A Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek jogi helyzete Szerző: Petőcz Kálmán, Tóth Károly Készült: 2009. június
Tartalom Bevezetés ................................................................................................................................... 3 Jogalanyok meghatározása...................................................................................................... 4 A szabad identitásválasztáshoz és az identitáshoz való jog .................................................. 6 Adatvédelem........................................................................................................................... 6 Névhasználat .......................................................................................................................... 7 Népszámlálás.......................................................................................................................... 8 A nemzetiségellenes gyűlöletkeltés tilalma ........................................................................... 9 A hátrányos megkülönböztetés tilalma ................................................................................ 12 Az információhoz és tájékoztatáshoz való jog ..................................................................... 14 Nyelvhasználati jogok ............................................................................................................ 15 Az oktatáshoz való jog ........................................................................................................... 18 Közoktatás............................................................................................................................ 18 Tankönyvellátás ................................................................................................................... 21 Felsőoktatás.......................................................................................................................... 22 Pedagógiai szakmai szolgáltatások ...................................................................................... 23 A nemzeti jelképekhez és ünnepekhez való jog ................................................................... 24 A vallásgyakorláshoz való jog ............................................................................................... 25 A kulturális és művelődési tevékenységhez való jog ........................................................... 26 Az önszerveződéshez való jog................................................................................................ 28 A közéletben való részvétel és a politikai képviselet joga ................................................... 30 Az autonómiához való jog...................................................................................................... 33
Vonatkozó törvények ............................................................................................................. 34 Felhasznált és ajánlott irodalom ........................................................................................... 37 Melléklet .................................................................................................................................. 40 Mészáros Lajos: (Cseh)Szlovákia alkotmányos rendszere .................................................. 40 1992. évi 460. számú törvény (1992.9.1.) ............................................................................ 56 1999. évi 184 sz. tv.Törvény a nemzetiségi kisebbségek nyelvének használatáról ............. 58 588/2001 A Szlovák Köztársaság Külügyminisztériumának Közleménye.......................... 61 Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája............................................................ 63 Államnyelvi törvény (a 2009. június 30-án elfogadott módosításokkal) ............................. 78
Bevezetés Az alábbi dolgozat célja a szlovákiai kisebbségek, elsősorban a magyar kisebbség speciális jogait biztosító jogszabályok áttekintése. Ilyen dolgozat, tanulmány és átfogó áttekintés az elmúlt években több is született. A jogszabályalkotás, a törvényhozás működésének természete okán azonban az ezen áttekintésekben közölt tényanyag idejétmúlttá válhatott. Különösen érvényes ez a jogszabály- és dokumentumgyűjteményekre. Természetesen ugyanez a sors vár az alábbi dolgozatra is, hiszen csak a befejezése előtti utolsó hetekben is születtek a tárgyába tartozó új jogszabályok. Ezért a benne foglaltak a 2009. júniusának végén érvényes helyzetet tükrözik. A szerzők elképzelése szerint azonban ez a munka alkalmas arra, hogy a jövőben egy folyamatosan frissített, megújuló adatbázis alapját képezze. Ezt kívánja segíteni a fejezetek, alfejezetek beosztása is, bár természetesen az átfedéseket közöttük lehetetlen kiküszöbölni. A dolgozat megírása szempontrendszerének megfelelve a hangsúly a törvényekre került, csak kivételesen indokolt esetben ismertetünk alacsonyabb szintű jogszabályokat, esetleg egyéni jogsérelmeket. Nem tér ki az írás az egyes jogszabályok elfogadását övező politikai vitákra sem, bár az kétségtelen, hogy a szlovák–magyar viszonyról a parlamentben zajló viták sokszor igen durva hangvétele kihat a magyar kisebbség tagjainak jogérvényesítési hajlandóságára. Néhány, a szlovákiai magyar kisebbség szempontjából kulcsfontosságú dokumentum szövegét a csatolt mellékletben közöljük. Ezek az alkotmány kisebbségvédelmet érintő cikkei, a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó törvény, valamint A regionális és/vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának ratifikációs okmányához csatolt nyilatkozat. Ugyancsak a melléklet része a szlovákiai alkotmányos berendezkedést, jogszabályi hierarchiát áttekintő tanulmány Mészáros Lajos alkotmánybíró tollából.
Jogalanyok meghatározása 1968-tól a rendszerváltásig a 144/1968. sz. alkotmánytörvénynek köszönhetően létezett a csehszlovák jogrendben egy tételes lista az elismert kisebbségekről: ezek a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (ruszin) voltak. Ugyanakkor semmilyen jogszabály nem tartalmazta a kisebbség definícióját. A rendszerváltást követően hamarosan világossá vált, hogy ez a megoldás nem fenntartható: a felsorolásból hiányoztak a romák, a ruszinok pedig tiltakoztak az ellen, hogy az ukránokkal azonos nemzetiségként tartsák számon őket. Mivel a definíció kérdésében nem sikerült konszenzusra jutni, a szabad identitásvállalás elsőbbségére hivatkozva a Szövetségi Gyűlés 23/1991. sz. alkotmánytörvénye az alapvető jogokról és szabadságjogokról elhagyta a felsorolást. Az alkotmánytörvény szövegezését vette át a szlovák alkotmány is, amikor „a nemzetiségi kisebbségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó egyének” jogait fogalmazza meg 34. cikkében, pontosabb definíció nélkül, arra sem térve ki, mi a különbség a nemzetiségi kisebbség és az etnikai csoport között. A szakirodalom hangsúlyozza, hogy a megkülönböztetés nem hordoz semmiféle értékelési vagy kategorizáló szempontot, és nem következik belőle az sem, hogy az egyik vagy másik csoporthoz tartozók jogait más és más módon kezelje a törvényhozás.1 Az alkotmány 12. cikkelye 3. bekezdésében leszögezi, hogy mindenkinek joga van dönteni nemzeti hovatartozása felől. Tilos ezen döntés bármilyen befolyásolása és tilos bárminemű, az elnemzetlenítést célzó nyomásgyakorlás. Bár az alkotmány bevezetője, ahogy azt az a szlovák alkotmánybíróság is leszögezte, nem normatív szöveg és így nem jogforrás, fontos itt kitérni rá, mivel megvilágítja azt a politikai (és jogi) kontextust, amelybe a kisebbségi jogok alanyainak meghatározása illeszkedik. A bevezető a „mi, a szlovák nemzet” szavakkal kezdődik, ezeket egészíti ki „a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjai” megfogalmazás. Miután ez a két elem teszi ki a Szlovák köztársaság állampolgárainak halmazát („tehát mi, a Szlovák Köztársaság polgárai”), nyilvánvaló, hogy a „szlovák nemzet” nem a politikai, hanem az etnikai nemzetre mint kollektívára utal, megtagadva ugyanezt a megközelítést a kisebbségektől. Emiatt az aránytalanság miatt a kisebbségi magyar politikai képviselet folyamatosan törekedett az alkotmány bevezetőjének megváltoztatására, mindeddig eredménytelenül. Az alkotmány szintjén a rendszerváltás után, illetve Szlovákia megalakulását követően végbement változások ellenére a jogrendben egyfajta reliktumként 2008-ig megmaradt egy jogszabály, amely tartalmazta az anyanyelvű oktatásra jogosult kisebbségek felsorolását. Ez a 29/1984. sz. törvény volt az alap- és középiskolák rendszeréről; az idevágó rendelkezés a közoktatási reform késlekedése miatt nem módosult korábban. A fentebb mondottak ellenére a szlovák kormány a különböző országjelentésekben gyakran használja a „hivatalosan elismert kisebbségek” kifejezést2. A „hivatalosítás“ alapját általában az képezi, hogy a felsorolt kisebbségek képviselőit hívták be a kormány tanácsadó szerveként működő nemzetiségi és etnikai kisebbségek tanácsába. Fontos azonban megjegyezni, hogy sem a tanács létrehozását, sem összetételét és tárgyalási rendjét nem rögzíti jogszabály, csupán kormányhatározat, amely egy választási időszakon belül is gyakran módosul.
1 2
Milan Čič a kolektív: Komentár k Ústave SR. Matica slovenská, 1997, 173. old.
Lásd pl. a Keretegyezmény 3. országjelentésének javaslatát, amely 12 „hivatalosan elismert“ kisebbséget sorol fel: magyar, roma, ruszin, ukrán, német, horvát, cseh, morva, lengyel, bolgár, orosz, zsidó
A másik kapaszkodót az Európai Regionális és/vagy Kisebbségi Nyelvek Kartájának ratifikációs dokumentuma jelenti, amelyben Szlovákia a cseh, horvát, magyar, német, lengyel, roma, ruszin és ukrán nyelv védelmét vállalta. Az 1990. évi, önbevalláson alapuló népszámlálás során használt íveken a „nemzetiségi hovatartozás” rubrikában semmiféle előre megadott opció nem szerepelt. A 2001. évi népszámlálási íveken már felsorolták az 1990-ben leggyakrabban választott nemzetiségi hovatartozási kategóriákat, a szlovákot, a magyart, a romát, a csehet, a ruszint és az ukránt, kiegészítve az „egyéb” kategóriával. (A felsorolásból kimaradt kisebbségek ezt a megoldást diszkriminatívnak találták.) A szlovák parlament már elfogadta a 263/2008. számú törvényt a következő, 2011. évi népszámlásáról. A kisebbségek szempontjából ebben új elem, hogy a törvény 5. paragrafusa kimondja: az összeírási íveket magyar, roma, ruszin és ukrán nyelven is el kell készíteni (ilyen ívek 2001-ben csak egy kormányhatározat alapján készültek). A kisebbségi nyelvű ívek mennyisége szempontjából a 2001. évi eredmények az irányadók (5. paragrafus 4. bekezdés). A nemzeti kisebbségek definíciójának hiánya súlyos problémákat mindeddig nem okozott, de bizonyos mértékű manipulációra mégis módot ad. Ilyennek minősíthető a Csehországban csak néprajzi csoportként nyilvántartott morvák behívása a kormány nemzetiségi tanácsába, de megkérdőjelezhető az orosz kisebbség képviselőjének jelenléte is a tanácsban. Befogadásukkal csökkent a nagyobb létszámú, főleg a magyarok súlya ebben a testületben. Ez a két kisebbség egyben részesedést nyert a kulturális minisztérium kisebbségi kultúratámogatási pályázati keretéből.
A szabad identitásválasztáshoz és az identitáshoz való jog A szlovák alkotmány 12. cikkének 3. bekezdése kimondja: Mindenkinek jogában áll szabadon határozni saját nemzetiségéről. Tilos ennek a döntésnek bármilyen befolyásolása és az elnemzetietlenítésre irányuló nyomás minden módja.
Adatvédelem Az etnikai hovatartozás a 428/2002. számú adatvédelmi törvény 9. paragrafusa értelmében a szigorúan őrzött személyes adatok kategóriájába tartozik, amelyek gyűjtése és feldolgozása kizárólag az érintett személy írásos jóváhagyásával vagy külön törvényi meghatalmazás alapján történhet. Ilyen meghatalmazást tartalmaz a 131/2002. sz. törvény a felsőoktatásról – a 73. paragrafus 2. bekezdése szerint az egyetemi hallgatók regiszterében nyilvántartott adatok közé tartozik a nemzetiségi hovatartozás is. Hasonló módon a 245/2008. sz. törvény az oktatásról és nevelésről az alap- és középiskolai tanulók esetében tartalmaz meghatalmazást a nemzetiség nyilvántartására. A rendőrség a bűnmegelőzésről szóló 583/2008. sz. törvény 7. paragrafusa alapján szintén jogosult a bűnelkövetők és az áldozatok személyes adatai között a nemzetiség nyilvántartására is. Az ügyészségről szóló 153/2001 sz. törvény 55a paragrafusának 4. bekezdésének b) pontja a sértettekről nyilvántartott személyes adatok közé sorolja a sértett faji vagy etnikai származását, politikai nézeteit, vallását vagy világnézetét, párttagságát, amennyiben az illető politikai meggyőződése, nemzetisége, faji vagy etnikai hovatartozása, hite miatt vált bűncselekmény áldozatává. Az egészségügyi ellátásról és egészségügyi szolgáltatásokról szóló 576/2004. sz. törvény statisztikai adatgyűjtéssel foglalkozó melléklete értelmében a nemzetiségi hovatartozás egyetlen esetben található a gyűjtendő személyes adatok körében, mégpedig az elhalálozott személyről kitöltendő adatlap esetében. Indokoltnak tekinti a törvény a nemzetiség nyilvántartását azoknak a gyermekeknek az esetében, akik számára nevelőszülőt keresnek, valamint a nevelőszülőknek jelentkező felnőttek esetében (305/2005. sz. törvény a gyermekek jogi és szociális védelméről és a szociális gondviselésről 34. paragrafusa). A nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdés hagyományosan része a népszámlálási kérdőívnek. A 2011-ben megtartandó népszámlálás során gyűjtendő adatsort a 263/2008. sz. népszámlálási törvény melléklete rögzíti. A 2001-es népszámlásáról szóló 165/1998. sz. törvénytől eltérően ezúttal a nemzetiség és az anyanyelv mellett „a leggyakrabban használt nyelv” is szerepel az adatsorban. A fentebb felsorolt esetek mindegyikében természetesen titoktartási kötelezettség vonatkozik az adatgyűjtő és –feldolgozó intézményekre, illetve azok dolgozóira. Minden egyéb hatályos szlovák törvényben a nemzetiségi, illetve etnikai hovatartozás kizárólag a hátrányos megkülönböztetés tilalma kapcsán említődik. A magán biztonsági szolgálatokról szóló 473/2005. sz. törvény 59. paragrafusa tételesen és minden körülmények között tiltja a magánnyomozók számára a politikai, szakszervezeti vagy vallási meggyőződésre, faji, etnikai vagy nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó adatok utáni nyomozást. A munkapiaci szol-
gáltatásokról szóló 5/2004. sz. törvény 62. paragrafusa ugyancsak tételesen kimondja: a munkaadónak tilos a felvételi során a jelentkező nemzetiségére, faji vagy etnikai származására, politikai nézeteire, szakszervezeti tagságára, vallására, szexuális orientációjára vonatkozó információkat kérni. A jelentkező kérésére a munkaadó köteles minden személyes adat esetében bizonyítani azok kikérésének indokoltságát. A szlovák jogrend egyetlen esetben követeli meg, hogy érintett személy jogának érvényesítése érdekében nyilatkozzon a nemzetiségéről: ha a 300/1993. számú, alább taglalt törvényben biztosított jogával élve korábban szlovákul anyakönyvezett utónevének anyanyelvű anyakönyvi bejegyzését kéri. A szlovákiai adatvédelem általában magas színvonalúnak tartott, az adatvédelmi törvény az uniós normákkal is összhangban van. Az elmúlt években inkább szigorúsága miatt érték bírálatok, mivel igencsak megnehezíti az etnikai adatgyűjtést, amely nélkül viszont nehéz pl. a romák felemelkedését célzó programok potenciális alanyainak azonosítása. A törvény végrehajtását a független Adatvédelmi Hivatal felügyeli. A Hivatal kiróhat pénzbírságot, de emellett a Btk. 377. paragrafusa szerint büntető eljárés is indítható személyes adatokkal való viszszaélés miatt; a büntetési tétel egy, súlyosabb esetekben két év szabadságvesztés.
Névhasználat A névhasználatot jelenleg két törvény szabályozza: az utó- és családi nevekről szóló 300/1993. sz., valamint az anyakönyvi hivatalokról szóló 154/1994. sz. törvény. Természetesen időközben mindkettő többször módosult. A 300/1993. sz. törvény jelenleg hatályos formájában biztosítja a szülők névválasztási jogát; gyermeküknek több, legfeljebb 3 utónevet adhatnak, s ezek lehetnek idegen nyelvűek is. Aki szüleitől egy utónevet kapott, miután nagykorú lett, maga is adhat önmagának második, illetve harmadik utónevet, vagy kérheti a szüleitől kapott utónevek törlését, vagy azok sorrendjének megváltoztatását. A családnév a szülők valamelyikének családneve. Bár a rendelkezésnek nincs szorosan vett kisebbségi vonatkozása, megemlítendő, hogy a kettős állampolgárságú személyek jogosultak családnevük megváltoztatására, ha a változtatás célja a másik állam törvényeinek vagy hagyományainak megfelelő névváltozat bejegyeztetése. Névváltoztatásra jogosultak a transzszexuális személyek is. A törvény 7. paragrafusa sorolja fel azokat az eseteket, amikor az utó- és családnév változtatás írásos igénybejelentés nyomán, engedélyeztetési eljárás nélkül kivitelezendő az anyakönyvi hivatalban. Ezek közé tartozik az idegen nyelvű utónév szlovák nyelvűre módosítása – de a fordított eljárás is, és egyebek mellett a nem szlovák nemzetiségű nők családnevének „-ová” végződés nélküli bejegyzése. Az anyakönyvi hivatalokról szóló 154/1994. sz. törvény szabályozza a névhasználati jogok végrehajtását. A „nem szlovák nemzetiségű személy” női vezetékneve a törvény 16. paragrafusának rendelkezései szerint a szlovák nyelvben használatos „-ová” végződés elhagyásával kerül anyakönyvezésre, amennyiben a) azt a szülők kérik nőnemű gyermekük születésének bejegyeztetésekor, vagy az örökbefogadók az örökbefogadott gyermek vezetéknevének bejegyeztetésekor, b) azt a feleség kéri a házasságkötés bejegyzésekor, c) nőnemű személy a 300/1993. sz. törvényben megszabott feltételek mellett névváltoztatási kérelemmel él.
A törvény azokról az esetekről is rendelkezik, amikor az érintett személyek utó- vagy családneve eredetileg szlovákul került bejegyzésre, s azok élni szeretnének a liberálisabb szabályozás adta lehetőségekkel. A 19. § 3. bekezdése alapján írásos kérelem nyomán anyanyelven (de latin betűkkel) írják a születési anyakönyvi kivonatba azon, nem szlovák nemzetiségű személyek utónevét, akikét 1993. december 31-e előtt szlovákul tüntették fel. A kérelemben nyilatkozni kell a kérelmező nemzetiségéről. A nyilatkozat valóságtartalma nem vizsgálható. A 4. bekezdés azokat az eseteket hivatott orvosolni, amikor az anyakönyvi bejegyzésben anyanyelvű formájában szerepel az utónév, viszont egy később készült kivonatba a név már szlovákul került. Az anyakönyvi hivatal ilyenkor köteles eleget tenni az anyakönyvi kivonat (az anyakönyvi bejegyzésnek megfelelő) anyanyelvű formában való kiállítására vonatkozó kérelemnek. Ami a női családneveket illeti, ha ezeket a szlovák „-ová” végződéssel anyakönyvezték, a 19. § 6. bekezdése értelmében lehet kérni, hogy a születési vagy házassági anyakönyvi kivonatban ezen végződés nélkül szerepeljen; minden későbbi hivatalos irat a javított kivonathoz igazodik. Valamennyi fentebb említett esetben kiskorú személy helyett a szülők kérvényezhetik a megfelelő változtatásokat. Ezen változtatások nem minősülnek névváltoztatásnak, kivitelezésük illetékmentes (19. § 8. bekezdés). Illetékköteles névváltoztatásról van szó viszont a törvény szerint akkor, ha valaki családnevét „-ová” végződés nélküli formában jegyeztette be, később viszont ismét a szlovák változathoz akar visszatérni.
Népszámlálás A tízévente tartott népszámlálás Szlovákiában már a rendszerváltás előtt is önbevalláson alapult, azaz a népszámlálási íveket az érintettek töltötték és töltik ki. (Bár az 1961-es népszámlálást elrendelő rendelet még felhatalmazta a regionális államigazgatási szerveket arra, hogy a kérdezőbiztosokkal töltessék ki az íveket, amennyiben „azt a helyi viszonyok megkívánják”.) A népszámlálás módszertana, törvényi szabályozása azonban nem maradt az idők során változatlan. 2001 óta a népszámlálást már nem a kormány vagy statisztikai hivatal rendelete, hanem törvény szabályozza. Változott a számlálás során gyűjtött adatok köre is. Míg 1960-ban még csak a lakosság nemzetiségi hovatartozása tartozott ezek közé az adatok közé, 1970-ben már az anyanyelv is. Hasonlóképpen történt az adatgyűjtés az utolsó csehszlovákiai népszámlálás alkalmával, 1990-ben is. Ami a „nemzetiség” és „anyanyelv” kategóriákat illeti, az ív nem tartalmazott az 1990-ben alkalmazott ív nem tartalmazott semmiféle előre megadott opciót. Ugyanakkor a feldolgozáskor először került sor a roma nemzetiség önálló kimutatására, s ugyancsak először gyűjtötték a vallási hovatartozásra vonatkozó adatokat. 2001-ben változott a helyzet, két szempontból is. Először, ez volt az első népszámlálás, amelyet törvénnyel szabályoztak. Ez a 165/1998. sz. törvény. Másodszor, a 90-es népszámlálás adataira alapozva, a nemzetiség, az anyanyelv és a vallás vonatkozásában az íveken választási lehetőségeket is feltüntettek. A nemzetiség, illetve az anyanyelv esetében ezek a szlovák, a magyar, a roma, a cseh, a ruszin, illetve az ukrán voltak. A más nemzetiségűek és anyanyelvűek az „egyéb” megjelölésű rubrikába írhatták be a megfelelő választ. Hasonlóképpen felsorolták a regisztrált egyházakat is. A kis létszámú nemzetiségek ezt a megoldást sérelmesnek tartották, ezért a kormány saját hatáskörében készíttetett információs anyagokon tüntette fel az összes kvázi elismert kisebbséget, amelyeket a vegyesen lakott vidékeken a népszámlálási ívekhez csatoltak. Ugyancsak a kormány kezdeményezésére készültek kétnyelvű, szlovák-magyar, szlovák-ukrán, szlovák-ruszin és szlovák-roma összeírási ívek. Az ívek kitöltését megkönnyítendő a statisztikai hivatal definíciókkal is kiegészítette az egyes rubri-
kákat. Eszerint nemzetiség alatt a „valamely nemzethez vagy etnikai csoporthoz tartozás” volt értendő. Az anyanyelvet úgy definiálták mint „azt a nyelvet, amelyen a kérdezett gyermekkorában szülei leginkább beszéltek” – ha a két szülő nyelve nem volt azonos, az anya nyelvét kérték feltüntetni, arra is figyelmeztetve, hogy az anyanyelv és a nemzetiség nem feltétlenül azonos. A 2011. évi népszámlálás kereteit a 263/2008. számú törvény jelöli ki. Az 1998-as törvényhez képest kisebbségi szempontból két fontos változást tartalmaz. Mindenekelőtt, a nemzetiségi hovatartozás és az anyanyelv mellett az adatgyűjtés része lesz „a leggyakrabban használt nyelv” is. A törvény továbbá az 5. paragrafus 3. bekezdésében rendelkezik arról is, hogy az összeírási ívek magyar, roma, ruszin és ukrán nyelven is megjelennek mind nyomtatásban, mind elektronikus formában. A 4. bekezdés arról rendelkezik, hogy a kisebbségi nyelvű ívek mennyiségének meghatározásakor a 2001. évi népszámlálás statisztikai adatai az irányadók. A kétnyelvű ívek kérdése tehát 2011-ben már nem lehet politikai mérlegelés tárgya. Magukat az összeírási íveket a statisztikai hivatal még nem tette közzé, ezért nem ismeretes, milyen módszertani utasításokat tartalmaznak majd. Ezúttal is a statisztikai hivatal döntésén múlik, hogy a nemzetiség, anyanyelv, vallás esetében lesznek-e az íveken előre megadott választási lehetőségek. A fentiekhez hozzátéve azt a tényt, hogy a legutóbbi népszámlálást megelőző felmérések szerint a lakosság döntő többsége úgy vélekedett, hogy adatvédelmi szempontból nem aggályos az adatgyűjtés, nincs ok kételkedni az eredmények relevanciájában. A roma nemzetiségűek számának alábecsültsége más probléma, amely nem a számlálás módszertanának következménye.
