Forrás: http://portal.tmkorhaz.hu/hefop_szekszard/pages/Cikk.aspx?id=3737
A Tolna megyei Balassa János Kórház története
A XVIII. századi nagy pestis-, és himlőjárványok, valamint az átvonuló katonaság sérültjeinek és betegeinek ellátása céljából a helytartótanács menedékházak állítását rendelte el a megyékben és nagyobb településeken. Ezek a kezdetleges létesítmények xenodochiumok, nosocomiumok, nosodochiumok ( magyarul: ispotályok, kórodák ) - az első próbálkozásokat jelentették a szervezett egészségügyi ellátás megteremtésében. Egy ilyen helytartótanácsi rendelet végrehajtása során derült ki, hogy városunkban is létezett egy "ispitál", melynek fenntartására azonban " Szekszárd városának soha, semminemű fundatioja nem volt", ott " némely megélelmedett és elszegényedett lakosoknak" nyújtottak menedéket, akiknek elhalálozása után a város elöljárói az épület iskolává való átalakítását határozták el. A század utolsó évtizedeiben azonban már ténylegesen megkezdődött az egészségügyi ellátás szervezése. Az 1769. március 26-i megyei közgyűlésen Dr. Keller Jakab Udalrik svájci származású orvost bízták meg a megyei tisztifőorvosi teendők ellátásával. Az 1780-ban megyeszékhellyé vált Szekszárd fejlődése és a lakosság gyors növekedése szükségessé tette egy állandó kórház létesítését. Az 1782. évi vármegyei közgyűlésen Keller Jakab nemes felajánlást tett: végrendeletileg 10.000 forintot hagyományozott egy kórház létesítésére, amennyiben utód nélkül halna el. Az anyagi alapokat azonban nem az ő áldozatkészsége, hanem az "ispitál" pénzmaradékából és berendezési tárgyainak eladásából származó 25 forint 98 krajcár, valamint a vármegye 1798-ban adományozott 25 forintja teremtette meg. 1797-ben, mikor a leendő kórház első kurátorát kinevezték, a kórházi alap már 1560 forint 98 krajcárral rendelkezett. Ez az összeg a xenodochium eladásából ( 210 forint) és Trnka Vencel pesti orvosprofesszor hagyatékából ( 2300 forint) jött össze. Szluha György szekszárdi plébános odaadó és fáradhatatlan utánajárásának köszönhetően a helytartótanácsi felügyelet alatt álló szekszárdi uradalom Ferenc császár utasítására további 3415 forintot fizetett be a kórházi alapba. Ebből a 4975 forint és 98 krajcárt kitevő összegből az 1801. évben felépült és megnyílt a kórház, melyet négy év múlva őfelsége tiszteletére "Ferenc Ispotály"-nak neveztek el.
A kórház egyetlen földszintes épületből állt, melyben két 6-6 ágyas kórterem volt, középen egy konyhával, oldalt egy szobával az ápoló részére. A betegeket egy gondozó és egy sebész látta el, az orvosi felügyeletet a megyei tisztifőorvos gyakorolta. A kórház gondnoka Jäger János volt, " aki éveken keresztül viselte hivatalát dicséretre méltó lelkiismerettel és pontossággal" és minden javadalmazás nélkül. A kórház fenntartására már az első években kölcsönöket vettek fel és gyűjtéseket rendeztek. A Keller Jakab végrendeletében hagyományozott 10.000 forintot csak hosszas utánajárással tudta megszerezni gróf Apponyi Antal főispán sókötvényekben, melyeknek esedékes kamatait a dunaföldvári sóhivatal fizette ki évente a kórháznak. 