga csapta meg az orrát: a párálló talaj, megdagadt fapadok, ázott kutyabunda, lélegző élő sövények sajátos aromáinak keveréke. Kivette a mellényzsebéből az ezüst zsebórát, amit még Eliottól kapott, mielőtt távozott Filloryból. Azelőtt alig vette szemügyre – túlságosan megrázta és felbőszítette, amikor felszólították, hogy induljon –, most viszont látta, hogy a számlapja igazán pompás kidolgozású és részletgazdag: két extra számlap, egy mozgó csillagtérkép és holdfázisjelző egészítette ki. Gyönyörű darab volt. Arra gondolt, hogy Eliot saját maga szedte neki a Királynő Erdejében egy órafa csemetéből, azután magával vitte, és a tengeren töltött hosszú hónapjai alatt végig magánál tartotta. Valóban remek ajándék volt, és Quentin azt kívánta, bárcsak elmondta volna neki. Bár az óra már nem ketyegett. Úgy tűnt, nem igazán tetszik neki a földi környezet. Vagy talán az időjárás volt a ludas. Quentin hosszú ideig meredt a szülei kivilágítatlan házára; várta, hátha feltámad benne valami sürgető késztetés, hogy bemenjen, de hiába. A vágy csak nem akart megszületni. Bármilyen sötét és masszív volt is, az épület semmilyen gravitációs vonzást nem gyakorolt rá. A szüleire is csak úgy tudott gondolni, mint réges-régi szeretőkre; olyan távolinak tűnt az egész, hogy már arra sem emlékezett, miért hatott egykor olyan valóságosnak és szorosnak a velük való kapcsolata. Ügyesen végrehajtották a trükköt: sikerült felnevelniük egy olyan gyermeket, akivel az égvilágon semmi közös nem volt bennük, vagy ha netán mégis, egyikőjük sem vette a fáradságot, hogy megtalálja. Mostanra pedig olyan távol sodródtak egymástól, hogy az őket egykor összekötő ezüstfonal egyszerűen elszakadt. Ha létezett bárhol is otthona a Földön, az bizonyosan nem itt volt. Quentin vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét, és suttogva elkántált négy mély, elnyújtott szótagot, miközben a bal kezével egy nagy kört írt le a feje felett. A létrejövő láthatatlan lencse eltérítette körülötte az esőcseppeket. Szárazabb ugyan nem lett tőle, de úgy érezte, legalább megtette az első lépést a teljes megszáradás felé vezető hosszú és fáradságos úton. Gyalogosan elindult a széles, csurom víz kertvárosi járdán. Kidobtak Filloryból, és többé már nem vagyok király. Ideje elkezdenem úgy élni a francos életemet, mint mindenki más. Jobb későn, mint soha. Fél órát caplatott az esőben, míg eljutott egy elágazáshoz Chesterton belvárosában; elcsípett egy Alewife-ba tartó buszt, majd elmetrózott a South Station nevű pályaudvarig, ahol felszállt egy Greyhound távolsági buszra, az meg elvitte egyenesen a New York állami, Manhattantől északra, a Hudson folyó mentén fekvő Newburgh-ig. Tömegközlekedéssel nem lehetett ennél jobban megközelíteni Varázskaput. Ezúttal könnyebbnek bizonyult a visszatérés. Legutóbb Juliával jártak itt, kétségbeesetten és riadtan. Most azonban nem sietett különösebben, ráadásul azt is
pontosan tudta, mire van szüksége: egy biztonságos, ismerős helyre, ahol kezdhet magával valamit; ahol az emberek ismerik a mágiát és őt is. Állást keresett. Ugyanabban a motelben szállt meg, mint a múltkor, majd taxiba ült, és elvitette magát ugyanaddig a kanyarig az országúton, onnan pedig óvatosan lépkedve bevetette magát az erdőbe. Itt is esett, és minden egyes gally és ág, amihez véletlenül hozzáért, újabb adag hideg vizet zúdított a nyakába. Ezúttal nem bajlódott semmiféle flancos feltáró varázsigével. Gondolta, úgyis észreveszik, akkor pedig nyilván fel is ismerik. Már messziről megpillantotta: a fák között egyetlen magányos napfényfolt villant elő a máskülönben erősen borult, felhős időben. Ahogy közelebb ért hozzá, a nedves ágak között a levegőben lebegő, ovális folt egyre fényesebbé vált, és fokozatosan felöltötte vállon felül egy test nélküli nő alakját; úgy festett, mint valami kámea egy medalionon. Az erőteljes arccsontú nő jó negyvenes lehetett, és bár Quentin nem ismerte fel, tekintetének éber csillogása eltéveszthetetlenül elárulta, hogy ő is gyakorló mágiahasználó. – Üdv! – köszönt neki Quentin, amikor elég közel jutott, hogy ne kelljen kiabálnia. – Quentin vagyok. – Tudom – bólintott a nő. – Bejössz? – Igen, köszi. Csinált valamit, tett egy apró mozdulatot valahol Quentin látóterén kívül, és immár egész alakjában megjelent. A borongós őszi erdőből kirajzolódó nyári napfény boltíve alatt állt, egy élénkzöld pázsitfolton. Oldalra lépett, hogy beengedje az érkezőt. – Köszi! – ismételte Quentin. Amikor megcsapta a meleg levegő, a szeme váratlanul könnybe lábadt a megkönnyebbüléstől. Pislogott párat és félrefordult, de a nő így is észrevette. – Ezt nem lehet megunni, ugye? – kérdezte. – Nem – ismerte el Quentin. – Tényleg nem. Quentin a hosszabbik utat választotta: megkerülte a Labirintust – már legalább tízszer újratervezhették, amióta utoljára kiismerte magát benne –, és a Házhoz sétált. A csarnokokban csend honolt: itt augusztus volt éppen, diákok sehol, bár ha még nem töltötték fel az új elsőévesek évfolyamat, akkor még mindig folyhattak a felvételi vizsgák. A kora délutáni napfény zavartalanul tűzött be a diáktársalgók sokat látott, ütött-kopott szőnyegeire. Az egész épület olyan benyomást keltett, mintha pihenne, és most próbálna felépülni az elmúlt tanév megrázkódtatásai után. Quentin nem tudta, mire számítson Foggtól: amikor legutóbb beszéltek, nem túl szívélyes hangulatban váltak el. De most felkészült rá, hogy előadja a dékánnak az érveit. Az irodában talált rá; épp a jelentkezési lapokat nézegette. – No lám! – A még mindig ápolt és elegáns, kecskeszakállas öregúr adta a
meglepettet. – Gyere be, kérlek! Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak. Fogg mosolygott, de nem kelt fel a székéből, hogy üdvözölje. Quentin óvatosan leült. – Én sem gondoltam volna – ismerte be. – De jó újra itt lenni. – Ezt mindig örömmel hallom. Ha jól emlékszem, amikor utoljára találkoztunk, egy erdei boszorkával voltál. Mondd csak, sikerült végül eljutnia oda, ahová szeretett volna? – Igen, sikerült, habár tett némi kerülőt – felelte Quentin, és nem bocsátkozott további részletekbe. Helyette inkább Varázskapu velterszcsapatának szerencséje felől érdeklődött, mire Fogg tájékoztatta mindenről, amit csak tudni akarhatott, sőt, annál is többről. Quentin ezután rákérdezett, mi történt az apró fémmadárkával, amely régebben ott lakott a dékáni irodában, Fogg pedig elmondta, hogy az egyik diák doktori témájául választotta, hogy visszaváltoztassa hús-vér élőlénnyé. A dékán elővett egy szivart, és vendégét is megkínálta eggyel; Quentin elfogadta, és egy darabig némán fújták a füstöt. Az egész sokkal simábban ment, mint várta. Korábban kicsinyes, rosszhiszemű zsarnokként gondolt Foggra, most viszont azon kezdett tűnődni, vajon megváltozott-e a dékán, vagy csak ő ismerte eleve félre. Fogg talán nem is olyan nagyon gáz. Lehet, hogy én voltam mindig is kissé túlérzékeny és defenzív? Amikor Fogg egyenesen Quentinnek szegezte a kérdést, hogy miben segíthet, Quentin nem kertelt tovább, elmondta. Fogg pedig segített neki, csak úgy, egyszerűen. Kiderült, hogy szerencsés véletlen folytán épp üresedés támadt a tanári kar elsőévesekkel foglalkozó részlegében – egy héttel korábban ugyanis el kellett bocsátaniuk egy nemrég érkezett vendégprofesszort, miután kiderült, hogy plagizálta a szakdolgozatának nagy részét. Quentin megtudta: amennyiben szeretné, átvállalhatja az ő feladatait. Sőt, valójában szívességet is tenne vele Foggnak. Ha a dékán érzett is némi kárörömöt – ha okozott neki bármi elégtételt az új, megszelídült és alázatos Quentin látványa, az egykori nagyra törő, kalandvágyó, bajkeverő tékozló fiúé, aki most kivert kutyaként kullogott vissza egy kis alamizsnáért – ügyesen leplezte. – Ne légy már ennyire meglepve, Quentin! – nógatta. – Te mindig is a legeszesebb diákok közé tartoztál. Mindenki látta ezt, csak te nem. Ha nem arról próbáltad volna minden erőddel meggyőzni magad, hogy nem tartozol ide, akkor te magad is ráébredtél volna. Mint sok évvel korábban, az egyetem most is kitárta előtte a kapuit, befogadta, és helyet kínált neki a maga kis titkos rejtekvilágában. Fogg leakasztotta a falról és átnyújtotta neki egy olyan apró és olyan szokatlanul magas mennyezetű szobácska kulcsát, amelyben szinte úgy érezhette, mintha egy szellőzőakna alján lakna. Odabent csak egy asztal, egy ablak, egy mini fürdőszoba, és egy priccs fogadta: egy keskeny ikerágy fele, amelynek hiányzott a párja. Az ágynemű a varázskapui
mosoda öblítőjének eltéveszthetetlen illatát árasztotta, és ettől Quentin – mint valami tehetetlen kő – tüstént aláhullt az emlékek mély kútjába, abba az időbe, amikor kényelmesen, meghitten szunyókált a varázskapui kuckójában, és egy a mostani jelenétől gyökeresen különböző jövőről ábrándozott. Nem igazán nosztalgia volt ez: Quentin nem vágyott vissza a rég letűnt napokba. Fillory azonban hiányzott neki. Csak amikor végre magára zárta az ajtót és egyedül maradt a szobájában – igaz, nem királyi lakosztályban, csak egy igen szerény tanársegédi kuckóban –, Quentin csak akkor engedte meg magának, hogy igazán eluralkodjon rajta a vágyakozás. Valósággal sóvárgott elveszett birodalma után. Ledőlt, felbámult a távoli mennyezetre, és arra gondolt, mi minden zajlik most nélküle odaát – az utazásokra, a kalandokra, az ünnepi lakomákra; a folyóira, óceánjaira, az erdeire és mezőire és a mindenféle varázslatos csodákra, amelyek széltében-hosszában betöltötték Filloryt. Olyan nagyon szeretett volna újra ott lenni, hogy úgy érezte, az epedő vágyának önmagában is elégnek kellene lennie, hogy testi valójában kiemelje lapos, kemény fekhelyéről, ki ebből az egész világból, vissza abba, ahová igazán tartozik. De az nem volt elég, és ő nem mozdult. Megkapta az órarendjét. Kapott egy névre szóló helyet az étkezőben, és hatalmat, hogy megfegyelmezze a diákokat. Ezen kívül megadták neki, amit már régóta kellett volna – valamit, aminek a hiányáról már csaknem megfeledkezett: személyes Képességet. Minden varázslónak természetes, veleszületett hajlama van a mágia egy bizonyos fajtájára. Ez az úgynevezett Képesség afféle mágikus ujjlenyomatként is szolgált, amit azután azonosítani és osztályozni lehetett, legalábbis elvileg. Olykor teljesen triviális volt ez az adottság, máskor valóban hasznos és ritka dolog, de tény, hogy mindegyik rendelkezik valami egyedi tehetséggel: hozzátartozik ez a mágikus személyiségéhez. A varázskapui tantestületbe való hivatalos felvétele során Quentinnek meg kellett neveznie a saját Képességét, és ezen a ponton jutott eszébe, hogy tulajdonképpen még mindig nem tudja, mi lehet az. Ahogy jó tizenkét éve, most is Sunderland professzorhoz küldték; ebbe a nőbe habarodott bele kisdiákként. Ugyanabban a hosszú, napfényes laborban találkoztak, ahol Sunderland akkoriban vizsgáztatott; Quentinnek furcsa volt belegondolnia, hogy a nő egész idő alatt itt maradt, miközben ő, egykori tanítványa – bár katasztrofális következményekkel – körbeutazta a fél multiverzumot, és hogy most tulajdonképpen egyenrangú kollégák lettek. Ha lehet, a nő talán még gyönyörűbb volt, mint huszonöt évesen. Az arca érettebb és lágyabb lett. Jobban hasonlított igazi önmagára, habár amit Quentin egykor a derűs, szinte földöntúli béke kisugárzásának vélt, az most inkább az érzelmek hiányának, vagy legalábbis erős visszafogottságának hatott – korábban nem is vette észre, milyen távolságtartó és zárkózott valójában a nő. Akkoriban olyannyira alacsonyabb rendűnek érezte magát a professzor
asszonynál, hogy még abban sem volt biztos, egyáltalán emlékszik-e még rá. Pedig nagyon is emlékezett. – Hát persze! Nem voltál te olyan nagyon láthatatlan, mint amilyennek gondoltad magad. Valóban így gondoltam volna? Valószínűleg igen. – Ez azt jelenti, hogy az én titkos nagy szerelmem irántad nem is volt annyira nagyon titkos, mint hittem? A nő csak mosolygott, de nem barátságtalanul. – Fogalmazzunk talán úgy, hogy a romantikus vágyak elleplezése nem a te Képességed – felelte. – Tűrd fel az inged ujját könyékig! Hadd lássam a kezed! Quentin szót fogadott. A nő valami finom porral fürgén bedörzsölte a bőrét, mire apró, hidegen pislákoló szikrák jelentek meg rajta szabálytalan alakzatban – mintha egy ritkásan lakott vidéki tájat láttak volna felülről, éjszakai kivilágításban. Közben Quentin jeges szurkálások hálóját is érezte volna, bár lehet, hogy ez utóbbit csak képzelte. – Hmmmm. A nő beharapta az ajkát, némán tanulmányozta őt, majd kétszer rákoppintott a kézfejeire, mint egy játszó gyermek, és a szikrák kihunytak. A jelek szerint Sunderland professzor asszony semmi érdekeset nem látott bennük. Vagyis, Allison – most, hogy kollégák lettünk, és összetegeződtünk, meg kellene szoknom, hogy a keresztnevén szólítsam. A nő lecsippentett egy tincset Quentin hajából, és meggyújtotta egy parázstartó tégelyben. Égett szőr szaga érződött. Gondosan tanulmányozta a füstöt. – Semmi. Most, hogy túljutottak a kezdeti kötelező udvariaskodáson, nem teketóriázott: teljes – már-már komikus – komolysággal látott neki a feladatnak. Quentin ennyi erővel akár egy trükkös virágcsokor is lehetett volna, amit az istennek sem sikerült megfelelően elrendeznie. Egy sor fokbeosztásos füstüveg lencsén át tanulmányozta, miközben Quentinnek hátrafelé kellett lépkednie, körben, a teremben. – Mit gondolsz, miért olyan nehéz ez? – kérdezte Quentin, miközben próbált nem nekimenni semminek. – Hm? Ne nézz hátra a vállad fölött! – Mármint megtalálni a Képességemet. Szerinted miért olyan nehéz kideríteni, hogy mi az? – Több oka is lehet. – Allison hátrasimította egyenes szálú, szőke haját a füle mögé, és lencsét cserélt. – Talán elrejtőzött. Némelyik képesség természeténél fogva nem szeretné, hogy megtalálják. És van, amelyik valójában olyan apró és jelentéktelen, hogy nehéz kiszűrni a háttérzajból. – Aha. De nem lehet esetleg… – itt belebotlott egy zsámolyba –, hogy azért, mert valami rendkívül érdekes? Olyasmi, amit még soha, senki nem látott?
– De, persze, az is lehet. Miért ne? Quentin mindig is irigyelte Pennyt a flancos és a jelek szerint egyedülálló Képességéért, a dimenziók közti utazás tehetségéért. De a nő hangja alapján azt gyanította, tudna néhány okot mondani, hogy miért nem tartja valószínűnek Quentinnél ezt a Képességet. – Emlékszel, amikor azt a szikraesőt produkáltam? – Persze, hogy emlékszem. Áh! El sem hiszem, hogy erre nem gondoltam eddig. Várj, ne mozogj! Quentin megállt, Allison pedig turkálni kezdett az egyik fiókban, és előhúzott egy súlyos, rézélű vonalzót, rajta olyan szabálytalan fokbeosztással, amelyet Quentin nem ismert fel. – Hunyd le a szemed! Engedelmeskedett, és abban a pillanatban elektromos fájdalomhullám hasított a jobb kézfejébe. A térdei közé rántotta a kezét; beletelt jó tíz másodpercbe, mire legalább annyira magához tért, hogy felnyögjön. Amikor kinyitotta a szemét, féligmeddig arra számított, hogy meglátja: az ujjait a második ujjpercnél csonkolták. De még mindig a helyükön voltak, bár teljesen kivörösödtek. A professzor rájuk csapott a vonalzó éles szélével. – Bocsánat! – mentegetőzött. – A fájdalomreakció gyakran igen sokat elárul. – Ha ez sem vált be, akkor inkább belenyugszom, hogy nem tudom, mi a Képességem. – De, ez szépen bevált. Azt kell mondanom, nagyon érzékeny vagy. Quentin úgy gondolta, hogy csak azért, mert nem vágyik rá, hogy fájdalmas körmöst kapjon egy fémvonalzóval, még nem lesz szokatlanul szenzitív, de nem szólt semmit, Allison pedig máris egy jókora, ősrégi, díszes betűtípussal nyomtatott referenciakönyvet lapozgatott. Quentinben hirtelen őrült vágy támadt, hogy megállítsa. Már olyan régóta együtt élt ezzel, hogy szinte a személyisége részévé vált – ő volt „Az, Akinek Nincs Képessége”. Valóban készen állok rá, hogy feladjam ezt az állapotot? Ha a nő elárulná neki, akkor ő is olyan lenne, mint mindenki más… De mégsem állította le. – Volt egy kedvenc hipotézisem veled kapcsolatban – magyarázta Allison, miközben végigfuttatta az ujját egy bekezdésen. – Nevezetesen, legutóbb azért nem tudtam megtalálni a Képességedet, mert akkor még nem rendelkeztél vele. Mindig is úgy éreztem, kissé túl fiatal vagy a korodhoz képest. A személyiség érettségi foka fontos tényező… Ahhoz már elég idős voltál, hogy lehessen Képességed, de érzelmileg még nem álltál rá készen. Nem kerültél kellően éles fókuszba. Ez elég cikinek hangzott. És a „titkos” rajongásához hasonlóan, valószínűleg ez is többek számára lehetett nyilvánvaló, mint sejtette. – Azt hiszem, későn érő típus vagyok – vont vállat.
– Tessék, itt is van! – kopogtatta meg az oldalt. – Apró tárgyak megjavítása. Ez vagy te. – Apró tárgyak megjavítása…?! – Bizony! Quentinnek igazán nem ez volt minden vágya. – Apró, mint mondjuk egy fotel? – Gondolj kisebbre! Mint például egy kávéscsésze. – A nő egy láthatatlan bögre köré görbítette az ujjait. – Tapasztaltál már különösebb sikereket e téren? Kisebb rögzítések, helyreállítások, bütykölések, effélék? – Talán. – Azt éppen nem mondhatta, hogy valaha is tudatosan észlelt volna bármi ilyesmit. De talán csak nem figyelt eléggé. – Nem tudom. Elég hervasztó volt ez az egész, egyáltalán nem szexi. Semmi forradalmi újítás. Ő nem fog dimenziók között ugrálni, vagy a felhők közül villámot lehívni, vagy védőszellemeket megidézni – ezzel az erővel ugyan nem. Az élet gyorsan, hatékonyan és kíméletlenül megfosztotta Quentint a saját magával kapcsolatos utolsó illúzióitól is, egyiktől a másik után, szilárd, kemény mozdulatokkal hántva le róla őket, akár a nedves ruhát, ő pedig ott maradt csupaszon, dideregve. De még nem fagyott halálra. Tudta: ebbe nem hal bele. Nem szexi, az igaz, de legalább valóságos, és most csak ez számított. Elég a fantáziálásokból – ez itt a Fillory utáni élet. Ki tudja? Talán ha az ember feladja az álmait, akkor jön csak rá, hogy az élet többről szól a puszta álmodozásnál. Mostantól a realitások között fogok élni, és megtanulom értékelni ennek a világnak a durva, profán valóságát. Az utóbbi időben egyébként is sok mindent megtudott magáról, és bár azt hitte, fájdalmas lesz a szembesülés – ahogy tényleg az is volt –, ugyanakkor meg is könnyebbült tőle. Egész életében félt szembenézni ezekkel a dolgokkal, most pedig, hogy végre nem hárította őket tovább, egyáltalán nem is tűntek olyan ijesztőnek, mint eredetileg gondolta. Vagy talán csak keményebb fából faragtak, mint hittem. Akárhogyan is, legalább nem kell visszamenőleg kizárni a Szenzit csapatból. Az apró tárgyak megjavítása megütötte volna a szintet. – Na, nyomás! – intett Allison. – Fogg valószínűleg neked adja majd az elsőévesek „kisebb mágikus javítások” kurzusát. – Ja, nem lepne meg – biccentett Quentin. Valóban így is lett.
3. FEJEZET Quentin hitte, kielégítőnek találja majd az oktatást, arra azonban nem számított,
hogy még élvezni is fogja. Az már túl szép lett volna; inkább nem is reménykedett. Ám mint utóbb kiderült, ebben is tévedett. Hetente ötször, reggel kilenckor kiállt a katedrára a „kisebb mágikus javítások” nevű tantárgy óráin, kezében krétával és az előadásjegyzetekkel telefirkált lapokkal, és farkasszemet nézett a hallgatókkal – akik most már az ő diákjai voltak –, azok meg visszanéztek rá. Az arcuk jobbára kifejezéstelen volt – a félelemtől, a teljes zavarodottságtól, az unalomtól, mikor mitől –, a lényeg, hogy üres tekintetek fogadták. Quentin csak most jött rá, hogy bizonyára ő is pont így festhetett. Amikor az ember csak egy arc az osztályból, hajlamos megfeledkezni róla, hogy a professzor attól még ugyanúgy látja. Az első előadása nem sikerült túl jól. Dadogott, önmagát ismételte; belezavarodott a saját gondolatmenetébe, hebegett és teljesen elakadt, miközben kétségbeesetten próbálta kitalálni, hová is akart kilyukadni az imént. Tíztételes listát készített azokról a témákról, amikről beszélni akart, de annyira tartott attól, hogy kifogy a mondanivalóból, hogy az első pontot fél óráig nyújtotta, azután pedig kapkodva kellett végigszaladnia a többi kilencen, hogy mindenre jusson idő. Kiderült, hogy a tanítás olyan képesség és módszer, amit ugyanúgy tanulni kell, mint minden mást. De fokozatosan derengeni kezdett neki, hogy legalább tudja, miről beszél. Eddigi sorsát tekintve nem állítható, hogy sokra vitte volna, és a szerelmi élete sem volt irigylésre méltó. Ám a természetfeletti erők ápolásával és táplálásával kapcsolatos gyakorlati ismereteknek egész tárházával rendelkezett, és a tanítás voltaképpen épp erről szólt: hogy rendezett, gondosan felülvizsgált adagokban áttöltse ezeket az információkat a saját fejéből a tanítványai okos, tudásra áhítozó elméjébe. Messze volt ez egy titkos varázsbirodalom vezetésétől; másfelől viszont Fillorynak sosem volt igazán égető szüksége az ő közreműködésére, nem igaz? Fillory gyakorlatilag önmagát kormányozva működött, miközben ezek a srácok – akik esetlenül bukdácsoltak a bevezető okkult praktikák veszélyesen fodrozódó, dermesztő vizeiben – valószínűleg teljesen elveszettek lettek volna nélküle. Szükségük volt rá, és ez Quentint jó érzéssel töltötte el. Az is sokat segített, hogy végre ismerte a Képességét. Mindig is tűrhetően tehetséges varázslónak tartotta magát, de sosem érezte igazán erősen, hogy pontosan ki is ő mágusként. Most viszont már felnyílt a szeme: az vagyok, aki megjavítja a dolgokat. Már ő is látta. Ha adtak neki egy tönkrement tárgyat, a keze között feléledt, újra életre kelt, mintha csak valami rossz álomból ébredt volna, és most visszaemlékezne, hogy egykor ép és egész volt. Egy törött kávéscsésze – oly reménytelen és teljesen erőtlen – megmoccant, és visszanyerte régi életrevalósága egy részét. Nem volt ő mindig ilyen. Nem – egykor volt rajta egy kényelmes és praktikus fül. És volt elég ereje, hogy megtartsa a beletöltött folyadékot, ahelyett, hogy hagyja, hogy gyenge sugárban keresztülszivárogjon összetört testén, és
kicsorogjon a padlóra. És most, Quentin némi bátorítására, ismét rátalálhatott erre az erőre. Egek, hogy szeretett Quentin varázsolni! Már csaknem elfelejtette, milyen komoly elégedettséggel tölti el akár a legapróbb mágikus eredmény is. A varázslás olyan volt a számára, mint végre megtalálni az egész életében, vaktában tapogatózva keresett szavakat. Azt mindig is tudta, mit akar mondani, szinte ott ült a nyelve hegyén, és már csaknem sikerült is kiejtenie a száján; úgy érezte, mintha egy pillanattal korábban még ismerte volna a szavakat, de valahogy kimentek volna a fejéből – azután egyszerre ismét ott termettek. A varázsigék kimondása olyan volt, mint végre-valahára rájuk találni: Tessék, pont ezt akartam, mindvégig ezt próbáltam megértetni veletek. Nem volt más dolga, mint ezt elmagyarázni a tanítványainak. A tanári kar tagjaként azt is elvárták tőle, hogy önálló kutatást végezzen valami szabadon választott témában, de mindaddig, amíg nem sikerült olyan problémával előállnia, amelyet érdemes lehet kutatni, maradt az oktatásnál. Heti öt napon tanított: reggel kilenckor előadást tartott, délután kettőkor pedig „gyakorlati alkalmazást”. Egyszersmind újra belerázódott a varázskapui élet ritmusába, amely így, tanárként egészen másként hatott, mint még hallgató korában. Többé nem kellett házi feladatokkal bajlódnia, az éjszakáit viszont a másnapi előadásanyag előkészítésének szentelte, amit nem is bánt, mivel amúgy nem nagyon akadt volna semmi más tennivalója. Kellő távolságot tartott a diákjaitól, és egyelőre a tanári kar többi tagja – helyesen, vagy sem – magára hagyta az új kollégát. Nem nagyon avatkoztak a dolgaiba. Apró változások történtek. Az a szóbeszéd járta, hogy Varázskapuban felbukkant egy kísértet, és bár maga Fogg még nem látta – voltaképpen az sem volt világos, hogy ki látta már egyáltalán –, csak úgy dagadt a keble a büszkeségtől. A jelek szerint minden ódon, rangos európai társintézménynek volt már saját szelleme. Bizonyos körökben úgy tartották, egy varázslóiskola nem is igazán futott még be, amíg nem kísértették az épületét. A könyvtárral továbbra is akadtak problémák: a polcok közötti sötétebb sarkok némelyikében bizonyos kötetek megőriztek némi autonómiát – még abból az időből, amikor az a hírhedt, félresikerült kísérlet zajlott a repülő könyvekkel –, most pedig szaporodni kezdtek. A döbbent hallgatók olykor az aktus kellős közepén botlottak bele a párosodó példányokba. Ez elég érdekes témának ígérkezett ugyan, de mindeddig az így keletkezett utódok vagy kiszámítható és minden eredetiséget nélkülöző kópiák lettek (a szépirodalmi művek között), vagy döbbenetesen unalmas ismeretterjesztő munkák. A hibrid (fikció és tényirodalom közti) párosodások eredményezték a legelevenebb és legéletrevalóbb példányokat. A könyvtáros úgy vélte, mindössze az a gond, hogy eddig nem a megfelelő kötetek kereszteződtek egymással, és célzott szaporítási program indítását javasolta. A könyvtári bizottság nagyszabású titkos értekezletet
tartott a tervezett irodalmi fajnemesítés etikai vonatkozásairól, amely végül nagy indulatokat szabadított el a résztvevők között, és a tárgyalás holtpontra jutott. Quentin érezte, ahogy lassan visszacsúszik Varázskapu sűrű, gazdag, megnyugtató atmoszférájába, akár egy mézbe ragadt méh. Olykor azon kapta magát, hogy eltűnődik, milyen lenne örökre itt maradnia. És talán így is döntött volna, ha valami nem jön közbe váratlanul: meghalt az apja. Quentint hideg zuhanyként érte a hír. Régóta nem érezte közel magát az apjához. Nem is nagyon gondolt rá, ahogy az anyjára sem. De az soha még csak fel sem merült benne, hogy az apja meghalhat. Az öreg Coldwater egyszerű, csendes életet élt, és hatvanhét évesen a rá jellemző módon, minden hivalkodástól mentesen távozott a földi világból: álmában végzett vele egy hirtelen agyvérzés. Még attól a sokkoló élménytől is sikerült megkímélnie a feleségét, hogy egy lassan kihűlő holttest mellett kelljen felébrednie: az asszony épp egy művészeti tanfolyamon vett részt Provincetownban. A férje holttestét a bejárónő találta meg, egy közönyös, szigorúan katolikus ukrán asszony, aki szellemileg minden szempontból felkészültebb lehetett a helyzetre, mint Quentin anyja lett volna. A haláleset október derekán történt, nagyjából másfél hónappal a varázskapus tanév kezdete után. Quentin Fogg dékántól tudta meg a hírt, amely Varázskapu egyik ősrégi, tárcsás telefonján jutott el hozzá. Amikor Quentin felfogta Fogg szavait, egyszerre megdermedt és nagyon elcsendesedett. Az egész olyan lehetetlennek tűnt. Nem volt semmi értelme. Mintha az apja egyszer csak bejelentette volna, hogy mostantól egy mexikói zenekarban akar játszani, és felvonul a Cinco de Mayo karneválon. Az apám nem halhatott meg – az kizárt. Ez egyszerűen nem vall rá. Fogg dékánt a jelek szerint nem hozta zavarba Quentin reakciója, sőt, szinte kissé csalódottnak is tűnt, mintha valami színpadiasabb jelenetet remélt volna. Quentin viselkedett volna drámaibban ha tudja, hogyan tegye… de nem érzett rá késztetést. Nem tört ki zokogásban, nem kezdte a haját tépni, és nem átkozta a Párkákat , akik ilyen hamar elnyisszantották az apja sorsfonalát. Akarta ő, de nem volt rá képes, és nem értette, miért nem. Hiányoztak hozzá az őszinte érzelmek: mintha elvesztek volna a hozzá vezető út során, bárhonnan származzanak is. Csak miután Fogg felajánlott neki egy hét soron kívüli szabadságot a családi ügyek intézésére, majd diszkréten visszavonult, Quentin csak akkor kezdett felengedni, és mást is érezni a döbbent zavarodottságon kívül – és ami feltámadt benne, nem gyász volt, hanem harag. Ennek még kevésbé látta értelmét. Még azt sem tudta, egyáltalán kire dühös és miért. Csak nem a saját apámra, amiért meghalt? Vagy Foggra, amiért elmondta? Netán magamra, mert nem gyászolom úgy, ahogy elvárható lenne? Amikor jobban belegondolt, Quentin nem tudta magában felidézni, hogy valaha is igazán közel állt volna az apjához, még kissrácként sem. Látott olyan gyerekkori 7
fényképeket, amelyek a szokásos családi boldogság jeleneteiben ábrázolták a kisfiúkori önmagát a szüleivel – amiket meggyőzően be lehetett volna mutatni egy családjogi per során annak bizonyítékaként, hogy a Coldwater família otthona igenis meleg és szerető családi fészek volt. De Quentin nem ismerte fel a fiúcskát, aki azokról a felvételekről nézett vissza rá. Nem emlékezett, hogy valaha is ő lett volna az a személy. Sokkal inkább elcserélt gyereknek érezte magát. Quentin végül élt Fogg ajánlatával, és kivette az egy hét rendkívüli szabadságot, nem is annyira azért, mert úgy érezte, neki volna szüksége rá, hanem mert arra gondolt, az anyjának talán elkelhet a segítség a búcsúszertartás szervezésében. Miközben a chestertoni útjához csomagolt, Quentin ráébredt, hogy a fogát csikorgatja, mert kezd elhatalmasodni rajta a pánik. Aggódott, hogy nem lesz majd képes érezni semmit. De megfogadta magának: bármi történjék is, bárki bármit kérdezzen tőle, nem fog eljátszani semmilyen érzelmet, amit valójában nem érez. Ha sikerül ezt megtartania, nem fordulhatnak túlságosan rosszra a dolgok. Ahogy Quentin meglátta az anyját, nyomban felidéződött benne, hogy bár ők ketten szintén nem álltak túl közel egymáshoz, tulajdonképpen egész jól kijöttek egymással. Amikor belépett a házba, és megpillantotta, az asszony épp a konyhapultnál állt, fél kézzel a gránit munkalapot támasztotta, a másikban töltőtollat tartott – úgy festett, mintha elkalandozott volna egy bolti bevásárlólista írásának kellős közepén. Látszott, hogy korábban sírt, de a könnyei már felszáradtak. Quentin lerakta a hátizsákját, és megölelték egymást. Az asszony felszedett jó pár kilót; már alig tudta átkarolni. Quentin úgy érezte, hogy nem sok mindenkivel beszélhetett a haláleset óta. Leült mellé egy konyhaszékre. – A teniszes lányok perceken belül itt lesznek – mondta az anyja. – Az klassz. Jó lesz találkozni velük. A „teniszes lányok” – Kitsy, Mollie és Roslyn – az anyja legjobb barátnői voltak. Már jó régen nem teniszezhetett egyikük sem, már ha játszottak valaha egyáltalán, de Quentin tudta, hogy az anyja számíthat rájuk. – Még nem készültem el a fallal a fürdőszobában. – Felsóhajtott. Odakint, a konyhaablak előtt vastag jégcsap csüngött az eresz alatt: úgy nézett ki, mint egy óriási fog. A való világban épp januárban jártak. – Tudtam, hogy utálni fogja. Folyton arra gondolok, hogy ha nem halt volna meg, az a fal biztosan sírba vitte volna. – Anyu! A fal nem ölte volna meg! – Mini pálmafákat festettem. A mögé a régi japán válaszfal mögé rejtettem őket. Nem akartam, hogy idő előtt meglássa, csak akkor, amikor már túl késő bármit tennie. – Az asszony levette túlméretezett szemüvegét, és két kézzel megdörzsölte az arcát; mintha egy búvár vette volna le a maszkját egy merülés után. – Most pedig már tényleg túl késő. Nem ismerem a jelszavait. El tudod hinni ezt? Még a nyamvadt kulcsait sem találom! Még az alagsorba sem tudok bejutni!
Az órájára pillantott, és ciccegni kezdett. – Nem kellett volna megkérnem őket. Tudod, mit tanultam meg eddig az özvegységről? Senki nem tudja, mit mondjon neked. Régen tudták. Most viszont már mindenki tanácstalan. – A teniszes lányok majd tudni fogják, anyu! – Bátorítólag megszorította az anyja kezét. – Én bízom bennük. Quentin tényleg hitt a barátnőkben. A teniszes lányok jól ismerték ennek a rétegnek, a fehér angolszász protestánsok társasági életének minden csínját-bínját. A fiú gondolatban emlékeztette magát, hogy később majd kerítse elő azokat a kulcsokat egy keresőbűbájjal. Akár még a jelszavakra is rájöhet, bár az már trükkösebb feladatnak ígérkezett. Quentin tudta: közte és a szülei között részben épp az okozta a gondokat, hogy fogalmuk sem volt, kicsoda ő valójában, ami végül is nem tekinthető az ő hibájuknak, mivel sosem mondta el nekik. Quentin anyja azt hitte, hogy a fia ingatlanok adásvételére szakosodott sikeres, de nem túl menő befektetési bankár. Sem neki, sem Quentin apjának fogalma sem volt róla, hogy a mágia valóságos. Quentin persze elmondhatta volna nekik. Az efféle információkat ugyan a varázslók szigorúan titokban tartották, és kíméletlenül megtoroltak bármilyen szabálysértést, de kérelmezni lehetett, hogy tegyenek kivételt a közeli hozzátartozókkal: a szülőkkel és házastársakkal (valamint a 14 éven felüli saját gyermekekkel). Ő azonban sosem élt ezzel a lehetőséggel. Szörnyen rossz ötletnek tűnt. El sem tudta képzelni, hogy a két világ érintkezzen: a szülei nyugodt és egyszerű, rendezett házaséletének idillje és az ő vad, kaotikus, okkult varázslói világa. Képtelenség! Valószínűleg felrobbantak volna, ha találkoznak, mint az anyag és az antianyag. Vagy legalábbis ő mindig ezt feltételezte. Most viszont azon tűnődött, vajon nem ez a titkolózás, a teljes bizalomhiány állt-e közéjük. Talán alulbecsülte a szüleit. Quentin és az anyja zörögve-csörömpölve, mint két dobókocka egy műanyag pohárban, együtt töltötték a kimenőül kapott hetet a hatalmas chestertoni házban. Túlságosan nagy volt ez a – szerencsés időzítéssel eladott brooklyni lakásuk árából vett – hivalkodó épület egy középszerű, mérsékelten sikeres festő és egy szerény könyvszerkesztő számára. Quentinékre sok teendő várt. A halál egzisztenciális csapásként tört be a világba: felhasította a puha bélést, amellyel az emberség körbepárnázta a kemény, közönyös univerzumot. Ám mint kiderült, bámulatosan sokan vannak, akiknek pontosan az a dolguk, hogy megoldják helyettük ezt a problémát, és cserébe semmi mást nem kérnek, csak rengeteg pénzt és időt. Quentin egy egész napot töltött a konyhában telefonálással; előtte, a hideg gránit munkalapon legyező alakban szétterítve ott hevertek az anyja hitelkártyái. Az asszony óvatos, gyanakvó meglepetéssel figyelte. Olyan keveset láttak egymásból az elmúlt néhány év alatt, hogy még mindig félszeg kamaszként gondolt a fiára; azt
a tinédzsert látta maga előtt, aki elköltözött tőlük, és megkezdte a tanulmányait Varázskapuban. Nem tudta hova tenni ezt a magas, határozott, már cseppet sem kamasz fiatalembert, aki mindenféle urnakatalógusokat, meg a halotti torhoz való étlapokat tologat az orra alá, és a szertartáshoz bérelt autó indulási idejét ismerteti. Esténként házhoz rendelték a vacsorát, Scrabble-t játszottak, filmeket néztek a kanapén, és a ládaszám rendelt gyümölcsös bort itták. Quentin lelki szemei előtt – csaknem öntudatlanul, anélkül, hogy szándékosan felidézte volna – folyton gyerekkori jelenetek peregtek. Ahogy az apja megtanította vitorlázni egy homokos fenekű, barnás vizű tavon New Hampshire-ben. Ahogy az apja érte ment a suliba, miután rosszul lett a tornaórán. Ahogy tizenkét éves korában féktelen ordítozáshoz vezetett, amikor az apja nem volt hajlandó aláírni a papírt, hogy Quentin elmehessen egy sakkversenyre; ez volt ugyanis az első alkalom, hogy indulhatott volna a tizenöt éves kor alatti kategóriában, és elkeseredetten igyekezett kiharcolni magának az utat Tarrytownba. Különös: az apja mintha sosem támogatta volna Quentin erőfeszítéseit, hogy komolyabb tanulmányi sikereket érjen el. Pedig az ember azt hinné, még büszke is lett volna rá. Azon az első éjjelen, miután az anyja lefeküdt aludni, Quentin a bortól kapatosan beült az apja dolgozószobájába. A szögletes, fehérre meszelt falú helyiség még mindig a friss malter szagát árasztotta. A parketta is vadonatújnak tűnt, azt a kör alakú területet kivéve, ahol az irodaszék görgői homályosra koptatták a lakkot. Tudta, mit keres: arra próbált rájönni, hogyan szüntethetné meg magában a harag érzését. Magában hordozta ezt az indulatot, és találni akart egy helyet, ahol biztonságosan lerakhatja végre. Beleült az apja székébe, és lassan körbefordult a tengelye körül, mint egy világítótorony fénye; tekintete végigsiklott a könyveken, a vastag dossziékon, az ablakon, a számítógép sötét monitorján. Könyvek, mappák, ablak, képernyő. Az utcai lámpák kintről beszűrődő halvány, narancsos fényszemcséi porként borítottak be mindent. Ekkor merült fel Quentinben először, hogy az apja talán nem is az igazi apja. Lehet, hogy nem az volt, akinek látszott. Lehet, hogy ő is varázsló volt. Másnap reggel, miközben az anyja elment bevásárolni a helyi bioboltba, Quentin újra beosont az apja dolgozószobájába. Elfoglalta a helyét a forgószékben. Tudta, hogy talán túl nagy már ahhoz, hogy efféle kérdésekkel birkózzon – valószínűleg le kellett volna tudnia az egészet a kamaszkorára –, de mindig is több figyelmet szentelt a mágikus problémáknak, mint a saját, személyes természetű ügyeinek. Lehet, hogy ez hiba volt. Az lenne a természetes, hogy az embert szereti az apja, hogy átadja neki örökségként az erejét és a tudását; hogy megmutatja, mit jelent igazi férfiként élni – az ő apja pedig nem tett semmi ilyesmit. Rendes ember volt, legalábbis elég korrekt, de leginkább csak azt mutatta meg Quentinnek, hogyan mozogjon úgy a világban, hogy azzal minél kevesebb vizet zavarjon, és hogyan
szedje össze és tartsa karban a Jeff Goldblum-filmek talán legteljesebb Blu-Raygyűjteményét a világon – alighanem magának Jeff Goldblumnak sem lehetett ennél hiánytalanabb kollekciója. Quentinnek nem volt sok szerencséje az apafigurákkal. Sem Fogg dékánnal, sem Majakovszkijjal, sem pedig Parázzsal, a kosistennel. Nem sok atyai bölcsességet ruháztak rá az évek során. Bármilyen hatalommal és tudással rendelkeztek is, nem törték kezüket-lábukat, hogy megosszák vele. Talán nem akartak az apapótlékai lenni. De az sem kizárt, hogy én nem voltam különösebben vonzó fiúmodell a számukra. Quentin megpróbálta elképzelni, milyennek kellett volna lennie az apjának – annak az édesapának, akire vágyott. Szellemes. Vicces. Erőteljes. Egy kicsit zsivány, olykor akár különc, de a bajban szilárd és állhatatos. Határozott, kemény, energikus férfi, aki szembenéz a világgal, és a saját eszközeivel és feltételei szerint kényszeríti térdre. Egy varázsló apja. Olyan, aki meglátta volna, mivé érett a fia, és nyíltan kimondta volna, hogy büszke rá. De Quentin apjának a jelek szerint nem volt semmiféle hatalma és ereje, főleg olyan nem, amit megoszthatott volna vele. Quentin tényleges apjának volt egy felesége, egy fia, semmi hobbija, helyette valószínűleg enyhe klinikai depressziója, amelyet rengeteg munkával igyekezett orvosolni. Nem mindenki él kettős életet, de Quentin apja azt az egyet is alig-alig éldegélte. Hogy lehet valakinek, aki ennyire elszántan igyekezett egész életében erőtlen maradni, varázsló a fia? De talán egyáltalán nem is volt olyan gyámoltalan – gondolta Quentin. Talán ez nem a teljes történet. Kezdett úgy tűnni neki, mintha ez az egész csak egy kamu fedősztori lenne – pontosan olyan, amilyennel egy magafajta varázsló takarózna. Módszeresen átvizsgálta a dolgozószobát, hátha talál rá valami bizonyítékot, hogy az apja mégsem az volt, akinek látszott – hogy hátrahagyott a fiának valami örökséget, amit valamiért nem oszthatott meg vele életében. Végigböngészte az apja irattartó szekrényeit; ismert olyan varázsigéket, amelyek átkutatják a papír alapú dokumentumokat bizonyos kulcsszavak után, hasonlóképpen, ahogy a számítógépek keresnek a digitális állományokban. Kódokra, rejtett, kézírásos szövegekre vadászott, bármilyen érdemleges eredmény nélkül. De nem is nagyon számított ilyesmire. Inkább csak puszta kötelező gondosságból ellenőrizte az iratokat. Ezek után viszont komolyan nekiláthatott a nyomozásnak. A következő lépésként megvizsgálta a csillárokat és a könnyebb berendezési tárgyakat. Megnyomkodta a párnákat, felhajtotta a szőnyegeket. Egy varázsige segítségével bekémlelt a falak mögé és a parketta alá. Bekukkantott a képek mögé. Töviről hegyire végigfürkészte a szobát valami rejtett mágia nyomát kutatva, de semmi mást nem talált, csak egy régi könyvtári könyvet, rajta egy gyenge lopásgátló bűbájjal, amit még valaki más rakott rá, egyébként pedig a jelek szerint már nem is működött. De legalább az elveszett kulcsok megkerültek a kanapé alól.
Átvizsgálta a bútorokat, nincs-e üreges lábuk vagy titkos rekeszük. Átlapozott minden könyvet a polcokon, hátha valamelyikben aláhúzások vagy kimélyített fülkék rejtőznek. Olykor már majdnem azt hitte, nyomra lelt, valami titkos mintázatra vagy kódra, de minden alkalommal a szeme előtt enyészett semmivé, akár a tündérek aranya, vissza a random háttérzajba. Miféle sötét mágiát űzhetett az apja, hogy ilyen jól el tudott rejteni minden nyomot? Ennyire számított a fiára, és megpróbálta megakadályozni, hogy magára vonja a figyelmet? Miféle baljós végzetet került el Quentin Tarrytownban? Mit jelentett vajon, hogy az apja egy régi, felhúrozatlan bendzsót tartott az egyik sarokban? És egyáltalán, mire véljem ezt a bizarr, megszállott Jeff Goldblum-rajongást? Minél tovább próbálkozott eredménytelenül, annál erősebben és tisztábban érezte az apja szellemszerű jelenlétét, az igazi, valódi apjáét – mintha még most is ott lett volna vele a szobában. Quentin bekapcsolta a számítógépet, és félórányi izzadt tenyerű kódfejtés és képzett találgatás után sikerült feltörnie a jelszót (thelostworld, vagyis, „Az elveszett világ: Jurassic Park”, a főszerepben Jeff Goldblum, naná!), és nekilátott, hogy végigböngéssze a merevlemez fájljait és mappáit, egyiket a másik után. Már-már kísértetiesen tiszta volt minden. Sehol nem szimatolt botrányt. Se napló, se saját versek, se titkos szeretők, se piramisjátékok , semmi, ami eltért volna a fenntartott látszattól. Még csak pornó sem. Vagy legalábbis nem sok. Quentin nem volt hacker; túlságosan sok időt töltött Varázskapuban, ami gyakorlatilag technológiai fekete lyukat jelentett, így esélye sem volt komolyabban rákattannia a számítógépekre. Ismert azonban néhány elektromágneses varázslatot. Felbontotta a burkolatot, és közvetlenül a szilícium után kezdett kutatni: mágikus ujjaival végigtapogatta, hogy felderítsen bármilyen különös, elkerített elektronhalmazt, amelyek fontos jelentést hordozhatnak. Egyre csak ez járt a fejében: Ez nem lehet igaz. Kizárt, hogy ez minden. Hagynia kellett nekem valamit. Ne már! Gyerünk, apu! Segíts! Ezt a szót az elmúlt legalább húsz évben egyszer nem mondta ki, még gondolatban sem. Megállt, és reszkető kézzel leült egy percre: lassan forgott a székkel az üres házban, a téli külváros hideg, mély csendjében. Hol van, apu? Hová rejtetted? Itt kell lennie valahol. Valamit csak küldtél nekem. Hiszen így működött a dolog: a távoli, tartózkodó apa mindig őrzött valami rettenetes titkot, amitől igyekezett biztonságban tartani a fiát, és csak halálát követően tudta továbbadni neki hatalma és felelőssége fényes örökségét. Azután megtalálta. Egy beépített szekrény hátuljában rejtőzött – dudoros felületű, vörös műanyag névjegytartó doboz volt, benne ceruzával telefirkált kartotéklapok –, besuvasztva egy ósdi elektronikai cikkekkel és a kidobáshoz túl fontosnak és drágának látszó, rejtélyes kábelekkel teli láda mögé. Quentin az asztalra tette a ládikát, és egyesével végiglapozta a névjegykártyákat. Különös neveket, 8
számoszlopokat, plusz- és mínuszjeleket látott vég nélkül. A doboz rengeteg adatot rejtett. Egy efféle titkosírásos anyag a hatalom egész világait tartalmazhatta, csak fel kellett törni a kódját, és Quentin tudta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem jár sikerrel. Hiszen neki lett hátrahagyva. Jó tíz percig meredhetett a kártyákra, amikor a mintázat egy csapásra értelmet nyert. Kiderült, hogy egyáltalán nem is titkosírásról van szó, hanem az apja régi, elképzelt golfligájának statisztikáiról. Amikor Quentin ráébredt, mit lát, erőszakosan, szinte görcsösen ellökte magától a dobozt. A kártyák kiszóródtak a szőnyegre. Nem szedte össze őket. Nem várta semmiféle megfejtendő rejtély. Nem a mágia állt Quentin és az apja közé. A szörnyű igazság szerint az apja pontosan az a személy volt életében, akinek látszott. Nem volt varázsló. Még csak jó fejnek sem lehetett mondani. Csak egy átlagember volt, akibe még annyi férfiasság sem szorult, hogy szeresse az egyszülött fiát. Az igazság az, hogy valójában soha nem volt apám, és most már soha nem is lesz. Quentin lehajtotta a fejét az apja régi íróasztalára, és az öklével addig verte a fát, amíg az ócska számítógép-billentyűzet le nem ugrott a helyéről. – Apu! – zokogta, olyan hangon, hogy maga is alig ismert rá. – Jaj, apu, apu, apu! Quentin a temetés utáni napon visszament Varázskapuba. Nem akarta otthagyni az anyját, ám ő a jelek szerint jobban érezte magát a barátnőivel, mint a saját fiával. Amúgy is eljött az ideje, hogy átvegyék az irányítást az öreglányok. Quentin megtett mindent, amit tudott. Az anyja vitte ki kocsival a reptérre; Quentin megvárta, amíg eltűnik a szeme elől, majd elsétált a bejárattól, és felliftezett egy még építés alatt álló, félkész garázsépület üres felső emeletére. Amikor delet ütött az óra, a sima, fehér ég alatt megnyílt neki egy portál – a fehér fénypontok gyűrűjét a hideg, száraz levegőben sercegve szikrázó fehér vonalak kötötték össze –, ő pedig keresztüllépett rajta, és visszajutott a varázskapui campusra. Vissza az otthonába. A hely nem változott, ő azonban más lett a Chestertonban töltött egy hét alatt. Furcsán érezte magát, miközben felkapaszkodott a szobájához vezető lépcsőkön. Mintha egy teljes hétig lázas beteg lett volna, és a láz csillapodtával ott maradt üresen, fázva, reszketegen, ám egyszersmind megtisztulva: kiizzadta magából a mérgeket, elégette a szennyező anyagokat. Az apja halála megváltoztatta, és ösztönösen is tudta, hogy a változás maradandó: innen nincs visszaút. Az apja elment. Soha többé nem tér vissza. Ideje volt, hogy Quentin is továbblépjen. A szobájában aktivált egy apró tűzgyújtó varázst, hogy lángra lobbantson egy gyertyát – az egyszerű kis varázsigét már vagy ezerszer kimondta, ezúttal azonban meglepte a hirtelen felvillanás. Valahogy fényesebb és forróbb volt, mint amire emlékezett.
Quentin eloltotta a gyertyát, majd újra meggyújtotta. Semmi kétség: a mágiája megváltozott. A varázslás közben a keze körül játszó fény jóval intenzívebben ragyogott, mint egy héttel korábban. A sötétségben a színek eltolódtak kissé a színspektrum erőszakos lilája felé. Az erő könnyebben jött, erősebben és hangosabban zümmögött az ujjaiban. Szemügyre vette a kezét. Valami elszabadult benne. Most már tényleg teljesen egyedül volt a világban, és tudta: senki sem jön a segítségére. Neki kell segítenie saját magán. Valahol, mélyen a tudat alatt várakozott; egészen idáig visszatartotta utolsó erőtartalékait. De többé már nem ez volt a helyzet. Később azon az éjjelen valami felébresztette Quentint mély, álomtalan álmából. Száraz, zizegő neszezés volt: úgy hangzott, mintha egy apró rágcsáló csapdába esett volna a szobájában. Felkapcsolta a villanyt. Az asztala felől jött a zaj. Mint kiderült, nem rágcsáló zörgött, hanem egy papírdarab. Már csaknem teljesen meg is feledkezett róla: az a lap volt az, amelyiket a levegőből kapott el, még amikor Semföldéről távozott. Zsebre vágta, itthon pedig bedugta az asztalfiókja mélyére. De az valamiért most felébredt, és kisimította magát. Amikor Quentin kinyitotta a fiókot, a lap heves kísérletet tett a szabadulásra. Előzőleg háromfelé hajtotta magát, mint egy hivatalos levél, most pedig egyszerre szétnyílt, és többméteres magasságba felrugaszkodott a levegőbe. Miután eddig sikerült eljutnia, nagy sietve újrahajtogatta magát, ezúttal hosszában, és a homályos megvilágításban vadul verdesve repkedni kezdett körbe-körbe Quentin feje felett, akár egy hatalmas molylepke a lámpa körül, vagy mint egy másik élet, egy egykori világ felelevenedő emléke, amely nem akar eltemetve maradni, és nem hagyja, hogy végleg elfelejtődjön.
4. FEJEZET Quentin aznap éjjel nem nézte meg a semföldei könyvlapot. Csak rárakott egy papírnehezéket, bezárta az asztalfiókot, és kitámasztotta egy székkel, hogy biztosan zárva maradjon. Reggel tanítania kellett. Visszafeküdt az ágyába, és a fejére szorította a párnáját. Csak másnap késő délután, a gyakorlati óra után vette el a támasztékot, és lassan, óvatosan kinyitotta a fiókot. A lap látszólag megnyugodott, nem mozdult – de nyilvánvalóan készült erre a pillanatra, mert amint levette róla a papírnehezéket, ismét azonnal felröppent. Quentin nézte, ahogy vadul verdes a levegőben, és némi sajnálatot érzett iránta. Azon tűnődött, vajon hová igyekszik ilyen kétségbeesetten eljutni. Valószínűleg vissza Semföldére. Haza, az otthonába.
Quentin finoman elcsípte a levegőben, és odavitte az ablakfülkéhez, hogy szemügyre vehesse a napfényben. Kisimította a tenyerével, és a négy sarkát leszorította egy gyertyatartóval, egy ébresztőórával, egy üres borospohárral és egy megkövesedett ammoniteszhéjjal, amit az asztalán tartott. A lap felismerte, hogy vereséget szenvedett. Abbahagyta a vergődést, és nem mozdult többet. Quentin most már láthatta, mivel is van dolga. A sűrű, apró betűs, kézzel írott szöveg a lap mindkét oldalát beborította; a fekete tintás sorokban helyenként vörössel kiemelve virított egy-egy fontosabb szó. Elég komoly, információkban gazdag anyagnak tűnt. Maga a papír régi volt, nem modern gyártmány, amely fokozatosan felemészti magát a saját faanyagában lévő savak által, hanem gyapotfonál-darabkákból készült rongypapír, ami gyakorlatilag bármeddig fennmarad. Az egyik éle mentén elszakadt, ahogy durván kitépték a könyvből, aminek eredetileg része volt. A művelet közben néhány betű odaveszett ugyan, de szerencsére nem sok. A fekete tintájú szöveg szabályos, sürgetően jobb dőlésű betűi erőteljes, céltudatos megjelenést kölcsönöztek a szavaknak, amelyek mintha valami robbanékony kinyilatkoztatás felé vezető puskaporcsíkok lettek volna. Akárki is írta, egyértelműen volt mondanivalója, nem is akármilyen. Egyes helyeken a szöveget felosztotta szakaszokra, hogy a bekezdések közé táblázatokat és diagramokat szúrjon be: egy számsort jó sok tizedesjellel; egy apró, ám precíz botanikai rajzot egy virágtalan növényről, takarosan sorakozó levelekkel és üreges magházzal; egy koncentrikus, egymást részben átfedő körökből és ellipszisekből álló elegáns ábrát, amely könnyen jelölhetett egy atomot, vagy akár egy egész naprendszert is. Az oldal egy mondat közepén kezdődött, és egy másik közepén végződött. Amikor Quentin tüzetesebben megvizsgálta, észrevette, hogy a rajzolt növényke levelei finoman libegnek az enyhe mágikus légmozgásban, és a bolygók (vagy elektronok) a diagramon lassan haladtak körpályájukon, amelyek maguk is rendezett táncban mozogtak egymás körül. A táblázatban feltüntetett értékek velük teljes szinkronban változtak. Quentin először azt hitte, egyáltalán nem tudja elolvasni az írást, és hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor kezdett felismerni itt-ott egy szót. Az ófelnémet egy kései, meglehetősen hibás formájára vélt ráismerni, amely a gót fekete betűkészlet bizonyos furcsa változatát is használta. A lényeget mindenesetre kivehette belőle, még ha nem is értett minden egyes részletet. Más tekintetben azonban nem járt szerencsével. Maga a tartalom nagyon elvont és elméleti volt – a komoly és fennkölt téma olyan magasságokban szárnyalt, ahol már veszélyesen megritkult az elme számára a képletes oxigén. A szöveg hosszan részletezte a mágia és az anyag tulajdonságait, illetve a kettő között szélsőséges körülmények között zajló magas szintű, kvantumfizikai cserefolyamatokat.
Quentinnek gyakran azt is nehéz volt eldöntenie, mennyire értendők szó szerint a leírtak, és mennyi bennük a metafora. Például, amikor a szöveg kakast emlegetett, az valamiféle allegorikus vagy alkímiai madár volt, vagy egy tényleges, hús-vér, kukorékoló baromfitollakkal, -taréjjal, meg mindennel? A hiányos szövegkörnyezet nem igazán adott támpontot. És az a növény! Quentin eldöntötte, hogy meg fogja mutatni a botanikus Bax professzornak az üvegházban (vagy ahogy a diákok szinte elkerülhetetlenül emlegették: a boti büntiben). Miután jó három órán át bámulta a lapot, miközben még csak az egyik oldalával sem végzett, Quentin hátradőlt, és a tenyere élével megdörzsölte sajgó szemét. Lekéste a vacsorát, de még mindig ehetett a konyhai személyzettel. Egy dolog vitán felül állt: ez az anyag valóban maguknak Semfölde adeptusainak, Penny mágikus bagázsának nagy, okkult adatbázisából származó töredék volt. Úgy hatott, mint valami idegen naprendszer intellektuális birodalmának ultrasűrű meteoritja, amely most zúgva becsapódott a földbe, és nem lehetett megmondani, miféle egzotikus, földönkívüli elemeket rejthetett magában. Mindenesetre megtalálta a témát a független kutatási projektjéhez – úgyhogy Fogg dékán végre leszállhat rólam. És bizonyos értelemben új kalandra is bukkant. Persze egészen másfajtának ígérkezett ez, mint amiben Filloryban volt részük, jóval szerényebbnek, és inkább szobatudósnak való feladatnak, de afelől nem volt semmi kétsége, hogy akkor is kaland lesz. – Köszi! – mondta a papírnak. – Köszönöm neked, hogy itt vagy! Bármi rejtőzik is benned, majd én gondját viselem. Ígérem! Csak képzelődött volna? Vagy lehet, hogy a könyvlap tényleg kissé jobban kisimult – mintha páváskodva kihúzta volna magát, büszkén sütkérezve olvasója elismerő szavai hallatán? Quentin levette az egyik sarkáról a nehéz gyertyatartót. Majd lassan, óvatosan a borospoharat és az órát. Abban a pillanatban, hogy elmozdította az ammonitát is, a lap oldalirányban kilőtt az ablak alatti rés felé. – Még nem! – csapott rá Quentin a tenyerével, és nagy csattanással visszarakta rá a súlyos gyertyatartót. – Sajnálom! Tényleg. De még nincs itt az ideje. Quentin varázskapubeli életének maradt egy olyan területe, amit még mindig nem lehetett ideálisnak nevezni: nevezetesen, a társasági élete. Merthogy az gyakorlatilag nem létezett. Bár már csaknem betöltötte a harmincat, mégis sokkal fiatalabb volt a tanári kar túlnyomó többségénél, és nehezen tudott kapcsolatot létesíteni velük. Talán a kora miatt, vagy mert – végtére is jogosan – még nem fogadták a bizalmukba. Netán úgy gondolták, úgysem lesz itt sokáig; akkor meg kár a gőzért. A tanárok közti bonyolult hatalmi játszmák a bizánci kamarillapolitika szellemében folytak; Quentin pedig, mint a ranglétra alján kullogó, nem igazán volt érintett az effélékben.
De az is lehet, hogy egyszerűen nem kedvelték. Nem ez lett volna az első ilyen eset. Bármi volt is az oka, jó sok másodrangú, magányos feladatot kapott, például bíráskodnia kellett hideg, nyirkos velterszmeccseken, és meg kellett foltoznia azoknak a varázsigéknek a lassú és nehézkes, ám aprólékoskodó hálózatát, amelyeknek elvileg le kellett volna buktatniuk a takarodó utáni kijárási tilalmat megszegő diákokat. (Most, hogy alaposabban megvizsgálhatta ezt a riasztórendszert, nem akarta elhinni, valaha milyen sokat paráztak azon, hogy elkapják őket. A varázslatok annyira rozogák voltak, és olyan sokszor adtak hamis riasztást, hogy a tantestület a legtöbbször egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket.) Másnap, a délutáni gyakorlati óra után Quentin elsétált a boti büntibe. Nem táplált vérmes reményeket. Még sosem beszélt Hamish Bax professzorral, és nem is tudta, hová tegye. Mellette szólt, hogy varázskapus viszonylatban a fiatalabb tanárok közé tartozott: talán a harmincas évei derekán járhatott. Ugyanakkor hihetetlen mesterkéltnek hatott: fekete volt, és clevelandi, de skót tweedöltönyben járt, és vastag, faragott pipával pöfékelt. Ő volt az első golfnadrágot viselő személy, akit Quentin valaha látott a való életben. Az összbenyomást tehát elég nehezen lehetett megfejteni. De talán épp ez a lényeg. Quentinnek legalább volt mentsége, hogy meglátogassa az üvegházat, ezt a pompás, viktoriánus csupa acél- és üvegszerkezetet, amely túlságosan kényesnek és törékenynek tűnt ahhoz, hogy kiálljon egy kemény New York-i telet. Odabent meleg, párás levegő zöld buborékja fogadta, tele minden elképzelhető formájú és méretű cserepes növénnyel megpakolt asztalokkal és állványokkal. A cementpadló nyirkos volt. Az alacsony, zömök testalkatú Bax professzor ugyanazzal az érdektelen közönnyel üdvözölte, mint a tanári kar többi tagja. Nem tűnt különösebben lelkesnek, amiért megzavarták a ténykedésében, bármit csinált is éppen könyékig turkálva egy fekete földdel teli óriási kerámiacserépben. De tüstént felderült az ábrázata, amikor Quentin kicipzárazta a bársonybélésű irattartó mappát: a lap azonnal megrázta magát és némi vergődés árán kiszabadult, ahogy egy ficánkoló, ezüstös halacska szökik meg a hálóból. – Hiszen ez él! – állapította meg Bax, a fogai közé szorított pipával. Beletörölte a kezét egy rongyba. Egy gyors varázslat segítségével, amit Quentin még követni sem tudott, nemhogy felfogni, csapdába ejtette maga előtt a lapot a levegőben. Mintha két sima üveglap közé zárta volna. Olyan olajozottan elegáns, meglehetősen technikai mágia volt ez, amit nem is várt volna épp egy botanikustól. – Aham – vette szemügyre hümmögve. – Jó messzire keveredtél hazulról, barátocskám. – Majd Quentinhez fordult. – Hol szerezted? – Elmondhatnám, de úgysem hinné el. Felismeri a növényt? – Nem. Gondolod, hogy ez egy valódi faj? – Fogalmam sincs – vallotta be Quentin. – Hát önnek?
Bax professzor jó öt percen át tanulmányozta a lapot, először olyan közelről, hogy az arca csaknem hozzáért, majd egy méterről, végül – ehhez félre kellett tolnia egy asztalt, ami sűrűn tele volt pakolva tojástartó dobozokban fejlődő palántákkal – az üvegház túlsó végéből. Kivette a pipát a szájából. – Most mondok egy olyan szót, amit nemigen ismersz. – Oké – bólintott Quentin várakozóan. – Filotaxis. – Tényleg nem ismerem. – A levelek így rendeződnek el egy központi száron – magyarázta Bax professzor. – Esetlegesnek tűnhet, pedig nem az, sőt: pontos matematikai szekvenciát követ. Általában a Fibonacci-sorozatot, vagy olykor a Lucast. De a levelek ezen a növényen egyikhez sem igazodnak. Ami azt sejteti, hogy valami kivételesen egzotikus helyről származik. – Vagy, hogy az egész rajz csak kitaláció. – Igen. És Occam borotvája szerint valószínűleg az is. De akkor is. – Hamish a homlokát ráncolta. – Van benne valami. Tudod, a növények rendelkeznek bizonyos… integritással. Az ilyesmit nehéz színlelni. Biztos vagy benne, hogy nem mondhatod el, honnan származik? – Nem lenne szabad. – Akkor ne tedd. – A szöveg felé intett. – El tudod olvasni ezt a sok szarságot? – Azon vagyok. Bax professzor eleresztette a lapot az eddigi láthatatlan üvegcsapdájából, és elkapta a levegőben, mielőtt az leeshetett volna. Ernyedten, rugalmasan simult a kezébe – úgy tűnt, jobban behódol a tanár tekintélyének, mint Quentinének. – Nagyszerű! – bólintott. – Egy italt? Erre az igen volt az egyetlen lehetséges válasz. Bax elővarázsolt egy hétdecis rozspálinkás üveget a virágcserepek közül, ahová a jelek szerint sietve elrejtette, közvetlenül mielőtt Quentin belépett. Ezzel Quentin csak úgy, simán ledöntötte a láthatatlan akadályt, ami közte és a tantestület, vagy legalábbis annak egy tagja között húzódott. A délután folyamán azután kiderült, hogy Hamish sem sokkal népszerűbb a kollégák körében, mint Quentin. Bármilyen névtelen bűnt követett is el Quentin, abban Hamish is ugyanúgy osztozott. Egyaránt úgy kezelték őket, mint a veszélyes radioaktív hulladékot. Quentin ezután kezdett rendszeresen kijárogatni az üvegházba a gyakorlati órák után, ahol ő és Hamish elszopogattak néhány pohárka whiskyt vacsora előtt. Hamish beavatta őt a varázskapus campus nagyobb rejtélyeinek némelyikébe. Quentin meglepőnek találta, milyen nagy része igaz a hivatalos munkaidő utáni dolgokról szóló szóbeszédeknek, amikről a diákok pusmogtak. Például az az üres falszakasz, ahol elvileg egy teremnek kellett volna lennie, és a vakolat egy
árnyalatnyival világosabbnak látszott, valójában nem is szellőzőakna volt. Még az 1950-es években néhány hallgató létrehozott egy kocka alakú termomezőt a szobájában, valószínűleg azért, hogy hidegen tartsák a sörüket, de mivel már megitták egy részét, néhány szimbólumot véletlenül fordítva rajzoltak fel. Ennek hatására váratlanul csaknem az abszolút nulla fokra hűlt le odabent a hőmérséklet. A művelet eredményeként keletkezett erőtér azután olyan stabilnak bizonyult, hogy senki nem tudott rájönni, hogyan lehetne eloszlatni. Tökéletesen ártalmatlan volt, feltéve, hogy senki nem lépett bele, mert abba tüstént belehalt volna. A varázslatot végző egyik növendék így vesztette el a fél kezét, legalábbis állítólag. A tanári kar végül egyszerűen vállat vont, és körbefalaztatta a mezőt. Az elveszett, lefagyott kéz elvileg még mindig odabent rejtőzött. Hasonlóképpen az is igaz volt, hogy az óra egyik apró fogaskerekét a Białystoki Ezüstgólem testéből kinyert fémből készítették. És az is, hogy Varázskapunak létezett néhány gyermeteg humorú anagrammája (VakuParázs/ApuSzárVak/KapusZárva/Puskavázra/stb.), amelyeket ha megpróbáltak leírni az iskolai táblákra, azok fájdalmasan csikorogtak. Szintén valósnak bizonyult, hogy azért nem nő borostyán a konyha mögötti fal egy bizonyos csupasz foltján, mert az egyik követ indulatosan megátkozták egy igazán csúf baleset során. A szóban forgó esemény egy olyan diák nevéhez fűződött, akinek sikerült átcsúsznia a mágiahasználatra mentálisan alkalmatlan szociopaták és egyéb betegek kiszűrését célzó felvételi protokollokon. Nyirkosabb napokon a kőfal savat verejtékezett. Létezett továbbá egy titkos hetedik szökőkút is a föld alatt; egy kerti szerszámos fészer poros fapadlójában nyíló csapóajtón át lehetett eljutni hozzá; a kút állandó kordon alatt állt, mert a vizében valósággal hemzsegtek a fogas halak. Quentin sosem tudta, hogyan változik meg a Labirintus alaprajza nyaranta, de a jelek szerint a pályamester minden év júniusában olyan féktelen zabálásra ösztökélte a lombállatokat, hogy azok egymásnak rontottak, és szó szerint felfalták egymást egyfajta kísérteties, lassított felvételben zajló vegetáriánus holokausztban. A Labirintust azután a megnyesett túlélőkből építették újra. Csak a legerősebbek maradtak életben közülük. Ők lehettek talán a legfejlettebb élősövény-állatok a Földön. Most már Quentin is ebbe a világba tartozott, és bámulatosan hamar sikerült megszoknia, sőt, megszeretnie a helyet. Milyen rugalmas kis anyaszomorító az emberi szellem – gondolta. Királyból tanár lett, erővel visszazavarták Fillory nagyszerű, mágikus világából ebbe a kis egérlyukba, noha már azt hitte, örökre megszabadult tőle – és lám, mégis egész jól alkalmazkodom hozzá. Itt várta a jövője; a Filloryban töltött évek eseményei úgy elillantak, mintha soha meg sem történtek volna. Egyedül gyászolta meg őket, az egyetlen földi személyként, aki tudta, hogy egyszer, nem is olyan régen még koronát viselt, és trónszéken ült. De az ember nem
gyászolhat örökké. Vagyis hát, megteheti, persze, de mint kiderült, sokkal jobb dolgokkal is töltheti az idejét. Miközben fel-alá járkált a néma tanteremben a padsorok között, és végigtekintett a szabályos sorokban ülő, az őszi szigorlatuk fölé görnyedő diákok fedetlen tarkóján, ráébredt, hogy elveszítette a régi kettős látását – azt, ami mindig valami többet, valami mást keresett, valahol máshol: a világ mögötti rejtett világot. Ez volt az ő legrégebbi tulajdona, most pedig hagyta, hogy elillanjon, anélkül, hogy egyáltalán észrevette volna a távozását. Kezdett átalakulni valaki mássá, egy új személlyé. Hajmeresztő volt belegondolni, hogy a többiek még mindig ott vannak, odaát, rendszeresen kilovagolnak vadászni, nyilvános meghallgatásokat tartanak, és minden délután találkoznak a Fehértornyos Kastély legmagasabb tornyában. Julia pedig a Világ Túloldalán van, és Isten tudja, mit csinál éppen. De nekem mindehhez jelenleg semmi közöm. Végül kiderült, hogy az mégsem az ő története volt. Csak egy átmeneti eltévelyedés, amely után a kellő időben a sors helyreigazította magát. De olykor még mindig felnézett a holdra, titkon azt várva, hogy Fillory tiszta, élénk félholdsarlóját látja majd helyette. Azzal összevetve a Föld kísérője olyan sápadtnak, kopottnak és fénytelennek tűnt, mint egy régi pénzérme. Alig százötven kilométernyire voltak Manhattantől északra, de a tél Varázskapuban egészen eltérő jellegű volt, mint a nagyvárosban: mélyebb, súlyosabb, keményebb, sokkal határozottabb és meggyőzőbb. Mintha csak eltökélte volna – lévén, hogy az itteni hideg évszak három hónappal a való világbeli párja után jött –, hogy egyszer s mindenkorra szobafogságra kényszeríti őket. Amíg a kinti világban már februárt írtak, és a madarak, a növények kezdtek óvatos reményt táplálni, Varázskapu még mindig félméteres, néma novemberi hótakaróba burkolózott. Most, hogy rendszeresen tanított, Quentin már látta, miért nem bajlódott a tantestület az időjárás feljavításával. Bámulatosan sokat segített ugyanis a hallgatóknak, hogy megőrizzék az összpontosításukat. Figyelte, ahogy a diákok megpróbálnak lendületesen átgázolni a havon, díszlépésben, mint a katonai zenekarban az ezreddobos, nagy porhó-felhőket kavarva maguk körül, majd rövidesen feladják, és egyszerűen csak vonszolják magukat. Ténylegesen látni lehetett, ahogy elszivárog belőlük az eltökéltség, hogy megragadjanak minden pillanatot, és féktelenül duhajkodva minél teljesebb életet éljenek; lemondóan inkább a magányos, csendes tanulást választották a szobájukban. Örökös, bár eddig még sosem megszavazott napirendi pontként szerepelt a tanári értekezleteken a javaslat, hogy egész évben tartsák meg a telet Varázskapuban. Történetesen maga Quentin is elég sokat tanult ezekben a hetekben. Az egész lapot átmásolta: mind a 402 szót, húsz teljes mondatba rendezve, plusz egy-egy csonka félmondatba a szöveg elején és a végén, és kitapétázta velük a szobája falát. Minden egyes szó saját külön papírt kapott, amit megtöltött jegyzetekkel,
hivatkozásokkal és magyarázatokkal, és girbegurba, hosszú krétavonalakkal összekötötte őket más, rokon értelmű szavakkal, hogy jelezze az egymással összefüggő koncepciókat. Szó szerint a szövegben élt, a lapok között. Folytatta ugyan a tanítást, de azt leszámítva, minden idejét lekötötte a könyvlap tanulmányozása. Minél mélyebbre beleásta magát, annál több matematikai részletbe futott bele, amiket papíron, ceruzával kellett kiszámolnia – mágikus egyenletekkel nem dolgozhatott számítógépen, mert az csak csupa összefüggéstelen válaszokat dobott volna ki, mielőtt teljesen lefagy. A varázsmatekot bizony fejben kellett elvégezni. De a szöveg értelme lassan, fokozatosan kezdett megnyílni előtte, kibomlott és feltárta a jelentését, amelyeket eddig úgy rejtettek a szavak, mint szorosan feltekert szirmokat a rügyek. Az elképzelések kibontakoztak előtte, rejtett dimenziókat mutattak meg, és nem várt módokon léptek kapcsolatba egymással. Ahogy lassan alakot öltöttek, egyúttal arról a jóval nagyobb és rejtelmesebb egészről is közöltek bizonyos jeleket, amelynek csupán apró töredékét képezték: a könyvről, amelyből az oldal eredetileg származott. Úgy tűnt, valamiféle értekezés lehet a mágia és az anyag közötti kölcsönhatásról. A Földön a mágia és az anyag két különböző, egymástól jól elhatárolható dolognak számít: az ember bocsáthat bűbájt valamilyen tárgyra, és arra hat is a varázs, de az adott tárgy és a ráolvasott varázsige attól még két különálló entitás marad – mintha a tárgy egy fémdarab volna, amely átmenetileg mágneses töltést kapott. Quentin azonban tudta, vagy legalábbis erősen gyanította, hogy Filloryban a mágia és az anyagi dolgok valahogy azonosak. Varázslat persze létezett a Földön is, de Fillory maga volt a mágia. Ez pedig alapvető különbséget jelentett. Ám mindez nagyon is elméleti okfejtés maradt, Quentin pedig nem lelkesedett a teóriákért. A szíve mélyén még mindig a Szenzit csapat tagjának érezte magát, és sokkal jobban érdekelték a gyakorlati alkalmazások. A megfelelő körülmények között, elegendő mennyiségű energia mellett vajon mágikussá tehető-e valami a Földön? Átitatható-e varázserővel, eggyé olvasztható-e a mágiával úgy, hogy az illesztés nyomai is eltűnjenek, mint Filloryban? Tiltott, eretnek ötletnek tűnt: olyan határt feszegetett, amelyet nem volna szabad áthágni. Ám túl pompás és elragadó ahhoz, hogy Quentin ne tegyen legalább egy próbát. Lefoglalt egy üres alagsori laboratóriumot, de még a frissen felfokozott, elevenebb mágikus képességei mellett is nehéz volt a lapon leírt finom absztrakciókat beleerőszakolnia a durva, tényleges földi világba. Jobbára semmire nem jutott, amikor pedig valamelyik varázsigéje mégis hatásosnak bizonyult, az általában hatalmas energiafelszabadulással járt, jeges, kék fénybe borította a termet, és gyakorlatilag kioltotta azokat a védővarázslatokat, amiket azért aktivált, hogy megvédje saját magát az elpárolgástól. Elővigyázatosságból egyre nagyobb és súlyosabb, sűrű, viszkózus, átlátszó folyadékból fújt buborékokra emlékeztető ragadós erőtérgömbök
belsejében kellett a bűbájokkal próbálkoznia, ami miatt elég nehéz volt eldöntenie, pontosan mi is történik. És egyáltalán, mihez kezdenék vele, ha sikerülne? – kérdezte magától a kedvetlenebb pillanataiban. Mi haszna lenne valami mágiával telített tárgynak? Komoly eredményt jelentett volna, de egyre nagyobb szükségét érezte valami értelmes célnak. Az a válasz volt ez, amelyhez még hiányzott a kérdés. Quentin eljutott egy olyan pontra az életében, amikor már lassan készen állt rá, hogy alkosson – hogy létrehozzon valami maradandót. De azt nem látta, ezekkel a kísérletekkel hogyan juthatna akár egy lépéssel is közelebb a céljához. Az egyik éjjel, miközben egyedül ácsorgott a tanári társalgóban, és az aznap esti első pohár borát kortyolgatva diagramokat firkált gondolatban, a zsebébe nyúlt a Filloryban kapott órájáért – amely még mindig nem működött, de ettől függetlenül szerette mindig magánál hordani –, és talált mellette egy borítékot. Benne egy kézi írógéppel gépelt levél rejlett, amely udvariasan, sőt, már-már túlságosan előírásosan meghívta, hogy jelenjen meg ennél és ennél a könyvesboltnál ekkor és ekkor, egy januári estén, amennyiben érdekelné egy állásajánlat. Az aláírás olvashatatlan macska- (illetve madár-)kaparás volt. Hűha. Rejtélyes üzenetnek tűnt, és felkeltette Quentin kíváncsiságát: enyhén megcsapta a hajdani izgalom szele. Tessék, itt van: egy újabb megoldandó rejtély. A klasszikus útlevél a kalandok világába, csakúgy, mint a régi szép időkben. Ám, épp ez volt a gond a régi szép időkkel: hogy régiek. Már más volt az élete. Elégedettnek érezte magát, és ha nem is maradéktalanul boldognak, mindenesetre boldogabbnak, mint ahogy sorsa alakulását remélte. Várt rá egy feladat. A múlt tovatűnt, és olyan volt, amilyen. Itt talált új otthonra, és minden egyéb, képzelődés volt csupán. Gombóccá gyűrte a levelet, és belökte a tűzbe. A papír lángra kapott, egy súlyos fahasáb pedig megroskadt, és szikrák pattogtak fel belőle.
5. FEJEZET Eliot a homlokát ráncolta. A loriai bajnok köpcös egy alak volt, gyakorlatilag szélte-hossza egy, és úgy tűnt, származásra is más, mint honfitársai. A loriaiak alapjában véve vikingfélék voltak, mintha Thor mintájára készültek volna: magas termet, hosszú, szőke haj, széles pofacsont, hordónyi mellkas, dús szakáll. Ez a borotvált fejű, kerek, kövér Buddha-képű fickó azonban legfeljebb százhetven centis lehetett – mint valami nagy gombóc, némi észrevehető ázsiai beütéssel. Derékig csupasz volt, bár odakint alig lehetett öt fok, és tejeskávé színű bőre mindenütt olajtól csillogott. Vagy talán csak ennyire nagyon izzadt. A bajnok súlyos, kerek potroha lecsüngött a derékszíja alá, de a fickó így is elég
rémisztően festett. A hátán hatalmas izmok dagadoztak, a bicepsze combnyi vastag volt, és már a puszta méreténél fogva is kellett lennie a karján némi izomnak, még ha inkább csak hájasnak tűnt is. A fegyvere – egy hosszú nyelű, alabárdszerű tárgy, jókora, görbe kereszt alakú, éles fémpengékkel a végén – is elég bizarrul festett; előre sejteni lehetett, hogy kivételesen veszélyes dolgokra képes vele. A loriai sereg valósággal tombolni kezdett, amikor a hájas fickó előrelépett. A pajzsukat döngették kardjukkal, és úgy néztek egymásra, mintha azt mondanák: igen, első ránézésre talán kissé röhejes, de a mi emberünk tutira lenyomja az övékét, úgyhogy háromszoros hurrá neki, Kromra, vagy kit is imádunk! Eliot ettől már-már megkedvelte ezeket a szegény loriaiakat. Sokkal sokszínűbb és érdekesebb társaság volt, mint gondolta volna. Bár azt kizártnak tartotta, hogy az ő harcosuk tényleg legyőzheti Fillory bajnokát, Eliot választottját. Eliot bajnoka ugyanis ő volt, saját maga. Amikor először felvetődött benne az ötlet, kavart némi vitát, hogy észszerű-e Fillory Főkirályát párharcba küldeni a loriai sereg gondosan kiválasztott, legjobb bajnoka ellen. De nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy Eliot eltökélte magát, és az indokai legalább annyira voltak személyesek, mint taktikaiak. Meglehetősen dekadens – akár azt is mondhatnánk, züllött és becstelen – módon kezdte meg főkirályi pályafutását. Ám ahogy telt az idő, úgy nőtt bele lassan az uralkodói szerepbe: kezdte egyre komolyabban venni, és most eljött az ideje, hogy mindenkinek megmutassa – önmagát is beleértve –, mennyire nem veszi félvállról a dolgot. A királyi méltósága nem holmi mesterkélt parádé volt, legalábbis többé már nem. Készen állt nagyon nyíltan és nyilvánosan, a szó szoros értelmében vásárra vinni a bőrét. Előrelépett a serege első sorából; a katonái – előre megjósolhatóan, ám attól még nem kevésbé kielégítően – szintúgy tombolni kezdtek. Eliot elmosolyodott – vigyorát eltorzította a szabálytalan, aszimmetrikus állkapcsa, de nagyon is valódi örömet érzett. Szívét-lelkét beleadta ebbe az ügybe. A fillorybeli hadsereg királyi regimentjének üdvrivalgása páratlan volt az egész ismert univerzumban. Nők és férfiak vegyesen, teli torokból üvöltve összeütögették a fegyvereiket. Ez önmagában is elég jól hangzott, de aláfestésként nem emberi hangok egész kórusa kísérte. A legmagasabb tartományban a tündérek visongtak fülsértő, már-már érzékelhetetlenül magas hangon. Bár ők ezt az egész katonásdit meglehetősen csacska dolognak tartották, belementek a játékba, ugyanazért, amiért minden mást is tettek, nevezetesen: a móka kedvéért. Mellettük ott visítottak a denevérek, vijjogtak a madarak, bömböltek a medvék, üvöltöttek a farkasok, és nyerítettek a mindenféle lófejű lények: pegazusok, egyszarvúak meg a közönséges beszélő lovak. Griffek és hippogriffek is rikoltoztak, csak mélyebb hangon – bariton károgás volt ez, iszonyatosan fülsértő zaj. Minotauruszok bőgtek. Parázsfejű dolgok
rikoltoztak. Fillory összes mitikus lénye közül egyedül ezek hozták még mindig a frászt Eliotra. A szatírokat, driádokat és hasonlókat bírta, de akadt a seregben néhány mantikór és szfinx is, amiket pokolian hátborzongatónak talált. És így tovább, míg eljutottak a basszus hangokig, amiket a talpukkal nagyokat dobbantó óriások morgása adta. Valójában az egész kész röhej volt: Eliot nyugodtan kijelölhette volna bajnokául az egyik ilyen monstrumot, és az egész csetepaté nagyjából tíz másodperc alatt véget ért volna, miután laposra veri az ellenséget (szó szerint). De annak más lett volna az üzenete. Először, amikor Eliot hírét vette, hogy a loriaiak betörtek a birodalmába, a dolog sötéten izgalmasnak ígérkezett. „Elő a zászlókkal, Fillory háborúzni fog!” Ősrégi szabályzatokat és előírásokat idéztek fel. Rengeteg komoly, nem csak díszként szolgáló páncél, fegyver és zászló került elő az ódon raktárakból, és kezdetét vette a buzgó fényesítés, élezés és olajozás. A jó sok por mellett dicső tettek és legendás idők mámorító illata is körüllengte őket. Eliot mélyen beszívta a hősöket idéző illatot. Maga a támadás nem érte meglepetésként őket. A loriaiak a könyvekben mindig valami rosszban sántikáltak. Hercegeket raboltak el, beszélő lovakat kényszerítettek, hogy közönséges igásállatként szántsanak a mezőn, és megpróbáltak gyakorlatilag mindenkit rávenni, hogy higgyenek az ő kvázi-skandináv isteneikben. De már évszázadok óta nem törtek be erővel a birodalomba. Ahhoz, hogy egységes sereggé szerveződjenek, általában túlságosan lekötötték őket az egymás közti csatározásaik. Ami lényegesebb, a határként szolgáló Északi-hegylánc vonulata elvileg bűbájjal, védősorompóként tartotta távol a loriaiakat a határtól. Eliot nem tudta, mi történhetett. Emlékeztette magát, hogy amikor ez az egész véget ér, ki kell derítenie, pontosan miért is csődöltek be váratlanul a védővarázslatok. Eliot minél hamarabb ki akarta űzni a loriaiakat, bár azon kapta magát, hogy erősen vonakodik személyesen részt venni az öldöklésben. Ez itt nem Tolkienfantasy volt: az ellenfelei nem orkok, trollok, óriáspókok, nazgulok meg hasonlók – nem lelketlen, gonosz lények, akik között bármilyen lelkiismeret-furdalás vagy morális aggály nélkül vérfürdőt rendezhetne. Az orkoknak nincsenek feleségeik, gyermekeik és élettörténetük. Viszont egészen biztos volt benne, hogy a loriaiak emberi lények, és megölésük alapjában véve gyilkosságnak minősülne – ezt pedig nem engedhette. Némelyikük ráadásul egészen macsónak tűnt. És egyáltalán: a Tolkien-könyvek csak kitalációk, Eliot, mint a birodalom főkirálya pedig már nem foglalkozott fikciókkal. Lekötötte, hogy történelmet írjon, ami épp eléggé macerás feladatnak bizonyult. Eliot elismerten korlátozott tapasztalatai szerint semmi nem volt unalmasabb és fárasztóbb az erényességnél. Szerencsére, a fillorybeliek fölényben voltak: az övék volt minden lehetséges előny. Az összes létező szempontból kedvezőbb helyzetben voltak a loriaiaknál; egy rakás, kardokkal hadonászó vademberrel szemben Fillory seregében felsorakozott 9
a bestiárium valamennyi szörnyetege, élükön egy varázslókirályokból és királynőkből álló csoporttal. Eliot nagyon sajnálta az ellenfelet, de úgy gondolta, a loriaiaknak is tudniuk kellett, hogy mire vállalkoznak, amikor mégis úgy döntöttek, megtámadják a birodalmat. Mindazonáltal rengetegen voltak, és a jelek szerint értettek hozzá, hogyan okozzanak minél több kárt – különös tehetségük volt a romboláshoz. A loriaiak tavasz végén özönlöttek be a Harag-hágón át Fillory földjére. Acélsisakot meg páncélinget viseltek, és fogazott pengéjű régi kardokkal és csatabárdokkal voltak felfegyverezve. Némelyikük hatalmas, bozontos sörényű csataménen lovagolt. És valóságos rémálom várt rájuk. A loriaiak ugyanis elkövettek egy hibát. Útközben, ahogy aláereszkedtek az Északi-hegylánc felől, felgyújtottak néhány fát, és megöltek egy remetét. Még Janetet is meglepte Eliot haragja. Persze ő is dühöngött, de hát ő Janet. Őt szinte amúgy sem hagyta el sose a gyilkos hangulat. Ha Poppyt vagy és Josht fogta el az indulat, komorrá, fenyegetővé váltak. De Eliot tombolása minden képzeletet felülmúlt. Fákat égetnek? Az ő fáit? Megöltek egy remetét? Meggyilkoltak egy békés, védtelen öreget??! Eliot nem ironizált többé Filloryn és a lakosain. Mélységesen szívére vette a távoli, kényelmetlen kunyhóban éldegélő magányos, ismeretlen vénember halálát. Sosem találkoztak, és valószínűleg nem sok mondanivalójuk lett volna egymásnak. De akárki volt is ez a remete, nyilvánvalóan megvetette, de legalábbis kerülte embertársait, ami alapján Eliot olvasatában teljesen okés lehetett az öreg – most pedig meghalt. Eliot eltökélte, hogy elpusztítja a loriaiakat, hogy eltörli őket a földje színéről, hogy végez velük. Mármint nem úgy, hogy legyilkolja mindet. De annyit bizonyosan tudott, hogy rendesen odavág nekik. Erős volt a csábítás, hogy hagyja, próbáljanak meg átvágni a Nagy Északi Lápvidéken, ahol a mocsarak mélyén tanyázó borzalmak alaposan megtizedelnék őket; de nem akarta megadni nekik a lehetőséget, hogy akár csak még egy napig szabadon menetelhessenek a birodalmában. Ráadásul közben jó pár további farmház is az útjukba esett volna. Ehelyett inkább hagyta őket kutyagolni fél napig, egészen délig, amikorra melegük lett, kitikkadtak, és készen álltak leülni harapni valamit. Valószínűleg azt se tudták, hová legyenek a csodálkozástól, milyen flottul megy minden. „Most majd megmutatjuk, de meg ám, hogy ki az igazi fasza gyerek, és kurvára bevesszük egész Filloryt, öcsém!” Eliot engedte, hogy átgázoljanak a Nagy Sós Folyón. A túlparton fogadta őket. Egyedül ment, egyszerű parasztnak álcázva magát. Ott várt rájuk az út közepén. Mozdulatlanul. Hagyta, hogy fokozatosan vegyék észre. Először a sereg élén menetelők, akik, amikor rájöttek, hogy nem akar félreállni az útjukból, megálljt kiáltottak. Megvárta, amíg a mögöttük jövők összetorlódva beléjük ütköznek, focihuligánok módjára egybecsődülnek, majd ők is továbbadták a parancsot, amely
egyre tovább gyűrűzött hátrafelé. Nem tudta pontosan, de úgy becsülte, a sereg vagy ezerfős lehet. Az élen álló katona előlépett, és felszólította – nem túl udvariasan –, hogy méltóztasson odébb húzni a belét, különben egyezrednyi loriai vasgyúró ontja ki, és lógatja fel vele a legelső fára. Eliot elmosolyodott, egy másodpercig alázatoskodva csoszogott, majd egyenesen orrba vágta a fickót, akit teljesen váratlanul ért az ütés. – Húzzatok a picsába a birodalmamból, seggfejek! – tette hozzá Eliot. Teljesen nyílt és egyenes lépés volt, egyáltalán nem használt mágiát. Korábban vett néhány bokszleckét, és a jobb horga totál készületlenül érte a katonát. A loriai valószínűleg nem számított arra, hogy holmi jöttment paraszt megengedne magának egy ilyen öngyilkossággal felérő húzást. Eliot tudta, hogy nem sok kárt okozott, és hogy nemigen lesz még egy ilyen dobása, úgyhogy felemelte a bal öklét, és az újabb ütés olyan erővel lökte hátra a feltápászkodó katonát, hogy az estében magával sodorta vagy hatsornyi társát. Jóleső látvány volt. Eliotnak nem volt gyereke, de tudta: ilyen érzés lehet, amikor az ember megvédelmezi a saját vérét. Azt kívánta, bárcsak Quentin is láthatta volna. Ledobta magáról a köpönyegét, és immár teljes királyi díszben kihúzta magát, nyilvánvalóvá téve, hogy uralkodó, és nem egyszerű földműves. A sereg hátsó soraiból felröppent és ívben felé szállt néhány stréber nyílvessző, ő pedig még röptükben elégette őket: puff, puff, puff. Könnyen megy az ilyesmi, amikor az ember ennyire mérges, és ilyen jó. És egek, milyen mérges volt! És milyen jó! Egyet koppantott a botjával: tüstént földrengés támadt, és mind az ezer ostoba, erőszakos loriai egyszerre, fenséges szinkronban dőlt le a lábáról. Ezt persze Eliot nem tudta volna puszta akarattal előidézni, de egész éjjel idekint volt, hogy előkészítse a varázslatokat, és a nagyszerű bemutató igen hatásosra sikeredett, különösen, mivel a loriaiak nem tudták, mi történik. Eliot megvárta, amíg lassan felfogják az eseményeket. Azután megszüntetett egy varázslatot, mire egyszeriben láthatóvá vált a mögötte felsorakozott sereg – vagy legalábbis egy része. Jól nézzék meg, uraim! Ezek itt a lótestűek, a hippogriffek. A griffineknek oroszlántestük van. Könnyű ám összekeverni őket. Azután – és itt megengedte magának, hogy kiélvezze a pillanatot – láthatóvá tette az óriásokat. A tündérmesék alapján az ember egyáltalán nem is képzelné, milyen hihetetlenül rémisztőek lehetnek. Ezek a tagok hétemeletes monstrumok voltak, és nem tréfáltak. A valós életben az emberek nem öltek óriásokat, egyszerűen, mert az lehetetlen. Mintha puszta kézzel próbáltak volna lerombolni egy teljes panelházat. Az arasznyi vastag bőrű óriások ráadásul még annál is erősebbek voltak, mint ahogy kinéztek – de kellett is, hogy azok legyenek, hogy legyőzzék a Galilei-féle négyzetes-köbös törvényből következő korlátokat, amelyek miatt a való világban 10
fizikai képtelenség volna az ekkora szárazföldi organizmusok puszta léte is. Egész Filloryban alig pártucatnyi élt belőlük; még a birodalom máskülönben korlátlanul bőséges ökoszisztémája sem tudott volna többet eltartani. Hatan közülük eljöttek, hogy harcoljanak. Senki nem mozdult. Ehelyett a Nagy Sós Folyó kezdett megelevenedni. Ott volt közvetlenül a loriaiak mögött, az imént keltek át rajta. A nimfák pedig előözönlöttek a partra, és hátulról egyenesen nekirontottak a loriai seregnek, mint valami célzott cunami. A katonák közül sokat egyszerűen elmosott az ár; Eliot megígértette a nimfákkal, hogy a lehető legkevesebbet fognak vízbe fojtani közülük, ezt leszámítva viszont szabad kezet adott nekik, bánjanak velük kényükrekedvükre. Néhányan azok közül, akiket nem sodort magával a hátulról érkező támadás, továbbra is harcolni akartak, csak mert ennyire harciasak voltak. Eliot feltételezte, hogy nehéz gyerekkoruk lehetett, vagy valami hasonló. Üdv a klubban! – gondolta. Ez még nem olyan nagy szám. Barátaival tett róla, hogy a felnőttkoruk se ígérkezzen könnyűnek. Négy napjukba telt, hogy visszakergessék a loriaiakat a Harag-hágóhoz – ennél gyorsabban nem rugdoshatták végig a valagukat a birodalmon. Ekkor állította meg őket Eliot, és hívta ki a bajnokukat. Hajnalodott, és a hegyszoros a háttérben a jelenetnek megfelelő, vigasztalan látványt nyújtott a szédítően meredeken emelkedő, olvadó hólé csurgói és csermelyei csíkozta sziklafalaival. Mögöttük jeges csúcsok meredeztek, amelyekre – Eliot legjobb tudomása szerint – még sosem kapaszkodott fel senki, leszámítva a hajnali sugarakat, amelyek most rózsaszínűre festették őket. Egyszerű párbaj, ember ember ellen. Ha Eliot győz, a loriaiak hazatakarodnak, és soha többé nem teszik a lábukat Filloryba. Ez volt az alku. Ha pedig az ő bajnokuk győzne – a neve valamilyen furcsa okból Gaz Atya volt –, akkor… hát, nem tökmindegy? Nem mintha bármi esélye lehetett volna. A hágó két oldala nagyjából ötvenméternyire állt egymástól, közöttük mesés csend honolt. Ezt a szorost akár külön erre a célra is tervezhették volna; a falai természetes amfiteátrumot alkottak. A tökéletesen sík és sima, sűrűre döngölt, durva, szürke homokos talajról minden, kavicsméretűnél nagyobb kődarabot eltávolítottak reggelre. Eliot kicsit megrugdosta a homokot, mint valami ütőjátékos a baseballmeccsen, amint elfoglalja a pozícióját az ütőhelyen. Gaz Atya nem úgy tűnt, mint aki élete legnagyobb küzdelmére készül. Inkább úgy nézett ki, mint aki a buszt várja. Még csak küzdőpózt sem vett fel. Csak állt ott, petyhüdt, megereszkedett vállakkal és kilógó, hájas pocakkal. Fura. A karjai hatalmasak voltak, akár két királyrák ollója. Eliot feltételezte, ő sem festhet sokkal kevésbé különösnek. Ő sem viselt páncélt, csak egy enyhén slampos fehér selyeminget és feszes bőrnadrágot. Hosszú pengéjű tőrt tartott a jobb kezében, a
baljában pedig egy rövid fém vívóbotot. Úgy vélte, elég nyilvánvaló: az egészen nyilvánvaló alapokon túl fogalma sincs, hogyan kell bánni velük. Odabiccentett Gaz Atyának. Semmi válasz. Telt-múlt az idő. Valójában kezdett kissé kínossá válni a helyzet. Enyhe, hűs szellő fújt; idefent ugyanis még májusban is dermesztő hideg uralkodott. A Gaz Atya petyhüdten lógó, hájas emlői végén a barna mellbimbók úgy csüngtek, akár az aszalt fügék. Egyetlen forradás sem csúfította sima, csillogó bőrét, és ez valahogy ijesztőbben hatott, mintha összevissza lett volna kaszabolva. Azután Gaz Atya egyszer csak már nem volt ott, ahol az imént. Nem mágiát használt, hanem elképesztő fürgén mozgott; mintha a szilárd talajon gyorskorcsolyázna. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra átszelte a köztük lévő távolság felét, és előrenyújtva a fura pengéjét – bárminek hívták is a fegyvert –, egyenesen Eliot ádámcsutkája felé döfött. Eliotnak épphogy csak sikerült időben félreugrania előle. Egyáltalán nem is lehetett volna képes kitérni a támadás elől. Mint egy idióta, azt feltételezte, hogy G. Atya majd úgy lendíti feléje a pengéjét, mint valami kardot annak a hosszú póznának a végén, és így bőven lesz ideje észrevenni és reagálni. Ami persze szintén ostobaság lett volna… De jól van, oké, már vágom: ez egy szúrófegyver. Mostanra minden jog szerint már Eliot tarkójából kellett volna előmerednie a fegyver, csillogó hegyének, a gerincfolyadékától és vérétől sikamlósan. De nem így történt, mivel Eliot hatalmas erejű láthatatlan mágikus védelmet vont maga köré a Fergus Fantomfegyverzete formájában, amely már önmagában is megmentette volna az életét, még akkor is, ha a penge célba talál. Ám ezen felül ő a biztonság kedvéért Fergusnak Egy Rakás Egyéb Igen Hasznos Harci Varázsigéjét is magára olvasta, amelyeknek köszönhetően az ereje a többszörösére nőtt, és ami a legfontosabb, a reflexei is javultak egy teljes nagyságrendet, az időérzékelése pedig ugyanennyivel lassult. Hogy micsoda? Ez csalás lenne? Oké, figyeljetek. G. Atya egész életében azt gyakorolta, hogyan gyilkoljon le másokat egy késsel vagy akár bottal. Nos, miközben ő a fekvőtámaszokat nyomta, és ki tudja, mit még, addig én egész életemben varázsolni tanultam. Tisztáztuk? Helyes. Amikor Janettel pár órával korábban, még a hajnal előtti dermesztő sötétben befejezte a varázsigék előkészítését, Eliotot annyira vastagon beborították a mágikus védelmek, hogy úgy ragyogott tőlük, mint önmaga életnagyságú neontábla képmása. De azután sikerült ezt valahogy mérsékelniük, úgyhogy a páncélzat csak olykor-olykor vált láthatóvá, talán párpercenként egy-egy rövid pillanatra: mintha valami átlátszó, igazgyöngy színű burok villant volna fel ilyenkor körülötte. A bűbájrendszer időlassító/reflexgyorsító része pontosan úgy működött, mint a Mátrix című film golyóidőeffektje. Azzal aktiválódott, hogy Eliot aprót rándított az
orrán. Most ezt tette, és hirtelen a világon minden lelassult. Hátradőlt és elhajolt a lassan, méltóságteljesen közeledő penge elől, közben elveszítette az egyensúlyát, és letenyerelt a homokba. Odébb gördült, majd újra talpon termett, miközben G. Atya még mindig ugyanabba a döfő mozdulatba állt bele. Az ember nyilván nem válhatott Gaz Atya-féle nagydarab, hájas harcossá, anélkül, hogy menet közben ne tanult volna meg ezt-azt. A loriai egyáltalán nem tűnt lenyűgözöttnek, még csak meg se lepődött; ugyanazzal a lendülettel megperdült, aminek eredményeképp botja végével hasba vágta Eliotot. Gondolom, nem túl kifizetődő stratégia, ha az ember csak lenyűgözve álldogál a harcmezőn. Eliotra viszont nagy hatást gyakorolt az ellenfele. Így, lassított felvételben figyelve, nem lehetett nem csodálni a fickó képességeit. Termete dacára már-már balett-táncosokra jellemzően kecsesen mozgott. Eliot nézte, ahogy a fa fegyvernyél lassan a rekeszizma felé közelít, nekiveselkedett, és a megfelelő időben tiszta erőből lecsapott rá a saját fémrúdjával. A fa tisztán elpattant a végétől nagyjából egyméternyire. Fergus, akárki voltál is, imádlak. G. Atya újra módosított a mozdulat irányán: szabad kezével kinyúlt, hogy elkapja a levegőben pörgő, lepattant botvéget. Eliot félreütötte, mielőtt még elérhette volna, és nézte, ahogy az méltóságteljes, holdszerű lassúsággal elsodródik, és elérhetetlenné válik G. A. számára. Majd, látva, hogy maradt még némi „elütni való” ideje, elengedte a botját, és az így felszabadult nyitott tenyerével lekevert egy csattanósat Gaz Atya képére. A személyes erőszak nem volt természetes és magától értetődő Eliot számára; sőt, valójában visszataszítónak találta. Mit is mondhatnék? Érzékeny lélek vagyok, akit gyengéd szívvel áldott meg a sors. Ami egyszerre ajándék és átok. Ráadásul G. A. arca tényleg nagyon olajos vagy izzadt volt. Eliot azt kívánta, bárcsak húzott volna előtte kesztyűt vagy akár páncélkesztyűt. A halott remetére gondolt, meg a felégetett fákra, de még így is visszafogta magát, és nem ütött teljes erőből. Így, ennyire felturbózott erővel és gyorsasággal, fogalma sem volt, hogyan lője be az erejét, mekkorát csapjon oda. Amennyire ő tudta, egy ilyen pofon akár le is téphette a fickó arcát. Hál’ Istennek, végül nem ez történt, de Gaz Atya határozottan megérezhette. Lassított felvételben tisztán látszott, ahogy az állkapcsa csaknem félig körbefordul a fején. Ennek biztos nyoma marad. Eliot felbátorodva a kését is eldobta, közelebb lépett, és bevitt néhány gyors öklöst G. Atya bordáira – ahogy az edzője mondta, a horgok az ő erősségei. Gaz Atya teste elnyelte az ütéseket, majd a loriai odébb táncolt, biztonságos távolságba, hogy súlyosan zihálva felülvizsgálja az élete eddigi döntéseit. Eliot követte őt, és közben ütötte-vágta, jobbról és balról egyaránt. Ecc, pecc, kime-hecc! Már valósággal forrt a vére. Ez minden tekintetben az ő harca volt. Nem én kerestem a bajt, nem én akartam így, de az istenekre, én fogom befejezni!
Hihetetlenül megnyugtató érzés volt ilyen felgyorsultnak lenni. Időt adott neki, hogy elgondolkozzon a dolgokon, hogy fontolóra vegye a saját döntési lehetőségeit az életben. Eliot jobbára elégedett volt az eddigiekkel. Jó helyen vagyok, jókor. Még sosem volt ilyen jó dolgom. A multiverzumban hány ember mondhatja még el ugyanezt magáról? Minden reggel úgy ébredek, hogy tudom, mit akarok csinálni, és azután megyek és megcsinálom, és amikor elvégeztem, amit terveztem, büszkének érzem magam. Hiszem, hogy jó király vagyok, és ezt számos bizonyíték is alátámasztja. A népem boldogan él. Amikor épp nem akar darabokra hullni, Fillory egész klassz, sőt, remek hely. Szándékosan rosszindulatú és rossz vezetésre, és komoly tévedések sorára lenne szükség ahhoz, hogy Filloryban vacak legyen az élet, és amíg én vigyázok a rendre, senki nem ússza meg soha többé, ha ilyesmivel próbálkozik. Legkevésbé a loriaiak! Ha akadt is jelenleg jelentősebb beteljesületlen ambíciója, az Quentinnel volt kapcsolatos. Már egy teljes év eltelt azóta, hogy Quentint megfosztották trónjától és száműzték a birodalomból, Julia pedig a Világ Túloldalát választotta. A történtek mindenkit megráztak, de legfőképpen Eliotot, Quentin után legalábbis. Ez az utolsó év békében, bőségben és nyugalomban telt, és bizonyos szempontból a kastélyban is derűsebb lett a hangulat, hogy Josh és Poppy lett az új király és királynő Quentin és Julia, Fillory fő gyászhuszárai helyett. De Eliotnak hiányzott Quentin. Azt akarta, hogy itt legyen mellette. Mert minden nyilvánvaló hibája ellenére Quentin volt itt a legjobb barátja, és valójában még csak éppen kezdett végre magára találni. Az az utolsó kaland igencsak jót tett neki. Részben megszabadította kamaszkori félénkségétől, és lehetővé tette, hogy végre előragyogjon alóla a jobbik természete – a kíváncsisága, intelligenciája, már-már fanatikus hűsége és érzékenysége. Fillory már nem volt ugyanaz őnélküle. Senki nem szerette úgy ezt a birodalmat, ahogyan Quentin, még a főkirálya sem. Senki nem értette meg úgy, mint ő. Senki nem élvezte annyira, és senki nem volt képes olyan hatékonyan megoldani a felmerülő problémákat, amikor rosszra fordultak a dolgok. Persze, a játék nélküle is megy tovább, de lássuk be, így már korántsem olyan szórakoztató. És Quentin annyi mindenből kimarad. Martin Chatwin halála és a mágia azt követő válsága után Filloryra új, dicsőséges korszak köszöntött, egy új aranykor – olyasmi, ami az eredeti Chatwin fivérek uralkodása óta példátlannak bizonyult. Legendák kora volt ez, nemes hőstetteké, nagyszerű csodáké és mesés kalandoké, amelyek egy véget nem érő, aranyló nyárban bontakoztak ki. Eliot és a többiek idén már kikergettek egy hatalmas tüskés sárkányt egy fülkeszerű kanyonból fenn a Kakasfognál, és az általa felhalmozott kincsek között megtaláltak két Neves Pengét. Egy ötvenfejű trollpárra vadásztak a Sötéterdőben, majd hosszas üldözés után kikényszerítették őket a szabadba, ahol leszorították mindkettőt a földre, és élvezettel hallgatták a ropogást, mint amikor a jég sercegve recseg egy jó pohár
vodka-tonikban, ahogy azok a bestiák kővé váltak a reggeli napfényben. Eliot házikedvencként hazavitt magával egy mérgesen sziszegő, felborzolt szőrű fekete trollmacskát. Quentin imádta volna ezeket az őrültségeket. Eliot kicsit aggódott is érte. Quentin tudott vigyázni magára, és gondoskodni magáról – kivéve, amikor mégsem. Szélcsendben, nyugodtan úszó hajón nem is volt vele semmi gond, de amikor Eliot utoljára látta, képletesen szólva vészesen ingott a hajója tőkesúlya. Eliot Quentin száműzetése óta szövögetett titkos terveket barátja visszacsempészésére, de mindeddig nem valami sokra jutott. A gondolatai mögött ott motoszkált, hogy talán ha legyőzi Gaz Atyát, és ezáltal megmenti a birodalmat, Parázs talán megjutalmazza. Ő kegyelmet kér majd a kosistentől Quentinnek. Eleve ez volt az egyik oka annak, hogy megszervezte ezt az egész párviadalt. G. Atya közben újra támadásba lendült, még mindig többé-kevésbé közönyös, kifejezéstelen, disznószerű arccal. Eliot úgy érezte, talán valamivel több rémületet is kelthetett volna ellenfelében, de mindegy. Egy röpke másodpercre visszabillentette az időt a normál sebességbe, hogy lélegzetet vegyen; Gaz Atya trükkös lóherealakzatban pörgette megrövidített nyelű fegyverét, nem mintha bármi hasznát látta volna. Eliot újra lassított üzemmódba kapcsolt, lebukott a loriai fegyvere alatt, megkerülte és keményen megütötte ellenfele testét, mint egy súlyos bokszzsákot, hogy kiszorítsa belőle a szuszt. Óvatosabbnak kellett volna lennie. Eliot alábecsülte, mennyit képes G. Atya elviselni, vagy talán azt becsülte túl, amennyit ő kiosztott. Azt azonban határozottan rosszul saccolta meg, milyen gyorsan képes mozdulni, még Eliot masszívan felturbózott időérzékeléséhez képest is, és hogy G. A. milyen alaposan mérte fel az ő túlságosan elbizakodott, tapasztalatlan ellenfelét. Miközben teste elnyelte a záporozó ütések sorozatát, Gaz Atya finoman beleütközött Eliotba, és sikerült köré fonnia mindkét karját. Semmi gond, egyszerűen csak kicsusszanok közülük, és… Hmmm. Az ember azt hinné, hogy csak… de nem. Óh! Ez nehezebb, mint gondoltam. Pillanatnyi tétovázása bajba sodorta Eliotot. Gaz Atya sima bőre, sárga fogai és fújtató lehelete már egészen közel voltak hozzá, és azok a sonkányi nagy karok most elkezdték összepréselni és összeroppantani. G. A. nyilvánvalóan felmérte a helyzetet, és arra jutott, nem számít, milyen gyorsan képes az ellenfele mozogni, ha nem tudja meg se moccantani az izmait, úgyhogy a loriai bevállalt minden kárt, amit csak kell, hogy a medveölelésébe kaphassa Eliotot. Így is tett, és megpróbálta lassan, de biztosan, és engesztelhetetlenül kiszorítani Eliotból az életet, egyúttal pedig belemélyeszteni a fogait Eliot fülébe. Na, elég ebből. Ez a pasas tényleg erős, és övé minden előny a harctéren, meg minden, de azért nem emberfeletti lény. Eliot ezen a ponton úgy érezte, gyakorlatilag teljesen körülzárja Gaz Atya gyilkos erejű ölelése. Lassan már fél perce, hogy nem
tudott rendesen levegőt venni. Nekilátott hát, hogy erővel kiszabadítsa magát. Sokkal nehezebb volt, mint hitte volna – az égvilágon semmit nem tudott az előnyére fordítani –, és Gaz Atya egyáltalán nem tréfált: valóban rászolgált nevére. De Eliotnak végül mégis sikerült tekergőzve kiszabadulnia ellenfele karjaiból, és párlépésnyit odébb tántorgott. Még mindig csak próbálta visszanyerni az egyensúlyát, amikor érezte, hogy valami fájdalmasan megböki az egyik vállát. Ívben megfeszítette a hátát, hogy megszabaduljon a tüzesen izzó ponttól, és feljajdult: – Aaah! Elvileg a loriai egyetlen fegyvere sem döfhette át a fantompáncélt. Eliot odébb perdült, még mindig Gaz Atya előtt, de távolról sem akkora előnnyel, mint azt remélte; a valós időben mindkettejük mozdulatait bizonyára csak elmosódottan lehetett csupán érzékelni. Ez a pasas mágikus fegyverzettel harcol! Eliot ráébredt, hogy alaposabban is megvizsgálhatta volna a különös pengét azon az izén. Biztosan fillorybeli fém – gondolta. Mágikus acél. Lefogadom, hogy attól a remetétől vette el. Tutira fillorybeli ekevasból készült. Na, most már elég ebből! Eliot bekattant. Újra talpon termett, megperdült a penge körül, megragadta, ami még maradt a fegyver nyeléből, és kicsavarta Gaz Atya markából. Biztos magával rántott némi bőrt is – gondolta. Helyes. Elhajította, amekkora erővel csak bírta, ahogy maga Fergus tette volna. A bot még mindig felfelé szállt, miközben eltűnt az egyik hegycsúcs körül alacsonyan függő felhőben. Eliot hátraszökdécselt, és felvette az alapállást, amit a bokszedzője tanított neki, majd sasszézva előrenyomult. Bokszolni csupán a testmozgás miatt tanult, plusz a bokszleckék remek ürügyül szolgáltak, hogy élvezhesse a bokszedző társaságát, akinek mesés felsőteste elég volt ahhoz, hogy Eliotnak egyáltalán ne hiányozzon az internetes pornó; de az edzéseknek akadt némi gyakorlati értéke is. Üt, üt, keresztez, elhajol. Egy horog, két horog. Szilárdan, erőteljes mozdulatokkal hajtotta végre a formagyakorlatot. Vége a játszadozásnak. Többé nem fogom vissza magam! Elérte, hogy Gaz Atya a sarkán egyensúlyozva hátratántorodjon. Eliot azon kapta magát, hogy a fogát vicsorítja, és minden egyes ütéssel kiköpi a szavakat. – Megöltél. Egy. Ártatlan. Remetét. Te. Ocsmány. Izzadt. Rohadék! Ne feküdj még ki, te mocsok! Maradj talpon, hadd üsselek még egy kicsit! Gyakorlatilag már visszajutottak a loriai frontvonalhoz, amikor Eliot tökön rúgta Gaz Atyát, majd utat engedve egy régi, személyes fantáziájának, nagy ívben meglendítette a lábát. Azután nézte, ahogy az ellenfele az óramutató járásának megfelelő irányban, méltóságteljesen körbefordul maga körül, és ezzel egy időben elvágódik, és lassított felvételű hájrengések sokaságától kísérve, hatalmas robajjal a döngölt homokba csapódik. De még ezután is rögtön elkezdett feltápászkodni. Eliot képen rúgta. Elege volt
ebből a kurva söpredékből. Az én királyságom. Az én országom. Az enyém! Egyszerre ledobta az összes mágiáját. Az erőt, a sebességet, a páncélt, mindent. – Takarodjatok! Nos, nem kivétel nélkül mindent. Felerősített hangja mennydörgésként visszhangzott végig a hágó kőfalai között. Felvette Gaz Atya fegyverének egy letört darabját, és a homokba vágta. Színpadiassága szempontjából szerencsés módon, a fadarab egyenesen a talajba fúródott. – Tűnés! Jelezze ez a törött lándzsanyél a birodalmaink közti határvonalat. Ha közületek bárki átlépi, legyen bár férfi vagy nő, többé nem garantálom a biztonságát. Fillory nagylelkű és irgalmas, de az emlékezete hosszú, és a bosszúja rettenetes. Hm. Nem kifejezetten Shakespeare. – Ha a kossal szórakoztok, a szarvát kapjátok – tette hozzá. Oké. Jobb lesz ennyiben hagyni. Eliot félelmetes, fenyegető királyi tekintetet vetett a loriai seregre, majd hátat fordított nekik, és elballagott, közben egy újabb varázsigét mormolva a bajusza alatt. Erőfeszítése jutalmaként a háta mögött felhangzott a fegyvercsonkból mágikusan kinövő kőrisfa szelíd susogása. Elég elcsépelt, tudom. De nem ok nélkül nevezik közhelynek az ilyesmit. Eliot tovább lépkedett. A légzése lassan megnyugodott, visszatért a normális ritmushoz. Megcsinálta. Megmutatta a világnak, hogy a Főkirály hajlandó mindent kockára tenni, ha a helyzet úgy kívánja. Az észak-déli irányban futó hágó keleti peremén végre besütött a nap, miután már legalább egy órája azon serénykedett, hogy Fillory többi részét beragyogja. A sereg sorai szétváltak Eliot előtt, hogy átengedjék. Egek, mennyire szeretett néha király lenni! Nem sok ahhoz fogható dolog van az életben, mint amikor az ember előtt a saját katonái állnak díszsorfalat – különösen közvetlenül azután, hogy nyilvánosan, alaposan és jól megérdemelten szétrúgta valaki seggét. Kerülte a szemkontaktust az egyszerű sorkatonákkal, de két ujjal a legnagyobb, rangidős óriás felé intett, nyíltan elismerve ezzel neki és a társainak, hogy személyes szívességet tettek a Főkirálynak a megjelenésükkel. Jövök eggyel, öregem. Az óriás zordan, enyhe főhajtással nyugtázta Eliot gesztusát. Hát igen, az ő fajtájuk nagyban játszik. Fura érzés volt visszatérni a valós időbe, miután egy fél órán át lassított felvételben látta az egész világot. Minden vadul felgyorsultnak tűnt: a növények hajladozása, a felhők mozgása az égen, az emberek beszéde. Gyönyörű, kristálytiszta reggel volt, a jeges levegő hűsítőn mosta körbe túlhevült fejét. Úgy döntött, meg sem áll – hogy egyedül legyalogolja a teljes mérföldet Fillory seregének táborhelyéig. Az ördögbe is, miért ne? Sokan próbáltak fontoskodni az
átszúrt válla miatt, amiből valószínűleg még mindig szivárgott némi vér, most pedig, hogy az izgalom lassan lecsengett, kezdett egyre vadabbul sajogni. De nem akarta, hogy fontoskodva körbeugrálják. Még nem. Mindent a maga idejében. A Loria elleni háborújuk véget ért. Az élet újra szép és jó. Milyen furcsa, hogy amikor az ember azt hiszi, már töviről hegyire ismeri a saját énjét, váratlanul új erőforrásra bukkan magában, friss tartalékokra, amelyek létezéséről addig sejtelme sem volt, és egyszeriben azon kapja magát, hogy fényesebben és forróbban ragyog benne az élet, mint valaha. Eliot arra gondolt, hogy Quentin biztosan megértené. – Szívem! Megjöttem! Egy határozott mozdulattal felhajtotta a sátorponyvát. – Mondogasd csak! – mondta Janet anélkül, hogy felpillantott volna. – Egy nap talán majd vicces is lesz. Janet egy hatalmas, kecskelábú asztal felé hajolt, amelynek lapját beborítottak a Fillory szárazföldi területeit ábrázoló óriási, részletes és élethű térképek; ezek segítségével követték nyomon a Loria elleni rövid, de dicsőséges hadjáratukat. A térképek mindenütt apró figurákkal voltak teleszórva – Eliot külön azért csináltatta őket, hogy híven megjelenítsék az eseményeket. Szigorú értelemben nem volt rájuk feltétlenül szükség, mivel csupán két sereg létezett, és egyetlen frontvonal – nem is igazán lehetett egy lapon említeni az egészet Axis & Allies történelmi táblás játékokkal –, de Janet és Eliot remekül szórakozott, miközben hosszú nyelű falapátokkal ide-oda tologatták rajtuk a bábukat. A sátrat elárasztotta a vörös selyemfalakon átszűrődő rózsás fény. Eliot lerogyott az egyik sarokban álló karosszékbe. Meleg volt a sátorban, még ilyen magasan a hegyekben is: az évszakok szabálytalanul és előre megjósolhatatlanul viselkedtek Filloryban, és Eliot már az idejét sem tudta, mióta tart a nyár. Eleinte egészen pompásnak tűnt a dolog, de mostanra kezdett kicsit sok lenni a jóból. – Na, elintézted az apakomplexusodat? – Aha – bólintott Eliot. – Én hősöm! – Janet megkerülte az asztalt, odament hozzá, és arcon puszilta. – Megölted? – Nem, nem öltem meg. De alaposan szétrúgtam a seggét. – Én tutira végeztem volna vele. – Legközelebb majd tiéd lehet a pálya. – Rendben. – De nem lesz legközelebb. – Brü-hü! – Janet helyet foglalt mellette a másik karosszékben. – Előre megjósolva elkerülhetetlen győzelmedet, hívtam néhány pegazust, hogy
visszavigyenek minket a Fehértornyosba. Perceken belül itt lesznek. – Akarod látni a háborús sérülésemet? – Na, mutasd! Eliot körbefordult, amennyire tudott anélkül, hogy fel kellene kelnie, de eléggé ahhoz, hogy a lány szemügyre vehesse a sebhelyet, ahol Gaz Atya kimetszett egy darabot a delta- vagy trapézizmából, vagy akármicsodájából. – Cuki! – biccentett Janet. – Összekened a szék kárpitját. – Ennyi? A kárpitért aggódsz? – Megkérdezném, szeretnél-e külön kitüntetést érte, de azt máris tudom, hogy igen. – És meg is kapom érte az érdemrendemet. – Eliot lehunyta a szemét; egyszeriben elöntötte a kimerültség, bár még csak reggel fél tíz lehetett. Az adrenalinmámor elmúlt, és enyhe reszketés tört rá. Folyton felvillant a lelki szemei előtt a jelenet, ahogy Gaz Atya megszorongatja, és majd’ összeroppantja a mellkasát. – Majd én adom át magamnak. Talán alapítok egy rendet, a Törött Lándzsanyél Rendjét. Tudod, a kivételesen merész és hősies figuráknak. Mint amilyen én vagyok. – Gratulálok! Jól vagy, fogsz tudni repülni? – Igen. Naná, hogy fogok tudni. Ő és Janet folyton így beszéltek egymással. A fillorybeliek nem igazán értették, azt hitték, hogy Eliot főkirály és Janet királynő utálják egymást, igazság szerint azonban Quentin hiányában Janet lett az ő első számú bizalmasa. Eliot feltételezte, ennek részben az lehet az oka, hogy mindketten megfoghatatlannak és kissé unalmasnak találták a valódi, romantikus intimitást, úgyhogy általában egyiküknek sem volt komoly partnere, és ha intelligens társaságra vágytak, egymáshoz kellett fordulniuk. Eliotot régebben nagyon aggasztotta a kérdés, vajon a tartós élettársi kapcsolat hiánya azt jelenti-e, hogy nem egészséges pszichológiailag – talán érzelmileg visszamaradt, vagy kórosan intimitáskerülő, elkötelezettséget hárító, vagy ilyesmi. De idővel egyre kevesebbet tépelődött rajta. Nem érezte, hogy visszamaradott vagy fóbiás lenne. Egyszerűen csak szerette a szinglilétet. Nem úgy Josh és Poppy. Hat héttel a trónra kerülésük után máris összejöttek, és fél évre rá el is jegyezték egymást. Senki nem számított erre, most azonban, visszatekintve, nehéz volt felidézni, hogy valaha is külön lettek volna. Eliot néha azon töprengett, nem a koronák műve-e az egész, nem valami ősi varázslat lépett-e működésbe, ami előidézte, hogy bárkik hordják is a koronát, keljenek egybe, és nemzzenek trónörökösöket. Miután kimerült a hiábavaló próbálkozásban, hogy összeboronálja Eliotot és Janetet, a varázsige inkább Josh és Poppy felé fordította a figyelmét, és ezúttal több szerencsével járt. Talán így volt. De úgy tűnt, Josh és Poppy valóban szeretik egymást. Eliot úgy vélte, jó fényt vet Poppyra, hogy meglátta Josh igazi értékeit, ami nem ment ám mindenkinek. Hiszen a fiú nem volt kimondottan jóképű, és bár ugyanúgy vágott az
esze, mint bármelyiküknek, ezt nem akarta mindig mindenáron mindenki tudtára hozni. Nem, Josh igazi értékét nemes szíve jelentette. Évekbe telt, mire Eliot rájött erre. Poppy azonban sokkal gyorsabban tanult nála. Mostanra ők ketten teljesen összecsiszolódtak, és egy hete bizalmasan közölték vele, hogy Poppy állapotos. Még nem volt publikus a hír, de tudta: az emberek szívből örülnek majd. Évszázadok óta nem született herceg vagy hercegnő Filloryban. Eliot a születendő gyermek hírétől kissé magányosnak és üresnek érezte magát, de csak egy kicsit. Hosszú az élet. Tudta: bőven maradt még ideje efféle dolgokra – már ha valaha is azon venné észre magát, hogy ilyesmire vágyik. De most ő a Főkirály egy pompás korban. Jelenleg az a feladata, hogy nagy, emlékezetes és dicső tetteket hajtson végre. Paták hangját hallotta, és egy merev szárnycsúcs súrolta mellette a sátor súlyos selyemfalát. Megérkeztek a pegazusok. Kinyitotta a szemét, és feltápászkodott; egészen biztos volt benne, hogy a sebe vérzése időközben elállt, habár azt érezte, ahol az inge beleragadt. Majd otthon, a Fehértornyosban rendbe szedik. Megmondom nekik, hogy hagyjanak meg egy szexi, takaros forradást. Anélkül, hogy megvárta volna Janetet, vonásait királyi kifejezésbe rendezte, és peckes léptekkel kisétált a sátorból. A pegazusok a hideg füvön ügettek, nyugtalanul rótták egymás körül a köröket; hatalmas fesztávú, hófehér sasszárnyaik félig kitárva maradtak. Ezek a lények utáltak nyugton maradni. Pompás állatok voltak, tiszta hófehérek, és pihekönnyűek, habár olyan súlyosnak tűntek, mint bármelyik közönséges ló. Testükön vastag izomkötegek és kígyózó kékes erek futottak, amelyek úgy dudorodtak ki a bőrük alól, mint az elektromos vezetékek a szőnyeg alatt. Ezüst – vagy platina? Hát, mindenesetre elég fényes – patáik csak úgy villogtak a reggeli napsütésben. Abbahagyták az izgatott léptetést, és várakozóan meredtek Eliotra. Tudtak beszélni, de csak nagyon ritkán méltóztattak megszólalni. Emberekkel legalábbis nem álltak szóba, még magával a Főkirállyal sem. – Janet! – kiáltotta. – Jövök! – Hagyd itt nyugodtan a holmid. Majd összepakolják neked. – Igaz. – A lány néhány pillanat múlva üres kézzel lépett ki a sátorból; időközben lovaglónadrágot húzott. – Eszembe jutott valami – mondta. – Így, hogy az egész sereget mozgósítottuk, miért nem használjuk ki a lendületünket? Hajtsuk vissza őket egészen Loriáig, és foglaljuk el az országukat! Azután átvisszük az egész sereget Semföldére, keresztülmasíroznak a szökőkúton, és bevesszük a Földet! Olyan pofonegyszerű lenne! – Néha nagyon nehéz eldöntenem, hogy mikor viccelsz, és mikor beszélsz komolyan – jegyezte meg Eliot. – Nekem is ugyanez a problémám.
A pegazusok még a szokásosnál is kevesebb hajlandóságot mutattak, hogy a földön maradjanak. Addig is alig tudtak nyugton megállni, amíg Eliot és Janet felültek a hátukra. Ezek a lények nem tűrték magukon a nyerget, úgyhogy lovasaik egyszerűen a sörényükbe kapaszkodtak, vagy a nyakukba, a szárnyukba, vagy amibe éppen tudtak. Eliot érezte, ahogy kemény, feszes izmok játszanak a bőr alatt, ahogy a hátasa erőteljes szárnycsapásokkal felszállt a levegőbe. Ahogy spirál alakban emelkedtek, a dobhártyája pattogott a nyomáskülönbségtől, a tábor pedig játékskatulya méretűre zsugorodott alattuk. Eliot látta a hágót, ahol legyőzte Gaz Atyát; Fillory serege még mindig szabályos hadrendben felsorakozva állt, a loriaiak pedig rendezetlenül megindultak hazafelé. Amikor felértek talán háromezer méteres magasságba, a pegazusok abbahagyták az emelkedést, és délkelet felé fordultak, a Fehértornyos Kastély irányába. Eliot mindig szerette Filloryt, de annyira sosem, mint amikor odafentről, a levegőből láthatta; amikor a táj úgy nyílt ki alatta, mint egy térkép a régi, kedvenc könyvében, amit egész gyermekkorában nézegetett, tanulmányozott, és azt kívánta, bárcsak belehullhatna, és úgy érezte, mintha valóban képes lenne átlépni abba a világba. És Eliot most zuhant bele a tájba. Idefentről látta a Filloryt keresztül-kasul, cikkcakkban átszelő régi kőfalakat, amelyeket ismeretlen kezek emeltek, máig tisztázatlan okból. A lankás, zöld táj úgy festett tőlük, mint valami foltvarrásos, steppelt ágytakaró. Néhány helyen a falak leomlottak, és a darabjaikat szétszórta az időjárás, vagy a vadállatok, netán az emberek, akiknek fontosabb, gyakorlati célra kellettek a kövek. Sötétzöld élősövények követték a főutakat mérföldeken át; idefentről tetszetős, vékony kettős vonalaknak tűntek, de közelről szemlélve ugyanolyan áthatolhatatlanul sűrűek és ijesztőek voltak, mint a normann sövénykerítések. Eliot gondolatban megjegyzett néhány helyet, ahol mintha kezdett volna egy kicsit túlburjánzani a növényzet. Majd szólok a főkertésznek, hogy szedje rendbe őket. Újra emelkedtek, és beleszáguldottak egy fehér felhőbe; Fillory elenyészett alattuk. A felhők Filloryban nem olyan nyirkosak és kiábrándítóak, mint a való világban: melegen, puhán, vattaszerűen súrolták végig őket. Épp annyira voltak szilárdak, hogy még jóleső legyen hozzájuk érni. Csessze meg a szerelem, a házasság, a gyerekek, elmehet minden és mindenki a búsba! Ez itt, ez az ő románca, a fantáziabirodalma, amelynek a kormánykerekénél áll, és ő irányítja egyenesen bele a jövőbe ezt a végtelen világot, egészen addig, amíg meg nem hal, akkor pedig majd ízlésesen idealizált szobrokat emelnek róla, hogy megemlékezzenek nagyságáról. Erre vágyott. Nem volt semmi másra szüksége, és úgy érezte, nem is lesz soha. Amikor előbukkantak a felhők közül, a Nagy Északi Lápvidék felett repültek. Eliot tudta: csúf rémségek lakoznak odalent. Ami azt illeti, amott épp – a vízfelszín nagy területen felkavarodott, ahogy valami hatalmas eleven hústorony foltos háta
eltűnt a hullámok között, vissza az ingovány fekete mélyébe. Egy nap talán, ha valaha is annyira elunja magát, majd vezet ide egy expedíciót, és utánajár, hogy miféle lény lehetett az. De az is lehet, hogy nem. Hosszú ideig bámult le a lápvidékre, a gondolataiba feledkezve, és amikor újra felnézett, csak akkor ébredt rá, hogy már nem ketten vannak, hanem hárman. Parázs csatlakozott hozzájuk, és szabályos köteléket alkotva repült közte és Janet között. Már jó ideje nem kaptak audienciát az istentől. – Főkirály! – szólalt meg a kos. – Beszédem van veled. Parázs mélyen zengő basszusa még így, a sebes szél süvítése mellett is tisztán hallható maradt. Neki nem volt szárnya, és azzal sem fárasztotta magát, hogy legalább látszatból galoppozzon, bár a levegő olykor-olykor megborzolta tömött, göndör gyapját. Egyszerűen csak ott suhant köztük, a lábait maga alá húzva, mintha valami láthatatlan varázsszőnyegen ült volna. – Üdv! – kiáltotta Eliot. – Hallgatlak! – Ma dicső győzelmet arattál Fillory számára. – Tudom. Köszönöm! Talán itt az alkalom, hogy szóba hozzam Quentint. De Parázs folytatta. – Ám ez csak egy csata volt. Háború közeleg, Eliot, olyan háború, amit nem nyerhetünk meg. A legutolsó. Eliot egyáltalán nem ilyen szónoklatra számított. Azt várta, hogy Parázs majd az egekig magasztalja, elárasztja őt atyai jóindulatával, és kegyesen megjutalmazza tettéért. – Hogy mi? Várj, nem értem. Mit jelentsen ez? – Miféle háborút látsz? – kiáltotta oda Janet. – Tönkrevertük azt a csürhét. Eliot a földbe döngölte őket! Vége! – Nem tűnődtetek el azon, miképpen kelhettek át a loriaiak az Északi-hegyláncon, és léphettek be Filloryba? – Hát… de, igen – ismerte be Eliot. – Felmerült a kérdés. – A régi varázsigék meggyengültek. Ez a támadás csupán egy rég megjósolt esemény volt. A háborút, amit el fogunk veszíteni, az idő ellen vívjuk. – Óh! – hökkent meg Eliot. – Oké. Rendben. Tényleg rendben? Háború az idővel. Homályosan rémlett neki valami efféle a könyvekből, de már nagyon régen olvasta őket. És már akkor sem figyelt oda rájuk túlságosan. Újra azt kívánta, bárcsak itt lenne vele Quentin. – Már csaknem itt a vég, Eliot – közölte Parázs. – Minek a vége? – Mindennek – felelte Parázs egyszerűen. – Ennek a tájnak. A világnak. Fillory haldoklik. – Micsoda? Jaj, ne már! – Ez egyszerűen nevetséges volt. Legjobb esetben is övön
aluli poén. Fillory nem haldoklott. Fillory nagyon is élt és virult. Most pedig győzött! Ez itt a legendák kora! A világ vég nélkül! – Mégis, mi a fenéről beszélsz? Parázs nem felelt. Helyette a pegazus szólalt meg, most először. Eliot korábban még sosem hallotta a hangját. – Jaj, ne! – mondta, és felsóhajtott, mint egy ló. – Már megint?!