A nemzetiségellenes gyűlöletkeltés tilalma A nemzetiségi, faji és etnikai gyűlöletkeltés tilalma több jogszabálynak is tárgya. Első helyen említendő a 300/2005 sz. alatt megjelent Büntető törvénykönyv 12. fejezetének 1. része a béke- és emberiesség elleni bűncselekményekről. Ide tartozik a népirtásról szóló 418. paragrafus, amely a nemzetközi egyezmények idevágó megfogalmazásait veszi át, a büntetési tételt tizenöttől húsz évig terjedő, súlyosbító körülmények fennforgása esetén életfogytiglani szabadságvesztésben határozva meg. A 421. és 422. paragrafus foglalkozik a mások alapvető jogainak és szabadságjogainak felszámolását hirdető csoportok támogatásával és propagálásával. A 421. paragrafus értelmében, aki olyan csoportot támogat vagy népszerűsít, amely erőszakkal, erőszakkal való fenyegetéssel, vagy egyéb sérelemmel való fenyegetéssel mások alapvető jogainak és szabadságjogainak felszámolására törekszik, egytől öt évi, súlyosbító körülmények fennforgása esetén négytől nyolc évre büntetendő. A 422. paragrafus hat hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti azt, aki nyilvánosság előtt nyilvánítja ki rokonszenvét a mások alapvető jogainak és szabadságjogainak felszámolására törekvő mozgalmakkal főleg zászlók, jelvények, egyenruhák, jelszavak használata útján. A paragrafus 2. bekezdése ugyanilyen büntetést helyez kilátásba a holokauszt nyilvános tagadásáért, megkérdőjelezéséért, igenléséért vagy igazolásáért. A 424. paragrafus A nemzetiségi, faji, etnikai gyűlöletkeltés alcímet viseli. Eszerint
1. a) aki nyilvánosan fenyegeti valamely egyént vagy csoportot nemzeti, nemzetiségi, faji, etnikai hovatartozása, bőrszíne miatt jogainak és szabadságjogainak korlátozásával, vagy aki ilyen korlátozással él, vagy b) másokat valamely nemzet, nemzetiség, faj vagy etnikai csoport jogainak és szabadságjogainak korlátozására ösztönöz, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. 2. Ugyanígy büntetendő az, aki az 1. bekezdésben leírt bűncselekmény elkövetése céljából szövetkezik vagy gyülekezik. Egytől öt évig terjed a büntetési tétel abban az esetben, ha az elkövető idegen hatalommal szövetkezve, közhatalmi funkciójával visszaélve vagy krízishelyzetben követi el ezt a bűncselekményt. Külön bűncselekményként szerepel a Btk. 423. paragrafusában más nemzet, faj vagy meggyőződés becsmérlése: aki nyilvánosság előtt becsmérel a) valamely nemzetet, annak nyelvét, valamely fajt vagy etnikai csoportot, vagy b) emberek csoportját annak hite vagy hitetlensége miatt, egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Három évig terjedő szabadságvesztés a büntetési tétel akkor, ha a bűncselekményt a vétkes még két más személlyel közösen, idegen hatalommal szövetkezve, közhatalmi funkciójával visszaélve vagy krízishelyzetben követi el. A nemzetiségi, etnikai, faji, bőrszín miatti gyűlölet mint indíték minden egyéb bűncselekmény esetében is súlyosbító körülmény (Btk. 140. paragrafus). A gyűlöletkeltés tilalmát nemcsak a Btk. mondja ki. Az állami kitüntetésekről szóló 522/2008. sz. törvény 21. paragrafusa tiltja olyan kitüntetések viselését, amely mások jogaira és szabadságjogaira törő, vagy ilyen célokat követő mozgalmakkal rokonszenvező személyek csoportja támogatását, népszerűsítését jelentik, illetve olyan kitüntetésekét, amelyek nemzetiségi, etnikai, faji, vallási gyűlöletet szító vagy hirdető mozgalmakat népszerűsítenek. A 84/1990. sz. gyülekezési jogról szóló törvény 10. paragrafusa értelmében az illetékes helyi önkormányzat betiltja azt a megmozdulást, amelynek megjelölt célja állampolgárok személyes, politikai vagy egyéb jogainak tagadására vagy korlátozására való felhíváshoz vezetne azok nemzetisége, neme, faja, eredete, politikai vagy egyéb meggyőződése, vallása, szociális státusa okán, vagy ugyanezen okok miatti gyűlölet vagy ellenségeskedés szításához vezetne. Az egyesülési jogról szóló 83/1990. sz. törvény 4. paragrafusa szerint tiltottak az olyan egyesületek, amelyek célja polgárok személyes, politikai vagy egyéb jogainak tagadása vagy korlátozása azok nemzetisége, neme, faja, eredete, politikai vagy egyéb meggyőződése, vallása, szociális státusa okán, vagy amelyek célja a gyűlölet vagy ellenségeskedés szítása ugyanezen okok miatt, vagy amelyek célja az erőszak támogatása vagy az alkotmány és a törvények más módon történő megsértése. A petíciós jogról szóló 85/1990. sz. törvény 1. paragrafusának 3. bekezdése értelmében petícióval tilos felhívni az alkotmány és a törvények megsértésére, mások személyes, politikai és egyéb jogainak tagadására vagy korlátozására azok nemzetisége, neme, faja, eredete, politikai vagy egyéb meggyőződése, vallása, szociális státusa okán, tilos felhívni gyűlölet vagy ellenségeskedés szítására ugyanezen okok miatt. A 147/2001. sz. reklámtörvény 3. paragrafusának 5. bekezdése tilt minden olyan reklámot, amelynek tartalma sérti az emberi méltóságot, sérti mások nemzetiségi vagy vallási érzületét.
A 308/2000. sz. a műsorszórásról és retranszmisszióról szóló törvény 19. paragrafusa tiltja olyan műsorok közvetítését, amelyek erőszakot hirdetnek vagy burkoltan vagy nyíltan gyűlöletet szítanak, lekicsinyelnek vagy becsmérelnek másokat nemük, fajuk, bőrszínük, nyelvük, hitük, vallásuk, politikai vagy egyéb meggyőződésük, nemzeti vagy szociális eredetük, nemzetiségi vagy etnikai hovatartozásuk miatt. A fentebb ismertetett, tematikailag csoportosított jogszabályokat tekinthetjük az alkotmányos szabad identitásválasztáshoz való jog, az elnemzetietlenítéssel szembeni védelem törvényi megfogalmazásainak. Az elnemzetlenítés mint burkolt kormányzati cél vádja a kisebbségek, elsősorban a magyar kisebbség részéről a rendszerváltás után elsősorban az ország közigazgatási felosztása kapcsán hangzott el. A kormányzat ezt a vádat minden alkalommal határozottan visszautasította, mondván, hogy az elnemzetietlenítés tilalma csupán az etnikai arányok erőszakos megváltoztatására vonatkozik.
A hátrányos megkülönböztetés tilalma A hátrányos megkülönböztetés alkotmányos alapelvét (12. cikk 2. bekezdés) a szlovák törvényhozás az Európai Unió megfelelő irányelveinek implementációjakor építette be komplex módon a jogrendbe. (Ezek a Tanács 2000/43/EK irányelve a személyek közötti, faji- vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról, a Tanács 2000/78/EK irányelve a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról, a Tanács 86/378/EGK irányelve a férfiak és a nők közti egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatási szociális biztonsági rendszerekben történő megvalósításáról, a Tanács (76/207/EGK) irányelve a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról, a Tanács 2004/113/EK irányelve a nők és férfiak közötti egyenlő bánásmód elvének az árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint azok értékesítése, illetve nyújtása tekintetében történő végrehajtásáról.) Az egyenlő bánásmódról és a hátrányos megkülönböztetéssel szembeni védelemről szóló 365/2004. számú törvény két módosítást követően már teljes összhangban van az idevágó uniós irányelvekkel, sőt, azokhoz képest szélesebb körben biztosít védelmet a diszkriminációval szemben. A törvény bevezető rendelkezései szerint az egyenlő bánásmód elvének betartása a hátrányos megkülönböztetés tilalmát jelenti valaki neme, vallása vagy világnézete, faji hovatartozása, nemzetiségi vagy etnikai hovatartozása, egészségkárosultsága, kora, szexuális irányultsága, házassági és családi állapota, bőrszíne, nyelve, politikai vagy egyéb meggyőződése, nemzeti vagy társadalmi származása, vagyoni helyzete, nemi identitása vagy egyéb helyzete miatt, másrészt a diszkriminációval szemben védelmet biztosító intézkedések meghozatalát. Az egyenlő bánásmód elvét a következő területeken kell alkalmazni: a munkajog és hasonló jogi viszonyok területén, a szociális ellátás, egészségügyi ellátás, oktatás és az áruforgalmazás, illetve szolgáltatások nyújtása területén, mégpedig az adott területekre érvényes jogszabályokban meghatározott jogokhoz kötötten. Az alkalmazás kötelezettsége bizonyos korlátozásokkal a fegyveres testületekre is vonatkozik. Az eredeti törvény az etnikai csoporthoz tartozásból származó hátrányok felszámolása céljából megengedte az előnyben részesítést, ezt a rendelkezést azonban az alkotmánybíróság az alkotmány 12. cikke 2. bekezdésének szövegezésére hivatkozva megsemmisítette. Jelenleg hatályos formájában ezért a törvény kizárólag a korból és fogyatékosságból származó hátrányok, illetve a szociális és gazdasági hátrányok leküzdését szolgáló, az esélyegyenlőség gyakorlati megvalósulását célzó, korlátozott idejű, feltétlenül szükséges mértékű előnyben részesítést engedélyezi; ilyen intézkedéseket csak államigazgatási szervek hozhatnak s csak azokon a területeken, amelyekre az egyenlő bánásmód elvének alkalmazása kötelező. A törvény további rendelkezései a bizonyítási eljárás, a diszkrimináció formái stb. vonatkozásában pontosan követik az uniós irányelveket. A szlovák antidiszkriminációs törvény nem hozott létre új hatóságot a törvény végrehajtásának ellenőrzésére, hanem az 1993-tól működő, független Szlovák Nemzeti Emberi Jogi Központot bízta meg ezzel a feladattal, beleértve a sértettek bíróság előtti képviseletét is. Ilyen képviseletet emberi jogi civil szervezetek is elláthatnak. A 9a paragrafus lehetőséget ad az emberi jogi szervezeteknek per indítására akkor is, ha az egyenlő elbánás elvének sérelme miatt nagyobb vagy meghatározatlan létszámú csoport tagjainak jogai, törvényes érdekei vagy szabadságjogai sérültek, vagy ha az ilyen sérelem súlyosan veszélyezteti a közérdeket.
Az előnyben részesítést célzó intézkedéseket az azokat elrendelő állami szervek kötelesek folyamatosan monitorozni, hatásukat értékelni, azokat nyilvánosságra hozni, hogy fenntartásuk indokoltsága bizonyított legyen; kötelesek ezekről az Emberi Jogi Központnak jelentést tenni. A törvény egyben kiegészítette a munkajog, a szociális ellátás stb. területét érintő lényeges törvényeket is a diszkriminációt tiltó rendelkezésekkel. A későbbiekben a törvényhozó minden új, a felsorolt területeket érintő törvénybe beépítette a diszkrimináció tiltását. Diszkrimináció esetén a sértett közigazgatási eljárásban vagy bírósági úton kereshet elégtételt; ha a diszkrimináló állami hatóság, önkormányzat vagy bíróság, végső soron az alkotmánybírósághoz is fordulhat. Kihasználhatja a sértett a mediáció lehetőségét is. Ahogy erről már szó esett, a bíróság előtti képviseletet elláthatják kormányon kívüli szervezetek vagy az Emberjogi Központ is. Az utóbbi intézmény a vitás ügyekben kialakított álláspontjával közvetítőként is felléphet. Az ombudsmanhoz intézett beadvány akkor lehet hatásos, ha az egyenlő bánásmód elvét állami hivatal sértette meg. Az eddigi tapasztalatok alapján elmondható, hogy a diszkrimináció leggyakrabban a munkapiac területén fordul elő, alapja leginkább a nem és a kor, emellett a romákat a szolgáltatások területén is gyakran diszkriminálják. Anyanyelv miatti diszkrimináció miatt egyetlen esetben fordultak az Emberjogi Központhoz, de a panaszosok az ügy elbírálása előtt visszavonták beadványukat. A diszkriminációval kapcsolatos eddigi kutatások, de a törvény végrehajtásával kapcsolatos tapasztalatok is azt mutatják, hogy az egyéni jogsérelmek orvoslását célzó törvény elsősorban a nők, az idősek, valamint a „látható” kisebbségek, szlovákiai viszonylatban a romák egyéni jogvédelme területén hatásos. A magyar kisebbség tagjai, bár a sajtóban időnként megmegjelennek olyan írások, amelyek anyanyelv miatti feltételezett diszkriminációról szólnak, ismereteink szerint eddig nem éltek a törvény adta lehetőségekkel és nem próbáltak bírósági úton elégtételt szerezni.. Ez a helyzet érthető, hiszen az államnyelv ismeretének mint kvalifikációs feltételnek a megkövetelése bizonyos állások betöltésekor aligha minősíthető diszkriminatívnak.Az ombudsman 2008-ban közzétett tájékoztatása szerint hivatalának hat éves fennállása során 200 kisebbségi nyelven íródott beadványt kapott, ezek 75 százaléka volt magyar. A rövid ismertetőből, amely nem része az ombudsman rendes éves jelentésének, nem derül ki, voltak-e a panaszok között olyanok, amelyeket megalapozottnak talált. Bár az ombudsmani hivatal az egyetlen olyan országos hatáskörű közintézmény, amelyhez mindenfajta korlátozások nélkül fordulhatnak a polgárok anyanyelvükön, kifejezetten kisebbségi jogokat érintő sérelmek ügyében kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Ennek egyik oka lehet a tájékozatlanság, de az is, hogy nagy politikai és sajtóvitákat kiváltott kisebbségi ügyekben az ombudsman nem szokott állást foglalni, sem saját kezdeményezés alapján vizsgálatot indítani.
Az információhoz és tájékoztatáshoz való jog Az anyanyelvű tájékoztatáshoz való jog szempontjából releváns törvények a sajtótörvény, a műsorszórásról szóló, a közszolgálati rádió és televízió jogállását és feladatait meghatározó törvény. A 167/2008. sz. sajtótörvény elfogadását nemzetközi méretű tiltakozás kísérte a válaszadás jogának bevezetése miatt. A vitatott rendelkezés természetesen minden sajtótermékre vonatkozik. Egyébként a sajtótörvény nem tér ki a kisebbségi nyelvű sajtótermékekre, bár abból, hogy a regisztrációhoz benyújtandó adatok között a kiadvány nyelve is szerepel, következik, hogy más mint szlovák nyelven is megjelentethetők kiadványok. Ezt igazolja a köteles példányokról szóló 212/1997. sz. törvény 2. paragrafusának 8. bekezdése is, amely kimondja: „rendszeres és alkalmi kiadványok kiadása, audiovizuális termékek sokszorosítása az államnyelvtől eltérő nyelveken nem ütközik akadályba az e törvényben és egyéb törvényekben megszabott rendelkezések betartása esetén.” Az „egyéb törvények” közé a lábjegyzet szerint pl. a kisebbségi nyelvhasználati törvény tartozik. Az elektronikus sajtó működésének kereteit a műsorszolgáltatásról és műsorszórásról szóló 308/2000. sz. törvény szabja meg. A közérdekű program fogalmát a törvény 3. paragrafusa definiálja; ide sorolja többek között „a kultúrát bemutató programot, különös tekintettel a szlovák nemzeti kultúrának és a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok kultúrájának, életének, nézeteinek bemutatására”. A műsorszórási tanácsnak a parlament számára készülő éves jelentésében többek között a sugárzott programok „nyelvi sokszínűségéről” is be kell számolnia, „különös tekintettel az államnyelvnek és a nemzetiségi kisebbségek nyelvének arányára” (6a paragrafus). A törvénynek a kisebbségellenes gyűlöletkeltést tiltó rendelkezését a „szabad identitás” fejezetben ismertettük. Ugyancsak tartalmaz a törvény reklámmal televíziós vásárlással foglalkozó része a diszkriminációt tiltó rendelkezést (32. paragrafus). A Szlovák Rádióról, azaz a közszolgálati rádióról szóló 619/2003 sz. törvény a rádió fő feladatait megfogalmazó 5. paragrafusának e) pontjában kötelezi a rádiót „tartalmukban és regionális szempontból kiegyensúlyozott programok sugárzását a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvén; a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok számára készülő programok előállítása és sugárzása céljából a rádió önálló szervezeti egységeket hoz létre”. A műsorszórási tanács összetételét meghatározó szabályozástól eltérően az ún. rádiótanács 15 tagja közé a parlamentnek olyan tagot is választania kell, aki a „nemzetiségi kisebbségek vagy etnikai csoportok, más kisebbségek vagy a bejegyzett egyházak vagy vallási csoportok érdekeit prezentálja vagy képviseli”. Szó szerint megegyezően ugyanezeket a rendelkezéseket ismétli meg a Szlovák Televízióról szóló 16/2004 sz. törvény is. A hivatalos érintkezésben való anyanyelvhasználati jognak a kisebbségi nyelvhasználati törvényben megfogalmazott végrehajtási szabályain túllépve az információkhoz való szabad hozzáférésről szóló 211/2000 sz. törvény 6. paragrafusának 5. bekezdése kötelezi mindazokat, akiket a törvény kötelező adatszolgáltatóként jelöl meg, hogy a közérdekű információkat a legalább 20 százalékban kisebbségi lakosságú helységekben kisebbségi nyelven is tegyék közzé. Ezek köre meghaladja az államigazgatási szerveket és önkormányzati hivatalokat – beletartoznak a községek és az önkormányzati kerületek intézményei és mindazok a természetes és jogi személyek, amelyeket a törvény közigazgatási feladatok ellátására hatalmazott fel.