1802-ben a főispán Mosetig Andrást nevezte ki megyei tisztifőorvosnak a megyei rendek által támogatott Babits Mihály ellenében. Hosszas huzavona és háborúskodás után - melybe a király is beavatkozott -, Babits végül tiszteletbeli megyei főorvosi kinevezést nyert, javadalmazás nélkül. Feladatai közé tartozott a kórház felügyelete is. A kórház vagyona már az első évtizedben szépen gyarapodott, tizenkét ágya viszont kevésnek bizonyult. A helyzetet súlyosbította, hogy a napóleoni háború sebesült katonáit is a kórházban ápolták. Az 1811. évi devalválás súlyosan érintette a kórház gazdálkodását: tőkéje és a kihelyezett tőke utáni kamatok értéke egyötödére csökkent. Ismét gyűjtéseket kezdtek: perselyeket helyeztek el a templomok és községházak előtt, gyűjtöttek a vásárokon és szekszárdi különlegesség a szüreteken is. "Egy-egy víg szüret, midőn Szegzárd hegyei mulatozók zajától hangzottak, igen jó alkalom volt a gyűjtésre, mert ily általános jó kedv közepette mindenki szívesen áldozott a szegények számára. A kórház kocsikat és embereket fogadott ilyenkor föl, kik szent képeket és olvasókat osztogatva járták be a szöllőhegyeket s présházról-présházra menve adakozásra szólították fel a szüretelőket. Az összekoldult bor egy részét azután megtartották a kórház szükségletére, míg a fölösleget eladták, mi néha igen szép összeget tett ki, volt olyan év is, midőn 1000 forinton felül vettek be." A gyűjtések és alapítványi felajánlások révén a kórház anyagi helyzete javult, ezért néhány szomszédos porta megvásárlásával sikerült növelnie a területét. 1817-ben a sokat és lelkesen dolgozó, de számos konfliktust is okozó Mosetig távozott a megyéből: Babits Mihály lett az utóda, azaz" a Tekintetes és Nemes Tolna Vármegyének Fő orvosa és ugyanezért a Ferentz Ispotályban az egyesség dolgának és a belső szertartásnak kormányzó Test Orvosa". Babits irányítása alatt a kórház fejlődésnek indult, anyagi helyzete erősödött, így több beteget tudtak ápolni. Ezt az is elősegítette, hogy elküldték a kórházból a gyógyíthatatlan betegeket, nyomorékokat, koldusokat, "bétyárok"-at, akik a téli időszakban itt húzták meg magukat. Babits szabályozta a betegek étkeztetését, javaslatot tett az adományok rendjének elfogadására, írásba foglalta a gondnok kötelességeit. Ezen intézkedések is hozzájárultak a kórház iránti bizalom erősödéséhez; mind gyakrabban történt meg, hogy tehetősebb betegek keresték fel a kórházat, akik az ápolást meg tudták fizetni. Babits működése alatt a betegforgalom tízszeresére nőtt. 1824-ben a Karok és Rendek kimondták, hogy a kórház alapítványnak tekintendő, melyre egy választmány ügyel fel. Ezzel megszűnt az uradalom beleszólása a kórházi ügyekbe és az a gyakorlat is, hogy a beteg rabokat a kórházban ápoltatta. Ismét napirendre került a kórház bővítése. Az anyagi alapok előteremtése céljából a választmány a céhek megadóztatását javasolta, de ez a javaslat az érdekeltek ellenállása miatt megbukott. Szorult anyagi helyzetében a választmány még a kórház padlását is bérbe akarta adni, de nem akadt rá bérlő. Végül adományok és felajánlások segítségével a már korábban a kórház tulajdonába került, de eddig bérbe adott parasztház átalakításával a "tébolyodottak
háza" felépült. A dühöngő elmebetegek számára készült 3 cellából és a felvigyázó szobájából álló épület már az akkori igényeknek sem felelt meg, de nagy előrelépést jelentett a betegek elkülönítésében. A kórház állandó anyagi nehézségei miatt a megyei választmány a bevételek nagyságához viszonyítva szabta meg a felvehető betegek számát, ezzel az intézkedéssel kívánta elkerülni, hogy a kórház adósságot csináljon. Váratlan kiadások miatt azonban ez mégis többször bekövetkezett. Ilyenkor a gondnoknak kellett a hitelezőktől haladékot kérni, de előfordult, hogy saját pénzéből törlesztette a kórház adósságát. Mivel a gondnok javadalmazásban nem részesült, a választmány javaslatára adómentességet élvezett. 