A szép aktualitása. A művészet mint játék, szimbólum és ünnep (1974)

A szép aktualitása A művészet mint játék, szimbólum és ünnep (1974)

N agyon fontos körülm énynek tartom , hogy a m űvészet lej’, ilimációjának kérdése nem csak aktu ális, hanem u g y an ­ ul kor iggn rég i'tém X T üdöm ányos pályám kezdetén ezzel a kérdésseTfögTálkoztam, s egy írást is közöltem róla 1934ben Platón és a költők cím m el.1 Valóban, legjobb tu d o m á­ sunk szerint a szókratizm us újfajta filozófiai érzülete és ludásigénye volt az, am ely az európai történelem során először, legitim ációjának kérdése elé állította a m űvészetet. Itt első ízben v ált láthatóvá, hogy a m eglehetősen kötetle­ nül á tvett és értelm ezett hagyom ányos tartalm ak képi vagy epikai továbbadása nem m agától értetődően jogosult arra .r/. igazságra, am elyre igényt tart. így tehát ez valóban régi és komoly tém a, m ely m in d ig akkor vetődik fel, am ikor újfajta igazságigény áll szem ben a tradíciónak azzal a for­ májával, am ely a költői lelem ény vagy a m űvészi form anyelv alakjában hagyom ányozódik. G ondoljunk a késő anlik kultúrára és gyakran felpanaszolt képellenességére. AkI őri bán, am ik o r a fala k a t in k ru sztáció k , jn o z a ik o k és dekorációk borították, a korabeli.képzőm űvészek arra p a ­ naszkodtak, hogy az ő idejük lejárt. H asonló érvényes a szónoki és költői szabadság korlátozására és m eg szü n teté­ sére is, m ely a róm ai b irodalom terjeszkedését kísérte a késő antik világban, s m elyre Tacitus a szónoki m ű v észet h a ­ nyatlásáról szóló híres dialógusában, a Dialógus de oratoriInin-bán panaszkodott. G ondoljunk azonban m in d en ek ­

ig

előtt - s ezzel m ár közelebb is v ag y u n k a m ai korhoz, m int első pillantásra gondolnánk —arra az álláspontra, m elyet a kereszténység foglalt el a készen talált m űvészeti hagyo­ m ánnyal szem ben. Szekuláris döntés volt, am ikor véget v etettek annak a képrom bolásnak, m ely az első évezred keresztény egyházának fejlődésével, főleg a 6. és a 7. szá­ zad ban következettbe. Az egyház ek k o ra képzőm űvészek form anyelvének s később a költészet és az elbeszélő iroda­ lom beszédform áinak is új értelm et tu d o tt adni, m ely a m űvészetnek új legitim itást biztosított. Ez m egalapozott döntés volt, ugyanis a hagyom ányos form anyelv csak a keresztény kinyilatkoztatás új tartalm ában tu d o tt új legiti­ m ációt találni. A „Biblia pauperum ", a szegények Bibliája - tehát azoké, akik nem tu d ta k olvasni vagy nem tudták latinul, s ezért a kinyilatkoztatás nyelvét nem tu d tá k telje­ sen m egérteni - m int képekben történő elbeszélés a m ű v é­ szet igazolásának egyik legfőbb vezérm otívum a volt E uró­ pában. Mai m űveltségtudatunk jórészt e döntés gyüm ölcseiből, tehát az európai m űvészet nagy történelm éből táplálkozik, m ely a középkori keresztény m űvészetben és a görög-róm ai m űvészet és irodalom hum anista m egújításában közös form anyelvet alakított ki önértelm ezésünk közös tartalm ai szám ára, s tartott egészen a 18. század végéig, addig a nagy társadalm i átrétegződésig és politikai változásig, m ellyel a 19. század kezdődött. Az osztrákés a délném et kultúrrégióban felesleges volna szavakkal is ecsetelni az antik és a keresztény tartalm aknak azt a szintézisét, m ely a baro k k m ű v észet hatalm as hullám ­ verésében oly elevenen pezseg. Persze a keresztény m űvé­ szetnek és a keresztény-antik, keresztény-hum anista h a ­ gyom ánynak ezt a világkorszakát is érték tám adások és változásokon m ent át, m elyek közül az egyik legfontosabb 12

N reformáció befolyása volt. A reform áció sajátos m ó d o n

ej’,y új m űfajt állító tiTcözéppontba: a hívők közös tem plom i énekén alapuló zenei form át, egy olyan zene form áját, m ely .i izó felől lehelt új lelket a zene form anyelvébe - g o n d o l11m k H einrich Schützre és Jo h an n Sebas tian Bachra - s ezzel 0 keresztény zene teljes h agyom ányát tu d ta ú gy folytatni, hogy valam i ú jat h o zott létre - töretlen hag y o m án y ez, moly a korálénekkel, azaz végső soron a latin him nusznyelv és a gregorián dallam egyesítésével kezdődött, am i ,,,i nagy p áp a" tiszteletére lerótt ad o m án y volt. Ezzel a háttérrel biztosítottuk a kezdeti tájékozódást a problém ához, a m űvészet igazolásának kérdéséhez. Kér1lis fel tevésünkhöz igénybe vehetjük azoknak a segítségét is, akik valaha ugyanezen a k érd ésen gondolkoztak. Ezzel nem akarjuk tagadni, hogy a m űvészet új helyzetét, m elyet s /iz a d u n k b a n élünk meg, csakugyan egy egységes h ag y o ­ m ány m eg szak ad ásán ak kell tekinteni, m elynek utolsó n,így hullám a a 19. század volt. Am ikor Hegel, a spekulatív Idealizmus nag y m estere előbb H eidelbérgben majd Berlin­ ie n esztétikai előadásait tartotta, egyik vezérlő m otívum a ,i „m űvészet m ú ítjelleg érő r szóló tanítás volt.2 H a H egel I i rdésfeltevését rekonstruáljuk és újra átgondoljuk, cso­ dálkozva fedezzük fel, h o g y m ilyen jól m egfogalm azta azt ti kérdést, am elyet m i in téztü n k a m űvészethez. Bevezetéslen t ezt szeretném röviden ism ertetni, hogy belássuk: vizs)■■ilódásaink előrehaladtával m iért kell kérdésekkel b o ly ­ gatnunk az uralkodó m űvészetfogalom m agátólértetődőuégét, s m iért kell fe ltá rn u n k azo k at az antro p o ló g iai alapokat, am elyeken a m űvészet jelensége nyugszik, s amelytől elindulva kell k id o lgoznunk a m űvészet új legiti­ mációját. „A m űvészet m últjellege" - H egel ezzel a m egfogalm a­ zással azt az igényét fejezte ki egészen radikális m ódon,

j hogy m agát az igazság m egism erését is m egism erésünk : tárgyává teszi, hogy m agának az igazságnak a tudását is tudja. Ez a feladat és ez az igény, m ellyel a filozófia m indig is fellépett, H egel szerint csak akkor teljesül, ha a filozófia egy nagy összegezésben és aratásban gyűjti m agába és em eli a fogalom szintjére az igazságot, m ely az időben történetileg kibontakozva jelenik m eg. A hegeli filozófia ezért akarta elsősorban épp a keresztény kinyilatkoztatást em elni a fogalom szintjére. Ez m ég a keresztény tanítás legm élyebb m isztérium ára, a Szenthárom ság tanára is é r­ vényes, m ely m eggyőződésem szerint m int a gondolkodás provokálása és az em beri felfogás határait túllépő ígéret az európai gondolkodás szüntelen éltetője volt. H egel valóban azzal a vakm erő igénnyel lépett fel, hogy filozófiája m ég a keresztény tanításnak ezt a legm élyebb m isztérium át is átfogja, m elyen a filozófusok és a teológuso k so k é v sz á z a d o n á tg o n d o lk o d ta k ,s am it kiéleztek, fino­ m ították és elm élyítették, s e keresztény tanítás teljes igaz­ ságát a fogalom form ájában gyűjtötte össze. Itt m ost nem fogom bem utatni ennek az úgyszólván filozófiai szen th á­ rom ságnak, a szellem állandó feltám adásának dialektikus szintézisét, ahogy azt H egel próbálta végrehajtani, de m eg kellett em lítenem , hogy H egel hozzáállása a m űvészethez és a m űvészet m últjellegéről szóló tétele egyáltalán érth e­ tővé váljék. H egel ugyanis - velü n k ellentétben - elsősor­ b an nem a nyugati-keresztény képhagyom ány végére gon­ dol, m ely akkoriban tényleg bekövetkezett. O kortársként egyáltalán nem azt érezte, hogy a m űvészet az elidegene­ désbe és a provokációba veti m agát, ahogy ezt m i éljük meg m a az absztrakt és nonfiguratív képzőm űvészeti alkotások kortársaiként. Bizonyos, hogy H egel azt a reakciót sem tapasztalta m agában, am ely m a aL o u v re m inden látogató­ jából kiváltódik, am ikor belép a nag y és érett európai festé14

iI I

V I I I Í R P I I H I W H M V M IA H W H iH fllH M M n H H H H M M M M H R M M I

fizetnek ebbe a nagyszerű gyűjtem ényébe, s elsőként a kései 18. és a korai 19. század forradalm i m űvészetének forradal­ mi és koronázási jeleneteket ábrázoló képeivel találja m ag át #/,emben. Hegel b izonyára nem arra g o n d o lt - hogy is tehette vi >1na? - , hogy a b arokk és an n ak késő rokokó form ái jelentették az utolsó európai stílust az em beri történelem színpadán. N em tu d h atta, am it m i visszatekintve tu d u n k , hogy a 20. század b an a 19. század történeti béklyóinak merész lerázása m ás, vakm erő értelem ben teszi igazzá azt ti /, állítást, h o g y m in d en eddigi m ű v észet valam i m últbeli­ nek látszik. A m ikor ő a m űvészet m últjellegéről beszélt, akkor arra gondolt, hogy a m űvészet im m ár nem oly m ó­ don m agától értetődő, m in t a görög világban és az isteni ábrázolásában volt. A görög világban a m űvészet az isteni megjelenése volt a szoborban és a tem plom ban, m ely a déli napsütésben n y ito ttan em elkedett a tájban, sohasem z á r­ kózva el a term észet örök erőitől; a nagy szobor volt, m ely­ ben az isteni em berek alkotta form ában és em berek alakjáI>an szem léletesen m utatk o zo tt m eg. H egel tétele v o ltak ép ­ pen az, h o g y a görög k u ltú ra szám ára saját m űvészeti formáiban nyilvánult m eg az isteni, am i m ár a kereszlénység szám ára is lehetetlen volt, m ert Isten túlvilágiságánakúj és m élyebb belátása a képzőm űvészeti form ákban és ii költészet képi nyelvén nem tudja ad ekvát m ódon kifejez­ ni saját igazságát. A m űalkotás im m ár nem m aga az isteni, melyet tisztelünk. A m űvészet m últjellegét kim ondó tétel­ ben az is benne van, hogy az antik világ elm últával a m űvészet szükségképp igazolásra szorul. M ár u taltam rá, hogy ezt az igazolást a keresztény egyház és az an tik hav.wimányt m agába olvasztó hum anizm us hajtotta végre a szazadok során, s ez a nagyszerű teljesítm ény az, am it európai keresztény m űvészetnek nevezünk.

M eggyőzően hangzik, hogy a m űvészet egy olya 1 kor­ ban, am ikor erős legitimáció ágyazta bele a környező vi lágba, m agától értetődő integrációt terem tett a közösség, a társadalom , az egyház és az alkotó m űvész önfelfogása között. A m i problém ánk azonban épp az, hogy ez a m agátőlértetődés és vele együtt az átfogó önértelm ezés közössé­ ge m ár a 19. században m egszűnt. Ezt fejezi ki H egel tétele. A nagy m űvészek többé-kevésbé m ár akkor ú g y érezték, hogy nincs helyük az iparosodó és kom m ercializálódó tár­ sadalom ban, s a vándorcigányokról - a „bohém ekről" kialakult régi k ép et saját bohém sorsukkal látták igazolva. A m űvész m ár a 19. században is abban a tu datban élt, hogy im m ár nem fűzi m agától értetődő közösség azokhoz az em berekhez, akik között él és akik szám ára alkot. A 19. századi m űvész nem egy közösség tagja, hanem m egterem ­ ti saját k ö zö ssé g ét- m indazzal a pluralitással együtt, am ely az ilyen helyzethez illik, s m indazzal a túlfokozott elvárás­ sal egyetem ben, am ely ezzel szükségképp együttjár, ha a bevallott pluralitásnak azzal a igénnyel kell összekapcso­ lódnia, hogy egyedül a m űvész saját alkotásm ódja és ü ze­ nete az igaz. V alóban ez volt a 19. századi m űvész m essianisztikus tudata; egyfajta „új üdvözítőnek" (Im m erm ann kifejezése) érezte m agát az em berek felé tám asztott igényé­ ben: a kiengesztelés új üzenetét hozza, s a társadalom kire­ kesztettjeként azzal fizet ezért az igényért, hogy m űvész­ voltában m ár csak a m űvészetért m űvész. De mi ez ahhoz a m egütközéshez és lökéshez képest, m ellyel szá zad u n k újabb m űvészete teszi próbára kollektív önfelfogásunkat? Szeretnék tapintatosan hallgatni arról, hogy például az előadóm űvészeknek m ennyire kényes d o ­ log a hangversenyterem ben m egszólaltam a m odern zenét. Általában csak a m űsor közepére tehetik - különben a közönség vagy nem érkezik időben vagy túl korán távozik:

i il y.ii 1 1Kílyzet fejeződik ki ebben, m ely korábban lehetetlen vnlt, ■■n iclynek jelentőségéről el kell g ondolkoznunk. A z a |nr)',h rom lottság ju t itt kifejezésre, am ely egyfelől a m űvék/i'l mint m űveltségvallás, m ásfelől p ed ig a m ű v észet m int ii lm nIm i m űvész provokációja k ö zö tt van. E nnek kezdetei
X

volt az előfutára. E m lékezteteka kubista form arom bolásra, m ellyel 1910 k örül a kor szinte valam ennyi nagy m űvésze legalább egy ideig kísérletezett, s gondoljunk arra, hogy ez a kubista hagyom ányszakadás hogyan m ent á t a festészet tá rg y v o n a tk o z á sá n a k teljes m eg szű n éséb e. F üggőben hagyhatjuk azt a kérdést, hogy tárgyi elvárásainknak ez a m egszüntetése valóban teljes-e. Egy azonban biztos: alaposan lerom bolták azt a n aiv m agától é rte tőd és t, hogy a kép lá tv á n y - o ly a n látvány, am ilyet a m indennapi'életta pasz­ talat nyújt a term észetről vagy az em ber által form ált ter­ m észetről. A kubista vagy nonfiguratív képet m ár nem lehet „unó intuitu", csupán felfogó tekintettel nézni. Sajátos tevékenységet kell hozzá kifejteni: a különböző fazettákat, m elyeknek részei a vásznon m egjelennek, saját m u n k án k ­ kal kell egyesíteni, s akkor a végén ugyanúgy m egragadhat és felem elhet ben n ü n k et egy alkotás m ély összhangja és helyessége, m int a régebbi korokban a közös képtartalom . A kérdés éppen az lesz, hogy ez m it is jelent reflexiónkat illetően.4 Em lékeztetek a m odern zenére s a harm óniák és disszo­ nanciák teljesen új szótárára, m elyet ez a zene használ, a sajátos sűrítésre, m elyet azzal érnek el, hogy szakítottak a kom pozíció régi szabályaival és a n ag y klasszikus zene tételépítkezésével. Ezt ugyanúgy nem lehet figyelm en kivül hagyni, m in t azt a tényt, hogy am ikor végigjárunk egy m úzeum ot és a legújabb m űvészi fejlődés term eibe lépünk, valóban m agunk m ögött h agyunk valam it. H a belem erülü n k az újba, akkor a régebbiekhez visszatérve befogadókészségünk sajátos elhom ályosulását figyelhetjük meg. Ez persze csak kontrasztreakció, s egyáltalán nem valam i m ara d an d ó veszteség m arad an d ó tapasztalata, de épp annak ' a kontrasztn ak az élessége válik vele világossá, am ely a m űvészet új és régi form ái között feszül.

|

i

I j

8

I j |

( ,»ii)cloljunkah erm etik u s költészetre, m ely a filozófuso|uil m indig is különösen érdekelte. M ert úg y látszik: am it jltrtsok nem értenek, a&La filozófus hivatott m eg érten i. I' m űnk költészete valóban a szem antikai érthetőség hatái .1 it; hatolt, s a legkiválóbb szóm űvészek legnagyobb teljeII m enyeinek talán épp az a sorsa, hogy tragikusan elné­ m uljanak a k im o n d h atatlan előtt.5 E m lékeztetek az új d rám.'ira, m ely az idő és a cselekm ény egységének régi tan át már rég elfelejtett m esének tartja, s m elyben m ég a jellem egységét is tu d ato san és hang sú ly o zo ttan m egsértik, s ez az uj d rám án ak egyenesen form aelvévé válik, m int p éld áu l Bortolt Brechtnél. S em lékeztetek a m o d ern építészetre: micsoda felszabadulás - vagy kísértés? -v o lt, am ikor az új ,i nyagok segítségével valam i olyasm it tu d tak szem beállíta­ ni a régi statikai törvényekkel, am i m ár nem is hasonlít építésre, a kövek egym ásra h o rd o tt rétegeire, h anem v ala­ mi teljesen újat te re m t-é p ü le te k e t, m elyek szinte a h eg y ü ­ kön vagy vékony, gyenge oszlopokon állnak, s ahol a házat, az oltalm azó falakat úgy nyitják m eg, hogy sátorszerű te­ tőzetté, fedéllé válnak. Ezzel a rövid áttekintéssel csupán azt kívántam tudatosítani, h o g y valójában m i is történik, s m iért v et fel m a a m űvészet új kérdést. Ezzel azt akarom m ondani: m iért a gondolkodás feladata m egérteni, hogy mi a m űvészet. Ezt a feladatot különböző síkokon szeretném kifejteni. Először is, v an egy általános alapelv, m elyből kiindulunk: am ikor erről a kérdésről gondolkozunk, a m értékeket úgy kell m egválasztani, hogy ne csak a m ú lt és a hagyom ány nagy m űvészetét fogják át, h anem a m odern m űvészetet is, m ert hisz ez utóbbi nem csakszem behelyezkedik az előbbi­ vel, h an em erőit és ösztönzéseit is belőle m erítette. N em ­ csak arról v an szól, hogy a m ai m űvészek a hag y o m án y nyelvének ism erete nélkül egyáltalán nem lettek volna ké19

pesek m erész újításaikra, s nem csak arra gondolok, hogy a befogadót is állandóan a m ú lté s ajelen egyidejűsége veszi körül —nem csak akkor, am ikor m úzeum ba m egy és sorba járja a term eket, v ag y am ikor talán hajlam ai ellenére a hangversenyek program jában vagy a színdarabokban m o ­ d ern m űvészettel vagy akár csak a klasszikus m űvészet m o d ern ista előadásával kerül szem be. H anem m indig. M indennapi életünk útját a m últ és a jövő egyidejűsége szegélyezi. A nyitott jövőnek és a m egism ételhetetlen m ú lt­ n ak ezzel a horizontjával járni az u tat - ez a lényege a n n a k ,. am it „szellem nek" nevezünk. M ném oszüné, az em lékezet, az em lékező elsajátítás m úzsája, aki itt korm ányoz, egyben a szellem i szabadság m úzsája. Az em lékezet és az em lékezés, m ely felveszi m agába a m ú lt m űvészetét és m űvészéTünklTagyőínányait, s a hallatlanul form aellenes for­ m ákkal való új kísérletezés m erészsége a szellem egy és ugyanazon m űködtetése. M ajd fel kell m ég ten n ü n k a kér­ dést, hogy m i következik az egykorinak és a m ainak ebből az egységéből. • Ez az egység azonban nem csak esztétikai önértelm ezé­ sü n k kérdése. N em csupán arról a feladatról van szó, hogy tudatosítsuk: egy m élyebb k o n tinuitás.-hogyan kapcsolja... össze a m últ form anyelveit aje le n form arom bolásával. A m o dern m űvész igényében új társadalm i szereplő jelenik m eg. A polgári m űveltségkultusszal s an n ak m űélvezet­ szertartásaival való egyfajta szem benállás volt az, am i a m ai m ű v észt így vagy ú g y arra az ú tra csábította, hogy a mi aktivitásunkra is igényt tartson, ahogy ez a kubista vagy nonfiguratív képek em lített felépítésénél történik, ahol a változó látványok fazettáit a szem lélőnek kell lépésről lé­ pésre egyesítenie. A m űvész igényéhez az is hozzátartozik, hogy az új m űvészi érzületet, m elyből alkotása táplálkozik, egyúttal újfajta szolidaritásként, a m indenkit m indenkivel 20

