Jonathan Stroud
A SZAMARKANDI AMULETT
Budapest, 2004 A mű eredeti címe: The Amulet of Samarkand First published by Random House UK Limited, London, 2003 Book I of the Bartimaeus Trilogy Az eredeti mű, a Bartimaeus trilógia első köteteként, a Random House kiadásában jelent meg. Published in agreement with Jonathan Stroud represented by Laura Cecil Literary Agency, London, whose representative in Hungary is ICBS, Copenhagen A szerző képviselője a londoni Laura Cecil Irodalmi Ügynökség, a magyarországi jogok tekintetében az ICBS, Koppenhága Copyright © Jonathan Stroud, 2003. Minden jog fenntartva; a műnek részletei sem közölhetőek, és semmilyen formában nem sokszorosíthatóak a jogtulajdonos engedélye nélkül. A borítóterv a Miramax Books (USA) engedélyével készült © DOYLE PARTNERS Hungarian translation © Animus Kiadó, 2004. Fordította: Tóth Tamás Boldizsár ISBN 963 9563 34 X Kiadta az Animus Kiadó 2004–ben
Ginának
Első rész
Bartimaeus
1 A
helyiségben gyorsan esett a hőmérséklet. A jég megtelepedett a függönyökön, és vastag kérget vont a mennyezeti lámpákra. A villanykörték izzószálai zsugorodva elhalványultak, s füstölve kihunytak a gyertyák, melyek gombakolónia módjára ágaskodtak minden vízszintes felületen. Az elsötétült szobát sárga, fojtogató kénfüstfelhő gomolyogta be, melyben elmosódott, fekete árnyak tekeregtek. Valahol a távolban kórusnyi hang sikoltozott. A lépcsőre nyíló ajtó egyszerre megfeszült, és recsegve befelé domborodott. Láthatatlan lábak kopogtak peregve a padlódeszkán, láthatatlan szájak suttogtak gonosz szavakat az ágy mögött és az asztal alatt. A sárga felhő most vastag füstoszloppá sűrűsödött, és négy indát lökött ki magából; azok mint kígyók nyelvei nyaltak bele a levegőbe, majd visszahúzódtak A füstoszlop a pentagram közepe fölött lebegett, s úgy bugyogott a mennyezet felé, akár egy kitörő vulkán felhője. Alig érzékelhető szünet következett, majd izzó sárga szempár bontakozott ki a füstfelhőben. Ez volt a kölyök első próbálkozása – naná, hogy rá akartam ijeszteni. Sikerült is. A fekete hajú fiú a nagy pentagramtól egy méterre, egy kisebb, másféle rúnákkal teli csillagban állt. Holtsápadt volt, és reszketett, akár száraz falevél a szélben. Még a fogai is összekoccantak. A szemöldökéről lehulló verejtékcseppek jégmorzsává fagytak a levegőben. Ez mind szép és jó, de mi haszna? A kölyök talán tizenkét éves se volt. Kerek szem, beesett arc. Nem valami nagy sikerélmény félholtra rémiszteni [1] egy ilyen taknyost. Lebegtem hát és vártam, remélve, hogy a fiú gyorsan összeszedi magát, és elbocsát. Hogy addig se unatkozzam, a pentagram széle mentén kék lángnyelveket gyújtottam, melyek mintha kiutat kerestek volna a csillagból, hogy a fiú után kapjanak. Ez persze csak blöff volt – már ellenőriztem a varázskört, és az sajnos tökéletes volt. Egyetlen helyesírási hibát sem találtam benne. Végre–valahára úgy tűnt, a süvölvény elég bátorságot gyűjtött hozzá, hogy megszólaljon. Abból következtettem erre, hogy most valahogy másképp remegett a szája. Kioltottam a kék tüzet, s helyette orrfacsaró bűzt keltettem. A gyerek egércincogást idéző hangon megszólalt: – Parancsolom, hogy… hogy… – Nyögd már ki! – …hogy mo–mondd meg a neved! A zöldfülűek rendszerint ezzel kezdik. Felesleges süketelés. Hiszen tudta a nevemet, én is tudtam, hogy tudja. Különben hogy idézett volna meg? Ahhoz a megfelelő varázsszavak, a megfelelő mozdulatok, legfőképp pedig a megfelelő név kell. Ez nem úgy megy, mint mikor leint az ember egy taxit – a hívásra nem akárki jelenik meg. Mély, zengő, amolyan keserűcsokoládé–ízű hangot választottam, olyat, ami egyszerre szól mindenhonnan és sehonnan, s amitől libabőrös lesz a zöldfülűek háta. – Bartimaeus vagyok. A név hallatán a kölyök nyelt egy nagyot. Helyes – szóval nem teljesen ostoba: tudja, hogy kivel–mivel van dolga. Hallotta híremet. A kölyök lenyelte összegyűlt nyálát, aztán folytatta: – Parancsolom, hogy… hogy ismét válaszolj. Az a Bartimaeus vagy–e, akit hajdan megidéztek a mágusok, hogy építse fel Prága lerombolt falait? Mennyit tud ez a kölyök lacafacázni! Hát ki más lennék? Fokoztam egy kicsit a hangerőt, úgyhogy a villanykörtéken megrepedt a cukormázszerű jégburok, s zörögni kezdett az ablaküveg a piszkos függönyök mögött. A fiú hátrahőkölt. – Én vagyok Bartimaeus! Én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú Kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem. Én parancsolom hát neked, kölyök: mondd meg, ki vagy, hogy megidézni mersz! Jó szöveg, mi? Annál is hatásosabb, mivel igaz. Nem is csak dicsekvésből harsogtam el: reméltem, hogy a gyerek megszeppen tőle, és elárulja a [2] nevét, azt pedig majd felhasználhatom ellene, mikor nem lesz résen. Ez azonban hiú reménynek bizonyult. – Kényszerít téged a kör, a pentagram csúcsai és a rúnák béklyója! Urad és parancsolód vagyok! Meg kell hajolnod az akaratom előtt! Ezt az ősrégi, unalomig ismert szöveget különösen irritáló volt ennek a senkiházi kölyöknek a szájából hallani – ráadásul ilyen cincogó egérhangon. Leküzdöttem magamban a kísértést, hogy jól beolvassak neki, és a szokásos válaszra szorítkoztam. Már csak az érdekelt, hogy mielőbb túl legyek ezen az egészen. – Mondd hát: mit kívánsz? El kell ismernem, a kölyök már ekkor meglepett. A legtöbb kezdő varázsló előbb bámészkodik, csak azután kérdez. Nem mennek be a boltba, csak a kirakatot nézik, próbálják felmérni, mire futná az erejükből, de ahhoz nincs merszük, hogy ki is próbálják magukat. Már az is ritka, hogy egy efféle suhanc megidéz egy magamfajta hírességet. A kölyök megköszörülte a torkát. Eljött a nagy pillanat. A perc, amire oly régen készült. Évek óta erről álmodozott elalvás előtt, ahelyett hogy versenyautókon és lányokon járt volna az esze. Mogorván vártam a szánalmas parancsocskát. Vajon mi lesz? Lebegtessek valamit? Röptessek át egy bútordarabot a szoba egyik feléből a másikba? Ezek voltak a szokásos kívánságok. De lehet az is, hogy káprázatot rendel. Az vicces lesz: biztos félre [3] tudom majd értelmezni a parancsot, csak hogy bosszantsam. – Parancsolom, hogy hozd el a szamarkandi amulettet Simon Lovelace házából, és add át nekem, mikor holnap hajnalban megidézlek. – Micsoda? – Parancsolom, hogy hozd el… – Ne ismételd meg, értettem. – Titkolnom kellett volna megrökönyödésemet, de kicsúszott a számon a kérdés, és a túlvilági hanghordozásból is kizökkentem kissé. – Akkor hát ne késlekedj! – Egy pillanat! – Már jött is az émelygés, amit a magunkfajta akkor érez, amikor elküldik. Olyan, mintha kiszívnák a zsigereinket a hátunkon keresztül. Ha nem akaródzik elmennünk, a varázslónak háromszor kell távozást parancsolnia. Rendszerint eszem ágában sincs húzni az időt, de ezúttal nem tágítottam: ott maradtam izzó szempárként a dühösen gomolygó füstoszlopban. – Tisztában vagy vele, mit kívánsz tőlem, kölyök? – Nem kell tárgyalnom, vitatkoznom vagy alkudoznom veled. Nem kell megfejtenem semmiféle rejtvényt, nem kell fogadást kötnöm, nem kell… – Hidd el, eszem ágában sincs alkudozni egy tejfelesszájú kamasszal, úgyhogy megtarthatod a bemagolt badarságaidat. Valaki eszközül használ fel
téged. Kicsoda? A mestered, igaz? A gyáva vénség egy gyerek mögé bújik. – Hagytam kissé eloszlani a füstöt, hogy átderengjenek rajta körvonalaim. – Kétszeresen is a tűzzel játszol, ha általam akarsz meglopni egy tapasztalt varázslót. Hol vagyunk? Londonban? A fiú bólintott. Igen, Londonban voltunk, ott is valami szánalmas putriban. A füstön át szemügyre vettem a helyiséget. Alacsony mennyezett, málló tapéta. A falon egyetlen megfakult metszet: kietlen hollandiai táj. Furcsa kép egy gyerek szobájában. Inkább popénekes tyúkokra vagy futball poszterekre számítottam volna… A legtöbb varázsló már gyerekfejjel behódol a tömegízlésnek. – Haj, fiacskám… – Hangom lágyan, szomorkásán csengett. – Kegyetlen világban élünk, és te még vajmi keveset tudsz az életről. – Nem félek tőled! Parancsot kaptál, és most távozz! Második elbocsátás. Mintha mángorló ment volna végig a zsigereimen. Éreztem, hogy alakom halványulni kezd. A gyerek korát meghazudtolóan erős volt. – Most épp nem tőlem kell félned. Simon Lovelace fel fog kutatni téged, ha rájön, hogy ellopták az amulettjét. És ő nem lesz tekintettel a korodra. – Teljesítened kell a parancsomat. – Úgy van. – A kölyök tagadhatatlanul elszánt volt. És nagyon ostoba. Felemelte a kezét, és hallottam, ahogy kiejti a Lélekabroncs első szótagját. Fájdalmat készült bocsátani rám. Elhúztam onnan a csíkot, s ezúttal mellőztem a látványos effektusokat.
2 S
zakadt az eső, mikor a londoni alkonyatban leszálltam egy lámpaoszlop tetejére. Ennyit a szerencsémről. Feketerigó alakját öltöttem: sárgacsőrű, szurokfekete tollú, eleven kis kópé akartam lenni – de másodperceken belül a legázottabb szárnyas lettem, ami valaha megfordult Hampsteadben. Fejemet jobbra–balra kapva körülkémleltem, és kiszúrtam egy terebélyes bükkfát az utca túloldalán. A novemberi szél már megfosztotta lombkoronájától, levelei rothadva hevertek körülötte a földön, de a sűrűn nőtt ágak így is némi védelmet ígértek az esőtől. Odarepültem, átsuhanva a széles külvárosi utcán tovabrummogó, magányos autó fölött. Magas falakon és örökzöldekkel teli kerteken túl terpeszkedő villák sejlettek fel a sötétben. Csúf, fehér homlokzataikkal olyanok voltak, akár egy sereg sápatag hulla. Könnyen lehet persze, hogy csak a hangulatom miatt támadt ez a benyomásom. Öt dolog zavart ebben a percben. Először is jelentkezett a megtestesülés elmaradhatatlan velejárója, a tompa fájdalom, amit ezúttal a tollaimban éreztem. Alakváltoztatással átmenetileg megszabadulhattam volna ettől a kellemetlenségtől, de nem akartam kockáztatni, hogy az akció e kritikus szakaszában felhívjam magamra a figyelmet. Amíg nem térképeztem fel a környezetemet, meg kellett maradnom madárnak. A második zavaró körülmény az időjárás volt. Ez nem igényel bővebb magyarázatot. A harmadik: megfeledkeztem a fizikai test szabta korlátokról. Egy pont a csőröm fölött szörnyen viszketett, és sehogy sem sikerült megvakarnom a szárnyammal. A negyedik a kölyök volt. Rengeteg kérdés merült fel bennem vele kapcsolatban. Ki ő? Miért akar mindenáron meghalni? Hogyan fogok még a halála előtt megfizetni neki azért, hogy rám testálta ezt a feladatot? Az efféle hírek gyorsan terjednek; biztos, hogy körbe fognak röhögni, amiért egy ilyen kis pondró csicskást tudott csinálni belőlem. Az ötödik… az amulett, ami bizony hathatós varázseszköz hírében állt. Sejtelmem se volt, mihez akar kezdeni vele a kölyök. Nem tudja használni, az biztos. Talán csak a nyakába akasztja majd, és hordja, mint valami ékszert. Halált hozó csecsebecse lesz… Lehet, hogy az amulett gyűjtés a legújabb divathóbort? A dísztárcsa lopás megfelelője a varázslókölykök körében? Akárhogy is, nekem kellett begyűjteni a szajrét, s félő volt, hogy ez nem lesz sétagalopp – még nekem sem. [4] Behunytam rigószemem, és kinyitottam belső szemeimet; egyiket a másik után, mindet egy–egy újabb síkon. Körülnéztem elöl és hátul, fel–alá szökdécselve az ágon, hogy mindent belássak. Az utcában nem kevesebb, mint három villa rendelkezett mágikus védelemmel; ez is mutatta, milyen divatos a környék. A két távolabbi házzal nem törődtem, egyedül a szemközti, az utcalámpán túli érdekelt: Simon Lovelace mágus rezidenciája. Az első sík tiszta volt, a másodikon viszont a varázsló védőernyőt helyezett el. Az kék selyemfátyolként borította a magas kerítésfalat, s még a fölött is folytatódott: átívelt az alacsony fehér ház fölött, és leereszkedett a túloldalon, hatalmas, derengő fényű kupolát alkotva. Nem rossz, de kikerülhető. A harmadik és a negyedik síkon nem volt semmi, az ötödiken viszont megpillantottam három őrszemet. Közvetlenül a fal pereme mögött úsztak a levegőben. Fakó sárgák voltak, három izmos lábuk kerékagy módjára működő porc körül forgott. A porc fölött alaktalan massza terpeszkedett el, melyben két száj és jó néhány éber szem volt látható. A lények ötletszerűen haladtak ide–oda a kert széle mentén. Ösztönösen nekisimultam a fa törzsének, pedig tudtam, hogy aligha vehetnek észre. Ekkora távolságból mind a hét szinten feketerigónak kellett látszanom. A káprázat mögé csak akkor láthatnak be, ha majd közelebb megyek. A hatodik sík üres volt. De a hetedik… azzal már voltak gondok. Látni nem láttam semmit, mégis biztosra vettem – ha úgy tetszik, megéreztem –, hogy ezen a síkon les rám valami. Tétovázva nekidörgöltem a csőröm a fatörzs kiálló görcsének. Úgy volt, ahogy sejtettem: jó sok és jó erős varázslattal kellett itt szembenéznem. Hallomásból ismertem Lovelace–t. Azt beszélték róla, hogy félelmetes varázsló és zsarnoktermészetű szellemgazda. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy még egyszer sem idézett meg a szolgálatára, és nem sok kedvem volt magamra vonni az ő vagy a szolgái haragját. A fiú parancsát azonban teljesítenem kellett. Az ázott rigó szárnyra kapott, elegánsan kikerülte a közeli lámpa fénykörét, és átrepült az utca túloldalára. A kertfal sarkánál, egy csenevész fűvel benőtt foltot szemelt ki magának leszállóhelyül. Ott négy fekete szemeteszsák állt, a reggeli elszállításra várva. A rigó beszökdelt a zsákok mögé. Egy [5] macska, ami eddig távolról figyelte a madarat , várt még néhány másodpercig, hátha a kiszemelt zsákmány újra felbukkan, aztán elvesztette a türelmét, és utána iramodott. A zsákok mögött azonban rigó helyett csupán egy frissen ásott vakondtúrást talált.
3
U
tálom a sár ízét. Ez az anyag méltatlan egy levegő és tűz alkotta lényhez. Mindig szörnyen lehangol az émelyítő, súlyos föld, valahányszor csak érintkezésbe kerülök vele. Ezért is vagyok olyan válogatós, ha megtestesülésről van szó. Szeretek madár lenni. Rovar is. A denevér még elmegy. A fürge lábú állatok prímák. A fán lakók kitűnőek. A föld alatt élő lények nem jók. A vakond undorító. Ha azonban védőkupolát kell kikerülni, nem lehetünk finnyásak. Jól sejtettem, hogy az ernyő nem folytatódik a föld alatt. A vakond szorgalmasan ásott [6] lefelé, jó mélyre, a fal alapjai alá. Nem szólalt meg semmilyen mágikus riasztó, pedig ötször is kavicsba ütközött a fejem. Végül ismét felfelé kanyarodtam, s összesen húszpercnyi szuszogás, kaparás és a pár centinként talált szaftos giliszták megszaglászása után fényes gomborrom újra friss levegőt szippanthatott. A vakond óvatosan kidugta fejét a Simon Lovelace makulátlan pázsitját elcsúfító túrásból. Körbelesett, felmérte a terepet. A ház földszintjén égtek a lámpák. A függönyök be voltak húzva. Az emeletek sötétek voltak, már amennyire a vakond látta. A magasban ott feszült az áttetsző, kék kupola. Az egyik sárga őrszem három méterrel a bokrok fölött rótta buta köreit. A másik kettő bizonyára épp a ház túloldalán volt. Újra körülnéztem a hetedik síkon. Ezúttal se láttam semmit, és ezúttal is elfogott a veszély érzete. Ez van. A vakond visszabújt a talajba, és a fűgyökerek alatt a ház felé ásott. A legközelebbi ablak alatti virágágyásban bukkant fel újra. Ott megállt, töprengett. Ebben az alakban nem volt értelme továbbmennem, bármennyire csábított is a lehetőség, hogy behatolhatok a ház pincéjébe. Új módszert kellett kieszelnem. A vakond szőrös fülét nevetés és pohárcsengés ütötte meg. A zaj meglepően hangos és tiszta volt, mintha a közvetlen közelben keletkezett volna. Alig fél méterre tőlem repedt ráccsal fedett szellőzőlyuk nyílt a falon. A cső a házba vezetett. Némi megkönnyebbüléssel léggyé változtam.
4 A
szellőzőcső biztonságos rejtekéből kinézve hagyományos berendezésű szalon tárult fel összetett szemem előtt. Volt benne vastag bársonyszőnyeg, ronda csíkos tapéta, egy ocsmány kristályszörnyeteg, ami csillár szerepében tetszelgett, két régi, megfeketedett olajfestmény, egy pamlag, két karosszék (szintén csíkos), egy alacsony dohányzóasztal, rajta ezüsttálca, a tálcán pedig egy üveg bor. A hozzátartozó poharakat két ember fogta a kezében. Egyikük nő volt: viszonylag fiatal (mármint emberi léptékkel, ami annyit jelent, hogy jóformán újszülött) és eléggé csinos a maga kissé molett módján. Nagy szem, fekete haj, bubi–frizura. Habozás nélkül memorizáltam a külsejét. Az ő alakját fogom felvenni holnap, mikor újra találkozom a kölyökkel. Csak [7] épp meztelenül. Majd meglátjuk, hogyan reagál rá az a hű–de–komoly kamasz agyacska. Pillanatnyilag azonban sokkal jobban érdekelt a pasas, akire a nő most bólogatva rámosolygott. Az illető magas volt, sovány, jóképű, bár meglehetősen könyvmolyszerű, illatos olajjal bekent haját hátrasimítva viselte. Kis, kerek szemüvege és nagy szája volt, az utóbbiból egészséges fogak villantak ki. Álla előremeredt. Valami azt súgta nekem, hogy ő Simon Lovelace, a mágus. Talán a lényéből áradó erő és parancsoló szellem utalt erre? Vagy a tulajdonosi magabiztosság, amellyel körbemutatott a szobában? Esetleg az apró kobold, ami a válla fölött lebegett (a második síkon), készen arra, hogy riadót fújjon, ha veszély közeleg? [8] Mérgesen összedörgöltem mellső lábpáromat. Nagyon óvatosnak kellett lennem. A kobold megnehezítette a dolgomat. Sajnáltam, hogy nem pók vagyok, hisz azok akár órákig is képesek mozdulatlanul gubbasztani. A legyek ellenben nyughatatlanok. Ha azonban ekkor átváltozom, azt a mágus szolgája mindenképp érzékelte volna. Fékeznem kellett hát virgonc kis testemet, nem törődve a fajdalommal, mely ismét erősödni kezdett, ezúttal a potrohomban. A varázsló beszélt. Mást nem is igen csinált. A nő kerekre nyílt szemmel, a csodálattól elködösült kutyatekintettel bámult rá. Olyan irritáló látványt nyújtott, hogy legszívesebben megcsíptem volna. – …csodálatos esemény lesz, Amanda! Mindenki kegyedet fogja irigyelni a londoni úri társaságban. Tudta, hogy maga a miniszterelnök is meg kívánja tekinteni a birtokot? Megbízható forrásból tudom. Az ellenségeim hetek óta ostromolják légből kapott rágalmaikkal, de ő kitart amellett, hogy a kastélyban tartsuk a konferenciát. Ebből is láthatja, kedvesem, hogy még mindig épp elég befolyásom van rá. Tudni kell manipulálni őt, ez a titok nyitja, tudni kell hízelegni a hiúságának… Köztünk legyen mondva, a miniszterelnök úr gyenge ember. A szakterülete a bűbájolás, de ma már azt se gyakorolja. Minek is tenné? Az egyen öltönyös emberei elvégzik helyette a munkát… A kobold egyszer csak megneszelt valamit. Fejével villámgyorsan 180 fokos fordulatot tett, és a szoba túlsó végében nyíló ajtó felé nézett. Közben figyelmeztetően belecsípett a mágus fülébe. Néhány másodperccel később az ajtó kinyílt, és fekete zakós, kopasz szolga lépett be rajta nagy alázatosan. – Elnézést kérek, uram. A kocsi előállt. – Köszönöm, Carter. Azonnal megyünk. A varázsló hosszú percekig folytatta a locsogást, faradhatatlanul dobálózva a nagy nevekkel. A nő a borát szürcsölgette, a megfelelő pillanatokban [9] bólogatott vagy ámuldozott, és egyre közelebb dőlt a férfihoz. Én meg kis híján zümmögni kezdtem az unalomtól. A szolga kihátrált. A varázsló letette (változatlanul teli) borospoharát a dohányzóasztalra, és kezet csókolt a nőnek. A kobold a háta mögött undorodó pofát vágott. – Fáj, hogy búcsúznom kell, Amanda, de hív a kötelesség. Az este már nem jövök haza. Felhívhatom? Reménykedhetem esetleg egy holnap esti színházban? – Az csodálatos lenne, Simon. – Akkor ezt megbeszéltük. Makepeace barátomnak nemrég bemutatták egy új darabját. Haladéktalanul gondoskodom jegyekről. Most pedig Carter hazaviszi kegyedet. A férfi, a nő és a kobold kimentek; s félig nyitva hagyták az ajtót maguk után. Erre az óvatos légy kimászott búvóhelyéről, s nesztelenül átsietett a szoba egy olyan pontjára, ahonnan kilátás nyílt a hallba. Néhány percig élénk tevékenység folyt odakint, kabátokat hoztak, utasítások hangzottak el, ajtók csapódtak. Azután a varázsló elment, és csend lett. Kiröppentem a hallba. Fekete–fehér kővel borított, tágas helyiség volt. Itt–ott gigantikus virágcserepek álltak benne, melyekből élénkzöld páfrányok ágaskodtak a mennyezet felé. Körülrepültem a csillárt, és füleltem. Alapvetően csend volt, csupán egy távoli konyha felől hallatszottak ártatlan zajok: lábasok zörgése, tányércsörömpölés és gyakori, harsány böfögés. Ez utóbbi bizonyára a szakácstól származott.
