A turini A TURINI VILÁGKIÁLLÍTÁS MAGYAR HÁZA* magyar

A turini

A TURINI VILÁGKIÁLLÍTÁS MAGYAR HÁZA* A turíní világkiállítás épületeinek nagy nemzetközi versenyében a magyar ház megalkotásánál olyan formákat kellett keresni, amelyeket nemcsak a kiállítás céljainak lehessen alárendelni, hanem amelyek egyszersmind a nagyratörő magyar nemzet művészi törekvéseivel is összhangban állanak és az elmúlt régi századok hagyományait is építészeti keretbe foglalni képesek. Ez a törekvés azért volt nehéz, mert ilyen irányú hagyományok csak részleteikben maradtak fenn. A középkor művészi maradványai a sok külellenség, nevezetesen a tatár és török dúlásai folytán, csaknem mind elvesztek és ilyenformán a házi bútorzat, edények, ékszerek, megmaradt ruhanemű, egyes fafaragások, sírleletek, lószerszámok, s elvétve egy-egy régi könyvben feltalálható kézi rajzdíszítés volt mindaz, amit a nemzeti művészet architektúrái formában való felhasználásánál figyelembe lehetett venni. Külföldön pedig, jól tudjuk az előző évek nemzetközi kiállításaiból, a nagyközönséget rendszerint és főleg csak azon alkotások tudták megkapni és lebilincselni, amelyek a nemzeti művészet érveréséből származtak, a nemzetközi közönség szívéhez akartak férkőzni ; misem természetesebb tehát, mint az, hogy a turiní kiállítás nemzetközi társaságában ismét a nemzeti hangok húrjait kellett megpengetni, akkor, midőn az osztrákmagyar monarchiát tisztán a magyar nemzet volt hívatva képviselni. Megjelent ugyanis az érdekes nagy kiállításon nemcsak kontinensünk minden nemzete, hanem megjelent a tengerentúli földrészeknek minden országa, kivételével azon néhány kis köztársaságnak, amely nem tartotta szükségesnek kivitelét Amerikából Turin felé irányítani. A turíní magyar házat szépen kellett megcsinálni ; a magyar nemzet azonban nemcsak szépet, hanem eredetit is akarván nyújtani, országos pályázatot hirdetett ki, amelyen meg is jelent a magyar műépítészek színe-java. A bíráló-bizottság a beérkezett pályaművek közül T ö t y Emil műegyetemi nyílv. rk. tanár, P o g á n y Móric és G y ö r g y í Dénes műépítészek együttesen készített pályatervének ítélte oda az első díjat. A kivitellel való megbízás kiadásának ideje közben Györgyi Dénes súlyos betegsége miatt a további közreműködéstől kénytelen volt visszalépni ; a kivitellel egybekötött összes részletes tervek elkészítése és helyszíni művezetés eszerint teljesen T ö r y Emil és P o g á n y Móric műépítészek vállaira nehezedett reá. A magyar ház alapgondolatában is nemzeti, amennyiben a hármas halmot óhajtja építészeti formába hozni; azt a hármas halmot, amely a magyar címerben a honfoglaló ősmagyarok által először látott honi bércek jelképezi. E három halom erősen kiemelkedő motívuma uralkodik az épületek teljes kiterjedésében. Nem a középkor templomaínak gótikusán merész toronyképzése, sem a reneszánsz lágyan hajlott kupola vonala, hanem a honfoglaló magyar nomád nép sátrainak kontúrvonala lehetett csupán az a kiindulás, amelyből e hármas halom építészeti megoldása kiindulhatott. A homlokzati kiképzésnél az ablakkeretezések, a tető szarufaképzések, a színezés mindmegannyi törekvés arra nézve, hogy a régen elfeledett formák, szerkezetek és elsárgult színemlékek egy helyen összerakva a harmonikus cél felé jussanak. Az ablakok közötti falmezők a magyar mondavilágnak nyújtottak helyet, azon jelenetek felfrissítésére, melyek benépesítve a falmezőket freskószerű felrakásban vonultatják el a dicsőséges őskor hagyományát. A magyar ház két pavíllonból áll. Az ipari pavillon főbejárata csupán eredeti anyagból készült; formai megoldása is magára vonja a figyelmet, amennyiben nagy harci sisakhoz hasonló, kupolával fedett tágas vestíbulumot mutat, amelynek jobb- és baloldalán kétszeres embernagyságot is meghaladó marcona hadúralakok állnak őrt. A kupola szimbolikus domborművei patinás vert rézből, a hadúralakok grés-anyagból, a főbejáró lábazata és a vestibulum belsőleg eosín-lemezekből van megalkotva. A vestibulum felső frízét Attila násza és Szent István koronázásának domborművei borítják be, antikizáló naívsággal megalkotva. A bejárók nemes anyaga, zöldes és kékes tónusaival sejtelmes, komoly hangulatot ébreszt a látogatóban. Bizonyos nyomott arányok azok, Magyar Iparművészet«

1

magyar háza

254 A turini világKiállítás magyar háza

amelyek a vestibulumban feltűnnek, célzatosságuk azonban nyilvánvaló lesz akkor, ha a főbejárón belépve a nagy kupola csarnokába jutunk. E csarnok nemcsak impozáns méretei szerint, hanem a benne összehalmozódó színek nyugodt összhatása miatt méltán mondható megkapónak. A kupola belső megoldása a négyszögű alépítmény sarkaiból feltörekvő gerendaszerkezetekből indul ki és a vízszintes irányban mindjobban kiugró gömbfák által meg-megszakítva fokozatosan jut fel a tambourt képező belső faerkély pereméig. A mellvéd alatti kupolarészt hatalmas színes ablakok alkotják ; az oldalak festményei áttetsző koszorúján át a mondavilágból merített figurális alakok színes csoportozataín keresztül szivárványszínek hatolnak be, ragyogva ömlik alá a napsugár. A kupola sipkája maga mindmegannyi színes ablak, telve stilizált felfelé röpködő galambokkal, melyek a kék égbolt hátterével pompás színfoltokat adnak. A fogadó csarnok falait alúl eozin-lemezek burkolják, a sarkok pedig monumentális magyaros ízű bútoroknak adnak helyet. A bejárattal szemben lévő fal alján a kiállítási fővédnökök az olasz és a magyar király mellszobrai emelkednek, melyek felett az emberi művészetet szimbolizáló nagy mozaíkkép tetszetősen osztja meg a faldíszítést. Az ország szívét, Budapestet, M a r ó t i Géza tervezése szerint készült, három terem képviseli, melyek Budapest látóképeít, a közhasznú intézmények felvételeit és a főv. íparrajzískola iparművészeti munkáit foglalják magukban. A középső felülről világított nagy terem rézveretes lábazattal, ugyanabból az anyagból készült virágtartókkal és magyaros ízű bútorzattal. A nagy kupolaterem és a székesfővárosi nagyterem között terül el az ipari csarnok ama vonzó része, mely két szímetríkusan elrendezett vízudvart és azok között egy folyosót foglal magában. E két vízudvarban a tervező műépítészek összegezték mindazt a formai és színgazdagságot, amely az egész magyar házban elszórva ís oly üdítőleg hat. Az udvarok tetejét a középen kupolaszerű rézmenyezet borítja, melynek kerek nyitott közepén a peremen köralakban víz csobog alá. Eozínnal kirakott, diszkrét színekben tartott vízmedence fogja fel a kellemes vízfolyást, amely a teremben való tartózkodást nagyon kellemessé teszi. A falakat nagy nyílások törik át, melyek bájos perspektívát nyújtanak a kiállítás többi termei felé. A vízmedence fölött kereken régi magyar lószerszámok motívumaiból alkotott díszek függnek alá. A környező falakon konzolszerű kiképzéssel Zsolnay-edényeket és szobrokat helyeztek el. A folyosó közepét Ráth György síremlékének mása tölti ki, amelynek simulékony és bájos nőalakjai megragadják a szemlélők figyelmét. A nagy kupola jobb- és baloldalán a kis kupola termei helyezkednek el; méretben szerényebbek ugyan, de erőteljes és mégis kecses faszerkezetük olasz égboltot feltüntető középrészükkel és virágdíszükkel üdítő változatosságot hoz a menyezetszerkezetek egymásutánjában. E kis kupolatermekhez csatlakozik a kíállítás épületeinek két szárnya, melyet bazílikaszerüleg képeztek ki azon okból, hogy a világosság lehetőleg intenzív lehessen. A bazilika-rendszer középső magasabb hajója gömbfákból ácsoltatott kí a menyezeten, amelyek diszkrét színes ornamensekkel láttatván el, igen kellemes hatással csatlakoznak az oldalok falaihoz. A hajót elválasztó négyszögletes pilléreket az ország megyéinek címerei díszítik. Az ipari pavillonokból kivezető kapuzatok alkotása, valamint azok vasalása ís egészen eredeti; a kosszarvakra emlékeztető kilincsek szemtől-szembe fordultokban egymással viaskodni látszanak. Kis terasz választja el az ipari pavíllont a mezőgazdaságitól ; pompás kilátás nyílik innen a tova hömpölygő Pó folyóra, amelynek partján a magyar ház fekszik. E kis terasz felé az ipari pavillon és a mezőgazdasági kíállítás háza hasonló kiképzést nyertek ; egy-egy faszerkezetű erkély ugrik kí féloldalával az épületek eme oromzatos homlokzatából, helyet adván azon magas kapuzatoknak, amelyek magyaros színezésű kerettel a terasz felé nyílnak. Az épületek ereszalja, csatornája, vasalása, zászlótartója mindmegannyi tanulmány eredménye; összhangzó formaalakításuk eredeti voltukkal válik ki. A mezőgazdasági pavillon maga jóval kisebb terjedelmű, de emeletes épület, menyezetszerkezete, emeleti erkélyei és falburkolatai mind fából készültek, melyek formai meg-

255 oldása és alkalmazott színárnyalatai tarkaságuk ellenére ís nyugodt és monumentális belsőt alkotnak. A magyar ház ellenőrzését T ö r ö k Gyula kír. főmérnök teljesítette; a különböző munkanemek nagy tömegét a B o r í n í testvérek és F o r n a r o l í olasz építőmesterek gondos közremunkálkodása mellett, az avatott művészi honi erők juttatták kellő időben a befejezéshez. A főbejáró hadúr alakjait és a vestibulum reliefjeit L i g e t i Miklós szobrászművész mintázta ; a vízudvarok medencéinek közepén alkalmazott szoborcsoportok ís az ő kezéből kerültek kí. A pavíllonok ablakai közt lévő pillérek freskódíszítései G a 1 b a v y Testvérek képességét dicsérik; a domborműves vas- és rézmunkák G a l a m b o s Jenő műhelyéből kerültek ki. Az ízléses asztalosmunkákat a pavillonok négyszegletes kapuzataival együtt íf j. D v o r a c s e k József végezte ; a vízudvarok jól működő berendezését S c h i n d l e r Ignác rendezte be. A nagy kupolacsarnok mozaik képét kőrösfőí K r í e s c h Aladár tervei szerint M a j o r o s és B á t k y mozaíkkészítők helyezték el ; ugyanott a bejáróval szemben felállított és eosín-postamenseken álló magyar és olasz királyok mellszobrai T e l e s Ede szobrászművészetét dicsérik. A Budapest székesfőváros három kiállítási nagy termének ízléses szobrászmunkája M a r ó t í Géza tanár műterméből kerültek kí ; a nagy kupolacsarnok monumentális bútorai S z é k e l y Ödön bútorgyáros műhelyében, a nagy és kis kupola színes üvegmunkáí G r e f f Lajos és B á n s z k y Sándor iparművészek közreműködésével R ó t h Miksa cs. és kir. üvegfestő műtermében készültek. Végül külön kell megemlítenünk, hogy a magyar ház két pavíllonjában alkalmazott edényeket és dísztárgyakat, valamint az épület grès- és eozín-lemezeí a pécsi Z s o l n a y-féle kerámíkaí gyár szállította. E kiváló erőknek összhangzatos és buzgó együttműködése tette lehetővé, hogy a pavillon idejére elkészült és összhatásában olyan jól sikerült. Merésznek látszott talán az a törekvés, mely a magyar házat nemzeti karakterrel akarta ellátni és az architektúrában olyan mesgyéken kívánt haladni, melyek kellő hagyományok hiján bizonytalan végcél felé vezetnek. Az eredmény azonban, amelynek létrejöttét hosszú olasz sztrájkvíszonyok ís hátráltatták, elvítázhatlanul megérdemli az elismerést, amelyet a becsületes munka megérdemel. Az olasz és német újságok jóformán valamennyien hosszasan és igen szimpatikusán foglalkoztak a kíállítás magyar részével ; mi itt egyes lapvéleményeknek azokat a részeit közöljük, amelyek magára a kiállítási pavíllonra vonatkozó kritikát tartalmazzák : „ F r a n k f u r t e r O d e r-Z e i t u n g" (1911 június 17.). „Magyarország eredeti és felette művészi nagy pavlllonban igen értékes kiállítását mutatja be a modern bútoroknak ; elragadó kerámiai és műipari termékeinek magyar nemzeti stílusban." „ S t a m p a" (1911 április 22.). „A magyar pavillon. A kíállítás területén tovább haladva, egy fantasztikus vízió vonja magára figyelmünket ; a Póban visszatükröződő fák sötét tömegei között sajátszerű obeliszkek húzódnak el sárga, zöld és vörös színekben ragyogva és szigorú mértani látomány gyanánt tűnik fel egy épület nagy, sima és meztelen felületeivel, élénksárga színeiben, négyszögletes csúcsban végződő piramisaival. Egy más időkből való barbár és erőteljes látomány ; megélénkítve primitív népek erőszakos és összhangzatos polikromíája által. Ez a magyar pavillon. A sziámi pavillonon kívül az egyetlen színezett épület, mely a kiállítás épületeinek egyformaságában, az egyetlen nagyon jóleső esztétikai akcentus ; könnyű megjósolni, hogy éppen ezért legjobban fogják élvezni. A bámulat őszinte lesz, mert a magyar pavillon, amelyet Tőry és Pogány építészek terveztek, a kiállításnak nemcsak egyik legkarakterísztikusabb épülete, hanem a legösszhangzatosabb és legtökéletesebb ís, amelyet a legfinomabb művészi ízléssel terveztek és alkottak meg a legkisebb részletekig. Magyarországnak már most ezen a téren legszebb emlékei lehetnek : Torinóban, Milánóban, Velencében, Rómában. A magyar kiállítások kiváltak egészük összhangjával, az ízléssel és az anyagnak pompájával. Az épület fából való alkotmány, amely nem rejti el szervi karakterét, sőt ellenkezőleg kiemeli azt és belőle veszi dekoratív részleteit. A csúcsos piramisok szerkezetükben és oldalnézetükben, emlékeztetnek a jurtok négyszögletű sátraira, a régi keleti táborokra ; a rendkívül élénk sokszínűség, eredeti vidámsággal ruház fel minden egyes építészeti tagozatot, megmutatván ellentétképpen, hogy milyen szegény a modern faldiszítés. Két épülete van a magyar kiállításnak ; a nagyobbik az iparnak van szentelve, a kisebbik a mezőgazdaságnak van fentartva ; az épületek maguk világkiállításra méltók és a Pó partján a legérdekesebbek." „ C o r r i e r e d e l l a S e r a". Luigí B a r z í n í . (1911 május 2.) Magyarország pavillon ja. „A fenséges pavillon készen állolt már a legapróbb részletekig. Ebben az épületben a berendezés munkája nem kevésbbé csudálatos, mint maga az épület ; nincsen egy sarok, nincsen egy részlet, amely nem volna művészileg átgonÍ

