A MAGYAR NEMZETI EREKLYÉK A magyar Szent Korona A Révai Lexikon szerint: „A Szent Korona közjogi értelemben jelenti magát az alkotmányos főhatalmat, s e főhatalom eszmei birtokosát. Király és a nemzet a főhatalomban magyar közjogi felfogás szerint a Szent Korona jogán, mint annak viselője és tagjai osztoznak. Ily értelemben az ország területét is a Szent Korona területének, a királyi javakat és közjövedelmeket a Szent Korona jószágainak nevezzük…” I. (Szent) István király 1000/1001. szilveszterén kapta koronáját II. Szilveszter pápától (előbb Gerbert pap, ravennai érsek), vagy III. Ottó (983-1002) császártól. Szent István király legendájában a koronaküldés története így szerepel: „Atyja (:Géza) halála után a negyedik évben az isteni kegyelem intézéséből ugyanezt az Asztrik püspököt, akit más néven Anastasisusnak mondtak, a szent apostolok küszöbéhez küldte, hogy Szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét (:Szilvesztert:) megkérje: a Pannonia tájain kivirult zsenge kereszténységnek bő áldását elküldje, az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével főegyházzá szentelje, és a többi püspökséget is áldásával erősítse. Érdemesítse őt is arra, hogy királyi diadémmal izmosítsa, hogy e tisztségretámaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdett, még keményebben szilárdítsa. Épp ez időben fogadta el Mieszko (: fejedelem 960-992:), a lengelyek fejedelme övéivel a keresztény hitet , s a római szék előljárójához követeket küldve kérte, hogy apostoli áldással támogassák (: ebben az időben Vitéz Boleszláv:), és királyi diadémmal koronázzák. Kérésére a pápa rábólintott, s már egy jeles mívű koronát csináltatott, melyet néki áldásával s a királyi dicső ranggal elküldeni szándékozott. De mivel ismeri az Úr, kik az övéi – hiszen mikor az apostolok kettőt jelöltek ki az apostoli szolgálatra, Mátyást részesítette előnyben, s vele töltötte be az apostolok számát -, elhatározta, hogy sokkal inkább választottját, Istvánt ékesíti szerencsésen e világi koronával, majd ezután ugyancsak őt dísziti fel még szerencsésebben az örökkévalóval. Tehát a kijelölt napon, melyen a már elkésztett koronát a lengyelek fejedelmének kellett volna küldenie, illetve a megelőző éjszakán, a pápának látomásában megjelent Isten küldöttje, és ezt mondta: » Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tőled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicső királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár.« E látomás rendje szerint a következő nap megszabott órájában Asztrik püspök a pápához ért, a rárótt feladatot bölcsen ellátva, a szent fejedelem viselt dolgait rendben előadva kérte az apostoli széktől az említett kitüntetéseket; kimutatta, hogy méltó ilyen tisztségre s méltóságra, mert Isten segítségével meghódított több nemzetet, s hatalma által sok hitetlent az Úrhoz térített. Ezek hallatára nagyon megörült a római főpap, mindent megadott joságosan, ahogy kérték. Azonfelül keresztet küldött a királynak, mintegy apostolság jeleként, így szólván: »Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népét térített meg általa…« Elhozták hát az apostoli áldás levelét a koronával és a kereszttel együtt, s miközben a püspökök és a papság, az ispánok és a nép egybehangzó magasztalásukat fennen kiáltozták, Isten kedveltjét, István királyt az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémjával szerencsésen megkoronázták…” (Hartvik püspök 1097.; Kurz Ágnes: István király emlékezete, Budapest, 1971. p. 70-71.)
