A taksonyi Tájházban

Óperencia

Az Óperencián innen és túl

2013. június

A taksonyi Tájházban Taksonyban a Dózsa György út 52. szám alatt található egy gyönyörűen restaurált és igényesen karbantartott régi, hosszú, fehérre meszelt parasztház, a Német Nemzetiségi Tájház (Ungarndeutsches Heimatsmuseum). A nyaramnak egy részét a nagyszüleimnél töltöttem Taksonyban, és a nagymamám elvitt oda. A ház eredetileg a Gajer családnak a tulajdonában állt, az ő őseik lakták még sok évvel ezelőtt. A körülbelül 200 éves háztól csakis azzal a feltétellel váltak meg, ha múzeumi vagy községi célokra lesz használva. Felújították és 1994 óta várja látogatóit egész évben.

Maga a ház egy gyönyörű múzeumnak van berendezve, ennek részei a hálószoba, a téli és nyári konyha, az istálló és a padlás, valamint az éléskamra. Össze vannak itt gyűjtve a családnak és a falu népének az ereklyéi; akadnak olyan példányok is, amelyek többszáz évesek. Éppen ezért a kiállítási darabok nagy becsben, többnyire üvegvitrinek mögött vannak tartva; a klasszikus női és férfi parasztruhák pedig a szekrényekben találhatók, amiket maximum csak fűrésszel és fejszével lehetne szétszedni, nem fúróval, csavarokkal és stiftekkel, mint a maiakat. (Egyébként egészen 31

Óperencia


2013. június

biztos, hogy nem így volt egykor berendezve, mint ahogyan azt ma tekinthetik meg a látogatók, dehát végül is ez egy gyűjtemény.) Taksony (németül Tax) egy sváb település, „a legrégebbi Pest megyei községek egyike”, amely „a magyarság honfoglalása idején a fejedelem szálláshelye, később Taksony vezér birtoka volt” – innen is a neve. A 18. század elején, 1711 után jöttek német földről, Württembergből emberek egy hajóval a Dunán, amiről egy ’56-ban disszidált férfi egy makettet is készített (ezt a hálószobában lehetett megtekinteni). De akkor haladjunk szépen sorjában! Ahogy bemegyünk a zöldre mázolt fakapun, elénk tárul ez a hosszú építmény. A kertnek a bal oldalán helyezkedik el azzal a tipikus falusias verandával, ahová bármikor ki lehetett ülni: hímezni, varrni, pipázni vagy éppen csak hűsölni. Amikor belépünk az ajtón – ami majdnem azonnal a kapu mellett van – a (téli) konyhában találjuk magunkat.

A megvetett ágyak és a cúgoslámpa

A szobának a közepén egy petróleumlámpa lóg, amelyet le és fel lehetett húzni, ez az úgynevezett cúgoslámpa (a német ziehen=húzni szóból ered): ha kellett, az egész szobát (vagy annak egy kis részét) is be tudta világítani. Most egy asztal áll a szoba közepén, ami kétlem, hogy anno ott volt, de ha így is lett volna, a cúgoslámpa segítségével mindenféle akadály 32

Óperencia


2013. június

nélkül tudtak volna alatta olvasni, tanulni vagy egyéb más tevékenységet végezni. A szobának a bal oldalán áll egy régi, virágos csempével kirakott tűzhely, rajta díszként pár sütéshez-főzéshez szükséges edénnyel, mint vízes köcsög, illetve kanna és sütőforma. Ahogy visszük tovább a tekintetünket, jobbra, a szemben levő falnál áll egy kézzel készített, igazi, klasszikus kredencsor, azon porcelánedények, kulacsok, akkori teáskészletek, amik a korukhoz képest nagyon szépen megőrizték eredeti állapotukat. A kredencek előtt áll két – csakhogy a hangulat meglegyen – fa próbababa, amik egy kb. 100 évvel ezelőtti esküvői párnak az öltözékét demonstrálják: akkor az volt a divat, hogy nem csak a vőlegény, hanem a menyasszony is tetőtől talpig feketébe öltözött, csak a párta (=fejdísz) és a mellnél egy egészen kevés csipke maradt fehér.