Nyelvhasználati jogok A kisebbségi nyelvhasználat szabályai Szlovákiában a 90-es évek elejétől heves politikai viták tárgya. Ennek a kérdésnek a rendezését megkülönböztetett nemzetközi figyelem is kísérte. A viták máig nem jutottak nyugvópontra. A kisebbségi nyelvek, illetve a szlovák nyelv használatának első törvényi szabályozása a rendszerváltás után a 428/1990. sz. törvény volt a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelvéről. Ez a viszonylag szűkszavú, 8 paragrafusból álló törvény még többé-kevésbé valóban a hivatali kapcsolattartással foglalkozott az állami hivatalokban és az önkormányzatokban. Már ebben a törvényben megfogalmazódott az az alapelv, mely szerint bizonyos esetekben megengedett a kisebbségi nyelvhasználat, de az állam nem vállal semmilyen kötelezettséget e nyelvhasználat feltételeinek megteremtésére, ellenkezőleg, az állami feladata elsősorban és mindenekelőtt annak biztosítása, hogy az ország egész területén a szlovák anyanyelvűek akadálytalanul használhassák nyelvüket. 1992-ben a szlovák alkotmány bevezette az „államnyelv” fogalmát. Ez az új státus nyert kifejezést a 270/1995. sz., a Szlovák Köztársaság államnyelvéről szóló törvényben. Ez a szlovák nyelv kötelező használatát kiterjesztette a fegyveres testületek, tűzoltók, bíróságok tevékenységre, az iskolaügy, a tömegtájékoztatás, a kultúra, gazdaság, szolgáltatások, egészségügy területére azzal, hogy a törvény alkalmazása alóli kivételeket egyéb törvények tartalmazzák. A törvény megsértéséért pénzbüntetést kiszabását helyezte kilátásba. A törvényt az alkotmánybíróság is megvizsgálta, amely csak azt a rendelkezését találta alkotmányellenesnek, amely a polgárok számára kizárólag államnyelven engedélyezte a hatóságokkal való írásos kapcsolattartást, rámutatva, hogy ez szűkíti a az alkotmányban megfogalmazott jogot a kisebbségi nyelvek használatára a hivatalos érintkezésben (Pl. ÚS 8/96). Az alkotmánybíróság határozatának indoklásában úgy vélekedett, hogy az ENSZ-egyezményekben és az Európai Emberi Jogi Kartában lefektetett politikai és polgári jogoknak nincs „nyelvi vonzatuk”, hacsak erre vonatkozóan nem tartalmaznak külön rendelkezést. Ugyanakkor az alkotmánybíróság elismerte a felülvizsgálatot kérők azon érvelését, mely szerint a 428/1990. sz. törvény eltörlésével a hivatali kisebbségi nyelvhasználati jog végrehajthatatlan lett. Formális okokból emelt kifogást a testület pénzbírság kiszabása ellen. Az alkotmánybíróság határozata és annak ellenére, hogy 1996-ban kihirdetésre került az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keretegyezménye is, a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvény csak 1999-ben született meg az Európai Bizottság nyomására, mint az uniós tagság egyik politikai feltétele. 2001-ben ratifikálta Szlovákia A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját. A végrehajtására vonatkozó ratifikációs nyilatkozat differenciáltan kezeli a kisebbségi nyelveket, azaz a vállalt kötelezettségek esetében tekintettel van az adott nyelvet beszélők létszámára. Enek köszönhetően a legerősebb vállalások a magyar nyelvre vonatkoznak. Ugyanakkor földrajzi tekintetben nem terjeszti ki a nyelvi jogok alkalmazását, hiszen „a regionális vagy kisebbségi nyelv területe” fogalom ez esetben is azokra a településekre vonatkozik, melyekben a kisebbségi állampolgárok legalább a lakosok 20 %-át alkotják. A kormányjavaslatként 2009-ben a parlament elé került módosítás az államnyelv használatának szabályait további területekre terjeszti ki. A 184/1999 sz. törvény a nemzetiségi kisebbségek nyelvének használatáról az államnyelvtörvényhez képest sokkal szűkebb területet, a hivatali nyelvhasználatot érinti. Előírásai szerint azokban a községekben, amelyekben a kisebbségi lakosság arányszáma eléri a 20 százalékot, a hivatalokkal való kapcsolattartás során megengedett a kisebbségi nyelv használata (2. paragrafus). Ez az írásos beadványokra is vonatkozik; az érintett közigazgatási hivatal az ilyen beadványokra kisebbségi nyelven és szlovákul válaszol kivéve azokat az eseteket, amikor közokiratot állít ki. Kérésre közigazgatási eljárásban hozott határozatot is kétnyelvűen készít a
hivatal, jogi vita esetén a szlovák változat a mérvadó. A hivatalok székhelyeinek megjelölése kétnyelvű. A helyi önkormányzat kérésre kisebbségi nyelven is a lakosok rendelkezésére bocsátja hivatalos formanyomtatványait. A 3. paragrafus az önkormányzati ülések nyelvével foglalkozik: a tárgyalás nyelve akkor lehet a kisebbségi nyelv, ha azzal minden jelenlévő egyetért. A kisebbségi önkormányzati képviselőknek joguk van anyanyelvüket használni; a község saját költségén tolmácsolást biztosít. A községi krónika lehet kétnyelvű. A 4. paragrafus a kisebbségi nyelvű tájékoztatást szabályozza a 2. paragrafusban kijelölt községekben. Kétnyelvűek lehetnek az utcanévtáblák és egyéb helyi földrajzi egységek megjelölésére szolgáló táblák. Kötelező a fontos közérdekű információk, elsősorban veszélyre vagy másra figyelmeztető, egészségügyi jellegű, nyilvánosan hozzáférhető tájékoztató feliratok két nyelven való közlése. A helyi kötelező érvényű rendeletekről való kisebbségi nyelvű tájékoztatás csak külön kérésre történik. A törvény más területekkel nem foglalkozik, csak utal arra, hogy a bírósági eljárásban, az iskolaügy és kultúra területén egyéb törvények szabályozzák a kisebbségi nyelvek használatát. A közigazgatási hivatalok és azok alkalmazottai hivatali munkájuk során kötelesek az államnyelvet használni, illetve az e törvény megszabta feltételek teljesülése esetén használhatják a kisebbségi nyelvet, amelyet azonban nem kötelesek ismerni. Ugyanakkor a közigazgatási hivatalok kötelesek törekedni a kisebbségi nyelvek használata feltételeinek megteremtésére (7. paragrafus). Végül pedig ez a törvény semmisítette meg az államnyelvtörvény 10., a pénzbüntetésekkel foglalkozó paragrafusát. Mind a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, mind A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának teljesítéséről szóló országjelentésben, a miniszteri bizottság, illetve a keretegyezmény s a karta szakértői bizottságának ajánlásaira reagálva a szlovák kormány többször leszögezte, hogy a 20 %-os küszöbön nem kíván változtatni, s más jelentősebb intézkedések elfogadására sem lát okot a kisebbségi nyelvhasználat feltételeinek javítása területén. Szlovákia Európa Tanács-i 1993. évi felvételével összefüggésben három olyan törvény került elfogadásra, amely kedvezően érintette a kisebbségek jogait. A családi- és utónevekről szóló, illetve az anyakönyvi törvényt a névhasználattal foglalkozó részben ismertettük. A harmadik az ún. táblatörvény, azaz a községeknek a nemzeti kisebbségek nyelvén való megjelöléséről szóló 191/1994 sz. törvény. A törvény értelmében a település kezdetét és végét jelző közúti jelzőtábla alatt elhelyezett, eltérő méretű és színű, csak tájékoztatási célokat szolgáló külön táblán kisebbségi nyelven is megjelölik azokat az önálló jogállású településeket, ahol az adott kisebbséghez tartozó lakosság számaránya eléri a 20 %-ot. A törvény melléklete tartalmazza a kisebbségi nyelveken megjelölhető települések jegyzékét, ebben azonban nem szerepelnek azok a települések, amelyeknek szlovák hivatalos nevét valamely szlovák személyiség nevéből hozták létre. Ezek esetében a kisebbségi nyelvű táblák kihelyezésére csak helyi népszavazás eredményeként kerülhet sor. Ez a fajta népszavazás viszont csak akkor eredményes, ha azon részt vesz a lakosság több mint fele, s a résztvevők nyolcvan százaléka támogatja a kezdeményezést. A kisebbségi nyelvű megjelölés semmilyen kontextusban sem jelent hivatalos községnevet, ezért a törvény 2. paragrafusa hangsúlyozza, hogy a hivatalos kapcsolatokban, kartográfiai munkákban és a postai küldeményeken kizárólag a szlovák nyelvű megnevezések szerepelhetnek. A bírósági eljárásban biztosított anyanyelvhasználati jog csak annyiban sorolható a kisebbségi jogok körébe, hogy a Szlovákia nemzetközi kötelezettségeinek megfelelő idevágó rendelkezésekkel, amelyek az igazságos eljárást biztosítják a a tárgyalás nyelvét nem bírók számára, a
kisebbségekhez tartozó személyek is profitálhatnak. Ezt a tényt írja le az alkotmány 47. cikke („tolmács igénybevételéhez van joga annak a személynek, aki állítása szerint nem beszéli azt a nyelvet, amelyen (...) az eljárás folyik”) és az államnyelvtörvény 7. paragrafusa is, amelynek 2. bekezdésében a bírósági eljárással kapcsolatban „a nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó személyek vagy az államnyelvet nem ismerő külföldi személyek külön törvényekben meghatározott jogait” említi. A büntetőeljárásról szóló 301/2005. számú törvény 2. paragrafusának 20. bekezdése szerint amennyiben a vádlott, a vádlott törvényes képviselője, a sértett, egyéb érintett személy vagy tanú úgy nyilatkozik, hogy nem érti vagy nem beszéli a tárgyalás nyelvét, joga van tolmácsra és fordítóra. A 28. és 29. paragrafus szabályozza a tolmácsok és fordítók szerepét, így azt is, hogy a fordító a vallomásról készült jegyzőkönyvet de egyéb írásos dokumentumokat is lefordít, ha az eljárás résztvevője a 2. paragrafusban említett személy. Hasonlóan a polgári perrendtartás 18. paragrafusa is leszögezi, hogy „a polgári peres eljárásban a felek egyenrangúak. Joguk van arra, hogy a bíróság előtt anyanyelvüket használják. A bíróság köteles számukra a jogérvényesítéshez szükséges azonos lehetőségeket biztosítani.”. Az alkotmánybíróság előtti eljárásról szóló 38/1993. számú törvény is kitér az anyanyelv használatára: “Természetes személyek az alkotmánybírósági tárgyalás során vagymás egyéb személyes megbeszélés alkalmával anyanyelvüket használhatják. A tolmácsolás költségei az alkotmánybíróságot terhelik.” (23. paragrafus) Nem rendelkezik viszont az anyanyelvhasználat jogáról a kihágásokról szóló 372/1990 sz. törvény, sem a közigazgatási eljárásról szóló 71/1967. sz. törvény. Ezekben az esetekben tehát csak akkor használható más nyelv, ha valamely érintett jogorvoslatért bírósághoz fordul. A 323/1992 sz. a közjegyzőkről és a közjegyzői tevékenységről szóló törvény 53. paragrafusa ellenben előírja tolmács igénybevételét, amennyiben valamely fél vagy tanú nem ismeri a közjegyzői okirat nyelvét; a költség a feleket terheli. A fenti esetektől eltérően kifejezetten a hazai nemzeti kisebbségek tagjaira gondolva fogadta el a törvényhozás az ombudsmanról szóló 564/2001. sz. törvény 11. paragrafusát, amelynek értelmében mindenki anyanyelvén fordulhat az ombudsmanhoz; a tolmácsolás vagy fordítás költségeit az állam állja.
Az oktatáshoz való jog Közoktatás Az oktatáshoz való jogot az alkotmány 34. cikkének 2. bekezdése rögzíti: a kisebbségekhez tartozó állampolgárokat a törvény által megszabott feltételek mellett az államnyelv elsajátításához való jog mellett megilleti az anyanyelvű művelődés joga is. A kisebbségi iskoláknak nincs önálló rendszere, azok az egységes szlovák iskolarendszer részét képezik, igazgatásukra sem jöttek létre önálló intézmények. Az iskolaválasztás a szülők szabad döntésén múlik. A magyar tanítási nyelvű iskolák – bár állandóak a kísérletek ennek megváltoztatására – ma is minden tárgyat magyar nyelven oktatnak, s emellett a kötelező tárgyak közé tartozik a szlovák nyelv és irodalom. Az 593/2003. sz. törvény az iskolaügyi államigazgatási és önkormányzati szervekről értelmében az elemi iskolák alapítói és fenntartói a községek, a középiskoláké a megyék. A 2008-2009-es iskolaév kezdetéig a művelődéshez való alkotmányos alapjogot az 1984/29. számú, természetesen sokszor módosított, az alap- és középiskolák rendszeréről szóló ún. iskolatörvény szabályozta (Zákon č. 29/1984 Zb. o sústave základných a stredných škôl (školský zákon)). A törvény 3. paragrafusa annak ellenére, hogy az Alapvető Jogok és Szabadságjogok Kartájának 1991. januári elfogadásával hatályát veszítette az 1968/144. számú, az elismert kisebbségeket tételesen felsoroló alkotmánytörvény, az eredeti változathoz képest alig módosult, azt mindössze a Csehszlovákia megszűnésével létrejött új viszonyokhoz igazították. Így ebben az egyetlen jogszabályban 2008-ig egyfajta reliktumként fennmaradt a saját nyelven folyó oktatásra jogosult kisebbségek felsorolása: „A nevelés és oktatás nyelve az államnyelv. A cseh, a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (ruszin) nemzetiségű állampolgárok számára nemzeti fejlődésük érdekeinek megfelelő mértékben biztosított a saját nyelven folyó oktatás joga.” A tankönyvhasználatot ugyanezen törvénynek az 1990/171.számú törvénnyel módosított 40. paragrafusa liberalizálta a rendszerváltás után. Ez kimondta, hogy a nevelésben és az oktatásban az iskolaügyi minisztérium által kiadott listán szereplő tankönyvek és segédtankönyvek mellett „egyéb tankönyvek és segédtankönyvek is használhatók”. Az egyenlő elbánás elvéről szóló 2004/365. törvény az iskolatörvényt is kiegészítette az iskolatörvényt: egy új 4b paragrafus kimondta a diákok és a jelentkezők diszkriminációjának tilalmát, illetve az 58a paragrafus új bekezdése kimondta mindazon tevékenységek tilalmát az iskolákban, amelyek faji, nemzetiségi, etnikai, vallási gyűlöletkeltésre alkalmasak, illetve idegengyűlöletre uszítanak. Az iskolarendszer átfogó reformja több választási cikluson keresztül napirenden volt, de végül csak a Fico-kormány idejében, 2008-ban sikerült elfogadásához a megfelelő parlamenti többséget biztosítani. A törvénytervezettel szemben az MKP három fő kifogást fogalmazott meg: a liberális tankönyvhasználat megszüntetése (az új szabályozás szerint csak a minisztérium által jóváhagyott tankönyveket lehetett volna használni); a magyar iskolák nyelvi profiljának megváltoztatása azáltal, hogy emelkedne a szlovák nyelv oktatására szánt óraszám, ugyanakkor csökken a magyar órák száma (a javaslat kimondta, hogy a magyar alapiskolákban a szlovák nyelv
óraszáma legalább annyi legyen, mint a magyar nyelvé); a tanfelügyelők számára nem írta elő az ellenőrzött iskolák tanítási nyelvének ismeretét.3 A 245/2008. szám alatt kihirdetett törvény az oktatásról és a nevelésről parlamenti vitája során elfogadásra került több olyan módosítási indítvány, amely az MKP feljebb ismertetett fő kifogásaira reagált. A végszavazás után így a párt politikusai úgy nyilatkoztak, hogy bár a törvény ellen szavaztak, annak első, a nemzetiségi oktatással foglalkozó része elfogadható, mert többé-kevésbé a korábbi helyzetet tartja fenn. A törvény 3., az oktatás és nevelés alapelveit megfogalmazó paragrafusának d) pontja kimondja mindenfajta diszkrimináció, különösen a szegregáció tilalmát, a j) pontban pedig az alapelvek közé sorolja a „szabad társadalomban való felelősségteljes életvitelre való felkészítést a megértés, a tolerancia, a nők és férfiak közötti egyenlőség, a nemzetek, a nemzetiségek, etnikai csoportok közötti barátság, a vallási tolerancia szellemében”. Az oktatás és nevelés céljait megfogalmazó 4. paragrafus f) bekezdése az állam nemzeti értékeinek, tradícióinak, az államnyelv tiszteletének megerősítése mellett említi a tiszteletet az anyanyelv és a saját kultúra iránt is, s ahogy az alapelvek, úgy a célok között is újra szerepel a nemzetek, nemzetiségek, etnikai csoportok közötti barátság szellemében történő felkészítés a felelősségteljes életvitelre. A 11. paragrafus értelmében a teljes iskolai dokumentáció kétnyelvű a kisebbségi nyelven oktató iskolákban. A tanítás nyelvével részletesebben a 12. paragrafus foglalkozik. Eszerint a nevelés és oktatás nyelve az államnyelv, a törvényben meghatározott esetek kivételével. A 3. bekezdés az alkotmányból ismert megfogalmazást ismétli az egyéb tanítási nyelvek vonatkozásában: a nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó gyermekek és diákok az államnyelv elsajátításához való jog mellett jogosultak az anyanyelvükön történő nevelésre és oktatásra is az e törvényben meghatározott feltételek mellett. A nevelés és oktatás kötelező része azokban az alap- és középiskolákban, ahol a tanítás nyelve nem az államnyelv, a szlovák nyelv és irodalom „olyan terjedelemben, amely szükséges e nyelv elsajátításához”. Az 5. bekezdés a kisebbségi iskolák típusait határozza meg: a kisebbségekhez tartozó diákok joga az anyanyelvi oktatásra egyrészt olyan iskolákban, illetve osztályokban valósul meg, amelyek nevelési – oktatási nyelve az adott kisebbség anyanyelve, másrészt olyanokban, ahol a kisebbség nyelve egy a tantárgyak közül. Az utóbbi típusú iskolákban, osztályokban más tárgyakat is lehet a kisebbség nyelvén oktatni. A törvény itt példaszerűen a rajz-, zenei oktatást és a testnevelést említi. Ugyancsak az anyanyelvi művelődéshez való jog megvalósulását szolgálják azok az iskolai intézmények, amelyek nevelési nyelve a kisebbségi nyelv. A 18. paragrafus, amely a képzést igazoló dokumentumokkal foglalkozik, leszögezi, hogy a 12. paragrafus 3. bekezdésében felsorolt intézmények által kibocsátott dokumentumok kétnyelvűek. A törvény kitér a kisebbségi oktatási nyelvű középiskolákba történő felvételi vizsgák speciális körülményeire is. A felvételi tárgyak között kötelezően szerepel az adott iskola oktatási nyelve is (66. paragrafus 2. bekezdés). Amennyiben a kisebbségi elemi iskolában végzett diák szlovák tannyelvű középiskolába jelentkezik, törvényes képviselője kérheti, hogy a szlovák nyelv és irodalom tárgy kivételével a többi felvételi tárgyból azon a nyelven vizsgázhasson, amelyen az adott tárgyakat az alapiskolában elsajátította (66. paragrafus 3. bekezdés). Ugyan3
A törvénytervezet célja a magyar nyelv elsorvasztása. Interjú Szigeti Lászlóval, az MKP oktatási alelnökével. Az MKP honlapja http://www.mkp.sk/index.php?option=com_content&task=view&id=805&Itemid=2
ezen jog megilleti azt a felvételizőt is, aki a szlovák tannyelvű elemi iskola elvégzése után kisebbségi középiskolába jelentkezik. A gyermekek, diákok és törvényes képviselőik jogait rögzíti a 144. paragrafus. Az 1. bekezdés d) pontja szerint a gyermekek és diákok jogosultak az államnyelven és anyanyelvükön való oktatásra az e törvényben megszabott terjedelemben. A g) pont rögzíti a gyermekek vallásának, világnézetének, nemzetiségi vagy etnikai hovatartozásának tiszteletben tartásának jogát. Ugyanezen paragrafus 5. bekezdése a gyermek törvényes képviselőinek szabad iskolaválasztási jogát rögzíti: „A törvényes képviselőnek joga van olyan iskolát vagy iskolai intézményt gyermeke számára, amely az e törvényben meghatározott nevelést és képzést nyújt, s amely megfelel a gyermek képességeinek, egészségi állapotának, érdeklődési körének, vallásának, világnézetének, nemzetiségi és etnikai hovatartozásának; a szabad iskola- és iskolai intézményválasztás joga az oktatási-nevelési rendszer lehetőségeivel összhangban érvényesíthető.” A törvény természetesen tartalmazza a diszkrimináció tilalmát, illetve előírja az egyenlő elbánás elvének betartását. Diszkrimináció esetén bírósági úton nyerhető jogorvoslat (145. paragrafus). Az adatvédelmi törvény előírásainak betartása mellett a törvény statisztikai célú felhasználásra előírja a tanulók nemzetiségi hovatartozásának regisztrációját. Az új közoktatási törvény módosította az iskolarendszer állami felügyeletéről szóló 596/2003. sz. törvényt is. Az elfogadott kiegészítés (új 13a paragrafus) többek között az Állami Tanfelügyelet dolgozói szakmai alkalmasságának feltételeit szabja meg; ezek közé tartozik az államnyelv ismerete, de a munkavégzéssel összefüggésben a kisebbségi nyelv ismerete is. (13a paragrafus 3. bekezdés). Ugyanezen törvény rendelkezik az iskolák nevéről: kisebbségi iskolák esetében a név a kisebbségi nyelven is feltüntetendő. A hivatalos megnevezés kisebbségi változatában kisebbségi nyelven írandó az a községnév, ahol a kisebbségi lakosok aránya meghaladja a 20 százalékot. A szlovákiai kisebbségek szempontjából nagy jelentőségű volt a 416/2001. számú törvény némely hatáskörök átruházásáról a községekre és a megyékre: ezzel a törvénnyel került községi hatáskörbe az elemi iskolák és iskolai intézmények alapítási és fenntartási joga, míg a középiskolák megyei hatáskörbe kerültek. A kérdést komplex módon az 596/2003. sz. törvény az iskolákat érintő államigazgatási feladatok ellátásáról és az iskolai önkormányzatokról rendezte. Az oktatásügyi decentralizáció, bár közvetlenül nem rendelkezik a nemzetiségi iskolákról, a községi és megyei önkormányzatokon keresztül komoly befolyással bír a törvényben megfogalmazott iskolatípusok életére, hiszen mind a községi, mind pedig a megyei önkormányzatokban – amennyiben megválasztják őket – jelen vannak a kisebbségek képviselői. A hatáskörök átruházását követően is maradtak a minisztériumnál olyan jogkörök, amelyek lehetővé teszik a kisebbségi nyelvű oktatás tartalmának és minőségének befolyásolása mellett az iskolák számának befolyásolását is. Az új iskolák besorolását az iskolahálózatba, illetve a megszűnésre ítélt iskolák kiiktatást a hálózatból a minisztérium hagyja jóvá. A közoktatási törvény azon rendelkezésével együtt, amely szerint a szülők a szabad iskolaválasztás jogát „az oktatási-nevelési rendszer lehetőségeivel összhangban” érvényesíthetik, ez biztosít egyfajta manőverezési teret a minisztérium számára, bár ezt a jogkört a kormányzat elsősorban költségvetési megfontolások alapján tartotta fenn magának. A közoktatási törvény végrehajtását szabályozó 630/2008. sz. kormányrendelet a kisebbségi iskolák pedagógusainak bérezési, illetve az egy diákra eső költségvetési normatíváját 108 %-
ban állapította meg, azaz ez 8 százalékkal haladja meg a szlovák oktatási nyelvű iskolák költségvetési támogatását.
Tankönyvellátás Az új iskolatörvény egyebek között a tanszabadság kiteljesítését tűzte ki célul, s ezt a célt több tekintetben teljesíti is. Ugyanakkor a tankönyvhasználatot szabályozó rendelkezéseit az elfogadását megelőző vitában többen visszalépésként értékelték. Nemtetszésének adott hangot a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (lásd pl. Az SZMPSZ Országos Választmánya 2008. február 16.-i nyilatkozatát), illetve az MKP is (lásd a közoktatással foglalkozó fejezetet). Míg az 1984-es iskolatörvény 1990-ben módosított szövegében a 40. paragrafus kimondja, hogy az iskolaügyi minisztérium által kiadott tankönyvlistán nem szereplő tankönyvek is használhatók az oktatásban és a nevelésben, az új törvény javaslatának 13. paragrafusa 1. bekezdése szerint „az iskolai oktatásban a minisztérium által jóváhagyott tankönyvek használatosak”, illetve ugyanezen paragrafus 6) bekezdése szerint használhatók még a minisztérium által javasolt tankönyvek is. Az 1. bekezdés szigorát a parlamenti vita során enyhítették azzal a kiegészítéssel, mely szerint használhatók egyéb segédtankönyvek és munkafüzetek is, amennyiben azok összhangban vannak a törvény alapelveivel és céljaival. Az elfogadott törvényszöveg azonban nem fogalmaz egyértelműen azzal kapcsolatban, hogy ezt az összhangot a minisztérium bírálja-e el, s ha igen, akkor az elbírálást az adott oktatási segédanyag használatának megkezdése előtt kell-e kérelmezni. Mindenesetre ezidáig nem kerültek nyilvánosságra ezzel kapcsolatos konkrét konfliktusok az iskolák és a tárca között. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy továbbra is hatályos a törvénytárban 120/2004 sz. alatt megjelent Szlovák-magyar megállapodás a kultúra, iskolaügy, tudomány, sport- és ifjúságpolitika területén történő együttműködésről, amelynek 10. cikke szerint a szerződő felek egyetértenek azzal, hogy a területükön működő kisebbségi iskolai és kulturális intézményeknek a másik szerződő fél oktatási, metodikai és tudományos anyagokat, szemléltető eszközöket, kép- és hanghordozókat, tudományos és szépirodalmi műveket adományozzon. Az iskolatörvény szövegétől függetlenül lett konfliktusforrás a magyar nyelvű tankönyvekben szereplő földrajzi nevek írása. Az iskolaügyi miniszter, Ján Mikolaj már 2007-ben felvetette, hogy a földrajzi neveknek csak szlovákul kellene szerepelniük, hivatkozva az államnyelvről szóló törvényre, valamint a geodéziai és telektörvényre (amely a földrajzi nevek standardizációjával foglalkozik). Az Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége erre azonnal reagált a miniszternek írt levélben. Ennek ellenére, mint később kiderült, a miniszter 2008 nyarán levélben utasította a tankönyvkiadókat arra, hogy a földrajzi neveket a magyar nyelvű tankönyvekben kizárólag szlovákul tüntessék fel. Az első ilyen tankönyv, a negyedikesek számára készült honismeret, 2008 szeptemberében került az iskolákba, nagy felháborodást váltva ki. Az MKP, miután a miniszter a közvélemény nyomása ellenére nem változtatott álláspontján, az iskolatörvény módosításával javasolta rendezni a helyzetet, tehát a korábbi gyakorlattal szemben törvénnyel kívánta garantálni a korábbi helyzetnek megfelelő földrajzi névhasználati gyakorlatot. Benyújtott törvényjavaslatukat ugyan eredeti formájában nem hagyta jóvá a parlament, elfogadta viszont a Smer párti házelnök kompromisszumos javaslatát. Ezzel az iskolaügyi törvény 13. paragrafusa kiegészült egy új bekezdéssel: „Összhangban a nemzetiségi kisebbségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó gyermekeknek és diákoknak az e törvény 12. paragrafusa 3. bekezdésében lefektetett jogával az anyanyelvű művelődésre, a kisebbségi nyelven kiadott tankönyvekben, segédtankönyvekben és munkafüzetekben a földrajzi nevek a következő módon írandók:
a) a kisebbségi nyelvben bevett és használatos földrajzi nevek két nyelven kerülnek feltüntetésre, mégpedig először a kisebbség nyelvén és utána zárójelben vagy a vagylagosság jele után államnyelven oly módon, ahogy azt a 2002 és 2006 között megjelent tankönyvekben alkalmazták, b) a kartográfiai munkák államnyelven szerepelnek, c) a tankönyv végén szótárszerű összegzés lesz a földrajzi nevekről a kisebbség nyelvén és államnyelven.” Az elfogadott törvénymódosítást a köztársasági elnök újratárgyalásra visszaküldte a parlamentnek, de a parlament azt az ilyenkor megkövetelt minősített többséggel újra elfogadta. A miniszter szerint a törvény végrehajthatatlan; a két kisebb kormánypárt, a Szlovák Nemzeti Párt és a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom bejelentette, hogy alkotmánybírósági felülbírálatot kér. Beadványuk eddig nem készült el.
