A TARTALOMBÓL: Tiltakoznak egy muszlim ellen... 2 az amerikai kongresszusban. Új seprõ hogy seper? Néhány szó a globalizmusról

A TARTALOMBÓL: Tiltakoznak egy muszlim ellen. . . . . . . . . 2 az amerikai kongresszusban Új seprõ hogy seper?. . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Néhány szó a globalizmusról . . . . . . . . . . 5 Illetékes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Népszerû jogtipró . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Globális hatalomõrület . . . . . . . . . . . . . . 8 Egyfolytában elböszme . . . . . . . . . . . . . . . 9 Hová tûnt a magyar intelligencia?. . . . . 10 Illegitim párbeszéd . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Kevés a megtakarítás – egyre. . . . . . . . . 12 szegényebb a magyar A kijózanodás éve . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Mióta és meddig? . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Gyurcsány: A program se nem. . . . . . . . 16 baloldali, se nem szociáldemokrata Példaképeink a képviselõk. . . . . . . . . . . 17 Neoliberalizmus 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Elvek és kényszerûség. . . . . . . . . . . . . . . 19 Sándor György humorista választási . . . 21 kampánya A rendszerváltáson túl . . . . . . . . . . . . . . 23 A posztkádárizmus is megbukott . . . . . . 24 A szellemi erõszak is erõszak . . . . . . . . . 25 Párt a betonban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Lázadnak a balos szavazók . . . . . . . . . . . 28 Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!

Amerikában a választások óta fenyegetik azt az afro-amerikai képviselõt, aki a Koránt tartja majd a kezében amikor a kongresszusban felesküszik. A férfit egy republinánus képviselõ is támadja. Nyílt levélben kifogásolta Amerikában egy republikánus képviselõ, hogy muszlim tagja lesz a washingtoni törvényhozásnak, adta hírül a The New York Times csütörtökön. Virgil Goode, az amerikai törvényhozás alsóházának virginiai képviselõje több száz választónak küldött levelében hívta fel a figyelmet arra, hogy szerinte „súlyos fenyegetést jelent a nemzet hagyományos értékeire“ az elsõ muszlim képviselõ megválasztása. A szóban forgó muzulmán vallású, demokrata párti Keith Ellison Minnesota államból került be a törvényhozásba a novemberi választásokon. Akkor keltett megütközést több kongresszusi képviselõ számára, amikor kijelentette, hogy a Koránt fogja kezében tartani, amikor januárban felesküszik. A hagyományos amerikai értékeket védené „Attól tartok, az elkövetkezõ száz évben a mostaninál sokkal több muszlim lesz az Egyesült Államokban, ha nem hozunk szigorú bevándorlási szabályokat, amelyek szerintem szükségesek ahhoz, hogy meg-

õrizzük a hagyományos amerikai értékeket és hitvallást, és gátat szabjunk erõforrásaink túlterhelésének“ – fogalmazott Virgil Goode levelében.

A republikánus képviselõ állásfoglalására demokrata képviselõk és amerikai muszlimok azonnal reagáltak: az alkotmány tiltja a kongresszus tagjainak vallási alapú megkülönböztetését, illetve hogy a képviselõk beiktatása teljesen nélkülözi a vallási kereteket. A megválasztott képviselõk egy része csak a hivatalos ceremóniát követõen, miután felesküdött az alkotmányra, tart egy informális ünnepséget, amelyen hitet tesz a Biblia értékei mellett. Ellison, aki büntetõjogi védõügyvédként dolgozik, a muszlim vallás alapkönyvére tenne hitet. A minnesotai képviselõ nem arab származású, hanem afro-amerikai, egyetemista korában vette fel az iszlám hitet. Virgil Goode levelével kapcsolatban közölte: õ nem bevándorló, 1742-ig visszamenõleg fel tudja mutatni amerikai õseit, és az amerikai alaptörvény egyébként is vallásszabadságot biztosít az állampolgároknak. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy a választások óta több gyûlölködõ hangú telefont és e-mailt kapott, néhányan azzal fenyegették meg, hogy megölik. Ellison kijelentette: világi kérdésekkel kíván foglalkozni a kongresszusban, egyebek mellett arra fog törekedni, hogy a kormány megemelje a minimálbért, és egészségügyi biztosítást kapjanak az ezt nélkülözõ rászorulók. „Amerikában sokféle felekezet és bõrszín, sok eltérõ kultúra létezik, ami erõsíti az országot“ – mondta. Forrás: Index NINCS TÖBBÉ HARMADIK ÚT

Nincs többé „gulyáskommunizmus”, nincs többé „harmadik út”, nincs többé „magyar modell”! Vége van annak a korszaknak, amikor a legszükségesebb változtatásokat is azzal lehetett elnapolni, hogy „még nem érkezett el a reformok ideje”, hogy „a szakértõk még nem dolgoztak ki mindent elég alaposan”, majd amikor a baj már letagadhatatlanul nagyon nagy volt, elõlépett a vezér, és a bajokat még egy kicsit el is túlozva, hogy a politikai vezetés még mindig ingadozó tagjai és az „egyszerû emberek” is megértsék, bejelentette, hogy most márpedig a reformok ideje következik, amit viszont a problémák enyhülése után mindig visszarendezõdés követett. Ladányi János – Népszabadság, 2007. január 13.

2

jó ha figyelünk

– avagy A régi-új miniszterelnök 6. rész – A Franciscóról szóló életrajzi ihletésû mû szerzõje, Debreczeni József egy helyütt Seres Lászlónak az Élet és Irodalom 2004. március 26-i számában megjelent: A mozgatórugó. Gyurcsány Ferenc mint akarat és képzet címû írásából idéz. Idézet Debreczeni József „Az új miniszterelnök” címû könyvének 291. oldaláról: „Nem az MSZP magánügye, hanem fontos közügy, milyen a baloldal vezetõ ereje. Egy megbuktathatatlan exkáder vezette késõ kádári, bürokratikus és unalmas utódpárt (mint ma), vagy egy modernségre nyitott, a nyugati szociáldemokrácián belül is a Blair-Giddensféle dinamikus, piacbarát, a szakszervezeti lobbikat sikeresen leépítõ, az állam szerepét gyökeresen újragondoló szocdem párt válik-e belõle. A Magyar Szocialista Pártban ma egyetlen ember van,aki valamelyest blairi megújításban gondolkodik, aki kész modernizálni pártját, hatalomra kerülve pedig a köztársaságot. Rövid idõn belül nem várható még egy ilyen figurának a megjelenése az MSZP-ben, nem mindegy tehát, ki õ, és mit képvisel. Pláne generációs alapon akár Orbán Viktor k ihívója is lehet még.” Néhány röpke gondolat, ami a fenti idézet kapcsán jutott az eszembe. Ad 1.: GYF is megbuktathatatlan. A ma hatályos jogi és törvényi szabályozás biztosítják a megbuktathatatlanságát. Ad 2.: A szakszervezeti lobbik leépítése. Ma hazánk gyakorlatilag szakszervezetmentes övezetnek tekinthet?. Csak most kezdenek lassacskán ébredezni Csipkerózsika-álmukból az érdek-képviseleti szervezetek. Hazánkban nincsenek hagyományai a civil szervez?déseknek, azok is csak most bontogatják szárnyaikat. Tehát akkor ez azt jelentené, hogy az új szociáldemokrácia nem az emberért, hanem a piacért kötelezi el magát? Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy akkor kell-e nekünk egyáltalán az új szociáldemokrácia, ha választanunk kell köztünk és Mammon között. Hiszen ennek az egésznek, amit úgy hívnak, hogy politika, végsõ soron értünk, rólunk, nekünk, hozzánk, emberekhez kellene szólnia, vagy nem? Ad 3.: Az új Blair- és Giddens-féle szociáldemokrácia tehát dinamikus és piacbarát. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ezzel ellentétben viszont nem emberbarát. Lásd a siklósi orvosokat. Talán ez lehet a magyarázat arra is, hogy a sok hazugság, a sorozatos lebukások és bebukások után, a többszörösen átdolgozott konvergencia tervezetek és számok ellenére mégis szeretik Franciscót a Fényességes Európai Portánál. jó ha figyelünk

Közös a hitvallásuk: a pénz, a tõke és a javak szabad áramlása, ha tetszik a piac, mindennél és mindenkinél elõbbre való! Még az embernél is! Hallottuk, leépítik a szakszervezeti mozgalmakat. Az egyetlen intézményesített véderõt, amely még kiállhatna a dolgozó tömegek, ha tetszik, a kisember mellett. Vezetõit lekenyerezik, beemelik maguk mellé a hatalomba, részt kínálnak nekik a zsákmányból. Ahogy mondani szokták, kilóra megveszik õket. Ezen a ponton megérne egy misét a szakszervezeti vezetõk lelkivilága is, hogy milyen emberek azok, akik csak úgy cserben hagyják a tagságukat és – mondjuk úgy, – lepaktálnak az ellennel. Idézet Debreczeni József „Az új miniszterelnök” címû könyvének 293. oldaláról: „2004 nyarán, az európai parlamenti választásokon elszenvedett súlyos vereséget követõen azonban váratlanul akuttá vált az MSZP-t – valójában 1989-es megalakulása óta – terhelõ idült válság. A drámai végkifejlet Medgyessy infantilis kapkodása, a párt súlyos vezetési krízise, illetve a tagság rohamosan növekvõ elégedetlensége nyomán bontakozott ki. Az addigi fásultságnak, tehetetlenségnek e gy csapásra véget vetett a villámgyorsan lebonyolított miniszterelnök-csere. Gyurcsány Ferenc személyében az MSZP tagsága megtalálta azt a politikust, aki a leszerepelt Medgyessy Péterrel szemben – illetve Orbán Viktor ellenében – megjeleníti a határozott és cselekvõképes miniszterelnök típusát. Aki e szerep betöltésére

nemcsak idõlegesen, de a jelek szerint tartósan is alkalmasnak tûnik. Egyedül õ látszik olyan baloldali politikusnak, aki Orbánéhoz mérhetõ koncepcióval, dinamizmussal, akarattal, önbizalommal bír. Akinek a kritikus napokban mutatott helyzetfelismerése, taktikai érzéke, bátorsága, kommunikációs készsége rendkívüli politikusi erényeket sejtet. Akiéhez fogható tüneményesen gyors karriert nemcsak a rendszerváltozás óta, de konszolidált idõszakokban sohasem futott még be politikus Magyarországon. 2002-ben még képviselõ sem volt, 2004ben már miniszterelnök.” Itt ismét álljunk meg egy polgári szóra! Hölgyeim és Uraim! Én mindent elhiszek. De! Ha soha a büdös életben még nem vót ilyen frankó miniszterelnökünk, mint ez a mostani, ez a Francisco gyerek, akkor hogy a rossebbe van az, hogy még soha ilyen szarul nem álltunk, mint most? Ha a politikailag korrekt televíziós mûsorok negédes, semlegességet tettetõ hangvételében fogalmazok, akkor azt mondhatnám, a két dolog között némi ellentmondást vélek felfedezni. Ha a realitásokhoz kicsikét közelebb álló véleményt formálok, akkor azt kell mondjam, a mûminiszterelnök jellemzése és a mai viszonyok között ordítóan nagy ellentétek feszülnek egymásnak, egy szó nem sok, de annyi nem áll meg, ha az egykori Gyurcsány Ferenc kitûnõ jellemábrázolását és mai, kormányfõként való tevékenykedését nézzük. Hogyan lehetséges ez? Idézet Debreczeni József „Az új miniszterelnök” címû könyvének 294. oldaláról: „Akárcsak 1993 telén, 2004 õszén is úgy látszik, hogy az új miniszterelnök érdemi gazdaság- és társadalompolitikai intézkedésekkel aligha foghatja ki a szelet ellenzéki riválisa, ezúttal az Orbán-féle populizmus vitorlájából. Hogy csak a gesztusok, a píár, a kommunikáció lehetõségei maradnak a számára. Bár ezek hatása nem lebecsülendõ, az esély már csak idõben is erõsen korlátozott. Az új arc mindig vonzó, mindig várakozást, rokonszenvet ébreszt, de ezek az érzések általában rövid lejáratúak, hatásuk a tapasztalatok szerint maximum néhány hónapig tart… (…) A Gyurcsány, Hiller és mások képviselte generációs váltás szinte automatikusan magával hozza az MSZP utódpárti jellegének elhalványulását. Az életkor, az új politikai és kommunikációs stílus, a dinamizmus és mindaz, ami ezekkel együtt jár, megnyitja azt a lehetõséget, hogy a Magyar Szocialista Párt posztkommunistából elõbb-utóbb valóban modern, sõt posztmodern párttá váljék.” 3

Kezdjük a végén. „Az életkor, az új politikai és kommunikációs stílus, a dinamizmus és mindaz, ami ezekkel együtt jár” csak a fecsegõ felszín, ám ezúttal nem hallgat a mély. Nem hallgat a mély, mert az elõbb felsoroltak, mindösszesen formai jegyek csupán, melyek egytõl-egyig arra szolgálnak, hogy az avatatlan külsõ szemlélõ figyelmét elaltassák, hogy elhitessék, láss csodát! a farkasnak sikerült báránybõrbe bújnia. Ám végzetes könnyelmûség lenne részünkrõl azt gondolni, hogy a formai jegyek mellett a tartalmi mondanivaló is megváltozott! Dehogy változott! Hisz maga a mûminiszterelnök jelentette ki internetes naplójában, hogy õk az egyedüli személyi letéteményesei az új világrend megvalósításának, s ha ez így van – már pedig Francisco szerint minden kétséget kizáróan így van, – nos akkor annak érdekében, hogy hatalmon maradhassanak, vagy oda újból visszakerülhessenek, minden eszköz megengedhetõ. Ez ám az igazi, ízig-vérig demokrata, kedves barátaim! Az új seprõ, hogy seper? – kérdezhetnénk Francisco színre lépését követõen, cseppet sem bizakodó hangulatunkban. Hát, úgy tûnik, sehogy sem seper, de legalábbis a rettentõ módon, mer’ hogy a szemét, az egyre csak nõ. Nézzünk még egy apró momentumot, szintén egy idézetet a mûminiszterelnöktõl, ahol az egykori pénzügyminiszterrõl, az újabban ismét rivaldafénybe került Draskovics Tiborról beszél. Egy hosszú pillanatra megint csak értetlenül állunk. Idézet Debreczeni József „Az új miniszterelnök” címû könyvének 300–301. oldaláról: „Nézd, Draskovics tehetséges politikus. Nagyon tehetséges. Hihetetlen intellektuális kapacitással bír, azt hiszem e tekintetben majd mindenkit ver a kormányban – talán még engem is. Õ pontosan tudta, hogy mit csinál, és ennek milyen következményei lesznek.” Egyszerûen nem értem. Önök értik ezt? Itt vagyunk, tele a padlás jobbnál jobb szakemberekkel, zseniálisabbnál zseniálisabb lángelmékkel, hihetetlen intellektuális képességekkel bíró kollégákkal, és akkor csak ennyire fussa? Ez egyszerûen érthetetlen! Néhány idézet a „Lendületben az ország” címû kormányprogram expozéjából, melyek láttán újfent értetlenségemnek kell hangot adnom. Idézet Debreczeni József „Az új miniszterelnök” címû könyvének 306. oldaláról: „Kétféle kormány van. Az egyik adminisztratív feladatnak fogja fel az ország irányítását, a másik… elsõsorban erkölcsinek… Én a bátor, eszményekre és értékekre épített… cselekvõ kormányzásban hiszek… (…) Számomra a legfontosabb alapérték az igazságosság… Több lehetõséget a nélkülözõknek, több felelõsséget a tehetõsektõl – ez az igazságos közteherviselés programja. Az erõsek, a te4

Debreczeni József, a szerzõ, és ahogyan többször is nevezi, „könyvének hõse”, azaz Francisco, amûminiszterelnök hetõsek szövetségeseink, de mondjuk ki: nem õk politikánk kedvezményezettjei. (…) Nem hiszek a két Magyarország hamis víziójában. Nincs kettõ. Csak egy. Nem tûrjük a vidék és Budapest, falu és város szembeállítását. Esélyt viszünk mindenhová.” Tényleg nem tûrik a szembeállítást. Az egyik szereplõt, a falut, a kistelepülést egyszerûen le akarják törölni a térképrõl (lásd kisposták vasút megszüntetése). Hát így tényleg nem lesz szembenállás, nem lesz miknek szemben állniuk egymással. Arra meg külön kíváncsi lennék, hogy például a kisposták és a vasút megszüntetésével milyen esélyt visznek Vidék-Magyarországnak? A tönkremenetel esélyét? Az erõsekrõl és a tehetõsekrõl se feledkezzünk meg, néhány szót õk is megérdemelnek. A kis- és középvállalkozói réteg gyakorlatilag

már torkaszakadtából ordít az Audi magán-akciója láttán. A német autóipari konszern a szolidaritási adó kacsán egy laza csuklómozdulattal gyakorlatilag feltörölte a padlót a magyar kormánnyal. A dél-koreai gumigyárral egyszer már kiverték a biztosítékot, most meg itt az Audi. Tulajdonképpen akkor most kik is a kedvezményezettjei ennek az új szociáldemokrata baloldaliságnak? Az erõsekrõl és a tehetõsekrõl tudjuk, Francisco is megmondta, hogy nem õk azok. (Még akkor sem õk, ha nekünk így elsõ pillantásra úgy tûnik, hogy mégis csak õk azok!) No, mármost az elesettekrõl meg látjuk, hogy szintén nem õk azok, az egyre zsugorodó középosztályt pedig már gyakorlatilag kompletten beledöngölték a betonba. Önök értik ezt? De hát akkor kik a kedvezményezettek? Vajon mi lehet a helyes válasz? Kérjünk telefojó ha figyelünk

nos segítséget, vagy inkább szavaztassuk meg a nézõket? És akkor ismét egy idézet Franciscótól, ami talán jól szemlélteti a történelmi kontinuitást, a folyamatosságot, Horn Gyulától egészen napjainkig, amely napnál is világosabban mutatja számunkra, hogy az alapvetõ, lényegi kérdésekben, a szemléletmódban semmiféle fajta változás nem történt a kommunista elõdökhöz képest. Nézzük, hogyan köszön vissza a múlt, a Horn-féle duális haszonelvûség a mûminiszterelnök szavaiban. Idézet Debreczeni József „Az új miniszterelnök” címû könyvének 294. oldaláról: „A kormányprogramnak, õszintén szólva, nem volt túl nagy a tétje. Mert az világos volt, hogy nem indulunk el nagyon új dologgal. Csak kettõ-hárommal, de a harmadik, az már inkább maga a kommunikáció. (…) A programot nem a miniszterek írták, hanem mi írtuk. Már csak azért is, mert a miniszterek nem tudták, hogy miniszterek lesznek. Én diktáltam, Gál Zoli, Zalai Mari pedig írta. Hozzá kell tennem, hogy kötelezõ gyakorlatnak tekintettük inkább, mint valóságos feladatnak. Kell egy ilyet csinálni. Az volt a szöveg, hogy gyerekek, a kormányprogram: hogy az jó-e vagy rossz, hogy lelkesítõ-e vagy sem, az egy napig kérdés összesen. Ha viszont túl ígérjük magunkat, akkor azt két éven keresztül mindennap számon kérik rajtunk. Nem szabad. Nem baj, ha picikét laposabb. A papír egy napig téma. Írásban talán elõtte két nappal adtuk ki, az elfogadása után másnap megnevezem a kormányomat, és akkor már arról szól a történet… Szóval nagyon mély elemzést nem végeznék a kormányprogram alapján, mert politikai értelemben nem tartom komoly munkának…” A kormányprogram tehát mindösszesen csupán egy kipipálandó pont a listán, aztán mehetünk tovább, ez is megvan. A kötelezõt, úgy ahogy, megfutjuk, utána jön a lényeg, a szabadon választott. Megint kizárólag a praktikum, a haszonelvûség, mintha más nem is létezne. Csak valahogy a lélek hiányzik mindenbõl. Megint az ember az, akirõl mintha megfeledkeztek volna elvtársuramék. A meetingre össze kellett dobni valamit. Elõvesszük a paneleket, a jól ismert sablonokból építkezve néhány hangzatos frázist puffogtatva összedobjuk hipp-hopp, a fejlécbe meg beírjuk, jó nagy bötûkkel, hogy KORMÁNYPROGRAM ‘oszt jó napot. De hát nincs is mit csodálkozni ezen, Horn már megmondta: egy dolog a választási program és egy dolog, csak éppen egy másik, a kormányprogram. Úgy tûnik Francisco még ennél is tovább megy egy lépéssel, õ valahogy így vélekedik:

egy dolog a kormányprogram, és egy dolog, csak éppen egy másik, maga a kormányzás. Barátom! Ez aztán a vagány fickó, ez aztán tudja, mitõl döglik a légy! Ennyi ellentmondás után, ami a szavak és a megvalósuló tettek között feszül, felmerül az emberben a kérdés, vajon mi a titka Franciscónak? Mitõl ilyen sikeres a mûminiszterelnök? Nem tudjuk. Talán azért, mert ideig-óráig képes fellépni az újdonság erejével? A nézõk pedig szeretik azt hinni, hogy az új seprû tényleg jól seper? Talán. A one-man show fõszereplõje képes elhitetni a nézõkkel – legalábbis darab ideig –, hogy õ mondja meg nekik a frankót. Aztán persze a varázslat szerte foszlik, ahogyan manapság mondani szokás felébredünk és a kezünk a bilibe lóg, rájövünk arra, hogy itten kérem szépen minket csúnyán rászedtek, de addigra már késõ. Idézet Debreczeni József „Az új miniszterelnök” címû könyvének 345. oldaláról: „De januárban megérzem, hogy baj van. A problémát az okozza számomra, hogy januárban, amikor elõször van lehetõség, hogy végiggondoljam, végignézzem ezt az egészet, és számot vessek azzal, hogy harmadik hónapja én vagyok a miniszterelnök, és mit csináltam eddig: akkor arra jövök rá, hogy amit eddig csináltam, abban nem voltam a magam ura. Arra jöttem rá, hogy valójában nem kormányzok a szó tartalmi értelmében. Hogy a kényszereknek megfeleltem ugyan – úgy, ahogy tudtam –, de hogyan tovább? Mi lesz ezután? Mi fog következni? Nem tudom megmondani. Nem tudom megválaszolni ezeket a kérdéseket – magamnak se. Ráadásul mindezt egy olyan idõszakban, amikor elfogadott költségvetésem van januárban. Elfogadott törvényeim vannak. Az utolsó teljes évet kezdem meg a kormányzásnak. De csak annyit tudok, hogy bajban vagyok.” A jelenleg regnáló kormányfõ akkori szavaihoz hasonlóan én is azt kérdezem: Mi lesz ezután? Mi fog következni? „ ...Hogy egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik, nem a hatodik lépés, még a harmadikat sem tudom. Tudom az elsõ kettõt. (...) Ha el kell számolnunk az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?” Hogy mit mondanak, miniszterelnök úr? Mondják végre az igazat, csakis a színtiszta igazat! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

ÖNSORSRONTÓ TÁRSASJÁTÉK Azt hirdetik, hogy vegyél fel kölcsönt szabad felhasználásra. Sõt az egyik bank a váratlan számlák kifizetésére is kölcsönt ajánl. Tessék mondani, aki nem tud számlát sem fizetni, mibõl adja vissza? Mire számítanak: a lakásodra, a félig kifizetett autódra vagy arra, hogy a plazmatévé birtoklása megéri a csõdöt? Seszták Ágnes – Magyar Nemzet, 2007. január 13.

jó ha figyelünk

NÉHÁNY SZÓ A GLOBALIZMUSRÓL

KERESSÜK EGYMÁST!

