A Szeged-Szentmihályi Római Katolikus Plébánia Hírlevele II. évfolyam 2005 Húsvét
2
A GOLGOTA Ha lehet a földünkön olyan hely, amelyre ráillik Isten figyelmeztetõ szava: „Ne közelíts” Oldd le a sarudat, mert a hely amelyen állsz, szent föld!” (Ex.3,5), akkor elsõsorban az a föld ez ahol az Úr Jézus keresztje állt. Mióta csak keresztények vannak, ezt a helyet tisztelettel vették körül, s míg csak lesznek keresztények a földön, addig megkülönböztetett megbecsülést fog kapni. Akkor is, ha az „okosok” azt mondják: „Nem mindegy, hol volt a Golgota? Itt, vagy pár száz méterrel odébb?” Hol lehetett az a hely, amelyet Golgotának, Koponya-helynek, latinul Calvariának hívtak? A római és a zsidó büntetõjog megegyezett abban, hogy a halálos ítéletet csak a városon kívül lehet végrehajtani. Ahogy Lukács és János beszél a keresztútról, abból arra lehet következtetni, hogy ezt a szabályt Jézus esetében is megtartották. Lukács azt mondja, hogy Simon akit kényszerítettek hogy vigye Jézus keresztjét, éppen a mezõrõl jött hazafelé (23,26). Ennek alapján joggal feltételezhetjük, hogy Jézust a városból kifelé vezetõ úton vitték a vesztõhelyre. János ezt megerõsíti azzal, hogy a kereszt feliratát sokan olvasták a zsidók közül, „mert közel volt a városhoz a hely ahol Jézus megfeszítették” (13,20) „Jézus a kapun kívül szenvedett (Zsid.13,12) Elképzelhetetlen, hogy éppen a Golgota helyének emlékezetét hagyta volna feledésbe merülni az a keresztény közösség, amely az elsõ pünkösdtõl fogva – 70 és 135 között rövid megszakításokkal – folyamatosan élt a városban. Honnan kaphatta a hely a nevét? A legkézenfekvõbb az a feltételezés, hogy eredetileg ez egy mezõ neve volt. A felszíni formák alakjáról adhatták annak a területnek a koponya nevet. A megfeszítés helye a városfalakon kívül, de annak közelében, egy út mentén feküdt, de nem lehetett általánosan használt vesztõhely. Zsidó szokások szerint a halálra ítéltnek a kivégzés elõtt tömjénnel vagy mirhával fûszerezett bort adtak inni, hogy így elkábítva enyhítsék fájdalmait. Jézus ezt a bor visszautasította, mert világos tudattal akarta kiinni a fájdalomnak azt a kelyhét, amit az Atya nyújtott neki. A keresztre feszítés minden borzalmát elhallgatva az evangélisták csak ennyit mondanak: „Ott keresztre feszítették õt” (Jn 19,18) Annál bõbeszédûbbek az ókori leírások. Az elítéltet levetkõztették, brutálisan a földre teperték, és kitárt karokkal rászegezték a kereszt földön fekvõ gerendájára. Majd ezt a gerendát a rászegezett testtel együtt felhúzták a
már elõre földbe ásott függõleges gerendára, és keresztben rögzítették rajta. Ezután odaszegezték a fához a lábakat. A megfeszítettek feje fölé oda szokták írni a büntetését. A római jog szerint a táblán három adatnak: a gonosztevõ nevének, származási helyének és bûntettének kellett szerepelnie. Mivel Palesztina Jézus korában többnyelvû volt, és Pilátus fontosnak tartotta, hogy ezt a feliratot mindenki megértse, arámul, latinul és görögül íratta fel a szükséges adatokat. A teljes felirat így szólt: „Ez a názáreti Jézus, a zsidók királya” Miután a keresztre feszítés megtörtént, a kivégzõ osztag ott maradt a helyszínen mint õrség, gyakran órákig, mindaddig, amíg kimerültség, fulladás, szívbénulás vagy sokk miatt be nem állt a halál. Seneca, a római filozófus egyik levelében ezt írja: „Az így elítéltekbõl cseppenként szivárgott el az élet (Epistulae 101,14) Kaifás mint fõpap hivatalból ott volt, és várta, hogy a halálra ítélt Jézus bûnbánatot tartson, és õ nyilvánosan feloldozza. Ám erre hiába várt. Mivel pedig az idõ sürgette õket, a fõpapok egyszer csak otthagyták a kivégzés helyét, mert kora délután kezdõdött a templomban a húsvéti