A turini világKiállítás magyar háza

256 A turini világKiállítás magyar háza

—

—

—-

dolva ; az egész végtelen szeretettel volt áttanulmányozva avégből, hogy annál meglepőbb és összhangzatosabb hatás érethessék el. A stílus tisztán magyar } a díszítés a legrégibb magyar elemekből vett és mégis annyira új. Tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt, Magyarország követte még a mí formáinkat és a mí ízlésünket, nem birt még semmi eredetiséggel, sem az építészetben, sem a díszítésben. Gazdag segédeszközeinek felhasználásával és azok óriási fejlesztésével azóta azonban valóságos reneszánsz virágzott fel. A magyar művészek ihletet merítettek a magyar formák legtávolabbi megnyilvánulásaiból is ; visszatértek műveltségük eredetéhez ; tanulmányozták a virágzó Árpád-dinasztia hátrahagyott maradványait, a műveletlen nép által megörökített hagyományos formákat : nyakékeiben, kunyhóiban, hímzéseiben, házi tárgyaiban, amelyek változatlanul maradtak meg kilenc évszázadon keresztül. Ezen forrásokból merítették az új stíl eszméjét, ízlését, vonalait ; fel tudták emelni a kezdetleges művészetnek ezen egyszerű nyers kifejezéseit alacsonyságukból a fenséges nagyságra. Olyanok voltak, mint a régi szántóföld, amelyet modern szántóvető-eszközök munkálnak meg. A magyar pavillon egyszerű és merész. Eredeti egészen a bízarrságíg és mégis összhangzatos ; van benne szenvedélyesség és ünnepélyesség. Nagy hatások érettek el nyers, majdnem vad motívumok kifejlesztésével. Belsejében a kupolák és mennyezetek, amelyek hatalmasan emelkednek fel, fatörzsekből készültek. Ha Szent István korában kellett volna egy nagy templomot emelni, akkor azt így kellett volna felépítení. Vannak benne szláv és vannak benne keleti elemek is. Magyarország régi dekoratív motívumai, amelyek így hangsúlyozva formát öltöttek, sajátszerűen ázsiai jellegű reminiszcenciákat keltenek fel és amellett a faj eredetét is hirdetik. Ez a jelenlegi bámulatos magyar művészi reneszánsz azonban a hódítás korszakát ís dicsőíti ; megeleveníti a modern technikával mindazokat az elhanyagolt elemeket, amelyek a magyar nemzetnek karaktert és különös fiziognómíát adnak. Keresvén azt, ami e nemzeti művészetben tisztán és jellegzetesen maradt meg, megtaláltuk a kissé barbár, de fenséges és édes pogányságot, mely a pusztai dalban csendül meg . . . " „ P e s t e r L 1 o y d". T h í e b e n Emil. „Hat héttel ezelőtt volt alkalmam a magyar kiállítási pavíllonokat a Valentíno-parkban először meglátogatni, hogy a lap olvasóínak a fantasztikus tündérpalotáról teljes képet adjak, melyet két nagytehetségű magyar építőművész találékonysága hozott létre ; Tőry műegyetemi nyílv. rk. tanár és Pogány műépítész tervezték és alkották azt meg, hogy az ipari munka eredményei és az iparművészet, mezőgazdaság, állattenyésztés és erdészet számára a Szent István koronája alatt egyesített országoknak méltó otthont teremtsenek. Akkor természetesen a belső architektúrának eme csodálatos részleteit még nem lehetett megfigyelni, melyeket a szorgos kezek azon idő óta befejeztek és amelyek a magyar pavíllonokat a kiállítás valóságos ékítő darabjává avatták. Ami a legszimpatikusabb azonban, az a művészi érzék eredetisége, az a nemzeti karakter, mely az egész alkotásból és annak minden részletéből elősugárzík. Úgy éreztem, mintha a konvencionális művészi világba, mely a közeli és távolabbi múltból veszi* művészi motívumait, egy életerős, egészséges légáramlat vonulna keresztül, amely a földszag fűszeres illatát, a bácskai megszántott földrögnek és a Kárpátok erdejének illatát a píemontí vidékek közé hozza be. Köröskörül ugyanis a XVII. század olasz barokk-stílusa uralkodik a maga kupoláival és tornyocskáival, telve csígaalakú görbe vonalaival, megszámlálhatatlan alakú architektúráival és ornamenseível, oszlop- és píllérsoraíval, szóval mind ama építészeti formákkal, melyek egy rég elmúlt időnek tartozékai. Ezzel ellentétben e pavillonoknál egy hosszúra nyúlt építkezéssel állunk szemben, melynek meleg, intenzív sárga tónusa kellemesen válik el a kiállítási épületek általános fehér színétől. Különleges piramisok, számszerínt három, merészen nyúlnak a légbe a Pó felőli aranyozott obelíszkek mellett, mely utóbblak a magyar címer jelvényeit hordozzák. A magyar címer a maga hármas halmával adhatta a művészeknek kompozíciójuk alapgondolatát, amely az eddig szokásos stílusok egyikéhez sem sorolható és amely még sem olyan bizarr, mint a bécsi szecesszió kinövései ; szép vonalai és különösen színpompája által, mely benne él és fejlődik, megragad bennünket és érdekel is egyszersmind. Milyen szépen van például eme píramisalakú tetőzet tagozva 1 Monumentális üvegablakok törik át a falfelületeket. Színesen mázolt kőgerendák a magyar parasztházból, közötte motívumokkal díszített ornamensekkel körítik eme üvegablakokat. Ezek mellett ismét a falsíkoknak ís jut kellő érvényesülés ; felettük a zöldesszínű és kiugrásokkal, valamint gombokkal ékesített szaruzatok érvényesülnek tetszetősen. Az egész tetőzet olyan, mintha a hún-nomád sátrak formáját utánozná. Meglepő azonban az a benyomás, amely a látogatót fogadja akkor, amidőn a főbejáraton át az ünnepi csarnokba lép, amely felett a három piramis legmagasabbíka emelkedik. Azt hihetném, hogy valósággal egyszerre a fantasztikus regék országába hatoltam, hogy ama tündérvílágot fedeztem fel, amely a színpompa otthona, azé a színpompáé, mely a piramis legmagasabb csúcsáig felnyúló üvegablakokon, a színes faszaruzatokon az eozín-burkolású falakon és a főbejáróval szemben levő mozaíkfestményen végig egyforma összhangban érvényesül. Magyarország ezen eredeti pavillonjaínak létesítésével, melyeket a külföldi szaktekintélyek ís a turíni világkiállítás „clou"-jának ismertek el, világos bizonyítékát adta művészi előrehaladásának ; nem elégedett meg azzal, hogy a pavillonjaínak pompás köntöst adjon, hanem megfelelő belsőségeket óhajtott bennük teremteni, melyek az erőteljesen előretörő ipar és mezőgazdaság termékeit ízléses és tanulságos módon foglalhassák magukba, azon célból, hogy bennük a nemzetközi látogató közönség Magyarországot — mint a kontinens par excellence földmívelő államát — meg nem vetendő iparával együtt szemlélhesse." „ K l e i n e P r e s s e , F r s n f c l u r t a. M." (1911 június 7.): „Az idejére elkészült pavíllonokhoz csatlakozik elsősorban Magyarországé, mely eredetiségével és az országban található termékekkel és pedig : az állattenyésztés, mezőgazdaság, vadászat, bányászat, lakberendezések stb. által a leghatásosabban és a műízlés fokozott igényeivel pompás kiállítást tudott létrehozni. A két kiállítási pavillon színezésével és távolról ragyogó aranyozott píramísformájú tornyaival és pilonjaival valóban megkapó hatást gyakorol, mely a Pó folyó

257 oldalán még csak fokozva tükröződik vissza. Aki csarnokaiban a számtalan művészi és természeti kincseket tanulmányozta, olyan benyomással távozik, mintha a magyar fővárosban való élvezetes tartózkodás után, magát az országot tanulmányozta volna. Magyarország mintaszerű gyűjteményét mutatja be mindannak, amit a nemzet egyáltalán nyújtani képes." „ N e u e B a d i s c h e Z e i t u n g , M a n n h e i m " (1911 július 13.). „A kiállítás díszét elsősorban a teljesen készen álló magyarországi pavillonok képezik, amelyek már külső architektónikus keretüket illetőleg, egészen eredeti és kiválóan festői módon mutatkoztak be ; nem csoda, mivelhogy a magyar építészek között egy országos tervpályázat útján jöttek létre. Merészen különböznek a rendes sablontól a csaknem bizarr módon megrajzolt ornamentikájuk által, mely a nemzeti tradíciókat követi és ennélfogva különösen figyelmet érdemel. „ T ä g l i c h e R u n d s c h a u " . Berlin. (191Í július 7.). „A magyar pavillonok az egész kíállítás legeredetibb alkotásai. Magyarország az egész kiállításon a vezetőszerepet vette át és Tőry és Pogány műépítészek oly épületet emeltek, mely a csarnokok architektúrája közepette méltán feltűnik. Mint ahogyan a magyar címerben a három halom van feltüntetve, a monda szerint ama három legmagasabb hegynek szimbólumaként, melyeket a magyarok honfoglaló bevonulásuk alkalmával az új hazában találtak, úgy emelkedik kí a sárga magyar pavillonok eme három piramisa zöld zsíndelyfedlével, mely egyszersmind formája által a nomád sátrakra emlékeztet. A középső magasabb^ piramis, mely circa 60 méter magasságban, a kiállítás minden kupoláját és tornyát túlszárnyalva emelkedik fel, belsejében a magasbatörő fakonstrukciót áttörő színes üvegfestményei által bűvös világításban részesül. Az ó-magyar műemlékek a pavillonok díszítéseiben méltón ünneplik feltámadásukat. Mintaképpen a síremlékek ornamenseí, az ország némely részében kiásott régi fegyverek díszítései, lószerszámok, bútorok és házi eszközök, épp úgy, mint a ruhanemüek, szőnyeg- és kincsmaradványok szolgáltak, anélkül azonban, hogy az élénk színgazdagság az egész alkotásnak nyugodtságát és művésziességét megzavarná ; az a cél, hogy a keleti hangulat eléressék, legteljesebb mértékben sikerült is." „ M ü n c h e n e r N e u e s t e N a c h r i c h t e n " (1911 július 14.). „Magyarország ezúttal ís valami egészen eredetit alkotott. Amíg Ausztria talán kissé meggondolatlan takarékosságból meg sem jelent, Magyarország egyike volt a legelsőknek, akik pavíllonjaikkal elkészültek. A magyaroknak nemzeti történetükre való büszkesége és önállósági törekvése, építészeiknek szinte előírták a Turinban követendő stílust. Megvetették ennélfogva a többi nemzet által nagyobbrészt követett architektónikus kiállítási vezető motívumokat és a keleti és szláv irányzatoknak merész keverékével, történelmi szímbolisztikus felfogással olyan épületet emeltek, melynek bizarr, de egyszersmind esztétikai eredetiségét letagadni nem lehet. A hazai ipar, lakberendezések, fa-, bőr-, fém- és kerámiái ipar sok látnivalóval kedveskednek," „ B o l e t t i n o u f f i c i a l e d e l l ' e s p o z i o n e i n t e r n a t i o n a l e di T o r í n o". „így képzeltük Magyarországot, a tiszta Magyarországot nagyszerű stíljével, élénk színeivel ; motívumaiban a hímzésekkel teljes arany-medaíllonok között, amelyek kosztümjeít tükröztetik vissza, azzal a tisztán nemzeti tónussal, amely álomba ringat és elfelejteti velünk azonnal, hogy éppen most hagytuk el a valentínói fasorokat. Nem tudjuk, mit képzeljünk a melegen sárga épületekről. Három egekbe nyúló piramisa, négyszögű és nyugodt síkokból alkotott talapzatai, kissé mauzoleumszerüek, mintha a nagy emléket egy harcos nép építette volna egyik hősének emlékezetére. Egy nemzet ébredt fel ősi álmaiból, hogy bemutatkozzék ősi formáiban az ipar minden terén. Akik nem technikusok és nem is tudósok, meghatva állanak meg ezen egészséges és antik ízű művészet előtt és a kissé el ís ábrándozó természet, amikor a nap sugara reá esik az elhalványodó, aranyos folyóra, az immár sötétszínű fákra és utolsó sugarait gyújtja fel a csúcsokon, szeretné, ha ráborulna az este ezen fantasztikus épület árnyékában, hogy meghallgathassa egy rapszódíának énekét, egy leányajak epekedő akkordjait." „ B e r l i n e r B ö r s e n-C o u t i e r " (május első felében). „A magyar pavillonok a kíállítás valóságos „clou"-ja, melyek architektúráját a kiállítási modern építészet és díszítés műremekének kell mondanunk. Az irigységnek el kell némulnia a magyarokkal szemben, mert fején találták a szöget ! A két pavilion, mint minden magyar művészet, erősen keleties ízű s emlékeztet Magyarország némely régi műemlékére. A stílus teljesen egységes és még a virágcserepek facövekeiben is megnyilatkozik. Ritkán láttam még a legkisebb részletéig is ennyire átgondolt és a legrejtettebb szögletben ís megnyilatkozó szép építkezést. Akinek pedig öröme telik a színekben, az a magyar csoportból teljes kielégüléssel távozhatik. Két hipermodern és mégis ősklasszikus jellegű vízmedencéi körül fennakad a közönség zöme ; egyöntetű az a meggyőződés, hogy e medencék a látnivalók legérdekesebbjei közé fognak tartozni. A többi nemzet e „c!ou"-t aligha fogja felülmúlhatni. A német vízmedencét ís láttam már Turinban ; ez az alkotás szintén igen monumentális. Szépnek azonban, szemet és szivet elragadónak csak a magyar művészi medencék mondhatók. Nincs bennük semmi ami merev, ami kihívó volna ; harmonikusan illenek a kutak üdítő vízcsobogásukkal a magyar épülethez. Magyarország büszke lehet e kiváló turíní alkotásra, amely mellett a többi nemzet palotái valóban csak sablonos hatást keltenek."