Drábik Világkormány elmélete, Bogár László világi gazdasági hatalmak nemzeteket kizsákmányoló, és gazdasági-, szellemi- gyarmatosító elmélete véleményem szerint immáron valóság. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Európarszerte országok népeiben újra felébrednek az egészséges nemzeti érzések (Görögország. Németország (fõleg a világbajnokság után!), Hollandiában most gyõzött a keresztény politikai oldal!)), amit ezen gazdasági hatalmak igyekeznek elnyomni. A német nemzet bûnösségét évtizedeken át súlykolták a szerencsétlenekbe, majd egy futballvilágbajnokság megtörte a csendet: Német zászlók kerültek mindenhová, a fiatalok elkezdték élni nemzeti identitásukat. Ám mit hallunk a globalista, nemzetközi világi médiából? : “Megerõsödtek a szélsõségesek Németországban”. Kísérteties. Más európai nemzetek állampolgáraihoz csak ennyi jut el a médián keresztül. Nemhiába: Az RTL mindenhol RTL, csak a nyelv más, a tulajdonos ugyanaz: Bertelsmann. Mit hall vajon a francia és a német tvnézõ Magyarországról? : Ugyanezt! Mi a cél hát? A cél, hogy ezen nemzetek fiai ne tudjanak egymásról, hadd gondolják azt, csak egy nacionalista kisebbség randalírozik Európaszerte az utcákon...... Le kell hát leplezni minden ilyen globalista médiacsínytevést, és keresni kell az európai nemzetek fiataljainak egymást! Ennek legfõbb segítõje az internet, nemhiába próbálja Európaszerte is egyre jobban szabályozni az arctalan Világkormány a világhálót. Remélem nem járnak sikerrel. Amennyiben sikerül az európai, nemzeti érzésû fiatalok hálózatát kiépíteni kontinensszerte, közös, együttes globalizáció és világkormányellenes megmozdulásokkal megtörhetjük média-uralmukat, késõbb talán gazdasági uralmukat is! Szervezkedjünk! Keressük meg egymást! Leplezzük le , és nevezzük meg õket! Skodacsek András, Nemzeti Hírháló

5

– avagy Még egyszer a kapcsolási díjról – A különbözõ élelmiszerek csak megfelelõ csomagolásban hozhatók forgalomba. Csomagolás nélkül semmi esetre sem. Még a csomagolással nem rendelkezõ árucikkek is, mint például a pékáruk. A zsemléhez, a kiflihez is kötelezõ valamilyen csomagolóeszközt, példának okáért zacskót biztosítani. Ez benne van az árban. Ez magától értetõdik. Eszébe nem jutna senkinek, hogy plusz pénzt számoljon fel a zacskóért. Persze az is lehet, hogy már eddig is benne volt például a zsemle árában a nélkülözhetetlen zacskó értéke is, mindenesetre egy biztos, a társadalom amúgy is zaklatott kedélyállapotának további felpaprikázását elkerülendõ, a pékáruk árának emelésekor sohasem hallottam még olyat, hogy kérem szépen, január 1-jétõl ennyivel meg ennyivel fizetünk többet a zsemléért, mert mostantól már a zacskóért is fizetnünk kell. Plusz szolgáltatást nem kapunk semmit, ugyanúgy mint eddig, zacskóban vihetjük haza a zsemlét, nem történt semmi, csak a nagyokosok hasukra csaptak és valamilyen mondvacsinált ürüggyel még több lóvét akarnak kivenni a zsebünkbõl. Nem tehetek róla, de a január 1-jei egészégügyi mizéria kapcsán nekem azonnal a telefónia zûrzavaros idõszakában bevezetett kapcsolásidíj jutott az eszembe. A kapcsolási díj bevezetése elõtt is telefonáltunk, egészen Puskás Tivadar, a telefonhírmondó feltalálójának idejéig. plusz szolgáltatást akkor sem kaptunk, sõt! Kapcsolás nélkül eleve lehetetlenség telefonálni ugyebár. Ha száz évig külön díj nélkül mûködött a dolog, akkor most mi szükség volt annak bevezetésére, hacsak nem a már az elõbbiekben említett haszonszerzés önös érdeke? Ahogyan zsemléét nem vásárolhatunk csomagolóanyag nélkül, ugyanúgy kapcsolás nélkül sem tudunk telefonálni, magyarán meghiusul az adott szolgáltatás, amiért egyébként fizetünk. No, hát ugyanez van a dobozdíj kapcsán is. A vizitdíjról meg már nem is beszélve! Ha van valami, ami csomagolás nélkül aztán tényleg nem hozható forgalomba, akkor az a medicína, azaz a gyógyszer. Sõt! Még az elárusító személyzetnek is értenie kell hozzá, ahogyan abból az utóbbi napokban kiokosodhatott a pórnép is. Arra a kérdésre a vizitdíj kapcsán pedig ne is pazaroljuk a drága idõt és energiát, hogy hát akkó’ tulajdonképpen mi a rossebbér’ is vonják le tõlünk az Európában egyedülállóan magas TB-járulékot, ha még az orvoshoz elmenve külön is fizetnünk kell? Még egyszer felhívnám mindenki figyelmét, sem a telefonálásnál, sem az orvosnál, sem a patikában a pluszban kifizetett lóvéért semmilyen plusz szolgáltatást nem ka6

punk, ez szimplán az, aminek elsõre is látszik: SARC. Már hallom is az elsõ elégedetlenkedõ hangokat, „Hogy hát velünk még ezt is meg lehet tenni?!” Igen, kedveskéim, velünk még ezt is meg lehet tenni. Azok számára, akik értetlenül állnak a jelenség elõtt, szíves figyelmébe ajánlanám három legutóbbi könyvélményemet, melyeket az ünnepek alatt volt szerencsém elolvasni, s mely kötetek talán választ adnak arra a kérdésre, hogyan lehetséges ez kis hazánkban. Bogár László közgazdász professzor kötete, mely a „Bokros újratöltve” címet viseli, kissé nehéz olvasmány, nem valami könnyû a nyelvezete, mégis elolvasásra ajánlom a tisztelt nagyérdemûnek. A kötetbõl megtudható, miért vesztette el a 2002-es és 2006-os választásokat a Fidesz és Orbán Viktor. Meg az is kiolvasható belõle – ezt már csak én teszem hozzá személyes véleményként –, hogy miért nem lesz többet ebben az országban miniszterelnök Orbán Viktorból. A másik mû, amely jóval olvasmányosabb, a Tesco titok” címet viseli, bizonyos G. M. tollából. Különösebb kommentár azt hiszem nem is szükséges az év botránykönyveként beharangozott munkához. A harmadik kötet Drábik János: Világdemokratúra címû könyve. A mû „A hitelpénz-fasizmus világrendje” beszédes alcímet viseli. A három kötet közül talán ez a legdöbbenetesebb.

Mivel én nem vagyok politikus, ezért kimondhatom azt a mondatot, amely mondatot egyetlen épeszû politikus sem mondhat ki: BUTA A NÉP! Gondoljunk csak bele! A szabad Magyarország történetében példátlan módon a kormányfõ nem tudja kitölteni a négyesztendõs ciklust, mert olyan béna, hogy menetközben le kell cserélni, miközben tökig eladósítanak egy országot, az ellenzék pedig, ahelyett, hogy kapva kapna az alkalmon, elegánsan félreáll, nem kell neki a hatalom, csak miután a csõdbrigád némileg módosított felállásban masírozik tovább a szakadék felé, kezdik el féltéglával verni a mellüket, hogy hát ez nem legitim. És itt ezt is lehet! Barátaim az Úrban! Ez azé’ nem semmi! Az elsõ felvonás végén pedig azt látjuk, hogy a káosz, a romlás virágai szárba szökkennek, és az országot mélyrepülésbe vivõk, ahelyett, hogy a közvélmeény-kutatóknál már-már mérhetetlen mélységekbe zuhannának, még növelik képviselõik számát a törvényhozás házában. Ilyen van? Ez életszerû? Egy demokratikus jogállamban egészen biztosan nincs. Aztán a felelõtlen percemberkék halálba adósítanak egy országot, mosolyogva a képünkbe hazudva közlik, hogy ezt bizony elkúrták, nem kicsit, de nagyon, majd még hozzáteszik, hogy hát akkó’ most fizessétek ki a cehhet, a nép pedig, amely végre-valahára eszmél a nyálcsorgató konzumidióta létezés langyposványából, testközelbõl tajó ha figyelünk

pasztalhatja meg, hogy kit véd és kit szolgál valójában a rendõrség. Annak idején járta egy mondás mifelénk, mely valahogy így hangzott: „Nem lehet megspórolni a forradalmakat!” Már nem emlékszem, hogy kimondta, de egyre inkább úgy érzem, hogy nagyon igaza volt. De mit is várhatnánk egy olyan, a végletekig megdolgozott, agyonliberalizált és atomizált társadalomtól, ahová visszatértek a nyolcvanas évek késõ kádári idõi, ahol több mint másfél évtizeddel a gengszterváltás után szilveszter este, amikor bekapcsolod a tévét, Illetékes (igaz, az elvtárs szót már nem merték odaírni mögé) köszön vissza rád a köztelevízió képernyõjérõl? Természetesen nem a zseniális Koltai Róberttel van bajom, õ nem tehet errõl, õ kitûnõen hozza a figurát. Nem vele van a baj. Tudják, olyan ez mint a régi antiszemita viccel, igény van rá. És itt az igazi baj. Nem tudunk, vagy talán így pontosabb, nem akarunk túllépni a múltunkon. Pontosabban nem mi, hanem õk. Õk, akik pofátlanul bármit megengedhetnek maguknak, mert nekik mindent szabad, nekünk pedig semmit sem lehet. Õk, akik atyaúristennek képzelik magukat ebben a qrva országban. (Bocs, de ha a kormányfõnek szabad, akkor nekem is!) Nem tudjuk, mit hoz a jövõ, mire számíthatunk az idei esztendõben. Elképzeléseink persze vannak, és ezek nem sok jót ígérnek. Nem tudjuk, hol él, ki õ, de könnyen lehet, hogy itt jár közöttünk most is. Hogy kicsoda? Akinél elõször elszakad majd a cérna és fegyvert ragadva, mondjuk lelõ egy politikust. Mielõtt még valaki erõszakra való felbujtással vádolna meg, álljunk meg itt egy polgári szóra. Mondok egy példát. Képzeljünk el mondjuk egy az ötvenes éveiben járó ún. átlagmagyart, aki így-úgy, de át- és túlélte a kommunizmust, majd most a fene nagy jólét és szabadság tizenhatodik esztendejében szembesülnie kell azzal, hogy mondjuk az egyik nagy szolgáltató jelzálogot rak az egyetlen vagyonát képezõ, egy élet munkájából összekuporgatott panellakására. Vagy ne adj’ isten kilakoltatás fenyegeti! És mindezt egy magát szociálisan érzékenynek mondó kormányzat mellett! Nem lehet tudni, hogy kinél szakad el egyszercsak a cérna, lehet, hogy éppen egy kifizetetlen számla lesz az ok, nem tudjuk, de ma már minden elképzelhetõ. Az emberek sokkal feszültebbek, mint akár egy évtizeddel ezelõtt. Amikor az elsõ politikust fejbelövik, azt az ölebmédia még kimagyarázza valahogy, de amikor már a másodikat, na ott véget ér a tudomány. Kiváncsi vagyok, vajon Illetékes elvtárs/úr vajon hogyan kezelne egy ilyen helyzetet? Isten áldja Magyarországot!

Bevallom, csodálkozva nézem Szili Katalin népszerûségi diadalmenetét. Az õ esete is bizonyítja, hogy a közvélemény-kutatásoknak vajmi kevés a közük a demokrácia minõségbiztosításához. Tekintélyelvû társadalmunkban különleges jelentõsége van, hogy a nemzet egységét jelképezõ köztársasági elnököt meg tudja elõzni egy másodvonalbeli közjogi méltóság. Persze még véletlenül sem a hatályos kormányfõ, hiszen az õ szerepe szükségképp megosztó, s alig függ az aktuális kormányzás minõségétõl vagy minõsíthetetlen voltától. Göncz Árpádot – köszönhetõen az erõsen irányított pártos közvéleménynek – legvitathatóbb döntései idején sem tudta senki letaszítani a virtuális élrõl. Mádl Ferenccel ez már elõ-elõfordult. A markáns államfõi véleményeket megfogalmazó Sólyom László esetében pedig úgyszólván törvényszerû, hogy hajdani alulmaradt vetélytársa, Szili házelnökként megelõzze a hiúság vásárán. A helycsere nem az elvei mellett következetesen kiálló Sólyomot minõsíti, hanem a Szilit pajzsra emelõ, “békeszeretõ” közvéleményt. Nem szívesen írok hölgyekrõl ilyeneket, de a dobogós helyeken tanyázó Szili Katalin és Dávid Ibolya igen nagy rákfenéi a tökéletlen magyar demokráciának. Mindketten mérhetetlenül sértettek, s a sors igazságtalanságaként élik meg, hogy mindenféle férfiak miatt nem lehetnek miniszterelnökök, illetve államfõk. Holott a politikai pályán van ilyen: a tehetség nem egyenlõen méretik, az egyenjogúság oda-vissza érvényes. A rákfene nem is emiatt értendõ, hanem az összejátszó jogtiprás miatt. Szili és Dávid – úgymond – barátnõk, ám ez még nem volna baj, bár vezetõ kormánypárti politikus és állítólagos ellenzéki pártelnök között azért mindenesetre furcsa. Csakhogy az asszonyi barátságnak olykor közjogi következményei is vannak. Olyanok, amelyek akár az Országgyûlés összetételét, így a kormányzás kimenetelét is befolyásolni tudják. Konkrétan arra az esetre gondolok, amikor Herényi Károly MDF-es frakcióvezetõ egy nem létezõ frakcióülésre hivatkozva kizárta azokat a frakciótagokat, akik – szabályosan – éppen õt készültek kizárni. Herényi és Dávid tudatosan, szánt szándékkal törvényt szegett, a “barátnõ” Szili pedig (amúgy hívõ keresztény asszony; a pápát is gyermeki tiszteletérõl biztosította) nem vizsgálta a frakcióülés valóságtartalmát. Azaz a legnépszerûbb politikus az Országgyûlés elnökeként asszisztált a harmadik legnépszerûbb politikus nyilvánvaló hazugságához, törvényszegéséhez. Ezt nem én állítom, hanem a független magyar bíróság. Friss fejlemény, hogy az MDF-nek másodrendû alperesként fejenként kétmillió forintos nem vagyoni kártérítést kell megfizetnie a pártból kizárt Balsai István és társai részére a Fõvárosi Bíróság elsõfokú, nem jogerõs ítélete szerint. Az öt politikus két éve indított pert Herényi Károly, az MDF, illetve az Országgyûlés ellen jó hírnév megsértése miatt. A bíró a határozat indoklásában kifejtette, hogy a nem vagyoni kárigény megalapozott, mivel a valótlan állítás kedvezõtlen megítélést válthat ki a társadalomban. Az ítélet Herényi – és közvetve Dávid – hazugságára üti rá a pecsétet, s a hazugságban cinkos Sziliére csak azért nem, mert a Legfelsõbb Bíróság idõközben megállapította, hogy az Országgyûlés nem perelhetõ, mivel nem rendelkezik jogi személyiséggel. Azaz Szili akármit csinál házelnöki minõségében, elsikálhatja saját köreiben: a hatalmi ágak egymást ellenõrzõ montesquieu-i elve (ez esetben a bírói ítélethozatal) õrá nem vonatkozik. Viszont ez a jogtiprás fölöttébb népszerû korunk társadalmában. Talán az ezüstérmes Sólyom megszólalhatna az arany- és bronzérmesek kisded üzelmei ügyében.

A szocialista nagyváros öntudatos polgára

Csontos János – Magyar Nemzet

jó ha figyelünk

7

2006. október 23-án a magyarországi hatalom ‘56-os emlékmûvet avatott a Dózsa György úton. Az emlékmû hatalmas vasék, lándzsa-, vagy rakétahegy, amely a Budapest szívére irányoztatik. Csúcsa megbonthatatlan. Ha visszafelé lépkedünk mellette, akkor ritkul az anyag, mégpedig négyzetes hasábokká, amelyek pontosan megegyeznek az 56-os forradalom megtorlása során alkalmazott bitófákkal. Némelyik oszlopra két áldozatot is akasztottak, a hóhérok munkatermelékenységét fokozandó. Ennek a bitóerdõnek az üzenete napnál világosabb. A mûvészet soha nem képes hazudni. Annak a hatalomnak a természete is világos, amely a tárgyat megrendelte, és a megtorlás túlélõinek egyöntetû tiltakozása ellenére fölállította. Éppen e tiltakozás igazolta, hogy a “mû a célnak megfelel”. Hogy mi volt a cél, az kiderült az avatás napján, estéjén, éjszakáján. Miért kellett leverni 56-ot 2006-ban is? Mindkét esetben ugyanazért: a hazugság leleplezése miatt. A korhazugság 50 éve a szocializmus volt: mindennemû testi-lelki tulajdon államosítása, kemény munka, tengernyi áldozat, a hit, a becsület és a közösségek fölszámolása, ezer megszorítás, a végén pedig kommunizmus, a tökéletes közösségi társadalom, az elképzelhetõ legszabadabb és leggazdagabb világ, a földi paradicsom ígérete. Már most is... majdnem... a nagy példakép Szovjetunióban már húsz éve... A maszlagot bevette a Nyugat is. A kommunista pártok Olasz- és Franciaországban orrhossznyival maradtak el a választási gyõzelemtõl, hála a remek propagandának, meg a “hasznos idiótáknak” ahogy a KGB házilagosan nevezte az általa befûzött vezetõ/áruló értelmiségieket J. P. Sartre-tól Picasson át B. Shaw-ig. Amikor október 23-án a földbevert magyarság az égre nézett, meglátta az angyalt az ország fölött, akkor hirtelen szétpukkant a hazugságbuborék és a szocializmusnak álcázott politikai kapitalizmus széthullott. Kitört a forradalom, eleddig az utolsó. Harcosai és megélõi bõven hoztak magukkal tapasztalatokat a tõke uralmának korából, hiszen az nyolc éve ért véget, és éppen most égette meg õket a szocialista hazugság. Egyiket sem akarták többé. A munkástanácsok még november 4. után is mûködtek, és kialakították a magyar modellt. Rõczey János: Ha a köztársasági elnökömet választhatom, miért ne választhatnám az osztályvezetõmet is? Másképp: a politikai demokrácia kulisszái mögött ne hatalmaskodjék senki. Nem kell nagytõke, nem kell kizsákmányolás és ispán sem kapitalistától, és a párttól sem, vegyük kezünkbe a munkahelyünket és a sorsunkat. Úgy akarták, hogy a gyárban, a földeken, 8

1956-2006

vagy bárhol dogozók a sajátjukként birtokolják a javakat, és közösen rendelkezzenek velük. Elképzelésük csak hasonlított a “jugoszláv modellre”, mert az csak álca volt: a párt döntött mindenben. A magyar modell megvalósítására tett szerény és hamar kifulladt kísérlet volt a Munkavállalói Részvényprogram (MRP) az Antall-kormány idején. Amennyire nem tetszett Moszkvának és a pártnak a magyar modell, ugyanannyira ellenezték a multik is. Emlékszünk: akkor éppen Szuezben gyarmatosítottak demokratikus hadaikkal. 56-ban tehát az angyal nem egyszerûen a magyar szabadságot mutatta, hanem a földi életet súlyosan veszélyeztetõ Gazdaságkor fölszámolásának útját is. Ennek az irgalmatlan folyamatnak a rémjelei azóta egyre sokasodnak. A komoly kutatók egyetértenek abban, hogy a Földet fenyegetõ legfõbb veszély a társadalmi ellenõrzés alól kiszabadult haszonelv globális hatalomõrülete, amely megkerüli a demokrácia védvonalait. Egyszerre fenyeget emberiséget, földet, vizet, levegõt. Pl. annyi madár és emlõs fajt irtott ki a közelmúltban, amennyi áldozatot csak a földtörténet nagy katasztrófái szedtek. (Kertész Miklós). Ellene a leghatékonyabban a szellemi értékek és a munka harmóniájának újrateremtésével, a helyi kultúrák, az önigazgatás, és a közösségek megerõsítésével lehetne tenni. Magyarán a magyar modellel. Magyarországon a multik támogatásával, és a választók aljas megtévesztésével bitorolja a közhatalmat egy kompárdor tõkés csoport. 2006-ban a magyarok jelentõs része fölismerte, hogy becsapták: Böszme elvtárs be is vallotta Öszödön, hogy a hatalomért csalt és hazudozott: “Fantasztikus dolog politikát csi-

nálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni (...) Nagy dolog volt, imádtam, életem legjobb része volt.” Egyre többen rájöttek arra is, hogy a csalárd kormány a nemzetközi nagyvállatok javára és a bennszülöttek kárára dolgozik. Tavaly a magyar gazdaságban megtermelt profit 90 % két tucat óriáscég zsebébe vándorolt. Befizetéseik viszont a teljes államháztartási bevételnek csak a 14 %-át tették ki. (Bogár László) A többi maradt nekünk, a tíz milliónak, s szakadt a nyakunkba. Eleven példa a “gyógyszergazdaságosságról szóló törvény.” A multiknak lesz gazdaságos, nem nekünk. Az õ kezükbe adja a gyógyszer-üzletágat, tehát az állami adóbevételek csökkenni fognak, a bennszülöttek kiszolgálása romlik, s mellesleg szétzúzódik a magyar középosztály egy értékes csoportja. A szeptember 18-án megindult tüntetéssorozat elõször Böszme és kormánya ellen irányult, de egyre többen láttak át a “szocialista”, a “baloldali” és “liberális” eszme-szitákon. Észrevették, hogy ezek az elnevezések hamisak, a hazudozás pedig folyamatos. Alapállás. A reform kifosztást jelent, a rendbetétel zavarkeltést, az ésszerûsítés sanyargatást. Ezrek érezték meg a saját bõrükön, milliók látták a televízióban a véreskezû demokraták pandúrjainak bûncselekményeit. A legvéresebb kezû fõrendõrt utána kitüntették... 2006. október 23-án az ünneplõ közönség fölött helikopterek köröztek - zavarandó az angyallátást. Azután jött, ami ötven éve, október 24-én a Kossuth téren, meg Mosonmagyaróvárott, Tiszakécskén, s év végéig még vagy száz helyen. Terror. 2006-ban ismét, és azért, nehogy kitörjön újra a forradalom, s lerántsa leplet a világnagy hazugságról. Nehogy a csehek, a franciák, sõt, az amerikai emberek is meglássák, mi a helyzet. A sors fintora, hogy a gazdaságkori társadalomkísérletek: a kapitalizmusok és a szocializmusok mind forradalmakban születtek, és mára semmitõl sem irtóznak jobban, mint a szülõanyjuktól... 56-ban Dulles adott szabad kezet az oroszoknak, idén november 9-én a budapesti amerikai nagykövet jelentette ki, hogy Magyarországon a demokratikus intézmények erõsek, és országa magyar belügynek tekinti a véreskezû böszmék jogtiprásait. Ezenközben pedig a multisajtót telekürtölték a terror bértollászai, hogy a magyar bennszülöttek és vezetõik fasiszták. Pedig biztos jól emlékeznek arra, hogy mit is tanultak a fasizmusról a szemináriumon: “a finánctõke diktatúrájának legreakciósabb, nyílt, terrorista formája, amelyet az imperialista burzsoázia hozott létre, hogy segítségével elnyomja a munkásosztályt s általában a társadalom minden haladó elemét, és fenntarthassa a kapitalizmust.” (Filozófiai lexikon, Szikra, 1955.) Czakó Gábor – Magyar Nemzet

jó ha figyelünk

Mottó : “Két dolog van a világon ami végtelen. Az emberi butaság és az Univerzum. De az utolsóban nem vagyok olyan biztos ...” (Albert Einstein) Állítólag néhány hónapja még a vén Európa nyugati felén is irigyelték a büszke magyart, manapság jobbesetben már sajnálják, rosszabb esetben egyenesen lesajnálják Magyarországot ... Kiadta hát a lelkét az egykor megirigyelt (?) pannon ragadozó – mára egy gusztustalan, csomós és ragadós szõrgombóccá aszalódott az európai közösségek kényes szájában. Ezt igazából már sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják. Az „elkúrt” vacsoráért lehet ugyan hibáztatni az úniós „szakácsokat” is, de a förtelemes feketelevesbe mégiscsak a helyi vezetõk apportálták bele ezt a szerencsétlen jószágot. „Ekkora böszmeséget nem csináltak még Európában”, és valóban : értetlenül csodálkozik ránk a civilizált kontinens empatikus közössége. Látva ezt az elképesztõ kormányzati dilettantizmust és cinizmust, szinte írtóztatva borzonganak össze a hátunk mögött, miközben csendes hálát rebegnek a sorsnak a bennünket „jótékonyan” elválasztó néhány kilométeres távolságért. Már vagy két évtizede annak, amikor egy (akkor még) nyugatnémet barátom azt találta mondani, hogy azért szeret Magyarországra jönni, mert itt (ellentétben az amúgy tényleg bûn unalmas Németországgal) mindig történik valami érdekes. Ha más nem, legalább elromlik egy vízcsap a szállodában, esetleg órákra elmegy az áram Kenyába. Bevallom, akkoriban furcsa ábrázattal tûnõdtem el e szokatlan szavak hallatán, de velük ellentétben mi akkoriban nem igazán ismertük még a ma divatos katasztrófaturizmus, egyébiránt igencsak találó fogalmát. Õk jöttek, láttak és szépen hazamentek..., mi viszont ittmaradtunk, a gulyáskommunista valóságshow kellõs-közepén. Miközben mi (velük ellentétben) többnyire azóta is a mindennapi megélhetés frontján harcoltunk, õk inkább a tengeri rákokkal hadakoznak az ibizai starnd homokos fövenyén ... Igaz, arrafelé az emberek sohasem kultiválták a bolsevik handabandát. Nemúgy, mint itt Pécsett ... Errefelé amúgy is különös kultusza van ennek a beteges szocimádatnak, ennek a lehetséges okairól már magam is értekeztem néhányszor. Ráadásul a Gyurcsány-csomag elõszele is kevésnek bizonyult még ahhoz, hogy az októberi önkormányzati választásokon végre ne ezek a vörös tetvek kerüljenek (ismét) hatalomra. Miközben a legkülönfélébb elmarasztaló jelzõkkel illetjük (jogosan) Gyurcsány Ferencet és hazug kormányát, jó ha figyelünk