ünnepet elõkészítõ liturgia. A fõpapok jelenlétében ölték meg az áldozati bárányt. Eközben a kapun kívül vérzett Isten igaz Báránya, akit a nép nem ismert meg, tanítványai magára hagytak, s csak egyetlen tanítványa meg néhány asszony maradt mellette. Miközben Jézus haláltusáját vívta, még egyszer messzehangzóan felharsantak a kürtök a templomban. Egész Izrael – a templomtéren mintegy 120.000-en lehettek – hangosan és ünnepélyesen kezdte imádkozni a 30. zsoltárt „Hozzád menekülök, Uram ne hagyj soha megszégyenülnöm! …” A Golgotán megfeszített Jézus hallotta a nép imádságát, és együtt mondta velük: „Kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk. 23,46) De ezt csak Jézus mondhatta, az evangélista külön hangsúlyozta „Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám kezedbe ajánlom lelkemet (Lk 23,46) Mikor ezt kimondta, lehajtotta fejét, és kilehelte lelkét. Az evangélisták elmondják hogy, Jézus példátlan halála közben rendkívüli természeti jelenségek játszódtak le: „a templom függönye kettéhasadt, felülrõl egészen az aljáig, a föld megrendül, a sziklák megrepedtek” (Mt27-51) Lehetséges, hogy Josephus Flavius ugyanerrõl az eseményrõl ír: „A belsõ szentély keleti kapuja egé-
3 szében ércbõl volt öntve, és kimozdíthatatlan súlya volt, annyira, hogy húsz ember is csak nagy erõfeszítésekkel tudta bezárni Éjszaka a hatodik óra táján magától kitárult” (Zsh. Vi. 5.3.) Josephus ezt egy szemtanú írására támaszkodva mondja el. A római jog ismert és alkalmazott még egy kísérõ büntetést is: megtagadta a halottól a végtisztességet. Külön kegy volt, ha a hatóság a holttestet kiadta a hozzátartozóknak. Az evangélisták egybehangzó tanúsága szerint Arimateai József, aki a fõtanács tagja volt, de titokban Jézus tanítványa, gondoskodott Jézus temetésérõl. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus, a hivatalnok, pontosan tartotta magát a szabályokhoz: jelentést kért a kivégzésnél szolgálatot teljesítõ tiszttõl. Amikor ez igazolta a Názáreti Jézus halálát, Pilátus „odaajándékozta a holttestet Józsefnek (Mk 15,45) Márk nagyon szûkszavúan mondja el az ezután történteket: „József gyolcsot vásárolt, majd levette Jézus testét a keresztrõl, begöngyölte a gyolcsba, és a sziklába vágott sírba helyezte, a sír bejárata elé pedig követ hengerített (15,46) Márk fontosnak tartja annak hangsúlyozását, hogy Jézus testét nem lökték félre valahová gyalázattal, hanem a körülményekhez képest tisztességgel helyezték sírba. A hét elsõ napjának hajnalán „Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala leszállt az égbõl, odament elhengerítette a követ, és ráült. Tekintete olyan volt mint a villám, öltözete mint a hó (Mt 28,2-3) Az evangélium e szavai mögött nagy titok áll: Krisztus feltámadásának csodája. David F. Strauss a 13. szd. Legjelentõsebb racionalistája kertelés nélkül vallja: „A sarkpontok sarkpontja, a kereszténység tulajdonképpeni szíve nem más, mint Jézus feltámadása”. Szent Pál ennek már 1900 évvel ezelõtt tudatában volt. A korintusi egyháznak azt írta: „Ha Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, és nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor. 15,14) A feltámadás csodája Krisztus legfontosabb jele, melyet a hit igazolására adott. Mert a feltámadás az a nagy pecsét, amellyel Isten igazolja, hogy Jézus az Üdvözítõ, akinek el kellett jönnie. A feltámadás ténye történetileg bizonyítható, lényege szerint misztérium, nagyon szoros összefüggésbe van egész sor történéssel és dologgal, amelyekbõl kétséget kizáróan bizonyítani lehetet a feltámadás tényét. Krisztus az apostoloknak józanul és világosan értésükre adja, hogy õ aki a kereszten meghalt, újra elevenen áll elõttük.