I. István királyt 1083-ban, I. László király korában avatták szentté. A “Corona latina” zománcai Györffy György szerint István király ereklyetartóját ékesíthette. Ez az ereklyetartó az államalapító testének fölemelése(elavatio) és a szentté avatás után került Szent István koponyájára. 1097-ben Hartvik győri püspök – Könyves Kálmán (1095-1116) megbízásából – megírta Szent István király életét tartalmazó legendáját, és III. Ince pápa (1198-1216) ezt tette meg első királyunk hivatalos életrajzának. Szent István király (1000-1038) sapkához hasonló koronáját III. Henrik császár (10391056) 1044-ben visszaküldte Rómába, miután legyőzte Aba Sámuelt (1041-1044). 1074-ben - a bizánci császár és Géza magyar király képeit is ábrázoló - “Corona graeca” Bizáncból, Dukasz Mihály (1071-1078) megbízásából került I. Gézához (1074-1077). 1204-ben, Imre (11961204) halála után özvegye, Aragóniai Konstancia, és a kisgyermekként megkoronázott III. László (1201-1205) – II. András elől – Bécsbe, Lipót osztrák herceghez menekül a magyar koronával együtt. András háborúval fenyegette meg az osztrák herceget, ha nem adja azt vissza (közben III. László 1205. május 7-én meghalt). A Szent Koronát – Szent István ereklyéivel és más kincsekkel együtt – 1241-ben, a tatárjárás idején menekítette el az országból IV. Béla és 1242-ben Spalato (Split) városából, Klissza várából, Trau (Trogír) szigetéről került vissza a székesfehérvári kincstárba. 1256 óta beszélnek Szent Koronáról (IV. Béla ekkor István királyfira bízza Erdély kormányzását). 1270-ben Macsói Anna hercegnő – IV. Béla leánya – II. Ottokárhoz (1253-1278) menekült, és a Szent Istvánkori koronát neki átadta. 1288-ban ennek nyoma vész. V. István (1270-1272) korában kellett elkészülnie a régi királynői korona felhasználásával a pántos koronának (aurifex Mattheus, Máté nevű aranyműves ekkor javakat kapott). IV. Bélát 1235-ben koronázták meg előtte, így V. István szükségből, a régi helyett készítetthetett koronát a régi jogállapot helyreállítása végett (Deér József szerint, 1966.). A második közjogi felfogás szerint a magyar királyságban csak az a koronázás törvényes és érvényes, amelynek szertartását a mindenkori esztergomi érsek végzi, mégpedig Szent István koronájával és Székesfehérvárott (az ősi koronázóvárosban). A török hódoltság idején Pozsony, a török alóli felszabadulás után Buda vált koronázó várossá. 1290-től kezdve a korona sorsa pontosan követhető. 1304-ben, az Árpád-ház kihalása után trónviszályok során Károly Róbert hívei elől, II. Vencel cseh király fiának támogatói eltulajdonították, a korona előbb Prágába került. II. Vencel betört az országba, fiát Budán királlyá koronáztatta, de visszavonult. Utóda, III. Vencel Wittelsbach Ottó bajor hercegnek (IV. Béla unokájának) ajándékozta. Bajor Ottó 1305-ben betört az országba, de a Szent Koronát Fischamendnél elvesztette, ahol később megtalálta. A törvénytelenül megkoronázott Bajor Ottót Kán László erdélyi vajda orvul fogságba vetette, a Szent Koronát Déva várában, Gyulafehérvárott, majd egyik várában rejtegette. Kán László – Gentilis pápai követ sürgetésére – visszaszolgáltatta és azzal Károly Róbertet koronázták meg. 1310-1440 közötti időszakban a Szent Korona előbb Visegrádon (1310-1408), majd Budán (14081434) illetve Esztergomban (1434-1440) van. Előbb tehát Károly Róbert (1308-1342) Székesfehérvárról Visegrádra viteti és 1323 után itt őrizteti, amikor pedig 1333-ban Nápolyba indult, a koronát is magával vihette. Fia, I. (Nagy) Lajos lengyel királysága idején (1370-1382) Visegrádon, a magyar korona mellett őrizték a lengyel koronát is. 1401-ben az országnagyok letartóztatták Zsigmond királyt (1387-1437) és a Szent Korona nevében kezdtek királyi jogokat gyakorolni. Zsigmond ezt követően a budai királyi vár tárnoki házában, az István-torony mellett őriztette, majd az esztergomi érsek őrizetébe került. Habsburg Albert király (1437-1439) Visegrádon őriztette. Halála után özvegye, Erzsébet királyné 1440. február 20-21-én éjjel ellopatta Kottaner Jánosné Wolfram Ilona udvarhölgyével születendő gyermeke számára. A koronát a komáromi várba vitték, ahol Erzsébet özvegy királyné átvette, aki 1440. február 21 vagy 22-én fiút szült. A korona május 15-ig Komáromban van. A csecsemőt – V. Lászlót – az ellepott koronával Székesfehérvárott megkoronáztatta. Erzsébet királyné, elhunyt férje végrendeletét teljesítve, 1440. augusztus 23-án Pozsonyban fiát és a Szent Koronát átadta Frigyes osztrák hercegnek, a kijelölt gyámnak. A korona 1440-1463 között Bécsben van. A Szent Koronát Hunyadi Mátyás 80000 arany váltságdíj ellenében Frigyestől 1463-ban visszaszerzi az Erzsébet királyné által 1441. március 3-án elzálogosított Sopronnal együtt.
