A tudós és a hívı hivatás-tudata

A tudós és a hívı hivatás-tudata

Összehasonlító elemzés Max Weber: A tudomány mint hivatás és A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. munkái alapján

Készítette: Süge Csongor Szociológia szakos PhD hallgató

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata

Tartalom A tudós és a hívı hivatás-tudata _______________________________________________ 1 Tartalom __________________________________________________________________ 2 A hivatás fogalma ___________________________________________________________ 3 A protestáns etika hivatás-tudata _______________________________________________ 5 Tudomány mint hivatás ______________________________________________________ 7 A kétféle hivatástudat összehasonlítása __________________________________________ 9 A túlvilági eszmék szerepe _______________________________________________________ 9 A hivatás határai _______________________________________________________________ 9 Hogyan éljek? ________________________________________________________________ 10 Mértékletesség ________________________________________________________________ 10 Erkölcsi kérdések _____________________________________________________________ 10 Hivatás és az elhivatottság érzése ________________________________________________ 11 Az egyén kapcsolata hivatás-tudatával ____________________________________________ 11 A hivatás és az önérdek ________________________________________________________ 12 A hivatás külsı megítélése ______________________________________________________ 13 Hivatás és kötelességtudat ______________________________________________________ 13 A hivatás végsı célja ___________________________________________________________ 14

Tapasztalatok _____________________________________________________________ 15

2.


A hivatás fogalma Tekintsünk bármerre az írott sajtóban, a „hivatás” fınév mindig valami felemelı, az anyagi világon túl mutató eszméhez kötıdik. Hivatása van a szerzetesnek, a tudósnak, az orvosnak, a tanárnak, általában a szülıknek, a színésznek, de még a jogásznak, az újságírónak és a politikusnak is. Kapcsolatba szokták hozni olyan fogalmakkal, mint Isten és haza, emberiség és emberiesség, természet- és környezetvédelem, közügyek és állam. A hivatás szót gyakran használják a foglalkozás szinonimájaként. A hivatás kifejezésben valamilyen erkölcsiséget érzünk. Nem mondanánk például, hogy a bankárnak, a rabszolgahajcsárnak, a behajtónak, vagy a hóhérnak is hivatása lenne. Vajon hol húzódik az a láthatatlan határvonal „hivatás” és „nem hivatás” között? Egy lehetséges választ Weber: A politika mint hivatás c. [1 pp.158.] tanulmánya adhat, az alábbiak szerint: A politikai uralomnak háromféle legitimációja van. Az elsı a szokáserkölcs, amely szerint eddig is volt állam, ezután is lesz. Megszoktuk, eddig is uralkodott rajtunk, eddig is szolgálnunk kellett, ezután is így lesz. A másik a karizmatikus uralom, amely odaadásra készteti az embert. A kiválasztott uralkodó olyan valós vagy vélt tulajdonságai generálják, amely miatt minden alattvaló tiszteli, s mint felsıbb hatalomnak, átadja magát neki, szolgálatra készteti. A harmadik típusú legitimáció, a jogi, témánk szempontjából most nem érdekes. A második eset, a karizmatikus uralom jellemzıi és a hivatás között ugyanakkor már komoly párhuzamot fedezhetünk fel. Hiszen a munkából hivatás lesz, amint nem rutinból, nem kötelességbıl, nem érdekbıl, hanem felajánlásból végezzük el. A felajánlás önzetlensége magában hordozza azt az erkölcsi tisztaságot, amely bármely feladatot nemesebbé, felemelıbbé tesz. Ebbıl a szempontból teljesen mindegy, hogy a felajánlást felszentelt uralkodónknak, Istennek, a Föld nevő bolygónak, hovatovább lelkiismeretünknek vagy embertársainknak tesszüke. A hivatás lényege éppen az, hogy a tettünk szívbıl, ne kényszerbıl jöjjön, közügyet, és ne önös érdeket szolgáljon. S itt térek vissza arra a láthatatlan határvonalra, amely a „hivatást” elválasztja a „nem hivatás”-tól. Valóban, ezek szerint a határvonal tényleg láthatatlan: olyannyira, hogy nem is létezik máshol, csak bennünk: egy lelkiismereti kérdés, hozzáállás kérdése. S igaz: vajon hivatásnak tekintjük-e annak az embernek a munkáját, aki szemmel láthatóan önös érdekbıl, rosszul, vagy netán ártó szándékkal végzi a munkáját? Nem. Ez már az egyéni megítélés kérdése. Hogy valakinek a munkája hivatás-e, egyrészt egy külsı nézıpont: a külsı szemlélık dönthetik el. Azok, akik felé irányul ez a munka, vagy akik kívülrıl látják végzıjét. Vegyük például annak a matematika-tanárnak az esetét, aki általános iskolás korunkban nagyon keményen megkövetelte a tananyag ismeretét. Hogy hivatásnak tekinti-e a kisdiák a tanár munkáját? Teljesen bizonyos, hogy nem. Egy rabszolgahajcsárt, rettegett diktátort fog látni benne. S hosszú évek telnek el, mire közép- vagy felsıfokú tanulmányai során belátja tanárának igazát, és kezdi hivatásnak látni annak munkáját. Talán még hálát is érez iránta. Viszont, ha sosem megy középiskolába, vagy ha ott messzirıl elkerüli azokat a szakokat, amelyeknél szüksége lehet a matematikára, örök értelmetlenségnek látja majd a szenvedést, ami egykori tanárához kapcsolódik. A másik nézıpont, ahonnan megítélhetjük a hivatást, azé, aki a munkáját végzi, ez a belsı nézıpont, vagy amit találóan fejez ki a szó: elhivatottság. Ha a matematika-tanár példájánál maradunk, lehetnek bizonyos követelményei önmagával szemben, amelyeket be kell tartania. Ezek amolyan erkölcsi törvények, ismét csak a szívünkben léteznek, vagy nem léteznek. Elıször is, a hivatáshoz tartozik, hogy a hallgatóság számára érthetıen kell elmagyaráznia a tananyagot, és színesítenie kell, amennyire lehetséges. Figyelnie kell a diákságra, ha valaki nem

3.