•a

• »

• •

A turini világKiállítás magyar háza

258 Az egyházművészeti tanfolyamoll

AZ EGYHÁZMŰVÉSZETI TANFOLYAMOK, I. Az Országos Magyar Iparművészeti Társulat a nyár folyamán két egyházművészeti tanfolyamot rendezett. Egyet a hercegprímás védnöksége alatt mintegy a tavalyi első tanfolyam folytatásaképpen az esztergom-főegyházmegyeí lelkészkedő papság számára; a másikat pedig, amely az első ilynemű kísérlet, a P. Szent Vincéről nevezett nőkongregácíó számára. Az Iparművészeti Társulat létcéljának megfelelő kötelességet vélt teljesíteni a tanfolyamok megrendezésével, mert meg van arról győződve, hogy a tanfolyamok kulturális hatása nem csekély fontosságú. Sőt az az akció, amelyet ezek a tanfolyamok képviselnek, talán a legnevezetesebb és leghatásosabb erőkifejtés, amelyre a Társulat mint ilyen egyáltalában képes, mert a folytatása meghozhatja mindazt, amire minden artísztikus élvezetek után epedő ember vágyakozik : a magyar művészeti kultúra hatalmas fellendülését. S még mielőtt a tanfolyamoknak szorosabban az egyházművészetre vonatkozó fontosságát elemeznők, ezt az általánosabb, szélesebb jelentőségét akarjuk hangsúlyozni. Ez a jelentőség nemcsak úgy kapcsolja össze a tanfolyamokat és az egész magyar művészetet, mert az egyházművészet ís művészet s ami az egyházművészet felvirágzásának biztosítéka, az az egész művészet nyeresége; az összefüggés még elemibb és még jelentősebb s itt egy öntudatos akcióról van szó, amely megindult s amely, mint látni fogjuk, a legkedvezőbb irányban indult meg. Ennek a megindulásnak, ennek a mozgásnak kell hogy leginkább örüljünk, mert egy megrekedt, felhalmozódott energiamennyiség aktuálissá vált vagy legalább kezd azzá válni s alapos reménységet nyújt arra, hogy rövidesen átalakítja a világ képét a maga hasonlatosságára. A vízrebocsátás, a keresztelés ünnepe ez: a hajó, amely sokáig vesztegelt a szárazföldön, amelyen izzadva dolgoztak az ácsok, végre lesiklott a nyílt tengerre, a művészeti kultúra fellendítésének nagy eszméje belehömpölygött az élet vízébe s megkezdte a maga átalakító munkáját. Tudjuk, hogy erre az átalakításra égető szükségünk van s meggyőződésünk, hogy ezt a szükséget csak az afajta munka elégítheti ki, amelynek megindulásán most örvendezünk. A művészeti restauráció lehetősége nem az aktív művészembereken múlik, nem azokon, akiknek a produkálás a mesterségük s egyszersmind kötelességük ís ; ezek ennek a kötelességnek becsületesen eleget tesznek, nincs, amit a szemükre vethetnénk. Csak a legridegebb akademízmus állíthatja, hogy a saját korunknak nincsenek tehetségei s a klasszikus idők nívóját a mai modern művészet nem érheti utói soha. Nevetséges és ósdi felfogás ; végre ís le kell számolni vele, m i n d e n kornak megvannak a maga nagy tehetségei, a mának éppen úgy, mint a tegnapnak vagy tegnapelőttnek. Csak egy a különbség : a tegnap és a tegnapelőtt jobban megbecsülte a maga tehetségeit, mint a ma. A modern művészet nem azért maradt alul a klasszikus korok nívóján, mintha kvalitásban nem tudna versenyezni velők: a megbecsülésben és elterjedettségben húzza csak a rövidebbet s erről igazán nem tehet. Erről a közönség tehet, amely ellentétben a klasszikus korok társadalmával, rideg közömbösséget tanúsít a fejlődő, küzködő modern művészettel vagy mondjuk általában a művészettel szemben, amelynek a lelkében nem él olyan forrón és öntudatosan a művészetben való megnemesülés, az artísztikus formákkal való táplálkozás szüksége. A gépek és a technikai fellendülés korszaka ellentétbe fordult az artisztíkus föllendüléssel és a gyári termelés a művészi termelés torkát fojtogatja. Egészen természetes, hogy ez így van, mert egyszerűen a technikai tökéletesedés reakciója, de csak ideig-óráig lehet így, tulajdonképpen csak az első pillanatokban, csak addig, amíg az ember észreveszi, hogy a gyári termelés, a tucat-portéka csak a praktikus kívánságait, a kényelmét elégítí kí, de táplálék nélkül hagyja azt a másik, lelke mélyén okvetlenül élő elemi szükségletet, amely az esztétikus hatások, az artisztíkus formák után vágyakozik. Ennek a vágyakozásnak öntudatra ébresztése, az önkíelégülésre való sarkalás, a művészet

259 szükségességének hangsúlyozása és megéreztetése tehát a legfontosabb feladat, amelyre Az egyházhívatott tényező egyáltalában vállalkozhatok s ennek a feladatnak felkarolását, a felvilá- művészeti tangosító munka megindulását jelenti nekünk többek között az egyházművészeti tanfolyam. folyamoK De jelenti egyszersmind azt is, hogy a munka ott indult meg, ahol a restauráció a legszükségesebb, egyúttal azonban a leginkább lehetséges is. Hogy szükséges, azt — sajnos — nem kell bizonyítanunk, elég egy rövid séta, néhány bepillantás a hazai templomokba, hogy meggyőződjünk róla. Sőt itt győződhetünk meg róla a legjobban, mert a nagyszerű mult mellett nagyon is éles kontrasztot szolgáltat a sivár jelen. Nincs terünk, hogy ennek a leromlásnak az okaival foglalkozzunk; annyi bizonyos, hogy a gyári en-gros termelés káros hatása, az olcsó portékák romboló népszerűsége itt is elvégezte a maga szomorú munkáját. Nem vetjük el a sulykot avval az állítással, hogy a templomok berendezésénél jó pár évtized óta nem az ízlés és artisztikus kiválasztás, hanem a rideg és léleknélkülí kényelmi és csakis kényelmi szempont az uralkodó, a templom megszűnt a művészetnek erős vára lenni s egyszerűen a templomberendezésí vállalatok üzletfelévé vedlett. A művészi termelés ilyenképpen elvesztette egyik leghatalmasabb támogatóját î az egyházat — talán nem is kell közelebbről bizonyítgatni, milyen fontos, hogy ismét visszaszerezze. S a visszaszerzés lehetséges is. Mert hiszen ez a szomorú, antíkulturálís korszak nem a szándékosság, nem ís az esztétikai szükség kihalásának, hanem csakis a közömbösségnek szülöttje. Összefüggésben a művészeti nevelés általános hanyatlásával, elejtették az esztétikai kultúrát azok is, akiknek magatartásától a templomok művészi avagy nem művészi kiképzése és berendezése függött. A közömbösség azonban még nagyobb baj, mint a szándékosság, megfagyasztja a lelket és sima jégpáncélt terít azon benyomások elé, amelyek egy új művészet megéreztetését célozzák. Ezt a jégpáncélt kell leolvasztani, ezeknek a benyomásoknak szabad utat csinálni, ha meg akarjuk találni a boldogulás útját. Ez a boldogulás útja : közelférkőzní azokhoz, akiktől a fellendülés lehetősége többé-kevésbbé függ, átalakítani a lelküket, hasonlóvá tenni a magunkéhoz, amely pedig élvezi és szomjúhozza a szépséget. Az az akció, amelybe az Iparművészeti Társulat az egyházművészeti tanfolyamok tartásával kezdett, azt az utat járja s éppen azért meg vagyunk győződve arról, hogy biztos révbe evez. Felébreszti a papság szivében az esztétikus szépségek utáni vágyakozást s rögtön meg ís mutatja, hogy melyek azok az eszközök, amelyeknek segítségével a vágyakozás legkönnyebben valósággá válhatik, amelyekben megtalálják azt, amit keresnek s amelyek által a templom művészetét ismét arra a magaslatra emelhetik, amely az egyház nagy tradicíóínak megfelel. Amennyire szükséges, amennyire lehetséges az a munka ép olyan mértékben hasznos is. Nemcsak annak a közvetlen, azonnal látható haszonnak a szempontjából, amelyet a a templomok külsejének artisztikus átalakulása jelent. Ez mindenesetre fontos, de jelentőségében meg sem közelíti azokat a közvetett hatásokat, amelyekkel az egyházművészet fellendülése járhat és erős meggyőződésünk szerint járni fog. A katholíkus papság esztétikai kiképzése s ebből következő művészi értékű alkotások megszerzésére irányuló törekvése egyrészt hatalmas erőforrást nyit meg a modern művészet előtt. Segítőkezet nyújt neki, amelybe belekapaszkodhatik, bő készletet tár fel, amelyből táplálkozhatík s így megszabadulva gondjainak egy nagy részétől, szabadabban munkálkodhatik a maga nagyságának megteremtésén. A művészet mindig annál többet nyújt, minél többet kérnek tőle ; mennyi új szépséget nyújthat majd, ha az egyház feléje nyújtja kezét ! És még egy elemibb, még általánosabb hatása is lesz az egyházművészet fellendülésének. Éppen a másik oldalon, a nép szempontjából. A vallás és a templom szuggesztív ereje magával fogja hozni, hogy az artisztikus formák szeretete átmegy a nép lelkébe is. A szeme hozzászokik, a lelke hozzácsíszolódík a modern artisztikus nyelvjáráshoz, a művészi formák beszédéhez s kívánni fogja mindig, mindenütt, mert a templomban megszerette. A templomban elhelyezett művészet akkor és ott fogja meg a nép lelkét, ahol és amikor a legkönnyebben megfogható, amikor a legpuhább, a nemes impresszióknak

260 Az egyházművészeti tanfolyamoK

a legkönnyebben engedő, amikor tehát a legbiztosabban lehet reá eredményes hatást gyakorolni. Ebből a szempontból talán nincs is a művészetnek fontosabb területe, mint az egyházművészet s annak a terén is nem a bazilikák, a dómok művészete, hanem a kis templomoké, a falusi Istenházaké. Épen azért rendezte az Iparművészeti Társulat ezt a tanfolyamot épen a lelkészkedő papság számára, tehát annak a papságnak, amely a néphez a legközelebb van s így a művészetet is egészen közel viheti hozzá. Az előadások, amelyek ezen a tanfolyamon elhangzottak, nemcsak a közvetlen résztvevőknek szóltak, hanem rajtuk keresztül el fognak jutni ezer meg ezer ember lelkébe s a visszhang, amely amely majd azokból fakad, bizonyára hatalmas erővel fogja fokozni a művészet egyetemes harmóniáját. Ennek a harmóniának az érdekében természetes, hogy a munkának nem szabad itt megállapodnia, nem szabad szünetelnie, hanem mielőbb és minél gyakrabban meg kell hogy érje a folytatását. Az esztergommegyeí lelkészkedő papság számára tartott tanfolyam, amelyen negyven pap vett részt, július hó 3-án vette kezdetét a Szent Imre-Collegíumban tartott megnyitó üléssel. Ez alkalommal az előzetes Veni Sancte után A n d o r György prelátus-kanonok üdvözölte a jelenvoltakat. Másnap vették kezdetüket az előadások, amelyek július hó hetedikéig tartattak a következő sorrendben és tartalommal : Július hó negyedikén elsőnek F o e r k Ernő építész-tanár lépett az előadói emelvényre. Bemutatja, hogy a keresztény templomépület fejlődése liturgiái és praktikus követelmények szükségképen! eredménye. Kifejti, hogy az ó-keresztény templom sajátságos kifejlődése abban a tényben kulminál, hogy a keresztény templom művészi képe elüssön a pogány templomtól. Beszél a bazilíkálís és középponti elrendezésről, a román templomokról, a góthíkus- s csarnoktemplomokról, renaissance- és barokktemplom építészetéről. Végül felveti a praktikus kérdést, hogy milyen templomokat építsünk. Megállapítja, hogy ezt a kérdést nem lehet a priori eldönteni, legjobban befolyásolják a helyi viszonyok, amelyekből kiindulva oldhatja meg az építőművész feladatát a legkönnyebben. Kitér röviden a stílszerűség kérdésére, elítéli a régi stílnek szolgai utánzását. A régi lormákhoz való görcsös ragaszkodás szellemtelenség és a művészet fejlődésének halála. A második előadó M á t r a i Lajos iparművészeti iskolai tanár. Azzal vezette be előadását, hogy a gyorsan kifejlődött gyáripar tönkretette az egyházi szobrászmunkákat. Beszél a szobrok anyagáról, a szobrok felépítéséről, illetve technikájáról. Útbaigazítással szolgál a szobrok elhelyezésére nézve. Végül felsorolja a szobrok felépítésére vonatkozó klasszikus kánonokat. Következő nap É b e r László egyetemi magántanár volt az első előadó. A műemlékek gondozásáról és restaurálásáról beszélt. Különbséget tesz azok között a műemlékek között, amelyeknek használati értékök van és azok között, amelyeknek ilyen gyakorlati céljok, rendeltetésük nincsen. Felemlíti, hogy a XIX. század első felében divatozó romantikus felfogás eredményezte a régi műemlékek gondozását és az irántuk való szeretetet. Beszél a purlsztikus irányzatról, mely mindazt, ami a templom építési korával egybe nem esett, eltávolított, igyekezvén azokat „stílszerű" dolgokkal pótolni. Elítéli ezt a téves irányzatot és azt tartja, hogy igyekezzünk csak megtartani azt a harmonikus szép képet, amit a templomnak idők lassú folyamán kialakult belseje berendezésével és díszítésével elénk tár. A mi elvünk : konzerválni, azaz megőrizni a műemlékeket eredeti teljes épségükben. A restaurálás mindig erőszakos beavatkozás és veszedelmes operáció. Azzal fejezi be előadását, hogy védjük, ápoljuk régi szép templomainkat, mert ezek nemzeti vagyonúnknak értékes részei. A második előadást délelőtt P. V e l í c s László S. J. kalksburgl múzeumőr tartotta az egyházi fémművészetről, nevezetesen a zománcról. A bevezető szóban kiemelte, hogy ez a téma napjainkban egyike a legaktuálísabbaknak. Azután áttért a hazai főbb ötvösművek megbeszélésére s azokat sikerült képekben elő is mutatta. Hangsúlyozta, hogy épen napjainkban a műkedvelők valóságos emaílmániában szenvednek s a Zománcötvösmunkákat gyűjtik a leghevesebb szenvedéllyel. A zománc történetét három főcsoportra osztotta. Az első csoportból, a rekeszes cloisonné zománcok sorából különösen kiemelte a hazánkban készült sodronyos zománcokat, melyek hazai ötvöseinknek a nyugati megyékben, a Szepességben, főleg pedig Erdélyben annyi dicsőséget szereztek. Hogy mekkora művészeti magaslatot értek el velők, azt az esztergomi főszékesegyházi kincstár Súky-kelyhén vagy a pozsonyi Pethe László-fcelyhen bámulhatjuk meg leginkább. A zománc második csoportjából, az árkolt zománcokból ís maradtak szép példányaink, sőt a legszebbeket az 1884-ikí ötvösműkíállítás díszművében igen sikerült képekben be is mutatja. Legnagyobb számban maradtak fenn a harmadik csoportnak, a festett zománcnak műremekei, melyek közül a nyitrai Forgách-féle arany kehely vagy az ismeretes Pálffy-aranybíllíkom egész kincsgyűjteménnyel felérnek. Előadó a zománcnak három főtechníkáját, úgymint azoknak különféle válfajait saját gyűjteményének gyönyörű darabjain mutatta be ; előadása nem maradt a puszta teória terén, hanem messze benyúlt a gyakorlati életbe. Előadásának lényege megegyezik a zománcról szóló és a „Magyar Iparművészet" megelőző, 1911. 6-ík füzetében megjelent cikkével. A harmadik nap első előadását L y k a Károly tartotta „Stílegység és stíltisztaság" címen. Kifejti, hogy a XIX. század első felében hibásan felfogott restaurálási mánia vetette fel a stílszerűség, illetve stílegység

261 A torinói világKiállítás magyar háza w j <

au z

5

o. w o< U <"

s.