H f llü illllí

egyesítő kom m unikáció új form ájaként léptesse m ű k ö d és­ be. Ezzel nem csak arra gondolok, h o g y a m ű v észet nagy alkotó teljesítm ényei ezerféle m ó d o n sü lly ed n ek le a h asz­ nálati tárg y ak és k ö rn y ezetü n k dekoratív alakításának v i­ lágába - v ag y m o ndjuk inkább így: nem lesüllyednek, h a ­ nem beleszürem lenek, szétterjednek, s így az em b, er által — ■■ ni r ii — — — »■»«"J , -------------megmunkál];.világ egyfajta stílusegységét férem tikmag,. Ez m indig így volt, s nem kétséges, hogy az a k o nstruktív érzület, m ellyel a m ai k ép zőm űvészetben és építészetben találkozunk, szin tén m ély h atását érezteti azokban az esz­ közökben, m elyekkel a konyhában, a házban, a közleke­ désben és a nyilvános életben n ap o n ta érintkezünk. E gyál­ talán nem véletlen, hogy a m űvész alkotásában a h ag y o m á­ nyos elvárások és az új szokások olyan feszültségét győzi le, m elyet az alkotás egyik m eghatározójaként vezet be. Szélsőségesen m o d em m ű v észetü n k helyzete —ah o g y ezt a konfliktus és a feszültség jellege is m utatja - egészen szem beötlő. Problém a elé állítja a gondolkodást. Úgy látszik, itt két dolog áll szem ben egym ással: egyfelől történeti tu d atu n k , m ásfelől p ed ig a m odern em b er és a m odern m űvész reflektáltsága. A történeti tudatosságot, a történeti tu d ato t ne képzeljük túlságosan tudo m án y o sn ak vagy világnézeti jellegűnek. G ondoljunk egyszerűen arra, am i m in d en k i szám ára m agától értetődik, am ik o r egy m últbeli m űalkotással kerül szem be. T udatára sem ébre­ dü n k , h o g y tö rtén eti tu d attal k ö zelítjük m eg, m ert ez annyira m agától értetődő. A régi ru h ázato k at történeti kosztüm ként ism erjük fel, a hagyom ányos k ép tartalm ak at különféle kosztüm ökben fogadjuk el, és senki sem csodál­ kozik, am ik o r A ltdorfer az Alexanderschlacht-ban m agától értetődően v o n u ltat fel középkori lovagokat és „m o d em " csapatform ációkat, m intha N ag y S ándor ilyen köntösben győzte volna le a perzsákat.6 T örténeti han g o ltság u n k ezt 21

annyira m agától értetődőnek érzi, hogy egyenesen azt m e­ rem m ondani: ilyen történeti hangoltság nélkül talán egyál­ talán észre sem lehetne v enni a régi m űvészi alkotás helyes­ ségét, azaz mesteri voltát. Aki m ég m egütközne a m ásféle m ásságán, ahogy ezt a történeti nevelésben nem részesül­ tek tennék vagy tették volna - m ert ilyen em ber m a m ár aligha v a n -, az épp a tartalom nak és a form ának azt az egységét volna képtelen m agától értetődő voltában tapasz­ talni, m ely az igazi m űvészi alkotásnak nyilvánvalóan a lényegéhez tartozik. Tehát a történeti tu d at nem valam i különleges, tu d o ­ m ányos vagy világnézetileg m eghatározott m ódszeres m a­ gatartás, hanem érzékeink szellem iségének egyfajta felsze­ reltsége, m ely m ár eleve m eghatározza látásunkat és m ű ­ vészettapasztalatunkat. Ezzel nyilvánvalóan együttjár - s ez is a reflektáltság egyik formája hogy nem igénylünk olyan naiv újrafelism erést, m ely saját világunkat tárná is­ m ét a szem ünk elé valam i m arad an d ó v á rögzített érvé­ nyességben, hanem történelm ünk nagy hagyom ányához is m ásságának teljes tudatában közeledünk,S épp ezáltal v a ­ g y u n k képesek elsajátítani - sőt ugyanez elm ondható egé­ szen m ás világok és k u ltú rák hagyom ányairól és m űal­ kotásairól is, m elyek nem gyakoroltak hatást az európai történelem re. V alam ennyien m agas fokú reflektáltságot h o zu n k m agunkkal, s a m ai m űvészt is ez teszi képessé term ékeny alkotásra. H ogy m indez m iért sikerülhet ilyen forradalm i m ódon, s hogy a történeti tu d at és an nak újfajta reflektáltsága m iért kapcsolódik össze azzal a visszavonha­ tatlan igénnyel, hogy m indaz, am it látunk és am i ott van, oly közvetlenül szól hozzánk, m intha azonosak volnánk vele - ennek vizsgálata nyilvánvalóan a filozófus feladata. Ezért vizsgálódásaink első lépéseként azt a feladatot jelö­ löm m eg, hogy kidolgozzuk a kérdésfeltevésünkhöz szük-

t.1 ■j'(‘S fogalm akat. Először a filozófiai esztétika helyzetén fó­ rom bem utatni azokat a fogalm Teszközökét, m elyek segítn y /'vel m eg ak aru n k birkózni a vázolt tém ával, u tán a pe(I ij> meg fogom m utatni, hogy itt vezető szerepe van három lokálomnak: vissza kell n y ú ln u n k a játék fogalm ához, ki I i*l 1 m u tatnunk, hogy a szimbólum n em m ás, m in t ö nm aj>imk újrafelism erésének lehetősége, s végül fel kell ism er­ nünk, hogy az ünnep lényege egy olyan kom m unikáció visszaszerzése, m elyben m indenki részesedik. A filozófiának az a feladata, hogy a különbözőségek m ögött is m egtalálja a közöst. „A z eidosz egységében egy­ belátni"7 - P lató n szerint a filozófiai d ialektikusnak ez a feladata. Tehát m ilyen eszközöket nyújt a filozófiai h ag y o ­ mány ahhoz, hogy teljesítsük vagy legalábbis egy világo­ sabb önértelm ezés felé közelítsük feladatunkat, tudniillik azt a feladatot, hogy áth idaljuk azt a ro p p a n t szakadékot, mely az európai képzőm űvészet form ai és tartalm i h ag y o ­ mányai illetve a m ai alkotók eszm ényei között tátong? Az első tájékozódást a „m űvészet" szó nyújtja. Sose szabad lebecsülni azt, am it egy szó m o n d an i képes nekünk. H iszen a szó a gondolkodás olyan teljesítm énye, m elyet az m ár előttünk elvégzett. Tehát itt a „m űvészet" szó az a pont, ahol tájékozódásunkat kezdeni kell. A kinek v an ném i tör­ téneti képzettségé, az tudja, hogy ez a szó alig 200 éve hordozza azt a kirekesztő és kitüntető értelm et, m ely m a kapcsolódik hozzá. M ég a 18. században is m agától értetődöft,Tfögy aki a”m űvészetre gondolt, an nak „szépm űvésze­ te t" k ellett^ o n d an T áT M ertm elk tte - az em ber m es terségbeíi tu d ásán ak nyilvánvalóan sokkal nagyobb területeként - o t t v oltak a m echanikai, vagyis a a technikai, a kézm űves és az ipari term elő m unka értelm ében v ett m űvészetek. Tehát a filozófiai hagyom ányban nem fogunk találni a m iénkhez hasonló m űvészetfogalm at. Az európai gondol23

kodás m egalapítóitól, a görögöktől épp azt kellene m egta­ nulnunk, hogy a m űvészet annak a tágabb fogalm ába tar­ tozik, am it A risztotelész poiétikeepisztémé-nek, tehát az elő­ állítás tu d ásán ak és képességének nevezett.8 A kézm űves előállító és a m űvész alkotó tevékenységében az a közös, és ezt a tu d ást az különbözteti m eg az elm élettől vagy a g y a­ korlati-politikai tudástól és döntéstől, hogy itt a m ű önálló­ sodik a tevékenységgel szem ben. Ez az előállítás lényegé­ hez tartozik, s m ajd em lékeznünk kell rá, am ikor a m űfo­ galom nak azt a kritikáját akarjuk m egérteni és határai közé szorítani, m elyet a m ai m odern m űvészet gyakorol a h a ­ gyom ányos m űvészettel és a hozzá kapcsolódó polgári kultúraélvezettel szem ben. A kézm űves és a m űvész tevé­ kenységének egy m ű az eredm énye. Ez nyilvánvalóan kö­ zös vonásuk. A m ű m int a m unka szabályozott erőfeszíté­ sének intencionális célpontja szabadonbocsáttatik akként ami, kiléphet az előállító tevékenység m egkötöttségeiből. M ert a m ű p er definitionem a használatra rendeltetett. Platón gyakran hangsúlyozta, hogy az előállítás tudása és képessége a használatnak van alárendelve,vs an nak a tu d á ­ sától függ, aki használatba veszi.9 A hajós m ondja meg, hogy a hajóácsnak m it kell építenie. Ez a régi platóni példa. A m ű fogalm a tehát a közös használat szférájára s így a közös m egértésre, az érthetőségben való kom m unikációra utal. M árm ost azonban az igazi kérdés az, hogy az előállító tu d ásn ak ezen a tágabb fogalm án belül a „m űvészet" m i­ ben különbözik a m echanikai m űvészetektől. A régi görög válasz, m elyen majd el kell m ég gondolkod­ nunk, úgy hangzik, hogy itt im itatív tevékenységről, u tá n ­ zásról v an szó. Ez az utánzás a physis, a term észet teljes horizontjára vonatkozik. A m űvészet azért „lehetséges.'.U— m ert a term észet a m aga alakító tevékenységében m indig h ag y valam it, am it m ég alakítani lehet, az alakítás üres terét 24

e n g e d i átk itö ltésre az em beriszellem nek. Az általu n k „m ű ­

vészetnek" nevezett m űvészethez az o n b a n -e lle n té tb e n az előállítás általános form áló tevékenységével - m indenféle rejtély tapad, ugyanis a „m ű" n em „valóságosan" az, am it ábrázol, h an em csak im itatív funkciója van, s ezért egész sereg n agyon szubtilis filozófiai problém át vet fel, m in d e­ nekelőtt a létező látszat problém áját. M it jelent az, h o g y itt nem valam i valóságosat állítanak elő, h anem olyasm it, átninek „használata" nem valóságos használat: sajátos m ó ­ don abban áll, hogy szem lélőn elid ő zü n k a látszatnál. Erről majd lesz m ég m ondanivalónk. Az azonban m ár m ost is világos, hogy a görögöktől nem v árh atu n k közvetlen segít­ séget, hisz ők azt, am it m i „m űvészetnek" nevezünk, leg ­ feljebb a term észet u tán zásak én t értelm ezték. A z ilyen utánzásnak persze sem m i köze a m o d ern m űvészetelm élet rövidre zárt natu ralizm u sáh o z vag y realizm usához. Ezt egy híres idézettel szeretném alátám asztani A risztotelész Poéh'fcÁ-jából: „A költészet filozófikusabb, m int a történetírás."10 U gyanis m íg a történetírás csak arról szól, hogy akkor h o gyan történt, ad d ig a költészet azt m ondja el, hogy bárm ikor h o gyan történhet. M eg tan ítb en n ü n k et arra, hogy az em beri cselekvésben és elszenvedésben m eglássuk az általánost. Az általános azonban nyilvánvalóan a filozófia feladata, s így a m űvészet, m ivel az általánost célozza, filozófikusabb, m in t a történetírás. Ez azért m égiscsak v a ­ lamiféle kezdeti útm utatás, m elyet az an tik örökségtől k a­ punk. V iszont sokkal nagyobb horderejű, a kortársi esztétika h atárain is tú lm u tató útbaigazítást nyújt a „m űvészet" szó értelm ezésének m ásodik része: a m űvészet „szépm űvésze­ tet" jelent. De m i a szép? A szép fogalmának m ég ma is sokféle .alkalm azásá val ta­ lál kozunk, m elyekben m ég tovább él valam i a kalon szó régi 25

%

és végső soron görög értelm éből. A „szép" fogalm ához bizonyos esetekben m ég mi is azt az értelm et kapcsoljuk, hogy valam it az erkölcsök, a szokások és hasonlók szente­ sítenek; hogy arra a valam ire - ahogy m ondani szoktuk fel lehet nézni, s az a rendeltetése, hogy ráirányuljanak a TeH ntetek. N yelvi em lékezetünkben m ég él a „szép erkölcsiség" kifejezés, m ellyel a ném et idalizm us (Schiller, H e­ gel) jellem ezte a görög állam és erkölcs világát, ellentétben a m o d ern állam gépezet lelketlen m echanizm usával. A „szép erkölcs iség" itt nem azt jelenti, hogy ez az erkölcsiség tele v an szépséggel azaz pom pával és dísszel, hanem azt, hogy a társadalm i élet valam ennyi form ájában él és látható az egészre kiterjedő rendező elv, s így lehetővé teszi, hogy az em ber állandóan önm agával találkozzék saját világában. M ég szám unkra is m eggyőző a „szépnek" az a m eghatáro­ zása, hogy m indenki elism erésén és egyetértésén alapul. Ezért a m i term észetes érzékünk szám ára is a „szép" fogal­ m ához tartozik, hogy nincs értelm e azt kérdezni: m iért tetszik? Célvonatkozás nélkül, m inden várható haszon nél­ kül, egyfajta önrendelkezést élvezve teljesül be a szép, és a m egm utatkozás öröm e árad belőle. Ennyit m agáról a szóról. Hol találkozunk a széppel úgy, hogy ez a lényege m eg­ győzően teljesül? H a m ár előre szert akarunk tenni a szép problém ájának egész horizontjára, sőt talán am a kérdés horizontjára is, hogy m i a „m űvészet", akkor em lékeztet­ n ü n k kell arra, hogy a görögök szám ára a kozm osz, az égbolt rendje jelentette a szép igazi szem léletességét. Ez püthagoreus elem a szép görög gondolatában. Az égbolt szabályos rendje a rend egyik legnagyobb szemléletessége. Az évszakok és a h ó n ap o k egym ásutánjanak, az éjjelek és a n a p p alok v áltak o zásán ak p erió d u sa i a rend ta p a sz ­ talatának m egbízható állandóit képezik életünkben - épp a

26

mi em beri tevékenykedésünk és sürgés-forgásunk kétértel­ műségével és változékonyságával ellentétben. Ebben a tájékozódásban a szép fogalm a - különösen I'latón g o ndolkodásában - olyan funkciót kap, m ely m é­ lyen bevilágít problem atikánkba. Phaidrosz cím ű d ialó g u ­ s b a n P latón egy n ag y m ítosz form ájában írja le az em ber rendeltetését, korlátozottságát az istenivel szem ben, belelui nyatlását testi, ösztönök által m eghatározott létü n k földhözragadtságába. Leírja a lelkek nagyszerű felvonulását, m elyben a csillagok éjszakai útja tükröződik. Egyfajta u ta ­ zás ez az égbolt csúcsán, s a m en et élén az olüm poszi istenek kocsijai haladnak. Az em beri lelkek is fogatokat hajtanak, s követik az isteneket, akik naponta m egism étlik ezt a felvonulást. Az égbolt csúcsán aztán m egnyílik a rálátás a valódi világra. Itt m ár nem a földi, ú g ynevezett világtapasztalatunk állhatatlan, zűrzavaros nyüzsgését lát­ juk, h anem a lét igazi állandóit és m arad an d ó alakzatait. M árm ost a különbség az, h o g y m íg az istenek az igazi világgal találkozva teljesen átadják m agukat a látványnak, addig az em beri lelkek, m ivel összehangolatlan lélekfoga­ tok, ezt nem tudják zavartalanul tenni. Az em beri lélekhez az ösztönök is hozzátartoznak, m elyek m egzavarják a te­ kintetet, s ezért ők csak futólag, egy pillanatra láthatják az örök rendet. U tána aztán visszazu h an n ak a földre és elsza­ kad n ak az igazságtól, m elyről csak egészen halvány em lé­ keik m aradnak. S m ost következik, am it el akartam m o n ­ dani. A földi lét súlyába szám ű zö tt lélek szám ára, m ely úgyszólván elvesztette tollait s nem képes felem elkedni az igazsághoz, létezik egy tapasztalat, m elynek h atására a tollazat ism ét nőni kezd és a lélek újból szárnyalni kezd. Ez nem m ás, m in t a szerelem nek és a szép szeretetének tap asz­ talata. P latón csodálatos b aro k k stílusban írja le, hogy az ébredő szerelem nek ez az élm énye hogyan tartozik össze a

szépnek és a világ igazi rendjének szellem i m egpillantásá­ val. A szépnek köszönhetjük, hogy sikerül tartó san vissza­ em lékeznünk a valódi világra. Ez a filozófia útja. Platón azt m ondja, hogy a s z é p a lcgm kábbjelővilágló és a legvon­ zóbb, ú g yszólván az ideálisnak a láthatósága. Ami ily m o­ llo n m indennél inkább eíőviláglik, á m eggyőző igazságnak és helyességnek ezt a fényét árasztja - ez az, am it a term é­ szetben és a m űvészetben szépként látu n k m eg valam enynyien, s am i an nak elism erésére kényszerít bennünket, hogy „ez m aga az igaz". Ebből a történetből a következő fontos ú tm u ta tá st szű r­ jük le: a szép lényege szerint egyáltalán nem az, hogy szem ben áll és ellentétben v an a valósággal, hanem az, hogy a szépség, bárm ily váratlan legyen is a vele való találkozás, egyfajta biztosíték arra, hogy a valóság m inden zűrzavarossága, tökéletlensége, gonoszságai,IH kem letlenségei, egyoldalúságai és végzetes eltévelyedései ellenére az Tgazsag n incs elérhetetlen m esszeségben, hanem találkozunk vele. A szépnek az az ontológiai funkciója, hogy áthidalja az ideális és a valóságos közt tátongó szakadékot. Tehát a jelző, m ely a m űvészetet „szépm űvészetnek" m i­ nősíti, egy m ásodik fontos ú tm u tatást nyújt vizsgálódása­ inkhoz. A harm ad ik lép és közvetlenül ahhoz vezet el bennünket, am it a filozófiatörténetben esztétikának nevezünk. Az eszté­ tika egészen késői találm ány, s születése - egyáltalán nem véletlenül - arra az időre esik, am ikor a m űvészet em inens értelm e kivált a szaktudások összességéből, s felszabadulá­ sával azt a m ár-m ár vallási funkciót kapta, m ellyel a m ű v é­ szet és fogalm a szám unkra rendelkezik. Az esztétika m int filozófiai diszciplína csak a 18. század ­ ban, teh át a racionalizm us korában született m eg, s nyil­ vánvalóan m aga az újkori racionalizm us provokálta ki - ez

ulobbi p edig a 17. század b an kifejlődött term észettudo11 i,i nyok talaján sarjadt, m elyek m ind a m ai n apig m eg h atá­ rozzák v ilág u n k arculatát, s eredm ényeik egyre lélegzet­ elállítóbb tem p ó b an kerü ln ek át a technikába. Mi késztette a filozófiát arra, hogy ráeszm éljen a szép problém ájára? A racionalizm us figyelm e teljességgel arra irányult, h o g y feltárja a term észet m atem atikai törvényeit és felhasználja őket a term észeti erők kezelésére. A szép és ■i m űvészet tapasztalata ehhez k épest a végletes szubjektív önkény területének látszik. Ez vo lt a 17. század n ag y in d u ­ lása. E gyáltalán m ire tarth at itt igényt a szép jelensége? A görög filozófiai h agyom ány azo n b an világossá teszi szá­ m unkra, hogy a szépben és a m űvészetben olyan jelentő­ séggel találkozunk, m ely túl v an az értelm ileg felfoghatón. I logyan lehet m egragadni en n ek igazságát? A lexander Baum garten, a filozófiai esztétika m egalapítója cognitio sensitivá-ról, érzéki m egism erésről beszélt. Az ism eretfilozófia szám ára, m elynek nag y h agyom ányát a görögök óta áp o l­ juk, az „érzéki ism eret" először p arad o x o n n ak látszik. Is­ m eret csak akkor lehet valam i, ha m aga m ögött hagyja a szubjektív érzéki feltételezettséget, s az észt, az általánost és a tö rv én y szerű t ragadja m eg a dolgokban. E kkor az érzéki a m aga egyediségében csak az általános tö rv én y sze­ rűség egyik eseteként szerepel. Az p edig nyilvánvalóan nem a szép tapasztalata, sem a term észetben sem a m ű v é­ szetben, ha az elénk kerülő valam ivel ú g y szám olunk, m in t am it v árn i lehetett, s valam i általánosnak az eseteként könyveljük el. Egy naplem ente, m ely elbűvöl ben n ü n k et, nem a n ap lem en ték egyik esete, h anem az a bizonyos m eg ­ ism ételhetetlen naplem ente, m ely „az egek szom orújáté­ kát" adja elő szám unkra. Igazán azonban csak a m űvészet területén válik m agától értetődővé, hogy a m ű alkotást nem m ű alkotásként tapasztaljuk, ha m ás összefüggésekbe il-