Ha az apostolok nem lettek volna meggyõzõdve Krisztus feltámadásának tényérõl, soha egy sort le ne írnak, nem születnek meg az evangéliumok, sem az apostoli levelek. Pál ezt írja Timóteusnak, egyik tanítványának: „Ne felejtsd, hogy Jézus Krisztus, Dávid sarja, feltámadott a halálból, ahogy evangéliumom hirdeti, amelyért meghurcoltak, sõt mint valami gonosztevõt bilincsbe vertek.” Az Apostolok cselekedeteiben, Péter prédikációiban ezt olvashatjuk. „Krisztus harmadnapra feltámadott, s ennek mi tanúi vagyunk.” A döntõ bizonyíték az volt hogy az apostolok látták a feltámadott Urat. Szent Pál az elsõ korintusi levélben, amelyet 55 körül írt, névsort ad azokról, akik látták az Urat feltámadása után. „Megjelent Péternek, majd a tizenkettõnek. Késõbb egyszerre ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is” (1. Kor 15, 1-8) Ez az idézett rész a legrégibb írott tanúság a feltámadás mellet. Az õskeresztények a feltámadás mellett soha nem hoztak fel belsõ bizonyítékokat, hanem mindig a történelmi tényekre támaszkodó tanúságtételekre hivatkoznak: azok tanúságára, akik az esemény valóságát megtapasztalták és megállapították. Idézetek Gerhard Kroll SJ Jézus Nyomában c. mûvébõl.
A szerzõ jezsuita teológus, aki a régészet eredményeit ismertetve keresi a választ arra a kérdésre, hogy a hagyomány fonalát követve vissza lehet e jutni a történeti Krisztushoz. A szöveget összeállította Fejes Ferenc
A Szeged-Szentmihályi Római Katolikus Plébánia Értesítõje. Megjelenik negyedévenként. Kiadja a Szeged-Szentmihályi Római Katolikus Plébánia. 6710 Szeged, Palánta u. 2. Tel.: 62/427-466 email:
[email protected] Felelõs kiadó: Laczkó István plébános Nyomtatás: SIGILLUM 2000 Bt., Kökörcsin u. 17
4
TAVASZ, HÚSVÉT, SZERELEM avagy a természet és a szentmihályi ember lelkének újjá éledése, valamikor régen, a múlt század derekán „Valamikor, az én fiatal koromban más idõk jártak, még a nap is másként sütött…” – halljuk ma is gyakran idõs emberek szájából. Talán azért mondják ezt, mert az 1930-as, 40-es években gyerekeskedõ emberek szerint régen a tavasz hamarabb beköszöntött, mint az utóbbi években szokott. Akkoriban március 15-én az iskolások már gyönyörû napsütésben, mezítláb mentek ünnepelni a Holt-Tisza partjára, az úgynevezett „levente-placc”-ra. Amint jó idõ lett, és itt-ott kiserkent a fû, a régi öregek esténként kiültek a fõút széli árokpartra, és akkor látszott csak igazán, milyen sok idõs ember is van a faluban. Ezek a szikár, nagy munkabírású edzett emberek erõsek voltak, nem betegeskedtek, nem fáztak, mert legtöbbjük télen is kinn aludt az eresz alatt subával betakarózva, nem törõdve azzal, hogy reggelre „verebet fogott az orruk”, vagy megcsípte a fagy a bajuszukat. Márciusban már a falunkbeli parasztembernek javában el kellett kezdenie a tavaszi munkálatokat a földeken. Hó elején elvetették a céklamagot és a krumplit, 19-én, azaz Szent Józsefkor pedig a házi kertbe a száraz palántamagot, amirõl Szentmihályon nem is hangsúlyozták ki külön, hogy paprika palánta, mert itt ha valaki palántáról beszélt, mindenki tudta, hogy paprikáról van szó. Ha a magot nem szárazon, hanem beáztatva, kicsíráztatva vetették, április 10-ig várhattak vele. A paprikanevelés föltételei annyira ideálisak