6. FEJEZET Két kocsiban távoztak a könyvesboltból. Először egy fekete Lexus terepjáró gurult a rakodórámpához, és Lionel óvatosan berakta a hátsó ülésre a madárkalitkát, majd becsatolta körülötte a biztonsági övet, és beszállt a másik oldalon. Amint elhúztak, már érkezett is egy hosszú, fehér limuzin. – Ha tudtam volna, hogy sétakocsikázni fogunk – jegyezte meg Bubi –, akkor kiöltözök. Még mindig esett. Sorban bekászálódtak. Ez az elrendezés önkéntelenül is túl intimnek érződött, mintha olyan idegenek lettek volna, akiknek történetesen osztozniuk kell a taxin egy hosszú autóúton a reptértől. De ők többé már nem voltak idegenek Quentinnek, hanem az alkalmi társai lettek. Quentin az ő személyes történeteiken és indokaikon tűnődött, vajon ugyanolyan komplikáltak-e, mint az övéi; azon, hogy miért vannak itt vele. Különösen kíváncsi lett volna Plumra: az alapján, amit a lány múltjáról tudott, neki igazán nem kellett volna idáig jutnia. A limo teteje tükrös volt, a belső utastér fekete bársonyborítását ledcsíkok szegélyezték. Tetőablak is volt, arra az esetre, ha valaki ellenállhatatlan késztetést érezne, hogy kinyissa, és kidugja rajta a fejét. Nem volt éppen méltóságteljes, de bőven jutott hely, és ők öten kihasználták ezt: a lehető legtávolabb ültek le egymástól. Némán gubbasztottak, miközben a limuzin simán, zökkenésmentesen kigurult velük a New Jersey-i éjszakába, át a parkolón, majd elhaladtak egy végtelennek tűnő, sápadt narancsszínű fények hálózatával megvilágított erőműtelep mellett, és felhajtottak a fizetős autópályára. Quentint egy pillanatra a Muntyákszarvas fedélzetén töltött éjszakákra emlékeztette az utazás: ahogy szigettől szigetig siklottak az olajos feketeségben, messze kinn Fillory Keleti-óceánjának nyílt vizein; ahogy a hullámok lágyan csapkodták a deszkákat, és a hajótest foszforeszkáló nyomdokvonalat húzott maga után. Újra az ismeretlenbe tartott. Felizzottak a ledek – a kissrác megtalálta a kapcsolókat. Egy szivárványos diszkólámpa-mintázatot választott. – Mit mondhatnék? – vont vállat. – Imádom az éjszakai életet. – Na, szóval… – mondta Plum, úgy általában az egész csapatnak. – Plum vagyok. – Én meg Betsy – mondta Bubi.
– Quentin. – A nevem Pushkar – mutatkozott be az idősebb indiai férfi. Foltokban őszülő kecskeszakálla volt, és túlságosan is higgadtnak és kertvárosinak tűnt ahhoz, hogy érintett legyen efféle ügyben. Mindenki a kölyök felé fordult. Quentin olyan tizenöt év körülinek saccolta. – Ugye csak vicceltek? – csodálkozott. – Mind a saját neveteket fogjátok használni? – Nem – felelte Quentin. – Nem viccelünk. És igen. – Hát én nem. Hívhattok az Agyafúrt Vagánynak . A bubifrizurás lány – Betsy – felvihogott. – Próbáld újra! – Mi a gond az Agyafúrt Vagánnyal? Tudjátok, mint a Twist Olivérben! – Tudjuk, honnan vetted. Csak nem fogunk így hívni. – Pedig Fagin nem leszek. – Hívhatnánk talán Stoppardnak – javasolta Quentin. A srác zavarodottnak tűnt. – Nem vágom – mondta. – Az is az Olivérből van? – Nem. Így hívják azt a szerzőt, aki azt a könyvet írta, amit korábban olvastál – felelte Pushkar. – Tudod, a könyvesboltban. Rosencrantz és Guildenstern halott. – Jesszusom, azt hittem, Shakespeare írta azt a szarságot. – Rosszul hitted – mondta Pushkar kellemes hangon. – Jól van. Oké, akkor Stoppard leszek. Tök mindegy. – Stoppard, kérlek, állítsd át a világítást semleges fehérre. Stoppard hangosan, megvetően fújt egyet, de engedelmeskedett. Quentin jobban látott a fehér fényben. Az autóban ülő öt alak egyáltalán nem tűnt világklasszis tolvajmesternek. Inkább úgy érezte, mintha épp most csatlakozott volna a Francia Idegenlégióhoz: társai a mágikus világ söpredékei voltak, az elveszett lelkek, akik azért lehettek itt, mert senki másnak nem kellettek. Amikor Quentin odébb mozdult, megcsapta az orrát az olcsó sör és az állott cigifüst bűze – az elmúlt diákpartik szelleme. – Tudja valaki, hová megyünk? – kérdezte Betsy, miközben a saját tükörképét tanulmányozta a mennyezeten. – Ha tippelnem kéne, azt mondanám, Newarkba – felelte Plum. – Nem kell tippelned – szólt oda Stoppard. – A newarki reptérre, a Liberty International Airport Marriott felé tartunk. – Honnét tudod? – Láttam, ahogy a sofőr beüti a GPS-ébe. – Na, ez aztán a mestermágusi szarság! – fakadt ki Betsy. – Pont oda! A francba, legalább egy DoubleTree-ben reménykedtem. Mindannyiuk közül egyedül hozzá passzolt tényleg a feladat. Vagány, határozott 11
12
kiállású nő volt, jó sok agresszió szorult belé. És még valami más. Folyton kötözködött, de közben látszott, hogy túl van néhány elég rázós helyzeten. – Szóval, skacok, ti csináltatok már korábban ilyesmit? – kérdezte Plum. Szemlátomást kitartóan igyekezett fenntartani a beszélgetést. – Mint például? – kérdezte Stoppard. – Úgy érted, elloptunk-e valamit? – Mondjuk. – A pornófilmek torrentezése nem számít! – szólt közbe Betsy. – Én igen – bólintott Quentin. – Igazán? Nem mondod. – Betsynek igazi drámai vonalú szemöldöke volt; most szkeptikusan összehúzta. – És mégis, mit loptál el? – Egy koronát. Néhány kulcsot. Betsyt egyáltalán nem nyűgözték le a hallottak. – Még valaki? – Én csórtam már el ezt-azt – jelentkezett Stoppard. – Mint például? – Ja, persze, majd az orrodra kötöm! – Kinyitotta a minibárt, de az üres volt. Bosszúsan bevágta az ajtaját. – Smucig varjú! – Szerinted hagytuk volna, hogy igyál? Mégis, hány éves vagy te, tizenkettő? – Nem varjú, hanem csóka – pontosított Plum. – A varjaknak fekete a csőrük. Ennek meg szürkéskék volt. A hangulat kezdett enyhén röhejessé válni – ennyi erővel akár lehettek volna egy csapat turista is egy kabinban a drótkötélpályán, akik kedélyesen körbeadogatják a snapszos flaskát; majd pár perc múlva felérnek a hegy csúcsára, és lesiklanak különböző sípályákon, hogy soha többé ne találkozzanak. Csak épp itt nem ez fog történni. Quentinnek furcsa volt belegondolnia: lehet, hogy az életét kell rábíznia ezekre az emberekre. – Áruljátok el, ki járt közületek Varázskapuba? – kérdezte Pushkar. – Mi az a Varázskapu? – kérdezett vissza Stoppard élénken. – Te jó ég! – Betsy úgy festett, mint aki azt fontolgatja, hogy inkább kiugrik az autóból az útra. – Lassan olyan ez az egész, mint valami kibaszott mobil Nulladik Óra! – Én jártam oda. – Quentin nem látta, miért kellene eltitkolnia. – Én is – vont vállat Plum. – Ha úgy vesszük. A limo lelassított, és áthajtott egy fekvőrendőrön. Máris csaknem kiértek a reptérre. – Szóval, elvileg kellene lennie valami frankó képességünknek, vagy ilyesmi? – firtatta Plum. – Így működik ez? Nekem az volt a benyomásom, hogy itt mindenkitől azt várják, hogy legyen valami speckó tehetsége. – Azt akarod mondani, hogy neked nincs semmi spéci adottságod? – kérdezte Betsy. 13
– Ezt mondtam volna? Én valószínűleg azért vagyok itt, mert akartak valakit, aki ért az illúziókhoz. – Én a szállításokra specializálódtam – jelentette ki Pushkar határozottan. – És valamennyire a prekognícióra. – Stoppard? – Műalkotások – mondta a kölyök büszkén. Quentin óvatos becsléssel gondolatban elkönyvelte valamiféle csodagyereknek vagy legalábbis koraérett tehetségnek. Ez megmagyarázná a kivételesen zsenge életkorát, és azt, hogy a madár külön bánásmódban részesítette. – Jól van – adta be a derekát Betsy. – Azt hiszem, az én területem a támadás. Hatékony behatolás. Pusztítás. Hát te? Te miben vagy jó, Quentin? Úgy mondta, mintha nem volna teljes mértékben meggyőződve róla, hogy ez az igazi neve. – Nem sok mindenben – vont vállat. – A Képességem a kisebb tárgyak megjavítása. – Javítás? – hitetlenkedett Stoppard. – Mi a szarért kéne nekünk valaki, aki csak bütykölni tud vackokat? – Gőzöm sincs. Majd alkalomadtán kérdezd meg a madarat. Quentin erősen kételkedett benne, hogy ezért van jelen. Ahogy telt az idő, egyre jobban megkérdőjelezte magában a dolgot. De nem látta semmi okát, hogy erről bármit is mondjon nekik. Még nem. Szerencsére ez egy rövid út volt: a limo beállt a reptéri hotel kivilágított bejáratához. Olcsó libériás londinerek gyűltek köré, valószínűleg azt remélve, hogy majd friss házasok kászálódnak ki belőle részegen, és bőkezűen perkálnak nekik. Hát, csalódottak lesznek. – Már alig várom, hogy kiszálljunk ebből az izéből – jelentette ki Betsy. – Beszélj a magad nevében! – mondta Plum. – Én sosem voltam szalagavató bálban. Lionel három lakosztályt foglalt le nekik. Az ötfős csapat tagjai egy hatalmas, kinyitható bézs kanapén ültek az egyik nappaliban, és várták, hogy tájékoztassák őket a továbbiakról. Betsy átlapozta a szobaszervizmenüt. A madár valami magvakat csipegetett a minibárból. A kisasztalon egyrekesznyi Heineken állt, de csak Stoppard ivott belőle. Az arckifejezését látva, nem tűnt kizártnak, hogy életében most sörözött először. – Jól van – kezdte Lionel. – Elmondom, mit tudunk, és mit nem. – A síkképernyős tévé mellett állt, amit kihúzott a konnektorból. Megérintette a készüléket, mire megjelent egy kép – a jelek szerint képes volt közvetlenül az elméjéből kivetíteni; ezt a trükköt Quentin még sosem látta ezelőtt. – Ez itt a táska. Nem a tényleges, amit keresünk, de az is ugyanilyen gyártmány és ugyanez a modell.
Tetszetős, de szerény, visszafogott stílusú bőr utazótáska volt: halványbarna, kellemesen elnyűtt, nagyon angolos, jópofa díszpántokkal és csatokkal. Úgy festett, mint ami készen áll egy hétvégi vidéki kiruccanásra. – Szóval, Bertie Woostert keressük – szellemeskedett Quentin. Senki nem nevetett. – Szinte teljesen biztosak vagyunk benne, hogy a keleti parton van. – Egy térkép jelent meg az áramtalanított tévé képernyőjén. A keleti államokat mutatta, a lehetséges helyek pontos megjelölésével és feliratával. – Azt is jó okunk van feltételezni, hogy a jelenlegi tulajdonosaik nincsenek tisztában azzal, mi van benne. Legjobb tudomásunk szerint nem sikerült kinyitniuk. – Miért nem vásároljátok egyszerűen vissza tőlük? – kérdezte Plum. – Ha nem tudják, mi az. Mert az nyilvánvaló, hogy jó sok pénzetek van. – Megpróbáltuk – felelte Lionel. – Nem tudják, mijük van, de meg vannak győződve róla, hogy valami nagy durranás, és nem akarnak túladni rajta, amíg ki nem derítették, pontosan mi az. Egy nagyobb műkincsgyűjtemény részeként szerezték egy kereskedőtől, akit azután feltételezésünk szerint eltettek láb alól. Sajnos a vásárlási kísérleteink csak megerősítették a feltételezésüket, hogy valóban értékes holmiról van szó. – Várjunk csak! – szólt közbe Stoppard. – Eltették láb alól a fickót? Úgy értsem, megölték? – Nő volt. És igen, úgy. Stoppard szeme elkerekedett. Inkább izgatottnak tűnt, mint döbbentnek. Sietve kortyolt még egyet a söréből. – Ha valami miatt nem kell aggódnotok velük kapcsolatban, az a lelkiismeretük – folytatta Lionel. – Igazi seggfejek, a legsúlyosabb fajtából. A Párnak nevezik magukat. – Előtűnt két fotó, egymás mellett, egy harminc-egynéhány éves férfiról és nőről. Mindketten szabályos vonásúak, vonzó arcú emberek voltak. A felvételek nyilvánvalóan messziről készültek, teleobjektívvel. – Igazi manipulátorok. A színfalak mögött ügyködnek, és titokban szívatják a civileket. Ezen élvezkednek, az egész csak egy nagy játék nekik. Quentin a homlokát ráncolta. Hallott már olyan varázslókról, akik pontosan ezt csinálják: egymással versengnek, hogy bedöntsék a tőzsdét, politikai választásokat manipulálnak, háborúkat robbantanak ki, pápákat ültetnek trónra puszta heccből. Az egész világ csak egy nagy sakktábla nekik. Állítólag az egész 2000-es választási bukás jórészt két ilyen varázsló közötti dulakodás következménye volt, akik így próbálták rendezni a személyes fogadásukat. – Hogy fogjuk megtalálni őket? – kérdezte. – Amiatt ne aggódj. – Még mindig nem értem, miért akarjátok megszerezni azt az izét – mondta Plum. – Nem is kell értened – felelte a madár. – Nem azért fizetünk titeket. 14
– Hát, nem. Gondolom, tényleg nem. De az egész akkor is elég vázlatosnak tűnik. Betsy felvihogott. – Vázlatos! Ez jó! Imádom. Észrevetted, hogy egy madárral beszélgetsz a Marriottban? Quentin nagyon szeretett volna négyszemközt maradni Plummal, és megkérdezni tőle, miért csinálja ezt, mit tud az egészről, és hogy jól van-e. Aggódott a lányért, ezen felül szüksége volt egy szövetségesre is, és ő ígérkezett a legvalószínűbb jelöltnek. Betsy felvette a telefont, és bizalmasan sutyorogni kezdett a szobaszervizzel. – Biztos vagy benne, hogy nincs szükségünk több tagra? – firtatta Plum. – Mi a helyzet mondjuk egy látóval? Vagy egy gyógyítóval? – Biztos vagyok benne. – Mire számítasz, mikor ütjük nyélbe a dolgot? – kérdezte Pushkar. – Milyen hamar? – A csapatból ő emlékeztetett a legkevésbé profi tolvajra. És egyáltalán nem úgy festett, mint egy varázsló. Talán csak tettette magát; de kétségtelenül ő feszült rá legkevésbé erre az egész helyzetre. – Nem tudjuk – felelte Lionel nyíltan. – Nagyjából? Hetek? Hónapok? Értesítenem kell a családomat. – Egyedül ő viselt jegygyűrűt. – Én ugyan nem lakom egy reptéri Marriottban hónapokig – szakította félbe Betsy a telefonbeszélgetését. – Csak szólok. Se hetekig. De még egy teljes hétig sem. A szobámban csak a fürdőszobai lefolyóban összegyűlt hajszálak vannak szerves anyagból, minden más ócska műanyag. – Amint megtudjuk, értesítünk titeket – ígérte a madár. – Akkor csak egy gyors összefoglaló – jelentkezett Quentin. – Két gonosztevő, ismert gyilkosok… akik, minden tiszteletem ellenére, sokkal ijesztőbbek nálunk…, anyagtalan kötéssel őriznek valahol a keleti parton egy utazótáskát, amelynek pontos holléte ismeretlen, a tartalma úgyszintén. És mi el fogjuk venni tőlük. – Miénk a létszámfölény, és a meglepetés ereje – mondta a madár. – Ami engem illet, nagyon meg leszek lepve, ha ez összejön – jelentette ki Pushkar vidáman. – Van esetleg valami, amit eltitkolsz előlünk? – Ja! Mi van azzal a kötéssel? – firtatta Plum. – Azt hogy fogjuk felbontani? Mert, hogy állítólag lehetetlen. – Meg kell próbálnunk a lehetetlent – felelte a madár. – Épp ezért béreltem fel varázslókat, és nem könyvelőket. Korábban már említettem az erőforrásainkat. Majd külön, négyszemközt megtárgyaljuk mindenki személyes igényeit. A megbeszélést nem annyira berekesztették, mint inkább fokozatosan feloszlott. Quentin felállt. Később is beszélhetünk még az igényeimről. Jelenleg friss levegőre volt szüksége, valami harapnivalóra, és talán egy italra, hogy megünnepelje új, bűnözői karrierjének kezdetét. De mielőtt még az ajtóig ért volna, valami puha
megsúrolta a fülét, és finom szurkálást érzett a vállában. Erővel kellett visszafognia az ösztönös késztetést, hogy odacsapjon. A madár volt az. – Jézusom! – nyögte. – Ezt ne csináld többet! Talán hozzá lehet szokni. Juliának simán ment. – Tudod, miért választottalak be a csapatba? – suttogta közvetlenül a füléhez dugott csőrén át. – Volna egy jó tippem. – Nem a javítási képességeid miatt. – Nem is erre tippeltem volna. A madár elröppent róla, és visszatelepedett Lionel vállára, ami – Quentin csak most vette észre – már egészen elnyűtt és foltos volt a sok használattól. Plummal megegyeztek, hogy a hotel bárjában találkoznak. A fények túl erősek voltak, és túl sok képernyő villogott, de mégiscsak bár volt, azok pedig a könyvesboltokhoz hasonlóan szintén az olyan helyek közé tartoztak, ahol Quentin otthon érezte magát. Tulajdonképpen az italok nagyban hasonlítottak a könyvekre: mindegy, hol járt, a vodka-tonik többé-kevésbé mindig ugyanolyan ízű maradt, és számíthatott rá, hogy elviszi őt valami jobb, de legalábbis érdekesebb helyre. A többi vendég a jelek szerint turista- vagy üzleti úton lévő ügynök lehetett, akik valami törölt járat miatt ragadtak a hotelban; ahogy körbenézett, Quentin egészen biztosra vette, hogy egy sincs közülük, aki tényleg önszántából jött volna ide. De nem volt idő félmegoldásokra. Helyet foglalt Plum mellett, és kért egy ginmartinit szárazon, keverve. – Azt hittem, te inkább boros vagy – jegyezte meg Plum. Ő ásványvizet rendelt. – Az utóbbi időben emelnem kellett a dózisomon. Én meg azt hittem, te vagy a borpárti. – Most jobb lesz, ha megpróbálok észnél maradni. Egy percig csendben nézték a tévét: valami futballmeccset közvetítettek éppen. A zöld pálya hűsnek, hívogatónak tűnt; szinte szégyen-gyalázat volt, hogy focisták szaladgáltak rajta. A lány nem sok hajlandóságot mutatott, hogy elkezdje a beszélgetést, úgyhogy végül Quentin törte meg a csendet. – Szóval, hogy léptek kapcsolatba veled? – Egy levél jött – felelte. – Amikor aznap éjjel visszamentem a szobámba, már ott várt az ágyon. Még mindig próbálok rájönni, hogyan csinálták. Mindeddig az volt a leghatásosabb húzásuk ebben az egész akcióban. – Tényleg biztos vagy benne, hogy itt akarsz lenni? – Persze, hogy nem akarok itt lenni! – csattant fel Plum. – Vissza akarok menni a francos koleszba, és be akarom fejezni az átkozott utolsó évemet a suliban, mint minden normális varázskapus diák! De arra most hiába várok, nem igaz? Szóval…
– Csak a kockázat aggaszt egy kicsit. – Engem is. Csak tudod, jelen pillanatban nem sok alternatívám van. Nem mintha lenne hozzá bármi közöd. Többé már nem vagy felelős értem. – Tudom. – És ez nem célzás arra, hogy akkor rám nyomulhatsz. – Jézus Krisztus! – nyögött fel Quentin. – Bízzál már bennem egy kicsit! A lánynak minden joga megvolt a keserűségre, bár nem őmiatta. Quentin segíteni akart neki. Nem volt éppen kellemes, amikor ő maga került át Varázskapuból a valóságba. Miután lediplomázott Varázskapuban, azt hitte, az élete olyan lesz ezentúl, mint valami regény, aminek ő a főszereplője: elindul a személyes hősi küldetésén, és a világ majd vég nélkül, tálcán kínálja neki a gonoszokat, akiket legyőzhet, és a tanulságokat, amiket megtanulhat. Beletelt némi időbe, mire leesett a tantusz, hogy egyáltalán nem így működik a dolog. Megérkezett a martinija. Az ital ezüstös mélyén úszkáló vastag, aranyló citromhéjcsík vékony, olajos csillogást kölcsönzött a felületének. Quentin gyorsan belekortyolt, mielőtt még a koktél megmelegedhetett volna. – Figyu, bocs az előbbiért! – mentegetőzött a lány. – Sajnálom, oké? Nem akartam így rád förmedni. Nem vagyok az a mérges típus, tényleg nem. Én csak… mostanában zűrös kicsit az életem. – Csüggedten ingatta a fejét. – Nem tudom, mit csinálok. Még nem mondtam meg a szüleimnek, mi történt. Nem tudom, hogyan álljak eléjük. Varázskapu óriási dolog volt nekik. Azt hiszem, túl sok energiát fordítottak rám. Tudod, egyke vagyok. – Én is. Bár, ami engem illet, az én szüleimmel pont fordítva történt: ők túl keveset törődtek velem. – Oké, vágom, de tudod, az én esetem ki fogja készíteni őket. – Viszont tök jó, hogy legalább odafigyelnek rád – vetette ellen Quentin. – Nem akarok itt érzelgősködni neked, mint valami naiv, optimista vénlány, de ha tényleg szeretnek, akkor úgyis szeretni fognak, akármi történjék is. – Ó, hát persze, hogy akkor is szeretni fognak! – Plum újra felemelte a hangját. – Még szép! Csak éppen ezentúl egész életükben úgy fognak rám tekinteni, mint valami sebzett szárnyú, beteg madárra, aki sosem lesz már egészséges! – A szívószálon át vadul belekortyolt az ásványvizébe. – Nem is tudom… – folytatta. – Mindenesetre felbukkant most ez a lehetőség, és fogalmam sincs, mihez kezdjek. Gondoltam: miért ne adjak egy esélyt? Úgyhogy most itt vagyok, és élek a lehetőséggel. De mindegy, legalább más, mint eddig. Hát te? Veled mi a helyzet? – Hasonló. Kaptam egy levelet. Úgy volt, hogy nem törődöm vele, de aztán egyszerre munka nélkül találtam magam. És most itt vagyok. – Ne érts félre! – mentegetőzött a lány. – Igenis felelősnek érzem magam a történtek miatt.
– Felejtsd el! – Én csak… – Komolyan, fátylat rá. Meghoztam a saját döntéseimet. Quentin minden indulat nélkül beszélt. És komolyan is gondolta, amit mondott. – Szóval, gondolod, hogy sikerülhet ez a dolog? – Lövésem sincs – vallotta be Quentin. – Az a madár mindenesetre jó sok pénzt áldoz rá. Nyilván eléggé bíznia kell benne, hogy képesek leszünk rá. – Vagy eléggé kétségbeesettnek kell lennie. – Jogos. Quentin érezte, hogy a martini a tél munkásaként végighűti bensőjét, ledermeszti elméjét, ezüstös bevonatot képez a homloklebenyén, és előkészíti a talajt egy igazi kemény fagyra. Nem vacsorázott még, és így, éhgyomorra csak még gyorsabb és ütősebb volt az ital hatása. Quentin arra gondolt, talán rendel magának még egyet. – Hiányzik Varázskapu? A lány nem nézett rá. A tévében egy fejelt labda lepattant a felső kapufáról. – Persze, hogy hiányzik – felelte Quentin. – Állandóan. De lassan megszokom. Sokkal többről szól az élet, nem csak a suliról. Próbálom kihozni belőle a legtöbbet. – Na, ez most tényleg úgy hangzott, mint egy örök optimista vénlány szövege. Quentin elvigyorodott. Nyilvánvalónak tűnt a számára, hogy Plum át fogja vészelni ezt is – nagyon fiatal volt még, de állhatatos. És nagyon okos. Talán segíthetnek egymásnak. Elkapta a bárpultos tekintetét, és megkocogtatta a poharát. – Elárulom, min töprengtem – mondta. – Azon, hogyan fogjuk mi kinyitni azt a táskát, ha még az a Pár se tudja. – Erre van egy elméletem. Bár nem hinném, hogy tetszeni fog. – Miért nem? – Azért, mert nekem sem tetszik – felelte Plum őszintén. – Van velem kapcsolatban valami, amit valószínűleg… – Hé, csikánók! – csapott valaki egyszerre mindkettejük vállára. Stoppard volt az. – Na, mit iszunk? Olyan boldognak és felszabadultnak tűnt, ahogyan csak az tud örülni, aki életében most csípett be először. Meglepő volt, hogy egyáltalán kiszolgálták, figyelembe véve, hogy egyszerre volt kiskorú és túl részeg. Homlokát ráncolva, zavaros tekintettel meredt rájuk. – Várjunk csak – hebegte. – Ti már ismeritek egymást, vagy ilyesmi? Mármint, korábbról? – Így is mondhatjuk – bólintott Quentin. – Nem úgy, ahogy gondolod – tette hozzá Plum. – Üh-hümm… – vigyorgott Stoppard sokat tudóan. – Tényleg nem! – erősítette meg Quentin is. – Szimplán csak tönkretettem az életét, ez minden – mondta Plum egyszerűen. –
És a sajátomat is. Azt hiszem, talán mégis jobb, ha most iszom egyet.
7. FEJEZET Mondhatnánk, hogy az egész csupán ártatlan csínynek indult, de ez nem lenne teljesen igaz. Még magának Plumnak is el kellett ismernie, hogy egyáltalán nem volt az annyira ártatlan dolog. És talán pont ezért tette. Plum a Liga megalapítója, valamint névleges elnöke volt; hivatalosan ugyan nem választották meg, de senki nem vonta kétségbe a státuszát. Amikor a tagságot toborozta, úgy állította be a Ligát, mint egy dicső, régi varázskapus egyletet, ami valójában nem volt igaz. Ám mivel Varázskapu már vagy négy évszázada fennállt, nagyon is valószínűnek tűnt Plum számára, hogy valaha minden bizonnyal létezett egy hasonló szövetség, vagy legalábbis valami nagyon hasonló általános elvek alapján működő társaság. Nem zárhatta ki a lehetőséget. Ami azt illeti, magát az ötletet P. G. Wodehouse egyik történetéből vette. A helyzet a következő volt: Wharton helytelenül viselkedett, és a Liga megítélése szerint meg kellett tréfálni érte. Azután talán abbahagyta volna a rosszalkodást, vagy legalább visszavesz kicsit, de a Liga-tagoknak elégtételt kellett venniük azzal, hogy megbüntetik Whartont a vétkeiért. Ezt ártatlan csínynek éppen nem lehetett nevezni, mindenesetre érthető volt az indíték, ennyit el kell ismerni. Egyébként is: létezik egyáltalán ártatlan csíny? Plum imádta a Varázskaput. Az utolsó éve novemberében még mindig nem unta a sulit, a legkevésbé sem. Szerette számos, sokféle és bonyolult hagyományát, rítusait és mítoszait, olyan tiszta és optimista szeretettel, ami miatt még csak nem is volt hajlandó kínosan érezni magát. Úgy gondolta, inkább csak még többnek kellene lennie ilyesmiből, és ő a maga részéről a csapatával meg is tette, ami rajta állt. A Liga tagjai az iskolai órák után a nyugati torony mellett találkoztak egy furcsa kis trapéz alakú tanulószobában, amely – amennyire Plum meg tudta mondani – kívül esett a tanári kar mágikus biztonsági hálóján, úgyhogy itt nyugodtan megszeghették a takarodó utáni kijárási tilalmat. A lány hanyatt fekve végignyúlt a padlón; általában ebben a pózban irányította a Liga ügyeit. A többi lány mindenféle kanapékon és székeken hevert a szobában elszóródva, ernyedten és kimerülten, mint a szétdobált konfettiszemek egy jól sikerült, de kimerítő buli után, ami most – valójában mindenki megkönnyebbülésére – a végéhez közeledett. Plum elcsendesítette a szobát egy egyszerű varázsigével, amely nagyjából tízméteres sugarú gömbben elnyelt minden hangot. Amikor a lány végzett valami mágikus trükköt, azt mindenki észrevette.
– Szavazzuk meg! – mondta komolyan. – Mindazok, akik egyetértenek, hogy tréfáljuk meg Whartont, mondjanak igent! Az igenek különféle tónusokban érkeztek: jogos harag, ironikus közöny, álmos tudomásulvétel csengett bennük. Plum ott feküdt a padlón, lehunyt szemmel, hosszú barna haját legyezőként szétterítve maga körül a szőnyegen, amely egykor puha és bolyhos volt, mostanra azonban fényes, összetömörödött szürke masszává taposták a lábak. Ebből az előnyös pozícióból többé-kevésbé egyöntetűnek hangzott a válasz. Ezek után meg sem kérdezte, ki szavaz nemmel. Eldőlt a dolog: megcsinálják. Wharton bűne nem volt főbenjáró, de a vétkest meg kellett állítani, és a Liga most erre esküdött. A kanapén görnyedten csücsülő Darcy egy sérült aranyozott keretű hosszú tükörben nézegette a tükörképét. A hetvenes éveket idéző afrofrizurát viselt; még egy jellegzetes, hosszú fogú afrikai fésű is kiállt belőle. A tükörképével játszadozott – mindkét hosszú, elegáns, barna karjával egy varázslatot szőtt, amely felváltva hol megnyújtotta, hol összenyomta azt. A feje a tükörben strandlabda méretűre puffadt; majd kinyúlt, akár valami hosszúkás lufi. Plum nem értette a bűbáj technikai részleteit – végtére is, a tükörmágia Darcy Képessége volt. Kicsit felvágósnak tűnt, ahogy fitogtatta, de Darcynek máshol nem sok lehetősége akadt használni. A Wharton-ügy az alábbi tényeken alapult: Varázskapuban a közös ebédeknél leginkább az elsőévesek szolgáltak fel, akik azután a többiektől külön ettek. De a hagyomány szerint minden évben megválasztottak egy kedvenc negyedévest borfelügyelőnek; neki kellett gondoskodni a megfelelő ízek párosításáról, a szervírozásról, miegymásról, és őrá bízták a borospince kulcsát. Abban az évben Whartonra esett ez a megtisztelő feladat, méghozzá nem ok nélkül. Nagyon sokat tudott a borokról; legalábbis egy sor különböző borvidék, -fajta és egyebek nevét fejből fújta. Ám a Liga ítélete szerint Wharton visszaélt a feladatával járó felelősséggel és vétett a tisztesség ellen, méghozzá igen súlyosan. Ugyanis rendszeresen és módszeresen kevesebbet töltött ki, főleg az ötödéveseknek (varázskapus kifejezésmóddal a finneknek), akiknek elvileg minden étkezés mellé két pohár járt. Legfeljebb olyan kétharmadnyi mennyiségeket töltött. Ebben mindenki egyetértett. Plum személy szerint nem volt nagyivó, de a Liga nem vehetett félvállról a borellátását illető semmilyen fenyegetést. Egy efféle bűnre pedig nincs – és nem is lehet – bocsánat. – Szerintetek mit csinál vele? – kérdezte Emma. – Mivel mit csinál? – Hát azzal a sok extra borral, amit így megspórol. Biztosan lenyúlja a javát. Lefogadom, hogy stikában naponta legalább egy plusz üveg már megmarad. Összesen nyolc lány tartozott a Ligába, közülük hatan voltak jelen. Emma volt az egyetlen másodéves.
– Nem tudom – vont vállat Plum. – Gondolom, megissza. – Nem nyakalhat be egy egész üveggel minden este! – ellenkezett Darcy. – Akkor ő és az a haverja. Hogy is hívják? Valami görög szó. – Epifanio. – vágta rá Darcy és Chelsea egyszerre. Chelsea a pamlag túlsó végén hevert felhúzott térdekkel, és lustán próbált bekavarni Darcy tükörtrükkjeibe. Mindig sokkal könnyebb belebarmolni más bűbájába, mint összehozni egy ténylegesen működő varázslatot. Ez is a mágia számos apró igazságtalansága közé tartozott. Darcy összevonta a szemöldökét, és a zavarásnak ellenszegülve, még erősebben koncentrált. Az interferencia hallható zümmögést keltett, és a keletkezett feszültség hatására Darcy tükörképe meggörbült és spirál alakban önmagába csavarodott. – Hagyd már abba! – szólt rá Chelsea-re. – Össze fogod törni. – Talán van valami állandó bűbája, ami felemészti – vetette fel Emma. – Naponta egyszer borral kell táplálnia. Mondjuk, valami férfiasságnövelő dolog. – Várjunk! – szólt közbe Plum. – Azt akarod mondani, hogy Wharton egy borral működő, szünet nélküli varázsigét olvasott a farkára? – Hát… – Emma fülig elvörösödött. Túllépte a megengedett határt a rangidősei előtt. – Izé, tudjátok… Olyan… izmos. Miközben mindenki más figyelmét elterelte Wharton férfiasságának kérdése, Chelsea elérte, hogy Darcy tükörképe önmagába roskadjon. Elég kísérteties látvány volt: mintha beszippantotta volna valami fekete lyuk, azután teljesen eltűnt. A tükörben úgy látszott, mintha ott sem lenne, azt leszámítva, hogy a kanapé ülőpárnája enyhén benyomódott a helyén. – Hah! – kárörvendett Chelsea. – Attól, mert valaki izmos, még nem feltétlenül lesz férfias – jelentette ki Lucy, egy sápadt és erősen filozofikus hajlamú finn; a hangszíne személyes tapasztalatokon alapuló enyhe keserűségről árulkodott. – Amúgy meg lefogadom, hogy a szellemnek adja. – Nincs szellem! – szögezte le Darcy kereken. Valaki mindig oda lyukadt ki, hogy Varázskapunak van egy saját kísértete. Idén ez volt a sláger – gyakorlatilag egész kultusz kezdett kialakulni körülötte. Emma állította, hogy egyszer sikerült megpillantania, amint egy ablakon keresztül őt nézte; Wharton saját bevallása szerint szintén látta már. Titkon maga Plum is vágyott az élményre, de amikor az ember kísértetet keres, sosem talál rá. Nem volt róla teljesen meggyőződve, hogy a szellem létezik-e egyáltalán; arra gondolt, talán csak Fogg találta ki az egészet, hogy reklámot csináljon az intézményének. Olyan volt ez, mint azt állítani, hogy egykor működött itt egy Liga: senki nem tudta egyértelműen sem bebizonyítani, sem cáfolni az állítást. – De ha már itt tartunk – szólalt meg Chelsea –, egyáltalán mit jelent az, hogy
férfiasság? – Azt jelenti, hogy tele a töke patronnal – vigyorgott Darcy. – Lányok, légyszi! – szólt rájuk Plum. – Se Wharton spermája, se a gyíkja nem tartozik a tárgyhoz. A kérdés az, hogy mit tegyünk a hiányzó bor ügyében. Kinek van valami ötlete? – Neked van! – vágta rá Darcy és Chelsea, ismét egyszerre, mint a színpadi ikrek. Valóban, Plumnak mindig volt valami ötlete, valami terve. Úgy tűnt, az agya természetes módon, minden külön erőfeszítés nélkül ontja magából a titkos cselszövéseket, nem hagyva neki más választást, mint hogy megossza azokat a körülötte lévőkkel. Kissé mániákusnak tűnt a csaj. Plum terve abban állt, hogy kihasználják, amit ő Wharton legsebezhetőbb pontjaként látott, nevezetesen: a ceruzáit. Nem az iskola által kiosztott ceruzákat használta ugyanis, amelyek pedig Plum véleménye szerint mindmáig tökéletesen megfeleltek a célnak: varázskapus mélykék színűek voltak, az oldalukon „VARÁZSKAPU” felirat díszlett aranyozott betűkkel. De Wharton nem szerette őket – azt mondta, túl vastagok, és „nem finom az érintésük”. A grafitbél pedig túl puha. Úgyhogy inkább otthonról hozta el a sajátjait, nagyon drága darabokat. Igazság szerint Wharton saját ceruzái valóban különlegesek voltak: az olívazöld ceruzák kemény, olajos, aromás fája a távoli, egzotikus trópusi esőerdő növényeire emlékeztető viaszos illatot árasztott. A végükön a radírt tompa fényű, szálcsiszolt szürke acélgyűrűk rögzítették, amelyek túlságosan iparinak és magas széntartalmúnak tűntek a szimpla feladathoz, hogy egyszerűen csak foglalatai legyenek a radíroknak, amik ráadásul a szokásos húsrózsaszín helyett fényt elnyelő éjfeketék voltak. Wharton egy cigarettatárcára emlékeztető lapos ezüstdobozban tartotta őket, amelyben (külön préselt bársonytokban) egy éles kis kés is helyet kapott: azzal hegyezte őket veszedelmesen tűhegyesre. Plusz korábban bizonyára belekeveredhetett valamiféle vitába, vagy akadémiai vetélkedésbe, mert folyton olyan ceruzatrükköket mutatott be nekik, amelyek általában meg szokták félemlíteni a riválisokat a matekversenyen. Állandóan menőzött velük, nem tudatosan, és a jelek szerint önkéntelenül. Mindenesetre elég idegesítő volt. Plum azt a tervet sütötte ki, hogy ellopják a ceruzákat, és váltságdíjat követelnek értük, nevezetesen, Wharton árulja el, mi az ördögöt kezd annyi borral, egyszersmind fogadja meg, hogy soha többé nem lop tőlük. Aznap éjjel fél tizenkettőre a Liga tagjai már nagyokat ásítoztak, Darcy és Chelsea visszaállították Darcy tükörképét, majd újra civakodni kezdtek vele, de az alapokat legalább sikerült lefektetniük. A tervet teljes részletességgel kidolgozták, jóváhagyták, majd tovább csiszolták, és szükségtelenül túlbonyolították. Kegyetlenül kunkorodó szögesdrótdarabokkal tekerték körbe, és mindenkinek kijelölték a személyre szabott szerepét.
Elég durva és önkényes bíráskodás volt ez, de valakinek csak ki kellett erőszakolni a rendet Varázskapuban – és ha a tantestület nem hajlandó rá, hát majd a sokkezű Liga lesz kénytelen. A tanárok, ha úgy döntenek, eljátszhatják, mintha semmit nem vennének észre, de a mi tekintetünk éles és rezzenéstelen. Darcy képe megreszketett és elhomályosult: csapdába esett a repkedő varázslatok és ellenvarázslatok között, mintha satuba szorították volna. – Hagyd abba! – förmedt rá Darcy Chelsea-re, most már valóban bosszúsan. – Mondtam már, hogy… Valóban, előre figyelmeztette, és igaza is lett: a tükör hangos, éles kattanással, mintha előrébb ugrott volna egy óramutató, megrepedt. Az üveg jobb alsó részén szilánkos, fehér csillagalakzat jelent meg, amelyet koncentrikus gyűrűk vettek körül, és törésvonalcsápok futottak szét belőle. Plum feszengeni kezdett – egy pillanatra úgy érezte, mintha a kis szoba batiszféra, mélytengeri búvárgömb lenne, amely olyan mélyre merült, hogy bármikor összeroppanthatja a nagy nyomás. Az ablakok recsegni kezdtek, és a hideg, súlyos, szívtelen óceán mindjárt bezúdul és elárasztja őket… – Ó, basszus! – káromkodott Chelsea. A szája elé kapta a kezét. – Remélem, nem volt szuper-értékes! Plum másnap reggel nyolckor ébredt, vagyis a saját mércéje szerint későn, de az extra hosszú alvástól nemhogy felfrissült volna az agya, hanem egészen eltompult. Valahogy egybemosódtak azok a tiszta, világos gondolatok, amelyeknek elvileg meg kellett volna tölteniük a fejét. A depresszió, a mániás hajlamának árnyoldala éledezni kezdett. Tudni akarta, miért csinálják egyáltalán ezt az egészet. Micsoda idő- és energiapocsékolás, holmi vacak ceruzák miatt! Plum tudta, hogy mozdulnia kellene, de egyelőre még az is gondot jelentett, hogy jelentést társítson a dolgokhoz; az értelmük folyton levált róluk, mint valami régi, rosszul tapadó matrica. Olyan finnként, aki végzett a kurzusa összes kötelező tárgyával, Plum minden szemináriumot felvett abban a szemeszterben. Az első órája aznap előadás volt a korabeli mágiáról, egészen pontosan annak 16. századi kontinentális változatáról – azaz rengeteg elementál-bűbáj, Johannes Hartlieb és bizarr jóslási technikák vártak rá. Holly – egy holdvilágképű Liga-társa, aki egész csinos lett volna, csak az egyik fülét teljesen beborította egy borvörös anyajegy – vele szemben ült az asztal túloldalán, és Plum olyan kába volt, hogy Hollynak kétszer is sokatmondóan meg kellett érintenie hegyes, apró orrát, mire Plumnak eszébe jutott, hogy ez az előre megbeszélt jel, hogy a terv első és második fázisa sikeresen teljesítve. Első fázis: „Durva, de Hatékony”. Pár órával korábban Chelsea pasija becsempészte a lányt a Fiútoronyba, egy kora hajnali szexrandit színlelve. Miután a dolgok a természet rendje szerint lezajlottak, Chelsea ott állt Wharton ajtaja előtt, a
hátát falapnak vetette, és olyan megszokottá vált mozdulattal, hogy már nem is igen tudatosult benne, hátrasimította a homlokából dús fürtjeit. A szeme fennakadt, és a lány leheletfinom, ezüstös, asztrális állapotban belépett a szobába. Chelsea folyton ezt csinálta – az asztrálprojekció volt az ő Képessége –, de akkor is: ez volt az egyik leggyönyörűbb varázslat, amit Plum valaha látott. Chelsea átkutatta a szobát a ceruzatartóért, és amikor megtalálta, megragadta mindkét, csaknem anyagtalan kezével. Így nem tudta ugyan kivinni a dobozt a szobából, de nem is kellett neki. Mindössze annyi volt a dolga, hogy felemelje úgy, hogy az az ablakban is látsszon. Maga Wharton ezt vagy láthatta, vagy nem, attól függően, hogy ébren volt-e már. De ez nem is számított. Hadd lássa csak! Ugyanis amint Chelsea-nek sikerült odavinnie a tokot az ablakhoz, a mindig komoly Lucy egyenesen ráláthatott a Wharton szobájával szembeni épületszárny egyik üres előadóterméből, ami azt jelentette, hogy maga felé teleportálhatja a ceruzatartót, ki a szobából a szabadba. Nagyjából egyméternyivel tudta arrébb varázsolni, de az is bőven megtette. Hála az égnek az olyan diákokért, akik Képességének valóban van némi gyakorlati haszna is! Az ezüstdoboz ezután jó tíz métert zuhant, egyenesen oda, ahol a nem túl lelkes Emma várta a bokrok között vacogva a hideg novemberi hajnalban, hogy elkapja egy pléddel. Ehhez nem is kellett varázslat. Hatékony? Tagadhatatlanul. Szükségtelenül túlbonyolított? Talán. De az efféle feleslegesen nyakatekert és komplex tettek jelentették a Liga kézjegyét. Ez a csapat már csak így működött. Miután mindezt nyélbe ütötték, következhetett a második fázis: a „Bajnokok Reggelije”. A terv szerint Wharton későn jön majd le, miután egész reggel kétségbeesetten átfésülte a szobáját. Az aggodalom ködén át észre sem igen veszi, hogy ezúttal a reggelijét nem valami névtelen elsőéves rakja eléje, hanem maga a vörös fülű Holly, gólyának álcázva. Az első falatot furcsának találja majd. Abbahagyja az evést, és szemügyre veszi a zabkásáját. Ami ezúttal nem a szokásos bőven mért barnacukorral lesz meghintve, hanem aromás, olívazöld ceruzaforgácsokkal. „A Liga üdvözletét küldi.” Ahogy telt-múlt a nap, Plum kezdett egyre jobban ráhangolódni a csínytevésre. Előre tudta, hogy így lesz. Általában csak a reggelei voltak nehezek, utána belerázódott a dolgokba. Rengeteg energiájába telt ugyanis, hogy folyamatosan játssza a szerepét. Néhanap egyszerűen szüksége volt pár órára, hogy felpöröghessen. Az órarendje lassan tovább vánszorgott: gyorsított haladó kinetika; kvantumokkultizmus, csoportos tandem mágia; fás szárú növények manipulálása. Plum órarendje egy vagy akár több doktori hallgató számára is ijesztő lett volna, de Plum már a Varázskapuba érkezésekor több mágikus elméleti és gyakorlati tudás
birtokában volt, mint a legtöbb diák távozásakor. Ő nem a nulláról indult, nem ugrott egyenesen a mély vízbe; nem kellett sajgó ujjakkal és káprázó szemmel végigszenvednie az első éveit. Plum ugyanis okos volt, és nagyon is felkészülten jött Varázskapuba. Varázskapu, mint az egyetlen akkreditált mágikus felsőoktatási intézmény egész Észak-Amerikában, válogathatott a rengeteg jelentkező között, és ezt ki is használta. Gyakorlatilag senki nem jelentkezhetett ide: Fogg dékán egyszerűen lefölözte a gimnáziumi végzős diákok közül a legtehetségesebbeket. A krémek krémjét – a magányos kívülállókat, a szinte megszállottan motivált, rendkívüli koravén lángelméket, azokat a statisztikai csodabogarakat, akik rendelkeztek a mágia tanulmányozásához nélkülözhetetlen értelmi képességekkel és magas fájdalomküszöbbel. Fogg félrevonta a jelölteket, és olyan ajánlatot tett nekik, amit nem tudtak elutasítani; de mindenesetre, ha mégis megtették volna, amúgy sem emlékeztek volna belőle semmire. Plum titkon úgy érezte, kicsivel nagyobb hangsúlyt kellene helyezniük a válogatás során az egyéb képességek mellett a jelöltek érzelmi intelligenciájára is. A varázskapus diákság ugyanis pszichológiai szempontból elég vegyes társaságot alkotott. Ha valaki hozzájuk hasonlóan rendkívüli intelligenciával rendelkezett, az valahogy torzított kicsit a személyiségén. Más szóval, ahhoz, hogy valaki ténylegesen ilyen keményen akarjon gürcölni, ahhoz legalább egy kicsit elcseszettnek kellett lennie. Plum Képessége a kamuflázs mágia volt, vagyis az álcázások, titkolások és elleplezések művészete. Mindenki illuzionistának tartotta, aminek ő történetesen nagyon is örült. Illuzionistának lenni Varázskapuban elég nyerő dolog volt, főleg, ha Plum maga is azt mondta. Hiszen egy olyan erdőszéli láthatatlan, apró, de pazar kastélyban lóghatott, amelyre elég nehéz volt már rátalálni is, ha az ember nem rendelkezett valami illuzionista típusú Képességgel. Az épület finom, kecses vonalú, a Neuschwanstein-kestélyra erősen emlékeztető épület volt, ami csak udvarias kifejezés arra – bár Plum sosem mondta ki nyíltan –, hogy totál disneys hatású. Ahhoz, hogy az egyik tornyában ébredhessen, létrákon kellett felkapaszkodnia, mintha egy Jefferies-csövön kellett volna átküzdenie magát, és a kerek alaprajzú, aprócska tetőszobában csupán egy kis széknek és asztalnak jutott hely. Nem akart fanatikusan lelkesedni érte, de akkor is sokkal nyerőbbnek érezte, mint például azt a fák között álló vacak kalyibát, amivel a Szenzit-srácoknak kellett beérniük. Amikor bulit rendeztek, könnyen megoldhatták, hogy az egész épület csillogjon és picit a föld felett lebegjen, mint valami súlytalan tündérkastély, amit csak egy ingatag és ijesztően korlát nélküli lépcsősor kötött össze a szilárd talajjal. Az emberek folyton lepotyogtak róla részegen a puha fűbe. Az egész a Milo kalandjai végén szereplő, lebegő kastélyra emlékeztette Plumot. Igen, a fenébe is, színtiszta Disney volt. Disney, az ég szerelmére! 15
16
17
Néhanapján Plum megkapta a kérdést, ugyan miféle átkozott kamaszkora lehetett, hogy ennyire „csőre töltve” érkezett Varázskapuba. Az igazat felelte nekik, nevezetesen, hogy egy kis szigeten nőtt fel Seattle közelében, nyugodt és kényelmes környezetben. Az apja varázsló volt, az anyja nem. Szülei magas elvárásokat támasztottak egyke gyermekükkel szemben, különösen az apja. Képletesen szólva: lányuk volt az egyetlen kosár, amit fonniuk sikerült, így neki kellett óvnia a család összes tojását. Otthon magánoktatásban részesült, és miután a varázslás iránti tehetsége nyilvánvalóvá vált, a szülei minden tőlük telhetőt megtettek, hogy beváltsa a hozzá fűzött nagy reményeket. Az apja leült mellé, és nyelvekre tanította és praktikákat gyakorolt vele, és Plum valóban jól teljesített. Sosem járt bulizni, az igaz, és nem vett részt olyan sportversenyeken, ahol nem játszhatott ülve és teljes csendben, de hát az ember nem készíthet varázsrántottát, ha nem tör fel néhány varázstojást – vagyis, minden igazi eredményért áldozatot kell hozni. Ez volt az igazság. Ha pedig kedvelte a kérdezőt, és megbízott benne, azt is hozzátette még: igen, néha tényleg elég nehéz minden téren így helyt állnia. A külvilág felé mutatott élénk, sziporkázó tettvágya és tehetsége hiteles volt, nem illúzió – de ugyanilyen valóságosan tátongott a bensőjében a kimerültség feneketlenül mély gödre. Néha egyszerűen holtfáradtnak érezte magát. És mert annyira sokat várt tőle a családja, szégyellte, ha ellankadt. Nem engedte, nem engedhette, hogy elnyelje őt ez a sötét verem, bármennyire is szerette volna olykor. De még többet is mondhatott volna, például azt, hogy a mágia már több nemzedék óta jelen van a rokonságban, hogy egyfajta családi örökséggé vált – de sosem tette. Az emberek hajlamosak voltak kissé furcsán reagálni az ilyesmire, és ami azt illeti, maga Plum is némi fenntartással viseltetett a dolog iránt, úgyhogy inkább megtartotta magának. E tekintetben nem volt nehéz dolga, mert szinte egész életében Amerikában éltek, és nyoma sem maradt a beszédében a brit kiejtésnek. Ráadásul mindez az anyai ágat érintette, úgyhogy még csak nem is Chatwin volt a vezetékneve. Az édesanyjának viszont igen: ő volt ugyanis Rupert Chatwin egyetlen fiának a lánya, ez pedig – amennyire Plum tudta – a Fillory-kötetek híres Chatwinjeinek utolsó élő, egyenes ági leszármazottjává tette őt. Abból a nemzedékből senki másnak nem születtek utódai, úgyhogy ő lett az örököse mindannak, amit a Chatwinék örökül hagytak (habár, amint azt mindig igyekezett hangsúlyozni, ő egyáltalán nem is Chatwin, hanem Darby: Plum Polson Darby, vagyis a Chatwin még csak nem is a középső neve). És ami azt illeti, létezett egy jelentős, a szerzői jogdíjakból befolyt összeg, amit Plover kegyesen félretett a Chatwin gyerekeknek, akik révén meggazdagodott (valójában, másodjára; ugyanis már akkor gazdag volt, amikor írni kezdett Filloryról). Rupert arra fordította a pénzt, hogy vegyen vidéken, valahol Penzance közelében egy jó nagy házat, ahonnan jóformán soha ki sem tette
a lábát, egészen addig, amíg be nem hívták a seregbe, és el nem esett a II. világháborúban. Plum látott róla néhány fényképet. Nagy épület volt, olyan, amilyenekre folyton György-korabeli jókora udvarházakként hivatkoztak. Volt valami neve is, de azt már elfelejtette. Az édesanyja ott nőtt fel, de nem sokat mesélt a saját gyermekkoráról – huzatos, visszhangos hodályként beszélt a házról, ahol nem jó kislányként élni. A padlót a falakról lehullott vakolatdarabok borították, és Plum anyja elmesélte, hogy a hideg téli délutánokat a lépcsőn kuporogva töltötte egy nagy fűtőcső mellett – amely elég nagy átmérőjű volt, hogy akár bele is mászhatott volna, ha a száját nem zárja el egy kovácsoltvas rács –, és hagyta, hogy az abból erőtlenül áramló langyos levegő szelíden körbemossa a testét. Amikor felnőtt, Plum édesanyja szakított a családja múltjával. A Chatwin rokonságot veszélyesen melankolikus és túl gazdag képzelettel megáldott, hóbortos embereknek tartotta, így hát eladta a házat és annak minden ingóságát. Amerikába költözött, és a Microsoft cégnél kezdett dolgozni. Egy jótékonysági bálon találkozott Plum apjával, és már jó ideje együtt jártak, amikor az feltárta előtte, valójában mivel foglalkozik minden szabadidejében. Miután a nő túltette magát élete legnagyobb megrázkódtatásán, szakítás helyett feleségül ment hozzá, és világra hozta Plum lányukat. Azóta pedig boldog, mágikus nukleáris családként éltek. De Plum nem beszélhetett ezekről a Filloryval kapcsolatos dolgokról Varázskapuban. Mert Filloryt mindenki imádta. Ez volt a diákok legkedvesebb gyermekkori fantáziabirodalma, és a hátsó udvarukon vagy az alagsori szobájukban szaladgálva – vagy ahol épp kergetőzni szoktak – azt játszották, hogy ők Martin Chatwin, a smaragdzöld mezők és beszélő állatok mágikus világának az ifjú hőse, és birodalmában ők is teljesen és maradéktalanul megvalósíthatták és kiélhették önmagukat. Plum totálisan megértette és elfogadta ezt, hiszen ez volt az ő fantáziájuk: tökéletes volt, ártatlan és igaz, ahogyan az efféle képzelgések azok. Soha nem is próbálta elvenni ezt tőlük. És Varázskapuban szó szerint mindenki a Fillory-történeteken nőtt fel. Az egész egyetem egyetlen hatalmas, ötéves Fillory-konferencia volt. De Plum, akinek az ereiben maguknak a legendás Chatwineknek a vére folyt… nos, bármilyen furcsa, ő nem a Fillory-történeteken nőtt fel. Még csak nem is voltak meg nekik a könyvek; Plum csak az első, A világ a falakban című kötetet olvasta, és azt is csak stikában, részletekben, a könyvtár olvasótermében. Plum szülei nem dohányoztak, nem ittak, és nem olvastak Christopher Plovert. Plum nem is bánta. Mihelyst megtudta, hogy a mágia nagyon is valóságos, ahhoz képest a képzeletbeli varázsbirodalmak már nem jelentettek nagy újdonságot a számára. Úgyhogy szép csendben passzolta a Chatwin vérvonal utolsó leszármazottjaként rá váró nyilvánosságot. Tökéletesen megvolt nagy lárma és felhajtás nélkül is: nem éppen égi ajándék ugyanis, ha az ember eleven
megtestesítője gyakorlatilag szinte mindenki legártatlanabb, egyszersmind legszenvedélyesebb gyermekkori fantáziáinak. De ennél azért többről volt itt szó, ahogy mindig is. Az anyja megvető közönye alatt rejtőzött még valami más, és bár Plum nem volt benne teljesen biztos, azt gyanította, hogy talán félelem lehet az. Fillory híressé tette ugyan a Chatwin testvéreket, de a legtöbben nem tudták – vagy ha tudták, inkább nem gondoltak bele –, hogy tönkre is tette őket. Martin, Plum anyai nagybátyja, a Fillory-könyvek dicső Főkirálya és hőse tizenhárom évesen eltűnt. Sosem találták meg. A legfiatalabb testvérnek, Jane-nak, a „babuskának”, ugyanilyen idősen szintén nyoma veszett. A többiek megúszták, többé-kevésbé, de senki nem vészelte át ép bőrrel. Helen megváltoztatta a nevét, és evangélikus létére önkezével vetett véget az életének Texasban. Fiona Chatwin felnőttként úgy boldogult, hogy soha, egyetlenegyszer sem tett említést Filloryról; amikor pedig nagyon erőltették a témát, enyhe meglepetést színlelt, és állította, hogy még sosem hallott ilyen nevű helyről. Ami Rupertet, Plum dédapját illeti, ő minden beszámoló szerint emberi roncs lett. Egész felnőtt életét neurotikus zárkózottságban töltötte, amíg nem jött Erwin Rommel tábornagy, hogy véget vessen nyomorúságának. Valami tehát történt a Chatwinekkel. Átok ült rajtuk, amit úgy hívtak, Fillory. Plum anyja úgy beszélt róla, mintha szinte már valóságos lenne. Talán a könyvek lehettek az okai, talán maga Plover, vagy a szülők, netán a háború, vagy a sors… mindenesetre amikor Fillory és a földi világ összeütközött, az csak színtiszta pusztulást okozott, az érintkezési pontot pedig Chatwinék jelentették. Ott voltak, egyenesen a becsapódási helyen, a detonáció epicentrumában, és ugyanúgy köddé váltak, mint az emberi árnyak Hirosimában. Plum egészen biztos volt benne, hogy egyiküknek sem sikerült teljesen – vagy akár csak részben – kiteljesedniük. Plum anyja pedig nem kért ebből. Ami igen jó dolog volt, legalábbis Plum részéről, mert mélyen legbelül ő is érezte azt a nyomasztó félelmet. Amikor Plum felfedezte a mágiát, az volt a legfenségesebb és legörömtelibb meglepetés az életében: az a fajta, ami sosem csökken, és mindig az újdonság varázsával hat. Hiszen kiderült, hogy a világ még annál is érdekesebb, mint gondolta! De egyszersmind a szorongás is elfogta. Mert pusztán logikai úton megközelítve a kérdést, ha a mágia valóságos, akkor vajon még mindig teljesen, százszázalékosan biztos lehet benne, hogy Fillory nem az? Ha pedig Fillory valóságos – de szerencsére nem az! –, akkor bármi rontott is neki rokonsága egész nemzedékének, akár egy vad oroszlán egy legelésző gazellacsordának, szintén valóságos lehet, és talán még mindig ott ólálkodik valahol. Plum két kézzel, könyékig túrt bele a mágiába, de a tudata mélyén mindig ott motoszkált a kérdés, vajon átléphet-e egy határt, áshat-e túl mélyre, és felszínre hozhat-e valamit, amiről utólag azt kívánná, bárcsak örökre eltemetett maradt volna. Különösen akkor foglalkoztatta mindez, amikor azok a búskomor, örömre
képtelen vegyületek erőre kaptak benne. Olyankor bizonyos szempontból mégis vágyott rá, hogy előássa azt az ismeretlen rémséget. A szeme közé akart nézni. Hallotta, ahogy Fillory szólítja és hívja őt, vagy ha nem Fillory, akkor valami – valami csodás és távoli, szirénszerűen csábító hely, ahol bár még sosem járt, mégis az otthona. Pontosan tudta, a családja mely ágától örökölte ezt a depresszióra hajlamos agyi kémiát. Ez volt az ő öröksége, nem vitás. Mindent egybevetve, mégis jobban szerette megtartani magának a „chatwinságát”. Nem akarta, hogy az emberek firtatni és forszírozni kezdjék a témát, nehogy a szakadozott, bizonytalan szélei fesleni kezdjenek. Plum olykor azon is eltöprengett, nem volna-e rá valami mód, hogy a Képességével ne csak dolgokat, hanem szavakat, tényeket, neveket, érzéseket is eltüntethessen, lehetőleg olyan alaposan, hogy később ő maga se találhasson rájuk. Valójában azt akarta, hogy elrejtőzhessen saját maga elől. De persze nem tudott. Tiszta hülyeség az egész. Az vagy, aki vagy. Éled az életed. Nem borongsz – töprengő gondolkodás, az agyturkász nőci így nevezte. Továbblépsz. Megalapítottad a Ligát. Most pedig alaposan megszívatjátok Whartont. Plumnak végül egész jól alakult a napja; mindenesetre sokkal jobban, mint Whartoné. Az első fázisban a srác további ceruzaforgácsot talált a széke ülésén. Ebéd közben felfedezte, hogy a zsebei tele vannak koromfekete radírokkal. Az egész olyan volt, mint valami horrorfilm – a drága ceruzáit halálra kínozták, pár percenként egyet, egy titkos helyen, ő pedig tehetetlen maradt: nem tudta megmenteni őket! Megbánod még, hogy spóroltál a borral, keservesen megbánod! Miközben véletlenül elhaladt Wharton mellett az egyik udvaron, Plum hagyta, hogy arcára lassan gúnyos mosoly üljön ki, ami miatt még csak nem is érzett különösebb lelkiismeret-furdalást. Csak képzelte, vagy a srác tényleg úgy festett kicsit, mint akit szellemek üldöznek? Varázskapunak végül mégiscsak lehet saját kísértete. Talán maga Plum az. Végezetül – ez is Plum saját ötlete volt, és titokban úgy érezte, mind közül a legjobb –, a negyedik fázisban, a mágikus energiákat ábrázoló gyakorlati órán Whartonnak azzal kellett szembesülnie, hogy a varázskapus ceruza, amit jobb híján használt, túl a kellemetlen tapintásán és egyebeken, nem volt hajlandó azt rajzolni, amit ő akart. Bármilyen varázsige diagramját próbálta vele felvázolni, akármilyen pontokat, sugarakat és vektorokat igyekezett papírra vetni, erőfeszítése végül mindig egy adott betűsort eredményezett: A LIGA ÜDVÖZLETÉT KÜLDI.
8. FEJEZET Varázskapuban a kissé hivatalos hangulatú vacsorákat mindig kellemes pompa
övezte. Amikor az embert körülveszik a varázslóképző szomorkás, nosztalgikus öregdiákjai, akik az egyetemen élték legszebb éveiket, és most visszatértek, hogy újraéljék a régi, dicső időket, előbb-utóbb mindig oda lyukadtak ki, hogy felemlegették a régi jó ebédlőben eltöltött meghitt estéket. A hosszú, keskeny, árnyas helyiség falait sötét faburkolat és a korabeli ruhában feszítő egykori dékánokról készült ódon olajfestmények sora borította. A fényt az asztalon jó háromméterenként kihelyezett szörnyű, idomtalan, karos gyertyatartók szolgáltatták, és a gyertyák fénye folyton fellángolt vagy kialudt, de legalábbis a színét változtatta valami kóbor varázsige hatására. Mindenki ugyanolyan varázskapus egyenruhát viselt. A hallgatók neve megjelent az asztalon a számukra kijelölt helyen, amely esténként cserélődött, a jelek szerint főleg a bútor pillanatnyi szeszélyének megfelelően. Azon az estén Plum elmajszolta a szokásos első fogását, két szem elég unalmas rákfasírtot, ezúttal is – mint általában – kihagyta a bort, majd kimentette magát azzal, hogy ki kell mennie a mosdóba. Miközben elhaladt Darcy mellett, az diszkréten odanyújtotta neki a háta mögött az ezüst ceruzatartót, Plum pedig gyorsan elvette tőle és zsebre vágta. Persze, nem a vécébe igyekezett. Vagyis hát, oda is, de csak azért, mert kellett neki. De nem tervezte, hogy utána visszamegy. Plum fürgén átvágott az üres épületen, egyenesen a tanári társalgó felé. Az oktatók csak ritkán vették a fáradságot, hogy bezárják, olyannyira biztosak voltak benne, hogy egy diák sem merészelné kíséret nélkül átlépni a küszöbét. De Plum vette magának a bátorságot. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. A tanári egy barlangszerű, L alakú helyiség volt. Falai mentén könyvespolcok húzódtak, a tér közepén véletlenszerű lerendezésben vörös bőrhuzatú kanapék és fotelok álltak. A helyiség üres volt, illetve majdnem az. Egyetlen személy tartózkodott benne, Coldwater professzor, a lány pedig miatta nem aggódott. Tulajdonképpen számított is rá, hogy itt találja majd. A tanárok többsége odalent vacsorázott, de a szolgálati beosztás szerint most ő volt a soros, hogy később egyen, az elsőévesekkel. Fura egy alak volt ez a Coldwater. Igazából túl fiatal professzornak. Nagyon zárkózottnak tűnt – alig lehetett látni a tantermen kívül. Új jövevény volt, és a vélemények erősen megoszlottak róla, vajon zseni-e, vagy csak szimplán zakkant egy kicsit. A diákok között egész kis kult követőtábora alakult ki: az előadásait mindig egzotikus varázslatokkal és bravúros bemutatókkal kísérte, legalábbis ez a hír járta. Plum sosem látott egyet sem közülük – ő már régen letudta a „kisebb mágikus javítások” kurzust. A jelek szerint a többi oktató nem nagyon lelkesedett érte. Folyton lepasszolták neki a legpocsékabb feladatokat, amelyekhez senki másnak nem fűlött a foga, például, hogy együtt egyen a gólyákkal. Úgy tűnt, ő nem bánja a dolgot, vagy talán észre sem vette az egészet. Plumnak az volt a benyomása, hogy egészen máshol jár
az esze, egy sokkal nagyobb, tartósabb, sürgetőbb vonatkozású rendszer részén töpreng, mint Varázskapu változatlan, mégis kérészéletű világa. Coldwater mindig sietve érkezett és távozott a könyvtárból, vaskos kötetekkel a hóna alatt, és magában motyogott, mintha bonyolult számtani műveleteket végezne fejben. Plum már csak ezért sem nagyon aggódott amiatt, hogy esetleg lebukik előtte a tanáriban. Még ha észre is vette volna a férfi, akkor sem tűnt valószínűnek, hogy az venné a fáradságot, és jelentené a kihágást; valószínűbbnek tartotta, hogy egyszerűen csak elzavarná. Akárhogyan is: megért egy próbát a dolog. Coldwater professzor épp a szoba túlsó végében állt, neki háttal, és olyan egyenesen, mint aki karót nyelt. Magas volt, vékonydongájú, furcsa hófehér hajjal; mozdulatlanul meredt a tűzbe, a kezében tartott borospohárról is megfeledkezve. Plum némán elrebegett egy hálaimát a szórakozott professzorok ki tudja, melyik védőszentjéhez, aki remélhetőleg gondoskodik róla, hogy azok is maradjanak. Sietve átvágott az L alakú terem rövidebb szárába, ahol a tanár már nem láthatta őt. Mert végre eljött az ideje a nagy leleplezésnek. A vacsora vége felé, amikor Wharton elő akarja hozni a desszertborokat, visszavonul majd az italfülkébe, egy nem is annyira kamrába, mint inkább lakásnak is beillő terembe. Legnagyobb döbbenetére ott találja majd Plumot, aki időközben lopva bejutott a helyiségbe az egyenesen a tanári szobából nyíló titkos hátsó bejáraton át. Fait accompli. Azután a lány ismerteti vele a Liga követeléseit, ő pedig behódol minden egyes pontnál. Ez tűnt az egész terv legrizikósabb részének, mivel ennek a titkos hátsó bejáratnak a puszta létezését sem vehették biztosra, csak találgatásokra hagyatkoztak – de mindegy, Plum eldöntötte: ha nem sikerülne rálelnie, akkor legfeljebb majd valami hétköznapibb, kevésbé drámai módon fogja sarokba szorítani Whartont. Gyorsan hátrapillantott a válla fölött – Coldwater továbbra is a látóterén kívül maradt, és/vagy belemerült valami rejtélyes tevékenységbe –, majd letérdelt a falburkolat mellé. Vett egy mély lélegzetet. Balról a harmadik panel. Hmm… a szélen lévő lap csak fél panel volt, ő pedig nem tudta biztosan, azt is bele kell-e számolnia, vagy sem. Hát, legjobb, ha megpróbálom így is, úgy is. Az ujjával felrajzolt egy óangol szót az idősebb Futhark ősi skandináv rúnaábécé betűivel, miközben minden gondolatot kiürített az elméjéből, kivéve annak az igazán tölgyes zamatú Chardonnay-nak a forró vajas pirítóséval elkeveredő ízét. Ment, mint a karikacsapás. Már azelőtt érezte, hogy a bezáró varázslat enged, mielőtt ténylegesen megtörtént volna: a panel egy sor, addig láthatatlan csuklópánton elfordulva kinyílt. Bosszantó módon azonban a járatot valaki lepecsételte. Jó három méter mélyen téglafalban végződött, és a téglákat úgy rakták egymásra, hogy az így létrejött mintázatban Plum rögtön felismert egy abszolút brutális szilárdító bűbájt – igen, csak egy szál varázslat, de bivalyerős. Határozottan nem a diákok súlycsoportja. Valamelyik professzor nem sajnálta az időt és fáradságot, hogy ideállítsa ezt a 18
mágikus falat. Plum lebiggyesztette az ajkát, és bosszúsan fújtatott egyet. Lekuporodott, bebújt a keskeny járatba, és becsukta maga mögött a kis panelajtót. Aktivált egy egyszerű fényvarázslatot, egy barátságosan derengő lidércfényt. Azután jó öt percen át csak bámulta a téglák kirajzolta mintázatot a szűk átjáró félhomályában, és egyfajta elemző transzba esett. Az elméjében a téglák mintázata szabadon elvált a faltól, és önállóan ott lebegett a lelki szemei előtt, tisztán, absztraktan, ragyogóan. Mentálisan belépett a mintába, kitöltötte, és belülről nekifeszült kognitív ujjaival – igyekezett kitapogatni bármilyen gyenge, lötyögős csatlakozást, vagy finom egyensúlyhiányt. Valaminek csak kell lennie. Rajta, Plum: nagyon jól tudod, hogy könnyebb megtörni a varázst, mint megszőni! Akárki hozta is létre ezt a mágikus pecsétet, okos volt. De vajon okosabb-e nálam? Volt valami különös a vonalak által bezárt szögekben. Egy efféle szimbólumnak az esszenciája nem a szögeiben, hanem sokkal inkább a mögöttes topológiájában rejlik – vagyis nagymértékben torzítható az alakja, mégsem veszít az erejéből mindaddig, amíg a lényeges geometrikus jellemzői érintetlenek maradnak. Más szóval, a csatlakozások szögei egy adott pontig önkényesen változtathatók. De ezeknek a kapcsolódásoknak a szögei furcsán viccesnek tűntek. Élesebbnek, mint amilyennek lenniük kellett volna. Egyáltalán nem önkényesnek. Plum látott bennük valami tudatosan elhelyezett ábrát, ha úgy tetszik, rejtett mintát a mintában. Tizenhét fok. Három fok. 17 és 3. Kettő belőlük itt, kettő ott: az egyedüli szögek, amelyek kétszer is megjelentek. Amikor felismerte, újra szusszant egyet. Ez egy kód. Egy idiótán egyszerű alfabetikus kód. Tizenhét és három. Q és C. Quentin Coldwater. Vagyis, egyfajta szignó volt, személyes monogram. Hidegvízjel. Coldwater professzor helyezte ide ezt a pecsétet, és amikor Plum rájött erre, már látta az egészet. A prof szándékosan hagyott benne egy gyenge pontot, egy „kiskaput”, arra az esetre, ha később mégis le kellene bontania. A mintázat hibáját a hiúságból belerejtett „aláírása” jelentette. A lány elővette a kiskést Wharton ceruzatartójából, és az egyik konkrét tégla körül kapargatni kezdte a könnyen morzsolódó habarcsot. Teljesen körbevájta az élei mentén, azután az öklével egy vicces mondóka ritmusában – tám-titi-tám-tám – megütögette a kilazított téglát, ami tompa puffanással kiesett a helyéről. A fal többi része – ily módon megfosztva attól a kritikus elemétől, és ezáltal a mintázata sértetlenségétől – feladta a belé zárt szellemet, és magától leomlott. Miért kellett lepecsételni ezt a járatot? És miért éppen őneki – amikor mindenki tudja, hogy Coldwater nagyon is kedveli a jó bort? De ezt bármikor megkérdezhette, hiszen alig párméternyire állt tőle – vagy, folytathatta azt, amiért eredetileg jött. Elég hideg volt a járatban, sokkal hűvösebb, mint a meghitt tanári szobában. Az ősrégi kövekből emelt falakat megmunkálatlan falapok borították. Hozzávetőleges becsléssel jó száz méter lehetett a távolság a tanári társalgó és a 19
borraktár között, de csak a táv felét tette meg, amikor egy újabb ajtóhoz ért, ami szerencsére nem volt se bezárva, se mágikusan lepecsételve. Becsukta maga mögött. További járatszakasz, majd ismét egy ajtó következett. Mintha egy sor légzsilipen haladt volna át. Furcsa. Sosem tudhatod, mire bukkansz itt, még négy és fél év után sem. Az ötödik ajtó a szabadba nyílt. Ez roppant különös volt. Plum egy csinos kis belső udvarra jutott, amelyet korábban még sosem látott. Talán hússzor húszméteres lehetett. Jórészt fű borította, és egyetlen fa nőtt rajta, egy magas kőfal mellett léckorláttal nevelt körtefa. Ő mindig kissé bizarrnak tartotta az ilyen mesterségesen átformált spalírfákat. Ez itt olyan hatást keltett, mintha valaki keresztre feszítette volna a szerencsétlent. Ezen kívül csaknem teljesen biztos volt benne, hogy ma éjjel nem kellene fenn lennie a holdnak az égen. A homlokát ráncolva meredt fel az égitestre. A holdtányér kifejezéstelenül nézett vissza rá, úgy téve, mintha a legkevésbé sem érdekelné semmi. – Mi a franc? – mormogta Plum halkan. Sietve átvágott az udvaron a szemben lévő ajtóhoz, amely – mint kiderült – közvetlenül a könyvtár egyik felső szintjére nyílt. Ez határozottan nem stimmelt; Plum úgy érezte, itt most mágikusan szomszédossá tett, egyébként egymással nem határos térszakaszokon kelt át. Varázskapu könyvtára eredetileg egy toronybelső, a csúcs felé egyre szűkülő falai mentén helyezkedett el, és ez itt bizonyára azon aprócska, legfelső emeletek egyike lehetett, amelyekre Plum eddig még csak odalentről vethetett pillantást. Igazság szerint mindig azt feltételezte, hogy csak díszletnek vannak ott. Soha nem hitte volna, hogy tényleg rejlenek igazi könyvek is ennyire fent. Ami azt illeti, most viszont rá kellett ébrednie, hogy ezeket a felső szinteket bizonyára hamis perspektívájúra tervezték, hogy magasabbnak tűnjön a torony, mint amekkora valójában, mert valóban nagyon kevés hely volt idefenn, alig egy keskeny balkonnyi, mint egy olyan csacska házikóban, amiket őrült uralkodók építtettek királyi törpéik számára. Négykézláb kellett átvágnia rajta; úgy érezte magát, mint Alice Csodaországban, amikor túl nagyra nőtt. A könyvek viszont eléggé valóságosnak tűntek, arany nyomatos betűkkel díszes, barna bőrkötéses gerincük foltokban hámlott, mint a leveles tésztájú péksütemények. Valami végeérhetetlen, a szellemekről szóló sokkötetes referenciamunka darabjai lehettek. Fura volt az is, hogy a könyvek nem maradtak teljesen mozdulatlanok: kikidugták magukat a polcaikról, és megbökdösték őt, miközben elkúszott előttük – mintha arra invitálnák kihívóan, netán könyörögve, hogy nyissa ki és olvassa el őket. Némelyikük egész keményen a bordái közé döfött. Nektek se lehet sok olvasótok, ti szegények! – gondolta. Valószínűleg ilyen, amikor meglátogatjuk a kölyökkutyákat a menhelyen, azok meg mind egyszerre felugrálnak, és azt akarják, hogy dédelgessük őket.
Kösz, de nem. Ha szeretne megismerkedni velük, azt a szokásos módok valamelyikén tenné. Megkönnyebbült, amikor végre sikerült átfurakodnia a miniatűr ajtón – gyakorlatilag egy macskabejárón – a balkon túlsó végében, amin át visszajutott egy normál méretű folyosóra. Ez az egész sokkal tovább tart, mint hittem. De még nem késett el. A főfogásnak lassan a végére érnek, de még mindig ott a desszert, és úgy emlékezett, ma este sajtot is felszolgálnak. Vagyis még mindig odaérhet, ha siet. Ez a járat elég szűkös volt, csaknem olyan zárt és kényelmetlen, mint egy szervizcsatorna vagy egy titkos folyosó. Könnyen lehet, hogy az is volt – amennyire Plum meg tudta saccolni, valószínűleg épp Varázskapu egyik fala belsejében járt. A túloldalon nyílt az étkező: hallotta a beszélgetések lágy zsongását és a súlyos evőeszközök csörömpölését, sőt, ki is kukucskálhatott a diákokra a festmények némelyikén át – a portrék szempárja helyén ugyanis kémlelőnyílások voltak, mint a kísértetjárta házakról szóló régi filmekben. Valójában még csak most szolgálták fel a főfogást, az ínycsiklandó illatú, rozmaringgal tűzdelt báránypecsenyét, ami csak ritkán került az asztalra. A lánynak összefutott a nyál a szájában. Úgy érezte, mintha egymillió kilométernyire lenne mindentől és mindenkitől, amit és akit ismer. Mintha ő maga is kísértet lett volna, csontváz a banketten, külön világ a falakban. Mint egy könnyes szemű volt diáklány, máris elfogta a nosztalgia: alig fél órával korábban még ott ült közöttük az asztalnál ízetlen rákfasírtjaival – amikor még pontosan tudta, hogy hol van. Látta Whartont is; hivalkodóan, továbbra is fukarul töltögette a poharakba a vörösbort, a bűnbánat legcsekélyebb jele nélkül. A látvány megerősítette Plumot elhatározásában. Ezért vagyok itt. Végigcsinálom. A Ligáért. De mégis meddig fog még tartani? A következő ajtó a tetőre nyílt. Az éjszakai levegő csontdermesztően hideg volt. Nem járt itt azóta, hogy Sunderland professzor átváltoztatta őket vadludakká, és elrepültek az Antarktiszra, hogy DélVarázskapuban tanuljanak pár hónapig. Magányos és csendes volt idekint az ebédlő után – nagyon magasan volt, magasabban, mint a legnagyobb példányokat leszámítva a környező fák csupasz koronájának teteje. A tető olyan éles szögben lejtett, hogy újra négykézláb kellett kúsznia; a zsindelyek kemények és érdesek voltak a tenyere alatt. Látta a Hudson folyó girbegurba, hosszú, ólomszínű szalagját kanyarogni a távolban. Már a puszta látványba beleborzongott. És csak a rend kedvéért: hold sehol. Eltűnt az égről, vissza a rendes helyére. Merre tovább? Kezdte teljesen elveszíteni a fonalat. Hosszú, fázós, eredménytelen töprengés után Plum egyszerűen felfeszítette a legközelebbi tetőablak zárját, és bemászott. Egy diák manzárdszobájába jutott. Ha tippelnie kellett volna, megkockáztatta volna, hogy épp Whartonéba, bár még sosem látta belülről. – Te jó ég! – mondta ki hangosan. – Milyen ironikus!
Mégis, mekkora lehetett ennek az esélye? Ezek a helyek, ahol járt, enyhén szólva nem voltak szomszédosak egymással. Valaki Varázskapuban, vagy talán maga a Ház, játszadozott vele. A szobában pokoli rendetlenség uralkodott, ami mégis örömmel töltötte el, mivel eddig rendmániásnak hitte Whartont. És kellemes illatot érzett. Félig-meddig azt gyanította, hogy magával Whartonnal keveredhetett mágikus párbajba – csak éppen kizárt, hogy ő képes lett volna nyélbe ütni egy ilyen komoly térmanipulációs műveletet. Talán segítséget kapott – lehet, hogy egy titkos Anti-Liga tagja, amely elkötelezte magát, hogy meghiúsítsa a Liga céljait! Tulajdonképpen ez egész király lenne. Ez észszerű pillanat lett volna, hogy visszakozzon, kiszálljon a buliból, és visszaosonjon az ebédlőbe. De nem: hiszen ez azt jelentette volna, hogy meghátrál és feladja. Az pedig nem én vagyok. Plum előrement, mindig csak előre, és sosem nézett vissza. Mint abban a régi slágerben, A tigris szemében. Feladata volt, küldetése a Liga számára – aminek én vagyok az istenverte vezetője! Úgyhogy elhatározta: nem fog harcba szállni az álomlogikával, hanem végigjátssza, padlógázzal belefarol, és meglátja, hová jut. Csak előre és lefelé! Ösztönösen tudta: ha a bejárati ajtón át távozna, azzal megtörné az álomvarázst, úgyhogy ehelyett inkább Wharton beépített szekrénye ajtaját nyitotta ki. Valahogy biztos volt benne, hogy… – Igen, odanézz, ott egy kis ajtó a végében. Ahogy visszafordult, és még egyszer, utoljára körbenézett a szobában, nem tudta nem észrevenni az asztalon azt a vadonatúj doboz ceruzát. Máris sikerült utánpótlást szereznie. Hogyan is képzeltük, hogy csak annyi van neki? Valószínűleg jól bespájzolt belőlük. Kinyitotta a szekrényajtót, és görnyedve átfurakodott rajta. 20
Innentől kezdve az útja mintha álomsíneken futott volna. Az ajtó újabb udvarra vezette, ezúttal azonban nappali világosság fogadta. Az egymást követő helyszínek ugyanúgy elvesztették az időbeli összefüggésüket – ööö, egymás mellettiségüket? –, mint a térbelit. Valójában a nap korábbi részébe jutott vissza, mivel meglátta saját magát, amint épp keresztülvág a dércsípte pázsiton, és elhalad Wharton mellett… és igen, most villan össze a tekintetünk… Felettébb különös látvány volt. De lám, Plum az elmúlt fél órában egyre kevésbé hökkent meg, lassan kezdett hozzászokni a különös dolgokhoz. Figyelte önmagát, amint eltűnik az udvarról. Kíváncsi volt, vajon ha odakiáltana és integetne, meghallaná-e saját magát, és visszafordulna-e, és akkor ez az idővonal maradandóan megváltozna és tönkremenne-e, vagy inkább kétirányú, oda-vissza működő tükörfolyamatról van szó. Talán tippet is adhatna magának: „Válaszd inkább a fra diavolo garnélát a rákfasírt helyett!” Összevonta a szemöldökét. Az egész helyzet okozatisága egyre jobban összegabalyodni látszott. Bár legalább annyi világossá vált előtte: az aznap reggel 21
felhúzott csizmái jól szolgáltak, de eljött az ideje, hogy megváljon tőlük. Másrészt viszont, ha így fest a segge hátulról, nos… nem is rossz. Ezzel ki tudok békülni. A következő ajtó még kevesebb időbeli összefüggést kínált, mivel azon túl egy egészen más Varázskapuban találta magát, bár eleinte nem tudta volna megmondani, pontosan mi a különbség. Ez az általa ismert Varázskapu kisebb, sötétebb és valahogy sűrűbb verziójának tűnt. A mennyezet alacsonyabb volt, a folyosók keskenyebbek, és a levegőben fafüst szaga terjengett. Tűz és gyertyaláng világított. Plum elhaladt egy nyitott ajtó mellett, és meglátott odabent egy csapat lányt egy hatalmas baldachinos ágyon összezsúfolódva. Fehér hálóinget viseltek, hosszú, egyenes hajuk volt, és rossz fogaik. Plum megértette, mit lát: egy réges-régi Varázskaput, még a forradalmi érából. Varázskapu múltjának a szelleme. A lányok csak futólag, közömbösen pillantottak fel, ahogy elhaladt a szobájuk előtt, azután folytatták a sugdolózást. Nem volt kérdéses, hogy miben mesterkednek. – Egy másik Liga – mormogta Plum magában. – Tudtam, hogy korábban is léteznie kellett hasonlónak! Még mindig az elégtétel örömét ízlelgette, amikor benyitott a következő ajtón, és belépett egy szobába, amit egyáltalán nem ismert fel. Azután mégis. Megpróbált tüstént kihátrálni, de az ajtó már bezáródott mögötte. Még csak nem is valódi szoba volt ez, hanem egy nagyjából kerek, sziklafalakkal határolt barlangüreg, ahol egy csapat idegen játszotta éppen valami reneszánsz színdarab utolsó jelenetét. Két fiú feküdt a földön, arccal lefelé, reszketve, vérük sötét sárrá áztatta körülöttük a homokot. – Ó, basszus… – suttogta Plum. – Basszus, basszus, basszus, basszus! A falhoz lapult. Korábban még sosem látott igazi sebeket. Négy további lány és fiú állt körülöttük; volt, aki dühös volt, volt, aki feldúlt. Az egyikük pisztolyt szorongatott; a többiek minden mágikus erejüket egy szürke öltönyös férfira összpontosították. Zabolátlan, nyers, vad varázsenergiák törtek elő belőlük, sisteregve húztak át a levegőn, és csapódtak bele a férfiba, akire szemlátomást nemigen volt hatással a támadás, csak a kabátja hajtókája libegett tőle. Megmagyarázhatatlan módon ismerősnek tűnt; és valami határozottan nem stimmelt a kezével. A sarokban, jókora halomban hatalmas, gyapjas tetem hevert; kilátszott az egyik csigavonalú, bütykös szarva. Te jó ég! Lassan kezdett értelmet nyerni előtte a jelenet, és a nyilvánvaló borzalmán felül további iszonyatos jelentést kapott. Az a kos bizonyára Parázs, Fillory ikeristeneinek egyike. Az öltönyös alak pedig…Igen, most már felismerte őt – nos, nem szó szerint, de mégis. Kerek tésztaképén a Chatwinek jellegzetes, eltéveszthetetlen vonásai ültek. Ez itt az egyik ősöm, én pedig itt vagyok Filloryban. Az egész valóságos és igaz, az utolsó szóig. De ez mégsem az a Fillory volt, ami a könyvekben szerepelt. Ez itt egy beteges,
rémálomszerű Fillory volt. A teremben vészjósló fény villant fel és kezdett lobogni. Sziklák zuhogtak alá az öltönyös férfira. A levegő megtelt kordit szagával. Nem lehetek itt. Menten megőrülök! Bármi volt is, ami elkapta, összerágta és kiköpte az őseit, most őrá is rátalált. Itt volt vele, ebben a helyiségben. Vagy talán maga a barlang volt az. – Nem! – lehelte. – Jaj, Istenem, nem! Ez nem lehet igaz! Újra próbálkozott az ajtóval, mert ki kellett nyílnia, egyszerűen muszáj volt. Én nem lehetek itt! És most végre engedett a kilincs. Minden ellenállás és erőfeszítés nélkül nyílt ki, ráadásul a másik irányba, mint az előbb: nem befelé, hanem kifelé. Plum félig kifutott, félig kiesett rajta, és rémülten bevágta maga mögött. Azután minden újra elcsendesedett. Egy néma, biztonságos szobában találta magát: az ismerős, otthonos, trapéz alakú kis klubhelyiségben, ahol a Liga szokta tartani a gyűléseit. Jaj, Istenem! Ó, köszönöm, Uram! Végre vége. Levegő után kapkodott, és egy pillanatra fel is zokogott – száraz, könnyek nélküli sírással. Nem történt meg. Csak képzelődtem. Nem lehetett valóságos. Egyetlen részlete sem. Vagy ha mégis, hát véget ért. Majdnem felnevetett. Nem érdekelte: akárhogyan is, most már biztonságban tudhatta magát. Talán elaludt itt a múlt éjszakai gyűlésük után, és az egész nem volt más, csak egy rossz álom. Mindegy. A lényeg, hogy már vége ennek az elcseszett misztikus varázstúrának. Nem akart visszamenni, de továbbállni sem. Elhatározta, hogy itt marad, ebben az ostoba, ablaktalan kis zugban, ha kell, akár örökre. Odavolt ezért a helyért. Úgy érezte, ez a leggyönyörűbb szoba, amit valaha látott. Egy darabig ott billegett a nyúl ürege szélén, vadul körözve a karjával, hogy megőrizze az egyensúlyát, de végül nem esett le. Szerencsére nem. Sikerült idefent maradnia, a zöld fű és a kék ég biztonságos, derűs világában, és soha többé nem fogja elhagyni ezt. Mekkorát tévedett, hogy egyáltalán fontolóra vette! Az a másik, alsó világ megpróbálta magához ragadni, de ő nem hagyta. Plum lerogyott a kanapéra. A térde dagadt, akár két víztömlő. Kényszerítette magát, hogy a történteket értelmezni próbálja. Valaki vagy valami rájött, hogy ő is Chatwin, és ő (vagy az) megpróbált ráijeszteni. Vagy talán csak olyan ez is, amikor az ember automatikusan a legrosszabb félelmét véli megpillantani valamiben, vagy ilyesmi. Valójában azonban úgy érezte, mintha maga Fillory nyúlt volna utána, és finoman megrántotta a láthatatlan fonalat, amelynek vége a mélyen a húsába ágyazódó horoghoz volt kötve – mintha csak azt üzenné: Ne feledd, hogy hozzám tartozol! De megtanulta a leckét. Vagy legalábbis egy leckét: soha többé nem próbál másképp bejutni a borraktárba, csak a szokott, egyenes módon. A kanapé olyan roskatag volt, hogy csaknem magába nyelte a testét. Plum abbahagyta az agyalást. A hosszú, ódon tükörre pillantott, amelyet Darcy és Chelsea eltört a múlt éjjel. 22
23
De nem a saját tükörképét látta meg benne. Egy másik lány jelent meg helyette. Vagy legalábbis egy lány alakú, kék meztelen valami. A bőre lágy, földöntúli fényt árasztott, még a fogai is kéken derengtek. Rámosolygott Plumra. A szeme ugyanolyan színű volt, mint a bőre. Mozdulatlanul lebegett a levegőben, jó egyméternyire a talajtól. – Te! – suttogta a jelenés. Plum felült. Lassan, óvatosan talpra kászálódott, azután nem mozdult többet, mert megértette, hogy a mozdulatok ideje lejárt. Tudta, ki ez itt. Nem más, mint Varázskapu szelleme. Mindvégig ez volt a kísértet. Plum azt hitte, megmenekült, de a szellem csak játszadozott vele. Most pedig a háló közepébe repült, és a pók eljött érte. A lány körvonala különösnek tűnt: olykor mintha enyhén elmosódott volna, máskor meg kristálytisztán, élesen rajzolódott ki. Nem egy barátságos, Casperszerű kísértet volt, és nem is egy csintalan kopogó szellem. Halott lény volt, olyan, aki gyűlöli az élőket. Plum egyszer, még gyermekkorában, egy vihar után látott egy leszakadt villamosvezetéket, amely úgy tekergett az úton, mint egy halálos marású kígyó: újra meg újra elektromos ívet húzott a nedves aszfalton, olyan ragyogót, mint a nap. Ez a kék lány is épp ilyen volt. A szigetelés lejött valahogy a világról, és Plum most a nyers, meztelen árammal nézett szembe. A két lány egymásra meredt: az, aki túlélte, és az, aki nem. Plum azon töprengett, vajon fog-e fájni. – Te! – suttogta ismét a jelenés. Szélesebbre húzódott a mosolya, mintha csak teadélutánra készülnének. – Nem! – tiltakozott Plum. – Nem én. Nem engem akarsz. De nem mondott igazat. Megértette. A szellem igenis őt akarta. Pont őt. Mindig is őt. Hiszen Chatwin volt, a Chatwinek pedig kölcsönvett időből éltek. Bumm! A váratlan dübbenés a bal oldali fal felől jött – valami nekirohant a túlsó oldalról. Vakolatzápor pergett a padlóra. Egy férfihang valami olyasmit mondott, hogy „oufh!” Plum odanézett; a szellem a tükörben nem. – Te! Bumm! A fal egyszerre berobbant, kő-, fa- és vakolatdarabokat szórva minden irányba. Plum lebukott, és egy fehér porral borított férfi rontott – vagy inkább esett – be a szobába. Coldwater professzor volt az. Megrázta magát, akár egy ázott kutya, hogy megszabaduljon a por egy részétől, bár még utána is úgy nézett ki, mint akihez hozzávágtak egy zsák lisztet. Mindkét kezéből fehér szikrák záporoztak, olyan fényesek, hogy Plum szeme belekáprázott. Amikor Coldwater meglátta, mi van a tükörben, mozdulatlanná dermedt. – Óh – nyögte halkan. – Jó ég! Hát te vagy az. Plum nem hitte, hogy hozzá beszélt. Tudja, mi ez az izé? Csaknem úgy tűnt,
mintha a prof. személyesen ismerné, ami még tőle is elég bizarr lett volna. Mélyet sóhajtott, és visszatért a higgadt, oktatói modorához. – Ne mozdulj, míg nem szólok! – utasította. Ez már Plumnak szólt. A lány nem mozdult, de nem is merte remélni, hogy a tanár tényleg meg tudja menteni őt. Nem tett mást, csak őt is belerángatta ebbe a katasztrófába. Coldwater professzor fél karral az arcát védve hátralendítette egyik hosszú lábát, és keményen belerúgott a tükörbe. Háromszor kellett nekiveselkednie – az első két próbálkozásra az üveg csak tovább repedt és megereszkedett, harmadszorra azonban a lábfeje egyenesen áthatolt rajta. Kicsit be is szorult, amikor megpróbálta kihúzni. Plum annyira megdöbbent, hogy először ez a gondolat villant át a fején: Szólnom kell Chelsea-nek, hogy nem kell kifizetnie a tükröt. A tükör pusztulása nem kergette el a szellemet, de mindenesetre határozottan megzavarta. Még mindig őket nézte, továbbra is a föld fölött lebegett, de most már a lyuk széle körül kellett kilesnie. Coldwater hátat fordított neki – a kísértet valamit feléjük dobott, Plum nem látta, micsodát, a tanár pedig fél kézzel hárította, anélkül, hogy odanézett volna. Azután összeérintette a két tenyerét. – Hasra! – figyelmeztette. – Teljesen, le a padlóra! Plum gondolkodás nélkül engedelmeskedett. A levegő vibrálni és fodrozódni kezdett körülötte, és a haja pattogva úgy megtelt a felgyülemlett sztatikus elektromossággal, hogy belefájdult a fejbőre. Az egész világot vakítóan éles fény árasztotta el. A kavarodás mélyén érzékelte a tompa dörrenés basszusának lökéshullámát, ahogy az ajtó kirobbant mögötte a keretéből. – Most pedig talpra, és futás! – kiáltotta Coldwater professzor. – Nyomás! Menj előre, én is mindjárt jövök utánad. Plum rohant. Maradhatott volna, hogy megpróbáljon segíteni, de úgy csak további ostobasággal tetézte volna a hülyeségét. A nehezebb megoldást választotta hát: megbízott a tanárban. Átugrott a kanapén, mint valami gátfutó, és a hátában újabb lökéshullámot érzett, ahogy Coldwater búcsúzóul még elsütött egy utolsó mágikus robbantást. A detonáció erejétől Plum egy másodpercre a levegőbe emelkedett, és megtántorodott, de aztán sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és tovább szaladt. Visszafelé sokkal gyorsabban haladt, mint ahogy idejött. Mintha hétmérföldes léptekkel szökellt volna előre. Először azt hitte, az ereiben szétáradó adrenalinhullám az oka, amíg rá nem jött, hogy nem, ez bizony mágia. Egy rugaszkodással átjutott a pokoli barlangon, egy másikkal a régi, gyarmati Varázskapuban járt, azután hipp-hopp, máris Wharton szobájában találta magát; végigszáguldott a tetőn, az étkezővel határos alagúton, át a könyvtáron, majd éles kanyar jött a hátborzongató körtefás udvaron, és vissza a járatba. A háta mögött petrádapukkanásra emlékeztető dörejjel csapódtak be az ajtók.
Nem állt meg, amíg súlyosan zihálva vissza nem jutott a tanári szoba biztonságába. A tanár szorosan a nyomában maradt, ahogy ígérte. Mégis sikerült neki, kimenekítette magukat. Soha, semmi nem tűnt Plum számára olyan bizonyosnak, mint hogy meg fog halni abban a szobában, ám a rémálom véget ért. A rossz dolgok, az iszonyat, a sötétség mind előtört, akárhol is rejtőztek eddig egész életében, de a védelmezője visszalökte őket a mélybe. Egyelőre. Coldwater professzor egyetlen szó nélkül nekilátott, hogy újra lepecsételje maguk mögött a járatot. Plum figyelte, ahogy dolgozik; a lélegzete lassan megnyugodott; még szédült és kába volt, de nem annyira, hogy ne érdekeljék a technikai részletek: a tanár kezei mintha gyorsított felvételen mozogtak volna, fürgén, szemmel alig követhetően dolgozott. Az egész bonyolult mintázatú téglafalat pár másodperc alatt visszaépítette. Plum eltűnődött, vajon hol tanulhatta ezt. Nem itt, az biztos. Ezúttal kihagyta a puccos névjegyszögeket. Javára legyen mondva: tanult a hibájából. Azután kimászott és bezárta az ajtót. Egyedül voltak. Az egész lehetett volna valami hibbant álom csupán, ha nem látta volna a vakolat- és kőport Coldwater professzor zakójának vállán és gallérján. – Honnan tudta? – kérdezte. – Hogyan talált rám és a szellemre? – Nem szellem. Niffin. Nagyon rossz hír. – Mit akart az az izé? – Nem az. Ő. Valaha ember volt, fiatal lány. És nem tudom. Mondott neked valamit? – Csak annyit, hogy te. Egyre ezt hajtogatta. – „Te”? – ismételte Coldwater. Az egyik ujja hegyén még mindig sercegve izzott egy kevés fehér varázstűz; megrázta a kezét, mire a láng kialudt. – Mond ez neked bármi konkrétat? Plum tagadólag megrázta a fejét. – De úgy láttam, tanár úr ismerte. Meglepettnek tűnt. – Te. Kell, hogy jelentsen valamit. – Coldwater professzor sokkal kevésbé tűnt diadalittasnak, mint Plum hitte volna. Öröm helyett szomorúságot látott rajta. – Biztos vagyok benne. Nem mondta véletlenül, hogy…? – Az sem érdekel, ha az egész istenverte Ószövetséget felmondta! Ez már Fogg dékán volt, aki nagy sietve befordult az L alak sarkán. Meglehetősen zaklatottnak tűnt. – Van róla fogalmatok, hány riasztót aktiváltatok, miközben csak úgy végigbotladoztatok az altereken? Coldwater professzor némán számolt az ujjain. – Tizenegyet? – Igen. Pontosan annyit. – Fogg perverz módon boldogtalannak tűnt, amiért Coldwater tudta a helyes választ. – Mégis, mi az ördögöt csináltatok odabent?
Darby? Plum elvörösödött. Már teljesen meg is feledkezett a csínyről. Még mindig ott lapult a hátsó zsebében Wharton hülye ceruzás doboza. Az egész annyira kimondhatatlanul értelmetlennek tűnt most. Talán épp ezt akarta megtanítani neki a szellem: „Az egésznek nincs semmi értelme. A sors jön és közbeszól, bármit is teszel, úgyhogy csak ne vergődj, és ne ficánkolj, mert attól csak még röhejesebben festesz. Itt mind szellemek vagyunk, csak te talán még nem úgy nézel ki. De attól még…” Csakhogy ezt nem akarta elfogadni. Ha ez igaz, akkor mi értelme volna valaha is bárminek? Már a puszta ötlet felbőszítette. Igenis ficánkolni akarok még egy keveset. Ki a francot érdekel, milyen röhejesen festek közben? Plum kihúzta magát, és felvetette az állát. – Egy titkos átjárót kerestem a boroskamrába – mondta tisztán és hangosan. – Hogy megtréfáljam Whartont. – Szóval egy ostoba diákcsíny miatt – állapította meg Fogg hűvösen. A jelek szerint egyáltalán nem hatotta meg a lány bátorsága. – Értem. Coldwater? – Igen, dékán úr? – Nem követted a behatolási protokollokat. Egyiket sem. – Nem – ismerte el Coldwater. – Valóban nem. Nem sok időm maradt. Sürgetővé vált a helyzet. – Megpróbáltál legalább végezni azzal az átkozott micsodával? Vagy elűzni? – Én… – Quentin elharapta a választ. – Nem. – Miért nem? Coldwater professzor állkapcsában megfeszült egy izom. – Nem tudtam megtenni. – Coldwater professzor megmentette az életemet – szólt közbe Plum. – Köszönöm, Darby. – felelte Fogg – Egyúttal pedig veszélybe sodorta mindenki más életét ebben az iskolában. Esélyt adtam neked, Quentin. Hiba volt. Ki vagy rúgva. Holnap estig költözz ki a szobádból. Liu professzor majd átveszi az óráidat. Coldwater meg sem rezdült, szeme se rebbent. Plum helyette is megrándult, mint amikor az ember tanúja, ahogy a másikat kiütik. – Rendben. Megértettem. – Igazán? – Fogg olyan dühös volt, hogy valósággal fröcsögött. – Valóban? Nos, mindig is gyorsan vágott az eszed! Azt gondoltam volna, ha valaki, hát te kicsit hamarabb kapcsolsz, tekintve, hogy magad is jelen voltál az incidensnél, amelyek miatt eredetileg megalkottuk ezeket a protokollokat. Darby! – Igen, uram? – Befejezheted a szemeszter utolsó három hetét. Azután ki vagy csapva. Fogg metsző pillantást vetett rájuk, majd távozott a szobából. Plum annyira szerette volna lazán venni a dolgot. Nem hitte, hogy sírni fog, csak
le kellett ülnie egy kicsit az egyik vörös bőrkanapéra, és egy percig lógatnia a fejét a két térde között, miközben eltűntek a színek a látóteréből. Én tényleg szeretem Varázskaput! Annyira nagyon jól éreztem itt magam. Komolyan! Egészen mostanáig. Érezte, ahogy a bútor nyögve alkalmazkodik a túlsó végén helyet foglaló Coldwater professzor súlyához. A férfi nagyot sóhajtott. – Hát… – Úgy sajnálom, professzor úr! – bukott ki a lányból. – Tényleg! Annyira sajnálom! Nem akartam önt is veszélybe sodorni! És egyáltalán nem szerettem volna, hogy kirúgják miattam! Most már elsírta magát: felzokogott egyszer, kétszer, háromszor. Ki fognak dobni a hideg, ijesztő világba. Még nem állok készen rá. Nem biztonságos odakint. Mihez kezdek majd? Hogyan fogok élni ezután? – Tudom – felelte a prof halkan. – Ne aggódj emiatt! Ennél jobb helyekről is dobtak már ki. Amúgy meg nyugodtan tegezhetsz, és szólíthatsz Quentinnek. – Rendben… köszönöm… Quentin. De mihez kezdesz most? És mihez kezdjek én? – Majd találsz valamit. Nagy a világ. Nagyobb, mint valószínűleg sejted. – De hát kész csődtömeg vagyok! Egy szerencsétlen! Hiszen kirúgtak Varázskapuból, az ég szerelmére! – Még nem érezte át szavai jelentését. Tudta, hogy rövidesen teljes súlyukkal rázuhannak majd, de egyelőre még semmit nem érzett, csak dermedtséget; egyelőre csak belezsibbadt a szája, ahogy kimondta őket, mintha méreggel kenték volna meg az ajkait. Kicsaptak. Arra gondolt, hogy ezt kell majd mondania a szüleinek, és kezdett visszatérni a gyászos hangulata. – Valami kínálkozik majd, hidd el nekem. Nagyon sokan szereznek diplomát Varázskapuban, de mégis, hányan mondhatják el magukról, hogy kicsapták őket? Elég exkluzív társaság. A lány annyira nem figyelt, hogy még csak fel se horkant a szavak hallatán. – De ha nem bánod a kérdést – folytatta Quentin –, mondd csak: egészen pontosan mit csináltál odabent? Nem ok nélkül zártam le azt a folyosót. Én magam sem tudtam kideríteni, hová vezet. – Az igazat mondtam Foggnak. Tényleg azt terveztem, hogy megszívatom Whartont. – Jó, de miért? – Mert az utóbbi időben elég sóherül méri nekünk a bort. Plusz, úgy tűnt nekem, hogy… nem is tudom, több vagányságnak és kurázsinak kellene lennie errefelé. Általában értem. Több bolondozásnak, kópéságnak. Most már nekem is elég ostobán hangzik, de érted, mire akarok kilyukadni? Hogy egy kicsit felturbózzuk ezt a gyászos hangulatot. Hiszen ki tudja, bármelyik pillanatban bármelyikünk kipurcanhat. – Ez igaz.
– Vagy kicsaphatják. Quentin a jelek szerint szó szerint vette és elfogadta az érvelését. Sosem tudhatod, mire számíthatsz az idősebb emberektől. – Még mindig szeretnéd tudni, hol van a titkos átjáró? Mármint a boroskamrához? – Aha, persze! – bólintott Plum, bár kissé bizonytalanul. Sikerült megeresztenie egy keserű, rövid kacajt. – A fenébe is, miért ne? De azért komolyan gondolta. Csesszék meg! Elvehették tőle Varázskaput – a jelek szerint –, de legalább a Liga becsülete örökre fennmarad. Ezt senki nem veheti el. – A másik panelt kell kinyitnod – mutatta Quentin. – A félpanelt nem kell számolni. Aha! Plum felrajzolta ugyanazt a rúnaszót, mint korábban, és az ajtó megnyílt, ő pedig belesett rajta. Az fogadta, amit várt: gyerekjáték. Még száz méter se volt a távolság, inkább csak hetvenöt. Mindezek után az időzítés csaknem tökéletesnek bizonyult. Plum alig csukta be maga mögött a borkamrába vezető titkos ajtót – ügyesen elrejtették egy trükkös palacktartó állvány mögé –, amikor Wharton nagy serényen belépett az első ajtón át, és a vacsora kinti zsongása és fénye elcsitult mögötte. A többiek már a sajttálnál tartottak. Plum haja úgy állt, mint valami rendezetlen szénaboglya, de ez csak egy része volt a teljes belépőjének. Az egész rendkívül „ligás” hatást keltett. Wharton – egyik kezében frissen újradugaszolt palackkal, a másikban két borospoharat lógatva fejjel lefelé – mozdulatlanná dermedt. Plum hűvösen végigmérte. Wharton arcának vonzereje részben az aszimmetrikusságában rejlett. Valamikor nyúlszáj miatt operálhatták, és a beavatkozás elég jól sikerült: nem maradt utána más, csak egy apró, keményfiús sebhely – mintha egyszer kapott volna egy jobb egyenest a képébe, de azután rendületlenül folytatta a meccset. Ezen kívül hajvonala hihetetlenül finom ívű volt, és középen csúcsos. Néhány srác annyira mázlista! – Túl kevés bort töltesz a finneknek – szólalt meg Plum. – Igen – bólintott a srác. – Ti meg elvettétek a ceruzáimat. – El. – Nem is a ceruzák érdekelnek – folytatta Wharton –, sokkal inkább a dobozuk. És a kés. Mindkettő antik ezüst, Smith & Sharp. Ma már nem kapsz ilyet sehol. Plum elővette a dobozt a zsebéből. Eltökélte, hogy jottányit sem enged – mindazok után, ami történt, különösen nem. Pokolba a szellemekkel, és pokolba Filloryval, de legfőképpen, a pokol legsötétebb és legmélyebb bugyrába a Chatwinekkel. A világ megnyílt a talpa alatt, és elnyelni készült őt, és bár tudta: már soha többé nem lesz semmi ugyanolyan, mint azelőtt, eltökélte, hogy ő akkor is maradéktalanul végigjátssza a szerepét. A végsőkig. Ezt nem vehetik el tőle. – Miért spóroltál a borunkkal?
– Mert extra mennyiségre van szükségem. Jézusom, tényleg alkesz lenne? Ezen a ponton már igazán nem kellett volna meglepődnie semmin, de akkor is. A srác nem tűnt szenvedélybetegnek. Epifanio, talán, de nem Wharton. És Wharton nem lenne ilyen engedékeny. – De mire kell ennyi? – firtatta tovább Plum. Karnyújtásnyi távolságon kívül tartotta az ezüstdobozt. – Nyugi, visszakapod a ceruzáidat. Csak tudni akarom. – Mégis, mit gondolsz? – kérdezte Wharton. – Kinn hagyom annak az átkozott szellemnek. Az az izé a frászt hozza rám. Plum nagyot sóhajtott, és leült egy rekeszre. Hirtelen minden erő kifutott belőle. – Rám is. – Átnyújtotta a tulajdonosának a ceruzatartót. Wharton leült mellé, és közelebb húzott egy asztalkát. Lerakta rá az eddig szorongatott két poharat. – Bort? – Köszi! – bólintott Plum. – Most jólesne egy korty. Mégis, mikor, ha most sem? Wharton töltött, ezúttal tisztességes mennyiséget, sőt, egy kicsit talán többet is a kelleténél. A sötét folyadék feketének tűnt az üvegpohárban, és Plumnak vissza kellett fognia magát, hogy ne hajtsa fel egy szuszra az egészet. Friss dohány. Fekete ribiszke. Istenem, de finom! Tízig számolt, addig a szájában tartotta, és csak utána nyelte le. Ha létezik varázslat ezen a világon, ami nem mágia, hát a bor az. Nedves széna illatát érezte az orrában, egy toszkánai eldugott rét hajnali páráját, amikor az ég már kivilágosodott, de a nap még nem szárította fel a harmatot. Valami más helyre is emlékeztette őt az aroma, egy romlatlan, zöld, távoli tájra, amit a lelke mélyén jól ismert, habár még sosem járt ott – ahogy az a hely is ugyanolyan jól ismerte őt. De Plum pillanatnyilag nem akarta, hogy tudatosuljon benne a neve.
9. FEJEZET Még csak egy hete tanyáztak a newarki Marriott hotelben, de Quentin már most úgy érezte, nem tudja, meddig bírja még. Olyan hely volt ez, ahol az embernek nem volna szabad alkalmanként egyetlen végighánykolódott éjszakánál többet eltöltenie. Nem hosszú, de még csak nem is középtávú ott-tartózkodásra tervezték. A falak papírvékonyak voltak, az étel pocsék, a belső dekoráció pedig még annál is szörnyűbb. Ez a hely egyszerűen rombolta a lelket. Quentin csak Plummal érintkezett, a többiekkel nemigen. Pushkart lekötötte, hogy nagy magasságban ide-oda röpködött a keleti part fölött Lionel és a madár
társaságában: a táskára, illetve annak jelenlegi tulajdonosaira utaló jelek után kutattak. Stoppard valami nagy és bonyolult szerkezetet épített apró fém alkatrészekből a hálószobájában, ahonnan csak naponta egyszer-kétszer bukkant elő, a legfurcsább időpontokban, olajfoltos kötényben. A csóka elküldte Betsyt egy hitelkártyával, hogy szerezzen be bizonyos készleteket. Mindeközben Quentin és Plum azt a feladatot kapta, hogy találják ki, miként lehetne felbontani azt a híresneves anyagtalan kötést. Ami elég súlyos kérdésnek ígérkezett: komisz és bonyolult problémának, ami csak púp az ember hátára. Quentin korábban hallott már efféle anyagtalan kötésekről, bár személyes tapasztalata még nem volt effélével. Az elmélet valahogy így szólt: képzeljünk el egy kétdimenziós világot, egy végtelen síkot, tele végtelenül lapos, kétdimenziós tárgyakkal és lényekkel. Mi, háromdimenziós lények, elméletileg lehajolhatunk az egyik ilyen lapos tárgyhoz és rögzíthetjük, amivel tulajdonképpen véglegesen a helyéhez horgonyozzuk, mégpedig felülről. Ha elég óvatosan járunk el, még csak nem is okozunk vele túl nagy kárt neki. Az anyagtalan kötések esetében ugyanezt a műveletet végzik el a háromdimenziós térben, egy négydimenziós horgony segítségével, hogy elmozdíthatatlanul a háromdimenziós téridő szövetének egy bizonyos pontjára rögzítsék az adott tárgyat. Az ehhez szükséges varázslat nagyjából olyan bonyolult lehetett, mint amilyennek hangzott, ráadásul jó sok felfordulással járt, és csillagászati volt az ára. A négydimenziós papírnehezékek ugyanis nem teremnek minden bokorban, legalábbis a létezésnek ezen a síkján. Viszont az ily módon lerögzített célobjektumot azután csaknem teljesen lehetetlenné vált elmozdítani – legalábbis anélkül, hogy tönkre ne menne. Az anyagtalan kötések a mágikus óvintézkedések végső, legbiztosabb formáját jelentették, és a Párnak valószínűleg alaposan meggyűlhetett a baja, hogy sikeresen aktiváljon egy ilyet – ezáltal azonban tökéletesen bebiztosították, gyakorlatilag ellophatatlanná tették a táskát. Attól eltekintve, hogy a madár véleménye szerint mégsem az. Quentin eddigi tapasztalatai alapján a mágikus lények, mint ez a madár is, általában nem sokat tudtak a varázslás technikai részleteiről. Ők személyesen nem foglalkoztak varázslatokkal, egyszerűen csak ők maguk voltak varázslatosak, a saját lényegükből kifolyólag, úgyhogy vajmi keveset számított nekik az elméleti háttér. Ráadásul a többségüket még csak nem is lehetett különösebben eszesnek mondani. De a madárnak mintha lett volna némi fogalma a dologról, vagy legalábbis valaki tájékoztatta. Első hallomásra az elképzelései nem tűntek látványosan ostobáknak. A kivitelezésük azonban egész seregnyi fogós gyakorlati problémát vetett fel, a madár pedig nagyvonalúan lepasszolta Quentinnek és Plumnak a részletek kidolgozását. Ez eleinte egész jó mókának tűnt: tömény, részletekben gazdag, elismerten kemény feladatot kaptak, és egyesített akaraterővel estek neki. Egy teljes hetet töltöttek azzal, hogy mindenféle vázlatokkal és folyamatábrákkal firkálták tele a
hotel levélpapírjait, majd a szálloda üzleti központjából elcsent printerpapíríveket, végül egy helyi művészellátóból rendelt vastag tekercs pauszpapírt. De ami eleinte csak ambiciózus, ám viszonylag egyenes elképzelésnek tűnt, az rövidesen szétágazott egyre nagyobb számú másod-, harmad- és negyedrendű varázslatok szinte áttekinthetetlenné váló rendszerévé, egészen addig a pontig, hogy kénytelenek voltak színkódokkal ellátni őket, és a színezős projekthez végül egy teljes 120 darabos zsírkrétakészletet kellett felhasználniuk. A szükségesnél jóval hevesebb vitákba bonyolódtak olyan, gyakorlatilag teljesen mellékes kérdéseken, mint például hogy milyen szín melyik varázsigéket jelölje. Ezt valószínűleg intő jelnek is vehették volna. Egy hét elteltével már elég mélyre leástak ahhoz, hogy feltáruljon előttük néhány igazán alapvető probléma: olyan kulcsfontosságú kérdések, amelyek bár úgy festettek, mintha elvileg léteznie kellene rájuk válaszoknak, a gyakorlatban mégis visszaverték minden megoldási kísérletüket. Quentin már rég fel is adta volna, ha nem Alice-ről lett volna szó. Hosszú ideje, egészen pontosan hét éve már, úgy gondolt Alice-re, mint élete egykor fontos, múltbéli szereplőjére. Aki ugyan nem halt meg, legalábbis a szó pontos, közvetlen értelmében, de mégis eltávozott közülük. Olyasvalakivé vált, akinek az elvesztését meg kell gyászolni. De amikor újra meglátta őt azon az estén, Varázskapu tükrében, mindez semmivé lett, és egykori szerelme durva rohammal visszatért a jelenébe. Ez volt az első alkalom, hogy látta őt a Parázs sírboltjában történtek óta. Az egész helyzet annyira váratlan és zavaros volt, hogy az adott pillanatban azt sem tudta, mit gondoljon, érezzen, vagy tegyen. Foggnak igaza volt, valóban nem követte az előírást, mert a protokollt arra tervezték, hogy elűzzön vagy elpusztítson bármit, ami kéretlenül behatol Varázskapu védőkordonján, ő pedig nem volt hajlandó ilyesmit tenni. És nem akarta elárulni, miért nem. Alice csak úgy ott termett, egyazon helyiségben, elég közel ahhoz, hogy beszéljen, vagy végezzen vele. Vagy akár hogy megölje Plumot, akit Quentin egészen addig csak egy névtelen arcként ismert a tömegből. De Alice nem bántotta őket. Quentin énjének egy része azt kívánta, bárcsak egyáltalán ne látta volna meg Alice-t, bár ne lett volna ott a tanáriban éppen akkor, bár ne őt osztották volna be az elsőévesek mellé. Nem elég, hogy elvesztette egykori kedvesét, Alice-nek ráadásul le kellett vadásznia őt, átkelve világokon, hogy megtalálja, és kirúgassa az egyetlen helyről, amit otthonának mondhatott? Amikor beletaposott abba a tükörbe, énjének egy része komolyan is gondolta: vissza akarta küldeni őt, visszanyomni oda, ahonnan jött. Tudta, már jóval azelőtt, hogy a dékán kirúgta volna: Varázskapunak vége a számára. Abban a pillanatban ráébredt, amint meglátta Alice-t. De mindez valójában mit sem számított. Egyedül csak az volt fontos, hogy Quentin megérezte a jelenlétét. Alice nem múlt el: a teste elégett, de ő maga – az a lány, akit ő ismert – ott rejtőzött valahol, csapdába esve abban a hideg, mérgező,
kék lángban, mint valami légy a borostyánban. Ebben biztos volt. A régi Alice, akit még mindig szeretett. Nem hagyhatta ott. Ha van bármi mód rá, hogy kiszabadítsam, meg fogom találni. Mostantól ez a dolgom. Semmi más nem számít többé, egyedül ez. Ám először is szüksége volt egy tervre, és a kivitelezéséhez megfelelő anyagi forrásokra, valamint egy nyugodt helyre is, ahol dolgozhatott. Ez komoly pénzösszeget kívánt, ahhoz pedig, hogy megkapja, meg kell valahogy törnie ezt az átkozott kötést. De tudta: ez segítség nélkül nem fog nekik sikerülni. Sajnos, a Quentin által ismert egyetlen varázsló, aki megítélése szerint elég okos volt, hogy valóban segíthessen nekik, nagyon messze élt, egy másik kontinensen. Egy olyan helyen, amit ő és Alice elég jól ismertek. Amikor Quentin először felvetette az antarktiszi tanulmányút lehetőségét, Plum nem rajongott túlságosan az ötletért. „Hideg van, kínszenvedés odajutni, azon felül Majakovszkij professzor finoman szólva egy nagy pöcs.” De Plum természeténél fogva szeretett lelkesedni, és nem telt sok időbe, hogy ő is kedvet kapjon a dologhoz. Milyen jó kis kaland lesz! Újra vadlúd lehetek. Imádott lúdként repülni. – Vagyis hát – töprengett egyre izgatottabban –, miért is lennénk vadludak? Azt már próbáltuk. Most mehetnénk más alakban! Bármilyen állat formájában! – Én emberi lényként gondoltam az odautazást – vallotta be Quentin. – Mondjuk repülőn. De Plum máris a laptopján guglizott. – Oké, ezt hallgasd. Melyik a leggyorsabb költöző madár a földön? – A repülő. – Szerintem te vagy a valaha élt legkamubb varázsló, de mindegy. Ezt figyeld, úgy hívják, nagy sárszalonka. – Biztos vagy benne, hogy létezik egyáltalán ilyen madár? Nekem elég kitaláltnak hangzik. – Némelyik példányról feljegyezték, hogy 48 órán át megállás nélkül repült, és ez alatt több mint 6760 kilométert tett meg. Ezt szó szerint idéztem. – A Wikipédiából. De akkor is. Quentin átlesett a lány válla fölött. A nagy sárszalonka hosszú csőrű, dundi gázlómadár volt; tojásdad alakú testével és csíkos, barna tollazatával úgy festett, pálcikalábakkal felszerelt átlagos tengeri kagyló. Egyáltalán nem tűnt a sebesség ördögének. – A nőstény sárszalonkák átlagosan jóval nagyobbak, mint a hímek – olvasta Plum. – Szükségünk van valami szerves mintára, amire építhetjük a varázsigét, mondjuk szalonka DNS-ére. Legalábbis amikor először átváltozunk. Nem hiszem, hogy menne anélkül, pusztán egy wikipédiás képre alapozva. – Biztos vagy benne? Itt van nagy felbontásban is. – Akkor sem elég. Meg kissé aggaszt a hideg is. Az a madár nem úgy fest, mintha
kimondottan az antarktiszi körülményekhez alkalmazkodott volna. – Jó, de ott még mindig tart a nyár – vetette ellen Plum. – Tudod, lenn délen fordítva vannak az évszakok. – Akkor sem. – Ne hajtogasd ezt folyton! – Plum a homlokát ráncolta, majd újra felderült. – Oké, felejtsd el a madarakat. Nem is értem, miért gondolkoztam egyáltalán bennük. Lehetnénk akár halak is! Vagy mondjuk bálnák… kék bálnák! – Az út utolsó szakaszát akkor is meg kell tennünk valahogy. Miután odaértünk az Antarktiszra. – Majd úszunk a jég alatt. – Nem, az az Északi-sark. Az Antarktisz földrész. A hó és jég alatt csupa szikla az egész. A lány fújt egyet mérgében. – Tökmindegy, Nanuk. De persze a lánynak igaza volt: tényleg király lenne kék bálnaként úszni. Quentint egyre jobban a hatalmába kerítette az ötlet. Biztonságosnak tűnt a dolog: a kék bálnák törvényes védelem alatt állnak, és leszámítva a kardszárnyú delfinek néhány szórványos támadását, gyakorlatilag nincs természetes ellenségük. A terv egyetlen komolyabb hátulütője, hogy bár a cetek között elég gyors úszóknak számítanak, mint kiderült, a tempójuk még mindig fájdalmasan lassú a legtöbb madárhoz képest, a nagy sárszalonkáról már nem is beszélve – a kék bálna csúcssebessége nagyjából olyan harminc kilométer per óra lehetett, legalábbis hosszú távon. Akárhogyan is, ebben a tempóban több hónapba telne, hogy eljussanak az Antarktiszig. – Kétlem, hogy olyan sokáig elhalaszthatnánk a melót – jegyezte meg Quentin. – Ja, jogos – szontyolodott el Plum. – Azért elég klassz lett volna. Hát, így hal meg egy újabb álom. Végül azonban csak megtalálták a módját, hogy megmentsék. Az út nagy részét repülővel tették meg, egészen az Ushuaiáig: ez a nevű kicsiny, de meglepően csinos tűzföldi település a világ legdélebben fekvő városának címével büszkélkedhetett. A Beagle-csatorna és a mögötte emelkedő Martial-hegység hóborította csúcsai között húzódó keskeny földnyelven állt, mintha nekik vetette volna a hátát, próbálva nem belezuhanni a dermesztő vízbe. Onnan elindulva átvághatnak a Drake-átjárón, és kék bálna alakban eljuthatnak egészen az Antarktisz partjaiig. A reptérről taxival kiautóztak a tengerpartig. Egyáltalán nem vittek poggyászt magukkal. Ahogy a beton rakparton állva kibámultak a Beagle-csatornára, a mindkét oldalról gleccserekkel közrefogott lapos, szürke tengercsík gyilkosan hidegnek ígérkezett. De a szárazföldről akkor sem tehettek semmit. A tényleges átváltozáshoz mély vízben kellett lenniük. Az lett volna észszerű, ha bérelnek egy csónakot, mármint ha turisták, sporthorgászok vagy csempészek lettek volna. De Quentin és Plum varázslók 24
voltak, úgyhogy megvárták az éjfélt, azután bűvigét olvastak a cipőjükre, és kisétáltak a vízen a csatorna közepére. Először elég trükkös volt a dolog, egészen addig, amíg nem sikerült túljutniuk a kegyesen szelíd parti hullámverésen, és hozzá nem szoktak a tengerár emelkedésének-süllyedésének ritmusához. Csak a cipőjük vált súlytalanná, úgyhogy ha felbuktak volna a vízben, ugyanúgy eláznak, mint bárki más. Amint pár százméternyire jutottak a szárazföldtől, túl a part menti fények derengésén, minden elcsendesedett, majd iszonyú sötét és hideg lett. – Szentségtörőnek érzem magam – vallotta be Plum. – Nem csak Jézusnak szabadna ilyet tenni? – Nem hiszem, hogy őt zavarná a dolog. – Honnan tudod, mi zavarná Jézust? – Plum egy percre elhallgatott, és csak a lépteire koncentrált. Némileg hasonlított a mozgástechnikája arra, mintha egy fekete, hideg, szokatlanul erőszakos és ellenséges ugrálóvárban próbált volna előrejutni. – Te szeretted Dél-Varázskaput? – Nem hiszem, hogy bárki is szerette volna. De jót tett nekem. Sokat tanultam ott. – Ja. Azt bírtam, amikor állatok voltunk. – Aha, az tényleg klassz volt. Titeket is sarki rókává változtattak? A lány megrázta a fejét. – Csak jegesmedvévé és fókává. A róka valamiért már nem szerepel a tantervben. Amikor aznap reggel felszálltak a repülőre, Dél-Varázskapu még nagyon-nagyon távolinak tűnt. Most viszont itt álltak a Drake-átjárónál, alig néhány uszonycsapásnyira az Antarktisztól. Hirtelen az egész nagyon közeli lett, és Quentin emlékei fájdalmasan elevenné váltak. Akkoriban még olyan ártatlanok voltak, ő is és Alice is, még az után az emlékezetes sarki rókás epizód után is. Az érzéseik olyan hevesek, nyersek és sürgetőek lettek, és halvány fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek velük. Quentin azt kívánta, bárcsak újra végigcsinálhatná az egészet. Ezúttal sokkal, de sokkal erősebb és kedvesebb lennék. Csak éppen ez nem pontosan fedte a valóságot. Mert igazából arra vágyott, hogy a jelenben kapja vissza Alice-t. Ezért indultak el most is. – Te is végigcsináltad azt a vizsgaizét a végén, amikor versenyeznetek kellett a Déli-sarkig? – kérdezte Plum. – Lefogadom, hogy igen. – Aha. Győztél. Plum tényleg izgatottnak tűnt, hogy visszamehet. – Fogadjunk, hogy te értél célba elsőként. – Ezt viszont elbuknád. – Ha-ha! – A lány nevetése beleveszett a hullámok zúgásába. – Nem hiszem el, hogy a nagy Coldwater professzort legyőzték a sarki versenyen! Ki hagyott le? – Egy nálam jobb varázsló. Te nyertél az évfolyamodban? – Még szép! Egy teljes mérfölddel.
Feljött a hold. Természetellenesen ragyogott, mint valami fehéren foszforeszkáló ostyakorong; a fekete hullámok nem verték vissza, inkább mintha elnyelték volna a fényét. Egyetlen fodrozódás is elég volt, hogy elbotoljanak, úgyhogy végül már egészen nagy, nyújtott lépéseket tettek. Beljebb a parttól a hullámok kisimultak ugyan, de a víztükör emelkedése és süllyedése is határozottabbá vált. Az a néhány kivilágított ablak Ushuaiában, ahol este tíz után teljesen megállt az élet, elmondhatatlanul meghittnek és hívogatónak tűnt. Szerencsére meleg ruhát, kabátot és hosszú, bélelt alsóneműt viseltek, amelyeket – ha minden a terv szerint halad – sosem kell majd viszontlátniuk. Bő kilométernyit gyalogoltak, jócskán behatoltak az öbölbe. A tengerészeti térképek szerint, amiket Quentin áttanulmányozott, most már eléggé mély volt a víz alattuk. Megálltak, és egy helyben hánykolódtak a vízen föl s alá, mint két elárvult bója – komikus módon, nem teljes szinkronban. Már jó előre előkészítették a varázsigét, amennyire csak lehetett. Quentin vett egy nagy levegőt, és csinált pár vállkörzést. Ritkán fordult elő, hogy a saját mágiája végezzen egy varázslóval, de az így végződő történetek általában valami ehhez hasonló helyzettel kezdődtek. – Minden oké? Plum beharapta az ajkát, és bólintott. – Minden oké. Quentin kinyitotta a magával hozott Tupperware frissentartó dobozt, ami tele volt valami visszataszító masszával – még New Yorkban kotyvasztotta össze bálnacsontporból, amit egy régiségboltban vásárolt díszes faragványról kapart le. Mindketten beledugták két ujjukat, és megkenték vele egymás homlokát. – Talán egy kicsivel távolabb kellene állnunk egymástól – javasolta Plum. – Ha ez beválik, akkor tényleg jó nagyok leszünk. – Aha, jogos. Hátráltak pár lépést, mintha párbajra készültek volna, azután ugyanabba az irányba fordultak. Quentin nekigyürkőzött. A varázskapubeli lúddá válásának emlékei alapján meg volt róla győződve, hogy a következő percek elég kellemetlenek lesznek. Vett egy nagy levegőt, feltartotta mindkét kezét, és finoman legyintett velük, mintha karmesterként beintene egy Mahler-szimfónia elején. Megkezdődött az átalakulás. Meglepő módon nem is volt olyan rossz, mint várta. Bizonyára az összezsugorodás lehetett a lúddá változás rázós része. Akkor az anyag úgy préselődött ki a testéből, ahogy a fogkrém a tubusból, most pedig pont az ellenkezője történt: Quentin kitágult, és ez egyáltalán nem volt kellemetlen érzés. Felfúvódott, mint valami léggömb. A feje hatalmasra duzzadt. A kabátja egy pillanatra megfeszült, majd szétrepedt, és szövetfoszlányfelhővé robbant körülötte. A nyaka és válla beleolvadt a testébe, ahogy a Quentin-ballon egyre csak nőtt és nőtt, a két szeme pedig ellentétes irányban kitolódtak a gigantikus feje két oldalára.
