Tartalomjegyzék I. Bevezető..................................................................................................................................2 II. A köztársaság korának római tudományos prózája................................................................3 II. 1. A mezőgazdasági irodalom: Cato, Varro, Columella.....................................................3 II. 1. 1. Az idősebb Cato................................................................................................3 II. 1. 2. Terentius Varro.......................................................................................................4 II. 1. 3. Columella...............................................................................................................5 II. 2. Az enciklopédikus irodalom: Varro, Celsus, idősebb Plinius........................................6 III. A retorika elmélete................................................................................................................7 IV. A De architectura..................................................................................................................9 IV. 1. Vitruvius.....................................................................................................................10 IV. 2. A mű ismertetése........................................................................................................11 IV. 2. 1. A De architectura felépítése................................................................................11 IV. 3. A De architectura mint irodalmi alkotás.....................................................................14 V. Összegzés.............................................................................................................................16 Irodalomjegyzék........................................................................................................................17
A szöveg architektúrája Vitruvius: Tíz könyv az építészetről
I. Bevezető A római irodalom több nép egybeolvadásával létrejött közösség irodalma. Kezdeteire jellemző az erős görög hatás, majd sajátos vonása az összetettség lesz. A rómaiak közügynek tekintették az irodalmat, így további sajátossága a közösségi jellege. A római író úgy ír, hogy a közösséghez szól, s a jót képviseli. Elítéli a rosszat, s tevékenységében valami magasabb erkölcsi normát képvisel.1 Ahogyan a korábbiakban említettem, a görög hatás a kezdetekben igen erős volt. A görögök alakították ki az irodalmi műfajokat, amelyeket később a rómaiak átvettek mint a tökéletesség mércéjét, s ezt sajátos módon újjá formálták, alakították. „A római irodalom ’tanuló’ irodalom. Nem szégyelli tanítómestereit, sőt, olyankor is hódol előttük, amikor, eltávolodván tőlük, a maga útját járja.”2 Az ókorban szélesebb körű volt a szépirodalom fogalma, mint napjainkban. Ide sorolták a különböző tudományok szakkönyveit; ezen belül a történelmi, retorikai, filozófiai műveket, valamint minden szakmunkát, abban az esetben, ha azok irodalmi igénnyel íródtak. Ezen szempontok szerint például Cato, Varro és Columella mezőgazdaságról írott művei a római irodalom repertoárját gazdagítják.3 A római technikai irodalom érdeklődésének középpontjában két téma állt: a gazdálkodás és a retorika. A gazdálkodó életmód a római életmodell sajátja, amely az alapját képezte az egyszerűség, a kemény munkával megszerzett javak és a mindezzel megelégedés morális értékrendjének. Ezzel magyarázható a gazdálkodást taglaló technikai művek folyamatos jelenléte a római irodalomban. A retorika pedig ahhoz volt elengedhetetlen, hogy valaki elnyerje valamelyik hivatali tisztséget, és közéleti pályára léphessen. A retorikai képzettség fontossága hívta életre a szónoklás elméleti tudnivalóit összefoglaló műveket. Ez tehát az a két fő érdeklődési vonal, mely a latin szaktudományos irodalom meghatározója volt, s amely annak az alapját képezte. 1
ADAMIK Tamás, Római irodalom – A kezdetektől a Nyugatrómai Birodalom bukásáig, Kalligram, Pozsony, 2009, 24-25. 2 Michael von ALBRECHT, A római irodalom története I., ford. TAR Ibolya, Balassi Kiadó, Bp., 2003, 11. 3 ADAMIK Tamás, i. m., 24.
2
II. A köztársaság korának római tudományos prózája Az ókori Rómában nagy szerepe volt a tudományoknak. Igazi római szellemre vall, hogy tényeket akartak tudni, és mindezzel uralni az összes tudnivaló dolgokat. A görög kultúrát teljesen kidolgozott, kész és lezárt képződményként vették át; azonban továbbfejlesztették, átdolgozták. A szaktudományos irodalom megteremtésével a létezésüket, nagyságukat akarták bizonyítani. A köztársaság irodalmának jellemzője még a gyűjtögetés volt. Ez a hódítás időszaka, amikor mindent átvesznek, s ezt a tudásanyagot igyekeznek összegezni és rendszerbe foglalni. Már ez időkben megindul a tudományos művek létrehozásának folyamata. A szakművek megírásának nyelvi alapjául a retorika szolgált, amelynek alapvető követelménye a beszéd tisztasága, világos és tárgyához illő volta. A római tudományos irodalom kiemelkedő alakjai a kezdetekben: Cato, Varro, Columella, Cicero; s a későbbiekben Vitruvius, az idősebb Plinius és Quintilianus.