A (téli) konyhában a tűzhely, a kredencek és az esküvői ruhába öltöztetett próbababák

Az idegenvezetőnk Erzsi néni volt, ő vezetett körbe minket a Tájházban és mutatott nekünk egy albumból olyan fényképet is, amin az ő szüleinek az esküvője volt látható 1905-ből. Ez a ruhaösszeállítás úgy megöregítette a fiatal párt, hogy azt hinné az ember, a képen egy jó 20-as évei vége felé járó nő és egy 40 éves férfi házasodik, pedig valójában az édesanyja 15, az édesapja pedig 25 éves volt. Viszont meg kell hagyni, hogy 33

Óperencia


2013. június

mindkét félnek a ruhája nagyon szépen volt kidolgozva, főleg a menyasszonyé. Hihetetlenül szépen varrták meg, hasonlított egy kis egyberuhára, amire rávarrtak egy kötényt, és azt még különböző csipkékkel díszítették. A hozzá való cipő sem volt valami flancos, inkább egyszerű. A vőlegénynek egy kabátja volt, azon hasonlatos hímzés, mint a díszmagyaron, valamint mellény, ing és csizmanadrág. Azt is meg kell viszont említeni, hogy az esküvőket csakis télen és a tavasz beköszöntével tartottak, amikor a földeken még nem akadt munka. Nyáron sohasem, elsősorban az aratás és a befőzés miatt, de azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor még nem volt hűtőszekrény és fagyasztó a háztartásokban, helyette a pincét és a kút mélyét használták, ha valami olyat készítettek, amit nem ajánlott – szó szerint – szobahőmérsékleten tárolni. Visszakanyarodva a szobára, a jobb sarokban egy még lábbal hajtandó varrógép látható. A falak mindenhol tele képekkel az ősökről – amik biztos, hogy „post mortem” kerültek fel –, illetve Jézusról és Szűz Máriáról, hiszen az akkori emberek nagyon vallásosak voltak; ezek a festmények már akkor is fent lógtak a falon, ugyanúgy, mint a feszületek, valamint a saját kezűleg varrt és hímzett különböző mintázatú csipketerítők. Jobbra és balra is nyílik még egy-egy szoba, és ezzel ennek a háznak a lakhatási része be is fejeződik. A balra nyíló szoba a „fájrada stub” (= tiszta szoba), ahol csak ritkán tartózkodtak; mondhatni vendégszoba, mert szinte csak akkor használták, amikor valamilyen ünnep volt vagy vendégek jöttek. Az utca felőli oldalon, a szoba bal sarkában van a beépített étkezőrész, az ajtó mögött pedig a sparhelt. Akkor valószínűleg nem, de most található bent ruhásszekrény és emeletesen megvetett ágyak, 5 rétegű, vánkossal és dunyhával rajta. Ugyanúgy a vitrinek is később kerültek be, amik gazdagok régi német nyelvű könyvekkel, köztük különböző fajtájú és – szó szerint – mindenféle méretű imakönyvekkel és Bibliákkal. Az én dédnagymamámnak is volt egy ilyen imakönyve, mint amik kiállításra kerültek a Tájházban: a borítójuk fehér műanyagból készült, a fedőlapja pedig külön van ráillesztve és vékony falapból kifaragva, egy domború Krisztusképet ábrázol, a könyv szegélyei pedig aranyozottak. Az ajtó mellett tátongó szekrényben szépen kihímzett korabeli kombinék és alsóneműk vannak felaggatva, amelyek ma beillenének akármilyen nyári ruhácskának. És az a meglepő, hogy ezek ennyi év után még mindig fehérek, ám ennek is megvan a maga titka: saját, házi készítésű szappant használtak – ez volt az egyik oka annak, hogy a színük hihetetlenül jól megmaradt több mint 100 év után is; a második pedig az, hogy minden fehér ruhát kifőztek. Azt a házi készítésű szappant úgy csinálták, hogy az állatvágásoknál a zsíradékból egy adagot félretettek, azt főzték fel lúggal, majd utána hozzáadtak jókora mennyiségű sót. Ezt tisztára főzték, teknőbe öntötték, megvárták, míg megköt, és utána a kész szappant kedv szerint lehetett darabolni, amely bármilyen fránya piszkot leszedett. 34

