A szép aktualitása A művészet mint játék, szimbólum és ünnep (1974)
N agyon fontos körülm énynek tartom , hogy a m űvészet lej’, ilimációjának kérdése nem csak aktu ális, hanem u g y an ul kor iggn rég i'tém X T üdöm ányos pályám kezdetén ezzel a kérdésseTfögTálkoztam, s egy írást is közöltem róla 1934ben Platón és a költők cím m el.1 Valóban, legjobb tu d o m á sunk szerint a szókratizm us újfajta filozófiai érzülete és ludásigénye volt az, am ely az európai történelem során először, legitim ációjának kérdése elé állította a m űvészetet. Itt első ízben v ált láthatóvá, hogy a m eglehetősen kötetle nül á tvett és értelm ezett hagyom ányos tartalm ak képi vagy epikai továbbadása nem m agától értetődően jogosult arra .r/. igazságra, am elyre igényt tart. így tehát ez valóban régi és komoly tém a, m ely m in d ig akkor vetődik fel, am ikor újfajta igazságigény áll szem ben a tradíciónak azzal a for májával, am ely a költői lelem ény vagy a m űvészi form anyelv alakjában hagyom ányozódik. G ondoljunk a késő anlik kultúrára és gyakran felpanaszolt képellenességére. AkI őri bán, am ik o r a fala k a t in k ru sztáció k , jn o z a ik o k és dekorációk borították, a korabeli.képzőm űvészek arra p a naszkodtak, hogy az ő idejük lejárt. H asonló érvényes a szónoki és költői szabadság korlátozására és m eg szü n teté sére is, m ely a róm ai b irodalom terjeszkedését kísérte a késő antik világban, s m elyre Tacitus a szónoki m ű v észet h a nyatlásáról szóló híres dialógusában, a Dialógus de oratoriInin-bán panaszkodott. G ondoljunk azonban m in d en ek
ig
előtt - s ezzel m ár közelebb is v ag y u n k a m ai korhoz, m int első pillantásra gondolnánk —arra az álláspontra, m elyet a kereszténység foglalt el a készen talált m űvészeti hagyo m ánnyal szem ben. Szekuláris döntés volt, am ikor véget v etettek annak a képrom bolásnak, m ely az első évezred keresztény egyházának fejlődésével, főleg a 6. és a 7. szá zad ban következettbe. Az egyház ek k o ra képzőm űvészek form anyelvének s később a költészet és az elbeszélő iroda lom beszédform áinak is új értelm et tu d o tt adni, m ely a m űvészetnek új legitim itást biztosított. Ez m egalapozott döntés volt, ugyanis a hagyom ányos form anyelv csak a keresztény kinyilatkoztatás új tartalm ában tu d o tt új legiti m ációt találni. A „Biblia pauperum ", a szegények Bibliája - tehát azoké, akik nem tu d ta k olvasni vagy nem tudták latinul, s ezért a kinyilatkoztatás nyelvét nem tu d tá k telje sen m egérteni - m int képekben történő elbeszélés a m ű v é szet igazolásának egyik legfőbb vezérm otívum a volt E uró pában. Mai m űveltségtudatunk jórészt e döntés gyüm ölcseiből, tehát az európai m űvészet nagy történelm éből táplálkozik, m ely a középkori keresztény m űvészetben és a görög-róm ai m űvészet és irodalom hum anista m egújításában közös form anyelvet alakított ki önértelm ezésünk közös tartalm ai szám ára, s tartott egészen a 18. század végéig, addig a nagy társadalm i átrétegződésig és politikai változásig, m ellyel a 19. század kezdődött. Az osztrákés a délném et kultúrrégióban felesleges volna szavakkal is ecsetelni az antik és a keresztény tartalm aknak azt a szintézisét, m ely a baro k k m ű v észet hatalm as hullám verésében oly elevenen pezseg. Persze a keresztény m űvé szetnek és a keresztény-antik, keresztény-hum anista h a gyom ánynak ezt a világkorszakát is érték tám adások és változásokon m ent át, m elyek közül az egyik legfontosabb 12
N reformáció befolyása volt. A reform áció sajátos m ó d o n
ej’,y új m űfajt állító tiTcözéppontba: a hívők közös tem plom i énekén alapuló zenei form át, egy olyan zene form áját, m ely .i izó felől lehelt új lelket a zene form anyelvébe - g o n d o l11m k H einrich Schützre és Jo h an n Sebas tian Bachra - s ezzel 0 keresztény zene teljes h agyom ányát tu d ta ú gy folytatni, hogy valam i ú jat h o zott létre - töretlen hag y o m án y ez, moly a korálénekkel, azaz végső soron a latin him nusznyelv és a gregorián dallam egyesítésével kezdődött, am i ,,,i nagy p áp a" tiszteletére lerótt ad o m án y volt. Ezzel a háttérrel biztosítottuk a kezdeti tájékozódást a problém ához, a m űvészet igazolásának kérdéséhez. Kér1lis fel tevésünkhöz igénybe vehetjük azoknak a segítségét is, akik valaha ugyanezen a k érd ésen gondolkoztak. Ezzel nem akarjuk tagadni, hogy a m űvészet új helyzetét, m elyet s /iz a d u n k b a n élünk meg, csakugyan egy egységes h ag y o m ány m eg szak ad ásán ak kell tekinteni, m elynek utolsó n,így hullám a a 19. század volt. Am ikor Hegel, a spekulatív Idealizmus nag y m estere előbb H eidelbérgben majd Berlin ie n esztétikai előadásait tartotta, egyik vezérlő m otívum a ,i „m űvészet m ú ítjelleg érő r szóló tanítás volt.2 H a H egel I i rdésfeltevését rekonstruáljuk és újra átgondoljuk, cso dálkozva fedezzük fel, h o g y m ilyen jól m egfogalm azta azt ti kérdést, am elyet m i in téztü n k a m űvészethez. Bevezetéslen t ezt szeretném röviden ism ertetni, hogy belássuk: vizs)■■ilódásaink előrehaladtával m iért kell kérdésekkel b o ly gatnunk az uralkodó m űvészetfogalom m agátólértetődőuégét, s m iért kell fe ltá rn u n k azo k at az antro p o ló g iai alapokat, am elyeken a m űvészet jelensége nyugszik, s amelytől elindulva kell k id o lgoznunk a m űvészet új legiti mációját. „A m űvészet m últjellege" - H egel ezzel a m egfogalm a zással azt az igényét fejezte ki egészen radikális m ódon,
j hogy m agát az igazság m egism erését is m egism erésünk : tárgyává teszi, hogy m agának az igazságnak a tudását is tudja. Ez a feladat és ez az igény, m ellyel a filozófia m indig is fellépett, H egel szerint csak akkor teljesül, ha a filozófia egy nagy összegezésben és aratásban gyűjti m agába és em eli a fogalom szintjére az igazságot, m ely az időben történetileg kibontakozva jelenik m eg. A hegeli filozófia ezért akarta elsősorban épp a keresztény kinyilatkoztatást em elni a fogalom szintjére. Ez m ég a keresztény tanítás legm élyebb m isztérium ára, a Szenthárom ság tanára is é r vényes, m ely m eggyőződésem szerint m int a gondolkodás provokálása és az em beri felfogás határait túllépő ígéret az európai gondolkodás szüntelen éltetője volt. H egel valóban azzal a vakm erő igénnyel lépett fel, hogy filozófiája m ég a keresztény tanításnak ezt a legm élyebb m isztérium át is átfogja, m elyen a filozófusok és a teológuso k so k é v sz á z a d o n á tg o n d o lk o d ta k ,s am it kiéleztek, fino m ították és elm élyítették, s e keresztény tanítás teljes igaz ságát a fogalom form ájában gyűjtötte össze. Itt m ost nem fogom bem utatni ennek az úgyszólván filozófiai szen th á rom ságnak, a szellem állandó feltám adásának dialektikus szintézisét, ahogy azt H egel próbálta végrehajtani, de m eg kellett em lítenem , hogy H egel hozzáállása a m űvészethez és a m űvészet m últjellegéről szóló tétele egyáltalán érth e tővé váljék. H egel ugyanis - velü n k ellentétben - elsősor b an nem a nyugati-keresztény képhagyom ány végére gon dol, m ely akkoriban tényleg bekövetkezett. O kortársként egyáltalán nem azt érezte, hogy a m űvészet az elidegene désbe és a provokációba veti m agát, ahogy ezt m i éljük meg m a az absztrakt és nonfiguratív képzőm űvészeti alkotások kortársaiként. Bizonyos, hogy H egel azt a reakciót sem tapasztalta m agában, am ely m a aL o u v re m inden látogató jából kiváltódik, am ikor belép a nag y és érett európai festé14
iI I
V I I I Í R P I I H I W H M V M IA H W H iH fllH M M n H H H H M M M M H R M M I
fizetnek ebbe a nagyszerű gyűjtem ényébe, s elsőként a kései 18. és a korai 19. század forradalm i m űvészetének forradal mi és koronázási jeleneteket ábrázoló képeivel találja m ag át #/,emben. Hegel b izonyára nem arra g o n d o lt - hogy is tehette vi >1na? - , hogy a b arokk és an n ak késő rokokó form ái jelentették az utolsó európai stílust az em beri történelem színpadán. N em tu d h atta, am it m i visszatekintve tu d u n k , hogy a 20. század b an a 19. század történeti béklyóinak merész lerázása m ás, vakm erő értelem ben teszi igazzá azt ti /, állítást, h o g y m in d en eddigi m ű v észet valam i m últbeli nek látszik. A m ikor ő a m űvészet m últjellegéről beszélt, akkor arra gondolt, hogy a m űvészet im m ár nem oly m ó don m agától értetődő, m in t a görög világban és az isteni ábrázolásában volt. A görög világban a m űvészet az isteni megjelenése volt a szoborban és a tem plom ban, m ely a déli napsütésben n y ito ttan em elkedett a tájban, sohasem z á r kózva el a term észet örök erőitől; a nagy szobor volt, m ely ben az isteni em berek alkotta form ában és em berek alakjáI>an szem léletesen m utatk o zo tt m eg. H egel tétele v o ltak ép pen az, h o g y a görög k u ltú ra szám ára saját m űvészeti formáiban nyilvánult m eg az isteni, am i m ár a kereszlénység szám ára is lehetetlen volt, m ert Isten túlvilágiságánakúj és m élyebb belátása a képzőm űvészeti form ákban és ii költészet képi nyelvén nem tudja ad ekvát m ódon kifejez ni saját igazságát. A m űalkotás im m ár nem m aga az isteni, melyet tisztelünk. A m űvészet m últjellegét kim ondó tétel ben az is benne van, hogy az antik világ elm últával a m űvészet szükségképp igazolásra szorul. M ár u taltam rá, hogy ezt az igazolást a keresztény egyház és az an tik hav.wimányt m agába olvasztó hum anizm us hajtotta végre a szazadok során, s ez a nagyszerű teljesítm ény az, am it európai keresztény m űvészetnek nevezünk.
M eggyőzően hangzik, hogy a m űvészet egy olya 1 kor ban, am ikor erős legitimáció ágyazta bele a környező vi lágba, m agától értetődő integrációt terem tett a közösség, a társadalom , az egyház és az alkotó m űvész önfelfogása között. A m i problém ánk azonban épp az, hogy ez a m agátőlértetődés és vele együtt az átfogó önértelm ezés közössé ge m ár a 19. században m egszűnt. Ezt fejezi ki H egel tétele. A nagy m űvészek többé-kevésbé m ár akkor ú g y érezték, hogy nincs helyük az iparosodó és kom m ercializálódó tár sadalom ban, s a vándorcigányokról - a „bohém ekről" kialakult régi k ép et saját bohém sorsukkal látták igazolva. A m űvész m ár a 19. században is abban a tu datban élt, hogy im m ár nem fűzi m agától értetődő közösség azokhoz az em berekhez, akik között él és akik szám ára alkot. A 19. századi m űvész nem egy közösség tagja, hanem m egterem ti saját k ö zö ssé g ét- m indazzal a pluralitással együtt, am ely az ilyen helyzethez illik, s m indazzal a túlfokozott elvárás sal egyetem ben, am ely ezzel szükségképp együttjár, ha a bevallott pluralitásnak azzal a igénnyel kell összekapcso lódnia, hogy egyedül a m űvész saját alkotásm ódja és ü ze nete az igaz. V alóban ez volt a 19. századi m űvész m essianisztikus tudata; egyfajta „új üdvözítőnek" (Im m erm ann kifejezése) érezte m agát az em berek felé tám asztott igényé ben: a kiengesztelés új üzenetét hozza, s a társadalom kire kesztettjeként azzal fizet ezért az igényért, hogy m űvész voltában m ár csak a m űvészetért m űvész. De mi ez ahhoz a m egütközéshez és lökéshez képest, m ellyel szá zad u n k újabb m űvészete teszi próbára kollektív önfelfogásunkat? Szeretnék tapintatosan hallgatni arról, hogy például az előadóm űvészeknek m ennyire kényes d o log a hangversenyterem ben m egszólaltam a m odern zenét. Általában csak a m űsor közepére tehetik - különben a közönség vagy nem érkezik időben vagy túl korán távozik:
i il y.ii 1 1Kílyzet fejeződik ki ebben, m ely korábban lehetetlen vnlt, ■■n iclynek jelentőségéről el kell g ondolkoznunk. A z a |nr)',h rom lottság ju t itt kifejezésre, am ely egyfelől a m űvék/i'l mint m űveltségvallás, m ásfelől p ed ig a m ű v észet m int ii lm nIm i m űvész provokációja k ö zö tt van. E nnek kezdetei
X
volt az előfutára. E m lékezteteka kubista form arom bolásra, m ellyel 1910 k örül a kor szinte valam ennyi nagy m űvésze legalább egy ideig kísérletezett, s gondoljunk arra, hogy ez a kubista hagyom ányszakadás hogyan m ent á t a festészet tá rg y v o n a tk o z á sá n a k teljes m eg szű n éséb e. F üggőben hagyhatjuk azt a kérdést, hogy tárgyi elvárásainknak ez a m egszüntetése valóban teljes-e. Egy azonban biztos: alaposan lerom bolták azt a n aiv m agától é rte tőd és t, hogy a kép lá tv á n y - o ly a n látvány, am ilyet a m indennapi'életta pasz talat nyújt a term észetről vagy az em ber által form ált ter m észetről. A kubista vagy nonfiguratív képet m ár nem lehet „unó intuitu", csupán felfogó tekintettel nézni. Sajátos tevékenységet kell hozzá kifejteni: a különböző fazettákat, m elyeknek részei a vásznon m egjelennek, saját m u n k án k kal kell egyesíteni, s akkor a végén ugyanúgy m egragadhat és felem elhet ben n ü n k et egy alkotás m ély összhangja és helyessége, m int a régebbi korokban a közös képtartalom . A kérdés éppen az lesz, hogy ez m it is jelent reflexiónkat illetően.4 Em lékeztetek a m odern zenére s a harm óniák és disszo nanciák teljesen új szótárára, m elyet ez a zene használ, a sajátos sűrítésre, m elyet azzal érnek el, hogy szakítottak a kom pozíció régi szabályaival és a n ag y klasszikus zene tételépítkezésével. Ezt ugyanúgy nem lehet figyelm en kivül hagyni, m in t azt a tényt, hogy am ikor végigjárunk egy m úzeum ot és a legújabb m űvészi fejlődés term eibe lépünk, valóban m agunk m ögött h agyunk valam it. H a belem erülü n k az újba, akkor a régebbiekhez visszatérve befogadókészségünk sajátos elhom ályosulását figyelhetjük meg. Ez persze csak kontrasztreakció, s egyáltalán nem valam i m ara d an d ó veszteség m arad an d ó tapasztalata, de épp annak ' a kontrasztn ak az élessége válik vele világossá, am ely a m űvészet új és régi form ái között feszül.