Fontolóra vettem, hogy kiküldök egy gyenge mágikus impulzust, hátha fel tudom deríteni vele, hol tartja bűvös tárgyait a varázsló – de túl kockázatosnak ítéltem ezt a megoldást. Ha a házban nincsenek is további őrök, akár a kertbeli lények is érzékelhetnék a rezgést. A légynek, vagyis nekem, személyesen kellett vadászatra indulnom. Minden síkon tiszta volt a levegő. Átrepültem a hallon, aztán – egy megérzést követve – felszálltam a lépcső fölött. Az emeleten szőnyegpadlós folyosó indult két irányba. Falain olajfestmények sora függött. Érdeklődésemet nyomban a jobb oldali szakasz vonta magára, annak a közepén ugyanis egy kémet fedeztem fel. Az emberi szem csupán békés füstjelzőt látott volna benne, de a többi síkon felfedte valós külsejét: a mennyezeten egy fejjel lefelé fordított, dülledt szemű varangy gubbasztott. Körülbelül percenként egyszer apró ugrással fordult egy kicsit. Ha a varázsló visszatér, a varangy beszámol majd neki mindenről, ami a távollétében történt. Gyenge varázst küldtem a varangy felé. A mennyezetből sűrű, olajos pára áradt ki, s körülgomolyogta a kémet, nullára csökkentve látótávolságát. A varagy bosszús brekegés közepette ugrálni kezdett, s én észrevétlenül átröpültem alatta a folyosó végén nyíló ajtó felé. Az itteni ajtók közül ez volt az egyetlen, amelyen nem volt kulcslyuk; fehérre festett fáját fémhevederekkel erősítették meg. Tehát két jó okom is volt rá, hogy itt próbálkozzam először. Az ajtó alatt volt egy alig észrevehető rés. Rovar nem férhetett át rajta, de amúgy is vágytam már egy újabb transzformációra. A légy füstkarikává vált, s mire a varangy körüli párafátyol szertefoszlott, már rég átsuhant az ajtó alatt. A szobában gyermekké váltam. Ha tudtam volna a tanonc nevét, az ő alakját öltöttem volna fel, csak hogy Simon Lovelace–nek könnyebb dolga legyen, ha majd nyomozni kezd. A neve nélkül azonban nem volt fogásom a kölykön. Így aztán egy olyan fiúvá váltam, akit egykor ismertem és szerettem. Haló porait már réges–rég elmosta a Nílus vize, így hát nem árthattam neki, és valamiért örömet okozott így emlékezni meg róla. Barna bőrű, csillogó szemű fiú volt, fehér ágyékkötőt viselt. Úgy nézett most körül, ahogy hajdan is szokott, fejét kissé oldalra billentve. A szobának nem volt ablaka. A falak mentén vitrinek álltak, tele mágikus holmikkal. A többségük haszontalan csecsebecse volt, bűvészmutatványok [10] kellékei , de akadt köztük néhány érdekes darab is. Volt ott egy szellemidéző kürt, mégpedig biztosan valódi, mert a rosszullét kerülgetett, mikor ránéztem. A varázslónak elég csak egyszer belefújnia az ilyenbe, és mindenki, aki a szolgálatában áll, kegyelemért esedezve borul a lábai elé, mi több, könyörögnek, hogy teljesíthessék parancsait. Gonosz egy hangszer volt, nagyon régi, a közelébe se bírtam menni. Egy másik vitrinben egy agyagszem volt kiállítva. Egyszer már láttam ilyet – egy gólem arcában. Eltűnődtem, vajon tudja–e az ostoba, mire képes egy ilyen látószerv. Szinte biztos, hogy nem – valószínűleg csak zsebre dugta, mint afféle szuvenírt egy közép–európai nyaralás alkalmával. [11] Varázslóturizmus… Erről ennyit. Ha van igazság a földön, a szem egy szép napon hidegre teszi a bolond mágusát. És ott volt a szamarkandi amulett. Külön tárlóban feküdt, egy üveglap és baljós híre védelmében. Odamentem hozzá, közben pedig végignéztem a síkokon, veszélyforrásokat keresve. Nem találtam semmi konkrétat, de a hetedik síkon mintha mozgott volna valami. Nem a szobában, de a közelben. Mindenesetre úgy véltem, jobb, ha sietek. Az amulett kicsit volt és kopott. Vert aranyból készült, s rövid lánc tartozott hozzá. Ovális jádekő ült benne, az aranyfoglalatot vágtató méneket ábrázoló véset díszítette. A ló számított a legfőbb kincsnek annál a belső–ázsiai népnél, melynek körében, úgy háromezer éve a bűvös tárgy készült, s akik később az egyik hercegnőjük sírjába helyezték azt. Egy orosz régész bukkant rá az 1950–es években, és nem sokkal ezután ellopták azok a varázslók, akik felfedezték az igazi értékét. Hogy Simon Lovelace hogyan jutott hozzá – kit ölt meg vagy csapott be érte – arról fogalmam se volt. Felszegtem a fejem, és füleltem. Néma csend volt a házban. A tárló fölé hajoltam, és rámosolyogtam ökölbe szorított kezű tükörképemre. Azután belebokszoltam az üveglapba. Mágikus energiahullám zengte be a hét síkot. Megragadtam az amulettet, a nyakamba akasztottam, majd megpördültem a tengelyem körül. A szoba továbbra is üres volt, de éreztem, hogy a hetedik síkon gyorsan közeledik valami. Lejárt a tolvajlásra kapott idő. Miközben az ajtó felé rohantam, a szemem sarkából egy kaput pillantottam meg, ami a semmiből bukkant fel hirtelen. A kapu nyílása éjfekete volt, de a következő pillanatban megjelent benne valami. Nekirohantam az ajtónak, és rácsaptam kis gyereköklömmel. Az ajtó azonnal kitárult, akár egy ívbe hajlított kártyalap. Fékezés nélkül kirohantam rajta. A folyosó mennyezetén trónoló varangy felém fordult, és kitátotta a száját. Abból zöld nyálgolyó bukott ki, mely hirtelen felgyorsulva a fejem felé vette az irányt. Kitértem előle, s a nyálka a mögöttem levő falon loccsant szét – elpusztított egy festményt, és a puszta tégláig lecsupaszította a falat. Egy töltetnyi sűrítőt dobtam a varangy felé, mire az bánatos brekkenéssel üveggolyó méretű, tömör atomhalmazzá vált, és koppanva a padlóra esett. Én pedig megállás nélkül futottam tovább a folyosón, s közben – az esetleges további lövedékek kivédése végett – védőpajzsot vontam anyagi testem köré. Óvatosságom nem volt hiábavaló, ugyanis a következő pillanatban egy detonáció csapódott mögöttem a padlóba. A robbanás ereje akkorát taszított rajtam, hogy éles szögben nekirepültem a folyosó falának. Zöld lángnyelvek nyaldostak körül, akár egy óriási kéz ujjai, szenes csíkokat hagyva a berendezésen. A romhalmaz közepén feltápászkodtam, és hátrafordultam. A folyosó végi kiszakadt ajtószárnyon egy magas, égővörös bőrű, sakálfejű férfi állt. – Bartimaeus! Újabb detonáció röppent végig a folyosón. Legörnyedtem, és tigrisugrással a lépcső felé vetettem magam, majd, miközben a zöld robbanás porrá zúzta a sarokban a falat, lebukfenceztem a lépcsőn, átszaltóztam a korláton, és kétméteres esés után zökkenős landolást hajtottam végre. A fekete–fehér padlólapok közül nem egy alaposan megsínylette földet érésemet. Felálltam, és a bejárati ajtó felé néztem. Az ajtó melletti jégvirágos ablakon át megpillantottam az egyik őrszem sárgán derengő körvonalait. Az őr lesben állt, nem sejtve, hogy belülről látni lehet őt. Úgy döntöttem, másik kijáratot keresek. Így győzi le a felsőbbrendű ész a primitív testi erőt! Apropó erő: sietnem kellett a meneküléssel. Az emeletről érkező zajok üldözőt sejtettek. Átrohantam két helyiségen – egy könyvtárszobán és egy ebédlőn. Mindkettőben az ablak felé vettem az irányt, és mindkétszer elálltam szándékomtól, miután odakint beúszott a képbe egy–egy másik sárga lény. Ostobaságukkal, hogy ily leplezetlenül megmutatták magukat, csak az én óvatosságom ért fel, amellyel bölcsen elkerültem az esetlegesen birtokukban levő mágikus fegyvereket. A hátam mögött egy hang haragosan harsogta a nevem. Növekvő indulattal feltéptem a következő ajtót, s a konyhában találtam magam. Onnan nem vezetett tovább út a házon belül, volt viszont egy ajtó, ami a konyha külső falához épített, fűszernövényekkel és zöldségekkel teli melegházba nyílt. A melegházon túl már ott volt a kert – és a három forgó lábú őrszem, akik meglepő sebességgel közeledtek a ház sarka felől. Hogy időt nyerjek, Zárvarázst plántáltam az ajtóra, amin át érkeztem. Azután körülnéztem – és megpillantottam a szakácsot. A konyha egy távolabbi pontján ült a székében, lábát a konyhaasztalra támasztva, kezében húsvágó bárddal. Kövér, joviális külsejű ember volt. Elmélyülten farigcsálta a körmét a bárddal, s a levágott szarudarabkákat gyakorlott mozdulattal a közeli tűzhelybe pöccintette. Mindeközben folyamatosan engem nézett apró, fekete szemével. Nyugtalanság fogott el. A szakácsot szemlátomást cseppet se lepte meg, hogy egy egyiptomi fiúcska rohant be a konyhájába. A többi síkon is megnéztem a fickót. Az elsőtől a hatodikig ugyanaz volt: pocakos szakács fehér köpenyben. De a hetediken… Ajaj. – Bartimaeus.
– Fakarl. – Hogy vagy? – Megvagyok. – Ritkán találkozunk. – Hát igen. – Kár, nem igaz? – Igaz. De… most itt vagyok. – Igen, most itt vagy. Miközben ezt az érdekfeszítő társalgást folytattuk, az ajtón detonációk sorának robaja szűrődött be. Zárvarázsom azonban állta a sarat. A tőlem telhető legnyájasabban elmosolyodtam. – Dzsabor még mindig olyan hirtelen haragú, mint volt. – Hát igen, ő még a régi. Pontosabban mintha egy kicsit falánkabb lenne mostanában. Ez az egyetlen változás, amit megfigyeltem rajta. Sose tűnik jóllakottnak, még akkor sem, ha kap enni. De sejtheted, hogy arra mostanában igencsak ritkán kerül sor. – Ha rövid a póráz, kezes a jószág. Ezt az elvet vallja a gazdátok, nemde? Megjegyzem, nem kis hatalma lehet, ha a rabszolgájává tudott tenni téged és Dzsabort is. A szakács halványan elmosolyodott, s bárdja apró mozdulatával egy körömdarabkát pöccintett a mennyezet felé. Az belefúródott a vakolatba. – Ejnye, ejnye, Bartimaeus, jó társaságban nem használjuk az r betűs szót. Mi Dzsaborral hosszú távra játszunk. – Hát persze. – Az erőviszonyokról jut eszembe, feltűnt, hogy nem a hetedik síkon szólítottál meg. Ez udvariatlanság volt részedről. Elképzelhető, hogy felkavar a valódi külsőm? [12] – Csak a gyomromat kavarja fel. – Hát ez nagyszerű. Egyébként csak dicsérni tudom a választott alakodat. Igazán tetszetős. Épp csak úgy látom, nagyon húzza a nyakad egy bizonyos amulett. Légy oly kedves, könnyíts magadon, és tedd le az asztalra. Ha utána azt is elárulod, melyik varázslónak dolgozol, esetleg lehetőség nyílhat rá, hogy túléld ezt a találkozást. [13] – Igazán kedves vagy, de tudod, hogy nem tehetem. A szakács bökdösni kezdte az asztal szélét a bárddal. – Legyünk őszinték egymással. Megteheted, és meg is fogod tenni. Természetesen szó sincs róla, hogy bármi kifogásom lenne ellened. Lehet, hogy egyszer még munkatársak is leszünk. Egyelőre azonban kötelmek alatt állok, mint ahogy te is. És nekem is teljesítenem kell a feladatomat. Tehát, mint mindig, ezúttal is az erőviszonyok döntenek. Szólj, ha tévedek, de úgy veszem észre, ma híján vagy a szükséges magabiztosságnak – másként kimentél volna a bejárati ajtón, s a triloidok már holtan hevernének, ahelyett hogy fogócskáznának veled. – Ennek csupán múló szeszély az oka. [14] – Értem. Megkérnélek, hogy ne araszolj az ablak felé, Bartimaeus. Ilyen szánalmas cselen még egy ember is átlátna , és különben is, odakint a triloidok várnak. Add át az amulettet, vagy megtapasztalod, milyen keveset ér a hevenyészett védőpajzsod. A szakács felállt, és nyújtotta a kezét. Szünet következett. A záron túl még mindig dübörögtek Dzsabor kitartó (bár fantáziátlan) detonációi. Magának az ajtónak már réges–rég el kellett volna porladnia. A kertben ott lebegett a három őr, s valamennyi szemükkel engem figyeltek. Körülnéztem a helyiségben, ötletet keresve. – Kérem az amulettet, Bartimaeus! Mély, színpadias sóhajjal felemeltem a kezem, és megfogtam az amulettet. Utána hirtelen balra szökkentem, s ugyanabban a pillanatban levettem a zárat az ajtóról. Fakarl mérgesen ciccentett. Elindított egy kézmozdulatot, de a felénél telibe találta egy különösen nagy erejű detonáció, ami a zár helyén maradt nyíláson át repült be a konyhába. Fakarl hanyatt belerepült a tűzhelybe, s a fejére téglaeső zúdult. Mikor Dzsabor belépett a konyhába, én már a melegházban voltam, s mire Fakarl kikecmergett a törmelékek közül, már kijutottam a kertbe. A három őrszem kerekre nyílt szemmel és pörgő lábakkal közeledett felém. Lábaikon sarlószerű karmok bukkantak fel. A lehető legerősebb fényárt küldtem feléjük, amitől az egész kertben olyan világos lett, mintha egy csillag robbant volna fel a levegőben. Az őröket elvakította a fény – nyüszítettek a fájdalomtól. Átugrottam felettük, és rohanni kezdtem a kertben. A házból utánam küldött varázslatok célt tévesztve suhantak el mellettem, és nem egy fát lángra gyújtottak. A kertet körülvevő falat egy komposzt halom és egy fűnyíró gép között ugrottam át. Átszakítottam a varázsvonalak kék szövedékét, embergyerek alakú lyukat hagyva rajta. Szerte a kertben azonnal felvijjogtak a riasztószirénák. Nyakamban az ugráló amulettel lehuppantam a járdára. A falon túlról szapora patadobogás hallatszott. Legfőbb ideje volt átváltoznom. A vándorsólymok a leggyorsabb röptű madarak közé tartoznak. Zuhanórepülésben akár óránkénti kétszáz kilométeres sebességet is el tudnak érni, de aligha akadt még példány, amelyik Észak–London házai felett vízszintesen szárnyalva produkált volna hasonló teljesítményt. Sokan bizonyára képtelenségnek is tartják ezt, főleg egy súlyos amulettet cipelő madártól. Nos, legyen elég annyi, hogy mikor Fakarl és Dzsabor kiértek a hampsteadi kis utcába, s alkottak egy láthatatlan akadályt (aminek nyomban nekiment egy robogó teherautó), engem már hiába kerestek. Rég messze jártam. Nathaniel
5 E
gy dolog van – szólt a mestere –, amit mindenféleképp bele kell vernünk a koszos kis fejedbe, de úgy, hogy soha el ne felejtsd. Ki tudod találni, mi az? – Nem, uram – felelte a fiú. – Nem? A két busa szemöldök a homlokra szaladt a mímelt csodálkozástól, s a fiú megbabonázva nézte, ahogy eltűntek a lelógó, fehér hajfürtök mögött. A szemöldökpár egy pillanatig megbújt ott, szinte szemérmesen, csak hogy azután rémisztő hirtelenséggel leereszkedjen. – Tehát nem… Nos akkor… – a varázsló előredőlt a széken. – Akkor megmondom.
Lassú, hatásvadász mozdulattal összeérintette ujjbegyeit, s a két kéz alkotta boltív csúcsát a fiú felé fordította. – Sose feledd el – szólt szinte suttogva –, hogy a démonok végtelenül gonoszak. Ha tehetik, bántanak minket. Felfogtad? A fiú még mindig a mágus szemöldökét nézte. Nem bírta levenni róla a tekintetét. Az most épp ferdén lefelé szegeződött, akár két egymásnak feszülő nyílhegy. Meghökkentően virgonc szemöldök volt. Szüntelenül mozgott – felszaladt, leereszkedett, megbillent, ívbe hajlott –, néha szimmetrikusan, máskor felemásan. Önállóságának ez az illúziója lenyűgözte a fiút, ráadásul összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt a szemöldököt figyelni, mint állni mestere tekintetét. A mágus vészjóslóan köhintett. – Felfogtad? – Öhm… igen, uram. – Azt mondod, igen, és bizonyára úgy is gondolod, de… – Az egyik szemöldök tűnődve elindult felfelé. – …én mégsem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban, maradéktalanul érted, amit mondtam. – Dehogynem, uram. Értem. A démonok gonoszak, és bántanak minket, ha alkalmat adunk rá. – A fiú nyugtalanul fészkelődött párnáján. Mindenképp bizonyítani akarta, hogy figyelt mesterére. Odakint nyári napsütés perzselte a füvet és a felforrósodott járdát. Öt perccel korábban vidáman csilingelő fagylaltos kocsi haladt el az ablak alatt. A varázsló fülledt levegőjű szobájában azonban csak a súlyos, vörös függönyt keretező fénysáv jelezte, micsoda fényár van odakint. A fiú azt kívánta, bár véget érne már az óra, és ki mehetne. – Figyelmesen hallgattam önt, uram. A varázsló bólintott. – Láttál már démont? – kérdezte. – Nem, uram. Illetve csak könyvben, uram. – Állj fel! A fiú felpattant, fél lába kis híján meg is csúszott a párnán. Esetlenül, lógó karral álldogált. Mestere egy könnyed ujjmozdulattal a háta mögötti ajtóra mutatott. – Tudod, mi van odabent? – A dolgozószobája, uram. – Úgy van. Menj le a lépcsőn, és vágj át a szobán. A túlsó végében találod az íróasztalomat. Van rajta egy doboz. A dobozban van egy szemüveg. Vedd fel, és gyere vissza. Megértetted a feladatot? – Igen, uram. – Helyes, akkor indulj! A fiú mestere tekintetétől követve a csomós, fekete fából készült, festetlen ajtóhoz lépett. A nehéz réz kilincsgombot csak némi erőlködés árán tudta elforgatni, de a fém hűs érintése jólesett neki. Az ajtó hangtalanul elfordult olajozott sarokvasain, s a fiú szőnyeggel borított lépcső tetején találta magát. A falon virágmintás tapéta díszelgett, s a lépcső felénél, egy kis ablakon barátságos fénysugár hatolt be. A fiú lassú, óvatos léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. A napfény és a csend bátorítóan hatott rá, csillapította félelmét. Sose járt még az ajtón túl; elképzelése, hogy mi várhat rá mestere dolgozószobájában, csak mendemondákból táplálkozott. Kitömött krokodilok és palackba zárt szemgolyók ijesztő képe lebegett az agyában, de ezeket a gondolatokat mérgesen elkergette. Nem fog félni! Nem és nem. A lépcső aljában újabb ajtó állta útját. Némileg hasonlított a fentihez, de annál valamivel kisebb és díszesebb volt, s ötágú piros csillagot festettek a közepére. A fiú elfordította a kilincsgombot, és benyomta az ajtót. Az kissé ellenállt, az alja súrolta a vastag szőnyeget. Mikor a rés már elég nagy volt, a fiú beoldalazott rajta. Belépéskor önkéntelenül visszafojtotta lélegzetét, s miután körülnézett, szinte csalódottan fújta ki a levegőt. A helyiség lelombozóan hétköznapi volt Egyik falát könyvespolcok foglalták el, a végében fa íróasztal terpeszkedett, mögötte párnázott bőr karosszék állt. Az asztalon tollak, papírok, egy ócska számítógép és egy kis fémdoboz hevert. Mögötte az ablak nyári pompába öltözött vadgesztenyefára nézett. Lombja finom, zöldes árnyalatot kölcsönzött a beszűrődő fénynek. A fiú az íróasztal felé indult. Félúton megállt, és hátranézett. Semmi. De mégis olyan furcsa érzése támadt… Valamiért nyugtalanította a félig nyitott ajtó, amin egy perce ő maga lépett be. Most már sajnálta, hogy nem csukta be maga után. Megrázta a fejét. Felesleges becsukni, hisz néhány másodperc múlva úgyis kimegy rajta. Négy gyors lépéssel elérte az íróasztalt. Ismét körülnézett. Biztos, hogy hallott valamit… A szoba üres volt. A fiú úgy fülelt, mint az üregében rejtőző nyúl. De hiába, a távoli, tompa utcazajon kívül nem hallott semmit. Kerekre nyílt szemmel, zihálva fordult ismét az íróasztal felé. A fémdoboz csillogott a napfényben. A fiú a bőrrel bevont asztallap fölött hajolt át érte. Erre nem lett volna feltétlenül szükség – meg is kerülhette volna az íróasztalt, hogy kényelmesen elérje –, de valami arra ösztökélte, hogy késlekedés nélkül magához vegye, amiért jött, és eltűnjön a szobából. Átnyúlt hát az asztal fölött, de a dobozt nem érte el. Erre hasával az asztal élén hintázva nyújtózkodni kezdett, aminek az lett a vége,, hogy hadonászó karjával feldöntött egy tollakkal teli poharat. A tollak szétgurultak a bőrözött asztalon. A fiú érezte, hogy verejtékcsepp gördül le a hóna alatt. Kapkodva nekilátott, hogy összeszedje a tollakat. A háta mögött rekedt nevetés reccsent. A fiú elfojtotta rémült kiáltását, és megpördült a tengelye körül. Semmit nem látott. Egy hosszú pillanatig a félelemtől bénultan állt, hátát az íróasztal szélének vetve. Azután megszólalt a fejében egy bátorító hang. „Hagyd a tollakat! A dobozzal törődj, hisz azért jöttél.” A fiú csigalassúsággal araszolni kezdett az íróasztal körül, háttal az ablaknak, tekintetével a szobát pásztázva. Valami gyors egymásutánban hármat kopogott az ablakon. A fiú odakapta a tekintetét. Odakint nem volt semmi más, csak a szelíd fuvallatban lengedező vadgesztenyefa. Nincs ott semmi. Ekkor az egyik toll legurult az asztalról, és a szőnyegre pottyant. Nem csapott zajt, de a fiú észlelte a mozgást a szeme sarkából. Utána egy másik toll is hintázni kezdett – előbb lassan, majd egyre gyorsabban. Végül lebucskázott a számítógépről, és szintén a szőnyegen kötött ki. Egy harmadik toll ugyanígy tett. Aztán egy negyedik. Végül az összes toll gurulni kezdett, nem egy, hanem megannyi irányba. Egymásnak ütköztek, tolakodtak, leestek, majd elfeküdtek a padlón. A fiú figyelte őket. Az utolsó toll is leesett. A fiú nem mozdult. Valami halkan belenevetett a fülébe. A fiú kiáltva meglendítette a bal kezét, de semmit nem talált el vele. A lendülettől megfordult, s most már szemben állt az asztallal. A doboz ott feküdt előtte. Felemelte, de rögtön el is ejtette. Égette a kezét a napon átforrósodott fém. A doboznak az asztalhoz ütközve lerepült a teteje, és kiesett belőle egy csontkeretes szemüveg. A fiú felkapta, s egy másodperccel később már futott is az ajtó felé. Valami követte őt. Ugrások zaját hallotta a háta mögül.
