Lehetetlennek tûnt, hogy otthagyjuk anyámat Magyarországon, mégis így történt. Nélküle utaztunk haza. Én ültem az elsô ülésen, ahol neki kellett volna, a kezemet az ölembe ejtettem. Miközben átautóztunk Németországon, észrevettem, hogy a lélegzetemet vissza tudom tartani, amíg harminc elefántig elszámolok. És ha teljesen letekerem az ablakot, a szél felszárítja a könnyeket az arcomról és a kezemrôl. Anyámra és apámra gondoltam, ahogy otthon, Harkhamben viselkedtek, arra a sok apróságra, amit észrevettem, de normálisnak tartottam. Ahogy anyám bevágta az ajtót, apám visszavonult a kerti sufniba. A vacsoraasztal melletti éleslövészet, ami mindig célt tévesztett, mert lepergett róluk vagy nem érdekelte ôket. Valahol Ausztriában apám betett egy Elvis Presley-kazettát, és együtt énekeltünk vele, csordultig teli hamis örömmel. Ebben a gúnyolódásban apám szokatlanul nagy hangon énekelt. A kompkikötô elôtt még bolyongtunk egyet az egyik kedvenc áruházam folyosóin, amelyiknek a logóján egy agyaras elefánt látható, és apám vett nekem egy mûanyag töltôtollat meg egy óriási zacskó ragacsos édességet, amitôl kiakadt az állkapcsom és szúrt az ínyem. A parkolóban apám állva megivott egy sört, aztán mikor elhajította az üres üveget, nem talált bele a szemetesbe. Zöld szilánkok lepték el a talajt, és mikor lehajolt, hogy a legnagyobbakat felvegye, nem tudom, miért, de úgy tettem, mintha nem látnám, hogy az ujjából piros vér csöpög a cipôje orrára.
Dover szikláit szürke homály takarta. Konvojban hajtottunk le a többi kocsival a kompról, a beton kikötôbakok mellett követtük az erre vagy arra mutató nyilakat. Egy hatalmas csokoládét ábrázoló plakát fogadott minket ezzel a felirattal: Isten hozott itthon. A deszka alsó sarka hiányzott,
Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 62
3/14/13 10:31:46 AM
a vad parti szél a papír laza peremét tépkedte. Az itthon nje lebegett. – Most, hogy újra itthon vagyunk, Erzsi, jönnek a kérdések – mondta apám. Fészkelôdtem, rápillantottam. – Az emberek már csak ilyenek – folytatta –, nem tehetnek róla. De nem kell félned, kicsi Betty. Hagyd, hogy én feleljek. Az egyik kezét levette a kormányról, és megszorította a térdem. Igyekeztem mosolyogni. – Oké – mondtam, és elöntött a rettegés, ahogy hirtelen felrémlett elôttem az iskola. Egy szürke pulóver az ôszi félévre, meg új szoknya is kellene. A tolltartóm kilukadt. Ki kell találnunk, hol lehet ilyesmit kapni. A kezemen keresztet vájtam egy régi szúnyogcsípésre, és teljes erômbôl néztem, ahogy eltûnik. Aztán egy másikat. Fura kis teraszos utcákon hajtottunk végig, a járdán egy sült krumplis zacskó szállt. Felkapaszkodtunk egy dombra, aztán kezdett eltûnni a város. A cakkos sziklák, a nyugtalan, szürke tenger, a csontos, csapkodó sirályok a háttérbe vesztek. – Kérdések, kérdések – mondta apám, és az ujjával dobolt –, a kíváncsi elme kérdései, bizonyos kérdések iránt zsigeri ellenszenvet érzek. Egyenesen elôre néztem, megjelölt kezem sajgott: – Én is ellenszenvet érzek a kérdések iránt – mondtam –, zsigerbôl.