|
i
I j
8
I j |
( ,»ii)cloljunkah erm etik u s költészetre, m ely a filozófuso|uil m indig is különösen érdekelte. M ert úg y látszik: am it jltrtsok nem értenek, a&La filozófus hivatott m eg érten i. I' m űnk költészete valóban a szem antikai érthetőség hatái .1 it; hatolt, s a legkiválóbb szóm űvészek legnagyobb teljeII m enyeinek talán épp az a sorsa, hogy tragikusan elné m uljanak a k im o n d h atatlan előtt.5 E m lékeztetek az új d rám.'ira, m ely az idő és a cselekm ény egységének régi tan át már rég elfelejtett m esének tartja, s m elyben m ég a jellem egységét is tu d ato san és hang sú ly o zo ttan m egsértik, s ez az uj d rám án ak egyenesen form aelvévé válik, m int p éld áu l Bortolt Brechtnél. S em lékeztetek a m o d ern építészetre: micsoda felszabadulás - vagy kísértés? -v o lt, am ikor az új ,i nyagok segítségével valam i olyasm it tu d tak szem beállíta ni a régi statikai törvényekkel, am i m ár nem is hasonlít építésre, a kövek egym ásra h o rd o tt rétegeire, h anem v ala mi teljesen újat te re m t-é p ü le te k e t, m elyek szinte a h eg y ü kön vagy vékony, gyenge oszlopokon állnak, s ahol a házat, az oltalm azó falakat úgy nyitják m eg, hogy sátorszerű te tőzetté, fedéllé válnak. Ezzel a rövid áttekintéssel csupán azt kívántam tudatosítani, h o g y valójában m i is történik, s m iért v et fel m a a m űvészet új kérdést. Ezzel azt akarom m ondani: m iért a gondolkodás feladata m egérteni, hogy mi a m űvészet. Ezt a feladatot különböző síkokon szeretném kifejteni. Először is, v an egy általános alapelv, m elyből kiindulunk: am ikor erről a kérdésről gondolkozunk, a m értékeket úgy kell m egválasztani, hogy ne csak a m ú lt és a hagyom ány nagy m űvészetét fogják át, h anem a m odern m űvészetet is, m ert hisz ez utóbbi nem csakszem behelyezkedik az előbbi vel, h an em erőit és ösztönzéseit is belőle m erítette. N em csak arról v an szól, hogy a m ai m űvészek a hag y o m án y nyelvének ism erete nélkül egyáltalán nem lettek volna ké19
pesek m erész újításaikra, s nem csak arra gondolok, hogy a befogadót is állandóan a m ú lté s ajelen egyidejűsége veszi körül —nem csak akkor, am ikor m úzeum ba m egy és sorba járja a term eket, v ag y am ikor talán hajlam ai ellenére a hangversenyek program jában vagy a színdarabokban m o d ern m űvészettel vagy akár csak a klasszikus m űvészet m o d ern ista előadásával kerül szem be. H anem m indig. M indennapi életünk útját a m últ és a jövő egyidejűsége szegélyezi. A nyitott jövőnek és a m egism ételhetetlen m ú lt n ak ezzel a horizontjával járni az u tat - ez a lényege a n n a k ,. am it „szellem nek" nevezünk. M ném oszüné, az em lékezet, az em lékező elsajátítás m úzsája, aki itt korm ányoz, egyben a szellem i szabadság m úzsája. Az em lékezet és az em lékezés, m ely felveszi m agába a m ú lt m űvészetét és m űvészéTünklTagyőínányait, s a hallatlanul form aellenes for m ákkal való új kísérletezés m erészsége a szellem egy és ugyanazon m űködtetése. M ajd fel kell m ég ten n ü n k a kér dést, hogy m i következik az egykorinak és a m ainak ebből az egységéből. • Ez az egység azonban nem csak esztétikai önértelm ezé sü n k kérdése. N em csupán arról a feladatról van szó, hogy tudatosítsuk: egy m élyebb k o n tinuitás.-hogyan kapcsolja... össze a m últ form anyelveit aje le n form arom bolásával. A m o dern m űvész igényében új társadalm i szereplő jelenik m eg. A polgári m űveltségkultusszal s an n ak m űélvezet szertartásaival való egyfajta szem benállás volt az, am i a m ai m ű v észt így vagy ú g y arra az ú tra csábította, hogy a mi aktivitásunkra is igényt tartson, ahogy ez a kubista vagy nonfiguratív képek em lített felépítésénél történik, ahol a változó látványok fazettáit a szem lélőnek kell lépésről lé pésre egyesítenie. A m űvész igényéhez az is hozzátartozik, hogy az új m űvészi érzületet, m elyből alkotása táplálkozik, egyúttal újfajta szolidaritásként, a m indenkit m indenkivel 20
H f llü illllí
egyesítő kom m unikáció új form ájaként léptesse m ű k ö d és be. Ezzel nem csak arra gondolok, h o g y a m ű v észet nagy alkotó teljesítm ényei ezerféle m ó d o n sü lly ed n ek le a h asz nálati tárg y ak és k ö rn y ezetü n k dekoratív alakításának v i lágába - v ag y m o ndjuk inkább így: nem lesüllyednek, h a nem beleszürem lenek, szétterjednek, s így az em b, er által — ■■ ni r ii — — — »■»«"J , -------------megmunkál];.világ egyfajta stílusegységét férem tikmag,. Ez m indig így volt, s nem kétséges, hogy az a k o nstruktív érzület, m ellyel a m ai k ép zőm űvészetben és építészetben találkozunk, szin tén m ély h atását érezteti azokban az esz közökben, m elyekkel a konyhában, a házban, a közleke désben és a nyilvános életben n ap o n ta érintkezünk. E gyál talán nem véletlen, hogy a m űvész alkotásában a h ag y o m á nyos elvárások és az új szokások olyan feszültségét győzi le, m elyet az alkotás egyik m eghatározójaként vezet be. Szélsőségesen m o d em m ű v észetü n k helyzete —ah o g y ezt a konfliktus és a feszültség jellege is m utatja - egészen szem beötlő. Problém a elé állítja a gondolkodást. Úgy látszik, itt két dolog áll szem ben egym ással: egyfelől történeti tu d atu n k , m ásfelől p ed ig a m odern em b er és a m odern m űvész reflektáltsága. A történeti tudatosságot, a történeti tu d ato t ne képzeljük túlságosan tudo m án y o sn ak vagy világnézeti jellegűnek. G ondoljunk egyszerűen arra, am i m in d en k i szám ára m agától értetődik, am ik o r egy m últbeli m űalkotással kerül szem be. T udatára sem ébre dü n k , h o g y tö rtén eti tu d attal k ö zelítjük m eg, m ert ez annyira m agától értetődő. A régi ru h ázato k at történeti kosztüm ként ism erjük fel, a hagyom ányos k ép tartalm ak at különféle kosztüm ökben fogadjuk el, és senki sem csodál kozik, am ik o r A ltdorfer az Alexanderschlacht-ban m agától értetődően v o n u ltat fel középkori lovagokat és „m o d em " csapatform ációkat, m intha N ag y S ándor ilyen köntösben győzte volna le a perzsákat.6 T örténeti han g o ltság u n k ezt 21
annyira m agától értetődőnek érzi, hogy egyenesen azt m e rem m ondani: ilyen történeti hangoltság nélkül talán egyál talán észre sem lehetne v enni a régi m űvészi alkotás helyes ségét, azaz mesteri voltát. Aki m ég m egütközne a m ásféle m ásságán, ahogy ezt a történeti nevelésben nem részesül tek tennék vagy tették volna - m ert ilyen em ber m a m ár aligha v a n -, az épp a tartalom nak és a form ának azt az egységét volna képtelen m agától értetődő voltában tapasz talni, m ely az igazi m űvészi alkotásnak nyilvánvalóan a lényegéhez tartozik. Tehát a történeti tu d at nem valam i különleges, tu d o m ányos vagy világnézetileg m eghatározott m ódszeres m a gatartás, hanem érzékeink szellem iségének egyfajta felsze reltsége, m ely m ár eleve m eghatározza látásunkat és m ű vészettapasztalatunkat. Ezzel nyilvánvalóan együttjár - s ez is a reflektáltság egyik formája hogy nem igénylünk olyan naiv újrafelism erést, m ely saját világunkat tárná is m ét a szem ünk elé valam i m arad an d ó v á rögzített érvé nyességben, hanem történelm ünk nagy hagyom ányához is m ásságának teljes tudatában közeledünk,S épp ezáltal v a g y u n k képesek elsajátítani - sőt ugyanez elm ondható egé szen m ás világok és k u ltú rák hagyom ányairól és m űal kotásairól is, m elyek nem gyakoroltak hatást az európai történelem re. V alam ennyien m agas fokú reflektáltságot h o zu n k m agunkkal, s a m ai m űvészt is ez teszi képessé term ékeny alkotásra. H ogy m indez m iért sikerülhet ilyen forradalm i m ódon, s hogy a történeti tu d at és an nak újfajta reflektáltsága m iért kapcsolódik össze azzal a visszavonha tatlan igénnyel, hogy m indaz, am it látunk és am i ott van, oly közvetlenül szól hozzánk, m intha azonosak volnánk vele - ennek vizsgálata nyilvánvalóan a filozófus feladata. Ezért vizsgálódásaink első lépéseként azt a feladatot jelö löm m eg, hogy kidolgozzuk a kérdésfeltevésünkhöz szük-
t.1 ■j'(‘S fogalm akat. Először a filozófiai esztétika helyzetén fó rom bem utatni azokat a fogalm Teszközökét, m elyek segítn y /'vel m eg ak aru n k birkózni a vázolt tém ával, u tán a pe(I ij> meg fogom m utatni, hogy itt vezető szerepe van három lokálomnak: vissza kell n y ú ln u n k a játék fogalm ához, ki I i*l 1 m u tatnunk, hogy a szimbólum n em m ás, m in t ö nm aj>imk újrafelism erésének lehetősége, s végül fel kell ism er nünk, hogy az ünnep lényege egy olyan kom m unikáció visszaszerzése, m elyben m indenki részesedik. A filozófiának az a feladata, hogy a különbözőségek m ögött is m egtalálja a közöst. „A z eidosz egységében egy belátni"7 - P lató n szerint a filozófiai d ialektikusnak ez a feladata. Tehát m ilyen eszközöket nyújt a filozófiai h ag y o mány ahhoz, hogy teljesítsük vagy legalábbis egy világo sabb önértelm ezés felé közelítsük feladatunkat, tudniillik azt a feladatot, hogy áth idaljuk azt a ro p p a n t szakadékot, mely az európai képzőm űvészet form ai és tartalm i h ag y o mányai illetve a m ai alkotók eszm ényei között tátong? Az első tájékozódást a „m űvészet" szó nyújtja. Sose szabad lebecsülni azt, am it egy szó m o n d an i képes nekünk. H iszen a szó a gondolkodás olyan teljesítm énye, m elyet az m ár előttünk elvégzett. Tehát itt a „m űvészet" szó az a pont, ahol tájékozódásunkat kezdeni kell. A kinek v an ném i tör téneti képzettségé, az tudja, hogy ez a szó alig 200 éve hordozza azt a kirekesztő és kitüntető értelm et, m ely m a kapcsolódik hozzá. M ég a 18. században is m agától értetődöft,Tfögy aki a”m űvészetre gondolt, an nak „szépm űvésze te t" k ellett^ o n d an T áT M ertm elk tte - az em ber m es terségbeíi tu d ásán ak nyilvánvalóan sokkal nagyobb területeként - o t t v oltak a m echanikai, vagyis a a technikai, a kézm űves és az ipari term elő m unka értelm ében v ett m űvészetek. Tehát a filozófiai hagyom ányban nem fogunk találni a m iénkhez hasonló m űvészetfogalm at. Az európai gondol23
kodás m egalapítóitól, a görögöktől épp azt kellene m egta nulnunk, hogy a m űvészet annak a tágabb fogalm ába tar tozik, am it A risztotelész poiétikeepisztémé-nek, tehát az elő állítás tu d ásán ak és képességének nevezett.8 A kézm űves előállító és a m űvész alkotó tevékenységében az a közös, és ezt a tu d ást az különbözteti m eg az elm élettől vagy a g y a korlati-politikai tudástól és döntéstől, hogy itt a m ű önálló sodik a tevékenységgel szem ben. Ez az előállítás lényegé hez tartozik, s m ajd em lékeznünk kell rá, am ikor a m űfo galom nak azt a kritikáját akarjuk m egérteni és határai közé szorítani, m elyet a m ai m odern m űvészet gyakorol a h a gyom ányos m űvészettel és a hozzá kapcsolódó polgári kultúraélvezettel szem ben. A kézm űves és a m űvész tevé kenységének egy m ű az eredm énye. Ez nyilvánvalóan kö zös vonásuk. A m ű m int a m unka szabályozott erőfeszíté sének intencionális célpontja szabadonbocsáttatik akként ami, kiléphet az előállító tevékenység m egkötöttségeiből. M ert a m ű p er definitionem a használatra rendeltetett. Platón gyakran hangsúlyozta, hogy az előállítás tudása és képessége a használatnak van alárendelve,vs an nak a tu d á sától függ, aki használatba veszi.9 A hajós m ondja meg, hogy a hajóácsnak m it kell építenie. Ez a régi platóni példa. A m ű fogalm a tehát a közös használat szférájára s így a közös m egértésre, az érthetőségben való kom m unikációra utal. M árm ost azonban az igazi kérdés az, hogy az előállító tu d ásn ak ezen a tágabb fogalm án belül a „m űvészet" m i ben különbözik a m echanikai m űvészetektől. A régi görög válasz, m elyen majd el kell m ég gondolkod nunk, úgy hangzik, hogy itt im itatív tevékenységről, u tá n zásról v an szó. Ez az utánzás a physis, a term észet teljes horizontjára vonatkozik. A m űvészet azért „lehetséges.'.U— m ert a term észet a m aga alakító tevékenységében m indig h ag y valam it, am it m ég alakítani lehet, az alakítás üres terét 24
e n g e d i átk itö ltésre az em beriszellem nek. Az általu n k „m ű
vészetnek" nevezett m űvészethez az o n b a n -e lle n té tb e n az előállítás általános form áló tevékenységével - m indenféle rejtély tapad, ugyanis a „m ű" n em „valóságosan" az, am it ábrázol, h an em csak im itatív funkciója van, s ezért egész sereg n agyon szubtilis filozófiai problém át vet fel, m in d e nekelőtt a létező látszat problém áját. M it jelent az, h o g y itt nem valam i valóságosat állítanak elő, h anem olyasm it, átninek „használata" nem valóságos használat: sajátos m ó don abban áll, hogy szem lélőn elid ő zü n k a látszatnál. Erről majd lesz m ég m ondanivalónk. Az azonban m ár m ost is világos, hogy a görögöktől nem v árh atu n k közvetlen segít séget, hisz ők azt, am it m i „m űvészetnek" nevezünk, leg feljebb a term észet u tán zásak én t értelm ezték. A z ilyen utánzásnak persze sem m i köze a m o d ern m űvészetelm élet rövidre zárt natu ralizm u sáh o z vag y realizm usához. Ezt egy híres idézettel szeretném alátám asztani A risztotelész Poéh'fcÁ-jából: „A költészet filozófikusabb, m int a történetírás."10 U gyanis m íg a történetírás csak arról szól, hogy akkor h o gyan történt, ad d ig a költészet azt m ondja el, hogy bárm ikor h o gyan történhet. M eg tan ítb en n ü n k et arra, hogy az em beri cselekvésben és elszenvedésben m eglássuk az általánost. Az általános azonban nyilvánvalóan a filozófia feladata, s így a m űvészet, m ivel az általánost célozza, filozófikusabb, m in t a történetírás. Ez azért m égiscsak v a lamiféle kezdeti útm utatás, m elyet az an tik örökségtől k a punk. V iszont sokkal nagyobb horderejű, a kortársi esztétika h atárain is tú lm u tató útbaigazítást nyújt a „m űvészet" szó értelm ezésének m ásodik része: a m űvészet „szépm űvésze tet" jelent. De m i a szép? A szép fogalmának m ég ma is sokféle .alkalm azásá val ta lál kozunk, m elyekben m ég tovább él valam i a kalon szó régi 25
%
és végső soron görög értelm éből. A „szép" fogalm ához bizonyos esetekben m ég mi is azt az értelm et kapcsoljuk, hogy valam it az erkölcsök, a szokások és hasonlók szente sítenek; hogy arra a valam ire - ahogy m ondani szoktuk fel lehet nézni, s az a rendeltetése, hogy ráirányuljanak a TeH ntetek. N yelvi em lékezetünkben m ég él a „szép erkölcsiség" kifejezés, m ellyel a ném et idalizm us (Schiller, H e gel) jellem ezte a görög állam és erkölcs világát, ellentétben a m o d ern állam gépezet lelketlen m echanizm usával. A „szép erkölcs iség" itt nem azt jelenti, hogy ez az erkölcsiség tele v an szépséggel azaz pom pával és dísszel, hanem azt, hogy a társadalm i élet valam ennyi form ájában él és látható az egészre kiterjedő rendező elv, s így lehetővé teszi, hogy az em ber állandóan önm agával találkozzék saját világában. M ég szám unkra is m eggyőző a „szépnek" az a m eghatáro zása, hogy m indenki elism erésén és egyetértésén alapul. Ezért a m i term észetes érzékünk szám ára is a „szép" fogal m ához tartozik, hogy nincs értelm e azt kérdezni: m iért tetszik? Célvonatkozás nélkül, m inden várható haszon nél kül, egyfajta önrendelkezést élvezve teljesül be a szép, és a m egm utatkozás öröm e árad belőle. Ennyit m agáról a szóról. Hol találkozunk a széppel úgy, hogy ez a lényege m eg győzően teljesül? H a m ár előre szert akarunk tenni a szép problém ájának egész horizontjára, sőt talán am a kérdés horizontjára is, hogy m i a „m űvészet", akkor em lékeztet n ü n k kell arra, hogy a görögök szám ára a kozm osz, az égbolt rendje jelentette a szép igazi szem léletességét. Ez püthagoreus elem a szép görög gondolatában. Az égbolt szabályos rendje a rend egyik legnagyobb szemléletessége. Az évszakok és a h ó n ap o k egym ásutánjanak, az éjjelek és a n a p p alok v áltak o zásán ak p erió d u sa i a rend ta p a sz talatának m egbízható állandóit képezik életünkben - épp a
26
mi em beri tevékenykedésünk és sürgés-forgásunk kétértel műségével és változékonyságával ellentétben. Ebben a tájékozódásban a szép fogalm a - különösen I'latón g o ndolkodásában - olyan funkciót kap, m ely m é lyen bevilágít problem atikánkba. Phaidrosz cím ű d ialó g u s b a n P latón egy n ag y m ítosz form ájában írja le az em ber rendeltetését, korlátozottságát az istenivel szem ben, belelui nyatlását testi, ösztönök által m eghatározott létü n k földhözragadtságába. Leírja a lelkek nagyszerű felvonulását, m elyben a csillagok éjszakai útja tükröződik. Egyfajta u ta zás ez az égbolt csúcsán, s a m en et élén az olüm poszi istenek kocsijai haladnak. Az em beri lelkek is fogatokat hajtanak, s követik az isteneket, akik naponta m egism étlik ezt a felvonulást. Az égbolt csúcsán aztán m egnyílik a rálátás a valódi világra. Itt m ár nem a földi, ú g ynevezett világtapasztalatunk állhatatlan, zűrzavaros nyüzsgését lát juk, h anem a lét igazi állandóit és m arad an d ó alakzatait. M árm ost a különbség az, h o g y m íg az istenek az igazi világgal találkozva teljesen átadják m agukat a látványnak, addig az em beri lelkek, m ivel összehangolatlan lélekfoga tok, ezt nem tudják zavartalanul tenni. Az em beri lélekhez az ösztönök is hozzátartoznak, m elyek m egzavarják a te kintetet, s ezért ők csak futólag, egy pillanatra láthatják az örök rendet. U tána aztán visszazu h an n ak a földre és elsza kad n ak az igazságtól, m elyről csak egészen halvány em lé keik m aradnak. S m ost következik, am it el akartam m o n dani. A földi lét súlyába szám ű zö tt lélek szám ára, m ely úgyszólván elvesztette tollait s nem képes felem elkedni az igazsághoz, létezik egy tapasztalat, m elynek h atására a tollazat ism ét nőni kezd és a lélek újból szárnyalni kezd. Ez nem m ás, m in t a szerelem nek és a szép szeretetének tap asz talata. P latón csodálatos b aro k k stílusban írja le, hogy az ébredő szerelem nek ez az élm énye hogyan tartozik össze a
szépnek és a világ igazi rendjének szellem i m egpillantásá val. A szépnek köszönhetjük, hogy sikerül tartó san vissza em lékeznünk a valódi világra. Ez a filozófia útja. Platón azt m ondja, hogy a s z é p a lcgm kábbjelővilágló és a legvon zóbb, ú g yszólván az ideálisnak a láthatósága. Ami ily m o llo n m indennél inkább eíőviláglik, á m eggyőző igazságnak és helyességnek ezt a fényét árasztja - ez az, am it a term é szetben és a m űvészetben szépként látu n k m eg valam enynyien, s am i an nak elism erésére kényszerít bennünket, hogy „ez m aga az igaz". Ebből a történetből a következő fontos ú tm u ta tá st szű r jük le: a szép lényege szerint egyáltalán nem az, hogy szem ben áll és ellentétben v an a valósággal, hanem az, hogy a szépség, bárm ily váratlan legyen is a vele való találkozás, egyfajta biztosíték arra, hogy a valóság m inden zűrzavarossága, tökéletlensége, gonoszságai,IH kem letlenségei, egyoldalúságai és végzetes eltévelyedései ellenére az Tgazsag n incs elérhetetlen m esszeségben, hanem találkozunk vele. A szépnek az az ontológiai funkciója, hogy áthidalja az ideális és a valóságos közt tátongó szakadékot. Tehát a jelző, m ely a m űvészetet „szépm űvészetnek" m i nősíti, egy m ásodik fontos ú tm u tatást nyújt vizsgálódása inkhoz. A harm ad ik lép és közvetlenül ahhoz vezet el bennünket, am it a filozófiatörténetben esztétikának nevezünk. Az eszté tika egészen késői találm ány, s születése - egyáltalán nem véletlenül - arra az időre esik, am ikor a m űvészet em inens értelm e kivált a szaktudások összességéből, s felszabadulá sával azt a m ár-m ár vallási funkciót kapta, m ellyel a m ű v é szet és fogalm a szám unkra rendelkezik. Az esztétika m int filozófiai diszciplína csak a 18. század ban, teh át a racionalizm us korában született m eg, s nyil vánvalóan m aga az újkori racionalizm us provokálta ki - ez