28

29

lesztjük. „Igazsága", m elyet szám unkra tartogat, nem vala­ m i benne m egm utatkozó általános törvényszerűség. Ellen­ kezőleg: a cognitio sensitiva azt jelenti, hogy m ég abban is, am i látszólag csak az érzéki tapasztalat partikuláris tárgya, s am it m indig valam i általánosra szoktunk vonatkoztatni, m ég abban is v an valam i, am i a szépet látva m egragad ben n ü n k e t és arra kényszerít, hogy elidőzzünk az indivi­ duálisan megjelenőnél. Mi van ebben, am i m egfog bennünket? M it ism erünk m eg benne? M iért oly fontos és jelentős ez az individuális, hogy u g y an ú g y igazságra tarth at igényt, m int az „általá­ nos", például a m atem atikailag m egfogalm azható term é­ szettörvények? E kérdés m egválaszolása a filozófiai eszté­ tika feladata,11m e ly e t-ú g y g o n d o lo m -se g ítü n k ráeszm él­ ni saját problém afelvetésére, ha feltesszük a kérdést: m ely m űvészetektől várhatjuk a legm egfelelőbb választ erre a kérdésre. Tudjuk, hogy az em ber m űvészi alkotásainak spektrum a m ilyen változatos, hogy például a szóm űvésze­ tek vagy a zene m int tranzitorikus m űvészetek m ennyire különböznek a statuáris m űvészetektől, tehát a kép ző m ű ­ vészetektől és az építészettől. A m édium ok, m elyekben itt az em ber alakító tevékenységét kifejti, igen különböző m egvilágításba helyezik ezt az alakítást. A filozófiai hagyo­ m ányban dereng egy válasz erre a kérdésre. B aum garten „ars pulchre cogitandi"-ként, a szépen gondolkodás m űvé­ szeteként határozta m eg az esztétikát. A kinek v an füle, az ebből a m egfogalm azásból rögtön kihallja az analógiát a retorikának „ars bene dicendi"-ként, a jól beszélés m ű v é­ szeteként való m eghatározásával. Ez nem véletlen. A re ­ torika és a poétika ősidők óta összetartozik, s bizonyos értelem ben a retorikáé az elsőbbség: ez az em beri k om m u­ nikáció egyetem es form ája, m ely m ég m a is összehasonlít­ h atatlanul m élyebben h atározza m eg társadalm i életünket,

m int a tu d om ány. A retorika ars bene dicendi-ként, a jól beszélés m ű v észeteként való klasszikus m eghatározása m inden további nélkül m eggyőző. B aum garten n y ilv án v a­ lóan a retorikának erre a definíciójára tám aszkodva h atá­ rozta m eg az esztétikát a szépen „gondolkodás" m ű v é­ szeteként. Ez a definíció fontos utalást tartalm az arra, hogy .1 nyelvi m űvészeteknek talán különleges szerep ju t a m a­ gunk elé tű zö tt feladat m egoldásában. Ez annál is fo n to ­ sabb, m ivel az irányadó fogalm ak, m elyeknek jegyében esztétikai vizsgálódásokat folytatunk, rend szerin t az ellen­ kező irányba tájékozódnak. G ondolkodásunk k ö zép p o n t­ jában szinte m indig a képzőm űvészetek állnak, s ezekre alkalm azzuk legkönnyebben esztétikai fogalm ainkat. En­ nek alapos oka van, s nem csak azért, m ert a színdarabok, a zenem űvek vag y az irodalm i alkotások tranzi torikus folya­ m atával ellentétben a statuáris m ű re könnyű rám utatni, hanem főleg azért, m ert am ikor a szépről gondolkodunk, m indig és m in d en ü tt jelen v an szám u n k ra a platóni ö rö k ­ ség. Platón az igaz létet ősképként, a m egjelenő valóságot pedig az ilyen ősképek leképezéseként gondolta el. A m ű ­ vészet szám ára ebben van valam i m eggyőző, ha n em k a p ­ csolunk hozzá triviális értelm eket. Ezért am ikor a m űvészet tapasztalatát akarjuk m egragadni, kísértésbe esünk, hogy v isszasüllyedjünka m itikus szókincs m élységeibe, és olyan új szavakkal próbálkozzunk, m int p éld áu l a „látott kép" (Anbild) kifejezés, m elybe összevonható lenne a kép látv á­ nya. M ert hisz az a helyzet, hogy a dolgokból úgyszólván kilátjuk s ugy an ak k o r úgyszólván beleképzeljük a k ép et s ez egy és u g y an azo n folyam at. E zért az esztétikai g o n d o l­ kodás középpontjában m indenekelőtt a képzelőerő állt, az em bernek az az ereje, hogy elképzeljen egy képet. Ez az a p o nt, ahol Kant olyan eredm ényt ért el, m ellyel messze m aga m ögött hagyta az esztétika m egalapítóját, a

30

31

■ m M M B I R ' wm‘'

racionalista prekantiánus A lexander B aum gartent. Első­ ként ism erte fel, hogy a szép és a m űvészet tapasztalatának kérdése önálló filozófiai kérdésfelvetés. K ant arra a kérdés­ re keresett választ, hogy a szép tapasztalatában, am ikor „valam it szépnek találunk", voltaképp mi az, am i kötelező érvényű, s nem csupán szubjektív ízlésreakciót ju tta t kife­ jezésre. M ert h isz itt n em létez ik a term észeti törvé­ nyekéhez hasonló általánosság, m ely az érzékileg utunkba kerülő egyszeriségét esetként teszi m egm agyarázhatóvá. Miféle - kom m unikábilissá váló - igazsággal találkozunk a szépben? Ez nyilvánvalóan nem olyan igazság és általános­ ság, m elyhez a fogalom vagy az értelem általánosságával lehetne közeledni. S mégis: az a fajta igazság, am ellyel a szép tapasztalatában találkozunk, egyértelm űen azzal az igénnyel lép fel, hogy nem csupán szubjektíve érvényes. M ert hisz ez azt jelentené, hogy sem m inek sincs kötelező ereje és a helyességnek nincs sem m iféle mércéje. Á m de aki valam it szépnek tart, az nem csak azt akarja m ondani, hogy tetszik neki, például ahogy egy étel ízlik. A m ikor valam it szépnek találunk, akkor arra gondolunk, hogy az~szeg [van]. K ant kifejezésével élve: „m indenki egyetértésére szá­ m ítok". A m ikor m indenki egyetértését várom , nem arra gondolok, hogy például rábeszéléssel m eg tu d o k győzni m ásokat. Ilyen form ában m ég egy jó ízlés sem válhatna általánossá. Ellenkezőleg: m indenkinek fejleszteni kell a szépérzékét, hogy a szépet m eg tudja különböztetni a ke­ vésbé széptől. Ez nem történhet úgy, hogy saját ízlésünket indokoljuk vágy pláne kényszerítő bizonyítékokat p ró b á­ lu n k felhozni m ellette. Az ilyesm ire vállalkozó m ű v é­ szetkritika a „tudom ányos" m egállapítás és a sem m iféle tudom ányossággal nem pótolható m inőségérzék között viliódzik, m ely m eghatározza az ítéletet. A „kritika", tehát a szép és a kevésbé szép m egkülönböztetése valójában nem

utólagos ítélet, m elyet m egelőzően a szépet tu d om ányos m ódon fogalm aknak ren d eln én k alá vagy összehasonlító minöségbecslést végeznénk, h an em m ag án ak a szép n ek _a_ tapasztalata. Fontos körülm ény, hogyT^anFaz „ízlésítélelet", tehát a jelenség szem léléséből ad ó d ó és m ásoktól is rlvárt szépnek-találást elsősorban a term észeti széppel, nem p edig a m űalkotással illusztrálja. Ez az a „jelentés nélküli szépség", am ely figyelm eztet bennünket, h o g y a m űvészi szépet se akarjuk fogalm i form ába önteni.12 Az esztétika filozófiai h ag yom ányára itt csak azért v an szükség, h o g y segítséget nyújtson fentebb kidolgozott k ér­ désünk m egválaszolásához: m ik én t lehet a m ú lt és a jelen m űvészete szám ára közös, m in d k ettő t átfogó fogalm akat találni. A problém a abban áll, hogy sem azt nem m o n d h a t­ juk, hogy a nag y m űvészet kizárólag a m últé, sem pedig azt, hogy a m o d ern m űvészet m eg szabadult m in d en jelen ­ tésszerűségtől és „tiszta" m űvészetté vált. Ez figyelem re méltó körülm ény. H a egy p illanatra belegondolunk, hogy mit értü n k m űv észeten és m it n ev ezü n k „m űvészetnek", akkor e reflexió eredm ényeként a következő p arad o x o n adódik: ha az úgynevezett klasszikus m űvészetre g o n d o ­ lunk, akkor azt látjuk, hogy az általa alkotott m ű v ek et elsősorban n em m űvészetnek tekintették, h anem a vallási vagy a világi életszférában található form álásoknak, m e­ lyek az em berek saját életvilágát és an n ak kiem elt aktusait: a kultuszt, az uralkodó reprezentációját és hasonlókat d í­ szítették. Á m de abban a pillanatban, am ikor a „m űvészet" fogalm a a szám u n k ra ism erős m ó d o n kezdett hangzani, s a m űalkotás kiszabadulva m in d en életvonatkozásból m eg­ kezdte teljes önállósulását és a m űvészetért való m ű v é­ szetté, teh át a m alraux-i értelem ben v ett „képzeletbeli m ú ­ ze u m m á " (m u sée im ag in aire) v álto zo tt, am ik o r m in t m űvészet nem ak art más lenni, csak m űvészet, akkor bekö33

vetkezett a nagy m űvészeti forradalom , m ely a m odernek­ nél odáig fokozódott, hogy m inden képtartalom -hagyom ányt és érthető kijelentést elutasítottak, s m indkét oldalon kérdésessé vált: m űvészet ez m ég? Egyáltalán m űvészet akar ez m ég lenni? Mi rejlik e paradox helyzet m ögött? A m űvészet csak akkor m űvészet, ha nem m űvészet? M ost továbbléphetünk ezen az úton, m ert szert tettünk bizonyos tájékozódásra: láttuk, hogy K ant - elsőként - az esztétikum önállóságát védelm ezte a gyakorlati céllal és az elm életi fogalom m al szem ben. Erre szolgál nála az „érdek nélküli tetszés" híres m egfogalm azása is, m ely a szépben lelt öröm öt jelenti. Az „érdek nélküli tetszés" itt term é­ szetesen azt jelenti, hogy az „ábrázolthoz" vagy m egjelenő­ höz nem fűződik gyakorlati érdeT<;űnk. Az érdeknélküliség tehat csaK áz esztétikai m agatartásnak azt a m egkülönböz­ tető tulajdonságát jelenti, hogy nincs értelm e feltenni a „m ire szolgál?" kérdést: „M ire szolgál, hogy az em ber örö­ m ét leli abban, am iben öröm ét leli?" M indez persze a m űvészetnek csak egy viszonylag k ü l­ sőleges m egközelítését, az esztétikai ízlés-tapasztalatát írja le. M indenki tudja, hogy az ízlés nivelláló m ozzanat az ' esztétikai tapasztalatban. A zonban m int nivelláló m oz­ zanat, egyben a „közös érzék" is, ahogy K ant helyesen m ondja.13 Az ízlés kom m unikatív - azt fejezi ki, am i többékevésbé valam ennyiünket befolyásol. N yilvánvaló, hogy a csupán individuális-szubjektív ízlésnek az esztétikum te­ rületén nincs értelm e. Ennyiben K ant érdem e, hogy első­ ként értette meg: az esztétikum érvényességre tart igényt, s ugyan akkor m égsem akarja, hogy célfogalm ak alá rendel­ jük. De persze m elyek azok a tapasztalatok, am elyekben a „szabad" és érdekm entes tetszésnek ez az eszm énye legin­ kább teljesül? K ant a „term észeti szépre" gondol, p éld áu l a v irágok szép rajzolatára, de olyasm ire is, m int a dekoratív 34

l.ipéta, m ely von alain ak játékával bizonyos m értékig foI ózza életérzésünket. A dekoratív m űv észetn ek az ilyen liUibé-kevésbé h áttérben m arad ó játék a feladata. Tehát szépnek és sem m i m ásnak, m in t szép n ek n ev ezzü k a ter­ mészet azon dolgait, m elyekbe az em berek egyáltalán sem ­ mi lyen értelm et sem helyeztek, v ag y azokat az em berek által form ált dolgokat, m elyek szán d ék o san kizárják, hogy valam ilyen értelm et v ig yünk beléjük, s csupán a form ák és a színek játékában állnak. A z ilyen dolgokban sem m it sem kell m egism erni és újrafelism erni. H isz nincs rém esebb az olyan tolakodó tap étán ál, m ely n ek egyes kép tartalm ai m int képi ábrázolások valóban m ag u k ra vonják a figyel­ met. G yerm ekkorunklázálm ai tu d n a k erről m esélni. Ebben a leírásban az a fontos, hogy itt csak a tetszés esztétikai m ozgása m ű k ö d ik értelm i m egragadás nélkül, teh át an él­ kül, hogy valam it valamiként látn án k vagy érten én k meg. Ez azonban m égis csak egy szélsőséges esetnek a korrekt leírása: világosan látható, hogy v alam it esztétikai k ielégü­ léssel fo g ad u n k be, anélkül, hogy valam i jelentésesre, v ég ­ ső soron fogalm ilag kom m unikálhatóra vonatkoztatnánk. Mi azonban nem erre a kérdésre keressük a választ. A mi kérdésünk az, hogy m i a m ű v é s z e t-s nyilvánvaló, hogy itt elsősorban nem a díszítő k ézm ű ip ar triviális form áira g o n ­ dolunk. A form atervezőkpersze jelentős m űvészekis leh et­ nek, de funkciójukból következik, hogy a szolgálat a felad a­ tuk. M árp ed ig K ant épp ezt tartotta a voltaképpeni szé p ­ ségnek, v ag y ahogy ő m ondotta: „a szabad szépségnek". Tehát a „szabad szépség" fogalm aktól és jelentésektől m en ­ tes szépséget jelent. Persze K ant sem azt akarta m ondani, hogy a m űvészet eszm énye az ilyen jelentés nélküli szépség alkotása. A m ű v észet esetében m in d ig m ár eleve feszültsé­ get érzü n k egyfelől a látvány és a látott kép (Anbild) tiszta aspektusszerűsége, m ásfelől pedig a jelentés között, m elyet 35

V

a m űalkotásban sejtésszerűen értünk, s m elyet arról a jelen­ tőségről ism erünk fel, am elyet a m űvészettel találkozva m indig is érzünk. M in alapul ez a jelentőség? M i az a többlet, am ely nélkül a m űvészet nyilvánvalóan nem az volna, ami? K ant ezt a többletet nem akarta tartalm ilag m eghatározni; ez valóban lehetetlenség, m elynek okait m ajd m eg fogjuk m ég m utatni. K ant nagy érdem e azonban az volt, hogy nem állt m eg a „tiszta ízlésítélet" puszta form alizm usánál, hanem túlhaladta „az ízlés álláspontját", hogy eljusson „a zseni álláspontjához".14 A 18. század zse­ ninek valam i olyasm it nevezett, am it eleven valóságában láthatott: Shakespeare betörését a kor ellenkező irányú íz­ lésébe, m elyet a francia klasszicizm us határozott meg. Lessing a francia tragédia szabályesztétikájával szem ben - s egyébként nagyon egyoldalúan - Shakespeare-t a term é­ szet hangjaként ünnepelte, m elynek alkotó szellem e zseni­ ként és a zseniben testesül m eg.15A zsenit K ant is term észeti erőként fogja fel - „a term észet kegyeltjének" nevezi, akit a term észet abban a kegyben részesít, hogy m iként m aga a term észet, szabályok tudatos követése nélkül alkot valam it, am i m intha szabályokat követne, sőt: valam i ad d ig soha­ sem látottat terem t, am ely m intha soha m eg sem fogalm a­ zott szabályok szerint készült volna; ez a m űvészet: m inta­ szerű t alkot anélkül, hogy valam i csupán szabályszerűt állítana elő. N yilvánvaló, hogy a m űvészetnek a zseni alko­ tásaként való m eghatározása itt sohasem választható el iga­ zán a befogadó kongenialitásától. M indkettő szabad játék. A képzelőerő és az értelem ilyesféle szabad játéka az ízlés is; ug y an az a szabad játék, a m e ly -m á s súllyal - a m űalko­ tásban is m egvan, m ert a képzelőerő alkotásai m ögött olyan jelentős tartalm ak ju tn ak szóhoz, m elyeket m eg lehet érte­ ni, vagy ahogy K ant m ondotta: m elyek lehetővé teszik, hogy „m érhetetlenül sok m in d en t gondoljunk hozzá". Ezt

persze nem ú g y kell érteni, h o g y egyszerűen csak kész fogalm akat h ú z u n k rá a m űvészi ábrázolásra. Ez ugyanis az.t jelentené, h o g y a szem léletesen ad o ttak at az általános egyik eseteként ren d eln én k az általános alá. M árpedig az esztétikai tap asztalat nem ilyen. Ellenkezőleg: csak a k ü lö ­ nös individuális m ű látványa „zendíti m eg a fogalm akat" K antnak ez a szép kifejezése a 18. századi zene területéről s/.ármazik, s a század kedvenc hangszerének, a klavikordnak a sajátos, hosszan zengő lebegő h an g h atására utal, m elynek különös effektusa abban áll, hogy a h an g a h ú r m egérintése u tá n m ég sokáig cseng. K ant nyilvánvalóan a rra gondol, hogy a fogalom nak egyfajta rezonancia-alapot kell képeznie, m ely artikulálni tudja a képzelőerő játékát. Elméletét körülbelül így lehet összefoglalni. A ném et id ea­ lizm usról egészében is elm ondható, hogy a jelenségben felismerte a jelentést vagy eszm ét - v ag y bárm in ek nevezd’ zük is - ,H e ezért m ég nem tette m eg a fogalm at az esztétikai tapasztalat tulajdonképpeni vonatkoztatási pontjának. De m egoldható így a m i problém ánk, a klasszikus m űvészeti hagyom ány és a m odern m űvészet egységének p ro b lém á­ ja? H ogyan akarjuk m egérteni a m o d em m űvészet fo rm a­ rom bolását, a tartalm akkal folytatott játékot, m ely odáig megy, hogy állan d ó an keresztülhúzza elvárásainkat? H o ­ gyan akarjuk m egérteni azt, am it a m ai m űvészek vag y a mai m űvészet bizonyos irányzatai egyenesen an tim ű v észetnek n eveznek - a happeninget? M iként akarjuk ilyen alapon m egérteni, hogy D ucham p hirtelen elszigetelve m u ­ tat be egy használati tárgyat, s ezzel egyfajta esztétikai sokkhatást ér el? N em lehet egyszerűen azt m ondani: „m i­ csoda otrom ba vicc". D ucham p ezzel felfedezett v alam it az esztétikai tap asztalat feltételeiből. D e m ire m eg y ü n k a klasszikus esztétika eszközeivel, am ikor a kortárs m űvészetnekezzel a kísérletező használatával k erü lü n k szem be?

36

37

N yilvánvaló, hogy ehhez alapvetőbb em beri tapasztalato­ kig kell visszam ennünk^M űvészettapasztalatunknakm i az antropológiai alapja? Ezt a kérdést „a játék, a szim bólum és az ünnep" fogalm ain kell kidolgoznunk.