javaslom ne feledkezzünk meg a szocialisták vidéki fellegvárainak mocskos elvtársairól sem. Sajnos ebbõl a szadista háttércsapatból errefelé is bõséges a felhozatal, az egy négyzetméterre jutó gerinctelenek számát tekintve valószínûleg most is tuti dobogós a pécsi városháza. Miközben bánatos krokodilkönnyeket ejtek Tasnádi elvtárs (cseppet sem rászoruló) gyermekeiért, bevallom némi kárörömmel hallgattam a brutális közüzemi áremelésekrõl tudósító pécsi híradásokat. Bár értem a kritikát, mentségemre szóljon, hogy mindeddig tudatosan kerültem a „panelproli” kifejezést, ráadásul sokan élnek olyanok is az ilyen otthonokban, akik eddigi „politikai eltéletük” alapján egyáltalán nem szolgáltak rá erre a szívtelenül kíméletlen – kollektív – büntetésre. Mert bizony ez a komcsi attak felér egy nyílt hadüzenettel. Ébresztõ végre vörösagyú népség ! Hát miféle szerzet vagytok, hogy még most is élvezettel orbánoztok, miközben Gyurcsány helyi sameszei kézzel-lábbal tuszkolják már a torkotokon lefelé a békát ? Na jó, ha nektek ez ennyire tetszik, akkor baromira felesleges tõlem minden további gondolat. Azért mentségemre szóljon, hogy – ellentétben a kormányoldal profi hazudozóival – elõre megfontolt szándékkal nem szoktam felmosórongyot csinálni a számból. Erre a célra amúgy is itt vannak a baromira „jólelkû” pécsi szocialisták, akik valószínûleg csak a szeretett vezér szellemiségéhez alkalmazkodó böszmeségbõl, mintsem gátlástalan aljasságból csináltak köptcsészét magukból. A helyi elvtársak már az önkormányzati választások elõtt is (titokban) tervezgették

a távfûtés és a buszközlekedés árának a (drasztikus) növelését, de augusztus végén (30’ fok árnyékban) még „sikerrel jegelték” ezt a kényes témát. Az akkori elõterjesztéseket Gonda Tibor (jelenleg is a gazdasági ügyekért felelõs szocialista alpolgármester) és Juhász István (a gazdasági bizottság szintén MSZP-s elnöke) személyesen vonták vissza. Ráadásul a kikerekedett birkapásztor – ahelyett, hogy inkább bölcsen befogta volna a nagy büdös pofáját, farizeus álszentséggel még azt is állította, hogy az egyébként várható áremelések elhalasztására nem a választási kampány miatt, hanem azért került sor, mert „... a lakosságra éppen elég teher hárul az országos megszorító intézkedések bevezetésével, ezt pedig (a jóságos elvtársak) nem kívánják tovább növelni (...) Miután nem kampányfogásról van szó, ezért díjemelés sem októberben, sem novemberben nem kerül újra a közgyûlés elé ...”. Mindebbõl persze csak annyi igaz, hogy azóta már december van, és még a plafon sem szakadt rá erre a szellemi nyomorultra. Jövõre átlagosan 50,00 százalékkal drágul a távht, 30,00 százalékkal a vízdíj és az (amúgy is magas) parkolási díj, 6,00 százalékkal az önkormányzati bérlakások díja, átlagosan 35,00 százalékkal (januártól 40,00 %, júniustól 20,00 %) a tömegközlekedés tarifái. A képviselõk egyúttal döntöttek arról is, hogy január elsejétõl megszûntetik az általános iskolások ingyenes közlekedését a helyi buszjáratokon ... Impozáns egy számsor, igaz kedves pécsi „baloldaliak”? Milyen jól is mutat majd mellette a kormányzat által lendületesen beígért (csak várjuk ki a végét ...) 4,00 %-os nyugdíjemelés, vagy az a 6,00 %-os (2007-re hivatalosan kommunikált) infláció, amit természetesen már egyetlen mentálisan épeszû ember sem vesz komolyan Magyarországon ... A legfrisebb felmérések szerint ma 2,7 millió ember él a létminimum alatt, közülük egymillióan kifejezetten szegények. Nem vitás, garantáltan jobban élünk, mint egy év múlva ilyenkor fogunk. Ha hihetünk a politika törvényszerûségeiben, ezzel várhatóan tovább bõvül majd a „baloldal” biztos szavazóbázisa. Hát igen, egyfolytában elböszme. Kaland és posztkommunista „való-világ”, de ma már „nyugodtan el lehet innen menni ...” Ki mondta, hogy évtizedek óta nem változott itt semmi ...? forrás: api blogja

9

ÁLTALÁNOS BEVEZETÕ (Hozta a A III. Magyar Köztársaság kimúlása után érdemes megvizsgálni az ország és a bukott államforma közjogi állapotát kiindulásától napjainkig. Az a kommunisták által szorgalmazott törekvés, hogy a Magyar Királyság területén a régi helyben lakók kiirtásával és háttérbe szorításával új élettér keletkezik, a kommunista téves eszmék hirdetésére, gyakorlására és megvalósítására, a mai napig nem valósult meg. Ez a dolgok közel ezer esztendõs berendezkedésén hiúsult meg elsõsorban, pedig a kommunisták elsõ számú törekvése az volt, hogy a sok száz gyökerû polgárság vezetõ rétegének, az intelligenciának a kiirtása után azonnal a helyükre lehet állítani a kommunisták által kiszemelt renegátokat, hazaárulókat, szellemileg hátrányos helyzetûeket, a mûveletleneket, a bûnözõket, a minden emberi formából kivetkõzötteket, a tolvajokat, a rablókat, a kis és a nagy gyilkosokat, az ország lakosságát szervezetten elpusztítókat, a minden erkölcsi ismeret nélkül élõket, azokat a személyeket, akik alapvetõ emberi jó tulajdonságokkal még nyomokban sem rendelkeznek, még a szánalmat sem ismerik, a könyörületnek a legelemibb formációit sem tudják, elemi ismereteik csupán a hatalom kisajátítására, megragadására, a saját bûnszövetségi eszmerendszerük kiszolgálására és “üzemben tartására” szorítkozik. Ennek az eszement célnak a kiszolgálására a kommunisták még egy tolvajnyelvet is kialakítottak, a múlt századbéli maffiózó szokásokat is felülmúlva, valamennyi emberi érték elpusztítására, eltiprására. Érdemes számba venni az általuk kreált új nyelv, a józan eszet figyelmen kívül hagyó kreálmányait, szóvirágait, minden logikát nélkülözõ szólopásait, amelyek értelmetlen, zagyva, céltalan beszédeket eredményeztek egyetlen feltétellel, hogy az általuk kreált nyelv teljes mértékben fedje el a valódi célokat, a már meglévõ és mûködõ társadalmak megsemmisítését, és fõleg kifosztását szolgálva. Néhány példa az eszementek törvényesített szóhasználataiból, amelyek semmilyen európai nyelvre le nem fordíthatók, hiszen eredeztetésük is egy velejéig rothadt, emberpusztító, despota rémuralom nyelvjárását jelenti. Néhány példa: népi demokrácia, széles dolgozó tömegek, munkásosztály harcai, békeharc, harc a boldog jövõért, a hazátlanság dicsérete, az emberi lélek megcsúfolása, számukra a vallás, a hit csupán “mákony”, a tudatlanság mellett a tanulatlanság, a mûveletlenség a legfõbb erény, ahol agyon lehet lõni a három és a négyéves kisgyermekeket is, ahol a meggyõzés legfõbb eszköze a rendõrterror besúgással párosítva, még az Istenhitet is elvették intézményesített formában és nem adtak helyette semmit, ahol a hazugság a legfõbb erény, ahol a humánum és az emberi jóság csupán gúny tárgya lehet, ahol a proletár öntudat a legfõbb cselekvõerõ, Ahol teljes körû válaszfal van áttörhetetlenül felépítve az emberiesség, a segítõkészség, a jóság, a szeretet, a család, az emberi tisztesség, a becsület, a köz szolgálata, a közjó elõsegítése, az emberi élet alapvetõ jogainak az ismerete, a magántulajdon szentsége, a köztulajdon sérthetetlensége, az igazságszolgáltatásba vetett bizalom, az államapparátus tisztségviselõinek a fedhetetlensége, az Istenhitet hirdetõ papság stb., köré. 10

Az elmúlt 62 év alatt még figyelemelterelésre is új fogalmakat próbáltak meg legyártani, ilyen például a gyûlöletbeszéd, amelynek a szóösszetétele sem felel meg a magyar nyelv és nyelvtan szabályainak. Itt álljon egy pontos meghatározás magáról a kommunista személyérõl: „A kommunistáknál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek; egészséges szellemû európai ember nem lehet kommunista. Nincs olyan vastag bõrt igénylõ hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.” Alekszandr Szolzsenyicin A kommunista rémuralom oktatásügyi berendezkedésének az elsõ intézkedése volt, hogy az elemi oktatási rendszerbõl törölték azokat a tantárgyakat nyomtalanul, amelyek a tanulókat a torzlelkû ember anatómiai felismerésére megtanították volna, hiszen a kommunista világtörténelem múltbéli nagy alakjai szinte kizárólag vagy lombrosoi alkatok, vagy elmegyógyászati alapesetek, vagy mind a kettõnek a változatos keverékei, gondosan ügyeltek arra az elvtársak, hogy a vezetõik arcvonásai még árnyékukban se tükrözzenek jóságot, szeretetreméltóságot, tekintélyt, segítõkészséget, könyörületet, vagy irgalmasságot. Mindezek helyett torz ábrázatú, a gonoszságot messzirõl sugárzó arckifejezések jelennek meg, amelyet még a fajtajellegû szakállak sem tudnak enyhíteni vagy elleplezni. A gonosz eszmék hirdetõi valamennyien orcájukon viselik ennek a bûnnek a jeleit, ezt semmilyen álmosolygás, arcjáték, mimika sem tudja maradéktalanul elleplezni, a szemek állása pedig egyértelmûen igazolja az európai fajtáktól eltérõ szülõi hátteret, amit semmilyen kozmetikum, plasztikai mûtét nem tud eltüntetni. Az emberi ügyekben való teljeskörû járatlanságát a kommunista felfokozott agresszivitással, teljesen alaptalan támadásokkal, valamint olyan jogtalanságokkal próbálja meg elleplezni, ami nyilvánvalóvá teszi a teljes kommunista eszmerendszer jellemtelenségét, embertelenségét, hazugságai, és hataloméhségét. A kommunista számára a hatalom azért kell, mert ez az egyetlen eszköz a számára, amit gyakorlottan tud felhasználni az emberiesség, a humánum, a jóság, a szelídség, a segítõkészség, a szépség, a mûveltség, a szépérzékek, az igazság, a törvények tisztelete, az Isten szeretet, a megbocsátás stb. ellen. Az általuk kreált és a nyilvánosság teljeskörû kizárásával kinevezett vezetõik elsõ feladatként a terrorista feladatok végrehajtását kapják meg, ebbe a témakörbe minden olyan terület beletartozik, amelyek az emberiség, azaz az ember jólétét, biztonságát, kényelmét, mûveltségét, szeretetét, jóságát, stb. szolgálják. Néhány példa a gyakorlatból: egészségügyi reform címén szét kell verni, a kórházrendszereket, a gyógyellátást, a gyógyászati eszközöket, a gyógyszereket, az egészségügyi gyógyító és ápoló személyzetet olyan körülmények közé kell taszítani, hogy elmeneküljenek az

Mikulás!)

jó ha figyelünk

Jókedvû, mondhatnánk, vidám eftársak adott országból, a gyógyítással hivatásszerûen foglalkozó szerzetesrendeket meg kell semmisíteni, vagyonukat el kell kobozni, azonnal el kell adni, a médiahatalom kisajátításával a szembeszegülõket és a tovább élni akarókat büntetõeljárások gyártásával szervezett módon meg kell semmisíteni. A kommunista rémuralom által megszállt országokban valamennyi oktatásügyet kisajátítva azonnal szétverik a közoktatásügy alapjait, az intézményeket csupán azért államosítják, hogy a túlélõk számára a jövõben folyamatosan elvehetõ, azaz megszüntethetõ-felszámolható oktatási intézmények álljanak rendelkezésre. Meg kell állapítani azt, hogy a kommunistát a beteges hatalomvágyán kívül csupán a vagyon megragadása, elragadása, elbirtoklása és elbitorlása élteti. Mindent ennek rendel alá. Intézményesített formákat hozott létre a Magyar Királyság területén, amelyek elsõdlegesen a megszálló Vörös Hadsereg érdekeinek, majd késõbb követeléseinek lettek álcázva. Ez a törekvésük az általuk kreált különbözõ álszövetségek kereteiben kerületek “legalizálásra”. Ilyen a volt KGST, azaz a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa szófiai központtal, vagy a Varsói Szerzõdés, ez a két álintézmény volt az, amelyiknek teljes körû tevékenysége a szovjet befolyás és teljes körû kirablás elleplezésére szolgált. A jogelõzmények teljes körû eltorzítása és az államilag szervezett hazugságok eredményeként a legalapvetõbb emberi jogok is megszûntek a Magyar Királyság területén, így sem a választási törvény, sem a szavazásnak nevezett színjáték, sem a Moszkvából megküldött sztálini alkotmány nem helyettesítheti a Magyar Királyság több mint ezer esztendõs alkotmányos rendjét, amelyet szent királyaink és ezek felett a Szent Korona meghatározott a jog, a jogszerûség és az alkotmányos berendezkedés meghatározására. Mindezek értelmében tudomásul kell vennünk azt, hogy a Magyar Királyság területérõl az elûzött és elpusztított ország-intelligencia helyett egy betelepülõ, minden jogalapot nélkülözõ törvénytelen káosz épült fel, amelyet semmilyen eszközzel nem lehet tovább elleplezni a világ elõl. A dolgot különösen nehézzé teszi az, hogy a 2004. évi május 1-jei Európai Unióhoz történõ csatlakozása a posztkommunista III. Magyar Köztársaságnak semmilyen emberjogi változást, az alaptörvények visszaállítását, a 62 éven át tartó szeparációt feloldotta, vagy megszüntette volna jogi területen, nem következett be. A kommunista rendõrállam túlhatalma odáig merészkedett a III. Magyar Köztársaságban, hogy az újonnan felállított, hol Országgyûlésnek, hol Parlamentnek nevezett és legfelsõ törvényhozó testületnek kikiáltott “jogintézmény” semmilyen jogi formát nem kapott, ÍGY NEM JOGI SZEMÉLYISÉG SEM, valójában egy gyámság alá helyezett szervezõdés. Itt azonnal fölvetõdik az a kérdés, hogy vajon ki vagy mi az a személy vagy szervezet, aki a gyámság jogkörét gyakorolja, hiszen a jelenlegi Magyar Országgyûlés nem jogi személy. jó ha figyelünk

Ez a megválaszolatlan kérdés és az eltelt idõszak gyakorlata nem helyettesíti az egyértelmû jogállási megkötést és nem garantálja a törvények szentesítésének a joggyakorlatát sem. Mindez értelemszerûen és természetesen szerves része a hazug, hamis kommunista államberendezkedésnek, de semmi módon nem helyettesíti az Európai Unió társállamainak jogi megfeleltetését. Az eredeti ezer éves Magyar Alkotmány pontosan meghatározza a kommunista joggyakorlat gumiparagrafusaival ellentétes módon a jogi helyzetét a Magyar Országgyûlésnek. Nagy bizonyossággal megállapítást nyert, hogy az Országgyûlés szervezete, mint TESTÜLET, az kötelezõ módon a világ minden részén JOGI SZEMÉLYISÉGÛ TESTÜLET. Az a gonosz joggyakorlat, amit a kommunista rémuralom Magyarországon is bevezetett, ezt a jogi álláspontot még hírbõl sem ismeri, minden joghelyen kizárólag csak a mûködésre, illetve a Szervezeti Mûködési Szabályzatok citálmányaira hivatkozik, teljesen megtévesztõ módon és helytelenül. A jelenlegi kommunista berendezkedésû és indíttatású országgyûlésnek még alapító okirata sincs, nyilvánvaló az elvtársak azon igyekezete, hogy a felelõsség még szóban sem kerülhet említésre a testület vonatkozásában. Ez teljes mértékben ellentmond a jogfolytonosságnak, amit a kommunista térhódítás elõtt mûködõ Magyar Parlament képviselt, nem felel meg az Európai Unió parlamentáris szabályainak, de még az illetõ országok szokásjogának sem. A Magyarországon folyamatosan felcserélt jogállás fogalomköre kizárólag a testületi tagok mûködésére és legfõbb szempontú javadalmazására vonatkozik. Ez teljességgel lehetetlen, hiszen a cselekvésekkel egy idõben megjelenik a felelõsség, mint jogalap, és erre felépítve, mint jogi felépítmény, a felelõsségre vonás intézménye is. Meg kell jegyeznünk, hogy a Mentelmi Bizottság az nem a felelõsségre vonás intézménye, ráadásul a bizottság sem jogi személy, így az egész eljárásjog megsemmisült. Az a hamis, hazug kommunista joggyakorlat, amely a sztálini dogmáknak megfelelõen a létezõ emberi jogoknál több jogot ad az ún. jogi személynek, amely tulajdonképpen a kommunista túlhatalom harácsolásának és vagyon kisajátításának az elkendõzésére szolgál, hiszen a kommunista jogász szerint az élõ ember legjobb esetben is csupán egy szám valamelyik Gulág börtönben. Ezt hívják “szocccialista!” jogrendnek. Végeredményben nincsen olyan területe a magyar állami létnek, ahol a szervezett kommunista rombolás és pusztítás ne lenne tetten érhetõ. Ezt a hatalmas, sokrétû jogi munkát el kell valahol kezdeni, így javasoljuk a Magyarországon oly sokat és büszkén hangoztatott parlamentáris demokrácia tényleges alapjainak az újra gondolását, az európai közgondolkozásnak és joggyakorlatnak megfelelõ átdolgozását, valamint a szükséges definíciók törvénybeiktatását, pontosan nevén nevezve a jogi diszciplínákat, valamint azok tényleges összefüggéseit és szervezeteit. Tudomásul kell vennünk azt, hogy amíg a jogrendszerünket nem helyezzük vissza az Európai Unió alapító tagállamainak a jogi szabályozására, addig még reményünk sem marad arra, hogy közös nyelvet beszéljünk, valamint közös gondolataink szülessenek az általános európai jogi elvárásoknak megfelelõen. Tudomásul kell vennünk azt, hogy az önmagát bebetonozó a Kádár-rezsim által kreált siserahad még szolgaként sem jöhet számításba a jogharmonizáció esetén, hiszen számukra, mint kommunista õskövületek számára az ember és jogai legfeljebb érdekes ankéti vagy szemináriumi tétel. Velük ezt a feladatot még megértetni sem lehet, nemhogy sikerrel megoldani. Székesfehérvár, 2006. december 6.

11

Az állami és a társadalmi gyakorlat igen kényes pontjára tapintott rá Sólyom László azzal, hogy az Alkotmánybírósághoz fordult. Nem írta alá az érdekegyeztetésrõl szóló, december 11-én elfogadott két új törvényt. Az egyik jogszabály az Országos Érdekegyeztetõ Tanács (OÉT) összetételét és jogkörét szabta meg, a másik – fellengzõs és hivatalos megjelölés szerint – az ágazatipárbeszéd-bizottságokról és a középszintû szociális párbeszéd egyes kérdéseirõl rendelkezett. Mindkettõ a munka törvénykönyvébe iktatott volna be néhány új, az elnök szerint alkotmánysértõ paragrafust. Mindebben eddig nem lenne semmi különös. Az SZDSZ jogászai szokták volt mondani: arra való az Alkotmánybíróság, hogy kijavítsa a jogalkotás hibáit. Az államfõ pedig egyebek közt nyilván azért tölti be hivatalát, hogy alkotmányjogi vétót emeljen, ha szükségét látja. Itt azonban jóval többrol van szó. Arról, hogy nem lehet párbeszédet folytatni olyan partnerekkel, akik ehhez nem kapták meg a felhatalmazást. Márpedig – az elnök megítélése szerint – jelenleg sem a munkaadóknak, sem a szakszervezeteknek nincs mandátumuk, hogy olyan munkajogi és társadalombiztosítási jogszabályok megalkotásában vegyenek részt, amelyek az ország lakosságának többségét érinthetik. A kifogásolt új passzusok erre adtak volna módot: egyetértési joggal ruházták fel az érdekegyeztetésben részt vevõket. A kormány, az Országgyûlés csak az õ beleegyezésükkel rendelkezhetett volna például a minimálbér összegérõl vagy a tömeges létszámleépítés feltételeirõl. Mint az államfõ indítványa megemlíti: egy 1998-as kimutatás szerint a foglalkoztatottaknak csupán az 54 százaléka volt szakszervezeti tag, s a szervezettség az elmúlt években aligha nõtt lényegesen.

A munkáltatóknak az egyeztetõ fórumokba delegált tagjai sem dicsekedhetnek nagyobb legitimitással. Az államfõ így érvelt: „A magyar alkotmány hatálya alatt közhatalmat csak olyan személy vagy szerv gyakorolhat, akit vagy amelyet erre a közhatalom forrása, a közhatalom alá tartozók közössége közvetlenül vagy közvetve felhatalmazott.“ A köz igazgatása s a jogalkotás közhatalmi tevékenység. A kormány legitimitásáról ebben az ügyben nincs szó. Azt – az õszödi beszéd kiszivárgása után – tömegek kérdõjelezték meg, noha a legalitás maga nem vitatható.