ulobbi p edig a 17. század b an kifejlődött term észettudo11 i,i nyok talaján sarjadt, m elyek m ind a m ai n apig m eg h atá rozzák v ilág u n k arculatát, s eredm ényeik egyre lélegzet elállítóbb tem p ó b an kerü ln ek át a technikába. Mi késztette a filozófiát arra, hogy ráeszm éljen a szép problém ájára? A racionalizm us figyelm e teljességgel arra irányult, h o g y feltárja a term észet m atem atikai törvényeit és felhasználja őket a term észeti erők kezelésére. A szép és ■i m űvészet tapasztalata ehhez k épest a végletes szubjektív önkény területének látszik. Ez vo lt a 17. század n ag y in d u lása. E gyáltalán m ire tarth at itt igényt a szép jelensége? A görög filozófiai h agyom ány azo n b an világossá teszi szá m unkra, hogy a szépben és a m űvészetben olyan jelentő séggel találkozunk, m ely túl v an az értelm ileg felfoghatón. I logyan lehet m egragadni en n ek igazságát? A lexander Baum garten, a filozófiai esztétika m egalapítója cognitio sensitivá-ról, érzéki m egism erésről beszélt. Az ism eretfilozófia szám ára, m elynek nag y h agyom ányát a görögök óta áp o l juk, az „érzéki ism eret" először p arad o x o n n ak látszik. Is m eret csak akkor lehet valam i, ha m aga m ögött hagyja a szubjektív érzéki feltételezettséget, s az észt, az általánost és a tö rv én y szerű t ragadja m eg a dolgokban. E kkor az érzéki a m aga egyediségében csak az általános tö rv én y sze rűség egyik eseteként szerepel. Az p edig nyilvánvalóan nem a szép tapasztalata, sem a term észetben sem a m ű v é szetben, ha az elénk kerülő valam ivel ú g y szám olunk, m in t am it v árn i lehetett, s valam i általánosnak az eseteként könyveljük el. Egy naplem ente, m ely elbűvöl ben n ü n k et, nem a n ap lem en ték egyik esete, h anem az a bizonyos m eg ism ételhetetlen naplem ente, m ely „az egek szom orújáté kát" adja elő szám unkra. Igazán azonban csak a m űvészet területén válik m agától értetődővé, hogy a m ű alkotást nem m ű alkotásként tapasztaljuk, ha m ás összefüggésekbe il-
28
29
lesztjük. „Igazsága", m elyet szám unkra tartogat, nem vala m i benne m egm utatkozó általános törvényszerűség. Ellen kezőleg: a cognitio sensitiva azt jelenti, hogy m ég abban is, am i látszólag csak az érzéki tapasztalat partikuláris tárgya, s am it m indig valam i általánosra szoktunk vonatkoztatni, m ég abban is v an valam i, am i a szépet látva m egragad ben n ü n k e t és arra kényszerít, hogy elidőzzünk az indivi duálisan megjelenőnél. Mi van ebben, am i m egfog bennünket? M it ism erünk m eg benne? M iért oly fontos és jelentős ez az individuális, hogy u g y an ú g y igazságra tarth at igényt, m int az „általá nos", például a m atem atikailag m egfogalm azható term é szettörvények? E kérdés m egválaszolása a filozófiai eszté tika feladata,11m e ly e t-ú g y g o n d o lo m -se g ítü n k ráeszm él ni saját problém afelvetésére, ha feltesszük a kérdést: m ely m űvészetektől várhatjuk a legm egfelelőbb választ erre a kérdésre. Tudjuk, hogy az em ber m űvészi alkotásainak spektrum a m ilyen változatos, hogy például a szóm űvésze tek vagy a zene m int tranzitorikus m űvészetek m ennyire különböznek a statuáris m űvészetektől, tehát a kép ző m ű vészetektől és az építészettől. A m édium ok, m elyekben itt az em ber alakító tevékenységét kifejti, igen különböző m egvilágításba helyezik ezt az alakítást. A filozófiai hagyo m ányban dereng egy válasz erre a kérdésre. B aum garten „ars pulchre cogitandi"-ként, a szépen gondolkodás m űvé szeteként határozta m eg az esztétikát. A kinek v an füle, az ebből a m egfogalm azásból rögtön kihallja az analógiát a retorikának „ars bene dicendi"-ként, a jól beszélés m ű v é szeteként való m eghatározásával. Ez nem véletlen. A re torika és a poétika ősidők óta összetartozik, s bizonyos értelem ben a retorikáé az elsőbbség: ez az em beri k om m u nikáció egyetem es form ája, m ely m ég m a is összehasonlít h atatlanul m élyebben h atározza m eg társadalm i életünket,
m int a tu d om ány. A retorika ars bene dicendi-ként, a jól beszélés m ű v észeteként való klasszikus m eghatározása m inden további nélkül m eggyőző. B aum garten n y ilv án v a lóan a retorikának erre a definíciójára tám aszkodva h atá rozta m eg az esztétikát a szépen „gondolkodás" m ű v é szeteként. Ez a definíció fontos utalást tartalm az arra, hogy .1 nyelvi m űvészeteknek talán különleges szerep ju t a m a gunk elé tű zö tt feladat m egoldásában. Ez annál is fo n to sabb, m ivel az irányadó fogalm ak, m elyeknek jegyében esztétikai vizsgálódásokat folytatunk, rend szerin t az ellen kező irányba tájékozódnak. G ondolkodásunk k ö zép p o n t jában szinte m indig a képzőm űvészetek állnak, s ezekre alkalm azzuk legkönnyebben esztétikai fogalm ainkat. En nek alapos oka van, s nem csak azért, m ert a színdarabok, a zenem űvek vag y az irodalm i alkotások tranzi torikus folya m atával ellentétben a statuáris m ű re könnyű rám utatni, hanem főleg azért, m ert am ikor a szépről gondolkodunk, m indig és m in d en ü tt jelen v an szám u n k ra a platóni ö rö k ség. Platón az igaz létet ősképként, a m egjelenő valóságot pedig az ilyen ősképek leképezéseként gondolta el. A m ű vészet szám ára ebben van valam i m eggyőző, ha n em k a p csolunk hozzá triviális értelm eket. Ezért am ikor a m űvészet tapasztalatát akarjuk m egragadni, kísértésbe esünk, hogy v isszasüllyedjünka m itikus szókincs m élységeibe, és olyan új szavakkal próbálkozzunk, m int p éld áu l a „látott kép" (Anbild) kifejezés, m elybe összevonható lenne a kép látv á nya. M ert hisz az a helyzet, hogy a dolgokból úgyszólván kilátjuk s ugy an ak k o r úgyszólván beleképzeljük a k ép et s ez egy és u g y an azo n folyam at. E zért az esztétikai g o n d o l kodás középpontjában m indenekelőtt a képzelőerő állt, az em bernek az az ereje, hogy elképzeljen egy képet. Ez az a p o nt, ahol Kant olyan eredm ényt ért el, m ellyel messze m aga m ögött hagyta az esztétika m egalapítóját, a
30
31
■ m M M B I R ' wm‘'
racionalista prekantiánus A lexander B aum gartent. Első ként ism erte fel, hogy a szép és a m űvészet tapasztalatának kérdése önálló filozófiai kérdésfelvetés. K ant arra a kérdés re keresett választ, hogy a szép tapasztalatában, am ikor „valam it szépnek találunk", voltaképp mi az, am i kötelező érvényű, s nem csupán szubjektív ízlésreakciót ju tta t kife jezésre. M ert h isz itt n em létez ik a term észeti törvé nyekéhez hasonló általánosság, m ely az érzékileg utunkba kerülő egyszeriségét esetként teszi m egm agyarázhatóvá. Miféle - kom m unikábilissá váló - igazsággal találkozunk a szépben? Ez nyilvánvalóan nem olyan igazság és általános ság, m elyhez a fogalom vagy az értelem általánosságával lehetne közeledni. S mégis: az a fajta igazság, am ellyel a szép tapasztalatában találkozunk, egyértelm űen azzal az igénnyel lép fel, hogy nem csupán szubjektíve érvényes. M ert hisz ez azt jelentené, hogy sem m inek sincs kötelező ereje és a helyességnek nincs sem m iféle mércéje. Á m de aki valam it szépnek tart, az nem csak azt akarja m ondani, hogy tetszik neki, például ahogy egy étel ízlik. A m ikor valam it szépnek találunk, akkor arra gondolunk, hogy az~szeg [van]. K ant kifejezésével élve: „m indenki egyetértésére szá m ítok". A m ikor m indenki egyetértését várom , nem arra gondolok, hogy például rábeszéléssel m eg tu d o k győzni m ásokat. Ilyen form ában m ég egy jó ízlés sem válhatna általánossá. Ellenkezőleg: m indenkinek fejleszteni kell a szépérzékét, hogy a szépet m eg tudja különböztetni a ke vésbé széptől. Ez nem történhet úgy, hogy saját ízlésünket indokoljuk vágy pláne kényszerítő bizonyítékokat p ró b á lu n k felhozni m ellette. Az ilyesm ire vállalkozó m ű v é szetkritika a „tudom ányos" m egállapítás és a sem m iféle tudom ányossággal nem pótolható m inőségérzék között viliódzik, m ely m eghatározza az ítéletet. A „kritika", tehát a szép és a kevésbé szép m egkülönböztetése valójában nem
utólagos ítélet, m elyet m egelőzően a szépet tu d om ányos m ódon fogalm aknak ren d eln én k alá vagy összehasonlító minöségbecslést végeznénk, h an em m ag án ak a szép n ek _a_ tapasztalata. Fontos körülm ény, hogyT^anFaz „ízlésítélelet", tehát a jelenség szem léléséből ad ó d ó és m ásoktól is rlvárt szépnek-találást elsősorban a term észeti széppel, nem p edig a m űalkotással illusztrálja. Ez az a „jelentés nélküli szépség", am ely figyelm eztet bennünket, h o g y a m űvészi szépet se akarjuk fogalm i form ába önteni.12 Az esztétika filozófiai h ag yom ányára itt csak azért v an szükség, h o g y segítséget nyújtson fentebb kidolgozott k ér désünk m egválaszolásához: m ik én t lehet a m ú lt és a jelen m űvészete szám ára közös, m in d k ettő t átfogó fogalm akat találni. A problém a abban áll, hogy sem azt nem m o n d h a t juk, hogy a nag y m űvészet kizárólag a m últé, sem pedig azt, hogy a m o d ern m űvészet m eg szabadult m in d en jelen tésszerűségtől és „tiszta" m űvészetté vált. Ez figyelem re méltó körülm ény. H a egy p illanatra belegondolunk, hogy mit értü n k m űv észeten és m it n ev ezü n k „m űvészetnek", akkor e reflexió eredm ényeként a következő p arad o x o n adódik: ha az úgynevezett klasszikus m űvészetre g o n d o lunk, akkor azt látjuk, hogy az általa alkotott m ű v ek et elsősorban n em m űvészetnek tekintették, h anem a vallási vagy a világi életszférában található form álásoknak, m e lyek az em berek saját életvilágát és an n ak kiem elt aktusait: a kultuszt, az uralkodó reprezentációját és hasonlókat d í szítették. Á m de abban a pillanatban, am ikor a „m űvészet" fogalm a a szám u n k ra ism erős m ó d o n kezdett hangzani, s a m űalkotás kiszabadulva m in d en életvonatkozásból m eg kezdte teljes önállósulását és a m űvészetért való m ű v é szetté, teh át a m alraux-i értelem ben v ett „képzeletbeli m ú ze u m m á " (m u sée im ag in aire) v álto zo tt, am ik o r m in t m űvészet nem ak art más lenni, csak m űvészet, akkor bekö33
vetkezett a nagy m űvészeti forradalom , m ely a m odernek nél odáig fokozódott, hogy m inden képtartalom -hagyom ányt és érthető kijelentést elutasítottak, s m indkét oldalon kérdésessé vált: m űvészet ez m ég? Egyáltalán m űvészet akar ez m ég lenni? Mi rejlik e paradox helyzet m ögött? A m űvészet csak akkor m űvészet, ha nem m űvészet? M ost továbbléphetünk ezen az úton, m ert szert tettünk bizonyos tájékozódásra: láttuk, hogy K ant - elsőként - az esztétikum önállóságát védelm ezte a gyakorlati céllal és az elm életi fogalom m al szem ben. Erre szolgál nála az „érdek nélküli tetszés" híres m egfogalm azása is, m ely a szépben lelt öröm öt jelenti. Az „érdek nélküli tetszés" itt term é szetesen azt jelenti, hogy az „ábrázolthoz" vagy m egjelenő höz nem fűződik gyakorlati érdeT<;űnk. Az érdeknélküliség tehat csaK áz esztétikai m agatartásnak azt a m egkülönböz tető tulajdonságát jelenti, hogy nincs értelm e feltenni a „m ire szolgál?" kérdést: „M ire szolgál, hogy az em ber örö m ét leli abban, am iben öröm ét leli?" M indez persze a m űvészetnek csak egy viszonylag k ü l sőleges m egközelítését, az esztétikai ízlés-tapasztalatát írja le. M indenki tudja, hogy az ízlés nivelláló m ozzanat az ' esztétikai tapasztalatban. A zonban m int nivelláló m oz zanat, egyben a „közös érzék" is, ahogy K ant helyesen m ondja.13 Az ízlés kom m unikatív - azt fejezi ki, am i többékevésbé valam ennyiünket befolyásol. N yilvánvaló, hogy a csupán individuális-szubjektív ízlésnek az esztétikum te rületén nincs értelm e. Ennyiben K ant érdem e, hogy első ként értette meg: az esztétikum érvényességre tart igényt, s ugyan akkor m égsem akarja, hogy célfogalm ak alá rendel jük. De persze m elyek azok a tapasztalatok, am elyekben a „szabad" és érdekm entes tetszésnek ez az eszm énye legin kább teljesül? K ant a „term észeti szépre" gondol, p éld áu l a v irágok szép rajzolatára, de olyasm ire is, m int a dekoratív 34
l.ipéta, m ely von alain ak játékával bizonyos m értékig foI ózza életérzésünket. A dekoratív m űv észetn ek az ilyen liUibé-kevésbé h áttérben m arad ó játék a feladata. Tehát szépnek és sem m i m ásnak, m in t szép n ek n ev ezzü k a ter mészet azon dolgait, m elyekbe az em berek egyáltalán sem mi lyen értelm et sem helyeztek, v ag y azokat az em berek által form ált dolgokat, m elyek szán d ék o san kizárják, hogy valam ilyen értelm et v ig yünk beléjük, s csupán a form ák és a színek játékában állnak. A z ilyen dolgokban sem m it sem kell m egism erni és újrafelism erni. H isz nincs rém esebb az olyan tolakodó tap étán ál, m ely n ek egyes kép tartalm ai m int képi ábrázolások valóban m ag u k ra vonják a figyel met. G yerm ekkorunklázálm ai tu d n a k erről m esélni. Ebben a leírásban az a fontos, hogy itt csak a tetszés esztétikai m ozgása m ű k ö d ik értelm i m egragadás nélkül, teh át an él kül, hogy valam it valamiként látn án k vagy érten én k meg. Ez azonban m égis csak egy szélsőséges esetnek a korrekt leírása: világosan látható, hogy v alam it esztétikai k ielégü léssel fo g ad u n k be, anélkül, hogy valam i jelentésesre, v ég ső soron fogalm ilag kom m unikálhatóra vonatkoztatnánk. Mi azonban nem erre a kérdésre keressük a választ. A mi kérdésünk az, hogy m i a m ű v é s z e t-s nyilvánvaló, hogy itt elsősorban nem a díszítő k ézm ű ip ar triviális form áira g o n dolunk. A form atervezőkpersze jelentős m űvészekis leh et nek, de funkciójukból következik, hogy a szolgálat a felad a tuk. M árp ed ig K ant épp ezt tartotta a voltaképpeni szé p ségnek, v ag y ahogy ő m ondotta: „a szabad szépségnek". Tehát a „szabad szépség" fogalm aktól és jelentésektől m en tes szépséget jelent. Persze K ant sem azt akarta m ondani, hogy a m űvészet eszm énye az ilyen jelentés nélküli szépség alkotása. A m ű v észet esetében m in d ig m ár eleve feszültsé get érzü n k egyfelől a látvány és a látott kép (Anbild) tiszta aspektusszerűsége, m ásfelől pedig a jelentés között, m elyet 35
V
a m űalkotásban sejtésszerűen értünk, s m elyet arról a jelen tőségről ism erünk fel, am elyet a m űvészettel találkozva m indig is érzünk. M in alapul ez a jelentőség? M i az a többlet, am ely nélkül a m űvészet nyilvánvalóan nem az volna, ami? K ant ezt a többletet nem akarta tartalm ilag m eghatározni; ez valóban lehetetlenség, m elynek okait m ajd m eg fogjuk m ég m utatni. K ant nagy érdem e azonban az volt, hogy nem állt m eg a „tiszta ízlésítélet" puszta form alizm usánál, hanem túlhaladta „az ízlés álláspontját", hogy eljusson „a zseni álláspontjához".14 A 18. század zse ninek valam i olyasm it nevezett, am it eleven valóságában láthatott: Shakespeare betörését a kor ellenkező irányú íz lésébe, m elyet a francia klasszicizm us határozott meg. Lessing a francia tragédia szabályesztétikájával szem ben - s egyébként nagyon egyoldalúan - Shakespeare-t a term é szet hangjaként ünnepelte, m elynek alkotó szellem e zseni ként és a zseniben testesül m eg.15A zsenit K ant is term észeti erőként fogja fel - „a term észet kegyeltjének" nevezi, akit a term észet abban a kegyben részesít, hogy m iként m aga a term észet, szabályok tudatos követése nélkül alkot valam it, am i m intha szabályokat követne, sőt: valam i ad d ig soha sem látottat terem t, am ely m intha soha m eg sem fogalm a zott szabályok szerint készült volna; ez a m űvészet: m inta szerű t alkot anélkül, hogy valam i csupán szabályszerűt állítana elő. N yilvánvaló, hogy a m űvészetnek a zseni alko tásaként való m eghatározása itt sohasem választható el iga zán a befogadó kongenialitásától. M indkettő szabad játék. A képzelőerő és az értelem ilyesféle szabad játéka az ízlés is; ug y an az a szabad játék, a m e ly -m á s súllyal - a m űalko tásban is m egvan, m ert a képzelőerő alkotásai m ögött olyan jelentős tartalm ak ju tn ak szóhoz, m elyeket m eg lehet érte ni, vagy ahogy K ant m ondotta: m elyek lehetővé teszik, hogy „m érhetetlenül sok m in d en t gondoljunk hozzá". Ezt
persze nem ú g y kell érteni, h o g y egyszerűen csak kész fogalm akat h ú z u n k rá a m űvészi ábrázolásra. Ez ugyanis az.t jelentené, h o g y a szem léletesen ad o ttak at az általános egyik eseteként ren d eln én k az általános alá. M árpedig az esztétikai tap asztalat nem ilyen. Ellenkezőleg: csak a k ü lö nös individuális m ű látványa „zendíti m eg a fogalm akat" K antnak ez a szép kifejezése a 18. századi zene területéről s/.ármazik, s a század kedvenc hangszerének, a klavikordnak a sajátos, hosszan zengő lebegő h an g h atására utal, m elynek különös effektusa abban áll, hogy a h an g a h ú r m egérintése u tá n m ég sokáig cseng. K ant nyilvánvalóan a rra gondol, hogy a fogalom nak egyfajta rezonancia-alapot kell képeznie, m ely artikulálni tudja a képzelőerő játékát. Elméletét körülbelül így lehet összefoglalni. A ném et id ea lizm usról egészében is elm ondható, hogy a jelenségben felismerte a jelentést vagy eszm ét - v ag y bárm in ek nevezd’ zük is - ,H e ezért m ég nem tette m eg a fogalm at az esztétikai tapasztalat tulajdonképpeni vonatkoztatási pontjának. De m egoldható így a m i problém ánk, a klasszikus m űvészeti hagyom ány és a m odern m űvészet egységének p ro b lém á ja? H ogyan akarjuk m egérteni a m o d em m űvészet fo rm a rom bolását, a tartalm akkal folytatott játékot, m ely odáig megy, hogy állan d ó an keresztülhúzza elvárásainkat? H o gyan akarjuk m egérteni azt, am it a m ai m űvészek vag y a mai m űvészet bizonyos irányzatai egyenesen an tim ű v észetnek n eveznek - a happeninget? M iként akarjuk ilyen alapon m egérteni, hogy D ucham p hirtelen elszigetelve m u tat be egy használati tárgyat, s ezzel egyfajta esztétikai sokkhatást ér el? N em lehet egyszerűen azt m ondani: „m i csoda otrom ba vicc". D ucham p ezzel felfedezett v alam it az esztétikai tap asztalat feltételeiből. D e m ire m eg y ü n k a klasszikus esztétika eszközeivel, am ikor a kortárs m űvészetnekezzel a kísérletező használatával k erü lü n k szem be?
36
37
N yilvánvaló, hogy ehhez alapvetőbb em beri tapasztalato kig kell visszam ennünk^M űvészettapasztalatunknakm i az antropológiai alapja? Ezt a kérdést „a játék, a szim bólum és az ünnep" fogalm ain kell kidolgoznunk.
