A SZENT GRÁL ÚTJÁN ANTONIN GADAL. A régi katár misztériumok. Rozekruis Pers Haarlem Hollandia. Elsõ magyar kiadás 2009

A SZENT GRÁL ÚTJÁN

A SZENT GRÁL ÚTJÁN A régi katár misztériumok

ANTONIN GADAL

Elsõ magyar kiadás 2009.

Rozekruis Pers – Haarlem – Hollandia

Németbõl fordítva Eredeti cím: Auf dem Wege des Heiligen Grals

Az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolája Lectorium Rosicrucianum Székhelye: Bakenessergracht 11-15, Haarlem, Hollandia

Copyright © 2009. Rozekruis Pers, Haarlem, Hollandia Minden jog fenntartva

A címlapon látható fényképen Montsegur vára „a katárság Világítótornya” látható. A címlapon, ill. a X. lapon lévõ rajz a katárok „Akác-barlangjából” származik, magyarázatát lásd a 133. oldalon.

ISBN 978-963-7420-43-6

TARTALOMJEGYZÉK Elõszó .......................................................................IX Sabartez Pátriárkája ................................................XI

ELSÕ RÉSZ USSAT-ORNOLAC BARLANG-TEMPLOMAI I. Sabartez: a Perfektek beavatóbarlangjai ...............3 II.

A Mount Négré ........................................................7

III. Ussat templomai ....................................................10 IV.

„Jöjjetek énhozzám mindnyáján, akik megfáradtatok és megterheltettetek…” ................................................18

V.

„Ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felõl, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felõl, mibe öltözködjetek…” ....................................................27

VI.

„Legyetek a ti mennyei Atyátoknak a gyermekei, aki felhozza az Õ napját mind a gonoszokra, mind a jókra. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szerettek, micsoda jutalmát veszitek?” .....................34

VII. „Nem föllebbvaló a tanítvány a mesterénél, sem a szolga az õ uránál…” .............................................43 V

ORNOLAC

MÁSODIK RÉSZ BARLANG-TEMPLOMAI – A REMETE

VIII.

A Remete. „Mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedbõl! – holott íme, a te szemedben gerenda van? ..........................53

IX.

„A Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát; mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi…” ............57

X. „De eljõ az óra, és az most vagyon, amikor Õt sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem imádják, hanem amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.” .........................................64 XI.

„Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyûlölnek; imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.” ....................................................71

XII. „Láttam a Szellemet leszállani az égbõl, mint egy galambot, és megnyugovék õrajta…”.........................77

VI

HARMADIK RÉSZ BETLEHEM XIII.

Betlehem. „Aki szereti a maga életét, elveszíti azt; és aki gyûlöli a maga életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt!” .............................................91

XIV.

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhaiért.” .................................................................103

XV.

„Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, mondja az Úr, aki van, aki volt, és aki eljövendõ.” .............108 Szómagyarázat .....................................................126 A szimbólumok jelentése ..................................133

VII

ELÕSZÓ Ez az írás járja be útját az egész világon, hogy nagyon szeretett testvérünk, Antonin Gadal, az elõttünk haladó Szerzet régóta tiszteletre méltó szolgája, UssatOrnolac régi szentélyeinek õre, a katár misztériumok hûséges és fáradhatatlan hirdetõje gyümölcsözni lássa munkáját számtalan keresõ szívében. CATHAROSE DE PETRI JAN VAN RIJCKENBORGH

IX

SABARTEZ PÁTRIÁRKÁJA Galad, a Grál hûséges õre annak a szellemi fia, aki sokáig, háromnegyed évszázadig ismertette fáradhatatlanul Foix grófságnak, Sabarteznek a történelmi gazdagságát. Adolphe Garrigou neve a pireneusi HauteArriége megyében ma is mindenütt élõ fogalom, holott 1897-ben halt meg. Szigorú, szerénységgel és munkával teli élete példás. Utódja egyszerû tanulóként próbálta a példáját követni, amennyire ezt a körülmények engedték. A múlt dolgait azonban nem tudta úgy elõterjeszteni, ahogyan szerette volna, a barlangokat és üregeket olyan állapotba hozni, hogy a történelmet kiegészíthessék, vagyis az Ussat-Ornolac-i beavatóközpontból mindig is sugárzó magas szellemiséget újra teljesen életre kelthessék. A földalatti folyosók csak lassanként adják ki amit hallottak, amit itt-ott megláttak; bizonyos zugok ma is sötétségbe burkolóznak. A „pireneusi katárság kikötõje”* messze terjed. Bonyolult történelme évszázadokig csaknem ismeretlen maradt. Nem jött el az órája, a babér még nem virágzott újra. XI

Most azonban itt az idõ. Öreg Európánkban mindenütt ütött a Szent Grál felébredésének órája. Erre az erõs hangra a Sabartez* is hirtelen felébredt álmából; a Púrok* (tiszták) dinamikus lelkesedése nemes a szeretetnek, a szépnek és a jónak az útján; a Szent Grál örök, halhatatlan útján. Ó szeretett Pátriárka! Boldog leszel, mert tanításodból semmi sem veszett el, ami a Régi Nagy Mesterektõl jött hozzánk!

XII

ELSÕ RÉSZ Lemondás a világ javairól: Belépés a Közösségbe:

USSAT-ORNOLAC

BARLANG-TEMPLOMAI

„Ha valaki az én tanítványom akar lenni, tagadja meg önmagát, és kövessen engem”. Jézus

I SABARTEZ: A PERFEKTEK BEAVATÓBARLANGJAI z Arriége, a Garonne egyik mellékfolyója – felsõ szakaszán habzón rohanó hegyi folyó – Andorra határain ered, a Pireneusok kellõs közepén, majd északra fordulván, Toulouse közelében ömlik a Garonne-ba. Nevével egy félig sík megyét ajándékozott meg, amelynek székhelye Foix. Ez a megye egy tartomány volt, Foix grófság, melyet utolsó fejedelme, IV. Henrik egyesített a francia korona birtokaival. A Foix grófság területén, régen az alapítása elõtt, az Ariége-völgy felsõ részében, Foixtól délre, a Taruszkok laktak, Pliniusz Tarusconiensei. Cézár megkímélte a területüket, Augusztusz csak jóváhagyta ezt az intézkedést. Tarusko, Tarascon-sur-Ariége volt a fõváros. Ez a városka, egy római „municipium”, mindig független maradt, hagyta, hogy konzulok kormányozzák, így kerülvén el valami fõbb hatalmasságot. 718-ban az arabok átkeltek a Pireneusokon, s 778ban telepedtek le ezen a területen. Ebben az évben történt, hogy Nagy Károly seregei a Pré Lombardi

A

3

A Szent Grál útján

gyõzelemmel, Tarascon kapui elõtt, a spanyol határokat megszabadították a szaracénok igája alól. Ennek az emlékezetes csatának az estéjén, 778 szeptember 8-án, a frankok seregének elbûvölt szemei elõtt egy „fekete szûz” jelent meg: Sabart Szüze, aki a foixi magasföldnek, a Sabarteznek* a nevét adta. A fekete szûz egyébként soha nem akarta, hogy máshová vigyék, és háromszor jött vissza a kis kápolnába, melyet a katonák emeltek neki nagy sietséggel a gyõzelem után. 779-ben Sabart kápolnáját újra felépítették, bõvítették, és Notre-Dame-de-la-Victoire védelme alá helyezték. Ott fent, a fennsíkon, a templomtorony fölött a druidák régi „oppidumja” védte fekete szüzét. Minden évben, szeptember 8-án, nagy búcsújárással emlékezik meg a vidék a fontos eseményrõl, a szaracén iga alóli megszabadulásról. Foix nagyszerû védõszent-ünneppel emlékezik meg ezen a napon, éppúgy mint Quié, a Keruszkok fõvárosa, Sabarttól nem messze, melynek ugyanakkor tartott ünnepére szintén sok ember sereglik össze. Mint történelmi emlék, Sabart kápolnája most Tarascon városhoz tartozik, melynek egyik kincse: a szépséges múlt drága emléke. * a csillaggal jelölt szavak megértését a könyv végén található Szómagyarázat segíti

4

I. SABARTEZ:

A

PERFEKTEK

BEAVATÓBARLANGJAI

A Sabartez* név a Taruszkok uralma alóli felszabadulás után jelenik meg elõször. Sabartezben sok barlang található, különösen Sabart-Tarascon és a szomszédos Ussat-Ornolac faluk környékén. A fontosabbak a Lombrives, Ussat, Ornolac, Bouan, Fontanet, Ramploques, l’Eremite (remete) stb. E gyakran felkeresett „természetes szentélyek” miatt élte meg a Sabartez Kr. u. 350 óta a pireneusi katárság kivirulását, és a „Katárok kikötõjének”* nevezték. A Pireneusok Tabe vagy Tabor-hegységének másik oldalán Montsegur citadellája, az Occitániába* elõretolt õrhely lett a „Katárság világítótornya”. A barlangok közül néhány a katár papok hosszú, szigorú és nehéz beavatására szolgált. Ezeket a papokat aztán ‘Puroknak’*, ‘Perfekteknek’ vagy ‘Bonshommes’-nak (tisztáknak, tökéleteseknek vagy jóembereknek) nevezte a nép. Inkább a földalatti barlangokban laktak, melyek tágas, biztos és kellemes tartózkodást biztosítottak számukra, és a „Mindenható Alkotó Lénnyel” való találkozás helyei voltak. Néhány barlangot meg is erõsítettek és kis erõdítményekké alakítottak. Ezeket Spoulgának* nevezték. Lombrives szép, óriási barlangja egy püspök székhelye volt. Ezt az „Albigensek katedrálisának” nevezték. (A katárokat egyébként alaptalanul nevezték albigenseknek.) 5


Ornolac, Ussat és Bouan barlangjait – a közbensõ Remete barlanggal – Ussat-Ornolac templomainak nevezték, vagy Betlehem és Bouan templomainak, vagy A Három Templomnak. Beavatásuk végén, amikor a ‘Bonshommes’, vagyis ‘Jóemberek’ kiléptek Betlehembõl (vagy Ornolac templomából), kivonultak, hogy kihordják a „jó szót”, az igét a messzeségekbe.

6

II A MOUNT NÉGRÉ három templom nem egészen három kilométerre fekszik Tarascontól, a Taruszkok régi fõvárosától. Ez a bevehetetlen város egy sziklás hegyfokon épült, mely a Sabart felé sugarakként összefutó öt völgyön uralkodik. A várost az Arriége jobb partján kényelmes út köti össze a Templomokkal. Az Ussat felé vezetõ úton a foix-i grófság birtokában lévõ menedékhely van: egy régi vár a Tarascon fölé magasodó dombon, melyet még az arabok építették a régi város ostroma idején: ez a Mount Negro tornya (a Fekete Hegy tornya). Foix várának ezen a menedékhelyén pihentek meg a Jóemberek diakónjai és püspökei a Templomokhoz vezetõ útjukon. Esclarmonde de Foix, Filippa, Foix grófnõje (Esclarmonde sógornõje), Loup de Foix, a Parakléta hû szolgája, Esclarmonde d’Alion, Loup nõvére, Ermessinde, Foix grófnõje, s a többiek: Guilhabert de Castres, a katárok nagy prédikátora. Foix tekintélyes házának e híres nevei mintegy középkori éposz látomását idézik fel, ugyanakkor pedig a Templomok a pireneusi katárság magas szellemiségét keltik új életre!

A

7


Az egyik oldalon látjuk Ramon-Roger de Foix-t (akit a trubadúr Guilhem de Tudelle, századának legkiválóbb beszédû, s egyik legbátrabb fõurának nevezett), akit fényes hûbéresei követtek: Rabat, Lordat, Castel-Verdun, Arnave, Alion várainak urai, mind a Parakléta egyházának, a pireneusi katárság egyházának állhatatos védelmezõi. A másik oldalon a szegény katár papokat látjuk, akiknek a világon semmijük sem volt, sem házuk, sem földjük, sem pénzük, akik mindenestõl a közösséghez tartoztak, és önkéntes megtartóztatásban a mennyek birodalmának éltek, emellett pedig gyógyítottak és prédikáltak. Az elõbbiek kivonultak, állig felfegyverkezve, a szorongatott és kizsákmányolt országok védelmére, az utóbbiak pedig, miután az országot jótevõkként vándorolták be, alázatosan visszatértek a Templomokba, hogy ott nyugodtan elmélkedjenek az életrõl és halálról, a kezdetrõl és végrõl, az Alfáról és Omegáról. Mert tudták: az élet – halál; a halál – Isten csókja. Ezeknek a tisztelt Jóembereknek a nyomdokaiban vándorolt lassan, hallgatagon két egyszerû férfi: apa és fia. Követni fogjuk õket Ussat óriási templomaiba, ahol a fiatalember a ‘Jelképes Falon’ áthaladva újoncként tûnik majd el hosszú idõre a titokzatos barlangban, míg az apa, könnyezõ szemekkel, mindörökre le8

II. A MOUNT NÉGRÉ

mond gyermekérõl. A szegény öreg tudja, hogy soha többé nem talál fiára, hogy legalább négy hosszú év telik el, míg viszontlátja, ha fia elhagyja Betlehemet a ‘Misztikus Kapun’ át. Mily dicsõ hivatás! Mily mérhetetlen fájdalom!

9

III USSAT TEMPLOMAI z anyagiság szintje fölött álló ‘Perfektek’, a szellemi világ lakói, Krisztus tanítványaiként mentek ki a világba, hogy kihordják a szeretet Istenének jó szavát. Mit is jelenthetett volna számukra a veszély, a szenvedés, a gonoszok haragja, az élvezetek vagy a halál? Az Úr parancsolta; Õ volt a példaképük; Õ a vérét áldozta; Õ kérte az Atyát, hogy még azoknak is bocsásson meg, akik keresztre feszítették, akik Õt – ó szégyen – áldozatánál még gúnyolták is. És ez az örökké élõ vér, a kegyelemnek és szeretetnek ez az örökre isteni imája látta el mindig szárnyakkal és bátor szívvel a szeretett Mesternek e tanítványait, ezeket a Púrokat*, akik hozzá hasonlóan mindig készek voltak szeretettel és irgalommal feláldozni magukat. Ó Szent Grál! Az elérésedhez vezetõ út legyen kedves a jóakaratú törekvõknek! Egész Sabartez teljes csendbe és nyugalomba merült. A hegyek zöldellõ lejtõi a nap langyos sugarai-

A

10

III. USSAT

TEMPLOMAI

ban sütkéreztek, s az üregek és barlangok nyílásai nagy fekete foltokként ásítoztak. A völgy kijáratánál az Ariége, halkan csobogva ömlik a tóba, majd ezüstösen csillogó szalagja tovasiet a völgy felé. Minden kedves nyugalmat és békességet sugároz. Maga a taruszkok falakkal körülvett, bevehetetlen fõvárosa is teljesen csendes, öreg „sasfészke”, tekintélyes, négyszögletes tornya kimagaslik a házak kékes tetõi fölé, õrködõ pillantást vetve az egész völgyre. A taruszk hegyek lejtõit szelõ poros ösvényen, mely a büszke fõvárost Ussat és Ornolac templomaival köti össze, két férfi ballag. Az egyik az apa, a másik a fia, magas fiatalember. – Megérkeztünk fiam! Ott vannak Ussat templomai, utunk célja. Fel a fejjel! – Minden rendben van, apám. Már látszott a barlang sötét szája. Az út egy darabig az Ariége alkotta tó partján vezet, majd ötvenegynéhány lépésnyit meredeken emelkedve egy kis kapuhoz ér. A kapu nyitva van. A két férfi belép, áthalad egy kis téren, kerek udvaron, melyet erõs gránitfalak fognak közre. Az udvar közepén vastag, lapos gránittömb fekszik a földön, mint egy asztal. Ez egy druida kör, túlsó végén nagy ajtóval, melyet, mintegy védelmül, hatalmas falak fognak közre. 11


Érkezésükkor feltárul egy második ajtó, hogy az apát és fiát beeressze egy tágas térségre, melynek enyhén emelkedõ talaját kavicsos sziklatörmelék borítja, amit a téli fagyok pattintanak le a meredek sziklafalakról. Az ajtó mögött egy magas, hosszú szakállú és hoszszú hajú férfi fogadta õket, komoly arccal, mezítelen lábán kendertalpú szandál. Fekete köpenyszerûséget hordott, elõl félig nyitva. A köpenye mögül ing látszott ki, felhajtóján zsebbel, amelybe kis füzet illeszkedett. Teste soványságát még hangsúlyozta a hetvenkét fehér gyapjúfonálból csõszerûre font öv, melyet háromszor tekert dereka köré. Keskeny, sápadt arca, és éppoly fehér kezei és csuklói élesen elütöttek fekete köpenyének színétõl. Megpillantván a szent embert, apa és fia térdre vetette magát. – Áldjon meg benneteket az Úr, és vezessen el a jó véghez! – szólalt meg a férfi. – Álljatok fel fiaim, és kövessetek. Már vártalak titeket. Hármasban egy alacsony, de nagyon vastag fal mellett haladtak, amely összeolvadni látszott a több mint száz méter magasra szökellõ sziklafallal. Néhány perccel késõbb újra erõs falak elõtt álltak, melyek lezárták az elsõ térséget. Itt egy másik vastag ajtó volt, amely érkezésükre szintén feltárult. Mögötte másik komoly alak állt, s az újonnan jöt12

III. USSAT

TEMPLOMAI

teket megáldva, hallgatagon felváltotta az elsõt. Apát és fiát egy másik körülkerített részbe vezette. Újra egy alacsony és vastag fal mellett haladtak el, míg ez is a sziklába nem olvadt egy súlyos, zárt ajtó mellett. A hatalmas barlang bejáratát csak a sötét, nagyszerû kupoláról lehetett sejteni, melyet a titokzatos fal fölött pillantottak meg. A vezetõ szó nélkül mutatott egy szemben lévõ lépcsõre, amely szabályos, boltíves nyíláshoz vezetett fel, egy kis üreghez a barlang mellett. Az apa és fia megértette a jelet. Felmentek a lépcsõn, és lehajolva végighaladtak egy szûk, alacsony folyosón, melynek vége egy félig nyitott ajtóba torkollt, majd azon belépve a „kápolnában” álltak. A kápolna egy természetes alagút volt, rendeltetésszerûen berendezve. A sziklafalon mindkét oldalon emberkéz vájta mélyedések; jobbra egy medence fogta fel a boltozat cseppköveirõl csepegõ vizet – szentelt vizet; bal oldalon, a medencével szemben, nagy üreg mélyedt a sziklába, amely fehér vászonfüggönnyel volt eltakarva, ez elõtt pedig a földön egy zsámolyként szolgáló gránitkõ állt. Néhány méterrel odébb pislákoló mécses világított egy sziklamélyedésben. A szentelt víz medencéje és a lefüggönyözött üreg között, pontosan az alagút közepén, széles és lapos, közel egy méter magasságú kõ feküdt a keményre taposott földön. 13


A kõ elõtt, arccal kelet felé, a kis mécses felé fordulva mozdulatlan férfi térdelt, aki külsõleg az elõzõ két katár testvérre hasonlított, azonban jóval öregebb volt náluk. Hosszú, fehér haja hátul köpenyére omlott – szobornak tarthatták volna. Apa és fia letérdelt, imába merült és várt. Az apa szemébõl néhány nehéz könnycsepp csordult ki. Az aggastyán végül felemelkedett, s az újonnan jöttekhez fordult. Feltûnt az imában, koplalásban és meditálásban megszépült arca, amely éppoly fehér volt mint a haja. – Áldjon meg benneteket az Úr, és vezessen el a jó véghez! – szólalt meg. Szeretettel segítette fel elõször az apát, aztán a fiút. – Ó, te boldog apa! – folytatta – megértem múló fájdalmadat: eljött a pillanat, hogy elhagyd szeretett fiadat. De gondold meg, mi lesz a fiú néhány év múlva! Egy Perfekt, Tökéletes, Krisztus tanítványa, sorsának és a „csillagok útjának” mestere. Emlékezz a Mester szavaira: „Bizony mondom nektek, aki elhagyja házait, fitestvéreit, nõtestvéreit, vagy atyját, anyját, vagy feleségét és gyermekeit Isten birodalmáért, az százannyit vészen ebben a világban, és az eljövendõben az örök életet”. Nem a legszebb bér-e ez, amit csak kívánhat magának az ember, s egy apának felmérhetetlen boldogság, ha méltónak tudja fiát erre a jutalomra? Szárítsd fel a könnyeidet apa, és örvendj! 14