Óperencia


2013. június

Visszatérve a házba a szappanfőzésből, a másik, a jobb felé nyíló szoba volt a háló, hajdan csak ágyakkal, de ma ugyanaz, mint a tiszta szoba: ruhásszekrény teletömve népviseleti öltözékekkel, asztalok különböző fényképekkel a század elejéről, egyéb csecsebecsékkel, porcelánfigurákkal, akkori vekkerekkel (szintén német szóból jön!) és persze hogy azzal a hajómakettel, amely a vándorló németeket behozta. Ennyi a háznak az a része, ahol laktak; hogy tovább lehessen haladni, ki kell menni az udvarra, úgy lehet a spejzbe, a nyári konyhába, a csűrhöz és az istállóhoz jutni. A padló egyedül a háznak a lakás részén volt megcsinálva, a többi helyen egyszerű döngölt föld volt. A nyári konyhában van a kemence, nekitámasztva fa sütőlapátokkal, amelyeken hajdanán tényleg toltak be és húztak ki dagasztott tésztát és ropogósra sült kenyeret. Itt csak azokat a konyhai kellékeket tartották, amelyek majdnem minden főzéshez szükségesek voltak, mint például lábasok, poharak, csészék, merőkanalak, edények, amik ma is megtalálhatók egy konyhában; a ritkábban használtakat a spejzben tárolták.

Jobbról balra: húsdaráló, vajköpülő, mosófák, nyújtófa, fakalapács, és a teknők

Ma az éléskamrában őrzik a mezőgazdasági eszközöket is, mint például az ekét, a szántáshoz és aratáshoz szükséges egyéb szerszámokat, 35

Óperencia


2013. június

(gereblyét, vasvillát), és hát persze itt találhatók a konyhai vagy egyéb háztartási kellékek: hús- illetve bolti és házi mákdarálók, teknők a disznóvágáshoz vagy kenyérdagasztáshoz, sőt még kézzel tekerendő kávéfőző, gyaluk, olyan cserépkannák is láthatók, amelyeket ma termosz néven ismerünk, mert ha abba beleöntötték a hideg vizet, az akármekkora forróságban is megőrizte a hőmérsékletét.

Szőlőprés

Mosófa is van itt, amit úgy kell használni, hogy a vizes ruhát az ember beletekeri, majd jó erősen átnyomkodja; állítólag kiszedi az mindenhonnan a piszkot. Lóg még ott az éléskamrában ezek mellett több, már jó 140 éves zsák névre szólóan: A. G. 1875, Anton Grimm, magyarosan Grimm Antal szőtt liszteszsákjai, amelyeket csépelésnél használtak és hihetetlen jó állapotban maradtak ránk; ha az ember nem féltené a kora miatt, abba még ma is lehetne pakolni bármit, elbírná az. Az előbb említett kenyérdagasztókban sem afféle ma ismert kenyérkék vártak sütésre, hanem azok a jó 30-40 cm átmérőjűek, amiket ma augusztus 20-án szoktak sütni, vagy még annál is nagyobbak. Mert ha belegondolunk, nem kétgyermekes családok voltak ezek, hanem összesen lehettek egy ilyen háznál akár 17-18an is, ha azt a kb. 10 gyereket, a szülőket és nagyszülőket is belevesszük. 36

Óperencia


2013. június

Nem volt akkor elég abból egy vagy két kenyér; sült akkor naponta jó pár darab. Azt megkenték jó vastagon zsírral, ettek hozzá akármilyen sült húst, szalonnát; az akkori emberek nem foglalkoztak a koleszterinnal és a kalóriákkal, még maga a fogalom is ismeretlen volt. Az éléskamra után jön az istálló, ami mára már sajnos egyáltalán nem őrizte meg eredeti formáját, ennek is lekövezték a padlóját, de a hátsó falát meghagyták; ott vannak benne a vaskarikák, ahány állatot ott lehetett tartani, mögötte pedig egy jókora bemélyedés, ahova az eledelt lehetett rakni. Az egész ház fölé nyúlik a „pallás”, van hozzá több feljáró is: egy kintről és egy a spejzből. Itt fönt lógtak a besózott sonkák, füstölt kolbászok, szalonnák és egyéb élelmek, amiket télire tettek el. Igazából annyi mindent gyűjtöttek össze, hogy le sem lehet írni, hogy mi minden van ott. Szerintem érdemes egyszer ellátogatni ide, ha valaki Dunaharaszti vagy Szigetszentmiklós felé jár. Számomra nagyon érdekes volt ez a látogatás a taksonyi Tájházban, sőt nekem kimondottan tetszett. Jó dolog ilyen helyekre elmenni, mert az ember ilyenkor betekinthet az ősök életébe és akár akaratlanul is elmerül a gondolatokba, elkezd fantáziálni, hogy hogyan éltek előttünk nem sokkal. Oberfrank Alexandra II/B