Majdnem elérte az ajtót, már látta a felfelé vezető lépcsőt… …amikor az ajtó bezárult. A fiú rángatni kezdte a kilincsgombot, dörömbölt, zokogva hívta mesterét, de mindhiába. Valami érthetetlen szavakat suttogott a fülébe. Halálos rémületében belerúgott az ajtóba, de csupán azt érte el, hogy megfájdultak a lábujjai a vékony, fekete cipőben. Megfordult, és belebámult az üres szobába. Körülötte mindenfelől finom zörejek érkeztek: surrogás, kaparászás, zizegés, mintha láthatatlan, mozgó tárgyak súrolták volna a szőnyeget, a könyveket, a polcokat, sőt még a mennyezetet is. Egy lámpaernyőt mintha fuvallat lengetett volna. Fojtogató könnyein és rémületén át törtek ki a szavak a fiúból: – Elég! Távozz! A surrogás, kaparászás és zizegés egy csapásra megszűnt. A lámpaernyő egyre lassabban lengett, majd megállt. A szobában néma csend lett. A fiú zihálva az ajtónak vetette hátát, és fülelt. Egy pisszenést se hallott. Ekkor tudatosult benne, hogy még mindig ott van a kezében a szemüveg. Félelmének ködében felderengett az emlék, hogy mestere azt parancsolta: vegye fel a szemüveget, mielőtt visszatér hozzá. Talán ha megteszi, az ajtó kinyílik, és ő felmehet a lépcsőn a biztonságot nyújtó emeletre. Remegő kézzel az orrára biggyesztette a szemüveget. És meglátta a valóságot. Vagy száz apró démon tanyázott a dolgozószobában. Egymás hegyén–hátán kuporogtak, minden rendelkezésre álló helyet elfoglalva, akár a dinnyében a magok, vagy mogyorószemek a zacskóban. Egymás arcába tapostak, egymás hasába fúrták könyöküket, olyan zsúfoltságban, hogy a szőnyeg egyetlen centimétere se látszott tőlük. Nagy szemeket meresztve gubbasztottak az íróasztalon, fürtökben lógtak a lámpákon meg a könyvespolcokon, és nem egy a levegőben lebegett. Némelyikük a másik hatalmas orrán egyensúlyozott, mások társaik valamely végtagjába kapaszkodtak. Akadt köztük olyan, amelyiknek hatalmas teste és hozzá narancsméretű feje volt, több példány pedig ennek az ellentétét produkálta. Volt farkuk, szárnyuk, szarvuk, bibircsókjuk, fölös számban nőtt karjuk, szájuk, lábuk és szemük. Tobzódtak a pikkelyekben, a bozontos szőrben, a képtelenebbnél képtelenebb kinövésekben. A legtöbbnek foga volt, néhánynak csőre, másoknak szívókorongja. A legkülönbözőbb színekben pompáztak, gyakran egészen furcsa kombinációkban. És mindannyian igyekeztek nyugton maradni, bizonyára, hogy elhitessék, nincsenek is ott. Látható erőfeszítéssel próbáltak mozdulatlanná dermedni, csak a farkuk meg a szárnyuk remegett, és fékezhetetlen szájuk rángatózott. Amint azonban a fiú feltette a szemüveget, a démonok rájöttek, hogy láthatóvá váltak, és kéjes rikkantással rávetették magukat. A fiú felordított, nekitántorodott az ajtónak, és összeesett. Két karjával próbálta védeni a fejét, s közben leverte orráról a szemüveget. Vakon hasra fordult, és összegömbölyödött, miközben szárnyak, pikkelyek és éles karmocskák rettenetes zaja korbácsolta a dobhártyáját. Ott feküdt még húsz perccel később is, amikor a mestere megérkezett, és elküldte a koboldokat. Felvitték őt a szobájába. Egy álló napig egy falatot sem evett. További egy hétig csak bámult maga elé, és egy szót se szólt. Végül aztán visszanyerte beszédképességét, és folytathatta a tanulást. Mestere nem emlegette fel az incidenst, de elégedett volt az eredményével – a gyűlölettel és félelemmel, amit abban a napfényes szobában sikerült tanítványába plántálnia. Ez Nathaniel legkorábbi élményeinek egyike volt. Soha senkinek nem mesélt róla, de az eset örökre befészkelte magát a szívébe, akár egy sötét árnyék. Hatéves volt, amikor ez történt vele. Bartimaeus
6 Az olyan erőteljesen mágikus tárgyakkal, mint a szamarkandi amulett, az a gond, hogy sajátos, lüktető aurájuk[15]; miatt olyan feltűnőek, mint temetésen a pucér ember. Tisztában voltam vele, hogy Simon Lovelace szökésemről értesülve nyomban kiküldi nyomozóit, akik az árulkodó lüktetést [16] keresik majd, s nyilván minél tovább maradok egy helyen, annál nagyobb eséllyel bukkannak rám. Tudtam, hogy a fiú hajnal előtt nem fog megidézni , s valahogy túl kellett élnem az addig hátralevő néhány órát. Vajon mit küld utánam a mágus? Azt valószínűtlennek tartottam, hogy még több olyan erős dzsinn állna a szolgálatában, mint Fakarl és Dzsabor, de gyengébb szolgákból bizonyára jó néhányat riadóztatni tudott. Fóliótokkal és hasonlókkal egyébként fél kézzel is elbánok, de ha nagy számban érkeznek, [17] és én kimerült vagyok, akkor kínos helyzetek adódhatnak. Miután szárnyszaggató sebességgel elhagytam Hampsteadet, egy lakatlan Temze–parti ház eresze alatt kerestem menedéket. Ott tollászkodtam egy kicsit, és közben az eget figyeltem. Kisvártatva hét, alacsonyan repülő kis piros fénygömb haladt át a látóteremen. Mikor a folyó közepe fölé értek, csoportjuk felbomlott: három továbbrepült délfelé, kettő nyugatnak, kettő pedig keletnek fordult. Mozdulatlanul meglapultam a tető árnyékában, de nem kerülte el a figyelmem, hogy az amulett különösen erős lüktetést bocsátott ki, mikor a legközelebbi kutatógömb eltűnt a folyó fölött. Ez nyugtalanított. Átrepültem hát a túlsó partra, ahol épp akkor épült egy elegáns folyóparti lakópark jómódú varázslók számára. Egy toronydaru derekán telepedtem le. Öt percig csend volt és nyugalom. A folyó cuppogva örvénylett a rakpart sáros cölöpjei körül. Felhők úsztak át a hold előtt Azután egyszerre undok zöld fény áradt ki a túlparti, lakatlan ház ablakain. Odabent görnyedt árnyékok mozogtak, a helyiségekben kutatva. Semmit nem találtak; a fény besűrűsödött, és fénylő köd formájában kigomolygott az ablakokon, hogy aztán szanaszét fújja a szél. A ház újra sötétbe burkolózott. Én szárnyra kaptam, és utcáról utcára suhanva elrepültem délfelé. [18] Fél éjszakán át folytattam ezt az idegtépő londoni városbújócskát. A vártnál sokkal több gömb cirkált a légtérben (nyilván több varázsló idézte meg őket), és csapataik időről időre felbukkantak fölöttem. Az állandó helyváltoztatás viszonylagos biztonságot garantált, de két alkalommal még így is majdnem elkaptak. Egy irodaház megkerülése közben kis híján összeütköztem egy szemberepülő gömbbel; utána pedig épp kimerülten gubbasztottam a Green Park egyik nyírfáján, amikor egyikük váratlanul rám bukkant. Szerencsére mindkét alkalommal sikerült kereket oldanom, mielőtt megérkezett az erősítés. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kifogyjak a szuszból. Az anyagi test folyamatos fenntartása és cipelése rengeteg értékes energiát emésztett fel. Úgy döntöttem hát, hogy változtatok a taktikán – keresek egy olyan helyet, ahol egyéb mágikus kisugárzások elnyomják az amulett lüktetését. Ideje volt elvegyülnöm a százfejű szörnyetegben, a piszkos posványban – azaz az emberek között. Mire rá nem viszi a dzsinnt a szükség! Visszarepültem a belváros közepébe. A Trafalgar Square–en a turisták tarka áradata még e késői órán is körülhömpölyögte Nelson admirális emlékoszlopát. Az emberek olcsó varázstárgyakat vásároltak az oroszlánok között felállított standokon, s a térről mágikus impulzusok zavaros tömkelege
áradt a magasba. Ennél jobb búvóhelyet keresve se találhattam. Az éjszakai égből tollas villám csapott a mélybe s tűnt el két árusbódé között. Ugyanott a következő pillanatban egy szomorú szemű, egyiptomi fiú bukkant fel. Farmernadrágot, fekete bomberdzsekit és fehér pólót viselt, hozzá fehér edzőcipőt, aminek minduntalan kibomlott a fűzője, ahogy a fiú utat tört magának a tömegben. Az amulett szinte égette a mellkasomat. A medál egyenletes időközönként kis hőhullámokat bocsátott ki magából, méghozzá dupla löketekben, akár a szívverés. Mohón fohászkodtam, hogy a jelet elnyelje a rengeteg közeli aura. Az itteni mágia jelentős része értéktelen szemfényvesztés volt. A téren működési engedéllyel rendelkező sarlatánok csapata árulta a vacak bűbájokat [19] és a hatóságok által szabadon hozzáférhetővé nyilvánított csecsebecséket. Az ámuldozó észak–amerikai és japán turisták lelkesen turkáltak a színes kövek és talmi ékszerek között; otthon maradt rokonaik születési csillagjegyén töprengtek, és hallgatták a nagyhangú árusok kitartó rábeszélését. Ha nem villogtak volna a vakuk, akár azt hihettem volna, hogy Karnakban vagyok. Alkuk köttettek, vidám kiáltások harsantak, mindenki mosolygott. A jelenet a hiszékenység és a mohóság időtlen élőképe volt. Akadt azonban olyasmi is a téren, ami nem volt bóvli. Itt–ott komolyabb képű emberek álltak kisebb, zárt sátrak előtt, amelyekbe egyenként engedték be az érdeklődőket. Ezekben nyilván valódi értéket képviselő tárgyakat kínáltak eladásra, ugyanis kivétel nélkül mindegyik sátor körül apró szellemek strázsáltak. A feltűnés elkerülése végett ezek az őrök álcázták magukat – többségükben galambnak. Ügyeltem rá, hogy ne menjek a közelükbe, hátha valamelyik szemfülesebb, mint amilyennek látszik. Néhány varázsló is sétált a forgatagban. Ők szinte biztosan nem vásárolni jöttek a térre; inkább a whitelhalli kormányhivatalok alkalmazottai lehettek, akik az éjszakai műszak közepén kijöttek levegőzni egy kicsit. Egyiküknek (aki elegáns öltönyt viselt) egy második síkbeli kobold ugrált a sarkában; a többit (akik szegényesebb öltözetűek voltak) füstölők aromája, áporodott verejtékszag és gyertyaviasz árulkodó illata lengte körül. A rendőrség is képviseltette magát a tömegben. Jó néhány egyszerű utcai zsaru volt ott, meg két markáns arcú, szőrös alak az éjszakai rendőrségtől. Ez utóbbiak épp csak annyira mutatták meg magukat, hogy elriasszák a bajkeverőket. Körös–körül ragyogó fényszórójú autók robogtak, parlamenti irodájukból a klubba szállítva a minisztereket és más magasabb beosztású varázslókat. Egy egész birodalomra kiterjedő hatalmi gépezet főtengelyének közvetlen közelében voltam, s úgy véltem, némi szerencsével itt észrevétlen maradhatok mindaddig, amíg meg nem idéznek. De sajnos én sem vagyok tévedhetetlen. Odaballagtam egy különösen silány árukkal megrakott standhoz, és áttekintettem a kínálatot. Ekkor támadt először az a furcsa érzésem, hogy figyelnek. Kissé oldalt fordítottam a fejem, és a sokaságba pillantottam. Jellegtelen tömeget láttam. Végigfutottam a síkokon. Egyiken se leselkedett rám veszély: ostoba embercsorda vett körül. Ismét a stand felé fordultam, s szórakozottan a kezembe vettem egy varázstükröt, azaz egy olcsó üveglapot, aminek rózsaszín műanyag keretét varázspálcák, macskák és hegyes süvegek alig kivehető domborképe díszítette. És újra éreztem! Ezúttal egész felsőtestemmel megfordultam. Közvetlenül mögöttem rés támadt a turisták tömegében, s azon át megpillantottam egy alacsony, kövér varázslónőt, egy csapat gyereket, akik egy standot álltak körül, és egy rendőrt, aki gyanakodva méregette őket. Én látszólag a legkevésbé se érdekeltem senkit. Csakhogy éreztem, amit éreztem – elhatároztam, hogy legközelebb résen leszek. Érdeklődést mímelve folytattam a tükör tanulmányozását. „Ajándék Londonból, a mágusvilág fővárosából! – harsogta a felirat a hátoldalon. – Made in Taiw…” Ekkor újra jött az érzés. Egy macskánál is fürgébben pördültem meg, és – siker! Elkaptam a bámészkodók tekintetét. Ketten voltak, egy fiú és egy lány a gyerekcsapatból. Nem hagytam nekik időt rá, hogy lesüssék a szemüket. A fiú tizenöt év körüli lehetett; arcát mitesszerek borították. A lány kisebb volt – annál meglepőbben hatott kemény és hideg tekintete. Farkasszemet néztem velük. Mit féltem volna tőlük? Hisz’ egyszerű halandók voltak, nem láthatták, mi vagyok. Hadd bámuljanak. Néhány másodperc múltán nem bírták tovább, elfordították pillantásukat. Vállat vontam, és továbbindultam. Az árus köhintése állított meg. Óvatosan visszahelyeztem a varázstükröt a helyére, megeresztettem egy bárgyú vigyort az árus felé, és továbbálltam. A gyerekek a nyomomba szegődtek. Amikor a következő bódénál megálltam, egy vattacukorárus mögül figyeltek. Csapatban vonultak, öten vagy hatan, nem láttam pontosan. Mit akarhatnak tőlem? Kizsebelni? Ha igen, miért épp engem? A téren tucat számra akadtak zsírosabb zsákmánnyal kecsegtető áldozatjelöltek. Amikor folytattam körutamat a téren, a gyerekek is továbbindultak. Furcsa volt. És idegesítő. Mire harmadszor is körbementünk a téren, elegem lett. Két rendőr már egy ideje figyelt minket, s félő volt, hogy előbb–utóbb megállítanak. Ideje volt olajra lépnem. Nem akartam az átkozott kölykök miatt még nagyobb feltűnést kelteni. Volt a közelben egy aluljáró. Leszaladtam a lépcsőn, el a metró bejárata mellett, és fel a túlsó oldalon, a tér központi részével szemben. A gyerekek eltűntek – talán még lent voltak az aluljáróban. Itt volt hát az alkalom az eltűnésre. Befordultam egy sarkon, elhaladtam egy könyvesbolt mellett, majd bevettem magam egy sikátorba. Ott aztán meglapultam a kukák között. Két autó haladt el a sikátor előtt. Üldözőimnek nyomuk se volt. Engedélyeztem hát magamnak egy röpke mosolyt. Azt hittem, leráztam a kölyköket. Tévedtem.
7 Az egyiptomi fiúcska kisétált a sikátorból, cikcakkban végigment néhány utcán, majd kiért a Trafalgar Square–ről sugárirányban kiinduló utak egyikére. Menet közben új tervet kovácsoltam. Hagyjuk a teret, ott túl sok a kölyök. De ha a közelben találnék alkalmas búvóhelyet, a gömbök akkor is nehezen tudnák azonosítani az amulett impulzusait. Akár egy kuka mögött is megvárhattam a hajnalt. Más lehetőségem nem is igen volt. Ahhoz, hogy megint szárnyra kapjak, már túlfáradt voltam. És nyugalomra vágytam, hogy töprenghessek. Megint jelentkezett a régi fájdalom. Ott lüktetett a mellkasomban, a gyomromban, a csontjaimban. Nem egészséges ilyen hosszú ideig egyetlen testbe [20] zárkózni. Sose értettem, hogy bírják ki az emberek ép ésszel egy életen át. Kitartóan baktattam a sötét, hideg utcán, és az ablakokon végigvonuló tükörképemet néztem. Az egyiptomi fiú összehúzta magát a szélben, kezét dzsekije zsebébe dugta, tornacipője talpa az aszfaltot sikálta. Ez a testtartás tökéletesen kifejezte bosszús hangulatomat. Az amulett minden lépésnél nekiütközött a mellkasomnak. Legszívesebben letéptem volna a nyakamból, belehajítottam volna a legközelebbi kukába, és kirobbanó dühvel köddé [21] váltam volna. De nem tehettem ilyet: a fiú parancsa megkötötte a kezem. Magamnál kellett tartanom az amulettet. Befordultam egy mellékutcába, ahol nem volt forgalom. Mindkét oldalon házak fenyegető, sötét tömege magasodott fölém. Nyomasztanak a városok,
majdnem annyira, mint a földalatti tartózkodás. London kiváltképp szörnyű – hideg, szürke, büdös és esős. Vágyat ébreszt bennem a déli tájak, a sivatag, a tiszta kék ég után. Baloldalt újabb, vizes karton– és újságpapírokban fulladozó Sikátor nyílt. Önkéntelenül végignéztem a síkokat, de nem láttam semmit. A hely megfelelőnek tűnt. Az első két kapualjat higiéniai okokból elvetettem. A harmadik száraz volt, leültem hát oda. Legfőbb ideje volt átgondolnom az éjszaka eseményeit. Mozgalmas este volt az biztos. A sápadt fiú, Simon Lovelace, az amulett, Dzsabor, Fakarl… Pokoli koktél. No de sebaj! Hajnalban leszállítom az amulettet, és búcsút mondok az egész társaságnak. Kivéve a fiút. Ő még csúnyán megkeserüli ezt. Aki miatt a nagy Uruki Bartimaeusnak egy West End–i sikátorban kell kuksolnia, az nem ússza meg szárazon. Először is kiderítem a nevét, aztán… Várjunk csak… Léptek zaja a sikátorban… Jó néhány pár cipő közeledik. Talán csak véletlen. Elvégre London nagyváros: emberek járnak–kelnek benne. A sikátorokban is. A közeledők bizonyára hazafelé tartanak, a legrövidebb úton. Ami véletlenül épp az én sikátoromon át vezet. Nem hiszek a véletlenekben. Visszahúzódtam a kapualj sekély homályába, és rejtő bűbájt vontam magamra. Fekete szálakból szőtt, sűrű háló hullott rám, beolvasztva anyagi testemet a sötétségbe. Vártam. A cipők közeledtek. Kik lehetnek azok? Az éjszakai rendőrség járőrei? Egy csapat mágus, akiket Simon Lovelace küldött? Lehet, hogy a gömbök mégiscsak kiszúrtak engem? Nem rendőrök voltak, és nem is mágusok – hanem a Trafalgar Square–i gyerekek. Öt fiú és a csapat élén a lány. Ráérősen bandukoltak, s közben jobbra–balra nézegettek. Nyugtalanságom kissé oldódott. Jól elrejtőztem, s ha nem így volna, akkor se kellene tartanom tőlük most, hogy senki nem lát minket. Igaz, a fiúk jó nagyra megnőttek, de akkor is csak farmeros–bőrdzsekis suhancok voltak. A lány is fekete bőrdzsekit viselt, és olyan nadrágot, ami térd alatt hihetetlenül bő volt. Annyi felesleges anyag volt benne, amiből egy törpének komplett nadrágra futotta volna. A gyerekek a szemetet rugdosva közeledtek felém. Egyszerre rádöbbentem, milyen gyanúsan hallgatag a társaság. A biztonság kedvéért újra ellenőriztem a többi síkot. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Hat tinédzsert láttam. Álcám mögött rejtőzve vártam, hogy elhaladjanak mellettem. A lány ment elöl, ő ért mellém elsőnek. Ásítottam egyet. Az egyik fiú megkocogtatta a lány vállát. – Itt van. – Kapjátok el. Mielőtt felocsúdhattam volna meglepetésemből, a három legmarkosabb suhanc beugrott a kapualjba, és rám vetette magát. Amint megérintették a rejtő bűbáj halóját, a szálak szétszakadtak, és semmivé foszlottak. Egy pillanatra elkábított a bőrszag, az olcsó dezodor és a verejtékbűz keverékének undok áradata. Rám ültek, püfölték a testemet, az arcomat. Egy szempillantás alatt kiszolgáltatott játékszert csináltak belőlem. Aztán összeszedtem magam. Elvégre mégis csak Bartimaeus vagyok. A fény– és hő kitörés egy pillanatra nappali világosságot varázsolt a sikátorban. A kapualjban a fal úgy festett, mintha lángszóróval perzselték volna meg. Őszinte csodálkozásomra a suhancok kitartottak. Ketten a csuklómat szorongatták, akár egy élő bilincspár, a harmadik pedig két kézzel átkulcsolta a derekamat Megismételtem a varázslatot, de kicsit erőteljesebben. A szomszéd utcában megszólaltak az autók riasztói. Bevallom, ezúttal arra számítottam, hogy három elszenesedett holttest csontos ölelésében találom magam. A fiúk azonban még mindig éltek, és zihálva kapaszkodtak belém. Valami itt nem volt rendjén. – Tartsátok erősen! – parancsolta a lány. Ránéztem, ő pedig rám. Egy kicsit magasabb volt, mint az én akkori megtestesülésem; fekete szeme és hosszú, fekete haja volt. A két másik fiú a két oldalán állt, akár egy pattanásos díszőrség. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Mit akartok? – sziszegtem. – Van valami a nyakadban. A lánynak a korához képest – úgy tizenhárom lehetett – meglepően higgadt, sőt parancsoló hangja volt – Ki mondta? – Már vagy két perce mindenki láthatja, te féleszű. Mikor elkaptunk, kiesett a pólód alól. – Vagy úgy. Az más. – Add ide! – Nem adom. A lány vállat vont – Akkor elvesszük. De az a temetésed lesz. – Fogalmad sincs róla, ki vagyok, igaz? – Könnyeden tálaltam a mondatot, egy kis fenyegető ízzel megfűszerezve. – Te nem vagy varázsló. – De nem ám! – vágta rá a lány. – Egy varázslónak lenne annyi esze, hogy ne húzzon ujjat a magamfajtával. – Továbbra is megfélemlítésre dolgoztam, bár a siker esélyét erősen csökkentette, hogy egy ütődött tejfelesszájú ölelgette a derekamat. A lány fagyosan vigyorgott. – Egy varázsló le tudna–e ilyen könnyen győzni téged, pokolfajzat? Ebben igaza volt. Kezdjük azzal, hogy egy varázsló tucatnyi bűbáj és pentagram védelme nélkül a közelembe se mert volna jönni. Ezen kívül koboldok segítségére lett volna szüksége, hogy megtaláljon a rejtő bűbáj mögött, és végül meg kellett volna idéznie egy nehézsúlyú dzsinnt, akit rám uszíthat. Ha egyáltalán meg meri tenni. Ez a lány és barátai viszont mindenfajta segítség nélkül véghezvitték mindezt, ráadásul játszi könnyedséggel. Megereszthettem volna egy nagy erejű detonációt vagy valamit, de túlfáradt voltam az ilyen látványos megoldáshoz. Úgy döntöttem, inkább tovább jártatom a számat. Hátborzongató kacajt hallattam. – Hah! Fél kézzel elbánok veletek, törpék! – Csak a szád jár. Taktikát váltottam.
– El kell ismernem, felcsigáztátok a kíváncsiságomat. Bátor dolog volt tőletek, hogy kiálltatok ellenem. Ha megmondjátok a neveteket és hogy mit akartok, megkíméllek benneteket. Mi több, akár segíthetek is nektek. Jó hasznát vehetitek bámulatos képességeimnek. Csalódottan láttam, hogy a lány a fülére szorítja kezét. – Ne kísérts sima szavakkal, démon! – kiáltott rám. – Úgy sem szedsz rá! – Bizonyára nem akartok az ellenségetekké tenni – folytattam békülékenyen. – A jóindulatommal többre mentek. – Nem érdekel se az egyik, se a másik – felelte a lány. – Csak az, amit a nyakadban viselsz. – Azt nem kaphatod meg. Ha nagyon akarod, megküzdhetünk, de akkor egyrészt csúnya sérüléseket fogsz elszenvedni, másrészt elég egy jelzés, és az éjszakai rendőrség emberei úgy elözönlik ezt sikátort, akár a gorgók. Az ő társaságukra nem vágytok, igaz? A lány arca megrándult. Tovább ütöttem hát a vasat – Ne légy naiv – folytattam. – Gondolj bele: az értékes tárgy, amit el akartok rabolni tőlem, egy rettegett varázsló tulajdona. Ha csak hozzáértek, felkutat benneteket, és kiszögezi a bőrötöket a háza ajtajára. Vagy a fenyegetés hatott vagy a naivitás emlegetése, mindenesetre a lány elbizonytalanodott – ezt a fintora árulta el. Próbaképpen megmozdítottam az egyik könyökömet. A hozzá tartozó suhanc nyögött egyet, és keze megfeszült a csuklómon. Néhány utcával odébb felvijjogott egy sziréna. A lány és testőrei nyugtalan pillantásokat küldtek a sikátor sötétjébe. A homályba borult égből néhány csepp eső hullott ránk. – Elég volt ebből! – szólt a lány, és egy lépést tett felém. – Vigyázz! – figyelmeztettem. Felemelte a kezét. Miközben így tett, én lassan kinyitottam a számat. A lány a nyakamban függő lánc felé nyúlt. Egy szempillantás alatt tátott szájú nílusi krokodillá változtam, s a szemtelen kéz felé haraptam. A lány felsikoltott, és hihetetlen gyorsasággal visszahúzta a kezét. Rút fogaim így is szinte súrolták a körmét. Újra felé kaptam, s közben ficánkolva igyekeztem kiszabadulni a suhanckezek szorításából. A lány sikoltott, megbotlott, és beleesett egy szeméthalomba, magával rántva egyik testőrét is. Hirtelen átváltozásom meglepte a három smasszert, főleg azt, amelyik pikkelyes derekamon csimpaszkodott. Az ő szorítása lazult, de a másik két suhanc még mindig kitartott. Izmos farkamat balra majd jobbra lendítettem hát, és sikerült is kemény csapást mérnem rájuk. Egyszeriben leesett rólam a kezük. A lány talpon maradt testőre hamar felocsúdott meglepetéséből. Benyúlt a dzsekije zsebébe, és mikor kihúzta a kezét, valami megcsillant benne. Miközben felém dobta a fegyvert, ismét átváltoztam. A nagyból (krokodil) kicsivé (róka) való átalakulás remek ötlet volt, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom. A vastag bőrön fogást kereső hat kéz egyszerre az üres levegőt markolászta, miközben a vörös szőrcsomó és a négy fürge tappancs lehuppant a földre. Ugyanabban a pillanatban a suhanó tárgy áthaladt a térnek azon a pontján, ahol az előbb még a krokodil torka volt, majd belefúródott a vasajtóba. A róka a nedves macskakövön csúszkáló tappancsokkal eliramodott a sikátor vége felé. Valahol szemközt éles sípszó hangzott fel. A róka megtorpant. Az ajtókon és falakon fénykörök szaladtak végig. A lámpákat dobogó lábak követték. Már csak ez kellett! Megérkezett az éjszakai rendőrség. Mikor az egyik fénycsóva felém vette az irányt, fürgén beleugrottam egy műanyag kukába. Fej, test, bozontos farok – sorban eltűntek. A fénykör átsiklott a kuka fölött, és folytatta útját a falon. Kiabáló, sípoló férfiak érkeztek, s futottak tovább arra, ahol a lányt és barátait hagytam. Azután morgás ütötte meg a fülemet, és szúrós szagot éreztem, majd egy jókora, kutyához hasonlatos valami rohant el mellettem, bele az éjszakába. A zaj visszhangozva távolodott. A róka egy kilyukadt, levet engedő szemeteszsák és egy rekesz ecetszagú, üres üveg között lapulva hegyezte a fülét. A kiáltozás és sípolás távoli zsivajjá torzult – a róka úgy hallotta, mintha vonyítássá olvadt volna össze. Azután a zaj végképp elenyészett. A sikátorban teljes lett a csend. A róka még sokáig mozdulatlanul feküdt bűzös búvóhelyén.