I. Ezek közül különösen fontos a játék fogalm a. Az első evidencia, m elyet itt be kell látnulik az, h o g y T j áték az em beri élet elem i funkciója, s így valam iféle játékelem nélkül teljesen elk ép zelh etetlen az em beri k ultúra. H uizinga, G uardini es m ás g o n d o lk o d l^ íM rT é g T ü m g sú ly o z tá k , hogy a vallásgyakorlás a kultuszban játékelem et tartalm az. É rdem es szem ügyre venni az em beri játéktevékenység struktúráit, m ert így a m űvészet játékelem e nem csupán negatív m ódon, a célokhoz való kötöttség hiányaként válik láthatóvá, hanem szabad im pulzusként m utatkozik meg. M ikor beszélünk játékról s m it foglal ez magjába? Elsőként m inden bizonnyal az ide-oda ingázást, m ely állandóan ism étlődik - g o ndoljunk bizonyos beszédfordulatokra, am ilyen például „a fények játéka", „a hullám ok játéka", m elyek ilyen áílancló jövésre és m enésre, ide-oda ingázásra utalnak, vagyis olyan m ozgásra, m ely nem kötődikvalam ilyén m ozgáscélhoz. Az ide-oda ingázásnak nyilvánvalóan az a jellem zője, hogy egyik végpontja sem képezi a m ozgás célját, ahol az m egszűnne. Világos továbbá, hogy az ilyen m ozgáshoz játéktérre van szükség. Ezen különösen el kell gondolkoznunk a m űvészet kérdésével kapcsolatban. An n ak a m ozgásnak a szabadsága, am elyre itt gondolunk, m agában foglalja továbbá, hogy e m ozgásnak önm ozgás n ak kell lennie. Az önm ozgás egyáltalán az elevennek az alapvető jellemzője. Ezt m ár A risztotelész leírta, m egfogal
m azva az általános görög felfogást. Am i eleven, az a m o z gás indítékát önm agában hordja, teh át önm ozgás. íg y a já ték önm ozgásként jelenik m eg, m ely m ozgásával nem célokat és célpontokat követ, h an em a m ozgásra m in t m o z gásra törekszik, am i úgyszólván a fölösleg jelenségét, az elevenség m egm utatkozását jelenti. Valóban ez az, am it a term észetben Iá tu n k -p é ld á u l a lepkékjátéka vagy a játsza dozásnak azok a m egkapó színjátékai, m elyeket az állatok világában, különösen az állatkölyköknél figyelhetünk m eg. M indez nyilvánvalóan abból az elem entáris fölösleg-jelleg ből ered, m ely az elevenségben m in t olyanban m eg m u tat kozásra törekszik. M árm ost az em beri játéknak az a sajátos sága, hogy a játék az észt, az em b er legsajátabb jellem zőjét, a célkitűzés és a tudatos célkövetés képességét is m agába tudja vonni, s a célkitűző ész elsőbbségét át és f i tüdja játszani' Az em beri játékban ugyanis az az em beri, h o g y a m özgasjátékban úgyszólván ő m aga fegyelm ezi és rendezi játékm ozgásait, m intha célokat követne, p éld áu l am ikor a gyerm ek szám olja, hogy a labda hán y szo r ü tő d ik a földhöz mielőtt elp attan n a tőle. Ami itt a célnélküli tevékenység formájába n szabályokat állít fel a m aga szám ára, az nem m ás, m int az ész. A gyerm ek boldogtalan, ha a lab d át m ár tizedszer hibázza el, s büszke, m in t egy király, ha harm incszor sikerül neki. Az em beri játék n ak ez a célnélküli értelm essége a jelenségnek olyan vonása, m ely továbbsegíti vizsgálódásainkat. Ugyanis itt, főképp az ism étlődésnek m in t olyannak a jelenségében m egm utatkozik, hogy identitásról, azonosságról v an szó. Bár a cél, m elyet itt követnek, egy célnélküli viselkedés, de a szán d ék m agára erre a viselkedésre m int olyanra irányul. Ez az, am ire a játék törekszik. A z em ber erejét m egfeszítve, becsvággyal és a legkom olyabb odaadással akar elérni v a lam it ezen a m ódon. Ez az egyik első lépés az em beri 39
kom m unikáció felé vezető úton; ha itt valam i m egm utat kozik - s legyen az csupán m aga a játékm ozgás - ú g y a nézőre is érvényes, hogy ő is „erre gondol" - ahogy a játékban nézőként állunk szem ben önm agunkkal. A játék m egm utatkozásnak az a funkciója, hogy nem valam i tet szőleges, hanem az így és így m eghatározott játékm ozgás áll a végén.16 A já t é k tehát végső soron a játékm ozgás m egm utatkozása, önábrázolása. N yom ban hozzátehetjük: a játékm ozgásnak ez a m egha tározása egyben azt jelenti, hogy a já té k m indig együttjátszást ig én y el. Ez alól m ég a néző sem ludJáldvÖrinTm ágSt; aki a labdával játszadozó gyerm eket figyeli. A m ikor való ban „együtt m ozog", akkor ez nem m ás, m int a participáció, a belső részvétel ebben az ism étlődő m ozgásban. A játék m agasabb form áinál ez sokszor nagyon szem léletes: elég, ha egyszer a televízióban m egnézzük például egy teniszm érkőzés közönségét! Valósággal kificam odnak a nyakak. Senki sem tudja m egállni, hogy együttjátsszon. Tehát további fontos m ozzanatnak tartom , hogy a játék abban az értelem ben is kom m unikatív tevékenység, hogy tulajdonképpen nem ism eri a távolságot a játékos és a néző között. A néző nyilvánvalóan nem csupán m egfigyelő, aki csak nézi, hogy mi történik, hanem a játékban „résztvevő ként" része a játéknak. Persze az ilyen egyszerű játékfor m ákkal m ég nem ju to ttu n k el a m űvészet játékához. De rem élem , sikerült m egm utatni, hogy a kultikus táncot alig egy lépés választja el a k u ltu sz m egm utatásnak, ábrázolás n ak szánt gyakorlásától. S azt, hogy innen m ár alig egy lépés az ábrázolás, a bem utatás önállósulása, péld áu l a színház, m ely ebből a kultuszrendszerből nőtt ki, m int an n ak ábrázolása, bem utatása. V agy a képzőm űvészet, m elynek díszítő- és kifejezésfunkciója egy vallási életöszszefüggés egészében sarjad. Ezek a dolgok átm ennek egy
másba. Ez azonban épp azt igazolja, hogy v an valam i közös m indabban, am it játékként vizsgálunk; az, hogy itt valamit mint valamit céloznak m eg, m ég h a ez nem is fogalm i, értelmes, célra irányuló valam i, h an em p éldául a tisztán önm agát tételező m ozgásszabá_lyw Úgy látom , h o g y ennek rendkívül nagy jelentősége v an a m odern m űvészetről napjainkban folyó vita szem pontjá ból. Végső so ron a m ű kérdéséről v an szó. A m o d ern m ű vészet egyik alapvető törekvése, hogy át Szeretné h idalni azt a távolságot, m elyet a nézők, a fogyasztók, a közönség a m űvészettel szem ben tartAKétségtelen, hogy az utóbbi ötven év jelentős alkotó m űvészei pon to san arra tö rek ed tek, hogy legyőzzék ezt a távolságot. G ondoljunk p éld áu l az epikus szín h áz elm életére B rechtnél, aki a színpadi álomba való belem erülést kifejezetten m int az em beri és a társadalm i szolid aritástu d at silány p ó tlékát tám adta, s tudatosan m eg szű n tette a szín p ad i realizm us, a jellem elvárás azönossagSt, röviden: m in d an n ak az ídenütásaf, am it égy színdarabban elvártak. De a m o d ern m űvészeti kísérletek valam ennyi form ájában felism erhetnénk azt a m otívum ot, hogy a nézőt elválasztó távolságot a játék résztvevőjének érintettségévé változtassák. Vajon ez azt jelenti, hogy a m ű im m ár nem létezik? Sok mai m űvész valóban így gondolja - s az őket követő k riti kusok is - , m intha a m ű egységéről kellene lem ondani. De em lékezzünk vissza az em beri játékkal kapcsolatos m egál lapításainkra: m ár o tt is tap asztaltu k az értelm ességet, p él dául az általu n k felállított szabályok követését, an n ak az azonosságát, am it ism ételni próbálunk. Tehát m ár itt is szerepelt valam i olyasm i, m in t a herm eneutikai azonosság - s igazából aztán a m űvészet játékai azok, am elyektől ezt nem lehet elvitatni. Tévedés azt hinni, hogy a m ű egysége lezártságot jelent azzal szem ben, aki a m ű felé fordul, s akit 41
a m ű elér. A m ű herm eneutikai azonosságának sokkal m é lyebben rejlenek az alapjai. Esztétikai tapasztalatként m eg jelenve vagy értékelve m ég a legm úlékonyabbat és legegy szerűbbet is azonosként fogjuk fel. N ézzük p éld áu l egy orgonaim provizáció esetét. Soha többet nem fogjuk hallani ezt az egyszeri rögtönzést. U tólag m ár m aga az orgonista sem igen tudja, hogy hogyan játszott, és senki sem jegyezte le. M égis m indenki azt mondja: „Ez zseniális interpretáció vagy im provizáció volt", vagy m ás esetbenT ^E ^m ost egy kicsit üres volt". M it ak aru n k ezzel m ondani? N yilvánva lóan visszafordulunk az im provizációhoz. O tt „áll" valam i, am i olyan, m int egy m ű, am i nem p u sztán az orgonista ujjgyakorlata. K ülönben nem ítélnénk m eg a m inőségét vagy a m inőség hiányát. Tehát a m ű egysége a herm eneu tikai azonosságon alapul. M egértőként kénytelen vagyok azonosítani. M ert jelen volt valam i, am it m egítéltem , am it „m egértettem ". V alam it akként azonosítok, am i az volt vagy am i az m ost [van], s csakis ez az azonosság képezi a m ű értelm ét. Ha ez így van - s úgy gondolom , evidensnek látszik -, akkor egyáltalán nem lehetséges olyan m űvészi produkció, am elyre ne volna ugyanígy érvényes, hogy m indig azt akarja mondani, am it létrehoz, akként, am i. M ég an nak a bizonyos használati eszköznek - azt hiszem egy palacktar tó v o l t - a szélsőséges példája is ezt igazolja, m ely oly nagy hatást v áltott ki azzal, hogy váratlanul m ű k én t állították elénk. M eghatározottsága ebben a hatásban s e hatásként van, m ely korábban ő m aga volt. Valószínűleg nem lesz m aradandó m ű a klasszikus m aradandóság értelm ében, a herm eneutikai azonosság értelm ében azonban n agyon is „m ű". U gyanis a m ű fogalm a egyáltalán nem kötődik klasszi cista harm óniaeszm ényekhez. H a az egyetértésben való
azonosításnak egészen m ás form ái is vannak, akkor tovább kell k érdeznünk: tu lajd o n k ép p en m i idézi elő ezt a m egszólítottságot. De rejlik ebben m ég egy további m o zzan at is. Ha a m egszólítottságot a m ű azonossága idézi elő, ak k o r a m űalkotások igazi befogadása, igazi tapasztalata m in d ig is csak an n ak szám ára létezik, aki „együttjátszik", azaz tev é kenysége rev én valam ilyen saját teljesítm ényt nyújt. Tulaj d onképpen m i által jö n ez létre? Azt azért talán m égsem m ondhatjuk, h o g y valam inek az em lékezetben való p u szta m egőrzése által. Az azonosítás u g y an ilyenkor is m eg tö rté nik, de h ián y zik az a sajátos egyetértés, m elynek rév én a „m ű" jelent valam it szám unkra. Mi az, am inek révén a „m űnek" m in t m ű n ek azonossága van? Mi teszi azonossá gát - m o n d h atju k így is - herm eneutikaivá? Ez utóbbi m egfogalm azás nyilván azt jelenti: á m ű azonossága épp abban áll, hogy v an benne valam i, am it „m eg kell érteni", ami azt kívánja, h o g y akként értsü k meg, am it „jelent" vagy „m ond". Ez a m űből eredő követelm ény, m ely teljesítésre vár. V álaszt akar, m elyre csak az képes, aki elfogadta a követelm ényt. S ennek saját v álasznak kell lennie, m elyet neki m ag án ak kell tevékenyen m egadnia. Az együttjátszó h ozzátartozik a játékhoz._ M i^ á n H y u m tap asztaltu k m ár, hogy például eg y jn ú zeum látogatás vagy egy hangverseny, m eghallgatása olyan feladat, m ely m axim ális szellem i aktivitást igényel. M it teszünk ilyenkor? K ülönbségek persze vannak: az egyik esetben re p ro d u k tív m űvészetről, a m ásikban n em re p ro dukcióról v an szó, hanem közvetlenül az eredetivel talál kozunk, m ely o tt függ a falon; s ha végigjárunk egy m ú ze um ot, nem azzal az életérzéssel hagyjuk el, m int am ellyel beléptünk; ha valóban a m űvészet tapasztalatáb an volt részünk, ak k o r a világ fényesebbé és könnyebbé válik. A m ű n ek az újrafelism erés azonosságpontjaként való
42
43
m eghatározása m agában foglalja továbbá azt is, hogy az ilyen azonosság variációval és különbséggel párosul. Ú gy szólván m in d en m ű hagy m inden befogadónak egy bizo nyos tájékteret, m elyet ki kell töltenie. Ez m ég klasszicista teoretikus eszm ényekben is m egm utatható. P éldául K ant n ak v an egy n agyon érdekes tanítása. A zt állítja, h o g y a festészetben a szépség voltaképpeni hordozója a. for-fna. A szín viszont pujHEfiTlnger, azaz érzéki érintettség, m ely szubjektív m arad, s ennyiben nem a voltaképpeni m űvészi vagy esztétikai form álásra vonatkozik.17 Aki ism eri vala m elyest a klasszicista m űvészetet - gondoljunk például T horvaldsenre - , az erről a m árványsápadtságú klasszicis ta m űvészetről el fogja ism erni, hogy valóban a vonal, a rajz, a form a áll benne előtérben. K étségtelen azonban, hogy K ant elm élete történetileg feltételezett ítélet. M i soha sem írn án k alá, hogy a színek p uszta ingerhatások. M ert tudjuk, hogy színekből is lehet építkezni, s h o g y a k om po zíció n em korlátozódik szükségképp a vonalra és a rajz körvonalaira. M ost azonban nem ennek a történetileg felté telezett ízlésnek az egyoldalúsága az érdekes' hanem az, am ire K ant nyilvánvalóan gondol. M ert m iért van a form á nak ilyen kitüntetett szerepe? A válasz: azért, m ert a v o n a lat rajzolnunk kell, ahogy ezt m in d en kom pozíció m egkö veteli, a zenei csakúgy, m int a színjáték vag y az olvasás. Állandó együtt-tevékenységről van szó. S nyilvánvalóan épp a m ű azonossága az, am i felszólít b en n ü n k e t erre a tevékenységre, m ely nem valam i tetszőleges tevékenység, hanem irányított, s m inden lehetséges kitöltés szám ára egy bizonyos sém ába szoríttatik. G ondoljunk például az irodalom ra. A nagy lengyel fenom enológus, R om án Ingarden érdem e, hogy ezt elsőként kidolgozta.18V együnk egy híres példát: A Karamazov testvére/c-et. O tt v an benne a lépcső, m elyen Szm ergyakov lezu
han. Dosztojevszkij ezt a lépcsőt bizonyos m ó d o n leírja. Ebből egész pon to san tudom , hogy néz ki a lépcső. T udom , hogyan kezdődik, aztán hom ályba vész, m ajd b alra k an y a rodik. Ez oly világos, hogy szinte tapintható, en nek ellenére tudom , h o g y a lépcsőt senki m ás n em „látja" úgy, m in t én. S mégis: m indenki, aki engedi hatn i m agára ezt a m esteri elbeszélőtechnikát, a m aga részéről egész p o n to san fogja „látni" a lépcsőt, s m eg lesz győződve, hogy az olyan, am ilyennek látja. Ez az a szabad tér, m elyet a költői szó ebben az esetben hagy, s m elyet kitöltünk, am ikor követjük az elbeszélő nyelvi evokációját. H asonló a helyzet a képzőm űvészetben is. Szintetikus aktusról v an szó. Egyesítenünk kell, a sokfélét össze kell h oznunk. A képet „olvassuk", ahogy m o n d an i szokták, h asonlóan az íráshoz.19 A képet úgy kezd jü k „kibetűzni", m in t a szöveget. N em a kubista kép az első, a m e ly -ig a z , drasztikus ra d ik a liz m u ssa l-ily e n feladat elé állít b en n ü n k et azzal a követelm énnyel, hogy egy azonos valam in ek a különböző fazettáit, a különböző aspektusokat úgyszólván egym ás u tá n lap o zzu k fel, ú g y hogy végül az ábrázolt valam i a m aga fazetta-sokféleségében, s így új sokszínűségben és plasztikusságban jelenik meg a vásznon. De nem csak Picassónál, B raque-nál és a többi akkori kubistánál v an úgy, hogy „olvassuk" a képet. Ez m in d ig így van. P éldául aki T izian vagy V elasquez valam elyik híres képét, egy lo v o n ülő H ab sb u rg o t csodál meg, s közben csak arra gondol, h o g y ó, hisz ez V. Károly, az egyáltalán sem m it sem láto tt a képből. Azt fel kell ép íte ni, úg y h o g y szinte szóról szóra képként olvassuk, s e kötelező felépítés végén azzá a kép p é áll össze, m elyben jelen v an a vele felcsendülő jelentés, egy uralkodó jelentő sége, ak in ek b iro d alm áb an sohasem m ent le a N ap. T ehát elvi általánosságban ezt szeretném m ondani: ak ár a régebbi m ű v észet hagyom ányos form áival foglalkozunk,
44
45
akár a m o d em alkotások követelm ényei állnak előttünk, m indig egy bizonyos reflexiós teljesítményt, szellem i telje sítm ényt kell nyújtanunk. A reflexiójáték felépítés-teljesít m énye követelm ényként rejlik m agában a m űben. Szerintem ezért ham is ellentét azt gondolni, hogy egyfe lől v an a m ú lt m ű vészete, m elyet élvezni lehet, s m ásfelől a jelenkori m űvészet, m ely a m űvészi form álás rafinált eszközeivel együttalkotásra kényszerít bennünket. A játék fogalm ának bevezetéséveT epp^azT akartuk m egm utatni, hogy aki ott v an egy játéknál, az együttjátszik. A m űvészet játékára is érvényesnek kell lennie, hogy a voltaképpeni m űképződm ényt és an n ak tapasztalóját szétválasztani elvi lehetetlenség. H ogy ez m it jelent, azt abban a kifejezett követelm ényben foglaltam össze, m ely szerint a szám u n k ra m egszokott és tartalm i hagyom ányok révén jelentéssel feltöltődött klasszikus m űalkotásokat is m eg kell tan u l n u n k olvasni. Az olvasás azonban nem csupán a kibe tűzést jelenti, s nem is csak azt, hogy az egyik szót a m ásik u tán kiolvassuk, h anen elsősorban azt jelenti, hogy Végrehajtjuk azt az állandó herm eneutikai m ozgást, m elyet az egész értelem elvárása irányít, s végül az egész értelm ének inten cionális kifejlése (Sinnvollzug) során a részek felől töltődik m eg. G ondoljunkarra, hogy m ilyen az, am ikor valak i olyan szöveget olvas fel, am elyet nem értett m eg. Ilyenkor m ások sem tu d ják ig azán m egérteni, am it felolvas. A m ű azonosságát nem valam iféle klasszicista vag y for m alista határozm ányokbiztosítják, h anem az a m ód, ahogy m agának a m ű n ek a felépítését feladatként vállaljuk. H a a m űvészi tapasztalatnak ez a csattanója, akkor visszaem lé k ezhetü nk K ant eredm ényére, aki bebizonyította: itt nem arról v an szó, hogy egy saját különösségében megjelenő érzéki képződm ényt egy fogalom alá v o n u n k vagy re n d e lünk. R ichard H am ann m űvészettörténész és esztéta ezt
egyszer így fogalm azta meg: „az észlelés saját jelentőségé ről"20 v an szó. Ez azt jelenti, h o g y az észlelést itt m ár nem helyezzük gyakorlati életvonatkozásokba és n em a d u n k neki funkciót ilyen vonatkozásokban, h an em saját jelen tő ségében áll elő és m utatkozik m eg. Persze ezt a m egfogal m azást csak akkor tu d ju k m egtölteni valóban érvényes értelem m el, ha tisztában v a g y u n k vele, hogy m it jelent az észlelés. A z észlelést nem érth etjü k úgy, hogy esztétikailag úgyszólván csak „a dolgok érzéki bőre" a fontos, ah o g y ezt például H am an n g o n d olhatta az im presszionista korszak vége felé. A z észlelés [W ahrnehm en = „igaznak vevés"] nem abban áll, h o g y különböző érzéki benyom ásokat g y ű j tünk, h an em - m in t m aga ez a szép kifejezés is - a z tje le n ti, hogy v alam it „igaznak veszünk" [für w ah r nehmen].* Ez pedig ah n \at7 eIén F azt,am iazerzék ek n ek m egm utatkozik, mint valamit látju k és valam inek vesszük. íg y abból a m eg gondolásból k iindulva, h o g y esztétikai m érceként általá ban az érzéki észlelésnek egy csonka, dogm atikus fogalm át szoktuk alkalm azni, én saját vizsgálódásaim ban egy n ém i leg barokkos m egfogalm azást v álaszto ttam az észlelés m élyrétegeinek kifejezésére: az „esztétikai m eg-nem -különböztetést"21. Ezzel azt akarom m ondani, hogy az m ár egy m ásodlagos viselkedésm ód, am ikor el ak aru n k v o n at koztatni attól, am i a m űvészi k ép ző d m én y ek révén jelen tő ségével m egszólít bennünket, s teljesen a „tisztán esztéti kai" értékelésre a k aru n k szorítkozni. Ez olyan volna, m intha a színikritikus kizárólag a re n d e zés m ódjával, az egyes szereplők teljesítm ényével és h aso n lókkal foglalkozna. N agyon helyes, hogy ezt is teszi - de nem ez az a m ód, ahogyan láthatóvá válik szám unkra m aga a m ű és szám u n k ra való jelentősége, m elyre az előadás
46
47
* Valami hasonlót láthatunk a m agyar ász-lelés szóban is - aford.