1830-ban meghalt Babits Mihály és távozott a kórházból a chirurgus is, megromlott egészségi állapota miatt. Az ekkor szervezett városi orvosi állást Hermann János nyerte el, őt bízták meg a kórház orvosi teendőinek ellátásával is. A kórház felügyeletét azonban továbbra is az akkori megyei tisztifőorvos látta el. Hermann egy év múlva távozott, állását nem töltötték be. Dr. Tormay (Krenmüller) Károly avval a kéréssel folyamodott a megyéhez, hogy nevezzék ki a kórház és a fogház orvosává, valamint adják meg neki a tiszteletbeli megyei főorvosi címet is. A Karok és Rendek "látván a folyamodó jeles képzettségét" egyhangúan megválasztották őt. Ezzel megszűnt a régi rend, mely szerint a megyei főorvos felügyelte a kórházat, s Tormay Károly lett a kórház első igazgatója. Tormay kiválóan képzett orvos volt, működése a kórház hírnevét és tekintélyét is növelte. Ezt jelezte, hogy az arisztokrácia is kezdte igénybe venni a kórházi kezelést. Széchenyi eszméi, a reformkor friss levegője a megyét sem kerülték el. Ekkor épült a selyemgyár, megnyílt a takarékpénztár, óvoda, kaszinó, s a fellelkesült arisztokrácia a polgársággal karöltve szinte versenyzett a közcélokért való jótékonykodásban. Az adományok mellett jelentős összegeket képzett az a pénz, melyet a kórház a különböző bírságokból kapott. Bár a válások akkor még ritkaságszámba mentek, a szentszék által kirótt jótékonysági adakozások, melyre a feleket ítélte, szintén a kórházat illették. Kevés bevétel származott azonban a betegek után: a kórházat a szegényeknek tartották fenn, s csak ritkán akadt egy-egy fizető beteg. Más megyéből, vagy a monarchia más tartományából való betegek után a kölcsönösség elve alapján szintén nem fizettek ápolási díjat. Tormay már működésének legelején sürgette a kórház bővítését, elsősorban az elmebetegek elhelyezése miatt, akiket nem lehetett tovább a düledező Darázsi-féle házban tartani. A helyzet megoldását sajátos eset is sürgette: a megtébolyodott, közveszélyes simontornyai jegyzőt a megyeházán kellett őrizni, mert a kórház nem tudta felvenni. Ismét közadakozásból gyűlt össze a pénz, melyből a kápolna mellett egyemeletes épületet emeltek, így a kórház összesen 47 ággyal bővült 1842-ben. Tormayt még ebben az évben megyei tisztifőorvossá nevezték ki, utóda Traiber József lett. Felépült egy lakás az orvos részére, a kórházzal szemben. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc alatt a kórház sok sebesült és beteg katonát ápolt. A pénzforrások elapadtak. Dr. Thodorovics Lajos, az új igazgató csak részben tudta behajtani a kórház kö veteléseit. A szabadságharc bukása után a régi vezetők, akik a kórház ügyét mindig pártolták, eltűntek a közéletből. Az új vezetés hatalmának megerősítésével volt elfoglalva, nem törődött az egészségüggyel. Az új hatalom megerősödésével azonban a kórház ügyeire is jutott figyelem. Szigorúbban hajtották be a kintlévőségeket, javult a fizetési fegyelem. A kórház történetében először kapott fizetést a gondnok. 1854-ben az addigi egyetlen ápolót a Szent Vincéről elnevezett apácarend 4 grazi nővére váltotta fel. Számuk később tizennégyre emelkedett, s bár nyelvünket kezdetben nem