Nathaniel
8 A
magának való, kissé mogorva természetű Arthur Underwood közepes rangú varázsló volt. A belső elhárításnál dolgozott, s Highgate–ben, egy magas, György–korabeli házban lakott a feleségével, Marthával. Mr. Underwoodnak sosem volt tanítványa, és nem is vágyott rá, hogy legyen. Az egyedül végzett munka tökéletesen megfelelt neki, mindazonáltal tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb a többi mágushoz hasonlóan kénytelen lesz befogadni egy gyermeket a házába. Az elkerülhetetlen végül be is következett: egy napon megérkezett a Munkaügyi Minisztériumtól a rettegett felszólító levél. Mr. Underwood mogorva beletörődéssel teljesítette kötelességét, s a megjelölt napon elment a minisztériumba, hogy átvegye a névtelen koloncot. Felment a gránitoszlopok között nyújtózó márványlépcsőn, és belépett a visszhangos előcsarnokba. Az hatalmas, jellegtelen helyiség volt; a kétoldalt sorakozó ajtók között hivatalnokok jártak–keltek, cipőik halkan, tisztelettudóan koppantak a kövön. A csarnok túlsó végében két hajdani munkaügyi miniszter életnagyságnál nagyobb szobra magasodott, közéjük beszorítva pedig egy papírhegyekkel megrakott íróasztal állt. Mr.. Underwood egyenesen odasietett. Csak mikor közvetlenül az asztal elé ért, akkor látta meg az aktatornyok mögött megbúvó, pöttöm hivatalnok mosolygós arcát. – Üdvözlöm, uram! – köszönt az ügyintéző. – Underwood alminiszter vagyok. A tanítványomért jöttem. – Értem, uram. Már vártuk önt. Ha aláírna néhány papírt… – A hivatalnok kutatni kezdett az egyik irat halomban. – Egy perc az egész. Utána bemehet a fiúért a nappali őrzőbe. – Tehát fiúról van szó. – Igen, egy ötéves fiúról. Jó eszű gyerek, legalábbis a teszteredményei azt igazolják. Most persze egy kicsit zaklatott… – Az ügyintéző végre megtalálta a keresett iratokat, és tollat húzott elő a füle mögül. – Kérem, szignáljon minden lapot, és a szaggatott vonalon írja alá. Mr. Underwood széles mozdulattal meglengette a tollat. – A szülei… már elmentek, ha jól értem. – Igen, uram. Hanyatt–homlok elszaladtak, ha szabad így fogalmaznom. A szokásos népség: fogják a pénzt, és már itt sincsenek. Jóformán el se köszöntek a gyerektől. – A szokásos biztonsági intézkedések…? – A születési dokumentációt kiemeltük és megsemmisítettük, a gyereket pedig felszólítottuk, hogy felejtse el, vagy legalábbis senkinek ne árulja el a polgári nevét. A gyerek most hivatalosan előélet nélkülinek minősül. Mindent az elejéről kezdhet vele, uram. – Értem. – Mr. Underwood sóhajtva odakanyarította az utolsó aláírást is a papírra, majd visszaadta azt. – Ha végeztünk, elmennék a gyerekért. Végigment néhány néptelen folyosón, majd egy nehéz, betétes ajtón át belépett egy színes falú helyiségbe, ami a boldogtalan gyerekek szórakoztatása végett zsúfolásig tele volt játékokkal. Egy fintorgó hintaló és egy hegyes süvegű műanyag varázslóbaba között meg is találta, akit keresett: egy vézna, sápadt fiúcskát. A gyerek, akinek a szeme vörös volt a sok sírástól, üres tekintettel nézett fel a varázslóra. Mr. Underwood megköszörülte a torkát. – Underwood vagyok, a mestered. Most kezdődik el az igazi életed. Velem jössz! A fiúcska hangosan szipogott, s vészjóslóan rángatózni kezdett az álla. Ezt Underwood is észrevette. Idegenkedését legyőzve kézen fogta hát a gyereket, talpra segítette, s elindult vele a visszhangos folyosókon az épület előtt várakozó autója felé. A hazaúton a varázsló kétszer is megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de könnyes hallgatásba ütközött. Ez cseppet se tetszett neki, ingerült horkantással feladta, és bekapcsolta az autórádiót, hogy meghallgassa a krikett eredményeket. A fiúcska némán gubbasztott a hátsó ülésen, és a térdét bámulta. Underwood felesége az ajtóban várta az érkezőket. Egy tál süteményt meg egy bögreforró csokoládét tartott a kezében, s egyenesen a meghitt hangulatú nappaliba terelte a gyereket, ahol a kandallóban barátságos tűz lobogott. – Egyetlen értelmes szót se lehet kihúzni belőle, Martha – jelentette mogorván Underwood. – Hallgat, mint a sült hal. – Csodálod? Hisz halálra van rémülve szegényke! Bízd őt csak rám! Mrs. Underwood alacsony, gömbölyded asszony volt; hófehér haját egészen rövidre nyírva hordta. Leültette a fiúcskát a kandalló elé, és megkínálta süteménnyel. A gyerek rá se nézett. Eltelt vagy fél óra. Mrs. Underwood kitartóan csevegett, beszélt mindenről, ami csak eszébe jutott. A gyerek ivott egy kis csokoládét, és majszolt egy keveset a süteményből, de különben némán meredt a tűzbe. Mrs. Underwood végül elhatározta, hogy hatékonyabb módszerhez folyamodik. Leült a gyerek mellé, és átkarolta a vállát. – Kössünk egyezséget, kis drágám – szólt. – Tudom, hogy azt mondták, senkinek ne áruld el a neved, de velem kivételt tehetsz. Hogyan ismerhetnélek meg alaposabban, ha csak „fiacskámnak” szólíthatlak? Nos, ha elárulod a neved, én is megmondom az enyémet – persze szigorú titoktartás mellett. Mit szólsz hozzá? Ez bólintás volt? Jól van. Én Martha vagyok, te pedig… Halk szipogás, még halkabb hang: – Nathaniel. – Nagyon szép neved van, drágám. Ne félj, senkinek nem árulom el. Ugye, máris jobban érzed magad? Egyél még egy süteményt, Nathaniel, azután megmutatom a szobádat. Miután a gyerek evett, megmosakodott és ágyba került, Mrs. Underwood visszatért férjéhez, aki a dolgozószobájában tevékenykedett. – Végre elaludt – jelentette. – Nem lennék meglepve, ha sokkot kapott volna. Így eldobni egy gyereket… Felháborító eljárásnak tartom, hogy gyerekeket ilyen fiatalom elszakítanak a családjuktól. – Mindig is így volt ez, Martha. Szükség van tanoncokra, és valahonnan szerezni kell őket. – Mr. Underwood szándékosan fel se nézett a könyvéből. Az asszony nem törődött a néma célzással. – Engedélyezni kellene, hogy a szüleinél lakjon – folytatta. – Vagy, hogy legalább néha meglátogathassa őket. Mr. Underwood fáradt sóhajjal letette a könyvet. – Nagyon jól tudod, hogy ez lehetetlen. El kell felejtenie a születésekor kapott nevet, máskülönben kiszolgáltatja magát a jövőbeni ellenségeinek. Márpedig hogy felejthetné el a nevét, ha kapcsolatot tart a szüleivel? Megjegyzem, senki nem kényszerítette a házaspárt, hogy váljanak meg a kölyküktől.
Nem kellett nekik a gyerek, ez az igazság, Martha, különben nem jelentkeztek volna a hirdetésre. Pontosan ismerték a feltételeket. Mindenki megkapja, amit akar: a szülők a jelentős összegű kárpótlást, a gyerek a lehetőséget arra, hogy a legmagasabb szinten szolgálja a hazáját, az állam pedig a szükséges tanoncot. Ilyen egyszerű. Mindenki jól jár. – De akkor is… – Én is túléltem, Martha. – Mr. Underwood ismét a kezébe vette a könyvet. – Sokkal emberségesebb lenne, ha a varázslóknak lehetne saját gyerekük. – És jönnének a rivális dinasztiák, a családi szövetségek… Vérfürdőbe torkolna a dolog. Olvass bele a történelemkönyvekbe, Martha, nézd meg, mi történt Itáliában. Még egyszer mondom, ne aggódj a gyerek miatt. Fiatal még, gyorsan felejt. Menj inkább, készíts valami vacsorát! Underwoodék lakhelye az a fajta ház volt, ami az utcafront felől nézve egyszerű, méltóságteljes, nem túl nagy épület benyomását kelti, de mélységében jelentős tereket rejt, s teli van lépcsőkkel, folyosókkal meg köztes emeletekkel. A háznak alapjában véve öt fő szintje volt: a pince, teli bortároló polcokkal, gombásládákkal és aszalódó gyümölcsökkel; a földszint, ahol a fogadószoba, az ebédlő, a konyha és a télikert kapott helyet; két emelet, melyeket fürdőszobák, hálók és dolgozószobák foglaltak el; és legfelül a tetőtér. Itt aludt Nathaniel a fehérre meszelt, meredek tetőgerendák alatt. A fiút minden hajnalban a cserepeken üldögélő galambok burukkolása ébresztette fel. A tetőn volt egy szűk világítóablak; ha Nathaniel felállt egy székre, láthatta a szürke, eső mosta, londoni horizontot. A ház dombtetőn állt, így jó kilátás nyílt a városra: derűs időben el lehetett látni egészen a távoli Kristálypalotáig. A szoba berendezését egy olcsó, furnérozott szekrény, egy kis komód, egy asztal, egy szék és egy alacsony könyves szekrényke alkotta. Mrs. Underwood hetente egyszer friss kerti virágokat hozott az asztalon álló vázába. A varázsló felesége nemcsak az első rémes napon vette pártfogásába Nathanielt, hanem azóta is mindig szeretettel bánt vele. Ha maguk voltak a házban, gyakran szólította igazi nevén a fiút, nem törődve férje tiltakozásával. – Tudnod se volna szabad a kölyök nevét – zsörtölődött Mr. Underwood. – Szigorúan tilos! Veszélybe sodorhatod vele! Tizenkét éves korában, ha majd nagykorú lesz, megkapja az új nevét, s attól fogva élete végéig azon fogja ismerni őt a világ –mint férfit, és mint varázslót. De addig is felelőtlenség … – Ki tudhatná meg? – ellenkezett Mrs. Underwood. – Senki! Szegény gyereket pedig jobb kedvre derítem vele. Az asszony volt az egyetlen, aki a nevét használta. Oktatói Underwoodnak titulálták a mestere után, a mester maga pedig egyszerűen kölyöknek szólította. Nathaniel őszinte odaadással hálálta meg Mrs. Underwood jóindulatát, és mindenben követte a tanácsait. A házban töltött első hét után Mrs. Underwood ajándékot vitt fel Nathaniel szobájába. – Ez a tied lehet – mondta. – Elég régi és nem is olyan szép, de gondoltam, talán tetszeni fog neked. Az ajándék egy festmény volt: csónakokat ábrázolt, melyek felfelé haladtak egy kis folyón. A folyó széles, sík vidéken, iszapos lapályok közt kanyargott. Az évtizedek során a lakk annyira megsötétedett a képen, hogy a részleteket már alig lehetett kivenni, Nathaniel mégis azonnal megszerette a festményt. Csillogó szemmel nézte, ahogy Mrs. Underwood felakasztotta az asztal fölötti falra. – Varázsló leszel, Nathaniel – magyarázta az asszony. – Ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami egy gyereket érhet. A szüleid hatalmas áldozatot hoztak: lemondtak rólad, hogy erre a nemes sorsa juthass. Ne sírj, kis drágám! Erősnek, kitartónak kell lenned, és meg kell tanulnod mindent, amit az oktatóid előírnak számodra. Ezzel tartozol a szüleidnek és magadnak. Gyere csak az ablakhoz! Állj fel erre a székre! Jól van… És most nézz arrafelé! Látod azt a kis tornyot ott a távolban? – Azt? – Nem, az egy irodaház, drágám. Azt a kis barnát, ott, a baloldalon. Igen, azt. Az a Parlament, drágám, oda járnak a legkiválóbb mágusok, onnan kormányozzák Nagy–Britanniát és a birodalmunkat. Mr. Underwood is ott dolgozik. Ha szorgalmas leszel, és mindenben engedelmeskedsz a mesterednek, egyszer majd te is ott dolgozhatsz, és akkor nagyon büszke leszek rád. – Értem, Mrs. Underwood. – Nathaniel olyan erősen bámulta a tornyot, hogy a szeme is belefájdult. Az agyába akarta vésni a helyét. A Parlamentben fog dolgozni… Igen, szorgalmasan fog tanulni, hogy Mrs. Underwood büszke lehessen rá. Az idő és az asszony istápolása lassan elcsitította Nathaniel honvágyát. Szüleinek emléke megfakult, s a fájdalom is egyre kevésbé kínozta, mígnem végül szinte el is felejtette, mennyit szenvedett egykor. A szigorú időbeosztás, a kimerítő munka is segítette a folyamatot: rendszeres tevékenységei szinte az egész napját kitöltötték, kevés időt hagyva a búslakodásra. Hét közben napi programja azzal kezdődött, hogy Mrs. Underwood kettőt koppintott a szobája ajtaján. – Tea a lépcső tetején. A szájadnak szánom, nem a lábadnak. Ez a rituálisan ismételt figyelmeztetés onnan származott, hogy Nathaniel egyik reggel, mikor álomittasan kitántorgott az ajtón, hogy lemenjen a fürdőszobába, fájdalmas kapcsolatot létesített a lába és a bögre között. Ennek következtében a forró tea beterítette a falat, s a folt még évek múltán is meglátszott. Szerencsére Mr. Underwood nem értesült a balesetről – soha nem ment fel ugyanis a tetőtérbe. A felső emeleti fürdőszobában elvégzett mosakodás után Nathaniel inget, szürke nadrágot, szürke térdzoknit és csinos, fekete cipőt húzott. Télen, ha hideg volt a házban, felvette még a vastag kardigánt is, amit Mrs. Underwood vásárolt neki. A fürdőszobában a nagytükör előtt gondosan megfésülködött, és végigmérte a sovány, sápadt képű, ápolt fiút, aki a tükörből nézett vissza rá. Utána a hátsó lépcsőn lement a konyhába, hóna alatt a tanszereivel. Amíg Mrs. Underwood kukoricapelyhet rakott elé, és pirítóst készített számára, megpróbálta befejezni az este félbehagyott házi feladatokat. Az asszony nemegyszer segített is neki a munkában. –Azerbajdzsánnak? Ha jól emlékszem, Baku a fővárosa. – Paku? –Baku. Nézd meg az atlaszban! Mihez kell ez az adat? –Mr. Purcell azt mondta, a héten meg kell tanulnom a Kaspi–tenger körüli országokat. – Ne lógasd az orrod! Kész a pirítós… Tisztában kell lenned az alapokkal, mielőtt elkezded tanulni az érdekes dolgokat. – De ez olyan unalmas! – Szerinted. Én jártam Azerbajdzsánban. Baku egy kicsit koszos, viszont ott van az afrita kutatás egyik fő központja. – Mik azok a friták? – Afriták. Tűzdémonok. Ők a szellemek második legerősebb rendje. Az azerbajdzsáni hegyekben igen erős a tüzelem jelenléte. Ott született a Zoroaszter vallás is, amelynek követői a minden élőben megtalálható isteni tüzet imádják… Ha a csoki reszeléket keresed, ott van a gabonapelyhes doboz mögött. – Találkozott dzsinnel, amikor ott járt, Mrs. Underwood? – Nem kell Bakuba utazni, hogy dzsinnel találkozz, Nathaniel – és ne beszélj tele szájjal. Csupa morzsa lesz a terítő. Nem, a dzsinnek eljönnek hozzád, főleg, ha itt laksz Londonban. – És mikor fogok afritával találkozni? – Ha van egy kis eszed, még jó sokáig nem. Siess, fejezd be az evést! Mr. Purcell már biztosan vár rád.
Reggeli után Nathaniel összeszedte a könyveit, és felment az első emeleti tanulószobába, ahol már valóban várt rá Mr. Walter Purcell. A tanár fiatal, de már ritkuló hajú, szőke férfi volt. Szokása volt gyakorta simogatni a fejét, abban a reményben, hogy el tudja rejteni koponyájának tar részeit. Kissé bőre szabott, szürke öltönyt hordott, és hozzá rémesebbnél rémesebb nyakkendőket. Ideges természetű volt, igen könnyű volt felzaklatni; ha például Mr. Underwooddal beszélt (mert néha kénytelen volt), egyenesen rángásai támadtak. Gyenge idegzetéből fakadó feszültségét Nathanielen próbálta levezetni. Ahhoz túl becsületes volt, hogy ok nélkül kínozza az okos és szorgalmas fiút; beérte annyival, hogy patáliát csapott minden apró hiba miatt – harapós volt, mint egy kiskutya. Mr. Purcel nem tanított mágiát Nathanielnek, mert ahhoz a legkevésbé sem értett. Más tantárgyakkal foglakoztak, elsősorban matematikával, modern nyelvekkel (franciával és csehvel), földrajzzal meg történelemmel, de a politikára is nagy súlyt fektettek. –Nos hát, ifjú Underwood – kezdte a szokásos megszólítással Mr. Purcell. – Mi a mi nemes kormányunk elsődleges célja? – Nathaniel tanácstalanul nézett. – Gyerünk már! Halljam! – Hogy kormányozzon? – Hogy megvédjen minket. Ne feledd, hogy országunk hadban áll. Még ma is Prága fennhatósága érvényesül a Bohémiától keletre fekvő vidéken, és nagy erőfeszítésünkbe kerül, hogy távol tartsuk a cseh hadakat Itáliától. Veszélyes időket élünk. Londonban nyüzsögnek a kémek és az agitátorok. Ha egyben akarjuk tartani a birodalmat, erős kormányra van szükségünk, az erő letéteményesei pedig a mágusok. Gondold csak el, mi lenne a hazával nélkülük! Elképzelni is szörnyű: közemberek gyakorolnák a hatalmat! Az ország káoszba süllyedne, és már jönne is az invázió. Csupán a vezetőink állnak köztünk és a teljes anarchia között. Arra kell törekedned, fiam, hogy a kormány tisztviselője légy, és becsületesen dolgozz a nemzetért. Ezt jól jegyezd meg. – Igen, uram. – A becsület a varázsló legfőbb erénye – folytatta Mr. Purcell. – A mágus nagyhatalom birtokosa, és bölcs belátással kell élnie vele. A múltban többször előfordult, hogy rosszindulatú varázslók megpróbálták legyőzni államunkat – de mindig vereséget szenvedtek. Miért? Mert az erény és az igazság a becsületes varázslók oldalán áll. – Ön mágus, Mr. Purcell? A tanár lesimította haját és sóhajtott. – Nem, Underwood. Engem… nem választottak ki. De szolgálom a hazát legjobb tudásom szerint. Nos… – Akkor ön közember? Mr. Purcell tenyerével az asztalra csapott – Itt én kérdezek! Fogd a szögmérőt! Áttérünk a geometriára. Röviddel nyolcadik születésnapja után Nathanid tanrendje kibővült. Elkezdett kémiát, fizikát és vallástörténetet, valamint számos további fontos nyelvet, például latint, arámit és hébert tanulni. A tanórák reggel kilenctől ebédig, azaz egy óráig tartottak. Akkor Nathaniel lement a konyhába, és magányosan elfogyasztotta a szendvicseket, amelyeket Mrs. Underwood fóliával letakarva odakészített neki. Délutánonként változatosabb volt a program. A hét két napján Nathaniel tovább tanult Mr. Purcellel. Másik két napon elvitték őt az uszodába, ahol egy nagydarab, sárhányó alakú bajszot viselő férfi alaposan megkínozta. Hasonló korú gyerekekből álló gyülevész csapat tagjaként Nathanielnek számtalan hosszt kellett leúsznia az összes elképzelhető stílusban. Az edzéseken túl félénk és kimerült volt ahhoz, hogy társaival beszélgessen, a többiek pedig bizonyára megérezték, kiféle–miféle, mert nem is próbáltak közeledni hozzá. Nathaniel tehát már ekkor, nyolcéves korában magára maradt. Még kétféle délutáni program fért a hétbe: zene (csütörtökön) és rajz (szombaton). A zeneórától Nathaniel még az úszásnál is jobban rettegett. Tanára, Mr. Sindra, hájas, hirtelen haragú ember volt, és járás közben remegett a tokája. Nathaniel mindig feszülten figyelte ezt a tokát: ha a remegés fokozódott, az közelgő dührohamot jelzett. A dührohamok pedig nyomasztó rendszerességgel érkeztek. Mr. Sindra tombolt, valahányszor Nathaniel elsiette a skálázást vagy belesült a kottaolvasásba – márpedig mindez gyakran előfordult. – Mondd meg nekem – üvöltötte Mr. Sindra –, hogyan akarsz megidézni egy lámiát ezzel a húrszaggatással!? Hogyan? Megáll az ember esze! Add ide! – Azzal kitépte a lantot Nathaniel kezéből, és saját terjedelmes mellkasához szorította. Aztán átszellemülten behunyta a szemét, és játszani kezdett. Édes dallam kelt szárnyra a tanulószobában. A kurta, kövér ujjak táncoló kolbászok módjára futkostak a húrokon. Odakint a fákon a madarak mozdulatlanná dermedve hallgatták a varázslatos muzsikát. Nathanielnek könnybe lábadt a szeme; agyába, mint megannyi kísértet, a távoli múltból érkezett emlékek úsztak be… – Tessék, most te játssz! – utasította Mr. Sindra, és Nathaniel visszakapta a lantot. Játszani kezdett; ujjai csetlettek–botlottak a húrokon. A kinti fáról tucatjával zuhantak le az elkábult madarak. Mr. Sindra álla úgy remegett, akár a puding. – Fakezű! Hagyd abba! Azt akarod, hogy a lámia felfaljon? Az a cél, hogy elbűvöld, nem az, hogy felbosszantsd! Tedd le azt a szerencsétlen hangszert, és vedd elő a furulyát! Furulya vagy lant, ének vagy sistrum, bármivel, próbálkozott is Nathaniel, kudarcaiért ordibálással büntették. Annál békésebb hangulatban teltek viszont a rajzórák, amelyeket Miss Lutyens tartott. A karcsú és kedves nő volt az egyetlen tanár, akivel Nathaniel őszinte tudott lenni. Mrs. Underwoodhoz hasonlóan Miss Lutyens se viselte el a „névtelenkedést”, és titokban megkérte Nathanielt, hogy mutatkozzon be. A fiú ezt habozás nélkül meg is tette. – Miért kell – kérdezte egy tavaszi délutánon, mikor a tanulószobában ültek, és az ablakon befúvó langyos szellő az arcukat simogatta –, miért kell egész idő alatt ezt a mintát másolnom? Nehéz is és unalmas is. Szívesebben rajzolnám le a kertet vagy ezt a szobát – vagy magát, Miss Lutyens. A tanárnő ránevetett Nathanielre. – A skiccelés művészeknek való, Nathaniel, meg gazdag kisasszonyoknak, akiknek nincs más dolguk. Belőled nem lesz se művész, se gazdag kisasszony. Te egészen más célból fogsz ceruzát ragadni. Mesterember leszel, afféle műszaki rajzoló, ezért képesnek kell lenned bármilyen mintát gyorsan, biztos kézzel és mindenekelőtt pontosan lemásolni. Nathaniel kedvetlenül bámulta az asztalon heverő lapot. Azon egy bonyolult ábra volt látható, amely összetett levelekből, virágokból és ezek közé beágyazott absztrakt alakzatokból állt. Nathanielnek el kellett készítenie a minta másolatát a rajzfüzetében, s bár már vagy két órája dolgozott, még a felével se volt készen. – De olyan értelmetlennek tűnik ez a munka – motyogta. – Semmiképp sem értelmetlen – felelte Miss Lutyens. – Mutasd csak a rajzod! Nem rossz, Nathaniel, nem rossz, de nézd csak! Nem gondolod, hogy ez a kupola egy kicsit nagyobb, mint az eredeti? Látod? Ezen a kocsányon pedig hagytál egy lyukat – ez elég súlyos hiba. – Csak apró hiba, hiszen a többi rendben van, nem? – Nem az a lényeg. Ha egy pentagramot másolnál le, és egy részét kifelejtenéd, az az életedbe kerülne. Ugye, nem akarsz még meghalni, Nathaniel? – Nem. – Akkor ne hibázz! Különben pórul jársz. – Miss Lutyens hátradőlt a széken. – Igazság szerint most azt kellene mondanom, kezdd elölről az egészet. – De Miss Lutyens! – Mr. Underwood pontosan ezt várná el. – A tanárnő habozva elhallgatott. – De a rémületedből ítélve második nekifutásra se sikerülne jobban a dolog. Mára befejeztük. Menj ki a kertbe, úgy látom, jót tenne neked egy kis friss levegő. Nathaniel számára a ház kertje az üdítő magányt és nyugalmat jelentette. Ott sosem kellett tanulnia, a kerthez nem fűződött semmilyen kellemetlen
emléke. Hosszú, keskeny terület volt, vörös téglából épített, magas fal határolta. Nyáridőben a falon futórózsa nyílt, a tövében hat almafa szórta fehér virágait a fűre. Közép tájt két rododendron bokor szelte át keresztben a kertet, s a mögöttük fekvő rész többé–kevésbé rejtve maradt a ház megannyi ablakszeme elől. Ott magas és nedves volt a fű, eltakarták az eget a szomszéd kertből átnyúló vadgesztenyefaágak, s a fal árnyékában zuzmó borította kőpad rejtőzött. A pad mellett villámot markoló férfi márványszobra állt. Az alak viktoriánus stílusú kabátot viselt, és hatalmas barkója volt, ami úgy állt ki az arcából, akár a rák ollója. A szobor meglehetősen viharvert volt, s vékony moharéteg borította, de még így is hatalmat és erőt sugárzott. Nathaniel mindig elgyönyörködött benne, sőt, egyszer meg is kérdezte Mrs. Underwoodot, hogy kit mintáz a szobor, de az asszony csak mosolygott. – Majd a mestered megmondja – felelte. – Ő mindent tud. A fiú azonban nem merte megkérdezni Mr. Underwoodot. Ezt a békés zugot, a kőpadot és az ismeretlen varázsló szobrát kereste fel Nathaniel, valahányszor lélekben fel akart készülni a találkozásra rideg és szigorú mesterével.