I. Ezek közül különösen fontos a játék fogalm a. Az első evidencia, m elyet itt be kell látnulik az, h o g y T j áték az em beri élet elem i funkciója, s így valam iféle játékelem nélkül teljesen elk ép zelh etetlen az em beri k ultúra. H uizinga, G uardini es m ás g o n d o lk o d l^ íM rT é g T ü m g sú ly o z tá k , hogy a vallásgyakorlás a kultuszban játékelem et tartalm az. É rdem es szem ügyre venni az em beri játéktevékenység struktúráit, m ert így a m űvészet játékelem e nem csupán negatív m ódon, a célokhoz való kötöttség hiányaként válik láthatóvá, hanem szabad im pulzusként m utatkozik meg. M ikor beszélünk játékról s m it foglal ez magjába? Elsőként m inden bizonnyal az ide-oda ingázást, m ely állandóan ism étlődik - g o ndoljunk bizonyos beszédfordulatokra, am ilyen például „a fények játéka", „a hullám ok játéka", m elyek ilyen áílancló jövésre és m enésre, ide-oda ingázásra utalnak, vagyis olyan m ozgásra, m ely nem kötődikvalam ilyén m ozgáscélhoz. Az ide-oda ingázásnak nyilvánvalóan az a jellem zője, hogy egyik végpontja sem képezi a m ozgás célját, ahol az m egszűnne. Világos továbbá, hogy az ilyen m ozgáshoz játéktérre van szükség. Ezen különösen el kell gondolkoznunk a m űvészet kérdésével kapcsolatban. An­ n ak a m ozgásnak a szabadsága, am elyre itt gondolunk, m agában foglalja továbbá, hogy e m ozgásnak önm ozgás­ n ak kell lennie. Az önm ozgás egyáltalán az elevennek az alapvető jellemzője. Ezt m ár A risztotelész leírta, m egfogal­

m azva az általános görög felfogást. Am i eleven, az a m o z­ gás indítékát önm agában hordja, teh át önm ozgás. íg y a já ték önm ozgásként jelenik m eg, m ely m ozgásával nem célokat és célpontokat követ, h an em a m ozgásra m in t m o z­ gásra törekszik, am i úgyszólván a fölösleg jelenségét, az elevenség m egm utatkozását jelenti. Valóban ez az, am it a term észetben Iá tu n k -p é ld á u l a lepkékjátéka vagy a játsza­ dozásnak azok a m egkapó színjátékai, m elyeket az állatok világában, különösen az állatkölyköknél figyelhetünk m eg. M indez nyilvánvalóan abból az elem entáris fölösleg-jelleg­ ből ered, m ely az elevenségben m in t olyanban m eg m u tat­ kozásra törekszik. M árm ost az em beri játéknak az a sajátos­ sága, hogy a játék az észt, az em b er legsajátabb jellem zőjét, a célkitűzés és a tudatos célkövetés képességét is m agába tudja vonni, s a célkitűző ész elsőbbségét át és f i tüdja játszani' Az em beri játékban ugyanis az az em beri, h o g y a m özgasjátékban úgyszólván ő m aga fegyelm ezi és rendezi játékm ozgásait, m intha célokat követne, p éld áu l am ikor a gyerm ek szám olja, hogy a labda hán y szo r ü tő d ik a földhöz mielőtt elp attan n a tőle. Ami itt a célnélküli tevékenység formájába n szabályokat állít fel a m aga szám ára, az nem m ás, m int az ész. A gyerm ek boldogtalan, ha a lab d át m ár tizedszer hibázza el, s büszke, m in t egy király, ha harm incszor sikerül neki. Az em beri játék n ak ez a célnélküli értelm essége a jelenségnek olyan vonása, m ely továbbsegíti vizsgálódásainkat. Ugyanis itt, főképp az ism étlődésnek m in t olyannak a jelenségében m egm utatkozik, hogy identitásról, azonosságról v an szó. Bár a cél, m elyet itt követnek, egy célnélküli viselkedés, de a szán d ék m agára erre a viselkedésre m int olyanra irányul. Ez az, am ire a játék törekszik. A z em ber erejét m egfeszítve, becsvággyal és a legkom olyabb odaadással akar elérni v a ­ lam it ezen a m ódon. Ez az egyik első lépés az em beri 39

kom m unikáció felé vezető úton; ha itt valam i m egm utat­ kozik - s legyen az csupán m aga a játékm ozgás - ú g y a nézőre is érvényes, hogy ő is „erre gondol" - ahogy a játékban nézőként állunk szem ben önm agunkkal. A játék­ m egm utatkozásnak az a funkciója, hogy nem valam i tet­ szőleges, hanem az így és így m eghatározott játékm ozgás áll a végén.16 A já t é k tehát végső soron a játékm ozgás m egm utatkozása, önábrázolása. N yom ban hozzátehetjük: a játékm ozgásnak ez a m egha­ tározása egyben azt jelenti, hogy a já té k m indig együttjátszást ig én y el. Ez alól m ég a néző sem ludJáldvÖrinTm ágSt; aki a labdával játszadozó gyerm eket figyeli. A m ikor való­ ban „együtt m ozog", akkor ez nem m ás, m int a participáció, a belső részvétel ebben az ism étlődő m ozgásban. A játék m agasabb form áinál ez sokszor nagyon szem léletes: elég, ha egyszer a televízióban m egnézzük például egy teniszm érkőzés közönségét! Valósággal kificam odnak a nyakak. Senki sem tudja m egállni, hogy együttjátsszon. Tehát további fontos m ozzanatnak tartom , hogy a játék abban az értelem ben is kom m unikatív tevékenység, hogy tulajdonképpen nem ism eri a távolságot a játékos és a néző között. A néző nyilvánvalóan nem csupán m egfigyelő, aki csak nézi, hogy mi történik, hanem a játékban „résztvevő­ ként" része a játéknak. Persze az ilyen egyszerű játékfor­ m ákkal m ég nem ju to ttu n k el a m űvészet játékához. De rem élem , sikerült m egm utatni, hogy a kultikus táncot alig egy lépés választja el a k u ltu sz m egm utatásnak, ábrázolás­ n ak szánt gyakorlásától. S azt, hogy innen m ár alig egy lépés az ábrázolás, a bem utatás önállósulása, péld áu l a színház, m ely ebből a kultuszrendszerből nőtt ki, m int an n ak ábrázolása, bem utatása. V agy a képzőm űvészet, m elynek díszítő- és kifejezésfunkciója egy vallási életöszszefüggés egészében sarjad. Ezek a dolgok átm ennek egy­

másba. Ez azonban épp azt igazolja, hogy v an valam i közös m indabban, am it játékként vizsgálunk; az, hogy itt valamit mint valamit céloznak m eg, m ég h a ez nem is fogalm i, értelmes, célra irányuló valam i, h an em p éldául a tisztán önm agát tételező m ozgásszabá_lyw Úgy látom , h o g y ennek rendkívül nagy jelentősége v an a m odern m űvészetről napjainkban folyó vita szem pontjá­ ból. Végső so ron a m ű kérdéséről v an szó. A m o d ern m ű ­ vészet egyik alapvető törekvése, hogy át Szeretné h idalni azt a távolságot, m elyet a nézők, a fogyasztók, a közönség a m űvészettel szem ben tartAKétségtelen, hogy az utóbbi ötven év jelentős alkotó m űvészei pon to san arra tö rek ed ­ tek, hogy legyőzzék ezt a távolságot. G ondoljunk p éld áu l az epikus szín h áz elm életére B rechtnél, aki a színpadi álomba való belem erülést kifejezetten m int az em beri és a társadalm i szolid aritástu d at silány p ó tlékát tám adta, s tudatosan m eg szű n tette a szín p ad i realizm us, a jellem elvárás azönossagSt, röviden: m in d an n ak az ídenütásaf, am it égy színdarabban elvártak. De a m o d ern m űvészeti kísérletek valam ennyi form ájában felism erhetnénk azt a m otívum ot, hogy a nézőt elválasztó távolságot a játék résztvevőjének érintettségévé változtassák. Vajon ez azt jelenti, hogy a m ű im m ár nem létezik? Sok mai m űvész valóban így gondolja - s az őket követő k riti­ kusok is - , m intha a m ű egységéről kellene lem ondani. De em lékezzünk vissza az em beri játékkal kapcsolatos m egál­ lapításainkra: m ár o tt is tap asztaltu k az értelm ességet, p él­ dául az általu n k felállított szabályok követését, an n ak az azonosságát, am it ism ételni próbálunk. Tehát m ár itt is szerepelt valam i olyasm i, m in t a herm eneutikai azonosság - s igazából aztán a m űvészet játékai azok, am elyektől ezt nem lehet elvitatni. Tévedés azt hinni, hogy a m ű egysége lezártságot jelent azzal szem ben, aki a m ű felé fordul, s akit 41

a m ű elér. A m ű herm eneutikai azonosságának sokkal m é­ lyebben rejlenek az alapjai. Esztétikai tapasztalatként m eg­ jelenve vagy értékelve m ég a legm úlékonyabbat és legegy­ szerűbbet is azonosként fogjuk fel. N ézzük p éld áu l egy orgonaim provizáció esetét. Soha többet nem fogjuk hallani ezt az egyszeri rögtönzést. U tólag m ár m aga az orgonista sem igen tudja, hogy hogyan játszott, és senki sem jegyezte le. M égis m indenki azt mondja: „Ez zseniális interpretáció vagy im provizáció volt", vagy m ás esetbenT ^E ^m ost egy kicsit üres volt". M it ak aru n k ezzel m ondani? N yilvánva­ lóan visszafordulunk az im provizációhoz. O tt „áll" valam i, am i olyan, m int egy m ű, am i nem p u sztán az orgonista ujjgyakorlata. K ülönben nem ítélnénk m eg a m inőségét vagy a m inőség hiányát. Tehát a m ű egysége a herm eneu­ tikai azonosságon alapul. M egértőként kénytelen vagyok azonosítani. M ert jelen volt valam i, am it m egítéltem , am it „m egértettem ". V alam it akként azonosítok, am i az volt vagy am i az m ost [van], s csakis ez az azonosság képezi a m ű értelm ét. Ha ez így van - s úgy gondolom , evidensnek látszik -, akkor egyáltalán nem lehetséges olyan m űvészi produkció, am elyre ne volna ugyanígy érvényes, hogy m indig azt akarja mondani, am it létrehoz, akként, am i. M ég an nak a bizonyos használati eszköznek - azt hiszem egy palacktar­ tó v o l t - a szélsőséges példája is ezt igazolja, m ely oly nagy hatást v áltott ki azzal, hogy váratlanul m ű k én t állították elénk. M eghatározottsága ebben a hatásban s e hatásként van, m ely korábban ő m aga volt. Valószínűleg nem lesz m aradandó m ű a klasszikus m aradandóság értelm ében, a herm eneutikai azonosság értelm ében azonban n agyon is „m ű". U gyanis a m ű fogalm a egyáltalán nem kötődik klasszi­ cista harm óniaeszm ényekhez. H a az egyetértésben való

azonosításnak egészen m ás form ái is vannak, akkor tovább kell k érdeznünk: tu lajd o n k ép p en m i idézi elő ezt a m egszólítottságot. De rejlik ebben m ég egy további m o zzan at is. Ha a m egszólítottságot a m ű azonossága idézi elő, ak k o r a m űalkotások igazi befogadása, igazi tapasztalata m in d ig is csak an n ak szám ára létezik, aki „együttjátszik", azaz tev é­ kenysége rev én valam ilyen saját teljesítm ényt nyújt. Tulaj­ d onképpen m i által jö n ez létre? Azt azért talán m égsem m ondhatjuk, h o g y valam inek az em lékezetben való p u szta m egőrzése által. Az azonosítás u g y an ilyenkor is m eg tö rté­ nik, de h ián y zik az a sajátos egyetértés, m elynek rév én a „m ű" jelent valam it szám unkra. Mi az, am inek révén a „m űnek" m in t m ű n ek azonossága van? Mi teszi azonossá­ gát - m o n d h atju k így is - herm eneutikaivá? Ez utóbbi m egfogalm azás nyilván azt jelenti: á m ű azonossága épp abban áll, hogy v an benne valam i, am it „m eg kell érteni", ami azt kívánja, h o g y akként értsü k meg, am it „jelent" vagy „m ond". Ez a m űből eredő követelm ény, m ely teljesítésre vár. V álaszt akar, m elyre csak az képes, aki elfogadta a követelm ényt. S ennek saját v álasznak kell lennie, m elyet neki m ag án ak kell tevékenyen m egadnia. Az együttjátszó h ozzátartozik a játékhoz._ M i^ á n H y u m tap asztaltu k m ár, hogy például eg y jn ú zeum látogatás vagy egy hangverseny, m eghallgatása olyan feladat, m ely m axim ális szellem i aktivitást igényel. M it teszünk ilyenkor? K ülönbségek persze vannak: az egyik esetben re p ro d u k tív m űvészetről, a m ásikban n em re p ro ­ dukcióról v an szó, hanem közvetlenül az eredetivel talál­ kozunk, m ely o tt függ a falon; s ha végigjárunk egy m ú ze­ um ot, nem azzal az életérzéssel hagyjuk el, m int am ellyel beléptünk; ha valóban a m űvészet tapasztalatáb an volt részünk, ak k o r a világ fényesebbé és könnyebbé válik. A m ű n ek az újrafelism erés azonosságpontjaként való

42

43

m eghatározása m agában foglalja továbbá azt is, hogy az ilyen azonosság variációval és különbséggel párosul. Ú gy­ szólván m in d en m ű hagy m inden befogadónak egy bizo­ nyos tájékteret, m elyet ki kell töltenie. Ez m ég klasszicista teoretikus eszm ényekben is m egm utatható. P éldául K ant­ n ak v an egy n agyon érdekes tanítása. A zt állítja, h o g y a festészetben a szépség voltaképpeni hordozója a. for-fna. A szín viszont pujHEfiTlnger, azaz érzéki érintettség, m ely szubjektív m arad, s ennyiben nem a voltaképpeni m űvészi vagy esztétikai form álásra vonatkozik.17 Aki ism eri vala­ m elyest a klasszicista m űvészetet - gondoljunk például T horvaldsenre - , az erről a m árványsápadtságú klasszicis­ ta m űvészetről el fogja ism erni, hogy valóban a vonal, a rajz, a form a áll benne előtérben. K étségtelen azonban, hogy K ant elm élete történetileg feltételezett ítélet. M i soha­ sem írn án k alá, hogy a színek p uszta ingerhatások. M ert tudjuk, hogy színekből is lehet építkezni, s h o g y a k om po­ zíció n em korlátozódik szükségképp a vonalra és a rajz körvonalaira. M ost azonban nem ennek a történetileg felté­ telezett ízlésnek az egyoldalúsága az érdekes' hanem az, am ire K ant nyilvánvalóan gondol. M ert m iért van a form á­ nak ilyen kitüntetett szerepe? A válasz: azért, m ert a v o n a­ lat rajzolnunk kell, ahogy ezt m in d en kom pozíció m egkö­ veteli, a zenei csakúgy, m int a színjáték vag y az olvasás. Állandó együtt-tevékenységről van szó. S nyilvánvalóan épp a m ű azonossága az, am i felszólít b en n ü n k e t erre a tevékenységre, m ely nem valam i tetszőleges tevékenység, hanem irányított, s m inden lehetséges kitöltés szám ára egy bizonyos sém ába szoríttatik. G ondoljunk például az irodalom ra. A nagy lengyel fenom enológus, R om án Ingarden érdem e, hogy ezt elsőként kidolgozta.18V együnk egy híres példát: A Karamazov testvére/c-et. O tt v an benne a lépcső, m elyen Szm ergyakov lezu ­

han. Dosztojevszkij ezt a lépcsőt bizonyos m ó d o n leírja. Ebből egész pon to san tudom , hogy néz ki a lépcső. T udom , hogyan kezdődik, aztán hom ályba vész, m ajd b alra k an y a­ rodik. Ez oly világos, hogy szinte tapintható, en nek ellenére tudom , h o g y a lépcsőt senki m ás n em „látja" úgy, m in t én. S mégis: m indenki, aki engedi hatn i m agára ezt a m esteri elbeszélőtechnikát, a m aga részéről egész p o n to san fogja „látni" a lépcsőt, s m eg lesz győződve, hogy az olyan, am ilyennek látja. Ez az a szabad tér, m elyet a költői szó ebben az esetben hagy, s m elyet kitöltünk, am ikor követjük az elbeszélő nyelvi evokációját. H asonló a helyzet a képzőm űvészetben is. Szintetikus aktusról v an szó. Egyesítenünk kell, a sokfélét össze kell h oznunk. A képet „olvassuk", ahogy m o n d an i szokták, h asonlóan az íráshoz.19 A képet úgy kezd jü k „kibetűzni", m in t a szöveget. N em a kubista kép az első, a m e ly -ig a z , drasztikus ra d ik a liz m u ssa l-ily e n feladat elé állít b en n ü n k et azzal a követelm énnyel, hogy egy azonos valam in ek a különböző fazettáit, a különböző aspektusokat úgyszólván egym ás u tá n lap o zzu k fel, ú g y ­ hogy végül az ábrázolt valam i a m aga fazetta-sokféleségében, s így új sokszínűségben és plasztikusságban jelenik meg a vásznon. De nem csak Picassónál, B raque-nál és a többi akkori kubistánál v an úgy, hogy „olvassuk" a képet. Ez m in d ig így van. P éldául aki T izian vagy V elasquez valam elyik híres képét, egy lo v o n ülő H ab sb u rg o t csodál meg, s közben csak arra gondol, h o g y ó, hisz ez V. Károly, az egyáltalán sem m it sem láto tt a képből. Azt fel kell ép íte­ ni, úg y h o g y szinte szóról szóra képként olvassuk, s e kötelező felépítés végén azzá a kép p é áll össze, m elyben jelen v an a vele felcsendülő jelentés, egy uralkodó jelentő­ sége, ak in ek b iro d alm áb an sohasem m ent le a N ap. T ehát elvi általánosságban ezt szeretném m ondani: ak ár a régebbi m ű v észet hagyom ányos form áival foglalkozunk,

44

45

akár a m o d em alkotások követelm ényei állnak előttünk, m indig egy bizonyos reflexiós teljesítményt, szellem i telje­ sítm ényt kell nyújtanunk. A reflexiójáték felépítés-teljesít­ m énye követelm ényként rejlik m agában a m űben. Szerintem ezért ham is ellentét azt gondolni, hogy egyfe­ lől v an a m ú lt m ű vészete, m elyet élvezni lehet, s m ásfelől a jelenkori m űvészet, m ely a m űvészi form álás rafinált eszközeivel együttalkotásra kényszerít bennünket. A játék fogalm ának bevezetéséveT epp^azT akartuk m egm utatni, hogy aki ott v an egy játéknál, az együttjátszik. A m űvészet játékára is érvényesnek kell lennie, hogy a voltaképpeni m űképződm ényt és an n ak tapasztalóját szétválasztani elvi lehetetlenség. H ogy ez m it jelent, azt abban a kifejezett követelm ényben foglaltam össze, m ely szerint a szám u n k ­ ra m egszokott és tartalm i hagyom ányok révén jelentéssel feltöltődött klasszikus m űalkotásokat is m eg kell tan u l­ n u n k olvasni. Az olvasás azonban nem csupán a kibe tűzést jelenti, s nem is csak azt, hogy az egyik szót a m ásik u tán kiolvassuk, h anen elsősorban azt jelenti, hogy Végrehajtjuk azt az állandó herm eneutikai m ozgást, m elyet az egész értelem elvárása irányít, s végül az egész értelm ének inten­ cionális kifejlése (Sinnvollzug) során a részek felől töltődik m eg. G ondoljunkarra, hogy m ilyen az, am ikor valak i olyan szöveget olvas fel, am elyet nem értett m eg. Ilyenkor m ások sem tu d ják ig azán m egérteni, am it felolvas. A m ű azonosságát nem valam iféle klasszicista vag y for­ m alista határozm ányokbiztosítják, h anem az a m ód, ahogy m agának a m ű n ek a felépítését feladatként vállaljuk. H a a m űvészi tapasztalatnak ez a csattanója, akkor visszaem lé­ k ezhetü nk K ant eredm ényére, aki bebizonyította: itt nem arról v an szó, hogy egy saját különösségében megjelenő érzéki képződm ényt egy fogalom alá v o n u n k vagy re n d e ­ lünk. R ichard H am ann m űvészettörténész és esztéta ezt

egyszer így fogalm azta meg: „az észlelés saját jelentőségé­ ről"20 v an szó. Ez azt jelenti, h o g y az észlelést itt m ár nem helyezzük gyakorlati életvonatkozásokba és n em a d u n k neki funkciót ilyen vonatkozásokban, h an em saját jelen tő ­ ségében áll elő és m utatkozik m eg. Persze ezt a m egfogal­ m azást csak akkor tu d ju k m egtölteni valóban érvényes értelem m el, ha tisztában v a g y u n k vele, hogy m it jelent az észlelés. A z észlelést nem érth etjü k úgy, hogy esztétikailag úgyszólván csak „a dolgok érzéki bőre" a fontos, ah o g y ezt például H am an n g o n d olhatta az im presszionista korszak vége felé. A z észlelés [W ahrnehm en = „igaznak vevés"] nem abban áll, h o g y különböző érzéki benyom ásokat g y ű j­ tünk, h an em - m in t m aga ez a szép kifejezés is - a z tje le n ti, hogy v alam it „igaznak veszünk" [für w ah r nehmen].* Ez pedig ah n \at7 eIén F azt,am iazerzék ek n ek m egm utatkozik, mint valamit látju k és valam inek vesszük. íg y abból a m eg­ gondolásból k iindulva, h o g y esztétikai m érceként általá­ ban az érzéki észlelésnek egy csonka, dogm atikus fogalm át szoktuk alkalm azni, én saját vizsgálódásaim ban egy n ém i­ leg barokkos m egfogalm azást v álaszto ttam az észlelés m élyrétegeinek kifejezésére: az „esztétikai m eg-nem -különböztetést"21. Ezzel azt akarom m ondani, hogy az m ár egy m ásodlagos viselkedésm ód, am ikor el ak aru n k v o n at­ koztatni attól, am i a m űvészi k ép ző d m én y ek révén jelen tő ­ ségével m egszólít bennünket, s teljesen a „tisztán esztéti­ kai" értékelésre a k aru n k szorítkozni. Ez olyan volna, m intha a színikritikus kizárólag a re n d e­ zés m ódjával, az egyes szereplők teljesítm ényével és h aso n ­ lókkal foglalkozna. N agyon helyes, hogy ezt is teszi - de nem ez az a m ód, ahogyan láthatóvá válik szám unkra m aga a m ű és szám u n k ra való jelentősége, m elyre az előadás

46

47

* Valami hasonlót láthatunk a m agyar ász-lelés szóban is - aford.

révén szert tett. É pp a reprodukálás sajátos m ódjának s a m ű e m ögött álló azonosságának a m eg-nem -különböztetésében áll az esztétikai tapasztalat. S ez nem csak a rep ro ­ duktív m űvészetekre és a b en n ü k rejlő közvetítésre érvé­ nyes. A m ű a m aga m ivoltában m inden egyes esetben sajátos m ódon, de m égis m int ugyanaz beszél. Ez m indig érvényes, m ég akkor is, am ikor ism ételten és m ás körülm é­ nyek között találkozunk ugyanazzal a m űvel. Persze a reproduktív m űvészeteknél kétféle m ódon kell fennállnia az azonosságnak a változásban, m ert itt m agára a rep ro ­ dukcióra és m agára az eredetire külön-külön is vonatkozik az azonosság és a különbség. így nyilvánvaló, hogy am it én esztétikai m eg-nem -különböztetésként leírtam , az a képze­ lőerő és az értelem összjátékának a voltaképpeni értelm ét alkotja, m elyet K ant az ízlésítéletben fedezett fel. Az m in ­ dig igaz, hogy am ikor látu n k valam it, akkor g o n d o ln u n k kell valam ire, hogy egyáltalán lássunk valam i L Itt azonban nem fogalm akra irányuló, hanem szabad játékról v an szó. Ez az összjáték felveti a kérdést, hogy tulajdonképpen mi az, am i itt a képalkotó és a fogalm ilag m egértő képesség közötti szabad játék útján felépül. Mi az a jelentés, am ely itt valam i jelentősként tapasztalható szám unkra, s jelentős­ ként tapasztaljuk? N yilvánvaló, hogy a tiszta utánzáselm é­ letek vagy leképezéselm életek, a naturalista m ásoláselm é­ letek teljesen elhibázzák a dolgot. A nagy m űalkotásoknak sohasem az volt a lényege, hogy a „term észet" teljes és h ű képm ását h o zták létre. Egész bizonyos, hogy - m iként ezt p éldául V elázquez V. K árolyára em lékeztetve m egm utat­ tam - a képek felépítésében m indig egy sajátos stilizálás m egy végbe. Látjuk a velázquezi lovakat, m elyek oly külö­ nösek, hogy az em bernek először saját gyerm ekkori h in ta­ lova ju t az eszébe - de aztán ott v an az a fényes horizont m eg egy nagy birodalom császárának, a had v ezérn ek és 48