Az egész parasztház a kapu felől fényképezve 37

Óperencia


2013. június

Lillafüred Pár hete volt szerencsém ellátogatni ebbe a kis faluba. Lillafüred Miskolchoz és Diósgyőrhöz fekszik közel, a hegyek között. Maga a település a Garadna-völgyben fekszik, lakossága talán a 200 főt sem éri el. Viszont a környezete lélegzetelállító. A Szinva-patak partján fekszik, a Hámori-tó szomszédságában. A Hámori-tó az ország legszebb hazai látnivalói közé sorolható szerintem. Nem nagy tó, de annál szebb. A Szinva-patak duzzasztása révén keletkezett, és azóta vonzza az embereket külföldről is. Egy keskeny gyalogút vezet körbe, közvetlenül a tó mellett. Sétálás közben hatalmas fák borulnak a fejünk fölé, így téve emlékezetessé a gyalogutat. Az egész tavat az erdő veszi körül, kivéve az országút felőli csücskén, ahol a híres Palotaszálló és egy másik kisebb szálloda áll. A szállodából teljes rálátásunk van a tó felőli részre. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kis ékszerdoboza is van Magyarországnak, azelőtt soha nem hallottam erről a helyről. Anyukám is csak hosszas győzködés után vett rá a hétvégi kirándulásra.

Rálátás a Hotel Palotából a Hámori-tóra

38

Óperencia


2013. június

Magában a faluban látnivaló nem igazán van a patakon és a szomszédos tavon kívül, de ha a közelben megálló helyi kisvasútra felszállunk, rögtön kinyílik a szemünk. Ezen a vasúton körülbelül 80 éves, régi vonatok járnak, és Miskolctól jár fel a hegyekbe egészen a Garadnáig. A “vonatocska” az erdőn keresztül visz, és nagyjából 20 perc alatt fel lehet érni vele a végállomásig. A vonatozás legviccesebb részének az ellenőr jövetele bizonyult. Nem a megszokott módon, a kocsik belsejében közlekedve ellenőrizte a jegyeket, hanem a kocsin kívülről ment végig a vonaton, végig egy-két vékony farúdon állva. Elsőre megdöbbentő volt az érkezése, hisz mi a városban sem ahhoz szoktunk hozzá, hogy az ellenőr az ablakon keresztül nézi a jegyeket. A jegykezelő úr ennek ellenére vidáman, mosolyogva végezte a dolgát, még ha veszélyes is egy kicsit (a budapesti ellenőrök példát vehetnének róla!!!). A végállomásnál szálltunk le, a Garadna nevű megállónál. 10-15 perc visszaséta után megérkeztünk a helyi pisztrángtelephez, ahol kiváló pisztrángokat ehet az arra látogató. Ott, helyben tenyésztenek ebből a halból többfélét is, és helyben készítik el nekünk. Ebéd közben gyönyörködhetünk a minket körülvevő hegyekben és erdőkben, mely tényleg ritka látvány hazánkban (hasonlót talán Ausztriában láttam utoljára). Másik program a környező barlangok látogatása lehet. Mi csak az István-barlangban jártunk, s bár én különösebben nem vagyok oda a barlangokért, de ennek tényleg vannak szép részei. Érdekessége, hogy egy lyukon keresztül beesett kutya vonyítása miatt találtak rá a barlangra, mely 70 éve látogatható. A második világháború alatt óvóhelyként szolgált, sajnos akkoriban rongálódott meg néhány helyen. E barlangnak gyógyító hatása is van: asztmásokat és legúti- illetve tüdőbetegségben szenvedőket visznek oda naponta az egyik turisták elől elzárt, külön erre a célra használt „terembe” a miskolci kórházból. Mindenkinek ajánlom ezt a gyönyörű környéket, mert ilyen látványban tényleg ritkán lehet részünk itthon. Ráadásul nincs is olyan messze, nagyjából 2 óra autóval. Én bármikor szívesen visszamennék, mert nagyon jól éreztem az alatt a két és fél nap alatt magam. Gerendy Mátyás III/B

Udvard A Felvidéken található község, a Nyitrai kerületben, Érsekújvár szomszédságában. Lakossága ötezer fölé tehető, többségében magyarok lakják. A lélekszámot elnézve városi rangot is kaphatna fejlettebb infrastruktúra mellett, így az ország legnagyobb falva. A Zsitva partján 39

Óperencia


2013. június

fekszik, a Kisalföld peremén. Főúton megközelíthető Érsekújvár, valamint Komárom irányából, vasúttal a párkány – pozsonyi vonalon. A falut ősidők óta lakják, jártak itt avarok, de még rómaiak is. Ehhez a településhez köthető az első hazai jobbágylázadás kitörése 1288-ban. Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt városi rangot kapott, nem sokkal később pallosjoggal is felruházták. A török korban az érsekújvári vilajetnek alárendelve hanyatlásnak indult, összességében száztizenhárom évig sínylődött a szultán keze alatt. A trianoni békeszerződés előtt 99% vallotta magát magyarnak, mára csupán a falu kétharmada.