Felsőoktatás A rendszerváltás után az első konkrét kísérlet önálló magyar felsőoktatási intézmény létrehozására 1990-re datálódik, amikor a csehszlovák szövetségi parlamentben Duray Miklós, Popély Gyula és Sidó Zoltán képviselők előterjesztették a Komáromi Egyetem létrehozásáról szóló törvényjavaslatot. A javaslat nem talált támogatásra, s nem jutott el a végszavazásig. Az egyetemalapítás jogát és a felsőoktatás egyéb körülményeit jelenleg a 131/2002. sz. az egyetemekről szóló törvény szabályozza, amely a 172/1990-es felsőoktatási törvényt váltotta fel, megalapozva az európai felsőoktatási harmonizációba való bekapcsolódást. Bevezette a közjogi státusú, illetve az állami (katonai, rendőri, egészségügyi) egyetemtípust, amely törvény útján hozható létre, s egyszerűsítette a magánegyetemek alapítását, amennyiben ehhez már nem kell parlamenti, csak kormányszintű jóváhagyás. E törvény rendelkezéseivel összhangban, a 465/2003. sz. törvénnyel hozta létre a törvényhozás a Sellye János Egyetemet Komárom székhellyel, közgazdasági, pedagógiai és református teológiai karral. A törvény szerint az oktatás nyelve az egyetemen a magyar, a szlovák és egyéb nyelvek. A jogszabályi környezet szempontjából említést érdemel még az 563/1992. sz. törvény, amely a korábban Nyitrai Egyetem néven összevont Nyitrai Pedagógiai Fakultás és Mezőgazdasági Főiskola két önálló intézményre való kettéosztásáról rendelkezett. A volt fakultás helyén alakuló Nyitrai Pedagógiai Főiskolán önálló karokat kellett létrehozni, ezzel megnyílt az elméleti lehetősége egy külön magyar kar megalakításának. A magyar kar megalakítása épp Nyitrán azért vetődött fel, mert 1960-tól ez az intézmény biztosította a kisebbségi magyar elemi iskolák pedagógusainak képzését. Az idevágó tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. Az előrelépésre 2003-ig kellett várni, amikor a közben Konstantin Filozófus Egyetemre átkeresztelt intézményben létrejött a Közép-európai Tanulmányok Kara, amelynek ugyan tágabban megfogalmazott a küldetése, ám lényegében az egyetemen tanuló magyar diákok képzését biztosítja magyar nyelven. A teljesség kedvéért szükséges megemlíteni, hogy a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán 1959-től működik önálló, tanárképzést és 1991-től hungarológiai képzést is biztosító magyar tanszék, a Besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Filológiai Karán pedig 1998-ban alakult hungarisztika tanszék. Mind a Selye János Egyetem, mind a többi, magyar nyelvű képzést is biztosító egyetem jövőbeni státusát befolyásolhatja, hogy most először esnek át a szlovákiai felsőoktatási intézmények az ún. átfogó akkreditáción (a felsőoktatási törvény 84. paragrafusa értelmében), amely-
nek eredményeként eldől, mely intézmények minősülnek magiszteri és doktoranduszképzésre is jogosult, valamint alapkutatást végző tudományegyetemnek, s melyek sorolódnak a főiskolák (mesterképzés és alapkutatás) vagy az ún. szakfőiskolák (bakkalaureusi képzés és alkalmazott kutatás) körébe. Az eddig rendelkezésre álló információk szerint első nekifutásra a tudományegyetemi besorolás feltételeit nagy valószínűséggel csak a Komensky Egyetem lesz képes teljesíteni.
Pedagógiai szakmai szolgáltatások A pedagógiai szakmai szolgáltatások területe Szlovákiában mindezidáig nem volt törvényi szinten szabályozva. A parlament jelenleg tárgyalja a pedagógusi életpálya-modellt bevezető törvény javaslatát, amely a továbbképzéssel is foglalkozik. A javaslat 5. paragrafusának f) pontja a pedagógiai alkalmazottak jogai közé sorolja „a folyamatos művelődéshez és szakmai fejlődéshez való jogot az e törvényben meghatározott feltételek mellett azon a nyelven, amelyen pedagógiai vagy szakmai munkáját végzi”. A fentebb említett törvényjavaslat elfogadásáig ebben a kontextusban a leginkább releváns dokumentum a Magyar–szlovák kormányközi megállapodás a nemzeti kisebbségek kölcsönös oktatási és kulturális támogatásáról (a szlovák törvénytárban 77/2004. sz. alatt került kihirdetésre) 3. cikkének 2. bekezdése, illetve a szlovák–magyar kormányközi egyezmény a kulturális, oktatási, tudományos, sport- és ifjúsági együttműködésről 10. cikkének 2. bekezdése (Tt. 120/2004 sz.). 77/2004: 3.2. A Magyar Fél hozzájárulhat a Szlovák Köztársaságban alap-, középfokúvagy felsőoktatási intézményekben a magyar nyelven, a magyar kultúra vagy a magyar nyelv tárgyában oktatóknak a magyarországi intézmények által a Szlovák Köztársaságban tartott, akkreditált és elismert rendszeres továbbképzésben való részvételéhez. 120/2004: 10.2. A Szerződő Felek oktatási rendszerük keretein belül lehetővé teszik a Magyar Köztársaságban működő szlovák tanítási nyelvű, illetve a szlovák nyelvet oktató, a Szlovák Köztársaságban pedig a magyar tanítási nyelvű iskolák pedagógusainak, valamint a két nemzeti kisebbség identitása megőrzését elősegítő megfelelő értelmiségi hivatások és szakmák képviselőinek a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő képzését és továbbképzését.
A nemzeti jelképekhez és ünnepekhez való jog A szlovákiai magyarok körében eddig nem merült fel önálló, a magyar állami – nemzeti szimbólumoktól eltérő szimbólumok kialakításának a gondolata. Az idegen állami szimbólumok – lobogó, himnusz – magánszemélyek általi használatát 2008-ig nem szabályozta törvény. Közösségi, önkormányzati rendezvényekre viszont vonatkozik a Szlovák Köztársaság állami jelképeinek használatáról szóló 63/1993 sz. törvény. Ez úgy rendelkezik, hogy idegen ország lobogóját akkor lehet kitűzni, ha a rendezvényen jelen van az adott ország küldöttsége (8. paragrafus 7. bekezdés). Ugyanígy az idegen állam himnuszának eljátszása is a külföldi küldöttség jelenlétéhez kötött (13. paragrafus). A 479/2008. sz., a nyilvános sport- és turisztikai események rendezéséről szóló törvény elfogadásával először került sor az idegen állami szimbólumok magánszemélyek általi használatának korlátozására. A törvény 7. paragrafusa, amely az eredeti kormányjavaslatban nem szerepelt, és amely egyértelműen a 2008. november 1-i DAC-Slovan futballmérkőzésen történtekre adott válasz, tiltja a rendezvények látogatói számára „idegen államok vagy azok jogelődjei állami szimbólumainak használatát megalázó módon vagy más olyan módon, amely a közrend megsértésére izgathat vagy amely az illetékes nemzeti sportszövetség szervezte esemény rendes lefolytatását fenyegetheti” (e) bekezdés); „tilos idegen államok vagy azok jogelődjei állami szimbólumait bevinni az illetékes nemzeti sportszövetség szervezte hazai sporteseményre, amelyen sor kerülhet a közrend megsértésére vagy a résztvevők egészségének veszélyeztetésére” (f) bekezdés). A tilalom megszegéséért közigazgatási eljárásban ötezer koronáig terjedő pénzbüntetés róható ki. Közvetetten kapcsolódik a nemzeti szimbólumok kérdéséhez az a tény, hogy a Btk. utolsó, 2009. szeptemberével hatályba lépő módosítása bevezeti a szlovák állami szimbólumok meggyalázásának tényállását.
A vallásgyakorláshoz való jog A vallásszabadságról, a egyházak jogállásáról és a vallási közösségekről szóló 308/1991. sz. törvény, különösen a 2007-ben elfogadott módosítást követően, nemzetközi méretekben is a legszigorúbbak közé tartozik, és kétséges, hogy összhangban van-e az alkotmánnyal, illetve a nemzetközi egyezményekkel. Az egyházak vagy vallási közösségek regisztrációjához, amely nélkül jogszerű működésük lehetetlen, húszezer felnőtt, szlovák állampolgárságú, az ország területén állandó lakhellyel rendelkező, magát az adott egyház vagy közösség tagjának valló személy aláírása szükséges. Joggal feltételezhető, hogy ennek a rendelkezésnek egyetlen új egyház sem tud majd eleget tenni. A szabályozás támogatói szerint a regisztrációt azért nem lehet könnyíteni, mert Szlovákiában más országoktól eltérően minden bejegyzett egyház és vallási közösség jogosult költségvetési támogatásra pl. a lelkészek bérének fedezésére, illetve jogosult adó- és vámmentességre. A liberalizáció előfeltétele tehát az egyházak támogatási rendszerének megváltoztatása. Az ország főügyésze kérte a törvény alkotmányossági felülvizsgálatát, az alkotmánybíróság erről még nem döntött. A szlovákiai magyar hívők döntő többsége természetesen a történelmi egyházak tagja, amelyeket a törvény a rendszerváltás után mindenféle regisztrációs vagy egyéb procedúra nélkül az államilag elismert egyházak közé sorolt. A hívők hovatartozása tekintetében a leginkább magyar jellegű egyház a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház. Ez utóbbi, a többi történelmi egyházhoz hasonlóan, az egyházakkal és a vallási társaságokkal szemben elkövetett egyes vagyonjogi sérelmek enyhítéséről szóló 282/1993. sz. törvény értelmében kapta vissza elkobzott vagyonának egy részét. Mivel a törvényben megszabott eredeti határidő szűknek bizonyult a restitúciós igények érvényesítéséhez, a 161/2005 sz. törvény egyrészt újra megnyitotta a az elkobzott egyházi vagyon visszaigénylésének lehetőségét, illetve a református egyház (és az evangélikus egyház, illetve az egyik katolikus egyházmegye) részére közvetlenül visszaszolgáltatott konkrét, a törvény mellékletében felsorolt ingatlanokat. Az egyházi szertartások nyelvébe az állam nem avatkozik be, ahogy azt az államnyelvtörvény 1. paragrafusának 3. bekezdése is leszögezi. Ugyancsak kitér a törvény arra is, hogy mind az egyházak, mind a hívők birtokolhatnak és terjeszthetnek tetszőleges nyelvű vallási irodalmat.4
4 Lásd még: A történelmi egyházak költségvetési támogatása. http://www.foruminst.sk/publ/magy/11/magyszlovban_kis.pdf, MORAVČÍKOVÁ, MICHAELA: Egyházpolitika Szlovákiában 1989 után, http://www.mtatk.hu/interreg/kotet2/18_moravcikova.pdf
A kulturális és művelődési tevékenységhez való jog A kisebbségekhez tartozó személyek jogát kultúrájuk fejlesztéséhez és saját kulturális intézményeik létrehozásához az alkotmány szavatolja. Mint demokratikus államban, a kulturális tevékenység egészét Szlovákiában nem szabályozzák törvények. Némely speciális területtől eltekintve a törvények elsősorban azokkal az intézményekkel foglalkoznak, amelyek közvetlenül az állami költségvetésből vannak finanszírozva, s ilyen értelemben állami intézmények. Ez a mai körülmények között ugyan bizonyos mértékű állami beleszólást is jelent az intézmények életébe, legalábbis ami a vezetők kinevezését illeti, ugyanakkor azonban garanciát is a folyamatos működésre. A közigazgatási reformhoz kapcsolódó decentralizációt követően nem sok ilyen magyar kisebbségi kulturális intézmény maradt. A kulturális minisztérium intézményeként csak az Ifjú Szívek Dal- és Táncegyüttes működik mint országos professzionális együttes. Az állami intézmények kategóriájába sorolható még a 2001-ben alapított Szlovákiai Magyarok Kultúrájának Múzeuma, amely a Szlovák Nemzeti Múzeumnak a magyar kisebbség történelmét, szellemi és tárgyi kultúráját bemutatására szakosodott múzeuma, országos hatáskörrel. A múzeum kezeli a szklabonyai Mikszáth-házat és a az alsósztregovai Madách-kastélyt is. A Szlovák Nemzeti Múzeum keretében működik a zsidó, a német, az ukrán, a horvát és a ruszin kultúra múzeuma is. A nemzeti múzeumnak egyébként törvényből fakadó feladata a Szlovákia területén élő kisebbségekkel foglalkozni a 206/2009. sz. múzeumi törvény 7. paragrafusának értelmében, de a törvény természetesen nem írja elő ennek a feladatnak ilyen, valóban nagylelkűnek mondható teljesítését. Korábban a minisztériumi intézmények körébe tartozott a komáromi Jókai Színház, valamint a kassai Thália Színház is. Ezek a 416/2001. sz., bizonyos államigazgatási hatásköröknek a községekre és a kerületekre való átruházásáról szóló törvény elfogadásával kerületi hatáskörbe kerültek mint hivatásos színházak. Ugyanakkor a törvényhozás a színházi tevékenységről szóló 384/1997. sz. törvény módosításával külön garanciákat biztosított a kisebbségi színházaknak (a két magyar színházon kívül a roma és és az ukrán/ruszin hivatásos társulatnak is). A törvény 3. paragrafusának 3. bekezdésében az önkormányzati kerületek hatáskörébe sorolta „a területükön található nemzeti kisebbségek kulturális tevékenységének támogatását és a kisebbségi kulturális intézmények fenntartását; a kerület biztosítja a hivatásos nemzetiségi színházak tevékenységét, mégpedig az Alexander Duchnovic Színházét Eperjesen, a Jókai Színházét Komáromban, a Romathan-Romano Teatro Színházét Kassán és a Thália Színházét Kassán”. A kerületi önkormányzatokhoz tartozó hivatásos színházak megszüntetése, összevonása csak a minisztérium engedélyével lehetséges. A nem hivatásos kulturális tevékenységek művelői csak pályázati úton juthatnak állami támogatáshoz. Ugyanez érvényes a kisebbségi sajtótermékekre is. A kisebbségi kultúra támogatására szánt összeget évente az állami költségvetésben határozzák meg. A pályázati feltételeket a kulturális minisztérium belső előírásai szabják meg. (A pályázati pénzek elosztásának módját a döntéshozatali részvétel jogával foglalkozó rész írja le.) A kizárólag páylázati úton történő támogatás egy súlyos problémát vet fel, nevezetesen, hogy kizárja az intézmények, szervezetek működési költségeinek finanszírozását. A kultúra területét érintő és egyben a kisebbségekre külön kitérő törvények közül említést érdemel még a 61/2000 sz. népművelési törvény, amely a népművelés – és ebből következően a népművelési központok – feladataként a lakosság általános kulturális és műveltségi színvonalának emelését határozza meg, többek között azáltal, hogy „elmélyíti az emberek viszonyát
saját államukhoz, a nemzet, a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok kulturális identitásához, a környezet iránti gondoskodáshoz”. A könyvtárakról szóló 183/2000. sz. törvény 14. paragrafusa kötelezi azokat a közkönyvtárakat, amelyek olyan községben működnek, ahol kisebbségi lakosok is élnek, hogy könyvállományuk kialakításakor legyenek tekintettel erre a körülményre. (Ebben az esetben a kisebbségi lakosság számarányáról sem esik szó.) Az audiovizuális alkotásokról, a levéltárakról, a művészeti alapokról szóló törvények nem tartalmaznak a kisebbségekre vonatkozó speciális rendelkezéseket.
Az önszerveződéshez való jog Az alkotmány már többször idézett 34. cikke a kisebbségek tagjainak szavatolja „a sokoldalú fejlődéshez” való jogot, kiemelve a saját kultúra fejlesztéséhez való jogot, a nemzetiségi szövetségekbe társuláshoz való jogot. Az alkotmány nem említi külön a politikai pártok alapításához való jogot, de ahogy arról a párttörvénnyel kapcsolatosan rámutattunk, a kisebbségi pártok létrehozásának nincs korlátja, nem vonatkoznak rájuk speciális szabályok. Ebből következően olyan szabályok sincsenek, amelyek működésüket megkönnyítenék. A 85/2005. sz. párttörvény szerint az új pártok bejegyzésének előfeltétele tízezer támogató aláírás és a párt alapszabályának benyújtása a regiszrációt végző belügyminisztériumhoz. Megtagadja a bejegyzést akkor, ha az alapszabály alkotmány- vagy törvénysértő, vagy sérti az ország nemzetközi kötelezettségeit. Ha a bejegyzett párt tevékenysége törvénysértő, azt a legfőbb ügyész javaslatára a legfelsőbb bíróság oszlathatja fel. E törvény alapján, de a korábbi, 424/1991. sz. törvény alapján is számos, megnevezése alapján (is) kisebbséginek minősíthető pártot jegyeztek már be probléma nélkül, feloszlatási eljárást még ilyen párttal szemben nem kezdeményeztek. Hasonlóképpen a 83/1990 sz. egyesületi törvény szabályai is egyformán vonatkoznak a törvény hatálya alá eső minden szerveződésre. A törvény 4. paragrafusa tiltja az olyan egyesületeket, amelyek célja más állampolgárok jogainak korlátozása azok nemzetisége, neme, faja, eredete, politikai vagy más meggyőződése, hite, társadalmi helyzete miatt, a gyűlölet vagy ellenségeskedés szítása az előbbi indokok alapján, erőszak támogatása vagy az alkotmány és a törvények más módon történő megsértése. Tiltja továbbá az egyébként legitim célok alkotmány- vagy törvényellenes eszközökkel való elérésére törekvést és a fegyveres szervezeteket, továbbá azokat, amelyek a politikai pártok számára fenntartott tevékenységet végeznek, vagy törvényi felhatalmazás nélkül állami feladatokat akarnak ellátni. A szervezetek, egyesületek bejegyzését a belügyminisztérium végzi. A minisztérium megtagadja azoknak a bejegyzését, amelyek alapszabályából következik, hogy a fent említett által tiltott célokat követnek vagy tiltott eszközöket kívánnak alkalmazni. Ugyanezen okokból a már bejegyzett szervezetek feloszlatásáról is dönthet a minisztérium. Mind a bejegyzés megtagadása, mind a feloszlatási döntés ellen a legfelsőbb bíróságnál lehet fellebbezni. Fontos ebben a kontextusban a 34. alkotmánycikk 3. bekezdése is, amely szerint a kisebbségek tagjai számára szavatolt alkotmányos jogok gyakorlása „nem irányulhat a Szlovák Köztársaság szuverenitásának és területi integritásának veszélyeztetésére és többi lakosának diszkriminálásához”. Erre az alkotmánycikkre (is) hivatkozva került sor 2007-ben a Nomos Regionalizmus elnevezésű polgári társulás feloszlatására. 2009. júniusában a Harmonia AT polgári társulás feloszlatásáról döntött a belügyminisztérium. „Internetes oldalának segítségével a polgári társulás a magyar kisebbség területi autonómiájának létrehozására törekedett Szlovákia területén. Az „Autonómia statútum tervezet” című dokumentum megjelentetésével a társulás sérti az alkotmányt és a törvényeket. Az alkotmány értelmében a Szlovák Köztársaság területe egységes és oszthatatlan és a nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó polgárok jogainak gyakorlása nem vezethet a Szlovák Köztársaság szuverenitásának és területi integritásának veszélyeztetéséhez. A Harmónia PT tevékenységével megkérdőjelezi egységességünket és oszthatatlanságunkat” – áll a belügyminisztérium június 22.-i feloszlatást bejelentő közleményében. Egy komáromi székhelyű kulturális egyesület bejegyzését a programjában szereplő Kárpát-medencei együttműködés miatt tagadta meg a belügyminisztérium; az egyesület nem fordult bírósághoz, hanem változtatott a kifogásolt dokumentum szövegén.
Ezek az esetek felvetik a diszkrimináció gyanúját, és az Európai Emberi Jogi Bíróság kisebbségi szervezetek működésével kapcsolatos döntéseinek fényében megkérdőjelezhető, összhangban vannak-e az Európai Emberi Jogi Egyezménnyel – de a szlovák alkotmány 29. cikkével is, amely az egyesülési jog korlátozásának lehetséges indokaként a Egyezményben is felsorolt okokat veszi át. Mivel a feloszlatott szervezetek a szlovákiai magyar társadalmon belül súlytalanok, sorsuk eddig nem váltott ki különösebb politikai visszhangot. Szlovákiában 1990 óta a civil szervezeteket pusztán jegyzik, nem pedig engedélyezik. Alapvetően öt jogi norma alapján lehet létrehozni egy szervezetet. Ezek a következők: 1. Polgári társulás (Občianske združenie. Zákon č. 83/1990 Zb. o združovaní občanov v znení neskorších predpisov). Polgári társulást három személy alakíthat, gyakorlatilag minden megkötés nélkül. 2. Alapítvány (Nadácia. Zákon č. 34/2002 Z.z o nadáciách a o zmene Občianskeho zákonníka v znení neskorších predpisov upravuje postavenie a právne pomery nadácií a vytváranie nadačných fondov.). Az alapítvány működésének nagyon kötött szabályrendszere van. Eleinte nem volt így, de a Mečiar-kormány idején (1997-ben) szigorították az alapítványok működését, gyakorlatilag állami ellenőrzés alá vonták őket, melynek következtében az alapítványok 90%-a megszűnt vagy polgári társulássá alakult át. 1998 után újra módosították a törvényt, a szigorú működési feltételek maradtak, csak az állami ellenőrzés enyhült. 3. Jótékonysági alap (Neinvestičný fond. Zákon č. 147/1997 Z.z. o neinvestičných fondoch a o doplnení zákona Národnej rady Slovenskej republiky č. 207/1996 Z.z.). Egy konkrét cél elérésére létrehozott pénzügyi alap az alapítványhoz hasonló működéssel. 4. Jogi személyek társulása (Záujmové združenia právnických osôb podľa § 20f až 20j Občianskeho zákonníka). Egyre népszerűbb intézményi forma, főleg a kistérségi társulások élnek ezzel a jogi normával, amikor több szervezet, önkormányzat (jogi személy) egy új, közös szervezetet hoz létre. Ezek a jogi normák azonban csak a keretét, lehetőségét adják meg a szervezetek működésének, s csupán a tartalmi elemek vizsgálatából derül ki, mi is nevezhető szlovákiai magyar szervezetnek, és hogy a kisebbségi intézményrendszer mennyire tekinthető a szlovákiai civil szektor részének. Jogi szempontból és szervezeti formájukat tekintve azonban mindenképpen civil szervezetekről van szó.