IlUIUWU! H <

N M O J S

o X

•o n.

Magyar Iparműveszet.

2

262 A torinói világKiállítás magyar háza

238.

223.

FŐBEJÁRÓ

E N T R É E PRINCIPALE.



225.

225. A FŐBEJÁRÓ R É S Z L E T E .

DÉTAIL DE L ' E N T R É E PRINCIPALE.


226.

226. A BELSŐ

FŐBEJÁRÓ RÉSZLETE.

DÉTAIL INTÉRIEUR DE L ' E N T R É E PRINCIPALE.


227.

227.

VÍZUDVAR.

L A COUR

DES

EAUX.


228.

228. A VÍZUDVAR

RÉSZLETE.

P A R T I E DE L A COUR DES

EAUX.

CO

e

«B cdJ«

o

=

«

229. g

-o - -s :2 « (N < > as E a

A NAGY

KUPOLA

SAROKRESZLETE.

229.

COIN D E L A G R A N D E

COUPOLE.

269 jelszavát. Példákkal igazolja állításait, mely példák bizonyítják, hogy ha a XIX. századnak gondolkodása, Az egyházmely csak bizonyos stílusokat approbált, érvényre jutott volna már évszázadokkal előbb, akkor nem gyönyörművészeti ködhetnénk most a reneszánsz és barokk-korszak remekeiben. Sajnos, nálunk is a restaurálással sok templom tanáldozata lett a stílszerüségnek. Azzal zárja rendkívül érdekfeszítő előadását, hogy a művész ne színészkedjék, folyamoK álpáthosszal ne dolgozzék és amikor a saját nyelvén kell hogy beszéljen, akkor ne deklamáljon görög hexameterekben csak azért, mert ez a forma klasszikus. Utána F i e b e r Henrik tartotta meg az egyházművészet újabb irányairól szóló előadását. Sorra vette a művészet egyes ágait és jellemezve azoknak modern fajtáját, kimutatta azt, ami bennük becsülendő és értékes. Elsősorban a modern építőművészetről beszél, melynek jellegzetes tulajdonságai : a legnagyobb egyszerűség, az anyag természetének szemmel tartása és a díszítő elemeknek a szerkezetből való előhívása. A festészetről, szobrászatról és a modern iparművészetről beszél ezután s megemlíti, hogy semmi nem áll útjába annak, miszerint az egyházművészet modern köntösbe öltözzék, mert a Tridentínum védi a művészi szabadságot és a művészekkel szemben nem is állít fel más követelményeket, minthogy alkotásaik az Istenháza méltóságához illők legyenek. Tartalmas előadását Szent Pál szavaival fejezte be : „omnia probate et quod bonum est, tenete". Az utolsó nap első előadója M i h a I í k Gyula iparművészeti iskolai tanár volt, aki „a miseruha alakja és reformjáról" értekezett, ílluszfrációkkal kisérve előadását. Előadja, hogy a miseruha ősi alakját a rómaiak viselte penula nobilisban találjuk meg. Formája kétféle módon változott meg az idők folyamán t eleinte megtartotta hosszú köpenyalakját, csupán a szélessége kisebbedett, úgy, hogy ősi félköralakból lassan negyedkörré lett. Ezt a kényelmetlen és nehéz formát, melynél a feltűrt szövet a karokra nehezedett, felváltotta a kétoldalt kivágott forma, mely a karokat szabadon hagyja s a vállhoz is jobban simult. A két oldalt alkalmazott kivágásnak túlzása vezetett aztán — a XV. sz.-tól — a hegedüformájú kazulához, mely már teljesen kivetkőzteti a míseruhát a ruha jellegéből. A miseruha felületének négy tagozási formája a következő: Legrégibb a párhuzamosan lefutó két sáv, mellyel már a penula nobilison találkozunk ; azután a középütt végigfutó egy sáv, mely szerkezeti dísz, amennyiben a szövetrészek összevarrásának födésére szolgál ; az érseki pallíumnak díszítésként való alkalmazását mutatja az ú. n. gótikus keresztforma, míg a derékszögű szárakkal bíró kereszt a függélyes sáv és a mellen alkalmazott nyílásnak biztosítására szolgáló vízszintes sávnak kombinációja. A bemutatott míseruhaforma, melyet az előadó mint a liturgikus követelményeknek és a művészi igényeknek megfelelőt ajánlott, az ősi formának a változata. Könnyű szövetből kell készülnie, a vállon jól fekszik ; s a mellett, hogy az alakot jól födi, a karoknak szabad mozgását nem akadályozza úgy, hogy alakja és díszítése a miseruhánál megkívántató komolysággal és méltósággal ruházza fel viselőjét. Végül dr. S z t r a k o n í c z k y Károly tartott előadást az üvegfestészetről. Előadásának elején történeti visszapillantást nyújtott az üvegfestészet nagy virágzási korszakaira, majd kifejtette, hogy a modern vítripiktura a virágzási korszakok közül a XIII. századdal rokonszenvez leginkább s illetve úgy tecknikájában, mint esztetikaí felfogásában ahhoz tér vissza. Ez nagyon üdvös jelenség, mert a XIX. század naturalisztikus hajlandósága már csaknem teljesen tönkretette ezt a nemes művészeti ágat s csakis a stilizált, dekoratív jellegű ablakfestészethez való visszatérés biztosíthatja a jövendő fejlődést. Kiemeli az utóbbi iránynak összes előnyeit és pontokba foglalja azokat a tudnivalókat, amelyekre a lelkészkedő papságnak az ablakok megrendelésénél szükségük van. Az előadásokat a hallgatóság mindvégig nagy figyelemmel és érdeklődéssel kísérte s gyakran adta jelét tetszésének. Az előadások gyakorlati szemlélődéssel egészültek kí, amennyiben a tanfolyamon résztvevők délutánonkint látogatásokat tettek» az epreskerti művésztelepen, az iparművészeti iskolában és múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban és különböző műtermekben. DR- SZTRAKONÍCZKY KÁROLY.

II. Az apácák számára rendezett első egyházművészeti tanfolyamot július ÍO-étől Í4-Íg tartották meg az irgalmas nővérek ménes-úti anyaházában. A tanfolyamon Lyka Károly és Míhalík Gyula megismételték azokat az előadásokat, amelyeket a papság számára rendezett tanfolyamon tartottak s amelyeket már fentebb ismertettünk. Az újonnan tartott előadásoknak kivonatát a következőkben közöljük: Dr. F i e b e r Henrik két délelőttön foglalkozott az egyházművészeti ízléstelenségekkel. A templom belsejében előforduló díszítési tárgyak s egyházi szereknek formai és színbeli ízléstelenségei voltak azok, melyekről sok megszívlelésre méltó dolgot mondott. Különös súlyt helyezett az oltárnak ízléses és az egyházi követelményeknek megfelelő alakítására és méltó értékükre szállította le azokat a művészietlen díszítéseket, melyekkel az oltárt és templomot ünnepi alkalmakkor — nagy buzgósággal és kevés ízléssel — szokás mai napság díszíteni. A csinált papirosvírágok, a csipkét utánzó papiros, a ruhába bujtatott szobrok, az élővirágoknak ízléstelen keretben való elhelyezése, csillárok és világító-testek helytelen alkalmazása és számos olyan apróság, mely ma még csak a fínomúlt ízléssel rendelkező embernek szemét sérti, képezte tárgyát a mindvégig érdekes előadásnak, melyet a hallgatók feszült figyelemmel kísértek s amely az egyházművészetnek — mondhatni — alaptörvényeit egyszerre megvilágította a hallgatóság előtt.

Magyar Iparművészet.

3

270 Az egyházművészeti tanfolyamoK

Július ÍJ-én K ö r ö s f ől-K r 1 e s c h Aladár tartott előadást a szövésről. Az előadás gondolatmenete a következő volt s Az ősember szövése. Kákát vagy faháncsot font egybe, font keresztbe. A szövésnek ez a változatlan elve mindmáig. Felvetjük egy irányban, egymással párhuzamosan a láncfonalat s ezt aztán átöltjük az öltő fonállal vagy vetülékkel. A szövés legfőbb anyaga a különféle gyapjú. Azonkívül a selyem. Bár természetesen a növényi rost ís alkalmatos hozzá, mint pl. a len, kenderfonal. Az emberben szunnyadó művészi ösztön már korán ábrával vagy vonallal törte meg a szövés sima felületét. Rájöttek, hogy növények, virágok, gyökerek, fák héja gyönyörű festékanyagot tartalmaznak, mellyel a fonalat színezni lehet. S megvolt a művészi szövés. A legrégibb kultúrák szövései elvesztek ; a görögökét sem ismerjük. A legutolsó két nagy fénykora a szövésnek a mohamedán-szövészet s a németalföldi, középkori gobelinek. A keleti szövés technikája három fonalból kombinálódik : a láncfonal, a vetülék s a kettő közé van beöltve a szinező fonal. Smírna, perzsa szövés ; szumák. A gobelinek mindenféle válfaja, melyekhez hozzá tartozik a tilmí vagy torontáli szövés ís, csak két fonalból áll s a láncból s vetülékből vagy öltőfonalból, mely egyúttal színez ís. Végül utalás történt a művészi szövés fellendítését célzó modern törekvésekre és a gödöllői szövőískolából behozott néhány példa alapján kérdés és feleletek alakjában a szövés stílusának néhány sarkalatos elvét demonstráltuk. Úgymint a síkszerűséget, a rajz bizonyos mértani voltát, melyet a szövésnek két, egymást keresztező iránya tételez fel. A színezésben pedig az ellentétek s az egymás mellé rendelés elvét. Július 12-én egész délelőtt P. V e 1 i c s László S. I. kalksburgí múzeumőr az egyházi hímzőművészet történetét mutatta be saját hímzésgyűjteményének nagybecsű példányaival. Egyházi hímzőművészetünk ókorából a rómalak applikációját, a bízanciak rakott aranyhímzését és az arabsok úgynevezett hármas-varrását emelte ki. E kornak hímzőművészetébe mélyedve, a legnagyobb lelkesedéssel szólt magyar hazánk egyik legnagyobb műalkotásáról, a koronázási palástról, amely a még teljesen ép felírat tanúsága szerint 1031-ben, előadó meggyőződése szerint B. Gizella királynénk veszprémi udvarában, az 1025-ben odatelepített bizánci apácaművésznők hímzőiskolájából került ki. A hímzés második korszakából, az 1000—1500-ig terjedő időszakból szintén három főtechníkát beszélt meg, a száröltéses hímzéseket, a gobelin-féle hímzőfajokat s végre a hímzés történetében legbecsesebb árnyalt aranyhímzést, más néven lazúr- vagy burgundi technikát. E korszak tán utólérhetetlen magaslatát, minden időkre bámulatos remekművét képezi a bécsi udvari művészeti múzeumban a XVIII. földszinti teremben látható burgundi ornátus, amely egy kazulából, két dalmatíkából és három pluviáléból áll. Ily műalkotásoknak értelmes szemlélése és megmagyarázása többet nyújt sok mindenféle folíánsok sokszavú kanyargós leírásainál. A harmadik korszakban, amely a reneszánsz óta napjainkig terjed, főleg gyakorlati szempontból kiváló figyelmet érdemelnek először a néphímzés teréről a művészeti gyakorlatba ís átvett technikák, nevezetesen a keresztöltés, a lánchímzés, a csomózott-hímzés, a gyöngyhímzés, a copftechníka stb. Sőt maga az aranyhímzés is új módozatokat mutat be ; ezek közül bizonyára legnagyobb keletnek örvendett a domborított aranyhímzés. E technikával csillogó hatást értek el, de a bizánci és burgundi hímzések nyugodt majesztását fel nem érték. Művészeti szempontból e korszak legfényesebb eredményét képezte kétségkívül az úgynevezett tűfestés, amely a legfinomabb selyemhajszállal a festészet szín- és fényárnyalataít utánozta. E téren napjainkban a japánokat illeti meg a pálma, kik, mint nem rég láttuk, Budapesten is elragadóan szép tűfestéseikkel bűvölték el az Iparművészeti Múzeum látogató közönségét. Zárszóul előadó napjaink géphimzéseíről is megemlékezett. Bár a kultúra szempontjából minden népnél a műbecscsel bíró alkotások kívánatosak első sorban, de való igaz, a társadalomnak sok rétege a mai nehéz életviszonyoknál fogva tényleg olcsó ipar- és kereskedelmi cikkekre szorul. A gépek jogosultságát tehát a szóban levő téren elismerjük, de minden áron oda törekszünk, hogy a gép készítményeiben is művészi gondolat és választékos ízlés érvényesülhessen. N é m e t h y G y u l a dr. teológiai tanár előadása a m i s e r u h a t ö r t é n e t i f e j l ő d é s é v e l foglalkozott. A miseruha eredetét illetőleg mindinkább tért foglal a liturgikus irók között az a nézet, hogy a mai miseruha a régi római p e n u l á n a k nevezett felsőruhából származik, melynek alakjáról a római Traján-oszlop domborművei elég világos képet adnak. A miseruha fejlődését három nagy korszakba foglalhatjuk össze. Az első korszak a román stílusú úgynevezett harangalakú miseruha korszaka. A X. századtól körülbelül a XIII. század végéig terjed e korszak. Németországban sok szép XI. századbeli kazula maradt fenn, nálunk, Magyarországon három : a Gizella királyné kazulája, a koronázási palást, a pannonhalmi és zágrábi kazulák. Ezek mind villakeresztes miseruhák. A villakereszt fenntartotta magát a csúcsíves kazula korszakának első felében, a XIV. század végéig, mikor a derékszöges keresztdíszítés jutott uralomra. A csúcsíves kazula (XIV—XV. század) jelentékenyen kisebb, mint a harangalakú, de még mindig elég bő és tisztes alakú. A hlmzőművészet a csúcsíves kazula keresztjein aratta legnagyobb diadalait. Valóságos tűfestés volt ez. A reneszánsz-kazula (XVI. századtól kezdve) eleinte elég tisztes öltözet volt, de már a XVI. század végén annyira kivágták, hogy mind a szentszék, mind egyes kiváló egyházfők (Borromeí Sz. Károly érsek) szükségesnek tartották a kazula reformját. E törekvések, fájdalom, nem tartóztathatták fel sem a középkori figurális hímzés hanyatlását, sem a kazula alakjának teljes megromlását. A XVII. és XVIII. század meghozta a hegedű alakú kazulát, mely mind esztétikai, mind liturgikus, mind szimbolikus szempontból igen sok kifogás alá esik. A kazula reformját a XIX. század kezdte meg, de sok teendő maradt napjainkra is.