voltak, és a helyi emberek apáról fiúra szálló tapasztalata olyan mértékben kedvezett a nagyon kézimunka- és vízigényes palántáknak, hogy falunk valóságos paprika-nagyhatalomnak számított a környezõ települések között. A kora tavasztól dajkálgatott kis növények meg is hálálták a dolgos kezek munkáját, mert szentmihályi „születésû” testvéreikbõl növekedett a piros fûszernek való nemcsak a környékbeli községekben, hanem még Jánoshalmán és Albertirsán is a kereskedõk – közismert nevükön a „palántások” – jóvoltából. A munkából a fiatalok, sõt a gyerekek is kivették a részüket, de az ifjoncoknak esténként volt lehetõségük bõven, hogy kipihenjék a földmûves élet fáradalmait. Tavasszal, de leginkább a január 6-a azaz Vízkereszt és Hamvazószerda közötti farsangi idõszakban volt igazán szezonja a bálozásnak. A legtöbb bált sok évig a Ködmen-kocsmában tartották, amit Ábrahám Ködmen Julianna, és ugyan-
ilyen keresztnevû édesanyja, nagyanyja, dédanyja tiszteletére 1929. február 16-án, azaz Julianna napkor nyitottak meg. A mainál sokkal szigorúbb erkölcsök nem engedték, hogy az eladó sorban lévõ lány, sõt fiú egyedül, szülõi – legtöbbször anyai, nagymamai – kíséret nélkül bátorkodjon bálba menni, ezért a táncterem lócapadokkal volt körberakva az ingyenesen, „tiszteletjeggyel” benn üldögélõ, nézelõdõ árgus szemek tulajdonosai számára. Ezek alapján nem csoda, hogy nyílt lapra került: ki-kivel táncolt, milyen közel, mennyi ideig, hányszor, és hogy milyen ruhában jelent meg. Mivel olyan asszonyok is bementek nézelõdni, akiknek a szemmel tartott bálozóval annyi volt az összes rokoni kapcsolatuk, hogy ismerték a gyerek anyját valahonnan, vagy csak egyszerûen a szomszédban laktak, néha már a kíváncsiskodók a fél tánctermet elfoglalták, témát szerezve ezáltal a következõ hétre a fõút széli kispadok koptatói számára. Nem is meglepõ, ha a legények kinyilvánították, és olykor el is énekelték nekik a „Kiültek a vénasszonyok a padra” kezdetû nótát, külön hangsúlyt helyezve a „valamennyit ragassza le a padra” refrén-részre. A mulatozás általában nem olyan békésen végzõdött, mint ahogyan kezdõdött. A Ködmen-kocsma söntésébõl kiszolgálták a kiszáradt torkú táncosokat, de nemcsak szódavizet és málnát árultak, hanem likõrt és bort is, így a híres mondás igazolásaképpen, miszerint „bor be, ész ki” szinte minden bált követõen verekedés tört ki a két rivális legénybanda, az „alvég” és a „fölvég” között. Általában féltékenységbõl folyt a duhajkodás, ami lökdösõdéssel kezdõdött az est vége felé, akkor, amikor a fiúk nagy lendülettel kezdték lekérni a kiszemelt csinos lányokat, hogy haza lehessen õket kísérni. Már a legkisebb zavargást észlelve jött is a rend õre, aki elsõ figyelmeztetésként csak annyit mondott: ennek itt helye nincs, másodikra viszont arra kérte a kakaskodókat, hogy kívülrõl csukják be az ajtót. A Feketeszélrõl és a környék tanyavilágából is sok legény jött be feleségnek való lányt keresni, de ezt a falubeli fiúk nagyon rossz szemmel nézték, mert régen az volt a szokás, hogy minden fiatal itt helyben megtalálta élete párját. Ezért a bálokat követõ pofozkodással az ifjak gyakran az idegenek – „gyüttmöntek” – kedvét akarták elvenni attól, hogy a szentmihályi lányok körül „sündörögjenek”.