II. 1. A mezőgazdasági irodalom: Cato, Varro, Columella
II. 1. 1. Az idősebb Cato A szaktudományos próza megteremtői a római uralkodó osztályból kerültek ki. A fontos állami funkciókat betöltő személyek közül a történetírók és a szónokok emelkedtek ki. Cato nemcsak történetíróként, de szónokként is a legnagyobbak közé tartozott. Írásaival az állam gyarapodását szolgálta, ragyogó szónoki beszédeivel pedig rengeteg pert nyert. Egyik tudományos művében, az Originesben foglalkozott a városok és az ott élő népek eredetével. A földművelésről (De agricultura) írt műve nemcsak szaktudományos ismereteket közöl, hanem egy ideált, a földművelő élet örömeit hirdeti. A földművelés tisztességes és elismert foglalkozás. Cato a hagyományos római erkölcsi normákat közvetíti az olvasónak: munkára, tisztességes életmódra, takarékosságra, gyarapodásra buzdít. Ezen technikai műveknek épp ez volt a céljuk: egy morális értékrend közvetítése valamely tudományos téma és a retorika eszköztárának felhasználásával.
3
A mű stílusa is jelzi a műfaji sajátosságokat. Cato tárgyszerűen ír, rövid mondatokban, kötőszó nélkül fűzi egymáshoz a szavakat.4 A javaslatok, gyakorlati tanácsok, példák rendezetlenül következnek egymás után.5 „Amikor birtok szerzésére gondolsz, ezeket tartsad eszedben: (…) Olyan földek között terüljön el, melyek ritkán cserélnek gazdát: aki ilyen helyen eladja birtokát, fájó szívvel adja el. Legyen jól ellátva épületekkel. Óvakodj oktalanul lenézni a más tapasztalatát. Az olyan birtokostól, aki jó gazda és jó építkező, jobb a vétel.”6 Cato igen sok görög forrást, könyvet olvasott, amelyeket munkáiba beépített. Nemcsak azoknak a tartalmát, hanem a formáját is: átveszi a görög tankönyvforma felépítését, s mindazt alkalmazza a gyakorlatban is.
II. 1. 2. Terentius Varro Varro, Cicero kortársa, Róma egyik legnagyobb tudósa volt. Minden írásával Rómát kívánta szolgálni. Tudni és tanítani akart egyszerre, ehhez kapcsolhatóak pedagógiai és enciklopédikus kezdeményezései, melyeknek előképét már a De lingua Latinában is érezni lehet. Hihetetlenül termékeny író volt, a tudományok minden ágát képviselte és művelte írásaival. Írt a tudományokról összességében (Disciplinarum libri), és vallással, a római nép életével (De vita populi Romani), filozófiával, matematikával. Nyelvtudományi munkáiban nyelvészeti kérdéseket fejtegetett: a betűkről, a szavakról, a beszéd hasznosságáról (De utilitate sermonis).7 Mindezen művek sajnos csak töredékekben maradtak ránk, több művéből csak címeket vagy hosszabb-rövidebb részeket ismerünk. Egyetlen műve ismeretes teljes egészében, a Rerum rusticarum libri tres (A mezőgazdaságról), melynek szerencséje gyakorlati hasznosságával magyarázható. A technikai művek gyakorlati kérdésekkel foglalkoztak, a mindennapi élet témáját dolgozták fel. Mivel iskolákban is oktatott információkat tartalmaztak, gyakran másolták őket. A
4
ADAMIK Tamás, i. m., 127-128. Michael von ALBRECHT, i. m., 297. 6 CATO, De agricultura (A földművelésről) I. 1-7., ford. KUN József = Római történelem – Szöveggyűjtemény, szerk. BORHY László, Osiris Kiadó, Bp., 2003, 123. 7 Adamik Tamás, i. m., 258-262. 5
4
szükség, a praktikusság, és a bennük megfogalmazódó erkölcsi tanításnak köszönhetően hagyományozódtak az utókorra ezek a munkák. A földművelés és az állattenyésztés minden időben létszükségleti és gyakorlati téma volt, így Varro kézikönyve nélkülözhetetlen szakkönyvnek bizonyult. A mű újdonsága, hogy a szerző irodalmi formát alkalmaz: dialógus keretében adja elő ismereteit, anekdotikus hangvétellel. A munka római jellegét az adja, hogy célratörő, a tárgyra összpontosít. Varro a mezőgazdaságot hasznosnak, mesterségnek és tudománynak tekinti. A szépírói stílus abban jelentkezik, hogy a tudományos mondanivalót történetekbe, anekdotákba szőve közli. Két célra törekszik: a hasznosság és gyönyörködtetés megvalósítására, noha hangsúlyozza, számára a hasznosság előrébb való a gyönyörködtetésnél. „Innen elindulva a földművelőknek két végcélra kell törekedniük, a haszonra és az élvezetre. A haszon szerzi meg a jövedelmet, az élvezet a gyönyörködést; a fontosabb szerepet az játssza, ami a hasznos, mintsem az, ami gyönyörködtet.”8 Ez is sajátosan római jelleg: a földművelés által tiszta haszonra tehetünk szert, s ez nem csak szakmai, hanem erkölcsi példázatként is funkcionál a műben.