A látogató számára érdekesség lehet az udvardi kálvária, amelyre a helyiek a mai napig büszkék, hogy az őseik véres munkával, a két kezükkel felépítették. A faluhatáron lévő elszigetelt kápolna egy dombocska tetején áll, a dombra pedig egy rövid zarándokút vezet. Az egyik oldalt az Érsekújvárba vezető főút, a másik oldalt szántóföldek. Maga a kálvária pedig egy parkosított terület, nem messze egy mesterséges horgásztó is található, melyben a falu higiéniára nem odafigyelő tagjai gyakran megmártóznak, reménykedve, hogy ők nem akadnak horogra. Ajánlom a helyet esti „romantikus” sétákra, csillag- és naplementenézésre. Ezenkívül természetesen rengeteg szobor és emlékmű felkereshető a településen, például a világháborús kitelepítettek emlékműve, mely egy 40

Óperencia


2013. június

rongyokba burkolt kéz, a kézben pedig egy szem. Meglehetősen művészi, bár félresikerült kinézete miatt nem illik az amúgy barátságos falu látképébe. Udvard központjában fellelhető több étkezde (nagyon finom az udvardi pizza!) és egy kocsmával kibővített fagyizó, a „híres-nevezetes” Jojó. Itt lakik Szlovákia korábbi mezőgazdasági minisztere, aki egy panziót és egy lovardát üzemeltet. Egy utolsó gondolat a településről a focicsapatuk és az omladozó nézőterű focipálya a falu szélén, melyet értelemszerűen sörözők vesznek körül. Bár a meccsek komolyságát érzékelteti, hogy egy-egy kósza gyermek néha megzavarja a játékot, bár a szülők örülnek neki, hogy milyen nagy focikarrier előtt áll a csemetéjük. Hogy miért pont Udvardot választottam röviden bemutatni, mikor teljesen szabad témaválasztás előtt álltam? Ahányszor itt járok, nagy örömmel jövök kikapcsolódni kicsit a nagyváros rohanásából és „beleszimatolni” a jó vidéki életbe; igen, el tudnék itt lakni. Először 2011ben volt szerencsém meglátogatni a települést, mivel a barátnőm is helyi lakos, így hát régóta terveztem már ellátogatni oda. Végezetül pedig egy kis nyelvészkedés. Kiruccanásaim során mindig szembesülnöm kellett az Udvardon használatos nyelvjárással. Eleinte kicsit mulatságosnak tűnt, furcsának tartottam, mert az ottani kiejtés azonnal feltűnik a másfajta magyarhoz szokott fülnek. Az „a” helyett használatos a rövid „á”, vagy az „é” helyett gyakran az „í”, és némelyik mássalhangzó elfojtása sem ritka jelenség. Tehát például nem „hatan álltok a lyukas képen”, hanem „hátán átok á lukas kípen”. Jellemző még a mátyusföldies (mert így nevezik ezt a néprajzi régiót Csák Máté földesúr után) nyelvre a régies szavak felelevenítése, például a vánkos (párna), kajdászni (üvölteni) stb. Néhány szót pedig sajátos nyelvtani szerkezettel kezelnek, mint például: „hogy vagyó?” (= hogy vagyol = hogy vagy?), „uvítani” (üvölteni). Véleményem szerint azonban a magyarban nincsenek is akkora regionális különbségek, mint más nyelvekben, és hát a tájnyelv is részét képezi a nyelvnek, ez egy érték. Kovács Szilárd III/B

Édes élet Angliában A „Kisosztrák” után hamar fel lehetett venni a gimnáziumi tempót. Tavaszra az élet már csendes kerékvágásban, meghatározott rend szerint folyt, könnyen és vidáman lehetett teljesíteni a követelményeket. Ebbe a mármár idilli állapotba hirtelen villámcsapásként hasított bele egy felvetés: egy félévet idegen nyelvterületen kellene tölteni. Már nem is tudjuk a családban, 41