Az előadásokat délutánonkínt 2 órától 6-íg gyakorlati tanulmányok egészítették kí. Ezek folyamán a résztvevő 35 apácanővér hímzésminták másolásával, színpróbák gyüjté-

27

1

sével, csipke és hímzési technikák tanulmányozásával foglalkozott. Ezen idő alatt az Az egyháziparművészeti iskola textílosztályán készült miseruhatervezeteket s azoknak 25—30 művészeti díszítési változatát másolták le e sorok írójának vezetése mellett s Szalay Béláné f0iyamoK szaktanító útbaigazításával gyakorlati példákon ismerték meg az arany- és selyemhímzésnek a gyakorlatban ma is alkalmazható technikáit, továbbá a varrott és a vert csipke készítésének különféle eljárásait. Ezen gyakorlati tanulmányok során összegyűjtött munkák az egyházi ruhák készítésével foglalkozó apácanővéreket oly mintagyűjtemény birtokába juttatták, mely amellett, hogy a művészeti ízlésnek teljesen megfelel, egyszersmind a készítendő míseruháknak lehető olcsó előállításával ís számot vet s így a gyakorlatban is használható. Néhány szóban le kell szögeznünk ennek az első apácakurzusnak tanulságait. Talán még sokkal közelebbfekvő eredményeket várhatunk tőle, mint a lelkészkedő papság számára rendezett tanfolyamtól. Nem azért, mintha a papság nem karolná fel örömmel és lelkesedéssel mindazt, amit a tanfolyam programmja felölel, de mert a kitűzött célok épen az apácáknál, akik az egyházi ruhák elkészítésével foglalkoznak, sokkal szélesebb körben és sokkal gyorsabban valósulnak meg, mint bárhol másutt. Az, hogy az ősi miseruhának újabb szabási formáját, a gyorsan és könnyen elkészíthető míseruhadiszítéseknek művészi beccsel bíró mintasorozatát megszerezhették, az egyházi ruhák készítését művészi irányba tereli. S azok a minták, melyeket a tanfolyam résztvevői összegyűjtöttek, nem csak egy kolostor munkájának az anyagát képezik, hanem alkalmas módon sokszorosítva, az ország különböző helyein fekvő kolostorok műhelyeinek míntagyűjteményét szaporítják és frissítik fel. Az a kapcsolat pedig, amely ezen első tanfolyam alkalmával az egyházi ruhák készítésével is foglalkozó iparművészeti iskola és művészek között egyrészt, másrészt pedig a művészi kivitellel foglalkozó apácanővérek között szövődött, az egyházművészet egy jelentős ága jövő fejlődését biztosítja. A rövidre szabott idő, melyben a tanfolyam munkája lefolyt, csak bevezetés lehet és ízelítőül szolgálhat a folytatólagosan rendezendő tanfolyamok munkájához. A nyújtott ismeretek kibővítése s különösen a gyakorlati munkának folytatása már csak azért is szükséges, mert így néhány esztendő alatt a művészi terveknek olyan kincsesbányája gyűlik egybe, amely a hazai szükségleteknek itthon való ellátását teszi lehetővé. Nem kell majd a külföldhöz fordulnunk, ha művészi szép és drága vagy akár olcsó egyházi ruhákat akarunk készíttetni. Az apácák számára rendezett tanfolyamokon pedig bő alkalom nyílik arra, hogy a művészi ízlés iránti fogékonyságot az egyházi művészet minden vonatkozásaiban közvetlenül terjeszthessük és így csendes és buzgó munkásságunkkal a közízlés és a vallásos érzés nemesítéséhez hozzájáruljunk. MIHALIK GYULA.

272 Az ajándéKozás művészete

AZ AJÁNDÉKOZÁS MŰVÉSZETE. ÍRTA: N Á D A I

PÁL.

Igen, az „ajándékozás" művészete és nem az — ajándéké. Mert a kettő közt különbség van. Az ajándék művészete jobbadán az iparos, a kereskedő dolga, az ajándékozás művészete az enyém is, aki adom, az öné is, aki kapja. A kettő közt tehát különbség van. Legalább is akkora, mint az ok és okozat között, mint a matéria és a szellem között. Mert mit jelent ez a szó: ajándék? Valami darabos fogalmat, valamit, ami készen adódik, valamit, amit egy ember bizonyos célzattal megvesz, azután egy másik embernek kézbesit és amit ez a másik ember szabályszerű formák és nem egészen szabályszerű gondolatok közben átvesz. Az ajándék tehát eszköz, lebonyolítási eszköz, csereérték, nemzetgazdasági tényező. Mit érzek, ha elolvasom, vagy meghallom ezt a szót: ajándék? Először ís érzek valami keresettséget. Azután egy kis gyanús illatot érzek. Azután valami olyasfélét érzek, ami egy zenélő-album ködös körvonalait idézi fel az emlékeimben, vagy egy bronzöntvényü kutyáét, amelyik cilindert tart a szájában és a cilinder karimáján egy pajkos fölírás olvasható. Például az, hogy „Ember ne boszankodj". Mí más az „ajándékozás" ! E mögött félve, szinte bocsánatkérőleg húzódik meg egy finom figyelmesség. Itt nem a tárgyra gondolok, hanem a mozdulatra, a gesztusra, a törekvésre, a lendületre. Ajándékot mindenki adhat és vehet, ajándékozni csak az tud, akinek a szívéből ís hozzátapad valami az ajándékhoz. Ajándék csak az utolsó folyamat, a rideg tény ; ajándékozás maga az igazság keresése, maga az út, mely a szerelmet előkészíti. Kí nem érzi, hogy mennyi grácia, mennyi hajlékonyság, mennyi romantika van ebben a szóban, ebben a piruló vallomásban s „megajándékozom önt". Ez az ! Romantika van benne, félmúlt és haldokló romantika, hogy egy mostanában divatos szóval éljek j levendula-illat. A megajándékozás művészete a hatvanas és hetvenes évek poézísét juttatja az ember eszébe és a még régibb időkét, amikor az ajándékozó először csak tervezgetett, azután tervezőből megrendelő lett és csak végül lett ajándékozóvá. S amikor tervezett és megrendelt, a maga egyéniségének egy darabkáját ís belevésette az arájának szánt násfába és amikor tiszta áhítattal egy kelyhet készíttetett a szűrszabó-céh atyamesterének ezüstlakodalmára, akkor nemcsak jó polgár és figyelmes hazafi tudott lenni, de egy kicsit mecénás ís volt — a maga módja szerint. Az ajándékozás a szívjóság művészete volt, a kézműipar ábrándvílágából pattant elő és mindig úgy dolgozott, hogy két ember összedugta a fejét és mosolygott és veszekedett és alkudozott és megint mosolygott és így született meg: az ajándék. És szép volt ez az ajándék, mert a szerelem gyermeke volt. Mí más idők voltak azok ! De elmultak a kézművességgel, mert őket ís megette az indusztrializmus. A gyáriparral utolsót vonaglottak ők a szerény és kellemetes megajándékozok, helyesebben ajándék-nyújtók és hattyúdalaikat félve őrizzük üveges vitrinekben. Az ajándékozás szinte kiveszett a divatból s helyébe lépett az ajándék. Csúf szó, amely egy csúf etikát ís teremtett meg. Az ajándékozás cinizmusát. A kézműveskor gyermeke boldogtalan volt, ha a rózsafából készült gyüszűtartóra rá nem vésethette a maga sóvárgó szerelmét ís Euryalus és Lucretia, vagy Daphnís és Chloë, vagy legalább is egy sebzett szarvas képében. A mai ajándékozó minden közösséget megtagad az ajándékával. Olyat ajándékoz felebarátjának, aminek az odaajándékozása az ő számára legkevesebb vérveszteséget jelent. Mondd meg, hogy mit ajándékozol barátaidnak és én megmondom neked, hogy mit utálsz — lehetne némi túlzással mondani. Ez a felfogás teremtette meg az iparművészet történetének a vaskorszakát. Nem ís a vaskorszakot, mert a vas végre ís becsületes fém, hanem a műbronz-korszakot, az oxidált és cizellált öntvény-korszakot : az oxidált patkókkal, lovakkal és kengyelekkel díszített cizellált

273 téntatartók műöntvény-korszakát. Azoknak az enigmatikos hattyúknak korszakát, amelyek Az Qj&ndéKozás hol gyúmölcsöstálakon vonaglottak, hol kanapépárnákon, hol galléros-dobozok píros művészete plüssén, hol zenélő söröskancsókon. Azoknak a szerecsenfejeknek a korszakát, amelyeknek a szájából hőmérő lógott és a búbjokon ébresztő óra játszott, azoknak a szalvéta-préseknek korszakát, amelyek a gyermekélet intimitásaival voltak diszítve és azoknak az édes kis disznóknak a korszakát, akiknek a szájából fogpiszkáló nőtt ki, a hátukból pedig gyenge füvecske. Az iparművészetnek ezt a korszakát a bazári művészetek virágkorának lehetne nevezni némi keleties színezettel, míg a nyugati műveltség barátai inkább a galantériaművészet gyűjtőnévvel illetik. Leghelyesebb volna talán a „szabott árak" művészete címén összefoglalni. Mert az teremtette meg, az úgynevezett kuláns kereskedelem, a szabott árú kereskedelem, az „idő rövid és a pénz beszél" jeligéjű kereskedelem, a nagy forgalomra és pocsék ízlésre berendezett kereskedelem. A dolgoknak ilyen arculata mellett persze egészen elsorvadt úgy az ajándékozó egyénisége, mint a megajándékozotté. És a különbségek legfeljebb osztály- és utca-különbségek voltak. Voltak magukat szerényen „Souvenir de Budapest"-nek nevező és krokodílbőrt szenvelgő pénztárcák az igénytelenebb néposztályok számára és voltak egy darab bronzból öntött kovácslegények, akik Barbadíennet hazudtak és a plutokrácía szalónjaíba kívánkoztak. Csak valuta-különbségek voltak e műtárgyak közt, de ami az ordináréságot illeti, nem vala köztük különbség. És legfeljebb még a hely és idő tekintetében volt köztük barátságos megegyezés. Tudniillik, ami még Bécsben brüsszeli újdonság volt, abból Pesten „Nouveauté Parisienne" lett és ami télen „Souvenir de Budapest" volt, abból nyáron „Erinnerung an TrencsénTeplítz" lett. De volt az efajta ajándékoknak mégis valami jó tulajdonságuk. Az, hogy ha már az ajándékozó nem örült neki, aki adta, legalább az átvevő ís undorodott tőlük, aki kapta. Az egyik telefon-gyorsasággal vásárolta, „beszerezte", a másik pedig expreszsebességgel kidobta. Az ajándék ezen a ponton tehát merőben légies fogalommá lett, midőn az egyik embertől a másikhoz röpült és a másiktól a harmadikhoz s azért mondták ekkor az ajándékról, hogy nemzetgazdasági tényező, mert csak a nemzetgazdák örültek neki, minthogy a nemzet háztartásában nem kellett őket kirakni. S ez a kölcsönös undorodás, ez a haszontalanság-belátás sietteti az ajándékozás ízlésesebb életkorának elkövetkezését. Az ajándékozás etikája lassan az ellenkező felfogásba tolódott át : ne végy olyat felebarátodnak sem, amit nem kívánsz magadnak ! ez az életelv diadalmaskodott. Az emberek egyszerűen belátták, legalább az ízlésesen értelmes emberek, hogy ők nem elég gazdagok ahhoz, hogy olcsó holmit vásároljanak. De másrészt nem volt megbecstelenítő sem az ajándékozóra, sem a megajándékozottra az, hogy valóban felhasználható, célszerű holmit adjon és kapjon, teszem egy csipke-legyezőt, vagy egy ezüstbe trébelt toilette-tükröt egystílusú púderes dobozzal, vagy egy jól megformált és kikalapált vörösréz-lámpát, vagy — óh borzalom ! — egy teáskannát, egy okos és egészséges teáskannát, amelyiknek nincs hőbb vágya, mint hogy benne teát főzzenek és ne diszműnek tekintsék őt, csak egy szerény, de jómódú teáskannának. Az emberek egy észszerűbb, természetesebb életfelfogáshoz szoktak hozzá és ezen életfelfogás mellett már nem volt kötelező, hogy az ember fürdőből jövet, okvetlenül egy csonttollszárat hozzon, vagy egy kagyló-hamutartót, vagy egy írókészletté szétszedhető sétapálcát, azon a címen, hogy az ajándékban nem az érték a fő, hanem a figyelmesség. Nem, hanem lehetett már egy jó napernyő-fogantyút és egy szolid övcsatot is ajándékul adni és a menyasszony sem pírul el ma már a füle rózsás cimpájáíg, ha az ember egy tucat jó hajtűbe, mint nászajándékba sóhajtja bele bánatát vagy jókívánataít. Nem véletlen, hogy ez az észszerűbb ajándékozó-felfogás, mely egy-két évtizede terjed, ugyanakkor kezdett gyökeret verni Európaszerte, amikortól az iparművészet újabb reneszánsza datálódik. Mert mind a kettőnek egy a gyökere: az iparművészeti hasznosság elve, a hasznos szépség gondolata és mind a kettőnek egy a becsülete : az anyag komoly biztos-