Tavasz óta kétszer annyian vélekednek borúlátóan a jövõnkrõl A magyar lakosság 81 százalékának jelenleg semmilyen megtakarítása nincs – derül ki a GfK legfrissebb felmérésébõl. A háztartások kétharmada szerint jövõre rosszabbul fogunk élni. A Magyar Nemzeti Bank adatai azt mutatják, hogy a lakosság eladósodása folyamatosan nõ, s a háztartásoknak immár több hitelük van, mint megtakarításuk. Történelmi mélypontot ért el a magyar lakosság megtakarításainak mutatója: a GfK piackutató intézet tegnap közzétett adatai szerint a tavasszal mért 75 százalékról 81 százalékra emelkedett azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyeknek nincsenek megtakarításai. Ez az arány majdnem kétszer olyan rossz, mint a nyugat-európai átlag, s harmadával magasabb, mint az összeurópai szint. Különösen kiugrónak számít ez az adat ahhoz viszonyítva is, hogy Oroszországban a lakosság „csupán” 77 százaléka nem rendelkezik befektetéssel. Néhány évvel ezelõtt hazánkban sem volt ilyen 12

A választók megtévesztésével hatalomra került koalíció megkapta a szavazatok többségét – emiatt legálisan kormányoz –, a bizalmi tõkét viszont elvesztette. A hitelesség hiányát a miniszterelnök kezdettõl úgy próbálta ellensúlyozni, hogy egyeztetésekbe fogott. Társadalmi párbeszédet folytatott az OÉT-ben eszerint csak önmagukat képviselõ munkáltatókkal és szakszervezetekkel, majd a nyugdíjasok egyesületével. Utóbbi szinte követelte az inaktív rétegeket érintõ megszorításokat. Olyan ez, mint a Kádár-rendszer hatalmi struktúrája volt. Ott az üzemi négyszög: a párt, a KISZ, a szakszervezet és a munkahely, illetve a kormány vezetõje irányított. Más kérdés, hogy – káderhatáskörében – az összes partner személyét a párt határozta meg. Így tesz Gyurcsány is. Mára kisajátította az SZDSZ pozícióit, és az MSZP elnökévé választatja magát. Arról ugyanakkor az Alkotmánybíróság idevágó döntése ellenére sem gondoskodott, hogy törvényben szabályozzák a parlamenti többség ellenõrzésére hivatott ellenzék felszólalásainak idõkeretét. Az õt a Ház falain kívül kritizáló polgárokat a fõpolgármester és a fõkapitány segítségével kitiltatta a Kossuth térrõl. A forradalom évfordulóját zárt körben ünnepelte meg. A kívül rekedteknek a rendõrattak jutott. No igen, hisz egyesekkel nem lehet másképp szót érteni. Múltidézõ fellépése talán hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom 16 év után végre megszervezze önmagát: létrejöjjenek a civil szféra valóban legitim, alkotmányos szervezetei. Kulcsár Anna – Magyar Nemzet

rossz a helyzet: 2003 õszén még csak a megkérdezettek 55 százaléka állította, hogy nem ruházott be, ám ez az arány azóta évrõl évre emelkedett. A felmérés arra is rávilágít, hogy a lakosság minden eddiginél kevesebb megtakarításra számít a következõ egy évben. A magyarok jelenlegi pesszimizmusa messze túlszárnyalja mind a Közép-Európában, mind a Nyugat-Európában mért értékeket, de szinte megduplázódott a hazánkban tavasszal mért szinthez képest is. Ma a válaszadók kétharmada, 63 százaléka véli úgy, hogy kevesebbet lesz képes félretenni a jövedelmébõl, mint az idén. Figyelemre méltó, hogy tavasszal még csupán a megkérdezettek 38 százaléka volt borúlátó, s a többség változatlan vagy javuló pozícióra számított. Kozák Ákos, a GfK igazgatója a felmérés adataiból tegnap arra következtetett, hogy várhatóan a következõ években sem változnak a magyar pénzügyi kultúra fõbb jellemzõi, így továbbra is a rövid távú betéteket választja a lakosság a részvényekkel, kötvényekkel, illetve jó ha figyelünk

FARKASHÁZY TIVADAR ELZÁRNÁ Kudarctörténet a magyarországi rendszerváltoztatás. A társadalmi kísérlet 2006. október 23-án süllyedt mélypontjára. Ekkor az állam az 1956-os sortüzek után – fél évszázad elteltével – elõször alkalmazott terrort társadalma ellen. Immár a legelvakultabbak elõtt is bebizonyosodott, hogy a szabad választás még korántsem jelent demokráciát. Annak több feltétele van: például a sajtó kiegyensúlyozottsága is fontos lenne. Ez nem feltétlenül jelent két behemót sajtótábort. Lehet négy-öt érdekszervezõdés, amelyek együtt lehetetlenné teszik, hogy egyetlen nagy politikai maffia terrorizálhassa a társadalmat. 2006 szeptemberéig még áltathattuk magunkat azzal, hogy számtalan baj ellenére a rendszerváltozásnak volt értelme. Noha bevallott – bár elévült – törvénysértések is jellemzik a politikai elit tagjait, azért legalább nyilvánosan megemlíthetjük az adócsalásokat, a jogi gengszterizmussal való – állami segédletet is bevonó – megfélemlítést, az idegenek hazánkba telepítését. Szeptemberben egy kicsit módosult a kép: egy közszereplõ nyíltan bevallotta, hogy csalt, alkotmányt sértett a választások elõtt, és ahelyett, hogy ezért pironkodott volna, büszkélkedett vele. A cinizmust arculcsapásként érzékelte a társadalom egy része, és föllázadt a hatalmon lévõ szereplõcsoport ellen. A központ az elsõ órákban megengedte, hogy a zavargás törvénysértésekké fajuljon, és ezzel „erkölcsi alapot” virtualizált a késõbbi karhatalmi terrorra. Magyar fiatalok, köztük rendõrök szenvedtek – részben maradandó – sérüléseket, és szereztek priuszt a politikusi cinizmus, a hatalmi provokáció miatt. És elérkezett október 23., az évtized történelmi perverziója. A Parlamentben „a szabadság városának” kiáltották ki Budapestet, majd a Par-

lament elõtt a társadalmat durván kirekesztve ünnepelt az „európai” „elit”… Az unió vezetõsége kollaborált a terror gyakorlatával, mindezt a szabadság, a demokrácia jegyében. Pár óra múlva pedig még tisztázatlan állampolgárságú, ám a magyar rendõrség egyenruháját viselõ verõlegények is vérrel pirosították a pesti utcát. Kijózanító volt az élmény. Annak idején a pártállam rendõrsége csak hátranyomta gumibotjával Orbán Viktor nyakát – mint errõl filmfelvétel is fennmaradt. Most ólmosbottal verték véresre az idõs állampolgárokat, és gumilövedékkel okoztak szemsérülést magyar fiataloknak. Nem tudjuk, kik. Mert azonosító számot nem viseltek a kékruhások. Ezért önfeledten üthették teleszkópos fémrúddal a földön fekvõt, és rúghatták hátulról kanyarmozdulattal szájba a kirakatot nézõ állampolgárt. Minderrõl filmfelvételek tanúskodnak megdönthetetlenül. Ám a rendõrparancsnok azzal hárítja el a kérdést: ezek „vágott” felvételek… Azaz hülyének nézi az állampolgárokat a budapesti fõrendõr. És utána kitüntetést kaphat a városvezetõtõl, aki luxusvillát épített a tengerparton, miközben Budapesten több tízezerre emelkedett a hajléktalanok száma… Tizenhat éve húszmilliárd dollár volt eladósodottságunk, ám az egy Tungsramot kivéve még megvolt az állami vagyon.

biztosításokkal szemben. A leggyakoribb befektetési formák közül évek óta a rövid lejáratú bankbetét vezet Magyarországon: 2006 õszén a lakosság 13 százaléka választotta ezt a befektetési módot. Csehországban ez az arány eléri a 32, Oroszországban a 19, Ausztriában a 49, Németországban pedig a 45 százalékot. A magyar lakosság eladósodására tegnap a világ legnagyobb hitelminõsítõ intézete, a Moody’s is figyelmeztetett. A jelentés szerint a megszorítások miatt a magyar gazdaság növekedése lelassul, az infláció felgyorsul, a munkanélküliség pedig emelkedik. A Moody’s kutatói úgy vélik, a magyar bankrendszer bõvülése is lassulni fog a következõ két évben, miután a nemrégiben bejelentett megszorítócsomag révén a banki hitelek iránti igény visszaesik. A hitelminõsítõ egyre aggasztóbbnak tartja a lakosság devizában történõ eladósodását is, ami jelentõs kockázatnak teszi ki a magyar bankrendszert. A háztartások által vállalt terhekkel kapcsolatban a jelentés arra is rámutat, hogy számos lakossági hitelfelvevõ, sõt a közepes, a kis- és a mikrovállalkozások sem vesznek tudomást teljes mértékben az általuk vállalt árfolyamkockázatok mértékérõl, így jó ha figyelünk

(Elzárná) például azt a csapot, amelyen mindig kiszivárog, hogy a kormány nem tudja, hogy mit csinál a kormány. (...) Mert már rég nem a külsõ kormányzati kommunikációval van baj, hanem a belsõvel. Amikor a kancellária két szervezete egymást jelenti fel a Közbeszerzési Döntõbizottságon, hogy melyikük szórt volna ki még több állami pénzt valamilyen máris használhatatlan telefonokra. Vagy amikor az egyik párt korifeusa kijelenti, hogy nem ennyi ágyban állapodtak meg, aztán megtudja, hogy nem a másik párt minisztere, hanem maga a miniszterelnök bírálta felül. Ha jól figyeltem a szörcsögésre. Népszava, 2007.01.13.

Mai eladósodottságunk csillagászati – többszöröse az 1990-esnek –, ám a közvagyonnak már nyakára hágott a magát ünnepeltetõ, gyanúsan meggazdagodott, még gépkocsi-költségre is három év alatt nyolcmilliót az államkasszából bezsebelõ közéleti csoport. És demokrácia helyett karhatalmi terrorba süllyedt a rendszerváltozás kísérlete. Kezdhetjük újra – kevesebben, kifosztottabban, betelepültekkel megszálltan, terrorral megfélemlítetten – az újabb kísérletet. Ám talán a Jóisten segedelmével. Molnár Géza Pál

nincsenek is megfelelõen védve ezektõl a kockázatoktól. A kutatók szerint mindez emelheti a törleszteni képtelen adósok arányát, ha a forint továbbra is hajlamos marad a jelentõs gyengülésre. A Magyar Nemzeti Bank legutóbbi adatai értelmében a lakosság eladósodása folyamatosan nõ. Szeptember végén a háztartásoknak már 6029 milliárd forintnyi hitelük volt, azaz kilenc hónap alatt majdnem ezermilliárd forinttal nõtt a lakosság által felvett hitelek állománya. A forint erõteljes ingadozása ellenére folytatódott a devizában felvett kölcsönök térnyerése. A teljes lakossági hitelállomány negyven százaléka devizaalapú hitel. A forinthitelezés visszaszorulását jól érzékelteti, hogy a devizaalapú hitelek aránya két évvel ezelõtt még csak hatszázalékos, egy éve pedig húszszázalékos volt a teljes lakossági hitelállományon belül. Mindeközben a lakosság megtakarításai csökkentek. A júniusban mért 5242 milliárd forintról a megtakarítások állománya szeptember végére 4903 milliárd forintra csökkent, azaz a lakosságnak immár több hitele van, mint megtakarítása. Szabó Eszter – Jámbor Gyula

13

Isten háta mögött, a magyar faluban János gazda betér Mózes boltjába. – Adjonisten! – Jó napot, jó napot, gazduram! Mit adhatok, mit adhatok? Esetleg egy kupicával, egy kupicával a jobbikból? – kérdi Mózes, és nyúl a pult alá, ahol két fonatosban tartja ugyanazt a bundapálinkát. A harmadik kupica után János gazda kiböki: – Kölcsön, az kellene. – Kölcsön? – jajdul Mózes. – Kölcsön? – Nagy dolog az, gazduram, nagyon nagy dolog. Nehéz dolog az, gazduram, huhú, de nehéz dolog! Kölcsön? Tudja-e, gazduram, mekkora nagy dolog az? Ajajajaj! Kölcsön? – Aztán mennyi kellene kölcsön? – Egy forint. – Egy forint? Egy egész forint? – hüledezik Mózes. – Egy egész forintot akar elkölteni? El akar költeni egy egész forintot? Aztá’ mire költene ilyen sok pénzt? – Nagy a család. – Nagy a család? A család, a nagy család, a sok mihaszna gyerek, az a sok mihaszna gyereke, gazduram, ajajajaj, gazduram, hát azokba akar fektetni ennyi sok pénzt? Ennyi sok pénzt? Hát szabad azt magának, gazduram? Hát szabad azt? Mi végre magának, gazduram, az a sok mihaszna gyerek, az a nagy család, az a sok kenyérpusztító? Tudja-e, gazduram, hogy én mi minden okos dologba tudnám fektetni a maga forintját? Mi minden okos dologba, tudja-e? Aj, aj, az a nagy család, az a sok gyerek, baj, baj, de nagy baj magának, gazduram, de nagy baj magának, mert ha már vannak, ajajaj, etetni kell õket, etetni kell õket, jól mondom, gazduram? Aztán a kölcsön, az a sok pénz mennyi idõre kellene? – Csak amíg a termést be nem takarítom. – Olyan hosszú idõre? – sipít Mózes. – Olyan hosszú idõre? Három hónapra? Három egész hónapra? Három hosszú-hosszú hónapra egyfolytában? Kölcsön? Ilyen sok pénz? Egy forint? Egy egész forint? Hát van nekem ilyen sok pénzem? Hát lopom én a pénzt, gazduram? Hát van nekem ilyen hosszú ideig nélkülözhetõ pénzem? Honnan lenne, mibõl lenne, honnan, mibõl, gazduram? Aztán mi a biztosíték, hogy vissza tudja fizetni a kölcsönt? – A termés. – A termés? A maga termése, gazduram? – hörög Mózes és tépi a haját. – A termés? Azt mondja, gazduram, a termés? – Az? – nyög Mózes a szakállába kapaszkodva. – Ki tudja, ki tudhatja, lesz-e mit betakarítson, gazduram, lesz-e mit betakarítson? Ki tudja, ki tudhatja, mi történik addig? Az aszály? Arra- nem gondol, gazduram? A jövõre? A tûzvész? Hát az árvíz? És a háború? Mi lesz velem, gazduram, ha háború lesz, és a maga termését fölzabálja a katonaság? Ha a maga termését zabálja a katonaság, mi lesz velem? Mi lesz a családommal? Mi lesz a gyermekemmel? A termés a biztosíték? A maga termése, gazduram? Mi lesz velem, ha valami szívtelen bank, valami lelketlen uzsorás lefoglaltatja hiteltörlesztés fejében? Mondhatja, gazduram, hogy tévedés, hogy maga soha senkitõl nem kért kölcsön, soha senkitõl nem kapott hitelt, mert ugye, gazduram, soha senkitõl nem kért kölcsön, soha senkitõl nem kapott hitelt, ugye, nem, gazduram, de hiába mondja, ha lefoglalják, és amíg kivizsgálják, amíg megítélik, amíg jogerõre emelik, mi lesz addig énvelem? A termés, a maga termése, gazduram? Mi lesz velem, ha ! a haragosai megmérgezik? A rokonai elkönyörgik? A barátai elpörlik? A gyerekei elisszák? Tudom, tudom, kicsinyek még ahhoz, de nagyon sokan vannak, nagyon sokan vannak, jól mondom, gazduram? De van más is, gazduram, van más is, meg ne haragudjon, gazduram, meg ne haragudjon, nekem gondolnom kell erre is, nekem családom van, nekem gyermekem van, értük teszek mindent, mindent a világon, meg ne haragudjon rám, meg ne haragud14

jon rájuk, de mi lesz velem, mi lesz velük, mi lesz az én családommal, mi lesz az én gyermekemmel, ha maga, gazduram, ha maga, gazduram, meg találna halni? Mi lesz velünk, ha gazduram meghal, mielõtt visszafizetné a kölcsönt? Mi lesz akkor mivelünk? Szabad nekem ilyen sokat kockáztatnom, gazduram? Szabad tõlem ilyen sokat kérni? Ugye belátja, belátja, ugye, gazduram, hogy milyen sokat kockáztatok? Hogy csak én kockáztatok? Hogy a családom, a gyermekem betevõ falatját kockáztatom? Hát szabad azt nekem, gazduram? Még egy kupicával? Még egy kupicával, egészség! ére váljék, igya nyugodtan, gazduram, húzom a vonalat, ez ma már a het edik krétavonal, látja, itt húzom mind a maga szeme elõtt, hogy lássa, a végén majd összeszámolom, és hozzáírom a mai fogyasztást a többihez, gazduram, írom a többihöz, kedves egészségére váljék! János gazda görbedt háttal, horgadt fõvel, lógó orral, konya bajusszal bólogat. Érti õ, hogy ne értené, miféle rettentõ nagy bajba rángatná õ a boltost, az éhhalálba tán családostul; s már szégyenli nagyon, hogy kibukott a száján a szó, a kölcsön. Visszaszívná, ha tehetné, de azt nem teheti, fölhajtja hát a hetedik kupicát, búcsút bólint, és kifelé indul. Mózes kipattan a pult mögül, utána lép és a kezébe kapaszkodva visszavezeti. – Jaj, gazduram, jaj, gazduram – lihegi közben – , bûnt követek el, meggondolatlanságot, hibát, nagy hibát, nem is tudom, miért teszem, vétkezem, vétek vele, ártok vele a családomnak, ártok a gyermekemnek, a fejük fölött a födelet, a födelet a fejük fölött, a betevõ falatjukat, az õ betevõ falatjukat kockáztatom, de adok kölcsön, gazduram, adok kölcsön, magának adok kölcsön, magának adok kölcsön, adok kölcsön, mert ember vagyok, én ember vagyok, én ember, aki segít a máson, segít a máson. Aztán azért, mert ilyen sokat kockáztatok, nagyon sokat kockáztatok, és mert magáért, csakis magáért kockáztatok, csakis magáért, magamért nem tenném, nem én, magunkért nem tenném, dehogy tenném magunkért, csakis magáért teszem, de nekem is élnem kell valamibõl, nekünk is élnünk kell valamibõl, valamibõl élnünk kell nekünk is, az egy forintért két forintot kell visszaadjon három hónap múlva. Kérhetnék többet is, kérhetnék többet is, az az egy forint, az az egy egész forint, amit kölcsön a! dok magának, gazduram, az az egy forint nagyon sok pénz nekem, tudja-e, gazduram? Kérhetnék többet is érte, kérhetnék többet is, bizony többet is érte, hiszen három hónapra, három hosszú hónapra, három hónapra egyfolytában kölcsön kapni egy egész forintot, bizony többet ér két forintnál, de én ember vagyok, gazduram, én ember vagyok, segítek én gazduramnak, segítek én, hogy ne segítenék, ki segítsen, ha én nem. Már írom is az adós levelet két forintról, három hónapra, addig igyon még egyet, gazduram, húzom a vonalat, hogy be ne csapjam véletlenül, hogy véletlenül be ne csapjam, máris húzom a vonalat, ma már a nyolcadikat húzom, ejnye, eltörött a kréta, nagy kár, de nagy kár, mindig csak a kár, mindig csak a kár.., no, gazduram, meg is van, itt írja alá! János gazda alákörmöli nevét. A raktárból elõbújik két lappangó vándorkereskedõ, és mint tanúk igazolják a valódiságát. – Tessék, gazduram! – teszi a pultra Mózes az egy forintot. – A magáé! Most már a magáé! Ne tegye még el, hadd nézzem, hadd búcsúzzak el tõle, ki tudja, látom-e még? Látja, gazduram, látja, könnybe lábad a szemem, könnybe lábad, ha csak rá gondolok, mi lesz velünk! Kifosztott engem, gazduram, kifosztott engem, kihasználta, hogy én ember vagyok, hogy én gyönge ember vagyok. De ha csak engem fosztott volna ki! Ha csak engem rabolt volna ki! Ha csak engem! De hogyan nézzek ilyen könnyes szemmel a feleségem szemébe? Szegény, szegény asszony, ha tudná, mit tettem vele, mit tett vele, gazduram, ajajajaj! És a gyermekem? Szegény, szegény gyermekem? Mit tett vele, gazduram, mit tettem vele, hogyan nézjó ha figyelünk

zek, jaj, hogyan nézek gyermekem szemébe, jaj, gazduram, jaj, gazduram, igyuk meg az áldomást, ne legyen gondja vele, ezt a négy kupicát is fölírom a többihez, a többihez írom, ugye, jól teszem, gazduram? A két vándorkereskedõ visszabúvik a raktár sötétjébe, Mózes pedig mondja tovább: – Még egy kupicával, gazduram? No még egyet, az utolsót, az utolsót mára, gazduram, ezt a családja egészségére, az örömre, hogy megkapta a kölcsönt, az õ örömükre, hogy lesz mit enniük, lesz, mit egyenek. Lesz, mit adjon a sok éhes szájnak, egy, kettõ, három.., ez a tizenharmadik kupica, amilyen szerencsés szám ez magának, gazduram, olyan szerencsétlen nekem, érti-e, érti, ugye, gazduram? Egy egész forintot, egy egész forintot visz el tõlem, egy egész forintot vesz el tõlem, ezt a gyönyörû kerek forintot veszi el a családomtól, gondol-e erre, gazduram? Aztán vigyázzon az egészségére, három hónap múlva legyen, aki visszahozza nekünk azt a két forintot. Sok pénz az, sok pénz az a két forint, nehéz annyit visszaadni. Nehéz annyit egyszerre visszafizetni Egyszerre két forintot visszafizetni, két forintot egyszerre, nehéz az, nagyon nehéz, nagyon nehéz, gazduram. Mi lenne, ha könnyítene magán, gazduram, mi lenne, ha részletekben fizetné vissza az adósságát, részletekben adná vi! ssza a két forintot? Én rosszul járnék, megint rosszul járnék, még rosszabbul járnék, mint eddig, ha elfogadnám a részletfizetést, de maga, gazduram, maga jobban járna, bizony, hogy jobban, én meg elfogadnám a részletfizetést, ha akarná, magától, csak magától elfogadnám, el én, ha kérné, de csak nem kéri, gazduram? De ha mégis kéri, ha mégis akarja, ha maga akarja, én nem bánom, fizessen részletekben, akarja-e, gazduram? Akármilyen ráfizetés is az nékem, fogadjam el a részletfizetést magától? No, gazduram, tényleg akar könnyíteni a dolgán? Tényleg részletekben akarja megfizetni az adósságát, a két forintot? Részletekben? Részletekben? Tudja-e, mi jutott eszembe, nahát, hogy nekem mi nem jut eszembe, valahányszor segíteni akarok magán, tudja-e, hogy az elsõ részlet, az elsõ részletecske akár ez az egy forint is lehetne, ez az egy forintocska a pulton, ez az egy egész forint itt a pulton, na, mit szól hozzá? Ez az egy forint itt a pulton a magáé, szabadon rendelkezik vele, az! t csinál vele, amit jónak lát, amit csak jónak lát, tegye meg, szabado n, ne törõdjön velem, csak magára gondoljon, ki más tudhatná, mi jó magának? Ha azt akarja, ha azt akarja, mondom, hogy vállaljak újabb veszteséget és fogadjam el magától ezt az egy forintot, fogadjam el, mint az adóssága törlesztésének els6 részletét, ha maga akarja, ám elfogadom, elfogadom, hogy segítsek magán. Hogy magán segítsek, mert magának lesz könnyebb, ha én ezt most elfogadom, már csak egy forintot kell megadjon három hónap múlva, csak könnyebb lesz magának egy forintot visszaadni három hónap múlva, csak könnyebb lesz magának egy forintot visszaadni csak könnyebb, mint kettõt, nem igaz, gazduram? Igaz vagy nem igaz? – Igaz – bólint János gazda. -No, gazduram – mondja Mózes, miután besöpörte a pultról az egy forintot -, szerencséje, hogy hozzám fordult kölcsönért, tudja-e? Ki adott volna kölcsönt magának, gazduram, ki adott volna ma kölcsönt magának, ilyen nagy összeget, ilyen hosszú idõre és fedezet nélkül? Ki vállalna magáért ekkora kockázatot rajtam kívül? Ki fogadna el részletfizetést magától kívülem? Kicsoda? Ne igyon ma többet, gazduram, ma ne igyon többet, haza kell menjen, haza kell találjon, várják otthon a jó hírrel. János gazda sikertelenül viaskodik a kilinccsel. Mózes ajtót nyit neki, átsegíti a küszöbön, beállítja a helyes irányba, meglöki kicsinyt, hogy induljon, s mikor már jó félúton tántorog, utána szól: – Aztán el ne feledje, gazduram, el ne feledje megadni a tartozását! El ne feledje három hónap múlva visszaadni a két forintomat! Ne kelljen bírósághoz forduljak az adóslevéllel! Fejér György János Havi Magyar Fórum 2004. március