II. 1. 3. Columella Columella is írt egy tudományos munkát a mezőgazdaságról (Rei rusticae libri XII.). Alkotói ötletét meghatározta, hogy több birtok tulajdonosa volt, melyeket gondosan művelt. A szerző eredetileg tíz könyvre tervezte művét, és jól átgondolt, szerkezetileg logikusan felépített szakkönyvet akart írni. A X. könyv prózai bevezetője szerint a könyvet birtokszomszédjának írta, s az ő buzdítására fogalmazta mondanivalóját hexameterekben.9 A római mezőgazdasági szakírók ismereteiket három forrásból merítették. A korábbi és kortárs szakirodalomból, a gyakorló gazdák tapasztalataiból és saját, személyes gazdálkodói élményeikből. Columella alaposan ismerte elődei szakirodalmát, melyek
8
VARRO, Rerum rusticarum libri tres (A mezőgazdaságról) 1.4.1-2., ford. KUN József = Római történelem – Szöveggyűjtemény, szerk., BORHY László, 121. 9 L. Iunius Moderatus COLUMELLA , De arborius (A fákról), ford. HOFFMANN Zsuzsa, bev. és jegyz. MARÓTI Egon, Szeged, 1992, 45.
5
közül a legtöbbet idézett idősebb kortársa, Celsus volt.10 Gyakorlott gazdáktól is volt alkalma tanácsot kérni, hiszen nagybácsikája gazdasággal foglalkozott. Személyes tapasztalatai pedig saját gazdaságából adódtak.
II. 2. Az enciklopédikus irodalom: Varro, Celsus, idősebb Plinius Az enciklopédikus irodalom római találmány. A görög műveket latinra fordították, átdolgozták, és saját ismereteikkel bővítették, amelyeket katonai hódításaik során szereztek. Mindennek az óriási tudásanyagnak a rendszerezése és összegzése képezi az enciklopédikus irodalmat. Ez a kezdeményezés már Varronál és Celsusnál elindul, de majd csak az idősebb Pliniusnál teljesedik ki, aki elsőként készít enciklopédikus művet abban az értelemben, hogy valamennyi tudományterület ismereteit összegzi a 37 könyvből álló Naturalis Historiában. A szakírói működés alapjait Cato és Varro rakta le, egymással hasonlatos című és témájú
mezőgazdasági
írásukkal.
Albrecht
a
különbséget
kettőjük
között
a
következőképpen határozta meg: „Catónál érezhető különbség van a gondosan megszerkesztett bevezetés és a tulajdonképpeni tanítás között, mely nem irodalmi igénnyel készült. Varro ezzel szemben tudósként ír, és a dialogikus formával igyekszik irodalmi színvonalat teremteni.”11 Celsus volt az első, aki több tudományág ismereteit rendszerbe kívánta foglalni. Enciklopédius jellegű művének egyetlen kötete maradt ránk teljesen, a De medicina (Az orvostudományról), feltehetőleg gyakorlati hasznossága miatt. Könyvét szisztematikusan tagolja, ezen belül fejezeteket, majd alfejezeteket különít el. Fogalmazásában szűkszavú, képszerű és transzparens, matematikailag precíz és szép.12 Idősebb Plinius az első, aki összefoglalja a világ egészéről szerzett összes tudományos ismeretet. Vespasianus uralkodásának az időszakában dolgozik, amikor Róma már kiteljesedett, világbirodalommá vált. Ekkor már minden Rómáé, s ez a szellemiség hatja át Plinius tevékenységét is. Összegyűjti a görög forrásokat, de hozzá is tesz, önálló koncepcióra épít, s minden tudásanyag, amit leír, számára római eredmény.
10
COLUMELLA , i. m., 46. Michael von ALBRECHT, i. m., 50. 12 Michael von ALBRECHT, i. m., 424. 11
6
A Naturalis Historia (Természetrajz) hasznos funkciója miatt maradt fenn. Plinius tehát a tudható dolgok teljes anyagát összegyűjtötte, s egy műben rendszerezte. Ezzel hozta létre az enciklopédia műfaját, mellyel egyedülálló a római irodalomban. A mű enciklopédikus jellegét a könyv tudományos sokrétűsége is bizonyítja. A Természetrajzban olvashatunk kozmológiáról, geográfiáról, antropológiáról, zoológiáról, botanikáról és mezőgazdaságról, gyógynövénytanról, gyógyszertanról, ásványtanról. A Naturalis Historia világképét a sztoikus filozófia gondolkodásmódja hatotta át. A szellemi tevékenység célja, hogy a gyakorlati életet szolgálja. A természet és maga isten egységet alkot, így a természet jóságos és gondoskodó. Az egész világmindenséget áthatja az isteni erő, így ez az isten már nem antropomorf, hanem a tiszta jóság és szellem.13
III. A retorika elmélete A korábbiakban a De architectura műfajielőzményeiről volt szó. Azokról a tudományos munkákról, melyek több szempontból meghatározták Vitruvius művének létrejöttét. A következőkben a De architectura megírásának eszközéről, a retorikáról lesz szó. A szónoklat az egyik legrégebbi műfaj, mely az antik görög tulajdonjogi perekből alakult ki, később pedig fontos szerepet játszott a bírósági gyakorlatban és a politikai közéletben. A retorika tudománya Iszokratész nevéhez fűződik, ő alapította meg az első retorikai iskolát. A római retorika a görög retorikaelméletből vette anyagát. A római szónokok a görög rétoroktól tanultak, gyakran utaztak Görögországba, hogy szónoki képességüket tökéletesre fejlesszék. A rómaiak a görög retorikát átformálták: a görög példák helyett igyekeztek latin példákat alkalmazni, s a retorika szakszavait is latinizálták.14 Az idősebb Cato írt egy retorikaelméleti munkát, melyben felvázolja a retorika történetét, s ebben felfedezhetjük a görög rétorok művészetét. A szónoki beszéd irodalmivá válása már egészen korán kialakul az ókori Rómában. Ezeket a beszédeket az írásbeli kidolgozottság teszi irodalmivá. A szónoknak a hallgatóság nyelvén kell beszélnie ahhoz, hogy eléggé meggyőző lehessen.