beszélték, az ápolás színvonala nagyot javult. Az apáca nővérek szállást és ellátást kaptak, betegségük esetén ingyenes ápolás illette meg őket. Ha megrokkantak, a kórház kötelessége volt eltartásuk. 1855-ben a kormány elrendelte, hogy a vagyontalan betegekért járó ápolási díjat országos alapból kell fedezni, ezáltal a kórház biztos jövedelmi forráshoz jutott. 1857-ben 6 kis cellából álló új épületet emeltek az elmebetegek számára, az addigi tébolyda pedig a bujakóros betegeké lett. 1859-ben egy miniszteri rendelet közkórházzá nyilvánította a kórházat. 1860-ban újbóli bővítéssel, egy-egy földszinti és emeleti kórterem felépítésével 90 ágyra nőtt a kórházi kapacitás. Még ebben az évtizedben több alapvető beruházás történt: jégvermet, mosókonyhát, gondnoki lakást építettek, csatornáztak, újabb telekvásárlásokkal bővítették a kórház területét. Egy díjnok személyében először alkalmazott a kórház adminisztratív dolgozót. 1870-ben alkalmazták az első segédorvost Dr. Schubert János személyében. Ekkor már tűrhetetlen volt a zsúfoltság: 100-140 beteg feküdt a 90 ágyas kórházban a földre helyezett szalmazsákokon, ezért újbóli bővítést határoztak el. 1872-re az építkezés befejeződött: kórtermekkel, műtőhelyiséggel, konyhával a kórház ágyainak száma 120-ra emelkedett. lerombolták a rozzant udvari épületeket, így az apácák lakását is és őket a főépületbe, a kápolna mellé költöztették. Az építkezés és bővítés fáradhatatlan mozgatója Dr. Gájássy Lajos igazgató volt. A rossz állapotban lévő tébolyda épülete azonban változatlan maradt. Hiába panaszkodott azonban Gájássy, a kórház anyagi helyzete nem tette lehetővé a további bővítést. Mindössze egy halottas kamra épült 1874-ben. A kórház nem kapta meg a betegápolási díjakat, így kiadásait sem tudta fedezni. A hitelezők gyakran szorongatták az intézetet, sőt a választmány tagjait is zaklatták. A rossz anyagi helyzet miatt a minisztérium nem hagyta jóvá a béremeléseket sem. A válság évekig tartott és 1880-ban odáig mélyült, hogy a kórház a betegfelvétel beszüntetésével fenyegetőzött. Kisebb hitelek felvétele nem volt elegendő az adósságok rendezésére, így hitelezői többször perbe fogták a kórházat. A pénzügyi válság évekig elhúzódott és végül nagyobb kölcsön felvételével oldódott meg, a kórház értékpapírjait azonban letétbe kellett helyezni a takarékpénztárnál. Az anyagi helyzet megjavulásával ismét felvetődött az új elmebeteg osztály létesítésének gondolata. A minisztérium bizottságot küldött ki, amely megállapította, hogy " a közkórház elmebeteg megfigyelő osztályának nyomorult helyiségei a humanismus mély megsértése nélkül tovább fenn nem tarthatók." Némi huzavona után 1886-ban végre megnyílt az új tébolyda, 22 ággyal. Az elmebetegek száma azonban gyorsan nőtt, így néhány év múlva már ismét háromszor annyi beteget ápoltak, mint amennyi ágyuk volt. A XIX. század utolsó évtizedében ismételt házvásárlásokkal az egész háztömb, illetve telek a kórház tulajdonába került. Az osztályon nagy volt a zsúfoltság: szinte állandóan 100 pótágyon feküdtek betegek. Az új igazgató, Dr. Tanárky Árpád a kórház további bővítését szorgalmazta. Kedvező lehetőség adódott erre a bábaképző létesítésével, a hozzá kapcsolódó szülészeti osztálynak az elmeosztállyal együtt történő megépítésével, melyhez a felettes szervek hozzájárultak. 1897ben a bővítés megtörtént: az emeletes szárnyat egészen a kórház déli bejáratáig meghosszabbították. A kórház így két sztályra tagolódott: belgyógyászat és fertőző osztály, valamint sebészeti, szülészeti és elmeosztály. A egnövekedett munka nagyobb személyzetet kívánt: két segédorvost és több új ápolót alkalmaztak. A zázadforduló utáni években további belső átalakításokkal, igazgatói áz vételével a kórház 370 ágyra bővült. Valamennyi helyiséget vízvezetékkel szerelték fel, vízöblítéses WC-ket létesítettek. Gőzgép