III. USSAT

TEMPLOMAI

Ami téged illet fiam, most az Úr házában vagy, a szeretet Istenének templomában. Szép elhatározásod tetszik nekem; de súlyos jelentõségû óra ez. Mielõtt kézen foglak és elvezetlek a lakóhelyünkre, még egyszer szabadon meggondolhatod elhatározásodat… még nem késõ. Gondolj a vastag falakra, mely kívül körülveszi egész templomunkat, a legkülsõ kaputól kezdve. Ez nem védelem céljára készült, ha ezt gondolnád, hanem sokkal magasztosabb dolgot ábrázol: ez a JELKÉPES FAL. Aki tökéletes tanítvány akar lenni, az ezen csak egyszer mehet át. Az egyik oldalon, amelyikrõl jöttél, az anyag-világ van, melynek még a kezében vagy. A másik oldalon a szellemi világ van, amelyet nem ismersz, ez a világ – ezt nem szabad elhallgatnom – tele van munkával, tanulmányokkal, imával és böjtöléssel, négy hosszú éven át. Fiainkat szeretett barlangjaink magányában és ünnepélyes csendjében tartja, mert a MISZTIKUS KAPUT, a végsõ gyõzelmet ki kell érdemelni. Gondold meg még egyszer, és válassz!... De ne felejtsd, hogy mit parancsolt az isteni Mester: „Ha valaki az én tanítványom akar lenni, tagadja meg önmagát, és kövessen engem”. Az apa lehajtott fejjel próbálta rejtegetni meghatódottságát. Mintha durván szíven ütötték volna, amikor szeretett fia szavait hallotta: – Akarom. Követlek. Megroggyant térddel, könnyezõ szemekkel, gyötrõ 15


álomnak érezte, amint két kar fonódik a nyaka köré, ajkak érintik a homlokát, és forrón megcsókolják: gyermeke utolsó csókja. Aztán látta, hogyan fogja kézen az aggastyán a fiatalembert, és indul el a Kápolnában a többi Jóember kíséretében, akiket nem látott belépni, hogyan nyitja ki a vastag ajtót, halad át a Jelképes Falon, majd tûnik el a titokzatos barlang sötétjében. Látta azt a feketeséget, amely neki rettenetesnek tûnt, messze, nagyon messze terjedni, az ünnepélyes csapatot abba az éjszakába veszni, gyermekét az anyag világából mindörökre eltûnni, és azt lehet mondani, hogy számára elveszni. Szegény, fájdalomba merült apa! Térdre esett. Egyedül volt a Kápolnában. Tökéletes, mély benyomást keltõ csend uralkodott a számtalan folyosón, karzaton és csarnokban, melyeket a templomot képezõ sziklafalak mögött sejtett. Sokáig maradt így, sóhajtozva és imádkozva. Végül fáradtan felemelkedett, a lefüggönyözött sziklaüreg elé lépett és felkiáltott: – Krisztus, ó Krisztus... bocsásd meg apai gyengeségemet. Isten ajándékozta õt nekem, Isten vette el újra. Áldott legyen Isten Szent Neve. És bensõséges ima után õ is elhagyta a Kápolnát. Az egyszerû hívõk számára tilos kapu zárva volt, megállt elõtte egy pillanatra, s tudta, hogy fia nem tudná kinyitni, csak évek múlva, hosszú évekkel ez16

III. USSAT

TEMPLOMAI

után a szomorú és boldog nap után. Visszament az ösvényen, amely a jelképes fal mellett vezetett, ami neki most isteninek tetszett. Kilépett a két ajtón, a két falon át, anélkül, hogy látott volna bárkit is a közelben; leért az Ariége tavának a partjára, s lassan hazafelé indult. Nehéznek tûnt most a menetelés, lába belebotlott az utat borító kavicsokba. Amikor elért az utolsó fordulóhoz, ahonnan még látni lehetett Ussat Templomait, hirtelen megfordult, szemeivel magába itta a képet, s szabadon eresztette a mellét fojtogató zokogást: egy apa mély fájdalma, aki most veszítette el szeretett gyermekét! Egy Perfekt, aki látta ezt a hegy magasából, ahová meditálni vonult vissza, imádkozott az apáért és a fiúért is. Megértette ezt az emberi fájdalmat, de osztani nem tudta, ellenkezõleg: a kezdet, a vég, áldott nap, a boldogság napja! A hegy magasságából a teret átszelve szálltak megnyugtató, vigasztaló szavai az apához: Áldjon meg az Úr, és vezessen el a jó véghez, – s ugyanakkor elküldte neki a szeretet Istenének legszebb vigaszait, akiért a fia most hagyta el bátran az anyagi világot.

17

IV „Jöjjetek énhozzám mindnyáján, akik megfáradtatok és megterheltettetek; én megnyugosztlak titeket. Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljatok tõlem, mert én szelíd és alázatos szívû vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörûséges, és az én terhem könnyû.” Jézus áté, a fiatalember, akit kézen vezettek, éppen átment a Jelképes Falon. A széles, tágas barlangbejáratban állt, melyet elszenesedett kanócú dióolajlámpa világított meg. Feltárult elõtte a csaknem szabályosan félkör alakú, tágas bejárat. Egyetlen pillantással felmérte az általa már jól ismert lombrives-i barlang-katedrálisra hasonlító nagy termet. Mintegy száz méterrel távolabb a nappal világossága és a hanyatló nap néhány sugara szûrõdött be a barlang tetején lévõ nyíláson. Jobbra és balra mély járatok vesztek a sötétségbe. De mily magas a barlang boltozata! Ott fent, messze fent! E váratlan, benyomást keltõ látvány hatására, s a hely magasztossága miatt akaratlanul is megállt egy pillanatra és hátranézett.

M

18

IV.

FEJEZET

Az ajtó már zárva volt, a fal elzárta a kilátást, és a Púrok* ünnepélyes menete még mindig követte. Ebben a pillanatban, mintegy a hegy magasságából, s a falakról visszaverõdve, szelíd hang kezdett beszélni, lassan és komolyan a csendben és sötétségben: – A negyedik nap tizenhatodik órája... újhold után... tán... án –, majd az egyre gyengülõ visszhangba veszett. Azonnal felcsendült a terem közepérõl, a magasból, egy másik hang is, nem kevésbé komoly, nem kevésbé lassú és szelíd. A jelenlévõk letérdeltek, lehajtották a fejüket és összekulcsolták kezeiket. Máté összeszedte magát, és õ is letérdelt. – Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te Neved, jöjjön el a Te országod, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek, és ne vígy minket a kísértésbe... ésbe... sbe… Vége a visszhangnak! A Perfektek felemelkedtek, és eltûntek a barlang kanyarulatai mögött. Csak az aggastyán maradt Máté mellett. – Fiam, elvezetlek ahhoz, aki mostantól támaszodként szolgál neked. Vilmos jó, szelíd, intelligens és 19


jámbor; jobbat nem is választhatnék neked. Õ lesz az „idõsebbed”*. Kövesd az idõsebbedet, mint az árnyék: õ csak a jó útra vezethet. Éppen itt jön! Máté még semmit sem látott, szemei még nem tudtak áthatolni a homályon. Magas, karcsú, de ügyes fiatalember mutatkozott be azzal, hogy meghajolt az aggastyán elõtt. – Vilmos – mondta az öreg –, itt van fiatal testvéred. Rád bízom. Az az elsõ dolgod, hogy megmutasd neki a lakóhelyünket. Van elég ideje megtanulni, amit tudnia kell. Amikor pedig a két testvér alázatosan meghajolt: – Gyermekeim – mondta atyailag, míg kezét fejük fölé tartotta – gyermekeim, adom nektek Betlehem legszebb vigaszait. Mint valami szellem, úgy tûnt el a terembõl a jobboldali folyosón. A fiatalemberek egyedül maradtak. Máté mélabús álmodozásba merült, mely tartósnak ígérkezett. Vilmos kézen fogta. – Gyere – mondta –, hagyd abba, és ne hagyd elkalandozni a gondolataidat. Megmutatom a lakóhelyünket, az majd felvidít. És magával vonta. Elõször a nagy termet nézték meg. Máté futó pillantással magas, tágas kéményt* észlelt, amely függõlegesen, száz méterrel a Jelképes Fal fölött, egyszerû lépcsõvel a Felsõ Templomokhoz vezetett. Majd enyhén emelkedõ karzatot látott, mely20

IV.

FEJEZET

nek túlsó vége kerek ablakként rajzolódott ki a boltozaton. – Ott jelentik be az órákat – mondta Vilmos, és a nagy kéményre* mutatott. – És onnan jön az imádkozó hangja – mutatott a szomszédos karzatra. Lépéseiket megint a bejárat felé irányították, s a nagy, balra vezetõ folyosó felé tartottak. Néhány száz lépést mentek, de Mátét vezetni kellett, mert semmit sem látott: sötétség és csend uralkodott ezeken a helyeken. A folyosó egyik fordulójánál pici kis fénypont látszódott, mint egy apró világítótorony a sötétség tengerén. – Az a temetõ-folyosó, ahol az anyagot õrzik meg – mondta Vilmos. Majd amikor „fiatalabbja”* kezének rezdülését érezte, hozzátette: – oda most nem megyünk. Ez a baloldali folyosó a konyhákhoz vezet. Ott lent, messze, látod? Ott szokott kezdõdni a nap. A kijáratnál késõbb meglátjuk azt a sík terepet, ami a másik bejárathoz vezet. Forduljunk vissza. Visszamentek a nagy terembe. A Templomok magasságából hirtelen az órabemondó hangja szállt alá: – Újhold utáni negyedik nap tizenhetedik órája... rája... Majd azonnal az imádkozó hangja szólalt meg: – Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te Neved... 21


Vilmos és Máté letérdelt, hogy áhítatosan hallgassák és imádkozzanak; az ima után felálltak, és jobbra folytatták a folyosók megtekintését. Ez is tágas járat volt, de alacsony, nem túl nagy beszögellésekkel, különálló cellákkal, melyekben a barlang lakói az éjszakának egy részét töltötték, hogy megpihenjenek. Vilmos megmutatta testvérének az övét. Néhány ág és egy kevés lomb szolgált ágynemûként; a fal egyik üregében egy középen kivájt kõ volt a lámpa, kevés olajjal és kanóccal, és egy sziklarepedésbe erõsített bot volt a ruhaakasztó. Máté szívét szorongó érzés fogta el, amikor „hálószobája” szigorú egyszerûségét meglátta. Elhagyott otthonára gondolt, szeretettel gondoskodó anyjára, kényelmes ágyára, és a kályhában lobogó tûzre. Vilmos megint kézen fogta, hogy folytassák a helylyel való ismerkedést. A folyosó jobbra is meg balra is tele volt ilyen cellákkal és üregekkel. Végül úgy tûnt, hogy majdnem kerek, nagy terem zárja le a barlangot. Középen egy félkör, nagy, jobbára lapos kövekkel, ledöngölt, kavicsos, a lábak alatt puhának tûnõ agyagos talajjal. Ez volt az étterem, melyet szintén kõlámpás gyenge fénye világított meg. Ahogyan az Isteni Mester parancsolta és élte életét, a javak közössége abszolút érvényû elõírás volt: a szegénység eszmény, a koldus állapota szent állapot, erény. Aki visszariadt ezektõl a szélsõséges kö22

IV.

FEJEZET

vetelményektõl, az nem lépett be a közösségbe. Máté tudta ezt. Nem lepte meg, hogy mindenfelé csak köveket látott. Sem asztalok, sem székek, de egyetlen használati tárgy sem utalt valami refektóriumra, étteremre. Követte Vilmost, aki az étterem végére érve két felfelé vezetõ folyosóra mutatott, melyeket a boltozatról leesett kõtömbök zártak el: – Ez – mondta –, az a Kápolnába vezetõ út, amelyen csak a Púrok járhatnak. Mi, „fiatalabbak” csak a mester utasítására mehetünk erre… Az az út ott a mûhelyek barlangjához vezet. Oda dolgozni járunk. Majd holnap megmutatom. Alig volt idejük félreállni az útból. Perfektek jöttek hangtalanul, mint az árnyékok: köntöseik beleolvadtak a földalatti folyosók feketeségébe. Egy tucat fiatalember követte õket, az újoncok; ezt a ruhájuk anyagáról lehetett látni. Szó nélkül, sõt az új testvérre sem ügyelve, leültek a körben lévõ kövekre, s elkezdtek imádkozni és meditálni. A hallgatás jó iskolája! Vilmos és Máté is csatlakozott hozzájuk, és helyet foglaltak az újoncoknak fenntartott sarokban. Hallgattak és a mesterre vártak. Anélkül, hogy jönni látták vagy hallották volna, megjelent az aggastyán, egyedül, a számára fenntartott kõ mellett, az átmérõ közepén, a félkör alapvonalán. Azonnal felemelkedett egy Perfekt, akinél cseréptál volt vízzel megtöltve, a bûnbocsánat vizével. Az öreg23


hez ment, aki belemártotta az ujjait, majd körbement, hogy ugyanazt minden testvér megtehesse. Az újoncok nem vettek részt ezen a szertartáson. Aztán a mester áldó mozdulattal felemelte karjait és térdre esett – a többiek követték példáját – és elmondta az egyetlen imát, melynek Jézus a szerzõje: – Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te Neved... Máté erõs érzelmek hatása alatt állt. Ez igazán megható jelenet volt; a hely, a föld belsejében, a körülmények, a hegy hatalmas barlangja, az ima buzgó áhítata, a majdnem tökéletes sötétség. Ezek a lények, szeretetbõl és hitbõl minden földi köteléktõl megszabadulva; a keresztény és apostoli közösségnek ez a hû képe, mind hozzájárult ahhoz, hogy örökre belevésõdjön újoncunk lelkébe. A gyülekezet felemelkedett és leült a kör köveire. Az aggastyán nagy kenyeret vett ki kosarából a kõ mögül, amelyen ült, s kezdte darabokra osztani. A sötétségbe burkolózva korsó állt mellette. Egy áldó mozdulat, majd a kosár a szentelt kenyérrel, és a korsó körben járt, s mindenki kivette belõle megszokott részét. Egyetlen tál sûrû zöldségleves képezte az étkezést kenyérrel és gyümölcsökkel. Egyszerû étkezés... tökéletes csendben. Evés közben Máté mélyen elgondolkozott ezen a titokzatos szertartáson, anélkül hogy megértette vol24

IV.

FEJEZET

na. Csak késõbb tudta meg, tanulmányai folyamán, hogy Jézus a közös kenyérben való részesülést valami áldozásnak tekintette, kölcsönös kapcsolatnak: a tanítványok ezt a részesedést vallásosan folytatták, s ugyanúgy fejezték ki. Éppúgy csodálkozott, amikor az aggastyán „testvéreimet” mondott a nála sokkal fiatalabb Perfekteknek. Így tehát nem volt hierarchikus ranglépcsõ a Krisztusban foglalt közösségben. Mind testvérnek nevezték egymást. A címeket, mint rabbi, atya, mester, elvetették: csak Õ volt Mester, és csak Isten volt Atya: aki a legnagyobb, az legyen mindenkinek a szolgája. A világiaknak, a tudatlanoknak ezt nyilván nehéz volt megérteni. Vilmos és Máté, akik utolsóknak maradtak, látták a testvéreket eltûnni, egyiket a másik után a barlang számos kanyarulata mögött. Majd õk is felálltak, hogy elmenjenek sziklacellájukba, s lefeküdjenek aludni ágakból és száraz levelekbõl álló ágyukra. Az olajmécsesek, melyek a folyosó egyik-másik fordulóját megvilágították, egymás után kialudtak, s a barlang nemsokára mély sötétségbe borult. Jeges hallgatás uralkodott a termekben és a mély folyosókon, melyet csak néha szakítottak meg a boltozat cseppköveirõl aláhulló vízcseppek csobbanásai, és az órabemondó hangja, melyet azonnal követett az imádkozóé. 25


Szegény Máté! Nem tudott elaludni, s ez érthetõ is: ez volt az elsõ éjszakája a Templomokban. Családja, házuk, faluja – mindezt hosszú, hosszú ideig nem látja viszont –, az egész külvilág táncolt a szemei elõtt. De akarata visszavezette a valóságba. A kõ szokatlan hidege, az éjszakai friss levegõ a sziklafalak mélyedéseiben, és a túl rövid ágy keménysége órákig ébren tartotta, mialatt „idõsebbje” mélyen aludt. A természet azonban megkövetelte a jogát. Idegei megnyugodtak, szemei lezárultak, és az álom jótékony nyugalommal ajándékozta meg.

26

V „Ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felõl, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felõl, mibe öltözködjetek. Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: Mit együnk? Mit igyunk? Mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek elõször Istennek országát, és azon felül minden megadatik néktek.” Jézus ilmos ébredt fel elõször. „Fiatalabbját” nem akarta zavarni, mert tudta, hogy a Templomokban töltött elsõ éjszakák mennyi fáradalmat okoznak az újoncoknak. Halkan felkelt, de nem elég halkan, mert Máté egyetlen ugrással mellette termett. – Még aludhattál volna, ha akartál volna. Még túl korán van a mûhelybe menni. – Ó, én hozzá vagyok szokva a koránkeléshez. Otthon mindenki talpon van napkelte elõtt. Így aztán cellájukból kilépve útra keltek, egymás mögött haladva, a mécsesek pislákoló fényében, melyeket a folyosók elágazásainál már meggyújtottak. – Látod – mondta az „idõsebb” –, a nagy testvérek, akik az órákat és az imát mondják, már pirka-

V

27


datkor gondoskodnak róla, hogy minden rendben legyen. A nagy terembe értek. Éppen ebben a pillanatban hangzott el a hegy magasságából a beszéd: – Újhold utáni ötödik nap negyedik órája... – és térdelve hallgatták, testtel és lélekkel a nap elsõ imáját. – Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben... – melyet ismételve utána mondottak a kavernában elhaló visszhanggal együtt. A kelõ nap fénye már kezdett beszûrõdni a bejárati kupola nyílásán, a Jelképes Fal fölött. Amikor Máté felállt, akkor vette észre, hogy már más újoncok és testvérek is voltak ott, akik szintén térden imádkozva várták az új nap bejelentését. Majdnem egyszerre emelkedtek fel mindannyian, s az éttermen keresztül a mûhelyekbe indultak. Mialatt azonban a Testvérek a Kápolnán át vezetõ utat választották, az újoncok közvetlenül a mûhelyhez vezetõ útra tértek. – Van egy összekötõ folyosó a Kápolna és a mûhelyek között – mondta Vilmos. – A Testvérek azon keresztül jönnek hozzánk a mûhelybe, de nem mind, mert néhányan szellemi szolgálatot teljesítenek. Máté az emelkedõ átjárónak indult. Ötvenegynéhány méterrel távolabb látni kezdte a virradat elsõ világosságát. Felegyenesedett, és a szabadban volt egy 28

V.

FEJEZET

kis teraszon a völgy fölött. Örömmel nézte a tájat, melyet a nagyszerû kilátás tárt elé. Szemben Lombrives magaslata, melynek barlangkatedrálisa tátongva mutatta hatalmas, fekete bejáratát, lent az Ariége tava az ussat-i hegyek lábánál a Templomok mentén. Jobbra a Kápolna zárt kijárata, balra pedig egy barlang, amelyet nem ismert ugyan, de a mûhelynek tartott. Ez a pillantás boldoggá tette, s most a mûhelyek barlangjához igyekezett. Ez egy csodás üregbõl állt, nagy, boltozatos bejárattal és egy ehhez csatlakozó teremmel. Máté kényelmesen nézegette a különbözõ zeg-zugok részleteit, például a sziklából kivájt, nagy kemencét. – Testvéreink, a fráterek – mondta Vilmos –, Púrok*. Mindennek tisztának kell lennie, amit használnak. Utoljára minden dolognak az õ kezükben kell lenni. Majd, amikor látta, hogy „fiatalabbja” nem sokat ért meg ebbõl, hozzátette: – Ez a nagy kemence a cserépedények égetõkemencéje. A Szent Grál avatott jelképét és a kézmosásra szolgáló edényt például csak a Tiszták, a Púrok kezének szabad megérinteni. Ugyanez érvényes a kenyérre is, melyet a templomszolgálatoknál használnak, meg az étkezésnél megtört kenyérre is. Meg aztán az avatott vászonruhára és az övre is, amelyet szintén csak a Tiszták, a Púrok kezei érinthetnek. Mi, az újoncok, 29


mi kezdjük meg a mûvet, mindent elõkészítünk, s õk, a Testvérek, a Tökéletesek (Perfektek) fejezik be. Beléptek a nagy terembe. Vilmos folytatta: – Ott vannak a kenyérsütõ kemencék... Ott állnak a gabonás zsákok, a kõ a gyúróteknõ mellett, a kézimalmok közelében. Nézd a nagy kupac gyapjút, kendert és lent, a fonó és szövõszékek mellett. Mi õröljük a magot a mozsárban, elõkészítjük a fonalat, és a diókat is az olajnak. Mi választjuk ki a befõznivaló gyümölcsöket. Aztán nagy testvéreink folytatják a munkát. – A nagy terem mögött vannak kamráink a készletekkel. Az a rész télen száraz, nyáron meg hûvös... Nézz ide! Máté egy csomó zsákot, kosarat és kosárkát pillantott meg. Csodálkozásában nem tudta visszatartani a kérdést: – Honnan jön ez a sok minden? – Sabartezi* barátaink, mint mi is, az isteni Mester parancsolatainak engedelmeskednek: „Ne gyûjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti azokat. Ajándékozzátok el, amitek van. Gyûjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, melyeket nem emészt fel semmi, és múlhatatlanok.” Tudják, hogy mi mind tanítványok vagyunk, rendszeresen gondoskodnak rólunk, s elküldik adományaikat. Guillaume de Lordat, Othon de Quié, Bertrand 30

V.