1492-1526 között a korona Visegrádon van. 1517-ben Werbőczy István Hármaskönyvében fogalmazza meg a koronaelméletet, a magyar Szent Korona-tant. A Szent Korona az ország teste, melynek tagjai a bárók, főrendek, főpapok, nemesek és az uralkodó. 1527 novemberétől a koronaőr Ferdinánd híveként Perényi Péter és Báthori István nádor. A korona 1526-1527 között Visegrádon van, ahonnan 1527-ben, a török hódoltság elején Perényi Péter koronaőr Füzér várába, majd Siklósra, onnan a Sárospataki várba szállítja, de a szekérkaravánt a török elfogja, Szolimán szultán táborában felpróbálja, majd visszaadja. 1529-1551 között Lippán és Gyulafehérvárott van: a korona Zápolya (Szapolyai) Jánoshoz került, majd 1551-ig özvegye, Lengyel Izabella a kialakuló erdélyi fejedelemség fővárosában, Gyulafehérvárott rejtegeti. 1551-ben Tordán, Kolozsvárott van, majd 1551. július 26-án Izabella özvegy királyné a Szent Koronát átadja a Habsburg-háznak. A korona 1552-ben Bécsben, 1557-1607 között Prágában, 1607-1619 között Pozsonyban van. 1611-ben II. Mátyás (1608-1619) tallérján jelenik meg az első hiteles koronaábrázolás. 1613-ban Révay Péter (1568-1622) koronaőr, Túróc vármegyei főispánkönyvet ír „A magyar királyság Szent Koronájáról” (Commentarius de Sacra Regni Hungariae Corona). Ő a Szent Koronát II. Szilveszter pápa adományának tartotta. Révay Péter az ecsedi várban halt meg. 1619-1621 között Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Zólyom, Kassa, Eperjes, Ecsedi vár útvonalon menekíti. A Szent Korona 1622-ben Kassa – Trencsén - Pozsony útvonalon tér vissza, ahol 1622-1645 között van. 1625ben rövid időre Sopronba kerül. 1644-1647 között Győrben van. 1683-ban Pozsony – Bécs – Linz – Passau – Bécs – Pozsony útvonalon menekítik a török előrenyomulás miatt. 1683-1703 között Pozsonyban őrzik, 1703-1711 között Bécsben 1711-1784 között Pozsonyban van. 1784-ben Komáromban tartják. II. József – aki nem koronáztatta meg magát – Pozsonyból Bécsbe viteti, itt őrzik 1784-1790 között. 1790-1849 között Buda lesz a magyar koronázó város. 1790-ben a budai templomban kiállították a II. József halála után hazahozott magyar koronát. Weszprémi István debreceni orvos-tudós megállapította a „görög korona” Dukász Mihály, Konstantin és I. Géza korára datálását. A Napóleoni háborúk idején 1805-ben Munkácson, 1809-ben Egerben, illetve Gyöngyösön őrzik. Kossuth Lajos, 1848. december 30-án, mint a Honvédelmi Bizottmány elnöke Bónis Sámuel országgyűlési képviselőt nevezi ki a koronamentés „országos biztosává”. 