látta el meleg vízzel a mosodát és gőzzel a sterilizáló készüléket. Tovább folytatódott a szakmai tagozódás: sebészet, nőgyógyászat, szülészet, belgyógyászat, venereás betegségek, szembetegségek osztálya, elmeosztály, melyet az önálló osztályok megteremtése felé vezető út első lépésének tarthatunk. Az I. Világháború alatt a kórház sok sebesült katonát ápolt, de szükségkórházak is létesültek, több helyen a városban. Az orvosok egy része hadiszolgálatot teljesített, így az itthon maradt néhány orvosra és az ápoló személyzetre nagy teher nehezedett. A kórház tanfolyamokat szervezett, melyeken önkéntes ápolókat képeztek ki. A gazdasági helyzet romlásával a kórház anyagi helyzete is meggyengült. Tetézte a bajt, hogy egy galíciai katona himlőt hurcolt be és a járvány végigsöpört a kórházon, ami miatt egy hónapra be kellett szüntetni a betegek felvételét. Az intézet megpróbálta önerőből előteremteni szükségleteit: pékséget létesített, konyhakerti növényeket termelt, lovakat vett, hogy a fuvarozást olcsóbban tudja megoldani. A rövid életű Tanácsköztársaság bukása után a kórház anyagi helyzete tovább romlott: tartozása az ismételt kölcsön felvételek ellenére már meghaladta az egymillió koronát. A felügyelő választmány végső kétségbeesésében a kórház bezárását határozta el. Tanárky a minisztériumban a kórház állami tulajdonba vételét próbálta kieszközölni, sikertelenül. Egyúttal azonban utasították a megyét, hogy vegye tulajdonába a kórházat, ami 1922-ben meg is történt. A hitelfedezetek átvállalásával aztán a közvetlen veszély elmúlt, a kórház működőképes maradt, pénzügyi helyzete azonban nem javult. 1924-ben már 30 millió korona volt a kórház tartozása, ezért ismét kijelentették, hogy a működését felfüggesztik. Dr. Éri Márton alispán érdeme, aki "minden szabad idejét, munkásságát, energiáját a kórháznak szentelte", hogy ez mégse m következett be. Fáradozásának eredményeként a minisztérium 40 millió koronát utalt ki, emelte az ápolási díjakat és magánszemélyek is adakoztak. 1926-ban Dr. Treer István lett a kórház igazgatója. Az osztályok száma már négyre bővült: belgyógyászat ( vezetője az igazgató volt), sebészet ( Dr. Novák Miklós), Elme- és Fertőző osztály ( Dr. Sztanó Sándor), valamint laboratórium, röntgen és kórbonctan ( Dr. Kovács V. Károly). Korszerűsítéseket végeztek, pótolták a kórház berendezéseit, orvosi műszereit, textíliáit. Az elmeosztály zsúfoltságát enyhítette, hogy Palánkon. létrehozták az ország első tanyarendszerű elmebeteg telepét, mely olcsó élelmiszerrel is ellátta a kórházat. Treer István nagyvonalú tervet dolgozott ki a kórház további bővítésére: mivel az adott területen belül már nem volt lehetőség a növekedésre, új terület megvásárlására tett javaslatot. A tervet elfogadták: 1 millió 200.000 pengőt adott a népjóléti minisztérium, 80.000 pengőt Szekszárd városa, és a kórház lehetőséget kapott csaknem másfél millió pengő kölcsön felvételére, melyet kamatostól vissza kellett fizetnie. A kórházzal szemben fekvő, főleg mezőgazdasági művelés alatt álló terület megvették és 1928. januárjában elkezdték az új pavilonok építését. Ma már szinte elképzelhetetlen gyorsasággal, novemberben tető alá kerültek az épületek, és egy évvel később az átadásuk is megtörtént. Ez volt a kórház történetének eddigi legnagyobb szabású építkezése, melynek során a régi kórház modernizálásáról és a szülészet-bábaképző ágyainak bővítéséről sem feledkeztek meg. Az új kórház ünnepélyes megnyitására 1930. október 12-én került sor vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó, felesége, valamint Ernszt Sándor népjóléti miniszter és Virág Ferenc pécsi püspök jelenlétében. Tolna