jó ha figyelünk

OLVASÓI LEVÉL Elégtétel: az MDF-nek fejenként 2 millióba kerül a képviselõk kizárása „szállítmány 5 tonna kommunista, oda-vissza” Az ilyen ítéleteket olvasva mindig elképedek. Eszerint 2 millió Ft/ft áron lehet a már megválasztott képviselõket páros lábbal kirugdosni a parlamentbõl. Nem kell õket elgázolni, leltni, fojtogatni, korrupcióba keverni stb. 5 képviselõ az 10 millió Ft. 50 képviselt pedig 100 millió Ft. 200 képviselt pedig 400 millió Ft. Hivatalos taksa szerint. Bizonyára oda-vissza. Tehát ennyiért be is lehet vinni oda bárkit. Ha bíróság megítéli, hogy csalással vittek be oda 200 képviselõt a legutóbbi választáson, akkor fizessen a két kormánypárt 400 milliót, és befejeztük? Jó hogy nem írta elõ az ítélet, hogy az öt képviselõ Mikulás csomagra kell költse a pénzt. Tehát a bíróságnak a választói akarat nem is volt tétel. Talán fel sem merült bennük, hogy ott törvényeket készítettek elõ, törvények színlelt meghozatalához színlelt szavazási arányokat. Sõt, õket kellett kirakni, hogy a párt papírjaival, pecsétjeivel stb. lehessen a Centrum-MDF-et eltkészíteni. Színlelt, azaz csaló – akit a bíróság nem fedd meg? Demokrácia – szerintem HA ilyen volna, akkor egy ilyen ítéletbõl új választás kiírása következne. Ahol vagy indulhat a megtisztult MDF vagy nem. De ha indulhat, akkor garanciákat kellene adjon, hogy nem a kizárásos trükk-folyamatot folytatják. És ízlés valamint sokoldalú megfontolás (demokrácia-féltés) lenne az alapja annak, hogy a bíró milyen konkrét intézkedéseket írna elt biztosítékként a kizárásos technika illetõleg alapvetten a választási akarat elleni csalás folytatása ellen. De így is van haszna a dolognak. Megtudtuk, hogy mi mibe kerül. Ron Werber nem beszélt pénzrõl. Csak egyes képviselõk jelentették ki annak idején, hogy a bírságokat majd utólag megfizetik. Most már tudjuk: két millió per fõ. De csak a véletlenül beválasztott képviseltért jár ennyi. Az elcsalt szavazatokért még nem tudjuk, hogy mit kell fizetni. Egy doboz gyufát például. Az sokkal olcsóbb. Égetni kell a szavazatokat. Azokon a szavazat-máglyákon is elhamvadt sok-sok ember halvány bizalma, hogy itt valami jobbra fordulhat még. Például Duray Miklósé, aki arra hívott fel a Kossuth téren, hogy csináljunk fordulatot a szavazófülkékben. Naiv volt. Sokan tudtuk ott a téren már, hogy valóságos vágóhíddá válhat a 2002-es választás második fordulója. S úgy is történt. S ha valaki még mindig nem hitt volna a kósza híreknek, a röhejes színjátéknak, a számítógépes ökörködéseknek, annak a kedvéért országosan, önkormányzatonként kihordták a szavazólapokat a kertekbe, hogy ott felgyújtsák õket. Megtörtént. Elégették a szavazati szándék bizonylatait. Mint valami szédült okkultisták. Ha nincs szavazati lap, akkor nincsen számonkérhett szavazó akarat sem. Hát nem szomorú? Egy doboz gyufa. Ha pedig a fejkvótát veszem, a kétmilliót, akkor ez az egész országra tekintve van vagy százmilliárd $. Százmilliárd Dollár (Dallér, Tallér eredetileg). Ez már fontosabb szám. Ez már jelzi a homokba dugott fejû rendszerváltást. Nem a képviselõk drágábbak, hanem õk csak jelképként feltûnõbbek. Megint ráláthatunk valamire. Kevésbé, mint a szavazatégetési mutatványnál, de a logika ugyanaz, mint a rendõrrohamoknál. Elhallgattatni az elégetett szavazólapok kitöltõit. A szavazatégetés egy újabb fordulat, fázis nyitánya volt. Aztán rendõrroham. Ez a kétmillió forintos számszerûsítés pedig már inkább utólagos forintosítás, semmi kis adminisztráció. Legyünk pedánsak. Nyakig vagyunk a pácban. Mikulás ajándék helyett a nemzetnek 10 millió Ft. Most nem húszezer Ft fejenként, mint 1990-ben az SZDSZ privatizációs gúnypénze, vagy mint a bébikötvények húszezrei, hanem fejenként kétmillió. Nem hiszem, hogy a bíróság tovább göngyölítené az ügyet, vagy hogy az ügyészség szedné össze magát, felgöngyölítendt a választói akarat megcsúfolását. Mert talán nem is értik, hogy mirõl van szó? Olyan ez a kvázi karrier-bánatpénz, mint amikor a homoszexualitást azért ellenzik egyházi vezetõk, mert az a népesség fogyásához vezethet. Nem pedig, mert az lelkileg tévút. Hofiról sok mindent megtudtunk, meg õ sem lelkesedett a rendszerváltásért, de azért erre õ mondott egy emlékezeteset fuvarlevél címen: „szállítmány 5 tonna kommunista, oda-vissza”. Már bocsánat Mikulás! FÁ 15

Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt az MSZP egyik alapszervezete – Nyakó István pártszóvivõ közlése szerint a szikszói – már jelölte a pártelnöki posztra. Errõl Oláh Lajos, a párt Hajdú-Bihar megyei elnöke beszélt tegnap, miután a kormányfõ részt vett a párt megyei elnöke és vezetõsége informális tanácskozásán. A Népszabadság úgy tudja, a zárt ajtók mögött tartott tanácskozáson Gyurcsány arról beszélt, hogy végig kell csinálni a kormányprogramot, melyrõl tudja, hogy nem baloldali, és nem szociáldemokrata, de immár nincs más út. Szóba került az is, hogy az MSZP háza táján akadozik az utánpótlásképzés, és felvetõdött a pártfinanszírozás kérdése is. Egyelõre gyenge támogatottsága van annak az elképzelésnek, hogy a párt pénztárnokát nem a kongresszus, hanem az elnökség jelölné ki. Az, hogy a miniszterelnök az MSZP tisztújítása közben leült a megyei elnökökkel, mutatja: többé-kevésbé ugyanerre a társaságra számít a jövõben is. (hirado.hu)

Gyurcsánnyal vagy nélküle? Adalékok a Szocialista Párt belsõ vitájához szerda, 2006. december 6. drukker Idézetek az MSZP Társadalompolitikai Tagozatának december 2-i nyílt ülésén elhangzottakból: – Árokásást tapasztalok a baloldal részérõl, így nem lehet orvosolni a társadalmi problémákat. Hiller István „támogass vagy hallgass!” felszólítása elfogadhatatlan. Ki kellene mondani végre, hogy meztelen a király! Nem nekünk kellene kilépnünk a pártból, hanem másoknak kellene változtatniuk a politikájukon! – Téves iránynak tartom, hogy a szervezeti rendszert piramisszerûen, hatékonyság orientáltan építik ki, nem mozgalmi alapon. A kormányzati munkának érték cölöpökön kell nyugodnia, perspektívát kell mutatnia. A miniszterelnök ne legyen a párt elnöke is, ne váljék politikai komisszárrá a párt élén! – Társadalompolitikai irányváltásra van szükség, a profit nem uralhatja a társadalmi mozgás egészét. – Baranyában többen kiléptek az MSZP-bõl, de jelezték, hogy szeretnék folytatni a munkát a Társadalompolitikai Tagozatban. Nem értünk egyet azzal az állapottal, hogy a liberális partner tényleges társadalmi súlyánál lényegesen nagyobb befolyást gyakorol az ország életére. – Megszûnik pártnak lenni az a párt, amelyik kiutálja magából a vitát. Kongresszusaink sematikusak, a legutóbbit értelmezhetetlennek tartom. Ne induljunk el a kirekesztés irányába! – Kifulladt a rendszerváltás idillje. Társadalmi feszültség van, a társadalom forrong. Megszûnt a nemzeti konszenzus, hiányzik az egyetértés a fejlõdés irányát illetõen. Az EU tagság sem hozta meg, amit vártak tõle. Nem akkora a mozgásterünk az EU-ban, mint gondoltuk. A kis és közepes vállalatok erõsítése nélkül az MSZP nem nyerhet választást. A fejlesztés nem vezet automatikusan politikai sikerhez, mert a társadalom természetesnek veszi a fejlõdést. Megtanultunk rombolni és gyõzni, most meg kell tanulnunk építkezni is! – Nincs kritika a pártban. Lehurrogják azt, aki bírálni mer. Szabad-e a rendszerváltás után 16 évvel félni Magyarországon? Miért kellene elhinnünk, hogy a bölcsek köve egyetlen ember kezében volna? – Még rövid távú koncepció sincs a pártban. Terjedt nézet az MSZP-ben, hogy nem demokratikus vitára, hanem centralizált vezetésre van szükség. Egyesek a vitát gõzkieresztésnek tartják és figyelmen kívül hagyják az emberek véleményét. – Lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy Sipos Józsefet visszavegyék a párt soraiba. 16

– Az MSZP vezetését már hosszabb ideje nem érdekli a tagság véleménye. Kell-e nekünk Gyurcsány király?! Nem jött be a privatizáció, a fiatalítás. A konvergencia program nem reform, hiszen a reform kifejezés ellentétes a megszorításokkal. – Nem tanúsítunk kellõ érzékenységet a népi szükségletek iránt. Már pedig az emberek csak akkor fogják elhinni, hogy az MSZP értük van, ha érzékeny az igényeik iránt. Meg kell szüntetni a funkcióhalmozásokat. Párton kívül is vannak szövetségeseink. A kérdés csak az, hogy a kormányt az MSZP kongresszusa elõtt, vagy utána alakítják-e majd át. *** „Nem tanúsítunk kellõ érzékenységet a népi szükségletek iránt.” „Kell-e nekünk Gyurcsány király?” ...és kiskirályok a végeken? Kibõl lesz képviselõ? Kik azok, akik országos és helyi ügyekben döntenek? Kik szavazzák meg a reformnak nevezett kormányprogramot? Kikbõl lesznek felsõ vezetõk és ki jut hatalomhoz a végeken? Hogyan jutnak hatalomhoz és hogyan tartják meg? Közben mit csinálnak? AZ MSZP-nek nincs olyan tömegbázisa, mint a jobboldali pártoknak. Javarészt a szavazatok gyûjtése idején dolgozzák meg a lakosságot. Észak-Kelet Magyarországon a tavaszi választások idején történt az eset, ami nem valószínû, hogy teljesen egyedi. A polgármester az mondta beosztottjainak, hogy úgy dolgozzanak a kampányán, ahogy csak tudnak, mert egyébként az egész bagázst kirúgja. Mivel a környéken nemigen van más munkalehetõség, az egzisztenciális ellehetetlenülést elkerülve az emberek igyekeztek és a polgármester a mai napon is ott ül a parlamentben. Szintén a környéken hangzott el tavasszal Veres Jánostól,a környékbeli polgármesterek összejövetelén, hogy szocialista képviselõket érdemes választani, mert úgy fog a településeknek jobban jutni mindenbõl. Lampert Mónika õszi ügyeskedései is, melyekért még meg is tapsoltatta magát pártja tagságával, ebbe a vonalba illeszkednek. Kicsiben ,nagyban ugyanaz? A közigazgatási államtitkártól lehetett a közelmúltban a rádióban hallani,hogy a közigazgatás területén is teljesítményfinanszírozást akarnak bevezetni és bizonyos béreket a versenyszférához akarnak közelíteni. Nyugati tapasztalataira hivatkozik a politikába most hirtelen bekerült közgazdász és színész diplomával rendelkezõ, korábban nemzetközi nagyvállalatoknál humán erõforrás menedzserként dolgozó,2 évig Argentínában, 4 évig EA-ban élõ fiatal ember, aki hazatért. Ki fogja minõsíteni a közigazgatásban dolgozók munkáját? A kiskirályok a végeken? Ezekkel a pénzekkel is a hatalmukat olajozzák majd? Észre kellene venni , hogy nincsenek sokan , akik a jelenlegi felelõtlen, az ország kárát okozó döntéseket kitalálják és keresztül akarják nyomatni. A kis létszámú és a vertikumon végigtekintve valószínûleg heterogén színvonalú csapat erejét az adja, amiben egyetértenek: a nemzetközi és hazai tõkekapcsolatok, a média uralma, a törvények csûrése-csavarása, a rendõri és igazságügyi szervek felhasználása mellett a fenti manipulatív mûveletek, amikor az embereket beszorítva kényszerítik, vagy elõnyöket felajánlva teszik kiszolgálóikká. Ez a rendszer így mûködik, gátlástalanul. A társadalmi tagozatban résztvevõ elvtársak(?) is azt mondják most már, hogy „a profit nem uralhatja a társadalmi mozgás egészét.” „Ki kellene mondani végre, hogy meztelen a király! Nem nekünk kellene kilépnünk a pártból, hanem másoknak kellene változtatniuk a politikájukon!” Mitõl változnának? Ki hisz még ebben és miért hiszi? jó ha figyelünk

PÉLDAKÉPEINK A KÉPVISELÕK Szotyolahéj, használt rágógumi, üres üveg, mûanyag pohár, banánhéj, papírszemét, almacsutka, csokipapír, narancshéj, gumióvszer - mindez nem egy lelátó a focimeccs végén, hanem a parlamenti ülésterem szavazás után. Az ülések után a szemetet eltakarító terembiztosi szolgálat alkalmanként 10-20 zsák (!) szemetet ganajoz össze képviselõink után. Azt egyébként nem tiltja a házszabály, hogy a képviselõk egyenek és igyanak az ülésteremben, mint ahogy azt sem, hogy maguk alá dobálják a szemetet. Ezért az ülésvezetõ ha látja is, mi történik a padsorban, nem tehet semmit. Az Országgyûlés egyik név nélkül nyilatkozó tisztségviselõje a Hírszerzõnek azt mondta: volt már rá példa, hogy rászóltak az ülésteremben evõ képviselõre, de ‘neki állt feljebb’, úgyhogy ennyiben maradt a dolog, mert ez azért ‘mégsem óvoda’, hanem a ‘magyar parlament’. Ami azonban nem mindig látszik. A szolgálatban lévõ nyolc terembiztos háromnegyed óra alatt 16 zsák (!) szemetet szedett össze. Amikor nincsenek szavazások, ‘csak’ öt-tíz zsák telik meg. A padsorokban a gyakran összetépett papírszemét mellett rengeteg üres üveget, papírpoharat, üdítõs dobozt, péksüteményes zacskót, narancs- és banánhéjat, csoki- és szaloncukor-papírt, valamint almacsutkát hagytak maguk alatt a képviselõk. Tapasztalatunk szerint a frakciótagok szemétlerakóként használják azokat a helyeket, ahol nem ül senki, vagy ahol nincs is pad. A terembiztosi szolgálat munkatársainak elmondása szerint volt már ennél rosszabb napjuk is, például amikor a padra ragasztott rágógumikat (!) vakarták le, vagy amikor kézzel szedegették össze a szotyolahéjat (!!), és elõfordult, hogy 20 zsák szemetet, valamint egy egyébként nem használt gumi óvszert gyûjtöttek be. ‘Itt felnõtt emberek vannak, 386 felnõtt magyar polgár’ – mondta megkeresésünkre karját széttárva Szili Katalin. Az Országgyûlés elnöke munkatársunktól szerzett tudomást arról, hogy ‘háztartási hulladék’ is marad bõven az ülésteremben. Szerinte a terembiztosok láthatatlan és szorgalmas munkáját dicséri, hogy 16 év után most derült csak ki, mit hagynak maguk után a képviselõk. jó ha figyelünk

17

avagy a poszthumán kor kezdete 2. A tapasztalat is azt látszik igazolni, hogy a neoliberalizmus – egyelõre legalábbis – nem egy nyíltan vállalható viselkedési forma. Még kevésbé egy megvallható filozófia. Nincs magát neoliberálisnak valló gondolkodó, vagy neoliberális közíró. Csak neoliberális érdekeket képviselõ közgazdászok, politikusok és üzletemberek vannak, akik persze magukat liberálisnak (Amerikában konzervatívnak; lásd még késõbb) mondják, gondosan elhallgatva a „neo” elõtagot. Magyarországi – vagy talán kelet-európai – sajátság, hogy a neoliberálisok közül sokan szocialistának álcázhatják magukat (lásd még késõbb). Ez persze nem meglepõ, hiszen a neoliberalizmus premisszáinak abszurditása, mi több, ostobasága a filozófia szintjén könnyen cáfolható, társadalmi igazságtalansága pedig nyilvánvaló. Sõt a mellébeszélés új és hathatós módszerei, illetve a „hivatalos” média agresszív asszisztenciája nélkül a politika szintjén sem lenne eladható. Ennek megfelelõen a neoliberális szavaiban nálunk többnyire (klasszikus) liberálisnak és baloldalinak, az Egyesült Államokban pedig a gazdasági kérdésekben konzervatívnak, ideológiájában kereszténynek (vagy újabban judeo-kereszténynek) mondja magát. Az álcázás az esetek többségében hatásos, ahogy azt az utóbbi választások kimenetele mutatja mind az Egyesült Államokban, mind pedig Magyarországon (a 2006-os magyarországi önkormányzati választásokat leszámítva). A neoliberális az Egyesült Államokban nem vállalhatja neoliberalizmusát már csak azért sem, mert templomba jár. Nálunk pedig lepleznie kell éppen azt, ami valójában megkülönbözteti õt a liberálistól; hogy ti. Az utóbbi (még napjainkban is átalakuló) filozófia és – mint ilyen – visszafogott, az elõbbi azonban politikai, üzleti viselkedési forma, amely hazug, gátlástalan, ember ellen való és fertelmesen tolakodó. A neoliberalizmus az Amerikai Egyesült Államokban – bármennyire is ellentmondásosnak tûnik elsõ hallásra – valójában neokonzervativizmus. Ennek oka, hogy a republikánus, azaz a hagyományosan konzervatív párt soraiban találhatók azok a magukat „modern”-nek, vagy néha „megújuló”-nak tituláló konzervatívok, akik magukévá tették azt a politikai-gazdasági viselkedési formát és – kis túlzással – érvrendszert, amelyet Európa, DélAmerika és néhány Egyesült Államokbeli értelmiségi neoliberalizmusként emleget. A republikánus párt tradicionálisan jóval inkább a tehetõsek, a tõke pártja, mint a kevésbé módos rétegeké. Sokkal inkább a bigott vallásosságé, mintsem a haladó gondolatiságé. Nem meglepõ tehát, hogy azok a republikánusok, akiknek soha nem voltak különösebb szociális skrupulusai, vagy talán csak nem képesek felismerni a társadalmi igazságtalanságokat, azonosulnak oly lelkesen a neoliberális premisszákkal. (Annak ellenére, hogy politikai ellenfeleiket, 18

például a demokratákat, rendszeresen leliberálisozzák.) Paradox módon az amerikai republikánusok, a neoliberalizmus Egyesült Államokbeli, mi több, globális szekértolói, semmi esetre sem nevezhetõk a liberalizmus híveinek. Sõt a 90-es évek közepén az Egyesült Államokban zajló politikai csatározásokra leginkább jellemzõ totális konzervatív ellentámadást és a hozzárendelt republikánus retorikát figyelve az lehetett az ember érzése, hogy a liberális felfogásnak valójában ádáz, mindenre elszánt ellenségei. Természetesen nem az új liberalizmus gazdasági vetületeinek, hanem annak az egyéni szabadságra vonatkozó tételeinek, illetve a társadalmi problémákra adandó szolidárisabb, szociálisan érzékenyebb válaszainak Ez persze egy igazi konzervatív fejével gondolkodó számára ugyancsak nem meglepõ. Ne feledjük, a republikánusok igazi hazája az Egyesült Államok déli fele, ahol például az orális szex vagy a szex lámpafénynél törvénybe ütközõ cselekedet lehet, vagy ahol alig nyolcvan évvel ezelõtt a hírhedt „majomper”-ben elítélték a biológiatanár John Scopesot, mert diákjainak a darwini evolúciós elméletet oktatta, vagy ahol néhány évvel ezelõtt még lincselték a feketéket vagy éppen puskavégre kapták a hosszú hajú hippiket (mindannyian emlékszünk a Szeld motorosok címû filmre). A republikánusok igazi hazája az a dél, az a Georgia, Alabama, Mississippi vagy éppen Texas, ahol az átlagpolgár erényeként ritkán emlegetik a másság tolerálását, vagy a szociális érzékenységet. A délhez és a republikánusokhoz fûzõdõ viszony miatt az amerikai neoliberalizmussal kapcsolatosan tehát inkább neokonzervativizmusról szokás beszélni. Gondoljunk bele, mennyivel jobban illik oda a neokonzervativizmus megnevezés (mint a neoliberalizmus), ahol ugyan szexet esetenként még Isten elleni véteknek kötelezõ látni, de ahol az egyébként szorgalmasan templomba járó üzletember semmi esetre sem szándékozik lemondani a szexipar busás hozamáról, vagy ahol egy helyi festõmûvész kiállítását egy kisváros konzervatívjai bezáratják obszcenitásra hivatkozva, mert a festõ mûvei között – Isten bocsá’ –aktképek is találhatók (Aiken, Dél-Karolina, 2003), de ahol a komoly hasznot hozó sztriptízbárok természetesen mûködhetnek. Az elõbbi csak mûvészet, az utóbbi azonban üzlet. Soros György a neokonzervatívot – találóan – olyan piaci fundamentalistának ne-

vezi, aki egyben vallásos fundamentalista is. Ugyan zavarbaejtõ és félelmetes, de nem meglepõ kombináció. Itt érdemes azt is megjegyezni, hogy az utóbbi néhány évben erõsödni látszó, valóban ellenzéki sajtó (lásd pl. az American Free Press címû hetilapot), vagy éppen Norman Mailer a „neoconservative” elnevezés helyett újabban a „neocon” elnevezést használja. És nem pusztán az egyszerûség kedvéért: a „con” jelentése ugyanis csaló, szélhámos. Valóban csalásnak tûnik az amerikai konzervatív antiliberalizmusát vegyíteni a liberális gazdaságfilozófiával. Valóban szélhámosság az, ami eredményként megszületik: a neokonzervatív. A 90-es évek republikánusai a neoliberális vagy a liberális jelzõt visszautasítanák (ahogy – felteszem – a „neocon”-t is), de a neokonzervatív megjelölést nem feltétlen bánják. Patrick Buchanan, aki az Egyesült Államkban a hagyományos konzervatív értékek talán legkarakterisztikusabb és legkevésbé kompromittált képviselõje ma, találóan így fogalmaz a neokonzervatív elfajzást jellemezve: „konzervatív öltönyt viselõ liberális farkasok”. Bár téved, amikor egyenlõségjelet tesz a liberálisok és neoliberálisok közé; precízebb lenne a „konzervatív öltönyt viselõ [neo]liberális farkasok” leírás. Mindenesetre megállapítható, és Buchanan megfogalmazása is arra utal. Hogy az Egyesült Államokban (szemben például Magyarországgal) az új izmus, a neoliberalizmus jobbról érkezett. Mindez azonban nem szabad, hogy megtévesszen bárkit is: a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus azonos potliikai és gazdasági stílust képvisel: többnyire a köz meglopását, az átlagember kiszolgáltatottságának és fogyasztói függõségének további növelését, illetve a közösség és az úgynevezett közszféra tönkretételét szolgáló (ál)érvrendszert és az ezek hatására fellépõ társadalmi következményeket. Bár az amerikai neokonzervatív és a magyar neoliberális nem fog egyetérteni abban, hogy példának okáért miként tekintsünk a homoszexualitásra, vagy hogyan vélekedjünk az abortuszról, minden másban azonban igen. A Klub vagy a Tilos rádiókat hallgatva, vagy a Nap-kelte adását nézve és összevetve az Egyesült Államok úgynevezett „main stream” médiájával, különösen a megvallottan neokonzervatív Fox News Network hírmûsoraival és a híreket kommentáló jó ha figyelünk

mûsorokkal, egyre nagyobb biztonsággal állítható: a magyar neoliberális és az amerikai neokonzervatív a retorikát, az (ál)érvrendszert és a politikai-gazdasági célokat illetõen szinte megkülönböztethetetlen. De ugyancsak erre a következtetésre juthat az ember Kuncze, Kóka vagy Gyurcsány érvelését hallva, politikai megoldásait látva, célkitûzéseit ismerve, és összevetve azt a mai amerikai republikánus retorikával és politikai tevékenységgel. Kiváltképpen a Bush-csapatéval – otthon és külföldön egyaránt. Az elmúlt 20 év amerikai történéseibõl – azaz a neoliberalizmus (helyesebben: a neokonzervativizmus) általánosulásának és intézményesülésének történetébõl – számos fontos következtetés vonható le. Az egyik ilyen, hogy a neoliberalizmus elsõ számú ellensége a társadalom úgynevezett szociális vívmányainak rendszere és a köz; a közszféra, a közösségi érzés (a szolidaritás) és a köztulajdon. (Nem ugyanezt tapasztaljuk itt Magyarországon a bal-liberális politikában? Dehogynem!) Nem véletlen, hogy idõsebb Bush ‘92-ben többek között azzal kampányolt Clinton ellen, hogy egyszerûen leszocialistázta, amit nemcsak azért tett, mert tudta, hogy az amerikai átlagember szótárában a „szocialista” jelzõ McCarty óta szitok szó, hanem azért is, mert – egy igazi déli „arisztokratához” és egyben neokonzervatívhoz illõen – megveti és üldözendõnek tartja az amerikai társadalomban itt-ott még fellelhetõ szociális érzékenységet. Az sem véletlen, hogy a republikánusok Clinton-ellenessége akkor ért csúcspontjára, akkor kezdték például nõügyeit felemlegetni, amikor Clinton az egészségügy tarthatatlan drágulását, igazságtalanodását és üzletesedését látva annak megreformálását a Hawaiiban jól és meglepõen

olcsón mûködõ, már-már szociálisnak nevezhetõ modell alapján képzelte el. Ez volt az, amit a republikánusok és a tõke végleg nem tudott megbocsátani Clintonnak. Ekkor ugyanis a pénzemberek már jól ismerték azokat a gazdasági elõrejelzéseket, a „venture capital” befektetéseinek változó irányultságát, amelyek szerint a számítógépes-informatikai forradalmat követõ 25–50 év legnagyobb profittal kecsegtetõ üzlete éppen az egészségügy lesz. És mint ilyenre, a tõke persze feltétlen igényt formál a „health business”-re, és hallani sem akar annak szocializálásáról. Épp ellenkezõleg: globálisan igyekszik privatizálni azt. Nem véletlen, hogy ma itt Magyarországon is annyit hallunk az egészségügy feltétlen szükséges „megreformálásáról”, ami – a neoliberális, nálunk SZDSZ-féle elképzelések szerint – valójában nem jelenthet mást, mint az egészségügy privatizációját, profittermelõvé magánosítását, és az sem véletlen, hogy a 2006-os választások után az SZDSZ mindent elkövetett annak érdekében, hogy megszerezze az egészségügyi tárcát. Az új SZDSZ-es egészségügyi miniszter pedig minden – a napokban kiderülõ – intézkedése azt látszik igazolni (lásd például az úgynevezett „zöld könyv” mögött rejtõzködõ törvény/rendelet tervezetet), hogy az egészségügyi reformnak nevezett adminisztratív elõkészületek egyetlen célja végül is a magyarországi egészségügy privatizációja. A neoliberális elvárásoknak és elképzeléseknek megfelelõen persze. Ma már tisztán látszik, hogy az Egyesült Államokban a „modernizálódó” konzervatívok azonnali, rövid távú célja a 90-es évek közepén semmi egyéb nem volt, mint azon törvények eltörlése, vagy jobb híján ellehetetlenítése, illetve más törvényekkel történõ