1849-ben Debrecen - Buda – Szeged – Nagyvárad útvonalon menekítik, 1849. augusztus 22-én Kossuth Lajos utasítására Szemere Bertalan Orsova mellett elásatja. Kempelen rendőrfőnök csak 1854-ben talál rá, és 1854. szeptember 8-án kiásatja. 1853-1944 között Budán őrzik. 1857-ben Franz Bock, a bécsi kincstár igazgatója megvizsgálja. 1880-ban az MTA megbízásából Ipolyi Arnold, Pulszky Károly, Henszlmann Imre és Hampel József vizsgálja meg. 1896-ban a millenium alkalmából három napra kiállították a koronát, s ez alkalommal Czobor Béla írja le. 1916ban, az utolsó magyar király, IV. Károly (1916-1918) koronázásakor – melyet Budán, a Mátyás templomban tartanak - Varjú Elemér, a Magyar Nemzeti Múzeum történeti gyűjteményének igazgatója és Gerevich Tibor elemzi. 1928-ban a múzeumi kongresszus alkalmából Otto von Falke írja le. 1938-ban – Szent István király halálának 900. évfordulóján - a Szent István Év alkalmából vizsgálják a kiállított koronát. 1942-ben Tóth Zoltán kimutatta, hogy a koronára vonatkozó részt maga Hartvik püspök találta ki. A koronát adományozó II. Szilveszter pápa helyébe nála III. Ottó német-római császár lépett. A latin koronát ő is Szent István korára datálta. (László Gyula véleménye szerint a Corona graeca valószínűleg III. Béla (1172-1196) készíttette feleségének, a bizánci Antiochiai Anna hercegnőnek (1184), a császárnővel való egyenjogúságának jelképeként: ld. Szent László (1095-1116) leányának, a bizánci császárasszonynak, Piroska-Eirénének – II. Komnészosz János (1118-1143) felesége – mozaikképe a konstantinápolyi Hagia Sophia előcsarnokában.) Szálasi Ferenc 1944-ben Veszprém, sziklabarlang, Kőszeg, majd 1945-ben Velem-Kőszeg érintésével Ausztriába menekíti. 1945-ben Mattsee mellett Szálasi Ferenc parancsára a koronázási jelvényeket olajos hordóban elássák. Az amerikai felderítők 1945. július 27-én találják meg. 1945-ben Frankfurt am Mainban őrzik, majd 1946-ban Patrick J. Kelleker, amerikai művészettörténész megvizsgálja Wiesbadenben, és fényképet is készített róla.
1945-1978 között Fort Knox-ban (Kentucky állam, ISA) letétként őrzik, itt volt az USA aranytartalékával együtt. 1956-ban Albert Boeckler adott ki rövid jelentést. 1978. január 5-én este 9 óra 26 perckor a budapesti Feri-hegyi repülőtéren leszálló különgép hozta haza az USA-ból. A koronát id. Jimmy Carter elnökmegbízottja, Cyrus Vance külügyminiszter január 6-án adta át az Országgyűlés elnökének, Apró Antalnak. A Szent koronát a Magyar Nemzeti Múzeumban, különteremben őrizték. 2000. január 1-jétől – a 2000. évi I. törvény alapján - az Országház kupolacsarnokában helyezték el ünnepélyes keretek között.