5 Farsang nemcsak a bálozás idõszaka, esküvõket is tartottak már ekkor. Említésre került, hogy régen hamarabb köszöntött be a jó idõ, mint most, ezért januárban, de fõleg februárban már sok helyen megülték a lakodalmat, amit a 40-es, 50-es években nem elsõsorban szombaton, hanem inkább vasárnap, sõt hétfõn, szerdán is rendeztek. Akkoriban még nem volt szokás a sátras rendezvény, annyi személyt hívtak meg, ahányan elfértek benn a házban, tehát akkor sem fázott a menyasszony, ha nem sütött a nap. Az igazi lagzi-szezon azonban májusban kezdõdött. Úgy ezelõtt negyven-ötven évvel, farsang végén élt falunkban egy vicces szokás, az úgynevezett tuskóhúzás. Ez úgy történt, hogy az öreg Nógrádi Jani bácsi beöltözött papnak, és a falu középsõ artézi kútjánál, ahol most Katona Ádámék laknak néhány fatuskót „megszentelt”, láncot kötött rájuk, és a falu öreglegényeinek, azaz azoknak a fiúknak akik „kimaradtak a farsangból” – pontosabban még nem nõsültek meg – végig kellett húzniuk a falu fõutcáján Rózsa Imre – ismertebb nevén Binye Imre – trombitaszójának, és a kíváncsi nézelõdõ szemeknek a kíséretében. Miután a falu végére értek, kezdõdött az igazi „ereszd el a hajamat”, sok fiatal összeverbuválódott, itták a bort, nevettek, táncoltak, este pedig a mulatozást a Ködmen-kocsmában tartott farsangi bálon folytatták. Farsangi idõszakban, amikor a nagyszüleinktõl tanult módon fánkot sütünk, sokan talán nem is gondolkodunk el azon, hogy eleink példáját követve hamarosan böjtölnünk kellene. Ezt tette ugyanis régen minden szentmihályi vallásos ember a Húsvétot megelõzõ negyvenedik naptól kezdve egészen nagyszombat estéig, de legalább a Húsvét elõtti úgynevezett „nagyhéten”. Ekkor nemcsak bálokat, lakodalmakat nem tartottak, de nagycsütörtöktõl nagyszombatig a templomban sem harangoztak. Nagypénteken volt a legszigorúbb böjt, ekkor csak olajjal fõztek hús nélküli ételeket, elsõsorban gubát, laskát, törött babot, rostán pattogatott kukoricát készítettek. Halat csak ritkán ettek ilyenkor, mert a faluban csak elvétve árulták, esetleg ha valaki sokat fogott, benyitott házakhoz hogy megkérdezze, vesznek-e halat. A Holt-Tiszában törpeharcsát, keszeget lehetett fogni, amit paprikás lisztben vagy korpában megforgatva kerek tepsiben sütöttek meg a kemencében. A hagyomány szerint ezen a napon nem volt szabad bent a házban mosakodni, mert ha szétcsorog a víz, sok lesz a „balha”, ezért a lavórt az udvarra vitték. Nagyszombat reggelén felrakták fõni a sonkát, a tojást, és egy darab füstölt kolbászt. Délre elkészült, de ekkor még nem volt szabad belõle enni, kirakták hûlni a kamrába. Csak este, a misérõl hazatérve tették az asztalra, mellé saját készítésû fonott ka-
lácsot, friss kenyeret, reszelt tormát ettek, a mustár még sokáig nem volt ismert. Húsvét hétfõjén délelõtt az iskolás korú fiúk locsolkodtak, délután pedig már az igazi legénygarnitúra járta a falut szépen felöltözve biciklivel a lámpát egy szál virággal díszítve, de leginkább bandába verõdve mentek orgonával felékesített lovas kocsival, és a szivarzsebbe a szagos víz mellé, valamint a kalapba is tûztek egy szál orgonát vagy más tavaszi virágot. A lányok új ruhában, hófehér kötényben, piros, bojtos papucsban várták a locsolkodókat, akik néha vers és a szokásos „szabad-e locsolkodni?” kérdés nélkül is öntötték a lányokra a hûsítõ, nagyra növelõ vizet vödörbõl, vagy spriccelték a szódát a legváratlanabb pillanatokban. Elõfordult, hogy a fiúbanda egy-két tagja a lány házának udvarán maradt, és tréfából zsebre rakott néhány búcsúból való kis Szûz Mária szobrot az ablakból, vagy úgy összecsomózta a kötélen száradó ruhákat, hogy csak ollóval lehetett levágni onnan. A lányok általában festett tojást, aprópénzt, vagy egyes helyeken ennivalót adtak a fiúknak, a csokoládétojás luxusnak számított, de itt-ott az is akadt. Az a legény, aki udvarolt egy lánynak, legutoljára a kiválasztottját locsolta meg, és már ott is maradt a családnál, este pedig együtt mentek a húsvéti bálba. A farsangi szokásokból mára csak a fánksütés és a bálozás maradt, Húsvétkor szerencsére még él a legtöbb régi szép hagyomány, még ha a lányok nem is húznak a lábukra bojtos papucsot, a fiúk pedig nem virágos kalapban járnak. Ezúton kívánok minden lánynak-asszonynak sok locsolkodót, az utóbbiaknak pedig számos locsolni való szép „virágszálat” és piros tojást! Molnárné Szekeres Judit
MIT LÁTSZ A KÉPEN?