vármegye, hálából az állami segítségnyújtásért a kórházat Horthy Miklós Közkórháznak nevezte el. Az új kórház átadásával a megye 800 ágyas, korszerű gyógyintézetet mondhatott magáénak, amely évtizedekre biztosította a színvonalas betegellátást. A hat új pavilonban adminisztrációs épület ( benne irodák, tárgyalók, lelkészi és apáca lakások); 100 sebészeti és 100 belgyógyászati ágyat, röntgen és laboratóriumi osztályt tartalmazó épület; kazánházat, mosókonyhát, vasaló-, és fertőtlenítő részleget tartalmazó gazdasági épület; 55 ágyas fertőző
beteg osztály; 3 emeletes, 153 férőhelyes tüdőbeteg osztály és igazgatói lakás nyert elhelyezést. Az 1929-es nagy világgazdasági válság kedvezőtlen hatásai rövidesen a kórházat is elérték: csökkent a vagyontalan beteg után kapott térítés, a biztosítók csak 28 napig vállalták a kórházi költségeket, csökkentették a Bábaképző járandóságát, majd 1932-ben magát a bábaképző intézetet szüntették meg s vezetőjét, Dr. Őrffy Lajost Szombathelyre helyezték át, hasonló beosztásba. Előrelépést jelentett, hogy a bábaképző megszűnésével új szülészeti osztályt alakítottak ki a régi kórházban 67 felnőtt és 30 csecsemő ággyal. A II. világháborút megelőző években a kórház működése zavartalan volt. A háború kitörése azonban a beszerzési nehézségekben, a jegyrendszer bevezetésében, a kórház alkalmazottainak katonai behívásában éreztette közvetett hatását. A front közeledtével a magyar honvédség a polgári iskolában rendezett be szükségkórházat. Az országot megszálló német csapatok a régi kórház néhány helyiségében rendeztek be gyengélkedőt. A harcok közeledtével a kórház lassan elnéptelenedett, s a benyomuló szovjet csapatok hadikórházat rendeztek be az új kórház épületeiben, majd a régi kórház egy részét is elfoglalták. Ennek ellenére, a betegellátás egy percre semszünetelt a kórházban, sőt a sok sérült ellátása emberfeletti erőfeszítést kívánva, éjjel-nappal, a végén már gyertyafény mellett történt. A szovjet csapatok elvonulása után mostoha körülmények között folytatódott a gyógyító munka, felszere lés, kötszer és gyógyszer nélkül, hideg kórtermekben, gyakran a régi népi gyógymódok alkalmazásával. A Balassa János nevét felvevő kórház a nehézségek, az ország szegénysége ellenére is fejlődött: új önálló osztályok nyíltak, az orvostudomány specializációjának megfelelően. 1945-ben bőrgyógyászati osztály, 1949-ben gyermekosztály, fül-orr gégészet és szemészet, az ötvenes években önálló röntgen osztály és laboratórium, gyógyszertár, szájsebészeti osztály, tüdősebészet és urológia létesült. Nagy jelentőségű volt a véradó állomás megszervezése. Új kórbonctani épület létesült egy megvásárolt villában. A kórház élén gyakran váltották egymást a vezetők. 1945 és 1962 között nyolc igazgatója volt intézetünknek. Nehéz, hálátlan feladatot vállaltak valamennyien. A megszaporodott feladatok ellátására a kórház már szűknek bizonyult, különösen a biztosítási rendszer kiterjesztése utáni időszakban. Tetézte a nehézségeket, hogy 1962-ben leégett a régi kórház egy része, ami miatt a szülészeti-nőgyógyászati osztályt egy barakkban kellett berendezni. 