A közéletben való részvétel és a politikai képviselet joga A kisebbségekhez tartozó személyek jogát az őket érintő ügyek megoldásában történő részvételre mind a szlovák alkotmány, mind a ET kisebbségvédelmi keretegyezménye biztosítja. Ennek az alkotmányos jognak a gyakorlását azonban semmilyen speciális törvény sem szavatolja. Az érdemi döntéshozatal színhelyeinek – a parlament, a regionális és helyi önkormányzatok, a végrehajtó hatalom különböző szintjei – működését szabályozó törvények egyike sem tartalmaz kifejezetten a kisebbségek képviselőnek jelenlétét, a döntéshozatalba való beleszólását garantáló rendelkezéseket. A rendszerváltást követően a csehszlovák, majd a szlovák törvényhozás az arányos képviseleti rendszer bevezetése mellett döntött, ezt az alapelvet a szlovákiai parlamenti választásokról szóló jelenleg hatályos 333/2004 sz. törvény sem módosította. 1990 óta azonban történtek olyan módosítások, amelyek jelentős hatással voltak a kisebbségek parlamenti képviseletére. 1992-ben háromról öt százalékra emelkedett a parlamenti küszöb, ami különösen a roma kisebbség számára volt kedvezőtlen. A második Mečiar-kormány idején elfogadott módosítás még jelentősebb volt: az addigi négy választókerületet megszüntette egyetlen választókerületté nyilvánította a törvény az ország egész területét, ezzel tulajdonképpen értelmüket vesztették az egyes jelöltekre leadható ún. elsőbbségi szavazatok, amelyekkel a választók a pártok által összeállított listákat módosítani tudták. A magyar kisebbségi politikára azonban az a rendelkezés volt a legnagyobb hatással, amely szerint a választási koalíciót alkotó pártok mindegyikének külön-külön is át kell lépnie a választási küszöböt. Ez a rendelkezés tulajdonképpen értelmetlenné és ésszerűtlenné tette a koalíciókötéseket, és az addig létező három magyar kisebbségi pártot összeolvadásra kényszerítette, mivel csak így volt esélyük teljesíteni a parlamentbe jutás feltételeit. Az eredetileg szintén hevesen bírált rendelkezés az egyetlen választókerületről viszont a 333/2004. sz. törvényben is benne maradt, miután kiderült, hogy a tisztán arányos képviseleti rendszerbe jól illeszkedik, csökkenti a töredékszavazatok számát. Elvben különösen előnyös ez a megoldás az ország területén szétszórtan elő kisebbségek számára. Kiigazította viszont az új törvény a koalíciókra vonatkozó szabályokat, visszatérve ahhoz a korábbi rendelkezéshez, mely szerint a két vagy három pártból álló koalíciónak hét, a négy- és többpárti koalíciónak tíz százalékos parlamenti küszöböt kell teljesítenie. Ugyancsak változott a választók körében népszerű preferenciális szavazatokra vonatkozó rendelkezés – az érvényes szabályozás szerint a pártlistára leadott összes szavazat 3 százalékának megfelelő preferenciális szavazat elegendő ahhoz, hogy egy-egy jelölt előbbre kerülhessen a listán. A szintén a 2004. évi törvénnyel bevezetett, 16 596 eurós választási kaució a ténylegesen működő politikai pártok számára nem jelent komoly akadályt a választásokon való részvételre. Az így megfogalmazott választási szabályok alapján egyedül a legnagyobb létszámú magyar kisebbség tudott eddig képviseletet szerezni a parlamentben. A parlamenten belül a kisebbségi képviselők jogállása semmiben sem tér el a szlovák képviselőkétől. A parlament ülésein kizárólag szlovákul lehet felszólalni. A regionális önkormányzati szervek képviselőinek megválasztása a 303/2001. sz. törvény alapján zajlik, amely a parlamenti választásokkal szemben a többségi választási rendszert vezette be, illetve a regionális önkormányzat elnökét közvetlenül, kétfordulós rendszerben választják. A magyar kisebbség esélyeit a regionális önkormányzati választásokon eleve a determinálja a kerületek kialakítása, amely 2001-ben, a közigazgatási reform egyik lépéseként történt meg úgy, hogy nem teljesült a Magyar Koalíció Pártjának arra irányuló alapkövetelése, hogy a magyarlakta területeket amennyire ez lehetséges, ne osszák fel az önkormányzati kerü-
letek között. Az akkori kormánykoalíción belüli ellentétek miatt fennmaradt az ország 8 önkormányzati kerületre való felosztása. Ennek ellenére a 2001-es választásokon magyar többségű önkormányzat alakult a Nyitrai kerületben. Ezt a sikert a következő választási időszakban már nem tudta a Magyar Koalíció Pártja megismételni. Más kerületben a lakosság nemzetiségi összetétele miatt eleve lehetetlen ilyen eredményt elérni. Cigány nemzetiségű képviselőnek egyetlen kerületi önkormányzatba sem sikerült bejutni. A kétfordulós választás miatt annak sincs esélye, hogy magyar elnöke legyen valamelyik kerületi önkormányzatnak. Amint az a 2009. évi választási előkészületek során kiderült, a magyar képviselet szempontjából komoly veszélyeket rejt magában a kerületeken belüli egy- vagy többmandátumos választási körzetek kijelölése, amelyről a kerületi önkormányzat dönt. Mind a Nyitrai, mind a Pozsonyi Kerületben úgy módosulnak a körzethatárok, hogy csökken a magyar képviselők megválasztásának esélye. A helyi önkormányzatok képviselőit és a polgármestereket a regionális önkormányzatok esetében vázolt módon választják a 346/1990 sz. törvény szerint. Kisebb községekben, ahol a lakosok száma nem haladja meg az 1000 főt, dönthetnek úgy, hogy a községben nem alakítanak ki választási körzeteket. A polgármester-választás esetében minden község egyetlen választási körzetet képez. Fontos itt megemlíteni az 1998/233. sz. törvényt, amelynek elfogadásával a helyileg kisebbségben élő szlovákok bejutását az önkormányzatokba akarta elérni a kormány. A törvény az etnikailag arányos képviseletet vezette volna be minden olyan községben, ahol a kisebbségi lakosok arányszáma eléri a legalább 5 százalékot. A törvényt az alkotmánybíróság megsemmisítette, rámutatva, hogy mindenfajta etnikai kvóta sérti az alkotmány 30. cikkét, amely szerint a polgárok egyenlő feltételek mellett juthatnak hozzá választott és egyéb közhivatalokhoz. Az alkotmánybíróság döntéséből az is következik, hogy az alkotmány módosítása nélküla jövőben sem lehetséges a kisebbségek számára speciális rendelkezéseket beépíteni a választási törvényekbe. A politikai pártokról és politikai mozgalmakról szóló 85/2005 sz. törvény, hasonlóan a korábbi párttörvényhez, sem megszorító, sem pozitív rendelkezéseket nem tartalmaz a kisebbségi pártok vonatkozásában. A törvény 2. paragrafusa szerint tilos a pártoknak alapszabályukkal, programjukkal vagy tevékenységükkel sérteni az alkotmányt, alkotmánytörvényeket, egyéb törvényeket és nemzetközi szerződéseket. Amennyiben felmerül e rendelkezés megsértésének a gyanúja, a párt betiltásáról a főügyész javaslatára a legfelsőbb bíróság dönt. Erre eddig egyetlen esetben került sor, 2006-ban, amikor a Slovenská pospolitost elnevezésű szélsőjobboldali pártot oszlatta fel a bíróság, mivel az programjában a rendi állam létrehozását tűzte ki célul a háborús szlovák állam mintájára. Sem a kormányhivatal, sem a minisztériumok, sem az alsóbb szintű állami, közigazgatási hivatalok, sem a törvénnyel létrehozott más, közérdekű feladatokat ellátó intézmények vonatkozásában nincs olyan jogszabály, amely valamely kisebbség tagjainak alkalmazását érintené. Statisztikai kimutatás sincs arról, milyen az államigazgatásban dolgozó nem szlovák nemzetiségűek aránya az összes alkalmazotthoz viszonyítva. A szlovák kormány országjelentéseiben a kisebbségek döntéshozatalban való részvételének biztosítottságát bizonyítandó a parlament és a regionális, illetve helyi önkormányzatok összetételére, illetve a kormány mellett tanácsadói szerepet ellátó kisebbségi tanács létezésére szokott hivatkozni. Ahogy azonban arról a választási törvények ismertetése kapcsán szó esett, a magyar kisebbség tagjai csakis és kizárólag a magyarság viszonylag magas létszámának köszönhetően, az általános választási szabályok szerint juthatnak mandátumhoz a választott testületekben. Ami a kormány kisebbségi tanácsát illeti, annak létrehozásáról nem rendelkezik jogszabály. Igaz, hogy a kilencvenes évek elejétől minden kormány mellett működött, működési szabályai, összetétele azonban egy választási cikluson belül is szokott változni. A jelenlegi statútum szerint az illetékes kormányalelnök 12 kisebbség szerinte reprezentatív kulturá-
lis egyesületének egy-egy képviselőjét jelölte a tanácsba, azaz minden kisebbséget, annak létszámától függetlenül, egy személy képvisel. A tanács határozatai senkire nézve sem kötelező jellegűek. A tanács szakértők véleménye szerint semmiképpen sem felel meg a hatékony döntéshozatali részvétel követelményének, ahogy azt a Kisebbségi Keretegyezmény vagy az EBESZ kisebbségi főbiztosának idevágó ajánlása megfogalmazza. Hatékonynak döntéshozatali részvételnek tekinthető az a gyakorlat, ahogy a kisebbségek képviselőit a kulturális minisztérium bevonja a kisebbségi kultúrák támogatására szánt pályázati pénzek elosztásába. Ezt a gyakorlatban a minisztérium adminisztrációja végzi a politikai szempontok és erőviszonyok függvényében szinte minden évben átalakítva a bizottságok öszszetételét. A bizottság tagjait azután a miniszter nevezi ki. Azonban a pályázati bizottságok és albizottságok összeállítását és tárgyalási rendjét is csak belső minisztériumi rendelet szabályozza.5
5
Lásd még a közigazgatási reformot megelőző politikai vitákról: SZARKA, LÁSZLÓ: Közigazgatási reform és kisebbségi kérdés. A szlovákiai közigazgatási reform és a Magyar Koalíció Pártjának elképzelései. Kisebbségkutatás, 2001. 2. szám, BLAZSEK, RUDOLF: Politické práva: vplyv volebného práva na menšiny. In: Stav menšinovej legislatívy na Slovensku 2001/2002. Ed. Balázs Jaríbik, Adrián Tokár. Nadácia Kalligram – Kalligram Foundation Bratislava 2003 s. 167–178., KLING, JAROSLAV: Régiófejlesztési politika és közigazgatás. In Magyarok Szlovákiában (1898-2004) 269–273., PETŐCZ, KÁLMÁN: Participation of National Minorities in Decision Making in Slovakia. Fórum Kisebbségkutató Intézet, kézirat., Kisebbségek részvétele a döntéshozatalban. Konferencia I-II Fórum Kisebbségkutató Intézet hangtára.
Az autonómiához való jog Szlovákia a nemzeti kisebbségek vonatkozásában szigorúan az egyéni jogok talaján áll. Kizárólag a kisebbségekhez tartozó egyének jogait rögzíti az alkotmány, az ET Kisebbségvédelmi Keretegyezményének gyors ratifikációja is azért volt lehetséges, mivel az nem tartalmaz kollektív jogokat. Az egyes közjogi méltóságok mellett a szlovák parlament is több határozatban és nyilatkozatban utasította vissza a kollektív jogokat és a kisebbségi autonómiát. Ezek közül a legjelentősebb a szlovák-magyar alapszerződés ratifikációjakor elfogadott nyilatkozat, amely kivételes módon a törvénytárban is megjelent 99/1996 sz. alatt. Ennek szövege szerint Szlovákia „tiszteletben tartja és betartja a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó személyek jogai és kötelezettségei területén általánosan elismert sztenderdeket és normákat, amelyek az egyéni polgári jogokból mint az általános emberi jogok elválaszthatatlan részéből indulnak ki. Ebben a szellemben a szlovák-magyar alapszerződés rendelkezései is a kisebbségekhez tartozó személyek egyéni emberi jogainak koncepcióját tükrözik, mivel bármely más megközelítés törvényszerűen az állam többi polgára emberi és polgári jogai megsértéséhez vezethetne. A Szlovák Köztársaság saját, közelmúltbeli történelmi tapasztalatai alapján és az európai stabilitás megerősítése érdekében a teljes nemzetközi közösséghez hasonlóan következetesen viszszautasítja a kisebbségek kollektív jogainak koncepcióját és az etnikai alapú autonóm struktúrák vagy speciális jogállások létrehozására irányuló mindenfajta próbálkozást mint olyat, amely ellentétes az alapszerződéssel. A történelmi tapasztalatok kellően arra intenek, hogy a kollektív jogok alkalmazására törekvések súlyos következményekkel járó konfliktusokhoz vezettek és Európa destabilizációjának lehetséges forrásai maradtak.” Ebből, de későbbi parlamenti nyilatkozatokból is az következik, hogy a szlovák politika az autonómiát az ország szuverenitása és területi integritása veszélyeztetésének tekinti. A gyakorlatban ennek az értelmezésnek az elmúlt egy évben voltak először kézzelfogható következményei, amikor a belügyminisztérium feloszlatott két, a szlovákiai magyarok autonómiájának kivívását zászlajára tűző egyesületet azzal az indokkal, hogy alkotmány- és törvénysértő, az ország területi integritását veszélyeztető volt a tevékenységük.
Vonatkozó törvények
Jogalanyok meghatározása 263/2008. sz. népszámlálási törvény
Adatvédelem 428/2002. számú adatvédelmi törvény 131/2002. sz. törvény a felsőoktatásról 245/2008.. sz. törvény az oktatásról és nevelésről 583/2008. sz. törvény a bűnmegelőzésről 153/2001. sz. törvény az ügyészségről 576/2004. sz. törvény az egészségügyi ellátásról és egészségügyi szolgáltatásokról 305/2005. sz. törvény a gyermekek jogi és szociális védelméről és a szociális gondviselésről 263/2008. sz. népszámlálási törvény 473/2005. sz. törvény a magán biztonsági szolgálatokról 5/2004. sz. törvény a munkapiaci szolgáltatásokról 300/1993. sz. törvény az utó- és családi nevekről
Névhasználat 300/1993. sz. törvény az utó- és családi nevekről 154/1994. sz. törvény az anyakönyvi hivatalokról
Népszámlálás 263/2008. sz. népszámlálási törvény
Nemzetiségi gyűlöletkeltés tilalma 300/2005 sz. Büntető törvénykönyv 522/2008. sz. törvény z állami kitüntetésekről 84/1990. sz. törvény a gyülekezési jogról 83/1990. sz. törvény az egyesülési jogról 85/1990. sz. törvény a petíciós jogról 147/2001. sz. reklámtörvény 308/2000. sz. törvény a műsorszolgáltatásról és műsorszórásról
Hátrányos megkülönböztetés tilalma 365/2004. sz. törvény az egyenlő bánásmódról és a hátrányos megkülönböztetéssel szembeni védelemről
Információhoz és tájékoztatáshoz való jog 167/2008. sz. sajtótörvény 212/1997. sz. törvény a köteles példányokról 308/2000. sz. törvény a műsorszolgáltatásról és műsorszórásról 619/2003 sz. törvény a Szlovák Rádióról 16/2004 sz. törvény a Szlovák Televízióról 211/2000 sz. törvény az információkhoz való szabad hozzáférésről
Nyelvhasználati jogok 270/1995. sz., a Szlovák Köztársaság államnyelvéről 184/1999 sz. törvény a nemzetiségi kisebbségek nyelvének használatáról 191/1994 sz. törvény a községeknek a nemzeti kisebbségek nyelvén való megjelöléséről 301/2005. számú törvény a büntetőeljárásról 99/1963. sz. polgári perrendtartás 38/1993. sz. törvény az alkotmánybíróság előtti eljárásról 323/1992 sz. törvény a közjegyzőkről és a közjegyzői tevékenységről 564/2001. sz. törvény az ombudsmanról
Oktatáshoz való jog 593/2003. sz. törvény az iskolaügyi államigazgatási és önkormányzati szervekről 245/2008. sz. törvény az oktatásról és a nevelésről 596/2003. sz. törvény az iskolarendszer állami felügyeletéről 416/2001. sz. törvény némely hatáskörök átruházásáról a községekre és a megyékre 120/2004 sz. alatt megjelent Szlovák-magyar megállapodás a kultúra, iskolaügy, tudomány, sport- és ifjúságpolitika területén történő együttműködésről 131/2002. sz. törvény az egyetemekről 77/2004 sz. Magyar–szlovák kormányközi megállapodás a nemzeti kisebbségek kölcsönös oktatási és kulturális támogatásáról 120/2004 sz. Szlovák–magyar kormányközi egyezmény a kulturális, oktatási, tudományos, sport- és ifjúsági együttműködésről
Nemzeti jelképek és ünnepek 63/1993. sz. törvény a Szlovák Köztársaság állami jelképeinek használatáról 479/2008. sz. törvény a nyilvános sport- és turisztikai események rendezéséről
Vallásgyakorlás 308/1991. sz. törvény a vallásszabadságról, az egyházak jogállásáról és a vallási közösségekről 282/1993. sz. törvény az egyházakkal és a vallási társaságokkal szemben elkövetett egyes vagyonjogi sérelmek enyhítéséről 161/2005 sz. törvény ingatlanok visszaadásáról és egyes ingatlanok tulajdonjogának átruházásáról az egyházakra ás vallási közösségekre
Kultúra és művelődés 206/2009. sz. múzeumi törvény 416/2001. sz. törvény bizonyos államigazgatási hatásköröknek a községekre és a kerületekre való átruházásáról 384/1997. sz törvény a színházi tevékenységről 61/2000 sz. népművelési törvény 183/2000. sz. törvény a könyvtárakról
Önszerveződés 85/2005. sz. párttörvény 83/1990 sz. egyesületi törvény
Részvétel a közéletben A szlovákiai parlamenti választásokról szóló jelenleg hatályos 333/2004 sz. törvény A regionális önkormányzati szervek képviselőinek megválasztása a 303/2001. sz. törvény A helyi önkormányzatok képviselőit és a polgármestereket a regionális önkormányzatok esetében vázolt módon választják a 346/1990 sz. törvény A politikai pártokról és politikai mozgalmakról szóló 85/2005 sz. törvény
Felhasznált és ajánlott irodalom ANDRÁSSY, GYÖRGY: Nyelvi jogok. A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az európai integrációra. Pécs, 1998. BEŇA, JOZEF: Vývoj slovenského právneho poriadku. Banská Bystrica, 2001. CSANDA, GÁBOR–TÓTH, KÁROLY (szerk.): Kultúra. Magyarok Szlovákiában. III. kötet. Somorja 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet. DANČÁK, BŘETISLAV–ŠIMÍČEK, VOJTĚCH (ed.): Deset let listiny základních práv a svobod v právním řádu České republiky a Slovenské republiky. Brno, Masarykova univerzita v Brně–Mezinárodní politologický ústav, 2001. DOHÁNYOS, RÓBERT–LELKES, GÁBOR–TÓTH, KÁROLY (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2003. Somorja–Dunaszerdahely 2004, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. Európske právo na Slovensku. Právny rozmer členstva Slovenskej republiky v Európskej únii. Bratislava, Nadácia Kalligram, 2002. FAZEKAS, JÓZSEF–HUNČÍK, PÉTER (szerk.): Dokumentumok, kronológia (1989–2004). Magyarok Szlovákiában. II. kötet. Somorja–Dunaszerdahely 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. FAZEKAS, JÓZSEF–HUNČÍK, PÉTER (szerk.): Összefoglaló jelentés. A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig (1989–2004). Magyarok Szlovákiában. I. kötet. Somorja– Dunaszerdahely 2004, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. FILEP, TAMÁS GUSZTÁV–TÓTH, LÁSZLÓ (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I–IV. köt. Budapest, Ister, 1998–2000. GYÖNYÖR, JÓZSEF: Államalkotó nemzetiségek. Bratislava, Madách, 1989. GYÖNYÖR, JÓZSEF: Határok születtek. Pozsony, Madách, 1992. GYURGYÍK, LÁSZLÓ: A határon túli magyarok számának alakulása az 1990-es években. http://www.matud.iif.hu/05feb/03.html JANICS, KÁLMÁN: A hontalanság évei. Budapest, Hunnia Kiadó, 1989. JARÁBIK, BALÁZS–TOKÁR, ADRIÁN (szerk.): Stav menšinovej legislatívy na Slovensku 2001/2002. State of Minority Legislation in Slovakia 2001/2002. Bratislava, Nadácia Kalligram–Kalligram Foundation, 2003. JARÁBIK, BALÁZS–VINCZE, DÁVID: A nemzeti hovatartozás regisztrálásának szlovákiai szabályozása. In: Kisebbségkutatás. 2002. 4. szám. http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2002_04/cikk.php?id=449#_ftn1#_ftn1 Kelet-Európa új alkotmányai. Budapest, JATE Állam- és Jogtudományi Kar Alkotmányjogi Tanszék, 1997. KLOKOČKA, VLADIMÍR: Ústavní zřízení evropských států. Praha, Linde Praha, a. s., 1996. KOVÁCS, PÉTER: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Budapest, Osiris, 1996. KROUPA, JIŘÍ ET AL.: Soudobé ústavní systémy. Brno, Masarykova univerzita v Brně, 2001. KUKORELLI, ISTVÁN: Az alkotmányozás évtizede. Budapest, Korona Kiadó, 1995.
LANSTYÁK, ISTVÁN–SIMON, SZABOLCS–SZABÓMIHÁLY, GIZELLA (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram, 2002. LANSTYÁK, ISTVÁN–SZABÓMIHÁLY, GIZELLA: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram, 2002. LANSTYÁK, ISTVÁN–SZABÓMIHÁLY, GIZELLA: Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. In: Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. (2000) 1. sz. LÁSZLÓ, BÉLA–SZABÓ, LÁSZLÓ A.–TÓTH, KÁROLY (szerk.): Oktatásügy. Magyarok Szlovákiában. IV. kötet. Somorja 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet. LELKES, GÁBOR–TÓTH, KÁROLY (ed.): Národnostné menšiny na Slovensku 2004. Somorja– Dunaszerdahely 2005, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. LELKES, GÁBOR–TÓTH, KÁROLY (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2005. Somorja 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet. LELKES, GÁBOR–TÓTH, KÁROLY (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2006. Somorja 2007, Fórum Kisebbségkutató Intézet. LELKES, GÁBOR–TÓTH, KÁROLY (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2007. Somorja 2008, Fórum Kisebbségkutató Intézet. Magyar kisebbségek a kutatások tükrében. Magyar Tudomány, 2005/2 132. o. MORAVČÍKOVÁ, MICHAELA: Egyházpolitika Szlovákiában 1989 után, http://www.mtatk.hu/interreg/kotet2/18_moravcikova.pdf ÖLLÖS, LÁSZLÓ: Az egyetértés konfliktusa. A Magyar Köztársaság alkotmánya és a határon túli magyarok. Somorja 2008, Nostra Tempora 16, Fórum Kisebbségkutató Intézet. ÖLLÖS, LÁSZLÓ: Emberi jogok – nemzeti jogok. Emberi és polgári jogok-e a nemzeti kisebbségek jogai? Somorja–Dunaszerdahely, 2004, Nostra Tempora 10, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. PETŐCZ, KÁLMÁN (szerk.): Magyarországi szlovákok. Nemzetközi konferencia. Somorja, 2007. szeptember 27. Somorja 2008, Disputationes Samarienses 11. Fórum Kisebbségkutató Intézet. PETŐCZ, KÁLMÁN: Választások és felosztások. A demokratikus választási rendszerek alapjai. Közigazgatási felosztások Szlovákia területén. Dunaszerdahely, 1998, Nostra Tempora 1, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. PETŐCZ, KÁLMÁN: Participation of National Minorities in Decision Making in Slovakia. Fórum Kisebbségkutató Intézet, kézirat. Porovnanie preambúl ústav krajín Višegrádskej štvorky. Kalligram Alapítvány. Center for Legal Analyses. http://www.kbdesign.sk/cla/projects/project.php?melyik=amendments&nyelv=hu POSLUCH, MARIAN–CIBULKA, ĽUBOMÍR–KROUPA, JIŘÍ: Státní právo. Brno, Institut dalšího vzdělávání, 2002. SAMU, MIHÁLY: Alkotmányozás, alkotmány, alkotmányosság. Budapest, Korona Kiadó, 1997. SÁNDOR, ELEONÓRA: Slovak Population Census 2001: The Politics of Ethnicity. http://www.worldbank.org/html/prddr/trans/janfeb2002/pgs34-35.htm.