274 Az ajándéHozás

művészete

sága. Az ajándékozó a maga őszinteségét legjobban a tárgya őszinte anyagszerüségével jelképezhette és a férfinak, aki igazán szívből gáláns akar ma lenni egy hölgygyei szemben, kevesebbet kell gondolnia a galantéríára és többet az angol műiparí elvekre. S már az apró, intimebb vonatkozásoknak ís helye jut ebben az ajándékozási kicserelődésben, az egyéniség-keresésnek és egyéniség-nyújtásnak, a szükségletek kítapogatásának, a lelki hajlandóságok óvatos felismerésének. Vagy nincs-e abban egy szemernyi modern trubadur-költészet, ha valakinek egy jó ampolnát ajándékozok a boudoírjába, vagy nem rezeg-e együtt valami halk irónia azzal, ha egy hiú asszonynak jól csiszolt parfümösflaçonokkal akarom elbódítaní a fejét? S lassan-lassan — amint a jelekből látszik — fel fog éledni az iparművészeinek egy olyan ága mifelénk ís, amely az apró tárgyaknak, az okosan kedves holmiknak százféle fajtájával fogja megkönnyíteni az ajándékozást és az emlékezést. Az alkalmak együtt gyarapszanak az idegenforgalommal, az utazások szaporodásával, a fürdő-élet fellendülésével és a családélet intimebbé válásával és az apró figyelmességek talán ezúttal ís igazolják a közmondást : erősebben összefűzik az embereket. S ezen a ponton, amikor az ajándék megnemesbül és az ajándékozás tisztasága újra felragyog, itt válik a modern emberre nézve az ajándékozás ténye halk élménnyé. Kellemes emlékezések rajzanak körülöttünk: akár a drezdai Pragerstrassera gondolunk, a finoman hideg északnémet kirakatokra, melyek szolid üzletet kínálnak ; akár a brüsszeli Boulevard-Anspachra, ahol a pajkos flamand jókedv ezer változatban kínálja a menneken píss-t, hogy sohase felejtsük el ezt a legszemtelenebb szökőkutat és legbájosabb meztelen gyereket; akár a velencei Márkus-térre, ahol kellemes, zsibbasztó butasággal tűri az ember, hogy a vigyorgó olasz az utolsó pesetákat szedje kí a zsebéből, mialatt condottierílevélnyomókat és quattrocento levelesládákat és ál-muranoí üveggyöngyöket egyforma szeretetreméltósággal gyömöszöl a zsebünkbe . . . Ah, ezek a színes, cifra, átmélázott délelőttök, melyeket a kellemes gond tölt el, hogy valakinek örömet szerzünk és a finom honvágy, hogy azzal a valakivel kétszer huszonnégy óra múlva együtt leszünk. Halványan, kicsit fáradtan tűrjük, hogy a boltos beszéljen, hogy a hordár dobálja, hogy a finánc belemarkoljon s kétségbeesünk a gondolattól, hogy valami bajuk esik. Már élnek, élnek ezek az ajándékok, már nem holtak, hanem szímbolumok, kedveskedünk velük és nekik, simogatjuk őket és mégis könnyű szívvel adjuk oda, éppen mert szerettük őket. Mert mit tesz e percben : ajándékozni ? Gyönyörűséget érezni a másik gyönyörűsége láttán, adni önmegtagadás nélkül, adni és semmivel sem érezni magunkat szegényebbnek.

275

LESZNAI ANNA HÍMZÉSEI* A „Nyolcak" kiállítása egy vendégének hímzéseiből mutatunk be néhányat lapunk olvasóinak. Művészeti értékük, de még inkább azok a körülmények, amelyek között készültek, nagy jelentőségűekké teszik őket, mert azok a munkák, amikkel Lesznai Anna a hazai iparművészek sorába állott, nem kísérletek avagy szárnypróbálgatások, hanem kész eredmények, azonfelül pedig irányt mutatnak egy ma még függőben lévő művészeti probléma megoldására. Lesznai Anna már gyerekkorától tervezett, hímezgetett a maga és ismerősei gyönyörűségére. Piktoroknál tanult rajzolni, festeni ; nemcsak látta, de meg is értette a mi matyóhímzéseinknek csudálatos szépségeit. Külföldön Is járt, ott meg tapasztalt valamit. Azt, hogy milyen élelmességgel teremtenek ott modern iparművészetet azokból a morzsákból, amik a magyar népművészet termékeiből odavetődnek. Aki látta az utolsó bécsi iparművészeti kiállítást és tudja, hogy a vezetőszerepet játszó iparművészeti iskolákban hogyan igyekeznek kiaknázni a magyar és szláv népművészetnek nemcsak ornamentikáját, hanem a bennök feltalálható öltéseket is, az megérti, miért oly színesek ma a germán hímzések, honnan az a szándékos naivitás, mely bennök lappang, s nem csodálkozik azon, hogy olyan ismerősek a díszítőformák, melyek rajtuk szerepelnek. Lesznai Annának akkor, amikor Berlinben két matyóhímzést mutattak meg neki azzal, hogy : „íme, ebből csináljuk mi a mi modern hímzéseinket", már nem volt szüksége arra, hogy abból a forrásból kezdjen meríteni. Ő már akkor túl volt a kezdésen. A forrás lehet közös, de a mód, ahogyan merít belőle, más. Sokszoros kamattal tetézve adja vissza a tőkét, melyet a néptől kölcsönzött. A kompozíció egyszerűsége mellett megmarad, de színben és formában oly gazdag, hogy műveit bátran fölibe helyezhetjük a mi örökszép népi munkáinknak. A művésznő nem maga hímezte minden munkáját. Ismerősei, barátnői, matyó asszonyok dolgoztak rajtuk az ő útbaigazítása nyomán. E segítőtársak művészi megértésének megvan a nyoma e műveiken.

Más színharmóniák, más öltésnemek váltakoznak egymással az ugyanazon terv szerint készült különböző munkákon. A tervező és készítő, az ecset és a tű mesterének képességei szerencsésen egyesülnek a művészi eredmény létrehozására. Ez az eredmény pedig, és az út, amely ide vezet, az iparművészet legnagyobb problémájának megoldása. Csak akkor várhatunk művészi eredményeket a tervező és készítő közös munkájától, ha egymást tökéletesen megérteni képesek, és ha mindketten művészek. Lesznai Anna és a matyó parasztasszony művészi megértésének gyökere a matyó népművészetében van. Azt érti és érzi át a művésznő ( abban nevelkedett, annak a szín- és formavilágában élt és él ma is a parasztasszony. Amit az egyik elgondol és papírra vet, a másik anyagban, tűvel megvalósítja úgy, hogy az eredeti eszméből semmi el nem vész, sőt tetézi szépségét azzal, amit a kezére bízott anyag megmunkálásánál felfedez. Sokszor esett szó minálunk a népművészet pusztulásáról. Fájdalommal konstatálták azok, akiknek lelke közel áll hozzá, hogy a mai gazdasági viszonyok között a régi formájában többé megtartani nem lehet. Megoldatlan kérdésként meredt elénk, akik nem tudtuk semmibe venni a mi magyar fajunknak ősi művészi képességeit, hogy hogyan lehetne ennek az ösztönnek egészséges táplálékot adni, olyat, amelyik a kor szociális viszonyaival számot vet és alkalmas arra, hogy a nép lelkében szunnyadó művészi képességeket továbbfejlessze. Lesznai Anna munkái megmutatják ezt az útat. O — tudatosan-e vagy nem, az már nem változtat az eredményen — megtalálta a módját, hogy szerencsésen összekapcsolja a tervező és a készítő képességeit a magyar művészi munka érdekében. Ez az, ami munkáinak a szokottnál nagyobb értéket, eredményeinek súlyt kölcsönöz. Mi pedig, akik az eljövendő magyar iparművészet jövőjének eszméjén csüggünk, csak azt kívánhatjuk, hogy még sok olyan Lesznai Annánk legyen, aki az úttörő nyomán életet ád a mi magyar népünk szunnyadó művészetének. M. GY.

Lesznai Anna hfmzései

276 KûtônféléK

ÜLÖNFBLÉK, KALOTASZEG. Olvasóink még bizonyára RÉGI élénken emlékeznek utolsóelőtti, ötödik számunkra, amely K ó s Károlynak „Régi Kalotaszeg" című, külső formájában és tartalmában egyaránt művészi írását foglalta magában. Ez alkalommal azért térünk vissza Kós Károly munkájára, hogy jóleső megelégedéssel konstatáljuk azt az elismerést, sőt lelkesedést, amellyel nevezett számunkat a magyar sajtó fogadta. Örvendünk ennek a lelkesedésnek nemcsak azért, mert a szándékaink megbecsülését látjuk benne, hanem főként azért, mert alapos reménységet kelt bennünk arra nézve, hogy Kós Károly eszméi nem jutnak a pusztában elhangzó kiáltás sorsára, hanem elérkeznek azokhoz, akiknek szánva voltak. Ennek a reménységnek indokai gyanánt álljanak itt az alábbi ujságkivonatok s B u d a p e s t i H i r l a p . (1911. július 22.) Régi Kalotaszeg. Kós Károly írása. Egy csodálatos hitű, rajongó magyar művészember, Kós Károly tollat ragad néha és papírra veti a maga hitvallását. De nemcsak poétalélekkel, a nyelv, az érzés, a gondolkozás sajátságos erejével és eredetiségével képzeli el és írja meg Kós Károly a maga könyvét, hanem a művész vonalat, képet látó szemével, egyszersmind meg is rajzolja szövegestül, képestül, rójja a régi, hímes betűt, a tarka díszt és az iniciálékat. Mintha csak régi fólláns került volna kí a modern könyvsajtóból. Most ís előttünk fekszik Kós Károly egy ilyen munkája: Régi Kalotaszeg a címe. Először a Magyar Iparművészet legutóbbi számában jelent meg, azóta különlenyomat is van belőle. Kós Károly építőművész. Az ő szűkebb hazája, a Kalotaszeg építéséről s a magyar építésről általában mond el kedves, szép, megszívlelni való dolgokat. Dolgokat, mikről maguk az omladozó ősi udvarházak, templomok, várromok, bástyák mondanak mesét az ő megértő lelkének. Amikről porladó írások, középkori feljegyzések szólnak. írását elemezni, taglalni, fejtegetni nem lehet. Olyan az, mint a muzsika ! hallanunk kell, ha akarjuk tudni, milyen is voltaképpen. Beszélni róla nem elég." (Ezután több mint három hasábra terjedő kivonat következik Kós Károly írásából.) A H é t . (J9ÍÍ. augusztus 6.) C a r p a c c í o : Régi Kalotaszeg. (Kós Károly rajzos írásai a Magyar Iparművészet 5. számában.) Csendes, öreg, téli estéken egy fanatikus rajongó magyar kezébe vette a nádtollat és üzenet írt azoknak, akik „új utakat járnak." Valahol Sztána körül, hegyes, köves földön, nagy merő egyedüllétben, estéről-estére nőttek, sokasodtak a piros iniciálék, avas hártyára illő fekete és kék betűsorok. Közben egy-egy kerített udvarház, fatemplom, omladozó vár, magyar intérieur rajza is odakerült a pergamenre, néhány biztos, erőtől feszülő, stílusos

vonalba összefogva. És egy nap készen lett a krónikás írás, a Kós Károly könyve. Az ,,Attila királyról" szóló ének szerzője, aki egy esztendő előtt még rezignáltán írta, hogy „napnyugodat felől nagy zivatar támad, naptámadat felől nap többet nem támad", most valami naiv, de imponáló magabízással, keserű daccal rójja az üzenetet, ha senki-senki sem fogja is olvasni közületek ezt az írást, akkor is leírom már, mert tudom, hogy eljön az idő, amikor újra feljönnek a hegyekbe igazi, új magyarok és keresgélni fognak elmullott dolgok után . . . Ha ma nem fogják olvasni írásomat, hát akkor azoknak írok... Furcsa, reménykedéseket és sejtelmeket ébresztő könyv a Kós Károlyé. Nemcsak egy művész álmairól számol be ez az írás, de a magyar architektúra fátyolos jövendőjében is, mintha élesebben húzna meg egy vonalat, színesebben csíllantatna meg egy foltot. Öreg magyarok elfelejtett, porladozó, kőből és gerendából emelt várai, csupos fedelű, boronafalas nemesi fészkei, fonatos, sározott palánkú cíntermeí, tornácos haranglábai a váratlan újság és érdeklődés fényében állnak előttünk és sejtelmeink támadnak magyar építészetről, nemzeti architektúráról, aminek a csírája ott van a Kalota és Körös vize mellett. És mí a huszadik századnak rabítz- és betonfalak közt lakó fiai, soha nem érzett, jóleső örömmel olvassuk a krónikát I. Rákóczi György építéseiről, hogy : „Várad várában az sok épületek a Bethlen Gábor fejedelemtől olasz fokokra és sűrű csatornákra lévén építve, hogy az csatornák minduntalan csurgók és amiatt az házakban is sok károk volnának, az olasz fokokat mind lehányatván, mind szarufákra és sendely alá vétette azokat." — Tipográfiai tekintetben a könyv szenzációszámba megy. Az íparművészettel szoros kontaktusban álló tartalmán kívül bizonyára az is hozzájárult ahhoz, hogy Györgyi Kálmán a Magyar Iparművészet hasábjait nyissa meg előtte." A J ö v ő . M ó r i c z Miklós : Régi Kalotaszeg. „A Magyar Iparművészet, ez a nagy gonddal s igazi művészérzékkel szerkesztett folyóirat legutóbb egy csudaszép számmal gazdagította a papiroson duzzadozó magyar kultúrát : kiadta Kós Károlynak a Régi Kalotaszegről rajzolva írott s rajzolt munkáját. Építést ír itt Kós Károly j magyar építést, nemesi udvarházakat, várakat, templomokat és temetőket ; köveket ír benne és fákat, vizeket, elmúlt embereket és újratámadó életet. Főképen ezt! újratámadó életet. Keresi a magyar építés emlékeit és meg is találja az ösvény elejét s azt a pontot is, ahol az ösvény hírtelen elvágódik és nem azért maradt abba, mintha a sikertelenség íngoványába vezetett volna, hanem mert török és tatárpusztítás gázolta le a szegény erdélyi magyart, aki annyi hittel índúlt meg rajta s a nagy romlás után gyáván fogadta az idegen építési formákat, mert készen jöttek s talán még akkor ís rákényszerítették volna magukat, ha akkor találkozik velük, mikor friss, fiatalos erejének teljességében indult nagy céljai felé. Kós Károly azzal próbálkozik, hogy eltisztogassa a romokat arról az ösvényről és megtalálja a folytatását. Csodálatosan nagy akarás ez, engem is melegít. Kétszázötven esztendő mélységéből sok, sok csapás omladékai alól kiásni ezt az ösvényt és az időnek ezen a szörnyű nagy akadályán átugorva folytatni azt, ami annyira abban maradt.



231.

231.

A NAGY

KUPOLACSARNOK

RESZLETE.

PARTIE

DE LA GALERIE DE LA GRANDE

COUPOLE.