A karjai lassabban növekedtek, arányosan kisebbé váltak a testéhez képest, azután kilapultak és az ízesülések visszafejlődésével úszókká váltak – mintha hatalmas, egyujjas kesztyűt húzott volna –, majd simán lejjebb csúsztak a dereka felé. A lábai egybeolvadtak, és valami nagyon különös dolog zajlott a lábfejével, de mindezt csak futólag érzékelte – és nem különösebben rémisztette meg. A legviccesebb az volt, ami a szájával történt: a sarkai olyannyira hátrahúzódtak a füléhez, hogy a fejét gyakorlatilag szinte kettéhasította új, ötméteres, görbe mosolya. Alsó fogsora teljesen semmivé olvadt. A felső fogai pedig megnyúltak, és őrült iramban megsokszorozódtak, hogy végül inkább sűrű bajuszra, mint fogakra emlékeztetve kilógjanak a szájából. Csak akkor fogta el egyelten pillanatra a rémület, amikor előrebukott, bele a vízbe, és alámerült. Emberi ösztönei azt sikoltozták, hogy menten meg fog fagyni vagy fulladni, esetleg mindkettőt egyszerre – de egyik sem következett be. A víz nem volt se meleg, se hideg – mintha egyáltalán nem is létezett volna. Olyan volt, akár a levegő. Qeuntin produkált néhány hatalmas, robajló bálnaszuszogást, mielőtt tüdeje és légzőrendszere működni kezdett. De tulajdonképpen még azt is élvezetesnek találta. Azután minden nyugodttá és mozdulatlanná vált. Az üres semmiben lebegett bármilyen külön erőfeszítés nélkül, néhány méterrel a vízfelszín alatt. A Quentinhajót vízre bocsátották, és útra készen állt. Kék bálna lett belőle, durván olyan hosszú, mint egy kosárlabdapálya. Nagyon jó kedve kerekedett. Pár percig ő és Plum csak lebegtek egymás mellett, majdnem összeérő szemgolyókkal. Azután ugyanabban a pillanatban – valami rejtélyes módon sikerült összehangolniuk a startot – mindketten egyszerre felemelkedtek a felszínre, meggörbítették a hátukat, a fejük tetején át teleszívták a tüdejüket többgallonnyi levegővel, és alábuktak. Quentin nem tudta, érzett-e már az életében valaha is ekkora nyugalmat. Plummal az oldalán nagyot csapott lapos, erőteljes farkúszójával, és a teste hullámzani kezdett a víz alatt. Alig került bármi erőfeszítésébe; inkább az lett volna fárasztó, ha nem mozdul. Beszívott egy hatalmas kortynyi tengervizet – a szája és torka röhejesen nagyra tágult, hogy még többet és többet befogadjon –, azután az egészet kilövellte a szájában lévő furcsa első nyúlványok között (szila; igen, ez a megfelelő szó), mintha bagólét köpne. A szájában ott maradt egy csomó ínycsiklandó, vonagló rákocska, amiket élvezettel ízlelgetett, majd egyben lenyelt. Úgy képzelte, hogy új bálnaérzékei részeként majd valami osztályon felüli élességű óceáni látással lesz megáldva, valójában azonban nem látott sokkal jobban, mint emberként. Így, hogy a szeme a feje két átellenes oldalán helyezkedett el, a mélységet egyáltalán nem tudta érzékelni, és mivel nem volt nyaka, mindössze annyit tehetett a látótere megváltoztatásáért, hogy körbeforgatta a szemét, vagy az egész hatalmas testét a megfelelő irányba kormányozta. Ezen felül roppant
zavarónak találta, hogy a jelek szerint nem volt többé szemhéja. Nem tudott pislogni. A sürgető vágy idővel enyhült ugyan, de teljesen egy percre sem szűnt meg. Quentin az áramlatok játéka alapján homályosan érzékelte, hogyan tartsa az irányt a nyílt tenger felé. Nem is tűnt olyan nehéznek: a Beagle-csatornában úsztak, amelynek egyik vége az Atlanti-, a másik a Csendes-óceánba torkollt. Az Atlantit választották. Amint kijutottak Tűzföld közeléből, a Quentin érzékszervei által befogott világ, hatalmasra tágult. Az egész világa óriásivá vált. A látása talán csapnivaló lehetett, de a hallása… nos, az már egészen más lapra tartozott. A kék bálna számára az egész óceán egy gigantikus rezonátorkamra, egyetlen roppant vízi dobüreg, amely messzire nyújtózik a földön, és ahol állandóan ide-oda cikáznak az illanó vibrációk és futó rezgések. Quentin ezek alapján folyamatosan érzékelte az őt körülvevő világ alakját, méreteit és arányait, mintha láthatatlan, hallani tudó ujjbegyekkel tapogatott volna körbe mindent. Ha lett volna keze, teljes részletességgel lerajzolhatta volna Dél-Chile és az Antarktisz partvonalait, és a közöttük húzódó óceáni talaj domborzati viszonyait. Ha pedig ez a hatalmas, kék rezgőkamra netán elcsendesült olykor, akkor ő maga keltett benne zajt: tudott ugyanis énekelni, de még hogy! Erőteljes torka olyan volt, mint valami alpesi kürt, didzseridu vagy ködkürt, amely mélyen rezonáló hangimpulzusokat és messze zengő nyögéseket és füttyöket produkált. Az óceán tele volt mindenféle hangokkal, mint egy telefonos kapcsolótábla vagy visszhangkamra, vagy akár egyfajta eleven internet, amelyen kódolt információk sokasága áramlott át hívások és válaszok formájában. A bálnák állandóan üzengettek egymásnak, és Quentin is bejelentkezett náluk egy olyan nyelven, amelyet anélkül is ismert, hogy valaha tanulnia kellett volna. Nem egyszerűen csak társasági lények voltak. Feltárult előtte egy nagy titok: a bálnák valójában varázstudók és bűbájszövők. Jézusom, hiszen az egész óceánt keresztül-kasul átszövi a mélytengeri mágia egész hálója! Varázsigéik többségének aktiválásához több bálna egyidejű munkája kellett. A bűvigék jórészt arra szolgáltak, hogy a megfelelő irányba tereljék az evezőslábú rákok, a krillek és egyéb lebegő apró állatkák hatalmas, úszó felhőit, alkalmanként pedig, hogy megerősítsék és stabilizálják a nagyobb jégtáblák szerkezetét. Quentin azon töprengett, vajon emlékezni fog-e mindebből bármire, ha újra ember lesz. De ez csak futó tűnődés volt, valójában nem izgatta a dolog. És volt még valami más is – odalenn, az óceáni árkok sötét, feneketlen mélyén. Valami, ami fel akart emelkedni. A bálnák tartották odalent. Mi lehetett? Talán egy seregnyi óriás tintahal? Cthulhu? Néhány utolsó túlélő óriáscápa, Carcharodon megalodon? Quentin sosem tudta meg. És szívből remélte, hogy nem is kell megtudnia soha.
Quentin sokkal inkább érezte magát valóban önmagának bálnaként, mint vadlúdként, rókaként vagy akár jegesmedveként. Hatalmas, kövér agya képes volt ugyanolyan sebességgel futtatni személyiség-szoftvere nagy részét, mint amihez emberként hozzászokott. De mégsem ugyanaz a Quentin volt, nem egészen. Ez a bálnaénje egy nyugodt, bölcs, elégedett Quentin volt. Hatalmas lényként úszott a kék homályban, mint egy bolygó; nem fenyegette senki és semmi, és nem kívánt többet, csak levegőt a tüdejébe, és krillt a gyomrába. A Drake-átjáró jó nyolcszáz kilométer hosszan nyúlt el, és nagyjából két-három napba telt átúszniuk, de az idő fogalma egyre kevésbé tudta érdekelni. Az időt a változások határozzák meg, egy kék bálna azonban csak nagyon kevés változást tapasztal. Mindent észlelt, de nem törődött semmivel, és nem aggódott semmin. A Drakeátjáróban a Földön a legzordabb az időjárás, de mindez csupán annyit jelentett Quentinnek, hogy valahányszor a felszínre emelkedett levegőt venni, nagyjából negyedóránként egyszer, a hullámok valamivel erősebben csapkodták széles, síkos hátát. Ő és Plum hatalmas, kék istenekké váltak, együtt repültek összeérő szárnyvégekkel, és körülöttük minden lény tisztelettel adózott nekik: a halak, a medúzák, a rákok, a cápák. Egyszer kiszúrt egy nagy fehéret, ahogy egyedül hasította a mélységet, nagyképűen, állandó szarrágó vigyorral a képén. Olyan rengeteg sok foga volt, hogy úgy festett, mintha fogszabályzót viselne. Íme, a természet tökéletes gyilkoló gépezete. Tudod, mit, öcsém? Nyugodtan rosszalkodj csak tovább. De komolyan! Hidd el, egész jól áll. Azután az óceán talaja emelkedni kezdett feléjük. Már csaknem meg is feledkezett róla, mit keresnek itt; először elhessegette a gondolatot, és csaknem hagyta, hogy az elméje örökre belevesszen a kékbálnalét végtelenségébe. De nem: okkal jöttek ide. Kezdettől fogva ez ígérkezett a legrosszabb résznek: most jött az, hogy szándékosan partra kell vetniük magukat, remélhetőleg kellemes, homokos fövenyre, sokkal valószínűbb azonban, hogy valami kemény, sziklás palára, vagy még ellenségesebb felületre. Egyszerűen abban kell reménykedniük, hogy az irhájuk elég vastag, a terep pedig elég kíméletes, hogy a finoman bordázott hasuk menet közben ne vágódjon cafatokra. Plummal néhányszor felvették a szemkontaktust és szokás szerint odanyögdécseltek egymásnak, azután célba vették az antarktiszi partvonalat. Ahogy egyre közelebb jutottak, vészjelzések kezdtek érkezni valami távoli fajtársaiktól: a hangok egyre sürgetőbben figyelmeztették őket, azonnal forduljanak vissza a mélyebb vizek felé. „Vigyázz! Ne csináld!” Meglepően nehéz volt figyelmen kívül hagynia őket – Quentin úgy érezte magát, mintha egy zuhanó 747es Boeing pilótája lenne, és a légiforgalom-irányítók egyre ijedtebben rimánkodnának neki: „Húzd fel az orrát, húzd fel, az Istenért!”. De tartották a kijelölt irányt, lapátfarkukkal keményen köpülték a vizet, és masszív testük egyre gyorsabban hasította a hullámokat. Ha lett volna foguk, most biztosan csikorgatták volna.
Azután Quentin fekete köveken hevert a fehér ég alatt, hason, meztelenül, és a tenger tüzesen dermesztő hullámai nyalogatták a csupasz lábát, amely máris kezdett érzéketlenre gémberedni. Megszületni is valami ehhez hasonló érzés lehetett: kivetette magából a meleg, sötét, lágyan körülölelő és tápláló tengeranyaöl, ki a fényes, perzselő, jéghideg külvilágba. Röviden szólva, oltári nagy szívás volt. Quentin azt az egy dolgot tette, amiről tudta, hogy jól fog neki esni: három napja most először lehunyta a szemét, és egy jó percen át lehunyva tartotta. Már úgy hiányzott neki a szemhéja. Plum ott feküdt mellette. Egy perccel korábban még nem kellett volna a fejét oldalra csavarni, hogy lássa a társát, most viszont mégis ezt tette: feléje fordította a nyakán ülő apró, halovány dudort, visszakapott emberi fejét. A lány sápadtan, reszketve nézett vissza rá. – Célegyenes – krákogta Quentin rekedtes hangon. Huh: ajkak és fogak?! Micsoda abszurd elképzelés! Ügyetlenül körbetapogatta őket a nyelvével. – Célegyenes – bólintott a lány. Quentin feltápászkodott a hideg palakőről, és tüstént orra bukott. Gravitáció, az én régi, esküdt ellenségem. Micsoda ostoba módja a helyváltoztatásnak! Olyan érzés volt felállnia, mintha egy telefonpóznát próbálna egyensúlyozni az egyik végén. Fekete gömbölyű kaviccsal és szürke homokkal borított partszakaszon találták magukat; ez lehetett nagyjából a legkevésbé trópusi hangulatú tengerpart a világon. Mindketten meztelenek voltak, és talán létezett idő, amikor – hímnemű emberi lényként – legalábbis képzeletben érdekelte volna Plum ruhátlan testének látványa. Ő azonban lélekben még mindig sokkal inkább cetnek, mint embernek érezte magát, és egy bármilyen nemű emberi test relatív fedettsége vagy fedetlensége érdektelenebb már nem is igen lehetett volna a számára. És már arra is alig emlékezett, hogy mit keresnek itt. Szerencsére jó előre átbeszélték, hogy mi a következő lépés, és az eszükbe vésték, mert tudták, hogy az agyuk nem fog teljes kapacitással működni. Lehajtott fejjel mindketten kutatni kezdtek a sziklák között az árapályzónában. Gyorsan kellett cselekedniük, mielőtt még testük veszélyesen le nem hűl. Quentin úgy tántorgott, mint valami részeg; meg is vágta furcsa, elviselhetetlenül puha sárgásrózsaszín lábfejét a közönyös sziklákon, amíg végre… – ott! Egy toll. Fehér, szürke pettyekkel. Nem maradt ideje finnyáskodni. Alapjában véve a pingvinen kívül bármilyen madár megtette volna. Kikaparta a leletet a ragacsos, bűzös tengeri hulladékmasszából. Végre derengeni kezdett neki ennek az egésznek a célja. Várt egy keveset, lábujjhegyen ugrált, és a hónaljába szorította a kezeit, hogy megmelengesse dermedt ujjait. Közben egyre jobban zavarta meztelenségének tudata. Végül Plum is talált magának egy saját mintát. Azután Quentin a hidegtől kocogó fogai közé
szorította a tollat, és egyszerre aktiválták a varázsigét. Ezúttal az átváltozás rémes volt, olyannyira, hogy amikor véget ért, öklendeznie kellett – bár tény, hogy a madaraknak nem olyan nagy ügy felgurgulázni valamit a begyükből, mint az embernek hányni. Takarosan, higiénikusan, gond nélkül letudta a dolgot – „csak a szokásos”. Az emberi mivoltával való röpke újraegyesülés után most ismét állattá vált, ezúttal azonban el kellett viselnie az inzultust, hogy egy tengeri madár teáskanálnyi térfogatú koponyaüregébe legyen kénytelen belepréselnie az agyát. Még épp idejében nyerte vissza a tájékozódási képességét, hogy lássa, amint Plum tőle jó húszméternyire összezsugorodik és fokozatosan felölti egy hasonló tengeri madár alakját. Fakó bőrét elborították a tollak, és a teste mintha önmagába roskadt volna. Quentin azt sem tudta, hogy milyen fajta madárrá változott a lány – vagy ami azt illeti, saját maga. A lényeg, hogy olyanokká, amikhez a talált tollak tartoztak. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintete Plum sáfránysárga, tökéletesen kerek szemének pillantásával, majd mindketten szárnyra keltek. Csak előre és felfelé!
10. FEJEZET Quentin soha nem hallott senkiről, aki az őszi és tavaszi szemeszterek közötti időszakban ment volna Dél-Varázskapuba, mint most ők, és még abban sem volt egészen biztos, hogy bejuthatnak-e egyáltalán. Lehet, hogy zárva találják az épületet, hogy Majakovszkij elment vagy elbújt, és az egész hely mágikusan le van védve. Ha kiderülne, hogy így áll a dolog, elég gyorsan újra kellene értékelniük a helyzetüket, és elindulni valamelyik nem mágikus, partközeli kutatóállomás felé, ahol az érkezésüket legjobb esetben is nehéz lenne kimagyarázni. Felülről, spirál alakban keringve közelítettek az épülethez, sajgó szárnyaikon egyensúlyozva, és megacélozták magukat, felkészülve a pillanatra, amikor úszóhártyás tengerimadár-lábuk lecsusszan valami láthatatlan, kemény védőkupola felületéről – de aztán nem történt semmi. A jelek szerint Majakovszkij úgy ítélte, nyolcszáz kilométernyi antarktiszi jégsivatag épp elég védelmet nyújt a nem kívánt betolakodók ellen. Leszálltak az egyik torony lapos tetejére, és újra visszaváltoztak emberré. Quentin úgy gondolta, jobb lesz, ha hagyják, hogy Majakovszkij találjon rájuk, mintsem fordítva – nem akarta megriasztani, és valami halálos védelmi mágia bemutatására késztetni a vén varázslót –, úgyhogy a lehető legnagyobb zajt csapva ereszkedtek le a lépcsőn. Az egész hely körleten kívüli, tiltott területnek érződött. Mintha egy minotauruszra vadásztak volna a saját labirintusában. Quentin
szórakozottan végighúzta a kezét az egyik falon: a sima kőfelület hűvös volt, és szinte ragadt a lecsapódott párától. Valami gond lehetett a fűtővarázslatokkal – mindenből az a nyirkos alagsori dohos szag áradt, ami egyszeriben felidézte benne a legutóbbi ittjártakor szerzett emlékeket, amikor mindannyian napi tizennyolc órákat tanultak Majakovszkij csendregulája alatt. A rá törő nosztalgia miatt igazán nem kellett aggódnia Dél-Varázskapuban. Egyébként is, túl éhes volt ahhoz, hogy bármi egyebet érezzen. A konyhában lyukadtak ki, ahol mohón magukba tömtek mindent, amit csak találtak, és ami képes lehet elvenni a szájuk madárcsőr utóízét. Minél tovább időztek ott, Quentinben annál fájdalmasabban tudatosodott, hogy Majakovszkijnak tulajdonképpen az égvilágon semmi oka rá, hogy segítsen nekik, még ha módjában is állna. Quentin is tudta, hogy nem sok mindent ajánlhat fel cserébe, túl az intellektuálisan érdekes problémán és némi szégyentelen hízelgésen, valamint – bár ezt csak feltételezte – egy okos és csinos fiatal lány szigorúan (szigorúan!) plátói jelenlétén. De valahogy az egész terv sokkal meggyőzőbbnek tűnt, amikor kidolgozták. Nem hallották, mikor érkezett meg Majakovszkij: egyszerűen csak megjelent az ajtóban, némán, akár egy szellem, zord ábrázattal, szemlátomást másnaposan és mosdatlanul. A borostájába több ősz sörte vegyült, a pocakja valamivel jobban kidudorodott, és a körmei sárgábbak lettek, mint legutóbb, máskülönben azonban szinte tökéletesen ugyanúgy festett, mint régen. Mintha az Antarktisz száraz fagyasztással konzerválta volna. Nem végzett velük. – Láttam, hogy jöttök – morogta. – Már mérföldekről. Öv nélküli háziköntöst viselt, egy legombolt nyakú fehér inget, amire ráfért volna egy alapos hipózás, és egy nagyon rövid, a professzori státuszához egyáltalán nem illő rövidnadrágot. – Majakovszkij professzor! – pattant fel Quentin fürgén. – Bocsánat, amiért ilyen udvariatlanul megzavartuk a nyugalmát, de egy igen érdekes problémán dolgozunk, és úgy véljük, sokat tudna segíteni a megoldásában. Majakovszkij egy mosatlan, recés késsel levágott egy szeletet az állott cipóból, ujjnyi vastagon megkente lágy, langyos vajjal, és úgy, álltában rágcsálni kezdte. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem fogja visszaütni a labdát, úgyhogy Quentin folytatta: beszélt neki az anyagtalan kötésekről, a terveikről, valamint, hogy a láthatatlan művészetek minden gyakorlója közül miért egyedül ő, Majakovszkij az, aki megadhatná nekik a szakmai támogatást, amire oly nagy szükségük lenne. Majakovszkij egyenletesen, zajosan rágcsált, és vizenyős, véreres szemével sűrűn pislogva a távolba meredt. Amikor Quentin végzett a szónoklatával, Majakovszkij nyelt egyet, felsóhajtott, kerek vállai megemelkedtek, majd visszahulltak a köntöse alatt, és szó nélkül távozott. Rövidesen azonban visszatért egy papírlappal és egy tompa hegyű
ceruzával. Az asztalról a földre seperte a morzsákat, és letette Quentin elé az írószert. – Írjad le! – vakkantotta jellegzetes oroszos akcentusával, majd Plumra mutatott. – Te. Főzz kávét. Plum a háta mögött csúf grimaszt vágott rá. Quentin mentegetőzve feltartotta mindkét tenyerét: „Mit tehetnénk?” Erre ő is megkapta az előbbi grimasz párját. – Jól van! – adta meg magát. – Akkor rajzolj te. Én meg felteszem a kávét. Miközben Plum felvázolta az eredeti folyamatábrájuk kezdetleges és némileg leegyszerűsített másolatát, Quentin kávét főzött egy viharvert, szovjet gyártmányú géppel. Majakovszkij visszajött a rajzért és a kávéért – nem fáradt azzal, hogy töltsön magának, egyszerűen vitte az egész kancsót –, és újra távozott. Quentin nem is bánta, mert kezdett nagyon elálmosodni. Négy napja nem aludt; nem tartottak semmi szünetet a parttól idáig repülésük közben, a bálnák pedig valójában egyáltalán nem is nagyon aludtak. Emlékezetből odatalált a diákszállások szárnyába, ledőlt az egyik üres cellában a priccsre, és szinte azonnal mély álomba merült a tejfehér antarktikus fényben. Fogalma sem volt, meddig alhatott, de mire újra lement a közös étkezőbe, történtek bizonyos előrelépések. Majakovszkij visszatért, ezúttal vastag fekete keretes szemüveget viselt; egy asztalnál ült, és épp hevesen hadonászva szónokolt Plumnak. A folyamatábra vázlata ott hevert előttük kiterítve; úgy festett, mint amit ismételten összehajtogattak ötször ötcentis négyzetekbe, majd újra kisimítottak. A korábbi fehér háttér legnagyobb részét most beborították a jegyzetek és számítások Majakovszkij apró betűs, szögletes kézírásával, továbbá mindenféle római és cirill számok meg betűk, és egyéb, zavaros szimbólumok kusza egyvelege. Quentin odahúzott egy széket. Majakovszkij testszaga csípett, mint az ammónia. – Őrültség, amit csináltok. – Majakovszkij hamisítatlan szláv melankóliával ingatta a fejét, mintha a puszta inkompetenciájuk csüggesztette volna el ennyire. – Ez itt érvényes próbálkozás, igen. Na, jól van, tűrhető. Elnagyolt… ez itt, teljesen felesleges. Haszontalan. – Erőteljesen megütögette a papírt. – Itt pedig… ahol transzponáltok… ez a csere a másodlagos hatások ellen dolgozik, itt meg itt. A varázsige harcba bonyolódik önmagával. Értitek? De a többi része nem is olyan szörnyű. Ez jobb volt, mint amire Quentin számított. Hallgatta, amint az öreg élénken kielemzi az ő zűrzavaros agyalmányukat, és már biztosan tudta: jól tették, hogy idejöttek hozzá és kikérték a véleményét, bármilyen árat fizettek – és talán még fognak is fizetni – érte. – Ezek viszont, nyet! – Kerek, határozott, zengő orosz nem volt ez. A prof. a kézfejével legyintett a felvázolt varázsige egyik kései fázisa felé, mintha hozzá sem akarna érni, olyannyira méltatlannak tartja még a megvetésére is. – Ez lehetetlen. Csak időpocsékolás. Több erőre van szükség, sokkal többre. Ez egyszerűen
nagyságrendbeli kérdés. Ti… nem is tudom… mintha fogpiszkálóval akarnátok alagutat vájni egy hegybe. Majakovszkij professzor újra megcsóválta a fejét. A hangulata szemlátomást egyre sötétebbé vált, és csak idő kérdése volt, hogy teljesen elkomorodjon. Quentin közelebb hajolt. – Több energia kell, sokkal, de sokkal több. Látod? Itt. Meg ott. Da? – A folyamatábrájuk két adott pontjára mutatott; sok más oroszhoz hasonlóan, Majakovszkij a magasabb matematika számos rejtett területét mesteri szinten elsajátította, de az angol szavakat nem tanulta meg akcentus nélkül kiejteni. („Jith. Mjeg joth.”) – Én is ezt mondtam! – lelkendezett Plum meggondolatlanul. – Emlékszel? Lényegében véve pontosan ugyanezt bizonygattam én is! – Igen, emlékszem. – Quentin a vázlatra meredt. Kezdett erősen megcsappanni az önbizalma. Most az egész elképzelésük rendkívül pontatlannak és hiányosnak tetszett. – Mennyivel több erő kell? – Sokkal. Nagyságrendekkel. („Nyjágyshag rjhéndekhel.”) Ezekkel akarsz te megbontani kötést? – Megragadta Quentin ujjait az egyik mancsszerű kezével, és megrázta őket Quentin arca előtt. – Ezekkel a ványadt kis micsodákkal? Tiszta időpocsékolás. Száz év kellene hozzá! Vagy száz Quentin! – Vagy száz Plum – tette hozzá Plum. – Ötven Plum – villantott meg Majakovszkij egy gyors, sárga vigyort. – De sehol nem vagy. A közelében sem jársz. Mondom, kész időpocsékolás. Összegyűrte, és a falhoz vágta a papírt. Quentin nézte, ahogy a nagy galacsin begurul az asztal alá, és megállapodik. Szeretett volna néhány percet rászánni, hogy türelmesen, civilizált és kollegiális stílusban együtt átnézzék a varázsige részleteit, és megkeressék a rugalmasan alakítható területeket, ahol a sokszorozó elemekkel lehetne trükközni egy keveset, amivel talán kiegyenlíthetnék a különbséget. De Majakovszkij valósággal letarolta: gyors tempóban végigszaladt vele az ügy matematikai hátterén, és menet közben brutális módon három- és négyjegyű számokat szorzott össze fejben. Quentin nem tudott mást tenni, megpróbálta tartani a gyilkos iramot. A jelek szerint Majakovszkij mindent tudott az anyagtalan kötésekről; mintha előre felkészült volna belőlük, kimondottan az ő érkezésük miatt. Sokkal jobban értette náluk a saját varázsigéjüket. Quentin eltöprengett, vajon milyen lehet Majakovszkij saját munkája, már ha foglalkozik bármi hasonlóval. Itt gubbasztott teljesen egyedül, minden évben hat hónapon át. Mi az ördögöt kezdhet olyankor magával? Egy olyan elme számára, amilyen az övé, talán nem is léteznek határok: bármit elérhet, amit csak akar. De nehéz lett volna megmondani, mit akarhat. Quentin lehunyta a szemét, és a halántékához szorította az ujjait. Az egész varázsigét látta a lelki szemei előtt, és nagyjából követte, amit Majakovszkij
mondott, de nem talált semmilyen választ a kérdésre. Pedig csak kell lennie valami megoldásnak! És átkozott legyek, ha üres kézzel kell visszatérnünk. – Talán elraktározhatnám – vetette fel. – Idővel felgyűlhetne elegendő energia. Megalkotnék valamiféle tárolóeszközt… elsüthetném százszor ugyanazt a varázslatot, összegyűjthetném az erejüket, majd egyszerre kiereszthetném, a megfelelő pillanatban. – És mégis hogyan stabilizálnád? Hogyan „raktároznád”? Mi lenne a tárolási mátrix? – Nem tudom. Nem tudom! Egy drágakő, egy érme, vagy valami hasonló. Majakovszkij gorombán felhorkant. – Csapnivalóan rossz mágia. Veszélyes. – Vagy… – folytatta Quentin –, összehívhatnék száz varázslót. Mind egyszerre aktiválnánk a varázslatot. – Szerintem nem fogsz száz varázslónak beszélni erről a ti kis vállalkozásotokról. Jogos. Ott a pont. – Hát, valószínűleg nem. – Az nagyon kockázatos lenne. – Igaz. – Nem tudom, miért akartok megbontani egy anyagtalan kötést, de bármi is az oka, nem hinném, hogy legális. Nekem sem lett volna szabad elmondanotok. Majakovszkij fürkésző tekintettel meredt rá az asztal túloldaláról. Quentin állta a pillantását. Az öreg egykedvű arcáról lehetetlenség volt bármit is leolvasni. Plum éberen figyelte a farkasszemezést. Ha csak blöfföl, licitálj! Ha meg nem, akkor mégis, mi a fenét tehetsz ellene? – Talán fel kellene adnia minket – mondta Quentin higgadtan. – Úgy értem, ha kitudódik, hogy itt jártunk, elveszítheti az állását. – Talán valóban ezt kellene tennem. Majakovszkij felállt, odament egy szekrényhez, és turkálni kezdett benne. Előhúzott egy tiszta, színtelen folyadékkal teli, felcímkézetlen üveget. – Azt akarom, hogy menjetek a házamból – jelentette ki. – Nyitok nektek egy portált. De aztán ahelyett, hogy kidobta volna őket, Majakovszkij egyszer csak búskomorságba esett. Leült egy asztalhoz a sarokba, és inni kezdett az üvegből. Pár perc múlva gálánsan odakínálta Plumnak. – Igyjál! Plum beleszimatolt, majd belekortyolt. Felköhögött, megtörölte a száját, és továbbadta Quentinnek az üveget. – Igyjál! – utánozta Plum a professzort.
Az italnak olyan szaga volt, mint a hűtőfolyadéknak. – Krisztusom! – nyögött fel Quentin. – Mi a kénköves pokol ez? Erre tanúi lehettek azon ritka alkalmak egyikének, amikor Majakovszkij felnevet. – Antarktiszi holdfény. Nem hangzott valami megnyugtató válasznak. Mégis, mi nőhet itt, ami fermentálható egyáltalán? Zuzmó? Quentin remélte, hogy az. A lehetséges alternatívák még rosszabbnak tűntek. Majakovszkij komor hallgatásba burkolózott. Úgy tűnt, már annak sem érzi szükségét, hogy egyáltalán nyugtázza a jelenlétüket, habár Quentin magában megállapította, hogy azért nem is hagyta őket magukra. Quentin zavart, tanácstalan pillantásokat váltott Plummal. Pár percig megpróbáltak könnyed társalgásba bocsátkozni Majakovszkijjal a dél-varázskapubeli életről, de az öreg teljesen zárt maradt minden évődési és bizalmaskodási kísérletük iránt. Úgy tűnt, már az anyagtalan kötésekről sem akar beszélni többet. – Rokona a költőnek? – kérdezte Plum. – Nyet. Majakovszkij dühösen morogva hozzáfűzött valamit oroszul, valószínűleg a költőkről, akikről meglehetett a véleménye. Úgyhogy Quentin és Plum összevetették a kék bálnaként átélt személyes élményeiket, fecsegtek egy sort a különböző rajokról, amelyeket fel tudtak idézni, miközben Majakovszkij csak a falat bámulta, és rendületlenül, gépiesen ivott. Előhozott egy vekni barna kenyeret és némi savanyúságot, de nem evett, csak pár percenként kézbe vette, megszagolgatta, majd visszatette az asztalra a veknit. Meddig akarja húzni ezt a helyzetet? Akárhogy is, Quentin nem akarta megkönnyíteni a dolgát. Eltökélte, hogy bírja, és addig húzza, ameddig lehet, egészen a keserű végig. Nem volt hajlandó feladni, amíg Majakovszkij nem kényszeríti rá. Az antarktiszi fények odakint úgy ragyogtak, mint egy vallatólámpa: rezzenetlenül és kíméletlenül. Quentin úgy érezte, mintha ők hárman lennének az utolsó emberi lények a földön. Bármilyen nyíltan megvetette őket, Majakovszkij a jelek szerint mégsem tudta rávenni magát, hogy elűzze hívatlan vendégeit. Talán magányosabb, mint mutatja. Végül az orosz előszedett egy sakk-készletet; az egyik gyalogot egy szekrény nyitógombja helyettesítette. Előbb tönkreverte Quentint, azután kétszer legyőzte Plumot, elsőre némi nehézség árán, másodjára háromnegyed órás küzdelem után, és csak hajszál híján. Quentin azt gyanította, hogy Plum direkt hagyja magát. Talán Majakovszkij is sejtette. A harmadik parti közepén váratlanul felállt. – Gyertek! – Jellegzetesen imbolygó, mégis határozott léptekkel kivonult a konyhából. – Hozzátok az üveget! Quentin Plumra nézett.
– Csak utánad – mondta a lány. – Hölgyek előre. – Életkor a szépség előtt. – P a Q előtt. Egyre viccesebb lett az egész. Komikus mellékszereplőkké váltak, afféle Rosencrantz és Guildenstern párossá Majakovszkij borús Hamletjében. Tudd meg, mi gyötri. Quentin talált néhány poharat – unta már, hogy osztoznia kelljen az üvegen Majakovszkijjal, bár az antarktiszi holdfénynek kétségtelenül erős fertőtlenítő hatása volt –, és követték az öreget. Az átvezette őket egy olyan ajtón, amelyet Quentin azelőtt még sosem látott kinyitva, és bejutottak a professzor privát lakosztályába. Quentin elfordította a tekintetét a padlón szétszórva heverő szennyes ruhadarabok kupacairól. – Igyjatok! – harsogta Majakovszkij menet közben. – Köszönöm – mentegetőzött Quentin –, de én már… – Igyjatok! A professzorotok parancsa, skraelings! – Tudja, most már én is oktató vagyok. A szabályok értelmében. Vagyis az voltam. – Mutatok én neked valamit, skraeling professzorkám. Valami olyat, amit sehol nem láthatsz. A jelek szerint a gyilkos ivászat volt az ára, hogy beléphessenek Majakovszkij legbelső szentélyébe, de Quentin ezen a ponton hajlandó volt követni bármilyen nyomot, legyen akármilyen kérdéses is. Kissé még mindig bizonytalan lábakon állt a fárasztó utazás miatt, de a bekortyolt holdfény felélesztett valami lappangó hőforrást a gyomrában, egy fanyar, lassan parázsló tőzegtüzet. Maga Majakovszkij nem tűnt különösebben részegnek, attól eltekintve, hogy a hangulata búskomorból átcsapott eszelősbe. Levezette őket két lépcsősoron, le egészen az antarktiszi alapkőzetig. Mit forgat a fejében? Talán ő az anti-Mikulás, a Déli-sarkról, és most megmutatja nekünk, hogy hol készítik a manók a széndarabokat az ellenkarácsonyhoz? Quentin minden élő és halott istenhez imádkozott, akikre csak gondolni tudott, nehogy valami perverz szexuális dolog várjon rájuk. Nem az volt, hanem Majakovszkij alkimista magánlaboratóriuma: egy sor sötét, szögletes, ablaktalan műhelykamra. Mindegyikben viharvert asztalok meg munkapadok álltak, és rengeteg néma, súlyos gépi berendezés: oszlopos fúrógép, szalagfűrész, egy kisebb kovácsműhely, esztergapad meg hasonlók. Éles ellentétben Majakovszkij birodalmának összes többi részével, itt makulátlan rend és tisztaság uralkodott. A szerszámok és egyéb eszközök fényesre csiszolva, szabályosan elrendezve sorakoztak kiterített szövetdarabokon, mintha csak eladásra kínálná őket. A munkagépek matt, kékesfekete fénnyel csillogtak. Az egész helyiségben nyugalom és csend honolt, leszámítva némi halk, szabályos mozgást az árnyak 25
között: egy lágyan lengő ingát; egy pörgő búgócsigát, ami valamiért nem akart megállni; egy lassan forgó armilláris gömböt. Mindhárman megálltak, és a zuzmóvodkáról (vagy bármi volt is az üvegben) egy pillanatra teljesen megfeledkezve, szótlanul körbenéztek a félhomályban. Az itteni teljes némaság még az Antarktisz szokásos környezeti csendjénél is mélyebb volt egy fokkal: mintha valami abszolút hangvákuumba kerültek volna. – Ez valami mesés! – áradozott Plum. Igaza volt. – Gyönyörű! – Tudom, miért teszed ezt – mondta Majakovszkij. Nem is annyira nekik válaszolt, inkább a fejében zajló monológot folytatta hangosan. – Te! – nézett Plumra. – Téged nem ismerlek. Talán csak unatkozol. Vagy szerelmes vagy belé? – Plum ennek hallatán hevesen hadonászva tiltakozott: nem, felejtse el, elég! – De te, Quentin, téged megértelek. Te olyan vagy, mint én. Van benned ambíció. Nagy varázsló akarsz lenni. Netán Gandalf. Vagy Merlin. Dumbbell-door. Szelíd hangon beszélt, és – legalábbis egykori tanítványához – kedvesen, csaknem atyai szeretettel szólt. Ivott, majd harákolt, és a felszakadó váladékot egy zsebkendőbe köpte, amit azután visszadugott rövidnadrágja hátsó zsebébe. Már nagyon régóta egyedül élt. Igazán? – tűnődött Quentin. Valóban nagy varázsló akarok lenni? Tényleg ez az igazság? Egykor, talán. Most azonban nem vágyott másra, csak hogy varázsló lehessen, és pont. Hatástalanítani akart egy anyagtalan kötést. Vissza akarta kapni Alice-t. Ám az igazság már elég viszonylagosnak tűnt ezen a ponton. Az igazság zuzmópálinkában oldódó anyaggá vált. – Ja – hagyta helyben. – Miért is ne? – De sosem leszel nagy. Okos vagy, igen… jól vág az eszed. Az öreg odanyúlt, és az ujjperceivel megkopogtatta Quentin fejét. – Na! Ezt ne csinálja! De Majakovszkij megállíthatatlanná vált, mint egy részeg násznagy, aki mindenáron valami kínos tósztot akar mondani. – Remek fej! Jobb, mint a nagy többségé. De sajnos, sok hasonlóan briliáns koponya van ám. Száz! Vagy talán ezer is. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van. – Quentin nem látta értelmét az ellenkezésnek. Nekidőlt egy oszlopfúró hűvös, olajos fémtestének. Megnyugtatóan szilárdnak érezte a háta mögött, mint egy fedezéket nyújtó szövetségest. – Ötszáz – szólt közbe Plum nagylelkűen. Szökkenve felült az egyik asztalra. – Legyen vele elnéző. – Sosem leszel nagy. Mit sem tudsz az igazi nagyságról. Akarod látni? Majd én 26
megmutatom neked a nagyságot. Kinyújtotta karját, és színpadiasan a sötét munkapadok felé intett. A teremben a fém- és üvegtárgyak egyszerre mindenütt felragyogtak és megelevenedtek. Motorok pörögtek fel, kerekek kezdtek forogni, lángok gyúltak ki. – Ez itt az én múzeumom. A Majakovszkij-múzeum. Azután megmutatta nekik, mit épített a hosszú, sötét antarktiszi telek alatt. Majakovszkij műhelye nem csupán egyetlen csoda volt, hanem a csodáknak egész tárháza. A CERN mágikus megfelelője, a haladó mágiatudományi kutatások egyfős intézménye. A megválaszolt imák, lehetetlen álmok és vágyva keresett Szent Grálok valóságos katalógusa. Majakovszkij egyszeriben átvedlett színpadi mutatványossá, aki asztaltól asztalig kísérte őket: „Íme, itt egy örökmozgó gépezet, és egy pár hétmérföldes csizma”. Mutatott nekik egy csepp univerzális oldószert, ami semmilyen tartályban nem tárolható, ezért a levegőben mágikusan felfüggesztve kell tartani. Elébük rakott pár szem varázsbabot, egy tollat, amivel csak az igazságot lehet leírni, és egy egeret, amely az időben visszafelé öregedett. Azután egy szalmaszálat a szemük láttára arannyá változtatott, majd az aranyat ólommá. Ez volt minden tündérmese vége, minden jutalom, amiért lovagok és hercegek csatákat vívtak és az életüket adták, és amiért okos hercegnők rejtvényeket fejtettek és békákat csókoltak. Majakovszkijnak igaza volt: ez a nagy mágia, ezt eredményezte az egész életnyi magányos tanulás és fáradságos gyakorlás. Quentinnek utólag nehéz volt visszaemlékeznie a részletekre – a holdfény úgy kilúgozta az agyából, mint valami ipari oldószer –, de fel tudott idézni például egy zongorát, amely az ember aktuális hangulatának megfelelően improvizált, sosem ismételve ugyanazt a dallamot, és a válaszreakciónak megfelelően változtatta a zenét, így egyre szebb muzsikát produkált, egészen addig, hogy végül Quentin már semmi más hangot nem akart hallani az életben, csak azt. Néhány perc múlva viszont már túl fájdalmassá vált – szólnia kellett Majakovszkijnak, hogy állítsa le, mielőtt sírva fakad. Később azonban, ha az élete múlik rajta, akkor sem tudta volna felidézni a gyönyörű melódiát. – Ez, Quentin. Ez a nagyság. Ezek azok a dolgok, amiket te sosem fogsz se megtenni, se megérteni. Igaza volt. Még az apja halála után szerzett új erővel sem remélhette, hogy valaha is egy súlycsoportba tartozhat Majakovszkijjal. Ezt könnyedén beismerte. Csak azt kívánta, bárcsak segíthetne nekik Majakovszkij ezzel a hatalmas zsenialitásával. De Plum a homlokát ráncolta. – De hát… Már bocsánat, de akkor miért van még mindig itt? – kérdezte. – Pont az Antarktiszon? Mármint, ha ennyire nagy varázsló, meg minden. Egyszerűen nem értem. Úgy értem, nézzen csak körül! Világhírű lehetne! – Igen, lehetnék – ismerte el Majakovszkij keserűen; a showman egyszerre eltűnt. – De mégis minek? Miért kéne törődnöm azzal, hogy az emberek ismerik-e a 27
nevemet? Az emberek nem érdemlik meg Majakovszkijt! – Szóval, akkor szeret itt lenni? Így, ilyen egyedül? Nem tudom felfogni. – Miért ne szeretnék? – Lebiggyesztette az alsó ajkát. Nem nagyon érdekelte, hogy kielemezzék a lelkét. – Itt megvan mindenem. Odakint nincs semmi a számomra. Itt meg nyugodtan tudom végezni a munkámat. – De Plumnak igaza van, ennek így tényleg semmi értelme! – Quentin végre rátalált a hangjára. – Valószínűleg olyan problémákat is sikerült itt megoldania, amiken mások hosszú évek óta hiába törik a fejüket. Vissza kell mennie közéjük, és elmondani mindenkinek, mire jutott. – Nem kell tennem semmit! – csattant fel az öreg. Majd halkabban hozzátette: – Elég. Sosem térek vissza közéjük. Azzal a világgal végeztem. Quentin még a maga átlagosan briliáns, másodosztályú agyával is kezdte kapiskálni. Tudott egyet s mást Majakovszkij múltjáról: például, hogy szerelmi afférba keveredett egy Emily Greenstreet nevű diákjával, amely ügy olyan katasztrofálisan végződött, hogy ide, Dél-Varázskapuba kellett menekülnie. És a világ elől való bujkálásról Quentin is tudott valamicskét, hiszen neki is része volt benne. Az Alice-szel történtek után olyan mélyen süllyedt a depresszióba, hogy teljesen visszavonult a mágia világától, és megfogadta, hogy soha többé nem fog varázsolni. Úgy okoskodott, ha ezentúl nem kockáztat semmit, akkor nem is veszíthet többet. Úgy nem bánthat senki mást. De az elhatározása nem maradt tartós. Belátta, hogy nem helyes. Ha sosem kockáztat semmit, akkor nem tehet, és nem birtokolhat semmit, és nem lehet senki. Mint kiderült: az élet csupa kockázat. Eliot, Janet és Julia eljöttek érte, és ő végül visszatért velük Filloryba. Újra kockáztatott, és nyert. Azután veszített, és az fájt, de mégsem bánta meg, egy cseppet sem. – Téved – mondta Quentin. – Rendben, tényleg egy igazi zseni, belátom, de ebben akkor sincs igaza. Bármikor visszamehetne. És nem lenne olyan rossz, mint gondolja. – Ne mondd meg nekem, mit tehetnék! Ne mondd meg, ki vagyok! Ha mindezt meg tudod tenni, kisember, majd akkor ítélkezhetsz felettem! – Én nem ítélkezem. Csak azt mondom… – Te! – bökött Majakovszkij Quentin mellkasába aszott virslire emlékeztető ujjával. – Nem vagy te akkora nagy rejtély! Azt hiszed, nem ismerlek téged? Kidobtak téged arról a helyről, ahová mentél, a másik világból. Igaz? Aztán visszatértél Varázskapuba. De nekik sem kellettél! Úgyhogy most megint szélnek eresztettek. Jézusom, biztos tud Filloryról. Vagy legalábbis Semföldéről. Majakovszkij közelebb nyomult Quentinhez, ő pedig hátrálni kezdett. – Hát, ja – ismerte el Quentin kényszeredetten. – De majd látni fogja, hogy én nem zárkózom be a jégkastélyomba, hogy ezen borongjak egész életemben.
– Nem! Persze, hogy nem! Most bűnöző akarsz lenni! De még ez is túl sok neked! Szaladnod kell apucihoz, hogy segítségért könyörögj! – Az apám meghalt. Quentin abbahagyta a hátrálást. – Lehet, hogy csak egy másodosztályú, jelentéktelen varázsló vagyok – mondta. – De legalább nem egy magányos, megkeseredett csodabogár, aki elzárkózik a világtól, és csak kiabálni tud az emberekkel. Én megpróbálok tenni valamit. És hadd mondjak még valamit: szerintem maga pontosan tudja, hogyan kell felbontani az anyagtalan kötést. Sőt, ami azt illeti… – Te jó Ég, lehet, hogy tényleg zseni vagyok! – Szerintem valójában maga is egy ilyen kötés alatt áll. Az tartja itt! Igazam van? Majakovszkij nagyon jól felkészült a látogatásukra. Túlságosan jól, még az ő mércéjével nézve is. Quentin csak vaktában tapogatózott, de Majakovszkij tétovázni kezdett. – Árulja el, hogyan bontsuk meg! – Quentin kihasználta a váratlan előnyét. – Biztos, hogy kitalálta, még ha túlságosan fél is, hogy saját maga megpróbálja. Csak mondja el, mit kell tennünk! A változatosság kedvéért, most segítsen végre egy kicsit máson! Érzékeny pontra tapinthatott, mert Majakovszkij tekintetében valami jéggé fagyott, és a professzor pofon vágta Quentint, aki már el is felejtette, hogy egykori tanára előszeretettel folyamodott ehhez a fegyelmezési módszerhez. Az ütés helye csípett, mint a fene, bár korántsem annyira, amennyire akkor fájt volna, ha előtte nem vedel be annyi zuzmóvodkát. Ráadásul csengeni kezdett tőle a füle, de az arca már amúgy is kétharmad részben elzsibbadt. Elég részeg volt ahhoz, hogy megtegyen valamit, amit mindig is szeretett volna, és visszaütött Majakovszkijnak. Az őszülő, vastag irhája miatt olyan érzés volt, mint képen törölni egy jegesmedvét. Majakovszkij elvigyorodott és megvillantotta kénsárga vigyorát. – Na, végre! – kiáltotta. – Megint! Quentin újra pofon csapta. Majakovszkij minden figyelmeztetés nélkül Quentin köré vetette vastag karjait, és hatalmas medveölelésbe zárta, amúgy oroszosan. Nehéz volt követni a hirtelen érzelmi pálfordulást, de Quentin hagyta. Miért is ne? Majakovszkij vállai fölött átpillantva látta, hogy Plum elkerekedett szemmel mered rájuk – mintha puszta akaraterővel próbálná kiteleportálni magát a szobából. De hát csessze meg, miért ne ölelkezhetne össze két férfi egy alagsori laboratóriumban, az Antarktisz közepén? Szabad kezével megveregette Majakovszkij hátát. Szegény, szerencsétlen fickó. Quentin apja halott volt. Hát ki mást ölelhetett volna meg? Ilyesmi lehet, amikor az embernek van családja – gondolta. Így ölelik meg az emberek a szüleiket. A jó öreg Majakovszkij… Végül mégsem különbözünk mi annyira egymástól. – Én halott ember vagyok, Quentin. Ez itt a sírom. Ide temettem el magam.
– Ez nevetséges! – ellenkezett Quentin. – Kész ostobaság. Megbonthatja a kötést. Bármikor visszatérhet. Jöjjön velünk! Kérem! Majakovszkij eltolta magát tőle. Kinyújtott kartávolságban tartotta Quentint. – Tartsd meg magadnak a szaros világodat! Hallod? Legyen a tiéd! Én itt maradok. Végeztem vele! Megpaskolta Quentin arcát. – Nekem befellegzett. Te szánalmasan középszerű vagy, de bátor. Bátrabb, mint Majakovszkij. Számodra még nincs vége. Odanyújtotta az üveget. Krisztusom! – gondolta Quentin. Már azt hittem, végre megittuk mindet, erre tessék, gyakorlatilag megint tele van. Biztosan mágiával töltötte újra. Quentin nemigen emlékezett, mi történt ez után. Később homályosan derengett neki, mintha látta volna Majakovszkijt énekelni, sírni és nevetni, de az egész összekeveredett az ájulása után látott zuzmóízű kába álmokkal, és utólag nem tudta elkülöníteni a tényeket a képzelgésektől. Álmában legalábbis ott ültek a varázslóműhely padlóján, egymásnak adogatták az üveget, és Majakovszkij elmesélte nekik, hogy ő is járt Semföldén, amikor az istenek visszatértek, és megpróbálták visszavenni a mágiát. Elmondta, miként küzdött a nagy kék istenek ellen a sárkányok oldalán, hogyan lovagolta meg nyereg nélkül a Vosztok-tó nagy fehér sárkányát. Hogyan zúzta össze a Semföldére boruló üvegkupolát az ujjaiból kibocsátott villámokkal és mennydörgéssel. Másnap reggel Quentin a saját ágyában ébredt. Nem Dél-Varázskapuban, hanem a newarki Marriott hotelszobájában. Egyáltalán nem emlékezett, hogyan került oda. Majakovszkij végül bizonyára mégis aktivált nekik egy portált, ugyanúgy, ahogy egykor visszaküldte Quentint Varázskapuba, a Déli-sarkig tartó verseny után. Atyaég! Már a gondolatba is beleborzongott, hogy Majakovszkij milyen állapotban nyitogatott nekik kapukat. Az alkohol és a portálmágia nem túl nyerő kombináció. Amikor Quentin felült, tüstént azt kívánta, bárcsak valóban meghalt volna inkább egy katasztrofális teleportációs balesetben. Az adott pillanatban minden macskajaj a legrosszabbnak tűnik, de ez határozottan dobogós volt, és különösen emlékezetes. Úgy érezte, mintha minden nedvet erővel kiszívtak volna a testéből, hogy úgy összeszikkadjon, mint egy sárgabarack az aszalógépben, majd egy halálos marású vipera mérgét fecskendezték volna be az ereibe. Lassan, óvatosan négykézlábra emelkedett. Belenyomta az arcát a párnájába, és megalázkodva kérte a haragos és bosszúálló isten bocsánatát, amelyik ezt tette vele. Talán valahol a testében maradt még némi tiszta, szennyezetlen vér, ami – azt remélte – most majd belefolyik sajgó agyába. Ujjai kitapintottak valamit a párnája alatt: valami keményet, kereket, hűvös érintésűt. Ajándék a fogtündértől? Előhúzta. Valóban ajándék volt. Egy fényes aranyérme, ezüstdolláros méretű, de annál valamivel vastagabb. Összesen hármat talált belőlük. Az egyiket megfordította a
kezében. Úgy csillogott, mintha rásütött volna a napfény, de a függönyök mind be voltak húzva. Rögtön tudta, mik ezek. Szája mosolyra húzódott, a mozdulattól kirepedt a cserepes ajka. Majakovszkij pontosan azt tette, amit Quentin felvetett: azt az energiát, amely a kötés felbontásához kell majd, összegyűjtötte és elraktározta az érmékben. Majakovszkij bizonyára azért készíthette őket, hogy a saját kötését hatástalanítsa, de végül sosem használta fel egyiket sem. Isten áldja meg a vén csirkefogót! Quentin apja talán nem volt számottevő erő birtokában, de Majakovszkij igen, mi több: elég bátorsága is hozzá, hogy továbbadja. Az öreg tévedett önmagát illetően: végül mégiscsak volt benne kurázsi, nem is kevés. Quentin az ágyán térdelt, a fejfájása máris szűnőben volt. Két ujja közé vette az egyik érmét, és eltüntette – alapszintű félkezes bűvészmutatvány –, majd újra elővarázsolta. Úgy érezte, egész életében erre az ajándékra várt. Eltökélte, hogy nem fogja elvesztegetni. A terv be fog válni, felbontjuk a kötést, és ellopjuk azt a táskát. Azután mindent újrakezdhetek. Nekiláthatok végre az igazi munkának. Amióta eljött Varázskapuból, most először érezte úgy, hogy az élete kezd újra értelmet nyerni. Az érme szélei élesek voltak, frissen vertek. Az egyik oldalán egy repülő vadlúd képe látszott. A másikon egy ismerős emberi arc, egy ifjú hölgy profilból. Emily Greenstreet volt az.
11. FEJEZET – Öregem – sóhajtott Josh. – Nem hiszem el, hogy közeledik a világvége. – Ne hajtogasd már! – szólt rá Janet. – Rendet az ülésteremben! – kérte Eliot, már nem először. Poppy nem szólt semmit. Ő félrehúzott szájjal töprengett. A Fehértornyos Kastély négyszögletes toronyszobájában ültek, ahol a királyok és királynők, Fillory uralkodói mindennap délután öt órakor összegyűltek tanácskozni. Egy ötös tűzriasztási fokozatú naplemente hamvadó romjai lángoltak mögötte a pillanatnyilag épp nyugat felé néző ablakban. – Nem érhet tényleg minden véget – mondta végül. – És mégis – erősítette meg Janet. – Úgy érzem, csak most érkeztem ide. Komolyan, csak most jöttem! Van rá bármi más bizonyítékotok, hogy hamarosan vége? Mármint Parázs állításain kívül? – Édesem, ő a mi istenünk – emlékeztette Josh. – Valószínűleg tudja, mit beszél. – Ő sem tévedhetetlen. – Honnan tudod? – Mert ha az lenne – szólt közbe Janet –, akkor nem viselkedne állandóan olyan
szarháziként. Janet sosem riadt vissza attól, hogy egyszerre mindkét álláspontot képviselje egy vitában. – Tudod – mondta Josh –, lefogadom, hogy az efféle eretnekségek is nagyban közrejátszanak abban, hogy a világ hamarosan véget ér. A te profán, tiszteletlen, közönséges és szentségtörő humorod lett mindannyiunk veszte. – Van abban valami, amit Poppy mond – ismerte el Eliot. – Ne feledjük, hogy amikor először találkoztunk Parázzsal, a föld alatt raboskodott. Martin Chatwin bezárta őt a saját sírboltjába. – Oké, szóval nem mindenható – vont vállat Josh, de továbbra sem engedett az álláspontjából. – Attól még lehet tévedhetetlen. – Akárhogyan is, ő sosem mond el nekünk mindent, amit tud – állapította meg Eliot. – Csak amikor már túl késő. Nem lennék meglepve, ha most is pontosan erről lenne szó. – Megigazította a félrecsúszott koronáját. – Parázs mindeddig csak annyit árult el, hogy ha a dolgok a jelenlegi irányuk szerint folytatódnak, akkor a világ hamarosan véget ér. De ez még nem jelenti azt, hogy Filloryt nem lehet megmenteni. Legalábbis nem szükségszerűen. Várta, hogy valaki közbevágjon, de hiába. – Arra akarok kilyukadni, hogy talán mi, a királyai és királynői megmenthetnénk a birodalmat a pusztulástól. – Hát persze! – bólintott Janet gúnyosan. – Bemutathatnánk egy színdarabot! Használhatnánk hozzá a régi istállót. – Én komolyan beszélek. – Ja, én pedig kigúnyolom a komoly ötletedet, hogy rámutassak, mennyire röhejes. – Parázs ugyan isten – érvelt Eliot –, de csak Fillory egyik helyi istene. Korlátozott a hatalma. Nem tud mindent, amit tudni lehet a tágabb univerzumban. Szerintem jobban tennénk, ha egy kicsit mi magunk is körbeszaglásznánk, hogy lássuk, nem kerülte-e el valami a figyelmét. És hogy kiderítsük, meddig ér el a királyi hatalmunk. Derítsük ki, kaphatunk-e egy kis előzetes bemutatót ebből az úgynevezett apokalipszisből. Talán eltéríthetjük az útjáról, vagy visszafordulásra késztethetjük a hágónál. Újabb hallgatást kapott válaszul. Gondolatban mindenki megpróbált találni valami értelmes indokot, hogy Eliot javaslata miért lenne elfogadható vagy megvalósítható. – Ja, persze – mondta végül Josh. – Mármint, ha elbukunk, harc közben bukjunk, nem igaz? – Úgy bizony! – biccentett fürgén a hűséges Poppy hegyes kis állával. – Szóval… akkor mi legyen? – kérdezte Janet. – Egyszerűen visszamegyünk a vadonba? Kalandokat keresünk? Amit csak az utunkba sodor a szerencse?
– Így van! – vágta rá Eliot. – Pontosan ezt fogjuk tenni. A lány fontolóra vette a javaslatot: elgondolkodva biggyesztette az ajkát. – Oké, de ezúttal én is megyek. Legutóbb nekem kellett pesztrálnom az országot, ti pedig, srácok, vagy másfél évre leléptetek szórakozni. Mikor indulnánk? – A lehető leghamarabb. – És mi van, ha nem tudjuk? – kérdezte Poppy. – Ha nem sikerül megállítanunk? Janet vállat vont. – Gondolom, akkor hazamegyünk. Úgy értem, a másik otthonunkba. Az ezelőttibe. – Pont ezért létezik Semfölde – jelentette ki Josh. – Srácok, figyeljetek! Eliot előrehajolt. Elővette főkirályi hangját, arcán főkirályi kifejezés terült szét. Az ilyen pillanatokban igyekezett a lehető legjobban hasonlítani Elrondra, Völgyzugoly uralkodójára A Gyűrűk Urából, és úgy hitte, ez nem is áll olyan messze a valóságtól. Sorban mindhárom társának mélyen a szemébe nézett. – Tudom, hogy nem beszélhetek mindenki nevében. Ebben a kérdésben nem. De ha Parázsnak igaza van, ha Fillory tényleg a végnapjait éli, akkor én itt maradok, és látni akarom, ahogy véget ér. Ezen a földön váltam azzá, aki vagyok, és akinek a sorsom rendelt. Legigazibb énem az, aki itt, Filloryban vagyok, és ha a birodalmam elpusztul, akkor én is vele halok. – Szemügyre vette királyi körmeit. – Azt hiszem, már régen meghoztam ezt a döntést. Nem várom, hogy egyetértsetek, hogy velem tartsatok, de szeretném, ha tudnátok, innen nincs visszaút. Számomra nincs. A holdkaréj máris láthatóvá vált a naplementével átellenben; a világ pereme fölött függő sápadt sarló ma a szokottnál jóval korábban jelent meg az égen. Így, hogy már járt ott, Eliot most maga elé tudta képzelni a világ peremét: a végtelenbe nyúló téglafalat, a szürke, keskeny tengerpartot, meg a Világ Túloldalára nyíló egyetlen kaput. A torony elég magasra nyúlt, hogy néha elhitethesse magával, főleg a maihoz hasonlóan tiszta időben, hogy tényleg ellát odáig. Josh félrebillentette a fejét, elfintorodott, és fél szemmel hunyorítva, fürkészőn tanulmányozta Eliotot. Majd tétován felé bökött az ujjával. – Baszódj meg! Eliot felvillantotta ferde mosolyát. Mindenki újra ellazult. – Figyeljetek, tudom, hogy szívás – mondta. – Én is utálom. De maradunk, ameddig csak tudunk, ameddig egyáltalán lehetséges, azután lelépünk. Visszamegyünk a Földre. Iszunk végre valami finomat a változatosság kedvéért. Kiderítjük, mi van Quentinnel. – Jaj, Istenem! – nyögte Janet. – Szerintem akkor már inkább a halál. Mindenki nevetett, kivéve Poppyt. Ő még mindig töprengett. – Én csak azt kívánom… Félbehagyta a mondatot, és megeresztett egy reszkető sóhajt; próbálta
megnyugtatni magát, több-kevesebb sikerrel. Josh megfogta a kezét az asztal alatt. – Mi az, édesem? – Csak annyi, hogy ha mindez véget ér, akkor a kisbabánk sosem látja majd Filloryt! Tudom, hogy butaság, de azt akartam, hogy itt szülessen meg. Hogy láthassa mindezt. Azt szerettem volna, hogy legyen egy édes kis hercegünk vagy hercegnőnk! – Akkor is az lesz, bébi! – vigasztalta Josh. – Bármi történjen is. Királyi család leszünk, legfeljebb száműzetésben. Attól még ugyanúgy számít. – Nem – felelte Janet. – Nem számít. Végül csak Janet és Eliot kelt útra, azon egyszerű oknál fogva, hogy Josh még mindig nem igazán tudott rendesen megülni egy lovat, még egy beszélő hátast sem, amelyik menet közben végig segíthetné és oktathatná; meg egyébként is, Poppy nem szeretett volna terhesen elindulni, Josh pedig semmiképp nem akarta egyedül hagyni őt. Úgyhogy csak ők ketten mentek. Nagyon más érzés volt így, mint amikor a loriaiak ellen vonultak, de még attól is különbözött, amikor a régi szép időkben vadászni jártak. Most valahogy csendesebbek lettek. Komorabbak. Visszafogottabbak. Röviddel napfelkelte után indultak: kilovagoltak a kastély hátsó végében nyíló kisebb boltíves kőkapun át egy keskeny, gyalogösvénynél alig szélesebb útra, amely az öbölre néző sziklaszirtek gerincén futott végig. Fanfárok, csinnadratta, konfettieső, parádé és királyi kíséret nélkül vágtak neki, teljesen egyedül. – Merre? – kérdezte Janet. Eliot észak felé mutatott. Nem mintha különösebb oka lett volna rá, csak jó volt határozott döntést hozni az ilyen helyzetekben. A fű még mindig harmatos volt. Az új, rózsaszín nap alacsonyan függött a Fehértornyos-öböl felett. Eliot nagyon kicsinek érezte magát, Fillory pedig – a változatosság kedvéért – hatalmasnak és vadnak tűnt körülötte. Már régóta nem látta ilyennek. Ez egy komoly és fontos küldetésnek ígérkezett, talán a legutolsónak. Ami most történik majd, igazán számít. Eliot jól tudta, hogy sokat küszködött, mielőtt rátalált Filloryra: túl sokat ivott, mindenféle rafinált módokon szemétkedett az emberekkel, és úgy tűnt, mintha soha nem lennének az irónián kívül olyan emberi érzései, amelyeket nem valami vegyi úton generált. De Filloryban megváltozott. A gondolat, hogy visszatérjen korábbi énjéhez, hogy újra az a hitvány alak legyen, mint régen, megrémisztette őt. Nem fog odaveszni Filloryval, ezt komolyan gondolta, amikor kijelentette, de azt is tudta: ha a birodalma valóban elpusztul, akkor őbenne, a lelkében is meghal valami parányi, de annál lényegesebb dolog. Ezt a végeérhetetlen nyarat viszont nem fogom visszasírni. Volt benne valami tüzes fenség, az igaz, de ezen a ponton már majd’ elepedt egy kis hűvösért. A fák
között feltámadt a forró, sűrű, kora reggeli szél: egy hömpölygő folyó erejével fésülte át a lombkoronákat. A levelek még jobbára zöldek voltak ugyan, de már sárgulni kezdtek a szárazságtól. A fák biztosan tudják, mi következik – gondolta. Ha Julia itt lenne, megkérdezhetné őket. Fehértornyos – mármint a város – a hasonló nevet viselő öböllel és kastéllyal ellentétben nem volt nagy, így nem telt sok időbe elérniük a pereméig. Szabálytalan magasságú és összetételű fal vette körül a települést: az építőanyagok – tégla, terméskő, habarcs, hasított fa és döngölt föld – patchworkszerű, tarka mintázatot alkottak. Az évszázadok során, ahogy a város terjeszkedett és összezsugorodott, többször lerombolták, újraemelték, lerombolták, helytelenül kijavították, és támpillérekkel megtámasztották, hogy megakadályozzák a leomlását. A falon túl szántóföldek terültek el: aranysárga szántóföldek tele emberekkel, vállig a gabonatáblában, hátukon hatalmas gyűjtőkosarakkal – akár egy Brueghelfestményen. Elnémultak, ahogy Eliot és Janet elhaladt mellettük; a többségük térdet és fejet is hajtott előttük. Eliot és Janet méltóságteljesen odabiccentettek nekik – Eliot régen megtanulta, hogy jobb elfogadni az alattvalók hűségének jeleit; a túlzott szerénység egy király esetében csak zavarodottságot keltett volna bennük. Eliot és Janet fél óra alatt túljutott a földeken, és a várostól északra elterülő Királynő Erdeje felé vette az irányt. Közvetlenül előtte megtorpantak. Az erdő szélén nem nőtt aljnövényzet; a fák éles vonallal elkülönültek az őket körülvevő szántóktól. Nem természetes erdő volt ez. Eliotot hivatalos érzés kerítette hatalmába, mintha ünnepi estélyen kellene megjelenniük. Jó estét, kedves barátom! Táncoljunk még egy utolsót? – Csak utánad! – biccentett Janet. – Na, húzzál a sunyiba! Ha az ember egy királynővel lovagol, neki kell elsőként belépnie a Királynő Erdejébe. Ez a szabály. Ha pedig királynő nélkül merészkedne be, az erdő egyáltalán nem fogadná szívesen. Most azonban a fák – hatalmas, villásan elágazó, fekete kérgű tölgyek, amelyek bütykei és göcsörtjei mindig úgy tűntek, mintha már-már értelmes arcot formáznának, de végül mégsem egészen – sima mozdulatokkal szétnyíltak és oldalra hajoltak előttük, mintha csak színpadi díszletek volnának. Janet gyorsabb iramra ösztökélte a hátasát. – Van bármi elképzelésed arról, hová megyünk? – kérdezte anélkül, hogy visszanézett volna Eliotra. – Már megbeszéltük. Nem fogunk tervezni, nem gondolkodunk róla. Csak megyünk, amerre az út visz. – Nem tudok nem gondolkodni rajta. – Hát, akkor legalább ne agyald túl! – Nem tehetek róla! – méltatlankodott Janet. – Na, mindegy, nyugodtan csinálhatod a nem gondolkodást kettőnk helyett is.
A reggeli fényességet hátrahagyva behatoltak az erdőmélyi örökös homályba. A lovak patájának puffanó zaja tompább dobogássá vált, ahogy a macskaköves út helyét ősrégi, agyagos földút vette át. – Mi lesz, ha semmi nem történik? – firtatta Janet. – Semmi nem fog történni. Legalábbis először. Türelmesnek kell lennünk. Ez is része a próbának. – Csak hogy tudd: egy hétig csinálom ezt – jelentette ki Janet. – Ennyi, és semmi több. Hét nap. – Tudom, mennyi egy hét. – Ahogy én látom – folytatta a királynő –, olyan ez, mint egy diagnosztikai küldetés. Mintha próbálnánk kitapintani Fillory pulzusát. Azt kérdezzük: rendben működsz még, te csodás varázsbirodalom? Adsz nekünk egy jó kis kalandot, és vajon ezzel a kalanddal igyekszel majd tudatni velünk, mi a gond veled, és hogyan hozhatnánk helyre? Ha igen, remek! De ha letelt az egy hét, és szart se találunk, akkor befejeztem. Akkor részemről vége, nincs pulzus, Fillory beadta a kulcsot, és kész. – Egy hét nem túl sok idő – mutatott rá Eliot. – Ahhoz főleg nem, hogy eldöntsük egy egész világ sorsát. – Eliot, úgy szeretlek, mint a sosem volt és nem is vágyott bátyámat – felelte Janet –, de egy hét valójában nagyon is hosszú idő. Hidd el nekem, addigra teljesen egymás agyára fogunk menni. Az út ide-oda kanyargott alattuk, és nagy hurkokat leírva – a jelek szerint a fák közös kaptárelméje pillanatnyi szeszélyeinek engedelmeskedve – keresztül-kasul átszelte a Királynő Erdejét. Persze megpróbálhatták volna tartani az irányt, és egyenesen átvágni rajta, ezúttal azonban kiengedték az irányítást a kezükből, és szándékosan hagyták, hogy az ösvény arra vigye őket, amerre akarja. „Jöjjön, aminek jönnie kell!” Kísérteties csend uralkodott körülöttük: a Királynő Erdejének fái – lehulló ágak, fojtó gyökerek, liánok és hasonlók segítségével – hajlamosak voltak eltenni láb alól az általuk nem kedvelt állatokat. Ennek köszönhetően gyakorlatilag csak néhány szarvas és dekoratív madár maradt. Az erdőtalajt kiterjedt, sűrű páfrányosok borították, amelyek zöldjét odafentről, a lombkorona résein át véletlenszerűen betűző napsugarak csíkozták. Nem látszottak kidőlt törzsek. A Királynő Erdeje eltemette a saját halottait. A fák utat engedtek nekik: szétnyíltak előttük, majd összezárultak – Eliot némiképp erotikusnak találta ezt, mintha női lábak tárultak volna szét előtte végtelen sorban, hogy egyre titkosabb és intimebb helyekre vezessék őket. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak. Az út alkalmanként kettéágazott; ilyenkor ő találomra választotta az egyik ösvényt, minden esetben bármilyen logikai megfontolás és pillanatnyi tétovázás nélkül. Mint egy bűvész, aki hirtelen elővarázsol egy galambot frakkja egy rejtett
zsebéből, az erdő váratlanul szabályos, kerek tisztáshoz vezette őket; a közepén ott állt az óriási órafa, ahol réges-rég megtalálták a Látó Nyulat, és ahol Virgonc meghalt. A fa törzsén, az egykori órája helyén mély, behorpadt sebhely tátongott – úgy festett így, mint egy megvakított küklopsz –, de legalább az ágai már nem csapkodtak összevissza. Békésen állt. A magonc, amelyből Eliot kiemelte a zsebórát, hogy odaadja Quentinnek, elpusztult. Eliot sajnálta a dolgot, de nem annyira, hogy megbánta volna, amit tett. Így is megérte számára a tudat, hogy bárhol legyen is Quentin, legalább az óra ott van vele. Úgy döntöttek, itt éjszakáznak. Ha bármennyire is lehet hagyatkozni a múltra, ez jó helynek ígérkezett arra, hogy valami fantasztikus és rendkívüli jelenségre várjanak. Janet leugrott a nyeregből. – Készítek vacsorát. – A kastélyban csomagoltak nekünk kaját – jegyezte meg Eliot. – Azt már ebédre megettem. Janet gyakorlatias mozdulattal előhúzta a hátán keresztben hordott harci szekercepár egyikét, és gyors, határozott léptekkel bevonult a fák közé. Eliot korábban még sosem látta csatabárddal a kézben, de Janet most úgy tartotta, mint aki pontosan tudja, mihez kezdjen vele. – Hmmm… – hümmögött Eliot meglepetten. Hátborzongatóan kísérteties hely volt ez egyedül, főleg így, a királynője nélkül. A füvet vadvirágok pettyezték; Eliot mindig is szeretett volna nevet adni néhány Filloryban honos virágnak, de sosem jutott odáig. Most pedig már valószínűleg nem is fogok. Ahhoz már túl késő. Zörgő-recsegő hangokat hallott mindenfelől, ami először megriasztotta, majd ráébredt, hogy a fák a tisztás szélén segítőkészen, önként eldobálták az elszáradt ágaikat, hogy nekik legyen tüzelőjük. Bizonyára elfogadták a jelenlétemet – gondolta. A gondolattól furcsán meghatódott. Eliot az egyik nyeregtáskából előszedte a sátrukat, egy takaros vászonköteget, és a puha fűre dobta. Az némán széthajtogatódott, és automatikusan felállította magát az egyre mélyülő alkonyatban, olyan susogó zajjal, mintha erős szélben felvontak volna egy vitorlát. Másnap reggel ritkás ködfátyol szállongott a tisztás felett, mintha alig pár pillanattal azelőtt maradt volna abba az ágyúdörgés, némán, fehéren gomolygó lőporfüstöt hagyva maga után a levegőben. Egész nap lovagoltak, minden említésre méltó esemény nélkül – kettő pipa, még öt maradt, jegyezte meg Janet –, és napnyugtára elértek a Királynő Erdeje tündöklő zöldjének határához, majd beléptek a szürke fenyők Fehér üröm nevű szomszédos labirintusába. A harmadik napon átgázoltak az Égett-folyón – ami sosem túl kellemes élmény, bár csak ritkán jelent tényleges veszélyt. Fekete vize mindig is tele volt sötét hamuval, senki sem tudta, miért. Az itt élő üvegesen csillogó fekete bőrű,
ezüstszín szemű félelmetes nimfa, éjjelente fel-alá úszott a folyón, és hangosan sikoltozott. Eliot felvetette, hogy esetleg megpróbálhatnának beszélni vele, de Janet megborzongott. – Az legyen inkább a vésztartalék, ha már minden kötél szakad – javasolta. – Mondjuk a hatodik nap este. – Na, mindegy. Ez még nem a világvége. – Csak szólok, hogy tudd: ezt a poént csak egyszer süthetted el büntetlenül, úgyhogy remélem, élvezted. Eliot jobban szeretett volna nyugatnak fordulni innen, a Zsarátnok Könnyei nevű tavak felé, vagy talán Barion, egy patinás falú hegyi városka irányába, ahol hihetetlenül tiszta likőrt készítettek valami helybéli gabonából. Fenntartott ott magának egy kényelmes királyi lakóházat, ahová azután szinte sosem sikerült ellátogatnia. De Janet észak felé akart továbbmenni. – Nem is lenne gond – mondta Eliot –, csak tudod, ott van az a szörnyű hely, amit úgy hívnak, az Északi Lápvidék. Tőlünk északra fekszik, innen kapta a nevét. – Épp ezért akarok északnak tartani. Mert pontosan oda akarok menni. Érzem a mocsár hívását. – Hát én nem. Utálom azt a helyet. – Hű! Én meg azt hittem, elvileg tisztára a Johnny Quest szerepet akartad nyomatni. Jól van. Akkor majd találkozunk Barionban. – De én nem akarok egyedül Barionba menni! – nyűgösködött Eliot. – A nyávogásod több mint visszataszító. Gyere velem a láphoz, azután együtt elmehetünk Barionba. – De mi van, ha meghalok az Északi Lápvidéken? Tudod, sokan tűntek már el ott. – Akkor majd egyedül megyek Barionba. Szeretek egyedül utazni. Ha meghalsz, enyém lehet a városi házad? Eliot nem felelt. Bár magának sem szívesen vallotta be, titokban megértette, hogy Janetnek támadt egy megérzése a lápvidékkel kapcsolatban, és az ilyen sugallatokat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Különösen nem egy efféle küldetés során. Vagyis: oda kell menniük. – Jól van, na! – adta be a derekát. – Csak az elszántságodat teszteltem. Jelessel átmentél a vizsgán. Akkor hát, irány a mocsár! Az Északi Lápvidék valójában egyáltalán nem is volt olyan messze északon. Késő délutánra a talaj kezdett vizenyőssé válni a lovaik lába alatt, és még ugyanaznap éjjel tábort vertek a terület szélén. A következő hajnal szürkén virradt rájuk. Korán indultak. Gyékénysás, pázsitfüvek és hideg tócsák között léptettek óvatosan, egészen addig, amíg a lovak megmakacsolták magukat, és egy tapodtat sem voltak hajlandóak továbbmenni. Janet hátasa beszélő ló volt, aki udvariasan kifejtette, hogy nem csak a maga, de a néma társa nevében is szeretné hangsúlyozni, hogy ez nem 28
olyan hely, amin szerencsés lenne patás lábbal átkelni, különösen, ha az említett végtagok olyan könnyen törnek, mint például a lovaké. Eliot nagy kegyesen elfogadta a visszakozásukat. Innentől kezdve gyalog folytatták az útjukat. A levegő tele volt a meleg sár és mindenféle rothadó szerves anyag bűzével. Nagy, hínáros, pangó vizes tavacskákat kerülgettek, olykor pedig, amikor kénytelenek voltak, át is gázoltak rajtuk. A Nagy Északi Lápvidék csendes, elhagyatott hely volt. Azt hihették volna, hogy tele lesz békákkal, rovarokkal és vízimadarakkal, de a jelek szerint semmilyen állat nem élt itt. Csak egy csomó növény és bűzt termelő mikroba. Ahogy erővel egyre mélyebbre nyomultak az ingoványba, a szilárd föld helyét fokozatosan átvette a sáros lapály, és az egyre kiterjedtebb vízfelület, amelyből csak helyenként emelkedett ki egy-egy makacs, zsombékos sáscsomó. Csizmájuk reménytelenül bekoszolódott, és Eliot úgy érezte, hogy a szilárd talaj és a víz aránya lassan, de biztosan az utóbbi felé tolódik. Az út kezdett teljesen járhatatlanná válni, amikor végre találtak egy keskeny gyalogjárót, amit Janet már keresett egy ideje, bár anélkül, hogy erről szólt volna neki. Mindössze két vékony, viharvert, szürke deszkából állt, amelyeket vízszintesen végigfektettek egymás mellett a vendégmarasztaló pocsolyák felett, helyenként pedig gólyalábak, cölöpök, és néhány alkalmas fatönk segítségével több arasznyira kiemelkedett a földből. Eliot megállt egy percre, hogy levakargassa a csizmájáról a rátapadt mocsok egy részét – bár szinte teljesen biztos volt benne, hogy a lábbelije immár végképp menthetetlen –, azután újra nekivágtak. Sehol nem volt korlát a pallók mellett, ezért úgy kellett egyensúlyozniuk rajtuk, mint holmi istenverte cirkuszi mutatványosoknak. Eliot próbálta felidézni magában, vajon a futóhomok és a fojtóláp valóságos dolgok-e, vagy csak városi mítoszok. – Kíváncsi vagyok, hová lettek a madarak – mondta, csak hogy elterelje a gondolatait. – Láttam eddig összesen vagy kettőt. Pedig elvileg csak úgy hemzsegniük kellene itt, nem? – Ja. Már-már azt kívánom, bár még mindig itt lenne Julia – mondta Janet. – Ő elég ügyesen bánt a madarakkal. – Tényleg? Mármint, szeretnéd, ha itt lenne? – Hát persze. Mindig is csíptem Juliát. – Pedig nem sűrűn mutattad ki – jegyezte meg Eliot. – Ha tényleg értetted volna őt – magyarázta Janet –, akkor tudnád, hogy nem szerette, ha valaki túlságosan nyíltan kimutatta felé a gyengéd érzéseit. Ennek hallatán Eliot kénytelen volt visszamenőleg újraértékelni jó párat a Janet és Julia közötti közjátékokból, amiket fel tudott idézni magában. Némán töprengett. A lépteik üresen dobbantak a csendes ingoványban futó deszkákon. – Hihetetlen, hogy ez a micsoda még mindig megvan! – ámult Janet. – El sem tudom képzelni, ki tartja karban.
– Honnan ismered egyáltalán ezt a helyet? – Egyszer kijöttem ide, még akkor, amikor ti mind oda voltatok sétahajókázni. Arra gondoltam, valakinek meg kellene vizsgálni a területet. Elég bizarrnak és ígéretesnek tűnt. Aztán belefutottam pár ijesztő szarságba, és visszavonultam, de előtte még találkoztam néhány fura és érdekes alakkal. Eliot újra eltöprengett – immár sokadjára –, hogy vajon pontosan mi mindent csinált Janet, amíg ők, többiek a kék óceánon vitorláztak. A hivatalos verziót persze már ismerte, nevezetesen, hogy a királynő kötelességtudóan vezette az ország ügyeit, méghozzá egészen kiválóan. De Janet olykor-olykor elszólta magát, és ezek hallatán Eliot eltöprengett, vajon a történet minden részletét ismeri-e. – Megfordult a fejedben valaha is, hogy bárcsak vele tartottál volna? Úgy értem, Juliával? Arra a túloldali izére gondolok, a hogyishívjákra. – Olykor eszembe jut – ismerte el Eliot. – De nem. Kizárt volt, hogy én is odamenjek. Én itt vagyok király. Ez vagyok én. Nem viccből mondtam a múltkor, hanem nagyon is komolyan beszéltem. – Egy pillanatra megtántorodott egy ingatag deszkán. – Néha azért azt kívánom, bárcsak tudnám, milyen ott. – Valószínűleg kevésbé lápos. Tudod, mi a vicces? – Áruld el. – Pontosan tudom, hogy érez Poppy – mondta Janet. – Mármint a babával kapcsolatban. Én is azt szeretném, hogy a kiskrapek láthassa Filloryt. Azt szeretném, hogy ő uralkodjon utánunk, ha mi már nem leszünk. Eliotot per pillanat sokkal inkább foglalkoztatta a bármelyik pillanatban bekövetkezhető – a szörnyűséges mocsár keze vagy egyéb végtagjai, és a benne élő ki tudja, miféle lények általi – saját halála. Feltételezte, hogy amennyiben lesüllyedne a láp fenekére, a holtteste tökéletes állapotban megmaradna az utókor számára, mint azok a tetemek, amelyeket az ír ingoványok mélyéről húztak elő. Abban volna is bizonyos tragikus méltóság. De valószínűbb, hogy felfalnák, mielőtt ez bekövetkezhetne. Azután pedig amúgy is véget ér ez a világ, szóval… – Mellesleg, ez történik a madarakkal! – mutatta Janet. Neki szemlátomást semmi gondot nem jelentett megőrizni az egyensúlyát; még csak oda sem nézett a lábai elé, úgy lépkedett. A távolban valami halvány, áttetsző rózsaszín dolog lebegett-sodródott a levegőben, jó tíz méterrel a palló felett. Úgy nézett ki, mint egy óriási medúza, amelyből hosszú, virágszerű tapogatókarok csüngtek alá. Elmondhatatlanul baljós látványt nyújtott. Íme, egy idegen légi parazita. Az egyik kacsszerű indájához ragadva – mint légy a légypapírhoz –, haldokló veréb verdesett kétségbeesetten. – Azta! – hüledezett Eliot. – Ne érj hozzájuk, elég durva a mérgük. Szívmegállást okoz.
– Nem terveztem. Hogy repülnek? Hélium vagy hidrogén, vagy forró levegő, vagy ilyesmi? – Á, nem. Csak sima mágia. Bizonyára egyre közelebb jutottak a mocsár centrumához, mivel a tavacskák egyre szélesebbé, mélyebbé és sötétebbé, egyre mozdulatlanabbá váltak. Összeösszefolytak, míg végül a mocsár már gyakorlatilag egyetlen jókora, szabályos tavat alkotott. Gomolygó köd gyűlt köréjük. Itt-ott egy lótuszrügy dugta ki a fejét a vízből: labdányi, rózsaszínes fehér sarjgumó vastag, zöld száron. Különösnek tűnt, hogy egy ilyen tiszta és szépséges valami képes kifejlődni ebben a szennyes környezetben: egyetlen makulátlan, tökéletes lény, a mocsok éteri párlata. Eliotnak nehezére esett nem gondolnia arra a hatalmas alakra, amelyet legutóbb látott, amikor átrepültek az Északi Lápvidék felett. Őszintén remélte, hogy akármi lehetett is, csak a mélyebb vizeket kedveli. Bár szemlátomást ők is arra tartottak. A palló most hosszú, nyurga cölöpökön támaszkodva magasan a mocsár fölé emelkedett, mint egy keskeny, ingatag állványhíd, és kivezette őket egyenesen a nyílt vízre. A tópart beleveszett a ködbe. Eliot képtelen volt tovább tájékozódni, és úgy érezte, elhagyták az istenek. Ha ez a kaland úgy működne, ahogyan kellene, akkor mostanra már megtudtunk volna valamit – gondolta. Láttunk, hallottunk vagy éreztünk volna valami fontosat. Ehelyett ott voltak a nagy semmi közepén, előttük és mögöttük is a nagy semmivel, a levegőben függve, korhadt fadeszkákon, egy halott tó fekete tükre fölött. – Meddig kell még… – Eddig. Janet megállt. A gyalogjáró hirtelen véget ért. Ha Janet nem tette volna Eliot vállára a kezét, lehet, hogy egyenesen lesétált volna róla. Roskatag, rozoga létra vezetett le az állványról, talán arra az esetre, ha a látogató egyszerre ellenállhatatlan késztetést érezne, hogy fürödjön egyet pihenésképpen. – Kérdésem van egy régi haveromhoz – közölte Janet. – Hej! A víztükör felé kiáltott. – Hej!!! A kurjantása nem vert visszhangot. Körülnézett. – Hozhattunk volna valami követ, ami csobban. Heeej! Vártak. Valami ugrott egyet a mozdulatlan csendben, talán béka vagy egy hal, de Eliot túl lassan fordult a hang irányába, hogy meglássa. Mire visszafordította a fejét, a víztükör már nem volt sima és nyugodt. A változás első jeleként egy széles, íves hullám kelt rajta, amely némán futott feléjük, félmagasságukig benedvesítve a tartócölöpöket. Eliot ösztönösen lábujjhegyre emelkedett, ahogy elhömpölygött alattuk. Majd egy masszív, barázdált, bibircsókos barnászöld kagylóhéj bukkant a felszínre – mintha egy majd’ húsz
méter átmérőjű tengeralattjáró merült volna fel a mélyből. Valójában egy óriásteknős volt – a szája sólyomra emlékeztető, horgas csőrszerű szarukávája alapján egy aligátorteknős, avagy harapós teknős. Krisztusom! Ez egy kurva leviatán! Nem csoda, hogy semmi nem él itt. A medúzák összefogdossák a madarakat a levegőből, ez a szörnyeteg pedig biztos minden egysejtűnél nagyobb vízi állatot bekebelez, amit csak talál. Hatalmas metánbuborékok bugyogtak körülötte a felszínre; bizonyára az iszapból szabadultak fel, amelybe beleásta magát. Leírhatatlan bűz támadt. Illetve, valójában nem is leírhatatlan. Szó szerint szarszag csapta meg az orrukat. – Ki szólítja a Láp Urát? Az aligátorteknős lassan beszélt. A hangja mély volt és érdes, akár egy láncdohányosé. Legömbölyített busa feje enyhén komikusnak hatott, mint egy kifestett „beszélő ujj”. Apró malacszemei mélyen ültek szarugyűrűs üregeikben, amitől nagyon mérgesnek tűnt. Eliot úgy döntött, ezt feltételezi róla egészen addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. – Óh – mondta. – Te vagy az. – Igen, én. Pfű, bakker, de büdös vagy! – Az élet szaga. – Szerintem meg fingszag. Van egy kérdésem a számodra. – Mi másod van még? Kérdésekkel nem lakok jól. Szegényes volt mostanában a zsákmány. Hatalmas képe csupa bőr meg szarucsőr volt, a nyaka pedig olyan vastag, mint a feje. – Hát, nem is tudom. – Eliot olykor eltűnődött, hogy Janet nem szociopata-e egy kissé. Máskülönben hogy volna lehetséges, hogy egy ilyen helyzetben is képes unottnak és közömbösnek tűnni? Habár Eliot tudta, hogy neki is vannak érzései, a lány egyszerűen máshol tartotta őket, mint a legtöbb embertársa. – Van két lovunk. Válaszolj a kérdésemre, és beszélhetünk róluk. Eliot próbált uralkodni az arcvonásain. Ugye, csak blöfföl? Remélem, csak kamuzik. Kizárt, hogy feláldozzuk ennek az izének a lovainkat! – Eliot Főkirály vagyok – mutatkozott be. – Övé ez a szarfészek – tette hozzá Janet magyarázatképpen. – Én a Láp… – Igen, a Láp Hercege, bla-bla – szakította félbe a lány. – A Láp pedig Elioté. Igen, óriásteknős vagy. Vágjuk, oké? – Lehet, hogy a te királyságod széles, de vékony. Az enyém mélyre nyúlik. Lassan egyik oldalról a másikra fordította a fejét: előbb az egyik, majd a másik matt fényű szemével mérte végig őket. Elsodródott mellettük egy medúza; petyhüdt karjai végigsimították a teknős homlokát, de az úgy tűnt, észre sem veszi. – Parázs azt állítja, Fillory haldoklik – mondta Eliot. – Mit gondolsz? Igaza van?
– Halál. Élet. Egy hal meghal. Milliónyi apró féreg felfalja és él. A mocsárban mindegy. – A halnak nem az – mutatott rá Janet. – Csapnivaló filozófus vagy, úgyhogy ne is próbálkozz. Áruld el: tényleg vége lesz Fillorynak? Ha a teknősöknek lenne válluk, most bizonyára megvonta volna. – Igen. Fillory elpusztul. Kérem a lovakat. – Várj, ez most komoly? – Janet már bosszankodni kezdett. Úgy tűnt, mintha egészen eddig a pillanatig nem akarta volna elhinni a dolgot. – Tényleg véget fog érni? És meg tudjuk állítani valahogy? – Nem tudjátok. – Mi nem – szólt közbe Eliot –, de talán valaki más igen? – Azt meg nem mondhatom. Kérdezd a királynőt. – Én vagyok a királynő! – fortyant fel Janet. – Vagy legalábbis az egyik. Én vagyok a Főkirálynő. És én téged kérdezlek. – A törpék királynőjét. A Pusztaságban. Elég. Adjátok a lovaimat, vagy hagyjatok békén. A teknős süllyedni kezdett, alig kavarva fel a fekete vizet, és lassan visszahúzta a fejét a páncélja karimája alá, amíg az álla teljesen a felszínen nem nyugodott. – Én nem ismerek semmiféle törpe királynőt – jelentette ki Janet. – Te ismersz egyet is, Eliot? – Nem, a fenébe is! Merthogy nincsenek is törpe nők! Nem léteznek. – Nem létezik – fordult vissza Janet a teknős felé. – Próbáld újra! – Figyelj jobban. A harapós teknős – nevéhez híven, ahogy az aligátorok – hirtelen összecsattintotta az állkapcsát. A nyakát teljesen kinyújtotta – Eliot soha nem hitte volna, hogy ez az óriási test képes ilyen gyorsan mozdulni. Mintha egy kamion zúgott volna egyenesen feléjük. Harapás közben oldalra lendítette a fejét, hogy mindkettejüket egy mozdulattal elkapja. Eliot gyorsan kapcsolt. A reakciója abból állt, hogy lekuporodott, és a karjával eltakarta az arcát. A helyzete viszonylagos biztonságából érezte, ahogy egyszerre hidegebb lesz körülöttük az idő, és recsegést is hallott. Először úgy vélte, a teknős állkapcsai között szilánkosan szétforgácsolódó cölöp hangja az. De nem sújtott le rájuk a vég. – Mit merészelsz? – sziszegte Janet. A hangja most hangosan zengett – beleremegtek tőle a deszkák Eliot talpa alatt. Felnézett a királynőjére. Az a levegőbe emelkedve lebegett, csaknem egyméternyire a palló fölött. Dér szegélyezte a ruháját, és testéből dőlt a hideg; úgy gőzölgött a bőréről a pára, mint a szárazjégről. A karjait szélesre tárta, és mindkét kezében egyegy rövid nyelű csatabárdot markolt. Eliot most látta, hogy a szekercék feje színtiszta jégből volt. 29
A teknős mozdulatlanná vált: a támadása közepén foglyul ejtette a mágikus jég. Janet dermesztette meg; maga a mocsár is keményre fagyott a lény körül. Janet lehívta a telet, és ameddig a szem ellátott, az Északi Lápvidék vizét vastag, fehér páncél borította, helyenként megrepedve és hullámosra vetemedve. A teknős teljesen a jégbilincs csapdájába esett. Erőlködve küszködött, a fejét tehetetlenül dobálta előre-hátra. – Jesszusom! – Eliot feltápászkodott védekező kuporgásából. – Ügyes húzás! – Mit merészelsz? – ismételte Janet, tekintélyt parancsoló erővel a hangjában. – Örülj, hogy életben hagylak, Szarzsák Herceg! A teknős nem tűnt különösebben meglepettnek, csak dühösnek. – Elkaplak – hörögte, és minden erejét megfeszítve vergődött. A repedező jég hangosan csikorgott. Janet előrehajolt, úgy folytatta a varázslást, és akárhogyan is csinálta, még keményebbre fagyasztotta a mocsarat. – Megdermesztem és széttöröm a szemedet! – sziszegte. – Széthasítom a páncélodat, és kivágom belőle a húsodat! Jézusom, hol tanulta ezeket? A teknős teste még egyszer, utoljára megfeszült, majd teljesen mozdulatlanná vált, mint egy északi-sarki jégtáblák közé fagyott hajó. Ádáz dühvel meredt rájuk, a szemében gyilkos indulat lángjai lobogtak. Janet lebegve visszaereszkedett a pallóra. – Baszódj meg! – sziszegte. – Azt hittem, ennél több eszed van. Legközelebb kicsinállak, úgy vigyázz! Köpött egyet – a nyála még a levegőben megfagyott, és koppanva végigcsúszott a jégen –, majd hátat fordított, és méltóságteljesen elvonult. Eliot jóformán leesett a gyalogjáróról, úgy igyekezett kitérni az útjából. A világért nem ért volna azokhoz a jeges fegyverekhez. Úgy érezte, neki is mondania kellene valamit, mielőtt a lány után iramodik, hát úgy is tett. – Szarházi! – Féreg! – csikorogta válaszként a teknős. A lélegzete sűrűn gomolygott a hirtelen beállt hidegben. – Majd meglátod! Teknősök vannak, egészen a legaljáig! – Ja, persze – legyintett Eliot. – Ezt már hallottuk. Sietve megindult, hogy beérje Janetet. A lány minden lépésével fagyos lábnyomokat hagyott maga után.
12. FEJEZET Csak több órával később történt – miután visszatértek a lovaikhoz, és megindultak délnyugat felé, az áldottan száraz, szilárd talaj, és végső soron Barion városa meg
annak fenséges, alkoholos balzsama irányába –, hogy Janet megköszörülte a torkát, és megtörte a csendet: – Gondolom, kíváncsi vagy, hogyan változtam az imént egyik pillanatról a másikra mágikus csatabárdokat lengető, lenyűgöző jégamazonná. Eliot valóban az volt. De eltökélte, hogy kideríti, meddig bírja ki anélkül, hogy felhozná a témát. Nem arról volt szó, hogy nem akarja tudni: mindketten tisztában voltak vele, hogy nagyon is furdalja az oldalát. Ez inkább afféle régi türelemjáték volt kettejük között: ki bírja tovább cérnával. „Meddig ne törődjünk az elefánttal a szobában?” . Janet így akarta elnyújtani annak az élvezetét, hogy elmondja neki. Mindketten tudták, hogy Eliot előbb-utóbb úgyis enged a kísértésnek. – Hogy micsoda? – kérdezte megjátszott fesztelenséggel. – Óh. Ja, persze. Miért ne? – Az egyik bárdot Bánatnak nevezem – mondta Janet. – Tudod, hogy hívom a másikat? – Örömnek? – Azt is Bánatnak. Nem tudom megkülönböztetni őket egymástól. – Ühüm. Újabb öt percig lovagoltak némán. Mindketten veterán játékosok voltak már. Eliot folyton hátrapillantgatott a válla fölött – szinte paranoid módon tartott attól, hogy az egyik olyan rózsaszín medúzaizé utánuk lebeg, és hátulról köréje fonja a karjait. Miután megbénított, valószínűleg felgombolyítana a belsejébe, és látni lehetne kívülről, amint megemészti és az áttetsző húsába olvasztja a testemet. Az egész teljesen nyilvánosan zajlana. Bár újra belegondolva: mit számítana, ha a világ úgyis véget ér? De igenis számított volna. Tisztában volt vele. Még továbbra is számított minden. Sőt, most jobban, mint valaha. Úgy döntött, elismeri a vereségét. – Oké, te győztél. Szóval, halljuk, hogyan lettél egyszeriben satöbbi, satöbbi? – Jaj, úgy örülök, hogy kérdezted! Emlékszel még arra, amikor ti elmentetek hajókázni a tengerre, engem meg itt hagytatok, hogy kormányozzam addig Filloryt, úgy jó másfél évig? – És megmentettük a mágiát, következésképpen pedig, az egész világot? Ja, rémlik valami. – Nos, eleinte szórakoztató volt mindent kézben tartani, és mindenben egyedül dönteni, bevezetni néhány régóta esedékes reformot meg ilyenek. De azután, nagyjából egy hónap múlva kissé leültek az események, és nekem szükségem volt egy új projektre. Úgyhogy… ismered azt a sivatagot Fillorytól délre, a Rézhegységen túl? – Hallottam már róla. – Annektáltam. – Na, várjunk! – Eliot megrántotta a gyeplőt, és mindkét ló megállt. – Úgy érted, 30
megszálltad a sivatagot? – Nem, csak annektáltam. Hozzácsatoltam a birodalomhoz. Arra gondoltam, a könyvekben más országok folyton zaklatták, meg fenyegették Filloryt, meg hasonlók. Arra gondoltam, miért ne fordítsunk a dolgok menetén? Rajta hát, terjeszkedjünk! Menjünk elébe a harcnak, indítsunk megelőző támadást! Gondolj bele: miénk a világon az összes mágia meg az a rengeteg, furábbnál is furább szörny. Csak az óriások önmagukban felérnek egy egész nukleáris arzenállal. Ja, és ne feledd, nekünk van saját istenünk is, aki valóban létezik. Ez gyakorlatilag egy morális imperatívusz. Nyilvánvaló, hogy kötelességünk a terjeszkedés. Eliot megsarkantyúzta a lovát, az pedig újra poroszkálni kezdett. Bírta Janetet, de ez a csaj tényleg hihetetlen volt. Megint hallgatott egy kicsit, a megfelelőnek ítélt ideig. – Ne gondold, hogy csak, mert nem mondok semmit, nem sújt döbbenet és bánat a szavaid hallatán – mondta a Főkirály. – Mert tudd meg, hogy de. Éppen ezért nem tudok szóhoz se jutni. – Ha nem akartad, hogy rátörjek a sivatagra, és jogot formáljak rá, talán nem kellett volna lelépnetek, és megmentenetek a világot – vont vállat Janet. – Amúgy megsúgom, az udvarban igen népszerű volt a kezdeményezés. Az emberek imádták. Az állandó hadseregünk csak álldogált tétlenül, az alacsonyabb rangú nemesek meg csak pörögtek ott nekem üresjáratban, és keresték a módját, miként juthatnának feljebb a szamárlétrán. Hogyan szerezhetnének maguknak becsületet, hírnevet és címet, meg mit tudom én. Az ilyesmit fel kell használnod, különben rád romlik, mint a Fenwickék. Eliot felhorkant. – Ezért nem értesz te a politikához – állapította meg Janet. – A politika nem ért engem! – tiltakozott Eliot. – És gondolj csak arra a sok érclelőhelyre! A mi birodalmi nyersanyagaink szart sem érnek. – Kérlek, tartózkodj a Főkirály érckészleteinek becsmérlésétől! – Pedig akkor is olyanok, mint egy rakás szar. Na, szóval, fogtam egy ezredet meg néhány beszélő elefántot és azt a nindzsa csajt, Aralt – tudod, azt, akit Bingó legyőzött a lovagi tornán, és ne akard, hogy belekezdjek, micsoda szánalmas paródiája volt az az igazságos ítéletnek! –, és átkeltünk a Réz-hegységen. Láttad már azt a helyet? Én mondom, bámulatos. Gyakorlatilag tényleg színtiszta rézből vannak, és van rajtuk ez a szép zöldes fém-oxid réteg. Még egy spéci szó is van erre: patinás. Ezt Araltól tanultam. Mint kiderült, verhetetlen Scrabble-ben. – A réz is érc. És nem ezrednek, hanem dandárnak hívjuk őket. – Sosem voltam benne egészen biztos, egyáltalán miénk-e a Réz-hegység. Nem igazán világos a térképek alapján. – Mintha Janet nem hallotta volna, amit mondott. – Szóval, most már a miénk, mert útban a sivatag felé azt is annektáltam. Alig telt
pár napba odaérnünk. Egy elefánt lezuhant a szirtről, egy rézszikláról, nekem meg majd’ meghasadt a szívem. Az elefántok és a gravitáció: nem túl jó párosítás, nekem elhiheted. De tudod, mit? A többi elefánt abban a pillanatban megállt, és leereszkedtek hozzá. Megkeresték a maradványait, aztán gyűrű alakban körülállták. Nem láttam, mit műveltek vele, de amikor befejezték – egy teljes napig tartott –, az, amelyik lezuhant, újra teljesen ép volt, és egészséges. Feltámasztották, bakker! Még sosem láttam semmi ehhez foghatót. Ezek az elefántok tudnak valamit. Nem is értem, miért mi uralkodunk rajtuk, amikor nekik kéne uralkodniuk felettünk. – Ez felségárulás – jegyezte meg Eliot könnyedén. – De jogos. Na és, milyen volt a sivatag? – A sivatag? Az volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. Mivel elég sok időt töltött Janet társaságában, Eliot hozzászokott már ahhoz, ahogy a lány simán, minden figyelmeztetés és átmenet nélkül tudott átváltani az iróniáról és agresszióról a tényleges, hiteles, emberi érzelmek őszinte kifejezésére. – El kell menned oda, Eliot. Menj télen! A Vándorló Sivatag olyan, mint egy homokóceán, és hidd el, tisztában vagyok, milyen elcsépelten hangzik ez, de tényleg, szó szerint olyan, mint egy óceán! A dűnék úgy mozognak, akár a hatalmas hullámok a nyílt tengeren. Lassan, de azért szemmel követhetően. Egy teljes napot töltöttünk azzal, hogy csak ültünk a Réz-hegység lejtőin, és néztük, ahogy lassan hömpölyögve felénk gördülnek, és némán nekicsapódnak a hegység lábának, mint valami hatalmas bukóhullámok a parton. – Azután pedig – vette át a szót Eliot –, miután ráébredtél, hogy egy gyönyörű, máskülönben viszont haszontalan és teljességgel ártatlan sivatagot készülsz megtámadni, számba vetted az etikai és taktikai hibáid sorát, és visszafordultál… – Dehogyis fordultam vissza! Valójában, akkor jöttem rá, miért is mentem oda. Hazaküldtem az elefántokat. Elefántok?! Te jó ég, nem is tudom, mit képzeltem, hogy egy egész csordával keltem át a hegyeken. Gondolom, Hannibált akartam játszani. Kedvesen és türelmesen fogadták, meg minden, de az a hely nem volt nekik való. Mondtam nekik, hogy nyugodtan legelésszenek a Déli Gyümölcsösökben. Úgy éreztem, ezzel egálban leszünk. Az ezredet is visszaküldtem. Vagy dandárt, tökmindegy. Jó arcok voltak, nagyon vitéz harcosok, meg minden, és nem akartak otthagyni, de parancsot adtam, engedelmeskedniük kellett. Gondolom, valami ütközetet reméltek, de nem volt kivel harcolniuk. Amint leléptek, egyedül nekivágtam a sivatagnak. – Mi az ördögért? – kérdezte Eliot. Miközben kényelmes tempóban lovagoltak, körülöttük a zsombékos mocsarat újra felváltotta a füves rét, a vizenyős sarat a szilárd talaj. A száraz földterület úgy különült el a nedvestől és úgy tért magához, mintha valami rossz álomból ébredne. De Janet lélekben épp messze járt, és egészen más vidéket látott a lelki szemei előtt. – Tudod, sosem leszek képes elmagyarázni. Annyira nagyon tiszta volt!
Egyszeriben ez az összes élet itt, ez a sok zöld növényzet olyan szükségtelenül bonyolultnak és körülményesnek és nyirkosnak és szennyesnek és rendetlennek tűnt. A sivatag őszinte és valódi: csak a száraz homok, ahogy sima, görbe íveket rajzol az üres égboltra. Olyan volt, mintha egész életemben a sárban kellett volna botorkálnom, és akkor végre megtaláltam a kiutat. Azt hiszem, akkor vettem a saját kezembe az életem irányítását [„Azt hiszed?”], de egyáltalán nem úgy éreztem. Ott biztonságban éreztem magam. Nagyobb biztonságban, mint bárhol és bármikor azelőtt. Nem mintha ott nem várt volna rám a halál, de ha meg kellett volna halnom, nem bántam volna… Nem tudom elmagyarázni neked. Nem kellett színlelnem többé, csak lehettem az, aki vagyok. – Frusztráltan felsóhajtott. – Nézd, tudom, hogy semmi értelme annak, amit mondani próbálok. Isten a tanúm, nem vagyok valami spirituális személy, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy odakint szabadon lélegzem. – Értem én. Folytasd. Eliotnak sokáig volt egy elmélete, hogy Janet azt képzeli, mindenki ugyanúgy megítéli őt, ahogyan ő ítélkezik mások felett, és ha ez igaz volt, akkor a világ bizonyára elég ijesztő hely lehetett a lány számára. Nem csoda, hogy bejött neki az a teljes magány odakint a semmi közepén. – Aznap éjjel a legcsodálatosabb dolog történt: a csillagok leszálltak hozzám az égből. Nem szoktak hozzá az emberi lények látványához, úgyhogy nem féltek. Olyanok voltak, mint a szelíd madarak: körbevettek, pár arasznyira a földtől. Mindegyik akkora lehetett, mint egy teniszlabda. Tüskések és kissé langyosak, és valahogy cincognak, vagy csipognak. A kezedben tarthatod őket. – Újra felsóhajtott. – Tudom, hogy ez még Fillory viszonylatában is elég meredeken hangzik. Néha azon tűnődöm, vajon nem csak álmodtam-e az egészet. Három napig gyalogoltam, addigra elfogyott minden tartalékom, de eszem ágában sem volt visszafordulni. Egyetlen egyszer sem. Egyre azt vártam, hogy beijedjek, de nem történt ilyen. Egyenesen délnek tartottam. A dűnék hatalmasra nőnek ott a sivatag mélyén, akkorák, mint a nagyobb dombok. A tetejükről messze ellátni, de én soha nem láttam a sivatag szélét. Talán örökké tart. Sejtheted, mi következett ezután. Elvesztettem az eszméletemet az éhségtől, a szomjúságtól és a kimerültségtől. Aztán valami idegen fickó homokhajójában ébredtem, arra, hogy a sivatagban vitorlázunk. – Tényleg? – kérdezte Eliot. – Én arra tippeltem volna, hogy ráébredtél, nemsokára meg fogsz halni, és visszamentél arra, amerről jöttél. Vagy erre, vagy arra, hogy egyszer csak felbukkant az elefánt, amelyik korábban lezuhant a szikláról, azután újra feltámadt; fenségesen ügetett végig a dűnéken, és megmentett téged. Esetleg Arallal a nyeregben. Azt hittem, ez lesz a csavar a sztoridban. – Nem így történt. Mondom, egy fickó hajójában tértem magamhoz. Igazából nem is hajó volt, még csak nem is csónak… alapjában véve csak egy lapos
szörfdeszka, a közepébe szúrt póznával, amihez egy vászonlepedőt kötöztek. Inkább egy vitorlásra emlékeztetett. A pasas keresztbe tett lábbal ült rajta, egyik kezével a kormányrudat tartva, a másikkal a fővitorlát… olyan alkarja volt, akár a tekebábu…, és az egész tákolmány valami elképesztő iramban szelte a homokot. Nem mondott semmit, de hihetetlenül jóképű volt. Magas, karcsú, nagy orrú, barna bőrű. Hazavitt az otthonába, ami egy jókora, a homokból kiugró sziklában rejtőzött. A tetején egy nagy kráter volt, tele fekete földdel, amiben mindenféle nőtt. Egy egész törzs élt ott a szikla körül, a kőbe vájt apró cellák gyűrűjében. – Honnan volt vizük? – kérdezte Eliot. – Ezt én is szerettem volna tudni. És rövidesen ki is derült. Mindjárt arra is rátérek. Szóval, elég kemény bagázs volt. Ez a fickó, aki megmentett, ő volt a vezetőjük. Úgy hívták, a Legelső. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy épp megszálltuk őket, vagyis megszálltam, és hogy ez az egész sivatag most már Fillory része. Először gondolkodtam rajta, hogy hagyom az egészet, mert mégiscsak megmentette az életemet, meg minden, de azért nehogy már: az invázió az akkor is invázió. Vagy annektálás. Na, mindegy, úgy éreztem, jobb, ha nyíltan előállok vele, hogy tudják: mostantól szabadon élvezhetik annak előnyeit, hogy egy félautonóm, kvázi-nemzeti területté váltak a nagy Fillory fennhatósága alatt. De a Legelső hallani sem akart az egészről. Sziklaszilárdan ragaszkodott az álláspontjához. Azt mondta, soha még csak nem is hallott Filloryról. El tudod képzelni? Nagyon cseszte a csőröm, de ugyanakkor le is nyűgözött. Szóval, ott lógtam egy darabig velük. Szerettem köztük lenni. Ahhoz képest, hogy csak egy maroknyi nomád volt, bármilyen nyilvánvaló ellenfél nélkül, kifejlesztettek egy egész király harci stílust: mindannyian maguknál hordtak egy fekete fémből készített személyes fegyvert. Állati volt: könnyű, erős, és amikor megütsz vele valamit, kék szikrák pattognak belőle… Roppant rejtélyes, nem tudtam rájönni, honnan származik. A Legelsőnek egy egész lándzsája volt belőle. Nagy szónoklatot tartott róla, hogy milyen hű, de hatalmas fegyver. Hogy a sivatagban kovácsolták, megölt vele egy istent, meg ilyenek. Azt állította, fókuszálja a mágikus erőket… más szóval, felturbózza a képességedet…, de sose láttam, hogy erre használta volna. Úgy döntöttem, leveszem őket a lábukról. Tudod, megbabonázom őket személyes varázsommal és kedvességemmel. Afféle bűbájoffenzívaként. Szóval, segíteni kezdtem a ház körüli munkákban. Igyekeztem igazodni a törzs életritmusához. El se hitted volna: Fillory királynője, amint négykézláb szedegeti a földből a répát, és együtt rágcsálja velük azokat a rusnya lárvákat, amiket kirostáltak a homokból. Próbáltam homárnak képzelni őket, de akkor is csak férgek voltak. És még csak nem is bántam. Nem dühített a dolog. Nem is tudom, mikor voltam annyira nyugodt, mint odakint, azokkal az egyszerű emberekkel. Lefeküdtem a Legelsővel. Nem
szerettem, de nagyon bírtam, és imádtam a világát. Én is része akartam lenni annak a helynek. És Isten a tanúm, igazán jóképű és vonzó pasi volt. Csodás volt vele a szex, mintha magával a sivataggal szeretkeztem volna. Aztán nagyjából három hónap elteltével… – Várj csak! – szakította félbe Eliot. – Szóval azt akarod mondani, hogy ekkor már három hónapja odakint tanyáztál Sziklafalván? És mi volt addig Filloryval? – Filloryban minden az előírások szerint zajlott. Mégis, mit gondolsz, mi történhetett volna? Ha jól elrendezed a dolgokat a birodalomban, akkor simán elvezeti magát. Az ég szerelmére, hiszen elhitettem azokkal a népekkel, hogy hallom a gondolataikat. Attól is paráztak, hogy engedély nélkül a zuhanyzóban pisáljanak. Kizárt, hogy bármivel is próbálkozni mertek volna. Szóval úgy három hónap után a Legelső azt mondta nekem, hogy ha szeretnék tovább maradni, akkor át kell esnem a beavatási rítusukon. Ez elég komoly dolog volt, évente páran bele is haltak. De nem érdekelt. Még nem akartam elmenni. És aki sikerrel kiállta a próbát, az kapott egy olyan király feketefém fegyvert. Ne mondd, hogy kispályázok. Ha csinálok valamit, akkor azt teljes gőzzel. – Soha nem mondok ilyet – ígérte Eliot ünnepélyesen. – De Janet, ez nagyon súlyos! – Pedig még nem is hallottad az igazán durva részt. Szóval, most megtörök egy szent esküt azzal, hogy elmondom neked, de kit érdekel. Szóval, így történt. A Legelső kivitt a falujukból, vissza a sivatagba, azután letérdelt velem, a tenyerébe vett egy maréknyi homokot, és azt mondta, hogy amit keresek, az ott van. Mi a franc, hát nem? De nyilván odanéztem a nyavalyás homokra. És egy idő múltán észrevettem, hogy apró, csillogó, sötét szemcsék vannak benne. Nem sok, de olykor-olykor sikerült megpillantani egy ragyogó fényű fekete szemcsét. Kezdtem kapiskálni. „Ez hát az a fekete fém, amiből a fegyvereik készülnek!” Körülvett minket, ott volt mindenütt a homokban. Ezer szemenként egy, ezt állította a Legelső. Adott egy vászonzsákot, és azt mondta, addig kell egyedül ülnöm a sivatagban, amíg meg nem töltöm az egészet fémszemcsékkel, egyesével. Mire én: teljesen tele? Mármint színültig? Vagy csak, tudod, olyan nagyjából? Azt mondta, tudni fogom, mert amikor végzek a feladattal, amikor teleszedtem a zacskót, eljön valami, amit úgy hívott, a Nagy Olvasztó. Az majd megolvasztja, és tiszta fémmé varázsolja az ércet, amit összeszedtem, és fegyvert készít nekem belőle. – Tényleg? – ámult Eliot. – Milyen oltári kedves tőle. – Ugye? Eléggé kapóra jön. Azt hihetnéd, gyanakodtam. De egyszerűen úgy éreztem, kell egy olyan fegyver. Muszáj, hogy nekem is legyen. Így hát odakint maradtam. Fogtam egy marék homokot, kis kupacot formáltam a tenyeremen, kiszedegettem a fekete szemcséket, azután belesöpörtem őket a zsákba. Semmi mágia, csak én és a puszta kezem, meg a zsák. Pár óra múlva a szemem már
vörösen égett, majd’ kifolyt, és keresztben állt. Mire másnap felkelt a nap, már hallucináltam. A zacskó kezdett megtelni, már érezni lehetett a súlyát a kezemben, de már akkor láttam: szoros verseny lesz, hogy sikerül-e végeznem vele, mielőtt végleg becsavarodok. Elég durva volt. Az összes szokásos dolog megtörtént, ami az ilyen gyötrelmes próbatételeken történni szokott. Bepisiltem. Gyakorlatilag megvakultam. Egy adott ponton elhánytam magam. Nagyon-nagyon kínos volt. Ugyanakkor viszont éreztem, hogy a próba átformál engem. Tudod? Mintha maga a sivatag olvasztott volna meg engem, kiégette belőlem az összes gyengeséget és tisztátalanságot, és kivonta mindazt, ami kemény, tiszta és igaz. Elég sok ilyen szarságon gondolkodtam, miközben a szemcséimet szedegettem. – Janet! – Eliot nem is tudta, mit mondjon. Még sosem hallotta, hogy a lány ilyen nyíltan és őszintén beszélt volna az érzéseiről. Akármi is történt odakint, valami tényleg megváltozott benne. Egészen mostanáig nem látta ezt. – Janet, hogy tehetted ezt magaddal? – Nem tudom. Egyszerűen csak éreztem, hogy muszáj. Csak szedtem, szemeztem, gyűjtöttem. A kezem őrülten reszketett. Harmadjára nyugodott le a nap, amikor kezdtem úgy érezni, hogy talán már közel járok a befejezéshez. Nem volt valami nagy zsák, inkább tényleg csak egy zacskó, és már eléggé telinek tűnt. Ha valaki egy zacskó ércet kérne tőled, nem kellene szégyenkezned, ha az én akkori zsákomat adnád oda neki. Elvileg úgy volt, hogy ha akár csak egyetlen közönséges homokszem is belekerül a zsákba, a Nagy Olvasztó nem jön el. Nem tudom, elhittem-e ezt, vagy sem, de egyre csak rázogattam a zacskót, és turkáltam benne, hogy ellenőrizzem, nem rejtőzik-e valahol egy sunyi szemcse. Tényleg nagyon szerettem azt a zacskónyi fekete fémemet. Hűvösnek, olajosnak és olyan sűrűnek éreztem. Különleges illatot árasztott. Büszke voltam rá. Alig vártam, hogy kiderüljön, milyen fegyver lesz belőle. Tudtam, hogy bármi is, az a legbelső, legszemélyesebb vasakaratomnak pengeéles, törhetetlen kifejezője lesz. Az, amire egész életemben vártam. Gondolom, meggyengültek a védőpajzsaim, mert jó sok minden felidéződött bennem odakint: olyasmik, amikre már jó ideje igyekeztem egyáltalán nem gondolni. Például eszembe jutott, amikor Alice először megérkezett Varázskapuba, ahogy átküzdötte magát a téli erdőn, pedig még azt sem tudta, beengedik-e egyáltalán. Arra gondoltam, milyen genyó voltam vele, mielőtt meghalt. Juliára gondoltam, aki egyre azt várta, hogy Varázskapu elmegy érte, és befogadja, és csak várt a szobájában és várt, teljesen egyedül, és Varázskapu sosem jött el. Rád gondoltam, és arra, hogyan éreztem irántad régen, és milyen vacak érzés volt! Aztán arra, hogy mennyire megváltoztál. Tényleg összekaptad magad, amikor idejöttél, és ezt nagyra becsülöm, Eliot. Azt hiszem, ezt még sosem mondtam neked. Pedig így van, mindenki felnéz rád ezért.
– Köszönöm. – Valóban nem mondta eddig. És Eliotnak jólesett hallania. – Eszembe jutott a bentlakásos iskolám. Soha nem gondolok a gyerekkoromra, de tényleg soha. Azon az éjjelen viszont az egész egyszerre feltört. Tudtad, hogy a szüleim bentlakásosba küldtek nyolcéves koromban? Most már úgy gondolom, még túl korai volt, de gyerekként feltételeztem, hogy ez a normális. Nem hiszem, hogy az a suli még mindig fogad ilyen fiatal tanulókat. Mint utóbb kiderült, elég durva év volt ez a családomnak… az újszülött kisöcsémet elvitte a bölcsőhalál , és szerintem egy kicsit meg is feledkeztek rólam egy időre. Jött az a sok gyász, meg minden. Biztos úgy gondolták, hogy elég nagy vagyok már, tudok vigyázni magamra. És felteszem, igazuk is lehetett. De akkor is elég vacak év volt. – Miért nem beszéltél erről nekem soha? – Nem is tudom. Azt hiszem, korábban sosem engedtem meg magamnak, hogy szarul érezzem magam emiatt. De azon a negyedik éjjelen, miközben vártam, hogy a Nagy Olvasztó eljöjjön, valahogy újraéltem az egészet. Szó szerint regrediáltam, visszaváltoztam a nyolcéves kislánykori önmagammá. És eszembe jutott az a nap. Júniusban jártunk, éppen véget ért a tanév. Ideje volt hazamenni. De az utolsó napon valami kavarodás történhetett; gondolom, apu azt hitte, küldetett értem autót, de az asszisztense elfelejtette intézni, vagy a sofőr tűnt el? Már nem tudom. A lényeg, hogy senki nem jött értem. Egész nap ott ültem a bőröndömön, az előtérben, miközben a többi gyerekért sorra érkeztek a szüleik, én meg csak harangoztam a lábammal, és újra meg újra elolvastam az egyik olyan régi, nagy, kihajtható Mogyoró mesekönyvet. És senki nem jött. Akkor még nem voltak mobiltelefonok, és az iskola nem tudta előkeríteni a szüleimet. A személyzet összesúgott a hátam mögött. Sajnáltak, de közben éreztem, hogy azt kívánták, húzzak már a fenébe, hadd mehessenek végre ők is haza. Még mindig pontosan emlékszem az előtérből nyíló látványra: a pálmafák sorára az ajtóüvegen túl, arra, ahogy a lenyugvó nap sugarai megvilágították a meglazult linóleumburkolatot, és a lakkozott fapadok szagára. Azt sosem felejtem el. Az árnyékokat néztem, és azt gondoltam, „mire az ablakkeret árnyéka elér a padnak addig a sarkáig, biztosan eljön értem az apám”, de persze nem jött, én pedig választottam egy új pontot. Életemben először ráébredtem, milyen kicsi és jelentéktelen része vagyok a szüleim világának. Számomra ők jelentettek mindent, én viszont alig voltam valami nekik. A nevelők hagyták, hogy velük vacsorázzak, amit rendes körülmények között soha nem engedtek a diákoknak. A McDonald’s-ból rendeltek nekem. Akkor olyan izgatott voltam, és nagyon különlegesnek éreztem magam. Eliot azt kívánta, bárcsak visszamehetne az időben, hogy megvigasztalja, ölbe vegye és hazavigye azt a mini-Janetet. – Aztán miután megvacsoráztunk, végül mégis megjelent az apám. Nagy léptekkel berontott a bejárati ajtón: maga elé nyújtott kézzel nyitotta ki, anélkül, 31
hogy kicsit is fékezett volna. Kibomlott nyakkendővel, túl gyorsan közeledett, nagy dérrel-dúrral. Dühös volt a kavarodás miatt, valószínűleg önmagára, de nekem mégis úgy jött le, mintha énrám haragudna. Mintha minden az én hibám lett volna. Elég nagy seggfejként viselkedett. Gondolom, sejted, merre tart ez a sztori. Azon a ponton már komolyan le voltam gyengülve. Forgott velem a világ, és ötpercenként elájultam. Az ötödik napon hajnalban felébredtem, és tudtam, hogy a Nagy Olvasztó nem jön el hozzám. És feladtam. Véget ért a próba. Visszavánszorogtam a sziklához. Még mindig megvolt a fémmel teli zsákom. Képtelen voltam otthagyni. Gondoltam, talán felhasználhatják valami másra, vagy mit tudom én. Nem voltam valami jó bőrben, annyit mondhatok. Olyan súlyosan kiszáradtam, hogy még sírni sem tudtam. Elég eszelős egy jelenet lehetett, mint mondjuk Ofélia a Hamletben. Csak, tudod, sokkal szárazabb… Aztán visszavánszorogtam a faluba, és ők a gondomat viselték, odasegítettek egy asztalhoz, ami tele volt étellel-itallal. Partit rendeztek nekem. Az egész törzs jelen volt. Mindenki mosolygott. A Nagy Olvasztó nem jött el, de valahogy mégis rendben volt így is minden. Elbuktam, de a dolgok már csak ilyenek. A sivatag örök, én pedig birokra keltem vele, beleadtam apait-anyait, nem tehettem semmi többet, és vesztettem. Mindenki csak ült és vidáman mosolygott rám, és egy idő múlva már én is mosolyogtam. A Legelső kérte, hogy menjek oda hozzá az asztalfőhöz, ott, mindenki előtt. Letérdeltetett, elvette tőlem a zsákot, és feltartotta a magasba. Te kívülálló vagy – mondta. De eljöttél hozzánk, és fejet hajtottál a sivatag előtt, és az ujjaiddal átfésülted a homokját. Drámai hatásszünet. Azt hitted, a sivatag megosztja veled a kincseit. A mi népünk kincseit. Azt remélted, beavat a titkainkba. Megajándékoz a fémünkkel. Az erőnkkel. Azt képzelted, elveheted tőlünk a sivatagot, és uralkodhatsz felettünk. Íme, ezt adta neked a sivatag: csak egy zsák értéktelen homokot. Azzal kiborította a zsákom tartalmát a földre. Sosem fogod megtalálni a mi fémünket. A sivatag éberen őrzi a titkait. Csak választott fiaival és lányaival osztja meg azokat. Vidd vissza ezt a homokot a te Filloryd Főkirályához, és mondd meg neki, hogy életben hagytalak. Mondd meg, hogy küldhet még más szajhákat is nekünk, ha szeretne. Ez itt megfelelő volt. Janet egy percig némán lovagolt Eliot előtt. Eliot nem tudta, hogy csak próbálja összeszedni magát, mert felzaklatta az emlék, vagy egyszerűen belefeledkezett a gondolataiba. Látta, ahogy a lány egyszer az arcához ér, de ez volt minden. – Janet! – szólt utána. – A Legelső jót nevetett azon az utolsó poénján, elhiheted. – Amikor folytatta, a hangja ugyanolyan közömbös maradt. – Ismerte a hallgatóságát. Az összes fekete
homok, amit gyűjtöttem, ott hevert előttem a földön egy kis kupacban. Odakint, a sivatagban valahogy sokkal többnek tűnt. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy nem fém. Elvégre majdnem meghaltam érte. De még nem fejeztem be az előző történetemet, az iskolait. Tudod, mit tettem aznap, amikor az apám későn jött értem? Leköptem, cseszd meg. Megmondtam neki, hogy soha többé nem akarok hazamenni. Eltéptem az ingét. Erre pofon vágott, és erővel kivonszolt a kocsihoz, miközben én rúgkapáltam és sikítoztam. De már nem vagyok nyolcéves. Többé már nem vagyok kislány. A Legelső pedig feleannyira sem volt férfi, mint az apám. Odasúgtam neki valamit. Le kellett hajolnia, hogy hallja a szavaimat. Azt suttogtam: Nem kellenek a titkaid, Legelső. De elveszem a fegyvereidet. És elveszem a sivatagodat is. Azután egyenesen a szemébe szórtam egymaréknyit abból a finom fekete homokból. És felpattantam a térdelő helyzetből. És utána már nem suttogtam többé. És megmondhatod az istenednek, amikor találkozol vele, hogy én nem hagytalak életben. De gondolom, az anélkül is elég nyilvánvaló lesz. Tudod, jó nagyot hibázott. Amikor kivitt oda, azt hitte, meg fogok törni, de tévedett. Csak erősebbé tett. A sivatag rákényszerített, hogy szembenézzek a saját titkaimmal, azokkal, amelyeket addig folyton csak rejtegettem önmagam elől, és én engedtem a parancsának. Amikor visszatértem, nem volt fegyverem: én magam váltam fegyverré. Ha muszáj, elég gyorsan tudom aktiválni a Szövött Erő varázslatot. Képzelheted, milyen kimerült voltam a próbatételtől, de semmi nem állíthatott meg abban a pillanatban. Mielőtt a Legelső felfogta volna, mi történik, nekivágtam a falnak. A kezem gyakorlatilag olyan kemény lett, mint a kő. Jó érzés volt. Egy pillanatig mindenki más csak bámult. Szerintem azt gondolhatták: „Oké, korrekt küzdelem, lássuk, hogy a Legelső egymaga is ki tud-e kerülni belőle győztesen; nem akarunk tiszteletlenek lenni vele azzal, hogy segíteni próbálunk”, vagy valami ilyesmi. És mire meggondolták magukat, neki addigra már túl késő volt. És nekik is. Elég pipa voltam. Nem hiszem, hogy túl sokat erőszakoskodnék indokolatlanul, de ez háború volt, ő pedig jó nagy parasztként viselkedett, úgyhogy csúnyán helybenhagytam. Átdobtam néhány ajtón, a végén már úgy bömbölt, mint egy csecsemő. Tudod, régen mit írtak az ágyúkra? A királyok végső érve. Azt hiszem, ennek mintájára azt is mondhatjuk, hogy a mágia meg a királynők végső érve. Eliot egy szót sem szólt. Rájött, hogy a Janet mellett töltött hosszú évei alatt nem is ismerte meg őt igazán, mélyen. Néha csak ránézett, és arra gondolt: Az áldóját! Kíváncsi vagyok, mi rejtőzhet az állandó haragja, e mögött a kemény, üveges páncél mögött? Talán csak egy ártatlan, sebzett kislány, aki szeretne előjönni és játszani, és boldogságra vágyik, meg arra, hogy szeressen és viszontszeressék. De most azon
töprengett, nem tűnt-e el már régen az a kislány, vagy hogy ott volt-e egyáltalán valaha is. Mi lehet a kemény páncél, a féktelen harag mögött? Csak még több harag és még több páncél. Csupa harag és páncél, egészen a legmélyéig. Janet arca falfehér volt, de a hangja még mindig nyugodt maradt. – Amikor a Legelső abbahagyta a siránkozást, rákényszerítettem, hogy mutasson meg mindent. Az összes titkukat. Többé már nem is érdekelt, csak azt akartam, tudja, milyen nagyon csúnyán kikapott. Hogy mekkora vereséget szenvedett. Az a szikla mélyen benyúlik a sivatag alá… aknákat vájtak bele…, és mindenféle jégbarlangok húzódnak alatta. Onnan szerezték a vizet. Viszont fém az nem volt egy szál se. Nuku. El tudod képzelni? Összesen annyi fegyverük volt, amennyit náluk láttam… Szerintem valami meteoritból szerezhették, még réges-régen. „Csillagfémből kovácsolt csodafegyverek”, vagy ilyesmi. Aztán egyszerűen csak továbbadták őket az utódaiknak, mindig apáról fiúra, anyáról lányra szálltak. Bezártam a Legelsőt egy jégbarlangba, és otthagytam. Gondoltam, a társai végül majd úgyis rátalálnak. Talán meghal addigra, talán rendben lesz, nem tudom, és nem is érdekel. Hát mi vagyok én, egy kurva orvos? Eliot kicsit megsarkanytúzta a lovát, hogy odaérjen Janeté mellé, és amennyire lovaglási tudása engedte, odahajolt, átkarolta a királynőjét, és arcon puszilta. Inkább csak érezte, mint látta a lány mosolyát. – Mielőtt otthagytam, elvettem tőle a lándzsáját. Még mindig tartott az erővarázslat, úgyhogy puszta kézzel félbe törtem a szeme láttára, és mindkét nyéldarab végére bárdfejet formáztam jégből. Nem rossz, mi? Azt akartam mondani, „Vedd úgy, hogy annektáltalak titeket, mocsodék!”, de aztán mégsem tettem: néha feleslegesnek érződik a végszó, tudod? – Ja – felelte Eliot halkan. – Hidd el, pontosan tudom. – Na, mindegy! – vont vállat Janet, és megsarkantyúzta a lovát, ami erre vágtára fogta a Barion felé vezető úton. – Szóval, így szereztem az új csatabárdjaimat.