FEJEZET

de Tarascon, Guillaume-Bernard d’Arnave, Arnaud de Castel-Verdun, Sabartezünk nemes urai, és maga Raymond-Roger de Foix gróf, nem hagyják, hogy bármit is nélkülözzünk, s küldenek gabonát, gyümölcsöt, lent, vásznat, kendert, és mindent, amire szükségünk van. Hívõinkrõl nem is beszélve, akik bizonyára mindenüket ideadnák. Mindezért pedig nagytiszteletû „idõsebbünk”* orvosolja és anyagi támogatásban részesíti õket, és átnyújtja nekik „Betlehem szép vigaszait”. Nagy testvéreink pedig nagyon bánnák, hanem készíthetnének mindnek „jó véget”, és nem mutathatnák meg nekik a „csillagok útját” mindenütt és mindenkor... De lássunk munkához. Abba a sarokba mentek, ahol a gabonamalmok álltak. Leültek a földre, elõvettek egy érdes gránitkövet és egy õrlõkövet, s ezt könnyedén forgatva mozgatták a magokon, melyeket az érdes kõ fogva tartott, s így szétmorzsolták azokat. A liszt és a korpa szitába került. Két Perfekt gyúrta a tésztát. Majd kis idõ múlva, a tészta megkelése után, megsütötték a kenyeret a két kis kemencében, melyek a cserépégetõhöz hasonlóan, a sziklából voltak kivájva. Ezzel a munkával gyorsan eltelt a délelõtt. Tizenegy óra felé – amit a Testvérek a nap állásából láttak – kiürült a mûhelybarlang, és mindenki elment a számára meghatározott úton az étterembe. Éppen idõben értek a nagy terembe, hogy csatlakozzanak az óra31


bemondó hangja után az imádkozóéhoz, a Felsõ Templomok nagy testvéreinek mély hangjához. Onnan a refektóriumba mentek, ahol a szokásos szertartás szerint megebédeltek. A mûhelybe visszatérve a délután rövidnek tûnt. A lenszálak tisztításával foglalatoskodtak, hogy elõkészítsék a beáztatáshoz, fonáshoz és szövéshez. A két utóbbi munkamenetet a Tiszták (Púrok) végezték el, hogy a lehetõ legtökéletesebb tisztaságot érjék el. A mûhelyekben is hallgatás uralkodott, csak néhány újonc beszélgetett rövid ideig, halkan. Ezek mindenekelõtt utasítások voltak, amiket az Idõsebbek adtak a fiatalabbaknak. Az utóbbiaktól néhány hónapig nem követeltek meg mást, mint hogy alkalmazkodjanak a környezethez és a közösséghez: megtanulják a szokásokat a munkánál, más foglalkozásoknál és az ünnepélyes imádkozásnál. Leginkább pedig, hogy feldolgozzák a nagy ellentétet a családban töltött életük és az itteni egyszerû élet között, hogy megbirkózzanak az ijesztõ benyomásokkal, melyet a szigorú egyhangúság és a nagy testvérek közömbössége keltett, akiket már megragadott a szikla és annak misztériumai, az egykedvûségük az újoncokkal szemben, akik a családi életük szokásaival jöttek hozzájuk. Lemondás a világ javairól, közösség és teljes engedelmesség – ezek voltak ott Krisztus tanítványai beavatásának az elsõ fokozatai. És Máté megértette en32

V.

FEJEZET

nek a keménységét, amikor felidézte magának az isteni Mester szavait: „Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” „Senki sem szolgálhat két úrnak: Istennek és a Mammonnak.” „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felõl; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felõl. Elég minden napnak a maga baja.” Tudta, hogy tanítványaitól Jézus minden földi dologról való teljes lemondást követelt, és teljes odaadást a mûnek: se pénz, se útravaló, se váltanivaló ruha. A teljes szegénységben kellett gyakorlatilag élniük, vendéglátókból és alamizsnából élni. A tulajdonnak még a látszatát is tökéletlenségnek tartották. Az élethez való ragaszkodás az ember vesztét jelenti – az életet Neki és az örömhírnek szentelni, a megmenekülést jelenti. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de önmagát elveszíti?” Jézus pedig, aki tanítványaitól mindezt szigorúan megkövetelte, maga járt elõl jó példával! Miért fél hát az ember hõségtõl, hidegtõl és fájdalmaktól, ami a saját, nyomorult húsburkolatát illeti? Tudni kell szenvedni, ahogyan Õ tudott! És Máté, akit gondolatai új erkölcsi erõvel töltöttek fel, kezdte elfeledni a Jelképes Fal ijesztõ követelményeit. 33

VI „Legyetek a ti mennyei Atyátoknak a gyermekei, aki felhozza az Õ napját mind a gonoszokra, mind a jókra.” „Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?” Jézus ljött a vasárnap, az Úr napja! Most senki sem ment a mûhelyekbe. Azokon a testvéreken kívül, akiknek máshol volt dolguk, mindenki a Kápolnában töltötte az idõt, még az újoncok is. Elõzõ este a mester kinyitotta az újoncoknak a Kápolnába vezetõ átjárót. Máté és Vilmos is kora reggel elsietett a szent helyre. De nem értek oda elég korán ahhoz, hogy elsõk legyenek: a szolgálaton nem lévõ testvérek mind ott térdeltek imába merülve, és néhány újonc is helyet foglalt már mögöttük. A Pásztor Csillaga, néhány méterrel a fehér vászonnal lefüggönyözött üregtõl, gyengén rezgõ fényt árasztott, míg a Kápolnában jobbra és balra a mélyedésekbe állított lámpások pislákoló világukkal felerõsítették a felcsillanó napsugarakat, melyek a bejárati nyíláson szûrõdtek be. Egyetlen árnyék sem mozdult. A ledöngölt talaj

E

34

VI.

FEJEZET

keménysége ellenére, amelyen a térdek gyakran megsérültek, a legcsekélyebb nesz sem hallatszott. Ez a hallgatag, közös ima-meditálás sokáig tartott. Az órabemondó hangja kétszer is elhangzott, amikor már a hetedik órát jelentette be. Mit számítanak az órák ezeknek a Perfekteknek, akik megszokták, hogy ne elmélkedjenek a kezdeten és a végen, akik hozzászoktak a szenvedéshez, anélkül, hogy ezt felszámolták volna maguknak. Ebben a pillanatban, mint valami szellem az asztal elõtt állt az aggastyán, a mester. Hogyan került oda, anélkül hogy látták vagy hallották volna? Ezt senki sem tudta volna megmondani, olyan mély és bensõséges volt mindannyiuk egyirányú elmerülése. Csak egy felszólítás kellett ahhoz, hogy minden fej a szent kõasztal felé forduljon: – Testvéreim, fiaim! A jelenlevõk ösztönösen felegyenesedtek, s kezüket mellükön keresztbe téve várták a szózatot, mellyel a Legidõsebb a szolgálatot kezdte. Az asztalt tiszta vászonterítõ takarta. Ezen a terítõn feküdt – a napnak megfelelõ oldalon felütve – János evangéliuma, a nagyon szeretettnek a könyve. Szemeit égnek emelve, felemelt karokkal, minden jelenlevõt oltalmazva, s „Betlehem szép vigaszait” adva mondta ki az aggastyán lassú, lelkes hangon a szent szertartás kezdetéhez szükséges felhívást: 35


„Ha méltó vagyok rá, akkor én magam vagyok Isten értelmes temploma. Jézus Krisztus, az Õ fia, egy élõ Fenség élõ képmása. Az igazság által tanított lélek az Õ oltára. És a tiszteletadás, melyet Neki kell ajánlani, és az áldozat, melyet Neki kell hozni, csak egyszerû, tiszta imákból áll.” Térdre ereszkedett, és lehajtott fejekkel, összekulcsolt kezekkel ezt tették a jelenlévõk is. Az ima magasztosan szállt fel a kápolna kupolájáig, hogy innen halkan ismétlõdõ visszhangokkal veszszen a sziklába: – Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben... Milyen szép és bensõséges ez az ima! Majd, mialatt még mindenki térdelt, a „bûnök nyilvános bevallása” következett, amely csak vasárnap képezte a szolgálat harmadik részét. Az aggastyán Fausztuszt, Miléve híres mesterét kezdte magyarázni: „Ó, Krisztus, ó Isteni Mester, megõriztem a tökéletesség három elemét: kezeim tisztaságát, szám tisztaságát, szívem tisztaságát. 36

VI.

FEJEZET

Elhagytam apámat és anyámat, fivéreimet és nõvéreimet. Mindenrõl lemondtam, aminek a feladását az evangélium elõírja: lemondtam aranyról és ezüstrõl, s nem hordok már ilyesmit az erszényemben. Megelégszem az egyszerû mindennapi eledellel, nem aggódom és nem gondolkodom azon, lesz-e holnap mit ennem és innom, s hogy mivel ruházkodom. Te látod bennem a boldognak-mondásokat, amiket Te prédikáltál, s amik az evangéliumot képezik. Te látod, hogy szegény, szelíd és békés vagyok, s hogy tiszta a szívem. Te látsz engem elszenvedni könnyezve éhséget, szomjúságot, üldöztetést és a világ gyûlöletét az igazság miatt. Vétkeztem én? Az Atya és Te, csak Ti tudjátok ezt. A hallgatásom oka a tudatlanságom, mert mindent megtettem, hogy elkerüljem a tévedést. Bocsáss meg, ha vétkeztem ellened.” A gyónásnak hamar végére jártak: mi gyónnivalójuk is lehetett ezeknek a szegény lényeknek, akik lemondtak a világról, s akiknek Krisztus parancsai szentek és abszolútak voltak. – Áldjon meg benneteket az Úr, és vezessen el a jó véghez! – mondta a mester fennhangon, s megáldot37


ta a jelenlévõket a felemelt bal alsókarral, középsõ és mutatóujját égnek emelve, a másik hármat a tenyerében tartva. A Testvérek és az újoncok a félkörben erre a célra elhelyezett kövekre ültek. Lehetetlen leírni a mély meghatottságot, amit Máté érzett: nem is lehetett ez másképpen, mert oly magas mezõkre ragadta el a lelket a mozdulatok egyszerûsége, a szavak õszintesége és a hely szigorú komolysága. Megkezdõdött a negyedik rész, az evangélium egyszerû magyarázata. Máté tudta, hogy amikor Jézus a templomba ment, olvasni kezdett. A „hazzan”, az állandó felolvasó olyankor átadta neki a könyvet. Kigöngyölte, s felolvasta az aznapi „parasát” vagy „haftarát”. Ebbõl aztán, néhány következtetést levonva, kifejtette a gondolatait: ez volt a „midras”, a megjegyzések, a magyarázat. Máténak úgy tûnt, mintha Krisztust magát látná, amikor az aggastyán, három térdhajtás után ujjait a cseppkövekrõl hulló szentelt vízbe mártotta, mely egy sziklamélyedésben gyûlt össze az asztaltól jobbra, felvette a tiszta vászonterítõrõl a Szentírást, és mennyei hangon olvasni kezdett: – Aki magát megalázza, felmagasztaltatik, s aki magát felmagasztalja, megaláztatik. A hang lassan és nyomatékosan folytatta: 38

VI.

FEJEZET

„És amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik szeretik, hogy lássák õket az emberek. Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belsõ szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van. És a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván. És amikor imádkozol, ne légy bõbeszédû, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az õ sok beszédükért hallgattatnak meg. Mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, mielõtt kérnétek tõle.” Máté szomjasan ivott minden szót. Elszomorodott, amikor vége lett az evangélium magyarázatának. Szerette volna a hangot még sokáig hallgatni. Õ volt az utolsó, aki letérdelt a szolgálatnak ezt a részét befejezõ ünnepélyes imához. A mester a szent könyvet az asztalra helyezte. Még egyszer megmártotta kezeit, és háromszor, lassan és ünnepélyesen térdet hajtott. Balra fordult a fehér vászonnal takart sziklaüreghez; ünnepélyesen odalépett; a talajon letörölte szegényes, ferdére kopott szandálja talpait, a szikla felé fordulva felállt a gránittömbre, óvatosan felemelte a fehér vászonkendõt, a sziklaüregben megfogott egy drága edényt, felemelte a szemei magasságába, majd las39


san megfordult, nagyon lassan, mintha a szent jelképet nem akarta volna megrázkódtatni, és felmutatta – teste mint valami szobor, egybeolvadt a sziklával, mely ezt az ünnepélyes cselekedetet körülfogta és védelmezte. Így maradt egy darabig. Minden Testvér a földre vetette magát, homlokuk a köves talajt érintette, belsõ imába merülve, egész környezetüket elfeledték. – „A Szent Grál! A Krisztusban beteljesülés!” – mondta magának Máté, szótlanul, a feje felemelése nélkül. – „Lapis ex Coelis!”* – Mily magasztos pillanat! Az aggastyán lassan megfordult balra, és a szent jelképet visszatette a sziklaüregbe, gondosan eléakasztotta a fehér vásznat, leszállt a gránittömbrõl és viszszament a kõasztalhoz. Háromszor térdet hajtott. A szertartásos áldás befejezéséhez jobbra fordult az elsõ Perfekthez, és átadta neki a békecsókot, melyet aztán körbeadtak minden jelenlévõnek. A szolgálat befejezéséül közösen vasárnapi imát mondtak, természetesen térden. Az aggastyán felvette a szent könyvet és a tiszta terítõt, majd szó nélkül eltûnt a folyosón, mely a Templomok belsejébe vezet. A Testvérek egymás után a kõasztalhoz mentek, letérdeltek, kezeiket tenyérrel lefelé ráhelyezték a 40

VI.

FEJEZET

kõre és hosszú meditálásba mélyedtek. Ha rajta múlott volna, Máté el sem hagyta volna a Kápolnát. Vilmos fogta kézen, s kivezette a kijárati ajtón a mûhelybarlang elõtti teraszra. Persze nem azért, hogy dolgozzanak ezen a szent, Úrnak szentelt vasárnapon, hanem hogy a friss levegõn, a gyönyörû napsütésben egy pillanatra megpihenjenek. Az ebéd és az imák után elkalandoztak a folyosókon és karzatokon, hogy Máté jobban megismerje új környezetét. Aztán egy tanulságos beszélgetésen vettek részt, melyet a mester tartott a kápolnában az év folyamán tartott ünnepségekrõl. Krisztus születésének ünnepe, az Istenmegjelenés (Teofánia) A passió ünnepe, Krisztus szenvedése nélkül. A feltámadás ünnepe, a sírban való idõzés nélkül. A mennybemenetel, mint a passió diadala. S mindenekelõtt: a Szent Szellem kitöltése az apostolokra. Végül: a Parakléta ünnepe, Manisola, õsszel. Négy nagy ünnep: Nadal (karácsony), Pascor (húsvét), Pentecosta (pünkösd), és Manisola. Kettõ az üdvözítõnek: Karácsony és Húsvét, kettõ a Vigasztalónak: Pünkösd és Manisola. A három elsõ ünnepet egy-egy negyven napos böjtölésnek kellett megelõznie. 41


Máté, aki intelligens és természeténél fogva jámbor volt, magába itta ezeket a szavakat, s örökre belevéste emlékezetébe. Beleilleszkedett a közösségbe, túl sok fáradság nélkül; megígérte, hogy nem marad el a Szent Grál kemény útján, melyet teljesen szabadon választott.

42

VII „Nem föllebbvaló a tanítvány a mesterénél, sem a szolga az õ uránál.” „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik.” „Nemde két verebecskét lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül. Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért: ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” Jézus napok a Templomokban Máté számára tökéletes szabályossággal követték egymást. Egy ideig félt a tél zordságától, mert azt hitte, hogy a termekben és folyosókon fagyos hideg lesz. Tévedését azonban hamar belátta. Az egyenletes hõmérséklet, ami ezekben a földalatti barlangokban uralkodik, s amely szép idõben frissnek tûnik, enyhe lesz, ha kint esik az esõ, vagy havazik, és zord hideg van. A benti levegõ nem követi a külsõ hõmérséklet ingadozásait. Még a mûhelybarlangban is jól érezte magát az ember. A hegyek puszpángja és tövises rekettyéje jótékony meleget árasztott a tûzhelyrõl. A szüntelenül forró kemencék „központi fûtésként” szolgáltak.

A

43


Késõbb, amikor edzettebb lett, már nem is ügyelt a hõmérséklet változásaira. A tanulmány, az oktatás, a szabad beszélgetések gyakoribbak és érdekesebbek lettek. Bár még mindig kicsit magára hagyatottan, megértette, hogy a mester komoly szellemi munkába kezdett, ha kicsit körülményesen is. Oly sok dolgot kellett megismerni és megtanulni. Erõs elhatározással rátért a hittan területére. Csak egy Isten van, akit három névvel jelölnek: Atya, Fiú és Szent Szellem, mindennek az alapja, minden jónak a forrása. A Jó az Élet, a Világosság, a Szellem, az Intelligencia, az Ige – Isten Fia, Isten maga. Bár homályosan, de sejtette a gonoszt. A gonosz az Lucibel, vagyis a Sátán, a lázadó angyal: az önhittség, a becsvágy, a mértéktelen vágyak, a hazugságok. Azonban a diadalmaskodó Krisztus, Lucibelt, ha az megbánást tanúsít, vissza fogja vinni a szeretet Istenének lábaihoz! És a szeretet Istene szánalommal megbocsátja Lucibel nagyra törõ lázadását! A megbeszélések között a mester elég idõt hagyott Máténak arra, hogy a hallottakat feldolgozza a gondolkodóképességével. Napos idõben a mester kivezette az újoncokat a hegy lejtõire, s megismertette velük a növényeket és a 44

VII.

FEJEZET

vadállatokat, este pedig a csillagok járását: ez gyakorlati oktatás volt. S mialatt a tanulók számára mindez örömet jelentett és élvezték, ez volt beavatásuk útja is lépésrõl lépésre. „A Fiú az alkotó; Lucibel a formáló, aki öntelten, becsvágy ösztönzésére, utánozni akarja Krisztus mûvét, utánozná Istent. Alkotása azonban nem más, mint hazugság, egy tökéletlen világ, csupán elfajulás, egy semmi. A világ egy állat. Az elemeknek, az erdõknek, a hegyeknek hangjuk van, saját nyelvük. A növényeknek érzelmeik vannak; a csillagok tûzbe burkolózó szellemek: az ég seregei, a hajnalcsillagok és a csillagok kórusa valóságosak. Az ember szellembõl és anyagból, formából és életbõl áll. A lélek, a mennyei ember, a Fiú mûve. A test a földi ember, anyagból készült. A lelkek alacsony angyalok, akiket kiûztek a menynyekbõl; az ember születése egy angyal bûnbeesése, a teremtés tehát egy bukás, az élet bûnhõdés, a Föld pedig a próba és a fenyítés helye. A számûzött lelkek tisztulás által térnek vissza a mennybe. Ez a tisztulás elõször a földön megy végbe, aztán csillagról csillagra az egymást követõ mennybemeneteleken át, és a tökéletesedés ösvényén való elõrehaladás foka szerint. A földi élet egy tisztátalanná vált burok, melyet a 45


halálban levetnek. Ez lehet, és ennek kell a beavatóút elsõ fázisának lennie: a hernyóból báb, a bábból tökéletes rovar, a pillangó. Az igazi élet a halál, „Isten csókja”. A méltatlan lelkek csillagról csillagra fejlõdnek, míg végül meg lesznek váltva Isten szívében. Az Örök Szeretetben nincsen pokol.” Máté kezdte megérteni. A szavak, amelyek sokszor táncoltak az értelme elõtt, melyeket naponta hallott, kezdtek megelevenedni: „Én vagyok az Alfa és az Omega. Nincs kezdetem, sem végem. A kezdet? A vég? A halál! A vég? A kezdet? Az élet!” Az elmélkedés ilyen bensõséges pillanataiban álmodozva követte a „csillagok útját”, mely olyan nagyon szép a Tökéletes, a Tiszta számára, annyira szép, hogy félelem nélkül le tud szállni, és belemerül az anyagi világba, miután felemelkedett a Szent Grál segítségével, mely õt azonnal a szellemi világba emelte. Késõbb! Persze, késõbb! A Szent Grál útja, a csillagok útja! „A bábnak tökéletes rovarrá kell alakulnia.” – Ez azt jelenti, hogy az aurikus térségnek, mint a jelölt lélegzõterének, tökéletessé kell válnia! Máté tudásszomja egyre erõsebb lett. A mester el volt ragadtatva, s figyelembe vette ezt a kívánságot. 46

VII.