9 H
at– és nyolcéves kora között Nathaniel csak hetente egyszer, péntek délutánonként járt Mr. Underwoodnál. Ezeket a találkozásokat külön szertartás övezte. Nathaniel ebéd után felment megmosakodni és tiszta inget venni, majd pontosan fél háromkor megállt mestere első emeleti olvasószobájának ajtaja előtt. Hármat koppantott, mire egy hang kiszólt, hogy beléphet. Mr. Underwood mindig az utcára néző ablak előtt ült, egy fonott székben, háttal a fénynek. Arca gyakran árnyékba burkolózott. Mikor Nathaniel belépett, egy hosszú, sovány kar a szemközti fal mellett álló, párnákkal telerakott dívány felé intett. Nathaniel fogott egy párnát, a padlóra helyezte, és leült rá. Közben vadul kalapált a szíve, és minden idegszálával mestere szavaira koncentrált, nehogy véletlenül ne halljon meg vagy félreértsen valamit. Az első években Mr. Underwood többnyire beérte annyival, hogy ellenőrizte a fiú tanulmányi előmenetelét; kikérdezte a vektorokból, az algebráról vagy a valószínűség számítás alapjaiból; felszólította, hogy mondja el dióhéjban Prága történetét vagy sorolja fel franciául a keresztes háborúk fontosabb eseményeit. A feleletekkel szinte mindig elégedett lehetett, hisz Nathaniel jó eszű diák volt. Nagy ritkán előfordult, hogy Mr. Underwood egy intéssel elhallgattatta Nathanielt, és ő maga kezdett előadásba a mágia céljairól és korlátairól. – A varázsló hatalmat gyakorol – magyarázta. – A varázsló akaratától függően megváltoztatja környezetét. Ezt teheti önző vagy nemes indítékból. Cselekedetei lehetnek erényesek vagy gonoszak, de rossz varázsló csak egy van: a tehetetlen. Mit jelent a tehetetlenség, kölyök? Nathaniel összerezzent. – Az események fölötti uralom hiányát. – Úgy van. Ha a mágus ellenőrzése alatt tudja tartani az erőket, amelyeket céljai szolgálatába állít, akkor megőrzi… Mit őriz meg? Nathaniel előre–hátra hintázott a párnán. – Öhm… – Három szót várok. Használd a fejed! – Sérthetetlenség, titoktartás, erő. – Úgy van. Mi a nagy titok? –A szellemek, uram. –A démonok. Nevezd őket a nevükön! Mit nem szabad elfelejtenünk? – Azt, uram – felelte remegő hangon Nathaniel –, hogy a démonok gonoszak, és ha tehetik, ártanak nekünk. – Pontosan. Meg kell hagyni, páratlan emlékezőtehetséged van. De vigyázz, hogyan ejted ki a szavakat – hallottam, hogy megbicsaklott a nyelved. Ha a kritikus pillanatban rosszul mondasz ki egy szótagot, a démon könnyen kihasználhatja a hibádat. – Értem, uram. – Tehát a nagy titok a démonok ereje. A közemberek tudnak a létezésükről, s azt is tudják, hogy mi képesek vagyunk érintkezni a démonokkal – éppen ezért félnek annyira tőlünk! Nincsenek viszont tisztában a teljes igazsággal, ami nem más, mint hogy minden hatalmunk a démonokból fakad. Az ő segítségük nélkül hitvány szemfényvesztők, sarlatánok lennénk. Az egyetlen lényeges képességünk az, hogy meg tudjuk idézni a démonokat. Ha jól csináljuk, engedelmeskedniük kell nekünk. De ha akár csak a legcsekélyebb hibát követjük el, ránk támadnak, és ízekre szaggatnak minket. Borotvaélen táncolunk, kölyök. Hány éves is vagy? – Nyolc, uram. A jövő héten leszek kilenc. – Kilenc? Remek. Akkor a jövő héten elkezded rendes mágiái tanulmányaidat. Mr. Purcelltől továbbra is a közismereti alapokat tanulod, velem pedig ezen túl hetente kétszer találkozol. Elkezdjük átvenni rendünk legfőbb tantételeit. Ma azonban végezetül még mondd el a héber ábécét. Kezdheted. Mestere és tanítói útmutatása mellett Nathaniel igen jó ütemben haladt tanulmányaival. Napról napra beszámolt eredményeiről Mrs. Underwoodnak, csak hogy sütkérezhessen az asszony dicséretének fényében. Esténként a tetőablakon át megbámulta a Parlament tornyát jelző távoli, sárgás ragyogást, és arról a napról álmodozott, amikor majd felnőtt varázslóként, a nemes kormány tisztviselőjeként járhat oda. Két nappal a kilencedik születésnapja után Nathaniel épp reggelizett, amikor mestere belépett a konyhába. – Hagyd abba az evést, és gyere velem! Nathaniel engedelmesen követte a varázslót a folyosóra, majd abba a szobába, amit Underwood könyvtárként használt. A varázsló megállt egy széles könyvszekrény előtt, amin a legkülönfélébb méretű és színű kötetek sorakoztak. Volt köztük minden, régi, vaskos, bőrkötéses lexikonoktól a megsárgult, puha fedeles, misztikus jelekkel teleírt gerincű kötetekig. – Íme, az olvasnivalód a következő három évre – szólt a mágus, és megkopogtatta a könyvszekrény tetejét. – Tizenkét éves korodra ismerned kell ezeknek a könyveknek a tartalmát. A kötetek többsége középangol, latin, cseh és héber nyelven íródott, de van köztük néhány kopt nyelvű mű is az egyiptomi halotti rítusokról. Azokhoz használd a kopt szótárt, amit szintén megtalálsz itt. Önállóan kell olvasnod, nincs időm rá, hogy pátyolgassalak. Ami az idegen nyelveket illeti, Mr. Purcell majd segít a felkészülésben. Minden világos? – Igen, uram. Kérdezhetek valamit? – Tessék. – Ha az összes könyvet elolvastam, akkor mindent tudni fogok? Mármint mindent, ami ahhoz kell, hogy varázsló lehessek? Ez borzasztóan soknak tűnik. Mr. Underwood horkantva felnevetett, és szemöldöke a homloka tetejéig szaladt. – Nézz a hátad mögé! – mondta.
Nathaniel megfordult. Az ajtó mögött mennyezetig érő, hatalmas könyvszekrény állt. Kötetek százai voltak belezsúfolva, egyik vaskosabb és porosabb, mint a másik – egytől egyig olyan könyvek, amelyekről első ránézésre tudja az ember, hogy minden oldaluk két hasábban szedett bolhabetűkkel van teleírva. Nathaniel nyelt egyet. – Ha azokon is átrágtad magad – szólt szárazon a mágus –, akkor majd elmondhatod, hogy már tartasz valahol Azok a könyvek a jelentősebb démonok megidézéséhez szükséges rítusokat és varázsigéket tartalmazzák. Ilyesmivel majd csak tizenéves korodban kezdhetsz el foglalkozni, úgyhogy verd is ki őket a fejedből. Amit itt van… – Újra megkopogtatta a kisebbik könyvszekrényt. – … az tartalmazza az előkészítő ismereteket, annyi pedig egyelőre bőven elegendő számodra. És most gyerünk tovább! Átmentek egy laboratóriumba, ahol Nathaniel azelőtt sosem járt. Ott pecsétes, poros polcokon különféle színű folyadékokkal teli palackok és fiolák tömkelege sorakozott. Az üvegek némelyikében szilárd tárgyak is lebegtek. Nathaniel nem tudta megállapítani, hogy e tárgyak valóban torzak és különösek–e, vagy csak a palackok vastag, ívelt üvegfalán át szemlélve tűnnek olyannak. Mr. Underwood leült egy magas székre, ami egy egyszerű fa munkaasztal mellett állt, és intett Nathanielnek, hogy foglaljon helyet vele szemben. Azután kicsiny, hosszúkás dobozt tolt a fiú elé. Nathaniel kinyitotta, s egy kisméretű szemüveget talált benne. Egyszerre megrohanta egy régi emlék, és megborzongott. – Vedd már ki, kölyök! Ne félj tőle, nem harap. Jól van. És most nézz rám! Nézd meg a szemem – mit látsz benne? Nathaniel vonakodva felpillantott. Igencsak nehezére esett belenézni az öregember villogó, tüzes barna szemébe, s mikor megtette, az agya mintha megfagyott volna. Nem látott semmit – Nos? – Öh, öh… sajnálom, de nem… – A szembogaram körül nézd! Látsz ott valamit? – Öh… – Ej, te vaksi szamár! – Mr. Underwood dühösen felmordult, azzal lehúzta a bőrt a fél szeme alatt, felfedve a vöröslő nyálkahártyát. – Még mindig nem látod? Egy lencse, kölyök! Egy kontaktlencse! Itt van a szememen! Látod már? Nathaniel rémülten meresztette a szemét, és ezúttal valóban látott egy ceruzavonal vékonyságú halvány kört mestere szembogara körül. – Igen, uram – felelte gyorsan. – Igen, most már látom. – Épp ideje. Helyes. – A varázsló kihúzta magát. – Ha betöltöd a tizenkettedik életévedet, két fontos dolog fog történni veled. Először is kapsz egy új nevet, amit a sajátodként használsz majd. Mondd csak meg, miért! – Hogy a démonok ne szerezhessenek hatalmat felettem azzal, hogy rájönnek az eredeti nevemre. – Úgy van. Az ellenséges varázslók természetesen nem kevésbé veszélyesek. Másodszor: megkapod az első pár, éjjel–nappal viselhető kontaktlencsédet. A lencse segítségével keresztüllátsz majd a démonok bizonyos trükkjein. Addig ezt a szemüveget fogod használni – de csak amikor utasítást kapsz rá, és semmilyen körülmények között nem viheted ki ebből a szobából. Megértetted? – Igen, uram. Hogyan tudok a szemüveggel átlátni a trükkökön? –A démonok különféle csalóka alakokat képesek ölteni, nemcsak az anyagi valóságban, hanem az érzékelés egyéb síkjain is – ezekről a síkokról hamarosan tanulni fogunk, most ne kérdezz róluk. Egyes magasabb rendű démonok akár láthatatlanná is tudnak válni. Ha megtévesztésről van szó, találékonyságuk nem ismer határokat. A lencse, és kisebb mértékben a szemüveg, lehetővé teszi, hogy egyszerre több síkon lásd a világot, s így könnyebben ki tudd szűrni az illúziókat. Nézd csak… Mr. Underwood levett a háta mögötti zsúfolt polcról egy dugóval és viaszpecséttel lezárt, jókora palackot. Az zöldes folyadékkal volt tele, s egy döglött patkány úszkált benne barna szőrű, vértelen húsú állat. Nathaniel elhúzta a száját. Mestere kutató tekintettel nézett rá. – Mit mondanál, kölyök, mi ez? – kérdezte. – Egy patkány, uram. – Miféle? – Barna. Rattus Norvegicus, uram. – Nocsak, a latin nevét is tudod. Remek. Teljesen téves, de azért dicséretes. Ez nem egy patkány. Vedd fel a szemüveget, és nézd meg újra. Nathaniel engedelmeskedett. A szemüveg hideg volt és nehéz. Eltartott néhány másodpercig, mire a szeme meg szokta a vékony kvarckavics lencsét és fókuszálni tudott Mikor kitisztult előtte a palack képe, hátrahőkölt. A patkány helyén egy kicsi, fekete–piros színű, lapos képű, bogárszárnyú, harmonikatestű valami bukkant fel. A lény szeme nyitva volt, arcán sértődött kifejezés ült. Nathaniel levette a szemüveget, és újra odanézett. A tároló folyadékban megint a barna patkány úszott. – Nahát! Mr. Underwood mordult egyet. – Ez egy vörös bosszanat. A Lincoln’s Inn–i Orvosi Intézet fogta be és palackozta. Primitív kobold, de veszélyes, mert terjeszti a dögvészt. Patkány látszatát csak az anyagi síkon kelti, az összes többin az igazi képét mutatja. – Döglött, uram? – Hmm? Hogy döglött–e? Gyanítom, hogy igen. Ha nem, akkor nagyon dühös lehet. Legalább ötven éve ül ebben a palackban – már én is a mesteremtől örököltem. Mr. Underwood visszatette az üveget a polcra. – Jegyezd meg, kölyök – folytatta –, hogy még a leggyengébb démonok is gonoszak, veszélyesek és agyafúrtak. Egy pillanatra se lankadhat az éberségünk. Figyelj! A varázsló egy Bunsen–égő mögül kivett egy üvegdobozt, aminek látszólag nem volt nyitható fedele. A dobozban hat apró teremtmény röpködött ide –oda, újra meg újra beleütközve az üvegfalakba. Első pillantásra rovaroknak tűntek, de ahogy jobban szemügyre vette őket Nathaniel, látta, hogy több lábuk van a kelleténél. – Ezek a csekények – magyarázta Mr. Underwood – talán a legprimitívebb démonok. Gyakorlatilag nem tekinthetők értelmes lényeknek, és szemüveg nélkül is észleled a valódi alakjukat. De ha nem tartjuk féken őket, még ezek is árthatnak nekünk. Látod a narancsszín fullánkot a farkuk alatt? A szúrásuk sokkal veszélyesebb, mint a méh– vagy a darázscsípés: nagy fájdalommal jár, és csúnya kelés alakul ki tőle a testen. Remekül alkalmasak rá, hogy megfenyítsük velük a riválisunkat… vagy az engedetlen tanoncunkat. Nathaniel az üvegfalat ostromló, dühös kis lényeket nézte, és szaporán bólogatott. – Értem, uram. – Undok teremtmények. – Mr. Underwood félretolta az üvegdobozt. – De ha a megfelelő parancsszavakat használjuk, minden utasításunkat teljesítik. Ily módon, alapszinten demonstrálják a mágia lényegét. Veszélyes eszközökkel dolgozunk, amelyeket folyamatosan az ellenőrzésünk alatt kell tartanunk. Először is tehát el kell sajátítanod a varázslók önvédelmének alapjait. Nathaniel hamar rájött, hogy hosszú időnek kell még eltelnie addig, amíg önállóan dolgozhat a varázslók „eszközeivel”. Hetente két tanórát töltött el mesterével a laboratóriumban, és hónapokig mást se csinált, csak jegyzetelt. Foglalkoztak a pentagramok elméletével és a rúnaírás művészetével, átvették a megtisztító rítusokat, amelyeket a mágusnak szellemidézés előtt el kell végeznie. Később Nathaniel dörzsmozsárral dolgozott: megtanult olyan füstölőkeverékeket összeállítani, amelyek illata vonzza a démonokat, illetve távol tartja nemkívánatos fajtáikat. Máskor gyertyákat darabolt és állított fel a
legkülönbözőbb alakzatokban. Mindez idő alatt mestere egyetlenegyszer sem idézett meg semmit. Nathaniel türelmetlen volt, gyorsabban szeretett volna haladni a tanulással, ezért szabadidejében falta a könyvtárban található könyveket. Kielégíthetetlen tudásszomja még Mr. Purcellt is elismerésre késztette. Lelkes szorgalommal dolgozott Miss Lutyens óráin, s ügyességét – mestere szigorú pillantásától kísérve – immár a pentagram rajzolásban kamatoztatta. A szemüveg pedig mindeközben a laboratóriumi polcon porosodott. Miss Lutyens volt az egyetlen, akinek Nathaniel elpanaszolta csalódottságát. – Türelem – intette a tanárnő. – A türelem a mágus legfőbb erénye. Ha elkapkodod a munkát, kudarcot vallasz. A kudarc pedig nagyon fájdalmas lehet. Légy higgadt, és csak az adott feladatra összpontosíts. Most pedig, ha készen állsz, rajzold le újra ezt a mintát, ezúttal bekötött szemmel. Féléves tanulás után érkezett el a nap, amikor Nathaniel először részt vehetett egy szellemidézésen. Nagy bosszúságára csupán megfigyelőként – aktív résztvevő még mindig nem lehetett. Mestere rajzolta meg a pentagramokat, azt is, amelyikbe Nathanielnek kellett állnia. A fiú még a gyertyákat se gyújthatta meg, ráadásul Mr. Underwood utasítására a szemüveg is a polcon maradt. – Akkor hogyan fogok látni bármit is? – kérdezte Nathaniel, jóval ingerültebb hangon, mint amit mesterével szemben meg szokott engedni magának. Underwood egy szúrós pillantással belé is fojtotta a szót. Maga a szellemidézés is lelombozóan kezdődött. Elhangzottak a varázsigék – Nathaniel örömmel nyugtázta, hogy majdnem mindet érti és aztán nem történt semmi. Enyhe fuvallat röppent át a laboratóriumon, egyébként minden mozdulatlan maradt. A szellemet váró pentagram változatlanul üres volt. Mr. Underwood behunyt szemmel állt, mintha aludna. Nathanielt elfogta az unalom, és a lába is fájni kezdett. A megidézett démon nyilván nem hajlandó eljönni, gondolta. Aztán egyszerre rémülten látta, hogy a laboratórium sarkában felállított gyertyák közül több is eldőlt. Lángjuk meggyújtott egy halom papírt, és a tűz gyorsan terjedt Nathaniel rémülten felkiáltott, és kilépett… – Maradj a helyeden! A fiúnak a szívverése is elállt a rémülettől. Nyomban megdermedt, úgy, ahogy volt, felemelt lábbal. Mestere kinyitotta a szemét, és rettenetes dühvel meredt rá. Mennydörgő hangon kimondta a hét elbocsátó szót, mire eltűnt a sarokban lobogó tűz, s vele a papírhalom is. Az eldőlt gyertyák ismét álltak, és csendesen égtek, mintha mi sem történt volna. Nathaniel úgy érezte, szíve összezsugorodik a mellkasában. – Ki akartál lépni a körből!? – sziszegte Mr. Underwood olyan perzselő indulattal, amilyet Nathaniel még sose tapasztalt tőle. – Megmondtam, hogy egyes démonok láthatatlanok maradnak. Ezek a lények a megtévesztés mesterei, ezernyi módon próbálnak megkísérteni, félrevezetni. Ha egyetlen lépést teszel, te magad is lángra lobbantál volna. Gondolkozz el ezen, amikor éhesen fekszel le ma este. Kotródj a szobádba! A későbbi szellemidézések kevésbé drámaian zajlottak. Nathaniel továbbra is szemüveg nélkül volt, s a démonok számos megtévesztő alakjával ismerkedett meg. Egyes szellemek hétköznapi állatok képében jelentek meg: nyávogó macskaként, esdeklő tekintetű kutyaként, gazdátlan, fájós lábú hörcsögként – Nathaniel alig tudta megállni, hogy meg ne simogassa őket. Kedves kis madárkák szökdeltek fel–alá, és csipkedték jámboran varázskörük szélét; egy alkalommal almavirágeső hullott alá a semmiből, bódító illattal töltve be a helyiséget. Ahogy múltak a hónapok, Nathaniel felvértezte magát a legkülönbözőbb ingerekkel szemben. A láthatatlan szellemek némelyike gyomorforgató bűzzel támadt rá; mások Miss Lutyens vagy Mrs. Underwood parfümjének illatát idézték meg. Megint mások hátborzongató hangokkal próbálkoztak: undok cuppogással, suttogással vagy épp sikolyokkal. Nathaniel néha esdeklő hangokat hallott, melyek kezdetben magasan csengtek, majd egyre mélyebbé váltak, mígnem végül a lélekharang kongását idézték. O azonban lezárta elméjét mindezen ingerek előtt, és immár soha eszébe se jutott kilépni a varázskörből. Egy év elmúltával engedélyt kapott rá, hogy szemüveget viseljen a szellemidézések alatt. Most már számos démont valódi alakjában figyelhetett meg, bár akadtak olyan, erősebb példányok, amelyek minden belátható síkon megőrizték félrevezető külsejüket. Nathaniel higgadt és magabiztos maradt a szédítő érzékelési váltások során. A tanulásban töretlenül haladt előre, önuralma fejlesztésében úgyszintén. Szinte napról napra erősebb, ügyesebb és eltökéltebb lett, miközben minden szabadidejét továbbra is a szakkönyvek olvasásának szentelte. Mr. Underwood elégedett volt tanítványa előmenetelével, Nathaniel pedig mohósága és türelmetlensége mellett is örült mindannak, amit megtanult. Kapcsolata mesterével, ha meghitt nem is, de mindenképp gyümölcsöző volt, s minden bizonnyal az is maradt volna, ha a tizenegyedik születésnapja előtti nyáron nem kerül sor egy szörnyű incidensre… Bartimaeus
10 V
égre pirkadni kezdett. Az ég alján feltűntek az első kelletlen sugarak, s a rakparti horizont lassan glóriát öltött. Ujjongva üdvözöltem a fényt – úgy éreztem, nem jöhet elég gyorsan. Éjszakai kalandom kimerítő és megalázó volt. Számtalan menetben leskelődtem, lapultam és menekültem, így, ebben a sorrendben, s közben bejártam fél Londont. Bántalmazott egy tizenhárom éves lány. Kukában kellett kuksolnom. Most pedig a Westminster apátság tetején gubbasztottam, vízköpő kőszörnynek álcázva magam. Mélyebbre már nem is süllyedhettem. A felkelő nap első sugara a mohos nyakamban lógó amulettre esett. A bűvös tárgy úgy villogott, akár az üveg. Ösztönösen megmarkoltam karmos kezemmel, hogy eltakarjam az árgus szemek elől, pedig most már nem aggódtam különösebben. A sikátorbeli kukában hosszú órákig üldögéltem. Az alatt erőre kaptam, valamint teljesen átvettem a rohadó zöldségek szagát Utána támadt az a briliáns ötletem, hogy kő külsőben az apátságra költözöm, ahol mágikus kisugárzások garmadája segít eltakarni az amulett impulzusát. Új megfigyelési pontomról is láttam még néhány gömböt elrepülni a távolban, de egy sem jött közel hozzám. Végül aztán véget ért az éj, s a varázslók belefáradtak a kutatásba. A légi gömbök felszívódtak, a veszély elmúlt. Napkeltétől kezdve türelmetlenül vártam a megidézést. A fiú azt ígérte, hajnalban hív majd, de lusta kamasz lévén bizonyára elaludt. Várakozás közben rendbe szedtem gondolataimat. Egy dologban biztos voltam: hogy a kölyköt bepalizta egy felnőtt mágus, egy titokzatos felbujtó, aki azt akarja, hogy a fiú vigye el a balhét a lopásért. Erre nem volt nehéz rájönni – nincs az a gyerek, aki saját szakállára megidézne engem, és ekkora feladatot bízna rám. Az ismeretien mágus valószínűleg ki akar babrálni Lovelace–szel, és a saját szolgálatába akarja állítani az amulett bűvös erejét. Ha igen, nagy kockázatot vállalt. A sikeresen megúszott hajtóvadászat mértéke arra engedett következtetni, hogy az amulett eltűnése egy egész sor nagyhatalmú embernek okozott bosszúságot. Simon Lovelace önmagában is komoly ellenfél lehetett, hisz nem akárki tudja tartósan a szolgálatába állítani Fakarlt és Dzsabort. Úgy sejtettem, a tettesnek nem sok esélye lesz, ha Lovelace a nyomára bukkan. Aztán ott volt az a sehonnai gyereklány, akinek a barátai ellenálltak a varázslatomnak, és átláttak a bűbájomon. Sok száz éve nem láttam ilyen embereket, s különösen furcsa volt épp Londonban találkozni velük. Nehéz volt megmondani, hogy egyáltalán tisztában vannak–e képességük jelentőségével. A lánynak, úgy tűnt, fogalma sincs, mire jó az amulett, csak azt tudta, hogy érdemes megszerezni. Bizonyosan nem volt se Lovelace, se a kölyök szövetségese. Rejtélyes dolog… Nem értettem, hogy kerül a lány ebbe az egész történetbe.