13. FEJEZET Egy napon, délután fél háromkor, nagyjából egy héttel azután, hogy Quentin visszatért az Antarktiszról, Lionel bekopogtatott az ajtaján. – Tíz perc. – Lionel nem várta meg, míg kinyitja. – Lent az előtérben. Hozd a cuccodat! Mire Quentin odaért, Lionel máris a folyosó túlsó végén járt, a másik lakosztálynál. Ezek a kora délutánok afféle holtidőkké váltak az ő kis tolvajbrigádjuk napi életciklusában. A terv rájuk eső részét már átismételték – nem is egyszer –,
amennyire csak telt tőlük egy hotelszoba szűkös keretei között, bár az nyilván köszönőviszonyban sem volt a majdani terep valószínű körülményeivel, amelyekről még mindig túlságosan keveset tudtak. A délelőttöt pár olyan dolog állítgatásával töltötték, amelyek valójában nem is igényeltek finomhangolást. Stoppard a jelek szerint nem bánta, hogy napi tizennyolc órát bütyköli a szerkezeteit, a többiek azonban lassan kezdtek begolyózni a semmittevéstől. Quentin túl volt már minden előkészületen, amin csak tudott, és tűkön ült. Alice odakint várt rá valahol. Ahhoz túl hideg volt, hogy kimenjenek a szabadba, és ha mégis megtették, a newarki nemzetközi reptéren találták magukat. Úgyhogy inkább kártyáztak, olvasgattak, tévéztek, ujjgyakorlatokat végeztek, vagy a helyi konditeremben koptatták a futópadokat. Betsy egy terjedelmes naplószerűségbe irkálgatott. Olykor úsztak egyet a hotel sekély medencéjében, amit egy nyirkos, csepegő üvegbarlang zárt körül a legfelső emeleten, és olyan erősen klórozták a vizét, hogy miután kiszálltak belőle, még egy fél óra múlva is enyhén mérgezettnek érezték magukat. Quentin örült, hogy végre megtöri valami ezt a napi rutint. Talán egy másik helyszínre készülnek, hogy tegyenek egy próbakört az éles bevetés előtt. A hallban találkoztak; mindenki jelen volt, Pushkart leszámítva, akinek nyomát sem látták. Stoppard két kemény falú bőröndöt cipelve érkezett; az egyik közülük nyilvánvalóan elég nehéz lehetett. Quentin csak egy katonai vászonzsákot hozott magával, amibe mindent bepakolt, amiről úgy vélte, szükségük lehet a kötés feloldásához – már ha az felbontható egyáltalán, amit még mindig nem lehetett tudni. Persze amúgy sem gyakorolhattak semmin. De ott lapultak a zsebében Majakovszkij érméi. Betsy üres kézzel érkezett. – Terepgyakorlat! – örvendezett. – Hála az égnek! Most már elárulhatom. Készen álltok? Plum horkol! Tessék, most már tudjátok. – Örülök, hogy végre nem titok többé – vigyorgott Plum. – Gondoljátok, hogy ez az? – kérdezte Stoppard. – Úgy értem, ez már a meló? – Kizárt! – Betsy gúnyosan ingatta a fejét. – Tutira nem az. Csak ruhapróba. Illetve próbabevetés. – A helyszínen találkozunk a többiekkel – jelentette be Lionel, majd kikísérte őket a szabadba. A fehér limuzin visszatért. Ezúttal a sofőr kiszállt, és Lionel ült be a kormány mögé. A többiek bemásztak a hátsó utastérbe. Jó ötletnek tűnt. Quentin szerette az improvizálást, ha és ahol abszolút nem kínálkozott más választás, de tudta: nem árt a lehető legjobban felkészülni minden eshetőségre. Talán még az is elképzelhető, hogy a madár szervezett nekünk egy anyagtalan kötést, amivel eljátszadozhatunk? A limo egyre gyorsított, aztán felhajtott az autópályára, és észak felé fordult. A belső hangszóró halk kattanással bekapcsolt. – Kartondoboz – hallották Lionel hangját. A dobozt meg is találták, a padlón, az
egyik sarokban. Quentin egy kulccsal felhasította a ragasztószalagot. Kiderült, hogy a doboz tele van ruhákkal: fényes, fekete kabátokkal, fekete farmerokkal és kötött sapkákkal. – Keressétek meg a saját méreteteket, és öltözzetek át. A hangulat alapján valami titkos kommandós bevetésre is készülhettek volna. Stoppard izgatottan turkált a dobozban, amíg rá nem talált egy olyan katonai zubbonyra, amely illett rá. Az ölébe vette, és gyengéden végigsimította az ujjaival. – Szerelmes vagyok – jelentette ki. – Beleszerettem ebbe a kabátba. Betsy már le is kapta a nadrágját; elővillant praktikus, fehér bugyija, és két hosszú, nagyon sápadt bőrű lába, majd máris kezdte felhúzni a farmerját. – Ez a szaros csőnadrág tiszta műszál – füstölgött. – Azt hiszem, én még várok vele – mondta Plum. A limo átkelt a Hudsonon, és behajtott Bronxba, majd a folyót követve továbbhaladt észak felé, azután keletnek kanyarodott, Connecticut irányába. Quentin nézte, ahogy elsuhan mellettük a világ: ormótlan felüljárók, téglaépítésű társasházcsoportok sűrűn sorakozó, túl kicsi ablakokkal, útszéli plázák a forgalomra villogó hatalmas reklámtáblákkal, óriási, céltalan hidak, újabb építkezések, majd végül, mint a megkönnyebbülés sóhaja, fák! Végre! A sötétített ablaküvegek állandó félhomályában az egész annyira távolinak és idegennek tűnt, akár egy akvárium tartalma. Kétszer álltak meg útközben: egyszer tankolni, és egyszer egy alacsony, hosszú téglaépület előtt, amelyet a cégtáblája büszkén rehabilitációs centrumként azonosított. Itt Lionel átvett egy barna papírba csavart hosszú csomagot egy láthatatlan illetőtől, aki csak résnyire nyitott neki ajtót. Stoppard nyugtalanul fészkelődött fekete kabátjában, amelyet máris felvett, bár túl meleg volt hozzá a limóban, és felvett mellé egy pilóta napszemüveget is. Ujjai folyton a diszkófények kapcsolói körül matattak. – Ne merészeld! – szólt rá Plum figyelmeztető hangon. Szinte vágni lehetett a felgyülemlett feszültséget a kocsiban. – Szóval – szólalt meg Betsy élénken. – Stoppard, mondd csak, mi a fenét keresel te itt? Mármint, ebben a melóban. – Ugyanazt, mint mindenki más – felelte a srác flegmán. – A lóvéért jöttem. Betsy ijesztő gyorsasággal lerántotta róla a szemüvegét. Stoppard utánakapott, de a lány már el is tüntette; gyors, szinte folyékony varázslási stílusa erősen emlékeztette Quentint valaki máséra. Először nem is tudta beazonosítani, azután hirtelen leesett neki: Julia. A szemüveg nélkül Stoppard sokkal fiatalabbnak tűnt. – Ne kamuzz itt nekünk, kisapám! – vakkantott rá Betsy. – Mégis, hány éves vagy? Kilenc? Majd visszakapod a nyamvadt szemüveged, ha szépen elcsiripelted nekünk, hogyan kerültél ide. – Tizenhét vagyok – vicsorogta. – Csak hogy tudd. És egyébként is, te hogy kerültél ide?
– Nos, lássuk csak… – A lány az állához érintette az ujját, és félrebillentett fejjel felnézve úgy tett, mint aki erősen töri a fejét. – Abban, amiben utazom, én vagyok a legjobb. Van egy elintézendő ügyem és valami azt súgja, sokkal könnyebb dolgom lesz egymillió dollárral a zsebemben. Ezen kívül élvezem az erőszakot, meg a sétakocsikázást okostojásokkal teli luxuslimókban. Itt a vége! – Elmosolyodott. – Most te jössz. Ha Stoppard nem lett volna máris fülig szerelmes Betsybe, a lány szónoklata végére garantáltan belezúgott. Akárhogyan is, mindenesetre jócskán visszább vett a fellengzősségéből. – Asszem én csak szeretek összerakni ezt-azt – vont vállat. Szerette volna ugyanazt a játékot játszani, mint Betsy, de az ő lazasága, szarkazmusa és hidegvére nyomába sem ért a lányénak, úgyhogy végül egyszerűen csak őszintére sikeredett a válasza. – Egy darabig számítógépekben utaztam, de elég nehéz volt beszerezni, ami igazán kellett volna. Még ha te magad építed meg a saját alaplapodat, meg mindent, a csipek ára akkor is elég húzós. És hát, túl vagyok néhány nevelőszülőn… ott nem sok privát szféra jut. És nem tarthatod meg a cuccaidat. Különösen, ha azok érnek is valamit. Az én családomból senkinek nem voltak mágikus képességei. Néhány srác rángatott bele a Best Buy-ból, de elég hamar leköröztem őket, hogy úgy mondjam. Amikor valami leköti a figyelmem, egyszerűen muszáj megfejtenem, értitek? Addig nem nyugszom, és nem állok le. Ezen a ponton már nem nagyon jártam suliba, és ahol én élek, ott az utcán sem nagyon tanácsos lófrálni, főleg egyedül… szóval, elég sok szabadidőm maradt. Az utolsó családomnál pedig kaptam saját szobát. – Most először mutatott némi önbizalmat. – Adjatok egy kockának elég időt, és egy ajtót, amit magára zárhat, és gyakorlatilag szinte bármit kisüt. Na, mindegy. Mindenesetre mágia plusz komputerek, nem túl nyerő párosítás, szóval úgy gondoltam, választanom kell, melyik legyen. De aztán rátaláltam a horológiára. Pontosabban, a horomanciára. – Kérlek, mondd, hogy ez a szó nem azt jelenti, aminek hangzik! – szólt közbe Plum. – Azt jelenti: óramágia. Ez volt a legjava mindkét világnak, de tényleg. Mindig is szerettem a hardveres részt, és órákhoz sokkal könnyebb alkatrészeket szerválni, mint számítógépekhez. El se hinnétek, mi mindent kidobálnak az emberek. Plusz, néha, ööö, izé, le is nyúlhatsz ezt-azt, ha muszáj. Szóval, a lényeg, hogy egy idő után már elég kifinomult cuccok ketyegtek nálam. Csak hogy lássam, milyen mágiafajtákkal jutok előbbre. A temporális hatásokkal, nyilvánvalóan, de az csak a kiindulási pont. Onnan haladtam kifelé. Időjárás. Optika. Valószínűség. A mágneses mezők hatásai. Jórészt magamtól jöttem rá ezekre a dolgokra. Ez a mágia más érzést kelt, mint az a sok halandzsa meg hadonászás, amit ti csináltok. – Úgy csavargatta az ujjait,
mintha varázsolna. – Ez csak lassú, egyenletes és szabályos. Tik-tak, tik-tak. Ritkák az igazi magányos farkasok a varázslók világában, de ez a srác igazi mintapéldányuk lehetett volna. Egy totál kívülálló: gyakorlatilag autodidakta, és még a menedékházak underground világának is a legalján vegetáló csodabogár. Ő a saját egykéje volt, a maga egyfős, egyszobás, egy tantárgyas Varázskapuja. Quentin kezdett némi tiszteletet érezni Stoppard iránt. Ránézésre nem volt nagy szám, de Quentin Brooklynban soha nem jutott magától semmire, a mágiának még a tájékára se. – Mindenesetre, bizonyára nem lehettem olyan óvatos, mint hittem, mert az egyik reggel arra ébredtem, hogy ott egy levél az ágyamon, benne a meghívóval a könyvesboltba. Azt követően már nem volt kérdés. Azok a cuccok, amiket az a madár hozott nekem… Öcsém! Szerintem annyi pénze lehet, mint a pelyva. Komolyan, csupa olyasmit hozott, amikről eddig legfeljebb olvastam. Gyakorlatilag kész orgazmus, az álmok netovábbja. – Ja, neked biztosan – bólintott Betsy leereszkedően. Persze, poénkodhatott, élcelődhetett, de elcsitult a vérszomja… Stoppard végül mégsem bizonyult szaftos célpontnak, ahogy Betsy remélte. Kiderült, hogy a fiú túl ártatlan még. Túl könnyű préda. – Ha órákban utazol – mondta Quentin –, mutatnék neked valamit. Előhalászta az ezüstláncon lógó zsebóráját a kabátjából, és átnyújtotta a srácnak. Stoppard úgy vette szemügyre, ahogy az állatorvos vesz kezelésbe egy törött szárnyú verebet. Óvatosan ide-oda forgatva, különböző szögekből vizsgálgatta, és a füléhez tartotta. A viselkedése egyszerre átalakult: hatékony, gyors, szakszerű lett. – Nem jár? – Pillanatnyilag nem – felelte Quentin. – Gondolod, hogy meg tudod javítani? – Megpróbálhatom. Stoppard az ölébe tette, és felnyitotta az egyik kemény műanyag táskáját, amely szemlátomást kimondottan a benne rejlő egész készletnyi apró, csillogó acélszerszámok tárolására és hordozására készült. Kivett belőle egy ékszerész nagyítót, kiválasztott egy mini csipeszt, egy másikat a szájába vett, majd felnyitotta az óra hátlapját, hogy belekukkantson a finommechanikájába – amire eddig maga Quentin sem volt képes. Halvány, sápadt fény szűrődött ki a szerkezetből. Stoppardnak elkerekedett a szeme. – Uramatyám! – suttogta. – Te Jó Ég! Hol szerezted ezt? – Elég messziről hoztam. – Mi az? – Plum közelebb hajolt. – Ó! Milyen sok pici fogaskerék! – Ilyen szerkezet nem létezik! Senki nem készít ehhez hasonlót. Nézd, van egy második számlapja is. Felhajtotta a külső számtárcsát, és feltárult az alatta rejlő párja. Az arckifejezése
leplezetlenül elárulta, hogy mindeddig jócskán alábecsülte Quentint, amit most – már amennyire képes volt rá – már szívből sajnál. Azután visszafordította a figyelmét az órára, mit sem törődve Plummal, aki többször is megpróbált átlesni a válla fölött. A következő órában egy árva szót sem szólt, míg végül a limo lassított és megállt. Lionel kiszállt, és kinyitotta az ajtajukat. Hideg levegő zúdult be az utastérbe. – Megjöttünk, srácok – közölte. – Csak csendben! Semmi varázslás, amíg nem szólok! Pár kilométernyire vagyunk a háztól, de még mindig nem sokat tudunk a biztonsági rendszerükről. – Várj, hogy mi van? – vágott közbe Plum. – De ez még nem az éles bevetés, ugye? – De igen – felelte Lionel türelmetlenül. Még a szokásosnál is sápadtabbnak és nehézkesebbnek tűnt, és még kócosabban meredezett a szakálla. – Az ég szerelmére! – nyögött fel Quentin. – Ugye vágod, hogy még egyáltalán nem állunk készen? – Akkor kapjátok össze magatokat, és legyetek készen! Kifutunk az időből. Ti profik vagytok, vagy nem? A kérdésre csak süket hallgatás néma kórusa volt a válasz. – Oké, csak tegyétek a dolgotokat! Azzal eltűnt, és döbbent csend maradt utána a limóban. Plum Quentinhez fordult. – Mit gondolsz? – Gőzöm sincs – vont vállat Quentin. – Még leléphetünk. Nehéz lett volna itt és most feladni. Tudta: hónapokkal visszavetné a munkáját. Az pedig fájdalmas lenne. De ez itt több kockázatot ígért, mint amit eredetileg vállalt. – Jaj, ne már! – nógatta Betsy. – Ez csak egy meló. – Pont ez az! Csak egy meló. Baromira nem éri meg, hogy kicsináljanak érte. – Ha csak a kötés feloldására gondolok, szerintem olyan fele-fele az esélyünk – saccolta Plum. – Jobb, ha átgondoljuk. Betsy közelebb hajolt az átellenes ülésről. – Inkább ezen gondolkozzatok! – suttogta, és közben úgy mosolygott, mintha valami csodás, bensőséges és örömteli titkot készülne megosztani velük. – Ha most kiszálltok, utánatok megyek, és levadászlak titeket, baszki. Nem állok le, amíg nem nyírtam ki mindenkit. Túl sokat áldoztam fel ezért, és túl közel járok a célhoz. Világos, amit mondok? Mereven, rezzenéstelenül meredt Quentinre. – Távolról sem. – Quentin pislogás nélkül állta a tekintetét. Nem szerette, ha fenyegették. – Mit érdekel téged? Ez csak pénz. – Tudod te, mi van a táskában? – Nem. Még a madár se tudja.
– Én tudom, mi van benne – jelentette ki Betsy. – És adok egy kurva tippet: a szabadságunk, az van benne! – Talán kifejthetnéd kicsit pontosabban. De a csaj vagy nem tudta, vagy nem akarta elárulni. Még egy hosszú másodpercig farkasszemet nézett Quentinnel, azután ismét hátradőlt az ülésére. Quentin Plumra sandított, majd Stoppardra, aki közben ismét az óra bütykölésére figyelt. Quentin szorosan lehunyta a szemét, és megpróbálta eldönteni, mi legyen. Most már tényleg nagyon közel jártak a megoldáshoz, és a kilátás, hogy újra a startvonaltól kelljen kezdenie, és új módot találnia a bejutáshoz, cseppet sem kecsegtette. Ha viszont ezt most sikerül nyélbe ütnünk, és gyorsan letudnunk, akkor továbbléphetek végre a saját életemben is. Ráadásul ott volt még a Chatwin-kapcsolat is. Ezt nem akarta elveszíteni. És persze mindezek mögött ott várta Alice. Kinyitotta a szemét. Betsy még mindig őt fixírozta. – Jobb, ha tőlem tudod – mondta lassan –, hogy ha valami balul sül el, én leszek a legelső, aki elhúz. Azután lehet, hogy én vadászlak le téged. Ezen gondolkozz el. – Quentin Stoppard vállára tette a kezét, aki úgy nézett fel rá, mintha valami álomból ébredne. – Jobb, ha ezt most visszaadod nekem. Később még bütykölheted. Stoppard bólintott, lecsukta és némán átnyújtotta az órát, bár a szemével addig követte, amíg Quentin vissza nem dugta a dzsekije belső zsebébe. Kiszálltak a limóból. Március végén jártak, délután négy lehetett, és fagypont körül ingadozott a hőmérséklet. Egy mellékúton álltak, valójában csak egy kavicsos ösvényen, valahol Connecticutban: az út egyik oldalán fák sorakoztak, a másikon szederbokrok. Körülöttük mindenütt kaszálók terültek el. Háznak, emberi épületnek nyoma sem mutatkozott látótávolságon belül. Plum bent maradt a kocsiban, hogy átöltözzön; amikor kiszállt, mind egységes feketében voltak. Quentin a saját télikabátját hagyta magán, mert így varázslósabban festett, meg amúgy is fekete volt az is, és nem tudhatta, mikor látja viszont a limót (ha egyáltalán). – Hát – jegyezte meg Plum. – Ez nem tűnik gyanúsnak. Jeges szellő fújt, és bár elvileg nem lett volna szabad mágiát használniuk, Quentin halkan beizzított néhány bűvigét, hogy melegen tartsák a ruháit. Az egyik kaszálóról Pushkar integetett nekik, ők pedig hirtelen megindultak felé a száraz, magas fűben. Lionel hátul lépkedett; olyan hatalmasnak tűnt, mint egy egész szénakazal. A csóka az elsötétedő fák egyikéről odaröppent hozzá, és letelepedett a vállára. Idekint, a szabadban sokkal inkább vadállatnak tűnt. Quentin azon tűnődött, a többi itteni madár vajon mit gondolhat róla. Pushkar mellett a fűben szétterítve ott hevert egy hatalmas keleti szőnyeg, egy csomózott virágmintájú, krém, törtarany és halványkék színű gyönyörű darab. Pushkar gondosan tanulmányozta, lassan bólintott, olykor lehajolt, kisimított valami
ráncot, igazított egy keveset a rojtokon, és magán a mintázaton is – ami úgy tűnt, mintha bele lenne szőve a szőnyeg anyagába, mégis megváltozott az érintésére. Egy repülő szőnyeg. Quentin még sosem látott ilyet. Pushkar a zubbonya alatt egy élénk, sokszínű game-day feliratú szvettert viselt. – Szép pokróc – jegyezte meg Quentin, mert tényleg tetszett neki. – Kitalálod, mennyibe került? – Az indiai nem várta meg Quentin válaszát. – Hetvenezer dollárba. A madár kápéval fizetett érte, a saját szememmel láttam. Körbeállták a szélét. Kis gyülekezetük úgy festett, mint valami hűvös, hivatalos, rosszul megszervezett piknik. A csóka Lionel feje tetejéről szónokolni kezdett. – Egy hete megtaláltuk a Párt. Innen három kilométerre vannak egy vidéki házban. Az épület magányosan áll egy nagybirtokon. Megfigyeltük, és feltérképeztük az őrség napi rutinját. Ma reggel izgatottnak tűntek. Attól tartunk, hogy terveznek valamit… Talán távozni készülnek, vagy megerősítik az őrséget. Nem tudjuk. De nincs több időnk. Ma éjjel kell megkísérelünk végrehajtani a tervet. Van kérdés? Quentinnek egy se jutott az eszébe. Plum bedugult orral szipogott a hidegben. Stoppard felvette a táskáit. – Okés, ha én most…? – Persze! – bólintott Pushkar. Stoppard olyan óvatosan lépett rá a szőnyegre, mintha attól tartana, hogy az hirtelen elsuhan a talpa alól, vagy feltekeredik, őt is magába csavarva. Letérdelt, és kinyitotta mindkét bőröndjét; az egyik tele volt mindenféle szerszámmal, a másik, a súlyos pedig egy zömök, nagyjából harmincöt centi átmérőjű, és kétszer olyan hosszú, ezüstös acélhengert rejtett. A jelek szerint ezen dolgozhatott annyit a szobájában – Quentin korábban látta is a hengert darabokban, de így, összeszerelve még nem. Az egyik végén fehér zománcozott óralap látszott, a másikon egy csomó apró kerék, tárcsa és nyomógomb. Stoppard széthajtogatott egy nyurga állványt, és ráillesztette a hengert, majd felnyitotta az acélburkolatot, és babrálni kezdett a belsejével. Lionel elballagott; ő csak egy fekete garbót viselt, ugyanazt, amelyet azon az első éjszakán, a könyvesboltban, de úgy tűnt, nem zavarja a hideg. Legalább van velünk egy ilyen drabális melák is. Betsy belekezdett egy nyújtó gyakorlatsorba. – Úgy érzem, tennünk kellene valamit – vallotta be Plum. – Bárcsak cigiznék. Jól jönne most egy szál. Szeretnél még egyszer végigmenni a varázsigéken? – Nem igazán. Hát te? – Nem ártana, de szerintem leesne a fejem. Úgyhogy inkább csak letelepedtek a szőnyegre törökülésben, és csendben vártak a hidegben. Quentin érezte Majakovszkij érméit a nadrágzsebében. Jó érzés volt magánál tudni őket. Magabiztosabbá tették. Stoppard rövidesen elővett egy kicsi fém
indítókart, beillesztette az egyik végét a masinája hátuljába, és elkezdte felhúzni. – A főrugó – magyarázta vidáman a kerepelő zajban. Gomolyogva tört elő a lélegzete. – Fehérfém ötvözet. Folyamatos, egyenletes kinetikus energiaforrást biztosít. Nem könnyű mágikusan babrálni vele. – Mit tud ez a ketyere? – Főként biztonsági célt szolgál. Buborékot von körénk, olyat, amit nagyon nehéz meglátni, meghallani vagy mágikus úton észlelni. Ezen kívül melegen is tart majd minket, amit én személy szerint már alig várok. Quentin csak most ébredt rá, hogy Stoppard még a legalapvetőbb személyes testhővarázslatokat sem ismeri, úgyhogy gyorsan rakott rá néhányat, miközben a srác lelkesen tovább kurblizta a főrugót. A madár némán figyelte az egész műveletet. Ha ideges vagy türelmetlen volt is, nem lehetett megmondani: semmilyen érzelem nem látszott rajta. Miután a masina pár perce egyenletesen ketyegett, Stoppard kihúzta a tekerőkart, és gondosan elrakta. Igazított néhány tárcsán, mire lágy, surrogó hang hallatszott, mintha egy kolibri szárnyai súrolták volna az ablaküveget, és a számlapok mutatói megelevenedtek. Kettőt csilingelt, tisztán és dallamosan, és fény villant fel a csillogó belsejében, akár a villám egy viharfelhőben. A szél elült körülöttük. Semmi más érzékelhető változás nem történt, de Stoppard elégedettnek tűnt. Lezárta a burkolatot. Lionel odasétált, összevonta a szemöldökét, majd biccentett. – Jó! – nyugtázta a fejleményeket. – Mindenki fel a szőnyegre! Pushkar, indíthatod. A szőnyeg Pushkar egyetlen szavára megmerevedett alattuk és kisimult, mintha a puha, süppedős füves talajt, amin pihent, egyszerre kicserélték volna sima, kemény, báltermi parkettára. Ösztönösen mind középre gyűltek, a lehető legtávolabb a széleitől, és a szőnyeg gyorsan, némán felemelkedett az égbe: húsz, harminc, hatvan méter magasba – elég magasra, hogy a legmagasabb fák csúcsa se jelentsen nekik akadályt. Nyugodt, álomszerű érzés volt – nem is annyira repülésnek tűnt, inkább mintha egy üvegliftben suhantak volna, ami körül nincs épület. Quentin most már maga is megfigyelhette, hogy egy gyéren lakott, fákkal ritkásan benőtt területen jártak; a házak nagyok voltak, és elég messze estek egymástól. Némelyikük sötéten állt, mások ablakaiban barátságosan hívogató, sárga fények világítottak. Senki nem beszélt. A szőnyeg felemelkedett, majd egy pillanatra megtorpant, majd lágyan siklani kezdett előre, mintha egy tutaj sodródna egy szelíd vizű folyón. A rojtjai petyhüdten lógtak a nyugodt és mozdulatlan levegőben. Ahogy lassan megszűnt a szélektől való félelmük, szép fokozatosan szétszóródtak a felületén. Ebből a magasságból már megcsodálhatták a pedáns és aprólékos munkáját a farmernek, bárki volt is, aki utoljára lenyírta ezeket a mezőket. Jó öt perc múlva a madár megszólalt:
– Ott! Lionel mutatta helyette az irányt. Egy hatalmas, szürke tetejű udvarház volt az, másfél kilométernyire tőlük. Nem hivalkodó, csak egy terméskövekből emelt, jókora ház fehér szegéllyel, Györgykorabeli stílusban, bár ahhoz képest kivételes méretekkel. – Meg kell hagyni, ízléses – ismerte el Betsy. – Jó sok pénz van itt – jegyezte meg Lionel. – Bankárok. Úgy hallottam, Judy bírónő háza is valahol errefelé van. Nehéz volt elképzelni olyan univerzumot, amelyben Lionel nézte a Judy bírónőt. A kaszálók szélén álló fák árnyai egyre hosszabbra nyúltak, megolvadtak és mintha cseppfolyóssá váltak volna, ahogy a nap egyre lejjebb süllyedt a horizonton. Amikor már csak fél kilométerre lehettek a háztól, Pushkar megállította a szőnyeget, és gyors eszmecserét folytatott Stopparddal meg a madárral, miközben átügyeskedték magukat valami láthatatlan, de kényes külső biztonsági védelmi vonalon, amihez igen sűrűn és gondosan kellett állítgatni Stoppard masináját. Stoppard szerkezetének alkatrészei egyre erősebben, egyre magasabb hangon surrogtak, majd a nesz elült, amint túljutottak az akadályon. Eközben Betsy elővett egy egyméteres hosszúságú rézdrótot Lionel táskájából. Bemetszette néhány centinként egy Leatherman-pengével , azután a harapófogóval meghajlította a végeit, és összeakasztotta őket, hogy egy kétarasznyi átmérőjű, nagyjából szabályos karikát formáljon. Amikor elénekelt néhány kulcsigét – a hangja oda nem illően magas és kellemes volt –, a hurkon belüli területen felragyogott a mögötte látszó táj mesterségesen kiélesített és fényessé tett látványa. Feltartotta és lassan körbeforgatta a fémkarikát a horizont körül. Kelet felé nézve megállt. – Azt figyeld, Lionel! – mutatta. – Ott egy nagy portál. Nyolc-tíz kilométerre innen. Elég furcsa példány. Lionel hunyorogva nézte, és a homlokát ráncolva töprengett egy darabig. – Valaki más bulija – döntötte el aztán. – Törődjünk inkább a sajátunkkal. Betsy visszafordult a ház felé. Az alapjai olyan szép takarosan lettek lerakva, mintha körzővel-vonalzóval vázolta volna fel őket egy építész, egyenesen a szürkészöld fűre. Az alkonyati félhomályban nem látszott körülötte semmi mozgás, de a hurkon át nézve hat-hét őrszem foszforeszkáló alakja rajzolódott ki előtte. – Ilyen érzés lehet egy Predátor drónnak lenni – jegyezte meg Quentin. – Tartsd erősen, és ne mozgasd! – nyújtotta át neki Betsy a hurkot. – Plum, készen állsz? Tudod, ahogy megbeszéltük. – Innen is meg tudod csinálni? – Igen, innen is. Szólj, ha kész vagy. Betsy szemlátomást fikarcnyit sem aggódott; legfeljebb még szelídebbé és nyugodtabbá vált a hangja, mint amilyennek Quentin valaha hallotta. Biztosan most 32
33
van igazán elemében. A szőnyeg lassan ereszkedni kezdett. – Oké. Kezdd azzal ott! – mutatott Plum a legközelebbi őrre, aki a háztól legtávolabb állt egyedül, egy a falban nyíló kapunál. Betsy ökölbe szorította a kezét, ráhelyezte az őrnek a hurokban fénylő képmására, és finoman keresztülfújt rajta. A férfi abban a pillanatban a földre rogyott; mintha a lány eloltotta volna az őrlángját. – Alszik? – kérdezte Quentin. – Alvás, kóma, kábulat. Egykutya. Plum erősen koncentrált, és suttogni kezdett arabul. – Gyorsabban! – csattant fel Lionel. – Gyerünk! Plum tempósabbra vette. Pár másodperccel később megjelent egy alak vagy legalábbis az árnyéka: a földből állt össze, és elfoglalta az őr iménti helyét. A hurokban szemlélve nem ragyogott úgy, mint az eredeti férfi, máskülönben azonban pontosan úgy nézett ki. Plum nagyot sóhajtott. – Oké? – kérdezte. Lionel szemügyre vette, majd lebiggyesztette az ajkát, de végül kelletlenül bólintott. – Miből raktad össze? – Levelekből. Nem volt más. Messzebbről nézve jó lesz. – Oké. Legközelebb csináld gyorsabban! A szőnyeg némán siklott előre a láthatatlan buborékban, immár alig húsz méter magasan. Átrepült a birtok külső fala, majd egy külső pázsit, egy salakos teniszpálya és egy úszómedence fölött, ami jelenleg a tél miatt leeresztve és letakarva várakozott. Nehéz volt elhinni, hogy senki nem látja őket – Quentin nem érezte magát láthatatlannak –, de nem hallottak se kiáltozást, se vészcsengőt. Nem vetettek árnyékot. Suttogva beszéltek, bár Stoppard erősködött, hogy akár rockkoncert is tombolhatna a burokban, kívülről akkor sem hallaná senki. Betsy és Plum kiütött, majd újraalkotott négy, öt, hat őrszemet. Plum hasonmásai elég meggyőzően festettek, legalábbis ebből a távolságból. Abból készültek, amit csak sikerült összekaparnia a közvetlen környezetükből – lenyírt fűből, komposztból, a teniszpálya salakjából, közeli árnyakból –, de ugyanazt a ruhát viselték, mint az áldozataik, és bár nem járkáltak, de mocorogtak, áthelyezték a testsúlyukat, és éberen ide-oda forgatták a fejüket, ahogy egy igazi őr is tette volna, vagy mint egy gyengén programozott mellékszereplő valami videojátékban. – Ott! – mutatta Lionel. – Az az ablak lesz az. Jobb szárny, legfelső emelet, középső ablak. – Ott van a táska? – kérdezte Quentin. – Nem egészen. De ott fogunk bejutni. Quentin egy pillanatra nem tudta, mi zavarja, aztán ráébredt: Stoppard masinája abbahagyta a ketyegést. A srác gyorsabban reagált nála – a szőnyeg széléről, ahol
épp próbált Betsyvel beszélni, egyetlen fürge szökkenéssel odaugrott a gépezethez, némi ügyetlen matatás után bedugta az indítókart a lyukba, és őrült sebességgel tekerni kezdte. A szerkezet szinte abban a pillanatban újra beindult. – Te szarházi idióta! – sziszegte Lionel. – Meddig voltunk láthatóak? – Nem tudom! – Stoppard nem hagyta abba a kurblizást. – Talán pár másodpercig. Bocsánat, fogalmam sincs, mi történhetett! Mind ugrásra készen várták, hogy megszólaljanak a riasztók. A szőnyeg háborítatlanul tovább siklott előre. Quentin gyorsan végigfuttatta magában egy nagyon kemény pajzsvarázslat lépéseit, ami valószínűleg egy puskagolyót is képes lett volna megállítani, ha pont a megfelelő irányból kapja. De semmi nem történt. Amikor Stoppard elfáradt, Quentin lekapcsolta a pajzsvarázst, és inkább átvette a tekerést, amíg a végén a főrugó már nyöszörögve tiltakozott. Mindenki mozdulatlanul várakozott. Némileg olyan volt, mintha egy tengeralattjáróban lapultak volna, arra várva, hogy mikor kezdenek hullani a mélyvízi bombák. De nem jöttek a robbanások, ők pedig zavartalanul folytathatták az útjukat. Kész röhej – gondolta Quentin hideg fejjel. Nem fogom hagyni, hogy eluralkodjon rajtam a rémület. Majd menet közben úgyis kitaláljuk, mit és hogyan. Pushkar lelassította a szőnyeget, és finom igazításokat végzett a pályájukon: kicsit balra sodródtak, majd jobbra, fel és le. Türelmesen suttogott mágikus paripájához, és úgy irányította, ahogy egy pilóta navigál egy nagy tankhajót egy szűkös hajóállásban. Most már nagyon közel jártak a házhoz. Elhaladtak egy viharvert Adirondack kerti székekkel telepakolt járólapos terasz felett, és beleshettek néhány szobába, ahol égett a villany. Quentin egy pillanatra meglátott egy konyhapult előtt álló nőt, amint kávézik és valami magazint lapozgat. Odakint, a zárt belső udvaron két férfi cigarettázott; úgy tartották a cigarettát, mint a játékosok a darts nyilakat, ahogy a kelet-európaiak szokták. Bárkik lehettek volna, bármelyik házban, akárhol a világon. A szőnyeg alig három méterrel halad majd el a fejük felett. A láthatatlansági erőtér váratlanul megsúrolt egy faágat. Ahelyett, hogy egyszerűen áthatolt volna a buborékon, az ág beleakadt, mintha az ragacsos massza lenne, azután ívben meghajlott. Tehetetlenül figyelték, amíg végül megadta magát, és maréknyi tölgylevél leszakadt róla. Ahogy kiszabadult, az ág visszacsapódott. Quentin lábujjai begörbültek. De ugyanebben a pillanatban valami leesett a házban – talán egy kávéscsésze, a hangja alapján –, és csörrenve összetört a padlón. A két férfi odakapta a fejét. Valaki – egy nő – elkáromkodta magát. A kritikus pillanat elmúlt. Ez nem puszta szerencse volt; a szerencse ritkán ilyen precíz. Valaki bizonyára… ó, igen, Lionel – súlyosan zihálva az erőfeszítéstől – épp befejezett valami nehéz és fáradságos valószínűségi varázslatot. – Ügyes – ismerte el Quentin.
– Jobb lett volna, ha nincs rá szükség. – Nem az ő hibája – mentegette Quentin. – Még csak ki sem próbálhatta élesben. Már az is szerencse, hogy egyáltalán idáig eljutottunk. Lionel inkább meglepetten, mint dühösen pillantott rá – mintha csak most ébredt volna rá, hogy Quentin képes egyáltalán beszélni. – Kuss legyen! – mondta végül, és visszafordult a ház felé. A kiszemelt ablakhoz értek; megálltak és csak lebegtek előtte. A szőnyeg rojtos szegélye nekinyomódott a fehér deszkaburkolatnak. Odabent sötét volt. Stoppard elővett egy kis bronzszkarabeuszt az egyik táskájából, és az üvegre tette. Az nagy, négyszögletes alakban körbemászott, és amerre elhaladt, átvágta maga alatt az üveget. Amikor elkészült, Stoppard óvatosan a szőnyegre helyezte a kiemelt üveglapot, és visszarakta a fémbogarat a tokjába. – Quentin, te jössz! – szólt rá Lionel. – Készen állsz? – Mire? – Arra! – mutatott az ablakba vágott lyukra. – Ideje aktivizálnod magad. Quentinben is felmerült már, hogy ő az egyetlen a csapatban, aki mindeddig még nem csinált semmi hasznosat. Bekukucskált a lyukon. Ijesztő volt, de valahol mégis örült, hogy vége a várakozásnak. Muszáj volt már tennie valamit. Quentin visszagondolt a véres bevetések terén szerzett eddigi szerény tapasztalataira, a röpke és dicstelen személyes múltjára – arra, amikor behatoltak Parázs sírboltjába Dint és Fen vezetésével, és amikor megtámadták a kastélyerődöt a Benedict-szigeten. Most már nem rettegett úgy, mint először, és kevésbé buzgott benne a tettvágy, mint másodjára. Ez talán tapasztalatnak is tekinthető. Nem tudott semmi ösztönzőbbet kitalálni, ezért csak annyit mondott magának gondolatban: Rajta, menni fog! – Adjatok egy percet! Oké, ha varázsolok? Lionel kérdően Stoppardra nézett, majd bólintott. Quentin lehunyta a szemét, és megérintette egy-egy ujjával mindkét szemhéját – az átellenes kezével, hogy a csuklói kereszteződjenek az arca előtt –, és kimondta egy indiai éjjellátó bűbáj varázsigéit. Amikor újra kinyitotta a szemét, mintha a világ fényerejét és kontrasztját felcsavarták volna maximumra, a színtelítettséget pedig visszavették volna minimumra. Pushkar szánakozva csóválta a fejét. – Később majd beszélünk a hinditudásodról. Stoppard az óraszerkezete körül fontoskodott. – Kezd túlságosan felforrósodni – jelentette be. – Legfeljebb negyedóránk maradt. Gyengéden megcirógatta a szerkezetet, mint egy lázas gyermeket szokás. – Negyedóra? – kérdezte Plum. – Csak ahhoz minimum annyi kell majd, hogy megbontsuk a kötést! Alsó hangon. – Akkor csipkedjétek magatokat! – förmedt rájuk Lionel.
Quentin bedugta a fejét a nyíláson, és bár némiképp hamis pasztellszínekben, de tökéletesen élesen és tisztán látta a pazarul berendezett, hatalmas, üres vendéghálószobát. Sokkal igényesebbnek tűnt, mint a Marriott. Quentin egész testével átnyomakodott a lyukon. A madár beröppent utána, és a vállára telepedett. Quentin összerezzent, de már nem annyira, mint először. – Menj ki a folyosóra, fordulj jobbra, azután a sarkon balra, újra balra, majd az első ajtó jobbra. Ezen a szinten nincs senki. A nyomodban leszünk az eszközzel. Csak maradj mindig a hatósugarán belül. Mint kiderült, az eszköz magától követte: az állvány, amin pihent, fürgén átmászott az ablakon hat ízelt lábával, akár egy óriási küklopsz-hangya, egyetlen, meredten bámuló óraszemmel. A vastag, fehér szőnyeg elnyelte a lépteik neszét. Quentin kikukucskált a folyosóra, balra, majd jobbra, mint egy titokban kiosonó kölyök a pizsamapartin. A madár igazat mondott: nem találkozott senkivel. A falakon nem lógtak képek; a ház egy névtelen, bérelhető hétvégi luxusvilla benyomását keltette, és valószínűleg az is volt. Quentin egy pillanatra megengedte magának, hogy eltöprengjen, mihez kezd majd, ha tényleg sikerül a tervük. Venni fogok egy házat. Tanulmányozom a niffineket. Vajon meg tudom majd idézni? Megköthetem Alice-t? Ő most démon? Ha kell, akár Varázskapuba is betörök; vagy talán Hamish beenged. De Majakovszkijhoz is visszamegyek, ha muszáj. Balra fordult a sarkon, és a folyosó tüstént körbefordult vele, mint egy trükkös alagút az elvarázsolt kastélyban. Felbukott, és keményen a szőnyegnek csapódott. Megragadta, igyekezett jó erősen belemarkolni, miközben érezte, ahogy a gravitáció iránya eltolódik körülötte. Krisztusom! Mégis, mire számítottam, amikor betörtem egy varázsló házába? Hátrapillantott a válla fölött, de egyedül volt; mindenki más eltűnt. A forgó folyosó a végtelenbe nyúlt. Azután egyszer csak megszűnt a káprázat. A többiek ott álltak körülötte, és az arcukon enyhe aggodalommal figyelték, ahogy kiterülve fekszik a padlón, és kétségbeesetten markolászik valami kapaszkodó után, miközben Plum elhessegette felőle az illúzióvarázs utolsó foszlányait. – Kelj fel! – vakkantotta Lionel. – Érzékcsapda – magyarázta a lány. – Kutya bajod. Quentin óvatosan talpra állt. A szívverése máris kezdett megnyugodni. Plum nem tévedett: nagyobb volt az ijedtség, mint a baj. Újabb bal kanyar, és már ott is volt a célpont jobb kéz felől. Közönséges ajtónak tűnt – Quentin leheletnyi mágiát sem érzett rajta –, csak egyszerű fehér fadeszkákból állt: sehol semmi varázsőrszem vagy újabb csapda. Bizonyára nem várták, hogy bárki eljuthat idáig. Távoli mennydörgés elfojtott zaja szűrődött be: vihar közeledhetett, méghozzá elég gyorsan. Quentin visszanézett a többiekre, akik felsorakoztak mögötte a hallban. Pushkar és Lionel feltekerték a szőnyeget, és a
vállukra vetve magukkal cipelték. Quentin benyitott az ajtón. Még csak be sem volt zárva. Ízlésesen berendezett, hosszúkás biliárdszobába jutottak: az ablakokkal szemközti falon kényelmes kanapék álltak. A helyiség, kaszinóba illő berendezésével első benyomásra összességében kissé művinek és előkelősködőnek hatott. A sarkokban barna bőr karosszékek terpeszkedtek, és a terem egyik végében hatalmas, terméskövekből rakott kandalló tátongott, mint egy barlang szája; semmi nem utalt rá, hogy valaha is használták volna. A fényűző környezet hangulatát erősen rontotta, hogy mindenféle méretű és formájú dobozok és ládák hevertek szanaszét, néhány olyan tárgy társaságában, amelyek túl nagyok vagy szabálytalan alakúak voltak a bedobozoláshoz: egy kitömött szarvas, egy velocipéd , egy ódivatú wurlitzer zenegép, és egy sötét fából készült nagybőgő. Az egyik pamlagon egy ritkuló ősz hajú, idősödő férfi ült – nem a Pár tagja –, és a telefonjával játszott. Meglepetten pillantott fel, ám mielőtt megszólalhatott volna, Betsy higgadtan mozdulatlanná dermesztette nyilvánvalóan készenlétben tartott varázslattal, majd egy másikkal kiütötte. A férfi ülve maradt, de a szemei lecsukódtak. Maga a biliárdasztal igazi monstrum volt, egy nyolclábú, faragásokkal és berakásokkal agyondíszített, páratlan darab. A falnál egy stílusban hozzáillő szekrény állt, benne dákók, a játékállás jelölésére szolgáló gyöngyök, kréta, és hasonlók. Az asztal nyomhatott legalább egy tonnát; nem úgy tűnt, mint amit bármilyen ház második emeletén tanácsos tartani. Az egyik végét félig eltemették a felhalmozott dobozok és az ingatag könyvkupacok. Ezen kívül nyíltan és leplezetlenül, mindenki számára jól láthatóan ott hevert rajta egy régi, barna bőrtáska. Kissé viseltesebb példány volt, mint az, amit Lionel mutatott nekik a hotelban; máskülönben szakasztott mása annak. Az egyik oldalán a Cunard-White Star Line ovális matricája látszott. – Jól van – mondta Quentin halkan. – Csukjátok be az ajtót! Senki ne érjen hozzá. Innentől az ő és Plum műsora kezdődött. Stoppard leguggolt, és szemügyre vette a masinája egyik kisebb kijelzőjét. – Kilenc perc – jelentette be. Gyorsan elpakoltak mindent a táska körül, míg végül az egyedül maradt a biliárdasztalon. Quentin egy kis kefével lesepregette körülötte a filcszövetet, azután megszórta hintőporral. Plum nedves törölközőt tömött az ajtó alatti résbe, majd kis lángot gyújtott egy mini szénserpenyőben. A szoba kezdett megtelni illatos füsttel. Quentin a háttérben hallotta, amint Betsy mindenféle csapdákat és védősorompókat állít fel, előre felkészülve a pillanatra, amikor Stoppard buborékja elpattan, és a ház tulajdonosai hirtelen és vészterhesen tudomást szereznek a jelenlétükről. Gyakorlatilag minden oldalról – a padlót és mennyezetet is beleértve – lezárta és 34
35
bebiztosította a szobát, mint valami banki páncéltermet. Plum fehér krétával különféle szögekben vonalakat húzott a filcre egy iránytű segítségével, miközben gyors fejszámolásokat végzett. Quentin szegecsekkel összeszerelt körülötte egy csontvázszerű fémkeretet, amelyet azután együttes erővel, aszimmetrikusan, jó feszesre felhúroztak. Ehhez hegedűhúrokat használtak, a legvékonyabb, legmagasabb hangú E-húrokat. – Két perc! – jelentette Stoppard. – Még nincs készen! – vágta rá Quentin, Plum és Betsy egyszerre. Jézus Krisztus, nem hogy nem sikerül időre befejeznünk, de még csak a közelében sem leszünk. Finom, fehér füst gomolygott elő Stoppard hengeréből, és most már a levegő is reszketett fölötte a hőségtől. Egyre lassabban ketyegett. Nagyon úgy festett, mint ami bármelyik pillanatban leolvadhat. – Pedig a Pár nagyon is készen lesz, jobb, ha elhiszitek – morogta Lionel. – Bakker! – Betsy sietve beletömött valami vörös, viaszos masszát az ajtózárba, azután pecsétet nyomott a viaszba. Pushkar lekapott egy dákót az állványról, és próbaképpen megsuhogtatta, mint egy kendobotot. Úgy festett, mint aki pontosan tudja, hogyan kell forgatni. Ha odáig fajulna a dolog, hogy biliárddákókkal kell verekednünk, akkor már így is, úgy is cseszhetjük – gondolta Quentin. Pushkar félbehagyta a formagyakorlatot. – Valami jön. – Megkocogtatta a halántékát. – Megérzés. – Legyen a szőnyeg indulásra kész! – parancsolta Lionel. – Quentin, Plum, mennyi híja még? Plum egyenletesen kántált tovább, de feltartotta négy ujját. Quentin elővett a zsebéből egy hangolót, és elkezdte pengetni a fémvázra feszített húrokat – tökéletes kvinteket kellett produkálniuk, pár millihertzes pontossággal. Betsy összeszorított tenyérrel, szertartásosan odafordult mind a négy fal, majd a plafon és a padló felé is, miközben az ajkai némán mozogtak. Ahogy ezt tette, sorra mindegyik ezüstösen felvillant, és a sarkokból vakolatpor pergett alá. Stoppard szerkentyűje halk sóhajt hallatott, ahogy valami elpattant vagy végleg szétolvadt benne, és a ketyegés egyszerre abbamaradt. Senki nem mozdult. Egy hosszú pillanatig az egyetlen hang a szobában a táska fölé hajoló Plum suttogása volt. Quentin a tenyerébe szorította Majakovszkij egyik érméjét. Valahol az első emeletről rekedt kiáltozás harsant, majd csend lett. Egy ajtó becsapódott. Pushkar kikukucskált egy ablakon, és megrázta a fejét: még semmi. Betsy lábujjhegyen ugrált, az ujjait hajlítgatta, és szinte vibrált az izgatottságtól. Lionel a fogát csikorgatva, zordan meredt az ajtóra. Mellmagasságba emelte súlyos, tömbszerű karjait, és bokszolóállást vett fel. A padló keményen megugrott alattuk egyszer, majd még egyszer – Quentinnek a biliárdasztalra kellett tenyerelnie, nehogy elessen. Néhány dobozkupac leborult. Épp hogy csak sikerült tartania a ritmust a kántálásban. A házigazdák alulról próbáltak
áttörni. Léptek dübörögtek feléjük a folyosón, majd megálltak az ajtó előtt. Valami, amit Betsy odakint hagyott, éles durranással elsült, de nem nagyon lehetett megállapítani, mennyire volt hatásos a robbanás. Mindjárt megvan. Quentin és Plum egymásra szegezték a tekintetüket, hogy biztosra vehessék, teljesen szinkronban szavalnak. Az ajtó vadul vibrálni kezdett a keretében, egyenletes, de fokozatosan emelkedő hangot adva. Tompa dübbenés következett, és egy horpadás jelent meg a falon fejmagasságban, majd egy másik, és egy harmadik. De még épp maradt némi idejük. A húrok maguktól mind egyszerre felzengtek. Ha működik a dolog, most jött el a pillanat. Quentin megszorította az érmét a kezében – mintha érezte volna, hogy az felmelegszik, és felkészül, hogy kiadja magából a töltetet. Quentin mély lélegzetet vett. A fények némán és egyszerre kialudtak. Én csináltam volna? Hiszen még ki se mondta a kulcsszavakat! Plum összezavarodva nyújtogatta a nyakát a félhomályban. Az ablakok egyszerre berobbantak. Törött üveg szilánkjai záporoztak a padlóra. A lökéshullám könnyedén a túlsó fal tövébe lökte Quentint. Nem kábította el, de alaposan összezavarta néhány másodpercre, még azt is elfelejtette, hol van. Amikor visszanyerte az öntudatát annyira, hogy feltérdeljen, és elvegye a kezét az arca elől, a szoba mintha tele lett volna furcsa, szerzetesi csuhát viselő emberekkel. – Mi az ördög? – suttogta. Valami nagyon rossz dolog történt. Egy másodpercre azt hitte, elvesztette Majakovszkij értékes érméjét, de nem: ott volt még, tőle karnyújtásnyira hevert a szőnyegen, és még mindig ragyogott a benne feszülő, ki nem eresztett energiától. Quentinnek maradt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan felkapja, és zsebre vágja. A félhomályban egymással küzdő alakok árnyai kavarogtak. Kettejük falhoz szegezte Betsyt, aki sikoltva átkokat szórt rájuk. Volt bennük valami egészen különös: a kezük. Nem hús-vér végtagoknak tűntek. Halvány, sápadt aranyfényben ragyogtak, és enyhén áttetszőek voltak – csaknem keresztül lehetett látni rajtuk. Quentin talpra akart állni, de az egyik alak ott termett előtte, és fölébe magasodott. A mellkasára lépett, és a lábfejével visszalökte a földre; nem kellett hozzá sok erő. Quentin a támadója lábfejére pillantott. Teljesen átlagos, normál, bőrszandálos női láb volt. Egyértelműen emberi. Heten vagy nyolcan lehettek – a félhomályban, a padlóról nehéz volt pontosan megítélnie. Egy nő odalépett a táskához. A semmiből hirtelen felbukkant mögötte Pushkar, és egy biliárddákóval tarkón csapta, vagy legalábbis próbálta. A rúd úgy elpattant, mintha egy márványszoborra csapott volna balsafával. A Quentin fölött álló alak fél kézzel szabadjára engedett egy varázslatot, amitől az indiai mozdulatlanná dermedt, és mereven, mint egy deszka, végigvágódott a földön. A támadója körül folyó eseményekkel mit sem törődve, a táskánál álló nő figyelmesen tanulmányozni kezdte a Quentin által felállított húros ketrecet; a
kezeiből szivárgó aranyló fényben az arca enyhe derűt tükrözött, mintha magában mulatott volna a látványon. Felemelte a vázat, hanyag mozdulattal félrelökte, majd hozzáértő, gyakorlatias hangon kimondott néhány szót a táska felett – ennyi erővel akár pizzát is rendelhetett volna. Volt valami furcsán ismerős abban, ahogyan beszélt. Bizarrul világító kezével megfogta a táska fülét és egyszerűen odébb húzta a táskát. Recsegő hang hallatszott, mintha csak egy közönséges tépőzár tartotta volna a helyén a táskát. A nő a hóna alácsapta . A csuhások ugyanúgy tolvajok voltak, mint ők. Megvárták, amíg Quentin és a társai elvégzik a meló piszkos részét, majd szépen besétáltak, hogy elhappolják előlük a zsákmányt. Quentin a maga kába, zavarodott állapotában leginkább csodálatot érzett a nyugodt szakértelmük láttán. Jó munkát végeztek, meg kellett hagyni. Teljes összhangban mozogva, összehangolt visszavonulásban az ablakok felé hátráltak, közben mindvégig fedezték egymást és sakkban tartották egy-egy ellenfelüket. Quentin óvatosan felkönyökölve figyelte őket, próbált nem úgy tűnni, mintha fenyegetést jelentene bárkire is. Pokolian szervezettek voltak, bárhonnan jöttek is. Ketten közülük elkobozták Pushkar szőnyegét, és szétgöngyölték odakint a levegőben. – Ne! – hördült fel Betsy. – Nem tehetitek! Ő sokkal jobban kezelte az egészet, mint Quentin. Máris talpon termett, és megindult feléjük, közben mindkét kezével vad támadó varázslatokat szórt rájuk: villám, majd tűz csapott ki az ujjaiból, és fénybe borította a szobát. De a köpenyesek közül hárman egymásba kapaszkodtak, és védőpajzsot hoztak létre, Betsy mágiája pedig megtört rajta. Quentin most már teljesen felegyenesedett ültében. Kezdett kitisztulni a feje. Igaza van: ez a mi balhénk. Miénk az a táska. Nincs joguk elvenni tőlünk. Fél térdre emelkedett. Most már tudta, miért tűnt olyan ismerősnek a mágiájuk: egy eltorzított ófelnémet változatot használtak, amit történetesen elég jól ismert. Ugyanilyen nyelvű volt a Semföldéről magával hozott könyvlap szövege is. A csapat legutolsó tagja is kimászott a lopott szőnyegre. – Ne! – rikoltotta Betsy. Az ablakhoz szaladt, de azok már odébb is siklottak. A madár előugrott a biliárdasztal alól. – Nem tudják kinyitni – mondta, talán csak magának. – Továbbra sem tudják majd kinyitni. Quentin az ablakhoz támolygott, de csak egy erőtlen, hiábavaló, röpke hősugarat tudott utánuk küldeni, amely egy puffanással egyenesen lepattant a pajzsukról, és valami olvashatatlan macskakaparást égetett a ház falába. Plum Pushkar mellett térdelt, aki kezdte lerázni magáról a bénító bűbájt. Lionel még mindig négykézláb állt, és üres tekintettel meredt a padlóra. Az ajtó felől ismét felhangzottak a puffanások, ezúttal sürgetőbben. A fa lassan
megadta magát, és szétforgácsolódott. Már mocorogni kezdett a kanapén elterülő szőke fickó is, akit Betsy ütött ki. De Quentin csak nyugalmat érzett. A félelme és zavarodottsága eltűnt, odavesztek az összecsapás közben. És még nem ért véget a küzdelem. Quentin eltökélte, hogy befejezi ezt a küldetést, még ha egyedül kell is végigcsinálnia. – Pushkar! – A hangja furcsán, távolin csengett véresre horzsolt fülében. Kikrákogta a port a torkából. – Pushkar, van itt bármi olyasmi, ami tud repülni? Az indiai, még mindig erősen a biliárdasztalra támaszkodva, körülnézett a szobában. – Igen, van – bólintott.
14. FEJEZET Úgy rajzottak ki az üres ablakokon, mint dühös méhek a kaptárból. Plum és Stoppard a bárszékeken lovagolt; Betsy a kandalló elé terített kis imaszőnyeget választotta magának, amelyen állva egyensúlyozott, mint valami szörfdeszkán; Quentinnek a régi velocipéd jutott. Maga Pushkar, valamint Lionel és a madár, a hatalmas biliárdasztalra telepedtek, amelyet – mint kiderült – mérete és súlya ellenére meglepően jól lehetett irányítani, mivel készségesen engedelmeskedett a repülésvarázslatoknak. Valamivel szélesebb volt, mint az ablakkeret, de vakolatporés téglazápor kíséretében így is kitört a szabadba, miközben biliárdgolyókat potyogtatott a belsejéből. Közben beesteledett. A talaj fölött máris alkonyi homály uralkodott, de ahogy a fák vonala fölé lódultak, a naplemente sugarai halvány, aranyló kontúrt vontak köréjük. Felszáguldottak a dermesztő kék légbe, a bársonyossá mélyülő sötétségbe; folyamatosan gyorsulva hasították a levegőt nyugat felé, egyenesen bele a naplementébe, ahogy üldözőbe vették a repülőszőnyeg egyre zsugorodó pontját. Pushkar mesterien bánt a röptető varázslatokkal, a sebességük pedig egyszerűen hihetetlen volt: mámorító és felvillanyozó. Quentin régen maga is próbálkozott valami hasonlóval, de ez itt teljesen más kategóriába tartozott. A ház máris messze elmaradt mögöttük. A velocipéd bőrülése kőkemény volt, és törte a hátsóját, de hát, „ajándék lónak ne nézd a fogát”. Legalább nem a nagybőgő jutott nekem. Azon töprengett, nem haladna-e még gyorsabban, ha pedálozna is. Quentin szorosan az asztal nyomában maradt, kihasználva annak szélárnyékát. Az egész őrült száguldás közben Lionelnek végig sikerült megőriznie a hóna alatt szorongatott barna papírcsomagot. Némán, könnyező szemmel hajoltak rögtönzött légi járművükre, és igyekeztek kihajtani belőle a maximumot. A pokrócon szörfölő Betsy máris lekörözte őket: előre dőlt, mint egy síugró az ugrása közepén,
miközben ádázul meredt maga elé a távolba. Rövid haját hátrafújta a menetszél. Kezdték utolérni a szőnyeget: lassan, méterről méterre faragták le a köztük lévő távolságot. A tolvajok – a másik rablóbanda tagjai – is Pushkar varázsigéit használták, de ő nem gyorsaságra állította be a szőnyeget. Akármi lehetett is abban a francos táskában, eltökélték, hogy vissza fogják szerezni. A connecticuti erdők elsuhantak alattuk, ahogy a csapat maga mögött hagyta a kilométereket, egyiket a másik után; talán már ki is értek az állam területéről, Quentin meg nem tudta volna mondani. A szőnyeg alábukott, csaknem súrolta a lombok csúcsát, megingott, perdült, fordult, majd visszakapaszkodott az eredeti utazómagasságra, és a felhők felé vette az irányt. Quentin árnyékként követte. Jó tíz perc alatt alig pár száz méterre csökkent a két csapat között a távolság. A szőnyeg utasai odapörköltek nekik néhány tűzlabdát, és valami mást is, ami nagyot villant és durrant, de semmi olyat, aminek az érkezését ne látták volna időben. Stoppard ülve repült; Plum megfordítva, támlával előre tartotta a székét, és az ülésre térdelt. Többé nem volt kérdéses, hogy utolérhetik őket. De mit fogunk tenni, ha sikerül? Átszállunk rá? Quentint mostanra egészen megrészegítette a sebesség és a kockázat – folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy ez nem egy videojáték, hogy csak egy élete van, és ha netán elveszti valamelyik végtagját, azt még a mágia sem növeszti vissza. Pushkar akármilyen varázslatot olvasott is a szőnyegre, talán hatástalaníthatja és megállíthatja a levegőben. Quentin odakormányozta a biciklijét az asztal mellé, hogy megpróbálja megbeszélni velük, milyen stratégiát kövessenek, de ekkor egy mély morajlás kélt mögötte, és egyre hangosabbá vált. Quentin megkockáztatott egy gyors hátrapillantást a válla fölött. Két lángoló üstökös hasított feléje a nyugodt esti levegőben, gomolygó füstfelhőt és szikraesőt húzva maguk mögött. Felbőszült bikaként gázoltak át köztük, teljesen szétzilálva a formációjukat. Quentinre úgy rontottak rá hátulról, mint két elszabadult meteor; az egyik alig másfél méternyire száguldott el mellette, és a lökéshullám csaknem lesodorta őt a bicikliről. De nem őt üldözték. Az ikerüstökösök keményen belecsapódtak a szőnyegbe:Bumm! Bumm! A Pár volt az. Eljöttek, hogy visszavegyék a táskájukat. A szőnyeg alábukott, és megcsavarodott a kettős becsapódás erejétől. Betsy utána vetette magát, Quentin követte őt. Quentin fülét vad kiáltásfoszlányok csapták meg: káromkodások, parancsok, varázsigék töredékei, amelyeket abban a pillanatban elragadott a süvítő szél. Nehéz volt kivenni, pontosan mi zajlik odaát, de annyi világos volt, hogy kétségbeesett közelharc alakult ki a szűkös térben. A Pár egyike, a nő, a szőnyeg közepén állt fénykoszorúval övezve, körülötte csuklyás alakok sorakoztak. Társa, a férfi nekicsapódott a rablókat védelmező ki tudja, miféle védőpajzsvarázslatnak, de tüstént visszakanyarodott, mint egy villanykörtéről lepattanó molylepke, és belecsimpaszkodott a szőnyeg aljába, ahol két kézzel máris
kezdte széthasítani a szövetet, hogy felküzdje magát. Quentin egyelőre csak figyelt, és tartotta a tempót. Úgy döntött, kivár, és akárki éli is túl a csetepatét, majd ő lecsaphat rá az alkalmas pillanatban, kihasználva a remélhetőleg meggyengült állapotukat. Körbenézett, és észrevette társait az egyre mélyülő homályban. Ők is ugyanúgy ugrásra készen vártak – mind, kivéve Betsyt, akit most elvesztett szem elől. Messze alattuk villanva elsuhant egy tó, azután még több fa következett. Alacsonyan függő felhők ritkás foszlányain száguldottak keresztül. A szőnyegen zajló dulakodás során kisülő mágikus energiák mennyisége egészen elképesztő volt; a Pár bizonyára magával hozhatott néhány amulettet, mert az erőszintjük radikálisan megnőtt. Lehet, hogy rossz emberek voltak, de félelmetesen erős varázslók, és a jelek szerint szikrányit sem féltek senkitől. Hála az égnek, hogy nem nekem kell párharcot vívnom velük! – gondolta Quentin. Látta, amint a férfi ökle átüti a szövetet, és megragadja az egyik aranykezű szerzetes bokáját, majd lerángatja a szőnyegen át a keservesen kapálózó alakot, és messzire hajítja. A test pörögve hullt alá az esti tájba. A nő máris a táska közelébe jutott, de egész sereg viharosan tomboló védelmi mágián kellett keresztülverekednie magát. Az egyik szerzetes előrelépett, és felkészült a kézitusára. Összecsaptak, azután egyszerre elmosódott a látvány fények és homályos folttá olvadó felgyorsított mozdulatok szemmel követhetetlen sorává. A küzdelem közepén valami meredek szögben zuhanva lecsapott rájuk fentről, mint egy vízbe bukó kormorán, és olyan kemény puffanással csapódott be a szőnyegbe, hogy csak úgy porzott. Betsy volt az. – Bakker! – nyögte Quentin. Várnia kellett volna még, de a jelek szerint bármilyen fontos holmi lehetett is a táskában, nyilvánvaló személyes érintettsége és buzgalma, hogy megölesse magát, felülkerekedett a józan megfontoláson. Bakker, bakker, bakker! A félrelökött imaszőnyege elszállt Quentin mellett a harc sodrában. Quentin sürgetve közelebb ösztökélte a röhejes velocipédjét, és lassan, kínkeservesen utolérte a szőnyeget. A csajnak nyilván elment az esze, de a csapat az csapat. Elhatározta, hogy utána megy, és csatlakozik hozzá. Felismerte a közvetlenül a harc előtt megjelenő, hideg elkerülhetetlenség érzését. Korábban már épp elégszer érezte. Ez szemtől szembeni viadalnak ígérkezett, úgyhogy nagy sietve megkeményítette a kezét és az arcát. Próbált a haragjára összpontosítani: ez itt a mi táskánk, azok a mocskok elvették tőlünk, és most vissza fogjuk szerezni! Gyorsan lebukott, ahogy egy sötét forma szaltózott visszafelé a levegőben bukfencezve, és csaknem nekiütközött a biliárdasztalnak. A Pár férfi tagja volt az. Erőtlennek tűnt, alig volt eszméletén, de nem zuhant. Quentin nem fogta meg. A szőnyeg reszkető hátsó rojtjai már csak alig karnyújtásnyira voltak tőle. Látta,
amint Betsy visszakézből képen törli a Pár női tagját – az ütést fényvillanás és egy agyrázkódást ígérő jókora puffanás kísérte, amitől a nő feje negyedfordulatnyit oldalra csapódott –, majd a fél keze rákulcsolódik a táska fogantyújára. A nő magához tért a brutális pofonból, és ő is a táska után vetette magát, miközben a csuhás társaság maradéka ott manőverezett körülöttük, várva, hogy kiderüljön, melyikükre kell majd rárontaniuk. De mielőtt ez megtörténhetett volna, Betsy leguggolt, és szabad kezét a szőnyegre tette. Quentin látta, hogy mozog a szája, de nem tudta azonosítani a varázslatot. Biztosan valami erőteljes antimágia lehetett, mert a szőnyeg abban a pillanatban elvesztette minden belső kohézióját, és fonaldarabkák felhőjévé esett szét. Egész rajnyi emberi test zúgott el Quentin mellett, és hullott alá a mélybe. Quentin küszködve próbált Betsy nyomában maradni: a lány úgy zuhant, mint a szikla, de fél kézzel továbbra is elszántan szorította a táska fülét, de elképesztő módon a nőnek is sikerült megtartania rajta a fogást. Vadul pörögtek egymás körül, a ruhájuk eszeveszettül fodrozódott és csapkodott a szélben. Quentin feléjük irányította a kormányát, és olyan meredeken, amennyire csak tudott, már-már függőlegesen zuhanva utánuk bukott. Elérte a szabadesést, és tovább gyorsult. Az őrült sebesség minden maradék tudatos gondolatot kitörölt a fejéből A sötétzöld, alacsony dombokkal redőzött táj gyors iramban közeledett feléjük. Quentin összeszorította a fogát, és egyre gyorsabban és keményebben hajtotta lefelé az ősrégi járgányt. A szél hangosan fütyült a küllők között, és Quentinnek az erőfeszítéstől majd’ szétpattant a mellkasa. Most már élesen látta őket: egyik nő sem fékezhette le a zuhanását anélkül, hogy előbb el ne engedné a táskát, és a jelek szerint erre egyikük sem volt hajlandó, úgyhogy foggal-körömmel estek egymásnak, és mindennel, ami varázslatot csak aktiválni tudtak fél kézzel, az adott körülmények között. Kifutottak az időből. A táj részletei egyre nagyobb felbontásban látszottak, és folyamatosan nőttek: kivehetővé vált egy patak, egy mező, aztán a különálló fák. Quentin a két zuhanó alakhoz igazította a sebességét, melléjük lendült, és közibük csapódott – a nő utána kapott és megragadta, de aztán kicsúszott az ujjai közül. Quentin látta: ezt nemigen tudja majd elegánsan megoldani. Sőt, már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes lesz-e rá. A talaj most már nagyon-nagyon közel volt. Quentin térdei reszkettek, a járműve első kereke összecsuklott, mintha gumiból lenne, és kiszakadt a helyéről. Újra a táskát fogó két alakba csapódott, és érezte, hogy a szabad kezükkel mindketten beléje kapaszkodnak. Hallotta, hogy a nő szavak nélkül sikít, és érezte, hogy belemarkolt a hajába. Nem is sikoltott, hanem nevetett! Quentin fokozatosan lassítani kezdett, és amikor meglátta, milyen messze még a talaj, elfogta a rémület. Keményen fékezett. Alattuk egy fenyőfa játékfigurából szúrós, mohón utánuk kapdosó monstrummá robbant, és együtt, mindhárman nekiütődtek a velocipédnek, az pedig bezúgott az ágak közé. Még maradt annyi
ideje, hogy azt gondolja: Csessze meg mindenki, ha így kell megdöglenem! Egy kurva táskáért, amiről ráadásul még azt sem tudom, mi van benne! Tűlevelek szántották végig a bőrét, azután mindhárman a földbe csapódtak. Quentin szeme előtt minden elfehéredett. Valami úgy csengett, mint egy harang. A saját füle volt. A tüdeje összepréselődött. A teste úgy vonaglott a talajon, mint egy pondró. Megpróbált beszívni egy kis levegőt, bármennyit, legalább egy apró kortyot, és furcsa, sípoló, nyöszörgő hangok hagyták el a torkát. Vagy összezúzódott a mellkasom, a törött bordáim átfúrták a tüdőmet, és most fuldoklom, vagy egyszerűen csak kiszaladt belőlem a szusz, és egy perc múlva máris jobban leszek. Felnyomta magát ülésbe. A világ úgy forgott körülötte, mint egy körhinta. Ahogy lassan kitisztult a feje, észrevette, hogy Betsy máris talpra kecmergett, és körbe-körbe támolyog. Quentin megpróbált mondani valamit, de csak köhögni és köpködni tudott. – Hol van? – kérdezte a lány rekedten. – Hová lett? Te látod? A nő még a földön feküdt, tőlük jó három méterre, de máris mocorogni kezdett. Quentin most először vehette szemügyre alaposabban: magas, karcsú, modell alkatú volt, fekete göndör hajú teremtés volt, idősebb, mint amennyinek a képen látszott. A homlokán csúnya vágás éktelenkedett; úgy festett, össze kell majd ölteni. Quentin kiszúrta a táskát: egy páfrányosban pihent, tőlük pár méterre, olyan tisztán és rendesen, mintha csak most vették volna le egy reptéri poggyászszállító futószalagról. A nő követte a pillantását. Torokhangon felnyögött, és kúszni kezdett felé, de ellenfele jócskán megelőzte. Ahogy elhaladt a nő mellett, Betsy lehajolt, és a nyakára tette a kezét. A nő görcsbe merevedett, a gerince ívben megfeszült, akár egy macskának. Betsy a másik kezével is megérintette, majd szétvetett lábbal, lovaglóülésben fölé állt, és energiát pumpált belé – fényes szikrák pattogtak az ujjaiból. A nő teste úgy összerándult, mintha épp áramütést kapott volna. – Elég! – krákogta Quentin. – Hagyd abba! De már elkésett. Betsy elengedte, a nő pedig arccal előrebukott az erdő fekete talajára. A teste még mindig aprókat rándult; Quentin égett hús bűzét érezte. – Abbahagytam – felelte Betsy, és továbbment. Felvette a táskát, kétkedve megvizsgálta, rongálódás nyomait kutatva, a súlyát latolgatta a kezében. Pillekönnyűnek tűnt. Quentin odakúszott a haldokló nőhöz, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem ért hozzá. Nem lehetett tudni, miféle halálos mágikus koktél rejtőzhetett még mindig a testében. A fekete hajából füst szállt fel. Neki amúgy is túl késő már. Betsy őt nézte. A földre köpött. – Téged is kinyírlak, ha megpróbálsz megállítani. Az erdő csendes volt. Még mindig a kora tavaszban jártak, az aljnövényzet csak
most kezdett magához térni a tél után, és csak néhány tücsök ciripelt. Az a nő gyilkos volt. Három perccel korábban nyugodt szívvel hagyott volna meghalni mindkettőnket. Betsy leguggolt, maga elé fektette a táskát, és matatni kezdett a zárjával. – Basszus! – Nekifeszült, semmi. Nekigyürkőzött, és újra próbálkozott. – A büdös picsába! Ettől tartottam. Hol a pokolban van Plum, amikor szükség lenne rá? – Mi a fenét akarsz te Plumtól? Ekkor, mintha csak végszóra tennék, Stoppard és Plum érkezett recsegveropogva az ágak között, miközben a karjukkal próbálták védeni az arcukat a tűlevelektől. Mindketten ugyanazon a bárszéken kuporogtak; valami történhetett a másikkal. A landolásuk rázós volt, de kontrollált, egészen addig, amíg a szék rá nem esett egy a földből kiálló kőre, mire letört az egyik lába, ők pedig a puha talajra hemperedtek. Plum feltápászkodott, és a combjába törölte a tenyerét. – Jézusom! – nyögte. – Mi történt itt? – A szuka beadta a kulcsot – közölte Betsy. – Nyisd ki a táskát! – Mi? Most? Nem kéne…? – NYISD KI! – Jobb, ha megteszed – mondta Quentin. – A nőt megölte. Betsy mostanra elég lestrapált lehetett, de nem tudhatták, mire képes még így is. – Jézusom! – nyöszörgött Stoppard. – Miért tetted? Úgy tűnt, őszintén kíváncsi a válaszra, de Betsy rá se hederített. Az arca ádáz eltökéltséget sugárzott. – Nyisd ki. Most rögtön! Nem kérem többször. – Honnan veszed, hogy képes vagyok rá? – Tudod jól, honnan. Plum megadóan felsóhajtott. – Igen, azt hiszem. Törökülésben leült a táska előtt, és egyszerűen felkattintotta a zárját, mintha soha nem is lett volna bezárva. Abban a pillanatban Betsy durván odébb rúgta. – Hé! Nagy hévvel áttúrta a táska tartalmát. Elővett egy könyvet, félrelökte, majd feltartott egy hosszú kést, amely úgy festett, mintha patinás ezüstből készült volna. Egyszerű, díszítetlen fegyver volt. Nagyon célszerűnek és iszonyú réginek tűnt. – Igen! – suttogta a pengének megbicsakló hanggal. – Végre! Helló, szépségem! Mennydörgő recsegés és heves széllökés kíséretében ekkor érkezett meg a biliárdasztal: egyenesen áttört a lombokon, és négy erős lábára érkezve, keményen becsapódott az erdő talajába. Lionel utazott rajta felegyenesedve, a vállán a madárral. Pushkarnak se híre, se hamva nem volt. – Hol a táska? – Lionel egy pillantással végigmérte a holttestet, Quentint, Plumot, Stoppard-t, Betsyt és a kést. – Kinyitottátok. Szétgöngyölte a barna papírcsomagot:
egy puska volt benne, egy rövid csövű gépfegyver, ami könnyedén beillett Lionel hóna alá. A tusát és a csövét mély vésetek díszítették, kanyargós, erezetes minták – nyilvánvalóan hibrid fegyver lehetett: high-tech, de mágikusan felturbózott. – Még szép! – bólintott Betsy. – Hol van Pushkar? – kérdezte Stoppard. Válasz helyett Lionel sima mozdulattal a vállához emelte a karabélyt, megtámasztotta, és gyorsan, hatékonyan két rövid, irányított sorozatot küldött Stoppard mellkasába. A srácnak abban a pillanatban meg kellett volna halnia. De mielőtt a golyók egyáltalán útnak indulhattak volna, Betsy máris ott termett közöttük, és maga elé emelte a késpengét – gyorsabban mozgott, mint azt Quentin követni tudta volna. A lövedékek – kétszer három mérges fémdarázs – szikrát szórva, kongva lepattantak az ezüstkésről, és gellert kapva belevesztek az aljnövényzetbe. Bármit tudhatott is az a penge, a jelek szerint komoly járulékos előnyökkel járt a birtoklása, és ezek egyike éppen az volt, hogy nem hagyta megsérülni a gazdáját. Quentin Lionelre meredt. – Mi a fasz?! Te hájas mocsadék! Öt perccel korábban még olyan üresnek érezte magát, hogy úgy tűnt, talán soha többé nem fog varázsolni. De a félelemben és a haragban komoly erő rejlik, ezért talpra kecmergett. Úgy vélte, lehet, hogy mégis képes lesz kipréselni magából valami mágikus támadást. De mielőtt még megpróbálhatta volna, Betsy három futólépéssel ott termett, és mint valami nagymacska, Lionelre vetette magát – a kés a védelmen felül egész sor pluszképességgel elláthatta: például extra erővel és sebességgel. Lionel gyorsan feléje fordult, és megeresztett még egy sorozatot, de a kés pengéje különösebb erőfeszítés nélkül elnyelte a golyókat, azután pedig már túl közel került a lány az újabb lövéshez. Részegen dülöngélve körbetáncolták a biliárdasztalt. Lionel felhörgött, ahogy a lány szabályosan lemészárolta. Furcsamód, nem volt vér. A kés csak nagyon kevés ellenállásba ütközött – felhasította a testét, majd fentről lefelé átmetszette a kulcscsontját, végül a lány teljes erővel Lionel mellkasába mélyesztette. Úgy hatolt keresztül rajta, mint egy drót a nedves agyagon. A következő vágással lemetszette a fejét. Az leesett, és a levelek közé gurult. Nem beszélt, de a szemei még pislogtak. A nyak csonkja úgy nézett ki, mint valami szürke kő. – Aha! – bólintott Betsy, és a lefejezett hulla fölé lépett. – Gólem. Sejthető volt. Huh. Bár figyelemre méltó ténynek tűnt, hogy a lány nem tudta, nem ember az ellenfele, mielőtt nekiállt legyilkolni. Betsy csak most kezdett zihálni, mintha egyszerre törtek volna rá az események utóhatásai: a meló, a repülés, a zuhanás, az ölés, a táska, az egész rohadt kudarc. – Hol a pénz? – kérdezte Stoppard. – Nincs pénz – felelte Quentin.
Neki is csak most kezdett derengeni. Orvul lecsaptak rájuk a szerzetesek, azután kétszer is kijátszották őket: először Betsy, azután a madár. Bizonyára mindvégig azt tervezte, hogy végez velük, ahelyett, hogy az alkunak megfelelően kifizetné őket. Soha nem is volt semmiféle pénz. Quentin távolabb került a céljától, mint a kezdet kezdetén. Távolabb a mágiától. Távolabb Alice-től. Bár legalább a táskát megszerezték, vagyis ami a tartalmából megmaradt – hacsak az a kurva madár nem jön vissza érte. Egyelőre nem mutatkozott, Quentin még csak nem is látta, mikor lépett olajra. Betsy leugrott a biliárdasztalról, és a térde csaknem összebicsaklott alatta, amikor földet ért. Minden erő kiszaladt belőle. – Gondoltam, hogy bepróbálkoznak. – Fáradtan csengett a hangja, és amióta Quentin megismerte, most először nagyon fiatalnak látszott. Legfeljebb a húszas évei derekán járhatott. – Várható volt. Sose bízz senkiben, ha nincs keze. Vagy, ami azt illeti, akkor se, ha van. – Köszönöm! – mondta Stoppard. – Megmentetted az életem. – Hékás, idenézni, a szemembe! – mutatott Betsy két ujjával az arcára. – Nem a mellemet stírölni! Amúgy szívesen. – Mi az az izé? – kérdezte Quentin. – Ez? – Betsy feltartotta a kést, és szemügyre vette az élét. – Ezért vagyok itt. Mindig is erre vágytam. Ez, kérlek, egy istenölő fegyver. – Minek az neked? – Találkoztál te már egy kurva istennel? – Azt hiszem, sejtem, mire célzol. Plum felvette a Betsy által félrelökött könyvet. Felirat nélküli bőrkötése volt – úgy nézett ki, mint egy napló vagy jegyzetfüzet. – Biztos vagy benne, hogy meg tudnak egyáltalán halni az istenek? – kérdezte. – Megyek és kiderítem. Ha sikerül, megölök egyet. Aztán talán veletek is tudatom. – Betsy az övébe tűzte a kést. – Viszlát, skacok. Majd találkozunk. Ne keressetek. – Álmodni se mernék róla – felelte Quentin. – Vigyázz magadra, Betsy! – Ja! – helyeselt Stoppard élénken. – Vigyázz magadra! – A nevem Asmodeus, köcsögök! És ha netán látnátok Juliát, mondjátok meg neki, hogy rókavadászatra mentem! Azzal hátat fordított nekik, és beleolvadt az éjszakába.
15. FEJEZET Egy barioni rövid, szíverősítő megállást követően Eliot és Janet átgázolt a majd’ egy kilométer széles és alig arasznyi mély Nagy Sós Folyón. A hatalmas,
szürkésbarna vízszalag úgy ömlött végig a zöld tájon, mintha valaki nyitva felejtett volna valahol egy gigantikus kerti locsolócsövet. Mint mindig, most is azon töprengtek, mi a fenéért sós a vize, de továbbra sem jutottak semmilyen végleges döntésre a kérdésben. Átkeltek egy alacsony, füves dombon, amelybe egy óriási fehér alakot véstek; gyakorlatilag eltávolították a gyepet és a földet bizonyos vonalak mentén, így előtűnt az alatta húzódó fehér, meszes réteg. A figura egyszerű, szinte primitív karikatúra volt egy férfiről, aki vastag botot emelt vízszintesen a feje fölé. Általában itt szokott lenni, vagy valahol a környéken – olykor elkóborolt egy időre, de ma a helyén találták. Jó volt látniuk, hogy még mindig a posztján áll. Egy teljes napig ügettek a nyílt tájon; a fűben kanyargó ösvényeket követték, mintha egy ócska, vékonyra kopott óriási szőnyeg mintáit térképeznék fel. Napsütötte réteken vágtak át, amelyeket keresztül-kasul szeltek az igazi klasszikus, csaknem ősi eredetű kőfalak. Akárhogyan is nézték, Fillory tájai egyenletes vonalak mentén rendeződtek: hegyláncok és lombkoronák párhuzamos, közeli, távolabbi és egészen messzi kontúrjai csíkozták a panorámát. Mindegyik sáv egy árnyalatnyival halványabbnak tűnt az előzőnél, és lágyan lejtett balra és jobbra. A horizont felett hosszú, súlyos, különös felhőalakzat függött tökéletesen mozdulatlanul; éles körvonala finoman rajzolódott ki az égre, akár egy papírból kivágott bukóhullám sziluettje. – Ezt nézd meg! – mondta Janet. – De tényleg, nézz csak körül! Szinte olyan, mintha egyáltalán nem is akarna véget érni a világ. – Szinte. Még mindig annyira valótlannak és hihetetlennek érezték az egészet. Így, hogy ennyi szépség vette őket körül mindenütt, nagyon könnyű volt megfeledkezniük róla, hogy Fillory haldoklik, és ez talán csak a táj lázas, nyugtalan ragyogása. Azután a napfényt maguk mögött hagyva behatoltak a Sötéterdő borongós homályába, ahol eredetileg megjelentek, amikor először jöttek el Filloryba. Ez a terep közel sem volt olyan könnyű, mint a Királynő Erdeje; itt nem minden fa volt érző lény, és amelyek mégis, azok is inkább magányos, zárkózott egyedeknek tűntek, akiket nem foglalkoztatott különösebben a közösség jóléte. Egész délelőtt azt a pontot keresték, ahol annak idején megérkeztek Filloryba – emlékeztek, hogy állt ott egy órafa, és valami vízmosásszerű árok is –, mert úgy érezték, szépen zárulna a kör, ha tiszteletüket tennék a helyen, ahol az egész kaland elkezdődött. De vitatkozni kezdtek arról, hogy merre lehet, és végül, mire kiderült, hogy egyiküknek sem volt igaza, már mindkettejüknek alaposan elromlott a kedve. Még a Két Hold fogadót sem sikerült megtalálniuk, pedig titkon azt remélték, hogy ott majd megállnak ebédelni, és isznak egy pofa sört. Másnap reggel újra kijutottak az erdőből, az Órák Pusztaságába, amelyről kiderült, hogy egy hatalmas síkság. Csak néhány torz, kicsavarodott bozótfa nőtt
rajta elszórva; a legmagasabb példányaik is legfeljebb, ha derékig értek. A Pusztaság többé-kevésbé elvágólag, szinte minden átmenet nélkül kezdődött, mint a birodalomban a dolgok általában: Fillory sajátos jellegzetességeinek egyike volt ez, hogy rejtélyesen, szinte hátborzongatóan hasonlított a táj önmaga térképéhez. Eliot korábban még sosem látta az Órák Pusztaságát. Eddig ugyanis nem volt semmi különösebb oka rá, hogy felkeresse, és úgy vélte, egyszerűen nem jutott még odáig, hogy időt találjon rá. Jó lesz ezt is kipipálni, mielőtt még túl késő lenne. Eliot azon tűnődött, hogy nem kétszer látja-e: először és utoljára – és hogy vajon mi egyebet nem látott még a birodalomban, amit talán már soha nem is fog. Hirtelen nem tudott mit mondani. Olykor még vele is megesett. – Szóval, ennyi…?! – sóhajtotta végül. – Azt hittem, valahogy olyan… – Janet is kereste a megfelelő szavakat. – Nem is tudom. Órásabb. Megbökte csatabárdja nyelével az egyik satnya fát. – Ja. Én is. – Talán az is, és csak mi nézzük rossz szögből. Lehet, hogy odafentről az egész úgy néz ki, mint egy óriási óra, vagy ilyesmi. – Tutira nem úgy néz ki! Itt már nem láttak ösvényeket, de nem is igazán volt szükség rájuk. A törpefák elég szétszórtan nőttek ahhoz, hogy a lovaik kényelmesen elférjenek közöttük. Eliotnak le kellett küzdenie magában a feltörekvő rémületet, a határozott cselekvés iránti sürgető késztetést. Ez már a hatodik nap volt Janet idővonalán, és bár ő akkor a pillanat hevében, önkényesen jelölte ki a határokat, döntése mégis mérvadónak és végérvényesnek érződött. Találtak ugyan egy nyomot, de elég halványat, és ezt így csak erős jóindulattal lehetett kalandnak vagy küldetésnek nevezni. Egyre sietősebben ügettek, még azt sem tudva, pontosan mit keresnek egyáltalán, és sehogy sem lehetett felgyorsítani a folyamatot. Már ha létezik egyáltalán bármiféle folyamat. Gyakorlatilag az sem kizárt, hogy csak hiú ábrándokat kergetünk, és teljesen elrugaszkodtunk a valóságtól. Talán eleve reménytelen volt az egész vállalkozás. „Királyságomat egy szélmalomért, hadd’ küzdök meg véle!” – Múlt éjjel támadt egy ötletem – közölte Janet. – Arról, hogy hogyan mentsük meg a világot. Az éjszaka közepén felriadtam rá, de azután az egészről meg is feledkeztem, egészen mostanáig. Figyelsz? – Mondjad! – Levadásszuk a Fehér Szarvasbikát, mint régen Quentin. Elkapjuk, vagy lelőjük, vagy mit tudom én. Így lehet három kívánságunk. Azt kívánjuk, hogy Fillory örökké tartson, és sose pusztuljon el. Pipa. Gond letudva. Eliot hallgatott. – El kell ismerned, hogy… – Nem, ez jó, tényleg – vágott közbe. – Határozottan ígéretes. Gondolod, hogy a
szarvas képes lesz rá? – Fingom sincs. De egy próbát megér, nem igaz? – Mindenképpen. Egyetértek. Ha ez a küldetés zátonyra fut, akkor az a b tervünk. – Plusz, még mindig marad majd két kívánságunk, miután megmentettük a világot – folytatta Janet. – Fejenként egy. Te mit kívánnál még? – A legjobban azt szeretném, hogy Quentin visszajöhessen. Janet felnevetett. – Akkor én meg azt kívánnám, hogy tűnjön el újra. Itt a pont! Aznap éjjel a Pusztaságban aludtak; tisztára kellett perzselniük egy kör alakú földterületet, hogy felállíthassák a sátraikat. A fák meglepően tűzállónak bizonyultak – az anyaguk fantasztikusan kemény és sűrű volt –, ám amikor végül lángra kaptak, úgy égtek, mint a legtisztább kerozin: forróságot ontottak, és pattogó szikrák szálltak fel belőlük az éjszakai égboltra, tűzijátékszerű utóképeket hagyva Janet és Eliot retináján. Az egész július 4-i, ünnepi légkört teremtett, nyári karneválhangulatot idézte a pusztaság közepére. Felbontották a legutolsó palack borukat. Néhány pohár után Janet azt javasolta, hogy gyújtsanak egy hatalmas erdőtüzet, „mert az milyen király látvány lenne már!”. Eliot úgy vélte, körültekintőbb volna nem gyújtogatni, de abban egyetértett, hogy ha nem tudják megmenteni a világot, akkor ennyi erővel akár visszajöhetnek, és az egész Órák Pusztaságát is nyugodtan felégethetik. Másnap a délelőtt közepére már látták, merre tartanak: feltűnt a horizonton egy kisebb facsoport, mármint normális méretű, nem bonsai liget. Ahogy közelebb értek, az is kiderült, hogy a szabályos kör alakban álló fák vékony, egyrétegű gyűrűt alkotnak, és hogy az általuk bekerített terület közepén egy ház áll. – Puszta vagy Pusztaság? – kérdezte Janet. – Nem tudom, melyik a helyesebb. Nem lehetne csak egy? Vagy ha már több, akkor miért nem Puszták? Esetleg halmozott többes számban, Pusztákok? – Csitt már! Ez lesz az. Mindjárt ott vagyunk. A gyűrűtől százméternyire megálltak. Ezek a fák már órafák voltak, mind egy szálig. Különös és gyönyörű látványt nyújtottak. Eliot még sosem látott egyszerre egynél több órafát. Quentin régen mindig azzal viccelődött, hogy valószínűleg egész Filloryban összesen egy ilyen fa él, csak nagyon gyorsan mozog, amikor nem figyelnek oda. De itt tucatnyi állt, és mind különböző fajta: egy göcsörtös tölgy, egy karcsú nyír szokatlan, négyszögletes számlappal, egy szálegyenes fenyő, egy olvadó faggyúgyertyára emlékeztető, kórosan kövér baobab és így tovább. A középen álló ház négyzet alapú volt, meredek lejtésű cseréptetővel. Valami halvány színű kőből emelték, ami úgy festett, mintha nagyon messziről szállították volna ide. – Tisztára Jancsi és Juliska – jegyezte meg Janet. – Mert? Ez nem éppen mézeskalács-házikó.
– Tudod, hogy értem! Tényleg tudta: az egész hely tündérmesébe illő hangulatot árasztott. Amikor bekopogtattak, senki nem nyitott ajtót, úgyhogy megkerülték a házat, és hátul, a kertben találtak is egy öregasszonyt, aki négykézláb dolgozott a veteményesben. Nyilván ő lehetett a ház boszorkány tulajdonosa. A haja már erősen őszült, de mégis kislányos lófarokban hordta. Hosszú, barna, durva, de praktikus darócruhát viselt. Amikor felegyenesedett, hogy üdvözölje őket, az arckifejezése kedves és békés volt, bár bujkált benne némi csintalan pajkosság is. – Üdvözletem Fillory Főkirályának – köszöntötte őket. – És persze Janet királynőnek. – Üdv! – biccentett Eliot. – Elnézésed kérjük, amiért csak így rád törtünk. – Semmi gond. Láttam, hogy jöttök. – Újra leguggolt, és folytatta, amit az imént félbehagyott: egy a borsóvirágok fölé borított kicsiny fűzfafonatos bura javítgatását. – Amikor felgyújtottátok azokat a fákat, rájöttem, hogy nem próbáltok kimondottan észrevétlenek maradni. Csodálkoztok, honnan tudom a neveteket? – Ööö, mert híresek vagyunk? – kérdezett vissza Janet. – Mert mi vagyunk az uralkodók, a te királyod és királynőd? – Azért tudom a neveteket – felelte az asszony zavartalanul –, mert boszorkány vagyok. Egyébként meg magam is afféle híresség volnék. Jane Chatwin. Vagy, ahogy egykor ismertek, az Órák Úrnője. – Jane Chatwin? – ismételte Eliot. Félelemmel vegyes áhítathoz igen hasonló érzés fogta el. – Nos… Végre találkozunk hát! A nőnek igaza volt, valóban hírességnek számított: ő az egyik első gyermek, aki eljött Filloryba, még évtizedekkel ezelőtt, és sokáig kísértette a birodalmat az Órák Úrnőjeként. Ő volt az, aki az időt irányító mágikus óra segítségével eredetileg lehetővé tette, hogy ők Filloryba jussanak is, valamint megszervezte balsikerű összecsapásukat a Fenevaddal, az ő egykori bátyjával, Martin Chatwinnel. – Most hogy szólítsunk? – Óh, a Jane tökéletesen megfelelő. Már hosszú évek óta nem vagyok az Órák Úrnője. – Valahogy azt hittem, dögösebb vagy – vallotta be Janet. – Quentin beszélt rólam, igaz? Gyertek be, igyunk egy teát! Odabent is szép rend volt, minden ragyogott a tisztaságtól. A berendezés és dekoráció nagyjából az olyan angol fogadószobák fillorybeli megfelelője lehetett, amilyenekre Jane emlékezhetett a gyermekkorából, a két világháború közötti évekből. Fura: ahhoz képest, hogy mennyi erőfeszítést fektetett abba, hogy elmeneküljön a való világ elől, végül mégis oda jutott, hogy itt igyekezett újraalkotni azt. A tűzhelyéből elővarázsolt egy kék lángvirágot, és felrakott rá egy kanna teavizet. Nehéz volt megmondani, hogyan sikerült beköttetnie a földgázt ide, a világ végére.
– Persze, mágiával is felforralhatnám a vizet – magyarázta. – De annak sosem olyan az íze. Miközben a teára vártak, körbeültek egy napsárga faasztalt, amit egy csokor frissen szedett vadvirág díszített. Most, hogy végre itt voltak, Eliot úgy gondolta, vár még egy keveset, nem rukkol elő egyből a nagy kérdéssel. – Mióta élsz itt? – kérdezte inkább. – Mi azt se tudtuk, hogy még itt vagy Filloryban. – Óh, soha nem is mentem el innen. Évek óta itt éldegélek, tudjátok, amióta volt az a közös ügyünk veletek, Quentinnel és Martinnal. Amióta összetörtem az órámat. – Ez mindig is izgatott – vallotta be Janet. – Tényleg végleg odalett? – Tényleg. Semmi nem maradt belőle. Összezúztam, és szó szerint ugráltam a darabjain. – Bakker! Eliot erre nem is gondolt. Pedig mennyire kapóra jöhetett volna, mármint ha összeszerelhetnénk, és újra működésre bírhatnánk! Bár, abban maga sem volt biztos, hogy a múlt melyik pontjára mentek volna vissza, hogy másképp tegyenek valamit. De talán csak úgy döntene, hogy újraéli ugyanazt az utolsó pár évet, újra meg újra, az idők végezetéig. Így működik egyáltalán a dolog? Az egész olyan zavaros. És valójában most már mindegy is. – Nem mintha nekem nem hiányozna – magyarázta Jane. – Mint utóbb kiderült, egyedül az tartott engem fiatalon. Amikor összetörtem, egyik napról a másikra huszonöt évesről hetvenötre öregedtem, vagy valahol akörül… Annyit utazgattam előre-hátra az időben, hogy közben elveszítettem a fonalat, és már magam sem tudtam, hány éves is vagyok valójában. Hát, most már tudom. – Lepillantott aszott, májfoltos kézfejére, és felsóhajtott. – Bárcsak előre figyelmeztettek volna a törpék! Nekik biztosan tudniuk kellett róla. – Sajnálom – mondta Eliot. Belekortyolt a teájába; keserű volt, és bizsergett tőle az ajka. – Fillory az adósod. – Mindannyian tartozunk egymásnak valamivel. Én mindig azt hittem, hogy biztosan gyűlöltök engem azért, ahogyan kihasználtalak titeket. Janet vállat vont. – Tetted, amit tenned kellett. A bátyád halott. Nélküled pedig egyáltalán meg se találtuk volna soha a Filloryba vezető utat. Vedd úgy, hogy egálban vagyunk. Bár tény, hogy sokat agyaltam rajta, mi történhetett veled. Mégis, mi a fenét keresel itt, ennyire távol mindenkitől? – Most a törpéktől tanulok. Az óraszerkezetekről oktatnak. – Nem is tudtam, hogy élnek idekint törpék – jegyezte meg Eliot. – Azt hittem, csak a hegyek között laknak. – Törpék mindenütt vannak. Olyanok, mint a hangyák: mindegyikre, amit látsz, jut ötven olyan, amit nem. Ők a föld alá húzódtak. – A talpával megpaskolta a padlót.
– A pusztaság alatt végig alagutak futnak. Épp az egyik bejáratuk fölött ültök. Ugh! Janet rossz tündérmesét választott, a Hófehérke találóbb lett volna. Eliot elfojtotta a sürgető vágyat, hogy a széke alá sandítson. Kissé kényelmetlen érzés volt arra gondolnia, hogy Filloryt talán keresztül-kasul átszövik a törpejáratok. Soha nem okoztak semmi kárt senkinek, legalábbis eddig. De akkor is, te jó ég! A boszorkány szavai alapján olyanok lehetnek, mint a termeszek. Azt mindenesetre már értette, hogy ki vezette be neki a gázt a kunyhóba. – Egy egész város van odalenn. Szívesen megmutatnám nektek, de a törpék elég kényesek a titkaikra. Roppant udvariasak, de biztos találnának valami indokot, hogy miért nem hívhatnának be titeket. – Hogy lehet, hogy téged mégis beengedtek? – kérdezte Janet. – Megfizettem a tartozásomat. Meg aztán tettem nekik pár szívességet. – Például? – Például megmentettem Filloryt. Úgy tűnt, Jane Chatwint nem izgatja különösebben Janet nyers őszintesége. A bizonyítékok alapján Eliot elég nehezen tudta elképzelni, hogy Jane Chatwint bármi is fel tudná még bosszantani. – Mi mentettük meg Filloryt – helyesbített Janet. – Kétszer is – tette hozzá Eliot. – De ki számolja… – Kezdetnek nem rossz – bólintott Jane. Furcsa versengés kezdett kialakulni a szobában, egyfajta rivalizálás: Fillory uralkodóinak első nemzedéke a második ellen. Amikor végeztek a teájukkal, Jane bevezette őket a szomszéd szobába, ahol nagyon tiszta ásványi olaj és nyers fém kellemes illata terjengett. A falak tele voltak verve szegekkel, és mindegyiken egy-egy zsebóra lógott. Azt épp nem lehetett mondani, hogy a variációik száma szó szerint végtelen lett volna, mindenesetre igencsak változatos formájú órákat láttak. Volt köztük mindenféle: sárgaréz-, acél-, ezüst-, arany- és platinaóra. Fehér számlapjuk volt fekete számokkal, vagy fekete számlapjuk fehér számokkal, és néhánynak tiszta, átlátszó kristály számlapja, amely mögött látszott az apró rugók és fogaskerekek mozgása. Némelyik csak a pontos időt mutatta, másokat telezsúfoltak mindenféle apró tárcsákkal és kijelzőkkel, amelyek a hőmérsékletet, az évszakot, az aktuális holdfázist, és az égitestek mozgását is mutatták. Láttak közöttük olyan dundit, mint egy teniszlabda, és olyan aprót, mint egy mandzsettagomb. – Tényleg te készítetted ezeket? – kérdezte Janet. – Állati jók! Látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja. Eliotnak ezen felül az volt a benyomása, hogy Janet tulajdonképpen szeretne kapni egyet, csak nem igazán tudja, hogyan kérje. – A többségüket, igen – felelte Jane Chatwin. – Ezzel elkerülöm a bajt.
– Ó, te jó ég! – lelkendezett Janet. – Megpróbálod újraépíteni az órát, nem igaz? Az időutazósat! Ugye? Fordított mérnöki módszerrel, vagy mivel! Jane ünnepélyesen megrázta a fejét. – Ó, de kár. Hát, pedig milyen jó lenne. – Ha nem irányítják az időt, akkor mit csinálnak? – kérdezte Eliot. – Csak mutatják – felelte Jane. – Ez épp elég. Amikor véget ért a rögtönzött idegenvezetés, visszamentek a ház elé, és újra megcsodálták a kertet. A veteményes mögött, félig a fűbe süppedve egy jármű rozsdás maradványai hevertek, amelyről Eliot gyanította, hogy az Órák Úrnője egykori, híres aranyozott órahintója lehet. Végül mégis lestrapálódott és tönkrement.Szeretett volna még kérdezni róla, és egyebekről, de érezte, hogy Jane szerint ez a látogatás máris a végéhez közeledik, ő pedig nem volt hajlandó anélkül távozni, hogy megkapják, amiért idejöttek. – Egyébként mit keresnek a törpék ennyire a birodalom szélén? – kérdezte Janet. – Minek ásnak alagutakat és építenek városokat itt, a semmi közepén? Vagyis alatta. – Megmutatom. – Jane fogta a házikó falának támasztott ásót, és egy nagy, nyers puffanással a talajba mélyesztette. Amikor kiforgatta a lapátnyi földet, apró, fényes tárgyak csillantak meg benne. – Sosem tűnődtetek rajta, vajon miért nevezik ezt a helyet az Órák Pusztaságának? – De, én igen. Jane nyögve lehajolt, kiszedegetett néhány fényes tárgyacskát a földből, és a vendégei felé nyújtotta őket. A tenyerén két miniatűr, tökéletes kis fogaskerék pihent, egy papírvékony bronzkerék, és egy finom, feltekert főrugó. – Óraszerkezetek – magyarázta. – Itt természetes módon teremnek. Látnotok kéne a nagyobb darabokat, amiket előbányásznak, mélyen odalent! Akár egy Big Bent is összerakhatnának belőlük. Ami azt illeti, nem vagyok egészen biztos benne, hogy nem tették meg máris. Eldobta az alkatrészeket a fűbe. Eliotnak el kellett fojtania magában a vágyat, hogy utánuk menjen és felszedje őket. Az efféle irracionális dolgoktól, az ilyen totálisan megmagyarázhatatlan, váratlan furcsaságoktól, mint ez is, csak még jobban szerette volna megmenteni Filloryt, mint valaha. – És azt is szeretik, hogy itt olyan törpe növésűek a fák – tette hozzá a boszorkány. – Jane, nézd! – tért rá Eliot a lényegre. – Nem ok nélkül jöttünk. Parázs azt mondja, Fillory haldoklik. Szerinte közeleg a világvége. Az asszony bólintott, de először nem felelt. A lenyugvó nap fénye megcsillant az egyik órafa óraüvegkeretén, és narancsszínűre festette az ezüst fémet. – Magam is gyanítottam valami hasonlót – mondta végül. – Figyeltétek az órákat? Többé már nem járnak összhangban. Régen tökéletesen pontosan mutatták az időt. De most? Csak nézzétek meg őket. A mutatóik összevissza állnak. Mintha pánikba
estek volna valamitől. A kis buták. – Úgy meredt homlokát ráncolva az órafák boszorkánygyűrűjére, mintha engedetlen gyerkőcök volnának. Eliot feltételezte, hogy valóban ezek az ő egyedüli gyermekei, és nem is akarna magának másmilyeneket. – Szerinted ez mit jelent? – Nehéz megmondani. – A gondolataiba merült, és egy pillanatra nagyon fiatalnak és gyönyörűnek látszott; olyannak, ahogy bizonyára akkor festhetett, amikor mentősnek öltözve először besorozta Quentint, még Brooklynban, oly sok éve már. – Tudjátok, ezek itt az utolsó órafák, amiket valaha létrehoztam. Mindig is szerettem volna valami jobb nevet kitalálni nekik. A gyökereik nagyon mélyre nyúlnak, le Fillory szívébe. Nem érnek át egészen a Túloldalig, legalábbis nem hinném, de több mint félútig. Olyanok, mint valami idegpályák… gyorsan érzékelik a rendszerszintű változásokat. Ebből a szempontból kimondottan hasznosak. De nem lenne szabad, hogy egymásnak is ellentmondjanak. Ilyesmi egyszerűen nem fordulhatna elő, elvileg legalábbis. Ezek itt mind egyetlen hatalmas fává egyesülnek a föld alatt… kinyúlnak egymás felé, és összenövesztik a gyökereiket. A törpék néha véletlenül átvágják őket, de azok rögtön újrakapcsolódnak. Illetve az utóbbi időben már nem. Mélyen a föld alatt valami biztosan szétszakítja őket. Jane odasétált az egyik fához, a legkisebbhez, egy göcsörtös, olajfaszerűen torz törzsű példányhoz – annyira túlhajlott a törzse, hogy egy deszkával alá kellett dúcolni, nehogy leszakadjon. Az órája a törzsnek a földdel párhuzamosan futó szakaszába ágyazódott, számlapja az ég felé nézett. Jane rákoppintott, az óra fedele kinyílt. Először az üveg pattant fel, majd a számlap, és feltárult a belső óramű: a halkan forgó és ketyegő fogaskerekek és rugók. Jane beharapta az ajkát. – Mit tegyünk? – kérdezte Eliot. – Átkozott legyek, ha tudom. – Úgy csukta vissza az óra lapját, mintha egy elöltöltős mosógép ajtaja lenne. – Figyelj, Eliot! – Fenséged – emlékeztette Janet. Ő szabadon megengedett magának Eliottal szemben bármilyen tiszteletlenséget – valójában túlságosan szabadon –, azt viszont nem szerette, ha mások nem adták meg neki a kellő tiszteletet. Jane rá se hederített a közbeszólásra. – Nézz rám! Ilyen, amikor egy történet véget ér. Én az egész életemet ennek a birodalomnak áldoztam, ennek a világnak, már azelőtt, hogy ti megszületettek. Mindenki, akit valaha szerettem, mostanra halott. Megölettem a saját bátyámat. Nincs társam, és nincsenek gyerekeim. Eljátszottam a szerepemet, nagy tettet hajtottam végre, és az mindenemtől megfosztott. Engem már senki nem rángat bele egy újabb kalandba. Különbékét kötöttem, és készen állok, hogy megvédjem. Bármi áron.
– Hidd el, mi nem is szeretnénk belerángatni téged semmibe – mondta Janet. – Csak tudod, itt ez az apokalipszis. – Az felmerült már bennetek, hogy egyszerűen csak elfogadjátok? – kérdezte Jane szenvedélyesen. Apró termetű asszony volt, de ahogy kihúzta magát, a stílusában megjelent némi Eduárd-korabeli méltóság. – Eszetekbe jutott valaha is, hogy nem kell rögtön keresztes háborút indítanotok, valahányszor a dolgok nem a ti szájízetek szerint alakulnak? Ti, gyermekek, meg a ti kalandjaitok! A történetek véget érnek! Miért nem hagyjátok, hogy Fillory tisztességgel és elegánsan elmúljon, a maga választotta időben és módon? Ki tudja, talán elege van, és menni akar. Sosem voltam igazi mentős, de eszembe jut egy szófordulatuk: „ne éleszd újra”. Engedjétek elmenni! Hagyjátok, hogy Fillory békében kimúljon! – Nem! – tiltakozott Eliot. – Mi nem azt kérjük, hogy gyere velünk. Csak mondd el, amit tudsz. Valaminek csak kell lennie, amit elárulhatsz nekünk. Kérlek! Fillory Főkirálya fél térdre ereszkedett az Órák Úrnője előtt. – Kérlek! A mi történetünk még nem ért véget. A tied talán igen, de a miénk még nem. Ha itt az idő, akkor itt az idő, de nem én vagyok Fillory utolsó uralkodója. Azt nem hiszem el. Ez a föld még nem áll készen a pusztulásra! Jane hosszan, némán meredt rá. Azután utálkozó nyögés tört fel a torkából; elfordult, és fellendült az órafa kicsavarodott törzsére, amely alázatosan meghajolt a naplemente előtt. – Jól van – sóhajtotta megadóan. – Legyen. Elmondom, amit tudok, de előre szólok, hogy az nem valami sok. Valójában úgy érzem, napról napra egyre kevesebb. Talán a sok időutazás az oka… néha eltűnődöm, nem kezdtem-e visszafelé élni, mint Merlin. Istenem, azt hiszem, öngyilkos leszek. Vagy már meg is öltem volna magam? Szerintem a bátyám talán segíthetett volna nektek, de hát ő már meghalt. Réges-régen. – Kicsoda, Martin? Hát az nem valószínű. – Nem ő, hanem a másik bátyám. Rupert. Ő nagyon sok időt töltött Filloryban. Jól kijöttek Martinnal. – Ez a mi olvasatunkban nem valami nagy pozitívum – jegyezte meg Janet. – Pedig annak kellene lennie. Martin igazi seggfej volt, de nagyon okos. Olyan dolgokra is rájött Filloryval kapcsolatban, amiket ti és én sosem fogunk megtudni, pedig akkor még csak tizenhárom éves volt. Elgondolkodtatok már azon, vajon honnan szedte azt a nagy hatalmát? Hogy vált azzá a szörnyeteggé, aki lett? – Igen, én már nemegyszer tűnődtem ezen – felelte Eliot. – Én is. De sosem tudtam meg. De szerintem Rupert igen. Ő együtt volt Martinnal azon a napon, amikor a bátyánk eltűnt. Később mindig azt állította, hogy nem látott semmit, de szerintem nem mondott igazat. Mindig is nyitott könyv volt a mi Rupertünk, nem tudott valami jól titkot tartani. Bár azt hitte magáról, hogy igen. Szóval, ha a kirakó hiányzó darabjait keresitek, én a helyetekben ott kezdeném,
őnála. Menjetek vissza a Földre. Találjátok meg a holmiját, derítsétek ki, mit maradt utána. Talán leírt valamit. És azt hiszem, elcsent pár holmit. Elvileg nem szabad átvinni semmilyen tárgyat Filloryból a Földre, legalábbis nagyobb dolgokat, de szerintem Rupert mégis megtette. Ellopott valamit. Mindenesetre amikor Martin eltűnt otthonról, az egész ügy messziről bűzlött. Soha, senki nem vádolta őt semmivel, és addigra Martin ránk szabadította a poklot, úgyhogy valószínűleg eltűnhetett a nagy kavarodásban, de én azt gyanítom, volt nála valami, amit nem lett volna szabad magánál tartania. Én a következőt tenném a helyetekben: visszamennék, egészen addig, ahol ez az egész katasztrófa elkezdődött. Ti nem voltatok ott, sőt, még én sem. De Rupert igen. Mindössze ennyit sikerült kiszedniük belőle. Eliot feltett még néhány udvarias kérdést a kertről, miközben Janet órafától órafáig lépkedett, és sorra megkocogtatta az üvegüket. Próbálta elérni, hogy kinyíljanak neki úgy, ahogy Jane-nek tették; Jane azt állította, nem tudja, miért nem engedelmeskednek. Újabb tíz perc múlva Eliot kijelentette, hogy most már valóban ideje lenne indulniuk, és Jane nem tiltakozott. Visszakísérte őket a lovaikhoz. Az állatok nem voltak hajlandóak belépni az órafák gyűrűjébe. – Sok szerencsét! – búcsúzott az Órák Úrnője. – Őszintén kívánom. – Köszönjük! – bólintott Eliot. – Sok sikert az óraműves leckékhez! – Köszönöm. – Lefogadom, hogy azt kívánod, bár ne törted volna össze azt az órát – jegyezte meg Janet. Csak nem akar leszállni erről a témáról. – A kívánságok gyerekeknek valók – felelte Jane Chatwin. – Én már felnőttem.
16. FEJEZET Mintha egy igazán rémes partin lettek volna, ahol mindennek tetejében a végén kiderül, hogy aki a sofőrjüknek ígérkezett, lelépett, és gyalog kell hazacaplatniuk. Hideg volt, és Plum folyton azon aggódott, hogy a madár visszajön valami erősítéssel a lopott holmiért. Olyannyira görcsölt, hogy a végén már valahányszor valami elkárogta vagy elhuhogta magát, vagy ha valamelyikük csak rálépett egy gallyra, kitörte a frász. Tutira levadásznak minket. Kizárt, hogy futni hagynak, mindazok után, hogy mennyit áldoztak már erre az ügyre. Az egyetlen kérdés, hogy mikor. Miután Betsy – vagy Amadeus, vagy ki a fene – lelécelt, Stoppard szintén elhúzott a lestrapált klubfotelen, amin érkezett, méghozzá teljes gázzal. Előtte még szentül megígérte, hogy New Yorkban majd felveszi velük a kapcsolatot, miután a keleti
parton újra tiszta lesz a levegő. Plum és Quentin a biliárdasztalt akarták vinni, de amikor megpróbálták megmoccantani, rá kellett ébredniük, hogy hiányzik belőlük a kellő erő a mozgatásához. Minden mágikus energiájukat elpazarolták. Úgyhogy végül inkább gyalog vágtak neki. Talán okosabb lett volna magukkal vinniük Lionel fegyverét, de nem tették. Egyikük sem akarta cipelni. Hosszú éjszaka volt, és még annál is hosszabb gyaloglás várt rájuk, viszont mindkettejüknek bőven akadt magyarázni- és töprengenivalója. Quentin elmondta Plumnak, amennyit tudott arról, hogy Asmodeus (igen, ez az!) miért is akarhatta ennyire azt a tőrt, és miután elmesélte Reynard, az erőszaktevő esetét, a lány már teljesen meg is értette a dolgot. Asmo bizonyára mindvégig azt tervezte, hogy ellopja a fegyvert, csak ezért tartott velük. Ettől függetlenül Plum a legjobbakat kívánta neki. De először is honnan tudhatta, hogy a tőr benne lesz a táskában? Plumnak sejtelme sem volt róla. Quentinnek sem, vagy ha mégis, hát nem kötötte a lány orrára. Még aggasztóbb volt a tény, hogy Asmodeus nyilvánvalóan tudott Plum családjáról, múltjáról. A lány arra már egy ideje rájött, hogy a madár biztosan kiderített valamit; most azonban világossá vált, hogy az ő „titkos” személyazonossága távolról sem olyan titkos, mint hitte és remélte. Továbbá, hogy Chatwin-származása folytán máris részese lett sok más embertársa történetének, méghozzá olyan személyes módon, aminek csak most kezdett a tudatára ébredni. Úgy vélte, ezen a ponton akár el is mondhatja Quentinnek, aki amúgy is rákérdezett, hogyan volt képes ő, Plum kinyitni a táskát, amikor senki más nem boldogult a zárral. És naná,hogy nem hagyta annyiban a dolgot. Plum szerint bizonyára ez lehetett rá a válasz: a dédapja zárta le, és ő gondoskodott róla, hogy csak egy családtag nyithassa ki. Persze kitalálhatott volna valamit, de annyira fáradt volt, hogy még hazudni se maradt ereje – meg egyáltalán, mi értelme lenne tovább titkolózni? Az igazsághoz tartozott, hogy Plum menőnek tartotta, hogy kiderült Quentinről: szoros kapcsolatban áll valakivel, akinek olyan kemény csaj volt a társa, mint Betsy. Közben persze arra is rájött, hogy maga Quentin sem éppen könnyű eset, legalábbis mindenképpen tökösebb, mint amilyennek az első benyomások alapján hitte. És bármerre nézett, a dolgok kezdtek összeállni és értelmet nyerni; illetve már eddig is kapcsolatban álltak, de csak most váltak a számára is láthatóvá az összefüggések. Aggasztotta ez a folyamat. Mindenki más nyakig benne volt a saját történetében, de az összes sztori a látszat felszíne alatt egybefonódott egy olyan hálóvá, aminek most már ő, Plum is a részese lett. Mindenki függőben maradt ügyeket akart lezárni, és régi adósságokat rendezni. De vajon nekem milyen számlát kell kiegyenlítenem? Ugyanakkor az is hozzá tartozott az igazsághoz, hogy egyáltalán nem tetszett
neki, ahogy a Chatwinek alattomosan befurakodtak ebbe az egészbe. Most, hogy megtalálták a táskát, szívből remélte, hogy a dolog elrendeződik végre. Megszaporázta a lépteit. Ki kell jutnunk ebből a francos erdőből, a lehető leggyorsabban. Hajnal felé kellőképpen visszanyerték erejüket ahhoz, hogy sikerüljön a levegőbe emelkedniük – habár elég alacsonyan, épp csak a fák koronája fölött repültek. Fogalmuk sem volt, hogy egyáltalán merre járhatnak. Amint a nap felkelt, találtak egy aszfaltozott utat, és gyalog megindultak rajta; elég szánalmasan és ártalmatlanul néztek ki ahhoz, hogy egy fickó, aki kora reggeli kocsikázásra indult a Honda Element terepjárójával, felvegye és elvigye őket a legközelebbi városkáig. Kiderült, hogy az Amenia nevű település, ahová jutottak, történetesen Dutchess megyében, New York államban van, és hogy ez a Manhattanbe tartó, két és fél órás menetidejű vasúti ingajárat végállomása. Némi csenővarázzsal kicsaltak pár dollárt egy bankautomatából, és megvették a vonatjegyeket, meg valami vacak kávét és gumiszerűre szikkadt péksüteményt az állomás várócsarnokában üzemelő büfében. Azután letelepedtek az előtérben egy régi vörös padra. Reggel kilenc volt, és a következő vonat csak három óra múlva indult. Hosszú éjszakát tudhattak maguk mögött, az előtt pedig hosszú napot, és Plumnak muszáj volt aludnia egy keveset. Álmában talán elkezdheti feldolgozni és megérteni a közelmúlt eseményeit. A fejében rengeteg kép kavargott: a szobányi csuklyás, aranyló szellemkezű figura; az árammal halálra sújtott nő holtteste fölött álló Betsy; Lionel, amint tüzet nyit Stoppardra; Asmodeus, avagy lánynevén Betsy, darabokra kaszabolja a hirtelen nem is emberi Lionelt egy régi késsel… Ahogy a lány újra végiggondolta az eseményeket, úrrá lett rajta a reszketés. Az események elfajultak, és az agya mintha kisebesedett volna az egész akciótól. Nem hitte volna, hogy így tölti majd azt az időt, amit elvileg az utolsó szemesztereként kellett volna, Varázskapu végzős, eminens diákjaként. De még a Varázskapu utáni bűnözői tevékenységét is egészen másmilyennek képzelte. Amint elolvasta a szellemmel való találkozásuk éjszakáján a párnáján talált levelet, rögtön tudta, hogy elvállalja a melót. Plum életének első számú szabálya és mottója volt a „továbblépni, folytatni, tenni valamit, és mindig csak előre nézni”. És igen, énje egy része titokban nagyon is élvezte ezt a helyzetet. Sosem volt lázadó korszaka, és nem is tudta biztosan, hogy akarná-e egyáltalán. Most viszont megkaptam, méghozzá kamatostul, az hétszentség. Őrült, bizarr és mocskos ügy volt ez, de ő mégsem utasította el. Legalább tanult néhány új mágikus trükköt Quentintől és Pushkartól. Talán, némi csúsztatással, beadhatja majd a szüleinek, mint afféle gyakornokságot. Végül a lány nagy drámai vallomása után Quentinnel kifogytak a beszédtémákból, és most csak ott ültek a padon, az üres váróteremben, bámulták a kinti lebetonozott peront, és a fehér ég alatt futó üres síneket. Érezték, hogy egyre
jobban a vállukra nehezedik az álmatlanul töltött éjszaka súlya – akár egy kilométer vastag vízréteg az óceán mélyén –, és lesüllyednek a tengerfenékre. Plum hagyta, hogy a szokott forgástengelyéből kibillentett elméje elszálljon. Az agya pillanatnyilag még nem állt rá készen, hogy akár a jövőjéről, akár a múltjáról gondolkozzon. Most egyszerűen nem működött ezen a szinten. Úgyhogy a jelenbe kapaszkodott, abban időzött, másodpercről másodpercre. Meglepően tekintélyes méretű vasútállomás volt ez egy ilyen apró városkához, ennyire távol New York Citytől. A csarnok egyik sarkába felszereltek egy síkképernyős tévét, amely épp a helyi híreket mutatta, többek között egy iPhone-nal készített reszkető, amatőr felvételt különös repülő objektumokról, amiket a múlt éjjel láttak elhúzni az égen. Plum azon töprengett, vajon tényleg vannak-e emberek, akik innen, a világ végéről ingáznak Manhattanbe. Eltűnődött, milyen lenne átlagemberként élni egy ilyen porfészekben, mondjuk itt, a New York állambeli Ameniában. Arra gondolt, akár egész kellemes is lehet. Quentin hipszteres mesterkéltséggel folyton elővette a zsebóráját, és rápillantott. Plum szerette volna idegesítőnek találni ezt – mint egy újfajta szakállt –, különösen, mivel úgy tűnt, a szerkezet Stoppard minden erőfeszítése ellenére továbbra sem járt. A különös és gyönyörű tárgy valósággal vonzotta a lány tekintetét. Feltételezte, hogy biztosan ajándékba kapta valakitől, aki szerette őt. Talán épp attól a Juliától. Még egy rejtélyes történet. – Szeretnéd elolvasni a könyvet? – kérdezte Quentin. Áh, szóval azt. A bőrkötéses könyvet, amit a táskában találtak. Természetesen magukkal hozták, keresztülcipelték az erdőn; most azonban a kinyitásának a puszta gondolata is félelmetesnek tűnt Plumnak. – Talán jobb lenne, ha elégetnénk – vetette fel. – A madár előbb-utóbb úgyis utána ered. Szóval, mire megtalál minket, talán nem ártana, ha azt mondhatnánk, hogy már nincs nálunk. – Ahhoz először fel kell bérelnie néhány új izomembert. Toboroznia kell újabb, hozzánk hasonló naiv amatőröket. Az viszont időbe telik. Időközben pedig talán segítene, ha tudnánk, miért tartotta az a tollas dög ennyire fontosnak a dolgot. – Jogos. Végül is, később is bármikor elégethetjük. – Ez a beszéd. – Na, jó, mutasd! Régi, bőrkötéses napló volt – vagy talán a jegyzőkönyv megfelelőbb szó lett volna rá. Olyasféle nyilvántartási főkönyv, amibe egy ódivatú bank könyvelője irkálhatott volna egykor. A borítóján ugyanaz a monogram állt, mint a táskán: RCJ. A gerince furcsa mintázatú volt: zöld és kék foltok váltakoztak rajta. – Ez a dédapámé volt. – Rájöttem. – Szerinted mi lehet?
– A naplója? – kockáztatta meg Quentin. – Mi van, ha lesznek benne mocskos részek? Mondjuk intim vallomások, meg ilyesmik. – Csak egyféleképpen deríthetjük ki. A lány bólintott, de továbbra is az ölébe fektetve tartotta a kötetet. Nehéznek érezte, túl nehéznek ahhoz, hogy felemelje. Útjelző táblák nélküli keresztúthoz érkezett: semmi nem mutatta neki a helyes irányt. Azon töprengett, mégis, mi lehet ebben a könyvben, hogy embereknek kellett meghalniuk érte – feltételezte ugyanis, hogy Lionel Pushkart is eltette láb alól. Eltűnődött, vajon később nem fogja-e azt kívánni, hogy bár sose nézett volna bele. Épp ez az egyik gond a könyvekkel: mind egyirányú utca. Ha egyszer az ember elolvas egyet, már soha többé nem lehet olvasatlan. De közben érezte, hogy a mellette ülő Quentin gyakorlatilag szinte zihál az izgatott várakozástól. Micsoda dilinyós. Mindig a stréber buzgómócsing. Plumra hirtelen rátört a fizikai és érzelmi kimerültség elsöprő hulláma, és úgy kiterítette, mint valami gőzhenger. Egyszerre sokkal szívesebben olvasott volna valamit, bármit a világon, mint hogy továbbra is ott kelljen ülnie az üres vasúti váróteremben, és a salakbeton falat bámulnia. Ahhoz túl fáradt volt, hogy bármi többet érezzen. Arra vágyott, hogy egy könyv azt tegye vele, amit a jó könyvek általában: varázsolja el, vegye el tőle a világot egy időre, tegye félre a valóságot, és légyszi, könyörgöm, csak egy picit hadd legyek máshol és valaki más. – Oké – adta be a derekát. – Fenékig. – Proszit! Ennek hallatán azt kívánta, bárcsak valami igazi, erős italt ivott volna a bűn rossz kávé helyett. Vett egy nagy levegőt, és kinyitotta a könyvet. A legelső oldaltól nyilvánvaló volt, hogy Rupert dédapa komoly irodalmi ambíciókat dédelgetett, és hogy eleve komolyan és céltudatosan látott neki ennek a feladatnak. Már a kezdőlap látványa egy hivatalos címoldalé is lehetett volna. Rupert töltőtollal írt; az egykori mélykék tinta már halványra fakult, de még így is elegánsan festett, mint egy szorgalmas és kötelességtudó iskolás fiú kézírása. Az oldalak eredetileg nem prózai szöveghez voltak vonalazva, hanem számoszlopok bejegyzésére szolgáltak, de Rupert számok helyett betűkkel töltötte meg a rubrikákat. Plumnak rögtön megesett rajta a szíve. Szegény ördög valószínűleg életközépi válságba kerülhetett, és ez a regény, vagy memoár, vagy akármicsoda, egyszerűen kikívánkozott belőle. Talán így akart nyomot hagyni maga után, elmondani, ami a lelkét nyomta, kiegyenlíteni a számlát, és megmutatni a világnak, hogy ő nem olyan, mint a többi. (De ha ez így van, akkor miért zárta így el a művét egy táskába?) Szertartásosan, olyan ember szándékos mozdulataival, aki szentül hiszi, hogy ha őszintén meggyónja, ami eddig a szívét nyomta, azzal új kezdetet teremt a maga
számára, Rupert két lehetséges munkacímet is felírt, majd áthúzott: FILLORY BARÁTAI majd ÓRÁKRÓL ÉS KIRÁLYOKRÓL, mielőtt véglegesen megállapodott volna az alábbinál: AZ AJTÓ A LAPOK KÖZÖTT Az életem két világban írta Rupert Chatwin – Ügyes – helyeselt Quentin. – Szerintem fején találta a szöget. A lány lapozott egyet. A következő oldal így kezdődött: Mind sejtettük, hogy Martin egy nap még bajba keveredik, és végül így is lett. Csak épp egészen másfajta slamasztikába, mint vártuk. Rupert nyilvánvalóan elégedett lehetett ezzel a nyitósorral, az utána következőkkel azonban nem, mivel az oldal többi részét kitépte, így két mondat egyedül árválkodott a papírcsíkon, mint valami vádlón meredő ujj. A következő oldalak is hiányoztak – csak szabálytalan csonkok maradtak egy egész vastag szakasz helyén, ahol valaki, feltehetőleg maga Rupert, egyszerre négy-öt lapot tépett ki a naplóból. Plum ráébredt, hogy már nem is várja olyan buzgón a folytatást, mint először hitte. Mintha valahogy megfeledkezett volna róla, hogy a dédapja hús-vér, igazi ember volt, ahogy az ő fivérei és nővérei is. Valódi életet éltek, valóságos reményekkel, álmokkal és titkokkal, és végül semmi nem úgy alakult, ahogyan szerették volna. Ugyanúgy saját történeteik hőseinek érezhették magukat, ahogy ő a magáénak, de ez még nem garantálta, hogy minden – vagy akár hogy bármi – rendben lesz majd. A kissé fals és döcögős kezdés után Rupert gyorsan, gördülékeny mondatokban írta meg a továbbiakat, minimális központozással, és annál is kevesebb utólagos javítással. Plumnak az a benyomása támadt, hogy miután belelendült a fogalmazásba, soha többé nem olvasta újra a leírtakat. Maude nénikénk egyik házi estélyén történt meg először. Gyakran szórakozott azokban a napokban, méghozzá olyan nagyvonalúan, fényűzően, amiről többen úgy vélték, nem áll összhangban azzal az áldozatos magatartással, amit az általános elvárások alapján nekünk, a király hű alattvalóinak a háborús erőfeszítések nevében tanúsítanunk kellene. Feltételezem, ő már csak ilyen volt. Mindig nagy lábon élt; de nekünk ez sosem
tűnt fel. Mindannyian tudjuk, mit jelent ártatlan és mit sem értő gyermeknek lenni. Mi öten legalábbis nem értettünk szinte semmit. De mindent jól megfigyeltünk. Néztük, ahogy a felfogadott zenészek a hangszereikkel fontoskodnak, a vonókat gyantázzák, és borospoharakba ürítik a fúvókákban felgyűlt nyálat. Láttuk, ahogy a kényelmetlen cipőkbe kényszerített nők arca fájdalmasan megvonaglik minden lépésnél, a férfiak pedig fullasztó gallérjaikat húzogatják. Láttuk a szolgálókat, amint az utolsó pillanatban, mielőtt beléptek volna egy zsúfolt terembe, felöltötték a már jól begyakorolt kifejezéstelen ábrázatot. Szendvicseket csentünk el a tálcáikról, és aprópénzt a vendégek kabátzsebeiből. De a háborúról folyó szövegelések halálra untattak minket, csakúgy, mint a kellemkedő bájcsevegések, a vendégek közül pedig senkit nem érdekelt semmi más. Maga a rendezvény talán tényleg olyan ragyogó és pompás volt, mint ahogy az efféle estélyeket mindig jellemzik, talán nem. Akárhogyan is, mi egyáltalán nem tudtuk megítélni az ilyesmit. Az egyedüli szereplők, akik bármiféle figyelmet szenteltek nekünk, gyerekeknek, azok a folyton cserélődő és egymással könnyen helyettesíthető fiatalemberek voltak, akik vég nélkül parádéztak fel-alá a házban, és ők is csak azért, mert így próbáltak jó pontokat szerezni Maude nénikénknél. Erőfeszítéseik mindenesetre meddők maradtak – a gyermekek iránti érdeklődés ugyanis nem tartozott azon tulajdonságok közé, amelyeket Maude néni különösebben díjazott volna. Az ő szemében ez csak gyengévé és érzelgőssé tette őket. Nagyjából egy órával az első vendégek megérkezése után kezdetét vette a szalontánc. Nagynénénk hosszú combjai, és végül az egész felsőteste rendszerint a versenyzongora tetején kötöttek ki. Majd valakinek előbb-utóbb elszakadt a gyöngysora, és persze nekünk kellett összeszedni az elgurult szemeket a székek és asztalok alól, és közben folyton az ujjainkra léptek. A gyöngyök tulajdonosai pedig vitatkozni kezdtek a nagynénénkkel, hogy pontosan hány szemből is állt a lánc, és a többi, és a többi. Eljött, és el is múlt a lefekvésünk megszabott ideje – kinek mikor –, de senki nem dugott minket ágyba. Végül mi, Chatwin gyerekek ásítozva, magunktól visszavonultunk a Dockery-ház hátsó folyosóira és felsőbb emeleteire; ezen a néven ismerték a villát, bár Maude néninek ez nem nagyon tetszett – túlságosan hivalkodó és viktoriánus hangzásúnak tartotta. Persze okkal, és mi, gyerekek, pontosan ezért szerettük. Egy ilyen alkalommal történt tehát, hogy Martin játszadozni kezdett a régi állóórával, amit még ő talált; egy félreeső folyosó végében egymagában álldogált. A bátyánkat mindig is izgatták a gépezetek, és sosem állt ellen a csábításnak, ha lehetősége adódott rá, hogy valami bonyolult és értékes szerkezettel babrálhasson. Azt hiszem, a család másik fiútagjaként talán várható lett volna, hogy osztozzam a szenvedélyében, de nem így volt. Én sajnos nem tartoztam a jól meghatározott, pontosan körvonalazható érdeklődési körű, lelkes gyerekek közé – a könyveken kívül gyakorlatilag nem sok minden izgatott. Nem voltam ügyes a sportban, a zenében, sem
a rajzolásban vagy a számtanban. Nem csodálom, hogy Martin, mint később megtudtam, nyápicnak tartott, mint azokat a gyenge fiatalembereket, akik folyton ott turbékoltak Maude nénikénk körül. De a később bekövetkező súlyos csapás természetéhez tartozott, hogy elragadta az erőset, és megkímélte a gyöngét. Emlékszem, Fiona rászólt Martinra, hogy ne piszkálja az órát, mert a végén eltöri, Helen pedig a védelmére kelt… Helen sosem fáradt bele a többi testvére dorgálásába, Martint azonban rajongásig imádta, és az ő szemében a bátyja egyszerűen nem tudott rosszat tenni. Egyébként nem hiszem, hogy számított volna, akármi történik is, mivel Maude csak nagyon ritkán járt a háznak ebben a részében. Ha az óraszerkezet elromlik és megáll, talán évekbe telt volna, mire egyáltalán kiderül, és azon valószínűleg úgyis azt hitte volna, hogy mindvégig ilyen lehetett. Elég nemtörődöm asszony volt, annyi szent. Jane nem szólt semmit. Ő csak ritkán beszélt, hacsak nem szegeztek egyenesen neki egy kérdést, és néha még akkor sem. Amint sikerült a vitrin ajtaját kinyitnia, Martin az orra alatt egyre azt mormogta: „Ördög és pokol!”. Még Helen is csitította, amikor káromkodott, ami pedig sűrűn előfordult, amióta az apánk elment Franciaországba. 1915-öt írtunk, ha még nem említettem volna. Apánk hadnagy volt a lövészgyalogságnál, egy olyan ezredben, amely rövidesen útra kelt a Nagy Háború egyik legbrutálisabb harcterére. Én egy kicsit odébb mentem a folyosón, hogy megvizsgáljak egy érdekes pókhálót a mennyezet egyik sarkában, de amikor meghallottam Martint, visszasiettem hozzá. Azt hiszem, talán azt reméltem, hogy ő és Helen esetleg összevesznek. A hatalmas óra lapos réz számlapját olyan sűrűn kidíszítették körökkel, mutatókkal és mindenféle különös szimbólummal, hogy úgy festett, mint egy grimaszba torzult arc. Martin odavonszolt egy zsámolyt, hogy alaposabban tanulmányozhassa. Hűvös, nyirkos levegő csapott ki a vitrinből, mint egy barlang szájából. Miközben vizsgálgattuk, az óra egyszerre életre kelt, és harangozni kezdett: elütötte az este kilencet. Kicsi Jane ásított. Martin dühödten meredt az órára, szembenézett annak sanda tekintetével, és közben észre sem vette, hogy összeborzolta a saját haját, mint mindig, amikor valami felzaklatta. Leugrott a zsámolyról. – Ördög és pokol! – ismételte. – Rupes, nézz bele! Mit látsz? Én engedelmesen bedugtam a fejem, Martin pedig leszorította a karomat, és megpróbált belökni a vitrinbe. Ő így képzelte el a jó viccet. Mindig nekilökött a falaknak, és vállal letaszított a lépcsőn. Nem volt ebben semmi vészjósló és fenyegető, egyszerűen csak halálra untuk magunkat. – Hagyd már békén, Martin! – szólt rá Fiona, de nem túl sok meggyőződéssel. Dulakodtunk; az óraszekrény vészesen megingott. Martin volt az erősebb, de sikerült kihasználnom a helyzeti előnyöm, és végül sikerült úgy beékelnem a vállamat
a nyílásba, hogy a fivérem nem tudott beljebb tuszkolni. Néha eltűnődöm azon, vajon másképp történtek volna-e a dolgok, ha akkor és ott sikerrel jár. De mivel nem így állt az ügy, és látta, hogy itt már nemigen terem számára babér, kiengedett. Elvörösödött arccal, erősen zihálva jöttem elő. A gallérom féloldalt felgyűrődött. Nagy peckesen, ívben kikerülve ellépkedett mellőlem, hogy jelezze, nem gondolta ám komolyan. – De tényleg, nézd csak meg! – biztatott. – Nincs benne óraszerkezet. Se inga. Akkor meg mitől jár? A kérdés senkit nem izgatott különösebben. Jane piszkálni kezdett egy leválni készülő tapétadarabkát. Fiona a falnak dőlt, és a szemét forgatta ránk, fiúkra. – Jól van – vont vállat Martin. – Akkor egyedül megyek be. Eltökélte, hogy így vagy úgy, de akkor is előcsal valami komikus dolgot ebből az üres óraszekrényből. Szerintem ő, mint a legidősebb testvér, valahol felelősnek érezhette magát a szórakoztatásunkért. Kezdte beszuszakolni magát a fa óratestbe. Nem hiszem, hogy azt várta, sikerül neki – már akkor kezdett megvállasodni –, és emlékszem a meglepett, egyszersmind zavarodott homlokráncolására, amikor benyújtotta az egyik karját, és nem érte el a hátlapot. Bedugta a fejét és vállát. Az egész úgy nézett ki odakintről, mint valami bűvészdoboz, Houdini egyik csapóajtós ládája. Láttam, hogy tétovázik, de csak egy pillanatra. Belépett az egyik lábával, majd a másikkal, azután eltűnt. Összenéztünk. Fiona – akit erősen bosszantott a lehetőség, hogy a bolondját járatják vele – dugta be a fejét másodikként. Csak hétéves volt, és korához képest is kis növésű, úgyhogy alig kellett lehajolnia. Ő is eltűnt odabent. Helen és én egymásra meredtünk. – Jane! – kiáltottam, mert húgunk még mindig a tapétát piszkálta. Most már képtelenségnek tűnik a számomra, de akkor még legfeljebb ötéves lehetett. – Jane, gyere! Minden különösebb kíváncsiság nélkül odatipegett. – Hoj van Fi? – kérdezte selypén. Az ő mércéjével ez egy hosszú monológnak számított. Abban a pillanatban először Martin, azután Fiona bukkant elő az órából, Martin dühtől tajtékozva, Fiona viszont inkább valami furcsa, üdvözült kábulatban. Az első dolog, amit észrevettem, még az öltözékük előtt, hogy mindketten napbarnítottnak és izmosnak tűntek, és hogy a hajuk több centit nőtt. Friss fűillatot árasztottak. Az idő másképp telik Filloryban. Számukra egy egész hónap telt el. Csak úgy, egyszerűen, Martin és Fiona átélték az első ottani kalandjukat – azt, amit később Christopher Plover megírt A világ a falakban című könyvében. Számunkra, Chatwin gyerekek számára ezzel vette kezdetét minden, és egyúttal ez jelentette mindennek a végét is.