ügyes felülírása, amelyek valamelyest gátat szabhatnak a tõke szabadságának és hatalmának. Ezek maguktól értetõdõen fõként azok a törvények, amelyek korábban valamelyest szociális biztonságot myújthattak az amerikai polgárnak. A republikánus többségû kongresszus Newt Gingrich vezérletével a 90-es évek második felére például elérte, hogy az úgynevezett „New Deal” törvénycsomag gyakorlatilag érvényét veszítse, aminek eredménye többek között a tröszt- és nepotizmusellenes törvények nem érvényesülése, vagy a munkanélküli segélyek gyakorlati megszûnése, még hatalmasabb cégalakulatok és banki konzorciumok létrejötte, a hagyományos „small business” eltûnése, illetve az tóbbit helyettesítõ úgynevezett „junk business” (szemétüzlet, hulladéküzlet: a különféle becsapós „csodaszerek” forgalmazása például – a szerk.) megjelenése és – nem mellékesen – ezen utóbbinak össztársadalmi elfogadtatása (vagy talán csak megtûrése). A neokonzervativizmus további eredményei még, hogy a 90-es évek elejétõl kétszázezerrel több a rendõr az amerikai utcákon, majd minden századik amerikai állampolgár börtönben vagy letartóztatásban van, több mint 40 millió amerikai él betegbiztosítás nélkül, illetve a lakosság mindössze 15–20 százaléka rendelkezik olyan betegbiztosítással, amelyik fedezné egy esetleges by-pass mûtét költségeinek (átlagosan körülbelül 160 ezer dollár) legalább 80 százalékát, és 37 millió amerikai él szegénységben; azaz a törvényben rögzített szegénységi szint alatt. Valamint ide tartozik a második iraki, és talán még az úgynevezett terrorizmuselleni háború is. (folytatjuk) Forrás: Demokrata

Ön hogyan értelmezi az orvosi esküt? Az orvosoknak – különösen azoknak, akik egy-egy osztály, részleg vagy intézmény irányításáért felelõsek – manapság nap mint nap dönteniük kell, hogy az orvosi esküjük szerint cselekednek-e, vagy eleget tesznek az elsõsorban a finanszírozási rendszerben testet öltõ aktuális egészségpolitikai elvárásoknak. Az eskü generációkkal ezelõtt talán még adhatott valódi iránymutatást a gyógyítóknak, ám a mai technicizálódott, specializálódott és bürokratizálódott világban a gyógyítás szinonimájává az „utalványozás“ emelkedett, amelyet pedig rendeletek és ukázok szabályoznak, nem az erkölcs. Az önzetlen segítésnek ma már alig, néhány éven belül pedig egyáltalán nem lesznek meg az intézményi lehetõségei. Teljesen eltûnõben van a társadalmi szolidaritás, az elesettek, a kiszolgáltatottak, az önhibájukon kívül nyomorúságos élethelyzetbe kerültek segítése. A szomorú tendencia különösen érzékenyen érinti a pszichiátriát, hiszen ezt a tudományterületet minden idõben a társadalmi szolidaritás hagyta életben, s engedett áldozni a fejlesztésére. Miként a betegeket, úgy a betegellátást is két részre oszthatjuk: elit- és tömegellátásra. jó ha figyelünk

Az elitellátás kereteiben még fellelhetõ a hippokratészi elvek mindennapos érvényesülése: azok megvalósulásához ugyanis a jómódú betegek hozzájárulnak a pénzükkel, így mintegy szolgáltatásként ki is követelik elvárásaik teljesülését. A tömegellátásban viszont egyre kevésbé érvényesülhetnek ezek az elvek, hiszen az osztályokon fekvõ betegek érdeke gyakran ellentétes az intézmény gazdasági és hatékonyságbeli érdekeivel. A csapdahelyzet abból ered, hogy az adott intézmény gazdálkodási érdeke sem önérdek, hiszen ha ezt figyelmen kívül hagyják, más betegek érdekei sérülnek. Ha ugyanis egy osztályon, netán egy egész kórházban vagy klinikán szigorúan követnék az ott dolgozó orvosok az általuk letett eskü szövegét, akkor néhány nap alatt „kifinanszíroznák maguk alól“ a részleget, majd az intézményt, s az elveikkel és a betegeikkel együtt mehetnének az utcára. PROF. DR. SZUCS ATTILA, pszichiáter, leköszönõ osztályvezetõ foorvos, Kecskemét

KÜLSÕ KORLÁTOK ÉS BELSÕ FELELÕSSÉG Amikor a húszas évei elején járó orvostanhallgató a bioetika kollokviumra, majd az orvosi esküjére készül, akkor még könnyebben meg19

valósíthatónak gondolja az abban fogadott kitételeket. Késõbb, a mindennapokban szembesül azzal, hogy bizony az eskü egy-egy félmondatának való megfelelés is kihívást okozhat, ha az ember komolyan gondolja, amire feltette az életét, s amit megfogadott. Jó példa erre az orvosi titoktartás követelménye, amely nemcsak a mai, csapatmunkára építkezõ gyógyítási gyakorlat miatt értelmezõdött át, hanem a jogszabályi környezet is folyamatosan átértékeli a titokkörbe tartozó információkat. A titoktartási fogadalmat feszegetik például a finanszírozó adatszolgáltatásra vonatkozó elvárásai: a mai számítógépes rendszerben a szakorvosok – s immáron a háziorvosok is – valószínûleg több adatot adnak ki pácienseikrõl, mint amennyit jóérzéssel megtennének akkor, ha függetleníthetnék magukat az intézményrendszertõl, amelyben dolgoznak. Ugyanakkor: ha ma ennek az elvárásnak valaki ellenszegülne, azzal nem szolgálná a betegei javát, hiszen osztálya elesne a finanszírozástól, csorbulna pácienseinek az ellátáshoz való joga – ezzel pedig esküjének a titoktartásnál is fontosabb kitételét szegné meg az orvos. Az ókori esküszöveg áttételesen kitért az öngyilkosság segítésének tilalmára, amely úgyszintén aktuális kérdés két és fél évezred távlatából is akkor, amikor idõrõl idõre fellángolnak a viták a paszszív és az aktív eutanáziáról. Az orvostudományban az ágazat szereplõi és a gyógyító intézmények egymás közötti érdekharcaiban ugyancsak nem könnyû megfelelni annak a kívánalomnak, hogy az orvos diplomája, majd szakvizsgája megszerzése után is megfelelõ tisztelettel és hálával viseltessen tanítómesterei iránt. Ugyanakkor talán éppen ez a kérdéskör világít rá leginkább arra, hogy megfelelõ hozzáállással, emberi tartással, a személyes kapcsolatok ápolásával az esetleges intézményi konfliktusok ellenére is eleget lehet – és kell – tenni az erkölcsi elvárásoknak. Mindig voltak és lesznek olyan korlátok, amelyek keretet szabtak, szabnak a gyógyításnak, az orvosok egymás közötti kapcsolatainak. A külso tényezõk ugyanakkor nem mentenek fel senkit az alól a kötelezettség alól, hogy esküjének szellemiségét szem elõtt tartva, mások munkáját is elismerve, tisztességgel dolgozzon betegeiért. DR. VÉGH ÉVA, klinikai onkológus, Szent László Kórház, Budapest

IDÉZET A KÖNYVJELZÕN Eskünk szellemiségének – még inkább szövegének – a betartása a következõ években sokkal több kihívást és dilemmát okoz majd, mint eddig. Gondoljunk csak a betegekkel való egyenlõ bánásmód elvére: miként valósulhat ez meg akkor, ha vizsgálnunk kell az ellátás jogosultságát? Nem tudok elképzelni olyan orvost, aki függetlenül betege fizetõképességétõl – vagy fizetési hajlandóságától – ne látná el a páciensét akkor, amikor segítségért fordul hozzá. Más kérdés: a saját munkámat adhatom ingyen, ám onnantól kezdve, hogy a betegnek beutalót kell adnom vagy gyógyszert kell felírnom, már nem függetleníthetem magam attól, hogy az illetõ befizette-e a tõle elvárt módon a járulékait. Orvosi esküm szerint nem kellene foglalkoznom ezzel, hiszen hivatásom alapja, hogy rászoruló embertársamat tudásommal segítsem abban, amiben tudom. Mindemellett nem lehet a külsõ körülményekkel felmenteni magunkat az alól, amit eskünkben vállaltunk. Vegyük például az egyenlõ bánásmód követelményét: esélyegyenlõség a történelem során soha nem létezett – a felvetés mindig is illuzórikus marad, hiszen az emberek nem egyformák, lehetõségeik és korlátaik is eltérõek. Ugyanakkor rajtunk múlik, hogy miként szólunk egy pácienshez, mit éreztetünk vele. A betegek döntõ többsége tájékozatlan a terápiákat illetõen, ezért szubjektív módon, leginkább az orvosok és az ápolók vele szemben tanúsított magatartásából szûri le azt, hogy milyen ellátásban részesült. 20

Az egyenlõ bánásmód elve ebben az esetben nem pénzkérdés. Negyedéves orvostanhallgatóknak tanítok orvosi kommunikációt. Azt tapasztalom: hivatásukra készülve még nem érzik a súlyát annak, hogy mit vállalnak fel. Ha a pályán maradnak, meg fogják tapasztalni õk is: azt vállalják, hogy a nap 24 órájában orvosok lesznek, függetlenül mindenféle munkaidõ-direktívától. Az orvos nemcsak a munkahelyén, hanem baráti társaságban vagy szabadságát töltve is orvos, ennek tudatában kell élnie, tetteiért és szavaiért felelõsséget vállalnia. Ezzel tapasztalatok híján nem lehetnek tisztában a fiatalok akkor, amikor az egyetemet befejezve leteszik egész életre szóló esküjüket. Az eskü nemcsak kötelezettség: abból erõt is lehet meríteni. Kezdõ orvosként évekig használtam egy könyvjelzõt, amelyen az eskü egyik mondata állt: akkor megtapasztaltam, hogy a mindennapi gondok közepette nem árt olykor újraolvasni fogadalmunkat, hogy idõrõl idõre felidézzük magunkban azt, miért is választottuk hivatásunkat. DR. KAIZER ZSUZSANNA, háziorvos, Tiszasziget

A GYÓGYÍTÁS SOSEM VOLT IDILLI Hippokratész esküjének mai korra adaptált változata ugyanúgy eligazítást ad a mindennapokra, mint évezredekkel ezelott: a betegek érdekeinek mindenekfeletti képviselete vagy az elõdök tisztelete olyan örök érvényû erkölcsi imperatívuszok, amelyektõl a felgyorsult világ orvosai sem függetleníthetik magukat, dolgozzanak bármelyik szakterületen is. Sokkal nehezebb a helyzet akkor, ha az orvosi eskünknek nem a szellemiségét, hanem konkrét tartalmát vesszük górcsõ alá. Az egyik leginkább kritikus és számos etikai kérdést felvetõ kérdés a titoktartás követelménye. Miközben egyéni szinten valamennyi embernek jogos elvárása, hogy a betegségérõl, egészségi állapotáról szóló információkat a lehetõ leggondosabban kezeljék és õrizzék az arra hivatottak, össztársadalmi szinten mégis gyakran fogalmazódik meg olyan elvárás, amely ennek az egyéni igénynek a semmibevételét várja el az orvosoktól. Elismerem, hogy a közélet szereplõinek el kell tûrniük az irántuk való átlagosnál nagyobb érdeklõdést is, ám nem értek egyet azzal, amikor egy-egy ismert vagy szerencsétlenül járt ember egészségi állapotára közérdekû információként tekintenek, mintha az orvosnak vagy a családtagoknak arról kötelességük lenne a kívülállók számára is felvilágosítást adni. Eskünk alaptétele az is, hogy minden esetben a beteg javulását kell elõtérbe helyeznünk és szolgálnunk. Emellett ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy vannak külsõ korlátok, amelyek túllépnek a gyakorló orvos kompetenciáján. A gyógyítók nem függetleníthetik magukat attól a társadalmi és intézményi közegtõl, amelyben dolgoznak: tudomásul kell venniük annak lehetõségeit és korlátait. Természetesen minden szakterületen mindig adódnak olyan eljárások, módszerek, újítások, amelyekrõl úgy véljük, hogy azzal jobban szolgálhatnánk betegeink gyógyulását, ám nem szabad hamis filantróp álláspontra helyezkedve elrugaszkodni a realitásoktól. Hippokratész idejében sem volt mindenki számára idilli a gyógyítás és a gyógyulás. A történelem során a lehetõségeket mindig behatárolták azok a feltételek és elvárások, amelyek között az orvosoknak gyakorolniuk kellett hivatásukat – ám a realitások felelõsségteljes elfogadása miatt nem lehet senkit azzal vádolni, hogy méltatlanná válna esküjéhez. DR. SOMFAY ATTILA, tanszékvezetõ, SZTE, ÁOK Tüdogyógyászati Tanszék, Deszk

CSAPDÁBAN AZ ORVOSTÁRSADALOM Az orvosi eskü nemcsak kötelezõ, adminisztratív része az orvossá válásnak, hanem olyan erkölcsi vállalás, amihez az ember egész életén át tartja magát. jó ha figyelünk

Az emberek a népgyûlésen, ahol megmagyarázzák nekik, hogy miért voltak eddig szegények s megcsillogtatják elõttük azt a távoli célt, melynek elérése érdekében újabb szenvedést és nyomorúságot kell majd lelkesen elviselniük. Ilyenkor tombolnak, mert ürügyet látnak abban, hogy változatlanul, esetleg fokozottabban szegények maradjanak. És ezt az állapotot nyilván annyira megszokták már, hogy idõnként valóságos forradalmakat és mészárlásokat csapnak. A szegénység ettõl általánosabb, intézményesebb, egyenlõbb és titkosabb biztosítására. Írta Márai Sándor már 1945-ben. Azóta ugye 45 + 15 évünk is elszelelt. Csak azért mondtam, mert jönnek a választások. Sokkal õszintébb lenne, ha pl. a kampányok alatt egy ilyen szónoklat menne: Elég, ha egy pillantást vettek szûk homlokomra ! Állati kapzsiságtól eltorzult arcomra, s azonnal láthatjátok, hogy kivel van dolgotok. Semmiféle mesterséges tudományhoz nem értek. A világon semmire sem vagyok alkalmas! Legfeljebb arra, hogy az élet értelmét magyarázzam nektek s vezesselek benneteket a cél felé. Hogy mi ez a cél – azt is elárulom – 1-2-re meg akarok gazdagodni pénzt harácsolni, hogy minél több legyen nekem – s minél kevesebb nektek – ezért titeket még inkább el kell majd butítanom,

– vagy talán azt hisztitek, hogy már elég buták vagytok

– Nem! Nem! – harsogná a tömeg! Tehát cselekedjetek lelkiismeretetek szerint. Ellenjelöltemet mindnyájan ismeritek : nemes, önzetlen férfi, hatalmas koponya, világító elme. Van ebben a városban olyanvalaki, aki mellé áll Senki, senki, üvöltene a tömeg és fölháborodott öklök emelkednének a levegõbe. Írta Kosztolányi Dezsõ, az Esti Kornél c. könyvében.

Megjött az önbizalmam. Indulok én is a választásokon ! Könnyû a helyzetem, vetélytársaim mind szépek, okosak, jóságosak. Tisztelt eddigi és leendõ választók ! Doktor Gaz Mocsolai Barna vagyok, a légynek is ártok! Jó tulajdonságom nincs! Fogyatékosságaimat hosszan sorolhatnám. Családommal egy üres fejû, megbizhatatlan gyermekgondozónak számított. Felelõtlenségemnél csak a cinizmusom nagyobb. Szerencsére idõben jól megszedtem magam, de látva a növekvõ gazdasági problémát, reggelenként azért, munkába indulás elõtt, jól bezabálok. Mindenütt, mindig jól szeretek járni, fogamhoz verem a garast, szar-rágok. Beutaztam a fél világot, de csak a cuccok után kajtattam. Elõnytelen külsejû, pitiáner, simulékony, állandóan izzadt tenyerû, levakarhatatlan vagyok! Lábujjaim közt a koszt, galacsinná gyurmálgatom. Munkahelyemen egy slampos, okleveles féregirtónak tartanak, írtó nagy féregnek. Bírom az italt, a jó vékony könyveket, de leginkább csak magam elé bámulok, minden marhaságon bambán vigyorgok. Ha megválasztanak : napsugaras, tiszta, korszerû, szociális védõhálóba gabalyítok, minden rá- és beleszorulót! Programom nincs, nem is tervezek, de ha bejutok a Parlamentbe: a büfében keressenek! Sándor György

VEGYES CÉG Hazánkba települ egy skóciai illetõségû, pénzkiadó automatákat gyártó vállalat. Ki van ez találva! A pénzbeszedés a kormány biznisze, a pénzkiadás skót kézbe kerül. Ludwig Emil – Magyar Nemzet, 2007. január 13.

Szüleim annak idején azzal indítottak el a pályámon: jó, hogy orvos lettél, fiam, mert ahogyan segítségre szoruló beteg ember mindig lesz, úgy rád is szükség lesz. Emlékszem: az egyetem végén, az eskütétel elõtt büszke voltam arra, hogy az emberek javára lehetek – ez a meggyõzõdésem azonban évrõl évre halványul. Betegeinket próbáljuk a legjobb tudásunk szerint kezelni, ám amikor megfojt a volumenkorlát, bizonytalanságot gerjeszt a várható ágyleépítés, amikor az adószigorítások és az áremelkedések miatt évrõl évre csökken a reálbérünk, akkor azt kell, hogy mondjam: egyre borúlátóbb vagyok. Pesszimizmusomat növeli, hogy a gyógyítás helyett csaknem minden nap viaskodni kell a menedzsmenttel a gyógyszerkeretrõl, a beszerzési nehézségekrõl. Az orvosok jelentõs részének energiáját ma nem a gyógyítás szívja el, hanem az igyekezet, hogy amíg lehet, fenntartsák osztályuk muködõképességét. A nehézségek pedig fokozódnak, hiszen az újabb ágyszámcsökkentésektõl nem lesz kevesebb beteg, legfeljebb az eddigieknél is kevesebb idõ és energia jut majd rájuk, így az orvosok a jó ha figyelünk

külsõ korlátok miatt egyre kevésbé tudják teljesíteni azt, amit az esküjükben vállaltak. Az orvostársadalom csapdában van: mi a gyógyításhoz értünk, semmi máshoz. Ez pedig egy igen helyhez kötött tevékenység, intenzív beteget ellátni csak kórházi körülmények között lehet. Másik intézménybe nehézkes átmenni, ráadásul lényegesen másra ott sem számíthatnak az orvosok, mint aktuális munkahelyükön, hiszen máshol is ugyanazokkal a gondokkal küzdenek. Külföldre ugyan mehetnénk, ám a családos negyvenesek-ötvenesek számára ez már nem valódi alternatíva. Talán a mi generációnk az utolsó, amelynél a döntéshozók vissza tudnak élni az eskünkkel, azzal, hogy munkánkat és betegeinket tartjuk a legfontosabbnak, s emiatt mindent elviselünk, eltûrünk. A frissen végzett, nyelveket beszélõ, mobil pályakezdok már nem sokat vacillálnak: leteszik az esküt, majd külföldre mennek, vagy otthagyják az orvosi pályát. Forrás: Medical Tribune Dr. Hanyecz Vince – Webdoki

21

Az elkövetkezõ idõszak asztrológiai helyzete igen különleges. Nagyon ritkán fordul elõ, hogy egy jegyben olyan nagy bolygócsoportosulás alakuljon ki, mint amilyen most gyülekezik a Nyilas jegyében. December folyamán két ízben is létrejön hat bolygó együttállása. Ugyanilyen hat-bolygós együttállás ebben a században már nem lesz, hasonló legközelebb kb. ötven év múlva, öt bolygó részvételével alakul ki ebben a jegyben. Miért érdekes ez? Azért, mert az elmúlt két hónapban tapasztalt feszült helyzethez képest ez most egy igen nagy pozitív erõnövekedést jelez, ami ránk, magyarokra megint külön is vonatkozik. A hagyomány szerint a magyar nép a Nyilas jegy uralma alá tartozik, ami elsõsorban a nép-tudatban, és a nép-lélekben mutatkozik meg. Magyarországra a Köztársaság kikiáltása óta a Skorpió jegy erõi gyakorolnak kiemelkedõ erejû hatást, hiszen ez a Köztársaság a Skorpió jegy uralma alatt született (október 23-án). Ugyanakkor, az ország fõvárosa, Budapest is Skorpió-születésû, hiszen Buda, Óbuda, és Pest egyesítése szintén a Skorpió havában történt. Volt értelme odafigyelni a közelmúlt feszült konstellációira, amelyek meg is mutatták erejüket, szenvedést okozó és romboló hajlamukat. Minden megmutatta magát kicsiben , ami nagyban akár háború formáját is ölthette volna. Ezekben a napokban vándorolnak át a bolygók a Skorpióból a Nyilasba, amíg hatan össze nem gyûlnek dec. 8-án reggelre, amikor is a Merkúr belépésével elõször jön létre a Nagy Együttállás. Ezzel párhuzamosan a nép tudatában is megtörténhet egy erõ-gyülekezés, amely a szenvedõ, önmarcangoló, elégedetlen átélésbõl átvált felfelé törekvõ, szellemiségre fogékony, lendületes optimizmusra. Ha felismerjük, hogy sem nyavalygással, sem gyûlölködéssel nem megyünk semmire, nagy erõket szabadíthatunk fel az elõre lépéshez. Ha okunk van is nyavalyogni, és sajnálni magunkat, azzal se a magánéletben, se a munkában, se társadalmi szinten nem megyünk semmire. Eljött a váltás ideje. Az élet csak csökevényes formában tud mûködni, ha az isteni energiák nincsenek bekapcsolva a hétköznapi dolgaink közé. A mindennapi tevékenységek üres értelmetlenségekké változnak, és csak mint keserû gombócokat nyeljük le õket, ha nem találjuk meg ezek égi értelmét. A Nyilas jegy szimbóluma a Nap felé nyilat lövõ Kentaur, ami az égi erõk megcélzását jelenti. Keresést, fölfelé kutatást. Ugyanakkor képvisel egy magas, égi erkölcsöt is, valamint nemességet, igazságosságot, és jóakaratot is. Egy ilyen, morálisan válságos idõszakban ezen értékek jelentõsége megnõ. Különleges lehetõség áll tehát elõttünk: egy magunkban zajló, de mégis valóságos 22

Nyilas (Sagittarius) belsõ forradalom, egy megvilágosodási áradat átélõivé válhatunk, ha ezt a kétszer is létre jövõ bolygóhalmozódást felhasználjuk saját emelkedésünkre. Békés emelkedés – lehetne most a jelszó. A polgárháborút egyelõre megúsztuk, következõ lépésként ugyanakkor meg kell célozni a szellemi, lelki, és anyagi emelkedést is, mert erre a népre ráfér, hogy ennyi gyötrõdés, kínlódás után kilábaljon önbizalom-hiányos állapotából, amelybe az elmúlt századok taszították. Ez a Nagy Együttállás lehetõséget kínál nekünk arra, hogy azt a széthúzást, viszálykodást, gyûlölködést, amit ezt a népet sújtja... feladjuk. Ahelyett, hogy utálnánk a másképpen gondolkodókat, próbáljuk megérteni õket és az általuk képviselt igazságot. Egy még magasabb igazság jegyében kíséreljük meg összeegyeztetni a magunk igazával. Mindenkinek igaza van, pontosabban mindenkinek van igaza. Ezt megértve elhárulhatnának az akadályok egy egész nemzetünket érintõ összefogás útjából. Talán szerzett már annyi rossz tapasztalatot ez a nép, hogy belássa: az egymás ellen elfecsérelt erõk építésre, elõre jutásra is felhasználhatók. A bolygóállás részletei Nov. 28-29. A Mars és a Szaturnusz kvadrátja óvatosságra int. Baleset-veszélyes a helyzet, óvakodjunk a túlzottan akaratos, merev, keményfejû megnyilvánulásoktól! Ne akarjunk mindenáron gyõzni, mert “pofára esés” lehet a vége a nagy hõsködésnek. Dec. 2-3. Az Uránusz, és a Nap kerülnek kvadrátba. Hirtelen zavarok, érzelmi megpróbáltatások, szellemi megbillenések lehetségesek. Vigyázzunk, ne hirtelenkedjük el a dolgokat, de készüljünk fel olyan változásokra, amelyek a meglepetés erejével hatnak ránk. Legyünk óvatosak az elektromossággal kapcsolatban is!