De ez végül is nem az én problémám volt. Az apátság teteje már napfényben fürdött. Engedélyeztem magamnak egy rövid, kéjes szárnynyújtogatást. És abban a pillanatban jött a megidézés. Mintha ezernyi horog akadt volna esszenciámba, hogy egyszerre minden irányba rángatni kezdjen. Ha ellenállok, előbb–utóbb szétszakadtam volna – de nem volt semmi okom a vonakodásra. Át akartam adni az amulettet, hogy megszabaduljak a kölyöktől. Ezzel a sürgető vággyal az agyamban engedelmeskedtem a megidézésnek: eltűntem a tetőről… …és ugyanabban a pillanatban felbukkantam a kölyök szobájában. Gyorsan körülnéztem. – Na halljuk, mit akarsz? – Bartimaeus, megparancsolom, hogy közöld, maradéktalanul teljesítetted–e a rád bízott feladatot… – Persze, hogy teljesítettem. Mit gondolsz, mi ez, divatékszer? – Karmommal a mellkasomon lógó amulettre mutattam. Az mintha kacsingatott volna a gyertyák remegő fényében. – Íme, a szamarkandi amulett. Eddig Simon Lovelace–é volt Most a tied. Hamarosan újra Simon Lovelace–é lesz. Vedd át, és jó szórakozást a következményekhez. Viszont érdekelne ez a pentagram, amit rajzoltál. Mik ezek a rúnák? Mire jó az a plusz vonal? A kölyök kidüllesztette a mellét. – Ez Adelbrand pentagramja. Ha egy ilyen korú gyerektől nem lenne teljesen idegen ez az arckifejezés, azt mondanám, hogy a kölyök ravaszul somolygott. Adelbrand pentagramja. Ez bajt jelentett. Látványosan ellenőriztem a csillag és a kör vonalait, apró hiányosságok után kutatva a krétarajzon. Utána a rúnákat és a szimbólumokat vettem szemügyre. – Aha! – harsantam fel. – Ezt rosszul írtad! Tudod, hogy mit jelent ez, ugye? – Összehúztam magam, mint az ugrásra készülő macska. A kölyök arcszíne a fehér és a vörös érdekes keverékébe váltott, alsó ajka megremegett, szeme majd’ kiugrott üregéből. Nagyon úgy festett, hogy kereket fog oldani, de nem tette. Tervem tehát csődöt mondott22. A kölyök tekintete végigfutott a padlóra írt betűkön. – Arcátlan démon! A pentagram hibátlan, nem hagyhatod el! – Jól van, hazudtam. – Kissé összezsugorodtam, és a púpom mögé hajtottam szárnyamat. – Kell az amulett vagy sem? – Tedd az edénybe! A két kör külső íve között félúton kicsiny szappankő edény állt. Leakasztottam nyakamból az amulettet, és némi megkönnyebbüléssel az edénybe dobtam. A fiú lehajolt érte. A szemem sarkából figyeltem mozdulatait – ha csak a lába, ha csak egy ujja a körön kívülre kerül, elkapom, mint ájtatos manó a hangyát. A kölyök azonban észnél volt. Lógó köpenye zsebéből előhalászott egy botot, aminek a végéből görbe drót állt ki – nagy valószínűséggel egy széthajtott iratkapocs. A kampó néhány óvatos bökés után beleakadt a tál peremébe, s a kölyök behúzta zsákmányát a körbe. Aztán a láncnál fogva felemelte az amulettet, majd elhúzta az orrát – Fúj, ez undorító! – Nem tehetek róla. A Rotherhithe–i Csatornázási Műveket okold érte. Illetve ne is őket: magadat okold. Miattad egész éjjel menekülnöm kellett. Szerencséd, hogy nem merültem el teljesen a szennyvízben.
22 Ha a mágus a megidézés során kilép a köréből, elveszíti hatalmát áldozata fölött. Abban reménykedtem, hogy ily módon megszökhetek. Mellesleg, ha összejön, én is kiléphettem volna a pentagramomból, és elkaphattam volna a kölyköt. – Üldöztek? – Hangjában mohó izgalom csendült. Téves érzés, gondoltam, inkább a rettegést ajánlom. – London démonhordáinak fele a nyomomban volt. – Kőszememet forgatva összecsattintottam a csőröm. – Ne legyenek illúzióid, kölyök. Fel fognak bukkanni itt is, dühöngve, sárgán villogó szemmel, vérszomjasan. És te tehetetlen leszel velük szemben. Egyetlen esélyed van: engedj ki ebből a körből, akkor segítek, hogy ne kerülj a karmaik közé23. – Azt hiszed, elment az eszem? – Erre a kérdésre a kezedben levő amulett ad választ. No de sebaj. Megtettem, amit akartál, teljesítettem a feladatot. Sok szerencsét életed hátralevő rövid részéhez! – Alakom derengő fénybe borult, és halványodni kezdett. A padlóból gőzoszlop tört fel, mintha el akarna nyelni. Azonban mindez csak a vágyaimat tükrözte – hála Adelbrand pentagramjának. – Nem távozhatsz el! Újabb munkád lészen. Fogságom megújításánál csak ez az időnkénti rémes régieskedés bosszantott jobban. „Lészen”, „simaszájú démon”… Könyörgök, kétszáz éve senki nem beszél így! A kölyök valami ósdi könyvből magolhatott be mindent, amit tud. De fülsértő lészenek ide vagy oda, a gyereknek igaza volt. A szimpla pentagramok egyszeri szolgálatra köteleznek minket. Elvégezzük a melót, aztán szabadok vagyunk. Ha a mágus újabb parancsot akar adni, meg kell ismételnie az egész kimerítő meg–idézési procedúrát Adelbrand pentagramja azonban hatályon kívül helyezi ezt a szabályt a plusz vonalak és varázsigék bezárják a kiskaput további parancsok teljesítésére köteleznek minket. Ennek az összetett mágikus aktusnak az elvégzése azonban egy felnőtt kitartását és koncentrációs képességét igényli, s épp ez adott muníciót nekem következő támadásomhoz. Elapasztottam a gőzkitörést és így szóltam: – Na halljuk, ő hol van? A kölyök buzgón forgatta az amulettet az ujjai között, és csak egy szórakozott pillantást küldött felém. – Kicsoda hol van? – A főnök, a mestered, a szürke eminenciás, a trón mögött suttogó manipulátor. Az, aki rábeszélt erre a kis csínyre, aki megtanított rá, mit kell rajzolni és mondani. Az, aki egy sötét sarokból nézi majd, hogyan dobálják Lovelace dzsinnjei megcsonkított holttestedet a londoni háztetőkön. Az az ember olyan játékot űz, amiről te mit sem tudsz, kihasználja a tudatlanságodat és az ifjúi becsvágyadat. Ez fájt neki. Egy kicsit lebiggyesztette a száját. Atyáskodóan éneklős hangon folytattam: – Kíváncsi vagyok, mit mondott neked. „Szépen csináltad, kisfiam, rég nem láttam ilyen ügyes kis varázslócskát. Mondd csak, nincs kedved megidézni egy félelmetes erejű dzsinnt? Van? No hát akkor, mire várunk? Meg is tréfálhatnánk valakit. Ellopjuk az amulettjét…” A kölyök felnevetett. Ez váratlanul ért. Dühkitörésre vagy esetleg rettenetre számítottam. De nem, ő nevetett. Még egyszer megforgatta az amulettet, azután visszatette az edénybe. Ez is meglepő fordulat volt. A kampós bottal kitolta az edényt a körből, vissza az eredeti helyére. – Mit csinálsz? – Visszaadom. – Nekem ugyan nem kell. 23
Naná, úgy, hogy végzek veled, mielőtt ideérnek. – Vedd magadhoz! Eszemben sem volt szópárbajt vívni egy tizenkét éves kölyökkel, már csak azért sem, mert a hatalmában voltam, így hát kinyúltam a körömből, és magamhoz vettem az amulettet.
– Na és most mi van? Ha Simon Lovelace beállít, nem fogok összeveszni vele. Rámosolygok és visszaadom az amulettjét. Azután megmutatom neki, melyik függöny mögött reszketsz. – Várj! A kölyök elővett valami fényeset terjedelmes köpenye egyik belső zsebéből. Említettem már, hogy a köpenye kábé három számmal nagyobb volt a kelleténél? Egykor nyilván egy igen gondatlan mágusé lehetett, mert bár rengeteg helyen megfoltozták, így is tele volt tűz, vér és karmok könnyen azonosítható nyomaival. A köpenyéhez hasonló sorsot kívántam a kölyöknek is. Bal kezében most egy csiszolt rézből készült látólemezt tartott. Néhányszor áthúzta felette jobbját, majd várakozó figyelemmel nézte a tükörsima fémet. A lemezben lakozó fogoly kobold egykettőre jelentkezett is. Homályos kép bontakozott ki a lemezen; a fiú alaposan megszemlélte. Én túl messze voltam, nem láthattam a képet, viszont amíg a kölyök mással foglalkozott, zavartalanul körülnézhettem. A szobája… Utalást kerestem arra, ki lehet a fiú. Esetleg egy neki címzett levelet, egy hímzett monogramot a köpenyén. Mindkét dolog bejött már korábban. Természetesen nem a születésekor kapott nevet kerestem – nem is reméltem, hogy azt itt és most megtudom –, kezdetnek elég lett volna a hivatalos neve is24. De nem volt szerencsém. A szoba legintimebb, így legárulkodóbb részét, az íróasztalt vastag fekete lepellel takarták le. A sarokban álló szekrény zárva volt, a komód ugyancsak. A gyertyaerdőben friss virágokkal teli, repedt üvegváza állt – ez kakukktojásként hatott. Úgy sejtettem, a virágot nem a kölyök tette oda – valaki tehát szereti őt. A kölyök elhúzta a kezét a látóüveg fölött, s annak felszíne elsötétült. Zsebre tette a lemezt, majd hirtelen felkapta a fejét, és rám nézett. Ajaj, most jön a feketeleves. – Bartimaeus – kezdte – megparancsolom, hogy vidd el a szamarkandi amulettet Arthur Underwood varázsló mágikus raktárába; rejts el úgy, hogy ne találjon rá, s ezt titokban végezd el, hogy se ember, se szellem, se ezen a síkon, se a többin ne lásson se érkezni, se távozni; továbbá megparancsolom, hogy utána késlekedés nélkül, nesztelenül és észrevétlenül térj vissza hozzám újabb utasításért. Mire befejezte, egészen kék volt az arca, mivel az egészet egy szuszra mondta e125. Szúrós szemmel néztem rá kőszemöldököm alól. – Jól van. Hol lakik az a szerencsétlen mágus? A kölyök szája leheletfinom mosolyra húzódott. – Ebben a házban. 24 Minden varázslónak
két neve van: a hivatalos és a születésekor kapott. Az utóbbi, melyet a szülei adnak neki, szorosan kapcsolódik legmélyebb valójához, így nagy erő forrása s egyben sebezhető pont is. A mágusok igyekeznek titokban tartani eredeti nevüket, mert ha az ellenség megtudja, általa hatalmat nyerhet felettük – mint ahogy a varázsló is csak akkor tud megidézni egy dzsinnt, ha ismeri az igazi nevét. A mágusok tehát féltve őrzik eredeti nevük titkát s nagykorúvá válásuktól hivatalos nevet használnak helyette. A varázsló hivatalos nevét ismerni is hasznos dolog – de az eredetit megtudni az igazi. 25 Ez igencsak tanácsos, ha egy magamfajta csiszolt intelligenciájú lénnyel van dolga az emberfiának. A levegővételt gyakran lehet pontként értelmezni, amitől megváltozik a parancs jelentése, vagy az egész értelmetlenné válik. Ha félreértelmezhetünk valamit, és ez javunkra válik, akkor természetesen megtesszük.
11 Ebben a házban… Ezen most tényleg meglepődtem. – Bemártod a mesteredet? Nem szép dolog. – Nem mártom be. Csak biztonságban akarom tudni az amulettet. Az őrzött raktárban senki nem fogja megtalálni. – Szünetet tartott. – És ha mégis… – Akkor te mosod kezeidet Tipikus varázsló trükk. Gyorsabban tanulsz, mint a többi kölyök. – Senki nem fogja megtalálni. – Gondolod? Hát majd kiderül. Nem cseveghettem vele napestig, bűbájba burkoltam hát az amulettet – így átmenetileg összezsugorodott és lógó pókhálónak tűnt –, aztán leereszkedtem a padló egy lyukán át, páraalakban átszűrődtem a födémen, majd pókká változva óvatosan kikukucskáltam a lenti mennyezet repedéséből. Egy üres fürdőszobában találtam magam. Az ajtó nyitva volt; nyolc lábamat fürgén szedve elindultam lefelé a falon. Menet közben a kölyök pimaszságára gondoltam, és rosszallóan ingattam rágóimat. Egy másik mágust csőbe húzni szokásos dolog volt, mondhatni mindennapos26. A saját mesterünket hátba támadni viszont cseppet sem volt szokásos, s egy tizenkét éves varázslópalántától egyenesen példátlan akciónak minősült. A mágusok nevetséges rendszerességgel kapnak hajba, de csak felnőttkorukban, nem zöldfülű tanoncként. Honnan tudhattam, hogy az illető varázsló a kölyök mestere? Nos, nem volt más magyarázat, hacsak a mágusok nem szakítottak a régi gyakorlattal, és nem járatják tanoncaikat közös iskolákba (amit felettébb valószínűtlennek tartottam). A varázslók aszott kis szívükben dédelgetik tudásukat, úgy őrzik a belőle fakadó erőt, akár fösvény az aranyát, s csak a legnagyobb óvatossággal adják tovább. A méd mágusok kora óta a tanulók mentoruk házában laknak – minden mesterre egy tanítvány jut –, s a legnagyobb titoktartás mellett folytatják tanulmányaikat. A babiloni templomtól a piramisig, a szent tölgyfától a felhőkarcolókig mindenütt így volt ez – négyezer éve, változatlanul. Summa summarum: úgy tűnt, ez a hálátlan gyerek, hogy saját bőrét mentse, kész volt ártatlan mesterére zúdítani egy nagyhatalmú mágus bosszúját. Elismeréssel kellett adóznom neki. Bár nyilván összejátszott egy felnőttel – feltehetőleg mestere egyik ellenségével –, egy ilyen tejfelesszájú gyerektől ez akkor is igen agyafúrt terv volt. Nyolc lábamon kilopóztam az ajtón. És megláttam a mestert. Nem hallottam még erről az Arthur Underwood nevű mágusról. Feltételeztem hát, hogy szemfényvesztő hókuszpókuszok kisstílű zsonglőré, aki sose merte megzavarni egy magamfajta felsőbbrendű lény nyugalmát. És valóban, ahogy elhaladt alattam a fürdőszobába menet (ahonnan ezek szerint épp jókor jöttem ki), igazolva éreztem gyanúmat, hogy egy másodvonalbeli senkivel van dolgom. 26 A varázslóké a legalattomosabb, legirigyebb, leg kétszínűbb embercsoport a földön. Imádják a hatalmat és annak fitogtatását s szüntelenül keresik az alkalmat riválisaik hátbatámadására. Becslésem szerint a szellemidézések nagyjából nyolcvan százaléka egy másik mágus elleni akcióval vagy távadásának kivédésével függ össze. A szellemek konfliktusai ezzel szemben szinte soha nem személyes indíttatásúak már csak azért sem mert nem miattunk kerül sor rájuk. Például pillanatnyilag nem gyűlöltem különösebben Fakarlt. Igaz, utáltam őt, de nem jobban mint utolsó találkozásunk előtt. Kölcsönös ellenszenvünk kialakulása sok száz évig, sőt, évezredig tartott. A varázslók kedvtelésből civakodnak, nekünk az ilyesmi igen megterhelő.
Ennek biztos jele volt, hogy rendelkezett mindazon külső jegyekkel, amelyeket az emberek a nagy varázslókhoz kapcsolnak: hamuszínű, fésületlen bozontja volt, hosszú, piszkosfehér hajóorrként előremeredő szakálla és kivételesen bozontos szemöldöke27. El tudtam képzelni, ahogy bő, lebegő bársonykabátban, varázslósan lengő lobonccal rója London utcáit Valószínűleg aranymarkolatú sétabotja is van. Igen, azzal tényleg tökéletes lenne a jelmeze, emberünk elérné a kívánt hatást Nem úgy, mint most, pizsamában, férfiasságát vakargatva, összehajtott újsággal a hóna alatt – Martha! – kiáltotta a mágus, mielőtt becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját Alacsony, gömbölyű nő lépett ki a hálószobából. Szerencsére felöltözve. – Tessék, drágám. – Mintha azt mondtad volna, hogy tegnap kitakarított az a nő. – Igen, drágám. Miért? – Mert egy szennyes pókháló lóg a plafon közepén, rajta egy undok, nagy pókkal. Förtelmes. El kellene bocsátani azt a takarítónőt. – Jaj, látom. Rémes. Persze, drágám, beszélek a fejével. A pókhálót pedig mindjárt leszedem. A nagy mágus mordult egyet, és becsukta az ajtót. A nő elnézően megcsóválta a fejét, és dudorászva lement a lépcsőn. A „förtelmes” pók két lábával goromba gesztust tett, majd folytatta útját a plafonon, maga után húzva hálóját Percekig tartó futkosás után végre megtaláltam a dolgozószoba ajtaját, mely egy rövid lépcsősor aljában rejtőzött. Megálltam. Az ajtót ötágú csillag képét mutató ártás védte a betolakodóktól. Semmi különös: a csillag látszólag kopott, vörös festékből áll, de ha az óvatlan besurranó kinyitja az ajtót, a „festék” nyomban felfedi igazi alakját: cikázó tűzvillámmá változik. Tudom, ez jól hangzik, de valójában primitív megoldás. A kíváncsiskodó szobalányt talán meg lehet ijeszteni vele, de Bartimaeust nem. Pajzsot vontam magam köré, apró lábammal megérintettem az ajtó alját, majd nyomban hátraugrottam. Az ötágú csillagot alkotó piros vonalakban vékony narancsszín csíkok tűntek fel. A csíkok egy másodpercig körbe–körbe szaladgáltak a vonalak mentén, azután lángcsóva lövellt ki a csillag felső hegyéből, hogy a mennyezetről visszapattanva egyenesen felém száguldjon. Felkészültem rá, hogy a láng a pajzsomba csapódik, de erre nem került sor. A lövedék elvétett engem, és a magammal vonszolt pókhálót érte. Az pedig mintha szalmaszálon szippantotta volna magába a tüzet: a láng eltűnt, a pókháló pedig sértetlen és hideg maradt. Meglepetten néztem körül. A dolgozószoba ajtaján a csillag szénfeketén sötétlett – de kisvártatva lassan pirosodni kezdett, ahogy az ártás újratöltötte magát, felkészülve a következő betolakodóra. Egyszerre rádöbbentem, mi történt. Világos volt mint a nap. A szamarkandi amulett azt tette, amit egy amulettnek tennie kell: megvédte viselőjét 28. Mégpedig nem is rosszul. Teljesen elnyelte az ártást és meg se kottyant neki. Köszönöm szépen, amulett. Megszüntettem a pajzsot, és átpréseltem magam Underwood dolgozószobájának ajtaja alatt 27 A jelentéktelen varázslók kínosan ügyelnek rá, hogy megfeleljenek ennek a sztereotip képnek. A valóban nagy hatalmú mágusok ellenben szeretnek úgy kinézni, mint egy közönséges könyvelő. 28 Az amulettek védelmező bűbájok: elhárítják a támadásokat. Passzív tárgyak, s bár mindenfajta veszélyes varázst képesek elnyelni vagy eltéríteni, tulajdonosuk nem tudja aktívan irányítani őket. Ilyenformán épp ellentétei a talizmánoknak, amelyek a tulajdonos igényei szerint felhasználható, aktív mágikus erővel rendelkeznek. A lópatkó például ( primitív ) amulett, a hétmérföldes csizma viszont egyfajta talizmán. Odabent egyik síkon sem láttam semmilyen további csapdát, ami újabb jele volt annak, hogy a ház ura egy nagy senki. (Felidéztem Simon Lovelace házának összetett védelmi rendszerét. Ha a kölyök azt hiszi, az amulett biztonságban van mestere „őrizetében”, elég nagy csalódásnak néz elébe.) A szobában rend volt, ha tisztaság nem is, és felfedeztem benne egy lezárt szekrény, amelyről gyanítottam, hogy a mágus kincseit rejti. A kulcslyukon át behatoltam, magam után vonszolva a pókhálót. Odabent elvégeztem egy gyönge fényárbűbájt. Három üvegpolcon szánalmas varázskacatok gyűjteménye sorakozott. Ennek fényében Underwood másodvonalbeliként való besorolása egyenesen bóknak tűnt. Majdhogynem megsajnáltam a vén kontárt – reméltem, hogy végzete megkíméli a Simon Lovelace–szel való találkozástól. A szekrény hátuljában volt egy portól megszürkült csőrű és tollú, jávai madártotem. Underwood a jelek szerint sosem használta. Áthúztam a pókhálót egy cigánybuksza és egy VII. Edward–korabeli nyúlláb között, s bedugtam a totem mögé. Jól van. Itt senki nem fogja megtalálni, hacsak nem kutat utána. Végezetül levettem róla a bűbájt, hogy visszanyerje az amulett méretét és alakját. Ezzel elvégzettnek tekinthettem feladatomat. Már csak vissza kellett térnem a fiúhoz. Simán elhagytam a szekrényt majd a dolgozószobát, és már szaladtam is padlás iránt. Ekkor kezdett érdekessé válni a dolog. Már a lépcső fölötti lejtős mennyezeten jártam, mikor a fiú váratlanul elhaladt alattam – lefelé ment, a mágus feleségének nyomában, és roppant bosszúsnak tűnt. Nyilván kiparancsolták őt a szobájából. Nyomban felélénkültem. Kutyaszorítóba került, s lerítt az arcáról, hogy ezzel ő is tisztában van. Tudta, hogy szabadon kószálok, méghozzá valahol a közelben. Tudta, hogy visszajövök, hisz ő maga parancsolta, hogy „nesztelenül és észrevétlenül” térjek vissza hozzá „újabb utasításért”. Tudta, hogy ennél fogva talán e percben is követem őt, lesek és fülelek, gyűjtöm az információkat, s ő nem tehet semmit ellene, amíg vissza nem megy a szobájába, és bele nem lép a pentagramba. Röviden: nem volt ura a helyzetnek, ami egy mágus esetében igencsak veszélyes állapot. Visszafordultam, és mohó kíváncsisággal eredtem a nyomukba. Az utasításhoz híven nesztelenül és láthatatlanul követtem őket. A nő egy földszinti ajtóhoz vezette a fiút. – Odabent van, csillagom – mondta. – Értem – felelte a fiú. Hangja csüggedten csengett, amit kimondottan jólesően hallgattam. Bementek, előbb a nő, aztán a kölyök. Az ajtó olyan gyorsan csukódott be utánuk, hogy csak villámgyors pókfonál hintázás sorozattal tudtam beslisszolni a résen. Parádés akrobatamutatvány volt – bár látta volna valaki. De nem. Nesztelenül és észrevétlenül mozogtam, ahogy kell. Félhomályba burkolózó ebédlőben voltunk. Arthur Underwood, a varázsló egymagában ült egy fényes fekete asztal végében, előtte csésze és ezüst kávéskanna. Érdeklődését még mindig az újság kötötte le, amely most félbehajtva feküdt az asztalon. Mikor a nő és a fiú belépett felemelte és kinyitotta az újságot. Zizegősen lapozott egyet, majd megint félbehajtotta a lapot. Közben egy pillanatra se nézett fel. A nő megállt az asztal mellett. – Arthur! Itt van Nathaniel – szólt. A pók előzőleg behátrált az ajtó fölötti sötét sarokba. Mozdulatlanná meredt, pókszokás szerint. Belül azonban remegett a diadalittas örömtől. Nathaniel…! Tehát Nathanielnek hívják…! Remek. Jobb kezdet nem is kell. Abban az élvezetben volt részem, hogy összerezzenni láttam a fiút. A tekintete jobbra–balra röppent a helyiségben, nyilván utánam kutatott. A varázsló nem adta jelét, hogy hallotta volna a hozzá intézett szavakat, továbbra is az újságjába mélyedt. A feleség hozzálátott, hogy megigazítsa a kandallópárkányon álló vázába helyezett, nyamvadt szárazvirág–csokrot Száraz virág a férjnek, friss a tanoncnak – roppant érdekes… Underwood megint széthajtotta az újságot, lapozott, megrázta a lapot, és folytatta az olvasást. A fiú csak állt és várt. Most, hogy kiszabadultam a