17. FEJEZET Az alább következőknek jó részét már Christopher Plover is leírta a Fillory és még azon is túl című közkedvelt ifjúsági regénysorozatában, méghozzá ahhoz képest még egész ügyesen. Nem kifogásolom a munkáját. Megbékéltem vele. De mint az kiderül, ő nem a teljes történetet mesélte el. Egyetlen különbséghez viszont mindenekfelett ragaszkodnom kell, mégpedig ahhoz, hogy a Plover által naiv módon fikcióként tálalt események – bizonyos mellékes részletektől eltekintve – teljes mértékben igazak voltak. Fillory nemcsak a mi túlfűtött képzeletünk terméke, hanem egy ugyanúgy létező másik világ, mi pedig ide-oda utaztunk közte és a saját világunk között. Ezt fontos kihangsúlyoznom: Fillory nagyon is valóságos. Rupert itt megállt, és újra meg újra, vastagon átírta ezeket a betűket, egészen odáig, hogy a papír kezdett szétmállani, mintha nem tudta volna elhordozni a teljes súlyát annak a kijelentésnek, amivel írója szerette volna felruházni azt. Mintha nem bírta volna el a terhet, amit Rupert ki akart adni magából. Plum először nem tudta volna megmondani, pontosan mitől is kerülhette a frász ebben a történetben. De aztán rájött: ő azt várta, hogy Rupert memoárja egy tipikus, csupa móka és izgalom beszámoló lesz néhány angol testvér gyerekkoráról, amibe további színt visznek a bennfentes beszámolók, a Fillory-sorozat elkészültének kulisszatitkai. De most már derengeni kezdett neki, hogy Rupert valóban kitart a poénja mellett. Ragaszkodik a történetéhez, ami pedig azt állítja, hogy Fillory valóságos hely. Talán ez volt a Chatwinek öröksége: az elmebaj. Őrület ütötte fel a fejét a családban. Plum hozzáérintette az ujját a felsebzett papírhoz, és kitapintotta az érdességét. Szerette volna meggyógyítani. De nem tudta. Mindössze annyit tehetett, hogy tovább olvasott. Nehéz leírni ezeket a szavakat, jól tudván, hogy nem fogod elhinni őket, kedves olvasó. Ha a te helyedben lennék, valószínűleg én magam sem hinném. Félbehagynám az olvasást. De amit mondok, az igazság, és nem írhatok semmi mást. Nem vagyok őrült, sem hazug. Esküszöm mindenre, ami szent nekem. Gondolom, azt kellene mondanom, hogy ez Isten igazsága, és valóban az. De talán nem azé az istené, akire te gondolsz, kedves olvasóm. Miután az állóórán át Martin és Fiona átjutott Filloryba, én következtem Helennel, és az események, amiket A lány, aki megmondta, hány óra van című kötet részletez, valóban úgy történtek meg, legalábbis többé-kevésbé – egy egész életnyi kaland, alig öt percbe sűrítve egy régi, vidéki ház poros emeleti mellékfolyosóján, az első világháború alatt. Addigra már Jane is újra teljesen éber és eleven volt, úgyhogy ezután mind az öten együtt mentünk át.
Máris látom, ahogy a fejedet csóválod: „Nem, ebben tévedsz, hiszen ők mindig párosával mentek”. Hát, a fenébe veled, és Ploverrel is! Igenis gyakran mentünk át egyszerre mindannyian. Miért ne tettük volna? Az az igazság, hogy rengeteg olyan kalandunk is volt, amiről soha nem beszéltünk Christopher Plovernek, és még több olyan, amit a saját megfontolásai alapján jobbnak látott kihagyni a könyvekből. Jómagam nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy némiképp mellőzve lettem a Fillory és még azon is túlkötetekben. Tudom, elég kicsinyes dolog a részemről ilyesmivel előhozakodni, de én mégis kimondom. Én virrasztottam a Fehértornyos Kastély kapui előtt a Hosszú Estén. Én szereztem vissza a Hatok Kardját, majd én törtem össze a Jóidő-hegység csúcsán. De ebből semmi sem derül ki a Plover-féle történetekből. Talán nem voltam valami fess fiatalember. Kétségtelenül kevésbé vonzó lehettem, mint Martin. Ahogy mondani szokás, „nem voltam elég jó sztoritéma”. De gondolom, ha a legnagyszerűbb tetteimről nem írt, úgy a legrosszabbakról is hallgatott. Soha nem ismerte meg a legsötétebb titkomat. Arról senki nem tudott, kivéve Martint. Mindenesetre az életünk azon az éjjelen kettéhasadt. Szó szerint megduplázódott. Egy Maude nénikénknél éberebb gyámnak talán nem kerülték volna el a figyelmét a suttogó beszélgetések, a lebarnult arcok és nyíratlan sörények, vagy az extra centik, amennyit egy-egy különösen hosszúra sikerült fillorybeli kalandunk során nőttünk. De ő nem vett észre semmit. Az emberek nagyon eltökélten csak arra hajlandók felfigyelni, amit képesek racionálisan megmagyarázni. Bárki, aki élt már titkos életet – kémek, bűnözők, házasságtörők – jól tudja, hogy nem könnyű fenntartani egy adott látszatot. Van, akinek ez könnyebben megy, mint másoknak. Én, mint kiderült, igen tehetségesen füllentettem a felnőtteknek. Olykor eltűnődöm, vajon nem egyszerűen azért hagytak-e ki néhány kalandból, mert bízhattak bennem, hogy ügyesen falazok nekik. Nem is tudom, hányszor kaptam magam azon, hogy kénytelen vagyok kisütni valami hihető fedősztorit – furcsa, ám a tényleges valóságnál messze világiasabb történeteket –, hogy megmagyarázzam, miért nem jelent meg egyik vagy másik testvérem a misén, az órán, vagy a délutáni teázáson. Folyton kapkodnunk kellett, hogy gyorsan átcseréljük a Filloryban viselt ruháinkat, mielőtt még felfedeznék azokat. Hőstetteink során gyakran szereztünk mindenféle sebeket és horzsolásokat, amikről szintén számot kellett tudnunk adni. Martin lábszárát egyszer felhasította egy nyílvessző, amikor banditákra vadásztunk a Corian-vidék környékén, és egy teljes hónapig lábadozott Filloryban. Talán a legméltatlanabb dolog az volt, hogy úgy kellett tennünk, mintha nem tudnánk azokról a dolgokról, amiket Filloryban megtanultunk. Még mindig emlékszem rá, hogy gurultunk a nevetéstől, amikor láttuk, amint Fiona, a Királynő Erdejének nagy vadásza direkt megjátssza magát az íjászversenyen, belegabalyodik az idegbe, és végül a fenekére huppan, miközben megpróbál felajzani egy dedós
lányoknak való, hajlékony íjat. Végül feladtuk ezt az igyekvést. Jane egyszerűen nem törődött eléggé a színleléssel, és egy nap egyszerűen vágtatni kezdett a lovaglóleckén, miközben vadul kurjongatott kentaurul, átugratott a rét túlsó végében emelkedő falon, majd beleveszett az erdőbe. Azt követően már egyikünket sem érdekelte a látszat fenntartása. Hadd ámuljanak csak az emberek, ha már mindenképpen muszáj nekik! Amikor a Filloryba vezető út lezárult előttünk, és kimerítettük a Maude néni, a háza, a könyvtára, a személyzete és a kertje kínálta korlátozott lehetőségeket, nagyon gyakran megesett, hogy átkeltünk az úton, óvatosan lépkedve átvágtunk a kis erdőn, és a sövényfalba vágott résen, amely Mr. Plover házához vezetett. Tudom, nem sokkal múlhatott negyven, de mégis úgy gondoltunk rá, mint egy nagyon öreg emberre, mert a haja máris megőszült. Szerintem először jól megrémíthettük, mert neki magának nem voltak gyerekei, és nem igazán lehetett hozzászokva a társaságukhoz. Ráadásul mi – ahogy az a gyerekeknél már lenni szokott – vásott lurkók lehettünk. Az életünknek abban a szakaszában Martin állt legközelebb ahhoz, amit szülőnek nevezhetnénk, és bár minden tőle telhetőt megtett, akkor is csak tizenkét éves volt még. Mi pedig hangosak voltunk, dörzsöltek és már-már állatiasan vadak: gátlástalanul lármáztunk, duhajkodtunk. Már a legelső napon, amikor betörtünk Plover házába, érzékeltük azt a rejtélyes valamit, amivel az amerikaiaknak szembe kellett nézniük Angliában: ahhoz túlságosan tartottak az angoloktól, hogy gorombán viselkedjenek velük, ahhoz pedig túlságosan tudatlanok voltak, hogy tisztában legyenek az udvarias viselkedés elemi szabályaival. Mi ezt jócskán ki is használtuk, magyarán: visszaéltünk a helyzettel. Minthogy kidobni nem akart minket, megfelelően szórakoztatni képtelen volt, és nem tudott semmi mást kitalálni, jobb híján teával kínálta váratlan vendégeit, bár még délután három órára se járt. Baljós kezdet volt. Dobálóztunk a süteménnyel, kardoztunk a kanalakkal, vihorásztunk és sutyorogtunk az asztalnál, és evés közben udvariatlan kérdéseket tettünk fel neki – de közben ettünk és ittunk is, mert tényleg nagyon jó volt a tea, finom süteménnyel és házi lekvárral. Plover nem érezhette túl jól magát, de tehetős volt, nőtlen, már negyvenévesen visszavonult az üzleti élettől, és bizonyára csaknem annyira unhatta magát, mint mi. Úgyhogy rendületlenül tovább folytattuk mindannyian. Az első találkozás a legtöbb szempontból igen balul sikerült, és akkor még nem is sejthettük, hogy ez csak a legelső lesz a hasonló alkalmak hosszú sorában. Most ébredek csak rá, hogy mi akkor, mind az öten, bizonyára nagyon dühös gyerekek lehettünk: haragudtunk a szüleink távolléte miatt; a kétes hírnevű, hanyag és nemtörődöm Maude nénikénk és számos lovagja jelenléte miatt; mérgesek voltunk a háborúra, Istenre, a saját idegenségünkre és látszólagos jelentéktelenségünkre. De az emberek csak lassan és nehezen veszik észre a kisgyerekekben rejlő haragot, ők
pedig sosem ismerik fel magukban tudatosan, úgyhogy rendszerint váratlanul tör elő belőlük. Bármi lehetett is az oka, mi szinte versengtünk egymással, hogy lássuk, ki tudja a legmesszebbre kitolni az illendőség határait. Végül Fiona nyerte meg a versenyt, amikor – emlékszem, milyen győzedelmesen, csaknem érzéki gyönyörűséggel –, mintegy mellékesen, megemlítette házigazdánknak Filloryt. Ezzel nem csupán a földi, de a fillorybeli szabályokat is áthágta. A tiszteletlenség ezúttal nem Mr. Plover felé irányult, aki mindössze enyhén meglepődött, hanem Parázs felé, akinek mind titoktartást fogadtunk. Egészen addig a pillanatig ötünk közül soha senki nem ejtette ki a száján a Fillory szót felnőttek füle hallatára. Még abban sem voltunk egészen biztosak, hogy egyáltalán képesek lennénk-e rá. Lehet, hogy Parázs mágiája átér a világok közötti résen, és pecsétet tesz az ajkunkra? Nos, nem így történt. Hirtelen néma csend lett az asztalnál. Fiona mozdulatlanná dermedt, egyszerre elevenen, a győzelme feletti örömétől reszketve, és a vétke miatt érzett rémülettől. Túl messzire ment volna? Senki nem tudta. Vártuk a villámcsapást, ami büntetésből lesújt ránk. – Fillory? – kérdezte Mr. Plover ártatlanul és zavarodottan, a maga sótlan chicagói kiejtésével. Úgy tűnt, örül, hogy végre valami beszédtémára akadt. – Az meg mi a csuda? – Óh – legyintett Martin könnyedén, mintha mit sem számítana neki a beismerés –, az csak egy titkos hely, ahova elmegyünk néha. De nem a Földön van. Egy óraszekrényben találtuk. Azután pedig, hogy rést ütöttünk a hallgatásunk védőpajzsán, és a gát leomlott, csak úgy dőlt belőlünk a szó, egyik történet a másik után; egyikünk sem szeretett volna lemaradni a vetélkedésben. Tényleg nagyon vicces lehetett, ahogy Plover tátott szájjal hallgatott minket, majd egy idő után jegyzetelni kezdett valami papírlapra. Elkerekedett szemmel csodálkozott rá a bolondos gyermeki fantázia valóságos kincsesbányájára, amire véletlenül ráakadt – bizonyára egyfajta újabb keletű Charles Kingsley-nek képzelhette magát. Vagy a korabeli Charles Dodgsonnak . Száraz, humortalan ember volt; korán megőszült, mintha játékból liszttel szórta volna be a haját. Egyáltalán nem volt fantáziája. Gondolom, a miénket használta afféle pótszerként. Soha nem tett fel egyenes kérdéseket; ehelyett általában kerülő úton, köntörfalazva és körülményeskedve közelített a témához – csak fecsegett, bólogatott és apró megfigyeléseket tett. De végül mindig elérkezett a pillanat, amikor a noteszáért nyúlt, amit szemlátomást állandóan a keze ügyében tartott, keresztbe tette a lábát, előrehajolt, és a maga különös, se nem amerikai, se nem angol hanghordozásával megkérdezte: „No, aztán mi újság mostanában Filloryban, hm?” Nekünk viszont sokat jelentett, hogy végre elmondhattuk a velünk történt 36
37
eseményeket valakinek, bárkinek, még akkor is, ha csak egy olyan „senkinek”, mint Plover. Fillory ezáltal a számunkra is komolyabbá, valóságosabbá vált, és kevésbé tűnt puszta mulatságnak. Most végül találtunk magunknak hallgatóságot. Olykor valóban kitaláltunk ezt-azt, azután hisztérikusan vihogtunk, arra gondolva, mit szólna, mondjuk Bronzfolt uraság vagy a Tönkkirály a levelekből álló madarakról vagy a felhőket evő óriásokról szóló történeteinkhez. Micsoda badarság! Helen különösen gyatrán teljesített ebben a játékban: ő mindig csak sündisznós meséket tudott kitalálni. Tengeri sündisznókról, vérsünökről, vagy épp a tűz sündisznójáról. Ennyire futotta tőle. De Plover mégis bevette az egészet, válogatás és fenntartások nélkül. Egyedül az óriási, bársonyos Vánkos Paripáról szóló történeteken akadt fenn, pedig azok valóban igazak voltak. Végül mégis rávettük, hogy írja le őket, ha másért nem, hát azért, mert nem tudtuk elviselni a gondolatot, hogy megbántsuk a szegény jószág érzéseit. Így, utólag visszatekintve már tisztábban látom, micsoda feszültség alatt éltünk: két külön világhoz kellett folyamatosan alkalmazkodnunk. Az egyikben királyokként és királynőkként bántak velünk, a másikban pedig csupán gondot jelentő gyermekek voltunk, akiket mindenki a háta közepére kívánt. Úgy hiszem, a két állapot közötti hirtelen, sokszor minden átmenet nélküli váltások, a magasba emelések és a lefokozások okozta számos megrázkódtatás bárkit megviselt volna. Plover nagyon elmésen öt külön kötetbe osztotta a történeteinket, ám a valóság távolról sem volt ilyen egyszerű és rendezett. Plovernél igen alkalmas módon, mindig csak a nyári szünetekben „kirándultunk” Filloryba – egyetlen esetet leszámítva, amiről A lány, aki megmondta, hány óra van írt –, valójában azonban egész évben tartott az ide-oda ugrálás. Ez soha nem a mi döntésünkön múlt: mentünk, amikor csak Fillorynak épp megfelelt, hogy magához szólítson minket. Sosem tudtuk előre, mikor tárul ki az ajtó, télen vagy nyáron, éjjel vagy nappal. Olykor hónapok teltek el anélkül, hogy a portál megnyílt nekünk, és már kezdtünk azon tűnődni, hogy talán véget ért ez a nagyszerű képzelgés. Ez olyan szörnyű érzés volt, mintha valamelyik érzékszervünk elveszett volna. Egyre ingerültebben viselkedtünk, minden kis apróságra ugrottunk, egymásnak estünk. Mindenki valaki mást hibáztatott, amiért tönkretette a dolgot, amiért megbántotta Parázst vagy Zsarátnokot, vagy megszegte valamelyik törvényüket, és ezáltal nekünk, a többi testvérnek is keresztülhúzta a számításunkat. Néha ezek alatt a hosszabb szünetek alatt kezdtem arra gyanakodni, hogy mások a hátam mögött mégis átsettenkedtek Filloryba, anélkül, hogy nekem elárulták volna. Azt hittem, kizártak a játékukból. Azután, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egyszerre újrakezdődött az egész kaland, mintha soha nem is szakadt volna félbe. Egy látszólag unalmas, máskülönben jellegtelen délutánon, amikor reménytelenül és végeláthatatlanul vánszorogtak a
lassú percek, egyszer csak Fiona vagy Helen sietett be a gyerekszobába, különös, sosem látott öltözékben, kipirult arccal, idegennek ható, furán befont hajjal, és felkiáltott: „Találjátok ki, hol voltam!” Ilyenkor tudtuk, hogy mégsem ért véget az egész. Hol ünnepi bőség volt, hol fájdalmas, nyomorúságos ínség. Az egyik évben, azt hiszem, talán 1918-ban, mintha a fél nyarat sikerült volna Filloryban töltenünk. A végén már csaknem a kedvünket szegte és elbátortalanított a helyzet. Hát hogyne: gyanútlanul odalépsz a szekrényhez egy tiszta ruháért, kinyitod az ajtót, és egyszerre azon kapod magad, hogy egyenesen Fillory egyik gyönyörű, hullámzó rétjére meredsz… Vagy valamelyik szelíden ívelő, kagylóhéjakkal borított tengerpartjára, netán egy éjszakai erdejének nyugodt, sötét mélyébe. Legjobb tudomásom szerint soha, egyikünk sem utasított el egy ilyen meghívást; azt sem tudom, egyáltalán tehettünk-e volna ilyet. Egyszer-kétszer ez még igazi kellemetlenséget, sőt, bosszúságot is okozott. Például amikor épp a városba készültem a nénikénkkel, miután kaptam egy shilling zsebpénzt édességre, és a lovász megígérte, hogy utána ügethetek egy kört a nagy szürke kancán. Lehajoltam, hogy benézzek az ágy alá, hátha ott rejtőzik a másik csizmám. Azután, mire észbe kaphattam volna, máris a Fehértornyos Kastély parkettájáról tápászkodtam fel. És persze, mire visszatértem – számomra három hét, mindenki más számára viszont csak öt perc múlva –, elveszítettem a pénzt, és megfeledkeztem róla, mire is készültem eredetileg, és mindenki ingerült volt, amiért megvárattam őket. Az a nyár olyan volt, mintha maga Fillory lenne kiéhezve ránk: mohón utánunk nyúlt, és magához rántott, amikor csak tudott. Mint egy kielégíthetetlen étvágyú szerető. Emlékszem, épp a város felé bicikliztünk, és észrevettünk egy kis forgószelet, amint faleveleket kavarva felénk tartott. Martinnak csak annyi ideje maradt, hogy szitkozódni kezdjen: „Ördög és…”, az máris rárontott. Elragadta őt, és Helent is, át a túloldalra. Az volt a Sertés Lovag kalandja, amiről nem tudom, Plover lejegyezte-e végül, vagy sem. Mostanra elfelejtettem. Az egész annyira egybemosódik, és itt, Afrikában nincsenek nálam a könyvek. Arra viszont emlékszem, hogy a biciklik végleg eltűntek, sosem találtuk meg őket. Ezért még Maude nénikénk is haragudott. Fillory bizonyos szempontból közelebb hozott minket egymáshoz, sok más tekintetben viszont csak még jobban szétválasztott. Szörnyen összekaptunk apró butaságokon. Fiona egyszer azt mondta nekünk, hogy Zsarátnok elvitte őt egy csak neki szánt különleges útra, a Világ Túloldalára. Ott mutatott neki egy gyönyörű kertet, ahol minden gondolat és érzés, amit valaha gondoltak és éreztek, növényi formában létezett: kizöldültek, kivirágoztak, ahogy áthaladtak az emberek elméjén és lelkében. Azután elszáradtak és megbarnultak, ahogy kihulltak az elmékből – olykor azért, hogy egy másik évszakban újra kiviruljanak, máskor azonban, hogy örökre
elvesszenek. Bájos történet volt, és bizonyára igaz is lehetett; kizárt, hogy Fiona találta volna ki. Nem volt hozzá elég képzelőereje. De mégis keserű íz maradt utána a számban. Miért csak ő látta, és nem mi? Miért nem én? Egymás között sokat vitáztunk Parázsról és Zsarátnokról is. Ha hiszünk bennük, márpedig mi hittünk, akkor vajon nem szentségtörés-e, ha itt, a való világban templomba járunk és imákat mormolunk valakinek, aki sosem mutatott nekünk titkos varázskertet, nem adott nekünk saját kastélyt, de még egy árva pegazust sem? Vagy talán minden világnak megvan a maga külön istene vagy istenei, és az embernek egyszerűen azt kell imádnia, amelyiknek a világában történetesen épp tartózkodik? Vagy lehet, hogy valójában minden isten egy és ugyanaz a Mindenható, illetve annak különböző aspektusai? „Nonszensz” – felelte Jane, és kijelentette, hogy még sosem hallott ekkora badarságot. Dühösen sziszegve sokat vitatkoztunk ezen, és végül kettészakadtunk a Koshívekre – így neveztük azokat, nevezetesen Martint, Helent és Jane-t, akik csak a kosokat tisztelték –, és a gyakorlatiasabb hozzáállású Akárki Híveire, vagyis rám és Fionára. Mi Filloryban az iker kosokhoz imádkoztunk, ebben a világban pedig Jézushoz. Ezt követően Helen mindig megtalálta a módját, hogy ne kelljen templomba mennie. Jane, akiben egy vértanú eltökéltsége rejlett, szándékosan botrányosabb jeleneteket rendezett nagy nevetve, amíg ki nem zavarták őket. Martin egyszerűen csak rendíthetetlen és komor maradt, akárhová is mentünk. Szerintem mindannyiónk közül talán ő szerette a legjobban Filloryt, de ez egy ádáz, dühös, óvatos szeretet volt, és mindig riadókészültségben állt, számítva az árulás lehetőségére. Nem akarom védeni, de azt hiszem, megértem Martint. Amikor a szüleink elmentek és ott hagytak minket, mindenekelőtt Martin volt az, aki betöltötte az utánuk maradó fájdalmas űrt az életünkben. Ő emelt fel minket, amikor elestünk, és esténként ő énekelt nekünk altatódalokat. De vajon az ő szívében ki vagy mi töltötte be az űrt? Szerintem csak Fillory. Ő pedig egy változékony, megbízhatatlan és szeszélyes szülő volt. Egy dolgon sosem vitatkoztunk: hogy a világon élő összes gyermek közül miért éppen mi kaptuk meg Fillory ajándékát. Miért mi, és nem valaki más? Miért tanúsított Parázs és Zsarátnok, meg az összes többi fillorybeli ilyen különös kegyet és jóindulatot felénk, amikor itt, a saját világunkban teljesen egyszerű, közönséges gyerekek voltunk? Úgy hiszem, ötünk közül egyedül én voltam, akit nyugtalanított ez a kérdés. Engem viszont annyira, hogy tízéves koromra már folyton mardosta a lelkemet, már ha létezett olyan. Biztosra vettem, hogy valami súlyos hiba történhetett, egy hatalmas baklövés, mert tudtam, hogy személy szerint nem vagyok sem erős, sem okos, sem különösebben jó. Éreztem, hogy nem érdemlem meg Filloryt. És amikor végül kitudódik az igazság, és fény derül a turpisságra, a büntetés
valóban szörnyű lesz, a kínunk pedig forró és éles, egyenes arányban a ránk árasztott áldásokkal. Észre sem vettem Martinon, amíg el nem mondta nekem. Suliban voltunk, a fowey-i St. Austolban, és magával hívott egy hosszú, fagyos sétára az Upper Meadow körül – erre a fagyos, lepusztult rögbipályára rendszerint azért jártunk ki, hogy bizalmas titkokat osszunk meg, és fontos dolgokat beszéljünk meg egymással. Hálás voltam a kérésért. Martin két évvel járt felettem, és az idősebb fiúk általában észre sem vették a fiatalabb testvéreiket a St. Austolban. Már félig megkerültük a pályát, mire megszólalt. – Tudtad, Rupes, hogy már három hónapja, hogy utoljára odaát jártam? Így hívtuk: „odaát”. Nem kellett külön kimondania, hol. Olyan gondosan kimunkált, látszólag könnyed lazasággal beszélt, amit addigra megtanultam intő jelnek felismerni. – Olyan régen? – Igen, olyan régen! Te és Fiona mentetek augusztusban, azután Helen és Fiona, Jane és Fiona, majd két hete megint a francos Helen és te, a fenébe is. És én hol voltam közben? – Gondolom, itt, a Földön. – Nem akartam okoskodni. – Így van, a francos Földön! Csúnyán itt ragadtam! Tudtad, hogy az utóbbi időben rászoktam, hogy mindenféle zugokba, kamrákba, faliszekrényekbe, meg mit tudom én hová bujkáljak be, hátha sikerül véletlenül átjutnom valahogy? Valahányszor meglátok egy mókust, utána szaladok, mert mi van, ha netán mágikus lény, és épp Filloryba tart? A többiek azt hiszik, bediliztem, de most már ez sem izgat. Bármit megtennék, hogy kijussak innen. – Ugyan, Mart! – feleltem. – Tudod, hogy megy ez. Majd újra sorra kerülsz te is. – Mondtak rólam a kosok bármit? Kiestem a kegyeikből, igaz? – Nem mondtak egy kukkot sem. Becsszóra! Az esetek felében nem is értem, miket beszélnek, de abban biztos vagyok, hogy téged nem említettek. Amúgy is szóltam volna. – De ugye majd megkérdezed őket? Amikor újra találkoztok? – Hát persze, Mart. Hát persze. – Muszáj tennem valamit. Belerúgott egy súlyos, fekete göröngybe, ami úgy nézett ki, mint egy zsugorított fej, és egykor talán krikettlabda lehetett. – Figyelj! – mondtam. – Tudom, mit érzel. Én is utálom, amikor engem nem hívnak. De azért nem olyan szörnyű itt sem! Mármint, Fillory szuper, de nem minden. – Dehogyisnem! – Megtorpant, és egyenesen a szemembe nézett. – Csak az számít. Miért, mi más van még? Ez itt? A Föld? – Felvette a halott krikettlabdát, és tiszta erőből elhajította. – Figyelj! Szólsz majd nekem?
Megragadta a karomat, és megszorította – szinte könyörgőre fogta. – Tudod, néha lassan érkezik. Mint például amikor te és Jane mentetek, és azt mondtad, először csak minták jelentek meg a tapétán. Jó tíz percetekbe telt, hogy teljesen átjussatok. Értem szaladhatsz, amikor elkezdődik! Majd együtt megyünk át, mint a régi szép időkben, jó? – Megpróbálom, Mart. Komolyan. Megígérem. – De persze jól tudtuk, hogy egyáltalán nem így működik a dolog. Mindig Parázs és Zsarátnok döntötte el, hogy mikor ki menjen, és kész. Nem volt mit tenni. – Te jutottál át elsőként. Te kezdted az egészet. Te találtad meg az odavezető utat. Mindketten tudjuk, hogy sorra kerülsz újra, csak idő kérdése. Hiszen te vagy a Főkirály! – Ja, én vagyok a Főkirály – ismételte utánam, minden lelkesedés nélkül. Akkoriban el is hittem, amit állítottam, legalábbis jórészt. Én tízéves voltam, ő meg tizenkettő, de a köztünk lévő távolság mindig egyre nagyobbnak tűnt. Felnéztem Martinra. Szó szerint el sem tudtam volna képzelni, hogy olyasvalamim legyen, ami neki nincs, vagy olyat tudjak tenni, amit ő nem. De a rákövetkező nyárra már világossá vált, hogy valami tényleg megváltozott Martin és Fillory között. A románc véget ért. Az egész iskolaév alatt mindössze egyszer mehetett át, és a kosok akkor is csak kelletlenül és fukarkodva, két eseménytelen napra engedték maradni. Martin duzzogással töltötte azokat a napokat, kicsinyes haraggal tönkretette őket, bár sejtette, hogy számára valószínűleg ez az utolsó alkalom Filloryban. Alig mozdult ki a palota könyvtárából. A kosok kerülték a társaságát. Neki már leáldozóban volt a csillaga, és ezt mind tudtuk. Nem lett volna olyan vészes a helyzet, csak éppen, mindannyiunk közül Martinnak volt a legnagyobb szüksége Filloryra. Őszintén szólva, Fionának addigra szerintem szinte mindegy lett, megy-e, vagy marad. Ő máris kezdett kinőni Filloryból. Jane csak ötéves volt, amikor az egész elkezdődött; neki teljesen természetes és normális volt a dolog. El se tudta volna képzelni az életet Fillory nélkül – az ő szemében még csak különlegesnek se nagyon számított, egyszerűen magától értetődött, hogy van. Ha a kosok kiutasították volna Helent, ő valószínűleg kérdés nélkül elfogadta volna: „Legyen meg a ti akaratotok”. Ő mindig ilyen vakbuzgó fanatikus volt. Szerintem még élvezte is volna a mártíromságot. Ami engem illet, én amúgy sem hittem soha, hogy Fillory tartósan megmarad nekünk. Mindennap, minden percben azt vártam, hogy egyszer csak véget ér. Bizonyos szempontból még meg is könnyebbültem volna. Talán csak arról lehetett szó, hogy Martin idősebb volt nálunk, és többet élt Fillory nélkül. Ő még élénken emlékezhetett, milyen volt az élet előtte és nélküle, és nálunk, a többi testvérnél jobban értette, hogy milyen különös, becses és ritka kincsre akadtunk. Mi a családon kívül, másokkal is barátkoztunk, a való világban, Martin azonban egyre kevésbé. Elhanyagolta tanulmányait, és szárnyas medvékkel
rajzolta tele a füzeteit – látták őket a Kakasfog csúcsa fölött körözni –, meg Fillory címereivel. Született atléta volt, akinek azelőtt alig kellett megerőltetnie magát a csapatjátékokban; most viszont teljesen felhagyott minden próbálkozással. Megvetett és lenézett mindent ezen a világon. Ráadásul egyre kevesebbet is evett; mintha egy falat sült hús csapdába ejthette volna őt idelent, a sötétben, mint Perszephoné istennőt a gránátalma. Csak Filloryért élt. De Fillory nem viszonozta a rajongását. A későbbi életemben találkoztam jó néhány alkoholistával, és megismertem az arcukon valamit abból, amit a Martinén láttam. Egy közönyös és részvétlen isten hűséges prófétái voltak ők is. Martin talán kiesett Fillory kegyeiből, de Ploveréből semmiképp – bármi történt is a Fehértornyosban, a Darras-házban mindig is ő maradt a kedvenc. Plover bátyám iránti jóindulata és ragaszkodása, mintha a kosokéval fordított arányban nőtt volna. Vagy talán épp ellenkezőleg, nem tudom. De bármi lehetett is az oka, Martin volt az egyetlen közülünk, akit Mr. Plover valaha is meghívott magához egyedül. Hogy miről társalogtak a privát összejöveteleiken, az ebédek és teázások közben, arról Martin sosem beszélt nekem, de amennyire megmondhatom, ezek az alkalmak nemigen okoztak neki különösebb gyönyörűséget. Gyakran elgondolkozva, magába mélyedve tért vissza belőlük, olykor pedig valamilyen kifogással kimentette magát, hogy egyáltalán ne is kelljen átmennie. Természetesen utólag, felnőtt férfiként – így, hogy már ismerem valamelyest a világot – nem tudok nem eltűnődni azon, hogy vajon Plover bátyám iránti érdeklődése teljesen helyénvaló és illendő volt-e. Az efféle spekulációk sajnos elkerülhetetlenek, de minthogy mindkét fél halott, vagy annak tekinthető, úgy vélem, a legjobbakat helyes feltételezni: azt, hogy Plover csupán atyai érdeklődést tanúsított egy okos, érzékeny, apa nélkül cseperedő fiú iránt. Tisztán pártfogói, jó akaratú és önzetlen érdeklődést. Mégis… Martin és én mindössze egyszer hoztuk szóba ezt a témát, és bevallom, nem szívesen gondolok vissza rá. Rákérdeztem, hogy miről szoktak négyszemközt, a látogatásai során beszélgetni, mire ő ingerülten felcsattant. – Ha Plover valaha is azt kéri, hogy egyedül látogasd meg, ne tedd! Soha ne menj egyedül abba a házba! – Szinte megesketett rá. Én pedig megígértem neki. Akkoriban azt hittem, a büszkeség beszél belőle – hogy csak féltékenyen védelmezi a „kedvenc gyerek” státuszát. Most azonban úgy vélem, talán inkább figyelmeztetni próbált, sőt: megóvni. Bárcsak tudnám az igazat! Huszonöt éve nem láttam a bátyámat. De olykor, amikor a múlton borongok, arra gondolok, hogy bizonyára ez is fokozta Martin Fillory utáni, már-már rögeszmés sóvárgását. Valósággal a rabjává vált. Talán azért ment Filloryba, hogy elmenekülhessen „áldott jótevőnk”, Christopher Plover elől, és jobb, bölcsebb, vagy legalábbis biztonságosabb pártfogókat találjon magának a kosok képében. Ha pedig valóban ez a helyzet, azon is kénytelen vagyok eltűnődni, vajon – a sors
rettenetes fintoraként – nem épp ez lehetett-e az oka, hogy a kosok már nem hívták Martint Filloryba. Martin Plover elől menekült, de Fillory többé nem kért belőle. Mert Plover megrontotta és bemocskolta. Akkoriban ezek a kétségek és gyötrő kérdések még nem zavartak, legalábbis nem túlságosan. Nem eléggé. Az azóta eltelt évek során az árnyak hosszúra nyúltak, de abban az időben Fillory napja még delelőn állt, én pedig csak egy gyerek voltam, és alig látszott bármilyen árnyék. Azon a nyáron, a Dockery-ház jókora, málladozó vakolatú hálószobáinak viszonylagos háborítatlanságában sok szó esett köztünk Martin rejtélyes száműzetéséről, különösen az ő távollétében. Mi lehet az oka? És mit tehetnénk mi? Mindannyian megpróbáltuk felhozni a témát a kosoknál, de sikertelenül. „Ez most nem az ő ideje” – hárították el a kérdést. „Amikor eljön, majd itt lesz.” És így tovább. Jó sok ilyen dagályos szónoklatot hallottunk tőlük. Mekkora nagy süketelés volt az egész! A jámbor és istenfélő Helen is sajnálta bátyánkat: úgy érezte, szégyen gyalázat, hogy épp Martint tiltják ki. De hát, ez volt a kosok akarata, és mi nem kérdőjelezhettük meg az ő bölcsességüket. Jane Helen pártján állt, amit szerintem idősebb korában már erősen megbánt. Fiona nem szeretett volna ellenkezni Parázzsal és Zsarátnokkal, de úgy vélte, ha egységes csapatként, hivatalosan kérvényt nyújtunk be nekik, akkor talán beleegyeznek, hogy visszaengedjék Martint. Vagy legalább hajlandóak lesznek elárulni, mivel sértette meg őket, és lehetőséget adnak neki, hogy levezekelje és jóvátegye vétkét. Mindannyian komoly szolgálatokat tettünk a kosoknak, az életünket kockáztatva harcoltunk a nevükben, szó szerint vásárra vittük a bőrünket helyettük. Úgy véltük, ennyivel igazán tartoznak nekünk. Azt javasoltam, hogy egységesen tagadjuk meg az átlépést Filloryba, más szóval, sztrájkoljunk, egészen addig, amíg nem engedik meg, hogy Martin is velünk jöjjön. Senki nem támogatta az indítványomat. Abban sem vagyok biztos, hogy én magam képes lettem volna-e végigvinni. Nagy látványosan eljátszottuk, mennyire együtt érzünk és aggódunk, és valóban együtt is éreztünk vele, és aggódtunk, de nemcsak őérte, hanem magunkért is. Martin egyre nőtt. Lassan kamaszodni kezdett, amiről csak nagyon keveset tudtunk, de azzal tisztában voltunk, hogy szorosan utána máris a felnőttkor követezik. Olyasmiről pedig sosem halottunk, hogy valaha is sikerült volna bármilyen felnőttnek átjutni a mi világunkból Filloryba. Ösztönösen megértettük, hogy Fillory olyan birodalom, amely üzemanyaga az ártatlanság: ugyanúgy igényli és megköveteli, ahogy a robbanómotor a benzint. Martinnak pedig egyre fogytak a készletei. Ahogy mindannyiunknak. A felnőttkor árnyéka Helent fenyegette Martin után, aztán én következtem. Mint minden gyerek, mi is önző kis teremtmények voltunk. Azt remélem, az itt leírtak – ha mentséggel nem is – legalább részben magyarázattal
szolgálnak arra, amit ezután csináltunk. Martin tette, amit tett, de mi segítettünk neki. Szerettük volna, hogy megtegye, mert féltünk. Egyezséget kötöttünk: megfogadtuk, hogy legközelebb bármelyikünknek is lesz lehetősége átjutni, minden tőlünk telhetőt megteszünk majd, hogy nyitva tartsuk a világok közötti átjárót, és megpróbáljuk Martint is átjuttatni. Kiékeljük az ajtót, átvesszük a Földet és Filloryt összekötő híd feletti uralmat, és ha kell, erővel áttuszkoljuk rajta Martint. Tudtuk: valószínűleg nem fog sikerülni, de ki mondhatta volna biztosra, amíg meg sem próbáltuk? A terv ellenkezett a varázslat szellemével, de az ember sosem tudhatta biztosan, mit várhat, mit remélhet a mágiát illetően. Olykor egyedül a bátorság és a lelkierő számított. Máskor azonban csak a betűk sorakoztak a lapon, és – ahogy azt Tojás Tóbiás mondta – minden attól függött, hogy ki lesz az úr a házban.
18. FEJEZET Ezt a történetet sosem meséltük el Christopher Plovernek. Néha, bizonyos napokon előre érezni lehetett, hogy nyílni fog egy portál. Az idő mindenki más számára talán napos és tiszta volt, de mi öten éreztük, hogy a levegő valahogy sűrű lett, tapadt, és elektromosan feltöltött, mint egy nagy vihar előtt. Pontosan érzékeltük, hogy a világban gyülemleni kezd valami, és egyre csak gyűlik, egészen addig, míg megakad, és már nem tud tovább gyarapodni. Akkor összeesküvők módjára bizalmasan összenéztünk, és az orrunkat ráncoltuk – ez volt az előre megbeszélt jel –, és attól kezdve már semmi másban nem lehetett hasznunkat venni. Megszállt minket valami izgatott őrület, lázasan ficeregtünk, képtelenek voltunk nyugton megülni, olvasni, vagy a leckénkre figyelni. Semmi más nem számított, amíg valaki el nem tűnt, és akkor végül megtört a feszültség. Más napokon Fillory váratlan, kínos helyzetbe hozott mindenkit. Olyankor egyáltalán nem láttuk, nem érzékeltük a közeledtét. Talán nem is voltunk abban a hangulatban, de hirtelen megjelent a kapu, és nem tehettünk mást, megadtuk magunkat a bűvös vonzerőnek. Az pedig kiszakított minket a világunkból, és átszippantott magába. Egy ilyen napon történt, egy lusta és álmos szombaton, amikor a tűző nyári nap mintha kiszipolyozott volna minden energiát a világból, és mi is tikkadtan, fásultan és mozdulatlanul heverésztünk. Nem bírtunk se játszani, se tanulni, és nem győztünk ásítozni. Az a minimális erőfeszítés is teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy kimenjünk a ház végébe, és meglátogassuk a kőperemű tóban úszkáló hatalmas, gülü szemű aranyhalat. Fiona és én a könyvtárban kókadoztunk. A viszonylag kellemes helyiségben két
emelet magas, mozgatható létrák voltak, amelyek, ha nagy sebességgel egymásnak gurítottuk őket, legnagyobb megelégedésünkre jókora döndüléssel csattantak össze. De a terem könyvtárként sajnos jórészt hasznavehetetlen volt a számunkra. A könyveket ugyanis üveges vitrinekbe zárták el – fémrácsokon át láthattuk a gerincüket, mint valami dzsungelben rejtőző tiltott várost, de nem férhettünk hozzájuk. Amennyire én tudtam, nemcsak mi, de senki más sem: már régen elvesztek a kulcsok. Egészen pontosan egyetlen olyan könyv volt ebben a könyvtárban, amit forgathattunk – az valahogy megúszta, hogy bezárják a többi mellé. Tengeri csigák és kagylók lexikonja volt: a hatalmas kötetet alig bírtuk felemelni, és a gerince akkorát dördült, mint egy pisztolylövés, amikor kinyitottuk. A benne lévő fényképek feketefehérek voltak, de úgy ötvenoldalanként egy-egy fotót kézzel kiszíneztek, és azok a kagylóhéjak különösen élénknek, elevennek tűntek. Fillory hangulata érződött rajtuk. Azon a délelőttön Fiona és én ismét ezt a könyvet lapozgattuk. Az oldalak vastagok voltak, és egymáshoz ragadtak a hőségben; speciális, fényes, csaknem gumiszerű papírból készültek, olyan hatást keltettek, mint valami hatalmas trópusi növény levelei. Mint általában, ezúttal is a különféle kagylóhéjak esztétikai értékéről vitatkoztunk, valamint azok eltérő lakóinak lehetséges mérgező mivoltáról, amikor Fiona hirtelen elhallgatott. A következő oldal alá csúsztatta a kezét: azt remélte, hogy egy színes ábra jön, de az ujjai csak üres levegőt találtak a lap helyén. Mintha a könyv egyszerre üregessé vált volna. Mozdulatlanná dermedt, rám nézett, és elfintorította az orrát. A könyv „magától” lapozott tovább, mintha egy gyors szélfuvallat segítette volna alulról. Egyenesen Filloryból. A portál közvetlenül a lexikon hatalmas lapjában nyílt meg. Elég találóan és az alkalomhoz illően, egyenesen a tengerpartra. Tüstént felismertem benne a Fehértornyostól északra fekvő partszakaszt, ahol eleven kövekből álló hosszú, kecses híd ívelt át egy közeli szigetre. Fentről láttunk rá egyenesen a fehér, porszerűen finom homokra, és csaknem ellenállhatatlanná vált a sürgető késztetés, hogy tüstént átkeljünk. Miközben néztem, Fiona tényleg elindult – nyilvánvalóan megfeledkezett Martinról, az egyezségünkről. Fellépett a székére, majd az asztalra, és keresztülpottyant az oldalon, olyan kecsesen, mintha egy magas partszakaszról ugrott volna talpast egy tiszta tóba. Nem követtem. Titáni erőfeszítéssel elszakítottam magam a látványtól, közben úgy éreztem, mintha a bőröm is odaragadt volna, és rohantam a bátyámért. Egyedül kuporgott egy üres vendégszobában. Elvileg egy vázáról kellett volna ceruzavázlatot készítenie rajzórára, de amikor berontottam, csak közönyösen bambult: nézte, ahogy a szél benyomja, majd újra kiszippantja az ablakrolót, és a zsinór végére kötözött kis gyöngy zörögve ide-oda ugrált a padlón. Amint beléptem, talpon termett. Nem volt szükség szavakra. Rögtön tudta, miért jöttem.
Biztos voltam benne, hogy a portál addigra bezárul, de amikor együtt berontottunk a könyvtárba, még mindig ott derengett, és ránk várt – vagy legalábbis rám. Bizonyos távolságból a homokos part látványa a nyitott könyvön át perspektivikus képtelenségnek tűnt: egy trompe l’oeil-nek , ami egyáltalán nem is volt trompe. Mindenesetre fura dolgokat művelt a mélységérzékelésemmel. Amikor Martin megközelítette, a könyv mocorogni kezdett az asztalon, és megpróbált összezárulni – megbántottnak tűnt, mintha megleptük volna egy intim pillanatban. De Martin felkészült erre. Három ujjával rámutatott, és rákiáltott egy olyan kifejezést, amelyet nem értettem – talán a törpék nyelvén, mert olyan recsegő réshangokat hallottam benne, amilyeneket tudtommal csak a törpék használnak. Egészen addig nem fogtam fel, hogy ő már egy ideje tanult mágiát. Talán mégsem csak duzzogni vonult el a Fehértornyos Kastély könyvtárába. A könyv reszketett, és most már szemlátomást erőlködve próbált becsukódni. Martin és a könyv, Martin és maga Fillory küzdött itt egymással. Rettenetes volt számomra a látvány, hiszen mindkettőt szerettem. Martin két kézzel megragadta, és morogva maga felé húzta, talán megpróbálta félbe tépni – feltételezem, azt gondolta, hogy akkor egyáltalán nem tud majd becsukódni. De a könyv túl vastag volt, a kötése pedig túlságosan erős, úgyhogy Martin ehelyett inkább újra szétfeszítette a táblákat, akár egy aligátorral küzdő férfi a hüllő állkapcsait, és leszorította őket. Majd felkapaszkodott mellé az asztalra, lassan, esetlenül keresztülszuszakolta a lábfejét, majd az egész lábát és a csípőjét az oldalban nyíló ajtón. Eközben a könyv elkezdett iszonyatos hangon nyöszörögni és hörögni, mintha az egész helyzet – ez az erőszakos, példátlan jogsértés – képtelensége és helytelensége fizikai fájdalmat okozna neki. Amikor Martin teljesen átküzdötte magát a másik világba, azt hittem, a könyv majd nagy csattanással bezárul, de ehelyett ernyedten szétnyílva visszahanyatlott az asztalra, szemlátomást boldogtalanul, amiért erőszakkal teletömték olyasmivel, amit cseppet sem vágyott lenyelni. Megszégyenülten én is gyorsan átmásztam, és lehuppantam a homokos partra. Ahogy visszanéztem, még láttam Jane-t megjelenni a könyvtár ajtajában, és a pillantásunk még találkozott a világokat összekötő résen át. De számára már túl késő volt. A könyvnek épp elég Chatwin jutott egy napra, úgyhogy bezárult a fejem fölött. A portál eltűnt. Beállt az apály, és lagymatag szellő fújdogált. A tenger olyan sima volt, mint egy megvetett ágy. Késő délelőttre járhatott az idő, tizenegy óra felé. Martin máris félúton járt a dűnék között. Bőven lehetett ideje átgondolni, mihez is kezd majd Filloryban, ha valaha esélye nyílik még rá. Most, hogy lopott időből sikerült átjutnia, nyilván eltökélte, hogy egyetlen percet sem hagy veszendőbe menni. – Hej! – kiáltottam utána. – Várj meg minket! Fiona is őt nézte, de nem eredt a nyomába. Szerinte már így is épp eléggé túlzásba 38
vittük a dolgot. – Nem a Fehértornyosba megy – állapította meg halkan. – Nem? – hökkentem meg. – Hé, Martin! – kiáltottam utána. – Mit művelsz? – Szerintem vele kellene menned – mondta Fiona. – Jobb lenne, ha valaki elkísérné. Martin megtorpant a dombtetőn, visszafordult felénk, és láthatólag fontolóra vette a dolgot. – Hát jó, gyertek akkor, ha mindenáron jönni akartok! – egyezett bele. Én így is tettem. Fiona azonban maradt, ahol volt. Semmi nem úgy történt, ahogyan azt Plover utólag leírta. Ő találta ki azt az egész történetet Bronzfolt urasággal A repülő erdőben – mindaz színtiszta fikció, semmi több. A valóságban csak én és Martin voltunk jelen. Én voltam az egyetlen szemtanú. A dűnék mögötti tájat benőtték a fák. Martin egykedvű, határozott és céltudatos léptekkel haladt, nekem pedig szinte futnom kellett, hogy tartani tudjam a tempóját. – Hová sietünk? – Nem megyek vissza – jelentette ki. – Micsoda? – Nem megyek vissza Angliába, Rupes. Gyűlölöm azt az országot, és ott mindenki utál. Te is jól tudod. Ha pedig hazamegyek, soha többé nem juthatok el újra ide, ezzel is mindketten tisztában vagyunk. Láttad a könyvet, kis híján leharapta a lábam. Ha a kosok nem akarják, hogy itt legyek, akkor ki kell dobniuk, de ha megpróbálják, Istenemre mondom, nagy harcnak néznek elébe. Semmi értelmét nem láttam, hogy vitatkozni kezdjek vele. Martin sok mindenben hasonlított az apánkhoz, és e pillanatban pont úgy is hangzott, mint amikor ő szidalmazta a németeket, amit régen elég gyakran és terjengősen meg is tett. – Mit fogsz tenni? – Bármit – felelte. – Mindent. Amit csak szükséges. – De mégis, mit? Hová megyünk egyáltalán? – Ki akarok próbálni valamit. Támadt egy ötletem, és kaptam egy üzleti ajánlatot. – Üzletelni akarsz? De kivel? És mid van, amit cserébe felajánlhatsz? – Én magam! – vicsorogta dühösen. – Már ha az ér bármit. – Majd sokkal kevésbé ingerülten, a kisfiú Martin hangján, akinek létezéséből talán még egy óra lehetett hátra, kérlelő hangon hozzátette: – Velem jössz? – Rendben. Hová megyünk? – Találkozni fogunk valakivel. Ki tudja, talán te is nyélbe üthetsz vele egy üzletet. Hátrapillantott a válla fölött, hogy meggyőződjön róla, Fiona nem követ minket, majd gyorsan felrajzolt egy négyszöget a levegőbe az ujjával. Az alakzat egy mocsaras vidékre nyíló ablakká változott, ő pedig átlépett az ablakpárkányon. Az a nemtörődöm sebesség, amellyel mindezt megtette, mélyen megrázott. Korábban már
tanúi lehettünk, ahogy Fillory varázslói mágiát űznek, de egyikünk sem tanulmányozta a tevékenységüket, legalábbis én eddig így tudtam. Martin azonban bizonyára hónapok óta gyakorolhatott, és szinte külön életet élhetett – egy titkos életet a titkos életen belül –, amelyet teljesen elrejtett, még előlünk is. Követtem őt az ablakon át. – Hol vagyunk? – Az Északi Lápvidéken – felelte. – Gyerünk! A talaj itt süppedős és vizenyős volt, de Martin, az örök elszánt és rettenthetetlen kalandor, magabiztosan lépegetett előre. Megpróbáltam követni őt, és csak a lábnyomába lépni, de elveszítettem az egyensúlyomat, és le kellett tenyerelnem. Amikor felemeltem a kezem, nyálkás, fekete mocsok borította. A cipőnk rövidesen megtelt vízzel, és a láp olyan cuppogó élvezettel és erővel szívogatta, mintha ízlett volna neki. Én nem ilyen terephez öltöztem; már azt is szerencsének éreztem, hogy egyáltalán volt rajtam cipő. Nagyjából negyedóráig caplattunk így, amikor megálltam egy kerek kövön, a szilárd talaj örvendetes oázisán. Előttünk csak újabb fekete pocsolyák és sáscsomók sorakoztak, a távolban pedig összefüggő, nyílt víz fénylett. – Mart! Állj meg! Megfordult, és odaintett nekem. Azután még egyszer, utoljára körbenézett a horizonton, összeérintette maga előtt a két tenyerét, mintha imádkozna, és egyenesen fejest ugrott az egyik tócsába. A víz sekélynek tűnt, hogy látszólag bokáig sem ért, de mégis úgy nyelte el, olyan teljesen és könnyen, mintha a feneketlen óceán lett volna. Néztem, ahogy a pocsolya felszíne összezárul és kisimul mögötte, majd újra üvegessé szilárdul. Csak akkor kezdtem el igazán félni. – Mart! Martin! Otthagytam a cipőmet a kövön – amennyire tudom, még mindig ott lehet –, és nagy csapkodással odaevickéltem, ahol a bátyám eltűnt a szemem elől. Egészen vállig belenyúltam a tócsába. Nem értem el a fenekét. Vettem egy nagy levegőt, és bedugtam a fejem a víz alá. A belső fülem megperdült, és elvesztettem az egyensúlyom. Próbáltam megtámaszkodni, ehelyett fejjel előre estem. Egy pillanatra elfogott az émelygés, és valami furcsa, súlytalan zavarodottság, azután a nyirkos földön találtam magam: hanyatt feküdtem, és úgy tátogtam, mint egy partra vetett hal. Azután fokozatosan minden kezdett újra formát ölteni, bennem és körülöttem is. A mocsár alsó részén feküdtem – a fordított, ellentétes oldalán a lápvidéknek, amin az imént gázoltunk át. A gravitáció a feje tetejére állt. Ha lenéztem, a pocsolyán keresztül Fillory kék egét láttam a talpam alatt. Amikor pedig felpillantottam, csak sötétség tornyosult a fejem fölött. Az Északi Láp alatti fordított világban éjszaka volt, és előttem, a fekete sárral és napfénytől ragyogó tócsákkal
borított síkság végében egy szurokfekete kövekből épült tündérkastély emelkedett. A tornyai persze nem felfelé meredeztek, hanem épp ellenkezőleg – ahogy itt minden más is lefelé mutatott, engem is beleértve. Ez új volt. Martin valami igazán különös helyre hozott. Filloryt mindig is a csodák birodalmaként ismertem, de ez a hely túlvilági hangulatot árasztott. Nem tudom másként jellemezni: nem volt helyénvaló. Nem volt rendben. Egyáltalán nem is lett volna szabad léteznie; valahol a játéktábla szélén túl lehettünk, ahová elvileg nem is rakható bábu. Ez itt nem egy szokványos kalandnak ígérkezett, ahol új legendák születnek. Rögtön tudtam, hogy Plover erről sosem fog hallani. Ez az epizód nem kerül be a könyveibe. Persze hátat fordíthattam volna, de tudtam: ha megtenném, soha többé nem lenne bátyám, örökre elveszíteném. Azzal is tisztában voltam, hogy bármi is történik vele, előbb-utóbb énrám is ugyanaz vár. Tízéves voltam akkor, vagyis talán két évem, ha lehetett még, legfeljebb három. Még nem akartam, hogy véget érjen a játék. Arra gondoltam, legjobb, ha biztos távolból követem Martint, és megfigyelem, mit csinál. Talán sikerült kiutat találnia az útvesztőből. Felálltam, és leküzdöttem a szédülést. Martin a kastély nagy kapuja előtt várt rám. Csurom vizes volt és vigyorgott, bár úgy éreztem, kissé szomorkásan. Óvatos léptekkel, a fénylő tócsákat kerülgetve közelítettem meg. – Hát itt volnánk – jelentette ki. – Ez az. Pont, ahogy a könyvekben állították, de mégis más így, hogy tényleg a saját szemünkkel látjuk. – Kik állítottak és mit? Martin, kérlek, áruld el, hol vagyunk! – Mégis, szerinted minek néz ki? – kérdezte, majd kissé grandiózusan hozzátette: – Üdvözlégy a Feketetornyos Kastélyban! – A… Feketetornyosban… !? Hát persze! Már én is láttam: hiszen ugyanúgy festett, mint a Fehértornyos, kőről kőre, csak éppen, ezt itt hollófekete kövekből emelték, és az ablakai üresen és sötéten tátongtak. Tényleg a Fehértornyos volt, fejjel lefelé és megfordítva, az éjszaka kellős közepén; bizonyára a fenti párja is pont így nézhetett ki, amikor mi mind aludtunk, és az álmok birodalmában kalandoztunk. Martin kibújt a csöpögő pulóveréből, és ledobta; az nagy placcsanással a sima kőre hullt. – De hát, ki él itt? – Nem tudom biztosan. Először arra gondoltam, talán a mi fordított verzióink. Tudod: Nitram, Trepur, ilyesmi. Hogy is van a Fiona visszafelé? Fejben nem tudom összeolvasni. És halálig kellene küzdenünk a saját ellentétes énjeinkkel. De már kezdem azt hinni, hogy egyáltalán nem erről van szó. – Hála az égnek! Hanem, akkor miről? – Nem tudom – vont vállat. – Gyere, derítsük ki! Nekiveselkedett az egyik jókora kapuszárnynak, az pedig könnyen elfordult olajozott sarokvasain, és némán kinyílt. Odabent fáklyák világították meg a hatalmas
előcsarnokot. A falak mentén sápadt, szótlan lakájok álltak fekete libériában. – Persze. – Martin egyáltalán nem tűnt meglepettnek vagy nyugtalannak. Szerintem addigra már túljutott minden félelmén. Egyfajta reménytelen, színlelt virtuskodással felemelte a hangját. – Itthon van az uratok? Az inasok némán meghajtották a fejüket. – Helyes. Mondjátok meg neki, hogy megérkezett a Főkirály, és az öccse. A trónteremben várunk rá. És gyújtsatok tüzet, a fenébe is! Átkozottul hideg van idebent. Ketten közülük – kellő tiszteletet tanúsítva – hátrálva visszavonultak. Vagy talán az is lehet, hogy a Feketetornyos Kastélyban mindenki hátrafelé ment? Teljesen ismeretlen területen jártunk; a szokott forgatókönyvre fittyet hányva improvizáltunk. Amit Filloryban egészen mostanáig tettünk, az olyan volt, mint valami ártatlan játék: egy vidám jelmezbál, jó móka csupán, amiből azután mindig nevetve tértünk vissza a szobánkba. De Martin most jóval sötétebb műfajra váltott. Kettős játékot játszott: próbálta megmenteni a gyermekkorát, borostyánba zárva foglyul ejteni és megőrizni, ám ehhez olyan helyekre kellett ellátogatnia, és olyan dolgok segítségéhez kellett folyamodnia, amelyek jóval a gyermekkoron túl lévő világhoz tartoztak. Az érintésüktől pedig csak még inkább elveszíthette naiv ártatlanságát. Mivé teszi ez őt? – töprengtem. Mi lesz így belőle? Sem gyerek, sem felnőtt; se ártatlan, se bölcs. Talán pont ilyen egy szörnyeteg. Nem akartam követni. Le akartam maradni, és élvezni még egy kicsit a gyermekkor örömeit. De azt sem tudtam volna elviselni, ha elveszítem őt. Egyre mélyebbre vezetett a kastélyba – mindketten jól ismertük az utat. Én bicegtem, ő viszont olyan határozott léptekkel haladt, mint aki a saját szülinapi zsúrjára tart. Eltökélte, hogy így vagy úgy, de véget vet ennek az áldatlan állapotnak, és már alig várta, hogy pont kerüljön a történet végére. Szinte sugárzott a megkönnyebbüléstől. – Nem tetszik ez nekem, Mart. Vissza akarok menni. – Akkor menj – intett. – De számomra már nincs visszaút. Ez az utolsó kiállásom. Megszegem a szabályokat, Rupe. Vagy azok törnek meg engem, vagy én őket. De többé már nem érdekel, azóta nem, hogy Parázs és Zsarátnok úgy döntöttek, megbüntetnek a nagy semmiért. – Milyen szabályokat? – A sírás határán álltam. – Nem értem! A trónterem egyik oldala felé kanyarodtunk, egy öltözőszobába; egy olyan helyiségbe, amely odafent, a Fehértornyos Kastélyban, a fény és levegő világában, a Filloryba látogató idegen méltóságok várták, hogy fogadjuk őket. Itt most tűz égett, és én hálásan fogadtam a meleget. Száraz ruhákat is találtunk, persze a Feketetornyos színében, és Martin el is kezdett átöltözni. Én inkább magamon hagytam a vizes gönceimet. – Elmondom, hogyan jutottam erre a döntésre – jelentette ki. – Azon
gondolkodtam: hát nem furcsa, hogy itt királyok és királynők lehetünk? Hiszen gyerekek vagyunk, a fenébe is! Még csak nem is innen származunk. Nem vagyunk kivételesek vagy rendkívüliek, legalábbis amennyire én látom. De csak kell lenni bennünk valami különleges dolognak, nem igaz? Olyasvalaminek, amit nem találsz Filloryban? – Hát, gondolom. Teljesen pucéran, mégis fesztelenül állt, és a tűz előtt melengette csupasz, halvány bőrét. Már hónapok óta nem láttam ilyen vidámnak és felszabadultnak. – Mi lehet az? Átkozott legyek, ha tudom. Úgy hiszem, talán az emberségem. De bármi legyen is, nekem fabatkát sem ér, úgyhogy most majd kiderítem, nekik vajon milyen értékes. Áruba bocsátottam, nyíltan vásárra vittem, és most találtam is rá egy érdeklődőt. Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mennyit kapok érte. – Nem értem. Vissza akarod vásárolni a jogodat, hogy itt maradhass, vagy újra visszajöhess Filloryba? – Ó, dehogy! Nem ez a tervem. Eszem ágában sincs újabb szívességeket kérni. Amit én akarok, az a hatalom; elég hatalom ahhoz, hogy még Parázs és Zsarátnok se tudjanak újra hazaküldeni, még ha akarnak se. – De hát, Parázs és Zsarátnok… ők istenek! – Talán én is valami olyasmivé fogok válni. – De mi lesz, ha…? – Nagyot nyeltem, én, az egyszerű, értetlen kissrác. – Ha eladod éned egy részét, mi van, ha többé már nem leszel Martin? – Miért, akkor mi van? – kérdezte flegmán. – Mi haszna egyáltalán Martinnak? Hiszen mindenki utálja őt, még én magam is. Sokkal szívesebben lennék valaki más. Akárki más. Még ha csak egy senki, akkor is. Felvett egy száraz inget az egyik székre rakott ruhakupacból. – Gondolom, én is olyasvalaki vagyok, mint egy vendég Maude néni partijain; tudod, aki az istennek nem akar hazamenni, amikor vége a mulatságnak, még akkor sem, miután Maude felkapcsolta a villanyt. De nekem többé nincs másik otthonom, ahová hazamehetnék. Ha Angliára nézek, most csak egy halott helyet látok, Rupert. Sivár pusztaságot. Nem akarok ott élni. Inkább haljak meg a paradicsomban. Az odakészített öltözék gazdagon díszítettnek tűnt, és tökéletesen állt Martinon, mintha egyenesen ráöntötték volna. Tudtam, hogy így lesz: a hűvös, homályos színek, a fekete bársony, és az apró, ezüstös, tortadíszekre emlékeztető gyöngyökkel kivarrt öltözetében remekül festett. Nagyon is úgy nézett ki így, mint egy igazi király. – Mart, ne már! – próbáltam lebeszélni, bár tapasztalatból tudtam, hogy a könyörgés csak még jobban felbőszíti. – Hagyd ezt az egészet. Legyen inkább minden úgy, ahogy volt. – Ne merészeld! Mérgesen megbökött az ujjával. Abban a pillanatban nem csak két évvel éreztem magam fiatalabbnak nála – valahol, valamikor kitanulhatta az enyémnél jóval
erőteljesebb, felnőttesebb és fenyegetőbb harag titkát. – Már semmi nem olyan, amilyen régen volt! És soha nem is lesz megint olyan! Önkényesen megváltoztatták a játékszabályokat, úgyhogy ami engem illet, mostantól érvénytelennek tekintem valamennyit. – Szorosra húzta a derékszíját. – Ha bocsánatot kérnek tőlem, és kifejezik a sajnálatukat, akkor, esetleg meggondolom magam. Talán. Ha azt is elárulják, miért tették! De persze nem fogják. Ők aztán nem. Úgyhogy háborúba megyek, mint apánk. Nem tehetik meg büntetlenül, hogy nekünk adják Filloryt, azután csak úgy, kényük-kedvük szerint visszaveszik! A kosok nagyon mélyre süllyedtek, de én még mélyebbre fogok. Ők gonoszak, de én még gonoszabb leszek. Lássuk, ki ér hamarabb a legaljáig! Úgy rántotta fel a trónterem ajtaját, mint valami eszelős showman. – Mart, ki él itt? – kérdeztem. – Kinek a kastélya ez? Beljebb lépett, és megállt a küszöbön. A trónterem falai mentén még több inas sorakozott mozdulatlanul és félig lehunyt szemmel, mint holmi varangyok. A fáklyák furcsán lobogtak: lángjuk nem melegen és sárgán égett, hanem hidegen, fehér szikrákat köpködve, mint az ünnepi tűzijátékok. – Itt vagyok! – kiáltotta Martin. Nem láttam az arcát, de hallottam a hangján, hogy mosolyog – élvezettel ízlelgette a haragot és a szégyent. Azt hiszem, nagyon sokáig jó mélyen eltemette őket magában, és próbált a világon semmit nem érezni. Ilyen nagy zsibbadtság után pedig minden édesnek tűnt, még a fájdalom is. – Na, mi lesz már? – Szélesen széttárta a karját. – Itt vagyok, elhoztam, amit akartál. Gyere hát, és vedd el! Azt hiszem, akkor hirtelen rájöttem, mi történt, hogy Parázs és Zsarátnok miért nem hagyták, hogy Filloryban maradjunk. Nem azért, mert túl fiatalok, vagy túl idősek vagyunk, netán túlságosan sok lett volna a rovásunkon. Nem is azért, hogy egy másik világban, a sajátunkban is elterjeszthessük az ő bölcsességüket. Nem arról volt szó, hogy a fillorybeli élet boldoggá tett minket, és a maga módján a túl nagy boldogság épp olyan veszélyes lehet, mint a túlságosan mély bánat. Olyan hazugság ez, amelyet még Parázs és Zsarátnok sem állított soha. Nem. Valójában úgy állt a dolog, hogy Fillory kegyetlen, bizonyos értelemben éppolyan sötét és szívtelen, mint a mi való világunk. Lényegében nincs köztük különbség, bár mind igyekeztünk úgy tenni, hogy nagyon is van. Filloryval kapcsolatban semmi nem volt fair, ahogyan az sem korrekt, hogy az ember apja háborúba megy, az anyja megőrül, és a magunkfajta gyerekek olyanok prédái lesznek, mint Christopher Plover, és hogy minden élőlény közül éppen mi vagyunk így megátkozva azzal, hogy valami szebbre és jobbra vágyódjunk. Egy olyan helyre, amely soha nem létezett, és soha nem is fog. Fillory fikarcnyival sem volt különb, mint a mi világunk – egyszerűen csak tetszetősebb. Ezeket a gondolatokat nem fogalmaztam meg tudatosan, legalábbis akkor és ott,
de mindezt tisztán éreztem, amikor Martin mellett ellesve belenéztem a nagy kos, Zsarátnok aranyló, furcsa pupillájú szemébe. Az árnyék kos. Hát persze! A Feketetornyos Kastély az ő otthona volt. Zsarátnok volt Martin vevője. A javára legyen mondva, Martin villámgyorsan túltette magát a dolgon. – Á, szóval te vagy az? – állapította meg. – Na, gyere hát, te álszent vénség! Mind itt van, és szinte teljesen romlatlan. Készen állsz? – Igen – jött a zengő hangú válasz. A hangja nem volt olyan mély, mint Parázsé: annál magasabb, nyugodtabb és iskolázottabb, sőt, szinte udvarias. – Készen állok. – Akkor rajta, csináld! Vedd el. Vedd el mindet, te átkozott, gyáva féreg, és add meg nekem cserébe, amit akarok! Ekkor feladtam. Igyekezhettem volna még egyszer, utoljára rávenni Martint, hogy gondolja meg magát. Vagy legalább megpróbálhattam volna kivonszolni őt abból a teremből. Megkísérelhettem volna átvenni a helyét, vagy szembeszállni egy istennel. De nem tettem egyiket sem. Féltem, és elmenekültem. Végigszaladtam az árnyékpalota üres, sötét termein, és meg sem álltam, amíg nem feküdtem újra arccal a hideg sárban, az Északi Lápvidék szélén. Soha többé nem láttam a bátyámat. Martin eltűnéséről egy darabig sokat írtak az újságok Anglia-szerte; még a háborús híreket is háttérbe szorították a főcímek. Az angolok imádják a jó kis tragédiákat, különösen, ha egy ártatlan gyerek is érintett. Ez is ilyen háromnapos szenzáció volt. Detektívek érkeztek Fowey-ba Penzance-ből és Londonból, sőt, az ország távolabbi részeiből is. A Dockery-házat és Plover házát is fenekestül felforgatták. A pincétől a padlásig mindent tűvé tettek Martinért. Hivatalos értesítéseket és felszólításokat küldtek szét, nyomkövető kutyákkal próbáltak a nyomába eredni, kerteket ástak fel, tavakat és szökőkutakat kutattak át fenékhálóval, kistermetű férfiakat engedtek le kötélen elhagyott, kiszáradt kutak mélyére. Bámulatosan sok elveszett dolog került elő: biciklik, elkóborolt háziállatok, kulcsok, furcsa ezüst ékszerek, egy-két kisstílű tolvaj és egyéb bűnöző, egy esetben egy fagott, amelyet elloptak, majd a jelek szerint bosszúsan hátrahagytak, amikor kiderült, hogy képtelenség túladni rajta. A hangszer tulajdonosa addigra elepedt a bánattól, azután meg is halt, a fagottot pedig előbb átmenetileg, majd véglegesen a Dockery-házban helyezte el a rendőrség, egyfajta engesztelés gyanánt – mintha azzal helyettesíteni lehetett volna a gyereket, akit sosem sikerült megtalálniuk. Jane rá jellemzően valami kifürkészhetetlen indokból egész tűrhetően megtanult játszani rajta. Christopher Plover felett sötét felhőként ült a gyanú; és noha idővel eloszlott a feje fölül, ahogy a felhők általában, közben komor árnyékot vetett néhány kevésbé egzotikus helybélire is. Az igazat megvallva, a vén csirkefogó Plovert szemlátomást mélyen lesújtotta Martin eltűnésének híre. A rendőrség nem talált semmilyen bizonyítékot, és nem tartóztatott le senkit az ügyben. Mi, gyerekek, persze tudtuk,
többé-kevésbé legalábbis sejtettük, hová lett Martin, bár én nem mondtam el mindent a többieknek. Szerintem a felnőttek gyanították, hogy titkolunk előlük valamit, de hogy mit, arra sosem tudtak pontosan rátapintani a nagy, otromba, ügyetlenül matató ujjaikkal. Ez a mi közös titkunk volt, de Martin tettét különbözőképp ítéltük meg. Különösen Helen – a kosok örökös, legfőbb híve – pocskondiázta, és szigorúan bírálta a bátyánkat, amiért – ő így látta – dacolni merészelt Parázs és Zsarátnok akaratával. Én viszont azt hiszem, mind megértettük, és bizonyos fokig még csodáltuk is Martin tettét. Én legalábbis mindenképp. Biztosan hatalmas akaraterőre és találékonyságra lehetett szüksége ahhoz, hogy felkutassa Zsarátnokot, hogy nyélbe üsse vele az üzletet, és azután végigcsinálja, amiben megállapodtak. Sok minden volt, és csak Isten a megmondhatója, micsoda most, de a tizenkét éves Martin Chatwin nem volt gyáva, annyi szent. Ugyanakkor viszont nehéz volt összebékíteni Martin Filloryba menekülését mindazzal a kárral, amit döntése itt, a való világban okozott. Az egyik titok, amit bizonyára megtanult odalent, az Északi Láp színe alatt, hogyan ne törődjön a dolgokkal, és ebben igazi erő rejlett, annak az ereje, hogy úgy éljen és cselekedjen, mintha nem léteznének következmények. Mi viszont meglehetősen csúf eseményeknek lettünk tanúi. Anyánk idegállapota mindig is labilis volt, és Martin eltűnése véglegesen és maradandóan tönkretette szegényt. Az eset után egyre ritkábban láthattuk, és amikor mégis, a csüggesztő kórházban mindig megvádolt minket, amiért távol tartjuk tőle legnagyobb fiát. A saját gyermekei is sötét lelkűnek és idegennek tűntek neki. Érezte vagy sejtette, hogy tudjuk, mi történt. És igaza volt. Sosem láttam többé Martint. Pedig mindig kerestem őt, nagy erőkkel kutattam utána. Bár az idő múlásával egyre inkább aggasztott, hogy mi történne, ha végül megtalálnám. Nem tudott, vagy nem is akart mutatkozni előttem. Egyszerűen nem értettem, miért nem. Pedig bizonyosan lett volna rá lehetősége. További kalandok vártak ránk Filloryban, amelyek többsége végül bekerült az Egy titkos tengerbe és A vándorló dűnébe. Nem utasítottam el őket. Még az aznap látottak után sem, még a bánattól összetört szívvel sem tudtam soha nemet mondani Fillorynak. Azután pedig Fillory mondott nemet minekünk. Az Egy titkos tenger végére én már betöltöttem a tizenkettőt, azután pedig sosem hívtak vissza többé. Kiöregedtünk, egyik testvér a másik után. Helennek volt még egy utolsó kalandja Filloryban, Janenel közösen, és a két lány egy doboz varázsgombbal tért vissza, amelyek Jane állítása szerint örökre szabad bejárást biztosítottak volna Filloryba. Helen azonban a mágia perverz lezüllesztésének tekintette a gombokat, használatukat pedig a kosok elleni istenkáromlásnak, ezért tüstént megszabadult tőlük, és egyszerűen nem volt hajlandó elárulni a rejtekhelyüket. Az érvei nagyon is kospártiak voltak, és mindenki ellenezte őket, még maga Jane is. A vita végül éket vert közénk, és e hitszakadás után
mi, Chatwin gyerekek kezdtünk eltávolodni egymástól. Martin eltűnésének a legkülönösebb következménye talán mégis az lett, hogy Plover írni kezdett. Bármi lehetett is köztük, akármit műveltek is együtt, amikor az véget ért, megkezdődött a regényírás ideje, és Plover egy nap meglepett minket egy könyvvel. Magánkiadásban jelentette meg. A világ a falakban – ezt a címet adta neki. A borítón Martin és az állóóra szerepelt, Plover saját amatőr, mégis bájos ábrázolásában. Talán különösnek tűnik, de a kezdeti lelkes meglepetés után nem igazán érdekelt minket a könyv. Futólag átlapoztuk, és tettünk néhány gúnyos megjegyzést az illusztrációkra – Plover ostobán és szentimentálisan rajzolta le a törpéket –, de mi máris ismertük mindazt, ami az oldalakon állt. Az emberek szeretik mágikusnak nevezni a Fillory-könyveket, a mi szemünkben azonban sosem tűntek annak. Ha valaki látott már igazi mágiát, tudja: ezek a kötetek valóban csak igen halovány imitációi annak. Plover szavai, akár a préselt száraz virágok: merevek, törékenyek, könnyen morzsolódnak, kilapultan sorakoznak az oldalak között, miközben minket körülvettek az élő, nyíló, színpompás és illatos, eleven szirmok. Most csak azt látom, Plover mennyire leegyszerűsített, sőt: túlegyszerűsített mindent. A Fillory-könyveket olvasva azt hihetnénk, csupán annyi kell, hogy az ember becsületesen, tiszteletre méltóan és bátran viselkedjen, és akkor minden rendben lesz. Micsoda leckét tanít ez az ifjú rajongóknak! Mondhatom, jól felkészíti őket az életük hátralevő részére! Mi magunk utóbb mindannyian megtaláltuk a módját, hogy Fillory nélkül is elboldoguljunk valahogy. A való világ nem volt ugyan annyira fantasztikus és színpompás, mint Fillory, mindazonáltal eléggé lekötött mindannyiunkat; és ha nem is szaladgáltak benne pegazusok, törpék és óriások, másfelől viszont jócskán akadtak hús-vér lányok, akik csaknem ugyanolyan varázslatosnak és veszélyesnek tűntek. Fillory édes és elragadó volt, de ez a világ legalább annyira zamatosnak és kívánatosnak tűnt. Könnyű volt hát feladni Filloryt, és lemondani róla, amikor minden egyes futballmeccs, iskolai vizsga és lopott csók azt üzente: „ne harcolj, felejtsd el, hagyd csak, lépj tovább!” Egymás közt is egyre kevesebbet beszéltünk Filloryról, és Plovert is egyre ritkábban látogattuk meg. Az egész kezdett egyre kevésbé valóságosnak tűnni. Addigra már a könyveket is vették, mint a cukrot, és csodával határosan, pénzeső kezdett záporozni ránk. Nem mondtuk ki hangosan, még titkon, magunkban sem igen ismertük el, mégis: olyan volt, mintha magát Filloryt bocsátottuk volna áruba – vagyis inkább a valóságosságát árultuk volna el, és a fenségét aprópénzre váltva, gyermeki fantáziává silányítottuk. Cserébe egyre rendszeresebb és elképesztőbb összegek kerültek letétbe a bankszámlákra, amelyek felett majd csak huszonegy éves korunkban rendelkezhettünk. Amikor betöltöttem a tizenhetet, és Oxfordban a Merton College felvételi vizsgáján ültem, talán már egyáltalán nem is hittem Filloryban.
Jane hitt. Helen ugyan elrejtette előlünk a gombokat, de Jane nem tett le róla, hogy egyszer megtalálja őket. Szerintem végül sikerült is neki – ezért veszett nyoma tizenhárom évesen. De több esze volt annál, hogysem megpróbáljon magával vinni, és egyikünk sem kísérelte meg követni. Amikor nem tért vissza, csak azt feltételezhettem, hogy ugyanarra az ösvényre lépett ő is, mint korábban Martin. Már hosszú évek teltek el anélkül, hogy Helen, Fiona vagy jómagam akár egyszer is megemlítettük volna egymás között Filloryt, leszámítva természetesen, amikor a pénzügyeink velejárójaként került szóba. Martinról vagy Jane-ről egyáltalán nem beszélünk – a maguk módján ők is ugyanolyan fantasztikussá váltak, mint a legendás Vánkos Paripa, vagy Bronzfolt uraság. Ezeken kívül pedig vajmi kevés mondanivalónk maradt egymás számára. Bármit megadnék érte, hogy ne kelljen többé elszenvednem, amint Helen könnyes szemmel, amerikai hanglejtéssel hablatyol Jézusról. Mintha mi hárman valami nagy katasztrófa túlélői volnánk – mondjuk egy város lebombázásáé, ahogy most Londont is porig rombolták – és a történtek puszta megemlítése is azt kockáztatná, hogy visszahívjuk a vadászgépeket, hogy újra megszórjanak minket. És akkor cafatokra robbanunk. Még ennyit sem írtam volna le, ha nem következnek be az elmúlt három évben a Nagy-Britanniát és az egész világot érintő események. Ám azok a kétségbeesés olyan szélsőséges bugyraiba taszítottak, amit soha nem tartottam volna lehetségesnek. Nem lehet tudni, ki kerül ki győztesen a jelenleg is folyó harcokból, és minden esély megvan rá, hogy a németek lerohanják Angliát, mielőtt még véget érne a háború. Talán érkezik segítség. Nem kizárt, hogy Martin képes érzékelni valahogy az e világban zajló eseményeket onnan, ahol épp tartózkodik, bárhol legyen is, és akkor visszatér közénk; vagy ha ő nem törődik velünk, úgy vélem, legalább Jane fog. Ha pedig nem tudnak beavatkozni ennek a világnak az ügyeibe, talán Parázs vagy Zsarátnok képes rá. Örömmel üdvözölnék egy ilyen látványt, ahogy a rég elveszett bátyám és húgom, valamint Fillory két hatalmas kosistene vállvetve, hatalomtól lángolva végigmenetelnek Berlinen, hogy előkergessék Hitlert a bunkeréből, mint valami görényt. De mindeddig nem jöttek el. És kezdem azt hinni, hogy már nem is fognak. Épp ezért írom ezeket a sorokat. Ez a könyv egy memoár: titkos történet, de ezen felül tudatos provokáció is. Jelenleg a líbiai Tobrukban tartózkodom a hetedik páncélos hadosztállyal, és a holnapi csatára készülünk Rommel és a 15. német páncélos hadosztálya ellen. Én, Rupert Chatwin, Fillory egyik királya, aki griffen lovagolva szállt hadba a Suttogó Király seregei ellen, aki egyetlen összecsapásban legyőzte a Nyugati Nagylegényt, és eltörte a hátát, olyan, a magam meg a bajtársaim bűzével teli elavult, tetves Crusader tankban szállok majd szembe a németekkel, amely máris fél Észak-Afrikát végigcsorgatta szivárgó gépolajjal. Ha túlélem az összecsapást, hazaküldöm ezt a naplót, azzal az utasítással, hogy mostantól számítva hat hónap múlva adják ki a benne leírtakat, amennyiben nem
hallanak addig felőlem. A hír, hogy Fillory valóságos, minden brit újság címoldalán ott szerepel majd – hacsak bele nem egyeztek, hogy visszafogadtok engem és a családomat. Igen, közvetlenül hozzátok szólok most: Parázs és Zsarátnok, Martin és Jane. Ha engem nem is, legalább a feleségemet és a gyermekemet mentsétek meg a háborútól! Mindössze ennyit kérek. Kétségtelenül a hatalmatokban áll teljesíteni. Biztos vagyok benne, hogy megtaláljátok a szívetekben az ehhez szükséges erőt. De ha ez nem volna elég, akkor értékes árut is ajánlok fel cserébe. Korábban nem voltam teljesen őszinte: amikor azon a vészterhes napon kimenekültem a Feketetornyos Kastélyból, nem üres kézzel távoztam. Tudtam, merre van a kincstár, és azt is, hogyan nyissam ki. Még a félelmem és gyászom közepette is voltam olyan önző és rosszindulatú, hogy kifosszam, és magammal vigyem, amit csak elbírok. Nem voltam adeptus, mint Martin, de az igazi hatalmat még én is fel tudtam ismerni, ha láttam. Magamhoz vettem egy pengét és egy varázsigét, és úgy hiszem, valóban nagy erő rejlik bennük. Régi mágia. A legősibb és leghatalmasabb fajtából. Jöhettek, és megpróbálhatjátok elvenni tőlem. De szerintem nem fogtok eljönni. Itt van, tessék: szabadon felkínálom nektek, ha teljesítitek a kérésem. Parázs és Zsarátnok, Martin és Jane, az Isten szerelmére kérlek titeket, vagy bárkiére, akit a legszentebbnek tartotok, ha olvassátok e szavakat, vigyetek minket vissza Filloryba! Minden árulásomért és hűtlenségemért a bocsánatotokért esedezem. Levezekelem a vétkeimet, ahogy csak szeretnétek, és jóváteszem őket, csak nyissátok meg a kaput még egyszer, utoljára! Ha nem is nekem, akkor legalább a feleségemnek és a gyermekemnek, akiket a legjobban szeretek a világon! Egykor Fillory királya voltam, de örömmel térek vissza a legalantasabb szolgátokként is, csak engedjetek vissza! Könyörögve kérlek titeket! Amikor tovább lapozok, azt akarom, hogy nyissatok portált Filloryba! A könyv itt ért véget. Plum nyitott lapokkal leejtette az ölébe. Úgy érezte, mintha a napló egy tonnát nyomott volna Nem bírt Quentinre nézni. Nem akarta megosztani vele ezt a pillanatot. Talán majd a következőt, vagy egy azutánit, de ezt most még nem. Nem jöttek el érte. Nem mentették meg, és Rupert ellopott kincsei lopottak maradtak, ő pedig meghalt a sivatagban. Bár a felesége és gyermeke – Plum nagyanyja – így is túlélték a világégést. A penge: azt vette el Betsy. Plum először kíváncsi volt, hol lehet a varázsige, de aztán megtalálta: ott volt az is, szépen felvágva és bekötve a napló végébe, az oldalaknál valamivel kisebb méretű, csomós pergameneken, tucatnyi lapon, amelyet sűrűn teleírtak valami idegen nyelvű szöveggel. Ez volt az ő öröksége, legalábbis feltételezte, hogy a származásánál fogva, jog szerint őt illette az egész. Még ha nem is túl sok. Azután minden elhomályosult; Plum szeme telefutott könnyel. Egész eddigi életében tagadta, hogy mindebből bármi is valóságos volna, de többé nem fordíthatott hátat neki. Ezek után, és főleg nem azután, amit a lány a tükörben
megmutatott neki nem tehette. Valóban megtörtént. Nem csupán színes mese volt, hanem igaz történet; és most rátalált, és beszippantotta őt az oldalai közé. Elérkezett az ideje, hogy kivegye belőle a részét, és eljátssza a saját szerepét. Fillory összerágta és kiköpte a rokonait. Most pedig újra megéhezett, és eljött érte – neki pedig meg kell találnia a módját, hogy valamiképpen legyőzze. A tenyerébe temette az arcát, hullatott még néhány könnycseppet ott, az ameniai vonatállomás kihalt várótermében. Öt perc múlva felkelt, és odament a büféhez, hogy vegyen egy csomag papírzsebkendőt, és kifújhassa az orrát. – Quentin! – mondta, amikor visszament a padhoz. – Azt hiszem, Fillory valóságos. – Nehéz volt kiejtenie ezeket a szavakat, szinte úgy kellett kipréselnie őket magából. Nem akartak kikívánkozni belőle. – Tisztában vagyok vele, hogy mekkora őrültségnek hangzik, de szerintem Rupert az igazat mondta, nem csak kitalálta. Az egész tényleg megtörtént. Quentin csak biccentett. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Sőt, a lány gyanította, hogy amikor nem nézett oda, ő is elmorzsolt titokban néhány könnycseppet. – Igen, valóságos – felelte aztán. – Tudom. Jártam ott.
19. FEJEZET A ház a West Village-ben állt, az egyik furcsa szögben futó mellékutcán, ahol Manhattan szabályos térképhálózata kezd szétzilálódni a Tizennegyedik sugárút alatt. Az utcán alig volt forgalom, és részben épp ez volt a lényeg: a diszkrét, nyugodt, félreeső környék. Plum azt mondta, a nagyszüleitől örökölt pénzből vette, a Fillory-kötetek szerzői tiszteletdíjának rá eső részéből. A pénzt egy időre kötvényekbe fektette, és azt tervezte, hogy a diplomaosztó után, majdani New York-i dicsőséges élete során itt fog dekkolni egy ideig. Most viszont úgy alakult, hogy ő és Quentin kicsit korábban voltak kénytelenek megszállni itt. Kívülről az épület sötétnek és elhagyatottnak tűnt, és ügyeltek rá, hogy megőrizzék a látszatot. Quentin nem tudta, ki után indul a madár először, ki lesz az első célpont: ők, vagy Betsy/Asmodeus, de nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb támadni fog, és valószínűleg először a könnyebb célpontra. Az pedig nem Asmodeus.Egyelőre az volt a terv, hogy felszívódnak, és meglapulnak a nagyvárosban. Amióta az előző tulajdonosa kiköltözött, senki hozzá sem nyúlt a házhoz. Még bútort sem találtak odabent, úgyhogy az utcára néző szoba poros fapadlójára telepedtek. Teljesen nullára futottak: kimerítette őket a katasztrofálisra sikeredett rablási akció, majd – bár más értelemben – még jobban kikészültek Rupert naplójától. De Quentin erőnek erejével kényszerítette magát, hogy gyorsan
felállítson egy mágikus védelmi gyűrűt a ház körül, mielőtt még végleg kidőlnek. Semmi extrát, csak a szakma néhány bevett formuláját, azokból is csak az alsó hangon legszükségesebbet, de ahhoz mindenesetre ennyi is elég volt, hogy eltüntesse a házat a térképről, és kellően sötétté és átlátszatlanná tegye minden vizslató szem számára, de annyira azért mégse, hogy gyanút keltsen. A felső szintekkel nem bajlódott. Úgy döntött, egyelőre nem mennek fel oda. Lerogytak a nappali padlójára, úgy, ahogy voltak, kabátban és sapkában. Tudták, hogy muszáj lesz szerezniük valami ágyat és kanapét, de legalábbis néhány hálózsákot. Meg némi kaját. Ja, és fűteni sem ártana. De mindez egyelőre még ráért. Quentin az előző éjjel szemhunyásnyit sem aludt, és az eséskor meghúzta a hátát, vagy talán elmozdult egy csigolyája, és most egyre jobban gyötörte a fájdalom. Már korábban is járt így párszor. Nagyjából huszonöt éves koráig soha nem is gondolt a gerincére: az egész háta kiegyensúlyozott, súrlódásmentes, önszabályozó rendszert alkotott. Most viszont úgy érezte, mintha egy bedöglött fogaskerékház lenne, amibe valaki beleszórt egy jó maréknyi csikorgó homokot. Az, hogy a keményfa padlón feküdt, némileg enyhítette a kínjait. Quentin arra gondolt, már megint milyen csúnya fordulatot vettek az események. Olyan gyakran szokott balul elsülni valami, főleg az utóbbi időben. Én lennék a hunyó? Én követem el újra meg újra ugyanazt a hibát? Vagy esetleg különböző hibákat?Szerette volna azt hinni, hogy legalább nem ugyanazokat a baklövéseket ismétli. Plum tüstént mély álomba zuhant, ott a padlón fekve; jobb híján a limóban kapott fekete kabátját használta matrac gyanánt. Quentin még nem tudott elaludni. A napló különbözőképpen hatott rájuk. Plum számára komoly számvetés és helyreigazítás lehetett, az igazság feltárulkozása, amely végül arra kényszerítette, hogy felismerje: Fillory valóságos, és mostantól ő is elkerülhetetlenül a legenda részese. Miután végigolvasták, Quentin mesélt a lánynak az ottani életéről. A vonaton mindent sorra elmondott neki, az elejétől a végéig, miközben hidak, állomások és más vasúti szerelvények suhantak el az ablakuk előtt, és egy csomó tétlen városi hókotró, meg kiskertek és udvarok, tele felfordított játszótéri játékokkal. Mindent kitálalt; beszélt neki Alice-ről, Juliáról és a többiekről. Quentint másként érintette Rupert vallomása. Miközben Plum aludt, ő felült, és a falnak támaszkodva újra végigolvasta a naplót. Új információkat talált benne: ha hinni lehetett Rupertnek, akkor Zsarátnok Fenevaddá változtatta Martint, valami bizonytalan, groteszk áldozatért cserébe. Ez igencsak zavarba hozta Quentint, jobban, mint bármi más. Ez itt nem a könyvekben szereplő Zsarátnoknak tűnt. Valami komolyan nem stimmel Fillory egyik istenével, legalábbis akkor nem stimmelt. És ha Zsarátnok tényleg segített Martinnak, akkor Martin miért végzett vele, ahogy azt Jane Chatwin állította? Az egésznek nem látta semmi értelmét. Egyszerűen nem illett bele a személyes Fillory-modelljébe. De ennél is többről volt itt szó, túl a máris nyilvánvalón. Amikor Quentin
újraolvasta Rupert vallomását, felismert benne valamit. Rupert sok szempontból olyan volt, mint ő maga – Quentin saját története valójában csak Rupertét tükrözte. A Filloryban töltött gyerekkora után Rupert sosem nőtt fel igazán. Fillory örökre megakasztotta a lelki fejlődését, és amikor elveszítette a birodalmat, azzal együtt a saját útját is, amire már soha többé nem sikerült visszatalálnia. Quentin is szerette Filloryt, és őt is ugyanígy megfosztották tőle. De ő nem akarta, hogy az ő története is így végződjön. Új tervre volt szükségük, előrevivő utakra, talán még egy új állásra is. Legközelebb készen állunk majd – a madár elárult minket, nem tartotta be a szabályokat. De Quentin már megértette, hogy soha nem is létezett semmiféle „szabály”. Először is azonban pihenniük kellett, hogy összeszedhessék magukat. Ahhoz pedig időre, energiára, és sok alvásra lesz szükség. Quentinnek valahogy a hátát is helyre kellett hoznia, de legalábbis működőképes állapotba. Ezen kívül sok mindent alaposan át kellett gondolnia. Plum hajnalban ébredt, újra tettre készen, és energikusan – ebből a szempontból hihetetlenül szívós és kitartó csaj volt. Nem tűnt jó ötletnek, hogy kimozduljanak, főleg így, hogy még mindig nem tudták, hol a madár, és mik a szándékai. Így inkább a négy fal közt maradtak. Rendeltek egy halom előre csomagolt kaját, és olcsó bútorokat, Plum pedig nekilátott, hogy helyrepofozza a házat. Valaki a hetvenes években „diszkósította”, később pedig többé-kevésbé „diszkótlanították”, de itt-ott még mindig maradt nyomokban némi avokádószínű szőnyeg, és a falhoz ragasztott tükrös mozaikcsempe. Egy ósdi, szputnyikra emlékeztető csillár is megúszta valahogy a lomtalanítást. De a ház erős szerkezettel épült, és még mindig megvolt a széles deszkájú hajópadló, meg az elegáns, sokosztatú, energiatakarékosan szigetelő fa ablakkeretei, a hangulatos, régi redőnyökkel. A mennyezetet jópofa gipszstukkók sokasága díszítette. A háznak maradt némi stílusa. Plum többet tudott az efféle „mágiáról”, mint Quentin, akit ráadásul erősen visszafogott a sajgó háta, úgyhogy inkább csak félig-meddig szakképzett varázssegédmunkás-tanácsadóként dolgozott hiperkompetens főbérlője és „építési vállalkozója” keze alá. A lány irányítása alatt közös erővel megfékezték a hátsó fal fokozatos megrogyását, amit az esővíz mosott alá és gyengített meg, mivel az ereszcsatorna megadta magát, és a hátsó, zárt terasz lefolyója is eldugult. Nagyjából az 1930-as évek óta senki nem újította fel az elektromos és a vízvezeték-hálózatot, és a falak teli voltak ősrégi, vászonnal burkolt kábelekkel meg olyan ólmozott vízcsövekkel, amelyek már csak a véletlen tartott egyben. Megerősítették és aládúcolták őket, ahogy csak tudták. Bevetettek minden tisztító varázslatot, ami csak az eszükbe jutott, míg végül sikerült annyi port, piszkot, szemetet és nikotinmaradványt eltávolítaniuk a falakból, a padlóból, a lefolyókból és kádakból, amennyiből egy újabb egész házat lehetett
volna építeni. Beizzították a kályhát, bekapcsolták a gázt, és kinyitották a vizet. Miközben Quentin keze dolgozott, az elméje sem pihent. Minden eddigi munkája romokban hevert. Fillory és Varázskapu, a táska ellopása egyaránt zátonyra futott, de Quentinnek úgy tűnt, hogy azok a projektek csak elterelték a figyelmét – bár nehezen tudta volna megmondani, miről. Elvileg teljesen padlóra kellett volna kerülnie ettől a sorozatos kudarctól, ám ehelyett… így, hogy mindez odalett, és az apja meghalt, de közben ott lapultak a zsebében Majakovszkij érméi, furcsán szabadnak érezte magát. A felső emeleten az összes közfal hiányzott – csak négy magányos, teherviselő téglaoszlop maradt meg, amelyhez foltokban még mindig ragaszkodott a vakolat –, és az épület teljes hosszán egyetlen hosszú, tágas műterem nyúlt végig. Plum egész nap overállban és gumikesztyűben járkált fel-alá a házban, és minden kínálkozó javítási és tisztítási lehetőséget megragadott; szemlátomást jól elboldogult, és nem igényelte Quentin segítségét, akit ráadásul továbbra is kínzott a hátfájás. Úgyhogy ő inkább felment oda, a felső szintre, hogy zavartalanul gondolkodhasson. Egy a lépcső alatti kulcsos szekrényben talált vastag, fehér aszfaltkréta segítségével (a gyerek, aki használta, inkább egy idelátogató unokaöcs vagy unokahúg lehetett, mintsem tényleges lakó; ez nem olyan típusú háznak tűnt, ahol valaha is gyerekek éltek volna) Quentin felrajzolt a padlóra egy klasszikus labirintusmintát, amely kanyarogva kígyózta körül a négy oszlopot. Emlékezetből készítette el, egy ókori limnoszi ábra alapján. Beletelt néhány próbálkozásába, mire sikerült megfelelően kidolgoznia a geometriáját, de ez már önmagában is elég jó elcsendesedési gyakorlatot jelentett. A labirintusok az ősi, szubtilis mágia részét képezik: ideálisak a kimerült mágikus források újratöltéséhez. Amikor elkészült vele, újra meg újra végigbicegett rajta lassan, meditatív állapotban. A nyugodt séta felszabadította a gondolatait; egyszersmind a hátfájását is enyhítette valamennyire. Színes lepedőket akasztott az ablakok elé; az olcsó és csiricsáré megoldás arra remekül megfelelt, hogy sápadt, tompa, szórt fény világítsa meg a helyiséget. Quentin próbált valami lényegesre bukkanni, és elkalandozó elméje egyre többször visszatért Rupert naplójához, meg a végébe kötött varázsigéhez. Amennyire meg tudta mondani, maga Rupert sosem próbálta ki, de még csak arra sem sikerült rájönnie, mire való. Quentin tudni akarta. Olyan kincs volt ez, amelyet Fillory fekete köldöke alól zsákmányoltak. Biztos, hogy valami értékes dolog. Ráadásul volt valami végzetszerű is abban, ahogyan hozzájuk került. Minek is nevezte Rupert? Az egyik legősibb és leghatalmasabb varázslatnak. Talán harci mágia, olyasmi, ami segíthet nekünk, ha a madár a nyomunkra bukkan. Quentin tudata mélyén még az is ott motoszkált: lehet, hogy valami mély és különös bűbáj, és elég erős ahhoz, hogy segíthessen Alice-nek. Séta közben átlapozta, és rövidesen már úgy tudott végigmenni a labirintuson, 39
hogy fel sem kellett pillantania az olvasásból. A Semföldéről hozott oldalon végzett munkája mindenesetre nem veszett kárba, annyi szent – ha másért nem, legalább mert megerősítette azon képességét, hogy olyan tekervényes, bonyolult mágikus szövegek értelmét is kisilabizálhatta, amelyek nyelvezetét illetően csak nagyon homályos és hiányos ismeretekkel rendelkezett. Hosszú ideje nem próbálkozott már azzal, hogy ősi fillorybeli nyelven olvasson bármit, az ahhoz társuló mágikus taglejtések jelöléseiről már nem is beszélve. Minél jobban belemélyedt, annál kevésbé tűnt annak a szöveg, amire eredetileg számított. Ő ugyanis valami katonai jellegű dolgot várt: vagy egy nagyon erőteljes védőpajzsot, vagy egy brutális, pusztító fegyvert, esetleg mindkettőt. Talán leplező bűbájt, vagy valamiféle kimagasló időjárási hatást. De nem érezte, hogy ezek bármelyikéről lenne szó. Nem úgy formázták meg. Először is, a szöveg pokolian hosszú volt – a legtöbb bűvigét legfeljebb pár lapra le lehetett jegyezni, mert egyszerűen nem rejlett bennük olyan sok minden, ez azonban vég nélkül folytatódott, jó húsz oldalon át. A varázslat elején jó sok formális lépés szerepelt, amelyek a jelek szerint pusztán ceremoniális célt szolgáltak, de az ember sosem tudhatta biztosra, hogy mit hagyhat ki belőlük büntetlenül, úgyhogy a helyes eredmény érdekében végig kellett mennie mindegyiken. Ráadásul jó sok anyagi összetevőt igényelt, néhány elég ritka és egzotikus hozzávalót is. Mindent összevetve, elég nagy falatnak látszott, és Quentin előre sejtette, hogy bizonyára jó sok időbe, pénzbe és energiába kerülne végrehajtani a teljes szertartást. Még a kötést feloldó varázslatnál is nehezebbnek tűnt (amit végül még csak meg sem próbálhattunk, a fene essen bele!). Ugyanakkor, rejlett benne valami megkapóan elegáns is. Az egész egy merő káosznak tűnt, igazi patkányfészeknek, de az apró, bonyodalmas részletek és a cikornyás díszítmények alatt egy egészen összetett és kifinomult szerkezet rejlett. A varázslat későbbi fázisai hurkot képezve visszacsatlakoztak a korábbiak elemeibe, egymásra halmozták a hatásokat, ezáltal mindegyik megsokszorozta a rákövetkezőt. A maga sajátos módján igazi szépség volt. Quentin egy darabig azon tűnődött, hogy talán idézés lehet, valami olyasmi, amivel régen Fogg begyűjtötte a kakodémonjait, esetleg egy ahhoz hasonló, amellyel Julia és a barátai próbálkoztak Mursban, noha katasztrofális eredménnyel. De igazából nem gondolta, hogy olyasmi lenne. Ez a varázslat nem hasonlított semmiféle mágiára, amivel eddig valaha találkozott. Kilépett a labirintusból, és ment, hogy megkeresse Plumot. – Megvizsgáltam azt a varázsigét – mondta. – Tudod, azt, amit a dédapád hagyott rád. – Ühüm. Plum éppen odalent ügyködött az alagsorban: egy létra tetején állt, és a
mennyezeti keresztgerendáknál bütykölt nagy igyekezettel valamit – hogy pontosan mit, azt Quentin nem tudta eldönteni. – Nagyon érdekes – folytatta. – Képzelem. – Tényleg nem láttam még semmi ehhez foghatót. – Aha. A lány az egyik masszív gerendára tette a tenyerét, és megnyomta, az pedig recsegve felnyögött, és mintha az egész ház odébb mozdult volna egy picit. Plum szemügyre vette az eredményt. – Szerkezetmódosítás – magyarázta kurtán. – Szóval, nem bánod, ha egy kicsit jobban belemélyedek? – firtatta Quentin. – Csak nyugodtan. Áldásom rá. – Te nem akarod megnézni? A lány anélkül, hogy ránézett volna, tagadólag megrázta a fejét. Szemlátomást teljesen belemerült abba, amit épp csinált. – Az alapján, amit eddig láttam, nem igazán tudom elolvasni. Hát te? – Többé-kevésbé. – Majd tájékoztass, ha van fejlemény. – Úgy lesz – ígérte Quentin. Volt valami a szövegben, amitől bizseregni kezdett az ujja – mintha a varázsige azt akarná, hogy használják. Quentin leült, újra a pergamenekre meredt, és lassan, fokozatosan elkezdte számba venni a szükséges előkészületeket. Az alapján, amit Rupert kéziratából le tudott szűrni, a varázslathoz elengedhetetlen lesz egy mikroelektronikai félvezetőket gyártó üzem sterilszobájának mágikus megfelelője, úgyhogy Quentin megtisztította, és védővarázslatokkal körbevette a legfelső emeletet minden lehetséges módon, amire csak gondolni tudott. Olyan erővel rázta meg a falakat, a födémgerendákat és egyéb szerkezeti elemeket, hogy a por előugrott a repedésekből, majd a port is megsütötte elektromosan. Fogott egy nedves rongyot, és vonakodva feltörölte a krétalabirintusát. Sajnálta, de az útvesztő már megszolgálta a célját. Fellebegtetett az emeletre néhány nagy munkaasztalt, amelyek útközben nekinekiütődtek a lépcsőfordulók falának, és apró vakolatdarabkákat vertek le belőle; Plum a homlokát ráncolva, rosszallóan figyelte. Quentinnek végül szét kellett szednie őket a lépcső tetején, mert rosszul becsülte meg a méretüket, és egyben nem fértek volna be az ajtón. De jó érzés volt, hogy újra dolgozhatott. Alapjában véve, a varázslat valójában nem is egyetlen varázsigéből állt, sokkal inkább tizenöt-húsz különféle bűbáj lett benne összepréselve, amelyeket sorban, egymást átfedő módon, bizonyos esetekben pedig egyszerre kellett elvégezni. Némelyiküket már jó előre aktiválhatták, másokat a szertartás előtti napon, de a többségüket, az igazi nehézsúlyúakat menet közben, az adott pillanatban kellett
végrehajtani. Egyelőre az összeset észben tartani is gondot jelentett. Mit is mondott Stoppard? „Csak adjatok egy kockának egy ajtót, amit magára zárhat.” Mágikus kamuflázskupolák alatt lopakodva, többször is bemerészkedett a városba, hogy beszerezze a szükséges készleteket. A tetőtéri műterem falai mentén egyre jobban felgyűltek a régi könyvek – referenciaművek, botanikai gyűjtemények, atlaszok, hatalmas, fekete, szétnyílt gerincű grimoárok , amelyek bőr borítása úgy megrepedezett, akár a száraz, szikes talaj –, magas, ingatag kupacokban, amelyek egyetlen érintéstől is aggasztóan imbolyogni kezdtek. Az asztalok az acélszerszámok, bronzeszközök és mindenféle furcsa, aszimmetrikus üvegedények bizarr, tarka sereglete lepte el. Miközben Quentin a technikai részleteket biflázta, a varázslat néhány nagyobb szerves egysége is kezdett világosabbá válni előtte, amelyek célja ezernyi apró, triviális gyakorlati részletben körvonalazódott. Úgy tűnt, jó részük a térrel áll összefüggésben. Olyan bűvigék is akadtak köztük, amelyeket arra terveztek, hogy létrehozzák azt. Szó szerint teret állítottak elő, és új, hamis téridőt szőttek a semmiből. Az egyik kiterjesztette a teret, felfújta, akár egy luftballont, egy másik megformálta, a harmadik pedig stabilizálta a határait, és fenntartotta, hogy ne roskadjon újra magába, vagyis vissza a nemlétbe, amiből létrejött. Ám ezután az egész kezdett igazán titkossá és nehezen követhetővé válni. Egyes varázsigék anyagot idéztek a létbe. Ez a szakasz arra volt hivatott, hogy kiszippantsa az entrópiát a rendszerből, és magasabb rendezettségi fokra kényszerítse az anyagot; azok keresztülpréselik egy sor homályos átalakítási lépésen, amelyek egy része mintha nem csinálna semmit, vagy csak hatástalanít bizonyos korábbi műveleteket. Egész sereg botanikai varázsige is szerepelt köztük: időjárás-, víz-, és szélteremtő lépések, eleven köveket formázó bűbájok. Akadt köztük pár igazán kemény dió is, amelyek komoly fejtörést okoztak: úgy tűntek, mintha megpróbálnák átállítani az alapvető fizikai paramétereket: az elemi elektromos töltést, a fénysebességet, a gravitációs állandót, és hasonlókat. Minden elegáns összetettsége ellenére, valami primitív, primordiálisan ősi minőség érződött a varázsigén. Valóban ősi mágia működött benne, méghozzá elég bizarr: egy másik világ letűnt korainak elfeledett emléke. Valószínűleg több ezer éve nem használt ilyet senki. Egy dolog azonban világossá vált: igazi magas mágia volt, olyan szintű varázslás, amellyel korábban Quentin még soha nem kísérletezett, és amely valószínűleg a végletekig próbára teszi majd az erejét. Egészen mostanáig csak iparoslegény volt, a mágia egyszerű tanonca, még ha a rátermettebb fajtából is. Viszont tudta: ha ezt most sikerül hibátlanul kiviteleznie, azzal szintet lép, és mesterré avatja őt a varázslat – de nem éri be kevesebbel a tökéletesnél. Az egyik reggel, a kora hajnalban égzengésre ébredt, és ahogy ott feküdt, és azon tűnődött, vajon vissza tud-e még aludni, egyszerre egy átfogó kép jelent meg a lelki szemei előtt az egészről. Spontán, kéretlenül rendezte egységbe magát, 40
„önszántából”, mintha csak arra várt volna, hogy Quentin félreálljon végre az útjából, és hagyja, hogy halványan pislákolva alakot öltsön előtte, miközben minden részegysége együtt, egymással összhangban működik. Nem harci mágia volt. A varázslat nem nyújtott védelmet, nem rejtett el senkit és semmit. Nem ölt, és nem idézett meg valamit, ami elvégezte volna a piszkos munkát a varázsló helyett. És Alice-nek sem használt, legalábbis nem közvetlenül. Ez az ősi recept arra szolgált, hogy teremtsen valamit. Hogy új világot hozzon létre. Amikor Quentinnek leesett a tantusz, hangosan felkacagott. Nevetséges volt az egész, túlságosan eszelős. De most, hogy már látta, nem tudta nem látni többé. Követhette, mint egy tekervényes történetet, amely kanyarogva halad végig a varázslat különböző szakaszain és paragrafusain, és azok záradékain, mint valami bizarr DNS-szál. Már biztosan tudta: ezt a varázsigét azzal a céllal alkották meg, hogy létrehozzon egy külön kis világot. Irgalmatlanul, brutálisan eredeti és szellemes megoldást kínált. Nem a teremtés nyers, kozmikus aktusát, villámcsapást az Olümposzról, annál jóval finomabb és szelídebb volt. Inkább, mint egy magocska, egy kicsiny világ száraz, könnycsepp alakú csírája – olyan apró, hogy bepottyanhat a járda repedésébe, de mégis: tele homokkal, földdel, esővel, csillagokkal, fizikai törvényekkel és élettel, mind kilapítva, összezsugorítva és szavakká préselve egy pergamenen. Tudta: ha helyesen alkalmazza, akkor kinyílik és kibomlik egy ismeretlen, varázslatos hellyé – de olyanná, amely rejtve marad a valódi, kinti világ elől. Egy titkos kertté. Quentin szinte máris látta a lelki szemei előtt megelevenedni: frissen, vadonatújan, szűziesen és felfedezetlenül. Sűrű fűvel borított smaragdzöld mezők, mély, néma tavak, fehér felhők árnyékai, mind úgy terült szét alatta, akár egy Escher-metszet – amilyennek a földet látta vadlúdszemmel. A bokrok között madarak röpködtek, az erdőben délceg szarvasok lépkedtek merev lábbal. Nem birtokolhatta, és nem uralkodhatott rajta, de a gondját viselhette e mini birodalomnak. Felügyelhetett rá. Ahogy ott feküdt az ágyban, a szoba félhomályában, egészen megfeledkezett a madárról és a pénzről. Teljesen mellékesnek és lényegtelennek tűntek. Elfelejtette Varázskaput. Egy percre még azt is hagyta, hogy Alice is kimenjen a fejéből. Ez vadonatúj mágia volt: félig bűbáj, félig műalkotás. Túl sok időt vesztegetett már új királyságok felkutatására. Most készíteni akart egyet, egy saját, külön birodalmat, egy mágikus helyet – olyat, mint Fillory. De nem Filloryban építem meg. Hanem itt, a Földön. Plum óvatosan kíváncsi és tapintatos volt. – Ööö… nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy úgy beszélsz, mint egy eszelős – mentegetőzött –, de az imént mintha azt mondtad volna, hogy teremteni fogsz egy új földet.
– Igen, azt fogok. Vagy fogunk. Mert megtehetjük! Elvileg. Erre való Rupert varázsigéje. Plum homloka ráncba szaladt. – Nem értem – vallotta be. – Az ember nem hozhat létre csak úgy egy új földet. – Sokat segít, ha nem így fogalmazod meg. – Úgy érted, sziklákkal, fákkal, meg minden? – Pontosan így értem, igen. – Azta! – Plum nyújtózott egyet, majd átkarolta a térdét. – Hát, nem semmi egy varázslat lehet! A dédapám nem volt valami nagy író, de azt el kell ismerni, hogy egész ügyes tolvaj lehetett. Gondolod, hogy tényleg lehetséges, amit állítasz? – Ki kellene derítenünk. – De még mindig nem értem. Miért? Mármint, oké, nagyon király, meg minden. Ezt vágom. De akkor is, az egész úgy hangzik, mint egy oltári nagy kínszenvedés. Quentin megújult komolysággal tekintett az egész tervre, és nem bánt egy kis szkepticizmust. A föld, amit teremteni akart, jó rejtekhelynek ígérkezett a madár elől, már ha szükségük lesz egyáltalán a bujkálásra, de nem is ez volt a lényeg. Ez végre jelentett számára valami fontosat. Olyasmi lesz, mint Prospero szigete . Egy saját, privát makett-világ: biztonságos, békés és zavartalan. Egy varázsló birodalma. Plum – kellően érzékeny és empatikus személy lévén – rögtön látta, hogy Quentinnek muszáj megtennie, vagy legalább megkísérelnie. Felsóhajtott. – Szóval, akkor ha tényleg létrehozunk egy új földet, az mivé tesz minket? Mi leszünk az istenei, vagy ilyesmi? – Nem hiszem – vont vállat Quentin. – Szerintem ennek a világnak nem lesznek istenei. Vagy ha mégis, azokat is nekünk kell megalkotnunk. Így, hogy Plum is beszállt a buliba, de legalábbis nem ellenkezett aktívan, a dolgok kezdtek egyre jobban felpörögni. Quentin Dél-Bronxban kapcsolatba lépett egy nagyon dörzsölt, cseppet sem rokonszenves varázslóval, aki eladott neki egy gőzölgő, halkan zümmögő fémdobozt. Égre-földre esküdözött, hogy egy ununennium minta van benne, vagyis a 119-es rendszámú mesterséges elem, a periódusos rendszer legutolsó tagja, amelynek a puszta létezése is még mindig jobbára elméleti kérdés maradt. A kutatóintézetek egyszerre legfeljebb csak egy-két atomját tudták előállítani, és rendes körülmények között azok is milliszekundumok alatt elbomlottak. De az ebben a mintában lévő atomokat kronológiailag lefagyasztották, pontosabban jelentősen lelassították őket az időben. Legalábbis állítólag. – Gondolod, hogy tényleg benne van? – Plum kétkedve vizsgálgatta a dobozt. – Nem tudom – vallotta be Quentin. – Majd kiderítjük. – Hogyan? – A saját kárunkon, hogyan másképp? Quentin szerzett egy nagyon drága, állati király kinézetű, kimondottan erre a 41
célra készített varázsbotot. Pernambucóból készült – abból a sűrű, fekete, csaknem rost nélküli trópusi fából, amelyből a csellóvonókat gyártják –, és ezüsttel vasalták és díszítették. Quentin egyébként nem használt a varázslataihoz sem botot, sem pálcát, de ebben az esetben szüksége volt rá, afféle utolsó mentsvárként, vagy képletes pánikgombként, amit megnyomhat, ha a dolgok teljesen kicsúsznának az irányítása alól. Az egészet el kellett rejtenie, nehogy felkeltse a madár figyelmét, de a helyzet jóval túlmutatott azon: Quentin egészen biztos volt benne, hogy a varázslat, amire készültek, a mágiahasználók közössége szempontjából szigorúan illegális. A varázslók titkos világában nem sok törvény létezett, de egy egész földbirtok előállítása és elrejtése egy manhattani lakóház belsejében valószínűleg jó párat megszegett közülük. Az épületnek szivárgásbiztosan kellett szigetelnie a mágikus erőket. A művelethez szükséges energiák szintje is magasnak ígérkezett, és Quentin csak örülhetett, hogy végül mégsem pazarolták el az érméket az anyagtalan kötés felbontásához. Majd most felhasználok egyet belőlük. Az öreg ugyan nem pont e célból készítette elő őket, de Quentin úgy vélte, Majakovszkij biztosan helyeselné a tervét. Quentin egy homorú vésővel és kalapáccsal belevéste a filloryi szöveg hét hosszú sorát a stúdióterem keményfa padlójába. A mennyezetet is kezelésbe vette: hosszú, csavarosan kunkorodó platinadrótokat ágyazott a vakolatba. Néhány helyen teljesen lecsupaszította a falat, és még több vezetéket szegezett fel a csupasz faoszlopok mentén. Egyetlen kirakósdarab hiányzott a repertoárból: az az átkozott növény, amelyik a semföldei lapon is szerepelt. Hihetetlen módon ugyanis a Rupert varázsigéjében is felbukkant. Quentin erősen gyanította, hogy szükségük lenne rá, de még mindig nem tudta azonosítani a fajt, úgyhogy anélkül kellett valahogy elboldogulniuk. Az egyik éjjel, miután mindketten a végkimerülés határáig dolgoztak, ő és Plum ernyedten hevertek az egykori diszkószobában a kanapékon, mintha egy robbanás lökéshulláma vetette volna oda őket. Még ahhoz is túlságosan fáradtak voltak, hogy az ágyukig elvonszolják magukat. – Szóval mekkora is lesz ez a te birodalmad? – kérdezte Plum. – Még nem tudom. Nem hatalmas, azt nem hinném. Talán tíz hold. Tudod, mint a Százholdas Pagony a Micimackóban. – Csak épp, száz helyett tíz. – Néhány helyen megpróbálom meghatározni – magyarázta Quentin –, de elég nehéz kitalálni, pontosan mi hová kerüljön. – De itt, a való világban semennyi helyet nem foglal majd el. – Remélem, nem. – Quentin, mondd, miért csinálod ezt? Quentin felismerte: ez most fontos kérdés. Már majdnem elaludt ott a kanapén,
úgy érezte, mindjárt beleolvad. De előtte még megpróbált őszintén válaszolni. – Plum, mit gondolsz, szerinted mire való a mágia? – Gőzöm sincs. Ne felelj a kérdésre kérdéssel! – Én régen sokat gondolkoztam ezen – folytatta Quentin. – Nem olyan nyilvánvaló a dolog, mint a könyvek állítják. Trükkösebb annál. A regényekben mindig van valaki, aki készen áll figyelmeztetni: „Hé, figyelj, veszélyben a világ, felébredt a gonosz, de ne aggódj, ha nagyon gyors vagy, és fogod ezt a gyűrűt és beledobod abba a kráterbe, ott, ni, akkor minden rendben lesz.” De a valós életben ez a valaki sosem jelenik meg. Sosincs ott, amikor kellene. Mindig épp azzal van elfoglalva, hogy a szomszédos univerzumban osztogassa a jobbnál jobb tanácsait. A mi világunkban soha senki nem tudja biztosan, mit is kellene tenni, és mindenki épp olyan tanácstalan, és ugyanúgy csak hazudozik összevissza, mint az összes többi. Neked kell rájönnöd a válaszokra, teljesen egyedül. És miután eldöntötted, mi legyen, és véghez is viszed, amit választottál, akkor sem fogod megtudni soha, hogy helyesen döntöttél-e, vagy sem. Sosem derül ki egyértelműen, hogy a megfelelő gyűrűt dobtad-e a megfelelő kráterbe, vagy, hogy a dolgok jobbra fordultak volna, ha nem azt teszed, amit tettél. Nincsenek megadva a helyes válaszok a könyv végében. Plum olyan sokáig hallgatott, hogy Quentin már azon tűnődött, nem aludt-e bele a szónoklatába. De azután mégis megszólalt. Azt kérdezte: – Szóval akkor? Rájöttél, és szerinted a mágia arra való, hogy új földeket teremtsünk? – Nem! – Quentin fáradtan lehunyta a szemét. – Arról még mindig lövésem sincs, hogy mi a célja. Ezt talán saját magunknak kell eldöntenünk. De mindenképpen döntenünk kell valahogy. Nem azért kaptuk, hogy csak üljünk a valagunkon, és ne tegyünk semmit. Ezt biztosan tudom, mert már próbáltam. Van bármi értelme annak, amit mondani próbálok? – Már egy jó ideje nem nagyon. – Ettől tartottam. Talán majd értelmesebbnek tűnik a mondanivalóm, ha majd te is annyi idős leszel, mint most én. Hány éves is vagy, huszonkettő? – Huszonegy. – Én meg harminc múltam. – Akkor nem is vagy olyan öreg – jegyezte meg Plum. – Ne légy ilyen leereszkedő! – Oké, jogos. Szóval, mit gondolsz, hogy fog kinézni ez a te birtokod? – Nem is tudom – felelte Quentin. – Néha megpróbálom elképzelni magamban, de mindig mást látok. Olykor réteket. Máskor gyümölcsöskertet, egyik sor almafát a másik után. Talán úgy néz majd ki, ahogy csak akarjuk. – Remélem, olyan lesz, mint a Százholdas Pagony – mondta Plum. – Legjobb lenne, ha arra koncentrálnál. Szerintem.
20. FEJEZET Plumnak szüksége volt egy szabad estére. Április elején jártak Manhattanben, vagyis a téli szünet a végéhez közeledett Varázskapuban, de régi osztálytársai közül néhányan még mindig a városban tartózkodtak. A tudattól, hogy ilyen közel vannak, egyszerre megrohanta a sóvárgás a régi élete után. Úgy döntött, enged neki. Már abban sem volt egészen biztos, hogy előzékenyen fogadja majd a társaság, főleg a Varázskapuból való drámai távozása után, úgyhogy megkönnyebbült, amikor megjelentek. A megbeszélt találkahely egy alagsori bár volt a Houston Streeten. A hely érintetlenül fennmaradt, hála a választékos és kifinomult ízléssel készített koktélok iránti őrületnek. Alacsony mennyezet, rengeteg lestrapált kanapé, és egy egész tűrhető zenegép fogadta. A régi Liga tagjainak többsége jelen volt, és néhány létszám fölötti tag, többek között Wharton is. Egyre közeledett a pillanat, hogy kilépjenek a nagyvilágba, és ez a jelek szerint közelebb hozta őket egymáshoz; gyakorlatilag mind egy oldalon álltak. Plumnak az a benyomása támadt, hogy az ő távollétében a Liga amúgy is többé-kevésbé elsorvadt. Hát, ahogy az írásban áll , ideje elhagyni a gyermekhez illő dolgokat. Amúgy is, legalább a csúcson hagyták abba. Indiai világos sört ittak nagy korsókból, és igyekeztek megfigyelésen alapuló humoros megjegyzéseket tenni a körülöttük lévő civilekről, vagy muglikról, vagy világias tagokról, vagy akárhogy is hívják őket. Fogadásokat kötöttek, melyik kiszemelt ember hogyan érzi magát, azután Holly, akinek kivételes érzéke volt az ilyesmihez, olvasott a gondolataik között, hogy kiderüljön, ki tippelt helyesen. Nem tudott semmi konkrét dolgot kideríteni, se képeket, se szavakat, csak magát az érzelmi alaptónust érzékelte. De általában az is elég volt. A bárok ideális terepet nyújtottak ehhez a játékhoz. Az alkoholnak ugyanis van egy olyan tulajdonsága, hogy átlátszóbbá teszi az emberek elméjét, akár az olaj a papírt. Plum tudta, hogy beszélni fognak Varázskapuról, és azzal is tisztában volt, hogy ez bizony fájni fog neki. Részben épp ezért jött, a fájdalom miatt. Tesztelni akarta az új énképét: vajon valóban olyan személlyé vált-e, aki mostanra túljutott mindezen, aki belekóstolt a való világban zajló nagybetűs Életbe, még ha közben ki is derült, hogy ezt az ízt még szokni kell. Szerencsére a fájdalom, amikor valóban megjelent, elviselhető adagokban érkezett. A Varázskapu védett, gyertyafényes buborékvilágából érkező új híreket hallva könnyebb volt meggyászolnia az egykori viszonylag egyszerűbb, reményteli Plumot, aki egykor abban a világban lakott, és ott érezte otthon magát. Ma éjjel búcsút vesz tőle, és felébreszti a másik Plumot, azt az énjét, aki soha nem próbálkozott meg azzal az ostoba diákcsínnyel. Nyugodjék békében! Módszeresen kifaggatta őket az új pletykákról, amelyek igencsak bővelkedtek. A 42
diplomaosztó közeledtével a végzős ötödévesek visszatértek egy természetesebb állapothoz. Mindenki, aki az elmúlt öt évben feszülten visszafojtotta a lélegzetét, most megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Még a társaságban szorongó, tanári hatalmat tisztelő diákok is rizikós kísérletezésbe fogtak a szemtelenkedéssel. A gyertyafényes, védett burokviláguk rövidesen összeütközik a valóság kemény, sziklás, vad bolygójával, és akkor elpattan a buborék. És most mindez nélkülem történik majd. Plum úgy érezte, túl korán jött a világra – csenevész, fonnyadt, beteges koraszülött volt egy csapat pufók, rózsaszín, teljesen kifejlett és egészséges csecsemő mellett. A legtöbbjüknek máris kész tervei voltak, mihez kezdenek diplomázás után. Darcy a keze alá fog dolgozni a Mágusi Törvényszék egyik bírója alkalmazottjának (a mágus szó olyan anakronizmus volt, amely manapság már leginkább csak jogi szövegkörnyezetben bukkant fel). Lucy egy modern művész segédje lesz, aki lehet, hogy csaló, viszont vitathatatlanul híres, és hatalmas, láthatatlan mágikus szobrokat emel az égen a város fölött. Wharton környezetvédelmi ügyekkel foglalkozik majd. Holly pedig jelentkezett egy kőkemény, kvázi-polgárőri csoportba, amely eltökélte, hogy előre megérzi és minden szükséges eszközzel megelőzi az erőszakos bűncselekményeket a civilek között. A többiek buzgón tervezték, hogy átadják magukat a világi gyönyöröknek, vagy ha nem azoknak, legalább a tétlen tunyaságnak. Az élet máris kezdte kategóriákba rendezni őket, akár tetszett nekik, akár nem. Mindössze annyit tehettek, hogy bambán néztek egymásra a közöttük nyíló egyre szélesebb szakadékok túloldaláról. Plum azon kapta magát, hogy egy extra, egyfős ad hoc alkategóriába sorolják őt. Mindenki túl kínosnak érezte, hogy rákérdezzen, hogy megy a sora, amióta olyan katasztrofálisan derékba tört a pályafutása, és – az ő szemszögükből nézve – lényegében az egész élete. Úgyhogy önként ajánlkozva elmondta, hogy jelenleg Quentin Coldwater volt professzorral dolgozik egy Abszolút Bámulatos Kutatási Projekten, amely pontos természetét egyelőre sajnos nem árulhatja el. Egyszerre minden fej felé fordult. Ez itt első osztályú, gyógyszerészeti tisztaságú pletyka volt, a legszaftosabb fajtából. – Te jó ég! – lelkendezett Darcy, és a szája elé kapta a kezét. – Jaj, Istenem! Mondd, hogy nem feküdtél le vele! Ha kell, hazudj, de hallani akarom! – Nem feküdtünk le! Jézus Krisztus, micsoda képtelen ötlet! – Szerencsére Plumnak nem kellett megjátszania a viszolygást már a puszta feltételezéstől is. Quentint sokkal inkább mindentudó bátyjának tekintette. – Mégis, mit képzelsz rólam? – Szóval, akkor csak… nonstop együtt vagy, együtt élsz és dolgozol ezzel a rejtélyes, nálunk jóval idősebb gyászhuszárral? – kérdezte Chelsea. – Erről valamiért a „csicskalány” kifejezés jut az eszembe – csipkelődött Wharton. 43
– Srácok! Szó sincs semmi olyan intimitásról, amire ti gondoltok. Egyszerűen csak egy házban lakunk, és segítek neki egy projektben. Ennyi. – Csak mert, hát, bármennyi intimitás is lenne, tudod… – Chelsea vadul tördelni kezdte a kezét, majd elfintorodott. – Fúj, de undi! – Nem is tudom – szólt közbe Lucy lojálisan, zászlót emelve a heves tiltakozás ellen. – Ne már, csajok! Mennyi lehet, negyven? – Harminc – helyesbített Plum. – Bocsi. Nehéz eldönteni a haja miatt. Én csak azt akarom mondani, hogy itt most nem Humbert Humbert területén járunk. Nem igazán. – Nem járunk senki területén! Jó Ég! Szó sincs semmiféle területről! – Jól van, oké! – Darcy feltartotta a tenyerét: „Megadjuk magunkat. Egyelőre.” – Csak azt szeretném, bárcsak mondhatnál pár szót arról, hogy akkor mégis mit csináltok. Legalább valami tippet. Plum feladta. Elege lett. A szíve mélyén valami meg akart felelni a kihívásnak, hogy megvédje magát, és Quentint is. Egy adott ponton – nem tudta volna pontosan megmondani, pontosan mikor – Quentin furcsa lelkesedős magánprojektje már neki is szívügyévé vált. Akarta, hogy sikerüljön. – Figyeljetek – kezdte. – Tudom, hogy meredeken hangzik. És elismerésem mindazért, amit csináltok. Komolyan. Még akkor is, ha folyton csak befüveztek, és a mennyezeten táncoló fényeket bámuljátok. Chelsea kettős V jelet mutatott, a győzelem gesztusát. – Ez a ti utatok. Nagyon király. Én egyszerűen csak más úton járok, és határozottan út az is, de más, mint a tiétek. Még nem tudom, hogy az enyém hová vezet. Amit Quentin csinál… Nézzétek, nem akarok részletekbe bocsátkozni, de valóban briliáns, és valami igazán komoly és példátlan. Ez egészen más szintje a mágiának. Valami nagy és új és nehéz. Hatalmas kockázatot vállal. És ez nagyon bejön nekem. Azt hiszem, egy nap talán majd én is meg akarom próbálni. Néma csendben itta ki a maradék sörét. Plum se nem önironikus, se nem vicces szónoklata hallatán mindenki feszengeni kezdett. Hát, legyen! – gondolta. – Tehát akkor… izé… – törte meg Darcy a kínos csendet. – Szóval tudni akarjátok, mit csinálunk? Varázsolunk. Igen, képzeljétek, egy brutál nagy varázslatra készülünk. És ha sikerül, kibaszott mestermű lesz. Nektek ez a mágia, nem igaz? Csak épp a mágiával az a helyzet, hogy sosem vicces. 44
Nem volt teljesen igaz, amit mondott. Még nem varázsoltak. De tudta, hogy már csak kis idő kérdése. Quentin aprólékos előkészületeinek hatása a negyedik emeleti tetőtéri műteremben kezdett megmutatkozni. Plum egyik reggel belépve vette észre először, hogy az egyik ablak, a hátsó fal kicsi, négyszögletes nyílása valahogy furcsa lett. Sötétnek látszott, mintha valami eltakarná kívülről, míg a többi
valósággal ragyogott a manhattani napfénytől. Az ablakot nem zárta el semmi, de az abból nyíló látvány megváltozott. Most valami egészen más helyre – és talán más időre – nézett: egy kora esti félhomályban játszó néma, acélszürke mocsárvidékre. Sokhektárnyi enyhén hullámzó, elárasztott pázsit nyújtózott egészen a horizontig az egyre erőtlenebb alkonyati fényben. Plum megérintette az üveget. Amíg a többi ablak hűvös tapintású volt, addig ez az évszakra nem jellemzően meleg. – Fura. Hol a pokolban van ez? – Halványlila gőzöm sincs – vallotta be Quentin. A háta kezdett rendbe jönni, de még mindig segítségre volt szüksége. Munkára fogta Plumot, a „varázsló famulusaként”. A lány először részben szeszélyből és félénkségből tartotta a távolságot: de amint megtudta, hogy Fillory valóságos, nekidurálta magát, és felkészült a csüggedés támadására. Úgy hitte, a lelepleződött igazság ijesztő lesz, és kézzelfogható következményekkel fenyegeti majd. Ám ehelyett – meglepő módon – úgy tapasztalta, hogy a hír nem várt megkönnyebbülést és szabadságot hozott neki. Mintha nem is az ő Chatwin-mivolta okozott volna neki eddig ennyi szenvedést, mint inkább a makacssága, ahogy próbált ellenszegülni a valóságnak. Egy teljes napot töltöttek a ház lapos, ragadós kátránypapírral fedett tetején, hogy odafent is befejezzék a mágikus biztonsági előkészületeket. Ha történetesen valami kóbor műhold éppen akkor készített volna felvételt a környékről, igazán bizarr dolgok bukkantak volna fel a Google Maps honlapján. – Mesélj nekem erről az Alice-ről! – kérte Plum, miközben mágikus szigillumokat festett fekete festékkel a fekete tetőre. – Mármint, többet. Valami személyeset! Quentin válasz helyett hosszan hallgatott. Plum pedig azon tűnődött, nem lépett-e túl egy kimondatlan határt. Az alapvető tényeket már ismerte, de Quentin eddig nemigen bocsátkozott részletekbe. Valószínűleg azért, mert nem akart beszélni róluk. Plum azonban igen. – Mit akarsz tudni? – Hát, hogy milyen volt, mi foglalkoztatta, meg ilyesmi. Találkoztam a szellemével, vagy niffinjével, vagy micsodával, de az nem adott túl sok támpontot a napi hobbijáról és érdeklődéséről. Quentin abbahagyta a munkát, felállt, és megdörzsölte sajgó derekát. – Alice nagyszerű lány volt. Kedves, vicces, bizarr. Nagyon okos is… nálam sokkal okosabb, és nem mellesleg, toronymagasan jobb varázsló. Olyan dolgokat tett, amiket még mindig nem teljesen értek. Valahogy a személyisége részét képezte ez a talányos erő, egy olyan hatalom, amit még soha nem láttam senki másban. – Szeretted őt? Azt tudom, hogy együtt jártatok, és a barátnőd volt. – Totál! – Quentin elmosolyodott. – Fülig szerelmes voltam bele. Szerettem, igen.