Dec. 5. Telihold. Az Atya és az Anya között feszülõ erõ megjelenése. A nõi és a férfi oldal egymás felé forduló, inspirációs helyzetben. Nagy lehetõség az erõk összeegyeztetésére, és a bennünk megtapasztalt szélsõségek kibékítésére. Dec. 8-9-10. 8-án reggel a Merkúr belép a Nyilas jegyébe, és ezzel létre jön a Nap, a Jupiter, a Vénusz, a Mars, a Plútó, és a Merkúr együttállása. Folyamatosan meditálhatunk, vagy imádkozhatunk a magunk, és az ország felemelkedéséért. Nagy erejû történéseket lehet gerjeszteni az által, hogy azzal, akivel eddig rosszban voltunk, most kibékülünk, vagy valakit, akinek nagyon eltérõ az álláspontja a magunkétól... megértünk. Az ellentétek egységbe fogása, harmonizálása lehet a cél. Dec. 11. A Vénusz kilép a Nyilasból, a Bak jegyébe. Ez a lelkesedés lehûlésére utal, az eddigi tüzes érzelmek földiessé, hidegebbé, racionálisabbá, de egyben stabilabbá is válhatnak. Ha valamire ráéreztünk az elmúlt napokban, most megpróbálhatjuk valóra váltani, azaz formát találni neki. Dec. 14-15. A Merkúr kvadrátba kerül az Uránusszal. Kommunikációban, közlekedésben vigyázni! Válogassuk meg szavainkat, mert egy helytelen beszólással most nagy rombolást vihetünk végbe. Ne csodálkozzunk, ha mások “beszólnak” nekünk, próbáljunk új szempontból ránézni dolgainkra! Dec. 16-17. Szaturnusz-Nap trigon. Ez egy igen jó állás. Valamilyen magas rendû felismerés megszilárdítására alkalmas. A kitartó munkálkodás meghozza gyümölcsét. A komoly elhatározások célba érnek. Belátás, és kitartás – ezek a segítõ erõk! Dec. 18-19-20. A Hold a délelõtti órákban belép a Nyilasba, és újra létre jön hat bolygó együttállása. A Hold, a Nap, a Jupiter, a Mars, a Merkúr, és a Plútó tartózkodnak a jegyben. Három napunk van, hogy újra odakoncentráljunk a “Békés Emelkedés” eszméjére. Az Atya – a Nap, és az Anya – a Hold együtt. A legmagasabb szinten találkoznak a Teremtõ Erõk, hogy valami újat hozzanak létre a Szerencse, a Jóakarat, az Okosság és az Átalakító Képesség segítségével. Dec. 21-22. A Mars és az Uránusz kerülnek kvadrátba. Igen agresszív állás. Hirtelen indulatok szabadulhatnak el. Nyugalom, önfegyelem, akaratunk visszafogása – ezek lehetnek az irányelvek. Egy spirituális, szellemi magaslatból magunkra nézve hirtelen felismerhetjük, hogy mely szándékaink helytelenek, és melyek helyesek. Változtassunk önzõ hozzáállásunkon is! Elektromossággal, tûzzel, robbanás-veszélyes dolgokkal kapcsolatban legyünk igen óvatosak! Dec. 22-e kora reggel belép a Nap a Bak jegyébe, ezzel ez a Nyilas idõszak lezárul. Laár András és Déri Zsuzsanna

jó ha figyelünk

Több mint kormányváltás, de kevesebb mint rendszerváltás – jellemezte Orbán Viktor 1998-ban az országra váró változásokat. A könnyed bonmot hamar szállóige lett, idézték egyetértõen, de gyakrabban elítélõleg, mint Orbán hatalomvágyának ékes bizonyítékát. Természetesen, mint minden, ellentétekbõl építkezõ mondást, ezt is kiforgatták, ám a végeredmény annyi, hogy azóta többször volt kormányváltás, a rendszerváltás meg késik, megakad, tétovázik, visszájára fordul, halványul és halódik. A második Gyurcsány-kormány most változtatna ezen a gyakorlaton. Gyurcsány a maga lendületes módján kormányváltás nélkül akar a rendszerváltásnál is többet, nagyobbat véghezvinni. s ugyan reformokat emleget, amelyek üdvös eredményeként a rendszerváltás megszilárdulhat és kiteljesedhet, de az általa elképzelt változások jellege és mértéke messze túl van a reformnak minõsíthetõ békés átalakításon. A reform lényegét egy közhelyszerû szlogenben így foglalnánk össze: megõrizve megújítani. Ami hazánkban mostanában történik, az nem reform. Nem lehet reformnak nevezni azt, ha nagy hagyományú, olykor ezeresztendõs intézményeket szüntetnek meg, tesznek

tönkre, a “reformált” magyar nyelv egyik divatos kifejezésével élve: ellehetetlenítenek. Nem reform, ha szétverik a Szent István-i megyerendszert, koldusbotra juttatják a Tudományos Akadémiát, ezzel a magyar tudományos életet, bezárják a kistelepülések iskoláit, postáját, kultúrotthonát, megszüntetnek vasútvonalakat, eladják a magyar mûemlékeket, kifosztják és csõdbe viszik a gazdákat, a hazai vállalkozókat. Nem reform az, amikor holmi visszaélésekre való primitív és aljas hivatkozásokkal megbüntetik a betegeket és a lelkiismeretes orvosokat, még jobban megszorongatják a rászorulókat, megsarcolják a segíteni szándékozó önzetleneket. De nemcsak a hagyományos, olykor valóban rosszul, ám többnyire jól mûködõ intézményeket pusztítják gyomorforgató következetességgel, hanem a hagyományos értékrendet is. Mostanában szégyellnivaló a hazaszeretet, nem elég trendi a család, ostobaság gyereket nevelni, kirekesztõ a heteroszexualitás, életidegen a gerincesség, az igazmondás a gyengeség jele. Életrevaló és tiszteletre méltó viszont a megrögzött hazudozó, a senkiházi, a jellemtelen, a megbízhatatlan. Tapasztalhattuk, hogy ebben a reformnak mondott, de annak semmiképpen nem nevezhetõ folyamatban gyen-

gült – mondhatni, kihalásra ítéltetett – a közvetlen demokrácia. (Lásd a tömegtiltakozások és a népszavazás elleni kampányokat.) Látnunk kellett, miként sértették meg a jogállami normákat mind a rendfenntartók, mind az igazságügyi szervek. Ezt sem lehet reformnak nevezni, mert az állampolgárokban csökken az igazságügyi szervekbe vetett bizalom, és, sajnos, azzal párhuzamosan a törvénytisztelet is. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen már a “szabad választásokon” sem érvényesül a népakarat. A rendszerint utólag bebizonyosodó csalásokon túl egy, a szavazók által alig támogatott párt mindig megmagyarázhatatlanul nagy szerepet kap a hatalomban. Gondoljunk bele: megint átalakulóban vannak a tulajdonviszonyok (a köztulajdont “választói felhatalmazással” lopják el), eltûnnek társadalmi rétegek (az önálló kisegzisztenciákat tönkreteszik), a gazdasági, társadalmi, morális elképzeléseink és meggyõzõdéseink válságba kerülnek, ez messze több, mint reform, de a rendszerváltáson is túlmegy. Ilyen hatalmas változás, rombolás utoljára 1945-ben érte Magyarországot. Lehet, hogy ezek megint felszabadítanak minket?! Ugró Miklós – Magyar Nemzet

Elõször olvasom, hogy ifjabb kolléga több mint 40 évrõl szól, amikor a kommunizmust említi Csonka tudat, csonka erkölcs, csonka nemzet – egészségesebb égöv alatt ez társadalmi horrornak számítana. Nálunk legfeljebb elégikus belenyugvás a következménye. Skodacsek András szinte hajszálpontosan idézi fel, amit szüleimtõl és agyongyötört, Isten adta tanáraimtól, ajánlott és kapott könyvekbõl tanultam. Egy dolog mégis piszkál, mert volt itt egyfajta kettõsség, amirõl csak az tudhat, ha ugyan meg nem hülyült a közel félévszázadnyi bolsevista agymosás alatt, aki átélte. Lehet nézni a tévé jubileumi mûsorainak nagykorú felügyelete alá ajánlott, néhány perces mûsorkáit a kommunista múlt idejébõl, az talán segíthet a múlt visszaidézésében. Nem baj, ha nem. Pont a mi emlékeink hiányoznának ma? Gondolom, hogy is. Mégpedig azért, mert Rákosi okos csirkefogó volt. Elképesztõen aljas, akár egész moszkovita csürhéje, de legalább esze volt az adai szatócs letagadhatatlanul tehetséges fiának. Az 1949-es izé, A Magyar Népköztársaság Tákolmánya (idézet tõlem) máig halhatatlannak bizonyul, akár néhai Dzsugasvili Szoszó budapesti díszpolgár volta. Csakhogy míg megkísérelték a nemzet imáját, a Himnuszt leváltani a Köztársasági induló nevû szerzeménnyel, Rákosi felfogta, hol a határ, és megálljt parancsolt. Nem a nemzettudat volt, ami erre késztette, hanem a belátás. Az, hogy vannak nemzeti értékek, amikhez nem tanácsos nyúlni. Érdemes megnézni ennek a szovjetbérenc gyilkosnak a képi háttereit: a nemzeti zászló szinte mindig ott van a háttérben. Az olimpiai gyõzelmeket bölcs demagógiával a dolgozó magyar nép sikereinek hirdette. Röviden és világosan: minden nemzetközi lózung mellett és ellenére ott volt a nemzet jelképe. Nem volt politikai kabaré, villamosokon viccmesélõ provokátorok utaztak, és aki nevetett, pláne, ha hozzá tett egy másik viccet is, jó ha figyelünk

máris vitték. Fogadni merek, hogy az én korosztályomból is kevesen emlékeznek erre. A társadalom legnagyobb bûne, így a magyar társadalomé is a kollektív felejtés. Errõl szól Skodacsek András a mai szégyennapból kiindulva. Mindent elfelejtett az, aki nem tartozik az említett másfél millióhoz? Mindent?! Vagy egész egyszerûen nem érdekli semmi. Mint a halálhoz közelítõ embert. Ismerõsömnek még nem diagnosztizálták a tumorát, amikor már a televíziót sem kapcsolta be, amikor nemzetközi meccset közvetített. 90 fölötti rokonom egyszer csak abbahagyta a festegetést, felhagyott minden gyakorlatával, és naphosszat üldögélt kedvenc székén, bámult maga elé, és néha bóbiskolt. Egy délelõtt végleg elaludt. Itt tart a nemzet. Akkor kezdte a halál felé bóbiskolást, amikor 1957. május elsején hatalmas tömeg vonult fel. Mindegy, hogy volt, aki félelembõl, volt, aki roppant lelkesen (mer ilyenek is voltak). A lényeg, hogy fél évvel szabadságharcunk leverése után sietve felejteni kezdett a nép. A nemzet még Kádár-huszárnak nevezte az akkori karhatalom egyenruhás tagjait, de a nép már tapsolt Kádárnak. Kádárnak, Aprónak, Münnichnek meg a többi gyilkosnak. Márciusban még élt a nemzet, a fõbb útvonalakon sétálva szórakozott az állig felfegyverzett új ávósokon, akik meg akarták védeni tõlünk a hazát. 4-5 méternyire rendõr, katona, munkásõr. Állig fegyverben. És arra sem emlékszik a korosztályom, hogy meddig járkáltak a rendõrök (katonák és munkásõrök) géppisztollyal, hogy azonnal lecsaphassanak. Kádár csürhéje annyira buta volt, hogy eszementek gyülekezetének vélte a nemzetet, akik márciusban (szerintük nyilván csakis 15-én, mikor máskor?) nekiugranak a fegyveres karhatalomnak. Buták voltak, de ahhoz volt eszük, hogy állandóan felhánytorgassák azt az észbeli szegénységi bizonyítványt, amit “Horthy-fasiz23

mus” néven emlegettek, ahogy tudatlan követõik a baloldalon máig teszik. Szerintük annak a két évtizedes gazdasági, testi-lelki gyarapodásnak következménye volt, hogy a nemzetköziség sehogyan sem akart gyökeret verni a magyarok tudatában. A Rákosi-rezsim még egy háborút vesztett országra, illetve országba települt gyõztes idegen hatalom alapjain dolgozott, még éltek a Don-kanyart túléltek, még hadirokkant koldusok, nem pedig óvatlan nyugdíjasokat verõ és meglopó csibészek járták a sebhelyes bérházakat, és nem pénzt meg ékszert vettek el, hanem ennivalót koldultak. Ilyen közegben egy dolog mûködött valójában: a meggyõzés. Vasárnap délelõttönként úgynevezett népmûvelõk járták a házakat, és agitáltak. Elmondták, miért jobb nekünk, ami rosszabb. A nevelhetetleneket általában feljelentették. A nevelhetetlenek egy része munkatáborokba került, más részét kitelepítették. Esetleg elvitték, és kihallgatták. Akinek szerencséje volt, túlélte. Ez ilyen egyszerû dolog volt. Az iskolákban betiltották a hittant, de munkaszüneti nap volt március 15-e. A forradalom vérbefojtása után már iskolába járt az a nemzedék, amelyik késõbb békevert nemzedéknek nevezte magát. Így különült el a háborús gyerekektõl. Õk már a “szabad” Magyarországon születtek. Szüleikben ott lappangott a háború és a kommunista terror szülte rettegés, nekik pedig roppant kényelmes volt nem járni a vasárnapi diákmisékre és -istentiszteletekre, és amikor kiderült, hogy érdekli õket, mirõl hallgatnak a szüleik (mert a többség igenis hallgatott, aljassá gyávult), eltörölték a gimnáziumokban a történelem-érettségit. Historia est megistra vitae. A rómaiak tudtak valamit: “a történelem az élet tanítómestere”. Világos, hogy a ‘40-es végén és késõbb születettek számára már helyes volt lenullázni a történelmet. Máig él az a szemlélet, amit akkor kaptak: ami régen volt, nem érdekes. Ezeket az embereket kell ismét nemzettudatra ébreszteni. A válogatott meccseken, amit a haldoklásra készülõk már nem néznek, ott van az a nemzedék, amelyikhez szólnunk kell. Nem egyszerû megmagyarázni, hogy a történelem nem egy aktuális focimeccs, hanem õseink és gyökereink megismerése, ami megmagyarázza azt is, miért ragaszkodunk jelképeinkhez, de lehetséges. Ehhez azonban magyar szülõk is kellenek. Egyelõre ez a legnehezebb. Nemzeti szemléletû iskolák, amik elsõsorban a tanárok szellemiségétõl olyanok, amilyenek.

Nem lehetetlen vállalkozás. Dolgoztam olyan intézményben, ahol evidencia volt Európa kultúrájának keresztény eredete, taníthattam etika címen keresztény polgári erkölcstant, nem pedig nyesegetett etikatörténetet, akár nem is szólva a mûvelõdéstörténetrõl, aminek világszemlélete és tematikája mindig a tanártól függ. A hallgatók pedig megtanulták és értették ezeket a tárgyakat, és mivel bennük már nem élt a bolsevista államvallás, az ateizmus, vagyis teljesen tudatlanok voltak, nem egy kártékony ideológiát kellett a fejekben leváltani, hanem az ûrt kellett kitölteni. Egy fogyatékosság azonban megmaradt: a nemtörõdömség. Ma két esztendeje megnyertük volna a népszavazást, ha elegen elmennek szavazni. De nem mentek, mert majd más elmegy, és akkor minden rendben. Ha pedig nem mennek, akkor nem történik semmi. Ez van: nem történt semmi. A jó, a helyes választás tanítható, ha jól tanítjuk, de a fridzsider- és a gulyásszocializmus unokáit szinte lehetetlen a semmibõl kimozdítani. Egy vidéki rádió 19 éves munkatársát idézem, ha szó szerint nem is tehetem: mondom, hogy buliztam, és rohadtul másnapos vagyok, nem tudok dolgozni, hagyjanak békén, amíg kialszom magam. Ez a szemlélet a Kádár-rezsim gyümölcse. Ha nem tudjuk felszámolni, a másfélmilliós nemzet is elfogy. Vége lesz. Változtassuk meg öt-öt ember életfelfogását, hiszen arról van szó! Skodacsek a valóban járható utat tûzi ki célul. Tapasztalatból tudom, hogy nem lehetetlen, ha csak el nem lehetetlenítenek minket. De mi nem lehetünk másnaposak, nekünk élõ egyenes adásban, azonnal kell cselekednünk. A mai magyarországi helyzet forradalmi helyzet, még a lenini fogalmak szerint is: már senki és semmi nem maradhat úgy tovább, ahogy eddig van, változtatáskényszer szorít mindannyiunkat. Kell egy igaz alkotmány, egy ide illõ, azaz magyar alkotmányos rend, valamint nemzeti kontinuitás, folyamatosságtudat. Ennek újabban nevet adott a mai magyar kormány: lázadás. Én még tanultam is, tanítottam is történelmet. Lázadni csak abszolút uralom ellen lehet, demokráciában pedig ilyen nincs. Vagy demokrácia, vagy abszolút uralom, lehet választani. Egy hazug és kártékony kormány ellen tenni józan önvédelem, nem pedig lázadás. A nemzet önvédelme és védelme szent kötelesség. Kell válogatni az eszközökben, de kíméletnek nincs helye. Szitányi György

Az ún. magyar modell Az ún. magyar modell egy elitfenntartó, elitfinanszírozó, rétegmodell, mely az állam és társadalom járadékaiból él. Másként fogalmazva, az ún. magyar modell mint állam- és társadalom-fenntartó kurzusmodell megbukott. Az átalakulás magyar modelljének, az átmeneti politikai és gazdasági rendszernek alkalmatlansága nagyon összetettebb jelenség. A mérleg összegzéseként azt mondhatjuk, hogy a leszakadó magyar társadalom nem tudott felzárkózni sehova, sõt, a további leszakadást sem tudta megakadályozni. Az átmenetet magyarázó tudományok – különös tekintettel a közgazdaságtudomány vonatkozó magyar elméletének – érvelése csúfosan megbukott Magyarországon. Különös jelentõsége van a magyar kommunista-szocialista politikai gazdaságtanban híressé vált hitelpénzforgató filozófiának, amely a politikai stabilizációs szándékok eszköze volt, de sem a gazdaság rendbetételére, sem a társadalom felemelésére nem volt al24

kalmas. Mindez ma már evidencia, hisz a rendszerszemlélet nevében fellépõ fiatal tudósaink birtokában vannak egy korábban eretnek tudásnak. Pontosan értik, hogy a nemnövekedés egyensúlytalansághoz vezet, a növekedés viszont állandó egyensúlytalanságokat hoz létre. Olyan egyensúlytalanságokat, amelyeket hatalmuk megtartása érdekében, a szokásos stabilizációs dühhel kezeltek a magyar kommunista-szocialista rezsimek. Eközben a stabilizációs rezsimek mûködéséhez szükséges, felvett óriási hitelek 20-30 százalékával szavazatokat vásárolva ún. jóléti intézkedéseket hoztak, a többi pénzt pedig magukra költötték. Az új szocialista parvenü szakít a hagyományokkal? A stabilizációs és hitelpénzforgató politikai-gazdasági filozófia temetésére készülünk. Az eddig követett gazdaságpolitikai koncepció a gazdasági és a politikai rezsimeknek sem szolgált egyértelmûen követendõ vezérfonalként, hisz az olcsó hitelpénz felvételének és

használatának logikájára épített, az adósságot kinõni szándékozó filozófiával teljesen ellentétes a vagyontárgyak kiárusításából származó bevételeknek az idõ elõtti adósságkiegyenlítésre való felhasználása. Ez ellentmond az olcsó hitelpénz maximális kihasználásának, másrészt a privatizációs forrásokat a termelésbõvítésre és munkahelyteremtésre kellene felhasználni, különben pénzforgalmi szempontból egy eleve negatív eredményességû játszmát folytató gazdasági rezsim jön létre…, amely egy olyan politikai rezsimet szolgál, amelyben az összefonódott politikai és gazdasági elit a hitelpénz járadékaiból él…, és állandó politikai stabilizációs célú megszorításokkal operál, hogy a lehetséges növekedés területeit és aktorait mint a hatalmi stabilitásra veszélyes elemeket megfékezze. A hitelpénz-forgató filozófia szerint adósságot lejárta elttt megadni esztelenség! Forrás: Csorba József – gondola

jó ha figyelünk

Az Alkotmánybíróságon támadta meg az 1997. évi, választási eljárásról szóló törvényt Varga Gyõzõ egyetemi docens, mert ha a kormányra kerültekrõl a voksolást követõ harmadik napnál késõbb derül ki, hogy erõszakkal jutottak hatalomra, a választás eredménye e törvény alapján már nem támadható meg. Problémákat vet fel az 1997. évi C. törvény több szava és mondata Varga Gõzõ, fõiskolai tanár, egyetemi docens szerint, aki már második levelében fordul az Alkotmánybírósághoz kérve, hogy semmisítse meg az általa kifogásolt részeket. A docens elõször október 8-án fordult az AB-hez, melyben részletesen leírta, hogy melyek a szerinte törlendõ részek. Az Alkotmánybíróság fõtitkára november 2-án érkezett levelében felhívta hiánypótlásra: jelölje meg, hogy az Alkotmány melyik szakaszára alapozza kérelmét és indokolja is meg az álláspontját, hogy az Alkotmánybíróság tárgyalni tudja az indítványt. Varga érvelése szerint az 1997. évi C. törvény hatályos szövege nem alkalmas annak kiküszöbölésére, hogy valaki az Alkotmány 2.§ (3) bekezdésében deklarált tilalmat megsértve erõszakosan megszerezze a hatalmat, illetõleg kizárólagosan birtokolja: “Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erõszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetõleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Varga úgy véli, hogy 1997-ben a választási eljárásról szóló törvény megalkotásakor nem lehetett az a szándék, hogy az egész országot be lehessen csapni. “Értelmezni kell az Alkotmányt, és abból egyértelmûen kitûnik, hogy illegitim a jelenlegi hatalom” – fogalmazott a docens. “És mint látjuk, ez leplezõdött le az õszödi beszédben. Mivel az Alkotmány azt is elõírja, ha valakinek ilyen a tudomására jutott, annak kötelessége tennie ellene. Nemcsak mint jogász, teológus, ügyvéd, hanem mint, krisztushívõ ember kötelességemnek érzem, hogy tegyek ez ellen” – tette hozzá Varga Gyõzõ.