körből, s így nem álltam a kölyök közvetlen fennhatósága alatt, lehetőségem volt alaposabban szemügyre venni őt. Rongyos kaftánját (természetesen) levette, most normális szürke nadrág és pulóver volt rajra. Hátrafésült haja nedvesen fénylett, hóna alatt papírnyalábot szorongatott. Ügy állt ott, mint a néma belenyugvás szobra. Nem volt semmilyen különös ismertetőjegye – se szemölcse, se sebhelye, se veleszületett rendellenessége. Haja fekete volt, egyenes szálú, az arca kissé beesett, és kimondottan sápadt. A felületes szemlélő jellegtelen gyerekembert láthatott benne, de az én alaposabb és elfogultabb pillantásom egyéb dolgokat is észrevett: a ravasz és számító tekintetet, a papírnyalábon türelmetlenül doboló ujjakat, és mindenekelőtt az igen jól kontrollált arcot, amely finom izommozgások révén mindig azt a kifejezést vette fel, amit épp elvártak tőle. Pillanatnyilag mestere iránti alázatot, egyszersmind feszült figyelmet tükrözött, ami nyilván legyezgette a vén kókler hiúságát. Ugyanakkor a fiú tekintete szüntelenül a helyiséget pásztázta, engem keresett. Megkönnyítettem a dolgát. Mikor felém nézett, tettem néhány lépést a falon, integettem egy–két pár lábammal, és vidáman megriszáltam a potrohomat. A kölyök nyomban észrevett – még jobban elsápadt, és az ajkába harapott. De hiába, ha nem akart lebukni, nem tehetett semmit. Még javában táncoltam, mikor Underwood ingerülten mordult egyet, és visszakézből ráütött az újságra. – Nézd meg, Martha! – szólt –, Makepeace megint megtölti a színházakat a keleti badarságaival. Arábia hattyúi… Micsoda szentimentális marhaság lehet! Mégis január végéig eladták az összes jegyet elővételben! Felfoghatatlan. – Nincs már jegy? Jaj, Arthur, pedig úgy szerettem volna megnézni… – És, idézem: …amelyben egy jámbor misszionárius leányzó beleszeret egy kreol bőrű dzsinnbe… Ez nem csak hogy romantikus sületlenség, de egyenesen veszélyes is! Félretájékoztatja az embereket. – Jaj, Arthur…! – Te épp elég dzsinnt láttál, Martha. Találkoztál olyannal, amelyiknek „a fekete szeme láttán elolvad a szív”? Legfeljebb az arc olvad el. – Teljesen igazad van, Arthur. – Makepeace észhez térhetne végre. Ez botrányos. A körmére koppintanék, ne félj, ha nem lenne úgy összemelegedve a miniszterelnökkel. – Hogyne, drágám. Kérsz még kávét? – Nem. A miniszterelnöknek is inkább segítenie kellene a belső elhárítást, ahelyett hogy folyton társasági életet élne. További négy lopás, Martha, további négy lopás történt csak az elmúlt héten. És nagyon is értékes dolgok tűntek el. Ebek harmincadjára jut ez az ország, én mondom neked. – Miközben ezt elharsogta, Underwood fél kézzel megemelte bajszát, és szakértő mozdulattal aládugta csészéje peremét. Hosszan és hangosan ivott. – Ez már kihűlt, Martha. Kérlek, hozz frisset. A feleség készséggel engedelmeskedett. Miután kiment a szobából, a mágus félredobta az újságot, és végre kegyeskedett észrevenni tanítványát. – No. Hát itt vagy. A kölyöknek idegessége ellenére nem remegett a hangja. – Igen. Hívatott, uram? – Úgy van, hívattalak. Nos, beszéltem a tanáraiddal, és Mr. Sindra kivételével mind elégedetten nyilatkoztak rólad. – Felemelte a kezét, hogy elejét vegye a fiú kötelességszerű hálálkodásának. – Isten tudja, nem érdemled meg azután, amit tavaly műveltél. De el kell ismerni, hogy eltekintve néhány hiányosságtól, melyekre ismételten felhívtam a figyelmedet, elértél némi haladást a legfontosabb tantételek elsajátítása terén. Ezért… – Hatásszünet. – —úgy ítélem meg, hogy ideje elvégezned első szellemidézésedet. Az utolsó mondatot lassan, tagoltan zengte el, nyilván hogy borzongással töltse el a fiút. Csakhogy Nathaniel, ahogy most kaján örömmel neveztem, alig figyelt rá. Pillanatnyilag egy pókon járt az esze. Underwood félreértette feszengését, és parancsolóan megkopogtatta az asztalt. – Figyelj rám, kölyök! Ha a szellemidézés gondolatától is megrettensz, sose lesz belőled varázsló. A felkészült mágus semmitől se fél. Megértetted? A kölyök összeszedte magát, és mesterére összpontosította figyelmét. – Igen, uram. Természetesen. – Egyébként is… Végig ott leszek melletted, egy másik körben. Szükség esetén tucatnyi védőbűbáj és rengeteg rozmaring áll rendelkezésünkre. Első alkalommal egy alacsonyrendű démont, egy varangymanót29 szólítunk. Ha sikeresen veszed az akadályt, egy penészkével 30 folytatjuk. A varázsló szellemi tunyaságát jelzi, hogy nem vette észre a kölyök szemében felvillanó megvetést. Csupán a tettettet buzgó választ hallotta meg: – Értem, uram. Nagyon örülök a lehetőségnek, uram. – Helyes. Megjött a lencséd? – Igen, uram, a múlt héten. – Jól van. Akkor már csak egy dolog van hátra, éspedig… – Ez az ajtó volt, uram? – Hogy merészelsz a szavamba vágni!? A másik dolgunk, amire nem kerül sor, ha még egyszer szemtelenül viselkedsz, a hivatalos neved kiválasztása. Ma délután végezzük el. Ebéd után hozd be a Loew–féle Névalmanachot a könyvtárba! Együtt választunk belőle nevet neked. – Igenis, uram. A fiú szemlátomást magába roskadt, szavait alig lehetett érteni. Nem kellett, hogy lásson a hálómon ahhoz, hogy tudja: mindent hallottam és megértettem. A Nathaniel nem a hivatalos neve volt, hanem az igazi! A kis ostoba megidézett engem, mielőtt örök feledésre kárhoztatta volna a szüleitől kapott nevet. És én megtudtam a titkát! Underwood fészkelődni kezdett a székén. – Mire vársz, kölyök? Ne töltsd ácsorgással a drága időt! Ebédig még több órát tanulhatsz. Gyerünk, indulj!! – Igenis, uram. Köszönöm. A fiú csüggedten elindult az ajtó felé. Jómagam kéjesen összecsattintottam rágóimat, és nyolclábú ollózással kombinált hátra szaltóval követtem őt. Most már volt fogásom rajta. Az esélyek kiegyenlítettebbek lettek. O is tudta az én nevem, én is tudtam az övét. Mögötte hat év tapasztalata állt, mögöttem ötezer tízé. Ilyen alapokra már lehetett építeni. Követtem a kölyköt felfelé a lépcsőn. Csigalassúsággal vonszolta magát, nyilván hogy húzza az időt. Gyerünk már, gyerünk! Állj vissza a pentagramodba! Előreszaladtam, hisz alig vártam, hogy elkezdődjék a párbaj. Bizony, kölyök, most a pók viszi a puskát! 29
Varangymanó : unalmas kis lény, mely megjelenését és viselkedését tekintve is egy szellemileg elmaradt béka benyomását kelti. 30 Penészke : ha lehet még a varangymanónál is unalmasabb szerzet. Nathaniel
12
E
gy nyári napon, mikor Nathaniel tízéves volt, tanárnőjével a kerti kőpadon ültek, és a falon túli vadgesztenyefát rajzolták. A vörös téglák napfényben fürödtek. A fal tetején ott gubbasztott egy szürke–fehér mintás macska, s a farkát lengette lustán. Egy lenge fuvallat megremegtette a fa leveleit, és finom illatot hozott a rododendronbokrok felől. A villámot markoló férfi szobrán csak úgy ragyogott a moha a sárga napsugaraktól. A fűben rovarok zümmögtek. Ez volt az a nap, amikor minden megváltozott – Türelem, Nathaniel. – Ezt már olyan sokszor mondta, Miss. Lutyens. – És biztos nagyon sokszor fogom még mondani. Nyughatatlan vagy, ez a legnagyobb hibád. Nathaniel ingerült mozdulatokkal besatírozott egy árnyékos foltot. – De hát olyan bosszantó! – fakadt ki. – Soha semmit nem enged kipróbálnom! Csak a gyertyákat meg a füstölőket állíthatom fel. Csupa olyan dolgot csinálok, ami már csukott szemmel és fejen állva is menne! Még csak nem is szólhatok a démonokhoz! – És ez így is van rendjén – jelentette ki szigorúan Miss Lutyens. – Ne feledd, finom árnyalást szeretnék látni, nem éles vonalakat. – Nevetséges. – Nathaniel elfintorodott. – Fogalma sincs róla, mire lennék képes. Elolvastam az összes könyvét, és… – Az őszeset? – Hát, az őszeset, ami a kisebbik polcon van. Azt mondta, annyi elég nekem tizenkét éves koromig. És még tizenegy sem vagyok. Megtanultam a vezérlőszavakat, tudnék parancsot adni egy dzsinnek, ha megidézne nekem egyet. De még csak azt sem engedi, hogy megpróbáljam! – Nem is tudom, mi a visszatetszőbb, Nathaniel – a kérkedésed vagy a zsémbes türelmetlenséged. Ne azon mérgelődj, hogy mi mindent nem kaptál még meg, hanem örülj annak, ami már a tied. Itt van például ez a kert. Én nagyon örülök neki, hogy azt kérted, tartsuk itt a mai órát. – Mindig kijövök ide, ha van rá időm. Itt jól tudok gondolkodni. – Azt nem csodálom. Békés, nyugodt hely… Kevés ilyen van Londonban, úgyhogy hálás lehetsz érte. – O a társaságom itt. – Nathaniel a szoborra mutatott. – Kedvelem őt, pedig nem is tudom, hogy kicsoda. – O? – Miss Lutyens épp csak felpillantott, aztán folytatta a rajzolást. – Én tudom, ki ő. Gladstone. – Kicsoda? – Gladstone. Biztos hallottál róla. Mr. Purcell nem tanít neked újabb kori történelmet? – Kortárs politikával foglalkoztunk. – Gladstone nem kortárs. Több mint száz éve halt meg. Nagy hős volt a maga korában. Több ezer szobrot állítottak neki országszerte. A te szempontodból nézve meg is érdemelte. Sokat köszönhetsz neki. – Miért? – értetlenkedett Nathaniel. – O volt minden idők legnagyobb hatalmú varázsló miniszterelnöke. Harminc évig volt hatalmon a Viktória–korban, s ő vonta kormányellenőrzés alá a pártoskodó varázsló klánokat. Biztos hallottál a párbajról, amit Disraeli mágussal vívott a Westminster Greenen. Nem? Menj el, nézd meg. Az égésnyomok a mai napig láthatók. Gladstone híres volt az energikusságáról és a hihetetlen kitartásáról. Soha nem adta fel a harcot, még kilátástalannak tűnő helyzetekben sem. – Nahát! – Nathaniel a mohaburok alatt rejtőző, szigorú arcra meredt. A kőkéz könnyedén, magabiztosan, hajításra készen tartotta a villámot. – Miért kellett megvívnia azt a párbajt, Miss Lutyens? – Ha jól emlékszem, Disraeli sértő megjegyzést tett Gladstone egyik hölgybarátjára. Ezzel nagy hibát követett el. Gladstone nem tűrte, hogy az ő vagy a barátai becsületébe gázoljanak. Félelmetes ereje volt, és bárkit ki mert hívni, aki megsértette. A tanárnő lefújta a grafitport rajzlapjáról, és a fény felé tartva megszemlélte művét. – Elsősorban Gladstone erőfeszítéseinek köszönhetjük, hogy London a mágia nagyhatalmává vált. Az ő idejében még Prága volt a világ legerősebb városa, pedig már rég túl volt a fénykorán. Leromlott, dekadenciába süllyedt. Gladstone új ideálokkal, új tervekkel állt elő. Megszerzett bizonyos ereklyéket, s azokkal sok külföldi varázslót idecsábított. London felkapott hely lett. És még most is az, ennek minden előnyével és hátrányával. Mint mondtam, hálás lehetsz a sorsnak. Nathaniel ránézett a nőre. – Miért mondja, hogy ennek minden előnyével és hátrányával? Milyen hátrányokra gondol? Miss Lutyens összecsücsörítette ajkát. –A jelenlegi rendszer roppantul kedvez a mágusoknak és azon szerencsés keveseknek, akik szoros kapcsolatban állnak velük. Az összes többi embernek annál kevésbé. No de lássuk, hogy haladsz a munkáddal. Volt valami a nő hangjában, ami felháborította Nathanielt. Eszébe ötlöttek Mr. Purcell sokat hallott szavai. – Ne beszéljen így a kormányról! – csattant fel. – Mágusok nélkül hazánk védtelen lenne! Közemberek gyakorolnák a hatalmat, és egykettőre széthullana az ország. A varázslók az életüket adják hazánk biztonságáért! Ezt ne feledje, Miss Lutyens! Nathaniel maga is elcsodálkozott kifakadásán. – Biztos vagyok benne, hogy felnőttkorodban te is sok áldozatot hozol majd a hazáért, Nathaniel. – Miss Lutyens hangja élesebben csengett a szokottnál. – De tény, hogy nem minden országban élnek mágusok, és nem egy nép igen jól elboldogul nélkülük. – Úgy látom, nagyon tájékozott ezekben a dolgokban. – Ahhoz képest, hogy szürke kis rajztanár vagyok? Mintha csodálkozást éreztem volna a hangodban. – Végül is maga csak egy közember… – Nathaniel elvörösödött. – Bocsánat, nem úgy értettem… – Ahogy mondod – vágta rá a tanárnő. – Közember vagyok. De közlöm veled, hogy a varázslók nem a tudás kizárólagos letéteményesei. Szó sincs róla. Egyébként is a tudás és az értelem két igencsak különböző dolog. Erre egyszer majd te is rá fogsz jönni. Ezután néhány percig némán hajoltak rajzaik fölé. A fal tetején ülő macska lustán egy köröző darázs felé kapott. Végül Nathaniel törte meg a csendet – Maga nem szeretett volna varázsló lenni, Miss Lutyens? – kérdezte halkan. A tanárnő kurtán felnevetett. – Nem volt részem a megtisztelő lehetőségben – felelte. – Nem, én egyszerű rajztanár vagyok, és nem is akarok más lenni. Nathaniel újra próbálkozott. – Mit csinál, amikor nincs itt? Mármint amikor nincs velem. – Olyankor más tanítványaimnál vagyok Mit gondoltál? Hogy hazamegyek a lábamat lógatni? Nem, Mr. Underwood sajnos nem fizet nekem eleget a láblógatáshoz. Dolgoznom kell. – Értem. – Nathanielnek mindeddig meg se fordult a fejében, hogy Miss Lutyensnek más tanítványai is lehetnek. Ettől az információtól valamiért összerándult a gyomra. Miss Lutyens talán megérezte ezt, mert mikor rövid hallgatás után újra megszólalt, hangja már nem csengett olyan fagyosan. – Megjegyzem, nagyon élvezem a veled töltött időt. A munkahetem legszebb órái közé tartoznak ezek. Kellemes a társaságod, annak ellenére, hogy kicsit hebehurgya vagy, és azt hiszed, mindent jobban tudsz. Úgyhogy fel a fejjel, és mutasd, mi lett abból a fából. Ezután néhány percig a rajz volt a téma. Utána a beszélgetés visszatért szokásos, békés medrébe, de nem sokkal később az órát félbeszakította a kipirult arccal érkező Mrs. Underwood.
– Nathaniel! – kiáltotta az asszony. – Hát itt vagy! Miss Lutyens és Nathaniel tisztelettudóan felálltak. – Tűvé tettem érted a házat – folytatta Mrs. Underwood zihálva. – Azt hittem, a tanulószobában vagytok… – Ne haragudjon, Mrs. Underwood – szabadkozott Miss Lutyens. – De olyan szép az idő… – Jaj, nem baj, nem baj. Csak a férjem sürgősen hívatja Nathanielt. Vendégei vannak, és szeretné bemutatni őt nekik. – Na látod – jegyezte meg halkan Miss Lutyens, miközben a ház felé siettek. – Nem igaz, hogy Mr. Underwood semmibe vesz téged. Nagyon elégedett lehet veled, ha be akar mutatni a varázsló kollégáinak. Dicsekedni fog veled! Nathaniel erőtlenül elmosolyodott, de nem felelt. Émelygős lámpaláz fogta el a gondolattól, hogy varázslók színe elé kerül. Az Underwood házban töltött évei során egyszer sem engedték meg neki, hogy találkozzon mestere kollégáival, akik időről időre tiszteletüket tették Arthur Underwoodnál. Olyankor őt mindig beparancsolták a szobájába, vagy valamelyik tanára gondjaira bízták. Ez most új és izgalmas, ugyanakkor eléggé rémisztő fejlemény volt. Nathaniel úgy képzelte, hogy mestere szobája tele van magas, komor, erőt és hatalmat sugárzó férfiakkal, akik mind őt méregetik majd meredő szakálluk és suhogó köpönyegük fölött. A gondolatra megremegett a térde a félelemtől. –A fogadószobában vannak – mondta Mrs. Underwood, mikor a konyhába értek. – Hadd lássalak… – Az asszony megnedvesítette ujját, és gyorsan letörölt egy grafitfoltot Nathaniel halántékáról. – Jól van, csinos vagy. Na eredj, menj be! A helyiség valóban tele volt – ebben jól tippelt Nathaniel. Testek melege, teaillat és erőltetetten udvarias társalgás töltötte be. De mire Nathaniel becsukta maga után az ajtót, és odaevickélt az egyetlen szabad helyre, egy díszes tálalószekrény mellé, addigra a félelmetes és tiszteletet parancsoló férfiak társaságáról alkotott víziója már rég semmivé foszlott. A vendégekre a legkevésbé se illettek ezek a jelzők. A helyiségben egyetlen árva köpönyeg se volt. Szakállból jó néhány akadt, de pompájukban meg se közelítették mesteréét. A férfiak többsége iszapszínű öltönyt és még iszap színűbb nyakkendőt viselt – csak kevesen vettek fel olyan merész kiegészítőket, mint egy szürke mellény vagy egy kilógó zsebkendő. Valamennyi vendég fényes, fekete cipőben volt. Egyetlen vendégen sem volt érezhető Gladstone ereje és tartása. Egyesek alacsonyak voltak, mások öregek és savanyú képűek, igen sokan pocakosak. Komolynak tűnő beszélgetéseket folytattak egymással, közben teát szürcsöltek, száraz süteményt majszoltak, és egyikük sem emelte a hangját a szolid mormolás szintje fölé. Nathanielen határtalan csalódás lett úrrá. Zsebre dugta kezét, és mélyet sóhajtott A mestere lassan araszolt az álldogálók között, kezet rázott a vendégekkel, és kurta, ugatós nevetést hallatott, valahányszor egy–egy, meggyőződése szerint tréfásnak szánt megjegyzést intéztek hozzá. Mikor megpillantotta Nathanielt, egy fejmozdulattal magához intette őt. Nathaniel átoldalazott egy tálca és valakinek a dudorodó pocakja között, s odalépett mesteréhez. – Hát ő volna az – recsegte a varázsló, és esetlen mozdulattal Nathaniel vállára tette a kezét. Három férfi nézett le a fiúra. Az egyik öreg volt, ősz hajú s apró ráncokkal borított, vörös arca az aszalt paradicsomra emlékeztetett. A másik középkorú, pocakos, vizenyős szemű illető volt; a bőre hidegnek és nyirkosnak tűnt, akár a lepikkelyezett halé. A harmadik varázsló jóval fiatalabb és csinosabb arcú volt; kerek szemüveget viselt, haját hátrafésülte, s szájában kissé túlméretezett, hófehér fogsor ragyogott. Nathaniel némán viszonozta a három férfi pillantását. – Külsőre semmi különös – jegyezte meg a nyirkos bőrű férfi, majd szipogott, és lenyelt valamit. – Nehezen tanul – szólt Mr. Underwood. Még mindig Nathaniel vállát veregette, s ez a céltalan tevékenység a zavaráról árulkodott. – Lassú a felfogása, mi? – morogta az öreg. Olyan erős akcentussal beszélt, hogy Nathaniel alig értette, mit mond. – Hát igen, vannak ilyenek. Kitartás kell hozzájuk. – Szokta verni? – kérdezte a halbőrű. – Ritkán. – Az hiba. A verés serkenti a memóriát. – Hány éves vagy, fiam? – kérdezte a fiatal varázsló. – Tíz, uram – felelte udvariasan Nathaniel. – Novemberben leszek tizen… – Eltelik még egypár év, mire hasznát veszi, Underwood. – A fiatal mágus úgy vágott Nathaniel szavába, mintha a létezéséről se venne tudomást. – Gondolom, egy vagyont emészt fel. –A kosztoltatása? Hát igen. – Biztos annyit eszik, mint egy medve. – Falánk, igaz? – Az öreg rosszallóan csóválta a fejét. – Hát igen, vannak ilyenek. Nathaniel alig palástolt méltatlankodással hallgatta a megjegyzéseket. – Nem vagyok falánk, uram – vetette ellen a lehető legudvariasabb hangon. Az öreg futólag rápillantott, aztán elfordította tekintetét, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. Underwood keze azonban most erőteljesebben ütközött Nathaniel vállához. – Jól van, kölyök, menj vissza tanulni! – szólt a varázsló. – Eredj! Nathaniel örömmel távozott volna, de még egy lépést sem tett, mikor a fiatal szemüveges felemelte a kezét. – Látom, felvágták a nyelved – szólt. – Nem félsz az idősebbektől. Nathaniel nem felelt. – Talán bizony azt hiszed, érsz annyit, mint mi. A mágus könnyed stílusban beszélt, mégis érezhető volt a kérdés éle. Nathaniel nyomban rájött, hogy a csipkelődés céltáblája nem ő, hanem rajta keresztül a mestere. Úgy érezte, felelnie kellene, de a kérdés megzavarta: nem tudta, igennel vagy nemmel válaszoljon–e rá. A fiatal mágus félreértelmezte hallgatását. – Olyan nagyra tartja magát, hogy már nem is áll szóba velünk! – fordult társaihoz, akik elvigyorodtak. A nyirkos bőrű belekuncogott a markába, a vörös képű öreg pedig megcsóválta a fejét és ciccegett. – Eredj, kölyök! – ismételte Nathaniel mestere. – Egy pillanat, Underwood – szólt széles mosollyal a fiatal mágus. – Előbb lássuk, mit tud a kis üdvöskéje. Ez szórakoztató lesz. Gyere csak, fiam! Nathaniel rápillantott mesterére, aki azonban kerülte a tekintetét. Lassan, kelletlenül megfordult hát, és visszatért a csoporthoz. A fiatal varázsló színpadiasan csettintett és pattogós tempóban beszélni kezdett. – Hány osztályozott szellemtípust ismerünk? Nathaniel készen állt a válasszal. – Tizenháromezer–negyvenhatot, uram. – És hány osztályozatlant? – Petronius negyvenötezerről beszél, Zavattini negyvennyolcezerről, uram. – Mi a kartagíniai alcsoport modus apparendije? – Síró csecsemőkként jelennek meg, uram, vagy a mágus ifjúkori önmagának másaként. – Hogyan kell megfenyíteni őket? – Egy dézsa szamártejet kell megitatni velük, uram. – Hmm. Baziliszkusz megidézésekor milyen óvintézkedések szükségesek?