Emlékszem, aznap délután, mikor visszajöttünk, a devoni égbolt megnyílt, és nyári záport zúdított le ránk. Az esô a nappali ablakát verte, és mi összebújtunk apámmal a ka
Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 63
3/14/13 10:31:46 AM
napén. Pizsamában és köntösben voltunk, napszítta ruháinkat már bedobtuk a szennyesbe. Pirított teasüteményt vacsoráztunk, és a jó hangulat kedvéért minden lámpát meggyújtottunk. Késôbb a konyhaasztalon egy darabig dominókat tologattunk. Apám kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, én meg figyeltem, a szívem vadul kalapált. De csak a teáját fújta meg, a gôztôl bepárásodott a szemüvege. Megszólalt a telefon, egy nappal azután, hogy hazajöttünk. Egymás mellett ültünk az ebédlôasztalnál, elôttünk egy óriási puzzle darabkái. Egy angol falusi utcakép volt, kezdett rajta kirajzolódni egy sor kôház, mögöttük egy darab égbolt. A csöngésre mindketten összerezzentünk. Apám még gondosan beillesztett egy kéményfedôt, mielôtt elindult, hogy fölvegye. Figyeltem, ahogy végigmegy a szônyegen, a papucsa nem ad hangot, és féltem, hogy a lassúlassú léptei miatt a telefon elhallgat. Hogy késôn ér oda. Kiejtettem a kezembôl a kék égboltdarabot. – Siess, papa! – kiáltottam. Aztán egy egész örökkévalóság után apám kinyitotta az ajtót, és intett nekem. A kezembe tette a kagylót, nagyon óvatosan, mintha eltörhetne, aztán bement a nappaliba, és az ajtót halkan becsukta maga mögött. Ott álltam, leszúrt lábfejjel, mint egy balerina. – Halló – mondtam, mintha egy mély lukba lesnék. Behunytam a szemem, anyám hangja hirtelen nagyon közelrôl és félelmetesen távolról hangzott. De a szavai valahogy körém burkolták magukat, bebújtak a hónom alá, belopóztak a fülem mögé a szelíd zenéjükkel. Másfajta anya volt ez, aki velem beszélt. Mézesebb, a szavakat úgy helyezte el, mint a virágfüzért. Belekuporodtam az elôszobai fotelba, a számat nagyon közel tartottam a kagylóhoz. Erôsen igyekeztem, hogy ne sírjak, nehogy a könnyeim belehulljanak
Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 64
3/14/13 10:31:46 AM
a telefonba, és megszakadjon a vonal. Az arcom még fájt egy darabig a sok mosolygástól. Mikor visszamentem, nagyon vigyáztam, hogy uralkodjak magamon apám elôtt. El akartam neki mondani azokat a történeteket, amiket hallottam, amiket anyám mondott. Fel akartam kiáltani: „Szeret, szeret.” De csak visszaültem az asztalhoz, és a puzzle fölé hajoltam. Apám felém fordult, a lehetô legfinomabban megszorongatta az ujjaimat. Újra felvettem az égdarabomat, és lelkes „Nézd” kiáltással a helyére illesztettem. Bárcsak így maradtak volna a dolgok. Anyám Magyarországon, mi apámmal új szövetségben. Bárcsak összekaptuk volna magunkat, és megtaláltuk volna az utunkat nélküle. Akkor az utána következô évek soha nem történnek meg. Vagy ha mégis, akkor máshogy. Talán kevesebbet számítottak volna. De így anyám hiánya kitöltötte a házat. Mindenütt jelen volt. Magammal hordoztam, a fejem és a szívem alig bírta el a terhet. És éjszaka belopakodott, és apámat is meglátogatta. Csalogatóan, nyugtatóan, soha el nem múló intenzitással. Elhagyott ugyan minket, de soha nem ment el.
A Mile Endre betört a reggel, és az ablakon túl mindenütt szombat volt, és nem kért elnézést a visszalôtt kipufogógázért, az elhaladó dübögô zenéjéért, a kiabálásáért meg az ordítozásáért. A világ szemmel láthatóan senki kedvéért nem áll meg. A lakásom hirtelen klausztrofóbiássá tett, a falai közelebb kúsztak, a mennyezet rám ereszkedett. Ki kell jutnom valahová, ahol emberek vannak, de távol maradhatok tôlük, körülvesz a zaj, de egyedül lehetek a gondolataimmal. Felkaptam a Nyarak könyvét, és nyugtalan szorítással
Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 65
3/14/13 10:31:46 AM
magamhoz öleltem. Minden lélegzetemmel fel-le hullámzott a mellemen, mintha a részem volna, és ha akarnám, sem tudnám lerázni. Nehézkesen álltam fel a székbôl, és az ajtóhoz mentem. Felmarkoltam a táskám a földrôl, ahová este ejtettem, és a könyvet továbbra is a karomban tartva kimentem a házból. Ahogy kiléptem az éles reggeli fénybe, a park felé vettem az irányt, mintha csak egy átlagos nyári reggel lenne. Vajon így elôvarázsolhatom? Hogy leterítek egy takarót a még kissé nedves fûre egy lehajló gesztenyefa alá egy városi parkban? Hogy lapozgatom a könyvét, és egymás után beleveszejtem magam azokba a nyarakba, amiket a dombok közti villában együtt töltöttünk? Miután annyi éven át szilárdítottam a reteszt a kopogtatása ellen és fordítottam el a fejem a látóterem peremén megjelenô árnyékoktól. És próbáltam teljes erôbôl felejteni, és arra gondoltam, az emlékezésnél rosszabbat nem is tehetek. Vajon így gyászolom meg? Most, hogy már végleg elment? Nekidöntöttem a hátam a fatörzsnek, és kinyitottam a könyvet.
Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 66
3/14/13 10:31:46 AM