FEJEZET

Az oktatást folytatták: „Agnosztosz az Atya. Demiurgosz a Fiú. Parakletosz a Szellem. Ez a Háromság egyetlen Istent jelöl. Az Atya az Isten az Õ abszolút láthatatlanságában. A Fiú a látható Isten, a Világ teremtõje, Aki megjelentetett az emberiségnek. A Szellem nõnemû elv, õt a Vigasztaló hozta létre a hajnalhasadás elõtt, és étertestbe öltözve leszállt a földre egy Isten dicsõségével és szépségével. Krisztus nem vezekelni jött a földre, hanem az igazságot kihirdetni. A világ bûnét Õ az igével veszi el. Õ nem lehetett sem áldozat, sem nem halhatott meg, és nem is szenvedhetett a kereszten: Õ Isten! A halál az élet, mely megszabadítja az embert e rossz világtól, a végzetes és haszontalan testtõl; a halál adományozza az angyal-életet. A tanulónak tehát szegénység, önmegtartóztatás és mértékletesség által folytonos tisztulásra kell törekednie. A tiszta katárnak nincsen semmi sajátja. Számára a felebaráti szeretet és a vendégszeretet magától értetõdik. Õ nem a sajátja, hanem a katár közösség az õ mestere. Nem eszik húst, hanem vegetáriánus. A környéktõl és egészségi állapotától függõen egy kis tejet, néha tojást eszik. 47


Az Isteni Mester példájára három, negyven napos, szigorú böjtöt tart: Karácsony elõtt, Húsvét elõtt és Pünkösdkor. Eszményi állapot – a szûzies tisztaság. Szent állapot – a cölibátus, a házasságnélküliség. Tisztelendõ állapot – az özvegység. Ez utóbbi azonban kivétel, mert a házasság nem volt tökéletes állapot.

A mester természetesen a Perfektek kötelességeit is ismertette vele: annak orvosnak kell lennie; harctéren vagy összetûzésnél csak azért jelenik meg, hogy intsen a vérontástól és ápolja a sebesülteket, hogy a haldoklóknak megadja a legmagasabb vigaszt, a Konsolamentumot*; a test betegségeivel együtt a lélek betegségeit is orvosolnia kellett; mint a régi mágusoknak, ismernie kellett mind a csillagokat, mind pedig a gyógynövényeket; vándorolnia kellett a világon, hogy enyhítse a szenvedést, és átadja „Betlehem szép vigaszait”. Máté újonckora elõtt tudta már, hogy a Fráterek a tiszteletet és jó hírt szent életüknek, tudományuknak és buzgó áldozatkészségüknek köszönhették. Hallotta, hogy „Isten barátainak” nevezték õket, s úgy fogadták õket, mint az ég angyalait. 48

VII.

FEJEZET

Miután Absztinenciáját*, próbaidejét befejezte, és Próbációja, vizsgája minden követelményének megfelelt, azután is vágyott a Szent Grál útjának folytatására. Més-Naut!... Més-Naut!... Magasabbra!... Mindig magasabbra! Az ‘abstinencia’, a próbaidõ, a szerzet szabályainak a betartása, az oktatás, a Perfektek élete (két éven keresztül) megszerezte neki minden testvére nagyrabecsülését. A ‘probáció’, a vizsgák, a három böjttel, segítettek elnyerni a barátságukat. A ‘tradíció’, a hagyományos hitvallás és az ünnepélyes ima jó hírt szerzett neki a szent férfiaknál. Eljött annak a pillanata, amikor kiválasztották beavatása második részének az elkezdésére. A következõ vasárnap a szolgálaton még egyszer negyven nap böjtöt róttak ki Mátéra. Tudta hogy ez mit jelent. Nagy volt a belsõ öröme! Térden imádkozott, bensõségesen, sokáig, nagyon sokáig.

49

MÁSODIK RÉSZ ORNOLAC

BARLANG-TEMPLOMAI

A REMETE „Mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedbõl! – holott íme, a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vesd ki elõbb a gerendát a te szemedbõl, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfia szemébõl!” Jézus

VIII A REMETE „Mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedbõl! – holott íme, a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vesd ki elõbb a gerendát a te szemedbõl, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfia szemébõl!” Jézus áté meghosszabbított böjtölése véget ért. Sápadt volt és sovány, de teste, szíve és lelke szilárd volt mint a szikla, amelyben élt. Így várta az aggastyán érkezését. Szokás szerint kora reggel felkelt és a nagy terembe ment, hogy várjon az órabemondó és az imádkozó hangjára. Alig fejezte be imáját, amikor könnyû kéz érintését érezte a vállán. Felemelkedett, megfordult, és a nagytiszteletû mesterrel állt szemben. Az intett, hogy kövesse. Máté tisztelettel ment a folyosó homályába olvadó árnyék nyomában. Az aggastyán a refektóriumon át a kápolnába vezette: letérdeltek és imádkoztak. Aztán átmentek a

M

53


mûhelyeken, ahol az újoncok éppen dolgozni kezdtek. A belsõ tér végén, a sziklába vájt fokokon felmentek a fal legfelsõ pontjához, ahol egy kis rejtett kijárat volt, egy emelkedõ, homályos folyosó, egy alacsony, félhomályos tér és egy nyílás a függõleges hegyoldal félmagasságában, ahonnan a tóra lehetett látni, amely mélyen lent a mélységben a hegy lábait mosta. Az aggastyán elnézte a „fiatalabbnak”, hogy az ennél a benyomást keltõ látványnál visszarezzent, és csendesen folytatta útját a sziklák egyenetlenségein, a puszpángbokrokba kapaszkodva, melyek szinte véletlenül nõttek ott. Máté uralkodott magán, legyõzte félelmét és követte. A kis út huszonegynéhány méternyire vezetett a hegy oldalán, mely több mint háromszáz métert zuhant meredeken. Ekkor egy kis barlang bejáratánál álltak, majdnem a hegy tetején, a Templomok bejáratával szemben. A mester egy pillanatra megállt, mintha a helyet vizsgálná. Ezalatt Máté a sziklák között ösvényt pillantott meg, mely a fennsíkra vezetett. Mivel többször felkereste már a Felsõ Templomokat, rájött, hogy a belsõ folyosó-kéményen kívül ez a külsõ út is összekötötte a lentet a fenttel. Bizonyára nem volt könnyû bejárni, mert rejtve volt a tövises bozótban és a fûben a puszpángok között. 54

VIII. A

REMETE

A kis barlang falán sok jelet pillantott meg, melyeket faszénnel rajzoltak oda nagy vonalakkal. Amikor megállt, hogy közelebbrõl megnézze õket, megszólalt az öreg: – Látod, az apostoloknak és az õsegyház keresztényeinek nem csak a mûvét folytatjuk, hanem ismereteik és a tiszta szellemiségük õrei is vagyunk. Ezek a jelek, melyeket még nem értesz, de nemsokára megtanulsz megérteni, közelebb visznek majd Ahhoz, Aki megmutatta nekünk az Utat! Innen ösvény indult a fennsíkról aláömlõ kavicsgörgeteg mentén, s lejjebb megint egyesült Ussat hegyének kiszögellõ szikláival. Számtalan barlang nyílt itt. Amelyikbe beléptek, azt a Remete (l'Eremit) barlangjának nevezték. Átmentek egy körülfalazott részen, kinyitották a barlangszáj védõfalába beépített ajtót, bejutottak egy folyosóra, s tíz méterrel odébb tágas terembe léptek, melyet a nappal fénye világított meg. Néhány Perfekt járkált fel és alá a teremben, vaskos kéziratok tanulmányozásába merülve. Senki sem ügyelt Máté érkezésére, akit az aggastyán Vilmosra hagyott. Igen, Vilmosra, aki Ussat templomaiból még Fiatalabbja elõtt indult el, hogy a Remeténél várja. Megint „idõsebbként” szolgált Máténak, s Máté boldog volt, hogy újra megtalált egy jóbarátot. Vilmos vezette. Anyagi tekintetben nem volt nagy változás: az ét55


terem, az étkezések, a hálóhelyek ugyanolyanok voltak, mint „Ussat templomaiban”. Kézzel ugyan kevesebbet kellett dolgoznia, de szellemileg annál többet. Az új barlang hosszabb volt a többinél: átszelte a hegyet. A Kápolna a kijáratnál volt. Látványa lélegzetelállítóan hatott Mátéra. Miután jónéhány termet és folyosót hagyott maga mögött, s fáradságosan, sötétben, hason csúszva néhányszor tíz métert kúszott, felegyenesedve hirtelen a kápolna világosságában találta magát. Ez egy kör alakú terem volt, alacsony boltozattal, mely azonban egy sziklahasadékon át a hegy mélységébe veszett. Ezen a hasadékon szûrõdött be a napvilág is, s ez a „csillár” a kápolnában enyhe, meghitt fényt árasztott. A keleti oldalon Máté csiszolt márványból levõ, félkör alakú medencét pillantott meg: – Ez a Fount Santa, a Szent Forrás – magyarázta Vilmos –, mögötte pedig, annál a boltozatos folyosónál kezdõdik a labirintus. Errõl nem mondhatok neked semmit, mert ezek a helyek még tilosak számunkra. Forduljunk meg! Az emelkedõ folyosón át visszamentek a belsõ barlangba, megnézték a szép fehér lerakódásokkal burkolt galériákat, s visszajutottak a bejárati csarnokba. Máté számára világossá vált, hogy új élete miatt nem kell aggódnia. Fel volt készülve rá, hogy bátran nézzen szembe beavatása második részével. 56

IX „A Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát; mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amiket õ maga cselekszik.” Jézus áté nagy buzgalommal hallgatta különbözõ mesterei magyarázatát, és tanulmányozta a Szent Könyvet.

M

Szilárd elhatározással lépett a szellem területére. „Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd nektek, mert õt az Atya pecsételte le, az Isten.” Jézus parancsolta; itt csak egy lehetõség van: engedelmeskedni Neki. És az Isteni Ember parancsolatai egymást követték: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” „A szellem az, ami megelevenít; a test haszontalan.” 57


„A beszédek, amelyeket én szólok nektek, szellem és élet.” „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” Máténak nem volt mindig könnyû azonnal megérteni az isteni szavak nagy jelentõségét és szellemi értékét. Tanítói azonban jóságosak, figyelmesek és türelmesek voltak, és ha valamit nem tudott, vagy nem értett meg teljesen, gyakran elölrõl kezdték a magyarázatot. A tanuló pedig mindig buzgón, kitartóan igyekezett egy percet sem veszíteni, hogy az oktatás óráiból és a magyarázatok ismétlésébõl haszna lehessen. Azonkívül nem számított az idõ, sem a frátereknél, sem nála. „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jöhet az Atyához, csak énáltalam.” „És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.” „Ama vigasztaló pedig, a Szent Szellem, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam nektek.” „És amikor eljõ amaz, az igazság Szelleme, elvezérel majd titeket minden igazságra.” 58

IX.

FEJEZET

Megismételte Jánosnak, a nagyon szeretettnek a szavait: „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is õbenne.” Igen: Máté végül nagyon is megértette: Istentisztelet és szolgálat azt jelenti: a Szellemet szolgálni; a mennyei kenyér lehetõvé teszi a Szellemben-élést; és a keresztelés ereje és az ezáltal létrejött szellemi érintés mennyei kegyelemadomány, a Szent Szellem bejelentése, hogy beteljesedjen a kinyilatkoztatás. Mindezek a felismerések növelték és érlelték kezdetben szerzett belátását, s azt eredményezték, hogy egyre mélyebb betekintést nyert a katárok evangéliumába, az írásokat és azok szellemét illetõen is. Máté különösen szerette a logikus folytatás nélküli, ragyogó kis elbeszéléseket, melyeket bizonyára azért találtak ki, hogy a tanuló fantáziáját a helyes elképzelésekkel gazdagítsák. Ezeket a nagyobb testvérek, a fráterek mesélték, s Jézus életére vonatkoztak, melyrõl a népnek csak hiányos ismeretei voltak. Látta magát az esszénusoknál, ahol Jézus sok évet töltött: álmában Máté együtt élte azokkal visszahúzódott, csendes életüket, és hasznosan és komolyan öszszehasonlította azt a Perfektek életével: Az esszénusok nagy alapossággal tanulmányozták a növények és ásványok rejtett erõit és hatásait; 59


egyeseknek megvolt a prófétálás adománya; három év újoncságot követeltek meg, mielõtt be lehetett lépni a szerzetbe. Ezt követték a közös étkezések, szentelt ruhák, imák, hallgatagság, az esküdözés tilalma, a hazugság gyûlölése, alázatosság, példás erkölcs; és a próféták ezoterikus közvetítése. Meg aztán, ami a figyelmét szintén nem kerülte el: a Szellem felszentelése; egyéni szabadság; a vágyott megtisztulás elérése önmegtartóztatással; a „szerzettel szembeni kötelességek” teljesítése, a szerzet titkainak szigorú megõrzése. Ebbõl természetesen következett: a test kötelékeitõl, mint valami sokáig tartó rabszolgaságtól megszabadulva a lélek ellebeg, nagy örömmel; felebaráti szeretet, az igazság megerõsítése érdekében tilos esküt tenni, a hazugság gyûlölése, alázatosság, a magány és a barlangok szeretete, melyek felmérhetetlen jelentõségûek a mély meditálásnál; a testvéri utolsó-vacsora-jelenet, mint elõkészület az áldozatra; az Ember-Fia és az Isten-Fia misztériuma; A legfontosabb barlangok: Engaddi barlangja Palesztinában, a Holt-tenger partján, és mindenekelõtt Egyiptomban, a Maori-tó partjain. 60

IX.

FEJEZET

Még a negyedfokú, magasabb beavatásnak is minden részletét ismerte, amelyben Krisztus részesült. Mily nagyszerû kép! Tágas terem egy nagy barlang belsejében, kõasztallal és félkörben levõ kõülésekkel; a szerzet feje, az „idõsebbek”, a beavatottak, fáklyákkal és pálmaágakkal, összegyûlnek a teremben a titokzatos, ünnepélyes cselekményre; imák, énekek, a legidõsebb szakramentális szavai: a Szent Kehelyrõl beszél, melyet a szerzet vezetõje buzgón õriz, melyet rajta kívül senki sem látott, s amelyet csak egy nagy beavatottnak szabad átadni, aki a prófétai küldetés bizonyos jeleit mutatja. Ábrahám kapta ezt a Kelyhet Melkhisédektõl, kenyér és bor képében; ez a kehely a legmagasabb beavatás jelképe. Az Úr szõlõskertjének borát tartalmazta az isteni sugallat jelképeként. Mózes ivott ebbõl a kehelybõl, hetven társával. A legidõsebb hallgat..., jelentõs, percekig tartó csend, imák. A szerzet vezetõje végül felemelkedik különálló ülésérõl, odamegy Jézushoz, és Neki nyújtja át a serleget, az Arany Kelyhet. Megszólal: – Ezt a kelyhet réges-régen adták át nekem. Kincsként õriztem. 61


Melkhisédektõl Ábrahámig, Mózestõl a százévesig, aki vagyok, soha sem szegték meg a szerzet törvényeit. És a nagy törvény azt mondja: Ezt a serleget, az Arany Kelyhet, csak olyan mesternek szabad átadni, akinél a szerzet feje biztonsággal megállapítja a prófétai küldetés jeleit. Hozzáteszem, hogy a törvény azt mondja: Ezt a küldetést senki sem tudja megmagyarázni annak, aki átveszi az Arany Kelyhet. Ezt õneki a saját erejébõl kell felismernie. Jézus – Neked adom át az Arany Kelyhet. Jézus átvette a serleget... sápadt volt... szomorú..., úgy tûnt, hogy pillantása már magasabb mezõkre irányult.

Aztán Máté a következõ gondolatokba merült: A Serleg, az Arany Kehely: „És vevén a poharat...” – mondja Márk, az utolsó vacsora elbeszélésénél. „És vevén a poharat...” – mondja Máté, az evangélista. Õ is átadta nekik a kelyhet a vacsora után, és azt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek kiontatik” – mondja Lukács. 62

IX.

FEJEZET

János – az adeptus – a nagyon szeretett, nem mond semmit. Kétségtelenül azért, mert tudott, s a titkokat nem árulhatta el. A tanítvány, akit Jézus szeretett, az egyetlen, aki mindenre rájött, fejét csendesen az Úr keblére hajtotta. Mily magasztos gondolat, mely sejttette vele Jézus áldozatát! Mert az igazságnak eme serlegét, a prófétai küldetésnek ezt az Arany Kelyhét, az isteni szeretetnek e poharát, melyben Õ már látja a vérét, Jézus átadja az apostoloknak, a tanítványainak, és gyöngéden rájuk bízza magasztos búcsúként. A Serleget, az Arany Kelyhet, a Szent Grált. De az Isteni Mester már régen tudta, hogy ki fogja Ezt végül is õrizni és szintén továbbadni: a Szent Edényt.

63

X „De eljõ az óra, és az most vagyon, amikor Õt sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem imádják, hanem amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.” Jézus dõrõl-idõre, napos idõben, az aggastyán eljött a remete barlangjához, és magával vitte Mátét, Vilmost és néhány társukat a „Nagyapa” (Grand-Pére) nevû másik barlanghoz a hegy remete-barlang melletti kiszögellésének megkerülésével. A „Nagyapa” szintén a barlangok ékessége volt. Kicsi, kerek, és falait rajzok és jelek borították, egyik titokzatosabb mint a másik. Ez a barlang egy nagy druida-kör végén feküdt, rejtett folyosóval és számos különálló hajlékkal. A felsõ, félhold alakú teraszon még megvolt a jelentõs ábrákkal teli asztal és a hallgatók kõülései. Az öreg egy sziklába vésett szép ötszöget is mutatott nekik, ami azonban nem látszott túl réginek – de ki tudhatja? – Itt kezdte az én „idõsebbem” a küldetését – mondta; letérdelt az asztal elé, ráhelyezte tenyereit a szent kõre, és áhítattal, sokáig imádkozott.

I

64

X.

FEJEZET

– Ne felejtsetek el – folytatta – ide jönni idõnként, hogy új erõt merítsetek. Elsõ pillantásra nehéz volt kiismerni az egymásba folyó jeleket; így volt ez minden falon. Az aggastyán azonban oly ügyes volt, annyira jártas ezekben a tudományokban, s oly magabiztos, hogy Máté nagyon elcsodálkozott, amikor látta, hogyan mutogat pálcájával, s lelkesen hallgatta. Hamar megtanulta a Res-t, a Jesmon-t, a Krismon-t, a Jesmon-Res-t, a Jeskrismon-Res-t, az örökkévalóság körét, az Alfát és Omegát, a világító Pentalfát vagyis a bölcsek csillagát, a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt; az õskeresztények jelét, Ázsia hét egyháza keresztényeinek, a görög, afrikai és a római keresztények ismertetõjelét; az apostoli titkosírás mûvészetét, a monogramokat, a diagramokat, a trigramokat, a titkos pecséteket; a keresztény kor elsõ évszázadainak számtalan jelképét; a kereszténység elõtti kor jeleit. Mohón követte mesterét, amikor az a sziklákon újra felment a „Nagyapához”, mely a lélek halhatatlanságát hirdette: az örököt – hímnemû nézetében, az örököt – nõnemû nézetében, az életfát, hét ágával, melyeknek tökéletes egyesülése a Legmagasabb Lényt képezi; 65


ennek a világalkotó tettnek az állandóan meghozott áldozatát, melyben a Legmagasabb Lény kitûnik, mint: az Atya (a hímnemû örök), az Anya (a nõnemû örök), a Fiú (az életfa) az alkotó Ige, a Háromság: A U M. E szép magyarázatoktól felvidult a lelke; órákig élt Rámá-val Albori hegyén; Krishná-val Meru hegyén; Hermésszel Memphisz vagy Théba mély barlangjaiban; Mózessel Serbál szikláján; Orfeusszal Kaukáion hegyén; Püthagorasszal Delfiben, Platónnal az akadémiáján, hogy aztán újra egyesüljön a hegyen Jézussal, az Isteni Mesterrel. Sõt, tovább is ment, mert megkedvelte, hogy egyre mélyebb meditálással eljusson a híres látomásokhoz. Ráma látomása egy tölgyfa alatti tisztáson. Ráma alszik. A magasztos, fehér ruhás férfinek vékony botja van, melyen kígyó tekeredik, és egy arany kerti kése is van. A férfi átad Rámának egy fagyöngyágat, aztán a fáklyát, és a Géniusz serlegét. Hallotta a Géniusz szavait: 66

X.