révén szert tett. É pp a reprodukálás sajátos m ódjának s a m ű e m ögött álló azonosságának a m eg-nem -különböztetésében áll az esztétikai tapasztalat. S ez nem csak a rep ro duktív m űvészetekre és a b en n ü k rejlő közvetítésre érvé nyes. A m ű a m aga m ivoltában m inden egyes esetben sajátos m ódon, de m égis m int ugyanaz beszél. Ez m indig érvényes, m ég akkor is, am ikor ism ételten és m ás körülm é nyek között találkozunk ugyanazzal a m űvel. Persze a reproduktív m űvészeteknél kétféle m ódon kell fennállnia az azonosságnak a változásban, m ert itt m agára a rep ro dukcióra és m agára az eredetire külön-külön is vonatkozik az azonosság és a különbség. így nyilvánvaló, hogy am it én esztétikai m eg-nem -különböztetésként leírtam , az a képze lőerő és az értelem összjátékának a voltaképpeni értelm ét alkotja, m elyet K ant az ízlésítéletben fedezett fel. Az m in dig igaz, hogy am ikor látu n k valam it, akkor g o n d o ln u n k kell valam ire, hogy egyáltalán lássunk valam i L Itt azonban nem fogalm akra irányuló, hanem szabad játékról v an szó. Ez az összjáték felveti a kérdést, hogy tulajdonképpen mi az, am i itt a képalkotó és a fogalm ilag m egértő képesség közötti szabad játék útján felépül. Mi az a jelentés, am ely itt valam i jelentősként tapasztalható szám unkra, s jelentős ként tapasztaljuk? N yilvánvaló, hogy a tiszta utánzáselm é letek vagy leképezéselm életek, a naturalista m ásoláselm é letek teljesen elhibázzák a dolgot. A nagy m űalkotásoknak sohasem az volt a lényege, hogy a „term észet" teljes és h ű képm ását h o zták létre. Egész bizonyos, hogy - m iként ezt p éldául V elázquez V. K árolyára em lékeztetve m egm utat tam - a képek felépítésében m indig egy sajátos stilizálás m egy végbe. Látjuk a velázquezi lovakat, m elyek oly külö nösek, hogy az em bernek először saját gyerm ekkori h in ta lova ju t az eszébe - de aztán ott v an az a fényes horizont m eg egy nagy birodalom császárának, a had v ezérn ek és 48
...... iíMIIIMMMW
uralkodónak a kém lelő tekintete; m icsoda összjáték v an ezek között, m ennyire épp ebből az összjátékból nő ki az észlelés saját jelentősége, m ennyire n em látná a v o ltak ép peni m űalkotást, aki p éld áu l ezt kérdezné: jól el v an találva ez a ló? V agy különösen: jól adja vissza a kép V. Károly egyéni arcvonásait? Ez a p éld a tudatosíthatja szám unkra, hogy a p roblém a rendkívül bonyolult. T ulajdonképpen mi az, am it m egértünk? H ogyan beszél és m it m ond n ek ü n k a mű? M ár itt fel kell építen ü n k az első v éd ő g átat az u tán zá s elm életekkel szem ben, s ezért ajánlatos visszaem lékez nünk, hogy nem csak a m űvészet tekintetében ren d elk e zünk ezzel az esztétikai tapasztalattal, hanem a term észet irányában is. Ez a „term észeti szép" problém ája. K antnak, aki világosan kidolgozta az esztétikum au to nómiáját, egyenesen a term észeti szép állott tájékozódása középpontjában. Bizonnyal m eg v an an n ak a jelentősége, hogy a term észetet szépnek találjuk. Az em ber csodával határos erkölcsi tapasztalata, h o g y a term észet terem tő potenciájában a szépség virágai ny íln ak szám unkra, m in t ha a term észet m egm utatná n ek ü n k szépségeit. K antnál terem tésteológiai háttere v an az em ber am a kitüntetettségének, h o g y találkozik a term észet szépségével, s ez az a m agától értetődő alap, am elyen K ant a zseni alkotását, a m űvész alkotását an n ak a p o tenciának a felfokozásaként m utatja be, m ellyel a term észet, az isteni terem tés re n d el kezik. K ö ztu d o tt azonban, h o g y a term észeti szép m egszó lalását sajátos m eghatározatlanság jellem zi. E llentétben a m űalkotásokkal, ahol valam it m in d ig valamiként igyek szünk felism erni vag y m agyarázni - m ég ha aztán esetleg le is kell m o n d an u n k valam ely értelm ezésről - , a term é szetből a m agányosság valam iféle m eg h atározatlan lelki hatalm a szólít m eg bennünket, s e m egszólításnak jelentő sége van. M élyebben kell elem eznünk ezt az esztétikai
tapasztalatot, a term észet szépnek-találását, hogy felism er jük: ez bizonyos értelem ben ham is látszat, s hogy m i a term észetet csakis a m űvészileg tapasztalt és ebben neve lődött em ber szem ével tudjuk nézni. Em lékezzünk rá, hogy az útleírások m ég a 18. században is hogyan ábrázolták az Alpokat: szörnyű hegyek, m elyeknek ijesztő, félelmetes vadságát a lét szépségéből, hum anitásából és otthonossá gából való kitaszítottságnak érezték. Ma viszont az egész világ m eg v an győződve, hogy hegységeink nagy form á cióiban nem csak a term észet fenségessége m utatkozik m eg, h anem voltaképpeni szépsége is. Világos, hogy itt m i történt. A 18. században a racionális rend e n iskolázott képzelőerő határozta mpgláirácnnkaf A ÍSTszázadban, m ég m ielőtt az angol kertm űvészet egyfajta új term észeti hasonlóságot vagy term észetszerűséget ho zott divatba, a kertek m indig m értanilag szabályosak vol tak, m intha a lakóház konstrukciója folytatódott volna a term észetben. így látjuk hát valójában a term észetet - m int a példa m utatja - a m űvészeten iskolázott szem m el. Hegel helyesen ism erte fel, hogy a term észeti szép a m űvészi szép visszfénye,22 úgyhogy a term észeti szép m eglátására a m ű vész szem e és alkotása tanít m eg bennünket. Persze nyi tva m arad a kérdés, hogy eT m ennyit segít nekünk a m odem m űvészet kritikus helyzetében. A m odem m űvészet irányítá sával aligha tudnánk a szépet újrafelismerni a tájban. A térmészeti szép tapasztalatát ma valójában egy m űvészeten ne velődött látás helyesbítőjének, korrektívum ánakkellene éreznünk. A term észeti szép ismét emlékeztet bennünket arra, hogy am it egy m űalkotásban m egism erünk, az egyáltalán nem az, am in a m űvészet nyelve b e sz é l.^ m odem m űvészet épp az utalás mgghatórozatlanságával szó íltm ég bennünket. s e z töIFeTbennünket a látottak jelentőségének és kitüntetett jelentésénektudatával.23Mi a helyzet ezzel a m éghatároza t-
lanba utaltsággal? M i ezt a funkciót a szim bolikusnak fog juk nevezni, a szónak abban az értelm ében, m elyet első sorban a n ém et klasszikusok, Schiller és G oethe ad tak neki.
50
51
n. M i a szimbóluyi? Eredetileg technikai értelm ű görög szó volt, s az em lékeztető cserépdarabot je le n te tte . X v é n d é g iátó úgynevezett „tessera hospitalis"-t ad o tt a vendégnek, vagyis kettétöri egy cserepet, az egyik felét m egtartotta, a m ásikat p ed ig a vendégnek ad ta, hogy h a harm inc vagy ö tven év m úlva annak egy leszárm azottja a házba érkezik, akkor a két töredék összeillesztésével felismerjék egym ást. Egyfajta antik igazolvány: a szim bólum nak ez az eredeti technikai értelm e. Valami, am iről v alak it régi b arátk én t ism erünk fel. Platón Lakomájában v an egy nagyon szép történet, m ely szerintem m ég m élyebben m utatja m eg, hogy m iféle jelen tősége v a n szám unkra a m űvészetnek. A risztophanész m e sél el itt egy m a is lebilincselő történetet a szerelem lénye géről. A zt m ondja, hogy az em berek eredetileg göm b alakú lények voltak; aztán m ivel rosszul viselkedtek, az istenek kettévágták őket. M ost a teljes élet- és létgöm bök v ala m ennyi féldarabja kiegészítését keresi. Ez a a ú ^o ko v rov ávBpémo: m in d en em ber úgyszólván töredék; s a szerelem az, a m ik o r eg y ta lá lk ö z á sb a n 'te lje sü l az a rem ényünk, hogy egy m ásik töredék éppé, teljessé egészít ki bennünket. A lelkek egym ásra találásának s a vonzásoknak-választasoknak ez a m élyértelm ű hasonlata a m űvészi szép tap asz talatára is értelm ezhető. Itt is nyilvánvalóan az a helyzet, hogy a m űvészi szép, a m űalkotás jelentése olyasvalam ire utal, am i a látható és érthető látványban m int o lyanban
nincs közvetlenül benne. - D e miféle utalás ez? Az utalás__ v o lta k é p p e n i funkciója valam i m ásra irán y u l, valam i olyasm ire, am i közvetlenül is ott lehet szám unkra v agy közvetlenül is tapasztalhatjuE~H a~a szim bólum m al is ez volna a helyzet, akkor a szim bólum az volna, am it leg alábbis a klasszikus szóhasználat óta allegóriának neve zünk: v alam it nem ú g y m ondunk, ahogy gondoljuk, de am it g o n d o lu n k , azt m o n d h a tn á n k k ö zv etlen ü l is. A klasszicista szim bólum fogalom , m ely nem ilyen m ódon utal valam i m ásra, azzal a következm énnyel járt, hogy az allegóriáról a hidegség, a m ű vészié tlenség24 jut eszünkbe, am i m agában véve teljesen indokolatlan. Egy jelentésvo natkozás beszél itt, m elyet m ár előre ism erni kell. Viszont a szim bólum , a szim bolikusnak a tapasztalata azt jelenti, hogy ez az egyes, ez a különös olyan léttöredék, m ely azt ígéri, hogy valam i neki m egfelelőt helyre hoz és teljessé egészít ki, vag y az a m indig keresett m ásik töredék is lehet, am ely saját élettöredékünket teljessé egészíti ki. Úgy látom , hogy a m űvészetnek ez a „jelentősége" - ellentétben a későpolgári m űveltségkultuszéval - nem függ sajátos tár sadalm i feltételektől; a szép, s különösen a m űvészi szép tapasztalata egy lehetséges ép rend felidézése, akárhol le gyen is az. Ha ezt egy pillanatra továbbgondoljuk, akkor épp e ta p asztalat sokfélesége válik jelentőssé, m elyet m ind törté neti valóságként, m ind pedig jelenbeli egyidejűségként is m erünk. Ebben a sokféleségben szólít m eg bennünket a helyre hozó teljességnek ugyanaz az üzenete, újból és újból, a legkülönbözőbb specifikációkban, m elyeket m űalkotá soknak nevezünk. Szerintem valóban ez a pontos válasz arra a kérdésre, hogy m iben áll a szép és a m űvészet jelen tősége. Azt m ondja ki, hogy a találkozás különösségében nem a különös válik tapasztalattá, hanem a tapasztalható 52
világnak és az em ber világban elfoglalt léthelyzetének tel jessége, sőt a transzcendenciával szem beni végessége is. Tehát ebben az irán y b an teh etü n k egy további fontos lépést és kim ondhatjuk: ez nem azt jelenti, hogy az a m eg h atáro zatlan értelem elvárás, m ely szám u n k ra egy m ű vet jelentős sé tesz, valaha is egészen teljesülhet úgy, hogy a teljes értelem egészt m egértve és m egism erve m agunkévá ten nénk. Ez H egel tanítása volt, am ikor „az eszm e érzéki látszásáról" m in t a m űvészi szép definíciójáról beszélt. M élyértelm ű m ondás, m ely szerint a szépség érzéki m eg -' jelenésében igazából az eszm e válik jelenlevővé, m elyre I, csak feltekinteni tu d u n k . Én ezt m égis idealista eltévelye-* désnek tartom . N em veszi figyelem be azt a voltaképpeni tényállást, hogy a m ű m űként, nem p ed ig egy üzen et közvetítőjeként szól hozzánk. Az az elvárás, hogy a m ű v é szetből h o zzán k szóló értelem tartalom a fogalom ban u to l érhető, veszélyesen túlszalad a m űvészeten. De épp ez volt H egelnek az a vezérlő m eggyőződése, m ely őt a m űvészet m últjellegének tém ájához vezette. Mi ezt H egel elvi kijelen téseként értelm eztük: úgy, hogy a filozófia és a fogalom form ájában utolérhető és utolérendő m inden, am i a m ű v é szet p artikuláris érzéki nyelvén hom ályosan és nem fogal milag szól hozzánk. Ez azonban idealista eltévelyedés, m elyet m in d en m ű v é szi tap asztalat megcáfol, kiváltképp azonban a jelenkori m űvészet tapasztalata, m ely k im o n d o ttan visszautasítja, hogy k o ru n k m űvészetétől fogalm ilag m egragadható érte lem orientációt v árju n k el. Én ezzel azt állítom szem be, hogy a m űvészetben a szim bólum szerű s k iváltképp a szim bolikus a ráutalás és az elrejtés m egszüntethetetlen egym ás elleni játékán alapul. A m űalkotás a m aga pótolhatatlanságában nem p u sztán értelem hordozó - m intha az értelm et m ás hordozókra is át lehetne rakni. Ellenkezőleg:
a m űalkotás értelm e azon alapul, hogy a m űalkotás ielenr n iim ' iiimiii ■■rjnii" •" KJ J TT' * , 1 0 J i " ..... • -j> -j ' > j i | -i van. Ezért, hogy m inden ham is m ellekzonget elkerüljünk, r „ m ű " szót egy m ásik szóval, a „képződm ény"-nyel h e lyettesítjük. Ez például azt jelenti, hogy a feltartóztathatat lan beszédáram tranzitorikus folyam ata a költem ényben valam i rejtélyes m ódon m egáll, képződm énnyé válik ab b an az értelem ben, ahogy péld áu l egy hegység form ációját képződm énynek nevezzük. A „képződm ény" az, am iről a legkevésbé gondolhatjuk, hogy valaki szándékosan készí tette (ahogy ez a m ű fogalm ához m ég m indig hozzákapcso lódik). Aki létrehozott egy m űalkotást, az valójában u g y an ú g y áll a kezéből kikerült képződm ény előtt, m int bárki m ás. U grás v álasztja el egyfelől a tervezést és a k észítést, és m ásfelől a sikeredést. Tehát ott „áll" a képződm ény, s így egyszer s m indenkorra „jelen" van, elérhető annak, aki közeledik hozzá, s belátható a m aga „m inőségében". Az .ugrás az, am i a m űalkotást a m aga egyszeriségében és pótol Ha tatlanságában jellemzi. Ez azTám itW alter Benjámin" jUZjűalk otás aurájának nevezett25, s am it m indannyian ism er ü n k ab BóFa feTITaIxi'rociásbóI, m elyet a j r f űvészetgya-__ lázásnak nevezett viselkedés vált ki belőlünk. A m űalkotás m egsem m isítését ném ileg m ég ma is vallási értelem ben érezzük bűnnek. E gon dolatm enet u tá n könnyebben fogjuk belátni an n ak a körülm ényneka jelentőségét, hogy a m űvészet nem p u sz tán az értelem feltárását hajtja végre. Sőt inkább azt m o n d hatnánk, hogy a m űvészet valam i szilárdba zárja bele az értelmet^ úgyhogy az nem tud elfolyni vagy elszivárogni, hanem a,k ép ző d m é n y strukturáltságában rögzítődik és , , őrző d ik m eg. M a m ár el tu d u n k szakadni az értelem idea lista fogalm ától, s a m űvészetből hozzánk szóló létbőséget vagy igazságot egyfelől a felfedés, a feltárás, a m egnyilvánítás, m ásfelől pedig az elrejtettség, a rejtőzködés kettőssé 54
gében tu d ju k felfogni. E zt a lehetőséget végső so ron an n ak a gondolkodói lépésnek köszönhetjük, m elyet H eidegger tett m eg ebben a században. K im utatta, hogy az el-nem-rejtettség, az alétheiagörög fogalm a csak egyik oldala az em ber alap tap asztalatán ak a világban. A feltártság m ellett és tőle elválaszthatatlanul ott áll az elleplezés és az elrejtés, m ely az em b er végességének része. Ez a filozófiai belátás, m ely korlátot szab a tiszta értelem integráció idealizm usának, azt is m agában foglalja, hogy a m űvészi alkotásokban több van, m int a m eghatározatlan m ó d o n értelem ként tap asz talható jelentés. E nnek a sajátos valam inek a ténye az, am i ezt a „többletet" alkotja: az, h o g y ilyesm i létezik; Rilke kifejezésével: „So etw as stan d u n ter d e n M enschen."’ Ez, hogy ilyesm i v an, a fakticitás, egy ú ttal lek ü zd h etetlen elle nállást jelent m in d en olyan értelem elvárással szem ben, mely fölényben érzi m agát. „Da ist keine Stelle, die Dich nicht sieht. D u m u sst D ein Leben ándern."** Az a külö n ö s ség, m elyben a m űvészi tapasztalattal találkozunk, m intha m eglökne, felborítana b en n ü n k et.26 C sak en n ek n yom án tu d u n k m egfelelő fogalm akban b e szélni arról a kérdésről, hogy tulajdonképpen m i a m ű v é szet jelentősége. A szim bólum Goethe és Schiller által használt fogalm át szeretnem abban az irán y b an elm élyítem ,/ illetve saját m élységében kibontani, hogy a szim bolikus nem csak u tal a jelentésre, h an em jelenlevővé is tesziTai reprezentáció egyházjogi és állam jogi fogalm ára kell g o n dolnunk. A reprezentáció o tt n em azt jelenti, hogy valam i csak helyettesítőleg vagy n em valóságosan, közvetve van * „Ott állt emberek közt ez" - Rilke A hetedik elégia, ford. Szabó Ede - a szerk. ** „Mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!" - Rilke Archaikus Apolló-torzó, ford. Tóth Árpád - a szerk.