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata értette meg, akár órán kívül is el kell magyaráznia. Lehetıleg legyen korrekt, azt a tananyagot kérje számon, amit leadott, és legyen figyelemmel arra is, hogy kinek-kinek egyéni jellemzıi alapján mennyi munkájába telik adott szintő ismeret-halmazt visszaadni. Röviden ezt úgy szokták mondani, hogy jót, s jól: figyelemmel és lelkiismeretesen tenni. Csakhogy ezek ismét szubjektív kérdések, mert ez alapján a hóhér munkája is hivatás lehet: szolgálni uralkodóját és az emberiséget a társadalomellenes bőnözık kiiktatásával. Emellett hivatásának része lehet, hogy munkája közben minél kevesebb szenvedést okozzon. A határvonal ismét a bensınkben húzódik, pontos hollétét pedig – mint az erkölcsnél és a morálnál is – nem más fogja meghatározni, mint maga a hit, hogy helyesen cselekszünk. Jelen tanulmányban azonban Weber munkásságának két másik részében fogom a hivatás fogalmát megvizsgálni: A protestáns etikában és a Tudomány mint hivatásban.

4.


A protestáns etika hivatás-tudata Elıször is a Luther nevéhez köthetı hivatás-tudattal ismerkedünk meg. A szó, amellyel az egész életre szóló állást, munkát jelöljük, elsı sorban a protestáns nyelvterületen terjedt el, s a klasszikus ókorban éppúgy ismeretlen volt, mint a katolikus népek körében. A szót ebben az értelemben elıször éppen a lutheri bibliafordításban használják, ahonnan elsı sorban a protestáns nép nyelvébe terjedt át. Tartalmilag ekkor kapta meg azt a jelentését, amely a világi hivatásokon belül a kötelességtudat jelentıségét hangsúlyozza, s azt vallásos jelentıséggel felérı rangra emeli. Megnyilvánul ez abban is, ahogyan nem ismeri el a szerzetesi lét aszkézisának – katolikus értelemben vett igen magas – értékét, sıt, a világtól való elvonulást valójában önzı tetté degradálja. Ebben a felfogásban a világi munka kötelezettségeinek lelkiismeretes teljesítése a felebaráti szeretet kifejezıdése lesz. Lehet ezt a kompetitív munkamegosztáson keresztül másokért való munkaként értékelni, de lehet az Isten tetszésének elnyeréséhez vezetı egyetlen útként is. Ebben a korban és értelemben a reformáció legfontosabb hatása, hogy megerısíti a világi, visszaéléstıl mentesen, becsülettel végzett munkáért járó vallásos jutalomba vetett hitet, vagyis annak erkölcsi értékét. Késıbb a hivatás az isteni rendeltetés részévé válik, hogy ki-ki a neki szánt helyet töltse be – munkájában is –, s Luthernél már így marad, amihez mindenkinek alkalmazkodnia kell. A kálvinizmusban már megtaláljuk az evilági élet feladatként való felfogását, azt a fajta hozzáállást, amely már nem veti el az anyagi gyarapodás célként való megjelölését sem. Az igaz hit itt már „abból a keresztény életvezetésbıl” ismerhetı fel, „mely Isten dicsıségének gyarapítását szolgálja.”[2 pp.155.] A jó tettek az üdvözüléshez nélkülözhetetlenek, és Isten annak segít, aki segít önmagán, ami alatt a rendszeres önvizsgálatot értik. Az így szerzett üdvözülés tehát bizonyos tulajdonságoknak meglétének, vagyis nem elemi tettek, hanem azok egész életen át tartó rendszerének a függvénye. Ez a vallásosságnak egy sajátosan aszketikus vonását adta, melynek célja, hogy lehetıvé tegye az éber, tudatos, világi életet, az életvezetés folyamatában rendet teremtsen. Így jutottak el végül az igazán vallásos emberek odáig, hogy kegyelmi állapotukat rendszeresen ellenırizzék, s életvezetésüket így, tudatosan aszketikussá tegyék, amely egész létük racionális átalakítását hozta magával. Ez pedig az aszketikus protestantizmus hivatásfelfogásának hatása volt. Az angol puritanizmus hivatásfelfogásában már az idıfecsérlés válik a legfıbb bőnné, vagyis, ha csak élvezzük anyagi javainkat, és haszontalanul ülünk a jólétünkben. A legfıbb érték ugyanakkor a hivatásszerő munka következetes és rendületlen gyakorlása, ami itt a szakszerően, módszeresen végzett munkát jelenti. Hogy egy hivatás mennyire tetszik Istennek, az az alábbi szempontok szerint ítélhetı meg: „elsısorban a hivatás erkölcsi fontosságától, másodsorban az általa az ’összességnek’ megtermelt javak mértékétıl függ, végül pedig, gyakorlatilag legfontosabb szempontból a magángazdasági ’jövedelmezıségtıl’”. [2 pp.249.] Ebben a gondolatmenetben tehát már egyértelmően megfogalmazódik a tanulmányom bevezetı fejtegetésében már említett általános kritériumok mellett (erkölcsiség és közérdek) a jövedelmezıség feltétele is. Az Isten által mutatott jövedelmezıbb út el nem fogadása itt egyenesen Isten akaratának való ellenszegülést jelent. Így született a hivatás gondolatán alapuló racionális életvezetés a keresztény aszkézis szellemébıl. „’Mint egy kopott kabát, amit bármikor levehetnénk’, olyan a világi javak gondja a szent emberek vállán. Ezt a kabátot a sors acélkemény épületté tette.” [2 pp.287.] A kopott kabát találó hasonlatával érzékelhetı a puritán életvitel – végül – önmagát megsemmisítı jellege: a folyamat ugyanis, amely során a szegény, vagy kevésbé tehetıs emberek racionalizálják és az élvezetek elvetése, valamint a takarékosság legkülönbözıbb formái mentén szerve5.

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata zik meg életvitelüket, végül gazdasági jóléthez vezet. A gazdasági jólét ugyanakkor lassanként átalakítja az emberi gondolkodást, és az eredeti értékek, fıként az élet nyújtotta örömök élvezetének elvetése lassanként szükségtelennek látszik. Bár a racionalitás igénye bizonyos keretek között megmarad, a takarékosság sem lesz már annyira létkérdés, sıt, bizonyos vagyon felhalmozását követıen a tevékeny munka, s így a hivatás gyakorlása is elsorvad. Az aszkézis szelleme már szükségtelennek látszik, az mintha megsemmisítené önmagát.

6.