FEJEZET

– Ráma, látod a fáklyát? Ez az isteni Szellem Szent Tüze. Látod ezt a serleget? Add a fáklyát a férfinek és a serleget az asszonynak, mert ez az élet és a szeretet serlege. Krishna látomása a százéves Vasichta kunyhójában, a Szent Erdõ közepén: Máté is a hetedik mennyországban érezte magát a Dévákkal együtt, a lények Atyjánál, látta Dévakit, a szûzies anyát, aki a szeretet pillantásával ölelte át a Fiút, az Igét, az Alkotó Szót. Hermész látomása a titkos kriptában az oltár alatt, hierofánsok és mágusok körében: Máté látta Oziriszt, a legmagasabb intelligenciát, a Fény-Ige hét sugarát, mely a lélekélet egyik fázisának felel meg; a Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter és Szaturnusz hét szellemét; meghallotta és felismerte a Világosság hangját; olvasott az egyiptomi „Halottak Könyvében” a lelkekrõl, melyek rövidebb vagy hosszabb ideig (az anyag-ember, a „hernyó” hibáitól függõen) vitorláztak Ízisz bárkájában e fény felé. Mózes látomása a Sinai hegyen, a zöldmandula-bokrok által védett barlang bejáratánál; látta a Nap-angyalt, 67


az Elohim sugarát; hallotta a végtelen térbe veszõ hangot: „Én vagyok az Én VAGYOK!” Orfeusz látomása, mint a Kaukaion Hegy templomának fõpapja. Magába itta szavait, melyek az egyetlen Lényt hirdették, az isteni férjet, az isteni feleséget, apát és anyát, a Demiurgot, akinek a fia, Dionüszosz; Perszephoné barlangjában hallgatta a szép szövõnõ, Maya, az isteni szûz szavait. És emlékezetébe vésõdött Orfeusz gondolata: „Nehéz az út, amely a mennybe vezet”. Ami azt jelentette neki: „Nehéz a Szent Grál útja.” Püthagorasz látomása Crotonban, a zöldmandulák és olajfák hegyén. Megfigyelte a beavatási vizsgákat, melyek az egyiptomi beavatási módszeren alapultak, a Kozmosz kulcsát. Egyesült a négy elemmel: földdel, levegõvel, vízzel és tûzzel, s elsajátította az ötödik éterikus elemet, a kozmikus fluidumot, az asztrál fényt, a világlelket. Platón látomása athéni akadémiájában, miután megértette Kisázsia, Egyiptom és Dél-Itália filozófusait, ahol már Püthagorasz is sikerrel tanított. Vele tanulmányozta a szent számokat, az ezoterikus kozmogó68

X.

FEJEZET

niát, a léleknek, a mikrokozmosznak és a makrokozmosznak, az emberi és az isteni lélek vándorlásának, az igaznak, a szépnek és a jónak a tanát. Végül követte ezt a mestert Eleuszisz misztériumaiba. Jézus látomása. Itt már megmutatkozott, hogy Máté szellemben növekedett: csak emlékeit kellett felidéznie: Egyiptomban a papok, élükön Ahmosi fõpappal, kihirdették, hogy a Fõnix fel fog támadni a hamuból. Amikor a Keresztelõ érezte, hogy feladata befejezõdött, akkor Jézusról beszélve azt hirdette: „Neki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom.” Jézus forrón vágyott arra, hogy összeszedhesse a gondolatait, elmehessen a magányosságba, s egy „sasfészket” keressen magának a negyven napos böjtölésre Engaddi barlangjában, ahol a próféták meditálásait találta meg, egy kevés friss vizet, néhány diót, fügét. Ahogyan pedig az Isteni Mester is tette, lelkesen kiáltott fel Máté: „Nekem jár a kereszt! Hogy a világ megmenttessen!” Szükséges-e hozzátenni, hogy Máté teljesen megváltozott? Az aggastyán meggyõzõdött errõl, s bejelentette neki, hogy nemsokára megismertetik vele azt a törvényt, amely a Jelképes Vízen uralkodik, hogy meg69


kaphassa az igazmondás és a jövendõmondás adományát. Máté öröme a legmagasabb fokra hágott: megértette, hogy elért a beavatáshoz, a tökéletességhez. Már csak a Vízben, a Fount Santában, a Szent Forrásban való tisztulás és egy negyven napos visszahúzódás volt hátra, mely az anyag halálával végzõdött, a sírban. Betlehem, a Misztikus Kapu... beavatott lesz, egy Tiszta, egy Tökéletes... Mily szép álom!

70

XI „Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyûlölnek; imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.” Jézus eggeli imája után Máté elmélyült. Tanítóinak szavai merültek fel egymás után az emlékezetébõl, és anélkül hogy kételkedett volna, új vizsgálódásra késztették. „Az állatias embernek, aki elmerült a tárgyilagosság áramában, csak akkor sikerül megszabadulni, ha legyõzi állatiasságát. Amikor átkel az elemeken, akkor elengedi mindazt, ami az elemeké, ami alacsonyság õrajta; egyre erõsebben átitatja õt az Isteniség. A Jelképes Víz, a tisztító víz tartalmazza az alakítás és átalakítás minden lehetõségét, a Vízbõl a tulajdonképpeni ember állapotában lép ki, abban, ami teljesen és tökéletesen Ember. A tisztító vízen uralkodó törvény ismerete megajándékoz az igazmondás és jövendölés képességével.”

R

Az aggastyán emelte ki álmodozásaiból azzal, hogy a vállát megérintette. A térdelõ Máté megkapta a jó 71


öreg áldását, aki boldog volt, hogy kitûnõ tanulóját vezethette, aztán elindultak a Remete kápolnájához vezetõ úton. A Nap a völgy közepe fölött állt: a bejárat fölötti, magasra felnyúló, keskeny hasadékon át sugarai behatoltak a kápolnába, mely így jól ki volt világítva. Amikor Máté maga mögött hagyta a kötelezõ, szûk és alacsony átjárót, melyen csak hason csúszva lehetett átmenni, nagy belsõ örömöt okozott neki a hirtelen elé táruló látvány: körben térdelõ, imába merült Perfektek vették körül az asztalt, melyet, mint mindig, makulátlan vászon takart, amin a Szent Könyv feküdt. A szintén térdelõ, istentiszteletet tartó pap már várta a mester és a fiú érkezését, hogy a szokásos, ünnepélyes szertartást a prédikálással kezdje. Az asztal mögött a Fount Santa, a Szent Forrás, félkör alakban kelet felé irányítva, már elõ volt készítve. Csak a labirintus folyosója volt megvilágítva, hogy lehetõvé tegye a testvérek jövés-menését, akiknek a Vízzel volt dolguk. Az aggastyán megpillantásakor mindenki felemelkedett, és a pap tárt karokkal elkezdte a szózatot: „És Pál Frügiába ért. És a gallo-frügek nem nagyon lelkesedtek Zeusz kultuszáért. Mihelyt pedig meg72

XI.

FEJEZET

hallották Pál apostol szavait, siettek átvenni a Krisztus vallását. Végleges letelepedésre Pál egy sziklát választott Szmirna közelében. És ezt a magas, csúcsos sziklafalat misztériumhellyé építtette ki. És az asztrális vizet összegyûjtötték; kizárólag a benne való megmerítkezéshez. Ó Pál szent keresztelõvize, ó Fount Santa! Mátét hassa át az isteniség, ahogyan kell, ha a tisztulás után kiszáll a Jelképes Vízbõl, és uralkodjon ezen a Végen az ötágú csillag! Ó Krisztus, add, hogy ez az új Fiú felhatolhasson, és bejárhassa a csillagok útját, hogy méltón segíthessen testvéreinek a Te Isteni Igéd szántóba vetésénél! És tedd, hogy a Te parancsolatod szerint megszülessen ‘víztõl és szellemtõl’, hogy beléphessen Isten Birodalmába.” A prédikáció folytatódott. A Szent írásnak az az oldala, amely erre a napra vonatkozott, Nikodémus látogatásával és Jézusnál tett párbeszédükkel foglalkozott. „Mester, tudjuk, hogy Istentõl jött orvos vagy, mert senki sem teheti e csodákat, csak ha Isten van vele.” „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újon73


nan nem születik, nem mehet be Isten országába.” Érthetõ, hogy a szolgálat vezetõje meggyõzõen, lelkesítõen és benyomást keltõen beszélt errõl a témáról. A válogatott hallgatósereg ugyanis, a Perfektek, arra kötelezték, hogy az e napra vonatkozó oldal színvonalán legyen! Magyarázatai bõségesen bizonyították is ezt: „Ha egy ember nem születik víztõl és szellemtõl, nem léphet be Isten Birodalmába. Ami testtõl született, test az, és ami szellemtõl született, szellem az. Újonnan kell születnetek. A Világosság eljött e világra, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert az õ cselekedeteik gonoszak voltak. Aki az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az õ cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, mert Isten szerint való cselekedetek.” A magyarázatok alatt Máté elrepült az éteri világba; tovább ment, mint a szolgálat vezetõje, mert gondolatai, melyek kissé túl voltak terhelve, könnyen elterelõdtek. És Isten tudja mily messze vezettek gondolatainak útjai, melyek tele voltak új érvekkel, amik aztán megint más, nagyszerû gondolatokat keltettek. 74

XI.

FEJEZET

Máté érezte, hogyan ölelik körül a testvérek, mintha jámbor, barátságos kezek tartották volna. Hirtelen a Szent Forrás medencéjében találta magát, és a víz a térdéig ért. Nem hallott semmit. Nem látott semmit. Teljesen a tisztulása vette igénybe. Az imák eközben követték egymást. Három Perfekt jött át a labirintuson, és mindegyik egy korsó vizet tartott. Az aggastyán elvette tõlük az edényeket, s mindegyiket ráöntötte Máté fejére: – Imádjuk az Atyát...a Fiút... és a Szent Szellemet. Máténak úgy tûnt, hogy minden korsóból meleg vízzel öntötték le. Úgy érezte, mintha ez a meleg egy új világba emelte volna, mely minden korsónál fokozódott. Térdre esett. És a Perfektek, akik kört alkottak körülötte, odaléptek, hogy fejére tegyék kezeiket. Ezalatt az aggastyán, bal keze mutató és középsõ ujját a bal karral együtt az égnek emelve (az apostolok szentelõ szertartása), megáldotta a mester és az apa szívével a fiút, aki most megkapta tisztító avatását: „Örökre mondj le mindenrõl, ami alantas benned; e víz által, melyet Isten melegített meg, s amelyet 75


Õ küld nekünk ezen a szent helyen, pusztuljon el a te állati természeted; légy méltó Isteni Mesterünkhöz! Áldjon meg az Úr, és vezessen el a jó véghez.” Anélkül, hogy tudta volna, hogyan, Máté megint a saját lakófülkéjében találta magát, egyedül. Minden felmerült az emlékezetében. Tudatában volt, hogy elnyerte hosszú beavatásának második fokát. Visszatekintett Ussat Templomaiba való belépésére a Jelképes Falon át, és az évekre, tele tanulmányokkal, magányossággal, böjtöléssel és imával, mely tovaszállt, s csak örömet és boldogságot hagyott hátra. Késznek érezte magát arra, hogy nemsokára átmenjen a „Misztikus Kapun”. Itt azonban hirtelen eszébe jutott a visszavonulás, a negyven napos böjtölés és a sír, melyet az aggastyán helyezett neki kilátásba Betlehem elõtt...

76

XII „Láttam a Szellemet leszállani az égbõl, mint egy galambot, és megnyugovék õrajta, és én nem ismertem õt. De aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod a Szellemet leszállani és rajta megnyugodni, az az, aki keresztel Szent Szellemmel.” Keresztelõ János ssat templomai, meg a Remete vagy Ornolac barlangja fölött, nem messze ezektõl, van egy kicsi, különálló barlang, magasan a völgy és az Ariége alkotta tó fölött, amely különösen alkalmas a hosszas meditálásra. Ezt a helyet választották a visszavonulásra és böjtölésre, melynek minden jövendõ Perfektnek alá kellett vetnie magát, közvetlenül „anyaga halála” elõtt, amikor a hernyó kezdett begubózni. A helyet gondosan választották ki, mert éppoly kellemes volt mint szigorú; álmodozásra alkalmas kis zugként valóban eszményi hely, hogy itt belsõ egyensúlyban lehessen átélni a krízist és az igazság megpillantását, melyet minden próféta, minden úttörõ, és minden beavatott megismert, mielõtt visszaadták volna az anyagi világnak, hogy ott betöltse a feladatát.

U

77


Az aggastyán elvezette Mátét új, ideiglenes hajlékához. A barlang úgy volt berendezve, hogy megfeleljen a céljának: nappal a napsütésnek kitéve, a háttérben egy huzattól védett lomb-fekhely, középen egy megmunkálatlan, lapos kõ asztalnak, és egy másik kõ a szék. Akácok és zöldmandula bokrok nõttek a bejáratnál, s díszítették azt örök zölddel. – Ez a remetelakod, fiam. Használd ki jól a következõ napokat; gondolj meg mindent, amit szabad volt elsajátíttatnunk veled; hagyd teljesen megérni a gyümölcsöt, mely nemsokára édesnek tûnik majd neked, mert megérdemled, hogy kedved szerint élvezzed. Az öreg aztán visszament a többiekhez, számtalan feladatához. Amikor Máté befejezte elsõ ünnepélyes imáját ezen a helyen, barlangja bejáratánál egy pillantást vetett a tájra. Tekintetével a magas helyrõl mindent át tudott ölelni: a völgyet és a tavat, melyek innen parányinak tûntek, a szemben levõ hegyet, és a sziklák csoportjait, melyek mindkét oldalon beleolvadtak a hegybe. Dicséretes szokása szerint gondolatban hamar elmerült a régmúlt idõkben: arra gondolt, hogy a régiek tanúsága szerint már Közép-Ázsiában is voltak sziklatemplomok. 78

XII.

FEJEZET

Gondolt az atlantiszi korszak misztériumaira; a Napistenre és a Holdistenre, akik a hegyekbõl léptek elõ, a régi Kelták köveire, barlangjaira, kõsoraira és misztériumhelyeire, az Alkotónak szentelt barlangra, tele virággal és forrásokkal, az elterjedt szokásra, hogy barlangokat, üregeket és szakadékokat használjanak misztériumok számára. Teljesen világos volt számára, hogy a legrégibb istentiszteleteket ezekben a természetes vagy mesterséges barlangokban vagy üregekben végezték, mert azok voltak alkalmas helyek a Mindenható Alkotó Esszenciával való találkozásra. Milyen szépnek és drágának tûntek most neki a Templomok, az õ templomai! A visszavonultság napjai hosszúnak tûnhetnek; Máténak azonban, aki az állandó elragadtatás állapotába mélyült, valójában rövidnek tûntek. Szemei semmit sem láttak; testétõl részben megszabadult lelke folytatta tisztulását és újjászületését. Szép lett, csillogó: egyre erõsebben eltávolodott a földi légkörtõl. A Perfekt lassanként feladta állati testét és kialakította lélektestét. Ez a hernyó munkája, mely a bábot készíti elõ. 79


De úgy tûnt neki, hogy valami hiányzott. Mi? Nem tudta volna megmondani. Egy napon madárcsoport repült be a völgybe, miután átrepült a magas hegyeken. Máté, szokásától eltérõen, figyelmesen követte röptüket, mert tudni akarta, hogy milyen madarak. Míg a többiek a magasságban követték a völgy kanyarulatait, addig egyikük kivált a rajból, és a remetebarlang, az akácbarlang felé fordult. Máté, aki ezt azonnal észrevette, pillantásával kísérte a madarat, mely különös sietség nélkül, nyugodt szárnycsapásokkal közeledett. – Ó – mondta Máté –, egy galamb! Ez a szó annyira megzavarta, hogy térdre esett, s szemeit a jelképes madárra szegezte. – A galamb!... A galamb! Úgy tûnt neki, mintha valami változás ragadta volna õt magával. A mennyben volt. Bensõjében látta, amint a galamb a barlangba jön, egy pillanatra leereszkedik a fejére, s ahogyan jött, éppolyan kecsesen tovalibben, követve a völgy irányát, majd eltûnik a láthatáron. Mily magasztos kép! Magához tért és elragadtatva kiáltott fel: 80

XII.

FEJEZET

– A galamb!... A Parakléta!... – Ó Krisztus, köszönöm!... – Istenem, szenteltessék meg a Te Neved!... Ettõl a naptól kezdve úgy látszott, hogy Máténak még nagyobb lett az önuralma. Saját bensõjének kutatása kitágította azt a kört, melyen belül a testvéreinek ismeretei mozogtak. Tudatából új adomány sugárzott, s ez megengedte neki, hogy elszántan belépjen a magasabb beavatási fokozatba. Ebben a magányban, ahol élt, nem felejtett el olyan szellemi magasságokat sem felkutatni, amelyek számára eddig meglehetõsen ismeretlenek voltak. Így hozzájutott a megtanult dolgok történelmi gyökereinek világos megismeréséhez és belátásához.

„A világosság által megtisztult lélek belép az Élõ Víz területére. Ezen az Élõ Vízen úszik a mennyei hold-hajó. Hogy a mennyei mezõkön szállhasson partra, ahhoz a léleknek be kell szállnia a Hold fénylõ hajójába. Onnan aztán egy másik fény-hajó, a Nap folytatja az utazást, egészen az Élet Tüzéig. A lélek visszatért az eredetéhez, a Fény Királyához, a paradicsomba.” 81


Itt aztán világossá vált Máténak – aki ezt eddig nem értette –, hogy mit rajzolt a templom (a szellemi templom) egyik testvére a barlang falára: Egy bárkát a megtisztult lelkek tengerén, melynek közepén egy Jesmon-Res (Jézus-Isten) volt, erõsen egy kéz által tartva; balra sas, jobbra a Krisztusmonogram. Ez a Krisztusoszlopot ábrázolja, a Nap fényhajóját. Ez a Föld, mely hála Krisztusnak, megmentetett a feltámadás által. A sas, az isteni szellem sasa, az életfa, Ízisz bárkája, a fényoszlop, a sok kép, amit látott, nagyolva odavetve olyan kézzel, mely nem volt ugyan ügyes, de erõs és a belátás vezette – mindez bement Máté tudatába a jelentésekkel együtt, ahogyan a régiek értették. Világossá vált elõtte az egész örökség: az atlantiszi, a hindu, a perzsa, a babiloni és az egyiptomi. Így találta meg kétség nélkül, este, amikor barlangja bejáratánál ült és szemeit a csillagokhoz emelte, Krisztust, a Demiurgot, akinek mennyei hatalma az alkotás mûvét akarta. Mindenek fölött szeretett Mária-Magdaléna életével foglalkozni, elgondolkozni az õ megjelenésérõl Provence-ben, a rodániai Taruskoknál, a sabartezi taruskok rokonainál, ahol hosszabb ideig tartózkodott, s akiknek Máté is méltó utódja volt. 82

XII.