13
GESZTELYI Tamás, Utószó = Idősebb PLINIUS, Természetrajz, ford. DARAB Ágnes és GESZTELYI Tamás, Enciklopédia Kiadó, Bp., 2001, 370. 14 ADAMIK Tamás, i. m., 176.
7
A római retorika legkiemelkedőbb szónoka Cicero volt, akinek a munkássága nagymértékben meghatározta a későbbi szónokok tevékenységét. Cicero korát a bel- és külháborúk időszaka jellemzi. Ennek következtében csak még erősebbé vált a korszakban a retorika gyakorlatának és elméletének a jelentősége. A kor politikai helyzetéből következett, hogy nagyobb szükség volt a míves beszédre, a hatásos retorikai eszköztárra. Így az ékesszólás a politika eszközévé vált. Cicero életművében összhangot alkot a gyakorlati és az elméleti hagyaték. Elméleti műveiben a szónoklás elméletét tárgyalja. Egyik ilyen műve, a De oratore (A szónokról), melynek műfaja dialógus. Ebben ír az ideális szónok alakjáról; a szónoki művészetről, s az ezzel együtt járó bölcsességről; valamint a szónoki előadásmódról és stílusról.15 A másik, e témával szoros összefüggésben álló műve, az Orator (A szónok), mely egy értekezés a tökéletes szónokról. A retorikatörténet egy másik fontos állomása, mely a retorika elméleti kérdéseivel foglalkozik: a C. Herenniusnak ajánlott retorika című latin nyelvű tankönyv. Szerzője ismeretlen, mégis jelentős mű az antikvitásban, hiszen a görög retorika egész rendszerét tárgyalja, négy könyvbe sűrítve. Összefoglalja a helyes szónoklat felépítését, előadásmódját,
követelményeit.
stíluskövetelményekről
ír:
A
szakmai
választékosság,
részben
a
szerkesztettség,
stílusnemekről,
a
fenség.
a
Kitér
mondatszerkesztésre is, ír a trópusokról, szóalakzatokról, gondolatalakzatokról. Ez a retorikaelméleti tevékenység később Quintilianus Szónoklattan című művében teljesedett ki. Az Institutio oratoria a legnagyobb szabású antik retorikai kézikönyv, mely leírja a szónok nevelésének módszereit, elveit és célját, és a retorika teljes eszköztárát. Quintilianus ebben a művében összegzi, rendszerezi, értékeli, és kiegészíti mindazt, amit az ókorban a görög és latin szerzők e témakörben alkottak. A korábbiakat összegezve láthatjuk, hogy Vitruvius művének alapja az elődök, Cato, Varro, Columella, Celsus szaktudományos munkái, valamint a retorikaelmélet alkotóinak tanításai. A rómaiak két mesterségben múlták felül a görögöket: az építészetben, mely a De architectura témája; és a retorikában, mely az eszközét képezi.
15
ADAMIK Tamás, i. m., 195.
8
IV. A De architectura Augustus uralkodásának kezdete fellélegzést jelentett a római népnek a hosszas polgárháborúk időszaka után. A kor előzménye a szenvedések időszaka. A világ római hódítása sok háborúval járt, mely egyeseknél példátlan gazdagságot és hatalmat hozott; míg másoknak a létbizonytalansággal és a belső értékek keresésével kellett küzdeniük. Augustus nem diktátorként, hanem az állam első embereként vette át a hatalmat. Az akkorra már teljesen kimerült és kiábrándult társadalomra békét hoz, így egyeduralmának időszakára hála és boldogság a jellemző.16 Augustus sokat foglalkozott a kultúra, a tudományok, a város, s ez által az állam fejlesztésével. Kr. e. 28-ban könyvtárat nyit, mely a görög és latin kultúra teljes egybeolvadását jelentette, latin vezetés alatt.17 A szakírók közül ez időszakban kitűnik Vitruvius építészetről írott műve, melynek keletkezése szorosan összefügg azzal a politikai, ideológiai háttérrel, amelyet Augustus uralma képvisel. A köztársaság korszakára a hódítás, a gyűjtögetés jellemző mind területileg, mind pedig a szellemi javak tekintetében. Ekkor még a görög ismeretek összegyűjtése és rendszerbe foglalása, tehát birtokba vétele a cél. Augustus uralkodásával a köztársaság véget ér, s elkezdődik a császárság időszaka. Ekkortól kerül át a hangsúly a saját teljesítmény felmutatására a katonai diadal után a kultúra világában is. Ehhez járul még az az építkezési program, melyet Augustus elindít. Róma egy világbirodalom központja lett, de külsőleg elmaradt attól a pozíciótól, amit képviselt. Így a várost külsőleg is egy birodalom központjává kellett építeni. Augustus óriási építkezésekbe kezdett: elterjedt a márvány használata, csatornázási rendszer kiépítése, s utak, hidak, középületek épültek. „Rómát, mely akkoriban nem volt birodalmi méltóságához illően ékes, s árvíztől, tűzvésztől is sokat szenvedett, úgy megszépítette, hogy jogosan büszkélkedhetett: márványvárost hagy örökül az utókorra, pedig csak téglavárost kapott.”18