A tudomány mint hivatás „Mert az embernek mint embernek semmit sem ér az, amit nem képes szenvedéllyel végezni.” [3 pp.133.] A tudós hivatásának gondolatát többféle vonatkozásban is felfedezhetjük Weber tanulmányában. A tudós szakosodott, mámorral teli munkáját tárgyalva megállapítja, hogy a kutató szinte megszállottként kell, hogy munkájának éljen, ha valami maradandót szeretne véghez vinni a tudomány világában. Ez a gondolat rokonítható a hivatásnak azzal a belsı megközelítésével, amelyet a bevezetıben már kifejtettem. Ez a szenvedély ugyanis magában foglalja Weber értelmezésében a tudós teljes önátadását tudománya tárgyának. Ugyanitt mondja ki, hogy a szenvedély ébredése elengedhetetlen az „ihlet” és az „ötlet” elıcsalogatásához, de ehhez szükséges a kemény munka is. Pár oldallal késıbb azt is kifejti, hogy a tudományos munka eredményei mindig új kérdéseket vetnek fel. A kutatás sosem tekinthetı befejezettnek, és szükségszerő, hogy a munka eredménye „tíz, húsz, ötven év múlva elavul.” S amennyiben ez így van, a tudósnak még inkább fel kell áldoznia önmagát annak érdekében, hogy az utána következık nálánál tovább juthassanak. Ez a gondolat még inkább teljesíti a belsı önfeláldozás szükségességét, azt, hogy a tudósnak önmagán túl mutatóan kell végeznie munkáját, szinte közérdekbıl. Ismét késıbb, megújult módon teszi fel a kérdést: „Mi a tudomány hivatása az emberiség életének egészében?” [3 pp.139.] A tudományt itt már szinte függetleníti a tudós személyétıl: minden tudós része annak a tudós-társadalomnak, amely az egész emberiség számára újabbnál újabb felfedezéseket és tudományos eredményeket produkál. Itt már a tudós lesz az a karakter, aki a társadalmat a fény felé vezeti, a látszat képzıdményeit, a tévhiteket eloszlatja embertársai javára. Ez bizony már igazi küldetés. A különbözı korok értelmezésénél a tudomány lesz az út az igaz léthez, az út a mővészethez, az út a természethez, út a boldogsághoz, sıt, az út magához az Istenhez. Késıbbi értelmezése szerint a tudomány abban segít, hogy technikailag úrrá lehessünk az életen, ám arra nem ad választ, hogy hogyan éljünk helyesen. Így a tudomány mővelése ismét egy önfeláldozó aktus lesz, hiszen a tudósnak magának nem sok hasznot hajt – az esetleges erkölcsi elismerést leszámítva. Mi több, a tudósnak – amennyiben oktat – tartózkodnia kell saját véleményének közvetítésétıl: foglalkozzék csak a tényekkel, de a „hogyan” kérdések megválaszolását hagyja csak a hallgatóságára. Ez az önmérséklet ismét rokon az önfeláldozással. Ha átgondoljuk, ez azért egy igen kemény önkontrollt jelent, hiszen úgy kell a tényekhez ragaszkodva tanítani, hogy közben a saját véleményét teljes mértékben vissza kell tartania. „…hogyan lehetne elérni azt, hogy a hívı katolikus és a szabadkımőves az egyház és az állam formáit vagy a vallás történetét tárgyaló kollégium során – vagy e dolgokról valaha is – ugyanarra az értékelésre jusson? Ez kizárt.” [3 pp.146.] A tudósnak pedig ez a feladata: elıadásában olyan mértékben alkalmazkodni hallgatóságához, hogy ki-ki megtalálja az átadott ismeretek között azt az információt, amellyel kiegészítheti saját világnézetét anélkül, hogy addig felépített gondolati világa romba dılne. Célja csak ennyi: hallgatói ismerjék el a kellemetlen tényeket és vessenek számot saját tevékenységük végsı értelmével. Ez Weber szavai szerint „erkölcsi teljesítmény”. S itt jut el a kérdéshez, „hogy magának a tudománynak van-e objektíve értékes ’hivatása’”? [3 pp.151.] Hosszasan fejtegeti a választ, amely szerint a tudomány az önmagunkra eszmélést és a tényleges összefüggések megismerését szolgálja. Ez alatt józanságot ért, amelyet szembeállít a vallások megkövült dogmái által megkövetelt alázattal és vakhittel. Persze, a vallásokat csak kirívó példaként említi, itt valójában minden olyan képzetre és beidegzıdésre gondol,

7.

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata amelyek az intellektus feláldozásával járnak. Üzenete, a tudomány hivatása tehát csak ennyi: merjünk gondolkodni, s próbáljunk meg másokat is megtanítani erre. A Tudomány mint hivatásban tehát Weber a hivatás alatt azt az önzetlen józanságot érti, amely segít abban, hogy tényszerően, a hallgatósághoz igazodva, ıket mintegy vezetve, lehetıvé tegye a számukra az önálló gondolkodás és véleményalkotás képességét. Nem vezérként kell vezetnie ıket, de kézen fogva, mint kísérıjük: elı kell segítenie azt, hogy a hallgatók meg merjék kérdıjelezni azokat az ideológiák és a társadalmi intézmények által kıbe vésett dogmákat, amelyek egyébként észrevétlenül behálózzák életünket. S ahogyan a tudós számára alapfeladat, hogy önmagán túllépve merjen megújulni, és a tudományt – ugródeszkaként – újabb felfedezések felé indíttatni, úgy ugyanezt a célt kell elérnie a hallgatóságnál is. Nem kényszerrel, nem befolyásolással, de az egyénekben rejtızı belsı erı, az önálló gondolatok felébresztésével.

8.