De nem álltam rá készen. Ő sokkal érettebb és felnőttebb volt nálam, és nekem még nagyon sok mindent tisztáznom kellett volna magamban. Elkövettem néhány csúnya hibát. És néhány dolgot sokkal fontosabbnak gondoltam, mint amilyenek valójában voltak. Plum is felegyenesedett. Megkapta a nap, és elfáradt, és amikor felállt, a nadrágja ülepe olyan kelletlenül vált el a ragacsos tetőtől, ami arra utalt, hogy kátránypapír valószínűleg végképp tönkretette. – Úgy érzem, elhallgatsz valamit. – Ja. Valószínűleg azt, hogy lefeküdtem valaki mással. – Óh! Plum kissé már bánta, hogy így rákérdezett, de Quentin folytatta. – Azután ő is ágyba bújt valaki mással. Elég gáz volt, majdnem tönkretettem mindent. Aztán épp, amikor már kezdett volna felnyílni a szemem, meghalt. – Hát ez szívás. Nagyon sajnálom. – Elég sokáig tartott, mire túltettem magam rajta. Plum romantikus múltja mindeddig szegényes maradt, a lehető legkevesebb bonyodalommal. Ám a lányt kivételesen hidegen hagyta, hogy ezen a területen lemaradt társaihoz képest. Ugyanakkor büszke volt a saját erőteljes filozófiai meglátásaira, és szívesen osztogatott tanácsokat mások kapcsolatait illetően. – Ha végül mégis sikerül valahogy, tudod, visszahozni őt, gondolod, hogy újra együtt lesztek? Szerelmes vagy még belé? – Nem tudom. Már nem igazán ismerem. Régen történt. Most már más ember vagyok, legalábbis nagyon remélem. Majd meglátjuk. – Szóval újrakezdenéd. – Csak ha ő is akarja. Bár úgy érzem, nekünk még csak akkor indultak volna be komolyabban a dolgok. Vagyis nem újrakezdenénk, csak elkezdenénk. Kóbor mélynarancs kóbor napsugarak szórtak fényt körülöttük; lelassultak, ahogy áthatoltak a sűrű, lebegő porszemcsékkel és mérgező gázokkal teli városi levegőn. Plum zsibbadt térdét mintha apró tűkkel szurkálták volna. – Tudod, mit nem értek? Ha ennyire nem álltál készen, ha még annyi mindent tisztáznod kellett magadban, miből gondolod, hogy ő szeretett téged? Quentin tovább folytatta a büdös reagensek összekeverését. – Na, látod, ez olyasmi, amire igazából sosem sikerült rájönnöm – felelte. – Pedig szerintem érdemes lenne tisztáznod. Talán még mielőtt visszahozod őt, nem? Másnap reggel főpróbát tartottak. Összetevőire bontották a komplex varázslatot, és minden egyes alegységén átfutottak külön-külön, majd kisebb csoportokban is. Közben végig ügyeltek arra, nehogy azok összekapcsolódjanak és aktiválódjanak valami ténylegesen elevenné és illékonnyá. Azokban az esetekben pedig, ahol az adott varázsige valami kivételesen drága hozzávalót igényelt, vagy fizikailag
veszélyesnek ígérkezett a végrehajtása, egyszerűen csak némán eljátszották a mozdulatokat. Bár Plum egyszer megfeledkezett erről, és kimondott valamit, amit elvileg ki kellett volna hagynia, erre tüstént ragyogó fény és hő áradt a teremben. Egy pillanatig elviselhetetlenül intenzív volt, mint amikor egy auditóriumban begerjed a mikrofon. – Basszus! – Quentin kirohant, és Plum hallotta a fürdőszobában a vízcsobogást. Amikor Quentin visszatért, a körmei még mindig gőzölögtek egy kicsit. – Bocsi! – mentegetőzött Plum. – Sajnálom. Ne haragudj! – Hagyd csak! – hárította el nyersen. Látszott rajta, hogy elég bosszús. – Kezdjük újra. A legelejéről. A mágia tökéletlen és zűrzavaros. Amikor az emberek olyasmit mondanak, hogy „varázsütésre működni kezdett”, úgy értik, „minden erőfeszítés nélkül pontosan az történt, amit akartam”. De a mágia sem képes mindenre. Nem tudja feltámasztani a holtakat. Nem garantálhatja a tartós boldogságunkat. Nem tehet jóképűvé. De még amikre képes, azokat sem mindig hozza létre helyesen. És mindig, de mindig meg kell fizetni az árát. Ezen kívül a hatásfoka sem kielégítő. A rendszer sosem „vízhatlan”, valahol mindig szivárog. A mágia folyton rengeteg pluszenergiát elpazarol, ami hang, hő, fény és szél formájában szóródik szét a környezetében. Állandóan zümmög, csengbong, énekel, izzik és ragyog és szikrázik, minden különösebb ok és cél nélkül. A mágia határozottan nem tökéletes. De az igazán különös dolog – tűnődött Quentin –, hogy ha mégis az volna, akkor nem lenne ilyen veszettül gyönyörű. Amikor elérkezett a nagy nap, megegyeztek, hogy pontosan délben nekilátnak, de mint minden egyéb esetben, ahol egynél több személy érintett és sok a mozgómozgatandó alkatrész – zenekari próbák, baseballmeccsek, rakétamakett-kilövések és hasonlók –, nagyjából ötször annyi ideig tartott előkészülniük, mint azt eredetileg tervezték. Sok olyan részlet maradt, amelyet közös megegyezéssel átugrottak a főpróbán, de amelyek – mint utóbb kiderült – igencsak időigényesek voltak, mint például az egyik ősi, kultikus rigmus teljes szövegének felolvasása tízszer egymás után. Elpakolták a könyveket, takaros kupacokba rendezték őket a műterem sarkaiban. Azután kirakosgatták tálcákra a szépen felcímkézett eszközöket és anyagokat: abban a sorrendben készítették oda őket, ahogy majd szükség lesz rájuk. Quentin felragasztotta a falra a varázsigék listáját, mint valami koncerten a számcímeket. A legkönnyebb feladatokkal kezdték: gondoskodtak róla, hogy a szobában optimálisak legyenek, és azok is maradjanak a körülmények. Állandó hőmérséklet; némi extra oxigén; tompa, szórt fény a csillárból; semmiféle bizarr, meglepetésszerű mágikus behatolás. Varázsigéket olvastak egymásra, hogy eltávolítsanak bármilyen furcsa, oda nem illő töltést és energiát, és hogy egy kissé
felturbózzák a reakcióidejüket. Ennek a műveletsornak bizonyos lépéseit egyszerűen nem lehetett normál emberi sebesség mellett helyesen kivitelezni. A koffein is segített valamicskét, úgyhogy jó sok kávét főztek, és odakészítették a kezük ügyébe. A teremben a levegő nyugodt és hűvös lett, és nagyon enyhén édes illat kezdett terjengeni. Jázmin, gondolta a lány, bár nem volt egészen biztos benne. Nem emlékezett, mikor készítették elő ezt a részletet; úgy tűnt, inkább az általános varázslói gestalt része. De délután öt körül ráébredtek, hogy valójában már csak az időt húzzák: halogatják minden olyan varázsige aktiválását, amely átbillentené őket a holtponton, és elkötelezné őket az azonnali kezdés mellett. A vonat még mindig az állomáson várt, még elnapolhatták az indulását. De végleg kifogytak a kamu előkészületekből. Nem volt több ürügy és kifogás. El kellett dönteniük, elkezdik, vagy sem. Plum csak most ébredt rá, mennyire ideges. – Szerintem itt az idő – mondta Quentin. – Ha csináljuk, akkor kezdjük el most! – Jól van. – Gyerünk, indítsd a Tisztító Sugárzást! – Oké. – Én közben felkészülök a Szkíta Álomra. – Pipa. – Oké, rajta. – Máris. Plum az első odakészített tálcához lépett: négy különböző fekete por várakozott kis csészékben, mellettük ezüstcsengettyű. A Tisztító Sugárzás. Quentin ezalatt kiejtett egy hatalmi igét, és a teremben a fények enyhe szépiaszerű árnyalatúvá váltak, mint a napfény pillanatokkal az égiháború kitörése előtt. A neszek visszhangzani kezdtek, mintha átkerültek volna egy sokkal nagyobb terembe. Ezzel át is lépték a Rubicont. A kocka el volt vetve. A vonat kifutott az állomásról. Attól a ponttól az egész kontrollált káosszá vált. Olykor együtt dolgoztak – egykét varázsige négykezes munkát igényelt. Máskor az erők áramlása szétágazott, és párhuzamosan végeztek teljesen eltérő varázslatokat, miközben futó pillantásokkal ellenőrizték egymást, hogy biztosra vehessék, egyszerre fejezik be. Folyamatosan instruálták egymást. – Lassítsd le, lassítsd le! Befejezés: három, kettő… – Vigyázz, elágazik az áramlat! Figyelj, szétválik! Az Ír Tűz egyik görbe íve két lángcsóvára hasadt, majd tovább négyre, és kétoldalt csigába kunkorodott. A csavarok kezdtek aggasztóan visszakanyarodni alkotójuk, Plum felé. – Rajta vagyok! – mondta sietve, majd elmorzsolt egy káromkodást. – A büdös francba! A tűz kialudt. 45
– Csináld újra! Gyorsan! Még van időd. Így ment ez jó három-négy órán át – nehéz volt követniük az idő múlását. Addigra már nyakig belemerültek a folyamatba, és az egész helyiség erőteljesen álomszerűvé vált. A falak mentén hatalmas árnyak vonultak. A szoba megbillent és megdőlt, mintha repülőként felszállt volna velük a levegőbe. A lány nagy csattanással ledobott egy tálcát Quentin elé a munkaasztalra, ő pedig elkezdte felszedegetni róla a szükséges összetevőket, anélkül, hogy akár csak lepillantott volna rá. Plum ekkor döbbenten ráébredt, hogy az utolsó előtti varázsigénél tartanak a listán. Mindjárt kész. A lány végül kifogyott a tennivalókból, úgyhogy csak nézte Quentint, miközben felhajtott egy pohár vizet, amit még az elején rakott az asztal alá, és amit valami csodával határos módon sikerült nem felrúgnia menet közben. A többi már mind rajta múlik. Plum szédelgett, a karja elgyengült és reszketett. Összefonta őket a mellkasa előtt, hogy megállítsa a remegését. Plum nem gondolta, hogy a barátai gúnyolódnának Quentinen, ha látnák őt ebben a pillanatban. Egy időre csaknem a szokásává vált, hogy lényegében véve egyenrangú társként gondoljon a volt tanárára, de az elmúlt hét eseményei újra emlékeztették rá, hogy Quentin mégiscsak idősebb nála egy teljes évtizeddel, és egészen más szinten űzi a varázslást, mint ő. Itt és most sokkal inkább úgy festett, mint Prospero vagy egy ifjú, virágkorát élő Dum-bell-dore – vagy hogy is mondta Majakovszkij. Levette a zakóját, és könyékig feltűrte a keményített fehér ingét, amely most verítékben ázott. Biztosan fáradt lehetett ő is, de a hangja mégis erőteljesen zengett, és miközben a kézfején megfeszültek a kiálló inak, az ujjai gyakorlott pontossággal és fürgeséggel haladtak végig olyan pozíciókon, amiket a lány még sosem látott ezelőtt. Ha majd felnövök, én is ilyen mágiát szeretnék gyakorolni – gondolta csodálattal. Jókora erőhullámok söpörtek végig a termen. Plum elméjén átvillant, hogy pont az efféle varázsigék változtatják niffinné az embert, ha netán kicsúsznak az irányítása alól. A mágia olyan hatalmas tömegei és szerkezetei, amelyeket eddig csak izoláltan látott, most vadul összecsaptak egymással, mint az időjárási frontok. Az energiák intenzitása megduplázódott, majd megkettőződött. A terem minden figyelmeztetés nélkül vibrálni kezdett, azután kőként zuhanni, és egy pillanatra a szabadesés súlytalanságába kerültek – egy repülőn már kinyíltak volna az oxigénmaszkok rekeszei. Quentin hangja mesterségesen mélynek hatott, és kezdett megremegni az erőfeszítéstől, amellyel igyekezett mindent egyben tartani. Sietve a karjába törölte a homlokát. – A botot – kérte. – A botot! Másodjára nyersen, parancsolón kiáltott, mire Plum hirtelen magához tért a kábulatából, szaladt, és előkapta a fekete fa varázspálcát a sarokból, ahová támasztották.
Quentin láthatóan megrémült. Nagy sietve, vakon kiragadta a lány kezéből a botot, és amint a kezébe kapta, az vadul vibrálni kezdett. Úgy birkózott vele, mintha egy horgászbot lenne, a damilja végén horogra akadt óriási hallal, vagy egy jókora papírsárkány, amit elragadott a heves szél. Plum mozdult, hogy segítsen neki, de ő tagadólag megrázta a fejét. – Jobb, ha most nem érsz hozzám – sziszegte összeszorított foggal. – Baj lehet belőle. A levegő sűrű volt az égő fém és a fáradt varázslók verítékének szagától. Plum érzékelte a jelenlétet maguk körül a teremben: magát a világot, egy mérges, éhes, szomjas csecsemőt, amely életet követel magának, és kész akár erőszakkal is elvenni tőlük, ha kell. Csaknem emberi hangon felkiáltott. Quentin ujjai közül aranyló fénysugarak szóródtak szét: ez biztosan Majakovszkij egyik érméje lehetett. Az ablakok előtt mintha tájképek suhantak volna el sebesen; de túlságosan egybemosódtak ahhoz, hogy kivehetők legyenek. Maga a tér groteszk módon eltorzult: a terem egy pillanatra elvesztette az arányait; mintha halszemoptikán át látszott volna, a valóságnak a felszínén keletkezett hólyagszerű duzzanatként. Plum félt belegondolni, mi történne, ha kipukkanna. Quentin felkiáltott; de hogy kínjában, diadalmas örömében, vagy kétségbeesésében-e, Plum nem tudta eldönteni: – Nothung! Megpörgette a botot, és az ezüsthegyű végével a padlóra csapott. Akkorát dördült, mint egy puskalövés. A lány a talpán át érezte, hogy beleremeg az egész ház. A falakban és a mennyezeten tekergő vezetékek vörösen felizzottak, és a fa padlódeszkákba vésett betűk vakítóan fellángoltak, mint a magnéziumpor. Azután minden véget ért. Csak úgy. A padló újra szilárd és stabil lett. A levegő is megnyugodott; néhány gyertya nem aludt ki, a lángjuk picit imbolygott, majd kiegyenesedett, és mozdulatlanná vált. Quentin előrerogyott az asztalra. Az egész szobára csend borult, leszámítva egy finom, alig hallható, ezüstös sípolást – bár az is lehet, hogy csak a lány füle csengett. Az ablakokon kívül a táj újra Alsó-Manhattanné vált; még a sarokban lévő fura kis négyszögletes ablak is újra normálisnak tűnt. Quentin felemelte a fejét, majd felegyenesedett. Körbenézett, felsandított a mennyezetre, és kíváncsian bekémlelt a terem sötét sarkaiba is. Azután Plumra pillantott. A lány a háta mögé mutatott. A falban megjelent egy vörös ajtó. Festett fából készült, fekete kovácsoltvas pántokkal vasalva, amelyek aprólékosan kidolgozott ívekben és tündérspirálokban kanyarogtak. Quentin kiejtette a kezéből a botot, az pedig csattanva a padlóra hullt.
21. FEJEZET Plum nézte, ahogy Quentin tesz néhány óvatos, lassú, hitetlenkedő lépést az ajtó felé, majd megtorpan. A por közben leülepedett, és a csengés elhalt. Plum kifacsartnak érezte magát, és reszketett, mintha üres gyomorral futott volna le egy félmaratont. Nem tudta levenni a szemét a vörös ajtóról. – Megcsináltuk! – jelentette ki Quentin komoly ünnepélyességgel. – Tényleg működött. Létrehoztunk egy új világot. Egy új földet. A bejáratnak egyetlen réz gömbkilincse volt, középen. Quentin megérintette, majd tétovázva rátette a kezét, mintha áramütéstől tartott volna, vagy talán attól, hogy az ujjai egyenesen áthatolnak rajta. De az anyaga szilárd volt. Elfordította a gombot, és megpróbálta benyomni – rossz irány –, majd maga felé húzta. Az ajtó könnyen, hangtalanul kinyílt. A szobába hideg szél csapott be. Hűsítően végigsimította Plum túlhevült homlokát, de jéggé dermesztett valamit a lelke mélyén. – Quentin!? – szólalt meg. Amaz nem mozdult, csak némán állt; odalépett mellé, a küszöb elé. – Bemész? Quentin úgy fordult oda felé, mintha mély álomból ébredne. – Mindjárt. – A tenyerére pillantott. – Biztosra vettem, hogy heg marad Majakovszkij érméje után. Tudod, mint Frigyládában . De nézd meg, nincs itt semmi. Plumnak fogalma sem volt, miről van szó, de hallgatott. Úgy érezte, nem ez a megfelelő pillanat az értetlenkedéshez. Ami odaát fogadta őket, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Százholdas Pagony. Még csak nem is úgy, mint egy gyümölcsöskert. Sőt, nem is a szabadba nyílt. Ahogy átsandítottak a küszöbön az ajtó túloldalára, mintha Varázskapu klubszobájában néztek volna bele a varázstükörbe, miután Darcy tükörképe eltűnt belőle: most is pontos mását látták a teremnek, amelyben álltak, csak éppen ők maguk hiányoztak belőle. És minden fordítva volt. – Mint Alice Tükörországban – jegyezte meg Quentin. Plum egyáltalán nem erre számított. Quentin felvett a munkaasztalról egy hosszú nyelű kanalat, és csuklóból átdobta az ajtón. Az csörömpölve végigcsúszott a másik terem padlóján. Elég biztonságosnak tűnt. – Mi ez? – kérdezte Plum. – Szerintem ez a mi új helyünk. – De miért így néz ki? Elvileg így kell kinéznie? Quentin megcsóválta a fejét. – Nem tudom. 46
– Ezt vártad? Én azt hittem, egy gyümölcsöskertet akartál. Ezt próbáltad létrehozni? – Nem – vallotta be Quentin a homlokát ráncolva. – Miért készítenél egy helyet, ami pontosan ugyanúgy néz ki, mint ahol máris ott vagy? – Jó kérdés. Quentin átlépett az ajtón, és bement a másik szobába. Plum figyelte, ahogy éberen körülnéz. El kellett ismernie, hogy egyáltalán nem tűnt annyira döbbentnek. Egyszerűen szemügyre vette az új helyszínt. – Klasszikus tükörvilág – állapította meg. – Teljesen a visszájára van fordítva. Minden ellentétes. Hát nem csúcs ez a hagyománytisztelet? Széttárta a karját. – Gyere be, ha szeretnél. Szerintem biztonságos. Plum így is tett. Tényleg ez volt a legbizarrabb dolog, amit valaha látott. Mintha a házra egyszerre ránőtt volna annak sziámi ikerpárja, amelyhez a vörös ajtó révén csatlakozott. Plum az enyhe csalódottsággal küzdött. – Ha úgy vesszük, működött a dolog – vont vállat. – Tényleg létrehoztunk egy új helyet, nem igaz? Quentin bólintott. – Vagy legalábbis egy házat. Plum, azért legyünk óvatosak, úgy érzem, valami nem stimmel. Nagyon, nagyon csendes ház volt. Az eredeti épületet mágikusan hangszigetelték, úgyhogy ott sem hallatszottak be a kinti zajok, de ez mégis más volt. Ez a hely szonikusan halottnak tűnt – mintha a falakat olyan habszivacs réteg borította volna, amivel a zenei stúdiókat szokták kibélelni. Ráadásul a hely határozottan klausztrofóbiás érzést keltett. Plum először nem is tudta pontosan megfogalmazni, mi zavarja, amíg szó szerint a képébe nem meredt a probléma. – Nézd csak az ablakokat! – mondta. – Az összeset. Ezek nem is ablakok, hanem tükrök! Mintha a ház szemei megvakultak volna. – Hmm. Kíváncsi vagyok, akkor a tükrök micsodák. Ja, jó kérdés. Lógott egy a kis emeleti mosdóhelyiségben is, a lépcsőfordulónál. Plum megacélozta magát, és lélekben felkészült valami horrorfilmbe illő, sokkoló jelenetre, majd bedugta a fejét. Ez egyre furább. A tükör még mindig ott volt a helyén, és még mindig közönséges tükörnek tűnt, viszont abban a szobában, ami a tükörben látszott, sűrűn havazott – már-már igazi hóviharral határos hófúvás tombolt benne. A hó belepte a padlót, a törülközőtartókat, a mosdókagyló káváját. Az ő hajára és szempillájára is rátelepedett. De csak a tükörben: ösztönösen megérintette a haját, de az száraz
maradt. A hó nem volt valóságos. Quentin jelent meg mögötte az ajtóban. – Jujj! – mondta pléhpofával. Nyilvánvalóan különbözőképpen érintette őket a dolog. Végigjárták az egész házat, új, hátborzongató birtokuk uraként és úrnőjeként. Többé-kevésbé mindent ugyanott és ugyanúgy találtak, kivéve, amikor mégsem. A bútorok, a függönyök, az evőeszközök, a poharak a helyükön voltak. Az ajtók közönséges ajtók maradtak. De nem volt se számítógép, se telefon. A könyvek is maradtak, de a lapjaikról eltűnt minden írás. A fürdőszobák toalettszerek, a szekrények ruhák nélkül árválkodtak. Senki nem élt itt. A csapokból folyt víz, ha megnyitották, de csak hideg. Kis híján összekülönböztek azon, hogy a perzsaszőnyeg mintája felcserélődött-e balról jobbra – Quentin biztos volt benne, hogy igen, Plum viszont másképp emlékezett –, de egyikük sem érzett magában kedvet, hogy visszamenjen, és ellenőrizze az eredetit. A kimerültség és csalódottság miatt mindkettejükön hisztérikus türelmetlenség lett úrrá. – Olyan, mint valami óriási beépített szekrény! – jegyezte meg Plum. – Egy csomó mindent elraktározhatnánk itt. Több tárolóhelyünk lenne, mint bárkinek egész New York Cityben. – Nem fogunk semmit itt tárolni. – Ha berendeznénk, mondjuk, hoznánk pár plazmatévét, Xboxot, bőrfotelt, igazi pasibarlang lehetne! Újra visszacaplattak a legfelső emeletre, amikor súlyos puffanás hallatszott az alattuk lévő szintről. A lány hálószobájából. – Na, végszóra! – mondta Quentin. – Gondolom, most jön az elkerülhetetlen csapás. Elő a pálcát, Harry! Plum felhorkant – kegyesen, mert alapjában véve jólelkű volt –, de vette a célzást. Védelmi üzemmódba kapcsolt: előkészített egy jó erős blokkoló varázst. Ez a tuti: csak feltöltöd, és visszatartod, amíg nincs rá szükség; aztán egyetlen kulcsszóval elsüthető. Quentin akármire készült is, magas, egyre élesebb sípolás töltötte be a teret. De amikor odaértek, üresen találták a hálószobát; mindössze Plum asztali széke hevert a padlón, hanyatt döntve. Apró lábai a levegőbe meredtek, mintha halottat játszana: óh, elkaptak! Quentin lassan felemelte, és talpra állította. – Csak felborult a szék – mondta bátorítóan. – Jól van, oké! Mintha azon vetélkedtek volna, hogy ki parázik be elsőként. Letrappoltak a második emeletre. Újabb különbséget találtak: a színes fotók fekete-fehérré fakultak. – Kíváncsi lennék… – De Quentin szavait félbeszakította egy hangos puffanás, ugyanolyan, mint az előző, ezúttal a fejük fölül. Megint az a nyavalyás szék. – Hmm. – Egyiküknek sem akaródzott újra megnézni. – Szóval, érdekelne, mi
lehet odakint. – Engem nem – vágta rá Plum. – És azt mondom, meg ne merd nézni te sem! Egy pillanatig mindketten azt hitték, hogy van valaki vagy valami Quentin ágyában, de amikor lerántotta róla a takarót, kiderült, hogy csak egy párna. A helyzet kezdte komolyan a frászt hozni a lányra. Valami csörömpölve összetört odalent a konyhában – úgy hangzott, mintha leejtettek volna egy borospoharat. Kötelességtudóan mindketten lesiettek a földszintre. Quentin ment elöl. És íme, tényleg ott hevert egy árva borospohár szilánkokra törve a kövön, a padló kellős közepén. Ide süssetek! – Biztos a szél volt – bökte ki Plum. Most megint azt csinálta. Az agyturkásza azt mondaná: humorhoz folyamodik, hogy ne kelljen szembenéznie a mélyebb érzésekkel. Igaza lenne. Céltalanul kotorásztak; mindketten azt remélték, hogy rábukkannak valamire, ami izgalmassá, varázslatossá, romantikussá teszi az új helyet – olyanná, amilyennek eredetileg remélték. De nem találtak semmit. Plumnak egyáltalán nem tetszett a tükörház. Mintha rossz számot tárcsáztak volna. Mi nem ezt rendeltük. – Kíváncsi vagyok, van-e itt kaja, és meg lehet-e enni – mondta Quentin. – Szerintem Perszephoné az idevágó precedens – mondta. – Tudod, örökre ott rekedni a holtak földjén, meg ilyesmi. Összeszedte a bátorságát, és kinyitotta a hűtőt. Egy tálban egy fürt szőlőt talált, de a szemei zöld üveggolyókká váltak. Quentin egyik könyvet nyitotta ki a másik után. – Mind üres lesz! – Talán. Tényleg nem erre számítottam, de nem tudom, miért nem az lett, amire vártam. Amikor elvégeztük a varázslatot, helyesnek tűnt az egész, de valami biztosan félrecsúszott. Letette a könyvet, és bátran odament a bejárati ajtóhoz. De mielőtt még kinyithatta volna, ismét elfojtott puffanás hallatszott a másodikról. Talán egy állólámpa borulhatott a szőnyegre. Quentin, kezével a gombkilincsen, mozdulatlanná dermedt. – Quentin… – Tudom – mondta. – Egyértelműen új hely, de nem egészen biztos, hogy a mi birtokunk. – Akkor hát kié? Quentin tagadóan megrázta a fejét. Nem tudom. Plum szó szerint alig tudta megállni, hogy ne kezdje el hangosan dúdolni az „Ez a föld a te földed” dallamát. – Pedig mi hoztuk létre – jegyezte meg. – Tudom, tudom. Meg akarjuk nézni, ki döntötte fel a lámpát? – Menjünk. Követte Quentint fel a lépcsőn, de félúton megállt hallgatózni. – Miért érzem úgy, hogy valaki a bolondját járatja velünk? – Quentin megfordult, 47
eloldalazott mellette, és visszasietett a földszintre. – Mindjárt jövök! – Híres utolsó szavak. Plum nézte, ahogy Quentin leér a lépcsősor aljára, és mozdulatlanná dermedve valami takarásban lévő dologra mered. – Basszus! – Mi az? De valójában már azelőtt tudta, hogy feltette volna a kérdést. Kékes ragyogás vetült Quentin mellett a fényezett lépcsőkorlátra. Plum ismerte már ezt az árnyalatot. – Futás! Quentin elég higgadtan viselkedett Varázskapuban, sőt, kimondottan imponálónak tűnt az önuralma, amikor a klubhelyiségben megmentette őt a szellemtől. És a hosszú, bonyolult varázslás alatt is végig megőrizte a nyugalmát. Most viszont totál bemajrézott. Falfehéren, teljes gőzzel robogni kezdett, felfelé a lépcsőn. – Jesszusom, rohanj! Egyenesen átgázolt volna rajta, ha a lány nem tér hirtelen magához az első dermedtségből, és nem lő ki előtte, mint a puskagolyó. Nem volna szabad itt lennie. Mintha egy rémálom bizarr szereplője követte volna őket a való világba. Vagy talán épp fordítva: mi követtük őt az álomba. Quentin a hosszú lábaival sebesen haladt – a második emeleten utolérte és meg is előzte. Elszáguldott mellette a hálószobája felé, de menet közben megragadta a lány karját, és magával vonszolta, miközben gyakorlatilag majdnem kirántotta a karját a helyéből. Futás közben a sípcsontjával jól belerúgott egy dívány sarkába. Pokolian fájhatott. – Fuss, fuss, fuss! Gyerünk! A harmadik emeleti lépcsőfordulóban Quentin megtorpant, és a válla fölött visszaküldött egy támadóvarázst – valamit, ami forró villanással zúgott el a lány arca mellett. Azután vállvetve szaladtak tovább, fel a lépcsőn és be a műterembe, majd át az ajtón, vissza a való világba. Plum bevágta maguk mögött az ajtót, azután ráadásul aktiválta az eddig készenlétben tartott blokkoló varázst, biztos ami biztos alapon. Egészen mostanáig teljesen meg is feledkezett róla. Az ajtó előtt megremegett a levegő. Egymásra meredtek; mindketten hevesen ziháltak. – Nem hiszem… – lihegte Quentin. – Hogy… Át tud… Jönni. Most, hogy alaposabban szemügyre vehette, Quentin nem is annyira ijedtnek tűnt, inkább döbbentnek és felindultnak. Mintha menten elsírná vagy elhányná magát, esetleg mindkettőt egyszerre. Plum őszintén remélte, hogy egyikre sem kerül sor. Nem kellett volna elvégeznünk azt a varázslatot! Jesszusom, mégis, mekkora hülyeség kell ehhez?! „Az ősi bűbáj felébreszti és elszabadítja a régóta szunnyadó borzalmat.” Nagyjából a legrégebbi, legközhelyesebb horror sztori. Hübrisz a javából. Hogy mekkora idióták voltunk! 48
– Hogy a jó búsba került ez ide? – pihegte Plum. Quentin nem felelt. Furcsa kifejezés terült szét arcán: egyszerre tűnt vidámnak, szomorúnak és rémültnek.
22. FEJEZET Quentin nem aludt aznap éjjel. Megpróbálta, mert fontosnak tűnt; mert éjszaka ez a szokás. De most esélye sem volt rá. Órákon át reszketett a paplan alatt, és csak bámulta a mennyezetet, miközben az elméje úgy pörgött és imbolygott, mint egy centrifuga. Végül feladta: felöltözött, és felkapaszkodott a lépcsőn a negyedik emeletre. Hajnali három körül lehetett. Jó fél óráig csak ott állt a vörös ajtó előtt. A térde remegett az idegességtől, a fogát pedig úgy összeszorította, hogy az állkapcsa is belefájdult. Azután elkezdte felpakolni magára a védőpajzsokat, a reflexgyorsító és érzékeket élesítő varázslatokat, meg mindent, ami csak az eszébe jutott, hogy esetleg kapóra jöhet. Elhatározta, hogy visszamegy. A védelmi óvintézkedések valószínűleg lényegtelenek és feleslegesek voltak: Alice már emberi alakban is erősebbnek bizonyult nála, azóta pedig átlépett az erőnek és hatalomnak egy egészen új, nagyságrendekkel magasabb kategóriájába. Egyenesen a főhálózatra csatlakozott rá. De ő akkor is közelebb akart kerülni hozzá,muszáj volt legalább megpróbálnia. Biztosan ezért van itt – gondolta. Hogy a közelemben legyen. Eljött hozzám. Vagy talán én idéztem volna meg valahogy, a varázsige végrehajtása közben? Csapdába ejtettem és megkötöttem őt ebben a bizarr tükörházban? A varázslat csúnyán félresiklott, ugyanakkor furcsamód mégis jól sikerült. Nem tudta, hogyan történt, de végül valahogy mégis úgy sült el, hogy azt kapta, amit a szíve mélyén akart. Mert ezt akartam. Azt hitte, új földet fog teremteni, de ez annál is jobb volt. Alice visszatért – ezúttal, mint kígyó az ő Édenében. Eljött a pillanat. Számított rá, hogy Alice harcolni fog vele. Tudta, hogy ő, a niffin nem ezt akarta. De vajon mit akar? Talán hogy kísértsen vagy kinevessen; hogy kínozzon vagy végezzen velem. De valójában arra volt szüksége, hogy visszaváltozzon emberré. És Quentinnek is szüksége volt rá: újra látnia kellett a lányt. Hiszen ő volt az egyetlen személy, aki mellett valaha is teljesen fesztelenül érezhette magát, és önmaga lehetett. Tudta, hogy minden józan megfontolás szerint várnia kellene: enni, aludni, alaposan átbeszélni az egészet Plummal. De nem lehet tudni, mennyi időm maradt. Ezzel érvelt magának. Egy niffin szeszélyei gyakorlatilag kimerítették a perverz és természetellenes definícióját. Tudta: ha Alice most távozik, talán sosem látja viszont többé. És eltökélte, hogy végig fogja csinálni, amit elkezdett.
Ezen kívül Plum valószínűleg csak megpróbálná lebeszélni róla. Az egész házban csend honolt. Quentin cseppnyi fáradtságot sem érzett. A vörös ajtóra meredt, és megpróbálta maga elé képzelni azt az Alice-t, akit egykor ismert. Tényleg emlékszem még, milyen volt? Talán valójában csak egy kísértetet kergetett, egy szellem kísértetét, saját emlékei koholmányát. Hiszen már hét év telt el azóta: az pedig több idő, mint ameddig emberként ismerhette a lányt. Talán nem maradt belőle más, csak az ő privát képzeletében élő „fantázia-Alice”. Ha sikerül visszahoznom, vajon ki lesz? Milyen lesz? Kinyitotta a vörös ajtót, de még nem lépte át a küszöböt. A másik szoba, a műterem párja még mindig ott várakozott, a saját tükörablakaival. Quentin törökülésben letelepedett a padlóra, és várt. Talán tíz perce ücsöröghetett ott, amikor megjelent Alice: lassan, profilból úszott be, a lábait enyhén maga mögött húzva, olyan némán és fenyegetően, mint egy cápa a tengeri akváriumban. Vagy nem vette észre őt, vagy ha tudatában volt a jelenlétének, nem vette a fáradságot, hogy felé fordítsa a fejét. Miután kikerült a látóteréből, Quentin felállt, várt még öt percet, azután belépett az ajtón. Minden pont olyan volt, mint először. Ugyanaz az elfojtott, süket csönd fogadta. Nem zörgette odakint a szél az ablaktáblákat. Semmi nem moccant. Vagy majdnem semmi: a szeme sarkából érzékelt egy elbátortalanító villódzást – mintha bekapcsolva maradt volna valahol egy lenémított televízió. A fürdőszobai tükör volt az, ahol még mindig tartott a hófúvás. Megállt a lépcső tetején, bemelegítésként meglengette a karját, és lábujjhegyen ugrált. Az égvilágon semmilyen terve nem volt. Hogyan változtatsz vissza egy szörnyeteget emberré? Alice csak jó idő múlva jelent meg újra. Quentin már épp azt fontolgatta, hogy a nevén szólítja, amikor meghallott egy elfojtott, ügyetlenül motoszkáló csörömpölést a lenti szobából. Mintha valaki felrúgott volna valami kicsi, ám nehéz tárgyat, és az végiggurult a szőnyegen. Egy perccel később felszűrődött a lépcsőn a könnyű, kékes derengés. Bármire készült is Quentin az előző pillanatban, akármit akart tenni, mondani vagy varázsolni, egyszeriben minden kiment a fejéből. Felállt, és merev léptekkel visszament az ajtóhoz. Nem bírt megálljt parancsolni magának. Úgy érezte, mintha bionikus robotlábai lennének, amiket másvalaki irányít. Ilyen lehet, amikor az embert elfogja a halálfélelem. Az ajtó előtt megtorpant. Hevesen zihált; de még nem lépett át a küszöbön. Mit tegyek? A szörnyekkel nem lehet megbeszélni velük semmit, mert eleve el sem ismerik magukról, hogy szörnyek lennének. Legszívesebben rákiabált volna: Hé, ébredj! Emlékezz, ki vagy! Beszélnem kell Alice-szel! Aki most meg is jelent: egyenesen fellebegett a padlón át. Quentin elrúgta magát az ajtótól, kirohant a szobából, és le a lépcsőn, mint valami versenyfutó. Nevetést hallott, ami hátborzongatóan ismerősnek tűnt. A lány kacaja volt, de mégsem egészen: ez hidegen, dallamosan, mechanikusan csengett,
mintha valaki megkocogtatott volna egy üvegpoharat. A niffin lebegve lesiklott utána a lépcsőn, Quentin pedig behátrált Plum hálószobájának tükörváltozatába. Futó pillantást vetett a lányra – nem egészen Alice volt, nem pontosan. A jelenés egy másodpercre elhomályosult, mintha önmaga alacsony felbontású hologramja lenne. A haja súlytalanul szálldosott a feje körül. És folyamatosan mosolygott. Megállás nélkül. Kék ajkakkal, kék fogakkal. Talán egész jó móka a niffin-lét. Lehet, hogy mindenki tévesen képzeli el a dolgot. Alice követte őt, le az első emeletre, át az étkezőn, majd vissza fel a lépcsőn, újra le, megint fel, végül tovább a harmadikra. Nem sietett, bár amikor Quentin gyorsabbra vette a tempót, akkor ő is; mintha ez is a játékszabályok közé tartozna. Az egész fogócska akár komikus is lehetett volna, ha nem egy hátborzongató, kék démon üldözi, aki a puszta érintésével is képes semmivé égetni, sőt, valószínűleg anélkül is. A lény olykor ügyelt a falak, a padló és mennyezet hollétére, máskor minden ellenállás nélkül, egyszerűen keresztülsiklott rajtuk. De talán mégis az volt a legbizarrabb ebben a szürreális párbajban, hogy Quentin kezdte élvezni. Bármennyire eltorzult, bármennyire kifordult önmagából, akkor is: ez a lény valahol még mindig Alice volt. Igaz, most színtiszta mágiából állt, tomboló haragból és féktelen erőből, de Quentin mindig is szerette a lány haragját és erejét. Ez volt a két legnagyszerűbb dolog benne. Ez a rémség itt már nem Alice volt, de mégsem volt egészen nem-Alice sem. Ha ez így megy tovább, bármeddig játszhatjuk ezt, amíg elkerülöm a zsákutcákat. Mintha csak én lennék a szellem, ő pedig Pac-Man, vagy fordítva – gondolta kissé kergén. (Habár nem is: Pac-Man meg tudja enni a szellemeket, amikor azok kékre váltanak. Na, mindegy. Figyelj!) Quentin azon tűnődött, a niffin vajon mikor veszíti el a türelmét, és támad rá. Mintha cápák között úszkálna, csak azt jól tudta, egy cápát mi motivál. Azt viszont még csak nem is sejtette, hogy Alice mit akarhat. Voltak olyan pillanatok, amikor egyenesen a karjai közé akarta vetni magát, és hagyni, hadd égesse el egy szempillantás alatt. Bakker, micsoda hihetetlenül idióta egy ötlet! Félórányi kergetőzés után megfordult, és a vörös ajtón át visszatért az „otthonába”. Oké, ezzel így nem jutok semmire. Ahogy ő sem. Leült a munkaasztal szélére; enyhén zihált a sok lépcsőmászástól. Még mindig életben volt, de egyáltalán nem került közelebb a megoldáshoz. Így vagy úgy, de valamit rosszul csinálok. Még akkor is ott ült, amikor Plum reggel hét körül feljött. Hozott neki kávét. – Jesszusom! – nyögte. – Bátorságpróbát játszol azzal az izével? – Alice-szel. És igen, azt hiszem. – És hogy megy? – Egész jól – vont vállat Quentin. – Még nem vagyok halott. – Hát Alice…? – Ő még mindig az.
Plum biccentett. – Egyáltalán nem szeretnék beleszólni – kezdte óvatosan –, de nem gondolod, hogy esetleg annyiban hagyhatnád a dolgot? Hogy nem kellene tovább kísérteni a sorsot? Engem már attól is kiver a víz, hogy egy házban vagyok azzal a micsodával. Vagyis vele. – Meg akarok tudni róla mindent, amit csak lehet. – Eddig mire jutottál? – Nem sokra. Szeret játszani. Mostanra simán kinyírhatott volna, de nem tette. – Jézusom! Quentin! – Annyira közel van! Alig karnyújtásnyira. Érzem. Csak tehetünk érte valamit! Mindketten úgy nézték az ajtót, mintha tévéképernyő lenne, vagy egy lyuk a jégben, amin át lékhorgászattal próbálkozhatnak. – Fura belegondolni, hogy ő ölte meg a dédapai Martin bácsikámat – mondta Plum. – De az alapján, amit meséltél, nagyon is megvolt rá az oka. Tényleg életben maradt odabenn? – Nem tudom. – Oké. Akkor nem is zavarlak, csináld csak nélkülem. – Plum megtorpant az ajtóban. – Csak… tudom, hogy totál a megszállottja leszel a dolognak. Úgyhogy szeretném, ha próbálnál nem megfeledkezni arról, mi az ábra. Meg kell ígérned, hogy ha úgy látod, nincs remény, hagyod elmenni. Természetesen igaza volt. Mikor lett ez a csaj huszonegy éves létére bölcsebb nálam? – Elengedem. Ígérem. Csak még nem most. – Rendben, akkor egyedül hagylak. – Nem vagyok egyedül – felelte Quentin. – Itt van Alice is. Később aznap megpróbált harcba szállni vele. Quentin valaha a saját szemével látta, hogy Alice magát Martin Chatwint is megfélemlítette egy egész arzenálnyi olyan varázslattal, amilyenekről azelőtt soha még csak nem is hallott. De ez már jó régen történt. Mostanra már maga is szerzett némi jártasságot a védelmi és pajzsmágiában. A legjobbakkal közülük simán meg tudott állítani egy varázslövedéket. Egyszemélyes varázslövedék-elhárító osztaggá váltam, a fenébe is! Alice pedig szórakozott vele. Az ő számára ez csak egy kisded játék lehetett. Quentinnek legalább ennyi előnye maradt: ő nem játszott. Rosszul volt a gondolattól, hogy olyasvalakivel kell küzdenie, akit szeretni akar, de tudta: Alice pillanatnyilag nincs olyan állapotban, hogy vevő legyen erre az érzelemre. Quentin előkereste a legkeményebb, legdurvább oltalmazó varázslatot, amiről csak hallott, és hevenyészve hozzácsatolt pár tényleges szilárdító bűbájt is. Vett egy nagy levegőt, átlépett az ajtón, és amilyen gyorsan csak tudta, sorban egymás után hatszor magára bűvölte a pajzsokat, egyiket a másik után. Kisvártatva hat mágikus
védőpáncél lebegett a levegőben a teste előtt, láthatatlanul – vagy csaknem láthatatlanul. Így, egyszerre féltucatnyi varázsburkon át szemlélve, kissé rózsaszínes árnyalatúvá vált a levegő. Tudta: ha ennél többet próbálna egyszerre aktiválni, azok interferálnának egymással. A francos csökkenő hozadék törvénye. Meg aztán, nem hitte volna, hogy per pillanat képes lenne még egyet kipréselni magából. Aztán jöttek a lövedékek. Előre elkészítette őket, az összes utóhangolással együtt: megháromszorozott súllyal, elektromosan feltöltve, páncéltörő és durva idegbénító extrákkal. A Földön még előkészíteni sem mert volna egy ilyen varázslatot, nemhogy elsütni, ha maga a ház nem lett volna ilyen komolyan levédve. Tudta: ha elvéti, a lövedékek úgy mennek át a falon, mint golyó a papíron. Ráadásul nem is igazán legális a nyilvános használatuk. De mivel gyakorlatilag egy másik dimenzióban tervezte bevetni őket, a bíróság talán felmentené, ha netán odáig fajulna a dolog. A niffin felemelkedett, hogy összecsapjanak: etetési idő. Quentin észrevette, hogy igazán soha nem érinti a padlót, bár amikor meglátta, hogy tudatosul Quentinben, szinte balettszerű mozdulattal, viccesen lendített egy kicsit a lábán, mintha csak azt mondaná: „Emlékszel, amikor még ezekkel jártam? Hát persze! És arra emlékszel, amikor széttártam őket neked, drágám?” Quentin megpróbálta megölni. Tudta, hogy nem fog sikerülni, de talán Alice megérzi. És mindaddig, amíg niffinként létezik, gyakorlatilag egyedül így érintkezhettek egymással. Quentin kilőtte a varázslövedékeket, teljes erővel, és még rá is tett egy lapáttal. Gyakorlatilag leégették az ujjbegyeit. Zölden kavargó, apró halak halálos rajaként cikáztak Alice felé. De olyan háromméternyire tőle egyszerre lelassultak, és vánszorogva folytatták az útjukat. Alice elégedetten nézte őket, mintha Quentin finom sütivel kedveskedett volna neki. Ugyan, igazán nem kellett volna. A pillantása alatt a lövedékek elveszítették bátorságukat és meggyőződésüket. Libasorba rendeződtek, és engedelmesen körülvették a derekát, majd szikrázó, sistergő, neonzölden ragyogó, forgó fénygyűrűvé záródtak körülötte. Azután a gyűrű minden irányban szétrobbant. A lövedékek közül kettő nagy csengés-bongással lepattant Quentin hatszoros pajzsáról. Összerándult a becsapódástól. Tudta, hogy egyet sem élt volna túl közülük, egy ilyen támadás töredékét sem. Alice egy pillanat alatt átvágott a szobán, és ott lebegett a levegőben, közvetlenül az arca előtt. Quentin nem tudta eldönteni, vajon odateleportált, vagy csak nyílként kilőtt felé, annyira gyors volt. Most először tűnt bosszúsnak. Kivicsorította zafírkék fogait. Vajon a niffinlét tette őt ilyen mérgessé? Vagy mindvégig ott fortyogott benne ez a düh? Talán a harag már eleve benne fortyogott, és az, hogy niffin lett, csak a felszínre hozta benne, amit eddig elfojtott – szétégette maga körül a 49
védőpáncélt. Akárhogyan is: a lény kiköpött Alice volt, Quentin bárhol, bármikor felismerte volna; és egyáltalán nem tűnt halottnak, sőt! Az élőnél is elevenebb volt, gyakorlatilag zümmögött és sercegett a magasfeszültségű energiától. Quentin nem látott az övénél ragyogóbb, dühösebb, ugyanakkor a legpompásabban szórakozó szempárt. A niffin előrenyúlt, és rátette a kezét Quentin hat pajzsa közül az elsőre: valójában csak két kék ujjbegyével ért hozzá, majd finoman beljebb nyomta őket. A védőburok felvillant, és kihunyt. A második pajzs mérgesen zúgott, amikor megérintette. Annak is végeznie kellett volna vele; Quentin olyan mágikus töltéssel turbózta fel, amelyről eddig csak olvasott, egy olyan könyvben, amit nem is lett volna szabad kézbe vennie. A lány láthatólag érzéki gyönyörűséggel mozgatta benne az ujjait. „Hmm, milyen fincsi!”Majd két kézzel megragadta a harmadik pajzsot, és egyszerűen leemelte róla – félretette, mintha fizikai tárgy lenne, talán egy régi képkeret, és finoman a falnak támasztotta. Röhejes volt a helyzet. A mágia nem is így működik! De persze, ha niffin vagy, úgy használod, ahogy csak a kedved tartja. Ugyanez megismétlődött a negyedik, majd az ötödik energiapáncéllal is: Alice szépen egymás mellé sorakoztatta őket, mint az összecsukható kempingszékeket. Quentin nem várta meg a befejezést. Világosan látta, merre tart ez a jelenet. Hát inkább feladta a harcot, és visszalépett a küszöbön át a valóságba. Kövess csak, ha tudsz! De nem tudta. A niffin számára az energiasorompó olyan volt, mint egy kemény, sima, áthatolhatatlan üvegfal. Nekinyomta az arcát és a mellét, ahogy a gyerekek szokták az ablakhoz, és egyenesen rámeredt egyik furcsa, kék alapon kék szemével. Provokálta, incselkedett vele. Hívogatta: Gyerünk! Ne tökölj már! Hát nem szeretnél szórakozni egy kicsit? Amikor kinyitotta a száját, belül is fényes volt, mint egy fotó negatívja. – Alice – szólította meg Quentin. – Alice! Becsukta a vörös ajtót. Eleget látott. Ő volt az őrült nőszemély a padláson. Furcsán intimnek hatott ez az egyoldalú párbaj, csak ők ketten, szemtől szemben egymással. Quetnin mélyen bensőségesen meghittnek érezte, bár másképp, mint a szexet. Quentin azzal töltötte a napot, hogy be-betört a másik házba, és próbálta kitapasztalni, meddig juthat el úgy, hogy megússza ép bőrrel. Információra volt szüksége: nem gyenge pontra, csak valami kapaszkodóra, amivel az ő gyarló és törékeny emberi mágiája fogást találhatna a lányon. Mint amikor egy készülék nélkül merülő, szabadtüdős búvár megpróbál erővel egyre nagyobb mélységekbe merülni, amíg már majd’ szétfeszíti a légszomj, hogy azután megforduljon, és vadul rúgkapálva visszaevickéljen a felszínre uszonyok helyett satnya kis emberi
végtagjaival, miközben a „nagy kék cápa” ott úszik a sarkában. Quentin egy spirálfüzetben jegyezte ezeknek a kis „kiruccanásoknak” a részleteit: „merre mentem, meddig jutottam, ő hol járt, hogy viselkedett, én mit csináltam, ő mit reagált”. Nem sok értelme volt az egésznek, mert az események minden alkalommal többé-kevésbé ugyanúgy követték egymást; abban azonban segített, hogy leküzdje a szomorúságát. Szüksége volt valakire, akivel megbeszélheti a történteket, és noha Plum mindig kéznél volt, ez messze kívül esett a lány tapasztalati körén. Eliot vagy Josh talán segíthetett volna. Nem mintha ők átéltek volna már bármi ehhez foghatót, de legalább sokkal régebb óta ismerték Quentint. Egy dolgot mindenesetre észrevett: Alice előszeretettel terelte őt a ház bejárati ajtaja felé, mintha csak arra provokálná, hogy nyissa ki, ha meri. Úgy tűnt, jobban jár, ha nem fogadja el ezt a kihívást. Na, de ha semmi más ajánlat nem érkezik? A kis páros táncuk egy katasztrofálisan véres és kegyetlen sakkjátszma végjátékára emlékeztetett: csak egy királynő kergette végig a magára maradt királyt az üres játéktáblán, és szadista módon mégsem volt hajlandó mattot adni neki; csak játszott vele, mint macska az egérrel. Nehéz volt megállapítani, vajon mi zajlik közben a királynő fejében, ha gondol bármire is egyáltalán. Egyvalami mindenesetre teljesen nyilvánvalónak tűnt: Alice jobb volt nála ebben a játékban. Eleve jobban ismerte Quentint, mint ő saját magát. Aznap éjjel, éjfél körül, amikor Plum már biztonságosan ágyba bújt, Quentin taktikát váltott. Alice azt szeretné, hogy kinyissam a bejárati ajtót? Rendben. Akkor egyenesen odamegyek. Megadom neki, amit akar, aztán lássuk, mihez kezd vele. Azt még mindig nem tudta, ő mit is keres pontosan, de talán azt sikerül kiderítenie, a lány mire vágyik. Jó előre előkészített néhány varázsigét, és amint belépett az ajtón, tüstént aktiválta az elsőt. Ez a bűbáj létrehozott egy tűrhetően élethű képmást róla a ház minden egyes helyiségében. Nemigen zavarta össze a niffint, de talán felbosszantotta vele. Alig jutott el a lépcsőig, amikor az olyan nyersen oszlatta el az illúzióvarázst, hogy Quentin úgy érezte, mintha valaki drótkefével sikálta volna végig az agyát. Folytassam, vagy forduljak vissza? Cseppet sem méltóságteljes rémületében úgy tett, mintha a lépcső felé iramodna. Mint egy matador, ívben meggörbített testtel kitért Alice elől – így is alig pár centivel sikerült kikerülnie –, majd hirtelen irányt váltott és bezárkózott a lépcsőfordulóban álló kis mosdófülkébe. Most magát ejtette csapdába, de sebaj. Beletúrt a zsebébe, és előrántott egy alkoholos filctollat, amit vészhelyzet esetére mindig magánál hordott. Frenetikus sebességgel felfirkantott néhány szuahéli szót az ajtóra, majd az egész keret köré jókora téglalapot rajzolt, a sarkaiban cikornyás díszítő mintákkal – mindezt egyetlen lendületes, megszakítatlan vonallal. Ez csak egy varázsőrszem volt, arra hivatott, hogy leszigetelje, vagyis a mágia számára áthatolhatatlanná tegye a
helyiséget – mert Quentin optimistán úgy okoskodott, hogy Alice most már színtiszta mágiából állt. Semmi más nem jutott az eszébe. Az ajtó megrázkódott a becsapódás erejétől, szemmel láthatólag meghajlott, és a szélei mentén levegő süvített be, mintha egy gránát robbant volna fel a küszöbön túl. Az ajtó kitartott ugyan, de tüstént elkezdett megvetemedni a keretében, és a festékréteg is felhólyagosodott rajta. Látszott, hogy nem bírja sokáig. A készítői nyilván eleve nem mágikus sorompónak szánták, csak egy egyszerű ajtónak. Quentin körbefordult, és a tekintete megakadt az orvosságos szekrény tükrén, amelyben most is folytatódott a havazás. Próbaképpen beledugta a kezét – nem érzett semmi ellenállást. Újabb portál. Fél lábbal fellépett a vécédeszkára, a térdével megtámaszkodott a mosdókagyló szélén, majd keresztülszuszakolta magát a szűk nyíláson. A másik fürdőszobában jó hideg volt. Quentin kétségbeesetten lemászott a csapról, és félig lelépett, félig leesett a fürdőszoba havas latyaktól csúszós padlójára. Hová kerültem? Két világgal beljebb a valóságtól, egy új helyre a tükörszférán belül. Újabb szinttel lejjebb. Mihez kezdek majd, ha az ajtó megadja magát? Talán képes lesz elslisszanni a niffin mellett, és visszajutni a vörös ajtóig, de ugyan mit nyerne azzal? Nem akart ismét üres kézzel visszafordulni. Eltökélte, hogy ez a szabadtüdős merülést nem hagyja félbe; addig megy, amíg le nem ér a legaljára, még olyan áron is, ha nem jön fel soha többé. Kell lennie valami érdekesnek idelent. Ebben a mélységben egykét szabály talán kezdi érvényét veszteni. Csúszkálva talpra ügyeskedte magát, és kilépkedett-kikorcsolyázott a hallba, aztán vissza, fel a negyedikre, a műterem tükörképének tükörképébe. Ebben a helyiségben nem világított semmi, úgyhogy gyorsan aktivált valami fényvarázst – a tenyerei úgy felizzottak, mint két zseblámpa. Valami más volt itt, mint odaát. Szinte érezhetővé vált a feje fölé tornyosuló többszörös valóságréteg miatti megnövekedett nyomás. Ez a „valóság” súlyosabbnak hatott: mintha átszűrték volna egy teleobjektív-szűrőn, amely erősen telítette a színeket, megvastagította és elmélyítette a fekete kontúrvonalakat. Megpróbált benyomulni a szemébe és a fülébe. Quentin érezte, hogy nem maradhat itt sokáig. De merre tovább? Odalépett az ablakokhoz, nekiveselkedett, és kinyitotta az egyiket. Az utcát felismerte, legalábbis majdnem: látott úttestet és utcai lámpákat, de semmilyen más épületet a közelben. Mintha egy sivatagi lakópark-fejlesztési projekt súlyos anyagi nehézségekbe ütközött volna közvetlenül az építkezés megkezdése után. Ameddig a szem ellátott, csak hideg, selymesen sziszegő havas homok pergett még több fagyos homokon. Éjszaka volt, és farkasordító hideg. Az utcai lámpákból fény helyett eső hullt – mintha sírtak volna. Nem ragyogtak csillagok az égen, és a lapos, ezüstös hold szellemföldet visszatükröző élettelen korongként lebegett
odafent. Olyan látvány volt ez, amelyet nem is lett volna szabad megpillantania – egy félkész díszlet, amely nem lett még megfelelően kidolgozva, csak nagy vonalakban felvázolva. Becsukta az ablakot. Ebben a stúdióteremben is volt egy vörös ajtó. Kinyitotta, és belépett rajta. Most már kezdett valóban közel kerülni valaminek a magjához, ezt tisztán érezte. Három szinttel a valóság alatt, eljutott a legbelső kamrába, a legkisebb matrjoska babához – ami szinte már nem is volt baba, csak egy kis fapecek, elmosódott arcvonásokkal. Ez a szoba egyáltalán nem hasonlított a ház bármelyik egyik részére sem, de attól még tüstént felismerte. A süppedős szőnyeg, az a selymes, enyhén gyümölcsös illat – egy idegen háza, ahol csak egyszer járt életében, és akkor is talán csak negyedóráig, de mégis, mintha nem távozott volna onnan azóta sem. Újra visszajutott Brooklynba, 13 évvel korábbra, abba a házba, ahová a princetoni felvételi interjúja miatt ment. Egyre mélyebbre ásott a saját elméjében, vissza az időben, eltemetett emlékei közé. Itt kezdődött minden. Talán ha most itt marad, végül mégiscsak sor kerülhet az interjúra. Visszatérhet a régi életébe, és lediplomázhat. Valóban ez volt az, vagy csak valami csalóka látszat? Vajon ott állt az ajtó előtt egy másik, fiatalabb Quentin, aki még a szokásosnál is nyomottabb hangulatban, bosszúsan várakozik a hideg esőben? És a barátja, James, az ifjú és „erős, derék, bátor legény”? A hurkok kezdtek egyre különösebbé válni, az idővonalak gordiuszi csomóvá gubancolódtak, és a felismerhetetlenségig csonyolódott a belekmény. Vagy ez talán egy második esély? Lehet, hogy így tudok segíteni neki? Ha az egészet visszacsinálom, mintha soha meg sem történt volna? Csak felbontom a borítékot, és odébbállok? Meghallotta a recsegő fa hangját a távolban, egy másik valóságban. Két valóságszinttel feljebbről. Amikor utoljára itt járt, a bárpult felé indult. Azt a leckét megtanultam. Körülnézett: igen, egy állóóra! Már nyilvánvalóvá vált az egész. Kinyitotta a vitrin ajtaját. Tele volt ragyogó aranytallérokkal. Úgy ömlöttek ki a padlóra, mint amikor valaki megüti a főnyereményt egy Las Vegas-i játékgépen. Hasonlítottak Majakovszkij érméire, de sok száz lehetett belőlük. Te jó ég! Elképzelhetetlen mennyiségű erő volt itt fölhalmozva. Mit meg nem lehetne tenni velük! Most már megszerezte a diplomáját, és varázslómesterré vált. Így már rendbe tudom hozni Alice-t. Ami azt illeti, bármit meg tudok javítani. Teletömte az érmékkel a zsebeit. A lány belebegett mögötte az ajtón, lassan, bágyadtan a hátára fordult, mint egy úszó tengeri vidra. Ideje menni! Cselezve eliszkolt mellette, és visszajutott az ajtón át oda, ahonnan jött. A műteremben a havazás esőre váltott, és a parkettát ujjnyi vastag szürke latyak borította. Quentin csaknem elvágódott, ahogy keresztülsprintelt rajta; a zsebeit 50.
súlyosan lehúzta a lopott kincs. Bevágta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, de azután olyan ügyetlenül matatott a filctolla után, hogy elejtette. Nincs rá idő.Köpködve elsziszegett egy varázsigét, amely megduplázta a sebességét, és négykézláb átküzdötte magát a mosdókagyló fölött. Közben megérezte a mértéktelenül sok és túlságosan közeli energia forró bizsergését a bokáján. Alice elmosódott kék foltként máris ott volt a háta mögött, és bár Quentin nem volt gyorsabb nála, ahhoz mégis éppen elég fürgén mozgott, hogy visítva ugyan, de még éppen kijutott a lépcsőfordulóra, át a műtermen és a vörös ajtón, vissza a való világba. Nem kapott el. Nem ma. Nem ma! Egy percig csak állt ott, zihálva és fújtatva, a térdére támasztott kézzel. Próbálta összeszedni magát. Azután beletúrt a zsebébe, és kiszórta az aranyat az asztalra. Mutassuk meg nekik, mit nyertek! Tudhatta volna: a feladat sosem ilyen egyszerű. Tündéraranyat hozott: azt a fajtát, amelyik napkeltekor elszáradt levéllé és virággá változik a vándor zsebében. Ez fogadta őt is: az érmék közönséges nikkelpénzekké változtak. Lennie kell valami más megoldásnak. Muszáj aludnom egy keveset. – Quentin! Eliot állt az ajtóban. Teljes fillorybeli uralkodói pompájában kiöltözve úgy nézett ki, mintha csak az imént lépett volna ki egy Hans Holbein -festményből. Az egyik kezében a konyhából hozott, whiskyvel teli poharat tartott, amelyet most üdvözlésképpen a magasba emelt. – Úgy festesz, mint aki kísértetet látott az imént – jelentette ki. 51
23. FEJEZET Quentin olyan erővel ölelte át, hogy Eliot magára öntötte az italát, ami miatt hangosan reklamált, de Quentin nem törődött vele. Meg kellett győződnie róla, hogy Eliot valóságos és hús-vér, kézzelfogható alakban van jelen. Érthetetlen volt, mit keres itt, de Quentin nem győzött magában hálát adni érte. Úgy érezte, épp elég bánat, rettegés és hiábavaló erőfeszítés jutott egy napra. Mindennél nagyobb szüksége volt egy barátra – olyasvalakire, aki még a régi időkből ismeri őt. Eliot váratlan felbukkanásában – ahogy a derült égből, látszólag minden ok nélkül, egyszer csak megjelent –, Quentin annak a bizonyítékát látta, hogy még mindig van esély a lehetetlen dolgokra. – Erre a bizonyosságra is nagy szüksége volt most. Quentin eleresztette barátját. – Jó újra látni téged – mondta. – Téged is, öregem. – Találkoztál már Plummal? – Ja. Egész bájos a csaj. Gondolom, ti ketten…?
– Nem – felelte Quentin. – Még csak nem is…? – Nem. Eliot szomorúan megcsóválta a fejét. – Már látom, hogy a legjobbkor érkeztem. – Nem mondod. Az ott Alice odabent. – Láttam – bólintott Eliot. – Jól néz ki, nem gondolod? Egy napot sem öregedett. – Már kezdtem elfelejteni, milyen sajátos a humorod. Késő éjszakáig fent maradtak, és részletesen beszámoltak egymásnak az utolsó találkozásuk óta történt minden eseményről. Reggel sokáig aludtak, későn keltek, több kávét ittak a kelleténél, és még egyszer végigcsinálták ugyanezt. Eliot hírei teljesen váratlanul érték és megakasztották Quentint: akár ott lehetett, akár nem, láthatta, érezhette, tapinthatta vagy sem, azt gondolta, hogy Fillory mindig ott lesz valahol. Szerette a puszta tudatot is, hogy létezik a birodalom. Boldoggá tette, hogy egy távoli arany tartalékkészlet szavatolhatja egy értékpapír érvényességét. Felfoghatatlanul szomorú volt belegondolnia, hogy mindez véget érhet. – De gondolod, hogy valami innen megmentheti? – kérdezte. – Valami Rupert hagyatékából? Eliot körbe-körbejárkált a nappaliban. Plum és Quentin egy-egy kanapékon ült, és őt figyelték. Amíg ők ketten aludtak, a vendégük még tovább ébren maradt, és végigolvasta Rupert naplóját. Először nagyon izgatott lett, amikor rájött, hogy kutatásai közös pontba futnak, mint Pluméké, de azután újra eluralkodott rajta a csüggedés. – Talán a kés volt az. De hát mihez kezdenék én azzal? Kit döfnék le vele? Viszont azt sem tudom, hogy azzal a varázslattal mire jutnék. – Amúgy sem arra való, hogy felélesszen egy haldokló birodalmat – felelte Quentin. – Hanem hogy létrehozzon valahol egy újat. – Tehát kell lennie valami másnak is a kéziratban, valami nyomravezető jelnek, vagy kódnak, vagy mit tudom én. Bármennyire sürgető volt is a helyzet, Quentinnek még mindig Alice járt a fejében. Énje egy része át akart kapcsolni hős üzemmódba, hogy rohanjon, és Fillory védelmére keljen, de a birodalom megmentése most már Eliot ügye lett. Fájt beismernie, de ez volt az igazság. Persze én is megteszem majd, amit tudok, de jelenleg az elsődleges feladatom mégiscsak Alice. – Ezek szerint Martin Zsarátnokkal kötött egyezséget? – kérdezte végül Eliot. – Én azt hittem, Zsarátnok jó. Egyébként meg Martin végzett vele, nem? – Attól még megtehette – vont vállat Quentin. – A klasszikus kijátszás. – Vagy az is lehet, hogy Zsarátnok még mindig életben van valahol. Talán csak el akarták hitetni velünk, hogy meghalt. – Hűűűű – bólogatott Plum elismerően. – Ez tetszik. Tényleg, honnan tudjátok
egyáltalán, hogy Martin megölte Zsarátnokot? Még mindig nem akarom elhinni, hogy úgy beszélek róluk, mintha valós személyek lennének. Vagy állatok, vagy istenek. Tökmindegy. – Parázs elmondta Jane Chatwinnek – felelte Quentin. – Jane pedig nekem. De igazad van, ez az egész talán csak Zsarátnok műve. Lehet, hogy az ő keze, vagy patája, vagy akármije rejlik az apokalipszis mögött. – De miért? – Eliot két kézzel megdörzsölte az arcát. – Miért akarna ilyet tenni? Hogyan lehet életben? Hol bujkált egészen idáig? Hogy lehet gonosz? Talán ő Parázs gonosz ikertesója? Ez elég elcsépelt lenne, még Filloryhoz képest is. A zárt erkélyablakokon lelkesen áradtak be a napsugarak nyalábjai. Quentinre kezdett rátörni a bezártság érzése – már napok óta ki sem tette a lábát az utcára. Bármilyen fáradt volt is, nem aludt jól az előző éjjel. Megnehezítette a dolgát a tudat, hogy Alice ott van, alig karnyújtásnyira, egyetlen vékony világszeletke választja el tőle, és csak ég, folyton lángok emésztik. Azon töprengett, vajon Alice alszik-e egyáltalán valaha. Arra jutott, hogy nem. – Hát a Feketetornyos Kastély? – Eliot egyre jobban felélénkült. – Azzal mi van? Az egész logikai struktúrát hazavágja! Hol ér véget? Így vagy úgy, de biztosan Zsarátnok a kulcsa mindennek. Nem lehet más. Szerintem Jane azt szerette volna, ha ezt a nyomot találjuk meg. – Amint szervezetéből kiürült a koffein, erőtlenül belerogyott egy műanyag fotelbe. – Küldök egy üzenetet Janetnek. Neki is tudnia kell ezekről. – Képes vagy rá? Tudsz üzenni innen Filloryba? – Hát, nem könnyű dolog. Kicsit olyan, mint egy szuperdrága távirat. Na, persze, a rang kiváltságokkal jár. De beszéljünk valami másról. Mit tudtál meg a halott barátnődről? – Nem halott! – tiltakozott Quentin. – Brrr! – Mintha egy tévéshowban lenne, Eliot megnyomott egy képzeletbeli gombot a fotel karfáján. – A helyes válasz, amit vártam: „Ő nem a barátnőm, csak egy őrült, mágikus, dühöngő démon.” Arra gondoltam: talán egyszerűen csak szét kellene szedned az új világod. Ki kellene pucolnod. Vissza kellene lépned ettől a vesztes helyzettől. – Micsoda? Úgy, hogy Alice odabent van? – Nos, ő valószínűleg túlélné. Nem tudod megölni azokat a micsodákat. Egyszerűen csak visszamenne oda, ahonnét jött. – De ő még mindig életben van, és itt van. Itt! Ha valaha is kínálkozott esély rá, hogy visszaváltoztassuk, akkor ez az! – Quentin… – Ne quentinezz itt nekem! – fortyant fel. – Ezt akarom. Ezt kell tennem. Te megmented Filloryt, én pedig őt. – Quentin, nézz rám! – Eliot felült, és előredőlt. – Igazad van. Ha valaha is volna
rá esély, akkor ez lenne az. De nincs. Az ott nem Alice. Értsd meg végre! Alice már nem él. Meghalt hét éve, és nem tudod őt visszahozni. – Jártam az Alvilágban. Nem volt ott. – Talán nem láttad, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is volt ott. Ezt már megbeszéltük. Quentin, tényleg jól jönne a segítséged. Fillorynak szüksége van rád! Utálok akadékoskodni, te is tudod, de akkor is, Alice csak egy személy. Itt pedig Filloryról van szó, az egész birodalomról. Több ezer ember életéről. Meg egy csomó cuki állatról. – Tudom. – Csak az időt vesztegetjük ezzel a meddő vitával. Vissza kell mennem az emeletre. – Oké, tudom, tényleg. De akkor is meg kell próbálnom. Hadd ne kelljen magyaráznom. Csak adj egy pár napot! – Mi a terved? – kérdezte Plum. – Passz. Futok még néhány kört, bevetek pár új varázslatot. Talán sikerül rábukkannom valamire. Próba, szerencse. Plum elgondolkodva ütögette az ajkát az ujjával. – Semmi közöm hozzá, de nekem úgy hangzik, kicsit elakadtál. – Így van. Elakadtam. – És már bocs, de szerintem csak pöcsölsz és halogatsz. Osonsz, bujkálsz, menekülsz, kerülöd az összecsapást. – Jogos. Nem tagadom, csak nem tudom, mi mást tehetnék. – Akkor most jobb belátásom ellenére mégis megosztanám veletek a véleményemet, női szemszögből – mondta Plum. – El se tudom mondani, milyen izgatottan várom, mire akarsz kilyukadni – vigyorgott Eliot. – Folytasd, kérlek. – Állj elé, szemtől szembe. Hagyd abba a sunnyogást! Állj ki ellene és küzdj! Aztán meglátod, mi lesz. – Ezt már próbáltam. És bebuktam. – Nekem inkább úgy hangzott, megpróbáltál vagy ötszáz pajzs mögé elbújni – ellenkezett Plum. – Ez gyávaság, ezzel valószínűleg csak még jobban felhergelted. Pedig az alapján, amit láttam, már alapból épp elég zabos lehetett. Tudod, mi húzza fel az embert, de nagyon? Amikor megpróbál elmondani neked valamit, és te nem figyelsz oda. Csak betojsz. Akkor úgy érzi, még hangosabban kell beszélnie, te pedig még mindig nem hallod őt. – Mert kurva félelmetes! Kész beszarás!! – Azt akarja, hogy állj meg és nézz szembe vele, Quentin. Arról beszélek, hogy menj be oda, és kommunikálj vele. Kezeld végre normálisan. Bánj úgy vele, mint egy emberrel. Quentin megrázta a fejét. – Az kész öngyilkosság. – Igazán? Szerintem inkább olyan, mint egy kapcsolat.
– Csak süketelsz. – Tényleg? Akkor miért nem végzett még veled? Súlyos csend telepedett a szobára. Az a baj, hogy igaza van. Akárhogyan került is ide Alice, biztosan nem volt véletlen. Megpróbált létrehozni egy saját földet, és nem sikerült. Teremteni akart valami újat, és önmagát is szerette volna újjávarázsolni. De egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem képes rá, legalábbis addig nem, amíg nem néz szembe a múlttal, nem törleszt egy régi adósságot, és nem békél meg a saját árnyaival. Onnan tudta, hogy Plumnak igaza van, hogy Alice is pontosan ezt tette volna. – Akkor is azt gondolom, hogy ki kellene söpörnöd az egészet a francba – jelentette ki Eliot, nyilvánvaló csalódottsággal a hangjában. – Tudod: újra kezdeni, a legelejéről. – Van egy olyan érzésem – mondta Plum –, hogy kicsit késő van már ma az újrakezdéshez. Odafent a negyedik emeleti műteremben Quentin újra kinyitotta a vörös ajtót. Kezdett torkig lenni a küszöbön elé táruló hely látványával. Koraszülött korcs volt ez: ő valami frisset és újat és elevent akart létrehozni, ehelyett viszont csak a valóságnak ezt a hideg, steril, halott másolatát sikerült megidéznie. Valami komolyan félrecsúszott, és egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy ő maga a probléma. Azt hitte, készen áll teremteni egy másik birodalmat, de tévedett. A bizonyíték itt volt az orra előtt. Leült a munkaasztalhoz, és a jegyzeteire meredt. Azon töprengett, amit Plumtól hallott, és várta, hogy valamiféle értelmes jel tűnjön elő a sok zavaró tényező közül. Valóban ezt kellene tennem? Egyszerűen sétáljak be, álljak oda elé, és nézzek a szeme közé? Talán tényleg ez lesz a megoldás. Már meg is jött: az ajtó elé úszott, és úgy figyelte Quentint, mintha pontosan tudná, mi jár a fejében. – Itt vagyok, Alice – szólalt meg Quentin. – Beszélnünk kell. Ideje rájönnünk, hogyan tovább. A lány csak lebegett, egy helyben szabadesett, és egyenesen őrá meredt odaátról. Valami hiányzott: ha már beszélni fognak, úgy, hogy az számítson bármit is, annak itt kellene megtörténnie, nem odaát, a másolat-világban. Át akarta hozni, ha kell, erővel kirángatni onnan: előcsalni a nyílt terepre, a saját térfelére. Persze tudta: szörnyű kockázatot vállal. Egy elszabadult niffin Alsó-Manhattanben? Ha elveszíti az irányítást, könnyen lehet, hogy egy mágikus szeptember 11-nek néznek elébe. De az ember képes bármiről lebeszélni magát. – Gyere ide! – Képes rá? – Gyere át hozzám! Fejezzük be ezt a bújócskát! Halvány mosoly, semmi több. Alice nem tudott vagy nem akart egyedül átlépni. Quentin egyre erősebb és erőszakosabb eltörlések, elűzések és mágiaellenes
támadások sorával próbálkozott, de a tükörház szívósabbnak bizonyult, mint amilyennek tűnt. A varázslatai meg sem karcolták. Ez nem lesz ilyen egyszerű. Nem fog menni harc nélkül. Taktikát váltott: kézbe vette a csodás ezüstdíszes fekete fa varázsbotját. Ötször gyürkőzött neki, újra meg újra nekicsapta a műterem tégla tartóoszlopainak, de végül sikerült félbetörnie, és azután egy csavarással szétválasztotta a két felét. De a másik ház még akkor is makacsul kitartott. Alice szemlátomást élvezte a bemutatót. Talán nem a nyers erőn múlik az eredmény. Quentin megközelítette a küszöböt, és megállt jó arasznyival előtte. Lehunyta a szemét, és koncentrált, hogy tűnjön el a tükörház. Elképzelte a lelki szemei előtt, hogy feladja önmagát, és hagyja, hogy a hideg, élettelen anyaga felszívódjon, mintha soha nem is létezett volna. Nem lett volna szabad meg sem születnie, és nem akart tovább itt lenni. Igen! Kinyitotta a szemét. – Aludj el, kicsi gyertyaláng! – suttogta, és lágyan fújt egyet. Egyetlen rövid fuvallatot. A tükörház összeomlott. Egy pillanatra néma csend támadt – Quentin elképzelte, amint a hideg, homokos-havas külső periféria felbomlik és szétszóródik a semmibe, és a könnyeket hullató utcai lámpák megszűnnek létezni. Azután távoli dübörgés hallatszott, ahogyan az alsó szintek kezdtek harmonikaszerűen összenyomódni. Quentin egészen a bejárati ajtóig hátrált. Alice hátrapillantott a válla fölött – ha egy niffin képes megdöbbenni, akkor most a hitetlenkedés ült ki az arcára. Majd a robaj egyre közelebbről hallatszott, és végül a szoba a háta mögött úgy összepréselődött, mint egy hulladékzúzó tartalma, ő pedig durván kilökődött a vörös ajtón át a valóságba. Amikor visszafordult, hogy újra szembenézzen Quentinnel, újfajta komoly céltudatosság tükröződött az arcán. Látszott, hogy most már ő sem játszik. Quentin lekiáltott a lépcsőn. – Hé, srácok! Plum! Alice rávigyorgott, mintha azt mondaná: „Persze, hívd csak ide a kis barátnőcskédet!” – Ne értsd félre! Ez nem az, aminek gondolod! Ahogy elhaladt az asztal mellett, az ujjai véletlenül megsimították a lapot, és a faanyag lángolni kezdett. Quentin óvatosan a lépcső felé hátrált, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét róla; mintha egy elszabadult vadállat lenne mellette. – Plum? – kiáltott újra. – Eliot? Alice kiszabadult. Leromboltam a tükörházat, és átjött ide. Hallotta, hogy Plum mozgolódni kezd a szobájában. – Mi van? – Pólóban, kibontott hajjal nyitott ajtót; bizonyára épp szundikált. Meglátta Alice-t a lépcső tetején. – Hűha! Jó ötlet volt ez?
– Valószínűleg nem. Hé, Eliot! – Hol a bánatban van az a kurva Főkirály? Furcsa módon Quentin nem félt. A krízis pillanataiban általában beleveszett a választási lehetőségek áradatába, és megbénította az esély, hogy netán rosszul dönt – rendszerint oly sok helytelen lépés kínálkozott, és csak alig egy-két helyes! De ezúttal világosan látta, mi a teendő. Csak egyetlen „jó” választás létezett, és lehet, hogy az végzetesnek bizonyul majd, de érezte: még a halál is jobb, mint ha egész életében helytelenül cselekszik, vagy nem tesz egyáltalán semmit. – Plum, állj mögém! Csodák csodája, a lány szót fogadott: együtt lehátráltak a lépcsőn, és visszavonultak a nappaliba, ahol Quentin megpróbálta megállítani Alice-t azzal, hogy lezárta a bejáratot. Kinetikus mágiát alkalmazott, ami bár nyers és kezdetleges, de adnia kellett neki egy esélyt. Gyorsan összedobált egy torlaszt könyvekből, tányérokból, díványpárnákból, és bármiből, amit csak meg tudott ragadni a varázslattal. Alice egyenesen keresztülsétált rajtuk, és amint megérintett egy tárgyat, az tüstént meggyulladt. – Quentin! – kiáltotta Plum. – Ez az én házam! A saját tulajdonom! Ne tedd tönkre! Kioltotta a tüzeket, de a levegőben égett szigetelőanyag szaga terjengett. – Plum, el kell tűnnötök innen! – mondta Quentin halkan. – Keresd meg Eliotot, és pucoljatok! A lány tétován, de engedelmeskedett. Quentin tisztában volt vele: bármire készülne is, nem teheti elég hatékonyan, ha közben még Plum miatt is aggódnia kell. Nem foghatta vissza magát, és nem úgy tűnt, hogy képes lesz irányítani az eseményeket. Sőt, ami azt illeti, ha szerencsém van, akkor nagyon-nagyon kevéssé leszek ura a helyzetnek. De így vagy úgy, itt és most véget ér a történet. Vagy sikerül visszahoznom Alice-t, vagy belepusztulok a próbálkozásba. A lány egyszer már feláldozta Quentinért az életét; most ő sem tehetett kevesebbet érte. Kísérletképpen egymáshoz érintette a két tenyerét, összekulcsolta az ujjait, és a szobában minden elektromos kábel egyszerre Alice-re rontott, mintha támadó mérges kígyók lennének. Olyan trükk volt ez, ami az apja halála előtt nem sikerült volna neki, de azóta már elég erőt hordozott magában hozzá. Kisült elektromosság, a fények részben kihunytak, és Alice kék aurája villódzni kezdett. Quentin orrát megcsapta az olvadt műanyag bűze. Alice szeme résnyire szűkült a gyönyörtől. Hogyan tovább? A varázslövedékekkel már próbálkozott. Talán egy mágneses kalitka. Nem? Akkor jöhet a nyers erő: őrszemek, pajzsok, az erő vastag, sűrű, láthatatlan rétegei, egyik a másik után. Ez majd összeszorítja… És már rakta is köré a következőt. A fény megtört és meghajlott Alice körül, és ez kísérőjelenségként véletlenszerű torzulásokat és kis szivárványokat produkált. A varázsigék apró orbitális szikrákat és mini fénycsóvákat szórtak. Quentin érezte, ahogy a lány nekik feszül, valószínűleg erejének csupán kis töredékével, de még nem szakította át a többrétegű burkot. A puszta tény, hogy a niffin ellenállást tapasztalt, máris
előrelépésnek tűnt. Talán a szerelem, vagy a bátorság, netán az égett műanyag bűze miatt Quentin érezte, ahogy felgyülemlik benne az erő, egyre duzzad, forr, tajtékzik, és menten kiárad. Már érzett hasonlót korábban, még Filloryban, a Benedict-szigeten. És még annál is régebben, azon az első estén Varázskapuban, amikor a dékán provokálására legelőször kirobbant belőle. De most még erősebb volt, mint akkor. Jó érzés volt. Nem sok ideje maradt. Szerencsére az épületet már jó alaposan körbepakolták szigetelő őrszemekkel; érezte, hogy a szobában tomboló energiák nekifeszülnek a falaknak, kidomborítják őket, és azzal fenyegetnek, hogy szilánkokra szaggatják az ablakokat. Alice a homlokát ráncolva, még keményebben nekiveselkedett a köréje záródott erőburoknak. Quentin tekintete körbevillant a szobában: valami erős fémtárgyat keresett. Megtalálta a kanapé csupasz acélvázát, és egy mágnesvarázzsal magához rántotta. Felfokozta az erejét, és megkeményítette a kezét, majd szabályos ívbe hajtotta a rudat, két fémtalppal: egy Ω jelet készített. Csaknem elkésett vele. Alice mintha selyempapírt tépne szét, úgy szakította át a börtönét, és máris nekirontott. Kék kezével megragadta a fémpecsétet, közvetlenül a Quentiné fölött, de nem tudott túljutni rajta. Az arcuk most csaknem összeért. A lány mosolygott, mint általában; elővillantak tökéletes, zafírkék fogai, mintha alig bírná visszatartani a nevetést. Quentin visszamosolygott rá. Ez végre helyénvaló volt. Odaállt elé, szemtől szembe, ahogy Plum javasolta. Erő feszült erőnek. Nincs több ólálkodás és bujkálás holmi árnyvilágokban: ez most teljesen valóságos. Quentin érezte a lány erejét, az elevenen zsongó tüzességét. Vajon ő is érez engem? Egek, milyen jól esett elengednie végre mindent, teljesen elveszíteni az önkontrollt, beleadni apait-anyait, és kideríteni, egyszer s mindenkorra, elég-e. – Ez minden, Alice? – kérdezte. – Ennyi?? Többet akarok! Ne fogd vissza, adj bele mindent! A fém vörösen, majd fehéren felizzott a kezük körül. Quentin ahelyett, hogy levédte vagy megkeményítette volna a karját, inkább acéllá változtatta: kölcsönvette a kanapéváz anyagát, és átáramoltatta magába. A fém izzani kezdett, ahogy egyre több értékes energiát pumpált bele, hogy kitartson a varázslat, ő pedig ne kapjon lángra. Eltökélte, hogy legyőzi ezt a mágikus förtelmet, amely csapdába ejtette Alice-t; hogy feltépi, és kihámozza belőle a lányt, mint egy kurva hidraulikus feszítővágó karambol után az autóroncsból az áldozatot. Tudta, hogy már nem bírja sokáig. A varázslói hatodik érzéke figyelmeztette, ahogy az egyensúly lassan eltolódott: „a helyzet kezd kritikussá válni”. Az omegája acél volt ugyan, de végül mégis csak egy közönséges fémdarab, amitől többet követelt, mint amit az nyújthatott. Quentinnek sikerült még egy utolsó pajzsot aktiválnia, ezúttal saját maga köré, majd elengedte az olvadt vázat. Az forró
párafelhővé robbant Alice kezében. A lökéshullám széttaszította őket – Quentin többméternyit hátracsúszott a nappali padlóján. Mindent eleresztett. A védőpajzsa elpárolgott. A keze és karja újra hús-vér emberi végtaggá vált. Csak ők ketten maradtak, semmi nem volt közöttük, csak az üres levegő, néma csend, és hétévnyi elveszített idő. A küzdelem alatt mindvégig arra számított, hogy menten rátör a bénító pánik, de az csak nem jött, és most már tudta, hogy nem is fog. A régi Quentin talán leblokkolt volna a rettegéstől, de ő többé már nem hódolt be a félelemnek, nem ijedt meg a saját árnyékától, tudta, kicsoda, és miért él. Fiatalabb korában úgy tűnt, egyedül azokban a pillanatokban nem fél, amikor épp dühöng. Olyannyira tele volt félelemmel, kétséggel és bizonytalansággal, hogy csak úgy tudta erősnek képzelni önmagát, ha megtámadta a világot maga körül. De ez nem volt igazi erő. Most már értette. Mindketten nagy utat tettek meg eddig. Amikor megismerte Alice-t, amikor először beleszeretett, Quentin még éretlen volt és nem állt készen rá. Mostanra azonban felkészült. Kapott egy második esélyt, és eltökélte, hogy nem fogja elszalasztani. Kész vagyok azzá a férfivá válni, akit megérdemelsz, és most meg is mutatom neked. – Te! – mondta a lány. – Én már nem az a kölyök vagyok, akit régen ismertél, Alice – mondta. – Az a srác nem létezik többé. Most már tudom, ki vagyok. De te még nem ismersz engem. Nagy, meleg nyugalom áradt szét benne valami belső, rejtett tartalékból, ahol egészen idáig várakozott – bár korábban tudta volna, hol találja! Alice szeme résnyire szűkült. Egy pillanatra habozott, és fürkészőn tanulmányozta. Quentin elkezdte kigombolni az ingét, azután inkább egyszerűen letépte magáról. Ideje mindent feltenni egy lapra. Csaknem elszalasztotta az esélyt. Miután Alice a jelek szerint nyilvánvalóan úgy döntött, hogy Quentin csak blöfföl, a niffin nekirontott, ezúttal valóban gyilkos szándékkal. Quentin elfordult, és elkiáltott egy olyan szót, amit huszonegy éves kora óta nem hallott. Nem tudta, Alice technikailag démonnak számít-e, vagy sem, de akárhogyan is, neki még mindig ott volt a hátára tetoválva egy üres démoncsapda, amelyet most feltett szándékában állt használni. Nem maradt semmi más lehetősége. Nem látta megtörténni, de érezte, hogy hirtelen beáramlik egy nagy adag levegő, mint egy óriási, meglepett szippantás. Alice dühösen felkiáltott… – Nem. Neeem! …, és hallotta, hogy a lány rikoltása egy teljes oktávval magasabbá válik, majd egyszerre félbeszakad, mintha elvágták volna. Azután minden elcsendesedett a szobában, és ő egyedül maradt, leszámítva a levegőben lebegve szálldosó kanapébélés szöszeit. Ugyanebben a pillanatban a tetoválása hideg tűzzel fellángolt; mintha valaki folyékony nitrogént löttyintett volna a hátára. Amikor Fogg a diplomaosztójuk előestéjén egy kakodémont zárt a
testébe, egyáltalán nem érzett semmit. Most azonban más volt a helyzet. Pokolian sajgott a háta, és erősen nyomta valami. Nem tudott tőle lélegezni. Úgy nyögdécselt, mint egy vajúdó nő, próbált ellazulni valamelyest, de csak még rosszabbá vált a fájdalom. Érezte, hogy Alice odabent van. Érzékelte a tomboló haragját és erejét, és még valamit: egy különös eksztázist. Kivágódott az ajtó. – Mit tettél? Hol van Alice? Plum és Eliot nagy szemeket meresztettek rá. Úgy rontottak be, mint akik készen állnak életük legnagyobb küzdelmére. – Az ingedet is levetted – tette hozzá Plum. Quentin nekinyomta a hátát a hűvös falnak, próbálva enyhíteni az égető sajgást, de az mit sem csillapult. Úgy érezte, menten megrepednek a bordái. Az erek felragyogtak a kézfején. – A hátamban van – suttogta. Nem bírt hangosabban beszélni. – Ja, tudom. Finoman, óvatosan elmozdult a faltól, enyhén széttartott kézzel egyensúlyozva; úgy érezte magát, mint egy élesített, de fel nem robbant gránát. Lassú, merev léptekkel megindult fel a lépcsőn. Veríték gyöngyözött a homlokán, és lecsorgott a mellkasára. – Menjetek! – suttogta. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte Plum, de nem is tudott válaszolni neki. Érezte, hogy Alice ott mocorog benne, mint egy dzsinn a csodalámpájában. Ki akart jutni mindenáron, amilyen kijáratot csak talál vagy ha kell, tör magának. Quentin gondolatai ide-oda cikáztak, osztott-szorzott, gyors fejszámolásokat végzett, azután ha nem megnyugtató eredményeket kapott, figyelmen kívül hagyta őket. Nincs idő válaszokra. – Mit művelsz? – kiáltott utána Plum. – Gyere! – szólt rá Eliot. – Segítenünk kell neki. A nyomába eredtek. Nem tudta megállítani őket, és Eliotnak igaza volt: tényleg szükségem van a segítségükre. Felvonszolta magát a negyedik emeleti műterembe. A hátán érzékennyé vált és fájdalmasan megfeszült a bőr, mint egy harmadfokú égési sérülés után. – Az érmék! – zihálta. – Majakovszkij. Itt legalább volt elég hely. A varázsige könnyen, szinte automatikusan tolult az ajkára, mintha mély alagutat vájt volna egészen a lénye középpontjába, habár korábban még sosem aktiválta. A lelki szemei előtt tisztán megjelent a lap: a számoszlopok; az elforduló bolygópályák, amelyek úgy pörögtek egymás körül, mint egy varázsló zsonglőr karikái; a növény, amely hosszú levelei finoman libegtek valami rejtélyes, természetellenes szélben. Fejből tudta mindet, az utolsó betűig. Csak egészen mostanáig nem értette, miért. Ez volt hát az oka. Ezért kapta el a levegőben, és hozta magával Semföldéről azt a
lapot. Anyag és mágia. Azt hitte, arra szolgál, hogy mágikussá tegye az anyagot, most azonban itt volt benne valami, ami színtiszta mágiából állt, és majd ő így ad neki fizikai létet. Megfordítja az áramlást. Visszahozza Alice-t a testi valóság világába. Kurta, sürgető parancsokat osztogatott – nem volt idő udvariaskodásra –, Plum és Eliot pedig sorra a kezébe adogatták, amiket kért: porokat, folyadékokat, ezen és ezen az oldalon kinyitott könyveket, az egyik aranytallért. Úgy vette el őket, hogy oda se pillantott; mint egy sebész műtét közben, ha könyékig a betegben matat. Mintha öntudatlanul is azon dolgozott volna, hogy összerakja a kirakó darabkáit. Tutira nem ment volna új, felfokozott ereje nélkül, és kellett hozzá a Képessége is: valahol mélyen mindig is tudta, hogyan rakjon össze és javítson meg elromlott dolgokat. Összekapart magában minden maradék mágikus erőmorzsát. Ijesztően felszökött a láza, és úgy érezte, a térde menten összecsuklik alatta, de az elméje tiszta volt. Tisztában volt vele, mit kell tennie. Csak bírjak elég ideig talpon maradni. Azt hitte, az avatja majd varázslómesterré, ha megalkotja a saját földjét, de nagyot tévedett. Alapvetően hibás elképzelés volt. Alice-t újra emberré tenni. Ez lesz az én mesterművem. Amikor minden elkészült, és a szunnyadó varázslat úgy lebegett a levegőben, mint egy kitörni készülő égiháború, csak arra várva, hogy aktiválják, a terem felé fordította a hátát, és kinyitotta a démoncsapdát. Mintha egy hatalmas korty levegőt fújt volna ki, amelyet túlságosan sokáig kellett visszatartania a sajgó tüdejében. Az egész helyiséget elárasztotta a kék derengés, egy úszómedence táncoló fényei egy napsütötte nyári délutánon. Quentin csaknem összeesett a megkönnyebbüléstől. Később, amikor utólag megvizsgálta a tetoválását, egy kidudorodó, megfeketedett heget talált a csillagmintában. Alice kék alakja ernyedten, hanyatt fekve lebegett a műterem közepén, közömbösen, de mocorogva. Most kicsit sem mosolygott. Amikor Quentinre összpontosított, az arckifejezése elsötétedett. Iszonyú dühös volt. Mint egy veszedelmes darázs, amit foglyul ejtettek egy befőttes üvegben, és jól összeráztak: csípésre készen, vadul zümmögött. Ő volt a leggyönyörűbb és legrettenetesebb dolog, amit Quentin valaha látott – mint egy acetilénláng, egy fehéren izzó fűtőszál, egy eleven hullócsillag, közvetlenül az orra előtt. Mélyen, rezzenéstelenül a lány szemébe nézett, és kiejtett egy szót egy olyan ősi nyelven, amelyről a világ nyelvészei régóta úgy tartották, hogy örökre elveszett és feledésbe merült. De a varázslók még emlékeztek rá. Majakovszkij második érméje felragyogott a kezében. Quentin erővel kényszerítette magát, hogy szorosan rámarkoljon, habár mintha maréknyi olvadt aranyat szorongatott volna szárazjégen – úgy érezte, az ujjai is menten szétolvadnak, vagy megfeketednek és felkunkorodnak. Alice megriadt, mintha valami hangot hallott volna. Nem az ő hangját, hanem valami mást, a messzeségből.
Egy távoli, hajnali harangszót. Azután elsötétedett körülötte a levegő, és a világ kezdett belezuhogni a testébe. Megkezdődött: a varázsige atomokat szippantott magához a szobából. Alice bőre is sötétebb árnyalatúra váltott, tompává és átlátszatlanná vált. A lány gyötrelmesen vonaglott, miközben a részecskék apró rovarokként rajzottak körülötte, és beágyazódtak az alakjába. Szilárd anyag száguldott feléje mindenfelől, beözönlött a testébe, és durva, evilági matériával helyettesítette az eddigi fénylő, éteri, áttetsző kék szellemhúsát. Quentin hátratántorodott; Plum és Eliot kapták el, és együtt kitámolyogtak a teremből az ajtón át; nem lett volna szerencsés túl közel maradniuk, nehogy Alice az ő atomjaikat is magába szippantsa. A varázslat megtette volna, ha nincs más lehetőség, neki lényegtelen volt, honnan veszi a szubsztanciát. Alice most már görcsösen vonaglott, és a levegőből egyre súlyosabbá sűrűsödött össze, ahogy a varázsige hatott, és erőszakkal megtestesítette. Mély, agonizáló nyögések szakadtak fel belőle, máris félig-meddig emberi hangon. Niffinfénye csaknem teljesen kihunyt. Úgy tűnt, mintha haláltusáját vívná, és Quentinben egy iszonyatos pillanatra az is felmerült, hogy tévedett, és a bűbájjal megöli őt, ahelyett, hogy megmentené. Bár vissza tudnám vonni a varázsigét! De ahhoz már túl késő volt. Amikor befejeződött, és teljesen eltűnt belőle a kék szín, Alice tompa puffanással a padlóra rogyott, elég keményen ahhoz, hogy a teste visszapattanjon. Azután már csak mozdulatlanul feküdt. A helyiség természetellenesen megritkult gázoktól bűzlött. Alice a hátán feküdt, összeroskadva, és lehunyt szemmel pihegett. Újra hús-vér lány lett. A régi Alice, az emberi, halandó Alice: sápadt, valóságos és meztelen. Quentin odatérdelt mellé. A lány szempillái megrebbentek, és óvatosan, hunyorogva résnyire nyitotta a szemét; bánthatta a fény. – Quentin! – szólalt meg rekedten. – Más lett a hajad.
24. FEJEZET – Figyelem, mindenki! Levelet kaptam Eliottól. Janet egész kényelmesen érezte magát a Főkirály székében, a Fehértornyos Kastély tanácstermében. A saját hivatalos trónjáról is vezethette volna a gyűlést, de jobban tetszett neki Eliot helye. Látszatra nem különbözött a többi trónszéktől, de volt benne valami, ami… kellemesebbnek érződött. Valahogy olyan készségesen és alkalmazkodón simult köréje. Gondolom, a hatalom aurája. Be kell látnom, illik hozzám. – Oké, egy ügyrendi kérdés – szólt közbe Josh. – Akkor most te vagy a
Főkirálynő? Mármint így, Eliot távollétében? Az volnék? – Ja. Miért is ne? – Csak mert… – Az alkotmányjogi érveléseid per pillanat teljesen hasznavehetetlenek, Josh. Ezen kívül én fogalmaztam az alkotmány nagy részét, úgyhogy garantáltan veszítenél minden felhozott pontban. – Josh szóra nyitotta volna a száját. – Csitt, csitt, csitt! Akarjátok hallani, mi áll a levélben, vagy sem? – Igen! – felelte Josh és Poppy kórusban, majd összevillantották a tenyérbemászó, utálatos kis „remek házastársak vagyunk” mosolyukat. – Hát persze – tette hozzá Poppy. Állati lenne a haláluk, tényleg – itt a balkon, egy köpésre –, csak sajna politikailag elég nehezen volna igazolható. Janet folytatta. Egyelőre. – Szóval, azt írja, hogy… – Feltartott egy keskeny kis cetlit, ami úgy nézett ki, mint egy távírógép papírszalagja, vagy egy szerencsesüti üzenete. – „CSONYOLODIK A BELEKMENY STOP KIDERULT HOGY ZSARATNOK GONOSZ VOLT ES LEHET HOGY MEG MINDIG EL STOP KI HITTE VOLNA NEM IGAZ STOP TALALJATOK MEG MIELOBB STOP MEGMENTHETI A VILAGOT STOP PROBALKOZZATOK TALAN A NAGY ESZAKI LAPVIDEK ALATT STOP SIETEK VISSZA HAMAR CSOK” Néma csend lett a szobában. – Ennyi? – kérdezte Poppy. – Miért, mit vártál? – Nem is tudom. Talán valami hivatalosabbat. – Nekünk annyit sem írt, hogy sziasztok? – reklamált Josh. – Nem. Egyéb kérdés? – Tényleg muszáj így küldenie? Mint egy táviratot? – Nem, nem igazán. Szerintem csak élvezi. Egyéb, lehetőleg lényegbevágóbb kérdés? Josh és Poppy újabb hitvesi pillantást váltottak. – Nem tudom, hogy fogalmazzak elég pontosan, de mégis, mi a fasz? – fakadt ki Josh. – Zsarátnok nem gonosz. Vagyis nem volt az. Ő volt Parázs fivére. Plusz kábé egymillió éve halott, vagy ilyesmi. Martin Chatwin végzett vele. – Vagy talán mégsem – szólt közbe Janet. – Vagy feltámadt a halálból, vagy mit tudom én. – Eliot miért nem jött vissza? – kérdezte Poppy. – Látod, ezt én se tudom. Ettől egy kicsit zabos vagyok. És picit aggódom is. Már kezdtem egészen kötődni a Főkirályhoz. Talán valami érdekesebb zajlik most a Földön, de el se tudom képzelni, mi lehet az. Josh? – Hogyan küld neked Eliot leveleket?
– Mielőtt elment, felállítottuk a rendszert. Hogy úgy mondjam, felbukkannak a hálószobám előtti kis kerti dísztavacskából, ilyen kis papírcsíkokon. Nagyon megkapó, szinte festői látvány. Azután megszárítom őket, és a szavak megjelennek rajtuk, mint valami Polaroid képen. Josh? – Mi az a Polaroid? – Ennek az univerzumnak sürgősen szüksége volna a Wikipédiára. Poppy? – Megpróbáljuk megtalálni Parázst? Azaz Zsarátnokot? Bocsi, mindig összekeverem őket. – Nem tennéd, ha te is majdnem otthagytad volna a fogad, amikor Parázs mihaszna életéért harcoltunk – csattant fel Janet. A jelek szerint még mindig keserűséggel gondolt a dologra, ami legfurcsább és legváratlanabb helyzetekben tört elő belőle. – Terhességi memóriaromlás – felelte Poppy higgadtan. – Máris megkezdődött. Komolyan, jobb lesz mihamarabb nekivágnunk, mert máris a második trimeszterben járok. Hat hónapunk maradt. Poppyra jellemző volt, nem vette szívére Janet kirohanásait; az effélék sosem billentették ki a nyugalmából. Ez volt az egyik olyan tulajdonsága, amit Janet igazán bírt benne. Vagy talán az egyetlen. Na, jó, azt hiszem, a haja is egész tűrhető. – Rendben, figyeljetek – folytatta. – Még ha meg is találjuk Zsarátnokot, mihez kezdünk majd vele? – Ezen már én is agyaltam – bólintott Janet. – Talán bezárhatjuk Parázs sírboltjába. Martinnak egyszer sikerült csapdába ejtenie ott Parázst, és utána magától nem is tudott kijutni. Nekem úgy tűnik, hogy az kimondottan erre a célra készült, kosistenmegfékező eszköz. – Ez elég kockázatos – kétkedett Poppy. – Egyáltalán, hogy tudnánk odacsalni? Gondolom, Zsarátnok nem lehet könnyű eset. Nem lenne kissé elhamarkodott egy ilyen húzás a részünkről? Janet ebben a pillanatban valami igen különöset érzett. Mintha nagyon finoman az egyik oldalra húznák az egész testét, amitől kezdte elveszíteni az egyensúlyát. Azután a szoba aprót zökkent és rándult, és a furcsa testi érzet újra megszűnt. A többiekre is hasonlóan hatott a jelenség; tisztán látta rajtuk. Josh jött rá elsőként. – Nem mozog a szoba – közölte. – Megállt. A Fehértornyos Kastély egy hatalmas óraszerkezetre épült, amely nagyon lassan körbeforgatta a tornyait a tengelyük körül, egyfajta fenséges, vég nélküli táncban. Úgy piruetteztek, akár a teáscsésze alakú ülőkék egy rendkívül lomha és unalmas vidámparki körhintán. A szerkezetet szélmalmok hajtották. Rendszerint alig lehetett érzékelni a mozgásukat, most egyértelmű volt, hogy a szoba egyszerűen megállt. Márpedig a Fehértornyos tornyai ezelőtt még soha, a legsötétebb és legkétségbeejtőbb időkben sem maradtak mozdulatlanok egy pillanatra sem.
– Ez választ ad a kérdésedre? – fordult felé Janet. – Ez a világ kezd széthullni. Tennünk kell valamit, és jelenleg ez az egyetlen nyom, amin elindulhatunk. Szerintem jobb, ha kihasználjuk. – Én csak azt mondom, hogy mégiscsak egy isten elleni hajtóvadászatról beszélünk – vont vállat Poppy. – Nem lesz könnyű dolgunk. – Ha könnyű lenne, bárki megtenné. Amint a torony abbahagyta a forgást, Josh kilépett a balkonra, és kihajolt a korláton, hogy lenézzen. Most Janet és Poppy is követték őt. Odalent apró hangyaemberkék tódultak ki az ajtókon, ki az utcákra és udvarokra, és a késő délutáni napfényben pislogva, bizonytalanul néztek körül. Sorra megálltak, egyik a másik után, és a szemüket beárnyékolva felnéztek a három uralkodóra. Mintha a királyaik és királynőik adhatnának bármilyen választ erre a képtelenségre. – Idióták – mondta Janet, de szelíden, csak a forma kedvéért. Ez elvi kérdés volt a számára. A Fehértornyos fenséges, örökké forgó tornyai elakadhattak, és talán még maguk a mennyei szférák sem táncoltak többé az idő dallamára. Ki a faszom tudja? Lehet, hogy az egyetlen hely, ahol valaha is boldognak érezte magát, most valóban széthullni készült. De még a világvége sem akadályozhatta meg Janetet abban, hogy picsaként viselkedjen. Végül mindhárman mentek. Vagyis négyen, a bébit is beleszámítva. Josh és Poppy civakodtak egy sort – nem igazán fajult el a dolog komoly vita szintjére – arról, hogy jó ötlet-e, ha Poppy is velük tart, de aztán ő került ki győztesen. – Túl sokat aggódsz! – mondta. – Ígérem, nagyon vigyázok a pocaklakóra. Te meg majd rám vigyázol. Ezúttal gyorsabban eljutottak az Északi Lápvidékhez, mert most pontosan tudták, hová tartanak. Nem volt semmi szükség út közben elegáns, de céltalan állapotfelmérő csellengésre a vadonban. Most célirányosan haladhattak, az „expressz vonalon”: hippogriffeken, az egész légiflotta leggyorsabb szárnyasain. Nem lehetett állandóan használni őket, mert elég független és öntörvényű bestiák voltak, gyakorlatilag a gondolat- és cselekvésszabadság feltétlen hívei. Igen nagyra értékelték a személyes szabadságukat, ráadásul állandóan fontoskodtak, és kínosan ügyeltek a tollaikra, pedig végül óhatatlanul mindig elvesztettek néhányat menet közben. De hát, a kétségbeesett idők, s a többi, s a többi. Mindenesetre így is jobbak voltak a tiszta vérű griffeknél – azok a dögök egyszerűen úgy viselkedtek, mint az anarchisták. Kiszámíthatatlanul semlegesek maradtak mindvégig. Janet saját hippogriffjének furcsa, vörös taréj húzódott a fülei között; ilyet korábban még sosem látott egyiken sem. Tüntetően nem vett róla tudomást, amikor a királynője felkapaszkodott a hátára, elfogadva hű vazallusa segítségét. Nem bánnám, ha legalább egyszer, mielőtt vége a világnak, az egyik ilyen dög méltóztatna valami tiszteletet mutatni. Hát, istenem…
Mégis jó volt egy hippogriff szemszögéből is látni Filloryt, mert ez legalább megerősítette, hogy a Fehértornyos forgásának leállása nem holmi elszigetelt jelenség. Mindenütt egyértelmű jelei mutatkoztak, hogy valami komolyan nem stimmel. Janet egyáltalán nem emlékeztet ilyesmire, alig pár nappal korábbról, amikor Eliottal együtt járt erre, és ahogy visszagondolt a közös útjukra, máris nosztalgiát érzett iránta. Most a nyílt területeken a fű különös, szabályos mintázatokban meghajolt: egyre táguló körökben és mozgó vonalakban – innen, a magasból pont úgy festettek, mint az ódivatú, meghibásodott analóg tévék függőlegesen csíkozó képei. Elmaradt a napfogyatkozás, ami Filloryban napi rendszerességű eseménynek számított. Janet először nem is tudta pontosan meghatározni, mi hiányzik neki, de azután felpillantott az égre, és meglátta: a hold és a nap pályája nem illeszkedett pontosan egymáshoz. Mint delente általában, most is tökéletes fedésbe kellett volna kerülniük. Ehelyett szó szerint elkerülték egymást: a holdsarló csúcsa épp csak megsúrolta a napkoronát, majd tovább úszott, mint egy balvégzetű légtornász, akinek nem sikerült elkapnia a feléje nyújtott kezet. – Bakker! – kiáltott fel Josh. – A Krétafazon a földön! Igaza volt: a mészkő körvonalas figura négykézláb állt a dombja oldalán, és lehorgasztotta a vonások nélküli fejét, mintha legyőzte volna a gravitáció vagy egyszerűen a kétségbeesés. Furkósbotja is kiesett alaktalan kezéből. Ott lebegett mellette a lejtő közepén. Ott volt azután ez az átkozott, szűnni nem akaró nyár. Janet már torkig volt a tikkasztó hőséggel. Josh és Poppy talán még nála is döbbentebben tapasztalták a forróságot. Hiszen ők mindvégig a kényelmes Fehértornyos Kastélyban időztek. Ők még annyit sem láttak az egészből, mint Janet. A hippogriffek nem rakták le őket egyenesen a mocsár közepére. „Persze, tudjuk, jön a világvége, de ez még nem ok arra, hogy összesarazzuk a drága karmainkat és patáinkat.” De találtak egy meglehetősen tiszta, szilárd, helikopterpálya-szerű szabad területet a lápvidék szélén, és meg kell hagyni, valóban természetfelettien kecses és elegáns leszállást hajtottak végre rajta. – Itt várjatok! – hagyta meg nekik Janet. – Adjatok nekünk huszonnégy órát! Ha addig nem jövünk vissza, szabadon elmehettek. A hippogriffek csak rámeredtek mérges, citromsárga szemeikkel, és semmi jelét nem adták, hogy tartják-e majd magukat a kéréséhez. Janet hirtelen nekivágott a mocsárnak, Poppy és Josh pedig megindultak utána. – Egyáltalán nem kritikaképpen mondom – jegyezte meg Josh –, de ha én lennék a Főkirály, vagy Főkirálynő, vagy akármi, én biztosan hoztam volna magammal egyosztagnyi katonát. Tudod, védelemül. Talán azt az elit fehértornyos ezredet, amibe olyan nehéz bejutni. Láttátok ti egyáltalán gyakorlatozni azokat a fazonokat? Eszelős, mire nem képesek.
Janet vett egy nagy levegőt. Csak nyugi! – Egy istenre vadászunk, Josh. Tudod, hogy van ez a filmben. Beküldöd elsőként a rohamosztagot, a legtökösebb csávókat, a tutira legyőzhetetlen elit kommandósokat, és mi történik? Pillanatok alatt lemészárolják őket, az utolsó szálig. És az egész olyan jujj, de félünk, most mi lesz, hiszen ők elvileg legyőzhetetlenek voltak, brü-hü-hü! Azután bemegy a hős, és elvégzi az igazi munkát. Az egész csak arra jó, hogy fokozza a drámai feszültséget. Gondoltam, azt a részt akár ugorhatnánk is, és rátérhetnénk egyből a lényegre. – De én szeretem azt a filmet! – felelte Josh, kissé csüggedten. – Ez viszont felvet egy jó kérdést, Janet – vette át a szót Poppy. – Ha már a lényegre térünk. Mondd, hogy is kellene hozzáfognunk egy isten elleni harchoz? – Nem harcolunk – helyesbített Janet. – Vadászunk. Még ő maga sem volt benne egészen biztos, hogy mi a kettő között a különbség, de úgy vélte, ettől majd hátha befogják a szájukat legalább egy rövid időre, és hagyják gondolkozni. Merthogy valakinek azt is muszáj. – És nem mi – tette hozzá Josh. – Te egyáltalán nem fogsz harcolni. Te a babára vigyázol. – Azzal vigyázok rá – ellenkezett Poppy –, hogy harcolok. Meleg és fülledt, párás volt a levegő, de a lépteikre az átázott fűcsomókból folyton előszivárgó híg iszap dermesztően hideg maradt. A láp mélységeibe nem értek el a nap melengető sugarai. Szerencsére Janet király csizmát húzott. – Mindenesetre, Martin Chatwin legyőzte Parázst – mondta. – Szóval nem lehetetlen a dolog. Mije van Martin Chatwinnek, ami nekünk hármunknak nincs? – Először is, kábé még hat ujja – vágta rá Josh. Jó volt újra idekint lenni a terepen, függetlenül attól, milyen rosszak az esélyeik. És Janet azt is élvezte, hogy ő irányíthat. A sivatag előtt soha nem adott bele a dolgokba apait-anyait, legalábbis ha mások is jelen voltak. Bizonyos értelemben, nem is igazán volt neki mit beleadnia. A többiek pedig nem vették őt olyan komolyan, mint ahogy lehetett és kellett volna, de úgy vélte, még azt is megérti. Azon töprengett, vajon Quentin még mindig haragszik-e rá, amiért elcsábította őt aznap éjjel. Úgy érezte, mintha őmiatta szakítottak volna Alice-szel. Pedig ő csak puszta megszokásból kavarta a szart. „Alapszabály: ha narkós van a házban, ne hagyd kinn az asztalon a cuccot.” És amúgy is: jó, ha két hónapig tartott volna köztük a dolog, tekintve, hogy mekkora egy lúzer volt akkoriban Quentin. De igazából az volt a legfurább, hogy Quentin minél jobban összekapta magát, ő annál kevésbé vágyott rá, hogy lefeküdjön vele. Amikor rátaláltak a deszkapallóra, szinte futólépésben indult meg rajta. Poppy kocogva tartotta mögötte a tempót, de Josh utánuk kiáltott: „Hé, várjatok már meg!” Amikor rájött, hogy hiába is kéri őket, szépen, fokozatosan egyre gyorsabb
mozgásra ösztökélte elpuhult testét. Josh fantasztikus világban él hulladék gyorskaják, kocsik és transzzsírok meg tévé és videojátékok nélkül, és mégis dagi marad. Meg kell hagyni, csodálatra méltó az ügy iránti elkötelezettsége. Janet útközben észrevett egy pár régi, viharvert gyerekcipőt: ott árválkodtak egy kövön. Az apró lábbelik szánalmasan aprócskának tűntek. A lány azon tűnődött, vajon mi csalhatta ki a kissrácot – merthogy fiú cipők voltak – ide, ennyire a láp mélyére, és vajon mi történhetett vele. Semmi jó, az biztos. Amikor látótávolságba került a móló, előhúzta a keresztben a hátához szíjazott csatabárdokat. – Király kis fejszék! – jegyezte meg Josh elismerően. – Honnan sze… – Anyád adta – vágott a szavába Janet. – Miután megdugtam. – Miért…? – Mert annyira élvezte. Volt már jobb teljesítményem is, de hát, nem lehetünk mindig győztesek. És tényleg nem érzett magában semmi kedvet, hogy újra elmesélje az egész sztorit. Janet megállt a móló legszélén, és csípőre tett kézzel körbenézett. Minden rendben lévőnek tűnt. Errefelé nem sok apokalipszis zajlik. De hát, a mocsarak amúgy is úgy néznek ki máris, mint a világvége. Maximális entrópia, a föld és a víz kaotikus vegyülése. Innen már nem nagyon juthattak lejjebb a lejtőn. Az ingovány felszínét kóbor szellők borzolták. Középen néhány csúnyán megrongálódott, villámsújtott fa meredezett árván. Itt voltam, alig egy hete – gondolta Janet. Egyszeriben fájdalmas erővel tört rá az élet tragikus ciklikusságának és hiábavalóságának érzése. Eliot azt írta, a lápvidék alatt keressék Zsarátnokot, ami egyszerre volt nagyon konkrét, és nagyon homályos utasítás. Arra gondolt, egyszerűen csak beugrik vakon, ahogy Luke Skywalker szökkent le az X-szárnyújáról a mocsárba ott a Dagobah-rendszerben, amiről Janet mindig is úgy vélte, hogy elég balek húzás volt a részéről. Mintha az Erő majd megvédené valami halálos, idegen kígyó marásától. De Poppy máris ott termett Janet mellett, és kezdett lefelé ereszkedni a létrán. Ez enyhe fegyelemsértésnek minősült, de ez egyszer nem szólt érte. Poppy elegánsan bedugta egy lábujját a vízbe, azután beleengedte az egész lábfejét. – Hú! – nyögte. – Csak vigyázz De Poppy nem óvatoskodott. Az ausztrálok hagyományos közönyével, ami a száraz testre és a mindenféle veszélyes vízi ragadozókra egyaránt kiterjedt, egyszerűen beugrott. A tó egyetlen nagy korttyal elnyelte, tetőtől talpig. – Poppy! – Josh elkerekedett szemmel kémlelt eltűnt felesége után. – Poppy! Jesszusom! Semmi. Azután Poppy keze előbukkant a víz nyugodt felszíne alól, mint a Tó Hölgyéé , csak épp a kinyúló kéz ezúttal nem mágikus kardot kínált fel, csupán egy 52
lelkesen feltartott hüvelykujjat, jelezve: „Minden oké!” – Jaj, hála az Égnek! Josh a móló széléről bemutatott egy jól begyakorolt „bomba” beugrást, amely hatalmas csobbanást produkált. Bomba kioldva. Na, ennyit az óvatos lopakodásról. Janet méltóságteljesen leereszkedett a viharvert falétrán, mint egy normális személy, egészen addig, hogy térdig elmerült a vízbe. Már értette, mire célzott Poppy – valóban fura érzés volt odalenn. Semmi nedvesség, és valahogy mintha megpróbálta volna valami feltolni a testét, vissza a felszín fölé. Lehajolt, és bedugta a fejét a vízbe. Hirtelen minden tótágast állt, és ő fordított helyzetben puha, nedves talajra rogyott. Erős émelygés tört rá; a belső füle bőszen tiltakozott mindaz ellen, amit a többi érzékszerve közvetített neki. A helyzet durván megzavarta a tájékozódó képességét. – Hát, ez szívás volt! – Köpött egyet, hogy ne hányja el magát. Josh máris talpon termett, és fel-alá szökdécselt. – Újra! Ugorjunk újra! Legalább valaki jól érzi magát. A víz alatt voltak mind a hárman, de fejjel lefelé; megfordult velük a világ. A mocsár felszínének szilárd és csúszós alsó oldalán álltak. Sötét volt idelent, de így is tüstént nyilvánvalóvá vált, hogy mi a fő szenzáció: egy hatalmas Kastély, amely a Fehértornyos szakasztott másának tűnt, csak jóval hátborzongatóbb volt annál. A lőréses oromzatát végig fehéren lángoló fáklyák világították meg. Az égbolt – vagyis a tómeder, vagy akármicsoda – feketén borult fölé. – Egy víz alatti, felfordított Fehértornyos Kastély – állapította meg Josh. – Be kell ismernem, hogy nem ez lett volna az első tippem. – Ez egy tükörkép. – A tükrök a bal és jobb oldalt cserélik fel, nem a fentit és a lentit – javította ki Poppy a tőle megszokott unalmas pontossággal. – Plusz, a fekete-fehér dolog nem inkább… – Oké, jól van, vágom. Nem tapasztaltak semmilyen ellenállást, de a felvonóhíd nem volt leengedve, úgyhogy jobb híján mindhárman átrepültek a fal fölött, be a kastély udvarára. Senkit nem láttak. Josh bekopogott a külső csarnokba nyíló vastag ajtón. Nem jött semmi válasz, de az ajtó némán, könnyedén kinyílt. A hely üresnek tűnt, de nem elhagyatottnak – mindenütt rend és tisztaság uralkodott, és a falak mentén további sercegő fáklyák égtek. – Kísérteties – jegyezte meg Poppy. Egy jó perce álldogáltak már, és nézelődtek céltalanul, mire észrevették egyáltalán a két őrt, akik mozdulatlanná dermedve álltak a hall túlsó végében. Halott és üres tekintettel meredtek maguk elé – nagyjából annyira tűntek elevennek, mint
két díszes urna. – Óh! – lepődött meg Josh. Odakiáltott nekik. – Hé, srácok! Mi ez a hely? Azok nem feleltek. A Fehértornyosban használatos uniformis sötét, temetéshez illően gyászos változatát viselték. A pupillájuk olyan nagyra tágult, hogy ki sem látszott a szemük fehérje. Mintha csúnyán bedrogoztak volna. Amiért nem is igazán lehetne hibáztatni őket, tekintve, hogy idelent dolgoznak, ezen az ocsmány és komor helyen. Amikor Josh közelebb lépett az őrökhöz, azok nem tisztelegtek, még csak vigyázzba se vágták magukat, de megmozdultak: keresztezték az alabárdjuk nyelét az ajtó előtt, hogy elállják az útját. – Jaj, ne már! – mondta. Erre leeresztették, és nekiszegezték a fegyvereiket. Josh visszakozott. – Enyém a bal! Janet egyik jégbárdja egyenesen belecsapódott a bal oldali homlokába. Csodálatosan kivitelezett, pontos dobás volt. Széthasította az őr koponyáját, mint egy fatuskót: a sisakja és a feje szétnyílt a két szeme között. Elejtette a fegyverét – az csattanva a kőre hullt –, majd térdre roskadt, de az anatómia valami különös, morbid játéka révén nem bukott előre. Vérezni azonban nagyon is vérzett: egyre növekvő, sötét tócsa terült szét alatta a kőpadlón. – Vagy – jegyezte meg Poppy –, próbálkozhatnánk diplomáciával is. Josh és Poppy mindketten kinetikus varázsigéket olvastak a jobb oldali őrre, aki ide-oda ütődve felemelkedett a mennyezet egyik sarkába, mint valami elszabadult, héliummal töltött lufi egy szülinapi zsúron. Ő is elejtette az alabárdját, ami nagyot csattant, és visszapattant a kőről. Janet kissé kínosan érezte magát. – El se hiszem, hogy te megölted a sajátodat, Janet – mondta Josh. – Ugyan, kérlek! Szerintem ezek még csak nem is emberek. Észrevettétek, hogy semmi zajt nem csaptak? Egyetlen nyikkanást sem! – De vérezni azért tudnak. – Anyád vérzett, amikor… – Pszt! – intette csendre őket Poppy, és bekémlelt az őrök által védelmezett sötétségbe. Feltartotta az egyik kezét. – … amikor elvettem a szüzességét – fejezte be Janet suttogva. – Ennek még csak értelme sincs! – sziszegte Josh. – Csitt! Elhallgattak. A csendben meghallották a kövön ügető paták száraz, szabálytalan ritmusú kopogását. Janet fél lábbal az őr széthasított fejére lépett és némi erőfeszítéssel addig mozgatta előre-hátra a csatabárdját, amíg az ki nem szabadult. Jó félórányi nem túl méltóságteljes bújócskázás következett. Olykor elég nehéz volt rájönniük, pontosan merről is érkeznek a hangok. Olyan nesztelen léptekkel haladtak, ahogy csak tudtak, és próbálták értelmezni, mit hallanak. Félrebillentett
fejjel füleltek, hátba vagdosták, és hevesen suttogva azzal vádolták egymást, hogy túl sok zajt csapnak. Időnként a patakopogás mellett más hangok is megütötték a fülüket. Valaki magában motyogott, csaknem a hallásküszöbük határán: – Igen, igen, erre! Most felmegyünk, így ni, ide. Csak utánam! Most óvatosan! Kihez beszél ez? Kezdett egyre idegesítőbb lenni a sutyorgás. Ez a hang egyáltalán nem hasonlított Parázs olimposzi baritonjára. Egyszer rájöttek, hogy levághatnak egy kanyart, és majdnem sikerült is elébe kerülniük: még egy pillantást is vethettek a villogó hátsójára, ahogy sietve eltűnt egy felfelé kanyargó csigalépcsőn. – Na, ez egy hajszálon múlt! – hallották a hangját. – Majdnem elcsíptetek! Ezt egy bizarr, éles hangú, trillázós nyögés követte. Ahogy odaértek, mindhárman megálltak egy boltozatos galériában, amit még a Fehértornyos Kastélyból ismertek. Odafent, a felszínen beragyogta volna a napfény. Itt, amikor kinéztek az ablakokon, ó csak mélységes feketeséget láttak. Messze odalent látták a víz fényes gyűrűjét, a feje tetejére állított mocsár felszínét, amelyben úgy úszott az elárasztott nap, mint a tojássárgája egy ezüstös tojásban. Olykor egyegy hal cikázott el fejjel lefelé az ablakok előtt – bármilyen mágia működtette is ezt a helyet, a jelek szerint nem tudta egyértelműen eldönteni, hogy víznek vagy levegőnek kellene-e lennie a kastély körüli közegnek. A patakopogás újra felhangzott, most már közelebbről. – Én ezt nem értem – vallotta be Poppy. – Ez a kos egy isten. Ha tényleg el akarna menekülni előlünk, egyszerűen csak elteleportálna innen, vagy ilyesmi. Vagyis, vagy azt akarja, hogy elkapjuk, vagy szándékosan csapdába csal minket. – Gyertek, derítsük ki! – bólintott Janet. Na, ez itt most igazi vezetés. – Szerintem a fenti napozóterasz felé tart – mondta Poppy. – Nagyszerű. Akkor sarokba szorítjuk. Onnan nem tud hova menni. – Szóval, kelepcébe ejtettük. – Egyszerűen akár idelent is maradhatnánk – vetette fel Josh –, és nem kellene felmennünk utána. – Talán éheztessük ki? Erre még Poppy is a szemét forgatta. – Na, gyerünk, essünk túl rajta, és húzzunk végre a búsba! Komolyan kezd a frász kerülgetni ettől a helytől. – Ja! – Janet végre egyetértett valamiben Poppyval. Odanézzenek, lassan kezdem megkedvelni. Még pár évtized, és lehet, hogy egész jól kijövünk majd egymással. Janet lecsatolta a csatabárdjait, a két Bánatot, és felsprintelt a lépcsőn. Ha az ember csigalépcsőkkel és magas tornyokkal teli kastélyban él, óhatatlanul is acélos lesz a vádlija. Janet hallotta, ahogy Poppy megereszt egy harci kurjantást, és utána iramodik.
Ismét felhangzott az a rebegő nyögés. – Ó, egek! – hallották odafentről a finoman előkelő, már nem épp fiatalos, de még ereje teljében járó, angolos tenort, amelybe parányi kuncogás is vegyült. Egy Eduárd-korabeli vígoperai hang volt ez. – Színpadi csatajelenet következik! Janetet felbőszítették ezek a szavak. Az a szerencsétlen Krétamanus négykézláb kínlódik, te meg itt poénkodsz, bazd meg? Azt hiszed, ez csak valami vicc? Színpadi csatajelenet? A kurva anyádat! Mindjárt mutatok én neked olyan jelenetet, hogy beledöglesz. Súlyos, dobogó léptekkel száguldott fel a lépcsőn, most már szorosan a kos nyomában. Megcsapta az orrát az isteni gyapjú olajos, furcsán édeskés illata. Még ő is érezte, hogy égni kezdenek az izmok a lábában. Bakker, nyújtanom kellett volna előtte. – Állj már meg! Jesszusom! Csak beszélni akarunk veled! Aha! Csak meg akarjuk beszélni, hogy milyen kibaszottul döglött leszel, miután kinyírunk! A fenti helyiség kellemes, üvegkupolás kamra volt, idelent azonban siralmasan rideg és barátságtalan, a négy sarkába tűzött egy-egy csöpögő fáklya fénye ellenére. Zsarátnok megállt, épp csak annyi időre, hogy Janet felérjen a lépcső tetejére, és megpillanthassa. A királynő most először nézhette meg alaposabban a kost. Zsarátnok pont úgy festett, mint az ikertestvére: hatalmas volt, és a homlokáról két nagy, bordázott szarv csavarodott hátra, amelyeket mintha bevontak volna brillantinnal. Csak éppen, amíg Parázs gyapja aranylóan ragyogott, addig a Zsarátnoké sötétszürke volt, mint egy viharfelhő. – Na, gyerünk! – kiáltotta. Az egyik ablakban felragyogott a napfény – miután egy órát töltöttek a mocsár színe alatt, ez úgy hatott, mintha egyenesen belebámult volna egy ívlámpába. Zsarátnok portált nyitott a fenti világba. A kos futásnak eredt, és egyetlen előkészítő galopp után keresztülszökkent az ablakon. A levegőben szaltózva félfordulatot tett, és fejjel lefelé földet ért a… – Hol is? Az égen? A mennyezeten? Nem, csak a fűben. Feljutott, és a gravitáció átfordult számára a „rendes” irányba. Hibátlanul kivitelezett, tízpontos mozdulattal érkezett a lábára. – Már nem jártam idefent egy ideje – jegyezte meg Zsarátnok, és odébb ügetett. – Közelebb, mint hinnéd! Janet válla megereszkedett. Basszus! Az örökkévalóságig fogócskázhatunk ezzel a köcsöggel. De Poppy, aki épp most ért fel a lépcsőn, tántoríthatatlan maradt. Anélkül, hogy megtört volna a lendülete, egyenesen odarohant a portálhoz, az ablakkeretre tenyerelve kézenállásba lendült, és hagyta, hogy a gravitáció átforduljon, miközben kiesett erről a síkról, és a talpára huppant a fűben, Janetnek fejjel lefelé, de feléje forduló arccal. Janetnek már attól is rókázhatnékja támadt, hogy nézte őt. Pedig nem is én vagyok
állapotos. – Na, gyere! – biztatta Poppy vidáman. Majd sarkon perdült, és az egyre távolodó kosisten felé fordult. Úgy tűnt, még maga Zsarátnok is megijedt kissé a lány fürgeségétől. Úgy megugrott, mint egy hegyi kecske, amikor a távolban lövés dördül. – Viszlát! – kiáltott oda nekik, majd kilőtt, mint a nyíl, és a portál pislákolva kihunyt. Janet tett felé egy fél lépést, de már túl későn. – Pont, mint egy kurva isten – füstölgött. Még akkor is ott állt, keresztbe font karral, és a térkapu hűlt helyére meredt, amikor megérkezett Josh, úgy nekiveselkedve az utolsó lépcsőfoknak, mintha egy úszómedencéből próbálna kievickélni. – Kifosztom az édességboltját – károgta. Janet gyorsan vázolta neki, mi a szitu a lelépett istennel, a hiányzó feleségével, s a többi. Josh ezúttal furcsán higgadt maradt. – Mellesleg a nejed egészen lenyűgöző. El kell ismernem. Korábban alábecsültem. De most… le a kalappal. – Köszi, Janet! – Josh elégedettnek tűnt. Hát, lehet is. – Sosem hittem volna, hogy valaha is azt hallom a szádból, hogy „le a kalappal”. – Ez nem számít, mert a víz alatt vagyunk. – Szóval, portált nyitott, hmm? – kérdezte Josh. – Jól meg tudtad nézni? – Dombok – vágta rá Janet. – Fű. Nyílt ég. Josh biccentett. Nem szólt semmit, de a tekintete ide-oda villant. Vaskos ujjaival gyorsan rajzolni kezdett a levegőbe, láthatatlan diagramokat és szigillumokat. – Keleti part. Innen északkeletre. – Mit művelsz? Óh! Majd elfelejtettem, hiszen kábé ötször annyit tudsz a portálokról, mint bárki emberfia. Josh máris belefeledkezett az összpontosításba és az ő képzeletbeli, mágikus ujjfestésébe, amit most elégedett nyögésekkel és dudorászással kísért. Janetnek el kellett ismernie: ha a srác valamit megértett, akkor azt tényleg kente-vágta. – Pfft – fújtatott Josh. – Ugye csak viccelsz? Felállt, és lépkedni kezdett körbe-körbe a szobában, miközben úgy nézelődött jobbra-balra, mintha valami szúnyogot keresne, amit senki más nem lát, csak ő. – Azt hittem, biztosan valami spéci, titkos isteni transzporthálón dolgozott, amiből mi, gyarló halandók alapból ki vagyunk zárva, pusztán a bukott, emberi természetünknél fogva. De a jelek szerint távolról sem! Pontosan hol is állt, amikor megnyitotta azt az izét? Janet bizonytalanul intett. – Mutasd meg! – kérte Josh. – Látnom kell, különben nem fog működni. Janet felsóhajtott.