16
Michael von ALBRECHT, i. m., 479-480. Michael von ALBRECHT, i. m., 482. 18 SUETONIUS, De vita Caesarum (A caesarok élete), ford. KISS Ferencné, Augustus 28. 3-30. 2. = Római történelem – Szöveggyűjtemény, szerk., BORHY László, 166. 17
9
Elkezdődött tehát az a folyamat, melyben egy birodalmat kell felépíteni, s ebbe a programba csatlakozik bele Vitruvius és a De architectura. Az építészet művészete olyan magas szintre jutott, melyben a rómaiak a görögöket is túlszárnyalták. Tehát ha a görögök által felhalmozott tudásanyag átvétele egyenlő a világ hódításával, akkor mindennek a tovább fejlesztése, mindezen való felülkerekedése egyenlő a diadallal. Ez volt a De architectura rejtett üzenete, a római triumphus verbális dokumentuma.
IV. 1. Vitruvius Vitruvius Caesar, majd később Augustus uralkodása alatt szolgál mint hadigépek építője. Gondos építészeti és mérnöki képzésben részesült. Nyugalomba vonulása után születik meg az egyetlen antikvitásból fennmaradt építészetről szóló mű, a De architectura. Fő célja világos követelményrendszert kidolgozni az építészeti tevékenységhez. „Ami tanítást csak le tudtam írni a gépekről, amit háború és béke idején hasznosnak ítéltem, ebben a könyvben bevégeztem. Ezt megelőzően pedig kilenc könyvet alkottam az egyes fajtákról és részekről úgy, hogy az egész építészet teljessége tíz könyvben össze legyen foglalva.”19 Szakmájának egy egész élet alatt felhalmozott tapasztalatait és forrásait kívánta ebben a műben összegezni. Vitruvius elsősorban elméleti szakember; a sokoldalúan képzett ember cicerói ideáljának hódol. Számára – éppúgy, mint Cicerónál – az elmélet és gyakorlat összhangja a fontos. Írása megegyezik az Augustus-kor ideáljával, stílust és ízlést akar kialakítani. A műnek mégis szakkönyv jellege van, praktikus tanácsadó funkciót is betölt.20
19
De Arch. X, 16, 12 = VITRUVIUS, Tíz könyv az építészetről, ford. GULYÁS Dénes, Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1988, 270. 20 Michael von ALBRECHT, i. m., 660-661.
10
IV. 2. A mű ismertetése Vitruvius művének nemcsak a maga korában volt meg a jelentősége. A De architectura tudománytörténeti súlyát akkor érzékelhetjük, ha kitekintünk a mű utóéletére. A középkor idején nemcsak a kolostorokban volt ismert a Tíz könyv, hanem a világi értelmiség körében is. A XIV. századtól gyorsan terjed, volt példánya Petrarcának, Boccacciónak, s olvasta Aquinói Szent Tamás is. Vitruvius könyvének az első kéziratos példányai már ez időkben elkészültek, jegyzetekkel, többek között Petrarca emendációival ellátva. Az építészeti szándékú tanulmányozás a XV. században Albertival kezdődik, aki Vitruvius hatására írja meg saját latin nyelvű építészeti munkáját De re aedificatoria címen. Az építészek szakmai szabályokat, törvényeket keresnek Vitruvius könyvében gyakorlati célzattal. Tanulmányozta és felhasználta Bramante és Raffaello is az épülő San Pietro munkálatainak során. Ebben az időben készülnek el az első fordítási kísérletek is illusztrációkkal ellátva. A XVII. század folyamán egyre több fordítás jelent meg, már nem csak Itáliában, hanem Franciaországban is, XIV. Lajosnak ajánlva. Vitruvius műve hatással volt az építészeti tevékenységekre egészen a XVII. századig. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy ez a mű az egyetlen teljesen fennmaradt, az antik építészetet összefoglaló szakmunka, mely segítségével láthatjuk meg a ma már rommá vált, de akkor teljes fényében tündöklő görög-római világ építészeti kincseit.