Koncentrálj 30 másodpercig a kép közepén látható 4 pontra. Majd nézz a közeledben lévõ falra, és kezdj el pislogni. Egy fénykört fogsz látni… Folytasd… Mit látsz?
6
I.N.R.I. Szent Heléna kutatta a Jézussal kapcsolatos tárgyakat. Az Õ szavai alapján épültek Krisztus Passió emlékmûvei Jeruzsálemben. A legenda szerint, a Jézussal kapcsolatos tárgyakat Szent Heléna, a Szent Sírban, Jeruzsálemben, 327-ben gyûjtötte össze. Sajnálatos módon azonban ezek nagy része szétszóródott Európában. Templomok százai õriztek szögeket, fadarabokat a keresztbõl. Gyûjteményének csak néhány darabja menekült meg, és rejtve maradtak abban a kicsiny kápolnában, ami Heléna római házának a helyén épült. Itt a kereszt egy darabja, szögek, és a kereszten lévõ felirat látható. A Biblia szerint Pilátus három nyelven (héberül, latinul, és görögül) szögeztette a keresztre, Jézus feje fölé, hogy „Názáreti Jézus a zsidók királya”. Az egyes nyelveken eltérõ irányban írnak. Az itt látható feliraton minden stimmel, és teljesen hitelesnek tûnik, ráadásul sehol máshol nem található a feliratból több példány. Ez az egyetlen létezõ. A felirat azért olyan rendkívüli, mert a IV. század óta el volt zárva, és 1000 éven át, rejtve maradt, tehát túlélte a középkort. Csak 1492-ben fedezték fel újra, amikor a mozaikokat állították helyre. Ekkor minden hiteles volt rajta (származás, a csomagoláson található pecsétek stb.).
Szent Grál
kövekkel kirakott kehelyben változtatta át a bort, errõl a kõpohárról tartják azt, hogy legvalószínûbben (kora, és formája, anyaga miatt) ez lehetett ez a bizonyos pohár. Az eredetét nem tudták Jézusig visszavezetni, ezért Szent Helénán kívül más bizonyíték a hitelességrõl, egyelõre nincs.
A torinói lepel Mivel a Biblia szerint Jézus feltámadása után teljes testével fölment a Mennybe, vele kapcsolatban nincsenek csontok, testrészek, csak tárgyakat hagyhatott hátra. Ezek a legnépszerûbbek, épp úgy, mint a középkorban. Valószínûleg azért, mert közvetlen kapcsolatot biztosítanak a tárgyi és a „megfoghatatlan” szellemvilág között a hívek számára. A legenda szerint a torinói szemfedõ – egy nagyjából 1x4 méter nagyságú lenvászon-darab – a halott Jézus testét borította. Az anyagon egy emberi alak látható halványan, amely a fényképnegatívon egészen világosan kirajzolódik. Az alakzat egyes részletei a kínszenvedés és a keresztrefeszítés jeleit mutatják. A lepel a keresztes háborúk idején került elõ, amikor a Közel-Keletrõl hazatérõ zarándokok különbözõ vallási emléktárgyakat hoztak magukkal. Egy Jeruzsálembõl Konstantinápolyba (a mai Isztambulba) vitt vászonlepelrõl azt jelentették, hogy eltûnt, amikor a keresztes lovagok 1204-ben kifosztották Konstantinápolyt. A Charny család a szemfedõt a savoyai grófoknak adta át – mindmáig az õ tulajdonukban van –, jelenleg a legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett a torinói székesegyházban õrzik.