SIMON, ATTILA (szerk.): A szlovákiai magyarok történetének válogatott bibliográfiája (1990– 2002). Somorja–Dunaszerdahely. Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 9. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó, 2004. ŠUJANOVÁ, SILVIA–SLOVÁKOVÁ, MIRIAM–ŠIKUTA, JÁN: Problematika definície národnostných menšín. In: Stav mešinovej legislatívy na Slovensku 2001/2002. 20–21. p. Nadácia Kalligram – Kalligram Foundation Bratislava 2003. ŠUTAJ, ŠTEFAN (ed.): Národnostná politika na Slovensku po roku 1989. Prešov. Spoločenskovedný ústav SAV, Univerzum, 2005. Szlovákiai Magyar Adatbank. Internetes portál: Jogszabályok. Fórum Kisebbségkutató Intézet. http://www.foruminst.sk/index.php?p=jogszabalyok&t=a&xp=&MId=&Lev=&Ind=5&P =index,hu,&Ind=50 TÓTH, KÁROLY (szerk.): Hatékony érdekérvényesítést. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala előadásai és dokumentumai 2009. január 29. Somorja – Šamorín 2009, Fórum Kisebbségkutató Intézet. Ústava Slovenskej republiky, č. 460/1992 Zb. v znení ústavného zákona č. 244/1998 Z. z., ústavného zákona č. 9/1999 Z. z., ústavného zákona č. 90/2001 Z. z. (Úplné znenie Ústavy SR zákon č. 135/2001 Z. z.)
Melléklet Mészáros Lajos: (Cseh)Szlovákia alkotmányos rendszere [In: FAZEKAS, JÓZSEF–HUNČÍK, PÉTER (szerk.): Összefoglaló jelentés. A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig (1989–2004). Magyarok Szlovákiában. I. kötet. Somorja–Dunaszerdahely 2004, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. 125–140 p.]
Az állam jellegét az állami berendezés alapvető szabályai, elsősorban alkotmánya, alkotmányjogi rendszere és az határozza meg, hogyan garantálja az állam az alapvető emberi jogok és szabadságjogok érvényesülését. Az alábbiakban röviden áttekintjük (Cseh)Szlovákia alkotmányos fejlődését, különös tekintettel a szlovákiai magyarokat érintő emberi jogi és nyelvhasználati kérdésekre. A mai Szlovák Köztársaság jogelődje az egykori Csehszlovákia volt, melynek első alkotmányjellegű törvényét 1918. október 28-án fogadták el. Ez a törvény deklarálta a csehszlovák állam megalakulását. A csehszlovák szuverenitás megtestesítőjeként a Nemzeti Bizottságot említi, az államformát azonban még nem határozza meg, csupán leszögezi, hogy arról később döntenek. A törvény értelmében az új állam recipiálta, átvette a magyar, illetve az osztrák jogrendet, így még évtizedekig jogi és közigazgatási dualizmus alakult ki az országban. Az első törvény a Nemzeti Bizottság irányítása alá vont minden önkormányzati, állami, megyei, járási, községi hivatalt és intézményt, és elrendelte, hogy ezeknek a recipiált törvények szerint kell intézniük a hivatalos ügyeket. 1918 előtt Szlovákiának nem volt önálló alkotmányjogi státusa. A mai Szlovákia területe a Magyar Királyság részét képezte, és ez a helyzet egy ideig fennállt az első csehszlovák állam megalakulása után is annak ellenére, hogy a cseh és szlovák külföldi hazafias csoportosulások között megkötött 1915-ös clevelandi egyezmény föderációt feltételezett, az 1918-as pittsburghi egyezmény pedig Szlovákia autonómiájával számolt, melynek értelmében Szlovákia önálló országgyűléssel rendelkezett volna, végrehajtó és bírói szervei lettek volna. A Szlovák Nemzeti Tanács azonban, amely az akkori szlovák politikai mozgalmakat tömörítette és a szlovák nemzet egyedüli reprezentánsává kiáltotta ki magát, a Turócszentmártoni Deklarációjában 1918. október 30-án kinyilvánította Szlovákia belépését az újonnan alakult Csehszlovákiába. A Nemzeti Bizottság tevékenysége 1918 novemberében ért véget, ugyanis 13-án átalakult Nemzetgyűléssé, amely jóváhagyta az ideiglenes alkotmányt. Az ideiglenes alkotmány a köztársasági államformát határozta meg, és a parlamentáris köztársaság kormányformáját rögzítette a hatalom megosztásának hármas rendszerével, a törvényhozói, végrehajtó és bírói hatalommal. Csehszlovákia nem nemzeti államként, a csehek és a szlovákok, illetve a „csehszlovákok” nemzeti államaként alakult meg, hanem többnemzetiségű államként, a kisebbségeknek azonban az állam megalakulása után nem volt képviselete a Nemzetgyűlésben. Csehszlovákia első törvénye, ideiglenes alkotmánya és az 1920-ban elfogadott alkotmánylevele (végleges alkotmánya) képezte az állam alkotmányos alapjait. Az új alkotmány több akkori konstitúció mintájára készült. Leginkább Ciszlajtánia alkotmányából, az 1867-es decemberi Osztrák–Magyar Monarchia alaptörvényéből merített, a parlamentarizmus konstrukcióját a harmadik Francia Köztársaság alkotmányából vette, a preambuluma amerikai mintázat volt. A parlamentáris köztársaságot a köztársasági elnök képviselte. Az alkotmánylevél szerint két-
kamarás parlament alakult, de a kárpátaljai autonóm gyűlés sosem alakult meg. A kormány a Nemzetgyűlésnek felelt, az önkormányzatok közvetlenül a népnek. Az alkotmány a referendum (népszavazás) nagyon különleges formáját is tartalmazta, és valószínűleg először tartalmazott rendelkezést egy ország alkotmánya a törvények alkotmányos felülvizsgálatáról centralizált alkotmánybíróság által. Az alkotmány a népszuverenitás, a hatalommegosztás elvére, az ún. első generációs emberi jogok rendszerére és egy sajátos elméletre, az egységes csehszlovák nemzet, az ún. csehszlovakizmus teóriájára épült. Csehszlovákia első alkotmányát később nem módosították, de kiegészítették további nyolc alkotmánylevéllel, melyek közül egyet a tárgyalt témával kapcsolatban meg kell említeni: az 1920-ban elfogadott nyelvtörvényről szóló alkotmánylevélről van szó, amely filozófiájában alapvetően különbözik a későbbiekből ismert nyelvhasználati törvényektől. Ez a nyelvtörvény ugyanis a kisebbségek nyelvhasználati jogát úgy szabályozza, hogy elsősorban a köztisztviselőket kötelezi a kisebbségek nyelveinek használatára, és csak elvétve szól arról, hogy mikor köteles a kisebbséghez tartozó egyén a többség nyelvét használni. A nyelvtörvény kimondta, hogy azokban a járásokban, ahol a legutóbbi népszámlálás szerint a más nyelvű állampolgárok számaránya meghaladja a 20%-ot, a köztársaság bíróságai, hivatalai és közigazgatási szervei kötelesek az ott lakó nemzeti kisebbségek beadványait azok nyelvén is intézni. Sőt az ilyen járásokban azt is lehetővé tette, hogy a bíróságok és a hivatalok csak az ügyfél nyelvén adják ki határozataikat. A hirdetményeket a kisebbség nyelvén is kötelesek voltak közzétenni, és a nemzeti kisebbségek valamennyi iskolájában azok nyelvén kellett oktatni. 1927-ben módosult a megyerendszerről szóló törvény, melynek értelmében Szlovákia mint országrész az első Csehszlovák Köztársaság önigazgatási része lett. A második Csehszlovák Köztársaság idején, 1938–1939-ben Szlovákia alkotmányjogilag új helyzetbe került. A müncheni döntés után a köztársaság autonóm részét képezte. A Nemzetgyűlés 1938. november 22-én elfogadta a Szlovákia autonómiájáról szóló alkotmánytörvényt, de már azon képviselők nélkül, akik az elcsatolt területekről származtak. Ez az alkotmánytörvény a szlovákiai vezető politikai pártok 1938. október 6-án kiadott zsolnai egyezményéhez kötődik, amely már előre jelezte a második Csehszlovák Köztársaság alkotmányjogi elrendezését. Az autonómia képviselője a Szlovák Országgyűlés (Nemzetgyűlés) és kormány volt. A 63 tagú Szlovák Országgyűlés elfogadhatta Szlovákia alkotmányát, és törvényhozói jogkörrel rendelkezett minden olyan területen, amely alkotmánytörvény által nem volt a Nemzetgyűlésnek fenntartva. A szlovák kormányt a csehszlovák köztársasági elnök nevezte ki. A szlovák kormány tagjai egyúttal az országos kormány tagjai is voltak, de csak az egész országot érintő döntésekben vettek részt. A parlamenti kormányforma rövid hagyománya a második világháború alatt, a fasiszta szlovák állam idején megszakadt, amikor a köztársasági elnök került domináns pozícióba. Ebben az időszakban az alkotmányos fejlődés diszkontinuitása nyilvánvaló volt. A harmadik Csehszlovák Köztársaság idején, 1944–1948 között az említettek ellenére, az 1920-as alkotmány kontinuális érvényességére hivatkozva ezt az alkotmányt alkalmazták az új alkotmány elfogadásáig, 1948. május 9-ig. A második világháború alatt csak a köztársasági elnök jogállása nem változott lényegesen. A kormány javaslatára dekrétumokat adhatott ki, melyeket a kormánynak ellenjegyezni kellett. A köztársasági elnök ezen jogköre az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításáig, 1945 októberéig tartott, és ez alatt az idő alatt összesen 143 dekrétumot adott ki, melyek az 57/46 Tt. számú alkotmánytörvénnyel lettek utólag jóváhagyva és jogszabályokká nyilvánítva (ratihabíció). Ezekből a dekrétumokból a magyar nemzetiségű lakosságot közvetlenül 13 dekrétum érintette (pl. a 33/45, 104/45 és a 108/45 Tt. számú
dekrétum), mégpedig negatívan, hiszen közismert, hogy ezek a dekrétumok a kollektív felelősségre vonás elvén is alapultak, és legitimálták a tulajdon szélsőséges korlátozásának és elvonásának lehetőségét, a nyelvi jogok korlátozását és a „hontalanság éveit”. A München előtti csehszlovák állam alkotmányjogi kontinuitásának koncepcióját komolyan megzavarta a nemzeti bizottságok rendszerének kialakításáról szóló dekrétum is. Szlovákia autonómiájáról nem fogadtak el alkotmánytörvényt úgy, mint a müncheni egyezmény után, ténylegesen azonban a szlovák nemzeti felkeléskor forradalmi úton keletkezett új hatalmi szerv, a Szlovák Nemzeti Tanács, majd később a Megbízottak Testülete lett az alkotmányosan le nem fektetett politikai autonómia képviselője. A Szlovák Nemzeti Tanács helyzetét politikailag a Kassai Kormányprogram szabályozta. Ebben a dokumentumban a Csehszlovák Köztársaságot már mint két egyenjogú nemzet, a csehek és a szlovákok nemzeti államaként határozták meg, tehát már elutasították a csehszlovakizmus elméletét. Az 1948–1960 közötti időszakot a korlátozott autonómia időszakának szokták nevezni. 1948 februárjában részben alkotmányos, de még inkább alkotmányellenes eszközökkel a kommunisták vették át a hatalmat. Megkezdődött a hamis parlamentarizmus időszaka egy párt vezetésével. Az 1960-as ún. Május 9-i Alkotmány Csehszlovákiát két egyenjogú szláv nemzet, a cseh és a szlovák nemzet egységes államaként határozta meg. Szlovákiában eszerint az államhatalom hordozói és végrehajtói a szlovák nemzeti szervek voltak – a Szlovák Nemzeti Tanács és a Megbízottak Testülete. A Szlovák Nemzeti Tanácsot hat évre választották az arányos rendszer alapján, de a Nemzeti Front egységes jelöltlistájával, melyben Szlovákia Kommunista Pártja vezető pozíciót töltött be. A Megbízottak Testülete az államhatalom és a végrehajtó hatalom szerve volt. Az új alkotmány szovjet mintára készült. A Nemzeti Frontba tömörülő pártok gyakorlatilag elveszítették szubjektivitásukat, politikai versengés nem létezhetett. Korlátozódott a tulajdonjog, az emberi jogoknak csak deklaratív jellege lett. Az alkotmánybíróság intézménye kikerült az alkotmányból. A szocialista alkotmány időszakában, 1960–1968 között megmaradt a kormány unitárius formája, de a szlovák autonómia szűkült, főleg a Megbízottak Testületének feloszlatása következtében. A kormányhatalom egész rendszere Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) vezető szerepén alapult, Szlovákiában Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) volt ilyen minőségben a CSKP területi szervezeti egysége. A kormányrendszer az előző parlamentáris rendszerről – amely formálisan megtartotta a hatalom hármas megosztását – átváltozott népgyűlés útján való kormányzásra, ahol a parlamentáris típusú képviseleti szerv nemcsak a törvényhozás legmagasabb szerve volt, hanem minden hatalmat magában foglalt. A többi szerv (köztársasági elnök, kormány, ügyészség) nem a hatalom, hanem a munka megosztásán alapult, és végeredményben a legmagasabb képviseleti szervnek felelt munkájáért. Szlovákiában a törvényhozást és a végrehajtó hatalmat még szorosabban összekapcsolták. A Szlovák Nemzeti Tanács az államhatalom és -igazgatás szerveként szerepelt Szlovákiában. A 100 tagú képviselőtestületnek imperatív mandátuma volt. A Szlovák Nemzeti Tanács jogkörébe tartozott a nemzeti vagy regionális jellegű törvényhozás, amelynek összhangban kellett lennie a csehszlovákiai törvényhozással. A szlovákiai alkotmányfejlődés szempontjából jelentős az 1968-as év, amikor politikai döntést hoztak az addig unitárius csehszlovák állam föderalizációjáról. Az 1968. évi 143. számú alkotmánytörvény első cikke szerint „a Csehszlovák Szocialista Köztársaság két egyenjogú testvéri nemzetnek, a csehnek és a szlováknak szövetségi állama”. A népgyűlés formájú kormányzás ezután is megmaradt. A Szlovák Nemzeti Tanács továbbra is nemcsak törvényhozási szerv maradt, hanem egyben az államhatalom legfőbb szerve is. Tagjainak száma az 1968-as kooptálásokkal 150-re bővült. A Szlovák Nemzeti Tanács Elnök-
sége a kollektív államfő szerepét is betöltötte, és a törvényhozói hatalmat helyettesítette törvényerejű rendeletek kiadásával abban az időben, amikor a parlament nem ülésezett. A szlovák kormányt mint végrehajtó szervet szintén a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége nevezte ki. A kormány a Szlovák Nemzeti Tanácsnak felelt munkájáért. Az 1968-ban elfogadott 143. számú alkotmánytörvény ismét bevezette az alkotmánybíróság intézményét, amely azonban ezen alkotmánytörvény alapján sohasem működött. Ezt az alkotmánytörvényt a 144. számú nemzetiségi alkotmánytörvény egészítette ki, amely az állam területén élő nemzetiségeket államalkotóknak tekintette, hiszen első cikkében kimondta, hogy „a Csehszlovák Szocialista Köztársaság mint a cseh és a szlovák nemzetnek és azoknak a nemzetiségeknek a közös állama, amelyek ennek az államnak a területén élnek”. Vitathatatlan azonban, hogy ez az alkotmánytörvényi rendelkezés nem állt összhangban az idézett 143. számú alkotmánytörvény első cikkével. Csehszlovákiában a tényleges közjogi átalakulás 1989. november 17-én a „bársonyos forradalommal” kezdődött. Közvetlenül utána számos ponton módosították mind az 1960. évi alkotmányt, mind pedig az 1968. évi föderációs alkotmánytörvényt. November 29-én a Szövetségi Gyűlés rendkívüli ülésén törölték a kommunista párt vezető szerepére vonatkozó rendelkezéseket. 1990. február 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács a Szlovák Szocialista Köztársaság elnevezést Szlovák Köztársaságra változtatta, valamint módosította a lobogót és Szlovákia felségjelvényeit. Március 29-én a Csehszlovák Szocialista Köztársaság megnevezést Csehszlovák Szövetségi Köztársaságra módosították, majd április 20-án a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság sokat vitatott elnevezésre, s ugyanakkor jóváhagyták a föderáció állami felségjelvényeit is. Az 1990 júniusában megválasztott parlament lényegében az alkotmányozó gyűlés felhatalmazást kapta azzal, hogy dolgozza ki és fogadja el Csehszlovákia új alkotmányát. A Szövetségi Gyűlés az egypártrendszer lebontása, a politikai pluralizmusra való áttérés, az állam szocialista alkotmányos rendszerének demokratikus jogállammá alakítása érdekében szinte futószalagon fogadta el az alkotmánytörvényeket (1992-ig összesen 51-et). Az alapjogok köréből a petíciós, a gyülekezési és az egyesülési jogról szóló törvényt fogadta el. Szlovákiában 1990 őszén elfogadták a rendszerváltozás utáni első nyelvtörvényt (1990. évi 428. számú törvény), amely a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelveként a szlovák nyelvet határozta meg. A törvény szerint a nemzetiségi kisebbségek nyelve a hivatalos érintkezésben olyan településen volt használható, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladta a 20%ot. A kisebbségi nyelv használatának lehetőségét viszont korlátozta az a tény, hogy az államigazgatási és önkormányzati hivatalok dolgozói nem voltak kötelesek ismerni és használni az adott kisebbség nyelvét. A törvény rendelkezett arról is, hogy az államigazgatási és helyi önkormányzati szervek, valamint alkalmazottaik munkájuk során kötelezően a hivatalos nyelvet használják, a természetes és jogi személyek a hivatalos kapcsolattartás során mind szóban, mind írásban a hivatalos nyelvet használják, a közokiratokat hivatalos nyelven állítják ki, a településeket, valamint a közterületeket hivatalos nyelven jelölik meg. A nyelvtörvény szerint a hivatalos kapcsolatokban a cseh nyelv is használható volt minden megkötés nélkül, lényegében a szlovákkal egyező mértékben. A nyelvi emberi jogok általában az alkotmányban vannak garantálva. Szlovákiában 1990-ben még hatályban volt az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény, amely a kisebbségeket egyenrangúnak tekintette a csehekkel és a szlovákokkal, az első rendszerváltozás utáni nyelvtörvény azonban figyelmen kívül hagyta az említett alkotmánytörvényt. A Szövetségi Gyűlés 1991 januárjában elismerve a természetes emberi jogok és az állampolgári jogok sérthetetlenségét, elfogadta Az alapvető jogok és szabadságjogok chartáját, amely jelentőségében messze túlszárnyalta mindazokat az emberi jogok szempontjából fontos do-
kumentumokat, amelyeket 1989 után elfogadtak. A dokumentum nevesítette az alapvető emberi jogokat és szabadságjogokat, a politikai jogokat, a gazdasági, szociális és kulturális jogokat, a bírósághoz és más jogi védelemhez való jogot. A Charta garantálta a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait is, mivel rögzítette, hogy semmilyen nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozás nem lehet senkinek hátrányára. A nemzeti vagy etnikai kisebbséget alkotó állampolgárok részére biztosított a sokoldalú fejlődés, különösen a jog arra, hogy együttesen, a kisebbség más képviselőivel fejlesszék saját kultúrájukat, információt terjesszenek és fogadjanak saját anyanyelvükön, valamint nemzetiségi egyesületekbe tömörüljenek. A részleteket a Charta szerint törvény határozza meg. A tárgyalt Charta alapján a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó állampolgárok számára a törvényben megszabott feltételek mellett ugyancsak biztosított az anyanyelvükön való művelődés joga, az anyanyelvük használatához való joguk a hivatalos kapcsolatokban és joguk a nemzetiségi és etnikai kisebbségeket érintő ügyek megoldásában való részvételre. A kisebbségek szempontjából a Charta negatívuma, hogy hatályon kívül helyezte az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvényt, amely a kisebbségeket államalkotónak tekintette, és a kisebbségi, főleg a nyelvi emberi jogok szabályozását alapjában véve minden aspektusában „egyszerű” törvényi szabályozásnak vetette alá, ami a későbbiekben komoly feszültségekhez vezetett. Figyelemre méltó még a Charta 6. cikkének első bekezdése, amely kimondta, hogy „a törvényeket és egyéb jogi előírásokat legkésőbb 1991. december 31-ig összhangba kell hozni Az alapvető jogok és szabadságjogok chartájával. Ezzel a nappal hatályukat vesztik azok a rendelkezések, amelyek nincsenek összhangban Az alapvető jogok és szabadságjogok chartájával”. Jiří Boguszak cseh jogászprofesszor, a Charta egyik atyja az említett rendelkezéssel kapcsolatban rámutatott: „meglepő, hogy az idézett érvényes rendelkezést nem alkalmazták némely 1945-ös köztársasági elnöki dekrétum (melyek 1945. október 28-án voltak jóváhagyva mint törvények vagy alkotmánytörvények) érvényességéről folyó eljárásban, ehelyett ezek a dekrétumok »kihunytak«-nak vannak megjelölve”. Csehszlovákiában a rendszerváltás egyik meghatározó eleme a föderációt alkotó államok formális szétválása volt. Ez a kérdés, tehát a csehek és a szlovákok közötti viszony helyzete állandóan napirenden szerepelt, és rendezéséhez az 1992 júniusában megtartott parlamenti választások adták meg a végső lökést. A választások után kialakult helyzet azt mutatta, hogy az addigi államszövetség leküzdhetetlen akadályt jelent a további alkotmányos fejlődés előtt. A közvélemény döntő többsége azonban elutasította Csehszlovákia szétválásának a gondolatát, népszavazást követelt, amely legitim formát jelentett volna ennek az elképzelésnek az elfogadására vagy elutasítására. Ráadásul az akkor hatályos népszavazásról szóló törvény feltételezte népszavazás kiírását a szövetségi államforma problematikájának eldöntésére. Azt követően, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1992. július 17-én egyoldalúan deklarálta Szlovákia szuverenitását, s miután a köztársasági elnök lemondott, és helyébe a Szövetségi Gyűlés nem kívánt új államfőt választani, igen fontos szempont lett, hogy a szétválás kulturáltan valósuljon meg, nyugodt, „bársonyos” legyen, amit végül is nagyra értékelt a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúk miatt sérült világ. A választásokon győztes pártok között folyó „szétválási” tárgyalások eredményeként 1992. július 21-én politikai megegyezés született arról, hogy közösen törvényjavaslatot terjesztenek a Szövetségi Gyűlés elé a föderáció megszüntetéséről. Csehszlovákia de facto szétválásának folyamata gyakorlatilag visszafordíthatatlanná vált, ám ennek konzekvenciáit de iure is le kellett vonni. Ezen konzekvenciák alkotmányos alapjai teremtődtek meg 1992. november 13-án, amikor a Szövetségi Gyűlés alkotmánytörvényt fogadott el a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság javainak a Cseh Köztársaság és a Szlovák
Köztársaság közötti megosztásáról és ezeknek a javaknak a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság számára történő átadásáról. 1992. november 25-én minimális parlamenti többséggel elfogadták a Csehszlovákia megszűnéséről szóló alkotmánytörvényt, amely kimondta, hogy a törvény 1993. január 1-jén lép hatályba, s ezáltal Csehszlovákia, beleértve annak állami szerveit, a hadsereget, az állambiztonsági és az állami intézményeket is, 1992. december 31-én megszűnik létezni. A különleges az volt ebben a törvényben, hogy bizonyos kötelezettségeket írt elő az utódállamok számára a szövetségi parlament képviselőinek a két köztársaság parlamentjeibe való tervezett átadásáról és Csehszlovákia utódállamai számára a csehszlovák felségjelvények használatának megtiltásáról. Ezeknek a rendelkezéseknek a teljesítése már a föderáció szétválasztására vonatkozó legiszlatív eljárás során is kérdéses volt, hiszen a Cseh Köztársaság hamarosan kisajátította a volt Csehszlovákia nemzeti lobogóját. Az is figyelemre méltó alkotmányjogi tény, hogy a csehszlovák szövetségi parlamentként megválasztott testület hozott határozatot a szövetség és önmaga megszűnéséről is. Politikai szempontból túlment a politikai pártok választási programjainak legitimitásán, hiszen egyetlen szlovák párt kivételével akkor még csak meg sem említették Csehszlovákia esetleges szétválását. Elvileg itt merült fel a negatív alkotmányozó hatalom kérdése, nevezetesen az, hogy a szövetségi parlament formálisan jogosult volt-e a föderáció megszűnésének kimondására. Az persze kézenfekvő lett volna, hogy a szétválásról népszavazás döntsön, ám ekkorra a föderáció felszámolása olyan előrehaladott stádiumban volt, hogy semmiképpen sem lehetett népszavazásra bocsátani, miként vitathatatlan az a körülmény is, hogy az államszövetség a megszűnést ellenző szavazatok esetleges többsége esetén sem lett volna fenntartható. Csehszlovákia helyzete 1992. október l-je és 1992. december 3l-e közt alkotmányjogi szempontból meglehetősen szokatlan volt, a két jogalany ugyanis más-más kiindulási helyzetben volt. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 1992. szeptember l-jén elfogadta az új, független Szlovák Köztársaság Alkotmányát, amely 1992. október l-jén hatályba lépett annak ellenére, hogy de iure még a csehszlovák államszövetség is létezett. A Cseh Köztársaság Alkotmányát 1992. december 16-án fogadták el, s az csak Csehszlovákia szétválása után, 1993. január 1-jén lépett hatályba. A csehszlovák föderáció felbomlását követően a korábbi tagállamok önállóan építették ki alkotmányos rendszerüket. 1993. január 1-jével Szlovákia alkotmányos életének új időszaka vette kezdetét. A Szlovák Köztársaság Alkotmányában a demokratikus államformát vallja sajátjának. A szuverenitás és az államhatalom egyedüli hordozója a nép. A Szlovák Köztársaság jogállam, melyet a törvény kötelez. Kötelességet csak törvény alapján lehet kiróni, az állami szervek csak törvény alapján járhatnak el. Az állam nem kötődik semmilyen ideológiához, bár az egyház az államtól nincs elválasztva. Az alkotmány, amely elsősorban az osztrák–német mintát követi, tartalmazza az Európában elfogadott és elismert természetes alapjogok és szabadságok katalógusát. Az alapvető emberi jogokat és szabadságokat a ratifikált és a törvénytárban kihirdetett nemzetközi szerződések is garantálják azzal, hogy azok előnyben részesülnek a hazai törvényekkel szemben. Ugyanakkor a Szlovák Köztársaság Alkotmányát a nemzeti elv hangsúlyozása is jellemzi, hiszen preambuluma a „Mi, a szlovák nemzet...” szavakkal kezdődik. Az alkotmány a szlovák nyelvet az államnyelv rangjára emelte, egyúttal a kisebbségi nyelvek használatáról külön törvény elfogadását feltételezte, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak szabályozását átvette az Alapvető jogok és szabadságjogok chartájából, amely nem lett hatályon kívül helyezve.