55
ott, m intha csupán szubsztitutum , pótlék volna. Ellenkező leg: a reprezentált m aga v an jelen, m égpedig úgy, ahogy egyáltalán jelen lehet. A m ikor a m űvészetre alkalm azzuk ezt a fogalm at, m egőrződik valam i ebből a m ozzanatából: a reprezentációban való jelenlétből. P éldául am ikor egy ism ert szem élyiséget, akinek m ár v an egy bizonyos nyilvá nos elism ertsége, az arcképben reprezentatívan ábrázol nak. A kép, m elyet a városháza csarnokában, az egyházi palotában vagy egyebütt kifüggesztenek, az illető szem ély jelenlétének része. A reprezentatív arcképben ő m aga v an jelen, a m aga reprezentatív szerepében. M agát a képet te kintjük reprezentatívnak. Ez term észetesen nem azt jelenti, hogy képeket vagy bálványokat tisztelünk, hanem azt, hogy a m űalkotás nem csupán em lékeztetés, utalás egy jelenlétre, nem p u sztán pótléka annalc N ekem - m in t protestánsnak - m indig nagyon jelentős volt az a vita, m ely a protestáns egyházban az úrvacsoráról zajlott Zw ingli és L uther között. Lutherral együtt én is azon a vélem ényen vagyok, hogy Jézus szavait: „Ez az én testem és az én vérem " nem úgy kell érteni, hogy a kenyér és a bor ezt „jelenti". Szerintem L u th er ezt tökéletesen helyesen látta, s ú g y tudom , ezen a ponton teljesen m eg m arad t a régi róm ai katolikus hagyom ánynál, m ely szerint a m egszentelt kenyér és b o r K risztus teste és vére [van\. - Ezt a dogm atikai problém át csak azért em lítettem , h o g y kim ondhassam : v a lam i ilyesm ire gon d o lh atu n k sőt kell gondolnunk, ha a m űvészet tapasztalatát akarjuk elgondolni; azt ugyanis, hogy a m űalkotásban nem csupán utalás történik valam ire, hanem az, am ire az utalás történik, valódibb m ivoltában v a n b e n n e je le n .M á ssz ó v a k a m ű a lk o tá sa lé tg y a ra p o d á sá t jelenti. Főleg ez különbözteti m eg az em ber egyéb p ro d u k tív teljesítm ényeitől a kézm űvesség és a technika területén, ahol gyakorlati-gazdasági életünk eszközeit és berendezé
seit kifejlesztették. Itt nyilvánvalóan érvényes, h o g y az el készített d arab csak eszközként és szerszám k én t szolgál. A gyakorlati célokat szolgáló h áztartási berendezéseket nem nevezzük „m ű n ek ". T árgynak m o n d ju k őket. E lőállításuk m egism ételhető, s így m in d en ilyen berendezés vag y szer szám elvileg helyettesíthető abban a m eghatározott funkció rendszerben, am elyre szánták. A m űalkotás viszony helvettesíthetetlen. Ez m ég m ost, a re p rődűkálha fos ág k o rában is igaz, am ikor á n ag y m ű alk o tásokkal ren d k ív ü l jó m inőségű m ásolatokban találkozunk. A fénykép v ag y a hanglem ez reprodukció, de n em re p re zentáció. A rep ro d u k ció b an m in t olyanban sem m i sincs abból az egyszeri esem ényből, am ely a m űalkotást m eg k ü lönbözteti (m ég akkor sem, ha a hanglem ez esetében egy „interpretáció" egyszeri esem ényével v an dolgunk, m ely m aga is reprodukció). H a jobb rep ro d u k ció t találok, ak k o r ezzel váltom fel a régit; ha elveszik, ú jat szerzek. Mi az a f m ás valam i, am i a m űalkotásban jelen van, ellentétben a | korlátlanul előállítható m ásolatokkal? Erre a kérdésre van egy régi görög válasz, m elyet szintén helyesen kell érteni: m in d en m űalkotásban v an valam i mitnézis, valam i im itáció. Persze a m im ézis itt nem aztjelentT, hogy valam i m á r ism ertet u tán o zu n k , h an em azt, hogy v alam it áb rázo lu n k éspedig úgy, hogy ez a valam i az áb rá zolás révén érzéki teljességében válik jelenvalóvá. E szó antik jelentése eredetileg a csillagok m ozgására v o n atk o zott.27 A csillagok azo k n ak a tiszta m atem atikai tö rv é nyeknek és arán y o k n ak az ábrázolását képezik, m elyek az égbolt rendjét alkotják. Szerintem a hag y o m án y n ak ilyen értelem ben igaza van, am ikor a z t m ondja: „A m ű v észet m indig m im ézis", azaz ábrázol valam it. C sak nem szabad ezt félreérteni és ú g y gondolni, h o g y ez az ábrázolt valam i m ás m ó d o n is m egfogható volna és „jelen" lenne, s nem
56
57
csakis az ábrázolásnak ezen a beszédes m ódján. Ezért én a tárgynélküli és a tárgyi festészet dilem m áját rövidre zárt kultúr- és m űvészetpolitikai csinálm ánynak tartom . A m ű vészi form álásnak valójában nagyon sok fajtája van, m ely ben „az a valam i" ábrázolódik, m indig egy így és így egy szeri alakot öltött képződm ény sűrítésében, s jelentősége éppen az, hogy a rend záloga - bárm ennyire különbözzék is hétköznapi tapasztalatunktól az, am i így kínálkozik. A m ű v észe t által n y ú jto tt szim bolikus re p rezen táció n ak nincs szüksége arra, hogy m eghatározott m ódon függjön eleve ad o tt dolgoktól. Ellenkezőleg: a m űvészetet épp az jellemzi, hogy am i ábrázolódik benne - töBB vagy kevesebb k ón n ö tád ó v al vagy akár ilyenek nélkül - az elidőzésre és egyetértésre ösztönöz bennünket m int valam i újrafelism e rés. Majd m eg kell m utatnunk, hogy épp e jellem ző felől tekintve hogy néz ki az a feladat, am elyet bárm ely kor m űvészete, a mai m űvészet is, valam ennyiünkkel szem ben tám aszt. Az a feladat ez, hogy m egtanuljuk hallani, am i itt beszélni akar, s majd el kell ism ernünk, hogy a hallás m egtanulása elsősorban azt jelenti: m egszabadulunk attól a m indent nivelláló süketségtől és va kságtoü rneTyet a mai, egyre erősebb inger eke tr á ^ z ü d í tó c í já li í á c i ó terjeszt. F eltettük a kérdést, hogy tulajdonképpen m it közvetít a szép tapasztalata, s különösen a m űvészet tapasztalata. A döntő belátás, m elyhez itt el kell jutnunk, az volt, hogy nem beszélhetünk egyszerű értelem átvitelről vagy közvetítés ről. Az ilyen elvárással eleve az elm életi ész általános érte lem elvárását terjesztenénk ki arra, am it a m űvészetben tapasztalunk. Amíg az idealistákat, például H egelt követve a m űvészi szépet az eszm e érzéki látszásaként definiáljuk - am i m agában véve a jó és a szép egységére vonatkozó platóni útm u tatáso k zseniális követese - ad d ig szükség képp előfeltételezzük, hogy az igaz m egjelenésének ez a 58
módja túlhaladható, s ezen igazságok m eg rag ad ásán ak leg m agasabb és legalkalm asabb form ája a filozófiai gondolat, mely az ideára vonatkozik. A z idealista esztétika tévedésé nek vagy gyengeségének tartottuk, hogy nem látja: épp a "D különössel és az igaz m egjelenésével való találkozás az, I am iben a m ű v észet felülm úlhatatlannak bizonyul, s ez a _ j találkozás csakis a specifikációban lehetséges. A szim bó lum nak és a szim bolikusnak az volt az értelm e, h o g y itt az utalásnak egy p aradox m ódja következik be, am ely azt a jelentést, am elyre utal, egyúttal önm agában testesíti meg, ső t kezesked ik érte. A m ű vés ze ttel cs akis ebben a form ában találkozhatunk, m ely dacol a tiszta fogalm i m egragadással -eg y fajta lökés ez, m elyet a m űvészet nagyságától k ap u n k m ert m in d ig úg y ér bennünket, h o g y előkészületlenek, védtelenek v ag y u n k egy m eggyőző m űalkotás túlerejével szem ben. Ezért a szim bolikusnak vagy a szim bólum szerűnek a lényege épp abban áll, hogy nem egy értelm ileg elérhető jelentéscélra vonatkozik, hanem önm agában tartalm azza jelentését. így a m uveszeT Tzim bólum jellegénekm egm utatása egy bevág a játékkal kapcsolatos gondolatainkkal. K érdésfelte vésünk ott is abból fejlesztette ki távlatait, hogy a játék m indig egyfajta önábrázolás. A m űvészet esetében ez a lét növekedésének, a „repraesentatio"-nak, a létet illető nyere ségnek a specifikus jellegében fejeződött ki, m elyben v ala mely létezőnek a m egm utatkozás, az ábrázolás által v an része. Ú gy gondolom , hogy az idealista esztétikát ezen a p onton felül kell vizsgálni, m ert célunk az, hogy helyeseb ben rag ad ju k m eg a m űvészet tapasztalatának ezt a jelleg zetességét. A zt az általános következtetést, m elyet ebből majd le kell vonnunk, rég előkészítették: tu d n iillik azt, hogy a m ű v é s z e t-a k á r a m egszokott figura tív hagyom ány, akár a m ai „szokatlan" m űvészet hagyom ánytalanságának 59
HMfMMVP1■*
form ájában - m indig azt igényli tőlünk, hogy m i m agunk végezzük el a felépítés m unkáját. Ebből egy olyan következtetést szeretnék levonni, m ely ből a m űvészetnek egy valóban egybefogó és közösséget alkotó strukturális jellegzetességére derül fény: nem csak az úgynevezett m o d ern m űvészet szükséges feltételének, h a nem általános követelm énynek kell tekintenünk, hogy., a m űalkotás m in t ábrázolás nem váT am ftőle különbözőt ábrá zöT/fehá t sem m iképp sem allegória, nem valam i olyasm it m ond, am ihez valam i m ást g o n dolunk hozzá, hanem csak is benne m agában találhatjuk m eg azt, am it m ondani akar, A tárgyiasítő konceptualizalas bám ulatosán naiv formája, am ikor egy képre pillantva legelőször azt kérdezik, hogy m it ábrázol. Persze egyebek m ellett azt is értjük, am it a m ű ábrázol. Észlelésünk ezt m indig tartalm azza, am ennyiben fel tu d ju k ism erni; de sem m iképp sem a m űvészi befogadás igazi célpontjaként tartjuk szem előtt. Elég az úgynevezett abszolút zenére gondolnunk, hogy m eggyőződjünk erről. Ez tárgynélküli m űvészet. Itt nincs értelm e szilárd, m eg h a tározott m egértés- és egységszem pontokat keresni - akkor sem, ha ezt néha m egpróbálják. Ism erjük a program zene vagy az opera és a zenedrám a m ásodlagos és keverékfor m áit, m elyek épp m ásodlagos form aként u taln ak vissza az abszolút zene tényére, az európai zenének erre a nagy absztrakciós teljesítm ényére és an n ak csúcspontjára, a régi A usztria kulturális talaján sarjadt bécsi klasszikára. Épp az abszolút zene példájával illusztrálható a kérdés, m elyre itt a választ keressük: m iért m ondhatjuk egy zenem űről, hogy „kicsit lapos" vag y „ez valóban nagy és m ély zene", p éld á ul Beethoven valam elyik késői vonósnégyese? Mi ennek az alapja? Mi hordozza itt ezt a m inőséget? Biztos, hogy nem m eghatározott valam i, am it értelem ként lehetne m egne vezni. De nem is az inform ációk m ennyiségileg m égha tá60
*
rozható m értéke, ahogy azt az inform ációesztétika akarja elhitetni velünk. M intha nem épp a m inőségi sokféleség volna a fontos. M iért lehet egy tán cd alt passiókorállá átala kítani? Talán m in d ig m ű k ö d ik itt egy rejtett hozzárendelés a szóhoz? Lehet, h o g y valam i ilyesm i játszik szerepet, s a zenei elő ad ó k újból és újból m egkísérlik, hogy ilyen tám pontokat találjanak: úgyszólván a fogalm iság utolsó m a radványait. H isz a tárgyatlan m űvészet szem lélésénél sem tudjuk soha egészen kiiktatni, hogy látásu n k a hétköznapi vlfagfájékozódásban tárgyakhoz igazodik. így a zeneliallgatasTíoz~szi^séges koncéntrácIoBarTIs azzal a füllel h al lunk, am ellyel egyébként a szót próbáljuk m egérteni. M egszüntethetetlen összefüggés v a n a zene szavak nélküli ahogy m ond ani szokták - nyelve, valam int saját beszéd- és kom m unikációs tapasztalataink között. Talán u g y anilyen összefüggés v a n a tárgyi látás és világbeli tájékozódás v a lam int am a m űvészi követelm ény között, hogy egy ilyen tárgyilag látható világ elem eiből hirtelen új kom pozíciókat ép ítsünk fel, s részesedjünk feszültségük m élységeiben. E határkérdésekre azért em lékeztettünk ism ét, m ert ez m egfelelő előkészület an n ak a kom m unikatív jellegnek a m eg m u tatásáh o z, m elyet a m ű v észet igényel tő lü n k s m elyben egyesülünk. K ezdetben beszéltem arról, h o g y az úgynevezett m o d ern m űvészet, legalábbis a 19. század eleje óta, h o gyan esett ki a hum anista-keresztény h agyom ány m agától értetődő közösségéből; h o gyan tű n tek el azok a tartalm ak, m elyeket m indenki m agától értetődően ism ert el kötelezőnek, s m elyeket a m űvészi form álásban m eg kellett tartani, ú gyhogy m indenki az új kijelentés m agától értetődő szótáraként ism erte őket. A változás, ahogy m eg fogalm aztam , valójában abban áll, hogy a m űvész azóta nem a közönség szócsöve, h an em legsajátabb önkifejezése révén m egterem ti saját közönségét. Ennek ellenére m eg te 61
Ez az a pont, ahol szeretném bevezetni h arm ad ik cím szavunkat: ez az ünnep. Az ünnep tapasztalatához elvá laszthatatlanul hozzátartozik, hogy nem tűri áz em berek elszigetelődését egym ástól. Az ü n n ep k özösség, s m agát a közösséget ábrázolja, m utatia m eg annak tökéleteTTőrm ájában. Az ün n ep m indig m indenki szám ára van. Például azt m ondjuk, hogy „valaki kizárja m agát", J \a nem v esz rész t a z ünnepcn. Az ü n n ep n ek erről a Jellegéről s az időtapasztalat hozzá kapcsolódó struktúrájáról nem könnyű világos g ondolatokat alkotni. Itt nem visznek előre és nem tám ogatnak ben n ü n k et a kutatás eddigi útjai; de van né hány jelentős kutató, aki ebbe az irányba fordította tekinte tét. E m lékeztetek W alter F. O ttó28 és K erényi K ároly29 klasszika-filológusokra, s persze a teológiának is m indig témája volt, hogy tulajdonképpen m i az ü n n ep és az ünnepi idő.
Talán a következőkből in d u lh atn án k ki m in t első m egfi gyelésből. E zt szo k tu k m ondani: „A z ü n n ep ek et m egüljük. Az ü n n ep n ap szü n nap ". De m it jelent ez? M it jelent, hogy „ün n ep et ülni"? A z „ülni" csak valam i n egatívat jelent? Azt, hogy n em dolgozunk? S ha ig e n -m ié rt? A válasz csak ez lehet: m ert nyilvThvaTÖ", h o g y a m u n k a elválaszt és m eg oszt bennünket. M indennapi céljainkat kövelve^Iszigetelődünk, bárm ennyire egyesít is b en n ü n k et a közös v a dászat vag y a m unkam egosztáson alapuló term elés. Az ü nnepet és a m un k aszü n etet viszont nyilvánvalóan az h a tározza m eg, h o g y itt m ár vége az elszigeteltségnek, min-j den össze v an gyűjtve. Az ünn ep lésn ek ez a különleges: jellem zője persze TiTyan teljesítm ény, m elyet m i m ár nem tu d u n k jól csinálni. Az ünneplés m űvészet. A régebbi ko rok és a prim itívebb 'k u ltú rák ebben m ag asan felettünk állnak. Felm erül a kérdés: voltaképp m iben áll ez a m ű v é szet? N yilvánvalóan valam i közösségben, m elyet n em le het igazán m eghatározni; abban, hogy összegyűlünk v ala mire, am iről senki sem tudja m egm ondani, hogy tu lajd o n képpen m ire gyülekezünk, m ire g y ű lü n k össze. Ezek olyan kijelentések, m elyek bizonyára nem véletlenül h aso n líta nak a m űalkotás tapasztalatához. Az ü n n eplésnek m egha tározott bem utatásm ódjai vannak. Szilárd form ák, m elye ket szokásoknak nevezünk, régi szokásoknak, s nincs k ö z tük olyan, am ely ne volna régi, azaz ne szilárd u lt volna olyan m egszokássá, am ely bizonyos ren d et visz az életbe. A beszédnek is v an olyan formája, am ely az ü n neplésnek és az ü n n ep n e k felel m eg, és ezekhez v an rendelve. V annak ünnepi beszédek. De m ég az ü n n ep i beszédnél is inkább hozzátartozik az ü n n ep ünnepélyességéhez a hallgatás. Van „ünnepélyes hallgatás", A hallgatás úgyszólván szét tud terjedni, s ezt m indenki tapasztalja, akit v áratlanul olyan vallási vag y m űvészi m o m entum elé állítanak, am ely
62
63
rem ti a közösséget, tudniillik a sajátját, s ez a közösség a m űvész szándéka szerint az „oikum ené", a lakott világ egésze, tehát valóban egyetem es. V oltaképpen m indenki nek ny ito ttn ak kellene lennie -m in d e n m űvész ezt követeli - a nyelv iránt, m elyet egy m űalkotásban beszélnek, s m indenld saját nyelveként kellene hogy m egtanulja. M indegy, hogy a m űalkotás form álása világlátásunk előkészítő m a gától értetődő közösségén alapul, vagy ped ig a velü n k szem ben álló képződm ényen kell úgyszólván „betűről be tűre beleolvasni" m ag u n k at an n ak az ábécéjébe és nyelvé be, aki itt m ond nekünk valam it: m inden esetben közös teljesítm ényről, egy potenciális közösség teljesítm ényéről v an szó.
III.
„m ellbevágja". E m lékeztetek az athéni N em zeti M úzeum ra, ahol körülbelül tízévenként állítanak fel újból valam i bronzcsodát, m elyet az Égei-tengerből m entettek ki - am i kor először lép ü n k egy ilyen terem be, ünnepélyes abszolút hallgatás száll m eg bennünket. Érezzük, hogy m in d an n y i an am iatt g y ű ltü n k össze, am ivel itt találkozunk. Tehát az, hogy az ü n nepet m egünnepeljük azt jelenti, hogy az ün_neplés szintén tevékenység^Szakkifejezéssel intencionális" tevékenységnek nevezhetjük. Ü nnepelünk azáltal, hogy valam ire összegyűlünk - s ez különösen világos ott, ahol a m ű v észet tapasztalatáról van szó. N em egyszerűen az együttlét m int olyan, hanem az intenció az, am i m indenkit egyesít és m egakadályozza, hogy a közösség beszélgető csoportokra v ag y saját élm ényeikbe m erülő egyénekre hulljon szét. Mi az ünnep időstruktúrája, s ebből kiindulva eljutha tunk-e a m űvészet ünnepszerűségéhez és a m űalkotás időstruktúrájához? Itt ism ét egy nyelvi megfigyelés útján haladhatunk. Szerintem a filozófiai gondolatok közlésének egyetlen lelkiism eretes m ódja az, hogy alávetjük m agunkat annak, am it a valam ennyiünket összekapcsoló nyelv m ár eleve tud. Ezért em lékeztetek rá, hogy az ünnepről szoktuk aztis m ondani, hogy „m án b eg eh tes" [járják]. N yilvánvaló, hogy az ü nnep „járása" [Begehung] viselkedésünknek egy egészen sajátos tevékenységm ódja. „B egehung", „járás" érzékelnünk kell a szavak jelentésárnyalatait, ha gondol kodni akarunk. A „B egehung" [„járás"] nyilvánvalóan olyan szó, m ely kifejezetten m egszünteti az elérendő cél képzetét. A „B egehung" [„járás"] olyan, hogy nem kell m en n ü n k valahova, hogy aztán m egérkezzünk. Am ikor egy ü n n ep e t „járunk" Ibegehen], az ü n n ep m indig és egész idő alatt ott van. Az ünnep időjelíege az, hogy „járják" [begángen w lrd], s nem esik.szét egym ást felváltó pillanat
tok tartam ára. Persze szoktak csinálni ünnepi pro g ram o ka t, vag y azis tentiszteletet artik u lált m ó d o n rende/,/.ül-, Mii időtervet is felállítunk. D e m in d ez csak azért történik, meri az ü n n e p e t „járjuk" [begehen]. Ilyenkor aztán „járás,hi.il " [Begehung] form áit is diszponibilisen alakíthatjuk. IV a „járás" [Begehung] id őstruktúrája nem az idő feletti disz, ponálás. „Az ü n n e p h ez h o zzátarto zik a visszatérés jelleg nem m ondom ^ hogy feltétlenül, habár"eg)Tmé]yeEBTrIé1(‘inl)('n talán ezt is m ondhatnánk. Az u g y an igaz, hogy a v isszatérő ünn ep ek et m egkülönböztetjük az egyszeri ünnepektől. A kérdés az, hogy V oltaképpen m eg az egyszeri ü n n ep is m in igényli-e m egism étlését. A visszatérő ünnepeket nem azét t nevezzük így, m ert egy id ő ren d b e illesztjük őket, hanem ellenkezőleg, az ünnep visszatérése hozza létre az id ő ren det: az egyházi év valójában an n ak az elsőbbségét repre zentálja, am i a m aga idejében jön, am inek m egvan a maga ideje, s nincs alávetve valam iféle absztrakt időszám ításna k vagy időkitöltésnek - de ezt reprezentálják azok a formák is, m elyekben m ég mi, a m ag u n k absztrak t időszám ítása ellenére sem egyszerűen a h ó n ap o k szám áról is hasonlók ról beszélünk, hanem igenis karácsonyról, hú sv étró l és ,1 többi ünnepről. Ú gy látszik, hogy az itt szóban forgó id ő n ek két ala pia p asztalata van.30 Az idő norm ális gyakorlati tapasztalata a /, „idő valam ire", tehát az az idő, am ellyel ren delkezünk, am elyet beosztunk, am ely van vagy nincs nekünk, vagy úgy gondoljuk, hogy nincs. Ez struktúrája szerint „üres" idő, m elyre azért v an szükségünk, hogy valam ivel kitölt sük. Az ilyen üresség tap asztalatán ak szélsőséges esete .1 /, unalom . Az időt ilyenkor a m aga arctalan ism étlőd ésri 111111 sáb a n ,“bizonyos fokig valam i kínzó jelenidőként tap asz taljuk. Az unalom ürességével a m ásik üresség, az elfogla 11