A Biblia szerint az Utolsó Vacsoránál, Jézus saját vérévé változtatta a bort. Tehát a legbecsesebb, legszentebb ereklye az a „pohár” lehetne, ami tartalmazta Jézus vérét. A Szent Grál a XIII. századi történetekben, gyakran Artúr királlyal, és lovagjaival kapcsolatÖsszeállította Bende Hajnalka és Bende Tünde ban vált ismerté. Legalább nyolc történet szól arról, hogy az V. században egy kincset érõ relikviát titokban elrejtettek Anglia szigetén, amikor a Rómaiak Egészítsd ki az alábbi szavakat, és a kiegészített bemegtámadták a Vizigótokat. Az elsõ történetek úgy tûket sorban összeolvasva megkapod üzenetünket! szóltak, hogy ez a kincs, az a kehely, amit Jézus használt az Utolsó Vacsora alatt. A késõbbi történetekben azonban már nem világos, hogy mi is az a K I E T Grál. Szent Heléna (az elsõ keresztény császár anyJ E L M ja) Jeruzsálemben Jézus relikviái után kutatott. Jézus sírjában többet is talált, többek között egy kis kõpoH Í T O J Á S harat, amiben szerinte Mária fogta fel a keresztre feT Y Ú K L E V E S szített Jézus vérét. Rómába vitette. 1992-ben a pohár történetét egy régi angol családig tudták visszaveK Á F Õ Z Õ zetni. Itt, egy, a tulajdonos által írt vers segítségével, T Á R S Ú egy szoborba rejtve találtak is, egy egyszerû poharat, D I S Z N Ó S amirõl megállapították, hogy az I. századból származik. Ekkorra már több mint 130-an állították, F E L E J C S hogy birtokában vannak ennek a bizonyos, Jézus álL E L tal használt pohárnak. Ezek között minden méret és forma elõfordult, valamennyi közül a legegyszeL É K A P rûbb, az a kõpohár, amit a szoborban találtak meg. ! ! ! Mivel nem valószínû, hogy Jézus aranyból, drága-
7
BABA-MAMA KLUB Örömmel számolok be róla, hogy Laczkó István plébános úr támogatásával és néhány lelkes helybéli kismama segítségével 2005.02.07-én megtarthattuk az elsõ foglalkozást. Az édesanyák nagy örömmel fogadták a hírét, õk is szükségét érezték egy olyan helynek ahová gyermekükkel együtt kimozdulhatnak otthonról. István atya a plébánia nagytermét bocsátotta rendelkezésünkre, ez egy szép, nagy tiszta, világos, padlófûtéses terem. A meglevõ szõnyeg mellé az óvodából kaptunk még egyet használatra, az anyukák hoztak mindenféle játékot. Az egyik édesapa még pelenkázót is készített, amit ezúton is köszönünk. Már az elsõ alkalommal szép számmal eljöttek az anyukák különbözõ korú kisgyermekekkel, csecsemõ, éppen járni tanuló, tipegõ kicsikkel. A kicsik örömmel ismerkedtek egymással, a hellyel, az új játékokkal. Az anyák szintén ismerkedhetnek, beszélgethetnek egymással, megbeszélhetik közös gondjaikat, gyermekük fejlõdését, minden felmerülõ problémát, megoszthatják egymással tapasztalataikat. Nagy örömünkre még várandós kismamák is jöttek, számukra is nagyon hasznos, hogy egymással és, a már jó-rossz tapasztalatokkal rendelkezõ édesanyákkal találkoznak.
Terveink szerint szeretnénk a közös együttlétekre elõadókat hívni, pl. mentálhigiénés beszélgetésre, mikor érett egy kisgyermek, hogy közösségbe menjen. Háztartási-konyhai-szemelyi higienáról, fertõzések kerülése. Gyermekkorban elõforduló balesetek, megelõzése, teendõk. Egészséges táplálkozásról, baba konyha. Családsegítõ szolgálatról. Nagyon köszönjük István atyának a lehetõséget, mint jó házigazda mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat a plébánián. Ebben a rohanó világban nagy szükség van rá, hogy legyen ilyen hely, ahol a helybéliek megismerhetik egymást. Ha az úton találkozunk ne legyünk idegenek. A baba-mama klub páros héten hétfõn 10-12 óráig tart, kötetlenül, alkalmazkodva a kisgyermek igényéhez. Áprilisban 4-én,18-án, májusban 2-án, 30-án, júniusban 13-án, 27-én lesz foglalkozás. Minden érdeklõdõt szeretettel várunk.