IV. 2. 1. A De architectura felépítése Ez az építészeti szakkönyv tartalmazza az építészet legáltalánosabb kérdéseit, valamint konkrét műszaki problémákat is megold. Vitruvius a De architectura szerkezetének szempontjait a korábbi tudományos szakmunkák alapján határozta meg. Munkáját könyvekre tagolta, melyeken belül fejezeteket különített el, s minden egyes könyv Előszóval, ajánlással indul. Az ajánlásokban jellemzően bizonyos toposzok is megjelennek, mint például az adott mű írására való méltatlanság érzete:
11
„Attól féltem, hogy ha alkalmatlan időben zavarlak, magamra vonom bosszúságodat.” Valamint az adott uralkodó iránti feltétlen tisztelet kifejezése: „Impertor, isteni szellemed és hatalmad.” Minden előszóban meghatározza az adott könyv tartalmát, céljait, valamint összefoglalja az előző könyvekben elmondottakat. Az ajánlások után az adott téma kifejtése következik, de nem csak szaktudományos ismeretek közlésével. A tárgyalás menetében, az általánostól halad a konkrét felé. Az Első könyvben meghatározza az építészet elméleti és gyakorlati jellegét: „Ez a tevékenység kézművességből és elméleti gondolkodásból születik. A kézműves munka a hasznosság folytonos és megszokott gyakorlása, tekintettel az alakítás céljára, amelyet anyagból, kézzel végeznek, aszerint, hogy a mű milyen anyagból van. Az elméleti megfontolás pedig a kézi munkával készített dolgokat aszerint tudja bemutatni és magyarázni, milyen viszonyban áll bennük az ügyesség és gondolkodás.”21 Részletesen ismerteti, mely tudományokhoz kell értenie egy építésznek. Szerinte tehetség és tanulékonyság együttesével válhat valaki mesterré. Egy építésznek mindazon túl, hogy tanultnak kell lennie, tudjon rajzolni, értsen a geometriához, ismerje a történelmet, filozófiát, zenét, legyen járatos az orvoslásban, a jogtudományban, csillagászatban,
és
a
csillagászati
számításokban.
Mindezen
követelmények
meghatározásánál érveket hoz fel a tudományok elsajátításának fontossága mellett. „A zenéhez is értsen az építész, hogy fogalma legyen a törvényszerű és a matematikai arányról is, így helyesen tudja végezni a ballisták, katapulták, és skorpiók húrjainak feszítését. (…) ezeket nem kötik le addig, míg csak nem adnak határozott, azonos hangot a mester fülének.”22 A fogalmak (ordinatio, symmetria, dispsitio, orthographia, decor) meghatározása után a követelmények kifejtésébe kezd. Az építkezésnek három követelménye van: tartósság (firmitas), célszerűség (utilitas), és a szépség (venustas). E három kritérium közül kettő technikai jellegű, melyből arra következtethetünk, hogy Vitruviusnál a műszaki és hasznossági szempontok voltak a 21 22
De Arch., 1, 1. De Arch., I, 1, 8.
12
fontosabbak.
Az
esztétikum
tekintetében
a
symmetria
a
legáltalánosabb
és
leghatározottabb alapelv. A módszertani jelleget a dispositio (beosztás, elrendezés, felosztás) adja, mely a rajzban történő ábrázolást jelenti. E szerint, az első az alaprajz, második a homloknézet, harmadik a perspektivikus ábrázolás. 23 Meghatározza az építészet felosztását is. Elkülöníti az építkezést a gépek készítésétől; Az építkezésen belül meghatározza a nyilvános és magán építmények rendszerét; s ezeken belül felosztja a különböző épülettípusokat (tornyok, falak, templomok, szentélyek, kikötők, piacok, színház) rendeltetéseik szerint (védelem, vallás, közhaszon). Az építészet elméleti kérdései és történelmi ismertetése után az építőanyagok, és falazati módokon keresztül jut el a templomtípusokhoz és az oszloptanhoz. A templomok építésénél a legfontosabbnak a szimmetriát és az arányosságot (gör.: analógia) tartja. A helyes arány pedig olyan, „akár a jó testalkatú ember tagjainak szabatos rendje.”24 Az oszloprendek leírása a templomoknál olvasható. Vitruvius a görög aránytan eredményeit használja fel. Az oszlopokat bemutatja történeti, mitológiai, valamint funkcionális aspektusban is; s ezzel némiképp meghatározza a templomkapuk, oltárok típusait is. Fontossági vagy esztétikai szempontból Vitruvius nem állít fel hierarchiát az egyes épülettípusok
között.
A tárgyalás
menetéből
azonban
kikövetkeztethető,
hogy
fontosabbnak tartja a középületeket a magánházaktól, viszont az isteneknek állított létesítmények előbbre valók az embereknek épített objektumoknál. Így a templomoknak kell esztétikailag a legigényesebbnek lenniük. A tárgyalás további menetében a középületek típusai, majd a magánházak részei következnek. Ami érdekességként megfigyelhető, hogy minden egyes középülettípusnak egy-egy fejezetet szentel, azonban a színház értelmezése több, különböző fejezetben olvasható. Külön foglalkozik a színház helyének kiválasztásával, építésével, harmóniájával, a görög színházzal, oszlopokkal. Mindezek után jutunk el a gyakorlati témákhoz: mész oltása, festékek keverése, víz keresése, vezetése. Az előzőekben csak elméletekről, elvekről olvashattunk, a Hetedik és Nyolcadik könyv tartalmazza az építkezés gyakorlati tudnivalóit. 23
HAJNÓCZI Gábor, A kétezer éves Vitruvius = Vitruvius öröksége Tanulmányok a „De archtitectura” utóéletéről a XV. és XVI. században, Akadémiai Kiadó, Bp., 2002, 12-14. 24 De Arch., III, 1, 1.