– Na, jó. De ha a seggemet fogod stírölni, beárullak Poppynak! Négykézlábra ereszkedett, Zsarátnok-stílusban, és pontosan elismételte a mozdulatsort. Josh komolyan bólintott, miközben végig a lány fenekére meredt. Azután odalépett az ablakhoz, ahol az imént a portál nyílt, és elkezdte nekinyomni mindkét tenyerét. Lassú körökben dörzsölte az üveget, és mintha egy koszos sírkőfeliratot tisztogatott volna: amerre elhúzta a kezét, előtűnt a portál szellemszerű, ezüstös utóképe. Pontosabban, az azon keresztül feltáruló látvány: alacsony dombok furcsán szabályos sora. Minden egyes kiemelkedés alacsony lejtésű, tökéletesen sima, többé-kevésbé azonos magasságú volt, és mértani pontosságú sorokban rendeződtek el, egyik a másik után. Mindegyik dombocska tetején egyetlen, magányos fa állt, a külsejük alapján tölgyfák. – Hol a pokolban van ez? – kérdezte Josh. – Ez Chankly-Bór – felelte Janet. Annak kell lennie. Nincs még egy ilyen hely. – Fenn, északon, a Szaggatott Öböl mellett. – Bizarr. – Josh közelebb hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye, nekinyomta az orrát az üvegnek. – Chankly-Bór. A „chankly” melléknév? Módosítja a „Bór” jelentését? – Vannak rejtélyek, amiket jobb nem firtatni. Josh, oda tudsz vinni minket? – Hogy oda tudlak-e? – Csettintett az ujjával, egyszer, kétszer. – Már majdnem sikerült is. – Csett. A harmadik próbálkozásra a szellemszerű, homályos vázlat hirtelen nagy felbontású, valós időben játszott, színes képpé robbant szét. – Parancsolj, királynőm! 53
Janet végül falfehér arccal, lábbal előre, a hátán araszolt át az alacsony ablakpárkányon, és fokozatosan hagyta, hogy a gravitáció hatni kezdjen a lábfejére, és lehúzza addig, ahol már Josh és Poppy felnyúlhattak érte, és elérhették. A gravitációs irány megfordulásával egyszerűen nem tudott mit kezdeni az agya, a testéről már nem is beszélve. Félúton megdermedt, és egy kicsit emlékeztetett Micimackóra, amikor az beszorult a Nyuszi üregének bejáratába. Végül a két társának kellett szó szerint áthúzniuk az ablakon. Azután újra Fillory szilárd talaján állt, alig négy órával azután, hogy nagy bátran útnak indult, hogy felkutassa a szélhámos istent, Zsarátnokot. Újra rágódott egy sort az örök visszatérés ideáján, az egyre bővülő körforgásén, amely a jelek szerint irányítja a történelmet. Az emberi ügyekben tetten érhető egy bizonyos ritmikus árapály. Dagálykor a lassú, pangó víz kisodor a partra mindenféle tengeri moszatot, algát és bomló szerves hulladékot, és lerakja a homokra, ahogy egy macska hagyja a patkánytetemet a gazdája lábtörlőjén. Azután apálykor visszahúzódik, hogy újabb adag szemetet keressen. Pedig már olyan közel jártunk! Megoldhattunk volna mindent. Most viszont már lőttek az egésznek. Az a rohadt kos megint elmenekült.
Mindenesetre, a Chankly-Bór így, személyesen szemlélve, igazán fenséges látványt nyújtott. A dombok párhuzamos sorai egészen a láthatárig futottak, nem tökéletesen szabályosan, de csaknem. Úgy néztek ki, mint a lábtörlők csúszásgátló felületének gumidudorai, csak épp óriásira felnagyítva. Minden domb tetején állt egy fa, mint egy szál gyertya a zsúrtortán, és mindegyik fa különbözött a többitől. Helyenként a domboldalakat nagy foltokban aranysárgára fakította a végtelen, makacs, gyilkosan perzselő nyár. Poppy ott állt, és rájuk várt. Egy távolabbi pontra mutatott – Na, várjunk csak! Talán még sincs minden elveszve! Zsarátnok nem rejtőzött: az egyik dombtetőn állt, teljesen nyíltan és leplezetlenül – egy sorral beljebb, hárommal arrébb –, és őket nézte. Még csak meg se mozdult! Így jól szemügyre vehették. Janet megindult felé. – Ne fuss el! – kiáltotta, már-már esdekelve, mintha a hangja puszta ereje ott tarthatta volna a helyén. – Ne menekülj! Kérlek! Csak maradj ott! Zsarátnok nem futott el. Megvárta őket. Még csak nem is tűnt különösebben nyugtalannak, ahogy a három ember – két királynő és egy király, plusz egy méhen belüli trónörökös – felkapaszkodott a domboldalon; először futottak, azután már csak sétáltak. Tekintve az eget-földet rengető eseményeket, ez a színhely igazán első osztályú választásnak tűnt az események hátteréül. Fenséges volt a látvány. Janet azon tűnődött, vajon valaki szándékosan ültette-e a fákat a dombtetőkre, vagy azok egyszerűen maguktól nőttek így. A lény, aki a legnagyobb eséllyel tudta a választ erre a kérdésre, már csak alig tízméternyire állt tőlük, és a távolság egyre fogyott. Amikor Janet felért mellé, óvatosan lassított; alig akarta elhinni, hogy a kos nem száguld el abban a pillanatban, ahogy túl közel ér hozzá. Ostoba, gyapjas képe azonban teljesen közömbös maradt. – Szóval – lihegte Janet a hosszú kaptatástól kifulladva, térdére támasztott kézzel –, áruld el, ültette valaki ezeket a fákat, vagy csak úgy maguktól nőttek ide? – Tetszenek? – kérdezett vissza Zsarátnok. – Az enyémek, természetesen. A dombokat a fivérem készítette, bár nem hiszem, hogy így akarta hagyni őket. Biztos vagyok benne, hogy azt tervezte, később művészien szétszórja őket itt-ott a birodalomban. Szerette a hosszú geológiai múlt látszatát kelteni. De én azt mondtam: „Nem-nem, gyönyörűek ezek így, ahogy vannak.” És elhelyeztem mindegyik tetejére egy fát, azok pedig azóta is itt állnak. Az Első Nap óta. Az egyikük most órafa. – Újra felhangzott az a rövid, remegő nyögés… Kiderült, hogy ő így, ilyen furcsán mekegve nevet. Milyen hihetetlenül idegesítő és mesterkélt! – Nem tudom, hogyan csinálta. Bámulatos szerkezetei vannak annak a boszorkánynak. Zsarátnok stílusa különbözött a Parázsétól: finomnak, előkelőnek, enyhén hibbantnak, ugyanakkor derűsnek, és csipetnyit nőiesnek hatott. Ha mondjuk lett
volna rajta ruha, biztosan hullámos krepp anyagot és csokornyakkendőt visel. Janet nem tudta eldönteni, hogy fennhéjázó és leereszkedő, vagy csak ütődött kissé. Akárhogyan is, eljött a pillanat. Ez volt az: a magyarázatok ideje, amikor majd szépen elmond nekik mindent, megismerteti velük a kirakó hiányzó darabjait, és akkor Fillory újra feléled. Istenem, mennyire szeretném, hogy megmaradjon! – ébredt rá. Nem akarok visszamenni! Királynő akarok maradni! A sok sietős kergetőzés után most egyszerre úgy érezte, a világ minden ideje az övék. A horizontot mélyvörösre színezte a naplemente; akár egy fakó horzsolás, amely most kezd csak megmutatkozni. – Másmilyennek tűnsz, mint a testvéred – mondta. – Mint kicsoda? – A fivéred, Parázs. Az ikerbátyád. – Áh! Ja, igen! – Mintha némileg szelektív lett volna a hallása. – Csak felebarátom, nem vértestvérem. – Azt hittük, meghaltál. – Ó, igen, tudom! – Újabb vinnyogó nevetés. Zsarátnok örömében körbefordult maga körül, mint a saját farkát kergető kismacska, annyira élvezte a helyzetet. – De csak úgy tettem. Martin akarta így, ez része volt az üzletnek. Micsoda egy különös srác! Nem hiszem, hogy valaha is túllépett volna az Ödipusz-komplexusán. Álmában is folyton anyucit emlegette, meg arról hablatyolt, életben van-e még az apja, meg hasonlókról. Természetesen sok mindent megtehetsz, amikor mindenki azt hiszi, meghaltál. Nem szakítanak félbe. Egy halott istenhez senki sem imádkozik. Miért is tennék, nem igaz? Bár némi időt tényleg eltöltöttem az alvilágban. Nem mintha kellett volna, de kezdtem belejönni az új szerepembe. Azt akarták, mármint a halottak, hogy én legyek az Uruk és Parancsolójuk. De én nem vállaltam. Képzeljétek csak el: én, mint az alvilág istene! Sokkal jobban szerettem volna valami kevésbé fellengzős címet. Mint mondjuk, nem is tudom, tudományos munkatárs, vagy vendégprofesszor, vagy ilyesmi. De tény, hogy élveztem az ott töltött időt. Olyan csendes hely! A játékok pedig elbűvölőek. Tényleg örökre ott tudtam volna maradni. Azután eltöltöttem pár évet Parázs árnyékaként. Mindenhová követtem, a patái alatt szaladgáltam. Sosem tudott róla! Azt gondoltam, ennyi csak nyilvánvaló, az én nevemmel . De tudjátok, Parázs nem így gondolkodik. Soha nem is tette. Ő mindent nagyon szó szerint vesz. – De eleve miért csináltad egyáltalán? – kérdezte Poppy homlokráncolva, és a fejét csóválta. – Mármint, nem az árnyékdolgot, hanem miért változtattad át Martint a Fenevaddá? Zsarátnok mélyet sóhajtott. Lesütötte a szemét, és a füvet kezdte tanulmányozni. – Azt csúnyán elhibáztam. Nagyon csúnyán. Annyira mohón akarta, én pedig azt gondoltam, jót tesz majd neki. Végül azonban hatalmasat csalódtam Martinban… a 54
viselkedésében. Olyan szégyenteljes és becstelen! Tudjátok, mi volt a fő gond vele? Nem volt semmi önuralma. Egy csepp se! – Az az eset tényleg szörnyen rosszul végződött – értett egyet Josh. – Nem sokan nyertek vele. – Végül még maga Martin sem – felelte Zsarátnok szomorúan. – Szegény fiú! Annyira rettenetesen szeretett volna itt maradni. Egyfolytában csak erről beszélt. És elképesztően okos volt. Vágott az esze, mint a borotva. Hogy is mondhattam volna nemet? Meg akartam adni neki, amit kért, hiszen a szívem szerint én mindig csak a kedvére tennék mindenkinek! De aztán micsoda szörnyűségeket tett! Tudjátok, feladta az emberségét, cserébe azért, hogy itt maradhasson, Filloryban. Feláldozta nekem, és ebben hatalmas erő rejlett. Még engem is meglepett, milyen sokat nyert vele. Hittétek volna, hogy az volt a legjobb benne? Az énje többi részéről aztán kiderült, hogy abszolút értéktelen, egy szarházi. Inkább elbujdostam – talán tényleg megölt volna, ha sikerül rám találnia. Később mindenesetre azt állította, hogy végzett velem, én meg annyiban hagytam. Milyen kiábrándító, nem? – Zsarátnok újra sóhajtott, letelepedett a fűbe, és kényelmesen elhelyezkedett. – Olyan nagy csalódás. De nem igazán hibáztathatjátok. Azok után, amiket az a szörnyű Plover művelt vele. – Miért vetted el? – kérdezte Josh. – Mármint az emberségét. – Hát… – A kos ismét lesütötte a szemét, és ezúttal valóban félénk lett és zavarba jött. Az egyik mellső patájával csíkokat húzott a fűbe. – Úgy hittem, ha enyém lesz Martin emberi mivolta, akkor én lehetek Fillory királya. Amellett, hogy az istene is maradtam volna. Egy istenkirály, gondolom, így is mondhatjuk. Ez persze csak egy kósza ötlet volt. De azután annyira élveztem a „halott” létemet, hogy végül meg sem próbáltam! A beszélgetés egyáltalán nem úgy zajlott, amint azt Janet eredetileg hitte. Nem várta, hogy kedvelni fogja Zsarátnokot, de arra sem számított, hogy ennyire gyűlöli majd. Inkább valami elragadó szupergonosz típust remélt. Ahhoz tudott volna viszonyulni valahogy. De Zsarátnok egyáltalán nem volt elbűvölő. Csak ahhoz értett, hogy ne vállaljon felelősséget a tetteiért. Lehet, hogy picsa vagyok, de én legalább elviszem a balhét. – Mindez tényleg nagyon bámulatos – mondta. – Komolyan. De valójában nem ezért szerettünk volna beszélni veled. – Igazán? – Mellesleg, ha már szóba jött – vetette közbe Josh –, az előbb miért futottál el, és most miért vártál meg minket? – Óh! – Zsarátnok őszintén meglepettnek tűnt. – Én azt hittem, tetszik nektek. Mármint, az a kis fogócska. Nem azt akartátok? – Nem, én nem nagyon – felelte Janet.
– Bár azt a részt bírtam, amikor én mentettem meg a helyzetet – ismerte el Josh. – Az tényleg jó volt. Tudod… a portállal. – Na, tessék! – örvendezett Zsarátnok. – Látjátok? A testmozgásra amúgy is szükségetek volt. Ez a megjegyzés hatásosan semmissé tette Josh diadalát. Poppy vigasztalóan megpaskolta a karját. – Hát, mindegy – vont vállat. – Figyelj, mi van ezzel az apokalipszisizével? A világ végével. Hogyan tudjuk megállítani? A te műved, igaz? Zsarátnok őszintén megbántottnak tűnt. – Az apokalipszis? Ó, nem. Ahhoz semmi közöm. – Semmi? – kérdezte Janet. – Egek, dehogyis! Miért tennék ilyesmit? A két királynő és a király egymásra meredtek. Valami szép csendben kezdett meghalni Janetben. Ja, igen: a remény. Az emberek így nevezik. – De ha te nem…? – kérdezte Poppy. – Akkor mi, hogy fogjuk…? A döbbenet még Zsarátnok nem emberi képére is nyíltan kiült. – Úgy érted, megállítani? Nem gondolhatjátok komolyan, hogy én tudom a választ! Egyébként nem hiszem, hogy egyáltalán lehetséges megállítani. Hogyan akadályozol meg egy apokalipszist? Ez egyszerűen a természet része. Önmagától megtörténik. – Szóval akkor, te sem tudod…? – kérdezte Josh, de félúton elhalt a hangja. – De hát… – nyögte Janet. Ő sem tudta befejezni a saját mondatát. Annyira biztos volt benne, hogy ez lesz az. A válasz, a küldetésük vége. Esküdni mert volna rá, hogy itt majd megtalálják a megoldást. A sürgető késztetés a semmiből tört rá Janetre; az utóbbi időben a legjobb sugallatai közül elég sok ebből a „semmiből” jött. Hirtelen összeállt a fejében a kép: Zsarátnok elvette Martin emberségét, aztán az egészet beállította egy félresikerült mókának. Mi mást is tehetett volna? De Martin a Fenevaddá vált, szörnyeteggé, leharapta Penny kezeit, összezúzta Quentin kulcscsontját, és emiatt vált Aliceniffinné. Ja, és megette azt a csóró csajt a suliban, hogy is hívták? Előrántotta a hátára szíjazott csatabárdok egyikét, és ugyanazzal a mozdulattal képen törölte vele Zsarátnokot. Még arra se maradt ideje, hogy rávarázsolja a jégpengét: csak a hideg fémnyél csattant egyenesen a kos állkapcsán. – Nesze! Zsarátnok szeme elkerekedett. Janet újra lesújtott, ezúttal jóval keményebben, és az isten mellső térdei megrogytak. Ezek az eszelős fejszék! Meg kell hagyni, a Legelső nem túlzott, amikor magasztalta őket. Mindazt tudták, amit állított róluk, és még többet is. Úgy megüthetsz velük egy istent, hogy megérzi. Zsarátnok megpróbált felkelni, megrázta hosszú, elnyújtott pofáját; leginkább
csak zavarodottnak tűnt, Janet pedig újra meg újra lesújtott rá. A kos lábai ismét megbicsaklottak alatta: összerogyott, és elvesztette az eszméletét. Azután a lány még egyszer odacsapott, ezúttal egyenesen fültövön vágta, és közben lepattintott egy apró darabot az egyik hatalmas, bordázott szarváról. – Ezt mindazért, amit tettél, te kibaszott, hitvány féreg! – Janet! – csattant fel Poppy, most végre egy pillanatra maga is kibillenve a szokásos higgadtságából. – Jesszusom! – Ki nem szarja le? Nem ő az. Nem tud segíteni nekünk. Nem tud ez szart se. – Meg aztán ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmam így legyakni egy istent? Főleg olyat, aki ennyire nyilvánvalóan megérdemli? Az eszméletlen Zsarátnok az oldalára dőlve elnyúlt a füvön. Vastag nyelve hegye kikandikált petyhüdt ajkai közül. – Lúzer! – Janet leköpte. – Sosem lehettél volna király. Ahhoz túlságosan puhapöcs vagy. Joshék csak némán meredtek rá, és az ájult istenre, aki kiterülve hevert a sima zöld gyepen, egy fa alatt a dombtetőn, a Chankly-Bórban. – Ezt Alice-ért kapta – sziszegte Janet. – Meg Penny kezéért. Meg mindenért. – Ja, értjük, tényleg – bólintott Josh. – Vettük az üzenetet. – Azt hiszem, mondhatjuk, hogy magának kereste a baltát… izé, balhét. – Mennünk kéne – javasolta Poppy. De még nem indultak. A távolban, a Névtelen Hegyek közötti résen át látták, hogy a nap már csaknem elérte a világ peremét. Együtt nézték, ahogy lassan lenyugszik. De azután mégsem tűnt el. Nem sikerült neki egészen. Ahelyett, hogy lebukott volna a horizont alá, inkább mintha csak megpihent volna rajta. Az alsó széle apránként, fokozatosan kilapult, és távoli fellobbanások és lángcsóvák keltek körülötte, tovább bonyolítva az amúgy is rendhagyó naplementét. Fényvillanás támadt, azután még egy, mintha bombák robbannának a messzeségben. A hang pár másodperccel később ért el hozzájuk, mint ropogó durrogás. Újabb pillanatokkal később pedig jöttek a rengések: súlyos, nem emberléptékű vibráció futott végig a földön, mintha valaki kozmikus csiszolókorongot nyomott volna a világ pereméhez. A mögöttük emelkedő fáról lehullott néhány levél. – Mi… a faszom… ez? – hüledezett Josh. Janet azt kívánta, bár ne értené. De értette. – Kezdődik – mondta. Leült a lapos dombtetőre a Chankly-Bórban, és átkarolta a térdét. – Elkéstünk. Megkezdődött az apokalipszis.
25. FEJEZET Alice aludt. Nagyjából húsz órát aludt egyfolytában, Quentin ágyában, hanyatt fekve,
tátott szájjal, egy vékony lepedő alatt. Végig tökéletesen mozdulatlan volt, egyszer sem moccant meg, vagy fordult az oldalára. Quentin ébren maradt, ameddig csak tudott; csak nézte a lányt, és hallgatta erőtlen szuszogását. Alice haja hosszú volt, sima szálú és csapzott, a bőre halovány. A körmeire ráfért volna egy manikűrözés, és az egyik karját felhorzsolta, amikor a padlóra zuhant. De ezzel együtt, ép és egészséges volt. Emberi önmaga. Quentin csak nézte és nézte: Végre itt van! Visszatért. Úgy érezte, most már elkezdődhet élete hátralevő része. Azt nem tudta, hogy még mindig szerelmes-e Alice-be, de azt igen, hogy pusztán attól, hogy egy szobában lehet vele, ismét valóságosnak, teljesnek és elevennek érezte magát. Korábban nem hitte, hogy képes lesz valaha rá. Amikor már nem tudott tovább ébren maradni, a többiek vették át a helyét a virrasztásban. Quentin odalent majszolta kései reggelijét, készülve arra, hogy felváltja az Alice ágya mellett virrasztó társát, amikor a lány felébredt. – Azt mondta, éhes – közölte Plum. Quentin felpillantott a Cheerios gabonapelyhéből, és meglátta Alice-t az ajtóban, Plum halványkék fürdőköntösébe burkolózva. Úgy festett, mint a legsápadtabb, leghaloványabb, legbecsesebb, legtörékenyebb teremtmény a világon, akit valaha látott. A szemei alatt lila karikák sötétlettek. Quentin felállt, de nem ment oda hozzá. Nagy erőfeszítésébe telt, de nem akarta hirtelen lerohanni. Az ő tempójában akart haladni. Rengeteg ideje volt gondolkodni ezen a pillanaton, és az egyetlen helyes megoldásnak az tűnt, ha higgadt marad. Alice-nek most elsősorban nyugalomra volt szüksége. Mintha az érkezési kapunál várt volna rá a reptéren, egy hosszú, katasztrofális utazás után. Könnyebben ment, mint hitte. Annyira nagyon örült, hogy láthatja. Ilyen helyzetre nem volt semmi receptje, de gondolta, majd együtt kitalálják, hogyan tovább. Elvégre, most már a világ minden ideje a miénk. – Éhes vagy, Alice? Máris készítek neked valamit. Alice nem felelt, csak odacsoszogott az asztalhoz, azután úgy meredt a székre, mintha nem tudná biztosan, mire is jó pontosan ez a berendezési tárgy. Quentin kinyújtotta felé a kezét, hogy esetleg vezesse vagy támogassa, ha kell, de a lány félénken elhúzódott. Nem akarta, hogy megérintsék. Óvatosan leereszkedett a székre. Quentin hozott neki egy kis reggelizőpelyhet. Szerette régen az ilyesmit? Nem emlékezett. De mással nemigen tudta megkínálni. Odarakta elé, Alice pedig olyan pillantással méregette, mintha egy tál friss hányás volna. A niffinek valószínűleg nem esznek. Alice-nek bizonyára ez lehet az első étkezése hét éve, mert azóta most először van újra teste. Újabb perc elteltével esetlenül belemártotta a kanalát a gabonapehelybe. Mindenki érezhetően igyekezett nem nyíltan bámulni rá. Néhány másodpercig gépiesen mozgott az állkapcsa, mintha
látott volna valami elnagyolt vázlatrajzot arról, hogyan kell összerágni az ételt, de ő maga még sosem próbálta a gyakorlatban. Azután kiköpte az egészet. – Mondtam, hogy inkább mézes-mogyorósat kellett volna vennünk – jegyezte meg Plum. – Adjatok neki időt! – kérte Quentin. – Kiszaladok egy kis friss gyümölcsért. Hozok kenyeret is. Talán az könnyebben lecsúszik a torkán. – Az is lehet, hogy szomjas. Igaz. Quentin töltött neki egy nagy pohár vizet. Alice egyetlen, hosszú korttyal lenyelte, majd ivott még egy pohárral, hatalmasat böfögött, és felállt. – Jól vagy? – kérdezte Plum aggodalmasan. – Quentin, miért nem beszél? – Mert baszódj meg! – suttogta Alice rekedten. Visszavánszorgott az emeletre, és visszadőlt az ágyba. Quentin, Eliot és Plum a konyhaasztalnál ültek. A hűtő bosszantóan vacakolt: hangosan zúgni kezdett, amíg valaki fel nem állt, és jól oldalba nem taszította, valahogy úgy, ahogyan az ember a horkoló hálótársát igyekszik elhallgattatni. Erre nagyjából félórára abbamaradt a berregés, majd újrakezdődött. – Muszáj ennie valamit – mondta Quentin. Felkelt az asztaltól. Nem tudott nyugton maradni a fenekén, amint leült, rögtön újra talpon termett. Majd ücsörgök, ha Alice jól lesz. – Legalább éhesnek kellene lennie. Talán beteg, vagy rosszul raktuk össze a testét. Lehet, hogy perforált a mája. Vagy elzáródott a bele, vagy fejjel lefelé van a tüdeje, vagy mit tudom én. – Talán egyszerűen csak dugig van – vetette fel Eliot. – Valószínűleg befalt egy csomó embert, közvetlenül mielőtt visszaváltoztattad, és most emészt. Majd kialussza. Quentin nem tudta eldönteni, Eliot ezt most valami viccnek szánta-e, és neki nevetnie kellene rajta, vagy nem. Már nem tudta, miben hol a határ. És akármit is mondott Eliot, tény, hogy ő legalább annyi időt virrasztott Alice ágya mellett, mint Quentin. – Nyugi már, nem lesz semmi baja! – hurrogta le őket Plum. – Hagyjátok abba a nyavalygást! Oké, valahol én is azt vártam, hogy majd hálás lesz, amiért megmentettük a szörnyléttől, de mindegy. Nem kell megköszönnie. – Folyton azon tűnődök, milyen lehet niffinnek lenni – mondta Quentin. – Valószínűleg még csak nem is emlékszik rá. – Mindenre emlékszem. Alice a lépcső alján állt. Belépett a konyhába, és újra leült az asztalhoz. Most már magabiztosabban mozgott, de még mindig inkább úgy, mint valami idegen lény, aki csak most kezd hozzászokni a földi gravitációhoz. – Van egy kis gyümölcsünk – kínálta Quentin. – Barack. Szőlő. Egy kis sonka. – Mindenfélét összevásárolt a flancos sarki közértben, ami kicsit is ízletesnek és elég
frissnek tűnt. – Egy dupla whiskyt kérek, nagy jégkockával – közölte Alice. Óh. – Hozom máris. Még mindig kerülte mindenki tekintetét, de ez akkor is haladásnak tűnt. Talán az ital majd ellazítja. Feltéve, hogy a májával tényleg minden rendben. Quentin lehozta az üveget, tudván, hogy most menet közben improvizál. Beleejtett egy jégkockát a pohárba, és whiskyt töltött rá. Az a lényeg, hogy ne féljek tőle. Azt akarta, hogy Alice szeretve érezze magát. Vagy ez talán túl sok így, de akkor legalább annyit, hogy biztonságban érezhesse magát. Neki pillanatnyilag az is elég volt, hogy tölthet Alice-nek egy italt. – Kér még valaki? – kiáltott be a konyhából. Vágni lehetett a csendet a szobában. – Jól van, oké. Töltött egyet magának is, tisztán. Átkozott legyek, ha hagyom, hogy az újonnan felélesztett ex-barátnőm egyedül igyon hét év után először. Plum és Eliot ez egyszer kifogytak a mondanivalóból. Nekik is töltött egy kis skót whiskyt, hátha mégis szükség lesz rá, azután bement, és mind leültek Alice mellé az asztalhoz. Alice szomjasan felhajtotta a saját adagját, azután a Plum itala után nyúlt, és azt is legurította. Amikor végzett vele, csalódottan a pohár üres aljára meredt. Eliot diszkréten arrébb tolta a sajátját, hogy a lány ne érje el. Quentin először arra gondolt, behozza Alice-nek az egész üveget, azután eszébe jutott, hogy az talán mégsem lenne jó ötlet. Inkább több vizet kellene innia. – Akarsz esetleg…? – kezdte volna. – Fájt – vágott a szavába Alice. Kieresztett egy hosszú, reszkető sóhajt. – Ha tudni akarod. Érdekelt valaha is, Quentin? Megpróbáltad csak egyszer is elképzelni, milyen érzés lehetett? Úgy igazán? Emlékszem, azt gondoltam, talán nem is fog fájni. Talán könnyen megúszom. Mit lehet tudni, nem igaz? Lehet, hogy a mágikus tűz más. Hát, mondok én valamit: nem más. Iszonyatos volt. Fájt, mint a veszett fene. Gondolom, kábé úgy sajoghatott, mintha hagyományos tűz égetett volna meg. Egészen addig a legnagyobb fájdalom, amit valaha éreztem, az volt, amikor becsíptem az ujjam egy összecsukható székbe. Az emlék hatására elhallgatott, és újra a poharába nézett, mintha csak teljesen meg akarna győződni róla, hogy egy csepp sem kerülte el a figyelmét. – Azt hihetnétek, az idegeket nem lehet ennyire brutálisan túlingerelni, pedig de. Az ember azt gondolná, van egy felső határ. Hiszen miért is volna lehetséges, hogy ilyen szörnyű kínokat érezhessünk? Senki nem válaszolt. – Azután egyszer csak már egyáltalán nem fájt. Emlékszem, amikor az utolsó porcikáim is odalettek… a lábujjaim, és a fejem búbja, ugyanabban a pillanatban…,
és a fájdalom teljesen megszűnt. Sírni akartam a megkönnyebbüléstől, hogy végre vége. Hihetetlenül felszabadító érzés volt, hogy nincs már testem. Többé nem okozhat semmilyen gyötrelmet. De nem sírtam, igaz? Nevetni kezdtem. És abba se hagytam hét teljes évig. Ez az, amit sosem fogtok megérteni. Soha, de soha nem foghatjátok fel. – Lebámult az asztallapra. – Az egész egy hatalmas vicc volt, és egy pillanatra sem vált unalmassá. – Nekünk egyáltalán nem tűnt viccesnek – jegyezte meg Quentin halkan. – Ez volt a legrettenetesebb dolog, amit bármelyikünk valaha látott. Pennynek épp akkor harapták le a kezét, nekem odalett a fél kulcscsontom, Fen pedig meghalt. Azután elveszítettünk téged. Egy cseppet sem volt humoros. – Pofa be! – csattant fel Alice. – Te nyavalygó kis szarzsák! Sosem fogsz megérteni semmit! Quentin némán fürkészte. A lényeg, hogy ne féljek tőle. – Sajnálom, Alice. Mindannyian nagyon-nagyon sajnáljuk, hidd el nekem! De meg akarjuk érteni. Próbáld meg elmagyarázni, kérlek! Hátha mégis sikerül. A lány lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. – Nem érted, és soha nem is fogod. Már akkor sem értettél soha, amikor még ember voltam, mert egy olyan önző alak, mint te, eleve nem érthet meg senki mást, Quentin. Te még önmagadat sem érted. Úgyhogy ne hidd, hogy most majd megérthetsz engem! Eliot kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Alice tüstént nekitámadt. – Ne merészeld védeni! Sosem voltál annyira tökös, hogy az életben akár egyetlen igazi érzésnek átadd magad, inkább folyton vedeltél. Úgyhogy most fogd be, és a változatosság kedvéért hallgass végig valakit, aki a szemedbe mondja az igazságot! Hallgattak. Quentin nem tudta, hogy reagáljon. Úgy érezte, valami balul sült el. – Amint eltűnt a testem, és teljesen niffinné váltam… folyton az a régi fogpasztareklám járt a fejemben. Nem tudom, miért jutott eszembe, de az volt a szlogenje, hogy ez a fogkrém a „frissen a fogorvostól” érzést nyújtja. És pontosan így éreztem én is magam. Az összes addigi mocsok le lett sikálva rólam. Frissnek, könnyűnek és jegesen tisztának éreztem magam. Makulátlan voltam. Hibátlan. Tökéletes. Ti meg csak álltatok ott, és olyan iszonyodva néztetek! Kezded már kapiskálni, mi volt annyira vicces? Emlékszem, mire gondoltam akkor. Nem Martinra, Pennyre, rád vagy bárki és bármi másra. Az egyetlen gondolat a fejemben ez volt: Végre! VÉGRE! Egész életemben erre a pillanatra vágytam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Amikor megtettem, amikor elvégeztem a varázslatot, azt hittem, talán képes leszek elég ideig irányítani az energiát, hogy a segítségével végezhessek Martinnal. De amint megkaptam azt az erőt, vagyis niffin lettem, többé már nem akartam irányítani. A legkevésbé sem érdekelt a csata. Egyszerűen csak szerencsétek volt,
hogy mégis megöltem Martint. Oltári nagy mázlitok volt. Mert tudd meg, a kisujjamat se mozdítottam volna, hogy olyanokat mentsek meg, mint ti. De kíváncsi voltam, képes vagyok-e rá. Olyan volt letépni a fejét, mint egy pohárköszöntő; mint kihúzni a dugót egy palackból. Tószt az új életemre! Érdekel, milyen niffinnek lenni? Képzeld el, milyen lehet tudni örökkön-örökké, hogy neked van igazad, és minden és mindenki körülötted téved. Az emlék hatására elmosolyodott. – Ugyanilyen könnyedén végezhettem volna veletek is. Pofonegyszerű lett volna. – Miért nem tetted? – Quentin őszintén tudni akarta. – Miért is tettem volna? – vicsorgott Alice. – Minek bajlódtam volna vele? Hisz annyi minden más várt rám! Quentin érezte, hogy a lány csak bántani akarja. Ami azt illeti, egész jó munkát végez. Ez az egész csúnyán félresiklott. Előre láthatta volna, hogy ez lesz. A lány teste visszatért ugyan, de a lelke… Nem tölthetsz hét évet démonként következmények nélkül. Quentin azt hitte, visszahozta, de a lány előtt még hosszú út állt. – Szóval inkább leléptél. Beszéltesd tovább! Talán egyszerűen kiég belőle ez a tűz. – Igen. Egyenesen átmentem a falon. Alig éreztem, inkább csak olyan volt nekem, mint a köd. Minden ködszerű lett. Áthatoltam a sziklán, bele a fekete földbe. Emlékszem, még a szememet se hunytam le. Olyan érzés volt volt, mintha hal lennék éjjel egy trópusi óceánban: meleg, sós, dús és sötét. Alice tartott egy kis szünetet: egy teljes percig nem szólalt meg. Quentin hozott neki vizet. Úgy tűnt, a lány egyáltalán nem akart többet beszélni. De azután újra rátaláltak a szavak. – Tetszett nekem ott lent a földben. Sötét és sűrű volt. Emlékszel, azelőtt milyen jó kislány voltam? Mennyire szelíd és csendes? Hogy mennyire igyekeztem mindenkinek a kedvében járni? Életemben most először végre egyszerűen csak lehettem. Épp ez jelentette a probléma egyik részét, Quentin. Valójában nem arról volt szó, hogy minden időmet veled akartam volna tölteni, inkább csak úgy éreztem, nekem mindig törődnöm kell azzal, hogy mi van veled vagy a többiekkel. Te olyan kétségbeesetten vágytál a szerelemre, és én azt hittem, az én dolgom, hogy megadjam ezt neked. Te szegény kis elveszett fiúcska! Ez nem szeretet! Ez maga a pokol. Én pedig megízleltem a mennyországot. Kék angyallá váltam. Hónapokig csak úszkáltam a földben. Eltűnődtél már azon, mi lehet Fillory belsejében? Elárulom: tele van csontvázakkal. Több kilométer hosszú, mágikus dinoszauruszokéval. Egy nagyszerű korszakban élhették a virágkorukat. Az egyiknek a gerincét egy teljes napig követtem. Aztán vannak barlangok is, és ősi aknák és járatok. Rengeteg törpealagút. Egyszer egy egész föld alatti várost találtam, amire ráomlott a mennyezet, réges-régen. Tele volt holttestekkel. Százezer törpe lett ott elevenen eltemetve.
Még lejjebb zárt, fekete tengerek vannak, kijárat nélkül. Eltemetett óceánok, tele vak cápákkal, amelyek a sötétségben szaporodnak és pusztulnak el. Csillagok is vannak odalent, az alsócsillagok: a mélyben izzanak, beágyazódva a földbe, és senki nem látja őket. Akár örökre ott maradhattam volna. Végül azonban kibukkantam a Túloldalon. – A Túloldalról mi is hallottunk – jegyezte meg Quentin. – De még nem jártál ott. Tisztában vagyok vele. Tudod, hogy néha figyeltelek téged? Ott voltam, a Világ Végén, és a falból néztelek, amint kiutasítottak Filloryból. Odáig követtelek a kis hajódban, kilenc öl mélyen, mint a szellem a Vén Tengerészben . Láttam, ahogy a barátod meghal a szigeten. Láttam, ahogy megdugod a barátnődet. Láttam, ahogy leszállsz az alvilágba. – Segíthettél volna nekünk. – Nem, nem tehettem volna! Értsd meg, hogy nem! – Az arcán őrült öröm ragyogott. – És tudod, miért nem? Mert csöppet sem érdekelt. Elhallgatott, és szimatolni kezdett. – Vicces. Niffinként nem éreztem szagokat. De nem nevetett. – Azután másfelé vettem az irányt. Hagytam, hogy felemelkedjek és fellebegjek, mint egy légballon, túl Fillory egén, ki egészen a külső sötétségbe. Útközben nekiütköztem a csillagoknak. Beléptem a napba, egy teljes hetet töltöttem a szívében, és körbe-körbe táncoltam benne. Elpusztíthatatlan voltam, semmi nem árthatott nekem, még az sem. Még tovább mentem. Elgondolkodtál valaha is azon, Quentin, hogy vajon Fillory univerzuma olyan-e, mint a miénk? Hogy csak folytatódik-e vég nélkül, és vannak-e benne más csillagok és más világok is? – Igen. – Elárulom: nincsenek. Fillory az egyetlen. Kimentem az űrbe, túl a napon és a holdon, és áthatoltam a csillagok legkülső, utolsó rétegén… a niffinként töltött egész idő alatt csak a csillagokon nem tudtam keresztülmenni… és azután semmi. Csak szálltam és száguldottam a külső sötétségben, napokig, hetekig, anélkül, hogy elfáradtam volna, vagy egyszer is eluntam volna magam. Azután megfordultam, és visszanéztem, és ott volt Fillory. El se tudod képzelni, milyen fergetegesen viccesen fest a távolból: egy lapos, spirális korong a csillagseregben, bizonytalanul ingadozó teknőstorony tetején egyensúlyozva, mint a Dr. Seussban . Kész röhej. Egy apró kis játékvilág, ami kiköpött úgy néz ki, mint egy spin art műalkotás, egy fehér csillagokból álló, forgó gömb belsejében. Sokáig néztem. Nem tudtam, visszatérek-e valaha is. Niffinként ekkor kerültem a legközelebb ahhoz, hogy szomorúságot érezzek. Elnémult. A hűtő berregni kezdett. – De mégis visszamentél – mondta Quentin. – Igen, visszamentem. Azt tettem, amit csak akartam. Egyszer felforraltam egy 55
56
tavat, benne minden élőlénnyel. Madarakat kergettem, és megégettem őket. Állatokat ettem. Mindenki félt tőlem, én voltam a boldogtalanság kék madara. Néha sikítottak, vagy sírtak, és rimánkodtak nekem. Egyszer… Alice-nek hirtelen elakadt a lélegzete, mintha valami hideg tárgy ért volna hozzá. – Jaj, Istenem! Megöltem egy vadászt. – Gyors, görcsös zokogás rázta meg, csaknem olyan, mint egy köhögésroham. – Erről egészen mostanáig megfeledkeztem. Épp egy szarvast készült lenyilazni. Nem akartam, hogy bántsa. Semmivé égettem. Egyetlen szempillantás alatt. Soha nem is látott engem. A tenyerébe temette az arcát, mintha nem tudná elviselni, hogy tekintetek szegeződnek rá. – Most már minden rendben – mondta Quentin gyengéden. – Már vége, Alice. – Gyűlöltem azt a vadászt. De végül is mindenkit gyűlöltem. És mindenki másnál jobban gyűlöltelek téged, Quentin. A gyűlölet nem olyan, mint a szeretet, az nem ér véget. Örökké tart. Soha nem érhetsz le az aljára. – Elhallgatott. Súlyosan, rekedten zihált; fél kezét a mellkasára szorította, mintha próbálna nem elájulni, vagy öklendezni. – Nem a te hibád! – felelte Quentin. Alice ettől mintha felélénkült volna. A tenyerével az asztalra csapott. Az arcán újra elömlött a düh. – De igen, az én hibám! – rivallt rá Quentinre, mintha az a legbecsesebb kincsétől próbálta volna megfosztani. – Én öltem meg! Csak én! Senki más! Lehajtotta a fejét a karjára. A válla megfeszült. Quentin nem tudta, hogyan közelítsen hozzá, mivel vigasztalhatná meg. – Ő volt az egyetlen, akit megöltem. Mármint az egyetlen ember. Azt hiszem. De ez puszta szerencse, mert sokkal többel is végezhettem volna. Vajon miért nem tettem? Felemelte a fejét, a tekintete körbevillant a szobában. – Furcsa érzések törnek rám. Mangóra vágyom. Marcipánra. – A homlokát ráncolta. – És hogy is hívják azt a fűszert? Ánizs? Olyan régóta nem ízleltem semmit. Azután az egész megszűnik. A hangja most emlékeztette Quentint a leginkább a régi Alice-re, amióta csak a lány felébredt. – Olyan erős voltam, Quentin! Elképzelhetetlenül erős. Hamarosan ráébredtem, hogy vissza tudok siklani az időben. Gyerekjáték volt. Ha jobban belegondolsz, te is egyfolytában mozogsz az időben, másodpercenként egy másodpercet előre. Pedig nem kötelező. Egyszerűen megállhatsz, megengedheted magadnak. Még most is csaknem meg tudnám tenni. Mintha egy sífelvonó kötelébe kapaszkodnál, és az vinne magával felfelé; aztán csak lazítasz a szorításon a kesztyűben, és hagyod, hogy a kötél továbbcsússzon az ujjaid között. Lelassulsz és megállsz. Itt megy a jelen… Hopp, már el is ment! És ennyi, máris a múltban vagy. Csodás érzés!
De nem változtathatsz meg semmit, csak nézheted. Végignéztem, ahogy a Chatwinek Filloryba jöttek. Láttam embereket megszületni és meghalni. Kilestem, ahogy Jane Chatwin lefeküdt egy faunnal! – Felhorkant a nevetéstől. – Szerintem nagyon magányos csaj lehetett. Olykor meg csak néztem, ahogy az emberek olvasnak vagy alszanak. Nem számított, mit csinálnak, így is, úgy is jó móka volt az egész. Mindig jól szórakoztam rajta. Egyszer visszaengedtem magam egészen a legelejére, Fillory kezdetéig, amikor minden létrejött Vagy legalábbis abban a világban minden. Na, mindegy. Nem lehetett tovább visszacsúszni, ott megakadtam, és beleütköztem valamibe, mintha elértem volna a kötél végét. A teremtés hajnala nem egy szép látvány. Nincs más, csak egy hatalmas sivatag, és egy sekély, halott kinézetű tenger. Nincs se időjárás, se szél, csak a hideg. A nap nem moccant az égen. A fénye… kellemetlen volt. Mint egy régi, fluoreszcens lámpáé, amelyben megsült jó néhány légy. Így, most, visszatekintve, azt hiszem, a nap és a hold biztos összeütköztek és egybeolvadtak, és egyetlen felemás, keverék égitestet alkottak. Sokáig néztem a tengert. El se hinnétek, hogy egy ilyen hatalmas víztömeg képes ennyire nyugodt és mozdulatlan maradni. Végül egy nagy, öreg nőstény tigris szökdécselt le a vízhez. A füleinek hiányzott a hegye, és elvesztette az egyik szemét, aminek az ürege teljesen begyógyult. Már kilométerekről látszott, ahogy nesztelen léptekkel közeledik. Azt gondoltam, bizonyára egy istennő, annak a kornak az ura, ami ezt megelőzően létezett. Leereszkedett egészen a víz széléig. Egy darabig csak nézte a saját tükörképét, azután begázolt a vízbe, egészen vállig. Akkor megállt, megborzongott, és tüsszentett egyet. Nyilvánvalóan nehéz lehetett neki, de mégis megtette. Nagyon bátornak tűnt a szememben. Csak ment előre, amíg már teljesen elmerült. Azután semmi. Vízbe ölte magát. Láttam, ahogy a teste az oldalára dől, lebegve felemelkedik a felszínre, egy helyben körbefordul a lassú áramlásban, azután újra elsüllyed, ezúttal végleg. Utána nagyon hosszú ideig nem történt semmi. Majd a víz, hogy úgy mondjam, összegyűjtötte magát egy nagy hullámba, az pedig kivetett a partra két nagy, csavaros csigaházat. Egy darabig egymás mellett feküdtek a homokban, azután jött egy újabb hullám, és habos fátylat hagyott maga után körülöttük. A homok valahogy kavarogni kezdett alattuk, majd megrázta magát, felült, és az volt Parázs. A habból lett a gyapja. A csigaházakból pedig a két szarva. Parázs addig futkározott a part mentén, amíg nem talált még egy pár csavaros csigaházat, és egy darabig bökdöste őket, amíg megfelelően egymás mellé nem kerültek. Majd odaállt melléjük, hogy az árnyéka rájuk vetüljön, azután az árnyék is felállt, és az lett Zsarátnok. Odabólintottak egymásnak, és együtt felügettek az égbe. Egymást váltva nyalogatták az égen a nagy nap-holdat, amíg az újra kétfelé hasadt, azután Parázs az egyik irányba öklelte a napot, mire az mozogni kezdett,
Zsarátnok pedig a holdba fejelt, és az egész ismét beindult, váltogatni kezdte egymást a nappal és az éjszaka. Így kezdődött Fillory. De általában magasról tettem az ilyen szarságokra. Tudjátok, melyik volt a kedvenc részem a múltból? Szerettem újra látni, ahogy elégek. Imádtam visszamenni addig, amikor meghaltam, elrejtőztem a sziklafalakban, és csak néztem, ahogy megtörténik. Újra meg újra. Tudjátok, mit látok, amikor rátok nézek? Tompa, ostoba, tehetetlen lényeket, akik nem képesek kapcsolatot teremteni. Sem a világgal, sem egymással, de még saját magukkal sem. Legtöbbször még azt sem tudjátok, mit éreztek. Szerettek és gyűlöltök, és örültök és gyászoltok, de még csak nem is érzitek. Quentin nagyon nyugodt és mozdulatlan maradt, pedig érezte, hogy a szíve újra megszakad. Még csak nem is arról volt szó, hogy Alice tévedett. Igaza volt, az emberek tényleg ilyenek. De megfeledkezett róla, hogy ezt ő, Quentin is tudja, és hogy egyszer, régen ez a közös tudás is része volt annak, ami összehozta őket. Ám ezt nem mondta ki. Még nem. – Láttad a jövőt? – Nem – felelte a lány, ugyanolyan könnyed, szenvtelen stílusban. Úgy tűnt, nincs tudatában, mit nehéz hallaniuk, és mit nem. Neki egyre ment a dolog. – Azt hiszem, az idővonalakhoz, meg az információáramláshoz lehet valami köze. – Talán jobb is így. – Ha tehettem volna, ide tutira nem jövök vissza, az hétszentség. – Pontosan erre céloztam. – Először még a Földre sem tudtam eljutni, de aztán valami megváltozott. A válaszfal meglágyult, és utána már sikerült áthatolnom rajta. Véletlenül fedeztem fel: imádtam a tükröket… szerettem nézegetni a hús nélküli önmagamat… azután egy nap megérintettem egyet, és átléptem egy furcsa köztes térbe. A tükrökön belüli tükrök egyre mélyebbre és mélyebbre vittek, és egy adott ponton valahogy összekeveredtek más világok tükörtereivel. Nagyon hideg volt odalent, és csaknem teljes üresség. Egyszer találkoztam ott egy eltévedt madárral; csak verdesett körbekörbe, és próbált kiszabadulni. Amikor újra feljöttem, ide jutottam vissza, ebbe a világba, nem Filloryba. Varázskapu érdekes volt. Jó sok mágia folyik ott, és rengeteg a tükör. Azt is mondhatjuk, hogy összetett, és elég robosztus tükörtérrel rendelkezik. Gondoltam, talán ott rábukkanok majd a bátyámra, de nem sikerült. Téged viszont megtaláltalak, Quentin. Olyan var voltál, amit szerettem volna lepiszkálni. Még akkor is fájdalmat okoztál nekem, azt meg különösen élveztem. Meg az emberek is érdekesnek tűntek. Azt rögtön láttam, hogy Plum kapcsolatban áll Filloryval, bár még most sem tudom pontosan, hogyan. És esküdni mertem volna rá, hogy meg fogod dugni. – Miért hiszi ezt szó szerint mindenki? – mormolta magában Plum.
– Azután megpróbáltál új földet alkotni! – Néhány másodpercre elnémult a néma nevetéstől. – Te jó ég, milyen szánalmas! Te… te sosem lennél képes létrehozni semmit! Hát nem érted? Hogy is teremthetne valami élőt olyasvalaki, mint te? Te belül üres vagy! Nincs benned semmi! Így hát semmi mást nem voltál képes összehozni, csak azt a hideg, halott tükörházat! És tudod, miért? Mert mást se teszel soha, csak amit szerinted az emberek elvárnak tőled. Azután pedig sajnálod magad, amikor azzal szembesülsz, hogy utálnak téged. – Sokat változtam, Alice – felelte Quentin. – Amit mondasz, talán igaz volt egykor, nem tudom. De hét év alatt sok minden átalakult bennem. – Azt csak hiszed. – Csak gondolj bele: az a Quentin, akit te ismertél, újra emberré tudott volna tenni téged? Alice most először elnémult és elgondolkodott pár másodpercre – épp elég hosszasan, hogy Plum közbeszólhasson. – Miért mondod el nekünk mindezt? – Úgy tűnt, nagyon elege lett Alice-ből. – Tényleg lenyűgöző, meg minden, de őszintén szólva nem egészen erre számítottunk. – Azért mondom el – sziszegte Alice –, hogy tudja, mit tett. – Plum kérdésére válaszolt, de közben végig Quentinre meredt. – Áruld el, mit tettem. – Quentin állta a tekintetét. A lány szeme megváltozott… valahogy más lett, mint addig. – Tudni akarom. – Akkor jól figyelj: megraboltál. Kifosztottál. – Mérgesen köpködte magából a szavakat, de máris veszített a lendületéből. Már annyi energiája se maradt, hogy igazán dühös legyen. – Tökéletes voltam. Halhatatlan. Boldog. És te mindezt elvetted tőlem. Azt várod talán, hogy hálás legyek érte? Nem akartam újra ember lenni, te rángattál vissza ebbe a nyomorult testbe! – Úgy tartotta fel a kezét, mintha valami silány, harmadosztályú húsáru volna, a hentes kiselejtezett hulladéka. – Mindent elvettél tőlem! Először én adtam fel, önként. De másodjára te loptad el tőlem. Keserűen felsóhajtott a néma szobában, az ő megtört, bukott testével, aztán hátradőlt a székében. – Ja, és repülni is tudtam. De már belefáradtam, hogy tovább ecseteljem, miért vagy hitvány, és semmirekellő. Most pedig valamelyik szarházi megy és hoz nekem egy üveg piát!
26. FEJEZET Újabb rengés. Zsarátnok magához tért tőle. Kinyitotta a szemét.
– A szívem! – suttogta. De mire Janet elfordította a tekintetét a véres naplementéről, addigra az isten már el is tűnt. „Sok a tennivaló. Nyakunkon a világvége. Nem időzhetek itt tovább.” Meg kellett hagyni, elég gyorsan magához tért a verésből. Janetnek az is átvillant a fején, hogy talán csak színlelt – lehet, hogy túl könnyen földre került, és megjátszotta, hogy kiütötték. Végül is, rá vallana. Akárhogyan is, bizonyos szempontból megkönnyebbült, hogy Zsarátnok lelépett. Nem vágyott rá kifejezetten, hogy az ő társaságában töltse a világvégét. A világ peremén mélységesen és tökéletesen szörnyűséges események zajlottak. A nap szétlapult, mint egy rothadt tök – nem csupán horzsolta Fillory szélét, de határozottan, gyötrelmesen elérte mindennek a legalját: laposra darálta magát, és maradék hő- és kinetikus energiáját önmaga elpusztítására és szétszórására pazarolta. Elképesztő kitöréseket produkált: óriási, kavargó lávafröccsenések és páfrányszerűen szétnyíló lángcsóvák vetődtek a levegőbe, és gigantikus gőzoszlopok gomolyogtak fel egészen az égig. Janet soha még csak nem is láthatta a világ peremét. A többiek már igen, de ő még nem, és most már nem is fogja. Vagy ha mégis, az már akkor sem lesz ugyanolyan. Hatalmas cigaretta-égésnyom éktelenkedne rajta. Janet a válla fölött visszapillantott a másik horizontra, és látta, hogy a holdsarló szokás szerint emelkedőben volt. A jó öreg hold. Biztos kétszer olyan gyorsan kering, mint a nap, hogy elérjen a napfogyatkozásig délben, azután újra visszajusson körbe, és este felkelhessen. – gondolta. Vagy nem is, még annál is gyorsabban kell haladnia. Változó sebesség? Több hold? Kezdett elgondolkodni a lehetőségeken, azután leállította magát. Mit számít ez már? Nem tökmindegy? – Nem kellene itt lennünk – szólalt meg Poppy. – Inkább menjünk vissza a Kastélyba. – Most már nem tökmindegy? – mondta ki hangosan is az iménti gondolatát. Azt kívánta, bárcsak itt volna Eliot. Vagy Quentin. Persze, Josh és Poppy is okésak, de akkor is! Hiszen ők még csak próbaidős újoncok. Tényleg örült volna egy hasonszőrű veterán társaságának. Még Juliáénak is. – Ez azt jelenti, hogy mi vagyunk az utolsók – jelentette ki. – Mármint Fillory utolsó királyai és királynői, akik valaha uralkodnak. Gondolom, ez feljogosít némi hírnévre. – Még nincs vége. Vissza kellene repülnünk a Fehértornyosba. Az embereknek szükségük van ránk. Na, ez a beszéd! – Menjetek! – bólintott Janet. – Igazad van, vigyázzatok rájuk! Majd utolérlek titeket. De most még itt maradok egy kicsit. Meg nem tudta volna mondani, miért, de úgy érezte helyesnek, hogy marad. A
haldokló nap pislákoló fényében fürdő dombok, a mögöttük nyúló hosszú árnyékok láttán Janet kivételes nyugalmat érzett. Minden rendben lesz velük a Fehértornyosban. Mi az ördögöt segíthetne a jelenlétem? Eldöntötte, hogy itt üli végig az utolsó virrasztását, a Chankly-Bór dombjai között. Josh mondani akart valamit, de Poppy megérintette a karját, és ő inkább befogta a száját. A lány értette: ebben most nem voltak illetékesek. Josh a maga csendes, komoly és hozzáértő módján elkezdte a portálrítust. – Utána majd nyitva hagyom neked – mondta. – Ja. – Ha túlságosan elfajulna a helyzet – folytatta –, visszajövünk érted. Tudod, a gombbal. – Oké, kösz. Itt leszek. Azután eltűntek. Az ég a lány feje felett egyre mélyebb kék árnyalatot öltött, és ez, meg a zöld dombok és a szürke hegyek, valamint a lángoló vörös horizont együttesen igen megkapó látványt nyújtott. Milyen kár, hogy nincs fényképezőgépem, vagy egy festőállványom, vagy legalább kellően jól fejlett esztétikai érzékem. Janet nem volt túlságosan oda az elragadtatott szemlélődésért. Leült a hűvös fűre, hátát nekivetette a domb csúcsán emelkedő tölgyfa kemény, göcsörtös törzsének. Talán nekem is védőszemüveget kellene viselnem, mint azoknak az ürgéknek, akik kimentek a sivatagba, hogy végignézzék az első atomkísérleteket. Janet megborzongott. Helytelennek tűnt, hogy egyedül ő a szemtanúja mindennek. Bakker! Éppen én, a fő cinikus?! Aki magasról tesz mindenre? De talán jobb is így, mint olyasvalakivel, aki imádja a nagy, könnyes jeleneteket. Tudta: Quentin kibaszott Trevi-kútként hullatná a krokodilkönnyeket. Valaki vagy valami tőle nyugatra megszólaltatott egy mély, hatalmas kürtöt, és a hosszan kitartott, rezes alaphang masszívan végigrezgett a tájon. Pár másodpercnyi csend következett, majd dél felől válaszként felharsant egy éles, átható, ezüstös trombita, ugyanaz a zenei hang, mint az imént, csak több oktávval magasabban. Ezt hat vagy hét hang követte tökéletes ritmusban, a szélrózsa minden iránya felől – beleértve még a tengert is –, amelyek a nagy dúr harmóniák és a harsogó bővített negyedek között váltakoztak. Ki a faszom kelti ezt a zenebonát? – gondolta Janet. Egyáltalán, honnan tudják, hogy milyen hangokat kell játszaniuk? Valószínűleg az egész jó előre meg volt írva valahol. Talán mindig is ott várakozott egy nagy havasi kürt valami vitrin mögött, az alábbi felirattal: „Ragnarok esetén betörni, és Esz-dúrt játszani rajta.” De hol az én kürtöm? Jó lett volna, ha van nálam legalább egy nyamvadt vadászkürt – gondolta, és engedélyezett magának némi keserűséget meg egycsipetnyi önsajnálatot. Mikor, ha most sem? Az legalább adott volna neki valami tennivalót. Az órafák körülötte mindenütt egyként harangozni kezdtek. Janet nem is sejtette, hogy ilyet is tudnak. Kezdett feltápászkodni. Ez nem járja. Itt búslakodok, és az egésznek semmi haszna. 57
Tennem kell valamit, bele kell avatkoznom, vagy legalább kiderítenem, mi történik. Felállt, és mintha csak végszóra történne, a pázsit gyakorlatilag szinte szétrobbant előtte, ahogy egy hippogriff becsapódott a földbe. A hirtelen landolástól a karmaival és patáival fékezve félig leszánkázott a dombon, és közben csúnyán felszaggatta maga körül a talajt. Amikor sikerült megállnia, összeszedte magát, és visszaügetett a lejtőn a lány mellé. – Janet királynő, Fillory uralkodója! Rendelkezz velem tetszésed szerint, Felség! Tisztelet és hódolat? Egy hippogrifftől?! Tényleg itt a világvége. Janet odament hozzá, fellépett a combjára, és átvetette a lábát a lény széles, rőtbarna, finom prémű hátán. Segített neki a felszállásban a tény, hogy a domboldal lejtése neki kedvezett. A hippogriff fején húzódó vörös, taréjszerű kitüremkedés láttán ráébredt, hogy ismeri ezt a példányt. Korábban ugyanezen repült a mocsárig. – Repüljünk hát, te meg én, bátor fenevadam – mondta színpadiasan. – Jóllehet, tán utoljára, a legutolsó napon. Tökmindegy – vont vállat gondolatban. Ne ítélkezz! Ha valamikor is helye van az ilyen dagályos szónoklatoknak, hát most tutira. Nem tudta biztosan, hogy az érzései vagy csak a szél az oka, netán mindkettő, de könnybe lábadt a szeme, ahogy felszálltak az égbe. Meg kellett törölnie az arcát a ruhaujjával. Janet teljesen szabadjára engedte a hippogriffet: hagyta, hadd menjen, amerre szeretne, az pedig spirál alakban körözve felszállt a Chankly-Bór fölé – Vajon a szökőárra utal az elnevezés? Á, nem, csaknem egészen biztos vagyok benne, hogy az valami más –, és délnek fordult. A fények leírhatatlanul furcsák voltak: nyugaton, jobb kéz felől a haldokló nap pislákoló és villogó fénye, tőle balra pedig a felkelő hold hűs ragyogása áradt szét, és a kettő egybevegyült egy olyan ezüstös-aranyos sugárzássá. Janet sosem látott még ehhez hasonlót. – Magasabbra, magasabbra! – kiáltotta, és a hippogriff engedelmeskedett. Janet közben magára olvasott néhány varázsigét, különösen a látását turbózta fel: távolság, fókusz, felbontás, éjjellátás. Ha már szemtanúja lehetett ennek a végső kataklizmának, akkor mindent látni kívánt, és nem akarta megkímélni magát semmitől. A hallását is kiélesítette. Ma éjjel az angyal leszek, aki a birodalom fölött száll és mindent megörökít. Elképesztő volt a hatás – özönleni kezdtek az érzékszervein át az adatok, jóval több annál, amennyit az agya valóban fel tudott volna dolgozni, és ő szó szerint hátrakapta a fejét, ahogy a szeme előtt minden csaknem túl részletessé robbant. De látnia kellett az egészet. Ez a feladat most őrá várt, senki másra. Fillory valósággal pezsgett a nagy felbolydulástól – nyugtalan éj köszöntött a mágikus tájra, és a városban mindenki elhagyta otthonát. Még a fák is mozogtak: a Sötét-erdő hatalmas, tintafekete tömege nyugaton már nem őrizte az eddigi szokásos körvonalát. A fák, vagy legalábbis az eleven példányok kihúzgálták a 58
gyökereiket a földből, és menetelni kezdtek kelet felé, a Fehértornyos Kastély irányába. Közben a göcsörtös ujjízületeiket tördelték, mintha csak bunyóra készülve azt mondanák: „ez az, most végre elintézzük a dolgot!” Bizonyára valami ősi sérelem vagy nézeteltérés lehet köztük meg a Királynő Erdeje között, és ma éjjel lerendezik egymással – gondolta Janet. A fák a hagyományos, mozdulatlan társaikból álló „borostát”, foghíjas csontvázbrigádot hagytak maguk mögött az erdő eredeti helyén. Aha! A Királynő Erdeje pedig védekező állásba rendeződött: megnyúlt, és oltalmazó, sarlós karéjként körbefogta a Fehértornyos Kastélyt. Eközben, hogy feltartóztassák a Sötét-erdőt (feltehetőleg maga Janet is ezt tette volna) délről benyomultak a kisebb, de nem kevésbé bátor fák Corian Földjéről, a Déli Gyümölcsöskert vitéz kis alma- és körtefáitól megtámogatva. Végzetes összecsapásnak ígérkezett. Mintha a birnanei erdő indult volna meg Dunsinane vára ellen. Ez annyira Macbeth. Vagy Hamlet, már nem emlékszem, melyik. Magának a Fehértornyosnak minden ablaka kivilágítva ragyogott. Úgy festett, mint egy manhattani felhőkarcoló, tele energikus, rendkívüli munkabírású ügyvédekkel, akik bent éjszakáznak, hogy befejezzenek egy sürgős projektet. A kastélyudvar tele volt fegyverkező katonákkal. Kivel fognak ezek harcolni? Biztos fogalmuk sincs, hogy mi folyik odakint. Vagy talán ő, Janet nem volt tisztában a valós helyzettel. Ők bizonyára ismertek egy csomó ősi próféciát. Nem mintha nekem lenne egy kurva vadászkürtöm, ugye? A szeme olyan volt, akár két könyörtelenül tiszta, láthatatlan keresőlámpa; iker fénycsóvájukkal végigpásztázta Fillory kísértetiesen megvilágított füves dombjait. Nem csak a fák mozogtak alatta, hanem az állatok is: futottak, galoppoztak, ügettek és szökelltek, esetlenül cammogtak és szárnyaikkal verdestek. Őzek, szarvasok, lovak, medvék, madarak, denevérek, meg kisebb négylábúak, amelyek lehettek akár rókák, hermelinek, vagy hasonlók. Farkasok és nagymacskák osontak egymás mellett – Öregem, hiszen egy egész változatos és fajban gazdag birodalomban uralkodtunk, és uralkodunk, legalábbis még a következő néhány órán át. A különféle lények hatalmas tömegben és létszámban hömpölyögtek különböző útvonalakon, de mind a Fehértornyos Kastély irányába. Vagyis, hoppá! – húzta résnyire a szemét. Nem mind. Némelyikük máris ott volt. További állatok sorakoztak fel a Fehértornyos körül, hogy szembeszálljanak velük. Leesett neki a tantusz. Egek! Ennek a fantasztikus, elcseszett helynek az összes eltemetett feszültsége a felszínre kerül és túlcsordul ma éjjel. Azok ott biztos a Fehértornyos beszélő állatai, és a közönséges társaik most háborúba menetelnek ellenük. Janet tudta, hogy mindig is kerülték egymást, de arról egészen mostanáig sejtelme sem volt, hogy ennyire gyűlölik és megvetik őket. Bizonyára már évszázadok óta tervezhetik ezt az összecsapást.
A nem beszélő vadak gyülevész hadként, tömegesen özönlöttek. A beszélő állatok rendezett oszlopokban, fegyelmezetten és mozdulatlanul álltak a Fehértornyos előtti szántóföldeken. Letaposták a vetést, ahogyan a seregek mindig is tették, az idők kezdete óta. Komor karneváli légkör uralkodott: mintha fekete misére készültek volna. Olyan éjszakára, amikor nem érvényesek többé a szabályok. A nem beszélők előőrsében ott nyomult a leggyorsabb vadak némelyike: egyesével és párokban ugráltak át az alacsony kőfalakon, olyan nevetségesen elnyújtott szökellésekkel, hogy az már-már nagyzolásnak hatott. Voltak köztük gepárdok és antilopok, amelyek ez egyszer nem vettek tudomást egymásról, vagy talán gazellák is, meg néhány oroszlán és vadló meg furcsa, bivalyszerű anyaszomorítók, amik talán gnúk is lehettek. Ki gondolta volna, hogy ezek a dögök így képesek rohanni? Egész megkapó volt a látvány. Mögöttük, a második hullám élén egyfalkányi hatalmas, ambiciózus, energikus kutya csaholt. Egyenesen nekirontottak a beszélő állatok szabályos hadrendbe felsorakozott csapatainak. Némelyikük olyan koponyarepesztően összefejelt, hogy Janet a puszta látványtól is összerándult, még ebből a távolságból is, és majd’ elokádta magát. Az egészet tízszer olyan valóságossá tették azok a rettenetes hangok, a halál – a végső, visszafordíthatatlan változás – zajai. Ez most tényleg megtörténik, és soha többé semmi nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. Az állatok tépve-marva, harapva-karmolva, dulakodva rontottak egymásnak, és saját ellenséges fajtársaikra támadtak rá. Egyelőre úgy tűnt, csak a hasonszőrűekkel akarnak megküzdeni, lény a lény ellen, közelharcban: a beszélők a nem beszélőkkel. A macskák pillanatok alatt a földön hemperegtek, és vicsorogva tépték egymást a kavargó porfelhőkben. Janet nem látott egyetlen kutya-macska összecsapást sem, legalábbis most még. A beszélő állatok úgy vezényeltek a harc közben, ahogy az emberi katonák tették volna: – Ide, hozzám! – A jobbomon! Jobb oldalszárny! – Tartsátok, átkozottak! Tartsátok a vonalat! Tartsátok! Elég kiegyenlítettnek tűntek az erőviszonyok. A beszélő állatok okosabbak és jobban szervezettek voltak, ráadásul átlagosan valamivel nagyobbak is, mint a néma fajtársaik, azonban utóbbiak javára szólt komoly létszámfölényük. Janet azon kapta magát, hogy ösztönösen a beszélő fenevadaknak drukkol, de azután feltette magának a kérdést: mégis miért. Talán mert morálisan magasabb rendűek, mint a beszédképtelenek? Megérdemlik, hogy győzzenek? Talán csak az előítéleteim befolyásolnak. A beszélő példányok legalább meg tudtak szólalni. Arra gondolt, talán ennyi esélyt mégis adhatna a némáknak is: megérdemelnék a győzelmet az utolsó háborúban, amelynek végkimenetele amúgy sem számít fikarcnyit sem. Janet a lajhárokra gondolt. Valószínűleg lehetett egy harci különítményük, vagy
száz kilométerre innen, egy teljes regimentnyi állat. Egy hónap alatt se jutnának idáig, addigra meg már véget is érne az egész. Vagy a lajhárokat talán egyáltalán nem is érdekli annyira a dolog, hogy harcba szálljanak? Te jó ég, csak nem Buksibunda, a medve vagdalkozik ott maga körül a nagy tumultusban? Őt elég nehezen lehet kihozni a sodrából, de atyaég! Micsoda egy szörnyeteg! Az állat torkát tüskékkel kivert acél nyakörv védte. A medve totál berserker üzemmódban tombolt, amit kétségtelenül tovább tüzelhetett egy-kéthordónyi snapsz. Janet remélte, hogy Buksibunda túl fogja élni. Ha jobban belegondolok, egyikük sem éli túl, nem igaz? Úgyhogy talán jobb is, ha így hal meg, a csata sűrűjében. Inkább, mint hogy tanúja legyen, ahogy a világa romjai széthullnak a talpa alatt. A hippogriff tovább repült, és Janet elvesztette szem elől Buksibundát a lenti káoszban és homályban. Talán sosem tudom meg, mi lett vele. Janet halványan a tudatában volt a körülötte, a levegőben zajló csatának: a madarak is egymásnak estek, és ádáz közelharcokat vívtak. Vér permetezett, toll szállt mindenfelé. Időnként egy pár összeakaszkodott, és pörögve-vijjogva alázuhant az égből. Egyikük sem akarta elengedni az ellenfelét, hogy mentse a saját bőrét. Janet kíváncsi volt, vajon szétválnak-e, mielőtt a földbe csapódnak, de sosem tudott elég hosszú ideig szemmel követni egy ilyen párost, hogy kiderítse. Már az emberek is harcoltak a Kastély körül. Hunyorítva rájuk fókuszálta mágikusan felfokozott, teleszkópos látását. Kivel fognak összecsapni? A loriaiakkal? Majmokkal? Nem, csak azokkal a félig ember, félig állat fenevadakkal, akikkel tele volt Parázs sírboltja, meg egyosztagnyi sötét elffel. Utóbbiak fényes, fekete, kitinszerű páncélt viseltek, mint a bogarak. Hol voltak ezek egész idő alatt? Josh és Poppy védelemre játszottak: Josh a lőréses mellvéden állt, Poppy pedig az ütközet fölött röpködött, mint valami hosszú lábú valkűr . Éppen lándzsák meg nyilak zárótüze záporozott rá, amivel láthatólag majdnem meggyűlt a baja. De aztán feljebb emelkedett, a lövedékek hatósugarán kívülre. Ez az, kislány! Így már rendben leszel. Ajánlom is! Mert te meg Josh, ti vagytok az én menetjegyem, ami kijuttat ebből a szarfészekből. Az utolsó kopter, ami elhagyja a mágikus Saigont. Janet pásztázó tekintete végigsöpört a tájon, további rossz hírek után kutatva. Kukkolásnak érezte az egészet, mint valami perverz pornót. „Meglesni és felizgulni.” Még! Még több apokalipszist! Jutott is még, bőségesen. A Menedékből, ahol eddig tanyáztak, robajló vágtával érkeztek a kentaurok. Szoros kötelékben haladtak; valószínűleg már nemzedékek óta gyakorlatozhattak egy efféle támadásra. Belevegyültek a dulakodásba – főként kétkezes közelharcot vívtak, mindkét kezükben súlyos rövidkarddal, esetleg íjjal és nyilakkal. Szentséges szar! Ezek a beszélő állatok ellen nyomulnak? Az a fickó ott például egyetlen tiszta vágással épp lecsapta a fejét valaminek, ami egészen az előző pillanatig beszélő szarvas lehetett. A tusakodó ellenfelek feje fölött vérpermet terült szét, majd megritkult és leülepedett. 59
Ezek a kibaszott köcsögök! Senki nem kedvelte őket különösebben, Janet most már tudta, miért. Valószínűleg totál nácik lehettek – beteges fasiszta filozófiájuk szerint úgy vélték, ha kinyírják a többi értelmes lényt, majd övék lehet a hatalom. Ezt már Janet sem nézhette tétlenül. Beküldött a soraik közé néhány mágikus villámot, mire válaszul nyílvesszők sortüze érkezett, ami elől a hippogriff ügyes manőverrel kitért. Majd egy pillanatra hátrakapta a fejét, és dühösen Janetre villantotta sárga tekintetét, mintha azt mondaná: „Mi a franc? Én nem erre szerződtem!” – Bocsi! – paskolta meg Janet a lény nyakát. – Csak nem bírom azokat a rohadékokat. Egy percre úgy tűnt, a kentaurok eldöntik a küzdelem kimenetelét, de azután bumm: teljes erőből oldalba kapták őket a lándzsás fejű unikornisok. Jesszusom! Janetnek el kellett fordulnia. Csak egyszer kellett végignéznie, ahogy egy egyszarvú felszakítja egy kentaur oldalát, és szó szerint kibelezi – a bordái fehéren kivillantak, és a felhasított bőr lefittyedt, a belsőségek meg kiomlottak –, hogy szent esküvel megfogadja magában: soha többé nem baszakodik velük, de még csak rá se néz még egy unikornisra sem az életben. Jesszusom!! Tessék, lerakom a szívecskéket és a bolyhos felhőket, és szép lassan elhátrálok. Nem akarok semmi balhét. Csak nyugi! Lehet a tiétek minden kurva szivárvány! Közömbösen, megfelelő távolságból szemlélve a helyzetet, olyan volt, mintha Fillory önmagával sakkozna. Most nagy zihálva befutott egymaroknyi lemaradozó minotaurusz is, akiket jócskán leelőztek a kentaurok, de nyilvánvalóan az ő pártjukat fogták. Ám amint megjelentek, máris többrajnyi griff és pegazus kezdett cikcakkban röpködni a harcmező felett, és ütötték-rúgták, tépték és harapták az ellenséget, ahol érték. A támadóerő szempontjából a pegazusok szemlátomást mit sem értek: kicsiny patáik túl finomak és könnyűek voltak ahhoz, hogy bárkiben is komoly kárt tegyenek, ahhoz pedig túlságosan előkelőek, hogy a szárnyukkal elcsépeljenek valakit, ahogy egy hattyú tenné. De mégis, le a kalappal előttük, amiért eljöttek. Amúgy mit sem számított, mert a griffek jöttek és taroltak. Jézusom, ezek a dögök olyanok, mint a repülő tankok. Csupa csőr és karom mind. Mintha egyenesen háborúra születtek volna. – Hej! – szólt oda Janet a griffjének. – Szeretnél csatlakozni hozzájuk? Akarsz te is harcolni? De az tagadóan megrázta a fejét. Épp elég lehetett neki, hogy körbevitte Janet királynőt. Ambíciói eddig terjedtek, és nem tovább. Amit Janet totál meg is tudott érteni. Beéri ennyi háborús erőfeszítéssel. – Mi a neved? – Winterwing! – vijjogta hátra a választ. Janet újra megpaskolta a nyakát. – Jól repültél, Winterwing. Nagyon jól. Fillory hálás neked a ma esti szolgálataidért. Most pedig vigyél minket magasabbra! 60
Fillorynak egyetlen szegletét sem hagyta érintetlenül az összecsapás. A folyók és patakok mentén több helyütt felszínre bukkantak a najádok; a víz körülöttük visszatükrözte a nap és hold furcsa, egybevegyült fényét, bár ők egyelőre csak figyelték az eseményeket. Janet nem hitte, hogy önként beavatkoznának a küzdelembe, amíg nem fenyegetik közvetlenül az érdekeiket. A driádok egy része is hasonló taktikát követett: csak ott álltak a fáik mellett, nekik támaszkodtak, vagy a botjaikat pörgették fenyegetően, ahogy egy rendőr lengetné a gumibotját. Egek! Teljesen megfeledkezett az erdőkről. Már csaknem odaértek azok is. A leggyorsabban haladó szilfák és nyírfák ligete Corian Földjéről (Ki lehet az a Corian? Újabb kérdés, amire már valószínűleg sosem kapok választ) máris rávetette magát a Sötéterdő egy nagy tölgyfájára, amely megelőzte a társait. A tölgy kész monstrum volt: útközben kicsavart a földből néhány könnyebb fát, és most úgy lóbálta azokat a koronája fölött, mint egy felfordított kraken, de lerohanták és eltiporták. Néhány nagy ága máris letört, és a levelei a levegőben szálldostak. Mint kiderült, a fák is kibaszott pszichopatákká váltak, ha harcra került a sor. Janet felnézett, és látta, ahogy a hold a pályájáról elszabadulva hánykolódott az égen. Még mindig odafenn volt, de elveszítette az egyensúlyát, és lassan pörögve bukfencezett előre, bele a fekete űrbe. Janet átkarolta a hippogriff nyakát, belefúrta az arcát, és belezokogott a puha tollakba. A könnye mellett taknya-nyála is ráfolyt. Mindegy, amúgy is biztos van tollatkája – gondolta. Hát, ennyi. Ez volt a legjobb dolog az életemben. A legtutibb. Azt hittem, mindig az enyém marad, de tévedtem. A hippogriff mereven, büszkén tartotta a nyakát a síró királynő arca alatt. Nem fordult hátra, hogy ránézzen. Talán csak tapintatból, vagy, mert kissé feszélyezte az érzések nyílt kimutatása. Hát, pechje van. Janet meghallotta és meg is érezte a mély dörrenést. Zokogva felemelte a fejét, hogy megnézze, mi az. Az Északi Hegyláncban a vulkánok fele kitört: egyszerűen lerepült a csúcsuk, és kifröccsent belőlük a magma, mint egy érett pattanásból a genny. Janet nem is tudta, hogy azok ott tűzhányók, most azonban nagy lávagalacsinokat okádtak az alacsonyabb lejtőikre, mint amikor egy részeg bálkirálynő lehányja az estélyi ruháját. Ez a szarság most már átmegy földtaniba?! Ömleni kezdett Fillory forró, artériás vére. Janet szemügye vette a tengerpartot. A Szaggatott Öböl földgátjai túlcsordultak, és elárasztották sós vízzel a Chankly-Bór lábait. A dombok némelyike teljesen eltűnt, csak a fák csúcsa meredezett elő a vízből. Kijjebb, a nyílt tengeren mintha néhány tudatos, érző hajót is látott volna, amint megpróbálják átvészelni a vihart. Délen a sivatag mélyéről érkező óriási dűnék nekicsapódtak a Réz-hegység homlokfalának, és azzal fenyegettek, hogy homok alá temetik a buján zöldellő déli síkságokat. Ne! Maradj ott! Legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy valami természetfeletti erővel visszatolja a sivatagot a helyére, és megakadályozza az előrenyomulását. A Legelső törzse most biztos odalent vacog a jégbarlangokban.
Egész Fillory ostrom alatt állt, és a határai mindenütt omladoztak. A birodalom közepe már nem tudott kitartani, és a szélei is elég siralmas helyzetben voltak. Repedés nyílt a földben, cikcakk alakban végigfutott két nagy mezőn: a mélye forrón, vörösen izzott, a szélein ropogósra sült a növényzet. Janet át akarta karolni a széthullni készülő Filloryt, hogy megölelje, és újra egybeszorítsa. De nem tudta. Arra már senki nem volt képes. Valami megzavarta a Sötéterdőt a hátsó végen, és ahogy Janet odanézett, kivehette, amint… Ez az, Jane Chatwin, gyere csak! Az Órák egykori Úrnője nagyon zabosnak tűnt, fehér haja kibontva lobogott az arca körül, és valahányszor rámutatott egy mozgó fára, az azonnal megállt, a „vállai” mintha megereszkedtek volna, és újra visszagyökerezett a földbe. Úgy tűnt, azt tervezi, hogy meglovagolja ezt a zuhanó bombát, mint Slim Pickens. Már megjelent az összes „nagyágyú”. Odafent az Északi Határláncon az óriások – nem lévén senki az ő méretükben, akivel kikezdhetnének, és mert tudták, hogy úgyis mind meghalnak – egymással kezdtek verekedni, és közben hatalmas könnyeket hullattak. Odaát, a Fehértornyos előtt szétváltak a frontvonalak, hogy utat engedjenek egy hatalmas, röpképtelen madárnak, amely tekintélyt parancsolóan lépkedett végig az Állatok Csatája két küzdőtábora között. Ő csak a Béke Nagy Madara lehetett, Fillory Páratlan Vadjainak egyike. Olyan testtartással haladt, mint egy kazuár, vagy legalábbis amilyennek Janet egy kazuár mozgását képzelte: óvatosan emelgette a visszafelé hajló lábait, és minden lépésnél hátralendítette a fejét. Amikor elért a harcmező közepére, megtorpant, és nyugodtan körbepillantott, mintha csak azt mondaná: „Most pedig, kedveseim, ideje véget vetni ennek a badarságnak! Hát nem érzitek a szeretetet a szívemben és a sajátotokban?” De két nagymacska, egy fekete párduc és egy leopárd, nekirontottak, és a földre rántották. A madár egyetlen nyikkanás nélkül bukott el. Lehet, hogy hatalmas szeretet égett a szívében – gondolta Janet –, de átkozottul sok volt a vére is. A szokásos iszonyat mellett Janeten extra adag jeges, dermesztő félelem lett úrrá. Bármilyen varázslat ruházta is fel a Páratlan Vadakat különleges hatalmukkal, az képezte egész Fillory szilárd alapját, az acélvázat a betonban. De úgy tűnt, ma éjjel még a mély mágia sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ha pedig az kudarcot vall, tényleg érvényét veszti minden szabály, és megjósolhatatlanná válik a jövő. Az Északi Lápvidék is okádni kezdte magából a rémségeit, néhány igazán elcseszett, morbid szörnyfajzatot. A vezérük a hatalmas aligátorteknős volt, a Láp Hercege, meg egy óriási, nedves gyíkszerű izé, fekete alapon sárga foltokkal. Teste lapos volt és széles, mintha kilapították volna. Egy gigászi szalamandra. Miközben Janet figyelte, a kapitális kétéltű megtorpant, és megpróbálta valami közvetlenül előtte álló apró, vagy legalábbis hozzá képest jelentéktelen méretű lényre fókuszálni egymástól távol ülő szemeit. 61
Egy fehér szarvas volt az. Maga a Csahos Fenevad állt elébe, egyedül, félelem nélkül. Jaj, hála az égnek! – gondolta Janet. Nem hallotta, mit mond a szarvas, de látta, hogy kijelent valamit. Majd elismétli újra, végül harmadszor is. Mintha valaki tüzet próbálna csiholni egy nedves gyufaszálból. A szalamandra lehunyta hatalmas szemét, és hatalmas hasa lerogyott a talajra. Halott volt. A Csahos Fenevad szó szerint a halálba kívánta. Három próbálkozásába került, és a jelek szerint még neki sem járt ennél több kívánság. Ennyi éven át, a hosszú évszázadok alatt mindvégig sikerült megőriznie kívánságait, és azok most odalettek. Úgy tűnt, mintha vállat vonna, már ha egy szarvasbika képes megvonni a vállát. Az aligátorteknős – az a szarzsák! – odakapott, és a gyönyörű, fejedelmi vad fehér lábai egy másodpercig még kilógtak a szájából, azután azok is eltűntek szem elől. Ez nem fair – gondolta Janet. Nagyon rossz üzlet volt. A Csahos Fenevadat valami ocsmány szalamandráért, amiről soha még csak nem is hallottunk. Bástyát egy vacak huszárért. Újra odapillantott a napra. Az még mindig fortyogott és fröcskölve csapkodott a horizonton, közben vízszintesen egyre jobban szétterült, mint a forró járdára ejtett jégkrém. Valószínűleg legalább egymillió évbe vagy hasonlóan kozmikus időtartamba telne, hogy elfogyjon belőle az összes energia és kihunyjon. Janet visszafordult Josh és Poppy felé. Poppy épp szünetet tartott: megpihent a Fehértornyos egyik fala tetején, amelyek mindeddig egész szépen állták a sarat. Janet feltételezte, hogy ha a dolgok rosszra fordulnának, akkor ki kell majd nyitniuk a kapukat, és vissza kell vonulniuk a főépületbe, de arra egyelőre még nem került sor. Josht először nem találta, majd észrevette őt odalenn a harctéren. Szorosan szigetelt mágikus páncélzatot viselt – Janetet lenyűgözte, hogy egyáltalán kap levegőt abban a szkafanderben. Buzogányt lóbálva (a dagik valamiért mindig ezt a fegyvert választják), súlyos léptekkel járkált fel-alá a terepen, és mindennek odacsapott, ami kartávolságon belül merészkedett. Egy dühös elefánt rátaposott, és Janetnek egy pillanatra elakadt a lélegzete, de Josh vértezete szerencsére kitartott. Olyan sima és súrlódásmentes volt, hogy szó szerint kilövellt az elefánt talpa alól, mint egy síkos tökmag, és jó húszméternyit repült. Josh összeszedte magát és feltápászkodott. Menet közben elejtette valahol a buzogányát, de amúgy is teljesen sebezhetetlen volt. Vajon mégis mit képzelhetett? – tűnődött Janet. Hogy ha kimegy oda és egy bottal püfölni kezdi a vadbarmokat, attól majd jobban érzi magát? Élvezzék csak a csetepatét – gondolta. Legyen meg az örömük. Őszintén remélte, hogy a bébi biztonságban van. És Janet abban a pillanatban egyszerre teljes bizonyossággal tudta, hogy neki soha nem lesz gyereke. Valószínűleg sejtette már egy ideje, de ez volt az első alkalom, amikor nyíltan megfogalmazta, és őszintén beismerte magának. Sokasodjanak csak mások. Áldásom rájuk, és az ég segítse őket.
Én majd leszek a tanújuk. Hiszen elég erős volt ahhoz, hogy lásson mindent széttörni, és ő maga ne törjön meg közben. Ők is szolgálják azt, aki hippogriffeken repked, és nézi őket. Látnivaló pedig akadt bőven. Most már teljes gőzzel dübörgött az apokalipszis, Fillory mindent bevetett, az egész kurva hóbelevancot. Valószínűleg még a bogarak is harcoltak egymással. Janet azon tűnődött, hol lehetnek vajon a törpék. A föld alatt gubbasztanak, és odalent kivárják a végét? Egy magas és méltóságteljes, korosabb, öltönyös férfi is csatlakozott a harchoz: puszta kézzel küzdött, és Janet felismerni vélte a Quentin történeteiben szereplő alakot a világ végéről. A csata kezdett eszeveszett dulakodások sorává aprózódni, amelyekben mindenféle bizarr elem is felbukkant, olyasmik is, amiket azelőtt a lány még sohasem látott: egy lángoló páncél, egy ember, akinek az egész teste mintha kötelekből lett volna összecsomózva; egy másik pedig csak kavicsokból állt. Dél felől egy magasba tornyosuló homokdűnének végül sikerült áttörnie a Réz-hegység sziklagerincén, és mint valami eszelős látomásban, ott szörfölt a tetején egy hatalmas hajó, aminek a legénysége… Nyulak? Ez komoly? Nem valamelyik könyvben szerepelt ilyesmi? Olyan régen volt már. Előrebillenő hajóorral, vadul hasítottak lefelé a meredek lejtőkön. Olyan izgalmasnak kellett volna lennie. Nyuszik! Egy mágikus vitorlás hajón, ami a szárazföldön közlekedik! De az egész inkább csak még jobban lefárasztotta Janetet. Mi jön ezután? Bronzfolt uraság? Basszátok meg ezt az egészet! – sziszegte, és szorosan lehunyta a szemét. Fillorynak nincs és nem is lehet vége, mert végtelen a szépsége és a különössége – csak éppen mégis vége lehetett: a birodalom most omlott össze. Janetnek erővel kellett kényszerítenie magát, hogy eleressze, és úgy érezte, mintha a saját húsából kellene kiszakítania egy darabot. Túl hamar ért véget, ahogy szinte minden más is, kivéve talán a pusztító vírusjárványokat, és az igazán rossz embereket, mint mondjuk a pszichopatákat. Azoknak bezzeg sosincs végük. Mégis, mennyire fair ez? Bakker, tiszta hülyeség az egész. Az életről összetákolt elméletek mindig messziről bűzlenek. Maga a zűrzavar pillanatnyilag igazságtalanul gyönyörűnek tűnt. A vergődő, haláltusát vívó nap, a hurokrepülésben pörgő hold, a félig fénybe, félig árnyékba borult Fillory, a tűz, láva, lángok és mágikus lények varázscsapásai okozta felvillanásokkal pettyezett táj. Tudatlan, vak indulatoktól fűtött seregek összecsapása az izzó éjszakában. És messze a horizonton, de az ő távollátóvá bűvölt szeme számára még így is láthatóan, egyszer csak felderengett a lángba borult Órák Pusztaságának izzása, és a törpefák színes tűzijátéka. Végül legalább ezt mégiscsak láthattam. Azután Janet tanúja lehetett talán a legcsodálatosabb dolognak, amit valaha látott vagy látni fog az életében. A feje felett egy hórihorgas, lazán ízelt tagú ember alakját viselő csillagkép egyszerűen levált az éjszakai égről, egyik csillagkezével
még csüngött egy másodpercig, azután leesett, és egy hosszú percen át csak zuhant lefelé. Szikraesőt szórva szerteszét végül hanyatt fekve a földbe csapódott, és a testét alkotó égitestek beágyazódtak egy távoli rét pázsitjába. Abban a pillanatban párharcba bocsátkozott a mezőn rajta kívül az egyetlen kétdimenziós alakkal, a Krétaemberrel, aki időközben visszanyerte az erejét, és megjavította a dorongját. Csapásaik nyomán mészkőporfelhők szálltak, és apró fényszikrák repkedtek szerteszét. Tisztára mint a Jelenések könyve – gondolta. János apokalipszise, és én vagyok benne a bíborba öltözött asszony, a nagy parázna. – Winterwings! – szólt Janet. – Vissza a Fehértornyoshoz! Itt az idő. A hippogriff leszállt a kastély széles mellvédfala tetején, amely most úgy tűnt, végül nem kerüli el a nagy ostromot, amelyre feltehetőleg építették. Az emberek és a beszélő állatok meghátráltak, és kezdtek visszavonulni a nagy kapuk felé; ezeket még Janet sem látott soha kinyílni. Leszállt a szárnyasa hátáról, és odalépett Poppy mellé. Egyikük sem szólt semmit. Csak álltak ott némán: Fillory utolsó királynői. Egy ideje már tartott egy először csaknem hallásküszöb alatti, mély basszusú morajlás az általános lárma mögött, és mostanra már jól hallhatóvá erősödött. Egész testükben is érezték a rezgést. A csatatéren a küzdő felek érdeklődése megcsappant a harc iránt, a fejüket forgatva próbálták meghatározni a zaj forrását. Rövidesen azonban teljesen nyilvánvalóvá vált, honnét ered, mert a talaj a Kastély előtt kezdett felpúposodni, és bárki, aki a nyílt terepet ért a folyamat, rohanni kezdett, minél messzebb onnan, és még éppen idejében. A púp csúcsán szétnyílt a föld, és furcsa, idegen, kusza sokasága tört elő belőle. Gyökerek! – ébredt rá Janet. Recsegve-ropogva, vadul kígyózva hatalmas, sápadt gyökérkorona terült szét. A közepén ott állt Julia, két és fél méteresen, gyönyörűen, saját káprázatos sugárzásában ragyogva. – Nézd csak! – mondta Janet. – Itt a Lorax. Egy merész és meggondolatlan párduc felé vetődött, mire Julia félkézzel odacsapott a botjával odacsapott, és – nincs rá jobb szó – kiütötte a levegőből az állatot. A párduc pörögve elszállt a sötétségbe. – Elég! – parancsolta. A hangját bizonyára mindenütt hallották, az egész haldokló birodalomban. Abban a pillanatban ő volt a legragyogóbb lény egész Filloryban. – Itt az idő. A mondat végigvisszhangzott a kontinensen, az egyik tengerparttól a másikig. A harcmezőn mindenki, ember és állat, meg minden egyéb, mozdulatlanul állt. Julia hatalmát mindkét fél elismerte. Megindult Janet és Poppy felé; ahogy lépkedni kezdett, az egyik gyökér kilapult a lába alatt, és eleven hidat képezett a mellvédhez, ahol a királynők álltak. Egy másik
gyökér felnyalábolta a kapuk előtt kimerülten üldögélő Josht, és finoman letette melléjük. – Most jöhet a poén – közölte Julia a saját normális, nem felerősített, megistenülése előtti hangján –, hogy csak öt percre hagylak magatokra titeket, és rögtön bekrepál egész Fillory. Janet nem tudott mit mondani. Nem maradt semmije. Átölelte Juliát. Kissé esetlen és kínos volt a helyzet így, hogy Julia ilyen hatalmas volt; Janetnek többé-kevésbé Julia derekát kellett átkarolnia. De így is nagyon jólesett neki. A köntöse a legfinomabb, leglágyabb anyag volt, amit valaha tapintott. Janetben felmerült a kétely, nem sérti-e Julia méltóságát, hogy egy halandó ölelgesse, de ő mégis megengedte neki. – Fillory királynői! – szólította meg a két lányt Julia hivatalosan. – És Fillory királya. Itt az idő. Ideje mennetek. – Hová menjünk? – kérdezte Josh, egy elveszett kisgyerek pityergős hangján. – El tudsz vinni minket a Világ Túloldalára? Julia tagadóan megrázta a fejét. – A Túloldalnak is vége. Lehűtjük a napot, elcsendesítjük a vizeket, és leszaggatjuk az égről a csillagokat. – Akkor hová menjünk? – kérdezte ismét. – Nem tudom – felelte Julia őszintén. – De itt nem maradhattok. Kinyújtotta feléjük a karját. Janet értette; meg kellett érinteniük egymást ahhoz, hogy működjön a varázslat. Poppy megfogta Janet egyik kezét, Julia pedig – az ujjai nagyok voltak, és bizsergető érzést keltettek, ahogy a tenyerébe simultak – a másikat. Janet lehajtotta a fejét, és elsírta magát. Nem tartotta vissza a könnyeit, hagyta őket szabadon végigcsorogni az arcán. Túl fogom élni. Nyilván, hiszen egy árva karcolás sincs rajtam, az ég szerelmére! Minden rendbe jön majd, tudom. Csak éppen nem lesz soha többé otthonom.
27. FEJEZET – Sajnálom – mondta Quentin, amikor Alice befejezte. – Nem, nem sajnálod, úgyhogy ne hajtogasd! – Azt tényleg nem, hogy visszahoztalak. Azt sajnálom, hogy megtörtént az egész. Azt kívánom, bárcsak ne te lettél volna. De senki más nem volt olyan bátor és önzetlen, meg ügyes, hogy megtegye, amit te tettél. – Cseszd meg a bátorságodat, meg az összes többit! Örülök, hogy megtettem. Csak azt bánom, hogy az egészet tönkretetted.
Alice továbbra is olyan kegyetlen és embertelen megvetéssel nézett rá, amennyire az lehetséges volt. – Hatalmas szívás visszajönni. Most már tudom. Eddig nem értettem, mennyire iszonyú nehéz lesz neked. – Quentin rendíthetetlenül tovább menetelt a megsemmisítő össztűz alatt. – Nehéz embernek lenni. De több rejlik ebben, sokkal több! Korábban te is tudtad. Nem emlékszel rá, de majd fogsz, ígérem. Quentin nem tudta, valóban így lesz-e, de most nem akart meghátrálni. Érezte, hogy ha csak aprót megvonaglik, ha bármilyen gesztussal elárulja a lánynak, mekkora fájdalmat okoznak neki a szavai, akkor elveszíti őt. Márpedig nem volt hajlandó elengedni. Eltökélte, hogy történjék bármi, nem veszíti el újra. Azt hittem, sikerült teljesen visszahoznom, de még nem egészen. Ez minden. Az út többi részét egyszerűen neki kell majd megtennie. Eliot diszkréten megköszörülte a torkát. – Izé… Tudom, hogy nem a legjobbkor szólok – mentegetőzött –, de sajnos mennem kell. – A térdére csapott a kezével. – Odahaza közeleg a világvége, és nem akarok lemaradni róla. Azt hiszem, ott a helyem. – Persze – bólintott Quentin. – Oké. – Valószínűleg meg kellene próbálnom megállítani valahogy. Talán nem is kellett volna ilyen sokáig itt ragadnom. – Tudom. Menj csak, ha menned kell. – Eliot rá nem jellemző módon tétovázott. Quentin megígértette vele, hogy visszatér, amilyen hamar csak tud, és hogy átadja az üdvözletét Joshnak és Poppynak – „Nahát összeházasodtak? És nem is mondod? Bámulatos. És babát várnak? Szuper. Jó nekik. Oké, most már tényleg húzzál innen!” – Csak összeszedem a holmimat. – Rendben. – Ami azt illeti, nincs is semmi holmim. De miután letudta a formalitásokat, Eliot még mindig nem tudta rávenni magát a távozásra. Most épp ő nem találta a megfelelő szavakat. Pedig szemlátomást nagyon mondani akart valamit. Újra megköszörülte a torkát. – Nem jössz velem? – bökte ki végül. – Ha valaki kitalálhatja, hogy mi a teendő, hát te vagy az. Vagy esetleg Julia, de ő nem válaszol az üzeneteimre. Szükségünk van rád, Quentin. Gyere vissza velem! – Filloryba?! – Eddig nem is gondolt erre a lehetőségre. – Hiszen tudod, hogy nem mehetek vissza. Parázs sosem engedne be. És most amúgy is itt van dolgom – tette hozzá gondolatban. Alice itt van. Ez az én életem. De Eliot folytatta. – Ezen már sokat gondolkoztam. Tudod, meséltem, hogy a loriaiak megszálltak minket, legalábbis megpróbáltak, bár elvileg nem is lehettek volna képesek átjönni a határon. Azután Alice megtalálta a módját, hogy átjöjjön ide a tükrökön át… Kezdem azt hinni, hogy Fillory vénségére kissé porózussá vált. A határai már nem
olyan biztonságosak, mint régen. Ha valaha is létezett megfelelő pillanat, ez az. Volt idő, amikor Quentin úgy kapott volna egy ilyen lehetőségen, ahogy egy fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba. Most csak megsajdult benne valami, egy régi seb tompa fájdalma, de ennyi, semmi több. Azok az idők elmúltak. Megrázta a fejét. – Nem tehetem, Eliot. Most nem. Itt van dolgom. Alice megvetően felhorkant a puszta ötlettől, hogy bárhol, bárkinek is szüksége lehet Quentinre. – Ettől tartottam – bólintott Eliot. – Akkor csak Semföldéig gyere velem! Csak ennyit kérek, nem többet. Talán csak egy füstölgő kráter tátong Fillory szökőkútja helyén. Nem akarok egyedül szembenézni vele. – Óóóó! – kerekedett el Plum szeme. – Én is menni akarok Csendföldére! – Semfölde – javította ki Eliot, egyszerre undokul. – És tudd meg, az nem gyakornokoknak való kirándulóhely. A bejárati ajtó felől kaparászó hang hallatszott. A szobában mindenki elnémult. Nem vártak látogatókat. Senki nem tudta, hogy itt vannak, legalábbis senkinek nem lett volna szabad tudni róluk. Quentin a szája elé emelt ujjal jelezte, hogy maradjanak csendben. A kaparászás abbamaradt, majd ismét folytatódott. Quentin felkelt, és olyan halkan, ahogy csak tudott, odalopózott az ajtóhoz, majd kikukucskált a kémlelőlyukon. Az utca üres volt, senki nem állt az ajtó előtt. Quentin a többiekre nézett. Eliot megvonta a vállát. Quentin óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, de beakasztva hagyta a láncot. Valami fekete apró dolog rontott be mellette kétségbeesetten. Quentin hátrahőkölt egy lépést. A csóka volt az. Jó fél percig őrülten verdesett a szobában, körbe-körberöpködött, azzal a különös iszonyattal, ami rendszerint eluralkodik a madarakon, ha zárt térbe kerülnek. Aztán némileg megnyugodott, és letelepedett a szputnyikszerű csillárra. De a tekintete utána is folyamatosan ide-oda villant, olyan űzötten, mintha bármelyik pillanatban, bárhonnan lecsaphatna rá valami veszélyes. A madár egészen másképp festett, mint legutóbb: soványabb lett, és csúnyán lerongyolódott. Hiányzott jó néhány tolla, és amelyik még megvolt, az is elvesztette egykori csillogását. – Ne öljetek meg! – kérte. Plum és Eliot talpon termett. Csak Alice nem mozdult. – Mit keresel itt? – kérdezte Quentin. – Egyedül jöttél? – Egyedül! – Miért kellene hinnünk neked? – kérdezte Plum. – Te kibaszott seggfej! Elárultál minket. És valószínűleg kicsináltad Pushkart. Családja volt, tudsz róla? Quentin, ugye kinyírjuk? – Talán. Még nem. – Ha ez csapda volt, vagy színjáték, netán figyelemelterelés
elég furcsának tűnt; ha másért nem, hát azért, mert Quentin úgy gondolta, a madár természeténél fogva gyáva. Nem tűnt valószínűnek, nem vallott rá, hogy nyíltan élére állna egy támadó csapatnak. – Plum, tartsd szemmel! Körülnézek, van-e vele még valaki. De nem volt senki más, sem elöl, sem a ház mögött, sem fent a tetőn, vagy bárhol máshol a közelben. Legalábbis Quentin a szokásos feltáró varázslatok egyikével sem talált semmit. Talán tényleg egyedül jött. – Feltételezem, ez az a madár – jegyezte meg Eliot. – Igen, az. Mit keresel itt? – Nincs több pénzem – siránkozott a csóka. – Megpróbáltam újabb varázslókat felbérelni, de Lionel nélkül elég gyatra sikerrel. – Ja – bólintott Quentin. – Ha nincs pénz, nincs ember a melóra. Szívás, de ez van. Azt hiszem, jobb, ha most elhúzol. – Nem akartam, hogy Lionel megölje Pushkart! Nem én mondtam neki. Nem tudom, miért tette. Féltem tőle. Máris olyan hihetetlennek tűnt, hogy annyira tartottak ettől a madártól. Most egyáltalán nem tűnt olyan ijesztőnek. Bizonyára minden erejét bevetette, hogy összehozza a toborzást, és beszervezze őket a melóba. Lionel és a bérencei nélkül pedig csak egy egyszerű beszélő madár volt. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki távozni akar. – Segítenetek kell. – Nem! – nézett fel rá Plum. – Egyáltalán nem kell. Tényleg. – Az itteni madarak megvetnek. Nagyon éhes vagyok. A szemétben kellett turkálnom. – Nem érdekel, mit ettél és hol – felelte Quentin. – Szerintem nekünk nincs több dolgunk egymással. Sokkal fontosabb dolgunk van. Bár abban még nem volt egészen biztos, hogyan fogják elkapni és kipaterolni a tollas dögöt. És egyetlen porcikája sem vágyott a hajkurászós jelenetre. – Kérlek! – esdekelt újra a madár. – Meg fog ölni. – Kicsoda? A csóka nem felelt, csak idegesen körbepillantott a szobában, és egyik emberről a másikra pislogott könyörgően. Quentin egy csöpp sajnálatot sem érzett iránta. Alice felelt helyette. – Parázsról beszél. Még a madár is megugrott, mintha eddig nem is sejtette volna, hogy a lány beszélni is tud. Alice arckifejezése nem változott. Azt akarta, hogy mindenki lássa, ez a kis dráma teljesen hidegen hagyja. – Mit mondtál? – Ez Parázs madara. Találkoztam vele a tükrökben. Könyörgött, hogy ne öljem meg. Fogalmam sincs, miért hagytam életben. Megyek, lefekszem.
Útban kifelé puszta megszokásból majdnem nekisétált egy falnak – niffinként simán áthatolt volna rajta. Mély, döbbent csend maradt utána. A behúzott sötétítő függönyök mögül hallották, hogy egy teherautó zörögve, lassan végigpöfög a keskeny utcán. Quentin megvárta, amíg elhalad előttük. – Parázs küldött? – Kérlek! – A madár mostanra elvesztette minden korábbi fennhéjázását. Szó szerint reszketett. – Meg fog ölni. – Nem fog – ellenkezett Plum –, mert mi végzünk veled előbb. – Ő bízott meg, hogy szerezzem meg azt a táskát. Nem tudom, miért. Nagyobb állatot küldött volna – tette hozzá, szinte mentegetőzve –, de olyasvalakire volt szüksége, aki tud repülni. Hogy átkelhessen a tükrökön. Adott nekem pénzt, és egy varázslatot, amivel létrehozhattam Lionelt, miután megérkeztem ide. – Miért akarta a táskát? A kés vagy a varázslat kellett neki? Vagy mindkettő? – Nem tudom! – jajveszékelt a csóka. – Tényleg nem tudom! Fogalmam sem volt, mi lehet benne. Esküszöm! Azzal sírva fakadt. Quentin soha életében nem hallott még szívfacsaróbb hangot. A madár verdesve leereszkedett a csillárról, mint egy meglőtt fácán. A kávézóasztalon landolt, és ott kuporgott zokogva. Quentin kimerült agyában összefüggő kép kezdett körvonalazódni, ahogy egy kristály kialakul a sűrű, zavaros folyadékból. Olyan sokáig bámult bele a káoszba, hogy már alig emlékezett, hogyan néz ki egy valódi mintázat, de most úgy érezte, legalább egy részletét sikerült elcsípnie egynek. – Na, várjunk csak! – szólalt meg lassan. – Gondoljuk ezt végig. Rupert ellopta a táskába rejtett holmit, Parázs meg vissza akarja kapni. Elküld egy madarat a Földre, hogy az szerezze meg neki. A madár felbérel minket, hogy találjuk meg a szajrét. Plum felvette a fonalat. – A cucc a táskában Zsarátnoké volt, nem Parázsé, legalábbis Rupert beszámolója szerint. Bár gondolom, mivel testvérek, a családban maradna. De akkor miért akarta Parázs megszerezni? – Miért ne akarta volna? Egy király kést? Meg egy varázslatot, amivel új földet lehet teremteni? Ki ne akarna ilyesmit? – Egy isten? – kérdezte Eliot. – Akinek máris van egy egész mágikus birodalma? – Csak épp nincs neki. – Quentin fejében egyszerre világosság gyúlt. – Épp ez az! Hogy már nincs neki! Fillory haldoklik, és Parázsnak nincs hová mennie. Azért kell neki a varázslat, hogy a segítségével egy új világot teremthessen! Fel fogja adni Filloryt! Lemond róla, sorsára hagyja, és újrakezdi! Az egészet egyetlen lendülettel, hadarva adta elő. Majd csend következett. Plum kétkedő arcot vágott. – De hát minden passzol! – bizonygatta Quentin. – Még csak meg sem próbálja megmenteni Filloryt! Egy patkány, menekül a saját süllyedő hajójáról.
– Ez így képzavar – jegyezte meg Eliot. – Hallgass ide: tudom, hogy nincs okod szeretni Parázst, de ezek alapján kicsit gyávának tűnik. – Igen. Egy gyáva féreg! – Ugye tudod, hogy a varázslat nem teremt egy egész világot? – tette hozzá Plum. – Csak egy kisebb földet. – Talán csak miattunk. Lehet, hogy egy isten többet kezdhetne vele. A lány a plafonra nézett, az elhangzottakat fontolgatta. A csóka kétségbeesetten figyelte mindhármukat. – Még ha ez igaz is – szólalt meg végül Eliot –, mit tegyünk most? Quentin leült. Picit talán előreszaladtam. – Még mindig nálunk van a varázslat – mondta. – Semmisítsd meg! – javasolta Eliot. – Nem. Azt nem tehetem. – Itt a madár – mondta Eliot. – Visszafordíthatnánk a helyzetet. Ejtsük túszul. – Jaj, ne már! Te is tudod, hogy Parázs le se szarja a madarat, feláldozható a szemében. – A csóka nem ellenkezett; nehéz lett volna cáfolni ezt az érvelést. – El kellene mennünk Filloryba, szembeszállni Parázzsal, rákényszeríteni, hogy maradjon, és megpróbálni együtt megmenteni a birodalmat. Elvégre mégiscsak ő az istene. És miénk a varázslat. Egek, mekkora egy szemétláda! – Vagy esetleg – vetette fel Eliot óvatosan –, akár csatlakozhatnánk is hozzá. Lehet, hogy ő gondolja jól. Talán oda kellene adnunk neki a varázslatot, és meg kellene mondanunk neki, hogy teremtsen egy új világot, és vigyen magával minket. – Eliot! – szólt rá Quentin. – Tudom, tudom. Igazad van! Bár akkor is, úgy sokkal könnyebb lenne. – Eliot fáradtan talpra kászálódott. – Jól van. Gyere, menjünk akkor, és ordibáljunk egy istennel. Talán az majd segít. Semmi más nem jut az eszembe. – Én is jövök – állt fel Plum. – Valakinek itt kellene maradnia Alice-szel – emlékeztette Quentin. – Valakinek, aki fiatal és még zöldfülű a témában – tette hozzá Eliot. – Nem! – Plum dacosan meredt rá. – Kizárt! Felejtsd el! Nem bébiszitterkedem a Kék Undival. – Lehet, hogy Alice is hajlandó velünk jönni. Akár még segíthet is. Alice! – kiáltott fel Quentin a lépcsőn. Semmi válasz. – Megyek, beszélek vele. – Sok szerencsét! – Van egy tervem. Adjatok húsz percet! – Én segíthetek! – ajánlkozott a madár. Quentin reflexei jók voltak, de még így is csak azért járt sikerrel, mert a mozdulat meglepte a madarat. Villámgyorsan odakapott, és nyakon csípte a csókát. Rá se hederítve a hisztérikus szárnyverdesésére, odalépett egy ablakhoz, kinyitotta,
és kihajította rajta a madarat. Alice ébren feküdt az ágyában. Hallotta a lenti zajokat a házban – a beszélgetést, kiabálást –, de csak messziről. Hanyatt fekve bámulta a mennyezetet. Úgy érezte magát, mint egy sírkőre – a saját sírkövére – faragott márványfigura. Ez a test volt az ő koporsója. Apró kortyokban vette a levegőt; még ez is olyan kényszerű tehertételt jelentett, amit alig tudott elviselni. Nem szeretett volna a kedvében járni ennek a testnek. Olyan kevéssé akarta érezni, amennyire csak lehetséges. Dobogó lépések közeledtek a lépcsőn. Kinyílt az ajtó. – Alice. Persze Quentin volt az. A lány nem fordította oda a fejét. Hallotta a nyikorgó hangot, ahogy a srác odahúzott egy zsámolyt az ágyhoz, és leült. – Alice, elmegyünk Semföldére. Van egy elméletünk arról, mi lehet a helyzet valójában. Megpróbáljuk megtalálni Parázst, és beszélünk vele. – Rendben. – Érezte a nyelvét, ezt a fejében tekergő férget, amint finoman megérintette a szájpadlását, hogy létrehozza az r hangot. Már elillant belőle a düh. Azon töprengett, minek fárasztotta magát egyáltalán azzal a sok indulattal meg szövegeléssel. A haragja elcsitult, mint a vihar, ami kitombolja magát a tengerparton, és nem hagy maga mögött mást, csak nagy békét és nyugalmat. Egy lapos homokfövenyt, amelyet tisztára söpörtek az erőszakos hullámok és a tajtékzó mélységből felkavarodott kagylóhéjak és mindenféle tengeri hulladék pettyezi. Alice-t egyszerűen nem izgatta többé a téma. – Nem akarlak itt hagyni egyedül. Azt szeretném, hogy gyere velünk. Szerintem tudnál segíteni. A lány alig észrevehetően megrázta a fejét. Lehunyta a szemét. Néha, csukott szemmel, újra súlytalannak érezte magát. A whisky segített – részegen minden könnyebbnek tűnt. Az a tudat pedig, hogy még mérgezi is vele a testét, külön örömöt okozott neki. – Nem hiszem. Hét évvel ezelőtt Quentin végignézte, amint szerelme testét elemésztették a kék lángok. A lány emberi énje hét hosszú éven át szunnyadt, és ő a tomboló erő és harag álmaként kóborolt Filloryban. Quentin véget vetett ennek az állapotnak, amikor felébresztette, és visszakényszerítette a hús-vér embertestébe. De a lelkét, legbelső lényegét nem kényszeríthette semmire. Tényleg utál? Egyszer azt mondta, szeret. Vagyis kétszer. Hét éve és tegnap. Quentinnek fogalma sincs semmiről. Alice azon tűnődött, el tudna-e égni újra. Talán olyan ez, mint a gyufa: egyszer lehet meggyújtani, aztán vége. De nem hitte, hogy tényleg így lenne. Persze időbe telnek majd az előkészületek, hogy újra elsajátítsa a szükséges képességeket, de hamarosan. Azt se bánta, ha belehal a
próbálkozásba. Most minden gondolatát kitöltötte az öngyilkosság. Az vált az új otthonává: ha semmi mást nem talál, ahhoz bármikor folyamodhat. Az a lehetőség mindig az övé marad. Ha pedig sikerül újra visszaváltoznom, nem kapnak el újra. Soha többé. – Most megfogom a kezed. – Érezte, ahogy Quentin hozzáér az ujjaihoz, és ernyedten hagyta. Visszatérése óta ez volt az első eset, hogy bárki megérintette, és beleborzongott a bőre. – Túljutsz majd ezen. Hidd el, nem olyan rossz, mint gondolod. Megpróbálok segíteni neked, amiben csak tudok. De neked is próbálkoznod kell, Alice. – Nem – suttogta a lány. – Nem kell. Az ezt követő csendben valami történt. Újra kinyitotta a szemét. Valami visszahúzta. Volt valami a levegőben, behatolta az orrán át, és elárasztotta az elméjét. Csinált vele valamit. Mágia? Nem az. – Mi ez? – kérdezte. – Micsoda? – Ez az illat. – Te is tudod – felelte Quentin. – Gondolkozz! A lány ébersége egy pillanatra ellankadt, és megfeledkezett a küzdelemről: azon nyomban felült, és mélyen beszívta a levegőt. Olyan idegsejtek aktiválódtak az agyában, amelyek már hét éve nem jeleztek semmit. Egyszeriben működésbe lépett a korszakok óta használaton kívüli mentális berendezés; porfogó lepedőket rántott le a bútorokról, és belső ablakokat tárt szélesre, hogy beengedje a napfényt. – Szalonna. Quentin magával hozott egy tálcát. Most felemelt róla egy tányért, és odatartotta a lány orra alá. Jófajta szalonna volt, vastag húscsíkokkal; felkunkorodott és felhólyagosodott, amikor kisütötte a szeleteket. Hagyta, hogy az egyik végük picit megfeketedjen, mert tudta, hogy Alice a ropogósra sültet szereti. Vagyis szerette. Legalább kezdett valamit az elmúlt hét évével. Régen csapnivalóan főzött. Alice elfáradt és megéhezett – vagyis nem ő, az elméje nem. Az kristálytiszta és világos maradt. De ez a gyarló test, ez a húsbáb, ez igenis legyengült. Odanyúlt, felvett egy szeletet, és a szájába tette. A hús győzött, és megette a másik húst, és… Egek, ez mennyei, sós és zsíros és füstös! Amikor végzett a tányérral, lenyalogatta az ujjait, és a lepedőbe törölte zsíros kezét. Visszataszítónak találta, valósággal undorodott magától is, de mégis: annyi, de annyi gyönyörűség rejlett benne! Megpróbálta kivetni a testét, mint ahogy egy átültetett szervet kilök a szervezet, de érezte: máris csapdába esett a hús ragacsos ölelésében. A teste megpróbált hozzá tapadni, eggyé válni vele, Quentin pedig segítette ebben. A hús oldalán állt. – Remélem, nem gondolod, hogy szalonnával itt tarthatsz – mondta. – Nem csak szalonnával. Átnyújtott neki egy újabb tányért, rajta friss, élénk narancsszínű
mangószeletekkel; mintha gerezdek lettek volna kihasítva egy apró, édes napból. Úgy vetette rájuk magát, mint valami éhes állat. Tényleg az volt most, mohó ösztönlény. Nem, én nem az vagyok. Tiszta vagyok, gyönyörű és kék. – Miért tetted? – kérdezte teli szájjal. – Miért tetted ezt velem? – Mert ez vagy te. Mert ember vagy, nem démon. – Bizonyítsd be! – Most is azon vagyok. Alice ránézett. Igazán, alaposan szemügyre vette, most először, amióta visszatért. Quentin idősebb lett, de ugyanolyan jóképű maradt: keskeny, megnyerő arcát különlegessé és érdekessé tette kissé túlméretezett orra, és kifejező, túl széles szája. Sosem tudta magáról, hogy jóképű, ami megakadályozta, hogy úgy viselkedjen, mint valami szépfiú, de attól még az volt. És még mindig az. De közben meg is változott. Már nem dadogott, és nem kerülte zavartan a lány pillantását, mint régen. – Hozhattál volna osztrigát is – mondta Alice. – Utálod az osztrigát. – Tényleg? – Mindig azt mondtad, olyan, mint a hideg takony. – Nem emlékszem. Mit szeretek? – Ezt. Adott neki egy kocka csokit – jó minőségűt –, és amikor Alice megkóstolta, eleredt a könnye. Egyszerűen csak kibuggyantak belőle. Jézusom, teljesen elveszítem minden önuralmamat. Nem marad semmi kontroll? A hús fog győzni? Egyre nehezebbnek érezte, hogy kiszabaduljon a teste fogságából. A benne lakó diadalmas niffin a jogos felháborodástól rikoltozva tiltakozott. A repülésre gondolt, arra, hogy belemerül a földbe, majd újra az égbe emelkedik; hogy felperzsel dolgokat, és olyan szenvedést okoz, ahogyan ő szenvedett; hogy megmutatja nekik, milyen dicsőséges dolog a fájdalom. Megborzongott. – Miért jöttél ide? – kérdezte Quentin. – Hogy megöljelek. – Alice tétovázás nélkül felelt, mert ez volt az igazság. – Nem. Azért jöttél, hogy megmenthesselek. A lány elnevette magát – igen, ez a gonosz, beteges niffinvihogás, ez még mindig megvan. Imádta. De az ételnek sem tudott nemet mondani. – Fel fogom hizlalni az új testemet – jelentette ki. – Addig zabálok, amíg betegesen kövér nem leszek, és azután felfordulok. – Megteheted, ha szeretnéd. Tessék! Furcsa, pukkanó zajt hallott. Mi ez? A teste minden porcikája beleborzongott a gyönyörűségbe. Quentin kinyitott egy üveg behűtött, gyöngyöző pezsgőt, és töltött belőle egy borospohárba.
– Ez nem fair! – tiltakozott a lány. – Soha nem is mondtam, hogy az. – Azt akarod, hogy borospohárból igyak pezsgőt? Ilyen mélyre csúsztál, Quentin Coldwater? – Csak változtattam a prioritásaimon. Alice felült az ágyban, és gyors, apró kortyokban megitta a pezsgőt, mint ahogy egy kisgyerek veszi be a gyógyszert, majd hangosat böfögött. – Azt hiszem, ez a kedvenc részem – jelentette ki. – Hoztál mást is? – Nem. Nincs más. – De van. Hirtelen, félszegen és esetlenül, mint egy tapasztalatlan diák, megcsókolta Quentint, durván, keményen. Előrehajolt, és hozzápréselte az ajkát az övéhez; érezte, ahogy egy fog felsérti a száját, azután érezte a vér ízét a szájában. Közben valami megmelegedett és felolvadt az ágyékában. Benyomta a nyelvét a srác szájába, hagyta, hogy ő is megízlelje a pezsgőt. Az elméjét a testétől elhatároló védőgát már száz helyen szivárgott. Valahonnan a távolból hallotta, hogy a pohara leesik és összetörik a padlón. Kívánta. Azt akarta, hogy Quentin megtegye: hogy meggyőzze őt az igazáról, méghozzá a legnyomósabb érvekkel. – Mutasd meg, Quentin! – parancsolta. – Mutasd meg, mire való a test! Elkezdte ügyetlen ujjakkal kigombolni az ingét. Már elfelejtette, hogyan kell. Quentin megállította a kezét. – Még ne! – kérte. – Túl korai. – Túl korai? – Megmarkolta a srác ingét, és újra szájon csókolta. Quentin borostája feldörzsölte a bőrét. Beszívta a fiú illatát; nem olyan volt, mint a szalonna, de azért kellemes. – Ezt teszed velem, aztán meg azt mered mondani, hogy túl korai?! Az egész a te sarad, Quentin! Úgyhogy most neked kell megmutatnod, miért hoztál vissza. Erre megpróbál felállni! A kis szemét! Még mindig könnyen dühbe gurult – a csatorna, amin a harag érkezett, jól be lett járatva –, és a szitokszavak is. A dühe összevegyült a gyönyörrel, de nem tudta eloszlatni. – Várj, Alice! Ez nem így működik. – Akkor mutasd meg, hogy működik! – Ő is felállt, és Quentin felé lépett. – Talán visszataszítónak találod a testem? Annyira, amennyire én undorodom tőle? Az bizony kár. Te hoztál vissza, hát most bizonyítsd be, hogy megérte! Vagy nem vagy eléggé férfi? A lány Quentin egyik ingét viselte, ami elég bő volt ahhoz, hogy egyetlen dühös mozdulattal kibújjon belőle, és a padlóra hajítsa. Alatta teljesen meztelen volt, egy szál bugyit leszámítva. Újra megcsókolta a fiút, hozzásimult, érezte a mellén a fiú ingének elektromos nyersességét. Quentin hátratántorodott, feje nekikoppant az
ajtónak. A lány a lába közé nyúlt, és a nadrágon át masszírozni kezdte az ágyékát. Igen, ez az. Régen szerette, ha ezt csinálom. Ez azóta sem változott. Kezdett megmerevedni a lány kezei között. – Nem ezért hoztál vissza? Hogy megdughass, mint régen? Ezt még ő maga sem hitte, de ez volt a legkegyetlenebb, legkeserűbb vád, ami csak eszébe jutott. Bántani akarta, olyan erőszakot elkövetni rajta, amit neki kellett elszenvednie. De Quentin nem ingott meg. – Nem magam miatt hoztalak vissza – mondta. Azután megcsókolta. Nem durván, hanem finoman, de határozottan. Ez az, így is lehet csinálni. Alice már mindent elfelejtett. Quentin tett még valami mást is: felemelte a kezét, a tenyerébe vette a lány mellét, és csak tartotta. A régi-új testén talán ezt találta a leginkább megalázónak: a tőgyeit. Csak éppen… igen! Ez az, igen. Tetszett neki az érzés. Azután Quentin kézen fogta, és visszavezette az ágyhoz. Még ne, szükségem van rád! Már teljesen el is felejtette, milyen érzés így kívánni valamit. – Kérlek, Quentin! – Könyörgőre fogta. – Maradj! Ne menj még! Quentin levette az ingét. A mellkasa kemény és szálkás volt. Elkezdte kicsatolni az övét. – Nem megyek sehova. Utána csak feküdtek egymás mellett. Működött a dolog, a teste megkapta, amit akart. Nem is egyszer, hanem kétszer, ami, ha jól emlékezett, a régi időkben egészen ritkaságszámba ment. De hát Quentin azóta gyakorolhatott. Poppy! Miért néztem, ahogy együtt van Poppyval? Akkor annyira nagyon viccesnek tűnt a dolog. Most viszont Alice-nek fájt az emlék. Azt kívánta, bárcsak elfelejthetné. Elhúzódott Quentin mellől az ágyon. Muszáj volt eltávolodnia. Hagyta, hogy magába hulljon, egyre csak zuhant és zuhant, távolodott, és azt álmodta, hogy repül. Visszavonult a testébe, akár egy félénk remeterák egy hatalmas csigaházba. Az imént annyira emberinek érezte magát, a régi énjének… De most kezdte elveszíteni az érzést, és hagyta elillanni. Egy pillanatra azt hitte, egyszerű az emberlét, de most már emlékezett rá, hogy nem az. Quentin felült, és öltözni kezdett. – Mennem kell Semföldére megkeresni Parázst – mondta. – Gyere velem! Alice tagadóan megrázta a fejét. Azt akarta, hogy Quentin tűnjön el, hagyja őt békén. Annyira sokkal egyszerűbb volt ez így. Quentin az ő ruháit is összeszedte. – Alice! – Nem reagált. Most aludni fogok. – Alice, szeretném, hogy tudd, a lehető legnagyobb szeretettel és kedvességgel mondom: hihetetlen, mekkora egy gyáva picsa vagy. Újra kézen fogta, és egyszerre eltűntek mind a ketten.