...... iíMIIIMMMW

uralkodónak a kém lelő tekintete; m icsoda összjáték v an ezek között, m ennyire épp ebből az összjátékból nő ki az észlelés saját jelentősége, m ennyire n em látná a v o ltak ép ­ peni m űalkotást, aki p éld áu l ezt kérdezné: jól el v an találva ez a ló? V agy különösen: jól adja vissza a kép V. Károly egyéni arcvonásait? Ez a p éld a tudatosíthatja szám unkra, hogy a p roblém a rendkívül bonyolult. T ulajdonképpen mi az, am it m egértünk? H ogyan beszél és m it m ond n ek ü n k a mű? M ár itt fel kell építen ü n k az első v éd ő g átat az u tán zá s­ elm életekkel szem ben, s ezért ajánlatos visszaem lékez­ nünk, hogy nem csak a m űvészet tekintetében ren d elk e­ zünk ezzel az esztétikai tapasztalattal, hanem a term észet irányában is. Ez a „term észeti szép" problém ája. K antnak, aki világosan kidolgozta az esztétikum au to ­ nómiáját, egyenesen a term észeti szép állott tájékozódása középpontjában. Bizonnyal m eg v an an n ak a jelentősége, hogy a term észetet szépnek találjuk. Az em ber csodával határos erkölcsi tapasztalata, h o g y a term észet terem tő potenciájában a szépség virágai ny íln ak szám unkra, m in t­ ha a term észet m egm utatná n ek ü n k szépségeit. K antnál terem tésteológiai háttere v an az em ber am a kitüntetettségének, h o g y találkozik a term észet szépségével, s ez az a m agától értetődő alap, am elyen K ant a zseni alkotását, a m űvész alkotását an n ak a p o tenciának a felfokozásaként m utatja be, m ellyel a term észet, az isteni terem tés re n d el­ kezik. K ö ztu d o tt azonban, h o g y a term észeti szép m egszó­ lalását sajátos m eghatározatlanság jellem zi. E llentétben a m űalkotásokkal, ahol valam it m in d ig valamiként igyek­ szünk felism erni vag y m agyarázni - m ég ha aztán esetleg le is kell m o n d an u n k valam ely értelm ezésről - , a term é­ szetből a m agányosság valam iféle m eg h atározatlan lelki hatalm a szólít m eg bennünket, s e m egszólításnak jelentő­ sége van. M élyebben kell elem eznünk ezt az esztétikai

tapasztalatot, a term észet szépnek-találását, hogy felism er­ jük: ez bizonyos értelem ben ham is látszat, s hogy m i a term észetet csakis a m űvészileg tapasztalt és ebben neve­ lődött em ber szem ével tudjuk nézni. Em lékezzünk rá, hogy az útleírások m ég a 18. században is hogyan ábrázolták az Alpokat: szörnyű hegyek, m elyeknek ijesztő, félelmetes vadságát a lét szépségéből, hum anitásából és otthonossá­ gából való kitaszítottságnak érezték. Ma viszont az egész világ m eg v an győződve, hogy hegységeink nagy form á­ cióiban nem csak a term észet fenségessége m utatkozik m eg, h anem voltaképpeni szépsége is. Világos, hogy itt m i történt. A 18. században a racionális rend e n iskolázott képzelőerő határozta mpgláirácnnkaf A ÍSTszázadban, m ég m ielőtt az angol kertm űvészet egyfajta új term észeti hasonlóságot vagy term észetszerűséget ho­ zott divatba, a kertek m indig m értanilag szabályosak vol­ tak, m intha a lakóház konstrukciója folytatódott volna a term észetben. így látjuk hát valójában a term észetet - m int a példa m utatja - a m űvészeten iskolázott szem m el. Hegel helyesen ism erte fel, hogy a term észeti szép a m űvészi szép visszfénye,22 úgyhogy a term észeti szép m eglátására a m ű ­ vész szem e és alkotása tanít m eg bennünket. Persze nyi tva m arad a kérdés, hogy eT m ennyit segít nekünk a m odem m űvészet kritikus helyzetében. A m odem m űvészet irányítá­ sával aligha tudnánk a szépet újrafelismerni a tájban. A térmészeti szép tapasztalatát ma valójában egy m űvészeten ne­ velődött látás helyesbítőjének, korrektívum ánakkellene éreznünk. A term észeti szép ismét emlékeztet bennünket arra, hogy am it egy m űalkotásban m egism erünk, az egyáltalán nem az, am in a m űvészet nyelve b e sz é l.^ m odem m űvészet épp az utalás mgghatórozatlanságával szó íltm ég bennünket. s e z töIFeTbennünket a látottak jelentőségének és kitüntetett jelentésénektudatával.23Mi a helyzet ezzel a m éghatároza t-

lanba utaltsággal? M i ezt a funkciót a szim bolikusnak fog­ juk nevezni, a szónak abban az értelm ében, m elyet első­ sorban a n ém et klasszikusok, Schiller és G oethe ad tak neki.

50

51

n. M i a szimbóluyi? Eredetileg technikai értelm ű görög szó volt, s az em lékeztető cserépdarabot je le n te tte . X v é n d é g iátó úgynevezett „tessera hospitalis"-t ad o tt a vendégnek, vagyis kettétöri egy cserepet, az egyik felét m egtartotta, a m ásikat p ed ig a vendégnek ad ta, hogy h a harm inc vagy ö tven év m úlva annak egy leszárm azottja a házba érkezik, akkor a két töredék összeillesztésével felismerjék egym ást. Egyfajta antik igazolvány: a szim bólum nak ez az eredeti technikai értelm e. Valami, am iről v alak it régi b arátk én t ism erünk fel. Platón Lakomájában v an egy nagyon szép történet, m ely szerintem m ég m élyebben m utatja m eg, hogy m iféle jelen­ tősége v a n szám unkra a m űvészetnek. A risztophanész m e­ sél el itt egy m a is lebilincselő történetet a szerelem lénye­ géről. A zt m ondja, hogy az em berek eredetileg göm b alakú lények voltak; aztán m ivel rosszul viselkedtek, az istenek kettévágták őket. M ost a teljes élet- és létgöm bök v ala­ m ennyi féldarabja kiegészítését keresi. Ez a a ú ^o ko v rov ávBpémo: m in d en em ber úgyszólván töredék; s a szerelem az, a m ik o r eg y ta lá lk ö z á sb a n 'te lje sü l az a rem ényünk, hogy egy m ásik töredék éppé, teljessé egészít ki bennünket. A lelkek egym ásra találásának s a vonzásoknak-választasoknak ez a m élyértelm ű hasonlata a m űvészi szép tap asz­ talatára is értelm ezhető. Itt is nyilvánvalóan az a helyzet, hogy a m űvészi szép, a m űalkotás jelentése olyasvalam ire utal, am i a látható és érthető látványban m int o lyanban

nincs közvetlenül benne. - D e miféle utalás ez? Az utalás__ v o lta k é p p e n i funkciója valam i m ásra irán y u l, valam i olyasm ire, am i közvetlenül is ott lehet szám unkra v agy közvetlenül is tapasztalhatjuE~H a~a szim bólum m al is ez volna a helyzet, akkor a szim bólum az volna, am it leg­ alábbis a klasszikus szóhasználat óta allegóriának neve­ zünk: v alam it nem ú g y m ondunk, ahogy gondoljuk, de am it g o n d o lu n k , azt m o n d h a tn á n k k ö zv etlen ü l is. A klasszicista szim bólum fogalom , m ely nem ilyen m ódon utal valam i m ásra, azzal a következm énnyel járt, hogy az allegóriáról a hidegség, a m ű vészié tlenség24 jut eszünkbe, am i m agában véve teljesen indokolatlan. Egy jelentésvo­ natkozás beszél itt, m elyet m ár előre ism erni kell. Viszont a szim bólum , a szim bolikusnak a tapasztalata azt jelenti, hogy ez az egyes, ez a különös olyan léttöredék, m ely azt ígéri, hogy valam i neki m egfelelőt helyre hoz és teljessé egészít ki, vag y az a m indig keresett m ásik töredék is lehet, am ely saját élettöredékünket teljessé egészíti ki. Úgy látom , hogy a m űvészetnek ez a „jelentősége" - ellentétben a későpolgári m űveltségkultuszéval - nem függ sajátos tár­ sadalm i feltételektől; a szép, s különösen a m űvészi szép tapasztalata egy lehetséges ép rend felidézése, akárhol le­ gyen is az. Ha ezt egy pillanatra továbbgondoljuk, akkor épp e ta­ p asztalat sokfélesége válik jelentőssé, m elyet m ind törté­ neti valóságként, m ind pedig jelenbeli egyidejűségként is­ m erünk. Ebben a sokféleségben szólít m eg bennünket a helyre hozó teljességnek ugyanaz az üzenete, újból és újból, a legkülönbözőbb specifikációkban, m elyeket m űalkotá­ soknak nevezünk. Szerintem valóban ez a pontos válasz arra a kérdésre, hogy m iben áll a szép és a m űvészet jelen­ tősége. Azt m ondja ki, hogy a találkozás különösségében nem a különös válik tapasztalattá, hanem a tapasztalható 52

világnak és az em ber világban elfoglalt léthelyzetének tel­ jessége, sőt a transzcendenciával szem beni végessége is. Tehát ebben az irán y b an teh etü n k egy további fontos lépést és kim ondhatjuk: ez nem azt jelenti, hogy az a m eg h atáro ­ zatlan értelem elvárás, m ely szám u n k ra egy m ű vet jelentős­ sé tesz, valaha is egészen teljesülhet úgy, hogy a teljes értelem egészt m egértve és m egism erve m agunkévá ten ­ nénk. Ez H egel tanítása volt, am ikor „az eszm e érzéki látszásáról" m in t a m űvészi szép definíciójáról beszélt. M élyértelm ű m ondás, m ely szerint a szépség érzéki m eg -' jelenésében igazából az eszm e válik jelenlevővé, m elyre I, csak feltekinteni tu d u n k . Én ezt m égis idealista eltévelye-* désnek tartom . N em veszi figyelem be azt a voltaképpeni tényállást, hogy a m ű m űként, nem p ed ig egy üzen et közvetítőjeként szól hozzánk. Az az elvárás, hogy a m ű v é­ szetből h o zzán k szóló értelem tartalom a fogalom ban u to l­ érhető, veszélyesen túlszalad a m űvészeten. De épp ez volt H egelnek az a vezérlő m eggyőződése, m ely őt a m űvészet m últjellegének tém ájához vezette. Mi ezt H egel elvi kijelen­ téseként értelm eztük: úgy, hogy a filozófia és a fogalom form ájában utolérhető és utolérendő m inden, am i a m ű v é­ szet p artikuláris érzéki nyelvén hom ályosan és nem fogal­ milag szól hozzánk. Ez azonban idealista eltévelyedés, m elyet m in d en m ű v é­ szi tap asztalat megcáfol, kiváltképp azonban a jelenkori m űvészet tapasztalata, m ely k im o n d o ttan visszautasítja, hogy k o ru n k m űvészetétől fogalm ilag m egragadható érte­ lem orientációt v árju n k el. Én ezzel azt állítom szem be, hogy a m űvészetben a szim bólum szerű s k iváltképp a szim bolikus a ráutalás és az elrejtés m egszüntethetetlen egym ás elleni játékán alapul. A m űalkotás a m aga pótolhatatlanságában nem p u sztán értelem hordozó - m intha az értelm et m ás hordozókra is át lehetne rakni. Ellenkezőleg:

a m űalkotás értelm e azon alapul, hogy a m űalkotás ielenr n iim ' iiimiii ■■rjnii" •" KJ J TT' * , 1 0 J i " ..... • -j> -j ' > j i | -i van. Ezért, hogy m inden ham is m ellekzonget elkerüljünk, r „ m ű " szót egy m ásik szóval, a „képződm ény"-nyel h e­ lyettesítjük. Ez például azt jelenti, hogy a feltartóztathatat­ lan beszédáram tranzitorikus folyam ata a költem ényben valam i rejtélyes m ódon m egáll, képződm énnyé válik ab­ b an az értelem ben, ahogy péld áu l egy hegység form ációját képződm énynek nevezzük. A „képződm ény" az, am iről a legkevésbé gondolhatjuk, hogy valaki szándékosan készí­ tette (ahogy ez a m ű fogalm ához m ég m indig hozzákapcso­ lódik). Aki létrehozott egy m űalkotást, az valójában u g y an ­ ú g y áll a kezéből kikerült képződm ény előtt, m int bárki m ás. U grás v álasztja el egyfelől a tervezést és a k észítést, és m ásfelől a sikeredést. Tehát ott „áll" a képződm ény, s így egyszer s m indenkorra „jelen" van, elérhető annak, aki közeledik hozzá, s belátható a m aga „m inőségében". Az .ugrás az, am i a m űalkotást a m aga egyszeriségében és pótol Ha tatlanságában jellemzi. Ez azTám itW alter Benjámin" jUZjűalk otás aurájának nevezett25, s am it m indannyian ism er ü n k ab BóFa feTITaIxi'rociásbóI, m elyet a j r f űvészetgya-__ lázásnak nevezett viselkedés vált ki belőlünk. A m űalkotás m egsem m isítését ném ileg m ég ma is vallási értelem ben érezzük bűnnek. E gon dolatm enet u tá n könnyebben fogjuk belátni an n ak a körülm ényneka jelentőségét, hogy a m űvészet nem p u sz ­ tán az értelem feltárását hajtja végre. Sőt inkább azt m o n d ­ hatnánk, hogy a m űvészet valam i szilárdba zárja bele az értelmet^ úgyhogy az nem tud elfolyni vagy elszivárogni, hanem a,k ép ző d m é n y strukturáltságában rögzítődik és , , őrző d ik m eg. M a m ár el tu d u n k szakadni az értelem idea­ lista fogalm ától, s a m űvészetből hozzánk szóló létbőséget vagy igazságot egyfelől a felfedés, a feltárás, a m egnyilvánítás, m ásfelől pedig az elrejtettség, a rejtőzködés kettőssé­ 54

gében tu d ju k felfogni. E zt a lehetőséget végső so ron an n ak a gondolkodói lépésnek köszönhetjük, m elyet H eidegger tett m eg ebben a században. K im utatta, hogy az el-nem-rejtettség, az alétheiagörög fogalm a csak egyik oldala az em ber alap tap asztalatán ak a világban. A feltártság m ellett és tőle elválaszthatatlanul ott áll az elleplezés és az elrejtés, m ely az em b er végességének része. Ez a filozófiai belátás, m ely korlátot szab a tiszta értelem integráció idealizm usának, azt is m agában foglalja, hogy a m űvészi alkotásokban több van, m int a m eghatározatlan m ó d o n értelem ként tap asz­ talható jelentés. E nnek a sajátos valam inek a ténye az, am i ezt a „többletet" alkotja: az, h o g y ilyesm i létezik; Rilke kifejezésével: „So etw as stan d u n ter d e n M enschen."’ Ez, hogy ilyesm i v an, a fakticitás, egy ú ttal lek ü zd h etetlen elle­ nállást jelent m in d en olyan értelem elvárással szem ben, mely fölényben érzi m agát. „Da ist keine Stelle, die Dich nicht sieht. D u m u sst D ein Leben ándern."** Az a külö n ö s­ ség, m elyben a m űvészi tapasztalattal találkozunk, m intha m eglökne, felborítana b en n ü n k et.26 C sak en n ek n yom án tu d u n k m egfelelő fogalm akban b e ­ szélni arról a kérdésről, hogy tulajdonképpen m i a m ű v é­ szet jelentősége. A szim bólum Goethe és Schiller által használt fogalm át szeretnem abban az irán y b an elm élyítem ,/ illetve saját m élységében kibontani, hogy a szim bolikus nem csak u tal a jelentésre, h an em jelenlevővé is tesziTai reprezentáció egyházjogi és állam jogi fogalm ára kell g o n ­ dolnunk. A reprezentáció o tt n em azt jelenti, hogy valam i csak helyettesítőleg vagy n em valóságosan, közvetve van * „Ott állt emberek közt ez" - Rilke A hetedik elégia, ford. Szabó Ede - a szerk. ** „Mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!" - Rilke Archaikus Apolló-torzó, ford. Tóth Árpád - a szerk.

55

ott, m intha csupán szubsztitutum , pótlék volna. Ellenkező­ leg: a reprezentált m aga v an jelen, m égpedig úgy, ahogy egyáltalán jelen lehet. A m ikor a m űvészetre alkalm azzuk ezt a fogalm at, m egőrződik valam i ebből a m ozzanatából: a reprezentációban való jelenlétből. P éldául am ikor egy ism ert szem élyiséget, akinek m ár v an egy bizonyos nyilvá­ nos elism ertsége, az arcképben reprezentatívan ábrázol­ nak. A kép, m elyet a városháza csarnokában, az egyházi palotában vagy egyebütt kifüggesztenek, az illető szem ély jelenlétének része. A reprezentatív arcképben ő m aga v an jelen, a m aga reprezentatív szerepében. M agát a képet te­ kintjük reprezentatívnak. Ez term észetesen nem azt jelenti, hogy képeket vagy bálványokat tisztelünk, hanem azt, hogy a m űalkotás nem csupán em lékeztetés, utalás egy jelenlétre, nem p u sztán pótléka annalc N ekem - m in t protestánsnak - m indig nagyon jelentős volt az a vita, m ely a protestáns egyházban az úrvacsoráról zajlott Zw ingli és L uther között. Lutherral együtt én is azon a vélem ényen vagyok, hogy Jézus szavait: „Ez az én testem és az én vérem " nem úgy kell érteni, hogy a kenyér és a bor ezt „jelenti". Szerintem L u th er ezt tökéletesen helyesen látta, s ú g y tudom , ezen a ponton teljesen m eg m arad t a régi róm ai katolikus hagyom ánynál, m ely szerint a m egszentelt kenyér és b o r K risztus teste és vére [van\. - Ezt a dogm atikai problém át csak azért em lítettem , h o g y kim ondhassam : v a­ lam i ilyesm ire gon d o lh atu n k sőt kell gondolnunk, ha a m űvészet tapasztalatát akarjuk elgondolni; azt ugyanis, hogy a m űalkotásban nem csupán utalás történik valam ire, hanem az, am ire az utalás történik, valódibb m ivoltában v a n b e n n e je le n .M á ssz ó v a k a m ű a lk o tá sa lé tg y a ra p o d á sá t jelenti. Főleg ez különbözteti m eg az em ber egyéb p ro d u k ­ tív teljesítm ényeitől a kézm űvesség és a technika területén, ahol gyakorlati-gazdasági életünk eszközeit és berendezé­

seit kifejlesztették. Itt nyilvánvalóan érvényes, h o g y az el­ készített d arab csak eszközként és szerszám k én t szolgál. A gyakorlati célokat szolgáló h áztartási berendezéseket nem nevezzük „m ű n ek ". T árgynak m o n d ju k őket. E lőállításuk m egism ételhető, s így m in d en ilyen berendezés vag y szer­ szám elvileg helyettesíthető abban a m eghatározott funkció­ rendszerben, am elyre szánták. A m űalkotás viszony helvettesíthetetlen. Ez m ég m ost, a re p rődűkálha fos ág k o rában is igaz, am ikor á n ag y m ű alk o ­ tásokkal ren d k ív ü l jó m inőségű m ásolatokban találkozunk. A fénykép v ag y a hanglem ez reprodukció, de n em re p re­ zentáció. A rep ro d u k ció b an m in t olyanban sem m i sincs abból az egyszeri esem ényből, am ely a m űalkotást m eg k ü ­ lönbözteti (m ég akkor sem, ha a hanglem ez esetében egy „interpretáció" egyszeri esem ényével v an dolgunk, m ely m aga is reprodukció). H a jobb rep ro d u k ció t találok, ak k o r ezzel váltom fel a régit; ha elveszik, ú jat szerzek. Mi az a f m ás valam i, am i a m űalkotásban jelen van, ellentétben a | korlátlanul előállítható m ásolatokkal? Erre a kérdésre van egy régi görög válasz, m elyet szintén helyesen kell érteni: m in d en m űalkotásban v an valam i mitnézis, valam i im itáció. Persze a m im ézis itt nem aztjelentT, hogy valam i m á r ism ertet u tán o zu n k , h an em azt, hogy v alam it áb rázo lu n k éspedig úgy, hogy ez a valam i az áb rá ­ zolás révén érzéki teljességében válik jelenvalóvá. E szó antik jelentése eredetileg a csillagok m ozgására v o n atk o ­ zott.27 A csillagok azo k n ak a tiszta m atem atikai tö rv é­ nyeknek és arán y o k n ak az ábrázolását képezik, m elyek az égbolt rendjét alkotják. Szerintem a hag y o m án y n ak ilyen értelem ben igaza van, am ikor a z t m ondja: „A m ű v észet m indig m im ézis", azaz ábrázol valam it. C sak nem szabad ezt félreérteni és ú g y gondolni, h o g y ez az ábrázolt valam i m ás m ó d o n is m egfogható volna és „jelen" lenne, s nem