Óperencia


2013. június

hogy kitől indult el a kezdeményezés, de biztos vagyok benne, hogy az ötlet magva az egyik osztálytársamtól eredt. Első elképzelésként kétnyelvű környezetbe mentem volna, angol és francia közös nyelvterületre, de az idő rövidsége (a „világmegváltó” ötlet csak májusban merült fel) ezt nem tette lehetővé. Így a jobban preferált nyelv alapján Anglia került előtérbe. A közvetítő cég az angliai Canterburyben, a Barton Courtban talált helyet számomra, ahol akár az egész tanévet is eltölthettem volna. És megkezdődött a felkészítés és a felkészülés. A közvetítő cég külön nekem és persze a többi kiutazónak is tartott előadásokat, összefoglalókat. Angliában a tanév szeptembertől július végéig tart, három trimeszterre osztva. A kérdés már kiutazás előtt felmerült: két trimesztert vagy mind a hármat kint töltsem? Számomra fontos volt, hogy a kínálkozó lehetőséget kihasználva a nyelvet a lehető legjobban megtanuljam, de az is, hogy az itthoni osztályomtól se szakadjak el, a második osztályt különösebb gond nélkül el tudjam végezni, illetve harmadiktól mindent ott tudjak folytatni, ahol előtte abbahagytam. Így igazgatói engedéllyel két trimesztert töltöttem kint március végéig. Az iroda vezetője a személyes felkészítés során felhívta a figyelmemet arra, hogy az egyik legfontosabb dolog a nyitottság, a másság elfogadása. Angliában fontos, hogy az ember sportoljon és a lehetőségekhez képest nagy társadalmi életet éljen. A vendéglátó családba való beilleszkedés során fontos az egymás felé fordulás és az életükhöz való maximális alkalmazkodás. Anyukám legnagyobb kárörömére a házimunkában való szerepvállalás is elvárható jelen esetben. Az egyik legnagyobb gondot (bár számomra inkább örömet) az okozta, hogy a tájékozató szerint egyenruha vagy legalábbis „business look” viselése kötelező az iskolában. Olyan sok minden történt rövid idő alatt, hogy nem is volt időm izgulni és már indult is a nagy kaland. Az első lépcsőfok az önállósodás terén a repülőút volt, melyet életemben először egyedül kellett megtennem. Azt gondolom, hogy apukám jobban izgult ebben az esetben, mint én. A londoni repülőtéren a diákközvetítő szervezet magántaxisa várt, csoda, hogy megismertem, mert a nevemből szinte semmi sem stimmelt, még a hosszát sem sikerült eltalálniuk, hát még a betűk sorrendjét. Másfél órás autóút végén érkeztem meg a „host mamihoz”, ahol két pizsamás, nyesett szemű lány fogadott. Az egyik japán, a 42

Óperencia


2013. június

másik dél-koreai volt. Kiderült, hogy „host mami” az angliai viszonyokhoz képest nagy házban lakik, és megélhetését külföldi diákok elszállásolásából fedezi. Hihetetlenül izgalmas és színes társaság fordult meg nála, külön élvezetes volt, hogy „host mami” laza és jópofa, de egy kicsit szeleburdi, amiből néha vicces helyzetek adódtak. Nicola, a „host mami” különben egy ötvenes elvált hölgy, egyik lánya már dolgozik és Londonban él, ahogy fia is. A fia révén van egy kilencéves unokája, ugyanakkor a másik, kisebbik lánya szintén kilencéves. A volt férje iráni, tehát tényleg hozzá van szokva a nemzetközi társasághoz. Első ott töltött napomon elvitt a közeli tengerpartra a kisebbik lányával együtt, ami igazán jól összehozott minket, és hazatértünkkor máris láthattam, milyen „izgalmas” lesz az élet Nicolával. A ház előtt két huszonéves olasz üldögélt, egy lány és egy fiú. Nicola kicsit meglepődött, de hamar túltette magát a dolgon, megmagyarázta nekem, hogy valóban volt róla szó, hogy jön még két olasz is a házba, de kiment a fejéből, hogy melyik napra mondták érkezésüket. Sebaj, most már itt vannak, és végül mégiscsak be tudtak jönni, így tulajdonképpen minden jól alakult. Hasonló jelenetek a hét hónap alatt többször is voltak, hiszen a dél-koreai lány is „túl” jól érezte magát és mindig meghosszabította az ottlétét, de a „menetrend” szerint érkezőknek is helyet kellett találni. Megfordult a házban belga, brazil, osztrák, további olasz és dél-koreai vendég is. Szerencsére én voltam a legtovább ott-tartózkodó diák, ezért két gyors költözés után enyém lehetett a ház legjobb vendégszobája. A legnagyobb szerencse Nicolával kapcsolatban mégiscsak az volt, hogy ő hivatásszerűen űzte a „host mamiságot”, ezért nem igényelte, hogy részt vegyek a házimunkában. A tanuláson és a barátkozáson kívül semmi komoly dolgom nem akadt, ez volt az igazi „dolce vita”: sok új élmény, rengeteg tapasztalás és végtelen szabadság. Bár a túl sok chili con carnétól eltekintettem volna, de az angol konyhához képest jó ellátásban részesültem. Az első nap még „host mami” kísért iskolába. Ez fontos volt, mert így legalább odataláltam. Az okításnak megfelelően „business look”-ban feszítettem, egy kicsit kényelmetlen volt, de ha ez muszáj, elhatároztam, hogy meghozom ezt az áldozatot. Eleinte nem értettem, hogy miért néznek rám furcsán, de hamar világos lett a felkészítési munka hibája. Ebben az iskolában (és amennyire tapasztaltam, a többiben is) csak az első 10 évben kell 43