2 32. A M E Z O G A Z D A S A G I BELSEJE.

CSARNOK

INTÉRIEUR DE

DE LA GALERIE L'AGRICULTURE.

4*


W f rV * !i ".•»•«•> Sí;

trnvt

- n rt i » » A H

I !!(!!n v i v r r v » » » Î , U H

LTFRV»*»Y»'l,'LVMJ

k ri'crviïi, í Ti't't'rn

238. 2 3 3 . A KIS K U P O L A SAROKRÉSZLETE.

DE

LA

P A R T I E D U COIN P E T I T E COUPOLE.


M. ; • t J

; • MVÍ • ;V * V; • •.M ;

FV;.;.;.'^:

1 . 1 , , t' t< j, i / . » i. i » f- * s i i « i, i \1 • f< i .

«I I '' » I,Ai ' ; hM' àJ

M.i

'' ' I.

I. I,'« »'

•jM.i.il

•

;

;,

M.t.i. • M . I . M . I

V;1 * • • A •M.M M.t. M

I

,

IVIV • • • • iVi iV;11 i •i i V / i V

1 1 5 1 1 1

•• 'a •

• I a I * s . ! : i . vi ' • • • f . M , M . M » I i i I I H I i 1 . » . « . « . • . • . I ft | | » i É

•t uI

i i ; : : V : V

M

. 11' .ij 1 . > 1 |

I Ï T I Ï I Ï ; . M S S

rrn iïWŒË

•Vi'iV V - ' m m J .jM.M.M.M.i i ; i ;V;V<ài

«Vi ; ; ;

»«•.•J.I.IJ.i

t u

•i

• • ••« ^

i e > <

' • • . •»• I

' lT' r •i '

i o ' W -

i•.»•'' 11 :

M.»

- f

WkïZ S

.TXTU 234. 234. A NAGY KUPOLA SAROKRÉSZLETE.

P A R T I E D U COIN DE LA GRANDE COUPOLE.


238. 235. FOLYOSÓ KÖZÖTT.

A

VÍZUDVAROK

COULOIR E N T R E LES COURS DÈS EAUX.


236. 236. VÍZUDVAR. A H Á T T É R B E N MARÓTI R Á T H GYÖRGY SÍREMLÉKÉNEK MINTÁJA.

LA COUR D E S E A U X . D A N S L E F O N D L E MODÈLE DU MONUMENT F U N É R A I R E DE M. G E O R G E R Á T H ; P R O J E T É P A R G. M A R Ó T I .


237,

238. 237—238. B U D A P E S T T E R V E Z T E MARÓTI

SZ.-FŐVÁROS GÉZA.

TERME.

LA SALLE DE LA CAPITALE DE BUDAPEST. PROJETÉ PAR GÉZA MARÓTI.

285 •pRO DOMO. Előbbi közleményünkben rámutattunk arra a meleg rokonszenves fogadtatásra, amelyben Kós Károly „Régi Kalotaszeg" c., ez évi V. füzetünkben közölt művét a magyar sajtónak illetékes orgánumai részesítették. De akadt egy disszonáns hang is, a Bálint Aladáré, aki a Nyugat július lé-diki számában nevemre címzett cikkében alaposan ledorongolja Kosnak „szentimentális, sekély és mindenképpen jelentéktelen betüpocsékolás"-nak minősített dolgozatát. Nem vitatom a kritika jogát s tisztán Bálint úr dolga, hogy mit tart ő szépnek s jónak, mit nem. De tagadom azt a jogát, hogy olyan „hátmögötti támadást" és egyéb gonosz célzatokat magyarázzon egészen önkényesen a Kós dolgozatához írt előszavamba, amelyek teljesen távol állanak tőlem. Hátmögötti támadással verem agyon — Bálint szerint — összes építészeinket és iparművészeinket. Első sorban Lechner Ödönt, akit azért is bántunk, mert nem áll eléggé valláserkölcsi alapon stb. E képtelen ráfogásokkal szemben nem védekezem. Egyszerűen utalok a Kós-féle munkához írt előszavamra, amelyből minden elfogultság nélkül látó és gondolkodó ember meggyőződhetik Bálint Aladár irányzatos támadásának alaptalanságáról. GYÖRGYI KÁLMÁN. K7TŰVÉSZET A GYUFASKATULYÁN. A frandák pénzügyminisztere, akinek hatáskörébe a monopólium révén beletartozik a gyufa is, elrendelte, hogy ezentúl a gyufaskatulyák rajzát, feliratát és ékítményeit művészek tervezzék. Kis dolognak látszik ez a reform, pedig nem az. Nem, mert a művészet most már Franciaországban mindenhová bevonul, oda is, ahol eddig zárt ajtókra talált. Gyufára t. i. mindenkinek szüksége van. Nem akarunk most, pedig csábít az eszme, beletévedni a következtetések sűrű rengetegébe, csak egy lehető és valószínű mozzanatot tűzünk gombostűre a sok közül. Azt nevezetesen, hogy az üres gyufaskatulyával az apró gyerekek szoktak játszani. Nos, játszik vele millió gyerek. És a millió közül az egyik olyasmit lát meg a skatulya rajzán, mely kinyitja szemét, mely fölserkenti benne a tehetséget, a szépet értékelni és akarni tudó képességet. És meglehet, hogy a gyufaskatulya nélkül ez a képesség soha sem szikrázott volna ki a lelkéből. Elhisszük, hogy kissé fantasztikusnak, talán hajánál fogva előráncigáltnak látszik ez a föltevésem : ámde, ha mélyebben utána gondolnak nemcsak ennek, de sok egyébnek, be fogják látni, hogy egy-egy élet, egy-egy sors nekilendülésében, irányvevésében aprócseprő alkalmaknak és körülményeknek is szerepük van. A művészi képnek terjedése, ha kicsiben is, sok lélekből vált ki nemes tulajdonokat és a sok kicsi sokra megy. A franciák pénzügyminisztere okosan cselekedett. Lám, még a fínánc-resszort is termelhet szépet, jót, poétíkusat, csak szív kell hozzá. IPARMŰVÉSZET TECHNIKAI ÉS ELŐAZ> ÁLLÍTÁSI TITKAINAK VÉDELME. A verseny, amely a modern gazdasági s különösen a modern ipari élet képét annyira egyenetlenné és békételenné teszi, nem hagyta érintés nélkül az iparművészetet sem. És az iparművészeti verseny megindulásával természetesen ide is befurakodott a versenynek az a


fajtája, amely nem a tényleges erők összemérésével, hanem egymás titkainak kilesése s amennyiben lehetséges, Idegen tollakkal való ékeskedés útján óhajtja elérni a maga többé-kevésbbé önző céljait. Az iparművészet terén erre még több alkalom nyílik mint másutt, mert míg egyrészt ezen a téren a nüanszok és az előállítási technikák legcsekélyebb különbségei is sokkal nagyobb jelentőségűek a műtárgy értékére nézve, mint az általános iparban, másrészt éppen ezen finomabb differenciáltságnál fogva a technikai és előállítási titkok, a rajzok és minták, az anyag kezelési módjai és a műhelyek berendezése nem vonhatók mindnyájan a szabadalom körébe s így azoknak nagy része minden jogi védelem nélkül maradt. A konkurrens és kevésbbé lelkiismeretes cégek ennélfogva egyrészt az alkalmazott munkások megvesztegetésével, másrészt pedig mindenre kész megbízottaknak, mint jámbor érdeklődőknek a műhelyekbe való becsempészésével igyekeztek egymás titkait kilesni, aminek azután az lett a természetes következménye, hogy a tulajdonukra féltékeny cégek a legnagyobb szigorúsággal csukták el műhelyeiket minden, de különösen a külföldi tanulni vágyó elől s ezáltal mérhetetlen kárt okoztak azoknak, akik iparművészeti ismereteik kiterjesztésén fáradoztak. Ezen az áldatlan és minden tekintetben káros állapoton segített legelsőnek a német törvényhozás, midőn a tisztességtelen versenyről hozott s a mult év október elsején életbeléptetett törvénynek 18. §-ában kimondotta, hogy s egy évig terjedhető fogházzal és ötezer márka pénzbüntetéssel vagy ezen büntetésnemek egyikével sújtatnak mindazok, akik az üzleti összeköttetésben reájuk bizott technikai terveket és előírásokat, így különösen s rajzokat, modelleket, mintákat, metszeteket és recepteket jogosulatlanul a verseny céljaira használják fel vagy azokat másokkal közlik. Az idézett törvény szelleméből következik az is, hogy az üzleti alkalmazott ilynemű viszonyának felbomlása után is köteles a titoktartásra, valamint az, hogy az említett felsorolásba az iparművészet minden technikai és készítési titkai beletartoznak. Ez a törvényhozási intézkedés tehát végre energikus kézzel gátat vet annak a sok visszaélésnek, amely nagyon káros hatással volt az iparművészet fejlődésére. Ideje volna már, hogy Magyarország is hasonló törvényhozási intézkedéseket életbe léptetne.

OK IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS KASSÁN. Szep* tember 2-án nyílt meg a kassai iparművészeti kiállítás, melyet az ottani kereskedelmi- és iparkamarával karöltve az Orsz. Magyar Iparművészeti Társulat rendezett. Az igen tartalmas kiállítás a Széchenyiligetben levő-nagy korcsolyázó csarnok összes helyiségeit foglalja el. Kilenc teljesen berendezett, egymással

5

KiállításoK

Iparművészeti oKtatás

összefüggő lakáshelyiség adja keretét a kassai bútoripar alkotásainak, a tágas előcsarnokban pedig a magyar iparművészet különböző ágait képviselő műíparl tárgyak változatos sorozatát helyezték el. A szobaberendezések tervezői Györgyi Dénes, Lakatos Artúr (3), Fehérkúti Bálint, Vas Béla, Menyhért Miklós, Vígand Ede, Baráth, Schalamonek és Schröder. A kiállítás elrendezésének és díszítésének terve Lakatos Artúrtól való. A kiállítás összhatása igen kedvező és általános tetszést arat. A kiállítás ismertetésére legközelebbi számunkban még visszatérünk.

WmÜVE'SZETI

JLOKTÄTÄS—

TrTJÍTÁSOK AZ IPARMŰVÉSZETI ISKOLÁBAN. Az O. M. Kír. Iparművészeti Iskola nagy tanrendi és személyi bővítéssel kezdi új évét. Zichy János gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter engeKASSAI IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS délyével az 1911/12-ík tanévtől kezdődőleg az eddigi KITÜNTETETTJEI. Az Orsz. Magyar Ipar- öt éves tanfolyam egy három és egy két éves ciklusra művészeti Társulat és a kassai kereskedelmi- és ipar- tagozódik. A 3 éves középiskolai tanfolyam végén kamara kiküldötteiből alakított bíráló bízottság közvet- érettségível egyenértékű végbizonyítványt, a két éves lenül a kiállítás megnyitása előtt Fischer Colbrie kassai főiskolai tanfolyam — azaz az ötödik év — végén püspök elnöklése mellett elbirálta a kiállításra bekül- pedig szakoklevelet kapnak a növendékek. Megengedte dött tárgyakat és döntött a kereskedelmi minister vala- továbbá a miniszter, hogy a fölvételnél a tanári kar mint a kassai kereskedelmi és iparkamara által adott egyhangú határozata alapján olyan jelentkezőknek, kiállítási érmek dolgában. E szerint a kereskedelemügyi akik kiváló művészi vagy műiparí képességről s a miniszter aranyérmét a kassai Bútorkészítő Iparosok középiskola alsó négy osztályának megfelelő műveltSzövetkezetének ítélték oda, a négy ezüstérmet Büchner ségről tudnak bizonyságot adni, az előírt iskolai bizoBéla fémműves, Zlatnyiczky József (Hollóháza) a nyítvány felmutatása nélkül ís kivételesen rendes kassai bútor- és faárugyár és Orosz Rezső festő, a növendékül legyenek fölvehetők. bronzérmeket pedig Gányi Oszkár (Hegybánya), Rákos Az idén az összes szakosztályokat nők Is látogatGyörgy asztalos (Nagymihály), Buliczka Ede kassai hatják. Mindezen bevezető intézkedések a lapunk idei könyvkötő, Marton Imre ötvös (Losonc), Freimann Adolf, Ménesi István és Petró Miklós kassai szoba- évfolyamának í. és 2. számában javasolt reformok festők kapták. A kamara ezüstérmét a „Lípa" népípar megvalósításához. Az új tanrendben két fő pedagógiai elv felé irár.-t.-nak (Turócszentmárton), Keresztes Béla kárpitosnak és Pintér János kassai könyvkötőnek adomá- nyuló törekvés eszközei vannak beleillesztve. Egyik nyozták. A bírálóbizottság még a vallás- és köz- az egyén összes képességeinek, tehát fizikai, szellemi, oktatásügyi miniszter által kiadandó művészeti éremre társadalmi, erkölcsi és esztétikai tehetségeinek arányos nézve is tett javaslatot, melyet döntés végett az Orsz. kifejlesztésére vonatkozik, a másik pedig a szakszerűMagyar Iparművészeti Társulat terjeszt a miniszter elé. ség intenzívebb kiművelésére. A 3 első évben a középiskolának megfelelő műveltség kiegészítésére törekszik, kötelező tárgyként tanítván a szakoktatáson kívül az IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS LESZ DARM- ékítményes rajz és festés, szabadkézi perspektíva, alak•*• STADTBAN Í913 nyarán. A Mathíldenhöhe-n rajz, építési rajz, alaktan és szerkesztés, geometria, letelepedett művészkolónia készíti elő ezt az érdekesnek egészségtan, fogalmazási gyakorlatok és kereskedelmi ígérkező kiállítást, amelyen művészi lakásberendezések ismeretek, irodalom és művelődéstörténet, boncalaktan, és a hesszeni iparművészet újabb alkotásai lesznek lát- stíltan, művészetek története, régi és a magyar stílus anyagát. hatók. A felsőbb két éven át a szakbelí tanulmányon kívül az alakrajzolást és iparművészeti tervezést "DODIN, a nagy francia szobrász az 1915. évre gyakorolja, továbbá társadalmi és gazdasági ismeretetervezett párisi nemzetközi iparművészeti kiállí- ket, a rajztanítóí minősítésre törekvő tanuló azonkívül tásra vonatkozó következő érdekes megjegyzést tette : neveléstant is tanul. ' Ezidőszerint sem Franciaországban, sem pedig más Mint új tanerők működnek az intézetnél W í 1 dországokban igazán magas fejlettségű iparművészet n e r Ödön dr. (a társadalmi és gazdasági ismeretek nincs. Nagyon hátrányos az iparművészetre és a többi előadója), G y ö r g y i Dénes oki. építész (tanítja a művészetekre nézve a XX. század célszerűségi elvé- belső architektúra és bútortervezés elemeit), B á r á n y nek túltengése és a modern iparművészeknek az a Nándor (a betűvetés oktatója), O z o r a i Frigyes dr. törekvése, hogy alkossanak, még mielőtt kellőképpen (a magyar irodalom és a neveléstan előadója). Az jártasak volnának a művészet mesterség! részében. igazgatóság törekvése oda irányul, hogy a segédtanári A művészetek újabb felvírágozásának kora csak akkor intézményt megszüntesse s helyette tanársegédeket hív következhetík majd el ismét, ha a fiatal emberek átér- meg a rendes tanárok mellé. A szobrászati tanszéknél zik a komoly munka szeretetének szükséges voltát s az idén B á n s z k y Sándor nyert tanársegédi megha benső áhítattal tanulmányozzák a természetet. Ezek bízást. ellenére jót vár Rodin a tervezett kiállítástól, mert Ugyancsak a szobrászati szakosztálylyal kapszámos olyan jelenséget lát, amelynek kedvező fejlő- csolatban még a tanév folyamán kerámiai műhely désére a kiállítás jó hatású lehet. is nyílik.