64
65
ság áll szem ben: am ikor soha nincs időnk és szüntelenül szándékunkban van valam i. Á valam it szándékozás itt az időtapasztalat: oIyárTm o3]aként jelenik meg, m elyben az időt a szándékozott valam ihez szükséges időként tapasz taljuk, v ag y olyan időként, am elyhez ki kell várni a m egfe lelő pillanatot. A két szélsőség, az unalom és a sürgés-for gás egyform án látja az időt: olyannak, m int am i sem m ivel vagy valam ivel „ki v an töltve". Az időt itt valam i olyasm i ként tapasztaljuk, am it „űzni kell" vagy m ár el van űzve. Az időt itt nem időként tapasztaljuk. Van azonban egy egészen m ásféle időtapasztalat is, m ely szerintem a legm é lyebb rokonságban v an m ind az ünnep, m ind pedig a m űvészet időjével. A kitöltendő, üres idővel ellentétben ezt kitöltött időnek vagy saját időnek fogom nevezni. M inden ki tudja, hogy ha itt v an az ünnep, akkor ezt a pillanatot vagy időszakaszt kitölti. Ez nem valaki által történik, akin ek k i kell töltenie egy üres időt, hanem fordítva: az idő vált ünnepivé, am ikor elérkezett az ünnep ideje, s közvetlenül ezzel függ össze az ünnep m egtartásának jellege. Ez az, am it saját időnek nevezhetünk, s am it saját élettapasztala tunkból valam ennyien ism erünk. A saját idő alapform ái, a gyerm ekkor, az ifjúkor, az érett kor, az öregkor és a halál. Itt nem szám olunk és n em az üres pillanatok hosszú sorát rakjuk össze egész idővé. Az idő egyenletes, órával m ért folyásának szakadatlansága sem m it sem m ond n ek ü n k az ifjúságról és az öregségről. Az az idő, am elyben valaki fiatal vagy öreg, nem az órával m ért idő. N yilvánvalóan szaka dás v an benne. Az em ber hirtelen m egöregszik vagy hirte len m eglátja valakin, hogy az „m ár nem gyerek"; am it itt észreveszünk, az a m i időnk, a saját idő. M árm ost szerintem az ü n n ep re is jellem ző, hogy saját ünnepélyessége révén időt ír elő, s ezzel időt állít m eg és elidőzésre késztet b en nünket - ez az ünneplés. Az a szám olgatás és diszponálás,
m ely az idővel való rend elk ezésü n k et egyébként jellem zi, az ünn ep lésb en ú g y szólván m egáll. A m egélt életnek ettől az id őtapasztalatától egyszerű az átm enet a m űalkotáshoz. A m űvészet jelensége g o n d o lk o dásunkban m in d ig nagyon közel áll az élet alap m eg h atá rozásához: az életnek u g yanolyan stru k tú rája van, m in t az „organikus" lénynek. P éldául m in d en k i érti, ha azt m o n d juk: „a m űalkotás valam iképp szerves egység". G yorsan tisztázható, hogy m it ak aru n k ezzel m ondani: érezzük, hogy a látvány, a szöveg és egyebek m in d en részlete, m in den m ozzanata egységet alkot az egésszel, úg y h o g y az egész nem h at úgy, m intha darabokból rak ták volna össze vagy a részlet nem lóg ki, m int valam i élettelen dolog, m ely a történés áram áb an úszik. Ellenkezőleg: m in d en valam i középpont k ö rü l ren d ező d ik el, s an n ak v an alárendelve. H iszen az élő szervezeten is azt értjük, hogy ilyen k ö zép pont v an benne, ú gyhogy részei nem egy m eg határozott harm ad ik célnak v an n ak alárendelve, h anem a szervezet önfenntartását és saját elevenségét szolgálják. K ant ezt je lölte a „cél nélküli célszerűség" szép kifejezésével, am i az eleven org an izm u sn ak és a m ű alk o tásn ak nyilvánvalóan egyaránt sajátja.31 E nnek m egfelel a m űvészi szép egyik legrégebbi m eghatározása: valam i akkor szép, „ha sem m it sem lehet hozzátenni és sem m it sem lehet elvenni belőle" (Arisztotelész).32 Persze ezt nem szó szerint, h anem cum grano salis kell érteni. Sőt m eg is fordíthatjuk ezt a d efiní ciót és azt m ondhatjuk: a szépnek m ondott m ű feszültségtel jessége épp abban m utatkozik meg, hogy bizonyos fokig megengedi a változtatásokat, helyettesítéseket, hozzáfűzéseket és elhagyásokat, m indezt azonban egy struktúraközpont ból kiindulva, m elyet nem szabad érinteni, ha m eg akarjuk őrizni a képződm ény eleven egységét. A műalkotás ennyiben
66
67
tényleg az élő szervezethez hasonlít: önm agában stru k tu rált egység. Ez viszont azt jelenti, h o g y saját idője is van. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy fiatalsága, érett kora és öregsége van, m int az igazi eleven szervezetnek. Az viszont nagyon is igaz, hogy a m űalkotást sem időbeli kiterjedésének m érhető tartam a, hanem saját id ő stru k tú rá ja határozza m eg. G ondoljunk a zenére. M indenki ism eri azokat az elnagyoltan m eghatározott tem póelőírásokat, m elyeket a kom ponisták a zenem ű egyes tételeinek m egje lölésére használnak; ezek valam i nagyon határozatlan d o logra vonatkoznak, m ely azonban m égsem csupán a zene szerző technikai útm utatása, m intha az ő tetszésétől függ ne, hogy valam it gyorsabbra vagy lassabbra kell „venni". Az időt helyesen kell venni, tehát úgy, ahogy a m ű kívánja. A tem póelőírások csak utalások, hogy be tudják tartani a helyes tem pót vagy helyesen tudjanak beállítódni a darab egészére. A helyes tem pót sohasem lehet m érni, kiszám íta^ni»,Korunk egyik nagy tévedése, m elyet a gépi m űvészet tett lehetővé, hogy a m űvészet területén is szabványosíta nak, am i bizonyos országokban (főleg ott, áhol központi irányítás érvényesül) a m űvészetipar területére is átcsapott, péld áu l a zeneszerző autentikus lem ezfelvételét vag y az általa autorizált autentikus felvételt an n ak valam ennyi tem pójával és ritm ikájával együtt kanonizálják. E törekvés beteljesedése az előadóm űvészet halálát jelentené, egy m e chanikus eszköztár venné át a helyét. H a a reprodukcióban m ár csak u tán o zzu k az egykori autentikus előadást, akkor term éketlen tevékenységre v ag y u n k kárhoztatva, am it a m ásik, a hallgató észrevesz - ha ugyan m ég egyáltalán észrevesz valam it. Itt ism ét az azonosság és különbség közötti m ozgástér szám unkra rég ism ert m egkülönböztetéséről v an szó. A zenem ű saját időjét, az irodalm i szöveg saját hangját kell
m egtalálni, s erre csak belső h allásu n k képes. A zenei re produkciók, a versm ondások, a színházi előadások, b árm i lyen nagy m ű v észek lép n ek is fel b en nük, csak ak k o r köz vetítik m ag án ak a m ű n ek a valóban m űvészi tapasztalatát, ha belső fü lünkkel m ég valam i egészen m ást is hallunk, m int am i valóságosan, az érzékeink előtt történik. A m ű felépítéséhez nem reprodukciók, az előadások vag y színé szi teljesítm ények m int olyanok szolgáltatják a köveket, hanem az, am i felem elkedik e belső hallás idealitásába. Ezt valam ennyien tapasztaljuk, p éld áu l am ikor egy költem ény különösen a fülünkben van. Senki sem tudja n ek ü n k m eg felelően előadni a verset, m ég m i m ag u n k sem . M i en nek az oka? Itt nyilvánvalóan ism ét a reflexió m unkájára, a voltaképpeni szellem i m unkára b u k k an u n k az ú g y n ev e zett élvezetben. Az ideális képző d m én y csak azért jöhet létre, m ert tevékenyén tú llép ü n k a kísérő m ozzanatokon. Például egy költem ényt csak akkor tu d n án k tisztán befoga dói hozzáállással, adekvát m ódon hallani, ha egyáltalán nem volna sem m ilyen individuális hangszíne. U gyanis ilyesmi nincs a szövegben. Á m de m indenkinek v an v ala m ilyen egyéni hangszíne. Nincs o lyan han g a világon, am ely el tu d n á érni egy költői szöveg idealitását.33 Kísérő m ozzanatai, kontingenciája m iatt bizonyos értelem ben m indegyik zav aró an kell hogy hasson. M eg kell szab ad u l n u n k ettől a kontingenciától, s ebben áll az az egy ü ttm ű k ö dés, m ely e játékban rán k m int játszótársakra hárul. A m űalkotás saját időjének tém ája különösen jól leírható a ritm us tapasztalatán. Miféle furcsa dolog ez a ritm us? Pszichológiai ku tatáso k kim utatták, hogy a ritm izálás m a g án ak a h allásn ak és a felfogásnak egyik formája.34 H a szabályosan ism étlődő zajok vag y h angok sorát futtatjuk le, akkor egyetlen hallgató sem tudja m egállni, h o g y ne ritm izálja ezt a sort. M árm ost hol v an valójában a ritm us?
Az objektív fizikai időviszonyokban, h anghullám okban és hasonlókban - vagy a hallgató fejében? Nos, ez kétségkívül olyan alternatíva, m elyet m int olyat a m aga nyerseségében azonnal m eg tu d u n k érteni. Hisz az a helyzet, hogy a ritm ust kihalljuk és ugyanakkor belehalljuk. A m onoton hangsornak ez a példája persze nem példa a m űvészetre de m egm utatja, hogy m ég a form ába belehelyezett ritm ust is csak akkor halljuk, ha saját bensőnkből eredően ritm izálunk, azaz valóban saját tevékenységet fejtünk ki azért, hogy kihalljuk a ritm ust. Tehát m in d en m űalkotásnak v an valam ilyen saját idője, m elyet úgyszólván rán k kényszerít. Ez nem csak a tranzitorikus m űvészetekre, a zenére, a táncra és a nyelvre érvé nyes, h anem a statuáris m űvészetekre is: em lékezzünk vissza, hogy a képeket is felépítjük és olvassuk, vagy az építm ényt is „bejárjuk". Ezek is idő-m enetek. Az egyik kép gyorsabban vagy lassabban közelíthető m eg, m int a m ásik. S különösen így v an ez az építm ényeknél. A m ai sokszoro sított m űvészet egyik nagy ham isítása, h ogy bizonyos csa lódást érzünk, am ikor az em beri k ultúra nagy építm ényeit először látjuk eredetiben. A valóságban sohasem olyan festőiek, m int az általunk ism ert fényképen. Ez a csalódott ság valójában azt jelenti, hogy a fénykép alapján egyáltalán nem ju tu n k túl az építészeti m ű p u sztán festői látványán, nem ju tu n k el hozzá m int építm ényhez, m in t m űvészethez. H a ez a célunk, akkor oda kell m en n ü n k az építm ényhez és be kell m ennünk, ki kell lép n ü n k és körbe kell járnunk, lépésről lépésre m eg kell vele ism erkednünk, s m eg kell szereznünk azt, am it az építm ény saját életérzésünkszám ára tartogat, s am ivel életérzésünket fokozni tudja. Tehát a következtetést, m ely e rövid gondolatm enetből levonható, így foglalhatjuk össze: a m űvészet tapasztalatában az tö r ténik, hogy a m űalkotáson m egtanuljuk az elidőzésnek egy
sajátos fajtáját. E nnek az elidőzésnek nyilvánvalóan az a jellemzője, h o g y nem válik unalm assá. M inél inkább .il.nl ju k m ag u n k at neki, annál beszédesebbnek, v álto zato sab b nak, gazd ag ab b n ak látszik . A m ű v észet időtapaszta la Iá n.i l> az a lénveee. h o g y m eg tan u lu n k elid ő zni?Talán ez .1 szá m unkra kiszabott véges m egfelelője annak, am it örökkév.i lóságnak neveznek. S m ost foglaljuk össze g o n dolatm enetünket. M int m in d en visszatekintésben, itt is tu d ato sítan u n k kell, hogy ,1 g o n d olatm enet egészében m i volt az, am i előbbre vitl ben nünket. A kérdésben, m elyet m a a m űvészet ad fel n ek iin k , eleve ben n e van, hogy egym ástól távolodó, egym ással fe szü lten szem benálló tényezőket kell közelebb hozni egy m áshoz: egyfelől a történeti látszatot, m ásfelől pedig .1 progresszív látszatot. A történeti látszatot a m űveltség, .1 képzés elvakultságának nevezhetjük, m ely csak azt tarlj.i jelentősnek, am it a kulturális hagyom ányból m egszokl unk. A progresszív látszat épp ellenkezőleg, egyfajta ideológia kritikai elvakultságban leledzik, am ikoris a kritikus a /l hiszi, h o g y az időnek a m ával és a h o lnappal újra kell kezdődnie, s a hagyom ányt, am elyben állunk, keresztül kasul ism eri és m aga m ögött hagyja. Á m de a m űvészei tém ájának igazi rejtélye épp a m últbelinek és a jelenleginek az egyidejűsége. Semmi sem csupán alsóbb lépcsőfok és sem m i sem csupán elfajzás, ellenkezőleg: azt kell kérdez nünk, h o g y m i az, am i az ilyen m űvészetet önm agával egyesíti, s a m űvészet m iképp győzi le az időt. Erre: a kérdésre három lépésben p ró b áltu n k válaszolni. Az első lépés a játékfelesleg jelenségében keresett antropológiai alapvetést. Az em beri élet legm élyebb m eghatározó tulaj donsága, hogy az em ber a m aga ösztönszegénységében, .1 viselkedését rögzítő ösztönfunkciók hiányában szabad nak tudja m agát, s u g y anakkor tu d atáb an v an a szabadság
70
71
r veszélyeinek, s pontosan a szabadság az, am i az em bert em berré teszi. Itt a N ietzsche által inspirált filozófiai antro pológia felism eréseit követem , m elyet Scheler, Plessner és G ehlen dolgozott ki. M egpróbáltam kim utatni, hogy innen ered az em beri lét voltaképpeni em beri m inősége, a m ú lt és a jelen egyesítése, a korok, a stílusok, a fajok és az osztályok egyidejűsége. M indez em beri. Az em ber m egkülönböztető jegye, ahogy ezt bevezetőben m ondottam , M ném oszünének, az em lékezetben tartás és a m egőrzés m úzsájának sugárzó tekintete. Fejtegetéseim egyik alapm otívum a az volt, hogy tudatosítsam : a világhoz való viszonyulásunk ban és alakítói igyekezetünkben - form aadóként vagy a fo rm ajáték résztv ev ő jek én t-am u lan d ó k m eg tartását akar ju k elérni. E nnyiben nem véletlen, hanem a szellem bélyege a játék belső transzcendenciáján, ezen a tetszőlegesbe és szabadon választottba túlcsorduló feleslegen, hogy e tevékenységben az em beri létezés végességének tapasztalata csapódik le sajátos m ódon. H isz azzal, hogy az em ber tudatában v a n a halálnak, gondolkodása túllép véges létének korlátain. A sírokban elhelyezett tárgyak, a halottkultusz és a tem etke zési m űvészetre, áldozati ajándékokra fordított rop p an t pénzek a m ulan d ó n ak és elillanónak a m egőrzését jelentik új, saját tartósságot kölcsönözve neki. Ú gy látom , hogy ez az a lépés, m ellyel gondolatm enetünk egészét tekintve előbbre jutunk, ha nem csak azt állapítjuk m eg, hogy a játék felesleg-jellege az a voltaképpeni alap, am elyen alkotvaform álva felem elkedünk, hanem m ögötte rejlő m élyebb antropológiai m otívum ként azt is felism erjük, am i az em beri játékot, s különösen a m űvészet játékát a term észet valam ennyi játékform ájától m egkülönbözteti: azt, hogy tartósságot kölcsönöz. Ez volt az első lépés, m elyet m egtettünk. Ehhez kapcso
lódott azu tán a kérdés, hogy tu lajdonképpen mi az., ami ebben a form ajátékban és alakká-változásban, k ép ző d m énnyé „rögzülésben" jelentős szám unkra, m egszólít ben nünket. Ezen a p o n to n a szim bólum régi fogalm ához kap csolódtunk. M ost itt is szeretnék továbblépni. Azt m ondol tűk: a szim bólum az, am iről valam it újra felism erünk ahogy a v endéglátó a tessera hospitalis-ról újra felismeri .1 vendéget. D e m i az újrafelism erés? N em az, hogy valam it ism ét látunk. A z újrafelism erések sora nem találkozások sorozata: az újrafelism erés a z t jelenti, h o g y v alam it ak ként ism erün k fel, am iként m á r ism erjük. Az em beri „F,inban sung" [a környező világ o tthonunkká válása] - a szót I le geitől kölcsönzőm - v o ltaképpeni folyam ata abban áll, hogy az újrafelism erés m ár elszakadt az első m egism erke dés esetlegességeitől, és az ideális szintjére em elkedett. Ezt m in d an n y ian ism erjük. Az újrafelism erésben m in d ig b e n ne rejlik, hogy m ost m ár valódibb ism eretünk v an annál, am elyre az első találkozás pillanatnyi elfogultságában ké pesek voltunk. Az újrafelism erés m eglátja a m u lan d ó b an a m arad an d ó t. K szim bólum nak és a m űvészi nyelveli szi m b őlü m tartaim án ak az az igazi funkciója, hogy véghezvigye ezt a folyam atot. Persze a kérdés, m elyre a választ keress ü k, épp az volt, hogy tulajdonképpen m it lehet m ég újrafelis m erni, am ikor olyan m űvészetről van szó, am elynek nyel ve, szókészlete, szintaxisa és stílusa oly sajátosan üres és szám u n k ra oly idegennek v ag y k u ltú rán k nag y klasszikus hagyom ányaitól oly távol állónak látszik? N em ép p az jellem zi-e a m o d ern m űvészetet, hogy m élységes szim bó lum szegénysége a m űszaki, a gazdasági és a társadalm i haladás m in d en rohanó progresszizm usa m ellett is meg foszt b en n ü n k et az újrafelism erés lehetőségeitől? M egpróbáltam kim utatni, hogy itt nem lehet egyszerűen a szim bólum bőség gazd ag korszakairól és a szim bólum ki
üresedés szegény korszakairól beszélni, m intha az elm últ korok kedvező és a jelenkor kedvezőtlen volta egyszerű adottságok lennének. A szim bólum valójában a felépítés feladata. Az újrafelism erés lehetőségeit kell biztosítanunk, m égpedig a feladatok nagyon széles körében, s a találkozás igen különféle kínálataival szem ben. íg y bizonyára nem m indegy, hogy történeti képzettségünk alapján és a polgári kultúraüzem hez szokva egy olyanszótárat tanulunk-e m eg im m ár történetileg elsajátítva, am ely korábbi korok szám á ra a beszéd m agától értetődő szókészlete volt, úgyhogy a m űvészettel való találkozásunknál a történeti m űveltség körébe tartozó m egtanult szótár is hallatja a hangját, vagy pedig új, eddig ism eretlen szótárakat p róbálunk kibetűzni, s feladatunk az, hogy m egtanuljuk olvasni őket. H isz tudjuk, hogy m it jelent az olvasni tudás. Azt jelenti, hogy a b etű k szinte eltűnnek, m ár észre sem vesszük őket, s egyedül a beszéd értelm e épül fel. C sak ha m ár m inden összhangban van, s ezzel végbem egy az értelem konstitúció, akkor szólunk így: „M egértettem , am it itt m ondanak." Csak ez teszi teljessé a form ák nyelvével, a m űvészet nyel vével való találkozásunkat. így m ost m ár rem élhetőleg világos, hogy kölcsönös viszonyról van szó. Elvakult, aki azt hiszi, hogy az egyik az övé lehet, a m ásikat pedig félrelökheti. N em lehet eléggé hangsúlyozni: aki azt hiszi, hogy a m o d ern m űvészet elfajzott, az a régebbi korok nagy m űvészetét sem tudja igazán m egérteni. L ássuk be, hogy a m űalkotásokat előbb m eg kell tan u ln u n k betűzgetni majd olvasni, s csak aztán kezdenek beszélni. A m o d ern m ű v é szet arra figyelm eztet, hogy a betűzgetés és az olvasás elsajátítása nélkül a régi m űvészet nyelvét sem hallanánk. Persze ez a feladat nem egyszerűen előfeltételezi vagy ajándékként kapja a kom m unikative közös világot, h anem épp ez a kom m unikatív közösség az, am it fel kell építenie.