FEJEZET

Volt ebben egy titok, melyet szívesen felderített volna. Ha akarta, ha nem, újra megpillantotta Jézus Arany Kelyhét, és aztán a Szent Edényt már nem tudta elképzelni Mária nélkül. Most már látta az egymást követõ eseményeket: „Mária, aki jelen volt, amikor Salome átadta Heródesnek Keresztelõ János fejét, hangosan felkiáltott: a szemek, melyek eddig csukva voltak, tágra nyíltak és Máriára tekintettek... ó misztériumok misztériuma! Mária, aki visszatért kamrájába, leporolta a ruháját, és... megrezzent: a ruhán vércseppeket talált, János vérét. Mária, akit egy ismeretlen erõ Magdala falujába hajtott, megkéri Heródest, hogy hagyja hazatérni. Mária boldog volt, hogy újra megláthatta házát és Galilea szépségét, meg azért is, hogy elfeledhette a múltját és kicsapongásait. Mária a titokzatos egyiptomi, Ahmosi kíséretében, aki támogatta õt, amikor elájult az elsõ kalapácsütéseknél, melyekkel az elsõ szeget verték a keresztbe; Ahmosi, aki Mária elõtt, Krisztus anyja elõtt mélyen meghajtotta õsz fejét...; aki térdre esett, amikor meghallotta Krisztus isteni szavait: ‘Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják hogy mit cselekszenek...’, 83


s aki egészen halkan megszólította társait: ‘Gyertek... nincs jogunk tovább itt lenni’. Mária, aki az Urat illatos olajokkal kente be, s aki az Õ lábait a hajával szárítgatta, ahogyan János, a nagyon szeretett apostol meséli. Jézus anyja, és annak testvére, valamint Mária, Kleofás felesége és Mária Magdaléna – folytatja János –, ott tartózkodtak a kereszt közelében. Amikor Jézus látta az anyját, és mellette a tanítványát, akit szeretett, azt mondta az anyjának: ‘Asszony, az a te fiad’; És a tanítványnak: ‘Az a te anyád.’” Máté ebben isteni megbízatást ismert fel: Mária Jézus egyházának, a szellem egyházának az anyja, János, Mária fia, a szellem egyházának a fia, õ lesz ennek az egyháznak a feje. És Mária Magdaléna? „...Hanem egy a katonák közül dárdával döfé meg az õ oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból.” Mária még ott állt egy tállal a kezében, könnyeivel nedvesítette Krisztus lábait, a hajával szárítgatta, és be akarta balzsamozni az isteni testet. Igen!... Igen!... A tál!... Krisztus vére! 84

XII.

FEJEZET

Ez volt a pillantás értelme, amelyet Jézus, miután megbízta Jánost a feladattal, hosszan nyugtatott Mária-Magdalénán. Ez volt a megbízás, melyet Mária kapott Jézus Krisztustól. János és Mária is megértette a feladatát: az egyiknek gondoskodni kellett a szellem egyházáról, a másiknak, a nõnek pedig õriznie, szolgálnia és alkalmaznia kellett a serleget, a Szent Grált. Az események aztán gyorsan követték egymást. Ahmosi fõpap Mária-Magdalénát, Mártát, Trofimust és Maximinust hajóval Rómába viszi, majd Massiliába (Marseille-be) a Rodánus (Rhone-folyó) partjára, a taruskokhoz, Tibériás környékére, a sabartezi taruskok testvéreihez... Mária a hegyre költözött, egy barlangba, mint Mestere, és olyan jól végezte a feladatát a gallok földjén, hogy az emberek a Rajnától is a Pireneusokhoz sereglettek, hogy keressék a Szent Balzsamot; és a Via Aureliana állandóan tele volt zarándokokkal és a néptörzsek küldötteivel. Az utolsó Pontifex (fõpap), Théba nagy beavatottja, Rómában elhagyta Máriát és a többieket: Ahmosi visszatért Egyiptomba, hogy ott haljon meg Hermész utolsó Hierofánsaival együtt. Ó Egyiptom!... Ó Egyiptom! És Máté, mint amaz, megpillantotta az örök Reményt, a Szeretet Istenét. 85


Egy este eljött az aggastyán az akácbarlangba, hogy bejelentse neki ottani tartózkodása végét. Visszavonulásának a Keplérben kellett befejezõdnie! Máté elhagyta a helyet, s követte a mestert a Betlehem-ösvényen!

86

HARMADIK RÉSZ BETLEHEM „Aki szereti a maga életét, elveszíti azt; és aki gyûlöli a maga életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt!” Jézus

XIII BETLEHEM „Aki szereti a maga életét, elveszíti azt; és aki gyûlöli a maga életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt!” Jézus áté kétségtelenül kész volt bátor szívvel szembenézni beavatása utolsó szakaszával, hosszú elõkészületének legmagasabb céljával, hogy feláldozza az életét. Amit azonban még véghez kellett vinnie, az az anyagának a megsemmisítése volt: valóban visszaadni az anyagnak, ami csak anyag. Meg kellett halnia, hogy felemelkedhessen a szellembe.

M

„És én, ha felemeltetem a földrõl, mindeneket magamhoz vonszok.” Jézus Ezért kellett a jövendõ Perfektnek, mielõtt átment Betlehem ötágú csillagán (Pentakel), mielõtt megkapta a Konsolamentumot*, az anyag halálának a szakramentumát, feladnia a hernyóját. A hernyó úgy lesz báb, hogy leteszi elõbbi burkát; hogy lélekemberré 91


válhasson, ahhoz elõ kellett készülnie anyagi burkának a levetésére. Megértette a három szentelt barlang misztériumát, melyek csatlakoztak a Remete Kápolnájához, s amelyet tanítói lentrõl felfelé Keplérnek, Més-Nautnak és Ká-nak* neveztek. A mester elérte Keplért. Úgy nyitotta ki, hogy a földrõl felemelt egy lapos, ötszögû követ, és magyarázta Máténak: – Gyermekem, ez a halál misztériuma, az újraalakításé és az átalakításé. Ne felejtsd el a szavakat, melyeket az isteni Mester mondott Lázár sírjánál: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki él, és hisz énbennem, soha meg nem hal.” – Tudod, hogy ha az ember Szellemben fel akar éledni, akkor örökre le kell mondania az anyagról. Látod, itt négy napig lesz alkalmad erre. Aztán méltó leszel arra, hogy felmenj a fölötte levõ barlangba, Més-Nautba. Át fogod alakítani magadat bábbá, lélekember leszel, akit aztán Betlehemben minden anyagitól megszabadítunk. A Perfektnek, a testvérnek, aki aztán lettél, egy célja lesz csupán: a Csillagok Útján* felemelkedni Ká-ba, a harmadik barlangba a fejed fölött. Ó Máté, a transzformáció, az átalakulás olyan 92

XIII. B ETLEHEM

apostollá tesz, aki méltó Isteni Mesterünkhöz. Örökre Fénylélekké* válsz. Krisztus útja, a Szent Grál útja nehéz, de szép! Még egy erõfeszítés, kedves fiam, még egy kis bátorság. A gyõzelmed közel van! Máté elhatározottan belépett Keplérbe, a kis alsó barlangba. Ez egyszerû sír volt, éppen csak mozogni és felegyenesedni lehetett benne. Hirtelen Lázár feltámadása jutott eszébe: „Jézus pedig felindulva magában, odament a sírhoz. Az pedig egy üreg volt, és kõ feküvék rajta.” Máté megértette. Mivel hozzá volt szokva a csendhez, meditáláshoz és imához, berendezkedett arra, hogy oly kellemesen töltse és használja ki az idõt, amennyire csak lehetséges. Máté egy sírban volt, de szem elõtt tartotta, hogy nem felejtették el; hogy pillanatnyi helyzete nem anyagi testének a felszámolását jelentette, hogy az megint porrá legyen, hanem lélektestének az anyagtest fölé helyezését; – ez az elutasíthatatlan újjáalakulás. A Perfektnek, a felettes embernek, amíg csak élt, földi feladata beteljesítéséhez szüksége volt a testére, mint az ezt vezetõ lélek hordozójára, jármûvére. A tö93


kéletes áldozatot csak egyetlen cél elérése érdekében követelték: egyre magasabbra... Més-Naut! Amikor eljutott ehhez a belátáshoz, eszébe jutottak nagy testvéreinek leckéi, teljes változatosságukkal; és elszigeteltségében sokáig foglalkozott azzal, hogy rendet teremtsen ebben a bõségben. Ahogyan egy keresztény Jézus Krisztusban halt meg (in Christo morimur), úgy halt meg az egyiptomi Oziriszben. Pál szavai: „A hûségesek Krisztussal örökölnek”, feltárták számára e szent misztérium értelmét. Az egyiptomi örökség*, és annak kozmikus természete, megmutatta neki a test, a lélek és a szellem misztikus egyesülését. Hermész nemes szavai felhangzottak a sírban: „Akarsz az Istenekkel élni? Akarsz magad is Isten lenni? Legyél méltó erre! Földi viselkedésed legyen összhangban az Istenek akaratával; kövesse az isteni kozmosz törvényszerûségét! Akkor az Isteneknek nem kell szégyellniük magukat a jelenléted miatt, és úgy beszélhetsz velük, mint közülük való.” A Földtõl való elválás, az erkölcsi tökéletességnek való szenteltetés azt jelenti a földön született tökéletes ember számára, hogy „a másvilág számára is meghalni”, tehát a halál világának mindkét szférájától való teljes megszabadulás ez. A földi halál akkor már csak egy új születés, a lélekben való újjá94

XIII. B ETLEHEM

születés, a legbensõbb önvaló megfiatalítása. Attól a pillanattól kezdve, amikor a földi test abbahagyja aktív szerepét, Ká veszi át a halál után a földi test szerepét az élet idejére. Ká a Fény-Lélek*, az asztráltest. A szellem az emberi lény örök része. A szellem természetes életének feltétele elõször is az igazolása, aztán a szertartásos megtisztulása és a felszentelése Krisztus szívében! Az anyagról való lemondás, az anyag erkölcsi felszámolása, a hernyó visszatérése a földhöz. A hernyó átalakul bábbá, mint az anyagember lélekemberré. A kis Keplér-barlang az anyag sírja. Més-Nautra utal, a meggyógyult szellemre. Betlehemben aztán ezt az állapotot megerõsítik és igazolják. De Ká*, a harmadik szentelt barlang marad minden Perfekt magasztos célja: átalakulása lélekemberbõl szellemlélek-emberré (Fénylélekké*, az új asztráltestté). Igen, a bábnak tökéletes rovarrá, teljes szellemmé kell alakulnia. „Én vagyok a Ma. Én vagyok a Tegnap. Én vagyok a Holnap! Én vagyok az isteni és titokzatos lélek. 95


Sugárzásom megvilágosít minden újrafelélesztett lényt, mely, mialatt áthatol a halottak birodalmán, szakadatlan átalakulásokkal keresi útját fáradságosan a sötétségben.” (Egyiptomi Halottak Könyve, 64. fejezet) Érthetõ, hogy azokban a napokban, melyek rendelkezésére álltak a tökéletes áldozat elõkészítéséhez, Máténak elég ideje volt mindennek az alapos átgondolására, amire megtanították, és amit a gyakorlatban elmagyaráztak. Tudta, mit mondott Krisztus Lázárnak a sírnál: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsõségére való, hogy dicsõíttessék általa az Istennek Fia.” Jézus még két napig maradt ott ahol voltak. Tanítványai nem értették. Végül azt mondta nekik: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felkeltsem õt.” És késõbb: „Lázár meghalt!” Amikor Jézus Betániába ér, úgy találja, hogy Lázár már négy napja sírban fekszik. Aztán a feltámadási jelenet. Márta és Mária sírva követik Jézust és könyörögnek neki. Jézus azt mondja Mártának: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod majd Istennek dicsõségét?” „Vegyétek el a követ!” Elvevék azért a követ onnan. 96

XIII. B ETLEHEM

Jézus pedig felemelé szemeit az égre és mondá: „Atyám, hálát adok Neked, hogy meghallgattál engem.” A gondolatoknak mily bõsége csatlakozott ehhez: Lázár... ez János volt, a nagyon szeretett tanítvány! A halála? – a beavatás utolsó lépése. Ez lehetõvé teszi számára anyagi burkának a levetését. Ez volt a reformáció, az átalakulás. A hernyó báb lett, vagyis az anyagember lélekember lett. Ez elengedhetetlen a Perfekt számára, aki nemes hivatása miatt köteles az anyagban idõzni, hogy teljesen és tökéletesen szolgálhassa felebarátait, és mégis mindig készen kell lennie arra, hogy bármely pillanatban újra csatlakozzon Krisztushoz – mint Krisztus igazi tanítványa. Milyen mély misztérium! Az élet, a halál; és az ezzel kapcsolatos tünemények. A lélek létformáinak sokfélesége elengedhetetlen a tökéletességre való tekintettel... az elsõ keresztényeknél, a keltáknál és a druidáknál, az újra-megtestesülés jogos feltevése!..., eleinte csábító és vigasztaló, ugyanakkor azonban semmibe vész a gondolatnál, hogy mi minden lehetne a lélekbõl. Aztán az evolúció feltevése: szakadatlan tökéletesedés egymást követõ születések és meghalások által; és a filozófusok véleményei, akik elmélkednek az életrõl és halálról, de állításaikkal soha sem tudnak 97


meggyõzni, mert hiányzik a gyakorlati bizonyíték. És Jézus? Illyés (Eliás) újramegtestesülésére látszik utalni keresztelõ János személyében, de soha sem beszél a reinkarnáció törvényérõl. Jézus az örök élet végtelen boldogságára hív meg minket; arra tanít, hogyan kell megszabadulnunk e világ láncaitól, sõt, az anyagéletbõl már ebben a világban bemenni a szellem életébe. És ez már a lélek átalakulását jelenti. Így történt, hogy Máté gondolataival az egyiptomi misztériumokba merült. A beavatottakra gondolt, akiknek, mint a nagyon szeretett János-Lázárnak, három napig kellett a sírban maradniuk, mint õneki is, hogy megszabaduljanak az anyagi buroktól. Nehéz állandóan egy bûnterhet hordani, olyan terhet, mely a Szellemet követi a másvilágra. Innen ered a lélek zavara, amelyik a másvilágon, földi léte tökéletlensége láttán szenved, s megpróbálja magát megváltani ettõl. „Ó igazságnak és igazságosságnak Istene! Irtsd ki bennem a gonoszt! Töröld el rossz cselekedeteimet és bûneimet, tartsd távol szívemtõl a gonoszt, ami elválaszthatna engem Tõled, hogy békében maradhassak Veled!” (Egyiptomi Halottak Könyve l4. fejezet) 98

XIII. B ETLEHEM

A szavak mérlegelése, a halott fölötti ítélet a másvilágon megnyitja a bejáratot a szép Amentibe (a nyugat országába), megengedi, hogy ott idõzzön, az anyagember bûneinek a megbocsátása miatt. Ha méltó átalakulásának folytatására, akkor egyesül Ozirisszel. És Máté megint látja a sírok zöld Oziriszét*, a Szkarabeuszt*, az átalakulás szentelt jelképét, a bogarak bábjainak alakjában, melyek a szomszédai ebben a sírban. A halott belép az alvilágba és eljut a „szép Amenti”-be; ha visszatér a napfényre, akkor tetszés szerint nyilvánulhat meg minden megjelenési formában, és azt mondhatja: „Én vagyok Rá Isten! Én vagyok a nagy Istenség! Isten lettem, veletek egyenrangú!” (Egyiptomi Halottak Könyve l7. fejezet) „Amikor a tûzövezeten kell átmennie, akkor nem fogják õt bekeríteni menekvés nélkül a rossz tettei, melyeket földi életében követett el; nem ejtik õt foglyul örök idõkre.” (Egyiptomi Halottak Könyve l8. fejezet) A testi halál után, az anyagtól megszabadulva, finomabb burkolattal, az asztráltestbe öltözködve ezt a testet egy második halál veszélye fenyegeti: az átalaku99


lás harmadik része kezdõdik meg, amitõl az elhunytak nagyon félnek: a transzformáció. Ugyanis: „hogy a szentelt szellem tökéletessé válhasson, ahhoz szükség van az emberi lény önkéntes feláldozására, annak a lénynek a feláldozására, amely megtisztult, szentté vált, és elérte az isteni tökéletességet.” (Egyiptomi Halottak Könyve 130. fejezet) Máté megint maga elõtt látta a napok hosszú sorát, melyet a barlangok csendjében és õrizetében töltött, a hallgatás iskolájában! A megtisztulás és a szentté válás misztériumaira gondolt, melyek kapcsolatban vannak a mérhetetlen galériákkal, gondolt a titokzatos szakadékokra és nyílásokra, a tekintélyes földalatti vízfolyásokra, az elágazó, tágas termekre, a katedrálisokra, elmélyült fontolgatásokra, imákra, meditálásokra! Tiszteletre méltó helyek, ahol mindenkor a szellem uralkodott: minden idõk beavatóközpontja. A szép druida triádok megtartották visszhangjukat a földalatti barlangokban; a druida körök, a dolmenek, a menhírek, mint egy tiszta teogónia misztériumainak jelei, melyeket apostolaink tétovázás nélkül átvehettek, még mindig díszítik a tájat nemes egyszerûségükkel; míg a Pireneus-medve hatalmas maradványai védelmezni látszanak a szent misztériumok avatott papjait. 100

XIII. B ETLEHEM

Máté gondolataival a rómaiak mitológiájánál idõzik: a tiszta õskereszténység szent apostolainál; a gnosztikus bölcseknél, akik Hermész Triszmegisztosz magas tudományát terjesztették; az eklektikus alexandriai tanítóknál, akik mindenhová elvitték a Szeretet Istenének birodalmát, mert a dualizmus, a negatív dualizmus véget ért az alexandriai iskolával. A gonosznak nincsen helye a szeretet birodalmában! Még Toledó* régi, poros iratai is, melyek nagyszerû adatokat hoztak napvilágra a Szent Grálról és õrzõirõl, egyengették és elõkészítették a pireneusi katárság* nemes útját, melynek magas szellemisége meghagyta nyomait Ussat-Ornolac egész területén, mindenekelõtt a Tabor-hegységben és Montseguron, röviden, egész Occitániában. A nagy misztériumok õrzõi hûek maradtak egész, magasztos beavatásukhoz! Fogság, szenvedés és halál ellenére! Mint minden Jóember, akik nemsokára a testvérei lesznek, Máté sem félt a rá váró új élettõl. Nem volte számára elég példakép a Krisztus? De még voltak kisebb aggodalmai, melyek azonban alaptalanok voltak; mert milyen bûnt követhetett el egy újonc, hosszú, kemény beavatása alatt az örök hallgatagság világában, teljesen komoly tanítók és ba101


rátok társaságában, a külvilág kísértései és vonzásai elõl elzártan? Mint megtisztult és jogosan emberi lény, a tökéletesség helyes útján? – Mert ez biztos volt számára! De valami még hiányzott neki: hogy felemelkedhessen a kimondhatatlan, örök Ká-hoz, hogy szentté vált léleklényét tökéletessé tehesse, ahhoz közvetlenül Reformációja után még önkéntesen fel kellett áldoznia magát. És a holnap Perfektjénél csirázni kezdett az utolsó tökéletesedés Krisztusban. A mellette levõ Szkarabeuszbáb megmutatta az utat, amerre mennie kellett; az anyagi halál után bábbá válva csak egyetlen célja lehetett: bábját tökéletes rovarrá kellett alakítani, tehát új Szkarabeusszá* válni. A „sírok zöld Ozirisze” azonban „a mennyei mezõk Fekete Oziriszévé” változott. És õ az, aki várja a fénylelkek érkezését, hogy elvezesse õket az isteniség birodalmába. Ezért aztán sietve, gyorsan Keplérbe, holnap MésNautba, Betlehem Ötszögén át* abszolút önkéntesen az önfeláldozáshoz, aztán az utolsó tökéletesedés Krisztusban, a Szent Grál útjának megszenteltetése által.

102

XIV „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhaiért.” Jézus z aggastyán eljött, hogy felébressze Mátét. Beesteledett. A zenitjén lévõ Hold fakó fénnyel árasztotta el az Ariége-t és a tavat. A hegyek fantasztikus árnyékokat vetettek, világosan különváltak a kék égtõl, s gondosan elrejtették Sabartez barlangjait. A Templomokhoz vezetõ ösvényt alig lehetett látni a kísérteties holdfényben; homályos, szürke szalagnak tûnt a sziklák alatt. Az aggastyán azonban jól ismerte terjedelmes területének minden zugát és kiszögellését. Máté gépiesen követte... lelke egy másik világban tartózkodott. Eljutottak az Ornolaci Spoulgához*, ahhoz a híres, megerõsített barlanghoz, mely a Betlehemnek nevezett kápolna mellett fekszik. Átmentek az elsõ kerítésen, egy falon, majd egy másikon, s így jutottak a fõbejárathoz. Az ajtók szinte varázslatosan nyíltak meg elõttük, amin azonban Máté már nem csodálkozott. Már tudta, hogy semmit sem bíznak a véletlenre. A Jóemberek, a testvérek állandóan, oda-

A

103


adóan készen álltak, hogy egy intésre, az elsõ jelre szolgálhassanak. Benn voltak a tulajdonképpeni Spoulgában. Egy lépcsõ, széles, nagy kövekbõl álló fokokkal felvezette õket valami diadalívféléhez, amit azonban a homályban csak nehezen lehetett felismerni. – A Misztikus Kapu – jelentette be az aggastyán. És ezek a szavak Mátét visszahozták a valóságba. – Ó a Misztikus Kapu – ismételte nyilvánvaló örömmel. Szívesen megszemlélte volna minden részletét. Az öreg gyorsan folytatta útját; átszeltek egy termet, mintegy elõcsarnokot, s egy alacsony bejárathoz értek, mely a szemben lévõ sziklába nyílott. A tízegynehány méter hosszú folyosóban le kellett hajolni, és majdnem csúszva haladni. Egy másik kis ajtó tûnt fel, majd hirtelen... egy terem, egy kápolna. Elragadtatva, mint valami másik világba helyezve vezettette magát Máté, mert rádöbbent, hogy a Legmagasabbnak a Templomában van, pappá avatása, reformációja szent helyén. Mily mérhetetlen öröm! Ez a leírhatatlan öröm szinte elvette minden akaraterejét. – Itt Betlehemben vagy fiam. Holnap a testvérünk leszel. Ma éjjel kérd Krisztust, hogy tegye teljessé, fejezze be belsõ elõkészületedet, és tegyen mél104

XIV.