A Szlovák Köztársaság politikai rendszere több párt és mozgalom rendszerén alapszik. Szlovákia alkotmánya a köztársasági kormányformát rögzíti törvényhozói, végrehajtó és bírói hatalommal a hármas hatalommegosztás elve alapján. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa négy évre választott, százötven tagú egykamarás parlament, amely az ország egyetlen alkotmányozó és törvényhozó szerve. Kizárólagos törvényhozói jogköre a közvetlen demokrácia egyik elemével, a referendummal (népszavazással) is kiegészül. A képviselők nem rendelkeznek imperatív mandátummal, megbízatásukat személyesen látják el lelkiismeretük és meggyőződésük szerint. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának képviselőit általános, egyenlő és közvetlen választások alapján titkos szavazással választják a proporcionális képviseleti elv alapján. Szlovákia egy választási körzetet alkot (1998-ig 4 választási körzet volt). Aktív választójoggal a 18 évet betöltött polgárok rendelkeznek, passzív választójoguk a 21. évüket betöltött állampolgároknak van. A politikai pártoknak és mozgalmaknak 5%-os parlamenti küszöb van megszabva. A két vagy három pártból álló koalícióknak 7%, az ennél is nagyobb tömörüléseknek 10%-ot kell elérniük. A képviselőjelölt-listák nem kötöttek, a választók 4 preferenciális szavazatot adhatnak le. A jelöltlista sorrendje akkor változik, ha a jelöltek valamelyike az adott pártra (mozgalom, koalíció) leadott összes szavazatból a preferenciális szavazatok 3%-át megkapta. A képviselői tisztség összeegyeztethetetlen a köztársasági elnök, a bíró, az ügyész, a rendőri testület tagja, az igazságügyi és börtönőrség testületének tagja és a hivatásos katona tisztségével. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa akkor határozatképes, ha képviselőinek többsége jelen van. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa határozata érvényességéhez a jelen levő képviselők többségének szavazata szükséges, ha az alkotmány nem rendelkezik másként. Az alkotmány vagy alkotmánytörvény elfogadásához vagy módosításához és más állammal szembeni hadüzenethez a képviselők legalább háromötödös szavazattöbbsége szükséges (vagyis legalább 90 szavazat). A Szlovák Köztársaság alkotmányos rendjében a népszuverenitás gyakorlásának elsődleges formája a képviselet. A népszavazás (referendum) – mint a közvetlen demokrácia megvalósításának az eszköze – kivételes intézmény, amely a parlamenti hatalomgyakorlás kiegészítésére, annak befolyásolására szolgál. A népszavazás az alkotmány szerint akkor kötelező, ha az állam más államokkal lép kötelékbe vagy ha ilyen kötelékből kilép. A népszavazás határozhat más fontos közérdekű kérdésekről is, ilyen esetben fakultatív jelleggel bír. Az alkotmánybíróság 1998-ban tett értelmezése alapján népszavazással közvetlenül az alkotmány nem módosítható. A referendum hatásköréből az alkotmány taxatív módon kizárja az alapvető jogokat és szabadságokat, az adókat, az elvonásokat és az állami költségvetést. A népszavazást a köztársasági elnök hirdeti ki, ha azt indítvánnyal (petícióval) legalább 350 000 polgár kéri vagy a parlament határozata alapján, mégpedig a polgárok indítványának átvételétől vagy a parlament határozatától számított harminc napon belül. A népszavazás eredménye akkor érvényes, ha a népszavazáson a jogosult választók többsége részt vett, és ha a határozatra a népszavazás résztvevőinek többsége adta le szavazatát. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa a népszavazás eredményét csak a hatályba lépésétől számított három év elteltével módosíthatja vagy helyezheti hatályon kívül alkotmánytörvénnyel. Népszavazást ugyanabban az ügyben csak a megtartásától számított három év elteltével lehet megismételni. Szlovákiában eddig több mint féltucatszor került sor népszavazásra, azonban a referendum csupán egy esetben, az 2003-as Európai Unióhoz való csatlakozás esetében volt érvényes. 1997-ben a belügyminiszter meghiúsította a közvetlen elnökválasztással kapcsolatos népszavazást. Az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény parlamenti tárgyalásakor az ellenzék a referendum kiírása érdekében aláírásgyűjtést kezdeményezett, és követelte, hogy a törvénnyel
várják meg a népszavazás eredményét. A köztársasági elnök azonban elutasította a népszavazás kiírását, mivel annak tárgya alkotmánysértő volt. A köztársasági elnök ezen döntését az alkotmánybíróság is szentesítette, ugyanis a referendum kezdeményezői kihasználták az alkotmányjogi panasz nyújtotta jogorvoslati lehetőségüket is. A köztársasági elnök intézménye az alkotmányban a kormánnyal közös fejezetben van szabályozva. Ez a szabályozás már értelmezési nézeteltérésekhez vezetett a köztársasági elnök és a kormány viszonyának tekintetében. A köztársasági elnököt az alkotmány mint a Szlovák Köztársaság államfőjét jellemzi. Az alkotmány nem tartalmazza a parlamentáris kormányzati rendszerekben gyakori formulát, mely szerint az államfő a végrehajtó hatalmat a kormány útján gyakorolja, illetve hogy az államfő legtöbb aktusához miniszteri ellenjegyzés szükséges. Ehelyett hatáskörökként vagy hatáskörcsoportonként határozza meg az elnök feladatait s azok ellátásának intézményi kereteit. A köztársasági elnököt öt évre választják, hivatalát legfeljebb kétszer egymás után töltheti be. 1999-ig a köztársasági elnököt a parlament választotta, jelenleg közvetlen választásokon választják 15 képviselő javaslatára vagy 15 000 választó indítványa (petíciója) alapján. A megválasztás feltétele a 40. életév betöltése és az, hogy a jelölt választójoggal rendelkezzen. A köztársasági elnök megválasztásához az első fordulóban a jogosult választók szavazatainak abszolút többségére van szükség, a másodikban, amely 14 nap múltán valósul meg, már csak relatív többségre, miközben a második fordulóba a két legsikeresebb jelölt jut tovább. A köztársasági elnök akkor veszi át hivatalát, miután a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa előtt a Szlovák Köztársaság Alkotmánybírósága elnökének a kezébe letette esküjét. A köztársasági elnök hagyományos hatáskörébe tartozik, hogy képviselje az államot külső kapcsolataiban, megbízza és fogadja a követeket, megkösse és ratifikálja a nemzetközi szerződéseket. Az utóbbi joga azonban a kormány elnökének vagy a külügyminiszternek az ellenjegyzésével van korlátozva. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának alakuló ülését a köztársasági elnök hívja össze a választási eredmények kihirdetésétől számított 30 napon belül. A köztársasági elnöknek jogában áll feloszlatni a parlamentet, ha a választásokat követő hat hónapon belül nem kerül sor a Szlovák Köztársaság Kormánya programnyilatkozatának az elfogadására. A köztársasági elnök jelentéseket terjeszt a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa elé a Szlovák Köztársaság helyzetéről és más fontos politikai kérdésekről. A köztársasági elnök írja alá az alkotmánytörvényeket és a törvényeket. A parlamentnek viszszaadhatja a közönséges törvényeket megjegyzéseivel, mégpedig az átadásukat követő 15 napon belül. Az alkotmánybíróság kötelező érvényű értelmezése is leszögezte, hogy a köztársasági elnököt a törvény visszaadásánál nem köti semmilyen formális feltétel. A visszaadott törvényt újra tárgyalják, és ismételt jóváhagyása esetén az ilyen törvényt a köztársasági elnök aláírása nélkül is ki kell hirdetni. Az ismételt jóváhagyás feltétele az összes képviselő abszolút többségének a szavazata (tehát legalább 76 szavazat). Ami köztársasági elnök kormányhoz való viszonyát illeti, kinevezi és visszahívja a Szlovák Köztársaság Kormányának elnökét és annak javaslatára a kormány többi tagját, megbízza őket az egyes minisztériumok vezetésével, és átveszi lemondásukat. A kormány elnökét és többi tagját a köztársasági elnök akkor köteles visszahívni hivatalából, ha a parlament bizalmatlanságot szavaz a kormánynak, vagy elutasítja a bizalom megszavazására irányuló javaslatát. A bizalmatlanság megszavazása nemcsak a kormány kollektív felelősségét érinti, hanem egyes tagjaiét is. A köztársasági elnöknek az alkotmány szabad utat ad a kormány elnökének kinevezésénél, a kormány többi tagját azonban csak a kormány elnökének a javaslatára nevezheti ki és bízhatja meg az egyes minisztériumok vezetésével. A köztársasági elnök nem köteles visszahívni a kormány tagját a kormány elnökének javaslatára. Ez az értelmezés köte-
lező erejűvé az alkotmánybíróság határozatával vált, amikor az alkotmány ezen rendelkezése tekintetében Michal Kováč köztársasági elnök és Vladimír Mečiar miniszterelnök között ellentétes értelmezésre került sor Milan Kňažko külügyminiszter visszahívását illetően. A köztársasági elnök a fegyveres erők főparancsnoka, ez a jogköre is a kormány elnöke vagy a honvédelmi miniszter ellenjegyzésével érvényesül. Kinevezi és előlépteti a tábornokokat, kinevezi a Honvédelmi Tanács tagjait. A kormány javaslatára kihirdeti a hadiállapotot. A parlament határozata alapján hadat üzen, ha a Szlovák Köztársaságot támadás éri vagy ha teljesíteni kell a támadás elleni közös védelemről szóló nemzetközi szerződéses kötelezettségeket. Alkotmánytörvény alapján a köztársasági elnök kihirdeti a rendkívüli állapotot. A köztársasági elnök amnesztiát hirdet, törli és enyhíti a bíróságok által kiszabott büntetéseket. A köztársasági elnök bírói hatalomhoz való viszonya leginkább abban nyilvánul meg, hogy 12 év időtartamra kinevezi az alkotmánybírákat (a parlament kétszer annyi jelöltje közül, mint amennyi alkotmánybíró megválasztására sor kerül). Az alkotmánybíróság bírái közül a köztársasági elnök kinevezi az elnököt és az alelnököt. A köztársasági elnök indítvánnyal fordulhat az alkotmánybírósághoz, kérheti a jogszabályok alkotmányosságának felülvizsgálatát, az alkotmánytörvények értelmezését, a népszavazás eredménye elleni panaszok felüvizsgálatát stb. A köztársasági elnök a parlament javaslatára kinevezi és visszahívja a legfőbb ügyészt. A köztársasági elnöki hivatal megüresedése esetén vagy egyéb olyan esetben, amikor nem tudja jogkörét ellátni, a köztársasági elnök jogkörének nagy részét a kormány és annak elnöke veszi át. A kormányra száll át gyakorlatilag minden jogköre, kivéve a Nemzeti Tanács feloszlatását illető jogkört, valamint a kormány tagjainak kinevezését és visszahívását. A kormány megbízhatja elnökét, hogy ellássa a köztársasági elnök funkcióinak némelyikét. Közvetlenül az alkotmányból kifolyólag csupán a fegyveres erők főparancsnoki tisztét veszi át a kormány elnöke. A parlament elnöke veszi át a törvények aláírásának a jogát, a kormány tagjainak kinevezését és visszahívását, a központi szervek vezetőinek és felsőbb állami hivatalnokok kinevezését és visszahívását, egyetemi rektorok és professzorok kinevezését, tábornokok kinevezését és előléptetését. Abban az esetben, ha a köztársasági elnök több mint 6 hónapig nem tudja ellátni hivatalát, s az alkotmánybíróság megállapítja ezt a tényt, ezzel az illető személy számára megszűnik a köztársasági elnöki hivatala. Hasonló intézményt vezettek be még 1975-ben a csehszlovák alkotmányjogi gyakorlatba a csehszlovák föderációról szóló novellában, amely lehetővé tette, hogy a beteg, de a lemondást elutasító Ludvík Svoboda helyett Gustáv Husák léphessen e hivatalba. Eredetileg ez a parlament joga volt, jelenleg alkotmányjogi kötelességet jelent. Ráadásul a mostani szlovák alkotmány még két elkülönült lépést feltételez – a hivatalban levő elnök funkciójának a megszűnését és az új köztársasági elnök megválasztását. Az 1975-ös novella egy lépésen alapult – az új köztársasági elnök választásán, a hivatalban lévő elnök mandátuma megszűnt, amint az új elnök hivatalába lépett. A köztársasági elnök felelős hivataláért, kivéve az ellenjegyzéssel ellátott határozatokat, amelyekért a kormány viseli a felelősséget. A parlament az az állami szerv, amely javasolhatja a köztársasági elnök népszavazás általi visszahívását. Ehhez az összes képviselő abszolút többsége szükséges, vagyis a képviselők háromötödének igennel kell szavazni a visszahívással kapcsolatban. Népszavazással a köztársasági elnököt akkor hívhatják vissza, ha e javaslatra a jogosult választók abszolút többsége szavazott, ellenkező esetben fel kell oszlatni a parlamentet. Ilyen esetben a köztársasági elnök számára új hivatali időszak kezdődik. A Szlovák Köztársaság Kormánya a végrehajtó hatalom legfelsőbb szerve. A végrehajtó hatalom területén minden olyan feladatot elláthat, amelyet az alkotmány vagy a törvény nem bíz közvetlenül a köztársasági elnök vagy más államigazgatási szerv jogkörébe. A kormány elnökből, alelnökökből és miniszterekből áll. A hivatal jellegéből adódóan csak egy elnöke van,
míg az alelnökök és miniszterek száma nincs pontosan meghatározva. A kormány tagjainak minimális számát sem lehet meghatározni a törvény által alapított minisztériumokra való tekintettel, mivel nincs a törvényben meghatározva, hogy egy miniszter egy minisztériumot irányít, esetleg a miniszterelnök vagy az alelnök is állhat bizonyos minisztérium élén. A kormány ülésein a kormány tagjain kívül más tisztségviselők is részt vesznek, akiknek tanácsadói szavazatuk van (legfőbb ügyész, a Szlovák Nemzeti Bank elnöke, az Állami Számvevőszék elnöke és a köztársasági elnök.) A kormány tagja nem gyakorolhat képviselői megbízatást, és nem lehet bíró. Ha a kormány tagjává képviselőt neveztek ki, ami gyakori eset, az nem veszíti el mandátumát, csak nem gyakorolja, és helyette a parlament elnöke a megfelelő politikai párt vagy koalíció jelöltlistájáról helyettest hív a parlamentbe. A kormányból való kilépés esetén az illető személy mandátuma megújul. A kormánytagság feltétele a parlamentbe való választást illető passzív választójog (állampolgárság, 21. életév betöltése, jogképesség). A kormány tagja nem gyakorolhat más fizetett funkciót, hivatást, nem folytathat vállalkozói tevékenységet. A kormány akkor határozatképes, ha tagjainak több mint a fele jelen van. A kormány határozatának az elfogadásához a kormány tagjainak a szótöbbsége szükséges. A kormány ülései nem nyilvánosak. A publikációs kötelezettség csak az általánosan kötelező jogszabályokra, kormányrendeletekre vonatkozik. A kormány a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának tartozik felelősséggel. Kinevezése után legkésőbb 30 napon belül a parlament elé kell terjesztenie programját, és bizalmi szavazást kell kérnie. Ha a kormány a bizalmat nem kapja meg, le kell mondania, s ha ezt nem teszi meg, a köztársasági elnök alkotmányjogi kötelessége, hogy a kormányt visszahívja. A kormány bármikor kérhet bizalmi szavazást; a törvény elfogadásáról szóló szavazást vagy más ügyben tartott szavazást összekapcsolhatja a kormány iránti bizalomról tartott szavazással. A köztársasági elnök kihasználhatja az ismert politikai, bár alkotmányjogilag nem rendezett hivatalnokkormány intézményét, amelyiket ideiglenesen nevez ki mint átmeneti kormányt az új kormány összeállítását vezető politikusok tárgyalásának befejezéséig. A kormány köteles lemondani az újonnan választott parlament alakuló ülése után. A kormány hivatali ideje így alkotmányjogilag kötődik a parlament törvényhozási időszakához. A kormányt időben nem köti a köztársasági elnök mandátuma. A kormány tagjai közül különleges helyzete a miniszterelnöknek van. Privilegizált helyzete a kormányalakításnál játszik fontos szerepet, amikor a köztársasági elnök csak a kormány elnöke kinevezésénél kap szabad kezet. A kormány többi tagját csak a kormány elnöke javaslatára nevezheti ki. További jelentős szempont, hogy a kormány elnökének visszahívása, bizalmatlanság kinyilvánítása vagy lemondása az egész kormány lemondását eredményezi. Az a tény hogy a kormány elnöke mint első az egyenlők között szerepel, főleg a kormány döntéseinél nyilvánul meg, amikor a miniszterelnöknek nincs döntő szavazata a szavazatok egyenlősége esetében sem. A Szlovák Köztársaság Alkotmánybírósága, melynek feladata, hogy őrködjék az alkotmány előírásainak betartásán, nemzetközi összehasonlításban is rendkívül széles hatáskörökkel rendelkezik. Jogosult arra, hogy felülvizsgálja a jogszabályok alkotmányosságát, és megsemmisítse közülük azokat, amelyek ellentétesek az alaptörvénnyel, egyéni panaszok alapján már jogerős bírósági, közigazgatási, ill. közhatalmi döntéseket vizsgálhat felül és semmisíthet meg, és elrendelheti az ügy újratárgyalását, anyagi elégtételt ítélhet meg annak, akinek sérültek alapjogai, továbbá az állami szervek közötti alkotmányos jogviták esetében értelmezi az alkotmányt, választási bíróságként működik, dönt az önkormányzati szervek alkotmányjogi panaszairól, dönt arról, hogy megfosztja-e mentelmi jogától azokat a rendes bírósági bírókat, ügyészeket, akik ellen büntetőeljárás indult stb.