56

57

csakis az ábrázolásnak ezen a beszédes m ódján. Ezért én a tárgynélküli és a tárgyi festészet dilem m áját rövidre zárt kultúr- és m űvészetpolitikai csinálm ánynak tartom . A m ű ­ vészi form álásnak valójában nagyon sok fajtája van, m ely­ ben „az a valam i" ábrázolódik, m indig egy így és így egy­ szeri alakot öltött képződm ény sűrítésében, s jelentősége éppen az, hogy a rend záloga - bárm ennyire különbözzék is hétköznapi tapasztalatunktól az, am i így kínálkozik. A m ű v észe t által n y ú jto tt szim bolikus re p rezen táció n ak nincs szüksége arra, hogy m eghatározott m ódon függjön eleve ad o tt dolgoktól. Ellenkezőleg: a m űvészetet épp az jellemzi, hogy am i ábrázolódik benne - töBB vagy kevesebb k ón n ö tád ó v al vagy akár ilyenek nélkül - az elidőzésre és egyetértésre ösztönöz bennünket m int valam i újrafelism e­ rés. Majd m eg kell m utatnunk, hogy épp e jellem ző felől tekintve hogy néz ki az a feladat, am elyet bárm ely kor m űvészete, a mai m űvészet is, valam ennyiünkkel szem ben tám aszt. Az a feladat ez, hogy m egtanuljuk hallani, am i itt beszélni akar, s majd el kell ism ernünk, hogy a hallás m egtanulása elsősorban azt jelenti: m egszabadulunk attól a m indent nivelláló süketségtől és va kságtoü rneTyet a mai, egyre erősebb inger eke tr á ^ z ü d í tó c í já li í á c i ó terjeszt. F eltettük a kérdést, hogy tulajdonképpen m it közvetít a szép tapasztalata, s különösen a m űvészet tapasztalata. A döntő belátás, m elyhez itt el kell jutnunk, az volt, hogy nem beszélhetünk egyszerű értelem átvitelről vagy közvetítés­ ről. Az ilyen elvárással eleve az elm életi ész általános érte­ lem elvárását terjesztenénk ki arra, am it a m űvészetben tapasztalunk. Amíg az idealistákat, például H egelt követve a m űvészi szépet az eszm e érzéki látszásaként definiáljuk - am i m agában véve a jó és a szép egységére vonatkozó platóni útm u tatáso k zseniális követese - ad d ig szükség­ képp előfeltételezzük, hogy az igaz m egjelenésének ez a 58

módja túlhaladható, s ezen igazságok m eg rag ad ásán ak leg m agasabb és legalkalm asabb form ája a filozófiai gondolat, mely az ideára vonatkozik. A z idealista esztétika tévedésé­ nek vagy gyengeségének tartottuk, hogy nem látja: épp a "D különössel és az igaz m egjelenésével való találkozás az, I am iben a m ű v észet felülm úlhatatlannak bizonyul, s ez a _ j találkozás csakis a specifikációban lehetséges. A szim bó­ lum nak és a szim bolikusnak az volt az értelm e, h o g y itt az utalásnak egy p aradox m ódja következik be, am ely azt a jelentést, am elyre utal, egyúttal önm agában testesíti meg, ső t kezesked ik érte. A m ű vés ze ttel cs akis ebben a form ában találkozhatunk, m ely dacol a tiszta fogalm i m egragadással -eg y fajta lökés ez, m elyet a m űvészet nagyságától k ap u n k m ert m in d ig úg y ér bennünket, h o g y előkészületlenek, védtelenek v ag y u n k egy m eggyőző m űalkotás túlerejével szem ben. Ezért a szim bolikusnak vagy a szim bólum szerűnek a lényege épp abban áll, hogy nem egy értelm ileg elérhető jelentéscélra vonatkozik, hanem önm agában tartalm azza jelentését. így a m uveszeT Tzim bólum jellegénekm egm utatása egy­ bevág a játékkal kapcsolatos gondolatainkkal. K érdésfelte­ vésünk ott is abból fejlesztette ki távlatait, hogy a játék m indig egyfajta önábrázolás. A m űvészet esetében ez a lét növekedésének, a „repraesentatio"-nak, a létet illető nyere­ ségnek a specifikus jellegében fejeződött ki, m elyben v ala­ mely létezőnek a m egm utatkozás, az ábrázolás által v an része. Ú gy gondolom , hogy az idealista esztétikát ezen a p onton felül kell vizsgálni, m ert célunk az, hogy helyeseb­ ben rag ad ju k m eg a m űvészet tapasztalatának ezt a jelleg­ zetességét. A zt az általános következtetést, m elyet ebből majd le kell vonnunk, rég előkészítették: tu d n iillik azt, hogy a m ű v é s z e t-a k á r a m egszokott figura tív hagyom ány, akár a m ai „szokatlan" m űvészet hagyom ánytalanságának 59

HMfMMVP1■*

form ájában - m indig azt igényli tőlünk, hogy m i m agunk végezzük el a felépítés m unkáját. Ebből egy olyan következtetést szeretnék levonni, m ely­ ből a m űvészetnek egy valóban egybefogó és közösséget alkotó strukturális jellegzetességére derül fény: nem csak az úgynevezett m o d ern m űvészet szükséges feltételének, h a ­ nem általános követelm énynek kell tekintenünk, hogy., a m űalkotás m in t ábrázolás nem váT am ftőle különbözőt ábrá zöT/fehá t sem m iképp sem allegória, nem valam i olyasm it m ond, am ihez valam i m ást g o n dolunk hozzá, hanem csak­ is benne m agában találhatjuk m eg azt, am it m ondani akar, A tárgyiasítő konceptualizalas bám ulatosán naiv formája, am ikor egy képre pillantva legelőször azt kérdezik, hogy m it ábrázol. Persze egyebek m ellett azt is értjük, am it a m ű ábrázol. Észlelésünk ezt m indig tartalm azza, am ennyiben fel tu d ju k ism erni; de sem m iképp sem a m űvészi befogadás igazi célpontjaként tartjuk szem előtt. Elég az úgynevezett abszolút zenére gondolnunk, hogy m eggyőződjünk erről. Ez tárgynélküli m űvészet. Itt nincs értelm e szilárd, m eg h a­ tározott m egértés- és egységszem pontokat keresni - akkor sem, ha ezt néha m egpróbálják. Ism erjük a program zene vagy az opera és a zenedrám a m ásodlagos és keverékfor­ m áit, m elyek épp m ásodlagos form aként u taln ak vissza az abszolút zene tényére, az európai zenének erre a nagy absztrakciós teljesítm ényére és an n ak csúcspontjára, a régi A usztria kulturális talaján sarjadt bécsi klasszikára. Épp az abszolút zene példájával illusztrálható a kérdés, m elyre itt a választ keressük: m iért m ondhatjuk egy zenem űről, hogy „kicsit lapos" vag y „ez valóban nagy és m ély zene", p éld á­ ul Beethoven valam elyik késői vonósnégyese? Mi ennek az alapja? Mi hordozza itt ezt a m inőséget? Biztos, hogy nem m eghatározott valam i, am it értelem ként lehetne m egne­ vezni. De nem is az inform ációk m ennyiségileg m égha tá60

*

rozható m értéke, ahogy azt az inform ációesztétika akarja elhitetni velünk. M intha nem épp a m inőségi sokféleség volna a fontos. M iért lehet egy tán cd alt passiókorállá átala­ kítani? Talán m in d ig m ű k ö d ik itt egy rejtett hozzárendelés a szóhoz? Lehet, h o g y valam i ilyesm i játszik szerepet, s a zenei elő ad ó k újból és újból m egkísérlik, hogy ilyen tám ­ pontokat találjanak: úgyszólván a fogalm iság utolsó m a­ radványait. H isz a tárgyatlan m űvészet szem lélésénél sem tudjuk soha egészen kiiktatni, hogy látásu n k a hétköznapi vlfagfájékozódásban tárgyakhoz igazodik. így a zeneliallgatasTíoz~szi^séges koncéntrácIoBarTIs azzal a füllel h al­ lunk, am ellyel egyébként a szót próbáljuk m egérteni. M egszüntethetetlen összefüggés v a n a zene szavak nélküli ahogy m ond ani szokták - nyelve, valam int saját beszéd- és kom m unikációs tapasztalataink között. Talán u g y anilyen összefüggés v a n a tárgyi látás és világbeli tájékozódás v a ­ lam int am a m űvészi követelm ény között, hogy egy ilyen tárgyilag látható világ elem eiből hirtelen új kom pozíciókat ép ítsünk fel, s részesedjünk feszültségük m élységeiben. E határkérdésekre azért em lékeztettünk ism ét, m ert ez m egfelelő előkészület an n ak a kom m unikatív jellegnek a m eg m u tatásáh o z, m elyet a m ű v észet igényel tő lü n k s m elyben egyesülünk. K ezdetben beszéltem arról, h o g y az úgynevezett m o d ern m űvészet, legalábbis a 19. század eleje óta, h o gyan esett ki a hum anista-keresztény h agyom ány m agától értetődő közösségéből; h o gyan tű n tek el azok a tartalm ak, m elyeket m indenki m agától értetődően ism ert el kötelezőnek, s m elyeket a m űvészi form álásban m eg kellett tartani, ú gyhogy m indenki az új kijelentés m agától értetődő szótáraként ism erte őket. A változás, ahogy m eg­ fogalm aztam , valójában abban áll, hogy a m űvész azóta nem a közönség szócsöve, h an em legsajátabb önkifejezése révén m egterem ti saját közönségét. Ennek ellenére m eg te­ 61

Ez az a pont, ahol szeretném bevezetni h arm ad ik cím ­ szavunkat: ez az ünnep. Az ünnep tapasztalatához elvá­ laszthatatlanul hozzátartozik, hogy nem tűri áz em berek elszigetelődését egym ástól. Az ü n n ep k özösség, s m agát a közösséget ábrázolja, m utatia m eg annak tökéleteTTőrm ájában. Az ün n ep m indig m indenki szám ára van. Például azt m ondjuk, hogy „valaki kizárja m agát", J \a nem v esz rész t a z ünnepcn. Az ü n n ep n ek erről a Jellegéről s az időtapasztalat hozzá kapcsolódó struktúrájáról nem könnyű világos g ondolatokat alkotni. Itt nem visznek előre és nem tám ogatnak ben n ü n k et a kutatás eddigi útjai; de van né­ hány jelentős kutató, aki ebbe az irányba fordította tekinte­ tét. E m lékeztetek W alter F. O ttó28 és K erényi K ároly29 klasszika-filológusokra, s persze a teológiának is m indig témája volt, hogy tulajdonképpen m i az ü n n ep és az ünnepi idő.

Talán a következőkből in d u lh atn án k ki m in t első m egfi­ gyelésből. E zt szo k tu k m ondani: „A z ü n n ep ek et m egüljük. Az ü n n ep n ap szü n nap ". De m it jelent ez? M it jelent, hogy „ün n ep et ülni"? A z „ülni" csak valam i n egatívat jelent? Azt, hogy n em dolgozunk? S ha ig e n -m ié rt? A válasz csak ez lehet: m ert nyilvThvaTÖ", h o g y a m u n k a elválaszt és m eg­ oszt bennünket. M indennapi céljainkat kövelve^Iszigetelődünk, bárm ennyire egyesít is b en n ü n k et a közös v a ­ dászat vag y a m unkam egosztáson alapuló term elés. Az ü nnepet és a m un k aszü n etet viszont nyilvánvalóan az h a ­ tározza m eg, h o g y itt m ár vége az elszigeteltségnek, min-j den össze v an gyűjtve. Az ünn ep lésn ek ez a különleges: jellem zője persze TiTyan teljesítm ény, m elyet m i m ár nem tu d u n k jól csinálni. Az ünneplés m űvészet. A régebbi ko­ rok és a prim itívebb 'k u ltú rák ebben m ag asan felettünk állnak. Felm erül a kérdés: voltaképp m iben áll ez a m ű v é­ szet? N yilvánvalóan valam i közösségben, m elyet n em le­ het igazán m eghatározni; abban, hogy összegyűlünk v ala­ mire, am iről senki sem tudja m egm ondani, hogy tu lajd o n ­ képpen m ire gyülekezünk, m ire g y ű lü n k össze. Ezek olyan kijelentések, m elyek bizonyára nem véletlenül h aso n líta­ nak a m űalkotás tapasztalatához. Az ü n n eplésnek m egha­ tározott bem utatásm ódjai vannak. Szilárd form ák, m elye­ ket szokásoknak nevezünk, régi szokásoknak, s nincs k ö z­ tük olyan, am ely ne volna régi, azaz ne szilárd u lt volna olyan m egszokássá, am ely bizonyos ren d et visz az életbe. A beszédnek is v an olyan formája, am ely az ü n neplésnek és az ü n n ep n e k felel m eg, és ezekhez v an rendelve. V annak ünnepi beszédek. De m ég az ü n n ep i beszédnél is inkább hozzátartozik az ü n n ep ünnepélyességéhez a hallgatás. Van „ünnepélyes hallgatás", A hallgatás úgyszólván szét tud terjedni, s ezt m indenki tapasztalja, akit v áratlanul olyan vallási vag y m űvészi m o m entum elé állítanak, am ely

62

63

rem ti a közösséget, tudniillik a sajátját, s ez a közösség a m űvész szándéka szerint az „oikum ené", a lakott világ egésze, tehát valóban egyetem es. V oltaképpen m indenki­ nek ny ito ttn ak kellene lennie -m in d e n m űvész ezt követeli - a nyelv iránt, m elyet egy m űalkotásban beszélnek, s m indenld saját nyelveként kellene hogy m egtanulja. M indegy, hogy a m űalkotás form álása világlátásunk előkészítő m a­ gától értetődő közösségén alapul, vagy ped ig a velü n k szem ben álló képződm ényen kell úgyszólván „betűről be­ tűre beleolvasni" m ag u n k at an n ak az ábécéjébe és nyelvé­ be, aki itt m ond nekünk valam it: m inden esetben közös teljesítm ényről, egy potenciális közösség teljesítm ényéről v an szó.

III.

„m ellbevágja". E m lékeztetek az athéni N em zeti M úzeum ­ ra, ahol körülbelül tízévenként állítanak fel újból valam i bronzcsodát, m elyet az Égei-tengerből m entettek ki - am i­ kor először lép ü n k egy ilyen terem be, ünnepélyes abszolút hallgatás száll m eg bennünket. Érezzük, hogy m in d an n y i­ an am iatt g y ű ltü n k össze, am ivel itt találkozunk. Tehát az, hogy az ü n nepet m egünnepeljük azt jelenti, hogy az ün_neplés szintén tevékenység^Szakkifejezéssel intencionális" tevékenységnek nevezhetjük. Ü nnepelünk azáltal, hogy valam ire összegyűlünk - s ez különösen világos ott, ahol a m ű v észet tapasztalatáról van szó. N em egyszerűen az együttlét m int olyan, hanem az intenció az, am i m indenkit egyesít és m egakadályozza, hogy a közösség beszélgető csoportokra v ag y saját élm ényeikbe m erülő egyénekre hulljon szét. Mi az ünnep időstruktúrája, s ebből kiindulva eljutha­ tunk-e a m űvészet ünnepszerűségéhez és a m űalkotás időstruktúrájához? Itt ism ét egy nyelvi megfigyelés útján haladhatunk. Szerintem a filozófiai gondolatok közlésének egyetlen lelkiism eretes m ódja az, hogy alávetjük m agunkat annak, am it a valam ennyiünket összekapcsoló nyelv m ár eleve tud. Ezért em lékeztetek rá, hogy az ünnepről szoktuk aztis m ondani, hogy „m án b eg eh tes" [járják]. N yilvánvaló, hogy az ü nnep „járása" [Begehung] viselkedésünknek egy egészen sajátos tevékenységm ódja. „B egehung", „járás" érzékelnünk kell a szavak jelentésárnyalatait, ha gondol­ kodni akarunk. A „B egehung" [„járás"] nyilvánvalóan olyan szó, m ely kifejezetten m egszünteti az elérendő cél képzetét. A „B egehung" [„járás"] olyan, hogy nem kell m en n ü n k valahova, hogy aztán m egérkezzünk. Am ikor egy ü n n ep e t „járunk" Ibegehen], az ü n n ep m indig és egész idő alatt ott van. Az ünnep időjelíege az, hogy „járják" [begángen w lrd], s nem esik.szét egym ást felváltó pillanat

tok tartam ára. Persze szoktak csinálni ünnepi pro g ram o ka t, vag y azis tentiszteletet artik u lált m ó d o n rende/,/.ül-, Mii időtervet is felállítunk. D e m in d ez csak azért történik, meri az ü n n e p e t „járjuk" [begehen]. Ilyenkor aztán „járás,hi.il " [Begehung] form áit is diszponibilisen alakíthatjuk. IV a „járás" [Begehung] id őstruktúrája nem az idő feletti disz, ponálás. „Az ü n n e p h ez h o zzátarto zik a visszatérés jelleg nem m ondom ^ hogy feltétlenül, habár"eg)Tmé]yeEBTrIé1(‘inl)('n talán ezt is m ondhatnánk. Az u g y an igaz, hogy a v isszatérő ünn ep ek et m egkülönböztetjük az egyszeri ünnepektől. A kérdés az, hogy V oltaképpen m eg az egyszeri ü n n ep is m in igényli-e m egism étlését. A visszatérő ünnepeket nem azét t nevezzük így, m ert egy id ő ren d b e illesztjük őket, hanem ellenkezőleg, az ünnep visszatérése hozza létre az id ő ren ­ det: az egyházi év valójában an n ak az elsőbbségét repre­ zentálja, am i a m aga idejében jön, am inek m egvan a maga ideje, s nincs alávetve valam iféle absztrakt időszám ításna k vagy időkitöltésnek - de ezt reprezentálják azok a formák is, m elyekben m ég mi, a m ag u n k absztrak t időszám ítása ellenére sem egyszerűen a h ó n ap o k szám áról is hasonlók ról beszélünk, hanem igenis karácsonyról, hú sv étró l és ,1 többi ünnepről. Ú gy látszik, hogy az itt szóban forgó id ő n ek két ala pia p asztalata van.30 Az idő norm ális gyakorlati tapasztalata a /, „idő valam ire", tehát az az idő, am ellyel ren delkezünk, am elyet beosztunk, am ely van vagy nincs nekünk, vagy úgy gondoljuk, hogy nincs. Ez struktúrája szerint „üres" idő, m elyre azért v an szükségünk, hogy valam ivel kitölt sük. Az ilyen üresség tap asztalatán ak szélsőséges esete .1 /, unalom . Az időt ilyenkor a m aga arctalan ism étlőd ésri 111111 sáb a n ,“bizonyos fokig valam i kínzó jelenidőként tap asz­ taljuk. Az unalom ürességével a m ásik üresség, az elfogla 11