A

*

287 IV. NEMZETKÖZI MŰVÉSZETI NEVELÉSI, RAJZOKTATÁSI és iparművészeti oktatási kongresszust Drezdában tartják meg J9J2. augusztus hó J2-tó'l 18-ig. A kongresszusnak két osztálya lesz! a) általánosan képzőiskolák, b) művészeti és iparművészeti szakiskolák. A kongresszusnak célja a rajz- és művészeti oktatás kellő megalapozása és rávilágítani a rajzoktatásnak az általános nevelés, valamint az életben való boldogulás szempontjából való nagy értékére. E célok érdekében felolvasásokat, vitát és egy nagyszabású rajzkiállítást rendeznek. Kívánatos, hogy Magyarország ezen a kongresszuson mennél teljesebb képét mutassa be rajztanításának, amellyel már eddig is sok és számottevő síkereket ért el a külföldön.

A

AZ ORSZ. MAGYAR IPARMŰVÉSZETI TÁRSULAT végrehajtó és bíráló bizottsága gróf H a d i k-B a r k ó c z y Endre elnöklésével tartott legutóbbi ülésén elhatározta, hogy a V i r á g o s B u d a p e s t B i z o t t s á g akciójának támogatásaképen va virágdíszítőpályázatokon díjak gyanánt kiosztandó művészi plakett mintáját elkészítteti és azt a bizottság rendelkezésére bocsátja. A végrehajtó bizottság erre a célra ÍOOO koronát szavazott meg. A folyó évben kiírandó iparművészeti pályázatok tekintetében a bizottság abban állapodott meg, hogy általános pályázatot hirdet* különféle kisebb műiparl tárgyak terveire, mintáira akképen, hogy a pályázók október haváig beküldhetik a Társulatnak idevágó tervezeteiket, amelyek közül a Társulat 2500 korona erejéig fog vásárolni. Ezt a pályázatot a Társulat állandósítani fogja és reméli, hogy ezen az úton minden évben annyi megfelelő művészi terv birtokába jut, hogy azok megvalósításával az idevágó szükséglet jó részét fokozatosan ki tudja majd elégíteni. A bizottság szóvá tette, hogy iparművészeti oktatással foglalkozó iskoláink művészi főiskola és az ipariskola és a képző növendékei minden év őszén a szünidei munkákból rendezett kiállításaikon inkább a képzőművészet körébe tartozó alkotásokat mutatnak be, mint iparművészeti érdekű terveket és mintákat. Hogy tehát a növendékeket iparművészeti irányú munkásságra buzdítsa, a bizottság elhatározta, hogy 500—500 koronát fordít minden évben arra a célra, hogy a szünidei munkák közül a megfelelő művészi értékű iparművészeti tervezetek megvásároltassanak. A Társulat választmánya már régebben elhatározta, hogy illetékes helyen előterjesztést tesz a művészietlen 5 koronás pénzdarabok helyett művészi mintájú pénzek veretése érdekében. A bizottság ebben a kérdésben most akképen határozott, hogy a teendő előterjesztés kapcsán mindjárt be is mutatja az ötkoronás * L . Magyar Iparművészet f. évi 6. sz. 2 5 0 . oFd.

művészileg megoldott mintáját. Ezért megkereste az Pályázatott Iparművészeti Iskola igazgatóságát, hogy az ötkoronás Muzeális pénzdarab mintáját az iskola éwégl pályázatának ügyeK tárgyául tűzze ki. Ennek a megkeresésnek az iskola készséggel eleget is tett. A Z ÉREMKEDVELŐK EGYESÜLETE ezennel felhívja hazánk összes érem- és plakettművészeit oly érem vagy plakett mintájának bemutatására, mely alkalmas volna arra, hogy az egyesület 1912. évi tagilletményeként a tagok között szétosztassák. Az egyesület a beérkezett minták közül, ha arra alkalmasat talál, a legjobbat 1000 koronáért megvásárolja a művésztől. A minták legkésőbben 1911 december elsejéig mutatandók be az Iparművészeti Múzeumban (Budapest, VIII., Üllői-út 33—37.) Csányi Károly múzeumi igazgatóőr úrnál. Figyelembe veendők még a következő feltételek! A mintának gipszben leöntöttnek, teljesen késznek és azonnali redukcióra alkalmas nagyságban és állapotban kell lennie. A minta lehet egy vagy kétoldalú és a tervező művésznek tekintettel kell lennie arra, hogy a sokszorosítás veretés által történik. Ha az egyesület választmánya a beérkezett munkák közül vételre alkalmasat talál, illetve az alkalmasat fentmegjelölt 1000 koronányi vételárért megveszi, úgy azzal megszerezte a minta kizárólagos tulajdonjogát és a kizárólagos sokszorosítási jogot is. Csak oly munka mutatható be, melyről eddig semmiféle lenyomat nem készült, így ki van zárva minden oly minta, mely akár kiállítva volt, akár bármily kivitelben közre adatott. Minden beérkező pályamunka lezárt jeligés levéllel együtt adandó át, mely a művész nevét tartalmazza. Az Éremkedvelők Egyesületének választmánya szabadon ítélkezik a beérkezett munkák fölött, ítéletét legkésőbben 1912 január hó 1-éig fogja meghozni. Vétel esetén az illető művésszel szerződés köttetik, melynek mintája Csányi Károly múzeumi igazgatóőr úrnál (Budapest, Üllőí-út 33-37.) betekinthető, aki különben is minden irányban felvilágosítással szívesen szolgál.

K

INEVEZÉS AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUMNÁL. A vallás- és közoktatásügyi miniszter Tantossy József dr. országos magyar iparművészeti múzeumi I. osztályú segédőrt múzeumi őré, de Rivo Csermelyi Sándor dr. országos magyar iparművészeti múzeumi II. osztályú segédőrt I. osztályú múzeumi segédőrré és Pay'r Hugóné dr. Elefánt Olgát II. osztályú múzeumi segédőrré ugyanezen országos intézethez kinevezte.

288 SzaKirodalom

A

Z IPARMŰVÉSZETI MUZEUM helyiségei a tatarozások után Ismét megnyíltak a nagyközönségnek és a múzeumot igen sokan látogatják. A földszinti kiállítási csarnok baloldali folyosórészét az Iparművészeti Társulat állandó vására foglalja el. a jobboldali folyosón nyert elhelyezést a kőszegi híres gyógyszertárberendezés és Maróti Géza zeneszobája, mely a pécsi és veneziai kiállításokon szerepelt, a középső üvegcsarnokot pedig a népművészeti kiállítás tárgyai töltik meg. A középső traktus két sarkában két igen érdekes, régi iparművészeti emléket állítottak föl. A nagybányai templomból származó két XVI—XVII. századbeli faragott faoltár került ide, teljesen jó és minden részletében tisztán látható faragványokkal és művészi diszítésekkel. A múzeum hétfő és péntek kivételével mindennap megtekinthető 9—l-ig minden belépődíj nélkül.

P

IRODALOM

AZAUREK, GUSTAV E. GLASPERLEN UND PERLEN ARBEITEN aus alter und neuer Zelt. Darmstadt, Alexander Koch, J9JJ. Ára 7 korona 20 fillér. A stuttgarti kír. országos iparmúzeumban a mult év két utolsó hónapjában a régi és új üveggyöngymunkákból egy minden tekintetben tanulságos kiállítást rendeztek. A népszerű és sűrűn látogatott kiállítás tanulságait a szerző könyvalakba foglalta össze, melyben az üveggyöngymunkák történetével, a különféle technikákkal ismertet meg, esztétikai kérdések megfejtése kapcsán. Az üveggyöngy őshazája Egyptom. Az első évszámmal megjelölhető példányok Kr. e. J 500-ból valók, gömbölyű alakúak és kék, illetve kékeszöld színűek. A régibb bronzkori sírokból előkerült nyak- és karkötőkön található üveggyöngyök szinte egyptomi eredetűek s ilyenekkel nemcsak Európa különböző részeiben találkozunk, hanem Afrika nyugati részében is s technikájuk után arra kell következtetni, hogy ezen kedvelt, keresett kereskedelmi cikk kizárólagos készítői és szállítói az ókorban az egyptomiak voltak. A klasszikus műveltségnek egész Európában való elterjedésével az üveggyöngy iránti szeretet csökkent, főleg mikor annak készítésével primitív formában a gallok és a germánok kezdtek foglalkozni. Theophilus szerzetes (XI. század végén, vagy a XII. század elején) „Schedula diversarum artlum" című könyvében az üveggyöngy készítéséről nem emlékezik meg. A XIII. században a németországi hímzéseken az igazgyöngyökön kívül üveggyöngyökkel is találkozunk. A sok példa közül csak egyet hozunk fel, mely a kölni iparművészeti múzeumban van s egy Vesztfáliából származó ostyatartót mutat. A faanyag pergamennel van körülvéve s erre szines gyöngyökből az új szövetségből vett jeleneteket varrtak rá. Ezek a munkák „Opus Anglícanum" név alatt voltak ismeretesek. Ami a gyöngyök alakját, formáját, színét s végre a feldolgozást illeti, az időnként s a munkák

milyensége szerint változott. Általában véve négyféle üveggyönggyel találkozunk ! J. a nagy tömött, gömbölyű, szögletes vagy elipszis alakú, sokszor préseléssel mintázott ; 2. a belül üres gyönggyel, melyet nagyobb alakban különösen karácsonyfadísznek használtak ; 3. az úgynevezett velencei gyönggyel, melyet vékony, színes üvegcsövekből készítettek s késsel vagy géppel kisebb darabokra vágnak ; 4. a hosszúkás alakú, éles szélű gyöngyökkel. A gyöngyöknek a feldolgozása feltüzés, hímzés egész gyöngyfüzérrel vagy egyes gyöngyökkel, szövés és horgolás, beragasztás és fémbefoglalás által történt. Azt a szerepet, amelyet az ókorban Egyptom az üveggyöngy készítése körül betöltött, a középkorban és a reneszánsz idejében Velence vette át. Velence üveggyöngyei általános kedveltségnek örvendtek s nemcsak Európát és Ázsiát látja el, hanem Amerika felfedezése után oda is nagy mennyiségben szállítja az üveggyöngyöt. Legjobb mesterei közé tartoznak Crlstoforo Briani, Domenlco Miottí, kikhez a XVI. században Andrea Vidaore csatlakozik, mint az üres gyöngy első készítője. Az üveggyöngy különösen a női ruhán talált nagy alkalmazásra, mint azt az ezen korból származó arcképfestményeken látjuk. Több a XVI. és XVII. századból való fejkötő, derékfüző a technikai kivitel finomságáról és színérzékről tanúskodnak. Sokáig Velence volt az üveggyöngyök kizárólagos készítője és szállítója. Egy 1535-ből való gyöngykészítőí céhszabályzatból megtudjuk, hogy Nürnbergben ís meghonosodott ez iparág, de sem itt, sem később a Fichtelhegység vidékén, Potsdamban és Kölnben nem tudott mélyebb gyökeret verni. A XVIII. század elején a csehországi gyárak — különösen Gablonz — foglalják el az első helyet ezen a téren. Itt készültek 1829-ben az első üveggombok és a Biedermeyer-korszakban különös kedveltségnek örvendő apró, sokszínű, gömbölyű, himzésre alkalmas üveggyöngyök. A gyöngyhlmzés voltaképeni virágzás! korát a XVIII. században és a XIX. század első felében, a rokokó és Biedermeyerkorszakban éri el. Ezen kor felfogása ezen munkákban nyer kifejezést. Gyönggyel díszítették az asztalokat és székeket, ládákat és utazótáskákat, papucsot, dohányzacskót, könyvtáblát, nadrágtartót, övet, pipaállványt, kályhaellenzőket és a ruhát. Már a rokokóban találkozunk naturalisztikus díszítményekkel, árnyékolt virágokkal és gondosan kivitt ábrázolásokkal, melyek épp ezért nem feleltek meg díszítői céljuknak. Gyöngymunkák készítésével a nők foglalkoztak, sok helyütt házüparszerüleg űzték ezt a foglalkozást, újabban azonban a kézimunkát a gép végzi régi minták után. A Bíedermeyer-stílus vége felé, a XIX. század közepe táján mind nagyobb hanyatlás észlelhető. Naturalisztikus, otromba virágcsokrok rikító szinekben, ember! alakok plasztikus ábrázolásban, a fény és árnyék feltüntetésével már a hanyatlás idejéből valók. A gyöngymunkák terén három évtizeden keresztül uralkodó pangás után az utolsó években újabb fellendülést észlelünk s a stuttgarti kiállítás, hol több iparművészeti iskola és hímzőískola vett részt neves művészek közreműködésével, máris fényesen igazolta, hogy a gyöngymunkákra új feladat s új jövő vár. SZ. L.


239. A FŐBEJÁRÓ ELŐCSARNOKA.


VESTIBULE DE L'ENTRÉE PRINCIPALE.

6


240.

240—241.

KAPUVASALÁSOK.

241.

G A R N I T U R E S DE EN FER

PORTES FORGÉ.


242. KAROSSZÉK A KUPOLACSARNOKBAN.

F A U T E U I L DANS LA GALERIE DE LA GRANDE COUFOLE.

6 *


'Ä •M.W M..1fc.1M V.il

iViViVi'-'

243.

243. AZ I P A R C S A R N O K

RÉSZLETE*

PARTIE

DE LA GALERIE DE

L'INDUSTRIE.

M A G Y A R

IPARMŰVÉSZET

FALUS ELEKt

CSOMÓZOTT

1911.

XIV.

SZŐNYEGEK.

ÉVF.

VII.

MELLÉKLET.

TAPIS

ENLACÉS.

A turini A TURINI VILÁGKIÁLLÍTÁS MAGYAR HÁZA* magyar

Recommend Documents