1960-ban hosszú távú rekonstrukciós terv készült a kórház fejlesztésére, melynek időpontja szerencsésen egybeesett az ország gazdasági életének fellendülésével és az új kórházigazgató, az 1961-ben kinevezett Dr. Szentgáli Gyula nagyvonalú elképzeléseivel és dinamikus vezetési stílusával. Terveinek megvalósításában lelkes és segítőkész főorvosi és másodorvosi munkatársakra támaszkodhatott. Mindenekelőtt az orvostudomány szakágakra válásának megfelelően és a magasabb színvonalú specifikus ellátás megvalósításának érdekében új osztályok létesültek: gastroenterológiai profilú belgyógyászati osztály, új tüdőgyógyászati pavilon három tüdőgyógyászati osztállyal, önálló ideggyógyászati osztály, önálló traumatológia, reumatológia, orthopédia, belgyógyászati intenzív osztály, haematológiai és endokrin profilú belgyógyászat, valamint radio-geriatriai osztály. Végre emberi körülményeket biztosító elmeosztály épült. Szentgáli világosan látta, hogy a színvonalas gyógyító munka megteremtésének legfőbb feltétele a korszerű diagnosztikus osztályok, a klinikumot ellátó szakmák és kiszolgáló
részlegek megléte, ezért ezek megteremtésére nagy gondot fordított. Önálló anaesthesiológiai osztályt szervezett, új laboratóriumot és gyógyszertárt épített. Tudta, hogy elképzeléseinek valóra váltásához gyakorlott törzsgárdára van szükség. Ennek biztosítására lakóhelyeket építtetett a kórház területén az orvosok és nővérek számára, a város vezetőivel összefogva, orvoslakásokat hoztak létre a családos orvosok számára. Szociális intézkedései közül kiemelkedett a kórházi bölcsőde és óvoda, a dombori üdülőtelep létesítése, a kórházi uszoda megépítése, melyek mind a dolgozók jobb közérzetét szolgálták. Ösztönözte a tanulást és önképzést, a tudományos munkát: színvonalas könyvtárat rendezett be, audio-vizuális nyelvstúdiót hozott létre. Egyedülálló volt hazánkban, hogy a kórház rendszeresen megjelenő színvonalas tudományos folyóiratot adott ki. A kórházat a Pécsi Orvostudományi Egyetem oktató kórházának nyilvánították, vezetője címzetes egyetemi docensi kinevezést kapott. Magánházak kisajátításával és a volt igazgató lakás lebontásával jelentős területek szabadultak fel, ezeken nővériskola és nővérszálló épült. Az újonnan épült pavilonok mellett a régi épületek felújítása is folyamatos volt, ezzel az új kórház felépülése óta a legnagyobb szabású építkezés és újjáépítés történt: az ágyszám 1500ra nőtt. Elsőként ismerte fel az ország orvos vezetői közül a közgazdaságtan meghatározó szerepét a kórház gazdálkodásában, valamint a számítástechnika és az informatika jövőbeni jelentőségét. Az általa létesített osztályból nőtt ki később az országos feladatokat ellátó GYOGYINFOK. Ezt azonban már nem érhette meg: 1980 januárjában hirtelen elhunyt. Utóda a főorvosi kar egyhangú kívánságára és a megyei állami-, és pártvezetés egyetértésével Dr. Molnár Ádám lett, akinek vezetése alatt a kórház tovább épült, noha a 80-as években az ország gazdasági kifulladásának már számos jele mutatkozott. Jelentőségét tekintve a már korábban megtervezett új gyermekgyógyászati pavilon átadása volt a legfontosabb: modern, mind funkcionálisan, mind esztétikailag átlagon felüli színvonalú épületben nyertek elhelyezést a kis betegek. Sajnos, mire az osztály elkészült már a demográfiai lejtőn volt az ország. Nem kevésbé fontos volt a művese kezelésre szoruló betegek évek óta húzódó problémájának megoldása az egykor TBC-decentrum helyén létrehozott modern művese részleg megteremtésével. Felépült az új kazánház, a kórház területén kívül, ezzel megszűnt a fűtés bizonytalansága és a korábban folyamatos légszennyezés. A rekonstrukciós munkák során átalakítások történtek a belgyógyászati pavilonban, a sebészeti osztályon és új kupolát kapott az A-épület. Önálló lett és külön helyiségbe költözött, egyszersmind bővült az izotópdiagnosztikai laboratórium. A röntgen osztályon CT-készüléket és modern angiográfiás műtőt helyeztek