28. FEJEZET Úgy volt, hogy mind együtt mennek, és Plum taktikai szempontból is ezt helyeselte volna, de Eliot kezdett türelmetlenkedni. Azután az emeletről hallatszottak le a zajok. Az emeletről. Quentin és Alice. Plum és Eliot egymásra néztek, és vigyorogva bólintottak. Nem volt szükség szavakra. Valószínűleg minden érintett számára kedvező volt ez a fejlemény. De akkor is: csak nem fogunk itt téblábolni, és végighallgatni, amíg ezek ketten… Eliot hatalmas műsorszámot csinált abból, hogy neki többé már mennyire nem nagy cucc a dimenziók közötti utazás, de Plum nem hagyta, hogy elrontsa neki az élményt. A radikális mágiától kitárult előtte a világ, és még az adott, enyhén gyászos körülmények között is totál odavolt ezért az egészért. Már alig várta. Eliot kissé nyeglén odanyújtotta a kezét, ő pedig megfogta. Azután Eliot a másik kezével a zsebébe nyúlt, és… óh! Hideg víz. Lassan felfelé emelkedtek. Bár nem akarta, örömében mégis felnevetett, aminek eredményeként csaknem belefulladt a varázsvízbe. Csillogó, szétszórt fénypontok felé lebegtek; ahogy közelítettek a felszín felé, a pontok úgy váltak egyre élesebbé. Azután a fejük felbukkant a felszínre. Plum egyáltalán nem erre számított, legalábbis az eddig hallottak alapján. Zárt térbe jutottak, egy nagy, régi terembe, amit egy – nem is, két – csillár világított be. Az edény, amiben a vizet taposták, sokkal inkább hasonlított beltéri úszómedencére, mint udvari szökőkútra. – Mi a franc? – csodálkozott Eliot. Ha lehet, talán még meglepettebbnek tűnt, mint Plum. A medence márványpadlóba volt belesüllyesztve; az egyik végében egy mérges, faragott kőarc nyitott szájából csordogált bele a víz, oldalt pedig lépcsők vezettek ki belőle, mint egy római fürdőben. A kék víz fokozatosan, lépcsőfokonként tisztult átlátszóvá. Arrafelé kezdtek evickélni. – Ez nem stimmel – mondta Eliot. – Eltérítettek minket. Félregomboltak . Hol vagyunk? Alighogy kimásztak, a víz kifolyt a ruhájukból, és tüstént teljesen megszáradtak. Király! A helyiség falait végig könyvek borították. – Ki épít szökőkutat egy könyvtár közepére? – csodálkozott Plum. – Ez a sok pára nem tesz jót a könyveknek. – Nem – felelte Eliot töprengve. – Tényleg nem. Valóban könyvtár volt, méghozzá talán a legnagyszerűbb, amit Plum valaha látott. Lehunyt szemmel is tudta volna, hogy hová kerültek: így, hogy a víz megnyugodott, a hely csendje, meg ez az illat – a lassan, szinte észrevehetetlenül málló papír és bőr, és a több száz tonnányi száradt tinta és nyomdafesték súlyos, fűszeres aromája – épp 62
eléggé árulkodó volt. A falak minden egyes négyzetcentiméterét könyvespolcok borították, és minden polcot dugig telepakoltak könyvekkel. Bársonyos, bőrkötésű, bütykös és bordázott, védőfóliás és csupasz, aranyozott és sima, egyszínű és tarka, felirat nélküli és címekkel meg illusztrációkkal telerajzolt könyvgerincek sorakoztak rajtuk. Némelyikük olyan vékony volt, akár egy színes magazin, mások szélesebbek, mint amilyen magasak. A lány végigfuttatta rajtuk az ujját, egyik polcon a másik után. Mintha valami óriási, barátságos lény gerincoszlopát alkották volna, akinek most megvakargatta a hátát. Három-négy helyen hiányzott egy-egy kötet a helyéről; ilyenkor az egyik szomszédos könyv enyhén megdőlt, nekitámaszkodva a másiknak, mintha némán gyászolná a polcról levett társukat. Még a keresztgerendák és a támpillérek csatlakoztak a polcokhoz, és alátámasztották a könyvek sorait, íveit és legyezőit. A helyiség sarkaiban, fent a mennyezet közelében kicsiny, könyv méretű ajtók nyíltak a falban, mint valami macskabejárók. Miközben a lány ezeket vette szemügyre, az egyik halk nyikorgással kinyílt, és berepült rajta egy könyv: a levegőben lebegett, átsiklott az egész termen, majd a túloldalon, egy hasonló csapóajtón át távozott. – Ez itt biztosan Semfölde valamelyik könyvtára – állapította meg Eliot. – Még sosem láttam egyet sem belülről. – Én azt hittem, átlagember elvileg be sem teheti a lábát ide. – Valóban nem. A hang a hátuk mögül, egy ajtó felől érkezett, egy furcsa külsejű, a harmincas éveiben járó, kopaszra borotvált fejű férfitól. Az arca kerek és kelttészta-szerűen puffadt volt. Kecskeszakálla talán már nagyobbra is nőtt a kelleténél, amitől a férfi úgy nézett ki, mint egy mérges alkalmazott egy független, művészlelkű vendégeket fogadó kávézóban. Ruhája leginkább szerzetesi csuhára emlékeztetett; a legfurcsább azonban férfi maga előtt tartott két keze volt. A saját meleg, mézszínű fényüktől ragyogó aranyló és áttetsző műkezek valamiféle mágikus konstrukciók lehettek. – Penny! – mondta Eliot. Nem is annyira köszönésnek szánta, mint inkább ténymegállapításnak. – A csapatotok többi tagja is pillanatokon belül itt lesz. Egyszer csak valóban megjelent Quentin és Alice is; a lány köpködve-fújtatva, és a jelek szerint nagyon mérgesen csapkodott. Micsoda meglepetés. Gyilkos pillantást vetett Quentinre, majd mellúszásban odatempózott a lépcsőhöz. Ezen a ponton vált nyilvánvalóvá, hogy teljesen meztelen. Mi a fene? Félúton véletlenül ráhemperedtek a gombra? Jobb bele se gondolni. Alice a jelek szerint egyáltalán nem jött zavarba a meztelensége miatt. Quentin követte, és átnyújtott neki néhány ruhát, amiket a lány ügyetlenül magára húzott. – Szia, Penny! – köszönt Quentin, amikor Alice végzett az öltözködéssel. – Jó
újra látni téged. Mondd csak, elraboltál minket? – Ezt én is akartam kérdezni – bólintott Eliot. – Csak eltérítettelek titeket. Semfölde minden útja most már az én irányításom alatt áll. Különleges vendégeimként lehettek itt. – A víz nem árt a könyveknek? – kérdezte Plum. – Megtettük a szükséges óvintézkedéseket. A szabad polchely ritka és értékes dolog errefelé. Semmi nem mehet veszendőbe. – Ez mind remek – szólt közbe Quentin –, de ami azt illeti, épp sietünk. Fontos ügyben. Tényleg minden perc számít. – Szükségem van a jelenlétetekre. Mindjárt megmagyarázom. – Hát, köszi – mondta Quentin. – De, izé, fogd rövidre, ha lehet. Apropó, klassz kezek! – Köszönöm. Magam készítettem őket. Plumnak az volt a benyomása, hogy ezek itt mind régről ismerik egymást. – Ő a barátunk, Plum – mutatta be Quentin. – Plum, ez itt Penny. Eliotra pedig nyilván emlékszel, Penny. És Alice-re. – Szia! – mondta Plum. Alice nem szólt semmit. – Örvendek a találkozásnak! – Plum kicsit megkönnyebbült, hogy a csuhás nem próbált kezet rázni vele. – Örülök, hogy újra köztünk vagy, Alice. Bár egy szóval sem utalt rá, Pennynek valahogy mégis sikerült érzékeltetnie, hogy ő és Alice egykor lefeküdtek egymással. – Penny! – mondta Eliot. – Tudnod kell, hogy mi nagyon… – Gyertek velem! – vágott közbe Penny. Azzal hátat fordított, és hosszú léptekkel megindult a szomszéd szoba felé, anélkül, hogy megvárta volna, hogy követik-e. – Ki ez a fickó? – súgta oda Plum Quentinnek. – Együtt jártunk egyetemre. Követték őt. A szomszéd helyiség, ha lehet, csak még nagyobb és pompásabb volt: egy boltíves csarnok, szintúgy tele könyvekkel. Ám itt magasba nyúló, sötét ablakok is sorakoztak, az üvegükön könnyű, szemerkélő eső cseppjeivel. Plum az alacsonyabb táblákon át kivehette az éjszakai Semfölde körvonalait: egy széles terekből, keskeny sikátorokból és olaszos palotákból álló szürke városnegyedet. Penny a mágikus kezeit a háta mögött összekulcsolva, némán lépkedett. Hirtelen leesett a tantusz: azoknak az embereknek, akik lecsaptak rájuk a connecticuti akció közepén, szintén ilyen aranyló kezük volt. Talán csak véletlen egybeesés, vagy kiárusítás volt belőlük valahol, bár Plum ezt erősen kétségbe vonta. Ez esetben komoly elszámolnivalóm van ezzel a Pennyvel. – Az elmúlt évem jól alakult – mondta Penny egy szívélyes idegenvezető stílusában. – A Semfölde védelmére és a mágia áramlásának megőrzésére irányuló erőfeszítéseim felkeltették a rendbéli feletteseim figyelmét… Plum, amennyiben
még nem mondták el neked, mi gondoskodunk Semföldéről. Ugyanakkor jelentős személyi veszteségeket is szenvedtünk a katasztrófa során, ami betöltetlen hézagokat eredményezett a vezetésben. Gyorsan emelkedtem a ranglétrán. Az előléptetések természetesen örömet szereztek, de jelentős kihívásokkal is jártak. Semfölde az elmúlt katasztrófa során visszafordíthatatlanul megváltozott. A régi varázslatok nagy része nem működik többé, vagy másképp viselkedik. Növények kezdtek nőni. Most már itt is telik az idő. Ezt olyan ingerülten közölte, mintha vérszívó paraziták okoznának bosszantó problémát. – El sem tudjátok képzelni, mennyi kellemetlenséggel jár mindez. De az lett a végeredmény, hogy előléptettek könyvtárosi pozícióba. Ez az egyik legtekintélyesebb cím, amit a rendünk tagjai viselhetnek. – Klassz! – bólintott Quentin. – Gratulálok. Arra viszont mindig is kíváncsi voltam, mi történt vajon a sárkányokkal. – A sárkányok sikerrel jártak. Máskülönben ti sem maradtatok volna életben, hogy részt vehessetek a krízis elhárításában. Persze az ősi istenekkel való harc, de még a figyelmük elterelése is elég kockázatos dolog. Bizonyos szempontból igazi művészet: ugyanis az istenek nem is annyira visszatámadnak, inkább egyszerűen csak kitörölnek a létezésből. De a sárkányok egy része túlélte a támadást. Majd újra benépesítik a világot, ha emlékeznek még, hogyan kell. Azt hiszem, több évezred eltelt, amióta utoljára szexelt bármelyik közülük. Mi, a rend tagjai kutatómunkánkkal segítünk nekik. Plum számára ésszerűnek tűnt, hogy ebből a sok millió könyvből biztos csak akad legalább egy, amelyik a sárkánypornót tárgyalja. Maguk mögött hagyták a hatalmas csarnokot, és beléptek egy alacsony mennyezetű labirintusba. A falakat még ott is végig könyvek borították, sőt, még a mennyezetet is; valahogy megoldották, hogy „fejjel”, azaz gerinccel lefelé csüngjenek, mint a denevérek a barlangokban. Időnként nagy könyvkupacok mozdultak odébb, kelletlenül, de a jelek szerint önszántukból, mint egy zsúfolt ágyban alvók, hogy helyet szorítsanak maguk közt valami új kötetnek. Ez a Penny fickó elég kellemetlen alaknak tűnt, de Plumnak be kellett ismernie, hogy imádja a fazon könyvtárát. Szó szerint, imádja. Jóval unalmasabbnak állították be ezt a helyet, mint amilyen ő maga fantasztikusnak találta. Ez pedig felébresztette benne a gyanút, hogy vajon Filloryval nem ugyanez lesz-e a helyzet. Most már nagyon közel érezte magát ahhoz a birodalomhoz, alig egy szökőkútnyira. Látni akarta, és az eddigi ösztönös reakció erre a vágyra, az eddig mindig jelentkező félelem ez egyszer elmaradt. Kiszemelt magának egy a feje fölött függő keskeny, olajzöld kötetet, a gerincén ezüst betűkkel – olyan csábító volt, mint egy érett gyümölcs… Szinte könyörgött, hogy érte nyúljon, és…
– Na-na-na! Penny gyakorlatilag rácsapott a kezére. Plum szégyenkezve visszarántotta. Az is jelezte, milyen felkészületlen, mennyire nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy el is pirult. De Penny már tovább is ment, és folytatta az idegenvezetést. – Máris bevezettem néhány olyan újítást és fejlesztést, ami nagyon pozitív fogadtatást kapott. Nem tudom, észrevettétek-e…? Felmutatott az egyik macskabejáróra, a kis billenő ajtóra, amelyen át könyvek léptek be és ki, szabálytalan időközökben. – Nagyon-nagyon ügyes! – bólogatott Eliot elismerően. – Az egyik legjobb munkád – értett egyet Quentin. Plum a barátság álcája alatti határozott ellenségeskedést vélt kiérezni a QuentinPenny páros dinamikájából. – Több másik könyvtárban is bevezették. – A macskáknak is hasznos lenne – jegyezte meg Plum. – Bár ahhoz tudniuk kellene repülni. – Semmilyen házi- vagy egyéb állat jelenléte nem megengedett az épületben – jelentette ki Penny humortalanul. – Most már tényleg mennünk kell – mondta Eliot. – Komolyan. – Kijelöltem egy különleges szobát a problémás formátumoknak. Az akarata ellenére is kíváncsi Plum bekukucskált a nyitott ajtón. Ez volt a legbizarrabb könyvészeti „állatsereglet”, amit valaha látott. Például helyet kaptak itt olyan magas, mégis keskeny könyvek, hogy úgy néztek ki, mint valami mérőpálca; feltételezte, hogy biztos illusztrált útmutatók kígyókhoz, vagy nyílvesszőkhöz, vagy ami azt illeti, akár mérőpálcákhoz. Az egyik könyvet üvegterráriumban – libráriumban? – tartották, hogy jobban megőrizzék a szavakat, amelyek folyton előmásztak belőle, mint a hangyák. Az egyik egy asztalon hevert, épp csak résnyire nyitva, ám így is látszott, hogy az oldalai elviselhetetlenül fényesen ragyognak; egy hegesztőmaszk hevert mellette. Az egyik kötetnek mintha minden oldala mentén gerinc húzódott volna: ez egy kinyithatatlan könyv volt, amely a belsejébe zárta a saját lapjait. – Komolyan, az ember néha eltűnődik, ki ad ki ilyesmiket. – Penny megcsóválta a fejét, ők pedig folytatták a menetelést. Kicsit olyan volt az egész, mint egy körút a csokigyárban, csak édesség helyett könyvekkel, és a főszerepben Penny tündökölt, mint egy nyavalyás Willy Wonka . A folyosókon más adeptusok jöttek-mentek mellettük, akik a Pennyéhez hasonló, ám kevésbé díszes köntöst viseltek, és elhaladtukban tiszteletteljesen fejet hajtottak előtte. Némelyiküknek szintén aranyló műkeze volt. – A könyvtár alatt katakombák húzódnak – magyarázta Penny. – Az egy másik különleges gyűjtemény: ott található az összes olyan regény, amit az emberek meg akartak írni, de végül mégsem tették. 63
– Óóóh! – élénkült fel Eliot. – Megnézhetem a sajátomat? Őszinte leszek veled, biztos vagyok benne, hogy nagyszerű írás. – Csak nyugodtan próbálkozz. Én túl sok időt vesztegettem el a sajátom keresésével. Odalent nem lehet megtalálni szinte semmit. – Elég ingerülten beszélt. – De van itt valami, amit az emberek mindig látni akarnak. A teremben csupán egyetlen könyvszekrény állt, a hátsó falnál, de a látvány csalókának bizonyult, mivel a jelek szerint a polcok korlátlan méretűre kihúzhatók voltak. Penny megfogta az egyiket, és oldalirányban megtaszította – az pedig bámulatos sebességgel, súrlódás nékül suhant el a szemük előtt, mint valami futószalag, miközben az alatta és felette lévő többi polc mozdulatlan maradt. A látvány a motorizált vegytisztítók állványaira emlékeztette Plumot. Azután Penny megállította a polcot, és felfelé tolta – valójában csak egy finom kis mozdulattal pöccintett rajta, mintha egy érintőképernyőt görgetne. Erre az egész megindult a mennyezet felé, egyik polc a másik után, vég nélkül, mintha ki tudja, milyen hosszan folytatódna a helyiségen túl, fel és le egyaránt. – Mi ez? – kérdezte Plum. – Ezek itt mindenki könyve. Pontosabban, minden embernek a saját könyve. – Nem értem. – Várj, megkeresem a miénket. – Több ezer darab pergett el a szemük előtt, majd Penny fél kézzel megállította a könyvállványt. – Ezek a mi életünk sorskönyvei. Látod, itt is vannak. Történetesen mind együtt, szépen egymás mellett. Mindegyikünknek külön kötet. – Ugye csak viccelsz? – kérdezte Quentin halkan. Nem mintha Penny valaha is poénkodott volna életében, már amennyire Plum meg tudta állapítani. – Egyáltalán nem. Ez itt Plumé. Az ujját hozzáérintette az egyik gerincéhez. A könyv, igen találóan, szilvakék bőrbe volt kötve. – Az enyém. Pennyé magas és vékony volt, sima, halvány bőrbe kötve, és a gerincén metszett fekete, praktikus sans-serif betűkkel szedve ott szerepelt a neve. A kötet úgy nézett ki, mint egy régi technikai kézikönyv. – Egymás mellett vannak? – csodálkozott Plum. – Kérlek, mondd, ez nem azt jelenti, hogy össze fogunk házasodni! – Nem tudom, mit jelent – vallotta be Penny. – Senki nem tud túl sokat ezekről a dolgokról. – A középső neved komolyan Schroeder? – kérdezte Eliot, mintha ez volna itt az egyetlen igazán meglepő dolog. – Ugye nem akarod azt mondani, hogy van egy ilyenje mindenkinek, aki valaha élt? – kérdezte Quentin.
– Nem. Csak azoknak, akik most is élnek. Ezek itt jönnek-mennek, ahogy az emberek megszületnek és meghalnak. Ez a polc minden irányban több mérföldes. Biztosan benyúlik valami különálló aldimenzióba. Nem tudom, ha valaki meghal, hová lesz a könyve. Gondolom, leselejtezik, és olcsón kiárusítják. Magában kuncogott a saját viccén. – Mi áll bennük? – Nagyjából az, amit várnál. Az életünk története. Elioté kétkötetes. Tessék, itt a tiéd. Penny rátette a kezét egy zömök, tengerészkék könyvre, ami olyan vaskos volt, mint egy teljes terjedelmű nagyszótár, és aranyozott betűkkel rápecsételték Quentin nevét. Quentin előrelépett, hogy kézbe vegye, de azután megtorpant. – Tudom – mondta Penny, az eddigieknél halkabban. – Nem is olyan csábító, mint hinnéd, ugye? Én sosem nyitottam ki a sajátomat. Vannak olyanok a rendben, akik megtették, és láttam az arcukat. Plum levette a polcról a sajátját, átkarolta, és úgy ringatta, mint egy kisbabát. A csábítás csaknem ellenállhatatlan erejű volt. Majdnem, de nem egészen. – Az egész életedet azzal töltöd, hogy megpróbálod megérteni magad, és azt, hogy miről szól a történeted – filozofált Penny –, azután hirtelen ott van az egész előtted. Minden válasz ott áll világosan, feketén-fehéren. Van, amelyikhez még névés tárgymutató is készült. Nézzétek meg a Quentinét, ábécébe van szedve. – Igazat szólt: kicsiny félholdakat metszettek a lapok élébe átlós létraként, és felcímkézték őket: A-B, C-D, és így tovább. Quentin lassan, vonakodva visszaadta a sajátját Pennynek. – Azt hiszem, írnom kellene ezt – jelentette ki. – Nem olvasnom. Penny könnyedén visszatolta a polcra. Kissé túl fölényes mozdulattal – gondolta Plum. Ő a sajátját az alkalomhoz illő gonddal, óvatosan csúsztatta vissza. Majd’ elepedt, hogy belelapozzon, de aztán azt gondolta, ha helyesen éli az életét, akkor mire véget ér, amúgy is tudni fogja, hogy mi áll benne. Legalábbis többé-kevésbé. – Várjunk csak! – szólt Eliot. – Ez felvet egy rakás kérdést. Azt jelentené ez, hogy nincs szabad akaratunk? És ha mondjuk elégeted valaki könyvét, az meghal? – Tovább, ne álljunk meg! – Penny kiterelte őket a hallba. – Rengeteg még a látnivaló. És azt hittem, siettek. – Sürgetően tovább lökdöste őket. – Á, itt is volnánk. Kinyitott egy egyszerű, jelöletlen ajtót. Korábban még nem jártak olyan szobában, amiből teljesen hiányoztak volna a könyvek. Nem volt semmi a falakon, még egy kép se lógott. Ablakot sem láttak a helyiségben, csak egy asztalt, mögötte egy bőrfotellel. A szoba az igazat megvallva, elég sivár és barátságtalan benyomást keltett. – Hadd találjam ki! – mondta Plum. – Láthatatlan könyvek. Vagy nem is, inkább mikroszkopikusak. Mondjuk, a levegőben szállnak, és mi belélegezzük őket. – Ez itt az irodám.
Penny leült az asztalhoz, velük szembe, és tornyot formálva összeérintette átlátszó ujjait. – A rendszer értesített engem, amint beléptetek Semföldére. Okkal hoztalak ide titeket. – Szó szerint három perced van – jelentette ki Eliot. – Van nálad valami, ami az enyém, Quentin – közölte Penny. – Csakugyan? És mi? – Egy lap. Az egyik könyvemből. – Óh. Minden szempár Quentinre szegeződött. Plum erre nem gondolt, de úgy érezte, végül is érthető a helyzet. Jogi szempontból Quentin valószínűleg ellopta azt a lapot Semföldéről. De ezzel együtt Penny kissé túldramatizálta a dolgot. – Oké, jogos. Quentin lekapta a táskáját a válláról, és elővette a lapot. – Biztosíthatlak, vigyáztam rá. A lap – Plum számára úgy tűnt, minden érzelgősség nélkül – saját akaratából kicsusszant Quentin kezéből, a levegőben Penny asztalához siklott, és leszállt rá, mint egy tipegő kisgyerek, aki szalad, hogy átölelje a szüleit. – Köszönöm! – mondta Penny megfellebbezhetetlenül. Abban a pillanatban kinyílt egy ajtó, és egy köntösbe öltözött nő lépett be rajta. Tekintetét a földre szegezte, mintha ügyelne, nehogy közvetlenül lássa Penny ragyogását. Elvette a lapot felettesétől, és két kézzel tartotta, olyan óvatosan, mintha egy leszakadt végtag volna, amit sürgősen vissza kell varrni a helyére. Plum felételezte, hogy bizonyos értelemben épp erről van szó. Penny lehajolt, és a széke mellett felemelte az egyik járólapot, amiről kiderült, hogy egyáltalán nem is az, aminek látszik, hanem egy padlóba ágyazott, nagy könyv kemény fedele. Plum körülnézett: csak most látta, hogy szó szerint könyveken állnak, nagy, poros, vastag köteteken, amelyeket olyan szorosan illeszkednek egymáshoz, mint a macskakövek. Penny átlapozta a hártyavékony oldalakat, amelyeket sűrűn teleírtak apró számoszlopokkal, bólintott, majd hagyta, hogy a könyv fedele egy puffanással visszazáródjon. – Most pedig – mondta –, itt van még a bírság kérdése. – Bírság? – kérdezte Quentin. – Ugye csak viccelsz? Úgy érted, késedelmi pótlék? – Igen, úgy. – Penny, mint mindig, most is teljesen komolyan beszélt. – Egy évig itt tartunk, hogy a könyvtárban dolgozz, amíg le nem róttad a tartozásod. Te jó ég, mekkora seggfej! – Ne légy köcsög! – szólt rá Plum. – Nem fogsz itt tartani, Penny – jelentette ki Quentin. – Fillory haldoklik. Azt hiszem, meg tudjuk menteni, de nem várhat a dolog. – Sok ezer világ létezik. Élnek, azután meghalnak. A tudás hatalom, és te elvetted,
ami a miénk, Quentin. – És vissza is adtam. – De egy évig használhattad. Egy oldalt az Arcana arcanorumból, maga Zwei Vögel írnoknő kézírásával. Csak gondolj bele, mi mindent tehettünk volna vele ez alatt az idő alatt! – Csaknem egészen biztos, hogy semmit. Kábé száztrillió könyvetek van itt, úgyhogy valószínűleg senki még csak bele se lapozott volna. Penny felállt, megkerülte az asztalát, és felemelte kísértetiesen ragyogó kezét. Az ujjai varázslási pozícióba álltak. – A könyveket ki kell egyensúlyozni, Quentin. Ezen kívül el kell távolítanom az elmédből annak az emlékét, amit olvastál… Most meg bele akar piszkálni Quentin fejébe? Plum hátrált egy lépést, és ő is felemelte a kezét. Mindenki más is; egyetlen szempillantás alatt az egymás iránt bonyolult érzéseket tápláló emberek laza csoportjából átalakultak egységes védelmi falanxszá. Quentin mozdult a leggyorsabban: masszív, vakító fénynyaláb tört elő a tenyeréből, egyenesen Penny arca felé. De nem ért célba. Penny az egyik furcsa mágikus kezével egyszerűen megállította a sugarat – mintha felfalta volna a fényt. A másik kezével Penny megragadta a fénynyalábot, mintha az valami tömör tárgy volna, és derékszögben lefelé görbítette, hogy az ártalmatlanul a padlón ragyogott. És ott is maradt. Eliot kissé megkésve ugyan, de közbelépett féltucatnyi szilárdnak tűnő lövedékkel, de az aranyló kezek elkapdosták őket a levegőben, sorban egymás után, félelmetes, emberfeletti sebességgel és pontossággal. Olyan volt, mint egy színpadi bűvész mutatványa. Plum védőpajzsot szőtt Quentin elé. Még mindig kezdőnek számított az efféle mágiában, hiszen Varázskapuban senki nem tanított ilyesmit, de Quentin mutatott neki ezt-azt, ő pedig gyorsan tanult. De már előre tudta, hogy nem lesz kész időben. – Már régóta várok erre – mondta Penny. – Akkor ez biztos elrontja a hatást – közölte Alice, és ököllel a képébe sújtott. Bumm! Te jó ég! Ez hihetetlen! Olyan volt, mint a filmekben: szilárdan megvetett lábak, forduló csípő, egyenesen vállból indított, lendületes ütés. Penny egyáltalán nem számított rá, teljesen felkészületlenül érte a jobb horog. Tényleg viselkednek így az emberek? Hát az Alice-hez hasonlók legalábbis. Penny nem vágódott hanyatt, de kétrét görnyedt, és mindkét kezével az arcához kapott. – Áuu! – mondta halkan, de őszinte érzéssel. – Végeztünk – jelentette ki Alice. – Na, menjünk! Quentin olyan tekintettel nézett Alice-re, amilyet Plum még sosem látott tőle. Gondolom, ilyen, amikor szerelmes. Úgy ragyogott, mint az imént a tenyeréből kilőtt sugár.
– Penny! – mondta Quentin. – Nem tudom, mihez kezdtetek volna azzal a lappal, de elmondom, én mire használtam: a segítségével újra emberré tettem Alice-t. Ha esetleg kíváncsi volnál, hogyan történt. Te remek varázsló vagy, mindig is az voltál, és biztos vagyok benne, hogy könyvtárosként is nagyszerű munkát végzel. Mágia és könyvek: nem sok ennél fontosabb dolog létezik a világon, de azért akad egy-kettő. Visszahoztuk Alice-t, most pedig megyünk, és megmentjük Filloryt, és hasznát vennénk a segítségednek. Nem kerülne neked semmibe. De ha megpróbálsz megállítani minket, annak nagy ára lesz. Penny még mindig előregörnyedve az állkapcsát mozgatta, és mindkét kezét az arccsontjához szorította. Zavaros, könnyes tekintettel rájuk nézett utánuk, miközben kisorjáztak a szobából, Alice-szel az élen. A lány szemügyre vette a jobb ökle bütykeit. – Az imént egy másodpercre megértettem, miért jó, hogy élek – jegyezte meg. – Örülök neki – felelte Quentin. – Nagyon jól csinálod! – Mehetünk végre? – kérdezte Eliot. – Várj! – szólt Plum. – Eszembe jutott valami: kell lennie valahol ebben az épületben egy helynek, ahol megtalálható mindaz, amit Filloryról tudni lehet, igaz? Talán érdemes lenne időt szánni némi kutatómunkára, mielőtt lelépünk innen. Penny futva jött utánuk; az arcán vöröslő duzzanat éktelenkedett, máskülönben azonban szilárdan állt a lábán, és hirtelen csak úgy buzgott a segítőkészségtől. Plumnak el kellett ismernie: lepereg róla minden szégyenérzet. – Fillory haldoklik – szögezte le Eliot, mielőtt Penny megszólalhatott volna. – Információra van szükségünk. Ami a birtokodban van. Hol találjuk a Filloryról szóló könyveket? – Egy egész terem tele van velük! – Plum elvben helytelenítette a fizikai erőszakot, de úgy tűnt, az figyelemreméltóan pozitív hatással volt Pennyre. – Méghozzá jó nagy. A másik szárnyban. Egyedül sosem találták volna meg; még így, Penny vezetésével is jó negyedórába telt, mire megmásztak több lépcsőt, átverekedték magukat átjárók egész labirintusában, és végül odaértek. Útközben Penny a kezéről magyarázott. Kiderült, hogy egyfajta fantomprotézisek, új fejlesztésűek, a maguk módján egészen forradalmiak, és az elméleti hátterük rendkívül elegáns. Szívesen el is magyarázná nekik, de félő, hogy a koncepciót a többségük – talán Alice kivételével – képtelen lenne felfogni. Az ujjbegyei kaptak néhány extra érzékszervet, többek között képesek érzékelni a mágneses mezőket, megtörik a fény- és egyéb sugarakat, valamint a hőmérsékletet akár századfoknyi pontossággal becsülik meg. Penny azt is kifejtette, hogy a könyvtáros beosztottjai körében egyfajta személyi kultusz alakult ki körülötte, és jó páran közülük elintézték, hogy az ő kezüket is eltávolítsák – fájdalommentesen és higiénikusan –, és hasonló mágikus művégtaggal helyettesítsék, hogy hasonlítson az övéhez.
Plum már éppen szóba akarta hozni a connecticuti támadást, amikor egy olyan helyiségbe értek, amely nyugodtan lehetett volna akár egy versailles-i bálterem is. A hatalmas szoba egyik falán ablakok sorakoztak, az azzal szemközti falat pedig két emelet magasan kék, zöld és barna gerincű könyvek borították. A magas polcokat egyetlen nyurga, keresztsíneken arrébb tolható görgős létrán lehetett megközelíteni. Penny újra a házigazda szerepében tetszelgett, amit szemlátomást nagyon élvezett. – Álljatok hátra az ablakokhoz! – javasolta. – Úgy lesz teljes az összhatás. Engedelmeskedtek, és igazat kellett adniuk neki. Távolról nézve a Filloryról szóló könyvek gerincei halvány, szellemszerű térképet formáztak. Még Plum is rögtön felismerte, hogy a könyvekből összeálló, teljes falnyi méretű ábra magát Filloryt ábrázolja. Minden egyes könyv – mint egy puzzle egy-egy darabkája – hozzájárult az egészhez; a kékek az óceánt jelölték, a zöldek és barnák pedig a szárazföldet. Közelről és külön-külön Plum soha nem vette volna észre, de így, együtt szemlélve őket, nem is lehetett másnak látni. – Gyönyörű! – ismerte el Quentin. – Megnézhetjük a könyveket? – kérdezte Plum. Tisztán jelezte, mennyire megváltoztak az erőviszonyok Alice ökölcsapása óta, hogy Penny, bár ajkát biggyesztve, némi töprengés után, ha kelletlenül is, de bólintott. – Csak… ne rakjátok vissza őket! Kérlek! Azt bízzátok a szakemberekre. Nehéz volt eldönteni, egyáltalán hol kezdjék. Eliot nem is mozdult. – Penny! – szólalt meg. – Te vagy Semfölde szakértője. Mondd, mi történik, amikor egy világ véget ér? – Nagyjából az, amit várnál. A föld elpusztul. Idővel az egész világ széthull, és megszűnik létezni. – Jó, de mi történik itt? Mi lesz a szökőkútjával? – Ó, az kiszárad. Tönkremegy. Rejtélyes folyamat, de teljes összhangban áll Semfölde egészének integritásával, úgyhogy nem avatkozunk bele, hagyjuk megtörténni. – Elmondom, min agyalok: nem lehetne, hogy úgymond a farok csóválja a kutyát? Mi van, ha megjavítjátok a szökőkutat? Újjáépítitek, vagy újracsövezitek, vagy mit tudom én. Az feléleszthetné a halott világot? Penny egy darabig magában töprengett, ajkai némán mozogtak. Végigsétált a termen, majd visszatért oda, ahol a többiek álltak. – Nem is olyan ostoba ötlet, mint amilyennek elsőre hangzik – ismerte el. – De nem. Attól tartok, nem működne. Megcsóválhatjuk a farkat, de attól még a kutya döglött marad. Eliot csendben biccentett. – Nem is vártam igazán, hogy beválik – mondta végül. Kihunyt benne a tűz; ez volt az utolsó ötlete. – Nézd, ez így egy örökkévalóságig tartana. Meggondoltam
magam, menjünk inkább egyenesen a szökőkúthoz! – Várj, előbb még meg kell tennem valamit – felelte Plum. – Ezt figyeljétek: mágikus trükk! Csaknem tüstént meglátta, amint beléptek, és csak a megfelelő pillanatra várt. Egyenesen odasétált a hatalmas könyvfalhoz; közben nagyon kicsinek érezte magát a feje fölé tornyosuló polcok között. Egy hely üresen tátongott, hiányzott onnan egy kötet. Plum elővette a dédapja emlékiratát a hátizsákjából. Penny arca elernyedt, ahogy meglátta. – Az ajtó a lapok között! – rebegte gyermeki áhítattal. – Ez a Fillory könyvek Szent Grálja! A legutolsó és legritkább darab. Már olyan régóta vadászok rá! A lány be akarta csúsztatni, majd megállt, egy pillanatra eltöprengett, fejjel lefelé fordította, és úgy tolta be a helyére. Tökéletesen odaillett, nem csak a mérete, de a mintája is: a gerincen a halványzöld tökéletes árnyalata látszott, világoskék csíkkal a teteje táján, hogy kitöltse az Alsóbb Sártenger utolsó, hiányzó darabkáját, és vele együtt az Égett-folyó apró szeletét. Olyan megelégedéssel töltötte el a mozdulat, mint amikor az ember befejez egy óriási puzzle kirakót. Az ujjai bizseregni kezdtek, és önkéntelenül is felsóhajtott. Most már én is eljátszottam a szerepemet a Chatwinek történetében. Hazahoztam Rupert könyvét, legalábbis olyan közel hozzá, amennyire valaha is kerülhet. – Penny, akkor rendben vagyunk? – kérdezte Plum. – Ez fedezi Quentin könyvtári bírságát, igaz? Vagy felőlem Alice újra orrba vághat, nekem úgy is jó. De Penny figyelmét teljesen lekötötte legújabb szerzeménye. Odasietett – féligmeddig szaladt a fényes báltermi padlón –, és óvatosan újra kihúzta a könyvet, csak a lapjai felső élét érintve, hogy kímélje a gerincét. Hagyta, hogy szétnyíljon, és beleszimatolt a papírba. – Hogyan szereztétek meg? – Elloptuk. – Mi is megpróbáltuk. – Tudom – bólintott Plum. – Tőlünk. Legközelebb próbálkozzatok ügyesebben. A kudarc felemlegetése láthatólag nem okozott fájdalmat Pennynek. Úgy viselkedett, mint egy kisfiú, az ajándékba kapott új kiskutyájával. Elég bizarrnak hatott: nyilvánvalóan igaz seggfej volt, de nem szociopata. Neki is voltak érzései – az alapján, ahogy a kezében tartotta a naplót, úgy tűnt, hatalmas szeretetre is képes. Egyszerűen csak nem tanulta meg, hogyan szeresse az embereket, talán önmagát leszámítva. Csupán Eliot tűnt szomorúnak. – Csak eszembe jutott valami – mondta. – Ez volt az utolsó kötet. A fal tele van. A térkép teljessé vált. Ez biztos azt jelenti, hogy vége a történetnek… hogy Fillory történelmének megírása befejeződött. Az apokalipszis már biztos el is kezdődött. – Ezt nem tudhatod! – vágta rá Quentin automatikusan.
– De igen! – csattant fel Eliot. – És ne is próbálj megvigasztalni! Igaz lehet ez? Az ötlet hideg hullámként söpört végig Plum elméjén. Mind ez ideig egész életében sokat gondolt ugyan Filloryra, de mindig tartott tőle, bujkált előle. Most pedig, hogy valóságossá vált, és ő végre készen állt rá, csak úgy elveszíti?! Vagy már el is veszítettem? Azt kellett volna tennie, amit Quentinnek javasolt (egyébként nagyon helyesen) Alice-szel kapcsolatban: már réges-régen szembe kellett volna néznie vele, és megbékélni. Most pedig már talán sosem lesz erre lehetősége neki Filloryval. Egyszerre kissé más színben látta a könyveket az orra előtt. A különbség finom, de érzékelhető volt: eddig a jelenről szóltak, most pedig már a múltról. De biztos ez? Nem lehet, hogy túl korán feladjuk? – Ide még elférne egy sor könyv, a padló mentén – jelentette ki. Igen, még maradt némi hely a legalsó polc alatt. – Biztos, hogy nem – ellenkezett Penny. – Pedig igen. Csak akarnod kellene. – Szerintem túlságosan szó szerint nézed a dolgot – jegyezte meg Eliot. – Vagy talán ti nem veszitek eléggé betű szerint – jelentette ki Alice, mindenkit meglepve, talán még önmagát is. – Az a két oldalfal például még teljesen üres. És az ablakok között is van egy csomó hely. – Az nagyon szabálytalan lenne – szögezte le Penny a mellkasán keresztbe font karral; az aranyozott kézfeje felragyogott a méltatlankodástól. – De ami lényegesebb: nem lenne semmi értelme. A térkép teljes. Nincs több Fillory. – Ez így ebben a formában nem teljesen igaz – helyesbített Quentin. – Egész sereg távoli sziget is létezik még. Például a Külső-sziget kábé itt lenne – mutatott a fal egy pontjára –, ha a szoba sarkánál bekanyarodva folytatódna a térkép. – A Benedict-sziget pedig azt hiszem, valahol arra, kint a fenében – vette Eliot a lapot, bár kissé vonakodva. – És ki tudja, mi van a Túloldalon. Plum nem tudta eldönteni, csak a vita kedvéért ellenkezik, vagy tényleg jogos az érvelése, de Penny most kissé elbizonytalanodva, tanácstalanul nézett körül a szobában, mintha a falakon egyszeriben nyüzsögni kezdtek volna a rovaroktól. Picit még meg is sajnálta a srácot. De annyira azért nem, hogy befogja a száját. – Kirakhatnátok az éjszakai égboltot is! – folytatta. – A csillagtérképet! Lehetne egy rakás mélykék könyv, ezüst pettyekkel a gerincükön! Itt is csinálhatnátok, mint amit odaát láttunk az imént: lógathatnátok őket a mennyezetről. – Majd Pennyre villantotta a legmegnyerőbb mosolyát. – Hiszen te is imádod az ilyesmit! Penny nem nagyon volt hozzászokva, hogy bárki is kedvesen mosolyogjon rá. Nem is maradt egészen hatástalan a dolog… – Még nem teljes – motyogta, félig-meddig önmagának. – Távolról sem az. Több könyvre lesz szükségünk, sokkal többre! – Ráncba szaladt a homloka. – Quentin, meg kell mentened Filloryt!
– Én is ezt hajtogatom már mióta! – bólintott Quentin. – Gyerünk! Azt hiszem, végre tudom már, hogy hozzak rendbe mindent.
29. FEJEZET – A történelem folyamán – jegyezte meg Alice –, amikor valaki ilyesmit mondott, utólag csaknem mindig bebizonyosodott, hogy tévedett. Quentinnek nagyon jólesett, hogy Alice újra él, és ott van velük. Vitán felül ez volt a legnagyszerűbb dolog, ami valaha történt. A világ – bármelyik világ – egyszerűen sokkal jobb hely lett az ő jelenlétében. – Mit fogsz tenni? – firtatta Eliot. – Amit tennem kell. Penny, merre van innen a Fillory-szökőkút? Lassan kezdett derengeni neki, de egy ideje már egészen biztos volt a dolgában. Alice szavai ébresztették rá. Éppen Filloryra gondolt, megpróbálta elképzelni lelki szemei előtt a haláltusáját – de persze már tudta, hogyan nézne ki egy széthulló Fillory. Alice elmesélte nekik. Alice látta Fillory születését, és az azt megelőző világot. A halott óceánt, a puszta és kopár földet, az öngyilkos tigrisistent. Még ha a hogyant illetően nem is volt egészen biztos a dolgában, Quentin azt legalább már tudta, mit kell tennie. Persze igaz volt, amit Alice azokról az emberekről mondott, akik azt hiszik, mindent rendbe tudnak hozni. Nagyon is lehetségesnek tűnt, hogy Quentin a semmiért készül megöletni magát. De akkor is ki akarta próbálni az ötletet, és ha valamikor, hát most jött el az ideje. A könyvtár hat semföldei háztömbnyire állt a szökőkúttól; futva tették meg a távot. A semföldei hold, amely apró és furcsán szögletes volt, mint egy ódivatú tévéképernyő, alacsonyan függött az égen, pont előttük. Quentin futás közben egy hatalmas, kozmikus dráma szívében érezte magát: mintha az univerzum úgy döntött volna, hogy egy röpke pillanatra csak őkörülötte forog. Minden azonnal történt, de nagyon elnyújtva: mintha az idő egyszerre felgyorsult és lelassult volna. Apró részleteket észlelt: a tárgyak körvonalait, a kövek felületét, a csatornákban áramló víz csillogását, az ablakokban táncoló árnyékokat. Minden azon múlt, hogy ezt most ne rontsa el. A Fillory-szökőkútban Atlasz, a titán szobra görnyedt egy glóbusz súlya alatt, a költői túlzásnak köszönhetően, mivel Fillory egyáltalán nem is gömb alakú volt, hanem lapos. Quentin azt tervezte, hogy átugrik a medence oldalán, anélkül, hogy megtörné a lendületét – remélte, hogy Fillory biztonsági rendszere mostanra teljesen lekapcsolt. Ám ehelyett mégis megtorpant, mert ahogy közelebb ért a szökőkúthoz, észrevette, hogy valaki épp előbukkan belőle. Janet volt az, közvetlenül mögötte pedig Josh és Poppy. A két lány fürgén
felkapaszkodott, és átmászott a kőperemen, mintha épp most fejezték volna be az olimpiai műugrásszámukat; Josh viszont csak átvetette a karját, majd a lábát a káván, azután nem túl elegánsan, egyszerűen kigördült a kövezetre. A ruhájuk azon nyomban megszáradt, de az arcuk továbbra is döbbent és elgyötört maradt. – Vége – közölte Janet. – Fillory halott. A szavak ártalmatlanul lepattantak Quentin elméjéről. Nem hagyta, hogy a tudatáig hatoljanak. – Quentin, az imént néztük végig – mondta Josh. – Iszonyatos volt. Közben a többiek is felzárkóztak mögé a sötét téren. Hét éve ez volt az első olyan alkalom, hogy a Szenzit csapat öt eredeti tagja – Eliot, Janet, Josh, Alice és Quentin – összegyűlt, mégsem volt ünnepi a hangulat. – Mi történt? – kérdezte Eliot. – Mit láttatok? Josh és Janet Alice-re bámult. Janet megragadta a kezét. Josh megölelte. Poppy, a pillanat hevében megfogta a másik kezét, bár ők ketten valójában még sosem találkoztak szemtől szemben. – Úgy érzem, mintha ismernélek – mondta. – Te jó ég! – ámult Janet. – Te jó ég, Alice! – Ja – bólintott Alice komoran. – De azért csak mondjátok el. – Oké. Oké. – De Janet nem eresztette el Alice kezét; mintha új mentőkötélre lett volna szüksége, amibe kapaszkodhat. – A nap lezuhant az égről. Minden és mindenki harcolni kezdett minden mással. Még a fák is. Rettenetes volt. Azután Julia visszatért a Túloldalról, és visszaküldött minket ide. – Bakker! – Eliot felnézett az éjszakai égboltra, és felordított: – Bassza meg! A hangja gyenge visszhangot vert a városban. – Akkor ennyi? – kérdezte Plum. Ugyanolyan lesújtottnak tűnt, mint a többiek. Quentin elkezdett átkapaszkodni a kútkáván. Ha meg akarom próbálni, akkor jobb, ha most rögtön. – Quentin! – szólt rá Janet. – Vége. Elpusztult. – Akkor megnézem a holttestét. – Nincs már ott semmi. – A kút még mindig itt van, és működik. Kellett maradnia még valaminek. – Nem, tényleg nem maradt semmi! – bizonygatta Janet. – Minden odalett. – Miközben beszélt, az Atlasz-szobor a kútban megmozdult. Lassan előrehajolt, és felnyúlt a hatalmas, fekete márványgolyóhoz, amelyet eddig a fél vállán cipelt. Arra készült, hogy végre-valahára lerakja. – Hé! Csak ne olyan kurva gyorsan! Ha Fillory elpusztul, azt személyesen nekem kell bizonyítania, szemtől szemben. Quentin oldalazva átvetődött a medence pereme fölött, be a vízbe – elvileg hidegnek kellett volna lennie, de ehelyett szinte égetett, és csak egyre forróbbá vált. Perceken belül forrni kezd majd, és elpárolog. Josh megragadta a karját, de Quentin lerázta
magáról a kezét. Atlasz metszően rámeredt, de bár kétszer olyan magas volt, mint Quentin, és kőből faragták, láthatott valami igazán gyilkosat Quentin tekintetében, mert kiegyenesedett, és kelletlenül bár, de visszaemelte a glóbuszt a vállára. Mindenki kiabálni kezdett. – Ne légy idióta, Quentin! – rikoltotta Janet. – Csak most az egyszer! – Quentin, ne! – kérte Eliot. – Ne csináld! Quentin ügyetlenül matatott a kabátjában a gomb után, és közben igyekezett taposni a vizet. Valaki újra húzgálni kezdte a karját, és ő megpróbálta elrántani, de ugyanebben a pillanatban az ujja megérintette a gombot, és a medence alja kizuhant a helyéről. Azon kapta magát, hogy újra szabadesésben közeledik Fillory mágikus földje felé. Nem hitte, hogy valaha is viszontlátja még. Az egész birodalom szétterült alatta, ő pedig úgy zuhant felé, mint egy orbitális pályájáról letért űrkapszula. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen állapotban látja majd Filloryt. Messze nyugaton futólag megpillantotta a lezuhant napkorong elkenődött maradványait: úgy égett és olvadozott a forrón zubogó tengerben, kint a világ peremén, mint egy tojássárgája a serpenyőben. Villámgyorsan, veszélyes közelségben elsuhant mellette egy masszív, dübörgő tárgy. Csak utólag tudatosodott benne, hogy maga a hold volt az: szokatlanul alacsonyan, a tengelyéből kibillenve pörgött. Mindenfelé tüzek égtek, és sötét seregek özönlöttek a világ felszínén. Valami gigantikus dolog lassan felemelkedett Fillory pereme fölé, és felkukucskált óriási, kíváncsi arcával: a nagy teknősök egyike volt az, amelyek a világuk alapzatát képezték. Most végül felbukkant, hogy megnézze, mit is cipelt a teknője hátán annyi évezreden át. Fillory, az ő gyönyörű Filloryja most romokban hevert és haldoklott. Quentint olyan fájdalom fogta el a látványtól, hogy a lélegzete is elállt. De a birodalomban még pislákolt az élet: még nem pusztult el. Legalábbis nem egészen. És nem is fog, csak amikor már nem marad belőle semmi. Azután földet ért. A talaj vadul rázkódott a talpa alatt, morajlás, rengés és dörgés a távoli üvöltések hangja töltötte meg a levegőt. Füstszag terjengett, valahonnan hamut sodort felé a forró szél. A karja: valaki még mindig kapaszkodott belé. Alice volt az. – Mit művelsz? – próbálta túlharsogni a szörnyű zajt. – Játszom veled az idiótát – felelte a lány. Sikerült kipréselnie egy mosolyt, az új korszakában az elsőt. Quentin visszamosolygott rá. Megölelte őt, de csak futólag, sietősen. – Akkor gyere! Meg kell találnunk Parázst. A gomb a Fehértornyos városkapuin kívül rakta le őket. A védőfalak jó része leomlott, és a hatalmas kapu egyik szárnya ferdén, leszakadva csüngött. A Kastély tornyai egyelőre még álltak, de vészesen inogtak. Quentin feléjük mutatott; Alice bólintott. Kizártnak tűnt, hogy ebben a felfordulásban sikerül megtalálniuk Parázst,
hacsak nem szeretné ő is legalább félig-meddig, hogy találkozzanak; ha pedig bármennyire is akarta, akkor bizonyára ott lesz. – Én csinálom a pajzsot, te a sebességet! – kiáltotta Alice. Egy mozgalmas percet azzal töltöttek, hogy mindenféle varázslatokat olvastak magukra és egymásra, azután Quentin kézen fogta a lányt, és együtt átrohantak a kapun. Az utcák elhagyatottan álltak. A város úgy festett, mintha bombatámadás érte volna, és a lakói vagy meghaltak, vagy elmenekültek, esetleg behúzódtak a föld alatti bunkereikbe. Quentin és Alice óvatoskodás nélkül futottak, felfokozott mágikus erővel szökelltek előre. Olykor átvágtak a romok és az elpusztult épületek között, hogy időt takarítsanak meg, és elkerüljék a kőtörmelékkel teli utcákat. Egyszer egy billegő kőfal egyenesen rájuk borult. Menten szörnyet is haltak volna alatta, ha Alice mágikus pajzsai nem olyan kifogástalanok. Így azonban csak arcra buktak a porba, majd lerázták magukról a súlyos tömböket, feltápászkodtak, pihegtek egy kicsit, és rohantak tovább. Csak akkor lassítottak óvatos sétára, amikor áthaladtak a Fehértornyos Kastély vastag külső falában nyíló rostély alatt; Alice niffinként valószínűleg járt már erre, de ez volt az első alkalom, hogy hús-vér formában és együtt lehettek itt. A minimálisnál is kevesebb esély ígérkezett arra – Eliot úgy mondta volna: rotál teménytelen –, hogy Parázs pont ott lesz, és rájuk vár. És ő tényleg nem is volt. De Zsarátnok igen. Quentin korábban még sosem látta a kost, és egészen egy héttel ezelőttig azt hitte, Zsarátnok halott; de nem lehetett senki más, csak ő. Nyugodtan állt, mint egy szelíd jószág a réten, és lehajtott fejjel épp egy a kockakövek között előnyomakodó kóbor gyomnövényt rágcsált a haldokló világ alkonyatában. Jöttükre felegyenesedett. – Már vártalak titeket – mondta két harapás között. – Réges-régen tettem egy fogadást magamnak, hogy el fogtok jönni. És tessék, odanézzenek. Nyertem. Quentin nem erre számított. Mást tervezett, de feltételezte, hogy a céljai szempontjából ez is éppúgy megteszi majd, mint a másik. Zsarátnok a jelek szerint pontosan tudta, mi jár Quentin fejében. – Na, gyertek! Nem elég csak engem. Mindketten kellünk majd hozzá. Zsarátnok hívogatóan biccentett feléjük szarvas fejével. Quentin bármilyen más körülmények között erősen tétovázott volna, most azonban, mind közül éppen ezen a kivételes napon, egyértelmű volt, mire céloz a kos. Quentin odaszaladt hozzá, és – ahogy azt már több ezerszer elképzelte magában – átvetette a lábát és karját Zsarátnok széles, puha hátán, és fellendült a hátára. Alice is követte példáját: felkapaszkodott mögé, és szorosan átkarolta Quentin derekát. Abban a pillanatban, hogy Quentin beletúrt Zsarátnok dús, felhőszürke gyapjába, az isten előrelendült alattuk, és már száguldottak is. Quentin mindig is szerette volna kipróbálni, milyen megülni a kos istent – ahogy minden más rajongó is –, és most már azt is tudta, miért. Néhány gyors szökellés 64
után, hogy elérje a kellő lendületet, Zsarátnok maga alá kapta mind a négy lábát, és átugrotta a Kastély falát, ahogy a tehén a holdat abban a régi gyerekversben. Zsarátnok sebessége egyszerűen hihetetlen volt. Egyre gyorsulva átugrándozott az összeomlott városon, majd ki a nyílt terepre. A patái egyre ritkábban és finomabban érintették csak a talajt, miközben fák, rétek és dombok, falak és folyók száguldottak el alattuk egybemosódva. Különös, végzetes öröm rejlett ebben a szédítő repülésben. A helyszín rettenetes volt, és a küldetése ennél iszonyatosabb már nem is lehetett volna, de Quentin Coldwater visszatért Filloryba Alice-szel, és most együtt utaztak egy isten hátán. – Hej-hó! – mondta Zsarátnok. Quentin teli torokból felelt rá: – Hej-hóóó! Emlékezett, milyen gyermeki szeretettel rajongott a két kosért, még azelőtt, hogy megtudta volna: Fillory valóságos. Ám onnantól fogva a szeretet nem tartott sokáig: személyesen is találkozott Parázzsal, és kiderült, hogy egyáltalán nem is olyan erős, kedves és bölcs, mint amilyennek Plover jellemezte. Amikor pedig Parázs száműzte Quentint Filloryból, a kiábrándultsága haragba csapott át. De azóta tanult egyet s mást az elfogadásról, és a dühe is elcsitult, még ha a korábbi szeretete nem is tért vissza. Most olyannak látta a kosokat, amilyenek valójában voltak: furcsa, embertelen, kicsit nevetséges lényeknek, akiket legalább annyira korlátozott isteni mivoltuk, amennyire hatalmat adott nekik. De akkor is istenek voltak, és tagadhatatlan fenség sugárzott belőlük. Miközben Quentin érezte maga alatt Zsarátnok erejét, Fillory lassan a sajátjának utolsó morzsáit is elvesztette. Egykori dicső növényzete a szemük láttára fonnyadt el. Zsarátnok hátán reszkető csoportokba gyűlt emberek és állatok fölött haladtak el, akik többé már nem is harcoltak egymással. Mint amikor egy buli túlságosan eldurvul, és a rendőrségnek kell közbelépnie, hogy szétválassza a dulakodó feleket, a résztvevők pedig egyszeriben kijózanodva, csalódottan és bosszúsan pislognak a lámpafényben. Sokhektárnyi fa hevert kidöntve, a földből kifordult gyökérzettel. A fejük felett a csillagok is kezdtek lehullni az égből, egyesével; némelyikük gyors ívben zuhant, mint a meteorok, mások lassabban és méltóságteljesebben pörögtek, szikráztak és cigánykerekeztek alá. Alice szorosan megölelte Quentint. Felmennydörgött egy sor mély, recsegőropogó hang, mint valami távoli nehéztüzérségi sortűz, jelezve, hogy lassan maga a talaj is széthull. Kezdte elveszíteni a kohézióját, és már annyi erő sem maradt benne, hogy önmagát egyben tartsa. Hatalmas szakadékok nyíltak a felszínén, és kanyonokká szélesedtek. A legmélyebbekben pedig Quentin leláthatott egészen az Alvilág küzdő halottjaiig, amelyek úgy vonaglottak sűrű tömegben, mint a nyüvek a bomló húsban. Zsarátnok galoppja egyre inkább átalakult gátfutássá: hatalmas rugaszkodásokkal haladt a tájban tátongó rések fölött, amelyek mind nagyobbra nőttek. Végül már egyáltalán semmi nem kapcsolta össze Fillory egykori darabjait,
és Quentin látni kezdte a csillagokat közöttük. Szigetről szigetre szökkentek az űr sötétjében: már nem is annyira ugráltak, mint inkább repültek, szárnyaltak át az ürességen. Quentin végül meglátta, hová tartanak. Egyetlen földrészdarabka hevert előttük holtan, egy gyökerestől kifordított, elvarázsolt pázsitkocka, rajta mindössze egy kis mező, egy tavacska és egy fa. Árván sodródott az űrben, többé már nem kapcsolódva semmihez a katasztrófában. És ott állt rajta Parázs, teljesen egyedül. Zsarátnok könnyed mozdulattal földet ért, és néhány lépés alatt lefékezte a lendületét. Quentin és Alice lecsusszantak a hátáról. Quentint jó érzéssel töltötte el, hogy Alice itt van vele. Hogy hitt benne annyira, hogy vele tartson. Ettől neki is könnyebb lesz hinnie magában az elkövetkezők során. Az isten a sással benőtt szélű, kerek tavacska előtt állt, és a saját tükörképét bámulta. Az arckifejezése most is megfejthetetlen volt, mint mindig, de ezúttal magányosság is érződött rajta, valami kétségbeesett, reménytelen elhagyatottság, ahogy a világa darabokra hullt körülötte. Quentin most először érzett némi sajnálatot a vén kos iránt. – Parázs. Semmi válasz. – Parázs, tudod, mit kell tenned. Szerintem mindig is tudtad, már kezdettől fogva. Quentin tudta. A teljes kép csak a könyvtárban, az utolsó pillanatokban állt össze, pedig szép lassan már sokkal korábban derengeni kezdett neki. A szülőkről, a gyermekekről és a hatalomról töprengett. Miután az apja meghalt, Quentin újfajta hatalomra tett szert, és Majakovszkij is új erővel ajándékozta meg. Azután Alice elmesélte neki Fillory születésének a történetét. Az egész halállal kezdődött, egy isten halálával. Ez volt a legrégebbi legenda, amit valaha meséltek, minden mélymágia legmélyebbike. Fillorynak nem kellett elpusztulnia: megújulhatott és újra élhetett, de ennek ára volt, méghozzá nem más, mint szent vér. Minden mitológiában ez szerepel: ahhoz, hogy egy haldokló föld újjászülessen, az istenének az életét kellett áldoznia érte. Hatalom rejlett ebben az isteni paradoxonban: csak egy halhatatlan lény halála rendelkezik elég erővel ahhoz, hogy képes legyen újraindítani egy világ szívverését. – Itt az idő, Parázs. Nem jön a madár. A varázslat elveszett. Ez az egyetlen megoldás maradt. A vén kos pislantott. Hallotta Quentin szavait. – Nem teszek úgy, mintha könnyű volna, de neked így is, úgy is véged, amikor Fillory meghal. Te is tudod. Talán csak pár perc maradt hátra. Ajánld hát fel a saját életedet, most, amíg még nem késő! Amíg még számít az áldozatod. Parázs tényleg meg akarta tenni; ettől volt olyan szomorú az egész. Quentin látta a szemén: azért jött ide, mert feltett szándéka volt, hogy vízbe fojtja magát, ahogy az
előző isten is tette. De egyszerűen nem tudta rávenni magát. A szándékhoz elég bátor volt, de ahhoz már nem, hogy meg is tegye. Próbálta összeszedni magát, de hiába. És miközben megszégyenülten, egyedül, rettegve próbálta elszánni magát, körülötte minden a darabjaira hullt. Quentin eltöprengett, vajon ő elég bátor lenne-e egy hasonló helyzetben. Talán sosem fogom megtudni. De ha Parázs nem képes feláldozni magát, akkor Quentinnek kell megtennie helyette. Tett egy lépést előre. Egy halandó ember, aki felajánlja, hogy végez egy istennel. Teljes képtelenség volt az egész, elvi ellentmondás, de ha ez jelentette Fillory megmentését, akkor kellett lennie valami megoldásnak – Quentin biztos volt ebben, és szorosan belekapaszkodott ebbe a bizonyosságba. Ha a mágiának van bármi értelme, akkor ez az. Quentin tett egy újabb lépést, mire Parázs szembefordult vele, támadásra készen. Az isten szeme vadul, a pániktól üvegesen meredt rá. Az orrcimpái megremegtek. Parázs láthatólag magán kívül volt a félelemtől. Quentint egyszerre elárasztotta a sajnálat és igen, még a szeretet a nevetséges, vén kos iránt, de ez mit sem változtatott azon, amit tenni készült – amit tennie kellett. Remélte, hogy megszállja majd valami ihlet, de az nem jött. Helyette Alice kapott sugallatot. – Ezúttal rajtad a sor – mondta, azután valami furcsát tett: beleharapott a bal kézfejébe, lekaparta a bőrt a bütykeiről, azután Quentin arcához érintette őket. Quentin ezt a varázslatot nem ismerte, és tudta: nem is igen fogja megismerni soha. A technikai részletek túl magasak voltak neki, és valószínűleg a szükséges nyers erőnek sem volt birtokában, de korábban már látta, amint Alice egyszer alkalmazta. Ahogy a lány elkántálta a megfelelő igéket, Quentin karján hatalmasra dagadtak az izmok, egyúttal a bőre is megvastagodott és megkeményedett. Érezte, amint az Alice varázslatához tartozó különleges energia önmagában is átformálja őt. Lábai szétrobbantak az új erőtől, szinte felemelkedett a két oszlopon, a nyaka megnyúlt, a gerince töve pedig hosszú, kanyargós farka nőtt. A feje meghosszabbodott, pofává alakult, lapos, mindenevő fogai egymásba csattintható hegyes agyarakká nőttek, ahogy a tépőfogaknak mindig is kellett volna. A körmei karmokká sarjadztak. A csigolyáiból tüskés taréj nyúlt ki – olyasfajta érzést keltett, mintha megvakargatták volna a hátát, csak még annál is jobb. Testét színtiszta erő alkotta, kohó izzott a bendőjében. Kitátotta a száját, és elbömbölt egy hatalomigét – és a szó lángokból állt. Quentin tűzokádó sárkánnyá változott, és készen állt rá, hogy szénné égesse a halhatatlan Parázst, és kioltsa az életét. A lángcsóva meghajlott, és körbefolyt Parázs szarvai mentén, de azért őt magát is megperzselte – Quentin érezte az égett gyapjú bűzét. Ahogy a világa szétmorzsolódott, az isten is veszített valamelyest a sebezhetetlenségéből. Hát, pech. Quentin előreszökkent, Parázs pedig nekiiramodott, hogy elmeneküljön. A jelenetet Quentin sárkányi érzékszervei lassított felvételként érzékelték. Az egyik masszív,
karmos mancsával a földhöz szegezte Parázst – ennek a sárkánynak nem csenevész kis T. rex-karjai voltak, de nem ám –, és megpróbálta összezárni az állkapcsát a kos vastag, izmos nyaka körül, miközben az isten eszeveszetten vonaglott a szorításában. Quentin pikkelyei – nem tudta nem észrevenni, és futólag elégedetten megállapítani – fényes metálkéken ragyogtak, mint valami vagány izomautó. Sárkány volt, nem isten, de hatalmas, szívós és erős, és a teste eleve gigantikus csatározásokra született. Ezzel szemben Parázs – ki tudja, milyen magasabb megfontolásból – olyan állat testében lakozott, amelynek hímei időnként részt vettek ugyan az egymás közti rituális dominanciaharcokban, alapjában véve azonban legelészéssel töltötték idejük nagy részét. Parázs oldalra hemperedett, és átdobta magán Quentint, aki őrülten csapkodni kezdett a farkával. Buzgón remélte, hogy Alice biztonságos távolságban van. Azután újra ő kerekedett felülre. – Elég! – bömbölte Parázs, és Quentin lerepült róla: hátralökődött, fel a levegőbe. Kitárta a szárnyait – a szárnyaimat! –, mint egy dühös angyal, kipróbálta őket, azután bukórepülésben újra az istenre rontott, az pedig félrevetődött az útjából. Egy percig csak köröztek egymás körül – a tavacskából gőz szállt fel sisteregve, valahányszor Quentin túlhevült farka a vízhez ért –, azután újra előrelendült, és a fogai közé kapta Parázst. Villám csapott a hátába, egyszer, kétszer, azután még háromszor. Az idegei felborzolódtak, féltucatnyi pikkelye leégett, és érzékeny denevérszárnyai valószínűleg megnyomorodtak. De a fájdalomról egy sárkány csak futólag és megvetően vesz tudomást, azután pedig nem is gondol vele többet. Bármiféle szeretet vagy szánalom, amit egykor talán érzett Parázs iránt, emberi gyarlóság volt. Sárkányszívében azonban nem maradt hely efféle érzelgősségnek. Egyszer az életében ő lett a szörnyeteg. Dögölj meg! – gondolta. Pusztulj, te önző fattyú, te szánalmas, gyáva féreg, te szaros, vén birka! Halj meg, és adj nekünk életet! Most, hogy megfelelő fogást talált rajta, elszántan szorította Parázs testét, és mint egy olcsó szivart, úgy morzsolgatta az őrlőfogai között. A kos kétségbeesetten bégetett, ahogy kiszorult belőle a levegő. Quentin tovább szorította; Alice-ért, Eliotért, Benedictért, Juliáért, a haszontalan, reménytelen életű apjáért, és mindenkiért, akit valaha elárult, vagy akinek csalódást okozott. Kitartott büszkeségből, haragból, reményből, puszta csökönyösségből, és érezte, hogy ami még megmaradt Filloryból, most az is kitart, és várja, hogy kiderüljön, elég lesz-e ennyi. Quentin forró, fehéren izzó tüzet okádott a fogai között, ínyéből mérgező sav fakadt. A kos bordái nyöszörögve meghajlottak, és Quentin érezte, hogy az isten megpróbálja teleszívni a tüdejét, de nem sikerül neki. Nyelvén érezte az égett bőr ízét, és azt, ahogy felszakad Parázs irhája. Quentin továbbra is összeszorítva tartotta fogai között, és amikor a kos már öt perce nem moccant és nem lélegzett, kiköpte a földre. Megtett mindent, amit egy sárkány megtehet.
Hirtelen újra emberré vált. Ott állt a kos gőzölgő és füstölgő teste előtt, amely úgy feküdt elterülve a füvön, mint egy bika méretű, alvó kutya. De még nem ért véget a dolog. Parázs mellső lába erőtlenül megmoccant. Legyőzték ugyan, de az élet makacs szikrája még mindig nem volt hajlandó távozni a testéből. Ha Fillory élni akar, akkor Quentinnek ki kell tépnie belőle, és el kell oltania valahogy ezt a pislákoló lángot. Erre való a kés, amivel Asmodeus lelépett! – döbbent rá. Bakker! Hát ezért lopta el Rupert. És ezért lökte a sors elém. Gyakorlatilag egyenesen az ölembe pottyant az az átkozott tőr. Egy istennel küzdött életre-halálra, és nem volt megfelelő fegyvere a feladathoz. Csak éppen mégis van egy! Olykor megesik, hogy mire végül kitaláljuk, mit kell tennünk, felfedezzük, hogy máris gondoskodtunk róla, hogy meglegyen a szükséges eszköz. Quentin beletúrt a zsebébe, és az ujjai rátaláltak egy vastag, kerek korongra. Majakovszkij harmadik érméjére. Ez volt az öröksége utolsó darabja. Elfogta némi szomorúság, épp csak enyhe nyilallás a gondolatra, hogy most már valószínűleg sosem teremthet vele új földet. Pedig milyen szép lett volna. De nem érzett magában keserűséget. Egyszer, nagyon régen Quentin már megtette azt, amire most készült. De akkor haragjában és kétségbeesésében, ösztönösen cselekedett. Most viszont nyugodtan látott neki, teljesen tisztában volt azzal, hogy ki ő, és mit csinál. Még mindig volt maréknyi aprópénz a zsebében: azok, amiket a tükörházból hozott magával. Fél térdre ereszkedett, és kis toronyba rendezte őket a földön, egy csupasz foltnyi területen. A kupac tetejére pedig ráhelyezte az arany érmét, Emily arcképével, oldalával felfelé. Azután összezárta az öklét a gúla körül, és az egy lángoló ezüstkard markolatává változott a tenyerében. Úgy húzta ki a földből a pengét, mintha mindig is ott lett volna eltemetve, és direkt neki hagyták volna ott évszázadokkal korábban. Feltartotta a fegyvert maga előtt. Utoljára aznap fogta a kezében, amikor felvételt nyert Varázskapuba. – Jó újra látni téged! – suttogta. Sápadt, csaknem átlátszó lángok játszottak a penge körül teljes hosszában, meglepően fényesen ragyogtak a kísérteties félhomályban; mintha a kardot brandybe mártották, majd égő gyufához tartották volna. A tűznek nem sok haszna volt, de tetszetős adalékul szolgált az összhatáshoz. Quentin igazított a fogásán a markolat körül. Megpróbált felidézni valamit, bármit, a Bingótól kapott vívásleckékből. Parázs szeme félig kinyílt, ám a kos nem mozdult. Talán nem is tudott. De ha Quentinnek meg kellett volna neveznie, mit lát Parázs tekintetében, az nem félelem vagy harag lett volna, hanem megkönnyebbülés. Quentin is érezte. – Sajnálom. A kard egyetlen csapással csaknem teljesen átmetszette Parázs vastag nyakát. A
seb abban a pillanatban szétnyílt, vörösen és lucskosan, és a bőr visszacsapódott, mint a feszes gumiszalag. Az isten lábai megmerevedtek, és szétugrottak, mint egy marionett bábunak, amikor megrántják a zsinórjait. Vér spriccelt, majd pumpálva folyt a csonkból. Quentin Alice kezét érezte a vállán. Elvégeztetett, Parázs elpusztult. Egy korszak lezárult; ő, Quentin vetett neki véget. Ideje volt, hogy kezdetét vegye egy új. Egyáltalán nem találta fennkölt és magasztos feladatnak – nem volt benne semmi nagyszerű. Nem érezte nemesnek, inkább csak durvának, ocsmánynak, véresnek és kegyetlennek. De erre volt szükség, ezt kellett tenni. Ez minden. Quentin hátralépett az isten holttestétől. Valami nagy tárgy repült át az égen, és Quentin még épp idejében nézett fel, hogy megpillantson egy zömök, tömpe űrhajót – egy fordított kék lángkúp hajtotta vas tűzcsapot –, ami máris apró ponttá enyészett a messzeségben. Ha tippelnie kellett volna, a törpékre szavaz. Azok a nyavalyások mindig tele voltak meglepetéssel. Már csak három-négy csillag maradt az égen, és miközben nézte őket, azok közül is az egyik épp elengedte magát a mennyboltról, és lezuhant. A háta mögött valaki finoman, tapintatosan megköszörülte a torkát, mintha csak egy figyelmetlen pincérnek próbálna jelezni. – Rólam mindig mindenki megfeledkezik – panaszolta Zsarátnok. – Mint mondtam, mindkettőnkkel végezned kell. Köztünk szólva, mi valójában mindig is egy isten voltunk. Odakocogott Quentinhez, olyan szelíden, hogy jobbat óhajtani sem lehet. Finnyásan megszimatolta fivére tetemét, majd engedelmesen kinyújtotta a nyakát. Kicsit még a vállát is megmozgatta, izgatott várakozással, mintha a készülő művelet élvezetet okozna neki. Quentin már-már nem is akarta megtenni, nem szerette volna megadni Zsarátnoknak ezt a perverz örömöt. Mindarra a sok jóra gondolt, amit Zsarátnok megtehetett volna, de mégsem tett. Talán a következő isten majd jobban beválik. A kard egyetlen tiszta vágással, teljesen átszelte a nyakat. Abban a pillanatban, ahogy Zsarátnok meghalt, Quentin felrobbant. Elejtette a kardot. Érezte, hogy hatalmas sebességgel tágul felfelé és kifelé – szó szerint szétvetődött minden irányba. A látótere kitágult, befogadta egész Filloryt: látta, hogy ott függ előtte az űrben, mint egy darabokra tört repülő csészealj. Fantomszerű óriás volt, egy kozmikus kék bálna billiószoros méretben. Quentin nem zavarodott meg, de csak azért, mert az istenek nem jönnek egykönnyen zavarba. Világos volt számára a helyzet logikája, mert most már minden teljesen észszerűvé és érthetővé vált előtte. Nem maradt semmi, ami ne lett volna magától értetődő. Az istenek is meghalhatnak, de erejük nem semmisülhet meg, és Parázs meg Zsarátnok ereje így, hogy ők már nem irányíthatták, átáramlott abba, aki elvette az életüket. Ezért hát ő, Quentin, most istenné vált, egy élő istenné, Fillory új istenévé. Többé nem a Fillory-könyvek olvasója volt; hanem az egész
birodalom szerzője lett. De micsoda tönkrement világ lett a gondjaira bízva! Szomorúan megcsóválta hatalmas fejét. Még most is folytatódott a birodalom széthullása a szeme előtt; a talaj kötőszövetei egyre gyengültek, és a szélei lemorzsolódtak. Ez nem járja! Meg kell javítanom. A javítás folyamatát Quentin jól ismerte, és így, ekkora hatalom birtokában gyakorlatilag nem létezett semmi hiba, amit ne tudott volna helyrehozni. Balja egyetlen intésével lelassította az idő folyását, hogy rajta kívül mindenki számára egy évezred munkája egy másodperc törtrészéig se tartson. Azután komótosan, céltudatosan, és fáradhatatlan türelemmel elkezdte összegyűjteni az űrben sodródó darabkákat. Összeszedte a rögöket és szilánkokat és szemcséket, mindazt a földet és követ, amelyek Fillory vázát alkották, kirakosgatta maga elé, mint egy puzzle darabjait. Majd szépen, egyesével, sorban összeillesztette és újraegyesítette őket: végighúzta hatalmas, fantomszerű ujjbegyeit a forradásokon, mire azok elenyésztek, mintha soha nem is léteztek volna. Gondosan és figyelmesen dolgozott. Fillory földje olyan komplex, olyan erezett volt, mint egy hatalmas marhahússzelet, ő pedig kínosan ügyelt rá, hogy minden belső barlangját és érctelérjét helyére illessze, hogy azok pontosan ugyanúgy fussanak, mint régen. Újrarajzolta Fillory ezüst folyóit és patakjait, vagy, ahol úgy tartotta kedve, megengedte, hogy új útvonalakat találjanak maguknak, és gyengéden visszaterelte a szétfolyt tavakat és tengereket a medreikbe. Összeseperte a levegőt és a szeleket, majd láthatatlan tömegben feltornyozta őket Fillory fölé, hogy a táj újra lélegezhessen. Munka közben átszitálta és megrostálta az isteni ujjai között különféle tárgyak maradványait, amelyekre még emberi életéből emlékezett. Furcsa kis dolgokat talált, a régmúlt tanúit. A szelíd pej kanca csontjait, azét a hátasét, amelyen a kentauroktól távozóban lovagolt. Az Órák Úrnője összetört varázsórájának szétszóródott alkatrészeit, amelyeket az évek során beletapostak a földbe, majd megfeledkeztek róluk. Janet pisztolyát, amelyet a lány eldobott Parázs sírboltjából kifelé menet. A Benedicten halálos sebet ejtő nyílvessző hegyét. A Muntyákszarvas utolsó, korhadó maradványait, a távoli Keleti-óceán sekély felszíni vizeiben. Az apokalipszis során elpusztult állatokat és embereket nem háborgatta: hagyta őket pihenni ott, ahol elestek. De járt a túlélők között, meggyógyította őket, újjá varázsolta a roncsolt szerveket, beforrasztotta a széttört csontokat, a felszakadt bőrt. Megparancsolta a nagy teknősnek, hogy térjen vissza a helyére a teknősökből álló toronyban, amely alátámasztja Filloryt, és vegye fel újra a terhét, az pedig engedelmeskedett – amúgy sem igazán volt alkalmas neki aktívabb életstílus. Quentin összegyűjtötte a kiszabadult holtakat, és visszavitte őket a tornacsarnokszerű Alvilágukba, majd – mivel isteni énjét is felkavarta siralmas helyzetük – elrendelte, hogy aludjanak, békésen és örökké. Az ő játszmáik véget értek.
Újranövesztette a Filloryt beborító finom, zöld pázsittakarót, és a fák egy részét is helyrehozta, úgy állítva őket a földbe, mint a hajóba az árbócot – elég sokat ahhoz, hogy újranépesíthessék az erdőket. Hosszú időt – éveket, talán évszázadokat – töltött azzal, hogy a tengerek hullámverése újra nyaldossa a partokat, és stabil működésűvé finomhangolta az árapály-ciklust. Gyengéd figyelemmel összeszedte Parázs és Zsarátnok földi maradványait, és eltemette őket oda, ahol nyugodtan felbomolhattak, és dúsíthatták a talajt maguk körül. A földtakaró kizöldült felettük, és két hatalmas fa nőtt a sírjukon, amelyek ágai furcsán, csigavonalban meghajlottak, mint a kosszarvak. A holdat szerető gondoskodással fényesre polírozta, és újra keringésre fogta. Egyesével visszaaggatta a csillagokat az égre, mint egy csillár ólomkristály függőit. Betemette a hatalmas krátert, amit a nap égetett az óceánfenékbe, és lehűtötte a tengert. Újraemelte és habarccsal megerősítette a világ pereme körül futó falat. Hatalmas, csészét formáló tenyerébe vette magát a napot, szabályos gömbbé gyúrta, és mivel érezte egyre erőtlenebb hőjét, addig fújkálta, amíg nem forrósodott fel ismét izzó fehérre. Majd visszahelyezte örök égi pályájára, és útnak indította. Azután megpihent. A művét szemlélte, nézte, ahogy szabályosan ketyeg és forog és működik, mint egy hatalmas óraszerkezet. Itt-ott elsimított egy durva élt, vagy érdesített egy túl sima felületet; lelassított egy folyamot, vagy gyorsított az árapályon, amíg végül minden szépen egyensúlyba nem került. Amikor már nem talált több javítanivalót, egyszerűen csak nézte, érezte, ahogy az atomjai cirkulálnak, egyesülnek, vagy egyszerűen csak egy helyben rezegnek, és hatalmas béke árasztotta el. Fillory újra élt. Nem olyan volt, mint azelőtt, legalábbis most még, de majd olyan lesz, amikor teljesen meggyógyul, és arra már az ő segítsége nélkül is képes. Úgy érezte, örökké el tudná nézegetni. De az nem az ő feladata volt. Az őrizetére bízták ezt a hatalmat, de érezte, hogy az valójában nem az övé. Csendes vágyakozással, de sajnálkozás nélkül, jobb keze intésével visszaállította hát az idő rendes folyását. Végül – tulajdonképpen isteni szeszélyből – kiemelte a Fehér Szarvasbika maradványait az Északi Láp óriási aligátorteknősének bendőjéből, összerakta a csontvázát, helyreállította a belső szerveit és a bőrét, és életre keltette. Egy szigetre tette, messze kinn a tengeren, hogy újrakezdhesse a kóborlásait. Fillory következő korszakának is legyen saját Csahos Fenevadja. Azután hagyta, hogy szépen távozzon belőle a kölcsönkapott erő. Ahogy megindult a folyamat, zsugorodni kezdett, egyre kisebb és kisebb lett, miközben Fillory apró korongja ezzel párhuzamos egyre nőtt, és végtelen naggyá tágult körülötte. Végül ismét úgy állt rajta, mint bármelyik másik halandó lakója. Nem volt egyedül. Istenként nem nagyon izgatta, pontosan hogyan is hívják Fillory számos teremtményét. Most azonban egy nő és egy félistennő társaságában találta magát, és pár másodperc múlva újra eszébe jutott a nevük. Alice és Julia.
30. FEJEZET – Elengedted az erőt – állapította meg Julia. A nyers, szakadozott, még gyógyulófélben lévő horizonton felderengett a hajnal, Quentin pedig máris kezdte elfelejteni az egészet: már csak halovány, alig megfogható emlékképei maradtak arról, mit is jelentett istenként létezni. Élvezettel ízlelgette az emlékek utolsó morzsáit – a bizonyosságot, a hatalmat, a teljes tudás, jólét és az örökös uralom érzetét. Mindez most elpárolgott az elméjéből, és végleg elveszett. Nem olyan emlékek voltak ezek, amikbe egy halandó elme bele tudna kapaszkodni. Egyszerűen csak Quentin volt újra, semmi több. De azt mindig tudni fogja, hogy megtörtént, hogy átélte, milyen érzés, pár másodpercre, és – egy isten életében – egy teljes évezredre. – Igen, elengedtem – erősítette meg. – Nem az enyém volt. Julia elgondolkodva bólintott. – Igazad van, nem a tiéd volt. Egy féltékenyebb isten vagy egy irigyebb és mohóbb ember talán megpróbálta volna megtartani, bár azt hiszem, a végeredmény akkor is ugyanez lett volna. Köszönöm, hogy megcsináltad, Quentin! Hogy megjavítottad Filloryt. Talán én magam is megtettem volna, de a pepecselős munka, mint a partvonalak megformázása, mindig egy örökkévalóságig tart nekem. Nem igazán értem a módját. Meg aztán arra gondoltam, te talán külön élveznéd. – Köszönöm. Élveztem is. Azt hiszem. – Már most sem volt világos neki, mit szeretett az isteni munka közben. A lánynak felismerhetően megmaradt a régi énje: még mindig ugyanaz a keskeny, szeplős arcú, hosszú, sötét hajú Julia volt Brooklynból, vagy legalábbis egyenesen tőle származott. Azonban eltéveszthetetlenül istenivé vált: a magassága a múltban változott még, de jelen pillanatban jó két és fél méteres lehetett. Meglehetősen színpadias öltözéket viselt, ami egy elnöki avatáson sem tűnt volna kirívónak, bár fele-fele arányban fakéreg és zöld levelek alkották. – Gyertek velem! – kérte Julia. Együtt sétáltak, hármasban. Fillory újra Fillory lett, bár egykori önmagának még csak sápadt és gyönge árnyéka: lassan, apránként kezdett ébredezni hosszú, katasztrofális betegségéből. A rétek még barnák voltak, a föld még száraz és repedezett. Az új korszak beköszöntött ugyan, de még a legelső perceit élte. Quentin feje kóválygott, cipőjén még ott száradt az istenek vére. Nehéz volt összekapcsolnia az imént elkövetett brutális, véres tettet Fillory megújulásával. De ez a világ nyersen, hathatósan, tisztán érezhetően eleven lett. – Van egy kérdésem, Julia – szólalt meg Alice. – Miért nem te magad ölted meg Parázst? Végül minden jól sült el, de szerintem te sokkal gyorsabb és hatékonyabb
munkát végezhettél volna nálunk. – Talán. De abban nem lett volna ekkora erő. Egy félisten lemészárol egy istent…? Még ha sikerült is volna, akkor ezek a rítus feltételei. – Sokkal istenibbnek tűnsz most, mint amikor utoljára láttalak – jegyezte meg Quentin. – Istenszerűbb lettél. Vagyis istennőszerűbb. Tévedek? – Nem tévedsz. A driádok királynőjükké választottak. Valamivel több vagyok már félistennél. Inkább háromnegyed részben halhatatlan. Julia egyszer-egyszer megérintett egy halott növényt, szórakozottan végigsimított ujjaival egy elszáradt példányt, mire az tüstént felegyenesedett és kizöldült. Amikor egy kidőlt fára mutatott, a fa gyökerei életre keltek és újra belekapaszkodtak a földbe, majd a törzs nagy sietve felhúzta magát, mintha rajtakapták volna, hogy munka közben elszunyókált. Quentin nem értette, Julia mi alapján dönti el, melyikeket élessze újra. Talán találomra választott; vagy lehet, hogy néhány fa jobban megérdemelte a figyelmét, mint mások. – Szeretnélek megajándékozni valamivel, Quentin – mondta. – Fillory nevében. Nagy szolgálatot tettél ma nekünk, és mindig is hűen szolgáltad a birodalmat. Van valami, amit még sosem láttál vagy tettél, pedig mindig is szeretted volna? Quentin eltöprengett. Amikor elindultak, kézbe vette a kardot, és magával hozta, de a fegyver kissé esetlenül lógott a kezében, mivel valamilyen különös oknál fogva nem sikerült hüvelyt is készítenie hozzá, és óvakodott megérinteni a pengét nyaldosó sápadt lángokat. Inkább beledöfte hát a földbe, és ott hagyta. Valószínűleg képes lesz majd újra megidézni, ha valaha is szüksége lenne rá. Mit akarok? Kedves gesztusnak tűnt a felajánlás, de amennyire ő tudta, már ismerte Fillory minden zugát, legalábbis bejárta az összes arra érdemes helyet. A törpék alagútjai nem különösebben érdekelték, sem a Hüvelyk-szigetek, és a nagy Loria turistalátványosságai sem vonzották. Egy valamire azonban kíváncsi volt. – Meg tudod mutatni nekem a Világ Túloldalát? Vagyis nekünk? Eddig még sosem sikerült eljutnom oda. Alice is hadd jöjjön, ha szeretne. – Természetesen. – Nem mintha nem jártam volna már ott – jegyezte meg Alice. – Mármint niffinként. – Ja, igaz – mondta Quentin. – Elfelejtettem. Te másmilyen jutalmat érdemelsz. – Ez most a te jutalmad. Én egyelőre megőrzöm a saját kívánságomat. Egy darabig itt maradok inkább. Úgyhogy Julia kézen fogta Quentint, és együtt felemelkedtek a levegőbe. Nyugatnak repültek, Fillory partjai felé, egyre gyorsabban és gyorsabban, át a tengeren, majd a világ peremén körbefutó falon, és le, fejjel előre, hatalmas ívben alábuktak, mintha egy hullámvasút pályáját követnék. Quentin rövidesen tudatára ébredt, hogy a nézőpontja megváltozott, és anélkül, hogy meg kellett volna
fordulniuk, egyszer csak már nem lefelé suhantak, hanem fölfelé emelkedtek. A gravitáció megfordult. Átkeltek még egy falon, azután a szemük elé tárult a Túloldal látványa. Julia megállt, és egy helyben lebegett. Quentin számára erőfeszítést igényelt volna a dolog, de Juliának a repülés természetes volt. Hatalmas keze teljesen magába zárta Quentinét; az érzés kisgyerekkorára emlékeztette Quentint. A Túloldalon épp alkonyodott; a nap itt lenyugodott, egyúttal pedig felkelt Filloryban. Quentin nem sokat látott a tájból, csak csendes mezőket és völgyeket. Az egész hely még ebből a távolságból is nyugodtabb és valahogy mégis intenzívebb volt, mint Fillory – gazdagabb abban a rejtélyes valamiben, ami varázslatossá tette Filloryt. Az alkonyi szürkületben kíváncsi kis fénypontok pislákoltak, mint apró, világító szúnyogok. – Nem mutathatok meg mindent – mondta Julia. – Arra még nekem sincs felhatalmazásom. De van itt valami, ami szerintem tetszeni fog. Amikor mozogni kezdtek, a szél velük együtt lebbent, úgyhogy repülés közben nyugodt maradt körülöttük a levegő. Sötét folyók és sápadt, világos mészkő utak kígyóztak odalent. Quentin észrevett valamit; ami talán egy alapos gonddal elkészített lombház lehetett egy erdőben, és egy holdfényes tó közepén, kicsiny szigeten álló kastélyt pillantott meg. – Ezek a fények szentjánosbogarak? – kérdezte. – Nem, itt maga a levegő ilyen csillogó. Kedvelt tünemény errefelé. Napközben nem látszik. Apró fények kavarogtak a nyomukban is, és hosszú, ragyogó csíkot húztak, mint egy hajó a foszforeszkáló planktonnal teli trópusi tengerben. A naplemente más színekben játszott, mint a földi vagy akár a filloryi párja: itt inkább a kék és zöld árnyalatok uralkodtak. Julia leereszkedett egy hatalmas, zegzugos kert közepén. Egykor bizonyára precíz mértani tervek alapján ültették be – tökéletes ívű és vonalú ágyásokkal, bonyolult szimmetriával, olyan szabályosan, mint a franciakerteket. De azután mégis hagyták elburjánzani. A bokrok kilógtak az ösvényekre; a buja indák sűrűn befonták a kovácsoltvas rácsokat; a rózsák barna csipkézetű, halott vázakká száradtak, amelyek a maguk módján így is művészi szépséget árasztottak. A látvány leginkább arra a közterületi, fagyott kertre emlékeztette őt, ahová oly sok éve betévedt Brooklynban, a Jane Chatwintől kapott egyik papírlapot kergetve, és ahonnan Varázskapuba jutott. – Istenem – sóhajtotta. – Bámulatos. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. Természetesen új korában még egész másként festett, de amikor kezdett elgazosodni, mindenki úgy vélte, szebb így, és hagyták kedvére burjánzani. Több egyszerű kertnél: igazi mélymágia működik benne. Tartsd a szemed egy ponton, és meglátod.
Quentin így is tett, és valóban: néhány növény lassan, de a természetes folyamatoknál mégis sokkal gyorsabban elpusztult és újraéledt; törékenyre száradt, majd újra nedvdús lett és kirügyezett; halk ropogással és sóhajtozással felemelkedett és visszasüllyedt. Mindezt lassított felvételben. Quentint nagyon emlékeztette valamire, de nem tudta volna megmondani, pontosan mire. Julia viszont igen. – Rupert említést tesz róla a memoárjában – közölte. – Mi a Megfulladt Kertnek nevezzük, bár még én sem tudom, miért. Ezek a növények itt nem csupán növények, hanem gondolatok és érzések. Felmerül egy új gondolat, és kihajt egy új csíra. Elhalványul egy érzés, és a hozzá tartozó növény elszárad. A közönségesebbek közülük állandóan nyílnak: a félelem, harag, boldogság, elégedettség, szeretet. Elég rakoncátlanok, és úgy nőnek, mint a dudva. Bizonyos alapvető matematikai ideák szintén makacsul kitartanak. De akad köztük egészen ritka is. Bonyolult koncepciók, szélsőséges vagy leheletfinom érzések. Az áhítatot és a csodálkozást ma már sokkal nehezebb megtalálni, mint egykor. Habár ott… azt hiszem, azok az íriszek talán egyfajta félelemmel vegyes tiszteletre utalnak. Olykor-olykor még új példányokat is látni. A kertben uralkodó béke elmondhatatlanul megnyugtató volt. Quentin úgy érezte, sosem akar távozni innen, egyúttal gyanította, hogy ez az érzése maga is zöld növényként ölt testet valahol itt a többi között. Kíváncsi volt, hogy hol, és hogy vajon felismerné-e, ha meglátná. Julia fél térdre ereszkedett – a mozdulat önmagában is fenséges látványt nyújtott, tekintettel isteni, emberit meghaladó méreteire. – Nézd! Ez itt nagyon ritka. Quentin letérdelt mellé, és néhány fényszikra segítőkészen köréjük gyűlt, hogy jobban lássanak. Szerény, törékeny kis növényke volt, egy apró leveleket bontogató cserje – mint egy Charlie Brown-féle csenevész karácsonyfa. Miközben Quentin figyelte, megingott, elcsüggedt, a levelei megbarnultak és megfoltosodtak, de azután összekapta magát, újra kiegyenesedett, megmerevedett, és még egyujjnyit nőtt is. Az ágacskáin megjelent néhány új rügy. Tüstént felismerte. Ennek a növények az ábráját látta a Semföldéről hozott lapon, majd később Rupert varázslatában is. Már teljesen lemondott róla, hogy valaha megtalálja, erre tessék, itt volt előtte. Quentin szemét váratlanul elöntötték a forró könnyek; szipogva letörölte őket. Olyan volt, mint végre látni egy régi barátot, akivel még sosem találkozott. Odanyúlt, és finoman, gyengéden megérintette az egyik levélkét. – Ez a te érzésed, Quentin – mondta Julia. – Egyszer, nagyon régen így éreztél. Akkor, amikor nyolcévesen először kinyitottad az egyik Fillory-regényt, és egyszerre fogott el mélységes öröm és áhítat, remény és vágyakozás. Nagyon erősen átélted őket, Quentin. Filloryról álmodtál, méghozzá olyan erősen és 65
ártatlanul, ahogyan csak nagyon kevesen képesek valaha is. Számodra ott és akkor kezdődött el ez az egész. Évekkel később aztán eljutottál ide, és az a Fillory, ami fogadott, a vártnál sokkal zordabb és nehezebben kiismerhető helynek bizonyult. Az a Fillory, amelyről kisfiúként álmodoztál, nem létezett a valóságban, bizonyos szempontból viszont jobb és tisztább volt annál. Abban a reményteli fiúcskában hatalmas álmodozó rejlett. Mindig okos gyerek voltál, de igazán ebben mutattál igazi, kivételes tehetséget, Quentin. Quentin bólintott, és most már igazán sírt. Julia igazat mondott. Quentin hatalmas szeretetet érzett egykori önmaga, a naiv és ártatlan kisfiú iránt, akit akkor még nem sebeztek, nem szennyeztek be a később eljövendő események. Olyan sérülékeny kis lurkó volt még, és nem is sejtette, mennyi fárasztó csalódás és hihetetlen csoda vár még rá. Többé már nem ez a fiúcska volt, az az énje régen elveszett. Helyette férfivá érett, nyers, viharvert, elpiszkolódott emberré, és már csaknem teljesen meg is feledkezett róla, hogy volt bármi más valaha is – és ez így volt rendjén. El kellett felejtenie, hogy túlélje a felnőtté válást. Most viszont azt kívánta, bárcsak megvigasztalhatná és bátoríthatná azt a gyermeket, és a gondját viselhetné. Bár elmondhatná neki, hogy – noha semmi nem úgy alakul majd, ahogy reméli – végül mégis minden jóra fordul. – Valakinek most is éreznie kell – mondta Quentin. – Amit én éreztem régen. Azért zöldült ki újra. Julia bólintott. – Igen. Valaki, valahol érzi. A növény eközben újra összezsugorodott és elszáradt, és ismét elpusztult. Julia finoman lecsippentett róla egy kemény magtokot, és felegyenesedett. – Tessék! Vidd ezt magaddal. Szerintem jobb, ha nálad van. A terméstok úgy nézett ki, mint egy akárhonnan származó, bármilyen közönséges növényé. Barna volt, merev és zörgős, de eltéveszthetetlenül a lapon ábrázolt fajhoz tartozott. Quentinnek eszébe jutott, meg kell találnia a módját, hogy megmutathassa Hamish professzornak. A zsebébe csúsztatta az ajándékot. Úgy tűnt, a növény nem bánja. Majd feléled újra. Előbb vagy utóbb. – Köszönöm, Julia! – Quentin még egyszer, utoljára körülnézett. Már csaknem teljesen besötétedett. – Azt hiszem, most már készen állok, hogy visszamenjünk. Alice-t ugyanott találták, ahol hagyták, de már nem volt egyedül. A többiek – Eliot, Janet, Josh és Poppy – is megérkeztek, amíg ők a Túloldalon jártak. Körben állva éppen lelkesen tervezgették a Fehértornyos Kastély újraépítését. – Nincs több forgás! – szögezte le Janet. – Az az egész óraszerkezet-izé mindig is oltári nagy baromság volt. Nem is értem, a törpéknek hogy sikerült egyáltalán beadni, hogy jó ötlet. – Nem vitatkozom – bólintott Eliot. – Majd megbeszéljük velük, amikor
visszajöttek. Ha visszajönnek. – Mi legyen a színével? – szólt közbe Josh. – Az is lehetne napirendi pont? Meg kell mondanom, az a nagy fehérség soha nem jött be igazán. Elég, ha egy madár rácsinál, és már messziről meglátszik. Tudom, hogy a Feketetornyos Kastély az elmondhatatlan gonoszságok tanyája volt, vagy mifene, de az például elég pengén nézett ki. – Mi legyen a névvel? – kérdezte Poppy. – Mert akkor azt is meg kell változtatnunk. – Ja, ott a pont – értett egyet Josh. – Gondolom, csak nem élhetünk mondjuk a Mályvatornyos Kastélyban, vagy ilyesmi. Vagy szerintetek igen? Szia, Quentin! – Helló, srácok! Ne zavartassátok magatokat! Nem is zavartatták. Folytatták a tanácskozást, Quentin pedig hallgatta őket. Jó volt újra együtt látni őket itt, Filloryban, de most lett köztük és közte némi távolság. Tudta, hogy sosem szakad el Fillorytól, örök időkre része lesz a történelmének – különösen így, hogy az egész világot a saját, átmenetileg istenivé varázsolt kezei között tarthatta egy időre. De azzal is tisztában volt, hol a helye. Egy nap valószínűleg majd visszatérek ide, legalábbis remélem, de akkor is ők itt a királyok és királynők. Már nem tartozott közéjük. Neki más szerep jutott. Talán én és Alice alakíthatnánk egy saját klubot. Quentin odalépett hozzá és Juliához. – Kár, hogy James sosem jutott el ide – mondta. – Néha eltűnődöm, vajon mi lehet vele. – Befektetési ügynök Hobokenben. Hetvenhét évesen hal majd meg síbalesetben, egy Vale nevű helyen. – Óh! – Várjunk! – szólt közbe Alice. – Ez azt jelenti, hogy azt is tudod, mi hogyan fogunk meghalni? – Nem. – Julia isteni komolysággal csóválta meg a fejét. – Némelyek sorsát nehezebb megjósolni, mint másokét. Jamesét könnyű. A tiédet nem látom. Véget ért az első hajnal, a nap már fenn járt az égen, és Quentinnek az a határozott érzése támadt, hogy lassan ideje indulnia. Sohasem hitte volna, hogy újra itt hagyja Filloryt, ráadásul önszántából, de most már értette, méghozzá egyre világosabban, hogy neki nem itt a helye. Még nem. Rá előbb még további utazás vár. – Mielőtt mennék – mondta Quentin –, Plum és én összefutottunk egy régi haveroddal. Asmodeusnak nevezte magát. Quentin tudta, hogy talán nehéz lesz Juliának hallania ezt a nevet, de úgy gondolta, akkor is jobb, ha tud a történtekről. – Asmo – bólintott. – Igen. Barátok voltunk, még Mursban. – Amikor megtaláltuk Rupert táskáját, benne a naplóval és a varázslattal, ő elvette a kést, amit még Rupert lopott el a Feketetornyos Kastélyból. Azt mondta, az a
fegyver istenölésre való. Kérte, hogy adjam át neked: elment rókavadászatra. – Ó, igen, tudom. Feltűnt, hogy kicsivel mindig jobban informált volt a kelleténél? Szemmel tartottam. Nem akartam túlságosan tolakodó lenni, de tettem róla, hogy megtudja, hol találja meg, amire szüksége van. Julia nagy istennőszemei a távolba révedtek, és fátyolossá váltak. – Azt is tudod – kérdezte Quentin –, hogy sikerült-e végül elkapnia? – Elkapnia? – Félig-meddig elmosolyodott. – Kibelezte, mint egy prémes lazacot. Quentin remélte, hogy egy Juliához hasonló háromnegyed-istennő sem olyan fennkölt és magasztos, hogy ne örülne egy jó kis véres bosszúnak. Julia mindenesetre nem tűnt olyannak, Quentin pedig örült a hírnek, pusztán a köztük lévő barátság okán is. – Na, várjunk! – szólalt meg Alice. – Ha többé nem Quentin Fillory istene, akkor most te vagy az? Mert valakinek kell lennie. – Így van, valakinek kell lennie – értett egyet Julia. – De nem én vagyok. Alice-nek igaza volt, a hatalom nem illanhatott el csak úgy, valakire át kellett szállnia, ám azt Quentin sem tudta, kire. Érezte, amikor távozott belőle, és azt is megmondhatta, hogy az erő intelligens, és pontosan tudja, hová tart. Neki azonban nem árulta el. De ha nem Julia volt a célja, és nem is valaki a többiek közül, akkor mégis ki? – Óh! – Alice Quentin mögé pillantott a válla fölött. – Itt a válasz a kérdésünkre. Quentin megfordult. Mindenki más is. – A Chatwinek igaz vére – szólalt meg Julia. Aznap másodszorra is fél térdre ereszkedett. Quentin követte a példáját. Plum volt az: hűs szellő szárnyán ereszkedett alá a felhős reggeli égből. Külsőre nem változott meg, csak annyiban, hogy most gallyakból font diadémot viselt. – Álljatok fel! – kérte. – Az ég szerelmére, nem kell így viselkednetek. Mások letérdelhetnek előttem, de ti nem! – Finoman érkezett le a barna fűre, az pedig nagy körben azonnal sötétzöldre váltott és megelevenedett körülötte. – Na, lássuk, tudome, hogy kell ezt… Még nagyon új nekem ez a mindenhatóság-dolog. Bármit megtehetek, ugye? A rét közepén megjelent egy fehér abrosszal letakart, szögletes asztal. Rajta egy üveg pezsgő és nyolc pezsgőspohár. – Tudom, korán van még, de a Bloody Mary nem tűnt elég isteni választásnak. – Az üvegből önszántából, vagy inkább Plum óhajára, pukkanva kiugrott a dugó. A pezsgő kilövellt, mint egy szökőkút, és takarosan, nyolc külön sugárban átfolyt a poharakba. – Hűű! Túlzásba vittem? Jó, talán egy kicsit. Na, mindegy, igyunk! Plum felemelt egy poharat. – Fillory új korszakára! Ezúttal csináljuk jól! – Az új korra! – mormolta Quentin, és ivott. A pezsgő minőségi volt, jéghideg, és az íze enyhén emlékeztetett a frissen sült kenyérre. – Tartson sokáig!
Vidáman és hálásan mondta ezt, és árnyaltnyi szomorúsággal, tudva, hogy Fillory új korszaka, legyen bár hosszú vagy rövid, nagyszerű vagy rettenetes, nélküle zajlik majd. Meglesznek a saját hősei, ő azonban már nem tartozik közéjük. Eliot felpillantott a fehér felhőtakaróra. – Ó, hála Istennek! – sóhajtotta. – Ami alatt azt értem, köszönöm, Plum! Ja, és elnézést, hogy korábban gyakornoknak neveztelek. Az égből finom, fehér hópelyhek szállingóztak alá. Leülepedtek a meleg földre és elolvadtak: mint egy hűs kéz, amint megsimítja a lázas gyermek homlokát. A hosszú nyár véget ért.
31. FEJEZET Egy hét telt el. Quentin és Alice együtt álltak a negyedik emeleti műteremben, Plum manhattani házában. Egy ajtó előtt álltak; nem tudni, hova nyílt. Nem érezték magukat sem túl kényelmesen, sem túl kényelmetlenül egymás társaságában. Vagy talán egyszerre érezték mindkettőt. Jól ismerték egymást, de mégsem. Egyfelől régi szeretők voltak, másfelől viszont gyakorlatilag idegenek. Csak ők ketten voltak itt. Mindenki más ott maradt Filloryban. – Biztos vagy benne, hogy nem akartál volna inkább te is maradni? – vonta össze kételkedőn a szemöldökét Alice. – Az nyilvánvaló, hogy többé már nem vagy király, de biztos vagyok benne, hogy Plum megengedte volna. El sem tudom képzelni, hogy újra kirúgnának. Főleg most, a történtek után. – Biztos vagyok benne. Komolyan. Úgy érzem, ez a helyes döntés. A lány megcsóválta a fejét. – Még mindig nem értem. Régen te voltál a legnagyobb Fillory-rajongó a környéken. És hadd tegyem hozzá, a legidétlenebb, leglúzerebb fan a világon. – Ez igaz. Tényleg nagyon idétlen rajongó lehettem. – Van egy rettenetes gyanúm – folytatta Alice. – Úgy érzem, miattam jöttél el. És/vagy azért hagytad ott őket, mert cseszi a csőrödet, hogy többé már nem lehetsz király. – Az tényleg nem zavar. Egyáltalán. Nem amiatt léptem vissza. – Egy kicsit önmagát is meglepte, mennyire nem hozta kísértésbe a dolog. – Fillory az, aki egykor voltam, de most már valaki más vagyok. – Talán nem teljes önáltatás, amit most mondasz. Bár ez óhatatlanul felveti a kérdést, hogy mégis, ki a fene vagy te. – Ugyanezt én is kérdezhetném tőled. Alice eltöprengett. – Talán odabent vár ránk a válasz – felelte végül, és az ajtóra mutatott.
Az ajtó nem volt nagyszerű, de még csak különösebben szokatlan sem. Bár meg kell hagyni, azért elég tetszetősnek tűnt: magas volt, keskeny, és viharvert, halványzöld deszkákból állt. Olyasféle darab volt, amit az ember leginkább egy antikbútor-kereskedés raktárában találna, a hátsó falnak támasztva. – Hát – vont vállat a lány –, ha totál elcsesszük az életünket, még mindig bármikor visszakérezkedhetünk Plumhoz, legfeljebb majd hason csúszunk előtte. – Ja! – bólintott Quentin. – Azt bármikor megtehetjük. Alice résnyire szűkült szemmel méregette. – Ugye tudod, hogy már nem járunk együtt? – Igen, tudom. – Nem akarom, hogy hamis elképzeléseket táplálj. – Nincs semmiféle elképzelésem. Se jó, se rossz. Ez az utolsó rész nem volt teljesen igaz. Nagyon is sokféle elképzelést táplált magában, ilyet is, olyat is, a legtöbbet Alice-szel kapcsolatban. De még egy ideig meg tudta tartani magának őket. Alighogy visszatért New Yorkba, Quentin tüstént újra belevetette magát az új föld teremtésének folyamatába. Rögtön tudta, hogy megint meg fogja próbálni. Korábban azt hitte, ez az álma örökre füstbe ment, miután felhasználta Majakovszkij utolsó érméjét. Ám mivel hozott egy magtokot a Túloldalról, úgy tűnt, megér a dolog még egy próbát. Már nem volt nála Rupert naplója, sem a lap, de egészen biztos volt benne, hogy jól emlékszik rájuk; ezen a ponton már azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán el tudná felejteni őket. Valószínűleg akkor sem, ha akarnám. És ott volt neki segítségül Alice. Úgy tűnt, egyelőre elégedett azzal, hogy a házban dekkolnak. Bár hét éve nem praktizált, még így is jobb varázsló lehetett, mint ő, Quentin valaha volt vagy lesz. A lány a keze alá dolgozott. Így, hogy az életéből kikerült Fillory és Varázskapu, Quentin újfajta, meglehetősen ijesztő szabadságot érzett. Úgy vélte, bármi is sül ki belőle, jót tesz neki és Alice-nek, hogy van egy projekt, amin közösen dolgozhatnak. Ez esélyt kínált, hogy újra megismerjék egymást, és hogy Alice ismét tisztába jöjjön saját magával. Még mindig elég sok gyógyulnivaló várt rá, és szükségük volt valami beszédtémára, ami nem élet-halál fontosságú, amin tét nélkül vitatkozhatnak, amire nyugodtan összpontosíthatnak a saját zavarodott, sérült érzéseik helyett. Talán nem lesz semmi eredménye, vagy kiderül, hogy végül is nincs bennük semmi közös az égvilágon; de Quentin úgy gondolta, hogy egy próbát megér a dolog. Úgy hitte, nem lehetetlen, hogy Alice is hasonlóan vélekedik. Már teljesen világos lett a számára, hogy ha a lány valaha is szerette őt, még diákkorukban, akkor az a szeretet nem annak a személynek szólt, aki akkoriban volt, hanem annak, akivé egy nap talán válhat majd. Talán ez vagyok most én.
Amikor végeztek a varázslattal, és leülepedett a por és a füst, vadonatúj ajtó jelent meg a falban a műterem túlsó végében. Egy hosszú percig csak ráérősen tanulmányozták. Nem siettek. – Az ajtókopogtató – jegyezte meg Alice. – Ügyes húzás. A te műved? Quentin közelebb hajolt. Új szemüvegre lesz szükségem, a szemem csak tovább romlott. De tény és való: a kopogtató egy kék bálna farkát formázta. – Majd emlékeztess, hogy alkalomadtán meséljek róla! – Quentin biztató jelnek vette a bálna felbukkanását. Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. Hűs, fehér, szórt napfény áradt be rajta. Ez nem egy újabb szellemház volt, tükörtermekkel: ez az új világ korrekt szabadtéri területnek tűnt. Quentin első benyomásként a hűs, édes levegőt érzékelte, és a sötétzöld vegetációt. Megtört az átok. Tényleg sikerült egy igazi, eleven, vadonatúj tájat létrehozniuk. Valahol felcsiripelt egy madár. Quentin átlépett a küszöbön. – A légkör lélegezhető – jelentette. – Dilinyós! Alice csatlakozott hozzá. – Szóval, ez itt a te titkos kerted – állapította meg. – Szép napunk van. Tényleg szép napnak tűnt, bár nem tökéletesnek. Az idő kissé szeles volt és borult; a felhők alacsonyan függtek az égen, a távolban pedig némi köd gomolygott. Gyümölcsfák rendezett, szabályos soraival szegélyezett folyosón néztek végig. Ebben a világban tényleg sikerült összehozni a gyümölcsöskertet. Az égen három különböző méretű hold is látszott. Akár az elgurult üveggolyók: egy fehér, egy halvány rózsaszín, és egy apró, kékes árnyalatú. – Elég eszelős árapályaid lesznek itt – jegyezte meg Alice csipkelődve. – Ha van egyáltalán óceán – emlékeztette Quentin. – És jobban örültem volna, ha azt mondod: árapályaink. Tudod, együtt csináltuk. – Nem, Quentin. Ez a te földed. A te fejedből pattant elő. De tetszik nekem itt. Kicsit olyan, mint Skócia. Fogjuk rá. – Kérsz egy almát? Vagy mik ezek egyáltalán? – Mindenesetre kemények, pirosak és gömbölyűek voltak. – Inkább nem. Úgy érezném, mintha a te egy részedet enném meg. Maguk mögött hagyták a gyümölcsöskertet, és kiléptek a nyílt tájba. Quentin földje egyenetlen volt: füves buckák és alacsony dombok borították, mint az óceán hullámai. Elhaladtak egy kisebb csoport vékony fa mellett, amelyek talán rezgő nyárra emlékeztettek, de így, hogy a törzseik összefonódtak és egybeolvadtak, mégis inkább egy banyan fára. A felhők az égen furcsa alakúak voltak: nem gomoly- és fátyolfelhők, hanem azok olyan változatai, amelyek nem is fordultak elő a Földön. Valami átzúgott a levegőn a fejük felett, gyorsan halkuló berregő hanggal. Szürke tollak futó benyomását hagyta maga után, de túl későn kapták arra a fejüket, hogy megpillanthassák.
– Érdekes – hümmögött Quentin. Minden különösebb ok nélkül szivárvány ívelt alacsonyan a horizont felett. Alice rámutatott. – Szép, művészi elrendezés. Kicsit elcsépelt, de azért cuki. – Ja, biztosra veszem, hogy a te varázsvilágod totál eredeti lenne. Alice odébb rúgott egy kavicsot. – Majd ki kell találnod valami agyafúrt, titkos módot, amivel a srácok megtalálhatják az idevezető utat – mondta. – Az jó móka lenne. – De ne legyen ám túl egyszerű! – Nem, semmiképp. És nem mostanában. – Quentin kézen fogta; Alice nem húzta vissza a kezét. – Azt szeretném, hogy egy darabig csak a kettőnké legyen. Elvörösödtek; meg kellett állniuk, és varázsigékkel felmelegíteniük egymást, hogy továbbmehessenek. Azután folytatták útjukat a rövid, szúrós fűben, amelyben elszórtan apró, foszforeszkáló vadvirágok nyíltak, és villámgyorsan összezáródtak, mint a tengeri rózsák, ha túl közel mentek hozzájuk. Jókora vidék volt ez, sokkal nagyobb, mint amire Quentin számított: a távolban hegyek magasodtak. Kisvártatva elértek egy jókora erdő szélére. Amikor Quentin felrúgott egy göröngyöt, a fű alatt zsíros, fekete, dús televényföldet talált. Valami megcsiklandozta a mellkasát; benyúlt a kabátja belső zsebébe. A régi fillorybeli zsebórája volt: újra ketyegett. Pedig már azt hitte, sosem fog járni többé. Biztosan szeret itt lenni. – Várj, ki akarok próbálni valamit. Félig-meddig mindig arra számított: egyszer kiderül az órájáról, hogy bámulatos varázserőt rejt – talán vissza tudja forgatni az időt, vagy lelassítani, vagy megfagyasztani, vagy ilyesmi. Kétségtelenül elég mágikus ketyerének tűnt. De ha volt is egyáltalán bármilyen bűvereje, neki sosem sikerült rátalálnia. Fura, hogy bizonyos dolgok, amelyekben pedig egészen biztos vagy, mennyire nem válnak be. Leakasztotta a láncáról, majd odalépett az erdő szélén álló egyik fához, talán a bükkfa itteni megfelelőjéhez, ráhelyezte az órát a törzsére, és megnyomta. Rövid tétovázás után a fa elfogadta az ajándékot: az óra úgy süllyedt bele sima, szürke kérgébe, mintha az meleg agyag volna, és ott ragadt beágyazódva, miközben tovább ketyegett. Quentin otthagyta. Az én saját, házi készítésű órafám. Felismerte ezt a földet; ugyanakkor mégsem. Lehetséges volna, hogy ez az otthonom? Nem látta semmi okát, miért ne lehetne az. Különös, vad vidék volt ez. Nem szelíd táj. Oly nagy utat tett meg, hogy elérjen ide. Igen messzire jutott a keserű, dühös, búskomor kamasztól, aki Brooklynban volt, mielőtt még az egész elkezdődött – hála az égnek! De furcsamód mindezek után továbbra sem gondolta, hogy az a boldogtalan siheder, egykori énje tévedett volna. Még mindig együtt érzett és
egyetértett vele a főbb pontokon. A kinti világ egy nyomorult, magányos és reménytelen hely volt, a sivár értelmetlenség sivataga; kietlen pusztaság, ahol folyton iszonyatos dolgok történtek, és ahol az ember nem számíthatott arra, hogy bármi jó tartósan megmaradhat. A kamasz Quentin nem tévedett a világot illetően, önmagával kapcsolatban azonban igen. A világ ugyan valóban sivatag volt, ő azonban egy varázsló benne, és varázslónak lenni annyit tesz, mint titkos forrássá válni, mozgó, életadó oázissá. Ő nem volt üres, sőt: nagyon is tele volt érzelmekkel, az érzések egész sokaságával, amik majd’ szétvetették. Lényegében véve pontosan ezt jelenti varázslónak lenni. Nem az ember mellkasában gubbasztó szokványos, szelíd, háziasított, erőtlen érzéseket. A mágia nyers, vad, féktelen érzelmeket takar: olyanokat, amelyek ha kiszabadulnak a világba, megváltoztatják a dolgokat. Persze mindez komoly ügyességet és jártasságot igényel, amihez rengeteg tanuláson, fájdalmon és szenvedésen át vezet az út, de itt kezdődik a valódi hatalom: a világ megigézésének hatalma. Csak mentek és mentek, és egyre azt várták, hogy véget érjen a táj. (De mégis, hogyan? Egy feneketlen szakadék? A tenger? Téglafal? Mi jön?) De az csak folytatódott tovább. Sokkal több lehetett száz holdnál. Vihar készült: látták, amint leereszkedik a völgybe, és a felhőkből máris eleredt a piszkosszürke eső. – Nem hittem, hogy ekkora nagy – vallotta be Quentin. – Szerinted meddig tart még? – Halványlila gőzöm sincs. Elhaladtak egy fatönk mellett, amely átmérője lehetett vagy tíz méter. Szél borzolta a pázsitot, és nekifeszült a fák lombjának; a levelek mintha elsápadtak volna a széltől. De azután Quentin ráébredt, hogy csak átfordultak a szélben, és a fehér fonákjukat mutatták. Egyszerre mély patadobogást hallottak, amit lombzizegés és ágrecsegés kísért. Valami nagy testű lény közeledett feléjük. – Mi az ördög lehet ez? – kérdezte Alice. Quentin nem tudta, de még csak nem is sejtette. Valami szörnyeteg, ami kiszabadult a tudatalattijából, és most szabadon garázdálkodik az ő vadonatúj földjén? Remélte, hogy nem kell majd harcolniuk, mert abból egy időre elege lett. Az erdőből közeledett feléjük, és most már látták a lombkorona hullámzását, ahogy a lény, bármi lehetett is, egyre közelebb ért. Quentin hátranézett: tudta, hogy semmiképp nem érnének vissza az ajtóhoz időben. Most már egyáltalán nem is látta a gyümölcsöst. A fák közül ekkor előtört egy óriási, lószerű fenevad. Levelek záporoztak körülötte, és az ágak zajosan visszaverődtek a nyomában. Lóféleség volt, de akkora, mint egy ház. Odaügetett hozzájuk, és gőzölgő lélegzettel megállt tőlük pár lépésnyire, mintha csak a parancsukra várna. Quentin feje épp egy magasságban
volt az állat masszív, enyhén kopaszodó térdével. Vitathatatlanul ló volt, egy csokoládébarna szőrű mén, fekete sörénnyel és üvegszerű, vizenyős, barna, tekegolyó méretű szemekkel. De úgy tűnt, a lószőrnél sokkal puhább anyag borítja a testét… Úgy nézett ki, mintha félig ló lenne, félig kanapé. Ami azt illeti… – Ez csak nem a bársonyos…? – Alice finoman megérintette a lény lábszárát. – Tudod mit? – ámult Quentin. – Szerintem ez biztos a Vánkos Paripa. – Annak kell lennie! – Alice arca felderült, azután elnevette magát. Quentin a Filloryban töltött idő alatt egyetlen egyszer sem látta a Paripát. Sőt, senki más sem, és Quentin már kezdett arra gyanakodni, hogy nem is létezik, bármit is állított Rupert. Könnyen lehet, hogy ez a lény volt Fillory legcsacskább lakója, de mint kiderült, nagyon is valóságos. Sőt, már-már kényelmetlenül az, egészen addig a pontig, hogy jelenleg épp eltakarta előlük a napot, méghozzá kissé megfélemlítő módon. – De mégis, mit keres ez itt? Miért nincs Filloryban? A Paripa jámboran és bambán meredt rájuk. Őtőle ugyan hiába várták a választ. Kitágult orrlyukkal és merev tekintettel bámult a fejük felett, a lovakra jellemző páratlan nyugalommal és közömbösséggel. Quentin örült, hogy itt van velük: sikerült teremtenie egy új földet, és a Paripa jelenléte mintha a jóváhagyás pecsétje lett volna a munkáján. – Van egy elméletem – mondta Alice. – Kezdem azt hinni, hogy ez a föld végül is egyáltalán nem is sziget. Szerintem elér egész végig. Különálló szigetet akartál alkotni, de ehelyett hidat teremtettél. Olyan hidat, amely összeköti Filloryt a Földdel. Ez a nagy jószág itt bizonyára azért kelt át rajta, hogy üdvözöljön minket. Nem érte el az állat orrát, úgyhogy helyette inkább a hatalmas térdét paskolta meg. A ló szőre helyenként elég elnyűttnek tűnt, és foltokban kikopott, mint egy szeretett, sokat használt plüssjátéké, és alulról az is látszott, hogy jókora öltések futnak végig a hasán. Alice Quentinre mosolygott, aki újra felfigyelt arra az apró különbségre. – Mondd, mindig ilyen kék volt a szemed? – Tudom – bólintott Alice. – Én is észrevettem. Gondolod, hogy lehetséges, hogy mégsem sikerült egészen, maradéktalanul visszahoznod? Azon tűnődtem, nem maradhatott-e bennem mégis egy kevéske niffin. Tudod, csak egycsipetnyi. Annyi, hogy érdekessé tegye a dolgot. A Paripa kissé türelmetlenül rájuk horkantott, és odabólintott masszív fejével, mintha azt mondaná: „Elég legyen a fecsegésből, nekem még sok dolgom van. Döntsétek el végre: jöttök, vagy maradtok?” – Soha nem hittem volna, hogy ilyen hatalmas – mondta Quentin. – Én sem. Hogy a pokolba fogunk egyáltalán felszállni a hátára? Quentin felnézett a Paripára. Ez volt a legkülönösebb dolog, de már előre örült
mindannak, ami rájuk vár – olyannyira, hogy alig tudott uralkodni az izgatottságán. Soha nem hitte volna, hogy egyszer még így érez majd. – Tudod mit? – Megfogta Alice kezét. – Repüljünk!
A SZERZŐRŐL Az 1969-es születésű Lev Grossman főállású munkatársa és könyvkritikusa a TIME magazinnak. A szabadidejét is írással tölti, több könyv szerzője. A legjelentősebb műve A varázslók-trilógia, melynek mindegyik része New York Times Bestseller lett, és lefektette a 21. századi fantasy alapköveit. Grossman egy öreg házban él Brooklynban, feleségével és három gyermekével.
A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVE AZ AGAVE KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN A varázslók A varázslókirály
JEGYZETEK 1 New Jersey Turnpike: fizetős autópálya, az USA egyik legforgalmasabb főútvonala – A ford. 2 Giovanni Battista Piranesi (1720–1778); itáliai rajzművész, rézmetsző, építész, művészettudós. Az ókori Róma és környéke épületeit ábrázoló nagyméretű, népszerű grafikáiról híres. 3 A plum szó jelentése: szilva, átvitt értelemben finom dolog, valaminek a legjava/legjobb része – A ford. 4 Eredeti címe: The Spy Who Came In from the Cold (1963). John Le Carré híres kémregényciklusának harmadik kötete. Magyar kiadásai: Európa (1990), Agave (2008 és 2013).
5 Muriel Spark híres regénye (The Prime of Miss Jean Brodie, 1961), amelyből filmadaptáció is készült (Miss Brody virágzása, 1969). A könyv magyar kiadása: L’Harmattan (2014). 6 A Schrödinger macskája egy gondolatkísérlet, amely Erwin Schrödinger Nobeldíjas osztrák fizikus nevéhez fűződik. A tudós ezzel a kísérlettel kívánta szemléltetni a mikrovilágban uralkodó törvények hétköznapi szemlélet számára meghökkentő idegenszerűségét, azt, hogy a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban lehetnek. A gondolatkísérlet arra az abszurditásra mutat rá, hogy a dobozba zárt macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot (Wikipédia). 7 A római mitológia három sorsistennője, akik fonják, kimérik, majd elvágják a halandók életének fonalát. 8 Amerikában „Ponzi-sémának” nevezik azt a piramisjáték elve alapján működő, a befektetők naivitását kihasználó csalási szisztémát, amikor hatalmas profitot ígérnek, és a szédületes haszon által vonzott újabb befektetők pénzéből mindig az előző kör befektetőit fizetik ki. A rendszer egy idő után összeomlik a saját súlya alatt. Az olasz születésű Charles Ponziról nevezték el, aki a huszadik század elején óriási csalást hajtott végre e séma alapján (forrás: index.hu). 9 A mantikór egy mitológiai teremtmény, a kimérák egyik emberevő fajtája. Méretét általában az oroszláné és a lóé közé teszik. Minden ábrázoláson a szfinxhez hasonlóan emberszerű feje és oroszlánszerű teste van, esetleg Sűrűn ábrázolják szarvakkal, szürke szemmel, három sor fémfogú, üvöltésre tátott szájjal. Néha szárnya, illetve vastag, vörös bundája és skorpió- vagy sárkányfarka van; ebből mérgező csápokat vagy töviseket lőhet ki áldozata megbénítására. 10 Ha egy alakzatot nagyítunk, akkor annak területe gyorsabb ütemben (négyzetesen) nő, mint ahogy az alakzat oldala nő, illetve az alakzat térfogata gyorsabb ütemben (köbösen) nő, mint a területe. 11 Az eredeti regényben: Jack Dawkins, alias „Artful Dodger”, egy londoni zsebtolvajbanda vezetője – Bálint György ford. 12 DoubleTree: a világhírű Hilton Worldwide részeként működő amerikai hotellánc. 13 Utalás a The Breakfast Club (1985) című amerikai vígjátékra, ahol öt diák tölti hétvégi büntetését egy könyvtárban összezárva; a feszültségekkel terhes nap folyamán ráébrednek, hogy bár idegenek egymás számára, mégis sokkal több bennük a közös, mint eredetileg gondolták. 14 Bertram Wilberforce „Bertie” Wooster: fiktív angol úriember, P. G. Wodehouse brit szerző számos regényének visszatérő főszereplője.
15 19. századi bajorországi kastély. A Németország déli részén, Schwangau község területén található látványos épületet II. Lajos, Bajorország királya építtette Richard Wagner tiszteletére. 16 A Jefferies-csövek a fiktív Star Trek univerzum csillaghajóiban vízszintesen és függőlegesen is futó, egész hálózatot képező szűk járatok és alagutak, amelyek az Enterprise űrhajó tervezőjéről (az eredeti sorozat művészeti rendezőjéről) kapták nevüket. 17 The Phantom Tollbooth (1970), az MGM családi animációja Norton Juster azonos című regénye alapján. 18 (Francia) befejezett, megmásíthatatlan tény. 19 Coldwatermark: ügyes szójáték Quentin családneve (Coldwater = hideg víz) és a vízjel (watermark) kombinálásával – A ford. 20 Survivor: The Eye of the Tiger (1982). 21 A fra diavolo (olasz, jelentése: „Ördög testvér”) egy csípős, általában paradicsom alapú mártás tésztákhoz és a tenger gyümölcseihez. 22 kordit: füst nélküli lőpor 23 Hivatkozás Lewis Carroll Alice Csodaországban című szürrealisztikus meseregényének egyik emlékezetes jelenetére; a kifejezés arra utal, hogy általában csak a dolgok felszínét kapirgáljuk, és csak nagy ritkán hatolunk le a mélybe a lényegükig (önszántunkból vagy véletlenül), de még akkor sem biztos, hogy megértjük azt, amit ott találunk – A ford. 24 Az inuitok mitológiájában Nanuk (Nanook) egy hatalmas jegesmedve, a medvék ura. A név a „Nanuk az eszkimó (1922)” című dokumentumfilmmel került be a köztudatba. 25 Utalás Shakespeare Hamlet c. drámájára: „… hogy pajtásilag kéjekbe vonva, s alkalom szerint, lessétek el, mi bántja titkon úgy, mit, tudva, tán megorvosolhatunk” (II. felvonás, 2. szín; ford.: Arany János). 26 Ügyes és pimasz szójáték, „ostoba ajtócsengő”, a Harry Potter-sorozatban szereplő Dumbledore professzor nevének kiforgatásával. 27 Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (alapítva: 1954), a részecskefizikai kutatások európai szervezete, a világ legnagyobb részecskefizikai laboratóriuma, többek között a Nagy Hadronütköztető és a World Wide Web (www) születési helye a francia–svájci határon. 28 Jonny Quest: amerikai családi/ifjúsági tudományos-fantasztikus rajzfilmsorozat (Hanna-Barbera produkció) egy vállalkozó szellemű kisfiú izgalmas kalandjairól.
29 Angolul snapping turtle (Chelydra serpentina). A snap szó jelentése többek között: hirtelen, gyorsan odakap, elkap, bekap – A ford. 30 Ennek az angol idiómának („elephant in the room”) nincs pontos magyar megfelelője; főleg akkor használják, amikor van egy nagy és mindenki számára nyilvánvaló probléma vagy szokatlan helyzet, de senki nem akar róla beszélni, inkább úgy tesznek, mintha minden rendben lenne – A ford. 31 Hirtelen csecsemőhalál-szindróma (SIDS: Sudden Infant Death Syndrome) 32 Judge Judy: Judith Sheidlin nyugdíjas manhattani bírónő műsora; az egyik legnézettebb igazságügyi valóságshow az USA-ban. 33 Leatherman Tool Group: multifunkcionális kéziszerszámokat gyártó vállalat az USA-ban (székhely: Portland, Oregon; alapítva: 1983) 34 Régi kerékpár, a mai biciklik kissé ormótlan, aszimmetrikus előfutára; az első kereke jóval nagyobb a hátsónál. 35 A White Star Line (Óceáni Gőzhajózási Társaság) egykori brit hajózási társaság, ma főként a balsorsú Titanic elvesztése fűződik a nevéhez; 1934-ben beolvadt legfőbb riválisába, a Cunard Line-ba, amely egészen 2005-ig önálló vállalatként működött; ma már a Carnival Corporation & PLC része. 36 Charles Kingsley (1819–1875), az anglikán egyház papja, egyetemi tanár, történész, regényíró; többek között népszerű, ismeretterjesztő gyermekkönyveket is írt. 37 Charles Lutwidge Dodgson (1832–1898), írói álnevén Lewis Carroll, angol író, költő, matematikus, anglikán pap és fényképész. Legismertebb műve az Alice Csodaországban című szürrealisztikus meseregény, valamint annak folytatásai. 38 A trompe-l’oeil (francia kifejezés, ejtsd: [tromplöj], szó szerint: a szemet becsapó) festészetnek nevezzük, ha a művész megtévesztő, lehetetlen módon mutatja be a valóságot. A trompe-l’oeil alapjában véve nem más, mint egy olyan – általában lekicsinyített – ábrázolási forma, mely a szem, a látás félrevezetésére törekszik. 39 Limnosz: sziget az Égei-tenger északi részén, a mai Görögország területén. 40 Grimoár (grimoire): „mágiatankönyv”. Az ilyen könyvekben általában útmutatók találhatók mágikus erővel ellátott eszközök, mint például talizmánok és amulettek készítéséhez; varázslatok, bűbájok és jövendölések elvégzéséhez és emberfeletti lények: démonok, angyalok, szellemek megidézéséhez és segítségül hívásához. 41 Prospero, Milánó fejedelme, az utolsó Shakespeare-színmű, A vihar főhőse, akit testvére, Antonio letaszít a trónról, és lányával, Mirandával együtt egy mediterrán szigetre száműz. Nagy vagyonából csak a könyveit viheti magával, ám azok révén idővel különleges bölcsességre és hatalomra tesz szert, amivel mégsem él vissza,
csak az emberi gyarlóság szemléltetésére használja. Végül megbékél ellenségeivel, és a tengerbe veti varázskönyveit. Az ő búcsúbeszédéből idéz a trilógia első kötetének mottója. – A ford. 42 1Kor13:11. „Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” (Ford.: Károli Gáspár) 43 Ad hoc (latin): alkalmi, átmeneti, ideiglenes, rögtönzött. 44 V. Nabokov Lolita című regényének egyik főhőse; a negyvenes éveiben járó, jóképű és intelligens férfi a történet szerint ifjúságától kezdve vonzódik az épp csak bimbózó (10-12 éves) leányokhoz. (A Humbert Humbert csak álnév, puszta játék a betűkkel.) 45 Gestalt (német szó, jelentése „alak, forma, minta”): fizikai, biológiai, pszichológiai vagy szimbolikus konfigurációja vagy mintázata bizonyos részelemeknek, amelyek oly módon és mértékben egyesültek szerves, egységes egésszé, hogy annak tulajdonságai már nem származtathatók a részek egyszerű összegezéséből. 46 Utalás Spielberg 1981-es klasszikus kalandfilmjének (Raiders of the Lost Ark; Indiana Jones és az elveszett Frigyláda fosztogatói) emlékezetes jelenetére, ahol egy felforrósodott amulett [egyik oldalának] mintázata beleégett a náci tiszt tenyerébe – A ford. 47 „This Land Is Your Land”, az egyik legnépszerűbb, klasszikus folk dal az USAban, amelyhez (a már ismert dallamra) Woody Guthrie írt szöveget 1940-ben, és azóta többen, többször is át- és feldolgozták (pl. Bruce Springsteen, Bob Dylan, stb.) 48 hübrisz (görög szó, jelentése „elbizakodottság, gőg”): az ókori elképzelés szerint a hübrisz az ember mértéktelen és bűnös önteltsége, mely elvakultságában nem törődik az istenség által megszabott korlátokkal, túllép azokon, s ezért a Nemeszisz (a bosszú istennője; a végzet) lesújt rá. 49 Általános közgazdasági törvény, mely szerint az emberi vagy gépi erőforrás (input) növelésekor – a többi paraméter változatlanul hagyása mellett – a termelés (output) is nő ugyan, de egy adott ponton túl már egyre csökkenő mértékben. Jelen helyzetre vonatkoztatva: kétszer annyi pajzs nem nyújtana kétszer akkora védelmet. 50 Nehezen visszaadható szójáték; az eredetileg használatos ‚the plots thickens’ és a ‚the thick plottens’ humoros felcseréléséből. (Lásd 1. kötet, 330. o. lábjegyzet – A ford.) 51 Valójában két német festő élt ezen a néven, apa és fia: az idősebb (kb. 1460–1524) neves táblaképfestő volt; az ifjabb (1497–1543), a német reneszánsz mesterek
második generációjának tagja, a reformáció korának utolsó nagy festője pedig főként a könyvillusztrációkként szolgáló fametszeteiről, különösen a Haláltáncsorozatáról lett híres. 52 A Tó Hölgye az arthuri legendák és a Grál-románcok egyik fő szereplője; ez Avalon úrnőjének titulusa. A történetekben többféle néven szerepel (Viviane, Vivien, Elaine, Ninianne, Nivian, stb.). Arthur és Merlin életében is sarkalatos szerepet játszik, pl. ő nyújtja át az ifjú királynak az Excalibur nevű varázskardot. 53 Edward Lear (1812–1888) híres angol költő és grafikus, Lewis Carroll mellett a XIX. századi angol irodalmi nonszensz egyik legnagyobb képviselője. A lámpásorrú Dong (The Dong with the Lumionous Nose) című versében szerepel ez a helyszín (eredetileg Chankly Bore; ford.: Hajnal Anna). 54 Az eredeti szövegben a kosok neve Ember és Umber, ami még jobban kifejezi összetartozó és egymást kiegészítő szerepüket; a magas hangrendű E (Parázs) a fényes felső világ, a mély U (Zsarátnok) a sötét alsó világ ura – A ford. 55 Utalás Samuel Taylor Coleridge (1772–1834), angol költő és filozófus Ének a vén tengerészről (The Rime of the Ancient Mariner) című híres versére („[…] S néhányunk éjszaka látta már a haragvó Szellemet, aki minket a Jéghonból kilenc öl mélységben követett. […]” ford.: Szabó Lőrinc). 56 Dr. Seuss: Theodor Seuss Giesel német származású író, karikaturista írói álneve, melyen számos, az Egyesült Államokban klasszikussá vált gyermekkönyvet publikált. 57 A Trevi-kút Róma egyik híres, nemrégiben felújított szökőkútja, a város egyik emblematikus műemléke, amelyet a több mint kétezer éve működő Aqua Virgo vízvezeték táplál. Azért hívják Trevinek, mert három út találkozásánál fekszik. 58 Az eredeti névben szereplő Bore egyik lehetséges jelentése: „tengeri vagy folyamtorkolati szökőár” – A ford. 59 A valkűrök (Valkyrie) a skandináv mitológiában úgynevezett diszek, kisebb jelentőségű istenségek, Odin főisten szolgálói. Az volt a feladatuk, hogy kiválasszák a csatában elesettek közül a leghősiesebbeket, és a Valhallába vigyék őket, hogy einherjarok (Einherjer) legyenek belőlük. Az einherjarokra Odinnak volt szüksége, hogy az oldalán küzdjenek a világvégén (Ragnarök) elkövetkező előre megjósolt csatában. 60 Jelentése: „Télszárny”, „Téli szárny”. 61 Utalás Louis Burton Lindley (1919–1983), művésznevén Slim Pickens, amerikai rodeós és filmszínész emlékezetes jelenetére a Dr. Strangelove (1964) című filmből, amikor egy zuhanó atombombán ül, és cowboykalapját lengetve meglovagolja,
mint egy dühöngő bikát, miközben aláhull a biztos pusztulásba – A ford. 62 „Button-jacked”: nehezen visszaadható szójáték, a button (gomb) és a hijack (elrabol, eredeti útirányától erővel eltérít [mozgó járművet, stb.]) szavakból – A ford. 63 Utalás a Charlie és a csokigyár (Charlie and the Chocolate Factory, 2005), esetleg a Willy Wonka és a csokoládégyár (Willy Wonka & the Chocolate Factory, 1971) című filmre, illetve az azok alapjául szolgáló könyvre (Roald Dahl: Karcsi és a csokoládégyár). Willy Wonka a zseniális, ám különc csokoládégyár-tulajdonos, akit még soha senki sem látott, és aki eddig a gyár kapuit is mindig zárva tartotta a látogatók előtt – A ford. 64 Példa a W. A. Spooner (1844–1930) angol lelkész és tudós nyomán elterjedt ún. spoonerizmusra, azaz két szó kezdőbetűinek komikus hatású felcserélésére, amely ideális esetben szintén értelmes szavakat eredményez (pl. tanári kar – kanári tar) – A ford. 65 Charlie Brown: az 1960-as évek óta töretlen népszerűségű rajzfilmfigura, Snoopy kutya gazdája. Utalás az A Charlie Brown Christmas (1965) című karácsonyi epizódra.
Table of Contents IMPRESSZUM 1. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET 7. FEJEZET 8. FEJEZET 9. FEJEZET 10. FEJEZET 11. FEJEZET 12. FEJEZET 13. FEJEZET 14. FEJEZET 15. FEJEZET 16. FEJEZET 17. FEJEZET 18. FEJEZET 19. FEJEZET 20. FEJEZET 21. FEJEZET 22. FEJEZET 23. FEJEZET 24. FEJEZET 25. FEJEZET 26. FEJEZET 27. FEJEZET 28. FEJEZET 29. FEJEZET 30. FEJEZET 31. FEJEZET A SZERZŐRŐL A SZERZŐ EDDIG GONDOZÁSÁBAN JEGYZETEK
MEGJELENT
MŰVE
AZ
AGAVE
KÖNYVEK