64

65

ság áll szem ben: am ikor soha nincs időnk és szüntelenül szándékunkban van valam i. Á valam it szándékozás itt az időtapasztalat: oIyárTm o3]aként jelenik meg, m elyben az időt a szándékozott valam ihez szükséges időként tapasz­ taljuk, v ag y olyan időként, am elyhez ki kell várni a m egfe­ lelő pillanatot. A két szélsőség, az unalom és a sürgés-for­ gás egyform án látja az időt: olyannak, m int am i sem m ivel vagy valam ivel „ki v an töltve". Az időt itt valam i olyasm i­ ként tapasztaljuk, am it „űzni kell" vagy m ár el van űzve. Az időt itt nem időként tapasztaljuk. Van azonban egy egészen m ásféle időtapasztalat is, m ely szerintem a legm é­ lyebb rokonságban v an m ind az ünnep, m ind pedig a m űvészet időjével. A kitöltendő, üres idővel ellentétben ezt kitöltött időnek vagy saját időnek fogom nevezni. M inden­ ki tudja, hogy ha itt v an az ünnep, akkor ezt a pillanatot vagy időszakaszt kitölti. Ez nem valaki által történik, akin ek k i kell töltenie egy üres időt, hanem fordítva: az idő vált ünnepivé, am ikor elérkezett az ünnep ideje, s közvetlenül ezzel függ össze az ünnep m egtartásának jellege. Ez az, am it saját időnek nevezhetünk, s am it saját élettapasztala­ tunkból valam ennyien ism erünk. A saját idő alapform ái, a gyerm ekkor, az ifjúkor, az érett kor, az öregkor és a halál. Itt nem szám olunk és n em az üres pillanatok hosszú sorát rakjuk össze egész idővé. Az idő egyenletes, órával m ért folyásának szakadatlansága sem m it sem m ond n ek ü n k az ifjúságról és az öregségről. Az az idő, am elyben valaki fiatal vagy öreg, nem az órával m ért idő. N yilvánvalóan szaka­ dás v an benne. Az em ber hirtelen m egöregszik vagy hirte­ len m eglátja valakin, hogy az „m ár nem gyerek"; am it itt észreveszünk, az a m i időnk, a saját idő. M árm ost szerintem az ü n n ep re is jellem ző, hogy saját ünnepélyessége révén időt ír elő, s ezzel időt állít m eg és elidőzésre késztet b en ­ nünket - ez az ünneplés. Az a szám olgatás és diszponálás,

m ely az idővel való rend elk ezésü n k et egyébként jellem zi, az ünn ep lésb en ú g y szólván m egáll. A m egélt életnek ettől az id őtapasztalatától egyszerű az átm enet a m űalkotáshoz. A m űvészet jelensége g o n d o lk o ­ dásunkban m in d ig nagyon közel áll az élet alap m eg h atá­ rozásához: az életnek u g yanolyan stru k tú rája van, m in t az „organikus" lénynek. P éldául m in d en k i érti, ha azt m o n d ­ juk: „a m űalkotás valam iképp szerves egység". G yorsan tisztázható, hogy m it ak aru n k ezzel m ondani: érezzük, hogy a látvány, a szöveg és egyebek m in d en részlete, m in ­ den m ozzanata egységet alkot az egésszel, úg y h o g y az egész nem h at úgy, m intha darabokból rak ták volna össze vagy a részlet nem lóg ki, m int valam i élettelen dolog, m ely a történés áram áb an úszik. Ellenkezőleg: m in d en valam i középpont k ö rü l ren d ező d ik el, s an n ak v an alárendelve. H iszen az élő szervezeten is azt értjük, hogy ilyen k ö zép ­ pont v an benne, ú gyhogy részei nem egy m eg határozott harm ad ik célnak v an n ak alárendelve, h anem a szervezet önfenntartását és saját elevenségét szolgálják. K ant ezt je­ lölte a „cél nélküli célszerűség" szép kifejezésével, am i az eleven org an izm u sn ak és a m ű alk o tásn ak nyilvánvalóan egyaránt sajátja.31 E nnek m egfelel a m űvészi szép egyik legrégebbi m eghatározása: valam i akkor szép, „ha sem m it sem lehet hozzátenni és sem m it sem lehet elvenni belőle" (Arisztotelész).32 Persze ezt nem szó szerint, h anem cum grano salis kell érteni. Sőt m eg is fordíthatjuk ezt a d efiní­ ciót és azt m ondhatjuk: a szépnek m ondott m ű feszültségtel­ jessége épp abban m utatkozik meg, hogy bizonyos fokig megengedi a változtatásokat, helyettesítéseket, hozzáfűzéseket és elhagyásokat, m indezt azonban egy struktúraközpont­ ból kiindulva, m elyet nem szabad érinteni, ha m eg akarjuk őrizni a képződm ény eleven egységét. A műalkotás ennyiben

66

67

tényleg az élő szervezethez hasonlít: önm agában stru k tu ­ rált egység. Ez viszont azt jelenti, h o g y saját idője is van. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy fiatalsága, érett kora és öregsége van, m int az igazi eleven szervezetnek. Az viszont nagyon is igaz, hogy a m űalkotást sem időbeli kiterjedésének m érhető tartam a, hanem saját id ő stru k tú rá­ ja határozza m eg. G ondoljunk a zenére. M indenki ism eri azokat az elnagyoltan m eghatározott tem póelőírásokat, m elyeket a kom ponisták a zenem ű egyes tételeinek m egje­ lölésére használnak; ezek valam i nagyon határozatlan d o ­ logra vonatkoznak, m ely azonban m égsem csupán a zene­ szerző technikai útm utatása, m intha az ő tetszésétől függ­ ne, hogy valam it gyorsabbra vagy lassabbra kell „venni". Az időt helyesen kell venni, tehát úgy, ahogy a m ű kívánja. A tem póelőírások csak utalások, hogy be tudják tartani a helyes tem pót vagy helyesen tudjanak beállítódni a darab egészére. A helyes tem pót sohasem lehet m érni, kiszám íta^ni»,Korunk egyik nagy tévedése, m elyet a gépi m űvészet tett lehetővé, hogy a m űvészet területén is szabványosíta­ nak, am i bizonyos országokban (főleg ott, áhol központi irányítás érvényesül) a m űvészetipar területére is átcsapott, péld áu l a zeneszerző autentikus lem ezfelvételét vag y az általa autorizált autentikus felvételt an n ak valam ennyi tem pójával és ritm ikájával együtt kanonizálják. E törekvés beteljesedése az előadóm űvészet halálát jelentené, egy m e­ chanikus eszköztár venné át a helyét. H a a reprodukcióban m ár csak u tán o zzu k az egykori autentikus előadást, akkor term éketlen tevékenységre v ag y u n k kárhoztatva, am it a m ásik, a hallgató észrevesz - ha ugyan m ég egyáltalán észrevesz valam it. Itt ism ét az azonosság és különbség közötti m ozgástér szám unkra rég ism ert m egkülönböztetéséről v an szó. A zenem ű saját időjét, az irodalm i szöveg saját hangját kell

m egtalálni, s erre csak belső h allásu n k képes. A zenei re ­ produkciók, a versm ondások, a színházi előadások, b árm i­ lyen nagy m ű v észek lép n ek is fel b en nük, csak ak k o r köz­ vetítik m ag án ak a m ű n ek a valóban m űvészi tapasztalatát, ha belső fü lünkkel m ég valam i egészen m ást is hallunk, m int am i valóságosan, az érzékeink előtt történik. A m ű felépítéséhez nem reprodukciók, az előadások vag y színé­ szi teljesítm ények m int olyanok szolgáltatják a köveket, hanem az, am i felem elkedik e belső hallás idealitásába. Ezt valam ennyien tapasztaljuk, p éld áu l am ikor egy költem ény különösen a fülünkben van. Senki sem tudja n ek ü n k m eg­ felelően előadni a verset, m ég m i m ag u n k sem . M i en nek az oka? Itt nyilvánvalóan ism ét a reflexió m unkájára, a voltaképpeni szellem i m unkára b u k k an u n k az ú g y n ev e­ zett élvezetben. Az ideális képző d m én y csak azért jöhet létre, m ert tevékenyén tú llép ü n k a kísérő m ozzanatokon. Például egy költem ényt csak akkor tu d n án k tisztán befoga­ dói hozzáállással, adekvát m ódon hallani, ha egyáltalán nem volna sem m ilyen individuális hangszíne. U gyanis ilyesmi nincs a szövegben. Á m de m indenkinek v an v ala­ m ilyen egyéni hangszíne. Nincs o lyan han g a világon, am ely el tu d n á érni egy költői szöveg idealitását.33 Kísérő m ozzanatai, kontingenciája m iatt bizonyos értelem ben m indegyik zav aró an kell hogy hasson. M eg kell szab ad u l­ n u n k ettől a kontingenciától, s ebben áll az az egy ü ttm ű k ö ­ dés, m ely e játékban rán k m int játszótársakra hárul. A m űalkotás saját időjének tém ája különösen jól leírható a ritm us tapasztalatán. Miféle furcsa dolog ez a ritm us? Pszichológiai ku tatáso k kim utatták, hogy a ritm izálás m a­ g án ak a h allásn ak és a felfogásnak egyik formája.34 H a szabályosan ism étlődő zajok vag y h angok sorát futtatjuk le, akkor egyetlen hallgató sem tudja m egállni, h o g y ne ritm izálja ezt a sort. M árm ost hol v an valójában a ritm us?

Az objektív fizikai időviszonyokban, h anghullám okban és hasonlókban - vagy a hallgató fejében? Nos, ez kétségkívül olyan alternatíva, m elyet m int olyat a m aga nyerseségében azonnal m eg tu d u n k érteni. Hisz az a helyzet, hogy a ritm ust kihalljuk és ugyanakkor belehalljuk. A m onoton hangsornak ez a példája persze nem példa a m űvészetre de m egm utatja, hogy m ég a form ába belehelyezett ritm ust is csak akkor halljuk, ha saját bensőnkből eredően ritm izálunk, azaz valóban saját tevékenységet fejtünk ki azért, hogy kihalljuk a ritm ust. Tehát m in d en m űalkotásnak v an valam ilyen saját idője, m elyet úgyszólván rán k kényszerít. Ez nem csak a tranzitorikus m űvészetekre, a zenére, a táncra és a nyelvre érvé­ nyes, h anem a statuáris m űvészetekre is: em lékezzünk vissza, hogy a képeket is felépítjük és olvassuk, vagy az építm ényt is „bejárjuk". Ezek is idő-m enetek. Az egyik kép gyorsabban vagy lassabban közelíthető m eg, m int a m ásik. S különösen így v an ez az építm ényeknél. A m ai sokszoro­ sított m űvészet egyik nagy ham isítása, h ogy bizonyos csa­ lódást érzünk, am ikor az em beri k ultúra nagy építm ényeit először látjuk eredetiben. A valóságban sohasem olyan festőiek, m int az általunk ism ert fényképen. Ez a csalódott­ ság valójában azt jelenti, hogy a fénykép alapján egyáltalán nem ju tu n k túl az építészeti m ű p u sztán festői látványán, nem ju tu n k el hozzá m int építm ényhez, m in t m űvészethez. H a ez a célunk, akkor oda kell m en n ü n k az építm ényhez és be kell m ennünk, ki kell lép n ü n k és körbe kell járnunk, lépésről lépésre m eg kell vele ism erkednünk, s m eg kell szereznünk azt, am it az építm ény saját életérzésünkszám ára tartogat, s am ivel életérzésünket fokozni tudja. Tehát a következtetést, m ely e rövid gondolatm enetből levonható, így foglalhatjuk össze: a m űvészet tapasztalatában az tö r­ ténik, hogy a m űalkotáson m egtanuljuk az elidőzésnek egy

sajátos fajtáját. E nnek az elidőzésnek nyilvánvalóan az a jellemzője, h o g y nem válik unalm assá. M inél inkább .il.nl ju k m ag u n k at neki, annál beszédesebbnek, v álto zato sab b ­ nak, gazd ag ab b n ak látszik . A m ű v észet időtapaszta la Iá n.i l> az a lénveee. h o g y m eg tan u lu n k elid ő zni?Talán ez .1 szá m unkra kiszabott véges m egfelelője annak, am it örökkév.i lóságnak neveznek. S m ost foglaljuk össze g o n dolatm enetünket. M int m in ­ d en visszatekintésben, itt is tu d ato sítan u n k kell, hogy ,1 g o n d olatm enet egészében m i volt az, am i előbbre vitl ben nünket. A kérdésben, m elyet m a a m űvészet ad fel n ek iin k , eleve ben n e van, hogy egym ástól távolodó, egym ással fe­ szü lten szem benálló tényezőket kell közelebb hozni egy­ m áshoz: egyfelől a történeti látszatot, m ásfelől pedig .1 progresszív látszatot. A történeti látszatot a m űveltség, .1 képzés elvakultságának nevezhetjük, m ely csak azt tarlj.i jelentősnek, am it a kulturális hagyom ányból m egszokl unk. A progresszív látszat épp ellenkezőleg, egyfajta ideológia kritikai elvakultságban leledzik, am ikoris a kritikus a /l hiszi, h o g y az időnek a m ával és a h o lnappal újra kell kezdődnie, s a hagyom ányt, am elyben állunk, keresztül kasul ism eri és m aga m ögött hagyja. Á m de a m űvészei tém ájának igazi rejtélye épp a m últbelinek és a jelenleginek az egyidejűsége. Semmi sem csupán alsóbb lépcsőfok és sem m i sem csupán elfajzás, ellenkezőleg: azt kell kérdez nünk, h o g y m i az, am i az ilyen m űvészetet önm agával egyesíti, s a m űvészet m iképp győzi le az időt. Erre: a kérdésre három lépésben p ró b áltu n k válaszolni. Az első lépés a játékfelesleg jelenségében keresett antropológiai alapvetést. Az em beri élet legm élyebb m eghatározó tulaj donsága, hogy az em ber a m aga ösztönszegénységében, .1 viselkedését rögzítő ösztönfunkciók hiányában szabad nak tudja m agát, s u g y anakkor tu d atáb an v an a szabadság

70

71

r veszélyeinek, s pontosan a szabadság az, am i az em bert em berré teszi. Itt a N ietzsche által inspirált filozófiai antro­ pológia felism eréseit követem , m elyet Scheler, Plessner és G ehlen dolgozott ki. M egpróbáltam kim utatni, hogy innen ered az em beri lét voltaképpeni em beri m inősége, a m ú lt és a jelen egyesítése, a korok, a stílusok, a fajok és az osztályok egyidejűsége. M indez em beri. Az em ber m egkülönböztető jegye, ahogy ezt bevezetőben m ondottam , M ném oszünének, az em lékezetben tartás és a m egőrzés m úzsájának sugárzó tekintete. Fejtegetéseim egyik alapm otívum a az volt, hogy tudatosítsam : a világhoz való viszonyulásunk­ ban és alakítói igyekezetünkben - form aadóként vagy a fo rm ajáték résztv ev ő jek én t-am u lan d ó k m eg tartását akar­ ju k elérni. E nnyiben nem véletlen, hanem a szellem bélyege a játék belső transzcendenciáján, ezen a tetszőlegesbe és szabadon választottba túlcsorduló feleslegen, hogy e tevékenységben az em beri létezés végességének tapasztalata csapódik le sajátos m ódon. H isz azzal, hogy az em ber tudatában v a n a halálnak, gondolkodása túllép véges létének korlátain. A sírokban elhelyezett tárgyak, a halottkultusz és a tem etke­ zési m űvészetre, áldozati ajándékokra fordított rop p an t pénzek a m ulan d ó n ak és elillanónak a m egőrzését jelentik új, saját tartósságot kölcsönözve neki. Ú gy látom , hogy ez az a lépés, m ellyel gondolatm enetünk egészét tekintve előbbre jutunk, ha nem csak azt állapítjuk m eg, hogy a játék felesleg-jellege az a voltaképpeni alap, am elyen alkotvaform álva felem elkedünk, hanem m ögötte rejlő m élyebb antropológiai m otívum ként azt is felism erjük, am i az em ­ beri játékot, s különösen a m űvészet játékát a term észet valam ennyi játékform ájától m egkülönbözteti: azt, hogy tartósságot kölcsönöz. Ez volt az első lépés, m elyet m egtettünk. Ehhez kapcso­

lódott azu tán a kérdés, hogy tu lajdonképpen mi az., ami ebben a form ajátékban és alakká-változásban, k ép ző d ­ m énnyé „rögzülésben" jelentős szám unkra, m egszólít ben nünket. Ezen a p o n to n a szim bólum régi fogalm ához kap csolódtunk. M ost itt is szeretnék továbblépni. Azt m ondol tűk: a szim bólum az, am iről valam it újra felism erünk ahogy a v endéglátó a tessera hospitalis-ról újra felismeri .1 vendéget. D e m i az újrafelism erés? N em az, hogy valam it ism ét látunk. A z újrafelism erések sora nem találkozások sorozata: az újrafelism erés a z t jelenti, h o g y v alam it ak ként ism erün k fel, am iként m á r ism erjük. Az em beri „F,inban sung" [a környező világ o tthonunkká válása] - a szót I le­ geitől kölcsönzőm - v o ltaképpeni folyam ata abban áll, hogy az újrafelism erés m ár elszakadt az első m egism erke­ dés esetlegességeitől, és az ideális szintjére em elkedett. Ezt m in d an n y ian ism erjük. Az újrafelism erésben m in d ig b e n ­ ne rejlik, hogy m ost m ár valódibb ism eretünk v an annál, am elyre az első találkozás pillanatnyi elfogultságában ké ­ pesek voltunk. Az újrafelism erés m eglátja a m u lan d ó b an a m arad an d ó t. K szim bólum nak és a m űvészi nyelveli szi m b őlü m tartaim án ak az az igazi funkciója, hogy véghezvigye ezt a folyam atot. Persze a kérdés, m elyre a választ keress ü k, épp az volt, hogy tulajdonképpen m it lehet m ég újrafelis­ m erni, am ikor olyan m űvészetről van szó, am elynek nyel ve, szókészlete, szintaxisa és stílusa oly sajátosan üres és szám u n k ra oly idegennek v ag y k u ltú rán k nag y klasszikus hagyom ányaitól oly távol állónak látszik? N em ép p az jellem zi-e a m o d ern m űvészetet, hogy m élységes szim bó ­ lum szegénysége a m űszaki, a gazdasági és a társadalm i haladás m in d en rohanó progresszizm usa m ellett is meg ­ foszt b en n ü n k et az újrafelism erés lehetőségeitől? M egpróbáltam kim utatni, hogy itt nem lehet egyszerűen a szim bólum bőség gazd ag korszakairól és a szim bólum ki

üresedés szegény korszakairól beszélni, m intha az elm últ korok kedvező és a jelenkor kedvezőtlen volta egyszerű adottságok lennének. A szim bólum valójában a felépítés feladata. Az újrafelism erés lehetőségeit kell biztosítanunk, m égpedig a feladatok nagyon széles körében, s a találkozás igen különféle kínálataival szem ben. íg y bizonyára nem m indegy, hogy történeti képzettségünk alapján és a polgári kultúraüzem hez szokva egy olyanszótárat tanulunk-e m eg im m ár történetileg elsajátítva, am ely korábbi korok szám á­ ra a beszéd m agától értetődő szókészlete volt, úgyhogy a m űvészettel való találkozásunknál a történeti m űveltség körébe tartozó m egtanult szótár is hallatja a hangját, vagy pedig új, eddig ism eretlen szótárakat p róbálunk kibetűzni, s feladatunk az, hogy m egtanuljuk olvasni őket. H isz tudjuk, hogy m it jelent az olvasni tudás. Azt jelenti, hogy a b etű k szinte eltűnnek, m ár észre sem vesszük őket, s egyedül a beszéd értelm e épül fel. C sak ha m ár m inden összhangban van, s ezzel végbem egy az értelem konstitúció, akkor szólunk így: „M egértettem , am it itt m ondanak." Csak ez teszi teljessé a form ák nyelvével, a m űvészet nyel­ vével való találkozásunkat. így m ost m ár rem élhetőleg világos, hogy kölcsönös viszonyról van szó. Elvakult, aki azt hiszi, hogy az egyik az övé lehet, a m ásikat pedig félrelökheti. N em lehet eléggé hangsúlyozni: aki azt hiszi, hogy a m o d ern m űvészet elfajzott, az a régebbi korok nagy m űvészetét sem tudja igazán m egérteni. L ássuk be, hogy a m űalkotásokat előbb m eg kell tan u ln u n k betűzgetni majd olvasni, s csak aztán kezdenek beszélni. A m o d ern m ű v é­ szet arra figyelm eztet, hogy a betűzgetés és az olvasás elsajátítása nélkül a régi m űvészet nyelvét sem hallanánk. Persze ez a feladat nem egyszerűen előfeltételezi vagy ajándékként kapja a kom m unikative közös világot, h anem épp ez a kom m unikatív közösség az, am it fel kell építenie.