Persze felmerül a kérdés, hogy hol volt itt az erõszak? Az egyetemi docens szerint az erõszak kétféle lehet: fizikai és lelki (szellemi). Mint mondta, totális diktatúrákban mindkettõ egyszerre érvényesül, de az egyik fajtája is lehet elõkészítõje a totális diktatúrának. A 20. század hírhedt diktatúrái közül a nácizmus és a fasizmus “alkotmányos úton” jött létre, a félrevezetett tömegek szavazatai a “szabad választások” során juttatták Hitlert is és Mussolinit is a hatalomba. Mint ismert, hasonló jelenség zajlott le hazánkban is a II. világháború után: a szovjet fegyverek árnyékában, csalásokkal és hazugságokkal félrevezetett dolgozók részvételével lezajlott “választásokon” gyõzött a sztálinista hatalom. 1956-ban a hazugsággal uralkodó diktatúra ellen kelt fel a magyar nép; a kádári megtorlás, majd puha diktatúra alapvetõ jellemzõje is a hazugság, az egész nép félrevezetése volt. “1989-ben szakított a magyar nép vezetése is a hazugsággal, de éppen az idén lezajlott választások után derült ki, hogy a hatalom újbóli megszerzése céljából hazugsággal, megtévesztéssel, lelki, szellemi erõszakkal ”nyerte meg" a választásokat a ma is uralkodó koalíció" – fogalmazott Varga. Véleménye szerint, ha az Alkotmánybíróság indítványa szerint határoz, az alkotmányos rend keretei között megsemmisíthetõk az idei tavaszi választásokon az MSZP és az SZDSZ jelöltjeire leadott szavazatok, az Országgyûlés tartósan határozatképtelenné válik. “Hazánk népe új országgyûlési választásokon tudja az igazság ismeretében megerõsíteni a jelenleg kormányzó koalíciót, vagy megvonni tõle a bizalmát – tette hozzá. Megtudtuk azt is, hogy az indítvány – természetesen – nemcsak a “baloldali”, de a “jobboldali” erõszakos hatalommegszerzést is lehetetlenné teszi. Egy, vagy több késõbbi választás eredményét megtámadó jogorvoslat nem okozhat jogbizonytalanságot, mert a vélt sérelmet végérvényesen elbíráló Legfelsõbb Bíróság, a törvényben megszabott határidõn belül vagy helyt ad a panasznak, vagy – ha az megalapozatlan – elutasítja azt. Néhány napos bizonytalanságot a jogállam társadalma el tud viselni – véli az ügyvéd. Az Alkotmánybíróság ebben az esetben három dolgot tehet: fiókba teszi az indítványt és elhalasztja a döntést. “Csupán” elutasítja, ekkor azonban csak a fizikai erõszakot minõsíti erõszaknak, de ebben az esetben pont az AB szûkíti le az Alkotmány kifejezett parancsát, végül: helyt ad az indítványnak és megsemmisíti a kifogásolt részeket. Ebben az esetben az OVB-hez lehet jogorvoslattal élni, pl. a tavaszi választások végeredménye ellen; ennek esetleges negatív döntése esetén pedig Legfelsõbb Bíróság elé kerül az ügy. A docens azzal tisztában van, hogy a beadványt megpróbálják majd némelyek “szétcincálni”, de mint mondta, a válság megoldása az Alkotmánybíróság kezében van. Epress József

OLVASÓI VÉLEMÉNY

„Gyerekek“, ki az a marha, aki betartja ezt a „diktatórikus“ törvényt!!!! Ilyen a mesében van, meg a kommunista diktatúrában, hogy a legolcsóbb, feltehetõen a legsza...bb gyógyszert etessék a magyar lakossággal!!!! Ez teljes mértékben felháborító!!! Egyszerûen nem kell betartani!!! Aztán, ha tömegesen büntetik meg az orvosokat, meg a patikusokat, meg a lakosokat, mert követelik a megszokott gyógyszereiket, abból nemzetközi botrányt lehet „kavarni“... Ez egy elmebeteg agyszüleménye!!! Irányítsuk orvoshoz, de csak a legolcsóbb gyógyszert szedheti!!!! Üdv: Frigyesy Ágnes újságíró (Jómagam Sandonorm gyógyszert szedek a vérnyomásomra, ez egy svájci gyógyszer, eszem ágába sincs átállni egy sz...bbra!!!) jó ha figyelünk

25

„Harcolunk azért, hogy a munkáshatalom ne kiürült jelszó legyen, hanem a munkás rendelkezzék önmaga és munkája felett. Harcolunk a természetes önrendelkezésért: a területi közösségek autonómiájáért és háborítatlanságáért, a községek, városok és tájegységek önkormányzatának jogáért; jogukért az általuk létrehozott javak feletti szabad rendelkezésre, természeti és kulturális környezetük megõrzésének jogáért. (...) Harcolunk az életforma szabad megválasztásáért és az ennek alapján õ közösségekbe tömörülés jogáért. Harcolunk azért, hogy a modernizáció ne a természet ‘legyõzését’ jelentse, hanem békés és kímélõ együttélést a természettel.“ Az idézet - nem tévedés - a Szabad Demokraták Szövetsége Elvi Nyilatkozatából való. Az SZDSZ manapság a technokrata modernizáció pártja, amely kíméletlenül számol le a „fejlõdés“ ökológiai korlátaival, valamint a piacképtelen kistelepülésekkel. Az ezredfordulóra nyilvánvalóvá lett, hogy a XIX-XX. század ideológiai konstrukciói széthasadtak. A közjogi-emberi jogi liberalizmusból nem feltétlenül következik neoliberális gazdaságpolitika - és fordítva. A 89-es Elvi Nyilatkozat bevezetõje - mások mellett - Bibót, Jászit és Kéthlyt nevezi az SZDSZ szellemi elõdjének.2 A magyar liberális szocialisták és radikális demokraták jó ideje beletörõdtek: az SZDSZ elhagyta az elõdök örökségét valamelyik épülõ autópálya mentén. Fennmaradt azonban egy illúzió, hogy piacosítási düh ide, ökoszociális érzéketlenség oda, az SZDSZ mégiscsak az emberi jogok maradéktalan érvényesülésének politikai garanciája. Mikola István és Semjén Zsolt felejthetetlen közremûködésével ez az illúzió segítette át a kisebbik kormánypártot 2006 tavaszán a parlamenti küszöbön. Ennek az illúziónak ! a nagyon is valós morális-kulturális gyökerei visszavezethetõk a 2002-ben kilépett alapító elnök, Kis János rendszerváltást megalapozó 26

politika-filozófiai munkásságára. „Amikor másokról, az emberi jogok megsértésével üldözött vagy diszkriminált személyek védelmérõl van szó, nincs helye politikai mérlegelésnek. Nem képzelhetõ el olyan külsõ elõny, amelynek a kedvéért sorsukra lehet hagyni õket. Ha embereket morális jogaikban megsértenek, tiltakozni kell amennyire erõnkbõl telik.“3 A rendszerváltás idején az SZDSZ-re hívei és ellenfelei egyaránt úgy tekintettek: õk azok, akik kérlelhetetlenül védelmezik demokraták és antidemokraták, konformisták és non-konformisták emberi jogait, õk azok, akikre mindig számíthatnak a politikailag, kulturálisan vagy szociálisan marginalizált társadalmi csoportok, az elnyomás és önkény áldozatai. Õk voltak azok, akik törvényes, emberhez méltó bánásmódot követeltek utcai randalírozóknak, köztörvényes bûnözõknek is. „Jogállamban a rendõrök nem ka! tonák, hanem magasan képzett állami tisztviselõk. Ha megszegik a törvé nyt, éppúgy a rendes, polgári bíróság elõtt kell felelniük, mint bármely más állampolgárnak. A rendõrség felhatalmazását nyílt, számonkérhetõ törvények írják le, tevékenységét a népképviselet szervei ellenõrzik“ - írták 1989-ben.4 „Idõrõl idõre a közvéleményt is megrázza vagy megosztja egy-egy erõszakos rendõri fellépés híre; a jellegzetes rendõri bûncselekmények nagy része büntetlen marad“ - panaszolták fel 1994 tavaszán. Idén október 23-án az ellenszegülõkkel és barikádépítõkkel szemben - a hatályos jogszabályok alapján - a rendõrségnek joga és kötelessége volt nemcsak fellépnie, de kényszerintézkedéseket is foganatosítania. A rendõrségi fellépés azonban olyan szinten vált aránytalanná, hogy alapjaiban ingatta meg a jogállami intézményekbe vetett bizalmat. Élõ, egyenes adásban láthattuk, amint a földön fekvõ, megbilincselt tüntetõ testébe az öszszes arra járó egyenruhás rúg egy méretest. Gergényi rendõrkapitány

másnap ezt úgy kommentálta, hogy tömegoszlatás közben a rendõr belebotlik ebbe-abba. A youtube.com oldalról most is letölthetõ videók6 arról tanúskodnak, hogy a Deák téren átvonuló rendõrök - minden elõzmény nélkül - maguk kezdtek vaktában utcaköveket hajigálni. A rendkívül heterogén tiltakozó tömegre fejmagasságban szórták a gumilövedékeket. Az egyik mellékutcában, az összecsapásoktól távol egy bolttulajdonos egymagában tartott hazafelé, amikor a rendõrsorfal elõbb elzárta elõle ! az eltávozási utat, majd egy adag gumilövedéket eresztettek bele. Ma még kétséges, hogy sikerül-e megmenteni szeme világát... A törvényesen megtartott Fidesz-gyûlés résztvevõi apokaliptikus körülmények között hagyhatták el a helyszínt. A mentelmi jogát igazoló Révész Máriusz országgyûlési képviselõt eszméletlenre verték a rend õrei. Az elkövetõk személyazonosságáról sem Révész képviselõ, sem a karhatalmi agresszió más áldozatai nem tudtak számot adni, mivel az intézkedõ terminátorok maszkot viseltek, azonosító jelvényt azonban - a törvényi elõírás dacára - nem. A világhálón keringõ felvételeken7 az is jól látható, hogy 23-án éjszaka a Váci utcában magányosan ácsorgó és üldögélõ személyeket vertek cipóra és hagytak sorsukra a Gergényi-huszárok. A fõkapitány és a miniszterelnök még aznap teljesen törvényesnek minõsítette a 23-i rendõri fellépést. A koalíciós kormány feje késõbb azért létrehozott egy bizottságot az „események“ kivizsgálására, s abba elhívta Vörösmarti Mihályt,! a BM Forradalmi Rendõri Ezred parancsnokát is, aki a jogállami idõszá mítás elõtt - egyebek közt - a demokratikus ellenzék tüntetései kapcsán szerzett felbecsülhetetlen értékõ tömegoszlatási tapasztalatokat. A rendõrség magatartása jelentõs mértékben járult hozzá - elsõsorban az Astoria jó ha figyelünk

környékén, az esti órákban - az erõszak eszkalálódásához. Egy demokratikus jogállamban ugyanakkor a karhatalom felé röpített Molotov-koktélt az sem legalizálja, ha elõzõleg éppen a célba vett hivatalos személyek adtak felmentést maguknak a jogállami imperatívuszok alól. Aki gyújtogat, úttorlaszokat épít, illetve az utcáról kívánja megdönteni a törvényes magyar kormányt: köztörvényes bûnözõ. Aki egyenruhába bújva súlyosan bántalmaz békés állampolgárokat: köztörvényes bûnözõ. A Kossuth térrõl - legalábbis vitatható körülmények között - eltávolított csoportosulásban felbukkanó árpádsávos zászló, a nap folyamán a tiltakozók közé keveredett bõrfejûek és futballhuligánok - mind-mind okkal kelthettek félelmet. A helyzet tehát nem egyszerû. Könnyû azonban akkor liberálisnak lenni, amikor a pesti utcán fáklyás antifasiszták vagy fehér köpenyes ápolónõk vonulnak fel. A liberális szólamok hitele pontosa! n annyit ér, amennyit belõlük bonyolult, kiélezett helyzetekben - a rendpárti kísértéseknek ellenállva - gyakorlati cselekvéssé formálunk. Egy liberális soha nem vonhatja kétségbe: legádázabb politikai ellenfele emberi méltósága éppúgy sérthetetlen, mint bárki másé. „A rendõri hatalommal való viszszaélés megszüntetése elsõsorban nem jogszabályi, hanem politikai, irányítási kérdés“ - fogalmazott nagyon helyesen a szabad demokrata pártprogram 1994-ben.8 Tizenkét évvel késõbb, a magyar liberális párt prominensei szürreális kampányba kezdtek az õszi rendõri jogsértések elsõ számú felelõse, Gergényi Péter mellett. A szebb napokat látott Demszky Gábor - mintegy feltéve a koronát pártja önsorsrontó ámokfutására - november közepén még ki is tüntette a Vasprefektust.

„Az állam és a közrend biztonsága, a szocializmus vagy a nép érdeke, az alkotmány tiszteletben tartása, s más hasonló generál-klauzulák a mindenkori politikai erõviszonyok apró elmozdulásainak közvetlen függvényeivé tehetik az állampolgári jogok valóságos tartalmát. A jogállam lényege, hogy az állampolgári szabadság határai nem a fensõbbség pillanatnyi értelmezésére bízott határozatlan jogfogalmak, hanem a lehetõség szerint legpontosabban meghatározott, ezért elõzetesen kalkulálható törvények rendelkezéseinek megfelelõen alakulnak. A jogállamban az állampolgári jogok nem a hatósági mérlegelés változó jóindulatán, hanem az általános érvényû normák szavatolta alanyi jogokon nyugszanak.“9 A hatályos magyar alkotmány világosan rendelkezik: a politikai szabadságjogok határait törvényben kell kijelölni, de lényeges tartalmukat még az Országgyûlés sem korlátozhatja.10 Demszky Gábor fõpolgármester október elsõ napján „liberális város“ jeligére várta a szavazatokat. Pár héttel ké! sõbb - a hiszteroliberális bázis hangos tetszésnyilvánításától kísérve - az önkormányzat fõkegyúri jogától tette függõvé színpadok és hangosító berendezések használatát fõvárosi tüntetéseken. A beígért gazdademonstrációt - a városlakókban kétségkívül megbúvó parasztellenes attitûdökre alaposan rájátszva azzal a szánalmas megoldással cselezte ki, hogy „traktorral behajtani tilos“ táblákkal rakta tele Budapest utcáit. „A jog az ember elemi politikai állapota; jogaink emberi mivoltunkban gyökereznek, s nem a ‘közösség’ javára végzett szolgálat jutalmaként nyerjük el õket a szolgálat arányában.“ A jogsértettekkel hajdanán feltétlen szolidaritást vállaltak a szabad demokraták. Mai vezetõik cinikus egykedvûséggel reagáltak a vérzõ fejû emberek látványára: „Minek

mentek oda? Érdekes, én nem jártam arra, és velem nem is történt ilyesmi.“ Kuncze pártelnök a súlyosan sérült Révész képviselõn „tréfálkozott“. A hatás nem maradt el: az elkövetkezõ napokban udvari humoristák és csokornyakkendõs véleményvezérek felváltva gúnyolódtak a kilõtt szemû tüntetõn és Révész Máriuszon. Ez a vég. Ennél nincsen lejjebb. A szabad demokrata lejtmenet persze nem mostanában kezdõdött. A szavazótábort harmadára apasztó klikk a 98-as kudarc óta zavartalanul osztja tovább a lapokat, kormányra kerülve pedig az igazgatótanácsi és felügyelõbizottsági stallumokat. A 2002-es kampányban az SZDSZ „Kossuth pártjaként“ hirdette magát. A Kossuth nevére adott voksokat a régi-új liberális oktatási miniszter szemvillanás alatt konvertálta Habsburg-közalapítvánnyá. A D-209-es botrány után a kisebbik kormánypárt simán eltûrte, hogy az MSZP bohócot csináljon belõle aktanyilvánosság dolgában. Három évvel ezelõtt az Országgyûlés szabad demokrata szavazatokkal fogadott el egy alkotmányellenes törvényt a szólásszabadság korlátozásáról. Az SZDSZ négy évig csendesen szemlélte a Lamperth-rendõrség tüntetés-betiltási botránysorozatát. Az Elkúrtuk-botrány kellõs közepén egy osztrák képviselõ röppentett fel hírt arról, hogy a bükkösdi völgybe cementgyárat álmodó Strabag a szabad demokrata pártkasszát is dotálta.13 A reakció: egymondatos, ingerült tagadás, két nappal késõbb az osztrák politikusról jelentek meg diszkreditáló cikkek. Néhány héten belül az egész ügy kikopott a közbeszéd fõáramából. Az európai politikatörténetben amúgy egyáltalán nem példa nélküli értesülés érdemben reflektálatlan maradt. A „jobb híján“ SZDSZ-szavazó gondolatait pedig úgy lepték el a kétségek, mint a Strabag-hirdetések az ellenzéki hírportálok nyitóoldalait. Az SZDSZ-es korifeusok régóta gyûlölettel vegyes lesajnálással fogadják Kis János, Tamás Gáspár Miklós, a jogvédõ szervezetek, sõt saját „belsõ ellenzékük“ kritikáit. Az elvi következetességet a 2006-os SZDSZ-szótár doktrinerségnek fordítja. Két hónappal ezelõtt a demokratikus ellenzékbõl kinõtt párt szinte kérkedve állt a rendõrállam oldalára. Az emberi jogi elkötelezettség illúziója összetört. Ami megmaradt: a diffúz Orbán-fóbia, továbbá a közösségi szempontokat a tõke ellenében is érvényesíteni képes hatósági szervezetrendszer leépítésének és a közszolgáltatások hidegvérû piacosításának (röviden: „a kisebb állam“) politikája. A „szabadság és szolidaritás“ hívei ezért nem szavazhatnak többé Kuncze, Demszky, Petõ, Magyar és Kóka pártjára. Schiffer András – ES.hu

jó ha figyelünk

27

LÁZADNAK A BALOS SZAVAZÓK, DE A SOKASÁG ELÉGEDETT... Napjainkban a balra szavazók egyre elégedetlenebbek. A szolcib diktatúra nekik sem jött be. Felmérésszerûen beszélgettem kisvállalkozóval, pedagógussal, nyugdíjassal, orvossal, munkanélkülivel, kukással, hajléktalannal és minden olyan emberrel, akirõl feltételeztem, hogy balos, vagy õ maga vállalta politikai hovatartozását. Az eredmény mondhatom örömteli, de egyben elszomorító. Sokan könnyeikkel küszködve szidták most azt a hatalmat, amit õk maguk emeltek a trónra. A postán egy idõs nyugdíjas hölgy sírva fizette be villanyszámláját, már maga sem tudta, hogy hányadik felszólításra és milyen késedelmi pótlékkal. A vállalkozó vérbeli balos, /büfés/ egyik hitelintézettõl a másikig kilincsel a fennmaradás reményében. A csekkek sokaságát legyezõként tartja orrom elé. Szemével hunyorogva próbálja könnyzáporait visszatartani, szinte sziszegve hüppögi, hogy kormányváltás kell! A pedagógus ledolgozott éveivel érvelve, próbál a nyugdíjintézetnél kalapolni, annak reményében hátha sikerül még most idõben felhagyni az eddig általa annyira dicsõített közoktatással, ami most összeomolni látszik. Az orvos, aki értelmiséginek vallotta eddig magát, most erõs önkritikával anyázza a kormányt. A kukás családapa félve nyilatkozott. Számomra egyértelmûvé tette, hogy már mindenre haragszik, ami piros. A szegfût, pedig kifejezetten utálja. Kérte, neve ne kerüljön nyilvánosságra, mivel az "állásával" játszik. A munkaügyi központ elõtt várakozók már befásultan várják, hogy sorra kerüljenek. Itt többen új rendszerváltásról beszélnek, eközben egymást sokkolva temetik a kormányt, és abban bíznak, hogy az elõadó kiközvetíti õket legalább egy minimálbéres mindegy milyen munkára. A hajléktalan elvesztette feleségét, szüleit, lakását, mindenét. Most küzd a lelkiismeretével, amit tavasszal egy kisfröccsért eladott. A beígért munka, a hajlék, a terülj, terülj kampányasztalok már üresek. A jólét megteremtése elhúzódik a következõ választásokig, vagy a karácsonyi egy tál melegételig. A legmegdöbbentõbb! - a segélybõl és egyéb lyukas szociálishálóból élõk, már most félnek, rettegnek a kötelezõ munkától. Kiskapukat keresve és találva, már válóperek sokaságát zúdítják majd a számukra jól tejelõ állam bácsira. Ezáltal keresve kibúvót az egy családban egy dolgozó elmélet alól. Így ismételten jogosan jár majd nekik a segélyek halmaza. Õk elégedettek és egyáltalán nem bánták meg, hogy bár sokan közülük nem tudják, mi is az a baloldal valójában, de kisebbség révén, sokaságuk miatt befolyásolni tudták a választási eredményeket. Tamás István közíró

28

ZDF (zdf.de): A német közszolgálati televízió Aspektusok címû kulturális magazinja Gátlástalan és botrányos címmel foglalkozott Alex Gibney, Enron - The Smartest Guys In The Room címû dokumentumfilmjével. A január végétõl a német mozikban látható film tárgya az Egyesült Államok történetének legnagyobb pénzügyi botránya, melyben a befektetõk 40 milliárd dollárt veszítettek, sokak teljes idõskorukra félretett pénzüknek mondhattak búcsút, mintegy 20.000-en kerültek az utcára. A rendezõ szerint az Enron-történet leleplezi a kapitalizmus legnagyobb tévhitét, nevezetesen: a korlátlan önérdek minden esetben hasznos a közösség számára is. Ez azonban nem igaz. A történet Kenneth Lay lobbistával, a Bush család barátjával kezdõdött, aki a nyolcvanas években Washingtonban elérte az energiapiacok felszabadítását, az állam kivonulását a területrõl. S Lay elfoglalta a szabaddá váló területet, egyesített néhány texasi gázvállalatot és megalakította az Enront. A cég késõbb George W. Bush legnagyobb szponzora lett, fizetségként Lay kiválaszthatta a washingtoni energia hivatal vezetõjét. Az ügy másik kulcsfigurája Jeffrey Skilling, a vállalkozás második embere, aki forradalmi ötletével Enront a gáztõzsdévé alakította, így az energia spekulációs tárggyá változik. Skilling teljességgel átalakította a céget, melyben kõ kemény darwinizmus uralkodott. Évente kétszer értékelték a cég munkatársait, s tíz százalékukat automatikusan kirúgták. A gyors növekedés érdekében az Enron szinte mindennel kereskedett, s vezetõi vakmerõ spekulálációkba bonyolódtak. A korábbi sikerek azonban megismételhetetlennek bizonyultak, a cég azonban világméretekben terjeszkedett és olyan befektetései voltak, melyek sohasem térültek meg, mint például az indiai Darpohl erõmûve. Mivel az áramot a szegény lakosság képtelen megfizetni, ezért az erõmû máig nem egyéb, mint félkész rom. A pénzvilágnak fogalma sem volt a cég problémáiról. A Fortune magazin egymás után hatszor választotta Amerika leginnovatívabb vállalkozásának. A menedzserek kíméletlenül az égbe hajtották a részvényárakat, miközben a cég már egyre nagyobb veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni. Skilling, hogy a látszatot megõrizze, bevezetett egy döbbenetes könyvelési módot, tényleges bevételként elkönyvelte a feltételezett nyereséget is. Ez akkoriban még legális volt. Amikor ez sem segített, akkor a cég törvénybe ütközõ akciókba kezdett, például csak azért alapított leányvállalatokat, hogy a milliárdos veszteségeket elrejtse. A film kétséget sem hagy afelõl, hogy az Enron vezetõi nagystílûen osztogatták a kenõpénzt.ûAz Enron gátlástalansága talán Kalifornia állam esetében érte el tetõfokát, ahol teljesen felszabadították az energiapiacot. Hangfelvételek bizonyítják, hogy az Enron kereskedõi tudatosan a teljesítmény csökkentésére kérték az erõmûveket, hogy így okozzanak áramhiányt, s ezzel az egekig hajthassák az elektromosság árát. A tudatosan okozott áramkimaradásokkal az egész államot szándékosan megbénította. Az emberek a liftben ragadtak, a közlekedési lámpák felmondták a szolgálatot, ami számtalan balesetet okozott. jó ha figyelünk