FEJEZET

tóvá a konsolamentum* elnyerésére. Most egyedül hagylak Vele. Máté már letérdelt imádkozni, amikor az aggastyán elhallgatott, majd ünnepélyes imát mondott, lassan a kijárathoz fordult és elhagyta a kápolnát. Ki mondhatná meg mennyi idõ telt el, míg Máté újra összeszedte magát. Végül felállt és egy pillantást vetett a kápolnára, környezetére, melyet csak Púroknak, Tisztáknak volt szabad elhagyni. Keleten, a sziklamélyedésben sziporkázott a csillag. Halvány sugara oly lágy fényt árasztott, hogy leheletnyi holdfénynek lehetett volna tartani. A csillag alatt a gránitasztal feküdt szép arányaival, magasztosan. A különös ajtó, mely persze zárva volt, világosan kivált a magas falból, amelyik a két, szemben levõ sziklafalat kötötte össze északon. Ezen az ajtón csak a hûségeseknek volt joguk átmenni, s nekik is csak akkor, ha a Szerzet Feje ment elõttük; ezt az ajtót csak õ nyithatta és csukhatta. Ez a tisztelet viszont azoknak a Púroknak volt fenntartva, akiket a Fõ meg akart jutalmazni. A gránitlépcsõ, amit Máté meglátott, s amelyik a különös ajtótól indult, a fal mentén a csillagig húzódott, de elég helyet hagyott a szolgálatban levõ frátereknek a gránitasztal elõtt. Ó... a falban egy fehér vászon takarta el a... talán!... 105


Szemei végül a sziklába vájt Ötszögre (Pentakel) estek, felfelé és lefelé vezetõ lépcsõfokaival. Máté újra imáiba merült. Megértette! Ütni fog áldozatának órája. Készen volt. Anyagtestét legyõzte, ez már úgyszólván semmit sem számított. Lelke már régen, nagyon régen megtanult felemelkedni a Csillagok Útjára. Semmire sem vágyott bensõségesebben, mint a már meglehetõsen mély beavatását „mesterként” befejezni. A szeretet Istenéért, Krisztusért. Mostantól kezdve ezen kívül már semmi sem számított. Észre sem vette a testvéreket, akik kora reggel fáklyákat és olajmécseseket hoztak, hogy a Kápolnát kivilágítsák. Igen; Betlehem megvilágosodott. Az Ötszög fénylõ kerete valóban a bölcsek csillaga volt. A fehér terítõs kõasztalon a Nagy Biblia feküdt, mely csak különös eseményeknél került elõ. A „kezek tisztításához” fehér kendõk voltak készenlétben. S habár minden fényesen ki volt világítva, a falon levõ fehér vászon is, mégis minden titokzatos maradt. A testvérek bejöttek a kápolnába, letérdeltek és ünnepélyes imáikba merültek. Mindenki tapintatosan figyelembe vette Máté elmélyülését és bensõséges kapcsolatát az isteni Mesterrel. 106

XIV.

FEJEZET

De szembe kellett õt állítani a valósággal, egy lelkesítõ, boldog valósággal; mert beleegyezett, hogy – mint Krisztus – jó pásztorként adja életét a juhaiért.

107

XV „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, mondja az Úr, aki van, aki volt, és aki eljövendõ.” János jelenései z aggastyán – mert õ vezeti a szolgálatot – letérdelt a gránitasztal elõtt. Két testvér segédkezett neki jobbról és balról, szintén térden. Máté egyedül áll velük szemben. A kápolna tele van térdelõ testvérekkel. Máté mögött ott áll az Idõsebbje, karjaiban a Máténak szánt szentelt ruhákkal. Ekkor lassan kinyílik a különös ajtó. A Szerzet Feje lép be, lemegy a gránitfokokon, elhalad a fal mellett, és térdre esik a fehér vászon függöny elõtt fekvõ grániton, az aggastyán és segédei mögött. Elimádkozza a Miatyánkot! Majd felemelkedik, és a többiek is ezt teszik. A szolgálatot vezetõ aggastyán és segítõi most elvégzik a kézmosást; az asztalon, a Nagy Biblia mellett fekvõ fehér vászonkendõk a kezek szárítására és a tisztítási szertartás kiegészítésére szolgálnak. Ezután az öreg nyugodt hangon, szeretettel megtartja a beszédet: – Máté, meg kell értenie, hogy ha Isten egyházközsége elõtt áll, akkor az Atya elõtt és a Szent Szellem

A

108

XV.

FEJEZET

elõtt áll, ahogyan ezt az isteni írások mondják. Mert Máté evangéliumában azt mondja Krisztus: „Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük.” És a János-evangéliumban azt mondja: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.” Pál pedig azt mondja a korinthusbeliekhez írt második levélben: „Mert ti az Élõ Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondotta Ésaiás által: Lakozom bennük és közöttük járok, és leszek nékik Istenük, és õk az én népem lesznek. Annakokáért különüljetek el, mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket és leszek nektek atyátok, és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr.” És máshol azt mondja Pál: „Keressétek a Krisztus bizonyságát, aki bennem beszél.” A Timoteushoz írt elsõ levélben azt mondja: „Ezeket írom neked, remélvén, hogy nemsokára hozzád megyek, de ha késném, hogy tudd meg, mi módon kell forgolódni az Isten házában, mely az élõ Istennek egyháza, az igazság oszlopa és erõdje.” A zsidóknak azt mondja Pál: 109


„Krisztus ellenben Fiú a maga házában, akinek háza mi vagyunk. Legyen Isten Szelleme mindazokkal, akik hûek Krisztusban.” Azt mondja Krisztus János evangéliumában: „Ha engem szerettek, tartsátok meg az én parancsolataimat. És én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké: az igazságnak ama Szellemét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja õt és nem ismeri õt. De ti ismeritek õt, mert nálatok lakik és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok.” És a Máté-evangéliumban azt mondja: „íme én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Pál pedig azt mondja a korinthusbeliekhez írt elsõ levelében: „Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok és az Isten Szelleme lakozik bennetek; Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.” Krisztus a Máté-evangéliumban ezt így fejezi ki: „Mert nem ti vagytok akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Szelleme az, aki szól tibennetek.” János meg azt mondja levelében: „És abból ismerjük meg, hogy mi benne maradunk és õ is mibennünk. Abból a Szellembõl, amelyet nekünk adott.” 110

XV.

FEJEZET

Pál azt mondja a galáciabelieknek: „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az õ Fiának Szellemét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!” – Mindebbõl az következik Máté, hogy az Ön megjelenése Jézus Krisztus fiai elõtt a hitnek és Isten egyházközsége prédikálásának a bizonyítéka aszerint, amit a szentírás nyilatkoztat. Mert Isten népe valaha elválasztotta magát isteni Urától. Elvált szent Atyja határozatától és akaratától gonosz lelkek befolyására, akiknek alárendelte magát. Ebbõl, és sok más okból adódóan most megtudhatjuk, hogy a szent Atya meg akarja szánni a népét, s Fia, Jézus Krisztus trónraszállásával újra be akarja fogadni, békében és egyetértésben. Erre van meg itt és most a lehetõség. Jézus Krisztus összegyûlt tanítványai elõtt Ön most azon a helyen van, ahol szellemileg az Atya, a Fiú és a Szent Szellem lakozik, és, mint mondtuk, Ön megkaphassa azt a szent imát, melyet Urunk Jézus Krisztus ajándékozott tanítványainak, hogy az Ön Miatyánkját, az Ön imáját meghallgassa a szent Atya. Ezért meg kell értenie, hogy meg kell bánnia bûneit, és minden embernek meg kell bocsátania, ha meg akarja kapni ezt a szent Miatyánkot; mert Urunk Jézus Krisztus azt mondja: 111


„Ha nem bocsátjátok meg az embereknek az õ bûneiket, a mennyei Atyátok sem fogja megbocsátani a ti bûneiteket.” Még egyszer: jó lesz ha a szívében elhatározza, hogy ezt a szent Miatyánkot – minden más erénnyel együtt, amit az Isten még ajándékozni fog Önnek – egész életében tisztaságban és igazságban megtartja, ahogyan ez Isten közösségében mindig is volt. Ezért kérjük Urunkat, aki megajándékozta Jézus Krisztus tanítványait az erõvel, mellyel ezt az imát állhatatosságban megkaphatták, részeltesse Önt is ebben kegyelemben, hogy állhatatos elhatározottságban kaphassa meg az Õ dicsõségére és az Ön üdvösségére.” Ezután az aggastyán térden elimádkozta a Miatyánkot, s vele mondta hangosan minden jelenlévõ, szintén térden: „Mi Atyánk ki Vagy a mennyekben...” Az öreg aztán állva folytatta: – Önnek szenteljük ezt a szent imát, hogy megkapja ezt tõlünk, és Istentõl és az Õ közösségétõl, hogy hatalmában álljon imádkozni ezt egész életében, éjjel és nappal, egyedül vagy társaságban, és soha se egyen vagy igyon ennek elimádkozása nélkül. Ha elhagyja, akkor vezekelnie kell érte. Máté, aki az Idõsebb elõtt alázatosan földre vetette magát, mint egyébként a többi testvér is, határozott hangon felelt tanítója minden kérdésére. A szertartás, melynek legkisebb részlete is körülte112

XV.

FEJEZET

kintõen meg volt határozva, most a Szent Szellemmel való kereszteléssel folytatódott. – Máté, meg akarja kapni a Szellemmel való keresztelést, melynél a szent Miatyánkkal, Isten közösségében, a Jóemberek, kézrátevéssel, a Szent Szellemet ajándékozzák Önnek. Errõl a keresztelõrõl így szól Jézus Krisztus Urunk a Máté-evangéliumban tanítványaihoz: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén õket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében. Tanítván õket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. És íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” És Márk evangéliumában azt mondja: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek. Aki hiszen és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.” János evangéliumában pedig azt mondja Nikodémusnak: „Bizony, bizony mondom neked: Ha valaki nem születik Víztõl és Szellemtõl, nem mehet be az Isten országába.” Keresztelõ János errõl a keresztelésrõl beszélt, amikor azt mondta: „Én ugyan vízzel keresztellek titeket. De aki utánam jõ, erõsebb nálamnál, akinek saruját megoldoz113


ni sem vagyok méltó. Õ Szent Szellemmel és tûzzel keresztel majd titeket.” És Jézus Krisztus azt mondja az apostolok cselekedeteiben: „János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Szellemmel fogtok megkereszteltetni.” A Szent Szellemnek ezt a kezek rátevésével való ajándékozását Jézus Krisztus rendelte el Lukács szerint; és Márk szerint azt mondja Õ, hogy a barátai „betegekre vetik a kezeiket, és azok meggyógyulnak”. Anániás is így keresztelte meg Pált, amikor megtért. Ezután sok helyen tette ugyanezt Pál és Barnabás is. Pál és János is ezt tették a Szamaritánusoknál, amirõl azt mondja Lukács az apostolok cselekedeteiben: „Mikor pedig a Jeruzsálemi apostolok meghallották, hogy Szamária bevette az Isten igéjét, elküldték azokhoz Pétert és Jánost. Akik, mikor lementek, könyörögtek érettük, hogy vegyenek Szent Szellemet, mert azok közül még senkire nem szállott rá. Akkor kezeiket rájok veték, és võnek Szent Szellemet.” Isten közössége megtartotta ezt a Szent Keresztelést, mely a Szent Szellemet ajándékozza az apostolok óta a mai napig is. Jóemberrõl Jóemberre szállva jutott el hozzánk, s tovább lesz adva a világ végezetéig. A szertartásban ekkor a „megkötés és a feloldás képessége” következett. 114

XV.

FEJEZET

– Máté, tudnia kell, hogy Isten közösségének megadatott a megkötés és a feloldás hatalma, a bûnök megbocsátása és megtartása, ahogyan Krisztus mondja János evangéliumában: „Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldlek titeket. És amikor ezt mondta, rájuk lehelle és monda nékik: Vegyetek Szent Szellemet! Akiknek bûneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak, akikéit megtartjátok, megtartatnak. Ismét mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön, amit csak kérnek, megadja nekik az én mennyei Atyám, mert ahol ketten vagy hárman egybegyûlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Aztán annak a képessége következett, amivel újra meg lehet tenni minden csodát, amit Jézus Krisztus, és az Õ parancsára a tanítványai vittek véghez. – Egy másik helyen azt mondja: „Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támaszszatok”. És a János-evangéliumban azt mondja: „Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem.” Márk evangéliumában azt mondja: „Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben új nyelveken szólanak; kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, meg nem 115


árt nékik. Betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak azok.” Lukács evangéliumában pedig azt mondja: „íme adok nektek hatalmat, hogy kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi sem árthat nektek.” Aztán az elõírás jött: „Jézus parancsaihoz mindig hûnek maradni.” – Máté, ha meg akarja kapni a hatalmat, hogy újra megtegyen minden csodát, amit Jézus Krisztus vitt véghez, és utasítására a tanítványai is, akkor a legjobb tudása szerint meg kell tartania Krisztus és az Újszövetség parancsolatait és elõírásait. És tudja, hogy azt parancsolta: az ember ne kövessen el házasságtörést és öngyilkosságot, ne hazudjon; ne esküdjön meg semmire; ne vegyen el, ne raboljon el senkitõl semmit, s ne tegye azt másokkal, amirõl nem akarja, hogy vele tegyék; bocsásson meg azoknak, akik gonoszságot követtek el ellene; és szeresse az ellenségeit; könyörögjön azokért, akik rágalmazzák és üldözik, és áldja meg ezeket; 116

XV.

FEJEZET

ha megütik az egyik orcáját, a másikat is tartsa oda; ha elveszik az alsó ruháját, hagyja nekik a felsõt is; ne esküdjön és ne átkozzon; és sok más elõírást, amit az Úr adott a közösségének. Éppígy kell pedig ezt a világot és ennek a mûveit gyûlölnie, s mindent, ami ettõl van. Mert János azt mondja levelében: „Szeretteim, ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak a kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” És Krisztus azt mondja a népeknek: „Titeket nem gyûlölhet a világ, de engem gyûlöl, mert én bizonyságot teszek felõle, hogy az õ cselekedetei gonoszak.” Salamon könyvében pedig ez áll: „Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és ímé, minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme.” Júdás, Jakab testvére azt mondja tanulságunkra levelében: „Utáljátok még a ruhát is, amelyet a test beszennyezett.” 117


– Hogy Ön ezeket és sok mást tanúsíthasson, tartsa meg Isten parancsolatait és gyûlölje a világot. Ha pedig ezt mindvégig teszi, akkor megvan a remény arra, hogy szentté vált lelke elnyeri az örök életet. Máté magkapta a bûnöktõl való feloldozást, s ezután szelíd hangon mondta ki az önátadás képletét, de mégis oly határozottan és nyugodtan, hogy mély benyomást keltett minden Jóemberben, akik pedig hozzá voltak szokva a biztos fellépéshez ezekben a dolgokban: „Ígérem, hogy átadom magamat Istennek és az evangéliumnak; hogy soha sem hazudok és nem esküszök; asszonyt nem érintek; egyetlen állatot sem ölök meg; soha húst nem eszem; csak növényi eledellel táplálkozom; semmit sem teszek a Miatyánk imádkozása nélkül; nem utazom, nem eszem és az éjszakát sem töltöm társ nélkül; ha ellenségeim kezébe kerülök és testvéremtõl elválasztanak, akkor legalább három napig megtagadok minden élelmet; soha sem hálok ruházat nélkül; végül pedig hitünkkel kapcsolatban soha sem leszek áruló, akkor sem, ha halállal fenyegetnek.” 118

XV.

FEJEZET

Mindenki térdel. Aztán az Idõsebb, az aggastyán, miután megtisztította kezeit és felveszi a Nagy Bibliát, ráteszi Máté fejére, míg az erre kijelölt Jóemberek arra teszik a kezeiket, s kimondják a beavató szavakat. Aztán ima, és a János-evangélium elsõ 17 szakaszának a felolvasása következett. Ekkor Máté alázatosan földre vetette magát a Perfektek elõtt. Az aggastyán újra megszólalt: – Máté, közeledik a pillanat, amikor igazán Ember leszel. Abban a megtiszteltetésben részesülsz majd, hogy a lángoló csillag fényében megszabadulsz minden anyagtól. Nézd a világító Pentalfát, a bölcsek isteni csillagát: ez a halál, a vég jelképe számodra... halj meg tehát Krisztusért. De az isteni Mester azt is mondta: „Én vagyok az Alfa”. Õ fog téged vezetni a csillagok útján. Úgy fogsz visszatérni hozzánk, mint Tiszta, mint Tökéletes, mert akkor már megkezdted a szellemben-élést. A te véged az anyagban a kezdeted volt a szellemi életben. Véghez fogod vinni reformációdat: az anyagember lélekemberré lesz. (A hernyó akkor bábbá lett.) Menj Máté, Jézus Krisztus tanítványa. Minden testvér alázatosan leborult a Máté mellé rendelt Idõsebben kívül, aki átvette tõle egyszerû ruháit. A sziklába vájt mélyedések segítségével Máté belépett az Ötszögbe. Nézte testvéreit, akik lábai elõtt tér119


deltek: Ettõl a pillanattól kezdve õ is közülük való lett. Hallgatta nagyszerû imájukat, olyan érzés hatotta át, amilyet a legmélyebb meditálás folyamán sem érzett. Úgy tûnt neki, hogy elhagyta ezt a világot, és a mennybe emelkedett. Látta, hogyan emelkedik fel újra a Rend Feje, lassan megtisztítja kezeit, felemeli a fehér függönyt, ezzel egy sziklába vájt tabernákulumot feltárva, lassan és gondosan belenyúl karjaival és böjtöléstõl és korától kiszáradt kezeivel, fejét ugyanakkor tiszteletteljesen lehajtva... Ó magasztos pillanat... Máté már nem élt, nem, már nem volt ebbõl a világból való. Hirtelen fényt látott, élénkebbet mint a Napé. Ez a fõpap kezébõl indult ki; szemeit hatalmas sugár érte... Csak egy termet látott, oly nagy csillogásba merülve, hogy emiatt a padlóját sem látta. Úgy tûnt neki, mintha éppenséggel a Napba helyezték volna õt. Óriási, élõ sugárkoszorú borította be a fõpapot, aki a tabernákulumból elõvett szent tárgyat nyújtotta felé. Máté felkiáltott: – Ó, a Serleg! Az Arany Kehely! A Szent Grál! Krisztus, készen vagyok. Igen parancsolj... Mint Neked, nekem is az Áldozat lesz a legnagyobb javam. Igen... a Serleg... az arany Kehely... a Szent Grál! 120

XV.