A „képzeletbeli m úzeum ", A ndré M alraux-nak ez a híres m egfogalm azása, m ely azt is jelenti, hogy valam ennyi m ű ­ vészeti k o rszak és teljesítm ényeik egyidejűleg v an n ak jelen tu d atu n k b an , úgyszólván e feladat önkéntelen elism erése -ig a z , nem szerencsés form ában. U gyanis képzeletünkben mi m ag u n k h o zz u k össze ezt a „gyűjtem ényt", s a p o én épp az, hogy soha sincs b irto k u n k b an és n em készen találjuk, m int a m ú zeu m b an a m ások gyűjtem ényét. Vagy m ásképp szólva: m in t véges lények, hagy o m án y o k talaján állunk, akár ism erjük őket, akár nem , s függetlenül attól, hogy tudatosítjuk őket vag y az újrakezdés illúziójában élü n k m indez nem érinti a tradíciók h atalm át felettünk. V iszont nagyonis n em m indegy b elátásunk szám ára, hogy szem b e­ nézünk-e a hagyom ányokkal, m elyeknek talaján állunk, s a lehetőségekkel, m elyeket a jövőt illetően biztosítanak szám unkra, vagy azt képzeljük, h o g y el tu d u n k fordulni a jövőtől, m elybe életünkvezet, s képesek v ag y u n k újrap ro g ­ ram ozni és újraalkotni m agunkat. A h agyom ány persze nem pu szta konzerválást jelent, h an em átültetést. Az átü l­ tetésben p ed ig az is benne van, h o g y sem m it sem h ag y u n k m eg változatlanul és p u sztán konzerválva, h anem valam i régebbit m eg tan u lu n k új m ó d o n m o n d an i és m egérteni. Például a fo rd ítást is szoktuk „átültetésnek" n evezni. A fordítás jelensége csakugyan moHeTIszerűen m utatja meg, hogy valójában mi a tradíció. A m egm erevedett iro­ dalm i n y elvnek saját nyelvünkké kell válnia. Az irodalom csak ekkor lesz m űvészet. Ez u g y an ú g y érvényes a képzőm űvészetre és az építészetre is. G ondoljunk arra, hogy m ekkora feladat az elm últ k o ro k nag y építm ényeit term é­ kenyen és szak szerű en összeegyeztetni a m o d ern élettel és an n ak közlekedési form áival, látási szokásaival, világítási lehetőségeivel és hasonlókkal. P éldaként h ad d m eséljem el, hogy m ennyire m eghatódtam , am ikor az Ibériai-félszige-

74

75

1 ten utazva végre egy olyan dóm ba jutottam , ahol Spanyolország és Portugália régi katedrálisainak igazi nyelvét nem árnyékolta be elektrom os lám pák fénye. Az ablaknyílások, m elyeken át m integy a világosságba tekintünk ki, s a nyitott kapu, m elyen át a fény Isten házába árad - nyilvánvaló, hogy Isten em e hatalm as v árainak ez volt az igazi m egkö­ zelítési m ódja. Persze ez nem azt jelenti, hogy látási szoká­ sainkat egyszerűen ki tu d n á n k iktatni. Erre u g y an ú g y nem v ag y u n k képesek, m int életm ódunk, közlekedési szokása­ ink és hasonlók kikapcsolására. De a feladat, a m ának és a m últ em e kőből való m aradványainak az összeegyeztetése jól szem léltem , hogy m i a hagyom ány. N em m űem lékápo­ lás a puszta m egóvás értelm ében, hanem állandó kölcsönviszony jelenünk és an nak céljai, valam int am a m últak között, m elyek m i m ag u n k is vagyunk. Tehát ez a lényeg: azt, am i van, lenni hagyni. A lenni-hagyás azonban nem azt jelenti, hogy csupán m egism ételjük, am it m ár tudunk. N em valam i ism étlésélm ény form ájában, hanem m agának a találkozásnak a hatására hagyjuk lenni azt, am i volt, annak a szám ára, aki vagyunk. •’ Végül a harm ad ik pont: az ünnep. N em kívánom elism é­ telni, hogy az idő és a m űvészet saját idője hogyan viszo­ nyul az ün n ep saját időjéhez, hanem arra a po n tra szeret­ ném irányítani a figyelmet, hogy az ünnep az, am i m in d en ­ kit egyesít. Szerintem az ünneplést az jellem zi, hogy csakis an nak szám ára valam i, aki részt vesz benne. Ezt olyan sajátosságnak tartom , m elynek teljesen tu d atáb an kell len­ nünk. H a erre visszaem lékezünk, kritikusan kell viszo­ ny u ln u n k m ai kulturális életünkhöz, a m űélvezetre kijelölt helyekhez s azokhoz az epizódokhoz, am ikor a m űveltség­ tapasztalat form ájában m entesülünk a hétköznapi lét szo­ rításától. H isz a szépség fogalm ához az is hozzátartozik, hogy nyilvánosságot, tekinteteket és tekintélyt igényel. Ez 76

viszont az t jelenti, hogy itt egy életrendről v an szó, m ely többek közt a m űvészi alakítás form áit is átfogja: a d ek o rá­ ciót, életterü n k építészeti form álását, az élettér díszítését a m űvészet v alam ennyi lehetséges form ájával. H a a m ű v é­ szetnek valóban v an valam i köze az ünnephez, ak k o r az csak az lehet, hogy egyfelől tú l kell lépnie a fentebb leírt rendeltetés határain, s így a m űveltségi előjogok h atárain is, m ásfelől p ed ig társadalm i életü n k kom m erciális stru k ­ túráival szem ben is im m u n isn ak kell m aradnia. Ezzel nem akarom kétségbe vonni, h o g y a m űvészettel üzletelni is lehet, s hogy a m űvészek esetleg m ű v eik kom m ercializálásának is áldozatul eshetnek. Ez azonban nem a m űvészet igazi funkciója, és soha nem is vo lt az. Legyen szabad em lékeztetnem néhány tényre. Itt v an p éldául a nagy görög tragédia - m a m ár a legjobban kép zett és legéleselm éjűbb olvasónak is kom oly feladat. Szophoklész vag y A iszkhülosz ném elyik k ardala szinte herm etik u san h at him nikus m on d atain ak töm örségével és kihegyezettségével.S m égis: az attikai szín h áz m indenkit egyesített. Sikere, az a ro p p an t népszerűség, m elyre a játékok kultikus integrációja az atti­ kai színházban szert tett, arról tanúskodik, hogy nem egy felső réteg reprezentációja volt v ag y nem egy zsűri m egelé­ gedését szolgálta, m ely aztán kiosztotta volna a díjakat a legjobb d arab o k között. Ehhez hasonló m űvészet az euró p ai polifónia nag y tö r­ ténete, m ely a gregorián egyházi zenéből ered. Egy h a rm a ­ d ik tap asztalat pedig olyan, am elyben m ég m a is v ala­ m ennyien részesü lh etü n k csakúgy, m in t a görögök, és­ p edig u g y a n a n n a k a tárgynak, az an tik trag éd ián ak a kapcsán. A m oszkvai M űvész Színház első vezetőjét 1918ban vag y 1919-ben, a forradalom u tán m egkérdezték, hogy m ilyen forradalm i darabbal akarja m egnyitni a forradalm i szín h ázat - s ő hatalm as sikerrel vitte színre az Oidipusz

I király-1. Az a n tik tragédia m inden időben és m inden társa­ dalom szám ára! E nnek keresztény ellenpárja a gregorián korái és m űvészi kibontakozása, de ugyanígy Bach passió­ zenéje is. M indenkinek látnia kell: itt m ár n em p u szta h an g ­ versenylátogatásról v an szó; itt valam i m ás tö rté n ik H ang­ versenylátogatóként világosan felismerjük, hogy o tt nem olyan közösségform áról v an szó, m int am ely a tem plom ­ ban gyűlik össze egy passiózene előadása alkalm ából. Ez utóbbinál hasonló a helyzet, m in t az antik tragédia eseté­ ben. A z ilyesm i a m űvészi, zenei, történeti m űveltség leg­ m agasabb igényeinek ugyanúgy megfelel, m int az em beri szív legegyszerűbb szükségleteinek és hajlam ainak. Tehát egészen kom olyan állítom: a Koldusopera vagy azok a hanglem ezek, m elyekről a m ai fiatalok által_ oly kedvelt m odern dalok hangzanak fel, ugyanilyen légi ti _mek. E z e k n e k ism e g v a n n á k a m egszólalás és alközösséglétesítés olyan lehetőségei, m elyek felette állnak az osztá­ lyoknak és a m űveltségi előfeltételeknek. Ezzel nem a tö­ m eglélektani járvány kábulatára gondolok, m ely szintén létezik és kétségkívül m indig is létezett a valódi közösség­ tapasztalat m ellett. N em vitás, hogy m ai világunkban, am i­ kor erős ingerek árasztanak el bennünket, s a kom m erciá­ lisán irányított kísérletezés gyakran m ár felelőtlenséggé v á lik sok m inden van, am iről nem tudjuk m egm ondani, hogy valóban közösséget terem t-e. A kábulat m int olyan nem m arad an d ó kom m unikáció. De nem Hagyhatjuk fi­ gyelm én Ö vül, hogy gyerm ekeink a zenében való feloldó­ d ást vagy az absztrakt m űvészet sokszor igen kopárnak tetsző form áit m ily m agától értetődően érzik könnyű és közvetlen kifejeződésüknek. Bizonyára m indenki tanúja v o ltm ár, ahogy idősebbekés fiatalok azon civakodtak, hogy m elyik rá d ió m ű so rt hall­ gassák vagy m elyik hanglem ezt tegyék fel. V ilágosan kell

látnunk, h o g y am it itt a nem zed ék ek viszályában vagy jobban m o n d v a a nem zedékek közti folytonosságban ta­ pasztalu n k - m ert hisz m i idősebbek tan u lu n k - , az m ag á­ ban a társad alo m b an is végbem egy. H atalm asat téved, aki azt hiszi, h o g y m ű v észetü n k csu p án a felsőbb réteg m ű v é ­ szete. Aki így gondolkodik, az elfelejti, hogy a stadionok, a gépcsarnokok, az autópályák, a közk ö n y v tárak és a szak is­ kolák g y ak ran fényűzőbben v an n ak felszerelve, m in t kitű ­ nő régi h u m an ista gim názium aink, m elyekben az iskola p o ra szinte a képzés egyik elem e v o lt - s m elyekért én őszintén bánkódom . Végül elfeledkezünk a töm egm édiu ­ m okról és arró l a diffúziós hatásról is, m elyet társad alm u n k egészére gyakorolnak. Fel kell ism ernünk, hogy az ilyen dolgokat m ind ig lehet értelm esen is használni. K étségtelen, hogy az em beri civilizációra ro p p a n t veszélyt jelent az a passzivitás, m elyhez a k u ltú ra túl kényelm es sokszorosító eljárásainak az alkalm azása vezet. Ez főleg a tö m eg m éd iu ­ m okra érvényes. De épp itt találkozik m indenki - az id ő ­ sebbek, ak ik v o n zz ák és nevelik a fiatalságot, csakúgy m int a fiatalok, akiket v o n zzanak és nevelnek - azzal az em beri követelm énnyel, hogy saját tevékenységük révén tan ítsa­ n ak és tanuljanak. Ugyanis a követelm ény, m ely előttünk áll, pontosait ez: aktivizálnunk kell saját tudás vágyunka t és v álasztási képességünket a m ű v észet és m in d en egyéb iránt, am it a töm egm édium ok útján terjesztenek. C sak ek ­ kor tap asztalu n k m űvészetet. A form a és a tartalom elválaszthatatlansága am a m eg-nem -különböztetésként v a ló ­ sul m eg, m elynek révén a m ű v észet tu d n ek ü n k m ondani valam it és képes kifejezni bennünket. E n n ek b elátásáh o zelég tisztázn u n k azo k atazellen fo g al m akat, m elyekben ez a tap asztalat úgyszólván lecsapódik. Két szélsőséget szeretnék bem utatni. Az egyik az ism erősség élvezetének a formája. M eg g y ő ző d ésem szerin t ebből

78

79

ered a giccs és az antim úvészet. Ilyenkor azt halljuk ki, am it m ár tudunk. Semmi m ást nem akarunk hallani, s az ilyen találkozásban azt élvezzük, hogy nem felforgat, hanem a m aga lagym atag m ódján igazol bennünket. Ez azt jelenti, hogy a m űvészet nyelvére felkészült befogadó az ilyen hatásnak épp a szándékoltságát érzi. Észreveszi, hogy itt akarnak vele valam it. M inden giccsben van valam i ebből a g yakran nagyon jóhiszem ű, nagyon jószándékú és jó in d u ­ latú igyekezetből - s m égis épp ez az, am ivel m egsem m isíti a m űvészetet. M ert m ű v é s z e t rsalc akkor lehet valam i, ha nekünk m agunknak kell felépítenünk a képződm ényt a szótár, a form ák és a tarta Imak eTsajatTtasaváX hogy v aló­ ban végbem enjen a kom m unikáció. A m ásodik form a a giccs ellenpárja: az esztétikai ínyenc­ ség. Ezt különösen az előadóm űvészekhez való viszonyuJásB an lehet tetten érni. O perába m ennek, m ert a Callás énekel, n em p edig azért, m ert ezt a bizonyos o perát adják elő. M egértem , hogy ezt teszik. De állítom , hogy ez nem fogja közvetíteni a m űvészet tapasztalatát. N yilvánvalóan m ásodlagos reflexió, ha a színészt vagy az énekest és egyál­ talán a m űvészt közvetítő funkciójában tudatosítjuk: a m ű ­ alkotás tökéletes tapasztalata olyan, hogy épp az előadók diszkrécióját csodáljuk: azt, hogy nem önm agukat m u tat­ ják m eg, hanem a m űvet, an nak kom pozícióját és belső koherenciáját ú g y szólaltatják m eg, hogy az akaratlanul is m agától értetődővé válik. Itt két szélsőséggel találkozunk: az egyik a m eghatározott m anipulálható célok iránti „m ű ­ vészetakarás", m ely a giccsben jelenik meg, a m ásik pedig az az eset, am ikor a m űalkotás hozzánk szóló igazi m o n ­ dandóját teljesen figyelm en kívül hagyják, s csak az eszté­ tikai m inőségek m ásodlagos gyönyöreit élvezik. Az igazi feladat szerintem e két szélsőség közt található. A bban áll, hogy elfogadjuk és betartjuk, am it a valódi m ű ­

vészet form aereje és -színvonala közvetít szám unkra. Vé­ gül is egyfajta álproblém a vag y m ásodlagos kérdés, hogy eközben egyáltalán m ennyit m o zg ó sítu n k abból a tu d á s­ ból, m elyet történeti kép zettség ü n k n ek köszönhetünk. A régebbi k orok m űvészete csak az idő és az elevenen m eg­ őrződő, elevenen változó h ag y o m án y szűrőjén ju t el h o z­ zánk. A m o d ern nonfiguratív m ű v észetn ek u g y anilyen fe­ szes és töm ör lehet a szerkezete, s ugyanilyen lehetőségei van n ak arra, h o g y közvetlenül szólítson m eg b en n ü n k et — persze csak legjobb alkotásaiban, m elyeket m a m ég aligha tu d u n k m egkülönböztetni az utánzatoktól. A m űalk o tás­ ban m arad an d ó , tartós képződm énnyé változik az, ami m ég nem egy képző d m én y zárt összefüggésében v an jelen, hanem tovaáram lik, úgyhogy am ikor az ilyen k ép ző d m é­ nyekbe belenövünk, egyben tú ln ö v ü n k önm agunkon. „A tétova időben v an egy s m ás, m i tarth a tó "’ - ez m a a m űvészet, ez volt tegnap és ez v o lt m indig. Fordította Bonyhai Gábor

Jeg yzetek

1. M ost in: H .-G . G adam er, Ges. WerkeBd. 5.187-211. 2. Vö. eh h ez k ét H eg el-tan u lm án y o m at ebben a k ötetben [Ges. Werke Bd. 8. - E nde d ér K unst? V on H egels Lehre v öm Verg an genheitscharakter d e rK u n stb is z ű r A nti-K unst v o n H e u te (1985) és D ie Stellung d ér P oesie im System d ér H egelschen Á sthetik u n d die Frage d es V erg an g en h eitsch arak ter d é r K u n st (1986)], s főleg D ieter H en rich „K unst u n d K u nstphilosophie d é r G egenw art. Ü b erleg u n g en m it R ücksicht au f H e* „in dér zaudernden Weile einiges H altbare sei" - Gadamer allúziója Hölderlin Kenyér és bor c. versére, a m ásodik versszak. soraira -aszerk.

gél" c. tanulm ányát in: Immanente Asthetik - Ásthetische Refle­ xión, Lyrik als Paradigma dér Modeme, kiad. W olfgang Iser, M ünchen 1966, és az én recenzióm at in: Philosophische Rund­ schau 15 (1968) 291. skk. (most Bd. 8. 62. skk.) 3. L ásd G ottfried Boehm, Studien zűr Perspektivitat. Philosophie und Kunst in dér Frtihen Neuzeit, Heidelberg 1969. 4. Lásd ehhez a kötetben (Ges. Werke Bd. 8.) levő írásaim közül: Kunst und Nachahmung és Vont Verstummen des Bildes. 5. L ásd „V e rstu m m e n d ie D ich ter?" c. ta n u lm á n y o m a t in: Zeitwende. Die neue Furche 5 (1970) 364. skk., m o st Ges. Werke Bd. 9. 362. skk. 6. Lásd R einhart Koselleck, „H istória m agistra vitae", in: Natúr und Geschichte. Kari Löwith zum 70. Geburtstag, szerk. H erm an n B raun és M anfred Riedel, S tuttgart 1967. 7. Phaidr. 265d d g /líav ISéav avvopáv. 8. Arisztotelész, Metaphysika E l, 1025b18 skk. 9. Platón, A z állam 601d, e. 10. Arisztotelész, Poétika 9,1451 b. skk. 11. L ásd A lfréd Baeum ler, Kants Kritik dér Urteilskraft. Ihre Ge­ schichte und Systematik, 1. köt., H alle 1923, Bevezetés. 12. L ásd ehhez a kötetben (Ges. Werke Bd. 8.) A n schauung u n d A nschaulichkeit valam int Igazság és módszer, G ondolat, 1984. ford. Bonyhai Gábor 52. skk. 13. K ant, Kritik dér Urteilskraft, §§22, 40. (M agyarul: A z ítélőerő kritikája, A kadém iai, 1966. ford. H erm an n I.) 14. Lásd elem zésem et in: Igazság és módszer, id. kiad. 59. skk. 15. Lásd M ax Kommerell, Lessing und Aristoteles. Untersuchung über die Theorie dér Tragödie, Frankfurt am M ain, 1970.4. kiad. 16. Lásd ehhez a kötetben (Ges. Werke Bd. 8. 86. skk.) Das Spiel dér Kunst és az Igazság és módszer megfelelő oldalait (88. skk.). 17. K ant, Kritik dér Urteilskraft, §13. 18. Ingard en , Das literarische Kunstwerk, Tübingen, 1972. 4. kiad. (m ag y a ru l: A z irodalmi műalkotás, G o n d o la t 1977. fo rd . B onyhai Gábor) és a Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez c. írásom at (válogatásunkban - a szerk.)

82

19. Lásd eh h ez Épületek és képek olvasása (vő. v álo g atásu n k b an - a szej-k.). 2ű. H am ann, Asthetik, L eipzig 1911. 21. G adam er, Igazság és módszer, id. kiad. 97. skk. 22. H egel, Vorlesungen über die Asthetik, kiad. H ein rich G ustav H otho, B erlin 1835, Einl. 1 ,1. (M agyarul: Esztétikai előadások. I. A kadém iai K iadó, ford. Zoltai D énes 1952.109. skk.) 23. E zt T heodor W . A dorno részletesen leírta az Ásthetische Theoriebán, F ra n k fu rt am M ain, 1973 (első kiad ása in: Gesammelte Schriften, 7. köt., F ran k fu rt am M ain, 1970). 24. A z allegóriarehabilitációjához, vö. Igazság és módszer, id. kiad. 69. skk. 25. W alter Benjám in, Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit, F ran k fu rt am M ain, 1969 (edition su h rkam p 28). (M agyarul: A m űalkotás a technikai sokszorosíthatóság k o rszak áb an in: Kommentár és prófécia G ondolat, 1969. ford. Barlay László.) 26. Lásd M artin H eidegger, Dér Ursprwig des Kunstwerkes, S tu tt­ gart, 1960. (Reclams U niversal-B ibliothekN r. 8446 [2]), m ost G. A. Bd. 8: Holzivege F rankfurt, 1977, s ehhez írásom at „Die W ahrheit des K unstw erkes" in: Ges. Werke Bd. 3. 249-261. (M agyarul: m in d k ét írás H eid eg g er - A műalkotás eredete E u ­ rópa, 1988. ford. Bacsó Béla) 27. Lásd H erm ann Koller, Die Mimesis in dér Antiké. Nachalmiung, Darstellung, Ausdruck, Bem 1954. (Dissertationes Bemenses 1,5) 28: W. F. Ottó, Dionysos. Mythos undKultus, Frankfurt am Main, 1933. 29. K. K erényi, „Vöm W esen des Festes", in: Gesammelte Werke, 7. köt.: Antiké Religion, M ünchen, 1971. (M agyarul: A z ü n n ep lényege in: Halhatatlanság és Apollón-vallás, M agvető K iadó, 1984. ford. T atár G yörgy 333. skk.) 30. Lásd „Ü ber leere u n d erfüllte Zeit" c. íráso m at in: Ges. Werke Bd. 4. 137-153. (lásd v álo g atásu n k b an is - a szerk.). 31. K ant, Kritik dér Urteilskraft, Bevezetés. 32. A ristoteles, EthikaNikomacheiaB 5, llOóbio. NikomakhosziEthika, M agyar H elikon, 1971. ford. Szabó M iklós, 42. 33. Ehh»z részletesebben lásd „Stim m e u n d Sprache" (Ges. Werke

Bd. 8., - lásd válo g atásu n k b an - a szerk.) és „H ö ren - Sehen Lesen" u. ott. 34. L ásd R ichard H önigsw ald, „V öm W esen des R h y th m u s", in: Die Grundlagen dér Denkpsychologie. Studien und Analysen, Leipzig, Berlin, 1925.2. kiad.

Az üres és a betöltött időről (1969)

Jól ism ert az a tapasztalat, m elyet A ugustinus a Vallomá­ sok 11. könyv ében ír le, am ikor azt m ondja, pon to san érteni véli, m i az idő, ha nem g o n d olkodik el rajta. A m int azonban figyelm ét erre irányítja és világosan m eg kéne m ondania, mi valójában az idő, tehetetlenné válik. Ú gy tű n ik szám o m ­ ra, hogy az időproblém a au g u stin u si elem zésének b eveze­ tőjében található híres leírás m in d en valódi filozófiai b i­ zonytalanság prototípusa. A m agátólértetődőség folytán m eg nem g o n d o ltb an való elrejtőzés olyan, m int egy erőtel­ jes, ellenállásnélkülisége m iatt legyőzhetetlen ellenállás, mellyel a filozófiai gondolkodás és m egérteni akarás m in ­ dig szem betalálja m agát. A m agátólértetődőt elgondolni különös nehézségű feladat. O lyasvalam it kell állítani, am i azáltal próbálja m egvonni m agát, hogy állandóan az em ber m ögé kerül. Szám om ra a filozófiai m egism erés egyik alap ­ vető jellem zőjének tűnik, hogy sajátos nyugtalansága e n ­ nek a m egvonásnak a hátba tám adó tapasztalatából szá r­ mazik. Ö nm agában m indig a m egvonás és a h ián y az, am elyik tolakodóbb és feltűnőbb a m egszokott m egbízható létezésével szem ben. A filozófus szám ára azonban az ilyen m egvonás különös form ában jelentkezik. A visszavonás a m agátólértetődőségbe egy állandóan m egújuló zavar, am it egy, a dialektikus vitahelyzetből kölcsönzött szóval p ro b ­ lém ának neveznek. A filozófia összes nag y alapkérdésére ez a stru k tú ra jellem ző, hogy nem hagyják m ag u k at olyan 85