Óperencia


2013. június

egyenruhát hordani, a nagyok számára ez már nem előírás, sőt ők már a „business look”-ot sem veszik komolyan. Nem is volt már különösebb előírás, egyedül kapucnis pulóvert nem volt szabad hordani. A tanulmányaik során az angolok az első tíz évben mindent tantárgyat tanulnak, ahogy mi is. A 11-12. évfolyamtól (attól függően, hogy „A level” vagy „IB” szerint érettségiznek) négy, illetve hat, továbbtanulásuk szempontjából fontos tantárgyat tanulnak. A tantárgyakat az év elején blokkokból lehet választani, és három hét próbaidő után már véglegesen a választott tárgyakat kell tanulni. A három hét alatt még lehet tantárgymódosí-

A canterburyi Barton Court Grammar School

tást végezni. Én az angolt, franciát, földrajzot és történelmet választottam. Az angol persze angol irodalmat jelentett, és rengeteg fogalmazást meg írásbeli házi feladatot, ami „írói munkásságomat” tekintve igazi kihívás volt számomra. A kötelező olvasmányok igazán izgalmasak és érdekesek voltak, hiszen például a Great Gatsby is a tananyag részét képezte, de a középkori inkvizícióval felérőnek bizonyult számomra, hogy ezekről írni is kellett. Mindezek ellenére a feladatba egyre jobban belejöttem, és akadt már olyan vélemény is, hogy mindez a magyar fogalmazási készségem rovására történt. A francia nyelvi órám is igen érdekesen alakult, mert a csoportban csak ketten voltunk. Gemma, a csoporttársam már nyolc éve tanulta a franciát, én viszont csak egy éve. A tanárnőnk azonban vállalta, hogy ennek megfelelően tanít, és megpróbál engem felzárkóztatni. A második trimeszter végére – úgy érzem – ez sikerült is, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gemma nem volt annyival előttem tudásban, mint azt a tanulási évek számából gondolná az ember. A földrajzórákat igencsak megkedveltem, érdekesek, és a mai élethez, problémákhoz nagyon közel álltak. Nagyon élvezetes volt rajtuk részt venni, már az első trimeszterben is ebből a tárgyból értem el a legjobb 44

Óperencia


2013. június

eedményeket. A történelemtanítás ellenben nem nagyon fogott meg, annak ellenére sem, hogy III. Richárd földi maradványait pont akkor találták meg, mikor tanultunk róla. A Barton Courtba sok nemzetközi diák járt, így a kapcsolatok nagyon érdekesen alakultak. Az angolok kedvesek és udvariasak voltak, mindig segítettek, de iskolán kívül nem igazán volt velük kapcsolatom. A nemzetközi diákok viszont rendszeresen összejártak, és igen sok barátság szövődött közöttük. A legjobb barátnőm egy német lány volt, nyáron meg is fogom őt látogatni. Annyira komolyan vettük az angoltanulást, hogy egymás között sem beszéltünk soha németül. Közös jó barátnőnk volt még egy finn lány, de a társasághoz csapódott néha egy-egy dán, norvég, olasz és francia is. Az egyik francia fiú roppant vicces volt, ugyanis hiányos angol nyelvtudását egy vastag szótár folyamatos cipelésével gondolta pótolni. Igazából senki sem értette, miről beszél, de lelkesen bólogattunk neki. Ez a kaland nem csak az angliai élettel ismertetett meg, de valódi európai kulturális tanfolyam is volt. Bár nagyon jól éreztem magam Canterburyben, örömmel tértem haza. Itt újabb kihívás vár rám: a hét hónap távollétet a tanulmányok terén be kell pótolnom és nem könnyű újra visszazökkenni a régi kerékvágásba sem. Igazi öröm lesz, ha ez is jól sikerül. Ondrusek Réka II/B