13
A mű végül csillagászati és geometriai törvények tárgyalásával, napórák leírásával, és különböző építészeti gépek ismertetésével zárul. A görög elődökre, Püthagorasz, Démokritosz, Platón és Arisztotelész tanításaira építkezik. Mindezen könyvek azért válnak számunkra érdekessé, mert ez által megláthatjuk, milyen sokrétűen ismerték már az ókorban a minket körülvevő, s életünkre nagymértékben ható világmindenség dolgait.
IV. 3. A De architectura mint irodalmi alkotás A De architecturát szaktudományos ismereteket összefoglaló azonban irodalmi igénnyel felépített és megírt mű. Két alapvető aspektusban kell megvizsgálnunk: a tárgy és a tárgyalási módszer viszonyát. A Tíz könyv tárgya az építészet. Ez a témakör gyakorlati és elméleti is egyszerre. A téma és a szerző szakmája alapján azt gondolhatnánk, hogy a könyv szakmabeli olvasóknak íródott. Az Előszóban azonban az olvasható, hogy a könyv az „Imperator Caesar”-nak szól. Ezzel magyarázható a mű kettőssége: szakmai tudnivalók leírása az építészetről, de a kor politikai, ideológiai eszméit hirdetve, intellektuális jelleggel. Nyelvileg e kettősség közötti harmóniát úgy oldja meg, hogy „megteremtett egy egyszerre konkrét és elvont, görög és latin fogalmakból álló terminológiát, kialakított egy nagyjából induktív, definíciókat használó tárgyalási technikát, és végül a verbális közlési formát kiegészítette egy ikonikus-grafikai közlési formával, vagyis rajzokkal.”25 A Vitruvius által használt építészeti terminológia fogalmai részben görög (prostylos, peripteros), részben görög és latin (modulus, in antis), vagy csak latin (cella, porticus) szavak. A kor aránytani kifejezéseinek rendszerében csak a symmetria az egyetlen kifejezés, mely a kor művelt nyelvében jelen volt, s később Pliniusnál is szerepel.26 A mű irodalmi kontextusba való helyezését az architectura vitruviusi értelmezése is jelenti. Ő úgy beszél az építészetről, hogy az empeiría és a techné kategóriájában gondolkodik, de a használt terminusai a retorikából származnak. 27 A De architectura irodalmi jellege a szövegfajták sokféleségében is megmutatkozik. Szaktudományos ismereteket közöl, de nem csak a szakmai nyelv használatával. Ez a különbség a mai és az akkori szaktudományos munkák között. A 25
HAJNÓCZI Gábor, i. m., 118. HAJNÓCZI Gábor, i. m., 118. 27 HAJNÓCZI Gábor, i. m., 31. 26
14
tényszerű anyagot anekdotákkal, eredetmondákkal, moralizáló eszmefuttatásokkal és történelmi példák felidézésével fűszerezi meg. A Második könyvben tárgyalt falszerkezeteknél, a téglafal használata mellett, egy történelmi anekdotával érvel. Halikarnasszoszban, a hatalmas Mauszolosz király palotája, - miközben márvánnyal díszített -, falai téglából vannak rakva, melyek még ma is szilárdan és kitűnően állnak. Mauszolosz Mülaszában született, de észrevette, hogy Halikarnasszoszban a hely a természettől kitűnően védett, piacnak és kikötőnek alkalmas, így ott építtette fel hatalmas palotáját. A palotát jeles művekkel díszítették, s a jobb szárnyán, Venus és Mercurius szentélye van a Szalmakisz forrásánál. Mauszolosz halála után felesége, Artemiszia uralkodott. A rhodosziak felháborodván azon, hogy Káriában egy asszony uralkodik, hajóhaddal a város ellen indultak, hogy elfoglalják azt. Mikor ezt Artemiszia megtudta, saját hajóhadát rejtőzködésre parancsolta a falakon belülre. Mikor a rhodosziak támadtak, sajátjainak azt mondta, hogy tapsoljanak a falakon, hogy átadják a várost. Erre a rhodosziak bevonultak a falakon belülre, hajóikat üresen hagyva. Artemiszia katonáival egy rejtett csatornán kievezett, s a rhodosziak hajóhadát kivitte a nyílt tengerre. Mivel a rhodosziaknak nem volt hová visszavonulniuk, körülzárták, s a fórumon lemészárolták őket. Azután Artemiszia a rhodosziak hajóival Rhodoszba hajózott, s elfoglalta a szigetet, ahol győzelmi emléket állított. „Ha tehát ily nagyhatalmú királyok sem restellték a téglafalak építését, pedig bevételeik és gyakori zsákmányaik megengedték volna nekik, hogy nemcsak terméskőből vagy kváderkőből, de akár márványból is építtessenek, nem hiszem, hogy el kellene utasítanunk a téglafallal épített épületeket, ha helyesen vannak fedve.”28 Mindezzel nem csak építészeti tanácsot ad a szerző, hanem a kor értékrendjét is közvetíti az olvasó számára. A téglafal támogatása egyben az erkölcsi értékek közvetítése. Az ősök egyszerű élete és a tisztességes munkával szerzett javak tisztelete kap itt megfogalmazást a pazarló és fényűző életmóddal szemben. A tégla az egyszerűség és a puritán élet – a római ideál – jelképévé válik. Ez esetben Vitruvius nem csak építészként nyilvánul meg, hanem rómaiként, a római értékek közvetítőjeként.