KARITÁSZ Csoportunk ebben az esztendõben is folytatta a ruhabörzék szervezését. Nagy örömünkre szolgál, hogy egyre többen látogatnak el hozzánk, így többeknek tudunk segítséget nyújtani. Ezúton szeretném megköszönni a ruhaadományokat, amellyel támogattak bennünket. Továbbra is szívesen látjuk a már kinõtt, megunt ruhadarabokat, fõként gyermekruhákra lenne szükség, de felnõtt ruhákat is szívesen fogadunk. A ruhabörzékkel egy idõben az érdeklõdõ gyermekek részére kézmûves foglalkozásokat szerveztünk, melyen fakanálbábot, rongyból bohócot készítettünk, illetve húsvét elõtt tojást festettünk. Ezen
programjainkat szeretnénk a továbbiakban is havi rendszerességgel folytatni. Tervezett idõpontok: április 23., május 21., június 25. A programok tényleges idõpontjairól az idõpont elõtt néhány nappal az iskolában, az óvodában, a COOP bolt elõtti hirdetõtáblán, a kábel TV-ben, illetve a templomban lévõ hirdetõtáblán adunk tájékoztatást. Mint már arról beszámoltunk, a tavalyi év végén az Egyházmegyei Karitász Karácsonyi Vásárt rendezett december 8-13-ig, melynek elõkészítésére november 8-tól december 6-ig tartottak az elõkészületek. A vásár bevételébõl városi szinten 14 családot tudtak támogat-
Deliné T. Ildikó védõnõ
ni tüzelõ, illetve fûtésszámla kifizetés formájában. Köztük egy szentmihályi család is segítséget kapott. A mi csoportunk nem vett részt az elõkészületekben, de ebben az évben mindenképpen szeretnénk megszervezni, hogy jó szándékú segítõkkel mi is kivehessük a részünket ebbõl a nemes munkából. A továbbiakban is szeretnénk segítséget nyújtani mindazoknak, akik erre rászorulnak, ezért kérjük, hogyha bármilyen kérésük van, vagy tudnak arról, hogy valaki segítségre szorul, keressenek meg bennünket. Az ötleteket, kéréseket el lehet helyezni a templomban lévõ KARITÁSZ feliratú dobozban, illetve személyesen vagy telefonon keressék Mayer Istvánnét. Telefonszám: 419-793 Mayer Istvánné Katika
8
Locsolóversek Felnézek az égre, a versemnek vége. Én kicsike vagyok, A fogaim nagyok. Adjanak egy kalácsot, Hogy harapjak nagyot! Én még kicsi vagyok, Verset nem tudok. Majd jönnek a nagyok, Mondanak azok.
Locsolni jöttem, nem titkolom, Szép szokás ez, úgy gondolom. Múljon vizemtõl a téli álom, Bizony most én ezt kívánom. Ha a hatása múlik is esztendõre, Ígérem, itt leszek jövõre.
Itt vagyok, Friss vagyok, Máris sorba állok! Csak egy kicsit meglocsollak, Aztán odébb állok.
Kelj föl párnáidról, szép ibolyavirág, Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ! Megöntözlek szépen az ég harmatával, Teljék a tarisznya szép piros tojással!
Verset kéne mondani mostan, Persze rögtön, itt, s nyomban. Lenne benne nyúl, tojás, Kölnivíz meg egyebek, Hogy a hallgatók boldogak legyenek. De ha már ezt felsoroltam, A szót tovább minek is nyújtsam, Feltészem inkább a kérdést, S lezárom ezzel a kérdést. Szabad-e locsolni?
Pálinkás jó reggelt kívánok e háznak, Fõképp a dolgos szülõk jól nevelt lányának! Elmondom én gyorsan jövetelem célját: Megöntözöm most a környék legszebb lányát. Kívánok e háznak hát mindenbõl eleget, Fõképp békességet, egészséget és szeretetet!
Eljött a szép húsvét reggele, Feltámadásunk édes ünnepe. Ünneplõ ruhákba öltöztek a fák, Pattognak a rügyek, s virít a virág. A harang zúgása hirdet ünnepet, Egy kismadár dalol a zöld rétek felett. Tündérország rózsái közt gyöngyharmatot szedtem, Akit azzal meglocsolok, megáldja az Isten. Az illatos rózsavíztõl megnõnek a lányok, Zsebeimbe beleférnek a piros tojások.
Korán reggel útra keltem, Se nem ittam, se nem ettem. Tarisznya húzza a vállam, Térdig kopott már a lábam. Bejártam a fél világot, Láttam sok-sok szép virágot. A legszebbre most találtam, Hogy öntözzem, alig vártam. Piros tojás, fehér nyuszi, Locsolásért jár egy puszi.
A HÚSVÉTI SZERTARTÁSOK IDEJE Nagycsütörtök
1700
Nagypéntek
1700
Nagyszombat
2100
Húsvétvasárnap
900 és 1700
Húsvéthétfõ
900