A kétféle hivatástudat összehasonlítása A túlvilági eszmék szerepe A két típusú hivatástudat egy igen fontos különbségét adja, hogy amíg a protestáns etika esetében az egy földön túli hatalomhoz, Istenhez kötıdik, addig a tudós hivatástudata csak önmagából és önmagáért lehet. A protestáns etika hivatástudata éppen a megfelelni vágyásból táplálkozik: hiszen ez a módja az üdvözülésnek, élete értelmének és céljának. Azok, akik eszerint éltek, hittek abban, hogy a legfelsıbb hatalom szolgálatában cselekednek, az ı dicsıségére. Ennek a hatalomnak volt az egyik földi ajándéka már az anyagi gyarapodás is, amelyet a halál után még továbbiak követtek. A tudós nem reménykedhet hasonló jókban: ı a hivatást teljességgel önmagáért őzi. Ég benne a láng, a szenvedély, a megszállott tenni akarás, amelynek legfıbb jutalma az a beteljesülésérzés, amely a sikerrel bevégzett munka után érezhetı. A jól végzett munka összes többi eredménye nagyon esetleges, hiszen az anyagi, erkölcsi, tudományos elismerést vagy megkapja, vagy sem. A túlvilági jutalom reménye ebben az értelemben teljességgel értelmetlen, a legfıbb jó, ami következhet a hivatás-gyakorlásból, az, hogy az utókor számára ugródeszkaként szolgálhatnak majd az elért tudományos eredmények. Mégis felfedezhetı egy párhuzam a két szempont között, mégpedig a transzcendentális élmény kapcsán. A vallásos tettekhez ezek természetes módon kötıdnek, ám a tudós munkájához kapcsolódó beteljesülés-érzés is valami hasonlót rejt magában. Közös bennük – a két esetben kétféleképpen értelmezett – „legfıbb jó” szolgálatának vágya. Mindkét hivatást joggal kísérheti az a jóérzés, hogy egy jobb világért tettünk valamit.

A hivatás határai A hivatástudat mindennapi életre gyakorolt hatásainak határa máshol húzódik a tudományos, és a vallási értelemben vett hivatás esetében. Egyértelmő, hogy a hivatás fogalma mindkét nézıpont szerint erısen köthetı a foglalkozáshoz, a munkavégzéshez. Ebbıl a szempontból az a legfıbb különbség, hogy a tudós számára ez a kötöttség sokkal szorosabban kapcsolódik a munkához, míg a puritán aszkézis az élet minden területére kiterjed. A vallási, puritán értékrend mélyrehatóan és aprólékosan szabályozza az egyén életét: egészen attól kezdve, hogy reggel felkelünk, a napi teendıkön keresztül egészen addig, hogy mit szabad és mit nem szabad tennünk éjjel. Egy egész sor életszabályt foglal magában, és egészen odáig elmegy, hogy tiltja a tétlenkedést és az örömök élvezetét is. Ennek a szabályozásnak része ugyan a munkarend szabályozása is, azonban egyáltalán nem zárul le azzal. Nem úgy, mint a tudomány esetében, ahol a hivatás-tudat messze nem szól bele ilyen szinten a mindennapi életbe. A tudós szenvedélye és szorgalma fogja elıhozni a tudományos eredményeket, azonban mindkettı a munkájára vonatkozik. A tudós esetében nem hallunk arról, hogy hogyan kell élnie az életét, mikor aludjon, tartson-e önvizsgálatot, tehát a hivatásgondolat korlátozódik a tudományos munkájára. Fontos ugyan az önmérséklet és az önvizsgálat, azonban ez ismét a munkához és a tanításhoz kapcsolódik. Elmondható, hogy míg a vallásos hivatás-érzés messzemenıen szabályozza a mindennapi élet minden percének teendıit, addig a tudományos hivatás feltételei csak a munkára korlátozódnak: nem igazán derülnek ki a tevékenységek apró részletei. A tudós életét hivatása tehát sokkal kevésbé hálózza be, mint a vallásos aszkézis hivatás-követelményei az azt gyakorlóét.

9.


Hogyan éljek? Nagyon fontos különbség a két felfogás között a kérdésre adható válasz: hogyan kell élnem? Mint fentebb is láttuk ugyanis, a protestáns etika egy összetett vallási szabályrendszert jelent, amelynek következményei jelentik majd az eredményes életet. A szabályok részletesen leírják, hogy legyünk pontosak, szorgalmasak, becsületesek, mértékletesek, hogy Istennek tetszı életet élhessünk. Tartsunk rendszeres önvizsgálatot, de legyünk nyitottak az újszerő üzleti lehetıségek felé is: kötelességünk, hogy ha módunk nyílik rá, akkor jobban is keressünk. Ez egy elég részletes szabályrendszer, amely a mindennapi életet is szabályozza. Nem úgy, mint a tudós esetében. A tudós számára a szabályrendszer sokkal kevésbé szigorúan jelenik meg, inkább találkozhatunk az efféle megfogalmazásokkal: dolgozzon szenvedélylyel, hassa át a tudomány élménye, amely szerint élete értelmét adja, ha meg tudja oldani a feladatát. Ezek nem életszabályok. Nem adnak választ arra, hogy ha felkelek reggel, mivel kell kezdenem a napomat, és milyen napirendet követhetek. A két nézıpont összevetése úgy hat, mintha a vallási hivatás gyakorlása inkább szabályozná a tevékenység mikéntjét, ám annak következményeit és céljait már kevésbé, míg a tudós hivatása sokkal hangsúlyosabban írná le a végzett tevékenység végsı célját, s jóval kisebb hangsúlyt fektet annak részleteire.

Mértékletesség A mértékletesség motívuma mindkét eszmerendszeren végigvonul. A tudósnak mértékletességet és önmegtartóztatást kell tanúsítania, amikor tanít. Ilyenkor ugyanis fontos, hogy saját véleménye helyett csak és kizárólag a tudományos bizonyításokkal és tényekkel foglalkozzon. Saját véleményének hangoztatásával erkölcsileg vét a hallgatósága ellen, hiszen a többiek még nincsenek azon a szinten, hogy saját véleményt formálhatnának az adott kérdésrıl. Ezzel nem csak arra készteti ıket, hogy az adott kérdésben tanáruk véleményének megfelelıen egyoldalúan ítélkezzenek, de megfosztja a hallgatóságot a tudományos eszmefuttatás élményétıl, az önálló eredmény és megbizonyosodás tapasztalatától is. A tudóssal szemben, a vallásos ember mértékletessége sokkal kisebb dolgokra vonatkozik: tartózkodás a világi örömök élvezetétıl. Ennek a tartózkodásnak koronként és eszménként különbözı fokozatai voltak, a teljes megvonástól kezdıdıen a belátás szerinti, visszafogott viselkedésig. A mértékletesség megmutatkozott a puritánok takarékos szemléletmódjában, de az örökös racionalizálási kényszerben is, amely egyaránt vonatkozhatott az idıre és a pénzre a magán és az üzleti életben egyaránt: hiszen az idı pénz, bár ezt csak késıbb mondják majd ki.