28
De Arch., II, 7, 16.
15
Érdekes megfigyelésnek tartom, hogy Vitruvius a mű egésze folyamán sehol sem alkalmazza a mitológiai történetek használatát. Amikor az építészet kezdeteiről mesél, az emberiség fejlődésével kezdi mondanivalóját. Az emberek az ősidőkben gyűjtögető életmódot éltek, vadásztak és barlangokban laktak. „Eközben valahol a sűrűn nőtt, vihartól és széltől korbácsolt fák ágaikat egymáshoz súrolva tüzet fogtak, (…) közelebb merészkedvén úgy tapasztalták, hogy a tűz melege igen kellemes testüknek; fadarabokat dobtak rá és fenntartották”29 Így találták fel a tüzet, mely által csoportokba tömörültek, szavakat raktak össze, és létrehozták maguk között a nyelvet. A tűz feltalálása által az együttélés is kialakult, mely az építészet létrejöttéhez vezetett. Az antikvitásban a tűz legismertebb aitiológiai története a görögöktől származik, mely szerint Prométheusz az istenektől ellopta az embereknek a tüzet, s ezzel elindította őket a fejlődés útján. Vitruvius könyvében történelmi vonatkozásban jelenik meg ez a téma, nem alkalmazza a mitológiai történetet, csupán szakmai forrásra támaszkodik. Ez is utal a De architectura szaktudományos voltára. A szaktudományos jelleg az egész könyv ízén érezhető, ezért fontosnak tartom az irodalmi vonások mellett némiképp utalni a szakmai jellemzőkre is. A könyv rengeteg tényszerű adatot közöl, számításokat végez, forrásokat említ. A De architectura fogalmakat és definíciókat közöl az olvasóval. Változatos forrásanyagot használ – ezekre több helyen utal is – melynek révén filozófiai, retorikai és technikai fogalmakat összegez mondanivalója kifejtésében.
V. Összegzés Összefoglalóan azt mondhatom el, hogy e szakmai kézikönyv irodalmi kulturkincsnek tekinthető. Vitruvius művével csatlakozik a római irodalom hagyományába, hiszen tudományos ismereteket közöl, összegez a művészi próza, elsősorban a retorika eszköztárával. 29
De Arch., II, 1, 1.
16
Épp ebben rejlik a műfaj kétarcúsága: egy teljes mértékben szaktudományos témát dolgoz fel, olykor a szaknyelv eszköztárával, olykor pedig az irodalmi, retorikai terminusok használatával. Láthattuk hogyan jelennek meg a műben az anekdotikus elemek, melyek könnyebbé, szabadabbá teszik a munka tudományos jellegét. A morális értékek közlésével, s a saját vélemény kifejtésével Vitruvius feloldja a mű kötött szakirodalmi voltát. A tudományos jelleg pedig a matematikai számításokban és a tények közlésében mutatkozik meg. Mindehhez felhasználja a retorikai rendszerek stilisztikai sajátosságait: érvel, meggyőz, tényeket közöl. Forrásaiban
megjeleníti
az
elődök
munkásságát,
utal
a
korábbi
tudományos
szakmunkákra, az antik görög hagyományra. Mindezt összefoglalva láthatjuk, milyen sokszínű és gazdag háttérrel rendelkezik ez a mű, s milyen teljes képet mutat az építészet mint tudomány egyetemességéről. Ahogyan a szerző az De architectura elején is közli: „ezekben a könyvekben az építészet egész elméletét feltártam.”30 – s így is tett.
Irodalomjegyzék 1. ADAMIK Tamás, Római irodalom – A kezdetektől a Nyugatrómai Birodalom bukásáig, Kalligram, Pozsony, 2009.
30
De Arch., I. 0. 3.
17
2. Michael von ALBRECHT, A római irodalom története I., ford. TAR Ibolya, Balassi Kiadó, Bp., 2003. 3. L. Iunius Moderatus COLUMELLA, De arborius (A fákról), ford. HOFFMANN Zsuzsa, bev. és jegyz. MARÓTI Egon, Szeged, 1992. 4. HAJNÓCZI GÁBOR, Vitruvius öröksége Tanulmányok a „De archtitectura” utóéletéről a XV. és XVI. században, Akadémiai Kiadó, Bp., 2002. 5. Idősebb PLINIUS, Természetrajz, ford. DARAB Ágnes és GESZTELYI Tamás, Enciklopédia Kiadó, Bp., 2001. 6. Római történelem – Szöveggyűjtemény, szerk. BORHY László, Osiris Kiadó, Bp., 2003. 7. VITRUVIUS, Tíz könyv az építészetről, ford. GULYÁS Dénes, Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1988.
18