A MAGYAR NEMZETI EREKLYÉK Állami címereink I. (Szent) István királytól (1001-1038) III. Istvánig (1162-1172) nem beszélhetünk állami címerről. III. Béla (1172-1196) korában feltűnik a kettőskereszt, amely akkor Bizáncban a birodalom jelképe volt. 1190 körül III. Béla pénzein jelenik meg először e jelkép, s a vörös címerben megjelenő kettőskereszt a magyar államhatalom egyenjogúságát hangsúlyozza. (A kettőskereszt IV. Béla 1243-as pecsétjén is megjelenik.) A középkori Magyarország eredeti címere a kettőskereszt, a vágások pedig az Árpád-ház családi jelvénye volt. Imre király (1196-1204) az 1202-ben készült pecsétjén – spanyol hatásra – vörös-ezüst, hétszer vágott sávozatban, vízszintes , a négy vörös mezőben összesen kilenc oroszlán jelenik meg. II. András (1205-1235) által 1222-ben kiadott Aranybulláján a pajzs hét részre osztott, s az osztásokban két-két egymással szembeforduló (összesen hét) oroszlán látható. Az 1231. évi kettős pecséten – ez ötpólyás – ismét a pajzs mezején látható 11 oroszlán (később az oroszlánokkal a magyar állami címeren nem találkozunk.) III. András (1290-1301) özvegyének, (Habsburg) Ágnes királyné pecsétjén jelenik meg először a hármashalom. Az Árpád-ház kihalta után a nyolc vörös-ezüst pólya és kettőskereszt együtt vagy külön-külön szerepel a címerekben. A hármas halom az Anjouk idejében, pl. már Nagy Lajos címerén, pecsétjén, érmein is megjelenik, de színtelenül. Az Árpád-ház kihalása után az Anjouk (Károly Róbert, 1308-1342; I. (Nagy) Lajos, 1342-1382; Mária, 1382-1387) – az Árpád-házzal való rokonság és trónigény kihangsúlyozására – megtartják az Árpádok vörös-ezüst színeit, de a címerük második oldalán beiktatják a liliomot is. Nagy Lajosnál ismét megjelennek az ősi szimbólumok, de már egyesítve, egyetlen hasított pajzsban. Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) cseh király és német-római császár címerpajzsában megjelenik a cseh oroszlán (a cseh királyság jelképe), vagy a luxemburgi sas. Az osztrák kétfejű császári sas római eredetű, - a római királyi jelkép az egyfejű, majd a németrómai császárság jelképe a kétfejű sas volt -. A Habsburgok címerében a vörös mezőben fehér pólya szerepel. Első megjelenése Habsburg Albert (1437-1439) idejére tehető. A Hunyadiak korában, Hunyadi János kormányzó (1446-1452), illetve I. (Hunyadi) Mátyás (14581490) címerpajzsaiban szerepel a holló, csőrében gyűrűvel, de Mátyás király címereiben a fekete holló hol középen, hol pedig oldalt szerepel, négyes címerpajzsában szerepelt a magyar pólya, a cseh oroszlán, a lausitzi ökör, és a sziléziai sas is, vagy egy másikon megjelenik a hármashalom is. A Jagellóknál: I. Ulászló (1440-1444), II. Ulászló (1490-1516), II. Lajos (1516-1526) lengyel vörös pajzsos fehér sas címere mellett a Jagellóknál egy lovas, a korábbi magyar címer pólyái és a kettőskereszt együtt található. I. Ulászló négyelt címerpajzsán megtalálható volt a pólya, a kettőskereszt, a sas mellett Szent György lovas képe is. A kialakult kiscímert veszi át később I. (Habsburg) Ferdinánd magyar király is. A címerpajzsot tartó angyalok már a XVI. században előbukkannak. A magyar címerben a Szent Korona először II. Mátyás 1612-es oklevelén látható (korábban koronás ábrázolás V. László majd Mátyás király címerén is látható).