A Szlovák Köztársaság Alkotmánybíróságának egyik legfontosabb tevékenysége az utólagos absztrakt normakontroll, tehát a jogszabályok alkotmányosságának felülvizsgálata, melyet azonban nem kezdeményezhet bárki, ill. bármely természetes vagy jogi személy (nem létezik az ún. actio popularis intézménye). Szlovákiában a jogszabályok felülvizsgálatát csak az alkotmányban meghatározott szervek kezdeményezhetik, éspedig: a képviselők legalább egyötöde, tehát minimum 30 parlamenti képviselő, a köztársasági elnök, a Szlovák Köztársaság Kormánya, a legfőbb ügyész és a bíróság abban az esetben, ha a bíró meg van győződve arról, hogy alkotmányellenes törvényt kellene alkalmaznia. Ilyen esetben a bíróság megszakíthatja az eljárást, és az alkotmánybírósághoz fordulhat, kérvén a törvény alkotmányosságának felülvizsgálatát. Az alkotmánybíróság tevékenységének súlyponti eleme a konkrét bírósági és közhatalmi döntések alkotmányosságának felülvizsgálata alkotmányjogi panasz alapján. Ebben az esetben adott annak a lehetősége, hogy minden bírósági vagy közhatalmi döntés, intézkedés, illetőleg egyéb beavatkozás megtámadható az alkotmánybíróság előtt, ha a panaszos úgy ítéli meg, hogy a döntés, intézkedés vagy egyéb beavatkozás sérti az alkotmányban vagy más nemzetközi emberi jogi dokumentumban garantált jogát. Alkotmányjogi panasszal (a szubszidiaritás elve alapján) az egyén csak akkor fordulhat az alkotmánybírósághoz, ha egyéb jogorvoslati lehetőségeit (fellebbezés, felülvizsgálat) a rendes bíróságokon már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az alkotmányjogi panaszt a jogerős döntés kézbesítésétől számított két hónapon belül, illetve az intézkedés vagy egyéb beavatkozástól számított két hónapon belül lehet benyújtani. Az alkotmányjogi panasz 2002. január 1-jétől létezik. Eddig az időpontig a természetes és jogi személyek ún. alkotmányjogi indítvánnyal fordulhattak az alkotmánybírósághoz. Ez az alkotmányjogi intézmény azonban nem volt életszerű, ugyanis az alkotmánybíróság ezen intézmény alapján kimondhatta ugyan, hogy sérültek az alapjogok, a megtámadott döntéseket azonban nem semmisíthette meg. Ma már az alkotmányjogi panasz alapján az alkotmánybíróság nemcsak hogy megsemmisítheti a megtámadott döntéseket, de el is rendelheti, hogy a rendes bíróság vagy bármely állami szerv, de még az önkormányzat is újból tárgyalja meg az adott ügyet. Alapjogsérelem megállapítása esetén az alkotmánybíróság szatiszfakciót, anyagii elégtételt is megítélhet a panaszos javára. Az alkotmánybíróságnak 13 bírája van, akiket a parlament javaslata alapján 12 év időtartamra a köztársasági elnök nevez ki. Az alkotmánybíróság bírájává a Szlovák Köztársaság állampolgára nevezhető ki, aki betöltötte 40. életévét, egyetemi jogi végzettséggel rendelkezik, és legalább 15 évig dolgozott jogi pályán. A bíró a fogadalom letételével veszi át hivatalát. A köztársasági elnök a bírók közül kinevezi az alkotmánybíróság elnökét és alelnökét. E tisztség gyakorlása összeegyeztethetetlen a képviselői mandátummal, a kormányban vagy politikai pártban, illetve mozgalomban való tagsággal. Az alkotmánybírót visszahívhatják az alkotmányban taxatív módon felsorolt esetekben. Az alkotmánybíróság teljes (plenáris) ülésen vagy háromtagú szenátusokban dönt. Ha az alkotmánybíróság a törvényt alkotmányellenesnek mondja ki, vagy az általánosan kötelező érvényű jogszabályokat törvény- vagy alkotmányellenesnek hirdeti ki, azok elvesztik hatályukat és érvényüket, amennyiben a kompetens állami szervek hat hónapon belül nem hozzák ezeket összhangba az alkotmánnyal vagy törvénnyel. Általános bíróságok és az ügyészség. Az általános bíróságok közé tartozik a Legfelsőbb Bíróság, valamint ide tartoznak a kerületi bíróságok (Legfelsőbb Katonai Bíróság) és a járási bíróságok (körzeti katonai bíróságok). Harci készültség idején az országban létrehozhatnak felsőbb vagy alsóbb tábori bíróságokat is. A bírákat a parlament a kormány javaslatára először négyévi időtartamra választja, majd ezt követően az említett megbízatási időszak leteltével időbeni korlátozás nélkül. A bírósági eljárások három instanciát foglalnak magukba. Az elsőn
a járási bíróságok döntenek, esetleg egyes, a törvény által feltüntetett esetekben a kerületi bíróságok. Döntésük ellen a kerületi, illetve a Legfelsőbb Bíróságon lehet fellebbezni. A Legfelsőbb Bíróság dönt a rendkívüli jogorvoslatról is, s ha ő maga már döntött a fellebbezés ügyében, a felülvizsgálatról más szenátus dönt. Az ügyészség védi a természetes és jogi személyek jogait és törvénnyel védett érdekeit. Élén a legfőbb ügyész áll, akit a parlament javaslatára a köztársasági elnök nevez ki és hív vissza. A legfőbb ügyész a köztársasági elnök kezébe teszi le hivatali fogadalmát is, amelynek – akárcsak a kormány tagjai esetében – nincs konstitutív/alkotmányos jellege. Az ügyészség képviseli az államot a büntetőjogi ügyekben, de az állampolgári jogok biztosának (ombudsman) szerepét is betölti, főleg a közigazgatási ügyekben. Jogai megsértése esetén bárki hozzáfordulhat, és ha az ügyész megállapítja, hogy a panaszos egyéni jogait valóban megsértették, hivatalából kifolyólag köteles ezeket törvényes úton védeni. A legfőbb ügyész a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának felelős, akinek beszámol a törvényesség helyzetéről. A legfőbb ügyész jogosult indítványt terjeszteni az alkotmánybíróságra, részt vehet a kormány ülésein és a Legfelsőbb Bíróság plenáris ülésein, amelyeken tanácsadói szavazata van. Az illetékes ügyészek részt vehetnek a területi önkormányzat szerveinek az ülésein, ahol tanácsadói szavazatuk van. Az ügyészséget a Legfőbb Ügyészség, a kerületi és a járási ügyészségek alkotják, külön szervezete van a katonai ügyészségnek. A többi ügyészt a legfőbb ügyész nevezi ki. Területi felosztás. A Szlovák Köztársaságban a területi önkormányzat alapja a község, amelyet a polgármester és a községi képviselő-testület képvisel. Ezeket közvetlen választójog alapján relatív többséggel választják négyéves időszakra. Szlovákia 28 211 községe 79 járást (ezekből öt Pozsonyban, 4 pedig Kassán van) és 8 megyét (közigazgatási egységet) alkot. A községek mellett katonai körzetek is vannak az országban, melyeket a Szlovák Köztársaság Honvédelmi Minisztériuma hozott létre. A Szlovák Köztársaságban a közigazgatás kettős rendszerét alkalmazzák, amikor a községre az államigazgatás csak egy részét ruházzák át, s annak nagyobb részét első fokon a járási hivatal végzi elöljárójával az élén, akit a kormány nevez ki. Az államigazgatás második foka a megyei hivatal, melynek vezetőjét a belügyminiszter javaslatára ugyancsak a kormány nevez ki. 2001-ben megalakultak a középszintű vagy másodfokú megyei önkormányzatok, s megkezdődött az államigazgatási hatáskörök decentralizálása, az önkormányzatokra történő átruházása is. A másodfokú területi önkormányzati struktúra a középszintű államigazgatási struktúrát másolja, vagyis a középszintű önkormányzatok területe azonos a kerületekével, s az önkormányzati hivatalok a kerületi székhelyeken működnek. Egyes államigazgatási hatásköröknek az önkormányzatokra való átruházása már megkezdődött, egyelőre az anyakönyvi hivatalok és az oktatási intézmények (óvodák, alap- és középiskolák) kerültek át a települési önkormányzatokhoz. Szlovákia alkotmányát közvetlenül háromszor módosították. Először az államfő jogköreivel, másodszor a közvetlen elnökválasztás bevezetésével kapcsolatban, harmadszor pedig a magasabb önkormányzati egységek bevezetése, a bíróságok függetlenségének megerősítése és a bírói önkormányzatok, az állampolgári jogok biztosa (ombudsman), az Állami Számvevőszék alkotmányos rögzítése, az alkotmánybíróság hatáskörének kiszélesítése érdekében, valamint azért, hogy teljesüljenek az Európai Uniós csatlakozás alkotmányos feltételei. 1993–1994-ben a parlament az ország Európa Tanácsi felvétele előtt három olyan törvényt is elfogadott, melyek a kisebbségek számára aránylag kedvezően szabályozzák a személy- és helységnévhasználatot. A családi és az utónevekről szóló törvény (1993. évi 300. számú törvény) értelmében lehetővé vált, hogy a szülők „idegen nyelvű” (vagyis nem szlovák) utónevet adjanak gyermeküknek. Ha valakinek az irataiban a neve szlovákul (vagy csehül) volt feltüntetve, a törvény értelmében az illetékes hivatalban kérheti az anyanyelvi forma bejegy-
zését. A névtörvény nem mindenben felelt meg azoknak a feltételeknek, melyeket Szlovákia az Európa Tanácsba történt felvételekor vállalt, ezért bizonyos rendelkezéseit az 1994. évi anyakönyvekről szóló törvény (1994. évi 154. számú törvény) módosította. Eszerint lehetővé vált illetékmentesen kérvényezni a személynevet anyanyelvi formájában feltüntető anyakönyvi kivonatot, illetve a nem szlovák nemzetiségű nők vezetéknevüket az „-ová” toldalék nélkül használhatják (szlovák kontextuson kívül). A harmadik jogszabály az ún. táblatörvény (1994. évi 191. számú törvény) volt, amely engedélyezte a települések nevének a nemzetiség nyelvén való megjelölését is, ha az adott nemzetiség a lakosságnak legalább 20%-át alkotja. Az érintett települések listáját az engedélyezett kisebbségi névformával együtt a törvény függeléke tartalmazza. Az illetékes szervek azonban továbbra sem engedélyezik a névváltoztatást néhány település esetében annak ellenére, hogy a törvényi előírásokkal összhangban helyi népszavazást is tartottak, s a lakosság többsége támogatta a névváltoztatást. Szlovákia 1995-ben aláírta és ratifikálta az Európa Tanács kisebbségvédelmi keretegyezményét, és ugyancsak aláírta a magyar–szlovák alapszerződést. Mindkét dokumentum leszögezi, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van anyanyelvüket használni a hivatalokkal való kapcsolatukban. A magyar–szlovák alapszerződésben a szlovák kormány kötelezte magát az alábbi dokumentumokban megfogalmazott normák és politikai kötelezettségek közvetlen alkalmazására: az Európa Tanács Keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelméről, az EBEÉ Emberi Dimenziós Konferencia koppenhágai dokumentuma, az ENSZ Közgyűlés 47/135-ös nyilatkozata a Nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 120l-es ajánlása. A szlovák parlament 1995-ben elfogadta az ún. államnyelvtörvényt (1995. évi 270. számú törvény), amely tartalma szerint a szlovák mint államnyelv használatát szabályozza, az egyházak nyelvhasználatát és a kisebbségi nyelvek használatát nem érinti. A törvény értelmében a Szlovák Köztársaság területén a szlovák nyelv előnyt élvez bármely más nyelvvel szemben, ez mindennemű hivatalos érintkezés nyelve (tehát az önkormányzati testületek esetében is) szóban és írásban. A közigazgatási és közszolgálati szervek, szervezetek dolgozói munkájuk során kötelesek az államnyelvet használni, továbbá az írásbeli beadványok csak államnyelven terjeszthetők be. A közfeliratokon, tájékoztató táblákon és reklámokon idegen (pl. kisebbségi nyelvű) felirat a szlovák szöveg fordításaként, az után jelenhet csak meg. A kisebbségi nyelvek használata megengedett a kisebbségi rádió- és tévéadásban, a helyi rádió- és televízióadók nem szlovák nyelvű műsort csak akkor sugározhatnak, ha az előtte vagy utána államnyelven is elhangzik. Az államnyelvtörvény szerint a kisebbségi kulturális rendezvényeken a műsort először szlovákul kell felkonferálni. A törvény végrehajtását a művelődési minisztérium felügyeli, s megszegéséért 1997-től a jogi személyek magas bírsággal voltak sújthatók. Az ellenőrzés az ún. nyelvi tanácsadók feladata volna. Az államnyelvtörvény hatályon kívül helyezte az 1990-ben elfogadott nyelvtörvényt, amely szerint a nemzetiségi kisebbségek nyelve a hivatalos érintkezésben olyan településen volt használható, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladta a 20%-ot. Az államnyelvtörvény ügyében az alkotmánybírósághoz fordult a szlovák parlamenti képviselők egy csoportja. Az indítvány nem a törvény egészét, hanem egyes rendelkezéseit tartotta alkotmányellenesnek, illetve ellentétesnek olyan emberi jogokról és alapvető szabadságjogokról szóló nemzetközi szerződések rendelkezéseivel, amelyeket a Szlovák Köztársaság ratifikált és a törvény által megállapított módon kihirdetett. Az indítvány az államnyelvtörvény 13 szakaszából hét szakasz vagy annak részei, valamint a törvény preambulumának alkotmányosságát, illetve a nemzetközi szerződéssel való összhangját vitatta.
Az alkotmánybíróság azonban a PL ÚS 8/96 számú határozatában csak a törvény 3. § (5) bekezdését és a 12. §-t minősítette alkotmányellenesnek. Eszerint az alkotmány 34. cikk (2) bek. b) pontjával (a kisebbségek a hivatalos érintkezésben használhatják anyanyelvüket) ellentétes az államnyelvtörvénynek az a rendelkezése, mely szerint az állampolgárok írásbeli beadványaikat államnyelven nyújtják be. Az alkotmánybíróság szerint továbbá nem lehet addig bírságot kiróni, amíg általánosan kötelező érvényű jogszabály formájában nem jelennek meg azok a szabályok, melyek megsértése szankcionálható. Ami az elutasított kifogásokat illeti, az alkotmánybíróság határozatában a preambulummal kapcsolatos alkotmányossági kifogásokkal érdemben nem foglalkozott, mert azt az államnyelvtörvény ünnepélyes bevezető mondatának minősítette, amelynek ugyan lehet jelentősége a törvény tárgyának és céljának tisztázásakor, mivel segít az értelmezésben, de az ünnepélyes bevezető megelőzi magát a normaszöveget, tehát nem tartalmaz jogokat és kötelezettségeket, ezért nem is kerülhet ellentétbe az alkotmánnyal, illetve a nemzetközi szerződésekkel. Az államnyelvtörvény szerint az államnyelv elsőbbséget élvez az állam területén használt többi nyelvvel szemben, ennek következtében az indítványozók szerint „olyan állapot jön létre, amikor a többi nyelv szükségszerűen másodrendű helyzetbe kerül, azok a polgárok pedig, akik a szlováktól eltérő nyelven beszélnek, másodrendű, alacsonyabb rangú, hátrányosan megkülönböztetett polgárok lesznek”, valamint „ez a rendelkezés kimeríti a faji megkülönböztetés fogalmát is, mivel nemzetiségi alapon megkülönbözteti és előnyben részesíti a többi nemzetiségi kisebbség és etnikai csoport nyelvével szemben”. A testület véleménye szerint az említett rendelkezés „elsősorban több nyelv párhuzamos használatát feltételezi a Szlovák Köztársaság területén, és csupán kölcsönös viszonyukat szabályozza úgy, hogy az egyiket közülük (a szlovák nyelvet) államnyelvként határozza meg, amely ennek következtében előnyt élvez a Szlovák Köztársaság területén használt többi nyelvvel szemben”. A nyelvtörvény e rendelkezését az alkotmánybíróság szerint „a preambulum azon részéhez kapcsolva kell értelmezni, mely szerint a szlovák nyelv egyben a köztársaság polgárainak általános érintkezési eszköze”. Azért, hogy a törvény e célját el lehessen érni, szükséges volt, hogy a törvényi szabályozás azon eseteiben, ahol ezt a célt más nyelv, mint a szlovák révén nem lehetne elérni, élvezzen törvény által megállapított előnyt a Szlovák Köztársaság területén beszélt többi nyelvvel szemben. Természetesen a 73 oldalas alkotmánybírósági határozatot az államnyelvvel kapcsolatban itt nem lehet kimerítően tárgyalni, szemléltetni kell viszont még az államnyelvtörvény azon megtámadott szakaszát, amely hatályon kívül helyezte az 1990-es nyelvhasználati törvényt, és ezáltal gyakorlatilag lehetetlenné tette a kisebbségi nyelvek használatát a hivatalokkal való kapcsolattartásban, ugyanis az államnyelvtörvény expressis verbis utasította a közjogi szerveket, hogy hatáskörük gyakorolása során kizárólag az államnyelvet használják. Az alkotmánybíróság tárgyalt határozata értelmében az alkotmány, illetve a nemzetközi szerződések egyes részei az adott esetben sem sérültek, alapjában véve azért, mert az államnyelvtörvény sem de iure, sem de facto nem szabályozza a kisebbségek nyelvhasználati jogát, rámutatott azonban arra, hogy a szlovák jogrendben ezzel kapcsolatban jogi vákuum keletkezett, amelyet ki kell tölteni, mihamarabb törvényt kell alkotni a kisebbségi nyelvek használatáról. Az államnyelvtörvény némely rendelkezései nyilvánvalóan ellentétben álltak a korábban aláírt kisebbségvédelmi keretegyezménnyel és a magyar–szlovák alapszerződéssel, de ezek a nemzetközi dokumentumok közvetlenül az alkotmánybírósági határozathozatal előtt jelentek meg a törvénytárban, az indítványozók erre nem reagáltak, és az alkotmánybíróság sem volt ex offo tekintettel ezekre a végső döntés meghozatalakor annak ellenére, hogy az akkor hatályos alkotmány 11. cikke (ma 7. cikk) értelmében azok az emberi jogokról és alapvető
szabadságjogokról szóló nemzetközi szerződések, amelyeket a Szlovák Köztársaság ratifikált és a törvény által megállapított módon kihirdetett, a Szlovák Köztársaság törvényeivel szemben elsőbbséget élveznek, ha az alkotmányos jogok és szabadságjogok bővebb terjedelmét biztosítják. Az államnyelvtörvény elfogadásával egy időben mind a kormány, mind a szlovák parlament kifejezte abbéli elkötelezettségét, hogy egyúttal a kisebbségek nyelvhasználati jogairól is törvényt alkotnak, és ezzel végrehajtják a Szlovák Köztársaság Alkotmánya 6. cikk (2) bekezdésében és a 34. cikk (2) bek. b) pontjában foglaltakat, erre azonban a harmadik Mečiar-kabinet kormányzása alatt (1994–1998) sem került sor. A Mečiar-kormány egy kisebbségi nyelvhasználati törvény szükségtelenségét azzal indokolta, hogy a nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó személyek nyelvi jogait Szlovákia jogrendjében különböző, több mint 30 jogi norma részben már szabályozza, és nem tartotta szükségesnek, hogy a kisebbségi nyelvek hivatalos kapcsolatokban való használatáról csupán egy átfogó törvény rendelkezzen. A nemzetiségi kisebbségek nyelvhasználati jogait szabályozó törvényt a parlament 1999-ben fogadta el, miután a Magyar Koalíció Pártja a kormány tagja lett, bár a Magyar Koalíció Pártja a nyelvtörvény ellen szavazott, ugyanis a koalíció ezen nyelvtörvény megalkotásánál abból indult ki, hogy a kisebbségek nyelvhasználati jogai a hatályos jogszabályokkal megfelelően le vannak fedve, s csak azt a „joghézagot” volt hajlandó megszüntetni, amelyre az alkotmánybíróság már említett határozata is utalt. Az elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény szerint a nemzetiségi kisebbséghez tartozó szlovák állampolgárságú személyeknek joguk van az államnyelv mellett a kisebbségi nyelvet is használni. A törvény a kisebbségi nyelvek használatát az olyan településeken teszi lehetővé, ahol a legutolsó népszámlálás adatai szerint az adott kisebbségnek az összlakossághoz viszonyított számaránya legalább 20%. Az érintett települések jegyzékét a 221/1999 Tt. számú kormányrendelet melléklete tartalmazza. A kisebbségi nyelvhasználati törvény alapján lehetővé vált a kisebbségi nyelvek írásbeli használata, mégpedig mind az ügyfelek, mind a hivatal részéről. Azokon a településeken ugyanis, ahol az egy adott nemzeti kisebbséghez tartozó személyek számaránya eléri a 20%ot, az önkormányzathoz és az adott településen működő államigazgatási szervekhez címzett írásos beadványaikat az ügyfelek az adott kisebbség nyelvén is beterjeszthetik, s ezekre a hivatal kisebbségi nyelvű választ küld, illetve kérésre bizonyos határozatokat kisebbségi nyelven is kiad. A tárgyalt nyelvtörvény szerint a helyi önkormányzat ülésein akkor használható a kisebbségi nyelv tárgyalási nyelvként, ha azzal minden jelenlevő egyetért. Az 1999. évi nyelvtörvény több rendelkezése foglalkozik a törvény hatálya alá eső településeken elhelyezhető kisebbségi nyelvű nyilvános feliratokkal (ilyenek a közigazgatási szervek megnevezései, az utcanevek és más helyi földrajzi jelölések, a nyilvánosságnak szánt egyéb fontos információk). A kisebbségi nyelvhasználati törvény szerint a közigazgatási szerv az ügyfél kérésére kisebbségi nyelven is tájékoztatást nyújt az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról. A szlovák parlament 2001 júniusában elfogadta a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját, amely klasszikus nemzetközi jogi szerződés, azaz nem rendelkezik a közvetlen alkalmazhatóság ismérveivel, hanem a ratifikáció utáni kötelezettségeket a belső jogi végrehajtási normák révén lehet megvalósítani. A Charta a kisebbségek nyelvhasználatát illetően lényegében a jelenlegi belső jogi szabályozást szentesíti, új elemként szerepelnek benne viszont az anyanyelvű felsőoktatási képzésre vonatkozó pozitív rendelkezések. A Charta szerint a „regionális vagy kisebbségi nyelvek” Szlovákiában a következők: bolgár, cseh, horvát, magyar, német, lengyel, roma, ruszin, ukrán. A Charta értelmében a Szlovák
Köztársaság a „regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területe” fogalom alatt a 221/1999 Tt. sz. kormányrendelet szerinti települések értendőek, tehát azok, melyekben az egy adott nemzetiségi kisebbséghez tartozó állampolgárok a lakosságnak legalább 20%-át alkotják. A Szlovák Köztársaság az alkotmány legutolsó és rendkívüli széles körű módosítása után is a parlamenti demokrácián alapul, amelyre a kormány a többségét alapozza, tehát a közjogi küzdőtér kulcsszereplői továbbra is elsősorban a parlament és a kormány. A pluralista politikai rendszer logikája a szavazatszerzés körül szerveződik. A „kormányra jutni vagy ellenzékbe menni” dichotómiája orientálja a politikusok, pártjaik és sajtójuk tevékenységét a politika mindennapjaiban, és befolyásolja az alkotmányjogi fejlődést. Szlovákiában is az alkotmányos demokrácia elmélyítése, az emberi jogok (pl. nyelvi emberi jogok) és szabadságok és azok garanciáinak kiteljesítése permanens, az alkotmányból adódó államcél. Ezen cél megvalósulásának feltételei az Európai Unióhoz való csatlakozás után egyre kedvezőbbek lesznek, hiszen az emberi jogok és szabadságjogok védelmének az európai térségben alapvetően gazdagabb tradíciói és normatív feltételei vannak, Szlovákia alkotmánya viszont garantálja, hogy „azok az emberi jogokról és alapvető szabadságjogokról szóló nemzetközi szerződések, amelyeket a Szlovák Köztársaság ratifikált, és a törvény által megállapított módon kihirdetett, a Szlovák Köztársaság törvényeivel szemben elsőbbséget élveznek, amennyiben az alkotmányos jogok és szabadságjogok bővebb terjedelmét biztosítják”.