Erkölcsi kérdések Az „erkölcs” és a „morál” fogalmai minden korban elég nehezen értelmezhetık, hiszen, mint társadalmi képzıdmények, folyamatos változás alatt állnak. Mégis, koronként és hivatásonként meghatározható azon szabályok összessége, amelyek szerint a helyes úton járhatunk. A két tanulmány alapján rekonstruálhatunk is egy-két ilyen szabályt, amelyek az adott helyzetben elvárhatóak voltak. A vallási erkölcs része például a mindennapokra vonatkozó szabályok betartása. A mértékletesség, a rendszeres önvizsgálat, a becsületesség, a szorgalom mind-mind ilyen, mindennap megvalósítandó erkölcsi feladatok. Ugyanide tartozik késıbb az anyagi gyarapodás parancsa, de csak a tisztességes utakon járva. Erkölcsös tehát az, aki megbízható, nem pazarolja sem idejét, sem anyagi javait, szakszerően és törvényesen végzi a munkáját, és nem túl sokat foglalkozik saját kényelmével. Ez tulajdonképpen a gazdasági értelemben vett erkölcs. A tudományos erkölcs ettıl azért távol áll. A mértékletesség csak az oktatási folyamatra és saját véleményünk kordában tartására vonatkozik, s szó sem esik arról, hogy pl. járhat-e a tudós szabadidejében mulatni, vagy sem. Az önvizsgálat ugyanígy nem része a tudós erköl-

10.

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata csének, hacsak – ismét – nem az oktatási folyamat kapcsán: folyamatosan vizsgálnia kell a tetteit, nehogy befolyása alá kerítse hallgatóságát, nehogy tudományos tény megállapítása helyett érzelmei alapján vonjon le, valójában nem helytálló következtetéseket. A becsület itt nem kap kiemelt hangsúlyt, de a szorgalom itt is elengedhetetlen elıfeltétele a sikernek. A legnagyobb eltérés talán éppen az anyagi javak kapcsán jelentkezik, hiszen a tudós az esetek többségében nem számíthat komolyabb anyagi elismerésre: az esetlegesen jelentkezik, nagyobb részben inkább a szerencse dolga. Nagy általánosságban, a fent említett eltéréseket leszámítva, mindkét nézıpont összefoglalható egy egyszerő mondatban: Légy szigorú önmagadhoz, és légy jó másokhoz.

Hivatás és az elhivatottság érzése Ha megvizsgáljuk, hogy ki mennyire lehet elhivatott a szónak abban az értelmében, hogy egy felsıbb célt szolgál, azt találjuk, hogy ki-ki a maga módján teljesíti e feltételt. A hívı egyértelmően és tudatosan egy felsıbb parancsnak engedelmeskedik, az üdvözülés, az isteni gondviselés támogatása és az azzal való együttmőködés értelmében. Kötelességnek érzi életvitelét ennek megfelelıen kialakítani, és itt a központi kérdés a megfelelni vágyás lesz. Másodlagos értékké válik, hogy az egyéni életében mennyire lesz sikeres ettıl: az életszabályok a személyes boldogulást csak másodsorban biztosítják. Joggal érezheti magát kiválasztottnak, és ez a felemelı érzés fog neki újból és újból erıt adni ahhoz, hogy hivatását jól folytassa. Célja – bár az életfeltételeivel együtt változik – ugyanakkor lényegében egy statikus elem marad: az isteni szabályoknak való megfelelés. Nem így a tudósnál, aki számára ilyen felsıbb parancs csak látens formában jelenik meg. A felsıbb parancs nem kívülrıl származik, hanem a saját belsıjébıl: a szenvedély, amellyel az újabbnál újabb kérdéseket felfedezi, majd kutatja azok további értelmét és a megfelelı válaszokat, szabályszerőségeket. A tudós ennél fogva egy sokkal függetlenebb karakterré válik, szeme elıtt elsı sorban a képzelt cél lebeg, amely akár napról napra változik. A megszállottság, amellyel munkáját végzi, azzal jár, hogy teljesen átadja magát neki, ám nem úgy, mint valami felsıbb hatalomnak, hanem sokkal inkább úgy, mint saját személyes céljának, mint saját maga egy felsıbb részének. Ez a cél folyamatosan változtatja megjelenését és intenzitását. Idırıl idıre átfogalmazódik, s az így kialakuló dinamikus cél iránti törekvés sokkal izgalmasabb lehet, mint a vallás embere számára. Igaz, ennek tükrében is másodlagos lesz a saját személyes boldogulásának kérdése, ám ez a hivatástudat még azt is megengedi, hogy idırıl idıre feledésre ítéltessék, s közben más és más célokat is teljesülni hagyjon. Így a tudós hivatása szempontjából számára nem jelenik meg parancsként, hogy mindig és mindenkor választott célja felé törekedjen, arról dinamikusan dönthet, és ha a szükség úgy hozza, megélhetése, vagy más tényezık érdekében alacsonyabb szintő, kevésbé hangsúlyos céloknak is szolgáljon. Összességében elmondható, hogy míg a vallásos ember számára a hivatás inkább kötelezı jellegő parancs, amelyet az egyénen kívül álló tényezık szabnak meg, addig a tudós számára sokkal inkább választott jellegő, és annak végsı értelmét is maga az egyén fogja meghatározni.

Az egyén kapcsolata hivatás-tudatával Megvizsgálhatjuk a kétféle hivatást a szerint is, hogy vajon mennyire önkéntes az így kijelölt utak teljesítése. Természetesen elmondható, hogy mindkét esetben az egyén valamilyen szintig maga dönti el, akar-e ezeknek megfelelıen élni, vagy sem, azonban a döntés szabadsága egyáltalán nem azonos. A vallásos ember számára a közösség, amelyben él, legfıképpen pedig a család, mint meghatározó közeg igen nagy befolyással bír döntéseire nézve. A közösség bizony nagymértékben meg tudja határozni, hogy adott szabályrendszert önmagunkra nézve kötelezınek kell-e tekin11.