Thaiföld, te csodás… Senkit ne tévesszen meg a cím, nem voltam még soha Thaiföldön, de sok thaiföldi fiatallal barátkoztam össze az elmúlt 3 hétben. A város, amely ennyire vonzza a külföldieket, természetesen München . Itteni tartózkodásom alatt a világ minden tájáról megismertem embereket, akik mind kedvesek nyitottak, és bár legtöbbjük beszél németül, idegenek. Én egy idős néninél lakom egy thai lánnyal együtt. Hála Aomnak (a thai lány), találkozhattam a barátaival, és ez tette lehetővé, hogy egyik este egy igazi thaiföldi bulinak a résztvevője lehettem. Először átkeltünk egy kisebb erdőn, majd levezettek minket egy pincébe. Elég gyanús volt az egész, de ha már ott voltam, nem volt mit tenni, követtem a többieket. Amikor beléptem a pincébe, hihetetlen látvány tárult elém. Amerre csak néztem, thaiföldi vagy ázsiai embereket láttam magam körül. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy úristen, mit keresek én itt!... Aztán észrevettem néhány tanárt és európai diákot. Kiderült, hogy két thai fiú befejezte a katonai kiképzését, és többek között őket is ünnepeljük. Megtudtam még, hogy 6 fiú (thaiföldiek természetesen), felvételt nyert a 45

Óperencia


2013. június

Studienkollegba (ez olyan előkészítő iskola, ahol matekot, fizikát, kémiát és ábrázoló geometriát tanulnak németül). Innen már egyenes út vezet a katonaiskolába. Az est folyamán interjút készítettek az immár végzett diákokkal és az újoncokkal is. Nagyon mulatságos volt őket hallgatni. Természetesen németül beszéltek, hiszen tanáraik meg én sem értettem az anyanyelvüket. Majd az igazi thai konyha remekeivel is megismertettek, bár megmondom őszinté, számomra elég furcsa volt ez az új ízvilág. Néhány étel elég bizarrul nézett ki, például egy zöld színű zselés édesség, de mint jó vendég mindent végigkóstoltam. Miután a tanárok eltávoztak, jöhetett a tradicionális ivászat. Előkerült a whisky, martini meg a többi… Majd éjfélkor mindenki kicsődült az udvarra és a fiúk felsorakoztak. Néhány kör futás és gyakorlat után meg kellett inniuk egy egész üveg sört egyszerre. A legenda szerint, aki meg tudja inni az egész üveggel, annak sikerül elvégeznie az egyetemet. Mondanom sem kell, hogy már senki nem volt józan közülük, de azért néhányuknak nem esett nehezére a feladat sikeres teljesítése. Én tátott szájjal figyeltem, bár az instrukciókat nem értettem, hiszen nem németül mondták De ez még nem minden: ezek után el kellett szaladniuk, hogy valami fenyőfáról levelet hozzanak. Aki nem hozott, büntetésből fára mászott. Aki ismeri, milyen az, amikor az ember többet iszik a kelleténél, az képzelheti, milyen látványt nyújtott az egész procedúra! Ezután jöhetett a tánc, már aki tudott még táncolni, de meglepően sokaknak sikerült. Hihetetlen élmény volt számomra egy új kultúra megismerése. A sok kedves, segítőkész ember nagyon nagy hatással volt rám. Azt sem bántam, hogy hajnali négykor a földön egy hálózsákban aludtam valakinek a szobájában. Ezt az estét soha nem felejtem el! Kelemen Éva (2010-ben végzett diákunk) „Amerre csak néztem, thaiföldi vagy ázsiai embereket láttam magam körül” – írja Éva a fenti cikkében. Nem kellett azonban Thaiföldig utaznia ahhoz, hogy ezt átélje, hiszen Münchenben tanul és ott ismerkedett meg egy népes ázsiai kolóniával lakótársának köszönhetően. (A képen egy igazi thai piac.) 46

A taksonyi Tájházban

Recommend Documents