II. Lipót (1790-1792) uralkodása idején alakult ki a magyar nagycímer, kétszer vágott és hasított középpajzsában (az első sorában) Horvátország, Dalmácia, Szlavónia, (a második sorban) Bosznia, Szerbia, (a harmadik sorban) Kunország, Galícia, Ladoméria és Bulgária, szívpajzsában Magyarország koronás címere; alappajzsában pedig Erdély címere és az osztrák-német mellékcímerek. Mária Terézia idején divatossá lesz a hasított pajzs. A magyar címer a Habsburgok idején többnyire mint a birodalmi sas szívpajzsa nyer elhelyezést. Ezt az 1848:XXI. tc. módosította, s a szívpajzsból kiemelve önálló magyar címerként kívánt elismertetni. Ez a régi vágásos, kettőskeresztes, hármashalmos, koronás magyar kiscímer volt. Az 1848-49-es szabadságharc idején vezették be az ún. Kossuth-címert a korona nélkül. A Habsburg-ház debreceni trónfosztása után még a kiskoronát is eltávolították a hármashalomról. 1874-ben kezdték használni az ország kiscímerét, valamint a magyar korona országainak egyesített középcímerét Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Erdély és Fiume címereivel.
Dalmácia címere kék mezőben három koronás oroszlánfej,
Horvátország címerében II. Lajos korától, 1525 óta szerepel a vörös és ezüst kockázat,
Szlavónia címerében 1197-ben jelenik meg a nyest: kék-ezüst között, vörös mezőben jobbra futó fekete nyest,
Erdély címere 1659-től az emelkedő fekete sas, fölötte növekvő ezüst félhold és arany napkorong, amely a székelység jelképe. Harmadik elem a hét vár, a szászok hétkulcsos várának a jelképe („Siebenbürgen” német földrajzi név).
Fiume címere, amelyet 1779-ben „külön testként” Mária Terézia csatolt az országhoz, kétfejű sast ábrázol, amely karmait balra dőlt korsón tartja, abból bővizű folyó folyik, a tenger jelképeként.
Ráma (Bosznia) címere könyökben hajlott jobb férfikar, amely kivont görbe kardot tart (a bosnyák Hervoja-család címere volt).
Szerbia címere vörös mezőben vaddisznót ábrázol, torkában ezüst nyíllal,
Galícia címere kék mezőben fekete csóka, vörös pólyás, alul három arany koronával,
Ladoméria címere vörös-ezüst kockákból álló sávozattal,
Kumánia (Kunország) - Moldva = fekete bölény- vagy ökörfejjel, és Erdélytől délre eső vidék (Havaselve) = kék mezőben ágaskodó koronás oroszlán címerrel.
Bulgária (mint társország) címere vörös mezőben jobbra futó, fehér farkas.
Az 1916. évi XV. törvény szabályozza a közös Osztrák-Magyar Monarchia címert. 1918-ban Károlyi Mihály a Magyar Népköztársaság címereként elrendelte a korona nélküli ún. Kosuth-címer használatát. 1919. március 21-én kikiáltott Magyar Tanácsköztársaság címere az ötágú vörös csillag lett. 1919-1945 között, a Horthy-korszak idején az 1848-as, a még koronás állami kiscímert használták. Az 1946. február 1-jén kikiáltott Magyar Köztársaság állami jelképe a korona nélküli Kossuth-címer lett. 1949. augusztus 18-án alakult Magyar Népköztársaság jelképe a kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász, a mező felső részében a mezőre sugarakat bocsátó vörös csillag, elején redőzött piros-fehér-zöld színű szalag. Az 1957. évi II. törvény szerint a Magyar Népköztársaság címere kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, világoskék mezőben álló, ívelt oldalú piros-fehér-zöld színű pajzs. A búzakoszorút balról piros-fehér-zöld, jobbról vörös színű szalag fonja át. A pajzs fölött középen elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsát a mezőre. Az 1989-ben megalakult Magyar Köztársaság címere újra a koronás állami kiscímer lett, bal (heraldikailag jobb) oldalán vörös-ezüst vágásos, jobb oldalán hármashalommal és kettőskeresztettel.