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata tenünk, vagy sem. Az emberekre minden korban bizonyos mértékig jellemzı a bigottság, a fanatizmus, ami a leggyakrabban a vallásos embereknél figyelhetı meg. Így könnyen elképzelhetı, hogy egy családfı hatására az egész család életvitele egy bizonyos mederben folyik, miközben esetleg a család egyes tagjai számára egyáltalán nem tetszetıs ez az út. Ugyanitt merül fel a nevelés kérdése is, hiszen aki egy puritán családban nı fel, elméletileg fiatal felnıtt korára magáévá fogja tenni a takarékosság, mértékletesség, racionalizálás eszményeit, s saját életét már ezekre alapozva fogja elindítani. S amennyiben ez így van, a puritán gondolkodásmód nagyon sokak számára már alapvetı adottságként jelentkezik, amelyet a késıbbi élete során esetleg meg tudnak majd változtatni, ha szembeszegülnek a tradicionális normákkal, amelyeket megismertek. Ehhez azért elég nagy bátorság és önállóság szükséges. A tudós hivatás szempontjából, az esetek nagy többségében nem beszélhetünk a neveltetés hatásáról. A tudományos hivatás mentalitása nem a családból származik, hanem a késıbbi tanulmányok során alakul ki. Jó esetben az egyetem lesz az a közeg, ahol az ifjú tudós második szocializációját éli, és itt – amennyiben a számára megfelelınek találja – kialakulhat a tudós hivatása iránti igény. Csakhogy ez választható életvitel, s egyáltalán nem kötelezı. Az ifjú géniuszok, mire kutatóvá vagy tudóssá válhatnak, már saját világnézettel rendelkeznek, saját értékekkel és célokkal, amelyek közé vagy beilleszthetı a tudomány iránti odaadás, vagy nem. S miután ez a mentalitás egy másik, már meglévı, a családban szerzett szocializációra fog épülni, ezért ennek elemei sokkal bizonytalanabbak, és sokkal tudatosabb szelekción esnek át az egyén részérıl. Összességében, a tudományos hivatás esetében sokkal nagyobb lesz az egyén döntési szabadsága, mint a vallásos értelemben vett hivatás esetében. Elmondható, hogy míg a vallási elemeket az egyén legtöbbször a családjában megélt szocializáció során megkapja, amelyekkel a késıbbiek során esetleg szembe fordulhat, addig a tudományos hivatás elemei a késıbbiek során jelennek meg az életében, amelyeket esetleg beépíthet a korábban megtanult viselkedésminták közé. Az egyén számára tehát a vallási elemeket eltávolítani, míg a tudományos érdeklıdést kialakítani nehéz.

A hivatás és az önérdek Ismét ellentét feszül a kétféle hivatás-megközelítés között, ha megvizsgáljuk, ki, mennyire munkálkodik a saját jól felfogott érdekei és értékei szerint, és kinél mennyire jelennek meg a másokért való munkálkodás elemei. Ugyanakkor ez elég bonyolult kérdés is egyben. A puritán gondolkodásmenetben megjelenik az önérdek, mint az isteni parancsok egyike, ez a „Segíts magadon, és az Isten is megsegít” hozzáállásban ismerhetı fel. Ilyen értékek a szorgalom, a mértékletesség, a racionalizálás. Ugyanakkor a parancsok nagyobbik része a köz és az egyén érdekében egyaránt fejt ki hatásokat. Ilyenek a pontosság, a becsületesség, a szakszerőség, vagy Kálvin szerint a tudás, a tett, a hit, az erény, a tőrés, a szeretet, amelyek együttesen szolgálatként jelennek meg, ami rokonítható a hivatással. A parancsok egy részét tehát önmagunkért, más részét a közösségért tesszük, s a kettı együtt szolgál az üdvözülés elérésére. A tudós számára ismét megtalálható mindkét kategória. Nyilvánvaló, hogy a szorgalom, a tudás, a szakosodás, a szenvedély és az ihletett állapot elérése mind a saját egyéni érvényesülést, vagyis a beteljesedés iránti szenvedélyt hivatott életre hívni és kielégíteni. Csakhogy, amennyiben ez a szenvedély beteljesül, úgy a végeredmény már tudományos értékő lesz, amiért már csak részben illeti elismerés a tudóst: az sokkal inkább az utókornak tett szolgálatként értelmezhetı. S a közérdekő cselekedeteknek itt még nincs is vége, hiszen az oktatás során ismét az lesz a legfıbb cél, hogy gondolkodni, alkotni tanuljanak meg a hallgatók: találják meg a saját válaszaikat a felmerülı kérdésekre. Ez pedig legfeljebb a tudós hiúságát táplálhatja, valójában azonban legnagyobbrészt közérdekő cselekménynek számít.

12.

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata Ezek alapján nem szeretnék választóvonalat húzni a kétféle hivatás-megközelítés közé aszerint, hogy melyik irányít inkább az ön- és melyik a közérdekek érvényesítése érdekében: mindkettı mindkét irányban hat, bár nem egyforma módon.

A hivatás külsı megítélése Az eddigiekben kevés szó esett a hivatás külsı megítélésérıl. Tudniillik arról, hogy a környezet milyennek látja az adott cselekvıt: úgy-e, mint aki hivatást gyakorol, vagy inkább úgy, mint aki saját érdekében dolgozik. Annyi bizonyos, hogy a két hivatás közül a tudósé mindenkor nagyobb tiszteletnek örvendett, ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy valós erkölcsi fölénybıl táplálkozik: egyszerően csak abból, hogy ı tudja, amit mi (értsd: a közemberek) nem tudunk. Ez tehát sokkal inkább egy megelılegezett tisztelet: akkor is jár, ha semmit sem tudok arról, amivel ı foglalkozik. Hogy hivatásnak látom-e a munkáját? Valószínőleg igen: az ember annyit lát a tudósból, hogy olyan ember, aki életét és munkáját egy cél érdekében ajánlja fel. A célja pedig az, hogy a társadalom, mindannyiunk számára olyan újabb felfedezéseket tegyen, amelyek elıre mutatnak, és a jövıben tovább egyszerősödhet majd az életünk. Ha még tanít is az illetı, akkor még inkább, ám más okból jár neki a megkülönböztetés: a tudás közvetítésének legtöbbször önzetlen eszközét tisztelhetjük benne, aki azért valamilyen szintő hatalommal is rendelkezik. Itt talán felelevenednek bennünk az iskolában eltöltött éveink is, ahol ha nem tiszteltük, akkor féltük tanárainkat. A többi típusú munka – értelmezzük bár hivatásként – a legtöbbször nem jár ilyen presztízszsel. Az mindenképp megítélhetı és tisztelhetı, ha valaki a feladatait pontosan, megbízhatóan, szakszerően végzi el. A külvilág nagyjából ennyit lát belıle. Hogy mértékletesen él, racionalizálja munkáját és mindennapjait, az csak közvetetten fog megjelenni: vagy úgy, hogy olcsóbban kapjuk tıle a termékeket, szolgáltatásokat, vagy úgy, hogy az illetı vagyonát látjuk gyarapodni. A mai magyar felfogás szerint mások gazdagsága irritáló, tehát ez egyáltalán nem jó pont, ám ennek más társadalmakban és korokban nem feltétlenül kellett így lennie. A kétféle hivatás-érzés megítélése között meghúzódó különbségtétel a külsı szemlélıdık számára nyilvánvalóan összefügg a fenntartó és az elırevivı erıkkel, az ismert és az ismeretlen tudással szembeni hozzáállással. Minden ember, így minden társadalom, sıt, minden élı általános jellemzıje a kíváncsiság. Kíváncsiság, amely arra irányul, amit nem tudunk. Így válik a tudós az átlagember számára egy misztérium részévé, egy új reménységgé, egy megközelíthetetlen és sokszor nehezen érthetı szellemi óriássá, aki a közös ügyet elırevivı tulajdonságokkal rendelkezik. Az egyszerő vallásos ember ugyanakkor egyszerő ember marad, akit lehet tisztelni pontos munkájáért és kimért jelleméért, azonban ı mindig a világot fenntartó erık képviselıje marad, akinek ismerni véljük a munkáját, az életét, a családját és a barátait egyaránt. Csak nagyon kirívó esetekben lesz olyan külön világ, mint egy tudós.