A „képzeletbeli m úzeum ", A ndré M alraux-nak ez a híres m egfogalm azása, m ely azt is jelenti, hogy valam ennyi m ű vészeti k o rszak és teljesítm ényeik egyidejűleg v an n ak jelen tu d atu n k b an , úgyszólván e feladat önkéntelen elism erése -ig a z , nem szerencsés form ában. U gyanis képzeletünkben mi m ag u n k h o zz u k össze ezt a „gyűjtem ényt", s a p o én épp az, hogy soha sincs b irto k u n k b an és n em készen találjuk, m int a m ú zeu m b an a m ások gyűjtem ényét. Vagy m ásképp szólva: m in t véges lények, hagy o m án y o k talaján állunk, akár ism erjük őket, akár nem , s függetlenül attól, hogy tudatosítjuk őket vag y az újrakezdés illúziójában élü n k m indez nem érinti a tradíciók h atalm át felettünk. V iszont nagyonis n em m indegy b elátásunk szám ára, hogy szem b e nézünk-e a hagyom ányokkal, m elyeknek talaján állunk, s a lehetőségekkel, m elyeket a jövőt illetően biztosítanak szám unkra, vagy azt képzeljük, h o g y el tu d u n k fordulni a jövőtől, m elybe életünkvezet, s képesek v ag y u n k újrap ro g ram ozni és újraalkotni m agunkat. A h agyom ány persze nem pu szta konzerválást jelent, h an em átültetést. Az átü l tetésben p ed ig az is benne van, h o g y sem m it sem h ag y u n k m eg változatlanul és p u sztán konzerválva, h anem valam i régebbit m eg tan u lu n k új m ó d o n m o n d an i és m egérteni. Például a fo rd ítást is szoktuk „átültetésnek" n evezni. A fordítás jelensége csakugyan moHeTIszerűen m utatja meg, hogy valójában mi a tradíció. A m egm erevedett iro dalm i n y elvnek saját nyelvünkké kell válnia. Az irodalom csak ekkor lesz m űvészet. Ez u g y an ú g y érvényes a képzőm űvészetre és az építészetre is. G ondoljunk arra, hogy m ekkora feladat az elm últ k o ro k nag y építm ényeit term é kenyen és szak szerű en összeegyeztetni a m o d ern élettel és an n ak közlekedési form áival, látási szokásaival, világítási lehetőségeivel és hasonlókkal. P éldaként h ad d m eséljem el, hogy m ennyire m eghatódtam , am ikor az Ibériai-félszige-
74
75
1 ten utazva végre egy olyan dóm ba jutottam , ahol Spanyolország és Portugália régi katedrálisainak igazi nyelvét nem árnyékolta be elektrom os lám pák fénye. Az ablaknyílások, m elyeken át m integy a világosságba tekintünk ki, s a nyitott kapu, m elyen át a fény Isten házába árad - nyilvánvaló, hogy Isten em e hatalm as v árainak ez volt az igazi m egkö zelítési m ódja. Persze ez nem azt jelenti, hogy látási szoká sainkat egyszerűen ki tu d n á n k iktatni. Erre u g y an ú g y nem v ag y u n k képesek, m int életm ódunk, közlekedési szokása ink és hasonlók kikapcsolására. De a feladat, a m ának és a m últ em e kőből való m aradványainak az összeegyeztetése jól szem léltem , hogy m i a hagyom ány. N em m űem lékápo lás a puszta m egóvás értelm ében, hanem állandó kölcsönviszony jelenünk és an nak céljai, valam int am a m últak között, m elyek m i m ag u n k is vagyunk. Tehát ez a lényeg: azt, am i van, lenni hagyni. A lenni-hagyás azonban nem azt jelenti, hogy csupán m egism ételjük, am it m ár tudunk. N em valam i ism étlésélm ény form ájában, hanem m agának a találkozásnak a hatására hagyjuk lenni azt, am i volt, annak a szám ára, aki vagyunk. •’ Végül a harm ad ik pont: az ünnep. N em kívánom elism é telni, hogy az idő és a m űvészet saját idője hogyan viszo nyul az ün n ep saját időjéhez, hanem arra a po n tra szeret ném irányítani a figyelmet, hogy az ünnep az, am i m in d en kit egyesít. Szerintem az ünneplést az jellem zi, hogy csakis an nak szám ára valam i, aki részt vesz benne. Ezt olyan sajátosságnak tartom , m elynek teljesen tu d atáb an kell len nünk. H a erre visszaem lékezünk, kritikusan kell viszo ny u ln u n k m ai kulturális életünkhöz, a m űélvezetre kijelölt helyekhez s azokhoz az epizódokhoz, am ikor a m űveltség tapasztalat form ájában m entesülünk a hétköznapi lét szo rításától. H isz a szépség fogalm ához az is hozzátartozik, hogy nyilvánosságot, tekinteteket és tekintélyt igényel. Ez 76
viszont az t jelenti, hogy itt egy életrendről v an szó, m ely többek közt a m űvészi alakítás form áit is átfogja: a d ek o rá ciót, életterü n k építészeti form álását, az élettér díszítését a m űvészet v alam ennyi lehetséges form ájával. H a a m ű v é szetnek valóban v an valam i köze az ünnephez, ak k o r az csak az lehet, hogy egyfelől tú l kell lépnie a fentebb leírt rendeltetés határain, s így a m űveltségi előjogok h atárain is, m ásfelől p ed ig társadalm i életü n k kom m erciális stru k túráival szem ben is im m u n isn ak kell m aradnia. Ezzel nem akarom kétségbe vonni, h o g y a m űvészettel üzletelni is lehet, s hogy a m űvészek esetleg m ű v eik kom m ercializálásának is áldozatul eshetnek. Ez azonban nem a m űvészet igazi funkciója, és soha nem is vo lt az. Legyen szabad em lékeztetnem néhány tényre. Itt v an p éldául a nagy görög tragédia - m a m ár a legjobban kép zett és legéleselm éjűbb olvasónak is kom oly feladat. Szophoklész vag y A iszkhülosz ném elyik k ardala szinte herm etik u san h at him nikus m on d atain ak töm örségével és kihegyezettségével.S m égis: az attikai szín h áz m indenkit egyesített. Sikere, az a ro p p an t népszerűség, m elyre a játékok kultikus integrációja az atti kai színházban szert tett, arról tanúskodik, hogy nem egy felső réteg reprezentációja volt v ag y nem egy zsűri m egelé gedését szolgálta, m ely aztán kiosztotta volna a díjakat a legjobb d arab o k között. Ehhez hasonló m űvészet az euró p ai polifónia nag y tö r ténete, m ely a gregorián egyházi zenéből ered. Egy h a rm a d ik tap asztalat pedig olyan, am elyben m ég m a is v ala m ennyien részesü lh etü n k csakúgy, m in t a görögök, és p edig u g y a n a n n a k a tárgynak, az an tik trag éd ián ak a kapcsán. A m oszkvai M űvész Színház első vezetőjét 1918ban vag y 1919-ben, a forradalom u tán m egkérdezték, hogy m ilyen forradalm i darabbal akarja m egnyitni a forradalm i szín h ázat - s ő hatalm as sikerrel vitte színre az Oidipusz
I király-1. Az a n tik tragédia m inden időben és m inden társa dalom szám ára! E nnek keresztény ellenpárja a gregorián korái és m űvészi kibontakozása, de ugyanígy Bach passió zenéje is. M indenkinek látnia kell: itt m ár n em p u szta h an g versenylátogatásról v an szó; itt valam i m ás tö rté n ik H ang versenylátogatóként világosan felismerjük, hogy o tt nem olyan közösségform áról v an szó, m int am ely a tem plom ban gyűlik össze egy passiózene előadása alkalm ából. Ez utóbbinál hasonló a helyzet, m in t az antik tragédia eseté ben. A z ilyesm i a m űvészi, zenei, történeti m űveltség leg m agasabb igényeinek ugyanúgy megfelel, m int az em beri szív legegyszerűbb szükségleteinek és hajlam ainak. Tehát egészen kom olyan állítom: a Koldusopera vagy azok a hanglem ezek, m elyekről a m ai fiatalok által_ oly kedvelt m odern dalok hangzanak fel, ugyanilyen légi ti _mek. E z e k n e k ism e g v a n n á k a m egszólalás és alközösséglétesítés olyan lehetőségei, m elyek felette állnak az osztá lyoknak és a m űveltségi előfeltételeknek. Ezzel nem a tö m eglélektani járvány kábulatára gondolok, m ely szintén létezik és kétségkívül m indig is létezett a valódi közösség tapasztalat m ellett. N em vitás, hogy m ai világunkban, am i kor erős ingerek árasztanak el bennünket, s a kom m erciá lisán irányított kísérletezés gyakran m ár felelőtlenséggé v á lik sok m inden van, am iről nem tudjuk m egm ondani, hogy valóban közösséget terem t-e. A kábulat m int olyan nem m arad an d ó kom m unikáció. De nem Hagyhatjuk fi gyelm én Ö vül, hogy gyerm ekeink a zenében való feloldó d ást vagy az absztrakt m űvészet sokszor igen kopárnak tetsző form áit m ily m agától értetődően érzik könnyű és közvetlen kifejeződésüknek. Bizonyára m indenki tanúja v o ltm ár, ahogy idősebbekés fiatalok azon civakodtak, hogy m elyik rá d ió m ű so rt hall gassák vagy m elyik hanglem ezt tegyék fel. V ilágosan kell
látnunk, h o g y am it itt a nem zed ék ek viszályában vagy jobban m o n d v a a nem zedékek közti folytonosságban ta pasztalu n k - m ert hisz m i idősebbek tan u lu n k - , az m ag á ban a társad alo m b an is végbem egy. H atalm asat téved, aki azt hiszi, h o g y m ű v észetü n k csu p án a felsőbb réteg m ű v é szete. Aki így gondolkodik, az elfelejti, hogy a stadionok, a gépcsarnokok, az autópályák, a közk ö n y v tárak és a szak is kolák g y ak ran fényűzőbben v an n ak felszerelve, m in t kitű nő régi h u m an ista gim názium aink, m elyekben az iskola p o ra szinte a képzés egyik elem e v o lt - s m elyekért én őszintén bánkódom . Végül elfeledkezünk a töm egm édiu m okról és arró l a diffúziós hatásról is, m elyet társad alm u n k egészére gyakorolnak. Fel kell ism ernünk, hogy az ilyen dolgokat m ind ig lehet értelm esen is használni. K étségtelen, hogy az em beri civilizációra ro p p a n t veszélyt jelent az a passzivitás, m elyhez a k u ltú ra túl kényelm es sokszorosító eljárásainak az alkalm azása vezet. Ez főleg a tö m eg m éd iu m okra érvényes. De épp itt találkozik m indenki - az id ő sebbek, ak ik v o n zz ák és nevelik a fiatalságot, csakúgy m int a fiatalok, akiket v o n zzanak és nevelnek - azzal az em beri követelm énnyel, hogy saját tevékenységük révén tan ítsa n ak és tanuljanak. Ugyanis a követelm ény, m ely előttünk áll, pontosait ez: aktivizálnunk kell saját tudás vágyunka t és v álasztási képességünket a m ű v észet és m in d en egyéb iránt, am it a töm egm édium ok útján terjesztenek. C sak ek kor tap asztalu n k m űvészetet. A form a és a tartalom elválaszthatatlansága am a m eg-nem -különböztetésként v a ló sul m eg, m elynek révén a m ű v észet tu d n ek ü n k m ondani valam it és képes kifejezni bennünket. E n n ek b elátásáh o zelég tisztázn u n k azo k atazellen fo g al m akat, m elyekben ez a tap asztalat úgyszólván lecsapódik. Két szélsőséget szeretnék bem utatni. Az egyik az ism erősség élvezetének a formája. M eg g y ő ző d ésem szerin t ebből
78
79
ered a giccs és az antim úvészet. Ilyenkor azt halljuk ki, am it m ár tudunk. Semmi m ást nem akarunk hallani, s az ilyen találkozásban azt élvezzük, hogy nem felforgat, hanem a m aga lagym atag m ódján igazol bennünket. Ez azt jelenti, hogy a m űvészet nyelvére felkészült befogadó az ilyen hatásnak épp a szándékoltságát érzi. Észreveszi, hogy itt akarnak vele valam it. M inden giccsben van valam i ebből a g yakran nagyon jóhiszem ű, nagyon jószándékú és jó in d u latú igyekezetből - s m égis épp ez az, am ivel m egsem m isíti a m űvészetet. M ert m ű v é s z e t rsalc akkor lehet valam i, ha nekünk m agunknak kell felépítenünk a képződm ényt a szótár, a form ák és a tarta Imak eTsajatTtasaváX hogy v aló ban végbem enjen a kom m unikáció. A m ásodik form a a giccs ellenpárja: az esztétikai ínyenc ség. Ezt különösen az előadóm űvészekhez való viszonyuJásB an lehet tetten érni. O perába m ennek, m ert a Callás énekel, n em p edig azért, m ert ezt a bizonyos o perát adják elő. M egértem , hogy ezt teszik. De állítom , hogy ez nem fogja közvetíteni a m űvészet tapasztalatát. N yilvánvalóan m ásodlagos reflexió, ha a színészt vagy az énekest és egyál talán a m űvészt közvetítő funkciójában tudatosítjuk: a m ű alkotás tökéletes tapasztalata olyan, hogy épp az előadók diszkrécióját csodáljuk: azt, hogy nem önm agukat m u tat ják m eg, hanem a m űvet, an nak kom pozícióját és belső koherenciáját ú g y szólaltatják m eg, hogy az akaratlanul is m agától értetődővé válik. Itt két szélsőséggel találkozunk: az egyik a m eghatározott m anipulálható célok iránti „m ű vészetakarás", m ely a giccsben jelenik meg, a m ásik pedig az az eset, am ikor a m űalkotás hozzánk szóló igazi m o n dandóját teljesen figyelm en kívül hagyják, s csak az eszté tikai m inőségek m ásodlagos gyönyöreit élvezik. Az igazi feladat szerintem e két szélsőség közt található. A bban áll, hogy elfogadjuk és betartjuk, am it a valódi m ű
vészet form aereje és -színvonala közvetít szám unkra. Vé gül is egyfajta álproblém a vag y m ásodlagos kérdés, hogy eközben egyáltalán m ennyit m o zg ó sítu n k abból a tu d á s ból, m elyet történeti kép zettség ü n k n ek köszönhetünk. A régebbi k orok m űvészete csak az idő és az elevenen m eg őrződő, elevenen változó h ag y o m án y szűrőjén ju t el h o z zánk. A m o d ern nonfiguratív m ű v észetn ek u g y anilyen fe szes és töm ör lehet a szerkezete, s ugyanilyen lehetőségei van n ak arra, h o g y közvetlenül szólítson m eg b en n ü n k et — persze csak legjobb alkotásaiban, m elyeket m a m ég aligha tu d u n k m egkülönböztetni az utánzatoktól. A m űalk o tás ban m arad an d ó , tartós képződm énnyé változik az, ami m ég nem egy képző d m én y zárt összefüggésében v an jelen, hanem tovaáram lik, úgyhogy am ikor az ilyen k ép ző d m é nyekbe belenövünk, egyben tú ln ö v ü n k önm agunkon. „A tétova időben v an egy s m ás, m i tarth a tó "’ - ez m a a m űvészet, ez volt tegnap és ez v o lt m indig. Fordította Bonyhai Gábor
Jeg yzetek
1. M ost in: H .-G . G adam er, Ges. WerkeBd. 5.187-211. 2. Vö. eh h ez k ét H eg el-tan u lm án y o m at ebben a k ötetben [Ges. Werke Bd. 8. - E nde d ér K unst? V on H egels Lehre v öm Verg an genheitscharakter d e rK u n stb is z ű r A nti-K unst v o n H e u te (1985) és D ie Stellung d ér P oesie im System d ér H egelschen Á sthetik u n d die Frage d es V erg an g en h eitsch arak ter d é r K u n st (1986)], s főleg D ieter H en rich „K unst u n d K u nstphilosophie d é r G egenw art. Ü b erleg u n g en m it R ücksicht au f H e* „in dér zaudernden Weile einiges H altbare sei" - Gadamer allúziója Hölderlin Kenyér és bor c. versére, a m ásodik versszak. soraira -aszerk.
gél" c. tanulm ányát in: Immanente Asthetik - Ásthetische Refle xión, Lyrik als Paradigma dér Modeme, kiad. W olfgang Iser, M ünchen 1966, és az én recenzióm at in: Philosophische Rund schau 15 (1968) 291. skk. (most Bd. 8. 62. skk.) 3. L ásd G ottfried Boehm, Studien zűr Perspektivitat. Philosophie und Kunst in dér Frtihen Neuzeit, Heidelberg 1969. 4. Lásd ehhez a kötetben (Ges. Werke Bd. 8.) levő írásaim közül: Kunst und Nachahmung és Vont Verstummen des Bildes. 5. L ásd „V e rstu m m e n d ie D ich ter?" c. ta n u lm á n y o m a t in: Zeitwende. Die neue Furche 5 (1970) 364. skk., m o st Ges. Werke Bd. 9. 362. skk. 6. Lásd R einhart Koselleck, „H istória m agistra vitae", in: Natúr und Geschichte. Kari Löwith zum 70. Geburtstag, szerk. H erm an n B raun és M anfred Riedel, S tuttgart 1967. 7. Phaidr. 265d d g /líav ISéav avvopáv. 8. Arisztotelész, Metaphysika E l, 1025b18 skk. 9. Platón, A z állam 601d, e. 10. Arisztotelész, Poétika 9,1451 b. skk. 11. L ásd A lfréd Baeum ler, Kants Kritik dér Urteilskraft. Ihre Ge schichte und Systematik, 1. köt., H alle 1923, Bevezetés. 12. L ásd ehhez a kötetben (Ges. Werke Bd. 8.) A n schauung u n d A nschaulichkeit valam int Igazság és módszer, G ondolat, 1984. ford. Bonyhai Gábor 52. skk. 13. K ant, Kritik dér Urteilskraft, §§22, 40. (M agyarul: A z ítélőerő kritikája, A kadém iai, 1966. ford. H erm an n I.) 14. Lásd elem zésem et in: Igazság és módszer, id. kiad. 59. skk. 15. Lásd M ax Kommerell, Lessing und Aristoteles. Untersuchung über die Theorie dér Tragödie, Frankfurt am M ain, 1970.4. kiad. 16. Lásd ehhez a kötetben (Ges. Werke Bd. 8. 86. skk.) Das Spiel dér Kunst és az Igazság és módszer megfelelő oldalait (88. skk.). 17. K ant, Kritik dér Urteilskraft, §13. 18. Ingard en , Das literarische Kunstwerk, Tübingen, 1972. 4. kiad. (m ag y a ru l: A z irodalmi műalkotás, G o n d o la t 1977. fo rd . B onyhai Gábor) és a Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez c. írásom at (válogatásunkban - a szerk.)
82
19. Lásd eh h ez Épületek és képek olvasása (vő. v álo g atásu n k b an - a szej-k.). 2ű. H am ann, Asthetik, L eipzig 1911. 21. G adam er, Igazság és módszer, id. kiad. 97. skk. 22. H egel, Vorlesungen über die Asthetik, kiad. H ein rich G ustav H otho, B erlin 1835, Einl. 1 ,1. (M agyarul: Esztétikai előadások. I. A kadém iai K iadó, ford. Zoltai D énes 1952.109. skk.) 23. E zt T heodor W . A dorno részletesen leírta az Ásthetische Theoriebán, F ra n k fu rt am M ain, 1973 (első kiad ása in: Gesammelte Schriften, 7. köt., F ran k fu rt am M ain, 1970). 24. A z allegóriarehabilitációjához, vö. Igazság és módszer, id. kiad. 69. skk. 25. W alter Benjám in, Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit, F ran k fu rt am M ain, 1969 (edition su h rkam p 28). (M agyarul: A m űalkotás a technikai sokszorosíthatóság k o rszak áb an in: Kommentár és prófécia G ondolat, 1969. ford. Barlay László.) 26. Lásd M artin H eidegger, Dér Ursprwig des Kunstwerkes, S tu tt gart, 1960. (Reclams U niversal-B ibliothekN r. 8446 [2]), m ost G. A. Bd. 8: Holzivege F rankfurt, 1977, s ehhez írásom at „Die W ahrheit des K unstw erkes" in: Ges. Werke Bd. 3. 249-261. (M agyarul: m in d k ét írás H eid eg g er - A műalkotás eredete E u rópa, 1988. ford. Bacsó Béla) 27. Lásd H erm ann Koller, Die Mimesis in dér Antiké. Nachalmiung, Darstellung, Ausdruck, Bem 1954. (Dissertationes Bemenses 1,5) 28: W. F. Ottó, Dionysos. Mythos undKultus, Frankfurt am Main, 1933. 29. K. K erényi, „Vöm W esen des Festes", in: Gesammelte Werke, 7. köt.: Antiké Religion, M ünchen, 1971. (M agyarul: A z ü n n ep lényege in: Halhatatlanság és Apollón-vallás, M agvető K iadó, 1984. ford. T atár G yörgy 333. skk.) 30. Lásd „Ü ber leere u n d erfüllte Zeit" c. íráso m at in: Ges. Werke Bd. 4. 137-153. (lásd v álo g atásu n k b an is - a szerk.). 31. K ant, Kritik dér Urteilskraft, Bevezetés. 32. A ristoteles, EthikaNikomacheiaB 5, llOóbio. NikomakhosziEthika, M agyar H elikon, 1971. ford. Szabó M iklós, 42. 33. Ehh»z részletesebben lásd „Stim m e u n d Sprache" (Ges. Werke
Bd. 8., - lásd válo g atásu n k b an - a szerk.) és „H ö ren - Sehen Lesen" u. ott. 34. L ásd R ichard H önigsw ald, „V öm W esen des R h y th m u s", in: Die Grundlagen dér Denkpsychologie. Studien und Analysen, Leipzig, Berlin, 1925.2. kiad.
Az üres és a betöltött időről (1969)
Jól ism ert az a tapasztalat, m elyet A ugustinus a Vallomá sok 11. könyv ében ír le, am ikor azt m ondja, pon to san érteni véli, m i az idő, ha nem g o n d olkodik el rajta. A m int azonban figyelm ét erre irányítja és világosan m eg kéne m ondania, mi valójában az idő, tehetetlenné válik. Ú gy tű n ik szám o m ra, hogy az időproblém a au g u stin u si elem zésének b eveze tőjében található híres leírás m in d en valódi filozófiai b i zonytalanság prototípusa. A m agátólértetődőség folytán m eg nem g o n d o ltb an való elrejtőzés olyan, m int egy erőtel jes, ellenállásnélkülisége m iatt legyőzhetetlen ellenállás, mellyel a filozófiai gondolkodás és m egérteni akarás m in dig szem betalálja m agát. A m agátólértetődőt elgondolni különös nehézségű feladat. O lyasvalam it kell állítani, am i azáltal próbálja m egvonni m agát, hogy állandóan az em ber m ögé kerül. Szám om ra a filozófiai m egism erés egyik alap vető jellem zőjének tűnik, hogy sajátos nyugtalansága e n nek a m egvonásnak a hátba tám adó tapasztalatából szá r mazik. Ö nm agában m indig a m egvonás és a h ián y az, am elyik tolakodóbb és feltűnőbb a m egszokott m egbízható létezésével szem ben. A filozófus szám ára azonban az ilyen m egvonás különös form ában jelentkezik. A visszavonás a m agátólértetődőségbe egy állandóan m egújuló zavar, am it egy, a dialektikus vitahelyzetből kölcsönzött szóval p ro b lém ának neveznek. A filozófia összes nag y alapkérdésére ez a stru k tú ra jellem ző, hogy nem hagyják m ag u k at olyan 85