Az országzászló – piros-fehér-zöld színek Az Árpád-kori fejedelmek jelképe a Turul volt. Szent István királynak valószínűleg rúdja hegyén kereszttel ellátott, vörös színű lobogója lehetett. A Képes Krónika XI-XII. századi csatajelenetein vörös lobogón zöld hármashalmon álló ezüst keresztes, illetve vörössel és fehérrel hétszer vágott (négy vörös – négy fehér) zászló szerepel. Az árpád-házi királyok (III. András király) korában a király zászlaja egyenlő volt az Országzászlóval. A bécsi Képes Krónika Országzászló-ábrázolásai a korban a legrégebbiek. Koronázások idején, ünnepségeken az Országzászló mint királyi zászló szerepelt. Az Árpád-házi királyok korában a királyi zászló előbb vörös, majd vörös-fehér volt. Ez 1301-ben kihalt. Kis Károly (II. Károly) fehérvári, a Szent István-bazilikában megtartott koronázásakor kifelé jövet az Országzászló letört. Mátyás király függőpecsétjeinek sodratában piros-fehér-zöld szerepel. 1508-ban – velencei követjelentés szerint – a gyermek II. Lajos koronázásakor a zászlón Szűz Mária-ábrázolás volt. 1526ban, a mohácsi csatában elesett Drágfy János országbíró is, és eltűnt az Országzászló is, amely fehér vagy világoskék Madonnát ábrázolt. 1557-ben Jean Agricola (Hans Bauer) képén egy huszár vörös-fehér-zöld színű takaróval ellátott üstdobot üt, zászlajának strucc tolldísze szintén piros-fehér-zöld színű (Szendrei – A magyar viselet történeti fejlődése; Bp. 1905. p. 53-54.) Az 1601-es goroszlói csatában 72 lovassági és 36 gyalogsági zászló került Báthory Zsigmondtól Basta kezére. A zászlók között volt:
egyszínű: vörös, fehér, zöld, kék, sárga, ibolya,
összetett: vörös-fehér, vörös-kék, vörös-sárga, fehér-kék,
megjelenik a vörös-fehér-zöld hármas színű tricolore is. Az első kétszer háromszínű zászlót 1601-ben még a török szultán ajándékozta Báthory Zsigmondnak. Hat csíkjának színrendje: vörös-zöld-fehér-vörös-fehér-zöld.
1608-ban II. (Habsburg) Mátyás királlyá koronázásakor a – koronázótemplom és a ferencesek háza közötti – pozsonyi fahidat vörös-fehér-zöld színű szőnyeggel takarták le. 1789-ben a francia forradalmárok – La Fayette tábornok javaslatára – a Bourbonok kék-fehér színeihez hozzáillesztették a vöröset, így vált a vörös-fehér-kék a francia nemzet, a nation zászlajává, eltűnik a francia királyi zászló és megjelenik a nemzeti lobogó, melyet az 1791. évi törvény rögzít. Habsburg József nádor (1796-tól) első felesége, Pál orosz cár leánya, Alexandra Pavlovna nagyhercegnő kezdeményezésére jelenik meg először a magyar piros-fehér-zöld szín, előbb Nógrád megye zászlaján, majd 1814-ben a pesti hajósmesterek céhládáján. Az 1848-as forradalom előtt, a Habsburg-uralom alatt a sárga-fekete volt a birodalmi szín (18321836. évi országgyűléseken a magyar nemzeti színek alkalmazását nem sikerült elérni). Az 1848. évi XXI. törvény 1. §. (április 11.) alapján a nemzeti szín a piros-fehér-zöld lett. A vörös erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt jelképezi. A szabadságharc bukása után 1849. július 19-1867-ig a nemzeti színeket betiltják. A kiegyezés hivatalosan visszaállította a magyar szín- és címerhasználatot. Az 1918-as polgári köztársaság a koronát levette a nemzeti zászló kiscímeréről. A Tanácsköztársaság zászló vörös színűek voltak. A Horthy-rendszer visszaállította a koronás kiscímerrel díszített zászlók használatát. Az 1945-ös fegyverszünet után a korona nélküli Kossuth-címer kerül a zászlóra. Az 1949. évi alkotmánytörvény 68. §-a alapján a háromszínű zászló közepén a nemzeti címert kell elhelyezni, melyet az 1957. évi II. törvény kiemelt belőle. Az 1989. évi rendszerváltást követően a nemzeti zászló a piros-fehér-zöld színű tricolore lett.