Hivatás és kötelességtudat Felmerül a kérdés: vajon ki mennyire érzi kötelességének hivatása gyakorlását? Mennyire tud elszakadni tıle? A kérdésre bizonyára többféle válasz adható. A puritán gondolkodásmód számára a parancsok külsı kényszerként jelennek meg. Ezek a legfelsıbb hatalom parancsolatai, és aki nem tartja be ıket, az bizony akár örök kárhozatra is juthat. Így kézenfekvınek látszik, hogy az igazán vallásos ember számára minden kétséget kizáró módon teljesíteni kell ezeket a feladatokat, be kell tartani az elıírásokat, kötelezı jelleggel. Egyszerően nincs mozgástér, amelyben mozogva elhagyhatnánk azokat, ám azt is látni kell, hogy igazán kényszerítı erı is csak egy van: a kárhozattól való félelem. Ez a félelem kiegészül természetesen a társadalmi környezet kényszerítı erejével is, ám belátható, hogy ez a két erı a gazdagság növekedésével éppen gyengülni fog. Hiszen egyre kevésbé fogok félni az élet utáni kárhozattól, ha a halálom elıtt jól élhetek. Itt már megjelenik az „egyszer élünk” 13.

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata csatakiáltása, és a szenvedély már az élet élvezete felé tereli az egykor jámbor hívıt, vagy leszármazottait. Ha elegendı vagyonnal rendelkezik a család, akkor egyre inkább függetlenedni fog a társadalmi erıktıl is, hiszen lassanként kívülállóvá, felsıbbrendővé válik, akire nem érvényesek az általános szabályok. Itt már le is vettük a kopott kabátot a vállunkról. A tudós számára hivatásának gyakorlása viszont sosem volt kényszer, fıként nem valamilyen írott szabályok szerint. A tudós bizony a maga ura, munkája célorientált. Amennyiben sikerül felmutatnia az eredményt, senki sem fogja számon kérni rajta, hogy közben hogyan élte az életét, vagy milyen módon találta meg a helyes választ. Igaz persze mindez bizonyos erkölcsi határokon belül, amit viszont a társadalom általában elvár a tagjaitól. A tudósnak emberileg nem kötelezı kiválónak lennie: elég, ha tudósként maradandót alkot. Mégis, tegyük fel másként a kérdést: kötelezı-e a kutató hivatását szorgalommal, teljes önátadással, szenvedéllyel végeznie? A végén a válaszunk mégiscsak „igen” kell legyen. Hiszen a tudóst, az igazán vérbeli kutatót és tanítót pontosan ezek a jellemzıi teszik azzá, ami. Dönthet úgy, hogy elveti egyiket-másikat, vagy akár az összest, de egy határon túl már nem úgy beszélünk róla, mint tudósról. Bár a kötelességtudatának nem feltétlenül kell meglennie, hogy adott szabályok mentén dolgozzon, ám indirekt módon mégis kötelezı a számára az adott szabályok szerint végezni a munkáját, hiszen ha elhagyja azokat, már nem lesz tudós. A kötelességtudat tehát elég érdekes kérdés, akár a vallás, akár a tudomány berkein belül vizsgáljuk is. A vallásos ember addig érzi kötelességének a szabályok betartását, amíg nem kényelmesedik el meggyarapodott jólétében, utána, mint kopott kabát, földre hullnak az elvek. A kutató esetében a szabályok elvetése egyrészt jelentheti a tudós-lét végét. Ugyanakkor, ha már legitimálták a tudós társadalomban, elismerték, akkor már személyesen sincs semmi akadálya annak, hogy elveit – mint a puritán gondolkodásmód esetén – elengedje. Persze kérdés, hogy erkölcsileg ezt mennyire képes vagy hajlandó megtenni.

A hivatás végsı célja Mindkét hivatás-megközelítésnek van köztes és végsı célja egyaránt. A puritán gondolkodásmód végsı célja – deklaráltan – az üdvösség elérése, az Isteni parancsnak megfelelni vágyás és a kárhozat elkerülése. Ez a végsı cél egyúttal a köztes célt is szüli, hiszen itt köztes cél lehet az öröm, elégedettség-érzet és jólét, amely a szabályozott életvitelbıl adódik. Azonban van itt egy kis ellentmondás, ami a cél és az eszköz össze nem illeszthetıségébıl adódik. Ez a bizonyos levethetı kopott kabát hasonlatában érhetı tetten. Az alapvetı probléma itt az, hogy a vallási, erkölcsi célok mellett (úgymint: pontosság, becsületesség, szorgalom, hivatás-szeretet, szakszerőség) megjelentek olyanok is, amelyek az erkölcsi célok ellenében, a földi meggazdagodást szolgálták, és nem csak egyszerően a jólét elérését. Ilyenek a mértékletesség helyett az aszkézis, racionalizálás helyett a féktelen nyereségvágy táplálása. Ezek lettek azok a parancsok, amelyek nem illeszkedtek igazán a többiek közé, túlzásokra adtak lehetıséget, és eredményük végül a gazdagság lett, amely erkölcsi értelemben véve nem kívánatos. Sajnos, a tudományos hivatás sem mentes a saját „kopott kabátja” alól. Ennek ugyanis - deklaráltan – a végsı célja, hogy a kérdésekre olyan választ adjon, amely igazi beteljesülést jelent a számára. Az ilyen válasz az esetek egy részében tudományos értékő, és arra alapozva a késıbbi tudós-generációk újabbnál újabb tanulságokat fognak levonni az adott témában, míg végül túl is lépnek a kérdésen és magán a tudóson is. Ez így rendben is lenne, csak felmerül a kérdés: a tudós célja valóban a beteljesülés? Vagy pedig inkább célja egyetlen olyan teljesítmény produkálása, amely a számára biztosítja hátralévı életében az ismertséget és elismertséget? S ha már e kettıt elérte, akkor vajon nem célja-e szerezni magának egy katedrát vagy egy kutatói állást egy megfelelıen preferált intézményben, ahol további életét nyugodt, ám nem