FEJEZET

A Rend Feje boldog volt, s a szent ereklyét visszatette a helyére. Lassan Mátéhoz ment, aki még mélyen meg volt rendülve, s már semmit sem észlelt a szertartásból. Így hagyta õt átlépni a világító Pentalfán, fellépni a Csillagok Útjának három lépcsõfokán, és diadalmasan leszállni a misztikus létra hat fokán, melyek átadták õt az új életnek. Mert Máté újjászületett. Útját akkor kezdte, amikor még rajta volt az anyag utolsó foltja, megszabadulva hagyta el azt, szellemiséggel eltöltve. A hernyó meghalt, de bábbá alakította magát: a tökéletes rovar látta megkezdõdni transzformációját, átváltozását. Most még egy kis szakramentális cselekedetet kellett elvégezni: Máté lábai, melyek a leszálláskor a talajt érintették, már nem voltak teljesen tiszták, és ez az állapot nem engedte meg a szentelt ruhák viselését. A kõasztalhoz vezették, s idõsebbje gondosan megmosta a lábait, ahogyan azt az isteni Mester is tette. Ekkor Máté teljesen tiszta lett. Idõsebbje ráadta új ruháit, a szentelt köntösöket: a ‘Sadéré’-t, egy ujjas ingfélét egy kis zsebbel a mellén, hogy ebbe tehesse János Könyvét; a ‘Kosti’-t, egy csõszerû övet, hetvenkét fehér vászonszálból fonva, melyet háromszor csavartak a dereka köré; végül a fekete köpenyt és a félig nyitott szandálokat. 121


Milyen boldog volt Máté! Mily büszke volt! Milyen szeretettel mondta el elsõ imáját mint Perfekt, mint Púr, mint Jóember. Kétszer ölelte át õt minden testvér, elõször a Rend Feje és az aggastyán, akik a jobb és a bal oldalán álltak. A békecsókot a fõpapnak adta, aki továbbadta a szomszédjának, és így tovább. A békecsók után a Púr a többiek gratulációit fogadta; mind között kétségtelenül Vilmoséi voltak a legszívélyesebbek, aki egy kicsit türelmetlenül várta, hogy folytathassák a Templomokban és a Remete barlangban elkezdett beszélgetéseket. Most már nem voltak hallgatagok és részvétlenek a jó testvérek, azt sem tudták, hogyan mutassák az örömüket, amikor köszöntötték Krisztus új tanítványát. Egy pillanatra mellõzték a szigorú beavatási elõírásokat, melyeket ugyan sohasem felejtettek el és hágtak át: „a tanítvány hallgatag, soha sem érvel, senkit sem próbál meggyõzni, mert szellemi felebaráti szeretetet nem lehet közölni.” Az a lényeg, hogy az ember „szellemben és igazságban” lesz tiszta; ha külsõségekhez ragaszkodik, akkor minden csak csalfa látszat marad. Önmagába visszahúzódva a tanítvány mélyen elgondolkozik, és úgy hatol be a természet titkaiba. Ugyanis tudja, hogy a valódi hagyományt sohasem fogalmazták meg, s hogy az igazán bölcsnek be kell vallania, hogy semmit sem tud. 122

XV.

FEJEZET

Beleveti magát, alig észrevehetõen, a feladatba, ami jutott neki, mert fél minden megszentségtelenítéstõl. Nagyon ritkán beszél, s akkor is csak a megbízható, bevált tanítványok elõtt. Betlehemben ma nagy ünnep van. Mert a tanítványoknál, maguk között, megoldódhat a nyelv, és néhány pillanatra nagyon gyöngéd, de élénk öröm nyilvánulhat meg amiatt, hogy ezek a Púrok, ezek a tiszták, az élõ-halott Jóemberek képesek egymást megérteni. Hirtelen megnyílik a különös ajtó. A Rend Feje és az aggastyán két oldalról atyaian kézen fogják Mátét, és a Spoulga kijárata felé indulnak. A testvérek ünnepélyes menete követi õket. – És a nagyszerû befejezés: Máté diadallal megy át a Misztikus Kapun! Ez a beavatás befejezése: a szabadság, melyben betöltheti a kapott feladatot. – Négy évvel ezelõtt, Máté – mondja a Rend Fõje – beléptél a Jelképes Falon. Dicsõen és átszellemülten lépsz most ki a Misztikus Kapun. Az egyik az Alfa volt, a másik az Omega. Ez a vége – igen – a világtól való visszahúzódásodnak; és lásd – új kezdet következik. És szemben a Tabor elsõ hegyvonulataira mutatott, a Katárok útjára, amely Montsegurhoz, Occitániába vezet. 123


Máté hálásan mosolygott. Az Isten szeretet. Emberré lett! Tiszta lett! Isten szeretet! A tökéletes áldozat mosolygott rá. Isten szeretet! És szinte véletlenül eszébe jutottak Jánosnak, a nagyon szeretettnek a szavai: „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is õbenne.” (János 1 4,16) Isteni Mesterének csak parancsolnia kell. Semmi sem rendítheti meg azt az embert, akit Betlehem hozott létre, semmi sem térítheti le õt a jó útról! Ember nem gyõzheti le azt a titokzatos erõt, melyet õ képviselt.

124

SZÓMAGYARÁZAT A szövegben csillaggal (*) jelölt fogalmak a következõ magyarázattal válhatnak világosabbá. A „Szent Grál útja” és a „csillagok útja” kifejezéseket a Katárok Szerzete az élethez vezetõ egyetlen út jelölésére használta, amely lehetõvé teszi a visszatérést az eredeti emberi állapotba, a kezdet isten-emberi állapotába, az evangéliumban említett víztõl és Szellemtõl való újjászületés által. A visszatérésnek ezt az útját, mely az ebben a világban született ember egyetlen és igaz életcélja, korszakunk számára részletesen leírja többek között Jan van Rijckenborgh „Az eljövendõ új ember” címû könyvében, melyet szintén az Ifjú Gnosztikus Szerzet adott ki, mely a Rózsakeresztesek Szerzeteinek, a Katárok Szerzeteinek, és a Szent Grál Szerzeteinek, a Világosság Hármas Szövetségének felhatalmazott képviselõje. A termés behordása és az aratás jelenlegi idõszakában ez a Rózsakereszt Szellemi Iskolája, Lectorium Rosicrucianum néven, a régi keresztény misztériumok hirdetõjeként tevékeny. Az elõttünk haladó Szerzet Pátriárkája, Antonin 126

S ZÓMAGYARÁZAT

Gadal úr Jan van Rijckenborgh úrnak ítélte a nagymesteri méltóságot, Catharose de Petrinek pedig az érseki diakonissza méltóságát. ABSTINENCIA: próbaidõ, mely annak a megállapítására szolgált, hogy az újonc képes-e folytatni a beavatását, vagy pedig egészségi okokból vagy erkölcsi gyengeségbõl nem mehet tovább. A beavatás idején nehéz volt az élet, s akik nem tudtak továbbmenni, azoknak ki kellett pihenniük magukat. EGYIPTOMI ÖRÖKSÉG és annak kozmikus természete: az árja korszak minden gnosztikus tevékenységének – ebbe következésképpen beleértve az élõ õskereszténységet is – ugyanaz volt a forrása: Hermész Triszmegisztosz egyiptomi õs-Gnózisa, a nagy egyiptomi misztériumok bölcsessége. Ezek a bukott embert egyetemes eredetére irányítják: Isten egyszülött Fiára. AZ ÉLET A HALÁL és a halál Isten csókja: az olvasó legyen tudatában annak, hogy ez, és a könyv más idézetei is az élet legmélyebb titkaival hozzák õt kapcsolatba. Gondoljon például Krisztus szavaira: „Aki elveszíti az õ életét énérettem, az megtalálja Azt.” FÉNYLÉLEK: a Perfektek legmagasabb célja. Ezt a nevet adták a katár testvérek Ká-nak, a fekete Ozirisznek, Isten igazi Fiának. Az Ifjú Gnosztikus Szerzet a filozófiájában „életet adó szellemrõl” beszél. 127


FIATALABB és IDÕSEBB: a katárok közösségében minden fiatalabb mellé egy idõsebbet rendeltek, hogy szükség esetén segíthessen a fiatalabbnak és tanáccsal láthassa el õt. Ha a Fiatalabb elért egy magasabb létállapotot, akkor a Mesterek egyike lett az Idõsebbje. IDÕSEBB: lásd FIATALABB. KÁ: a kezdet istenemberi állapota, az igazi istenember, aki az Atyához hasonló. Ká az egyiptomi misztériumok nyelvén a Fény-lélek, vagy fekete Ozirisz (lásd: OZIRISZ). KATÁRSÁG KIKÖTÕJE: a kikötõ egy nyugodt hely, ahol a hajók biztonságban vannak a tenger veszélyei elõl, s ahol erõs „gát” védi õket az áradattól, a gát végén pedig „világítótorony” van, amely vezeti a hajósokat és megmutatja nekik a „jó utat”. Ebben az értelemben nevezték Tarascon-UssatOrnolac völgykatlanját a beavatóbarlangokkal a Katárság biztos, nyugodt kikötõjének. Tabe hegye, a Pireneusok Tabor-ja, a Katárok útja a Szent Bertalanon át, az volt a „gát”. Montsegur pedig, a perfektek menedékhelye, mint igazi, szellemi világítótorony a messzeségben, bevilágította az egész Languedocot, Occitánia felé. KAVERNA: barlang, rendkívül nagy üreg. KÉMÉNY: zuhanó patakok alkotta sziklafolyosók és mélyedések meredeken emelkedõ falakkal a hegyeken át. 128

S ZÓMAGYARÁZAT

KEPLÉR – MÉS-NAUT – KÁ: vagyis jelképesen: hernyó, báb és a tökéletes rovar (lepke vagy bogár). Ez a transzfigurálás régi útja, az élõ lélek útja az életet adó szellemállapothoz, vagy a katárok szavaival: formáció – reformáció – transzformáció. KONSOLAMETUM: a régi szerzet a konsolamentum két formáját használta: a haldoklók konsolamentumát, mely azoknak vigaszt és nyugalmat ajándékozott, és az élve hazamenõk, a beavatottak konsolamentumát. LAPIS EX COELIS: egy régi monda azt meséli, hogy amikor Lucifer lezuhant az égbõl, bukása olyan rettenetes volt, hogy fénykoronájának egy ága, mely beleütközött egy csillagba, összetört és a földre esett, ahol ezer darabra pattant. Ez a Lapis ex coelis, a mennyei-kõ! Az eredeti mennyei koronának egy darabja. E jelképes történetnek megfelelõen Lapis ex coelisnek nevezték a katár testvérek a Gnózis fényét, mert ez az eredeti istenemberi állapotnak egy érintése. MIATYÁNK: a Katárok ezt az imát a Lukács-evangélium szerint mondták. Fölöslegesnek tartották a „legyen meg a Te akaratod” és a „szabadíts meg a gonosztól” hozzáfûzését, és azt mondták: ezt az imát Jézus a tanítványainak adta, akiknek Isten akarata volt az egyetlen törvény; azonkívül a „jöjjön el a Te országod” már mindent megmond. 129


Mert Isten akarata ellenállhatatlanul érvényesül a mi bukott állapotunkban is. „Szabadíts meg a gonosztól”: ha Istent arra kérjük, hogy ne vigyen minket kísértésbe, akkor mit tehetne már ellenünk a gonosz? OCCITÁNIA: a középkorban így nevezték a Languedoc nevû országrészt, amely a mai Franciaország déli részén található. Független terület volt és Toulouse volt a fõvárosa. Ide tartoztak többek között a mai Felsõ-Garonne, Aude, Tarn, FelsõLoire, stb. megyék is. Az Albigensek ellen folytatott úgynevezett keresztes-háború után, 1271-ben a király a korona birtokaihoz csatolta. OPPIDUM: a rómaiak által megerõsített város. OZIRISZ: zöld Ozirisz és fekete Ozirisz: „az egyiptomi örökségnél” azt mondtuk az egyiptomi misztériumokról, hogy azok a bukott embert emlékeztették egyetemes eredetére, Isten egyszülött Fiára. Az utat, amire az elveszett fiúnak kell rátérnie, hogy eljuthasson az Atyához, az egyiptomi misztériumok a zöld Ozirisztõl a fekete Oziriszhez vezetõ útnak nevezték. A zöld Ozirisz az a komoly jelölt, aki a Gnózis vezetésével tudatosan és állhatatosan bejárja a visszautat. Meg kell jelennie Ozirisz törvényszéke elõtt, tehát új viselkedéssel kell megmutatnia, hogy kész foly130

S ZÓMAGYARÁZAT

tatni belsõ beavatását, és felemelkedni a fekete Oziriszhez, mely a magas cél, a visszatérés, a belemerülés az Atyába. Ezt a háromszoros utat az egyiptomi rendszer Keplér – Més-Naut – Ká-nak is nevezi, vagyis „hernyó – báb – tökéletes rovar” (lepke vagy bogár). Ez a transzfiguráció régen ismert útja, az élõ lélek útja az életet adó szellemállapothoz; vagy ahogyan a katárok mondták: formáció – reformáció – transzformáció. PÚROK, PERFEKTEK, JÓEMBEREK: a „tiszták”, a „tökéletesek”, a „jóemberek”. Így nevezték azokat, akik a keresztény misztériumok útján lényükben véghezvitték a reformációt, s ezután, az emberiség és a világ szolgálatában, és így Krisztus igazi tanítványaiként felemelkedtek a csillagok útján, a transzformáció (vagy transzfiguráció) útján. Az Ifjú Gnosztikus Szerzet a „tisztáknak” erre az állapotára utal, amikor újjászületett lélekrõl, szellemlélekrõl beszél, mely – mivel a szellemmel újra helyreállította a kapcsolatot – megint részesül az isteni bölcsességben, a Gnózisban. RES, JESMON, KRISMON, stb: ezek a jelek és jelképek a katakombákban is megtalálhatók. Például a hal, a horgony, az X (görög khí), a Res „P”, stb. Mind a Gnózishoz tartoznak, a legtisztább kereszténység élõ és mélyen isteni tudományához. 131


SABARTEZ: a Pireneusokban a mai Ariége megye délkeleti részének régi neve. A rómaiak idején itt Plinius taruskoniensei laktak, és „Tarusco”, a mai Tarascon-sur-Ariége volt a fõvárosuk (Ussat közelében). SZKARABEUSZ: a jelöltet a Keplér – Més-Naut – Ká útján, vagyis a zöld Ozirisz útján a szkarabeusz kísérte, az újjászületés és feltámadás jelképe. SPOULGA: a régi, latin spelunca szóból levezetett név. Fallal megerõsített barlangot jelöl. TOLEDO: Toledo régi kéziratai: Chrestien de Troyes és Guyot de Provins, a champagnei udvar trubadúrjai állandó vendégei voltak Toulouse, Carcassonne, Foix, Tudelle és Toledo udvarainak, grófjainak. Toledo hírét annak idején egy viruló arab-zsidóspanyol egyetem alapozta meg. Ennek az egyetemnek a régi papírjai között találta meg Kyot (Guyot de Privins nevének eltorzulása) Parszifál (Perceval) aranyfonalát. A német költõ, Wolfram von Eschenbach, szintén állandó vendége az említett udvaroknak és a trubadúrok barátja, Kyot és Chrestien de Troyes elbeszéléseibõl merítette költeményeinek eseményeit. Ugyanazon az úton járt Wagner is, amikor megalkotta német Parszifál-eszményét.

132

A SZIMBÓLUMOK JELENTÉSE A BELSÕ CÍMLAPON LEVÕ JELKÉP JELENTÉSE: Krisztusmonogram (megtalálható az ornolac-i templom falán a bejárat mellett). A következõ elemekbõl áll: az örökkévalóság köre; a P (Res) jel, a titkos betû, mely Isten-Fiát ábrázolja, a görög khí (X): Krisztus, az Alfa, a kezdet; az Omega, a vég, Krisztus feje fordítva: a halál, Krisztus feje helyesen: az élet. Együttesen: Krisztus, az Istenfia, az Alfa és az Omega; a kezdet és a vég; a kezdet: az élet és halál; a vég: a halál és élet. A KÜLSÕ BORÍTÓN TALÁLHATÓ JELKÉP JELENTÉSE: Az ussat-i akácbarlang jelképe, mely rendkívül világosan fejezi ki a Szent Grál útját: A fenti ív a csillagok útját, a transzformáció vagy transzfiguráció útját ábrázolja a Hét Bolygón át, melyet a Jelenések Könyve Ázsia Hét Gyülekezetének nevez. Ez a Hét Kozmikus Területen át vezetõ visszatérés dicsõ útja. 133


Az ember fizikai lénye (a kis háromszög) ezen az úton egyre kisebb lesz, finomabb és áttetszõbb, mialatt az igazi ember (a nagy háromszög) egyre növekszik, ami a tiszta szellemiségét és isteni képességeit illeti; ez egyre csodásabb és terjedelmesebb lesz. Ez az Alfa és Omega, meg Omega és Alfa misztériuma, a szakadatlan transzformáció (transzfiguráció) misztériuma, az anyag markából való kiemelkedés és visszatérés a „csakis szellem-emberhez”, aki az Atyára hasonlít. Aki bejárja ezt az utat, az világosan megnyilvánítja az egyetlen Isten három nézetét, aki a Szentelõ Szellemmel (a holddal) az átszellemült emberbõl a Szeretet Birodalmának követét alakítja ki, melyet a lefelé mutató, alkotó háromszög ábrázol, a magát feláldozó Istenség jele. Ezért van itt a Háromság jele, amely az alapja minden megnyilvánulásnak és a ragyogó Hétszeres Világosságnak is, amelynek az emberiség üdve és megváltása érdekében hozott áldozata a hét hullámban jut kifejezésre, mely a kozmikus bõség tengerét ábrázolja. Emiatt az áldozat miatt emelkedik a bukott világban a szellem temploma, a keresztény misztériumok iskolája, mely öt oszlopra épül, Krisztus öt vércseppjére (a keresztény misztériumok ötszörös beavatására) a három hétszeres körön át (lásd: J. van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta). Más szóval: az Atya öt 134

A

SZIMBÓLUMOK JELENTÉSE

Elohimja a Fiú által az Atya vérét, a szeretetét a Szent Grálba önti, hogy abból M, Mária, a Szellem Anyja, a Szellemegyház Anyja a gyógyító Élõ Vizet, az örök élet vizét meríthesse és mindenkinek átnyújthassa, aki igazán keresi, aki méltó erre, és valóban képes is átvenni.

135

A ROZEKRUIS PERS KIADVÁNYAI J.

VAN

RIJCKENBORGH

MÛVEI

A modern Rózsakereszt elemi filozófiája Az eljövendõ új ember A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása Az egyiptomi õs-Gnózis I-IV. Újból kihirdetve és magyarázatokkal ellátva a Tabula Smaragdina és a Corpus Hermeticum alapján A Rózsakereszt Szerzetének titkai A Rózsakeresztes Rend szellemi hagyatékának ezoterikus elemzése 1 - A Rózsakereszt Szerzetének kiáltványa A Fama Fraternitatis R.C. ezoterikus elemzése 2 - A Rózsakereszt Szerzetének hitvallása A Confessio Fraternitatis R.C. ezoterikus elemzése 3-4 - Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzõje I-II. A „Die Chymische Hochzeit Christiani Rosenkreutz Anno 1459” ezoterikus elemzése Dei Gloria Intacta Az új idõk szent Rózsakeresztjének beavatási misztériuma A Boldognak-mondások misztériuma

Tiánai Apollós Nuktemeronja Élet és halál misztériuma Leleplezés Nincs üres tér Az egyetemes gyógyszer Krisztianopolisz A világ világossága Részletek a Hegyi beszédbõl A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai

CATHAROSE DE PETRI MÛVEI Transzfiguráció A megújulás pecsétje Hét hang beszél Az Arany Rózsakereszt A Világosság Hármas Szövetsége Levelek Az élõ Ige CATHAROSE DE PETRI ÉS J. VAN RIJCKENBORGH MÛVEI Samballa Szerzete Az egyetemes ösvény A nagy változás Az egyetemes Gnózis Az új jel

Az új idõk apokalipszise Megújító Akvárius-konferenciák (1) Az új ember fényruhája – Bilthoven – 1963. (2) A rózsakereszt világszerzete – Calw – 1964. (3) Az isteni határozat hatalmas jelei – Bad Münder – 1965. (4) A rózsakereszt megszabadító ösvénye – Basel – 1966. (5) Az új merkúrbot – Toulouse – 1967. Ébresztõ! Felhívás az alapvetõ életmegújításra A kínai Gnózis Megjegyzések Lao Ce Tao Te King-jéhez EGYÉB SZERZÕK MÛVEI Karl von Eckartshausen – Felhõ a szentély fölött Marsilio Ficino – Levelek Hermes Trismegistos – A lélek okulására (Kristály sorozat 1.) Antonin Gadal – A szent Grál útján – A katárok öröksége Mikhail Naimy – Mirdad könyve A tökéletes élet evangéliuma A Rózsakereszt útja korszakunkban

A transzfiguráció folyamata Misztériumállatok (Kristály sorozat 2.) A megvilágosító ismeret (Kristály sorozat 3.) Vissza az õsforráshoz (Kristály sorozat 4.) A Gnózis mint bensõ vallás (Kristály sorozat 5.) Utoljáraszületett János A lélek rejtélye (Pistis Sophia) A Vízöntõ-evangélium

Rozekruis Pers, Bakenessergracht 5, Haarlem, Hollandia * Magyarországon kiadja: Magyarországi Lectorium Rosicrucianum Vallásközösség 2528 Úny, Pelikán Konferenciahely [email protected] www.lectorium.hu

A SZENT GRÁL ÚTJÁN ANTONIN GADAL. A régi katár misztériumok. Rozekruis Pers Haarlem Hollandia. Elsõ magyar kiadás 2009

Recommend Documents