üzembe. További rekonstrukciós tervek készültek és felvetődött a központi műtőblokk létesítésének gondolata. Vállalati segítséggel bővült a bronchologia, a gastroenterologia és az urológia endoszkópos eszközparkja. A rendszerváltást követően a kórház orvosai titkos szavazással, nagy többséggel Dr. Deák György kórboncnok főorvost választották igazgatónak. Deák működése alatt a gazdasági igazgató, elgondolásainak megfelelően elsősorban infrastrukturális beruházások kezdődtek: szilárd burkolattal látták el az utakat, új porta épült a kórház déli oldalán, kereskedelmi és szolgáltató pavilonokkal, felújították a konyhát és új központi ebédlőt építettek, új műszaki épület és mosoda létesült. Felújították a régi kórház északi szárnyát és az igazgatóság és a kórházi adminisztráció oda költözött. A finanszírozási rendszer kívánalmainak megfelelően krónikus bel-, és tüdőgyógyászati, ill. elmeosztályt alakítottak ki. Megvalósult a fertőző osztály épületének felújítása is. A kórház vezetése a restrikciót jelentő egészségügyi reform elvárásainak a lehető legnagyobb mértékben
igyekezett megfelelni: az ágyak számát 515-tel csökkentették , létszámstopot vezettek be, megszüntették a nyelvoktatást, eltörölték a nyelvpótlékot. A bérszínvonal az országos átlag alá süllyedt. Ezzel az a gyarapodás és bővülés mely végig kísérte a kórház 19 évtizedes történetét, megszűnt. Néhány, addig is "hiányszakmának" minősülő osztály szinte elnéptelenedett. A teljesítmény utáni finanszírozás bevezetése, az állandóan kedvezőtlen irányban változó gazdasági és pénzügyi szabályok, a zavaros és ellentmondásos rendelkezések közepette ? mialatt az általános gazdasági helyzet is romlott ? nehéz volt az ésszerű gazdálkodás. Érthető, hogy a kórház vezetésének gazdasági elképzeléseit az óvatos pénzügypolitika jellemezte: a pénzügyi egyensúly fenntartására, tartalékképzésre törekedtek. Ez az elgondolás sikeres volt: az ország sok kórházával ellentétben a szekszárdi kórház végig megőrizte fizetőképességét. Szerencsétlen döntésnek bizonyult, hogy a kórházi ágyak számának csökkentéséről folytatott alkudozás során lemondtak a tamási rendelőintézet működtetéséről, ezzel a kórház betegfelvevő területének jelentős részét elvesztette. A megyei kórházhoz csatolt pincehelyi kórház működtetése ugyanakkor tízmilliókat vitt el a költségvetésből. 1995-ben megkezdődött az utóbbi évtizedek legnagyobb szabású beruházása, a központi diagnosztikai és műtőblokk építése. Többszöri terv-, és határidő módosítás és pénzügyi nehézségek miatt az épület a mai napig nem került átadásra. 1998 januárjában a megyei közgyűlés az addigi gazdasági igazgatót, a közgazdász végzettségű Dr. Sülyi Józsefet nevezte ki a kórház főigazgatójának, elődje nyugdíjba vonult. Néhány hónappal később a választások után újjáalakult közgyűlés Dr. Sülyit felmentette és Dr. Muth Lajost nevezte ki főigazgató főorvosnak. Ha visszatekintünk kórházunk 200 éves történetére és valamilyen állandó, meghatározó motívumot keresünk, azt találjuk, hogy az anyagi eszközök szűkös volta - sokszor hiánya végig kísérte az intézet történetét. Hogy emellett, vagy ennek ellenére a kórház töretlenül fejlődött az elmúlt két évszázad során, azt nagylelkű támogatóinak és önzetlen segítőinek, de elsősorban neves és névtelen dolgozói hosszú sorának, azok áldozatkészségének és szorgalmának köszönheti, akik munkájukat abban a szellemben végezték, melyet Babits Mihály így fogalmazott meg: "Ádám maradéki dologra születtünk, ügyefogyott Felebarátainkért áldozatot tenni szent kötelesség."