14.

Süge Csongor: A tudós és a hívı hivatás-tudata túl látványos semmit-tevéssel töltheti? A kérdés örök, és bizonyára sok példát és ellenpéldát lehet találni erre is. Mindkét esetben elmondható tehát, hogy az elvek megtartásának és a munka elvégzésének bevallott célja kétségtelenül nemes és önzetlen. Ugyanakkor a ki nem mondott célok egyáltalán nem csak ezek lehetnek: mindkét tárgyalt hivatás esetén tetten érhetı a nem deklarált célok jelenléte (vallásnál a gazdagság, tudománynál az ismertség), amelyek elérése esetén az eredeti célok módosulnak, így az eredeti viselkedés-módok és elvek is változásokon esnek át.

Tapasztalatok Végiggondolva és összegezve az eddigi fejtegetést, célszerő itt pár mondatban összefoglalni a legfontosabb megállapításokat. Meglepı, hogy két, részben hasonló fogalmat összehasonlítva mennyi közös és megkülönböztetı ismérvet lehet felfedezni, de az még tanulságosabb, hogy olyan kérdések is elıkerültek és megmutatták igazságukat, amelyekre az elemzés elején nem is gondoltunk volna. A legfontosabb eltérések: • A hivatás forrását és végsı célját vizsgálva megállapítottuk, hogy a vallásos értelemben vett hivatás forrása és célja is egyben – a hit szerint legalábbis – egyenesen az Isten, a transzcendentális, míg a tudós hivatás-érzetének forrása egyszerően a gyakorlat: ez az érzület és hozzáállás szükséges a kutatáshoz, hogy az eredményre is vezessen. • A szakadékot tovább tágítja, hogy amíg a vallásos szabályozás az emberek életét teljes mértékben behálózza, addig a tudós számára csak a munkájához kötıdnek hasonló szabályok. Amint levetette a kutató a fehér köpenyt, és hazatér családjához, már egészen más emberként viselkedhet, mint munkája során. • A két modellbıl kitőnik, hogy a protestáns etika modellje magában foglalja az anyagi gyarapodást, mint célt (amit el is ér), míg a tudományos hivatás modellje nem (pedig logikailag ez is hozzá tartozna) • Igen komoly eltérés továbbá, hogy a tudós sokkal inkább önszántából választja és alakítja hivatását, míg a vallási normák átvétele már gyermekkorban, a családban megtörténik. A kutatói tudatot kialakítani, míg a vallásos tudatot átalakítani nehéz. • A protestáns etika hivatástudata esetében elmondható, hogy a parancsok az egyénen kívülrıl származnak, így azok betartása egy külsı kényszernek való megfelelni vágyás következménye. A tudós hivatástudata önmagából táplálkozik, és önmagáért van. A szabályok mégis kötelezınek bizonyulnak, ugyanis azok be nem tartása esetén az ember megszőnik tudósnak lenni. A legfontosabb hasonlóságok: • Némileg eltérı tartalommal és irányultsággal, de a mértékletesség mindkét hivatásgondolatban benne foglaltatik, mint az egyik legfontosabb erény. • Mindkét megközelítés szerint igaz, hogy a hivatást gyakorlók az egyéni célok elérése mellett közérdeket szolgálnak. • Mindkét esetben központi szerep jut valamilyen transzcendentális élménynek. A vallásos megközelítés szerint ez az üdvözülés, a tudós megközelítése szerint a nagy mő elkészülte, a beteljesedés. A modellek következetlenségei: • Jobban megvizsgálva a hivatás-tudathoz kapcsolódó szabályok és az erkölcsi íratlan törvények kapcsolatát, hamar rájöhetünk arra is, hogy sem a vallási, sem a tudományos értelemben vett hivatás nem fedi le teljes mértékben az erkölcsi normákat. A puritán gondolkodásba beférkızött a gazdasági racionalitás és a gyarapodás parancsa, így az elvek betartása az alapvetı emberi feltételek és tulajdonságok megváltozását hozzák magukkal. A kopott kabát hasonlata jól mutatja, hogy a puritán életvitelt meggaz15.


•

dagodás követte, ahol már a kiinduló elvek kevésbé tudtak érvényesülni. A szent embereket az acélkemény anyagi kabát alatt alig lehet megtalálni, hiszen nem követik már a vallási szabályokat. A tudós esetében ugyanakkor megkérdıjelezhetı, hogy törekvésének célja valóban az ismételt beteljesülés-e, az újabbnál újabb „nagy mő” elkészítése, vagy pedig az elismerés elnyerése után megszőnik a kutató motivációja. Amennyiben a második eset áll fenn, úgy valószínő, hogy az anyagi biztonság megszerzésére fordítja hírnevét, amely ugyan gyakorlatias, ám egyáltalán nem fennkölt, vagy közérdekő cselekedet. Itt már kivillan a tudós hivatásának kopott kabátja is.

16.


Irodalomjegyzék [1] Weber, Max: A politika mint hivatás. In: Tanulmányok. Osiris Kiadó Budapest, 1998. [2] Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó Budapest, 1982. [3] Weber, Max: A tudomány mint hivatás. In: Tanulmányok. Osiris Kiadó Budapest, 1998.

17.

A tudós és a hívı hivatás-tudata

Recommend Documents