– Tükrös szemüveget kell viselni, uram. És még két oldalról tükrökkel kell körülvenni a pentagramot, hogy a baziliszkusznak a negyedik irányba kelljen néznie, ahol az írott parancsot találja. Nathaniel egyre magabiztosabb lett. Az ilyen egyszerű dolgokat már réges–rég emlékezetébe véste; és örömmel látta, hogy precíz válaszai bosszantják a fiatal varázslót. Teljesítménye láttán a nyirkos bőrű is abbahagyta a kuncogást, az öreg mágus pedig, aki félrebillentett fejjel hallgatta őt, egyszer–kétszer bólogatott is. Nathaniel észrevette, hogy mestere somolyog a bajsza alatt. Nehogy azt hidd, hogy ez a te érdemed, gondolta megvetően. Mindezt olvastam. Tőled nem tanultam szinte semmit! A mágus kérdésfolyama most először elakadt egy másodpercre. A fiatalember elgondolkozott – Jól van – szólalt meg végül, immár lassabban, élvezettel ejtve ki a szavakat. – Halljuk a hat vezérlőszót. Mind a hatot, bármilyen nyelven. Arthur Underwood megütközve közbeszólt: – Ugyan már, Simon, hiszen azt még nem tudhatja! – De még a mondat végére sem ért, mikor Nathaniel már válaszra nyitotta a száját. Már egy ideje szemezgetett mestere nagy könyvszekrényéből, s nem egy kötetben találkozott a kérdéses varázsszöveggel. –Appare, mane, ausculta, se dede, pare, redi – jelenj meg, maradj, figyelmezz, hódolj, engedelmeskedj, térj vissza. Mikor befejezte, diadalmasan belenézett a fiatal mágus szemébe. A hallgatóság elismerően mormogott – Mr. Underwood immár leplezetlenül mosolygott, a nyirkos bőrű felvonta szemöldökét, az öreg savanyú képpel, hangtalanul artikulálta: – Bravó. – Nathaniel vizsgáztatója viszont elintézte a dolgot egy könnyed vállrándítással, s olyan fölényes képet vágott, hogy Nathaniel önelégültsége nyomban izzó haraggá változott. – Látom, egyre alacsonyabbra kerül a mérce – jegyezte meg a fiatal mágus, miközben zsebkendőt vett elő, és letörölt egy képzeletbeli foltot zakója ujjáról. – Már gratulálni kell egy szellemileg elmaradott tanoncnak, ha tud valamit, amit mi az anyatejjel szívtunk magunkba. – Maga nem tud veszíteni – mondta Nathaniel. A replikát pillanatnyi dermedt csend követte. Aztán a fiatal mágus parancsszót harsogott, s Nathaniel érezte, hogy egy kicsiny, kemény valami esik a vállára. Láthatatlan kezek belekapaszkodtak a hajába, és kegyetlen erővel hátrarántották a fejét. Nathaniel felkiáltott fájdalmában. Oda akart kapni a fejéhez, de érezte, hogy karjait a törzséhez szorítja egy izomköteg, mely hatalmas nyelv módjára tekeredett teste köré. Nathaniel nem látott mást, csak a plafont. Meztelen nyakát finom ujjak csiklandozták. Páni rémületében mesteréért kiáltott Valaki odalépett hozzá – nem Mr. Underwood, hanem a fiatal varázsló. – Rátarti kis taknyos – szólt szinte suttogva a mágus. – Most mihez kezdesz? Ki tudsz szabadulni? Nem. Milyen meglepő: tehetetlen vagy. Ismersz néhány szót, de nem tudsz semmit. Ebből talán megtanulod, milyen veszélyes szemtelenkedni, ha túl gyenge vagy hozzá, hogy megvédd magad. És most tűnj el a szemem elől! Valami belevihogott Nathaniel fülébe, majd egy erőteljes rúgással leugrott válláról. Ugyanabban a pillanatban Nathaniel karja is kiszabadult. Feje előrebukott, szeméből csorgott a könny. A hajhúzás kínjától könnyezett, de attól tartott, azt hiszik majd, hogy gyáva kisfiú módjára sír. Ezért gyorsan megtörölte arcát a ruhája ujjával. A helyiségben dermedt csend volt. A varázslók félbeszakították beszélgetéseiket, és Nathanielt bámulták. A fiú mesterére nézett, némán kérve védelmét, segítségét, de Arthur Underwood szemében düh izzott – mégpedig Nathaniel iránti düh. A fiú elképedve viszonozta a pillantást, majd sarkon fordult, végigment a folyosón, amit a néma sokaság nyitott neki, és kiment a szobából. Csendesen becsukta maga után az ajtót, és kifejezéstelen, falfehér arccal elindult felfelé a lépcsőn. Félúton találkozott a lefelé tartó Mrs. Underwooddal. – Na, hogy ment, kis drágám? – érdeklődött az asszony. – Kitettél magadért? Valami baj van? Nathaniel leszegte a fejét szégyenében és fájdalmában. Válasz nélkül el akart menni az asszony mellett, de az utolsó pillanatban mégis megállt. – Jól ment – felelte. – Mrs. Underwood nem tudja véletlenül, hogy hívják azt a mágust, akinek kerek szemüvege van és nagyon fehér a foga? Mrs. Underwood összeráncolta a szemöldökét. – Ha jól sejtem, Simon Lovelace–re gondolsz. Ő a Kereskedelmi Minisztérium alminisztere. Páratlanul szép fogsora van, nem? Azt mondják, igazi ifjú titán. Beszéltél vele? – Igen. Nem tudsz semmit – visszhangzott a fejében – Biztos hogy nincs semmi baj? Olyan sápadt vagy. – Semmi bajom, Mrs. Underwood. Felmegyek a szobámba. – Miss Lutyens a tanulószobában vár téged. Tehetetlen vagy. – hallotta újra – Akkor odamegyek, Mrs. Underwood. Nathaniel azonban nem a tanulószobába indult. Lassú, határozott léptekkel besétált mestere laboratóriumába, ahol a napfényben némán sorakoztak a poros palackok, homályos folttá olvadt, ázó tartalmukkal. Elsétált az ütött–kopott munkaasztal mellett, melyen még ott hevertek az előző nap használt táblázatok. Túl gyenge vagy hozzá, hogy megvédd magad. – idézte fel magában Lovelace szavait. Megállt, a kezébe vett egy kis üvegdobozt amiben hat csekény zümmögött. Majd meglátjuk. Odalépett egy faliszekrényhez, és kihúzta a fiókját Az annyira meg volt vetemedve, hogy félúton megakadt Nathaniel óvatosan letette az üvegdobozt az asztalra, majd néhány erőteljes rántással teljesen kihúzta a fiókot Abban, egy sor másik szerszám mellett, egy kis kalapács feküdt. Nathaniel kivette, felkapta az üvegdobozt, s a fiókot nyitva hagyva kiment a napsütötte laboratóriumból. A lépcsőforduló hűvös homályába érve megállt, s magában elismételte a vezérlőszavakat. A hat apró lény most még izgatottabban röpdösött börtönében – az üvegdoboz érezhetően remegett.
Nem tudsz semmit… A teadélután lassan véget érte. Feltárult a fogadószoba ajtaja, s kilépett rajta a mágusok egy kisebb csoportja. Mr. Underwood a bejárati ajtóhoz kísérte távozó vendégeit Búcsúszavak, udvarias megjegyzések hangzottak el. A lépcsőfordulóban rejtőző, sápadt fiút senki nem vette észre. A nevet az első három parancsszó után, de még az utolsó előtt kell kimondani. A feladat egyszerű, csak arra vigyázz, hogy ne akadjon meg a nyelved a nehezebb szótagoknál. Nathaniel még egyszer elismételte a szöveget. Hibátlanul ment. Távozók egy újabb csoportja érkezett a hallba. Nathaniel keze jéghideg volt Ujjai és az üvegdoboz között vékony filmréteget képzett a hideg verejték. Most a fiatal varázsló és két társa lépett ki a fogadószoba ajtaján. Elénk beszélgetésbe merültek, és jót nevettek a halbőrű egyik megjegyzésén. Ráérősen sétáltak Nathaniel mestere felé, aki az ajtónál várta őket. Nathaniel megmarkolta a kalapács nyelét, és felemelte a remegő üvegdobozt. Az öreg varázsló kezet fogott Mr. Underwooddal. A fiatal mágus a sorára várt, s közben türelmetlenül nézegetett az utca felé. Nathaniel hangosan és érthetően kimondta az első három parancsot, Simon Lovelace nevét, majd a maradék három szót. Aztán széttörte a dobozt a kalapáccsal. Csörömpölés, felerősödő zümmögés. Üvegcserepek hullottak a szőnyegre. A csekények kitörtek börtönükből, és fullánkjukat harciasan előreszegezve
leröppentek a lépcső mentén. A varázslóknak felpillantani is alig volt idejük, mikor a kis szellemek már el is érték őket. Három Simon Lovelace arcát vette célba. A mágus felemelte kezét, és intett egyet, mire mindhárom támadója tűzlabdaccsá változott, a falnak ütközött és felrobbant. A másik három lény nem engedelmeskedett a parancsnak. Kettő a nyirkos bőrű varázslót támadta meg; az felordított, hátrálni kezdett, megbotlott a küszöbben, és kizuhant a kerti ösvényre. A csekények bukórepülésbe mentek át, fedetlen bőrfelületet keresve rajta. A mágus vadul csapkodott az arca előtt, de hiába: az apró lények jó pár döfést vittek be, s minden sikeres találatot fájdalmas ordítás jelzett. A hatodik csekény az öreg varázslót nézte ki magának. Az látszólag nem is próbált védekezni, de a kis szellem, mikor már csak centiméterekre volt az öreg arcától, egyszerre lefékezett a levegőben, majd kétségbeesetten menekülni próbált. Fordulás közben elvétette az irányt, s a padlón landolt, Simon Lovelace közelében, aki gondolkodás nélkül beletaposta őt a szőnyegbe. Arthur Underwood borzadva nézte végig mindezt. Most összeszedte magát, az ajtón kilépve odasietett a virágágyásban fetrengő vendégéhez, és tapsolt egyet. A két harcias csekény dermedten hullott a földre. Nathaniel ekkor úgy döntött, ideje visszavonulót fújnia. Gyorsan belopakodott a tanulószobába, ahol valóban ott találta Miss Lutyenst. A tanárnő egy képes újságot olvasgatott, s rámosolygott a belépő Nathanielre. – Na, milyen volt? Ahhoz képest, hogy még csak délután van, elég emelkedettnek tűnik a hangulat. Ha jól hallottam, még egy pohár is összetört. Nathaniel nem felelt. Lelki szemei előtt a három repülő lényecskét látta, amint lángolva a falba csapódnak és felrobbannak. Remegni kezdett, de nem tudta, mitől: a félelemtől–e vagy dühös csalódottságában. Miss Lutyens nyomban felpattant a székről. – Nathaniel, gyere ide! Mi a baj? Holtsápadt vagy és remegsz! Átölelte a fiút, hagyva, hogy az a vállára hajtsa a fejét. Nathaniel behunyta a szemét. Égett az arca; egyszerre izzadt és rázta a hideg. Miss Lutyens beszélt hozzá, de ő képtelen volt válaszolni… Ekkor kicsapódott a tanulószoba ajtaja. Simon Lovelace lépett a helyiségbe; szemüvege villogott az ablakon beáradó fényben. Parancsszó harsant, s Nathaniel azon kapta magát, hogy egy láthatatlan erő kitépi Miss Lutyens karjaiból, s a magasba emeli. Egy másodpercig ott lebegett padló és mennyezet között, s ez épp arra volt elég, hogy megpillantsa a Lovelace mögött felsorakozott két másik varázslót, valamint egy negyedik alakot, aki leghátulra szorult: mesterét Miss Lutyens kiáltott valamit, de a következő pillanatban a testetlen erő megfordította Nathanielt, akinek nyomban a fejébe szökött a vér, s már nem hallott mást, csak tulajdon szívdobogását a fülében. Ott függött lógó kézzel és lábbal, égnek meredő hátsóval a szőnyeg fölött. Aztán egy láthatatlan husáng rácsapott a fenekére. Nathaniel felkiáltott, és rúgkapálni kezdett. A husáng újra lesújtott, az előzőnél is erősebben. Aztán megint… A fáradhatatlan fenyítő még javában dolgozott, mikor Nathaniel már abbahagyta a rúgkapálást. Ernyedten lógott, s nem volt már semmi más a tudatában, csupán az égő fajdalom és a mardosó szégyen. Az a tény, hogy Miss Lutyens szeme láttára művelik ezt vele, egyenesen elviselhetetlenné tette számára a büntetést. Meg akart halni, ez volt az egyeden vágya. Mikor végre jött a nagy feketeség, hogy magába szippantsa őt, tiszta szívből örült neki. A kezek elengedték, de mire teste a padlónak ütközött, már nem volt eszméleténél. Nathaniel büntetése egy hónapi szobafogság és egy sor megvonás volt. Az első fenyítéssorozat után mestere felfüggesztette beszélő viszonyát vele, és megtiltotta, hogy bárkivel is kapcsolatot tartson – kivételt csupán Mrs. Underwood képzett, aki ételt–italt vitt Nathanielnek, és ürítette az éjjeliedényét. A fiú nem járt tanórákra, és nem olvashatott. Reggeltől estig a szobájában ült, és a londoni háztetők fölött elnézve a távoli Parlamentet bámulta. Magánya bizonyára az őrületbe kergette volna, ha nem talál az ágya alatt egy lepottyant golyóstollat. Azzal és néhány régi papír fecnivel sikerült agyonütnie az idő egy részét: szkeccseket rajzolt az ablakon túli világról. Mikor ebbe is beleunt, hosszú listákat és precíz feljegyzéseket készített – ezeket gondosan a matrac alá rejtette, ha közeledő lépteket hallott. E feljegyzések tartalmazták bosszútervének első vázlatait. Nagy bánatára Mrs. Underwoodnak is tilos volt beszélnie hozzá. Bár felfedezett némi együttérzést az asszony viselkedésében, a makacs hallgatás elkeserítette. Magába fordult hát ő is, és nem szólt az asszonyhoz. Mikor végre lejárt az egy hónapos szobafogság, s folytatódtak a tanórák, Nathaniel döbbenten értesült róla, hogy Miss Lutyenst elbocsátották.
13 A
hosszú, esős ősz folyamán Nathaniel rengeteg időt töltött a kertben. Ha szép idő volt, mestere polcáról kölcsönzött könyveket vitt ki magával, s a szállingózó sárga levelek között falta a betűket, kielégíthetetlen tudásvággyal. Borús napokon csak ült és bámulta a csöpögő bokrokat, miközben gondolatai a keserűség és a bosszú szokásos ösvényein vándoroltak. Tanulmányaival gyorsan haladt, mert a gyűlölet feltüzelte elméjét. Elolvasott és emlékezetébe vésett minden szellemidézési rítust, minden varázsigét, amivel a mágus megvédheti magát a támadásoktól, minden parancsszót, amivel megfenyíthető vagy elkergethető az engedetlen démon. Ha elfogta a csüggedés, mert nehéz szakaszhoz ért – például szamáriai vagy kopt nyelven írt részhez, vagy olyanhoz, aminek értelmét bonyolult titkosírás rejtette el –, akkor csak fel kellett néznie Gladstone zöld–szürke szobrára, s máris visszanyerte elszántságát Gladstone bosszút állt mindenkin, aki bántotta: megvédte becsületét, és ezért mindenki tisztelte őt. Nathaniel ugyanígy akart cselekedni, de többé nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a türelmetlenség – ezt az érzést már csak arra használta, hogy munkára ösztökélje magát. Ha valamit megtanult a saját kárán, hát azt, hogy ne cselekedjen, amíg tökéletesen fel nem készült. Sok hosszú, magányos hónapon át fáradhatatlanul dolgozott, hogy elérhesse első és legfontosabb célját: meg szégyeníthesse Simon Lovelace–t. A történelemkönyvek, amelyeket elolvasott, tele voltak rivális mágusok párharcáról szóló epizódokkal. Ezekben sokszor a nagyobb hatalmú varázsló győzött, de az sem volt ritka, hogy fortély vagy ármány segítségével a gyengébb kerekedett felül. Nathanielnek nem állt szándékában szemtől szemben kiállni félelmetes ellenfelével – legalábbis addig nem, amíg nyilvánvalóan gyengébb nála. Más módszerekkel készült legyőzni Lovelace–t Rendes tanulmányait ebben az időszákban nyomasztó kötelességnek érezte. Ha órára ment, nyomban felöltötte az engedelmes és bűnbánó tanítvány álarcát – igyekezett elhitetni Arthur Underwooddal, hogy lázadását immár élete legszégyenletesebb cselekedetének tartja. Soha egy pillanatra se esett ki a szerepéből, még akkor sem, ha a legfárasztóbb, legprimitívebb munkákat kellett végeznie a laboratóriumban. Ha mestere hosszú szónoklatot tartott neki valamely jelentéktelen botlás miatt, lesütött szemmel, fintorgás nélkül végighallgatta, majd sietve kijavította a hibát. Viselkedése alapján mintadiák volt mindig mindenben alávetette magát mestere akaratának, és soha a legkisebb jelét sem adta annak, hogy türelmetlen lenne a csigalassú tempó miatt, amivel most hivatalos tanulmányai haladtak. Hogy ezt meg tudta tenni, annak elsősorban az volt az oka, hogy már nem Arthur Underwoodot tekintette mesterének. Igazi mesterei a letűnt korok nagy mágusai voltak, azok, akik a könyveken át beszéltek hozzá; akik engedték, hogy a saját tempójában tanuljon, s csodák újabb és újabb tárházait tárták fél éhes elméje előtt. A régi nagy varázslók nem nézték le őt, nem zárták börtönbe, és nem árulták el.
Arthur Underwood egyszer és mindenkorra eljátszotta jogát Nathaniel őszinte engedelmességére és tiszteletére, amikor nem védte meg őt Simon Lovelace testi és lelki támadásaitól. Nathaniel ezt felháborítónak tartotta, és nem tudott napirendre térni a dolog fölött. A legelső, amire egy varázslótanoncot kioktattak, az volt hogy a mestere apja helyett apja: óvja és védelmezi őt mindaddig, amíg meg nem tudja védeni saját magát. Arthur Underwood nem teljesítette a kötelességét. Tétlenül végignézte Nathaniel igazságtalan megszégyenítését előbb a teadélutánon, aztán a tanulószobában. Hogy miért? Mert Arthur Underwood gyáván meghunyászkodott a nála erősebb Lovelace előtt. A tetejébe elbocsátotta Miss Lutyenst. Nathaniel megtudta Mrs. Underwoodtól, hogy miközben ő fejjel lefelé lógott a levegőben, és elszenvedte Lovelace koboldjának ütéseit, a rajztanárnő a védelmére kelt. A hivatalos indoklás szerint „tiszteletlen viselkedésért” mondtak fel neki, de pár elejtett megjegyzésből kiderült, hogy Miss Lutyens megpróbálta megütni Lovelace–t, s ebben csak a mágus két társa akadályozta meg. Ez a gondolat még tulajdon megaláztatásának emlékénél is jobban felkavarta Nathanielt. Miss Lutyens meg akarta védeni őt, azt tette, amit Mr. Underwoodnak kellett volna megtennie – mestere pedig kirúgta érte! Nathaniel ezt soha nem tudta megbocsátani Arthur Underwoodnak. Immár Mrs. Underwood volt az egyetlen ember a házban, akinek a társaságában Nathaniel jól érezte magát. Az asszony kedves gesztusai felüdülést hoztak a tanulás egyhangúságában, feledtették vele Underwood hűvös tartózkodását és a tanárok szenvtelen közönyét. Terveibe azonban nem avathatta be az asszonyt: azok túlságosan veszélyesek voltak. A sérthetetlenség és az erő záloga a titoktartás. Az igazi varázsló önmaga tanácsadója. Több hónapnyi tanulás után Nathaniel elérkezettnek látta az időt az első igazi próbára: egy alacsonyrendű kobold megidézésére. A vállalkozás bizonyos kockázattal járt, mert bár a varázsigéket betéve tudta, nem volt se kontaktlencséje, amellyel az első három síkon láthatott volna, se hivatalos neve. Underwood ígérete úgy szólt, hogy ezeket nagykorúsága közeledtével kapja majd meg, de neki esze ágában sem volt kivárni azt a jövő ködébe vesző napot Úgy vélte, a laboratóriumi szemüveg is megteszi majd, ami pedig a nevét illeti, a démonnak nem lesz alkalma rá, hogy megtudja. Kilopott mestere laboratóriumából egy darab bronzlemezt, és nagy nehezen kivágott belőle egy majdnem tökéletes körlapot Ezután hosszú heteken át csiszolta és polírozta a fémet, mígnem az végül tükörsimán ragyogott a gyertyafényben, s torzítás nélkül mutatta arcának képét A következő lépésben megvárt egy olyan hétvégét, amikor Underwoódék vidékre utaztak. Alighogy a házaspár autója eltűnt a sarkon, munkához látott Felcsavarta a szőnyeget a hálószobájában, s krétával két egyszerű pentagramot rajzolt a padlóra. Verejtékezett, miközben behúzta a függönyt, és meggyújtotta a gyertyákat, pedig a szobában dermesztő hideg volt. A körök közé egy tál berkenye– és mogyorógallyat helyezett (egy tál elég volt, hiszen gyenge és bátortalan koboldot készült megidézni). Mikor mindezzel elkészült, fogta a bronzlemezt, és beletette annak a körnek a közepébe, amelyben a démonnak kellett megjelennie. Utána orrára biggyesztette a szemüveget, belebújt egy gyűrött munkaköpenybe, amit a laboratórium ajtaján talált, és belépett a saját körébe, hogy elkezdje a szertartást Kiszáradt szájjal kimondta a szellemidézés hat szavát, utána pedig a lény nevét. Közben kicsit elcsuklott a hangja, és már sajnálta, hogy nem vitt magával a körbe egy pohár vizet. Nem engedhette meg magának, hogy elvétse valamelyik szót. Most várt, és számolta a másodperceket. Kilenc másodperc alatt ér el a hangja a semmin át a Másik Világba. Hét másodpercbe telik, mire a lény felébred a szólításra. Három másodperc, amíg… A kör fölött egy meztelen csecsemő lebegett. Úgy lengette kis karját és lábát, mintha úszna a levegőben. Sárga szemével durcásan bámult Nathanielre, s kis piros ajkát csücsörítve nyálbuborékot fújt felé. Nathaniel kimondta a Bezárás Szavait. A csecsemő dühében bugyborékoló hangot hallatott. Kétségbeesett hadonászásba kezdett, s közben lába a fényes bronzkorong felé nyújtózkodott. A parancs nagyon erős volt: a csecsemő teste megnyúlt, színes csíkokká változott, és spirálisan forogva belezúdult a lemezbe, mint holmi lefolyóba. A mérges kis arc látszott még egy másodpercig, ahogy alulról nekinyomta orrát a fémlapnak – utána ködpára homályosította el a képet, majd a lemez ismét kifényesedett. Nathaniel kimondott még egy sor búbájt, hogy biztosítsa a lemezt és felfedje az esetleges csapdákat, de mindent rendben talált. Remegő lábbal kilépett hát a körből. Sikeresen végrehajtotta első szellemidézését. A foglyul ejtett kobold morcos és szemtelen volt, de egy csípős áramütést okozó ártás segítségével Nathaniel rá tudta venni őt, hogy bepillantást szerezzen számára távoli helyeken lezajló eseményekbe. A kobold be tudott számolni kihallgatott beszélgetésekről, és meg tudta jeleníteni azokat a lemezen. A kezdetleges, de jól működő látóüveget Nathaniel az ablak melletti tetőcserepek alatt tartotta, és segítségével sok hasznos információt szerzett. Először – próbaképpen – megparancsolta a koboldnak, hogy mutassa meg neki, mi történik Arthur Underwood dolgozószobájában. Egy teljes délelőttön át tartó megfigyelés eredményeképpen Nathaniel megállapította, hogy mestere ideje nagy részét telefonálással tölti, így próbál lépést tartani a politikai eseményekkel. Underwoodnak minden jel szerint az volt a rögeszméje, hogy parlamenti ellenlábasai szüntelenül a vesztére törnek. Nathaniel ezt alapjában véve érdekesnek, de részleteiben unalmasnak találta, így hamar felhagyott a mestere utáni kémkedéssel. Megfigyelésének következő tárgya Miss Lutyens volt. A lemezben köd gomolygott, majd kitisztult a kép, és feltűnt a tanárnője, épp úgy, ahogy Nathaniel emlékezett rá: mosolyogva, rajzolás közben… és tanítás közben. A lemezben a kép kissé elmozdult, és feltűnt rajta egy foghíjas varázslótanonc. A fiúcska lelkesen rajzolt, és szemlátomást csüggött Miss Lutyens ajkán. Nathanielnek égett a szeme a keserű féltékenységtől. Rekedten megparancsolta, hogy tűnjön el a kép, s fogcsikorgatva hallgatta a kobold kaján kacagását. E próbák után ismét eredeti céljára összpontosított. Egyik nap késő este megparancsolta a koboldnak, hogy mutassa meg neki Simon Lovelace–t, de nagy megütközésére a varázslóé helyett ismét a csecsemő arca tűnt fel a csiszolt bronzlemezen. – Mit merészelsz!? – förmedt rá a koboldra. – Parancsot kaptál, engedelmeskedj! A csecsemő felhúzta az orrát, és meghökkentően mély hangon szólalt meg: – Az a bibi, hogy ez rázósabb ügy, na – mondta. – Az ipsének őrei vannak. Nem biztos, hogy átjutok rajtuk. Ráfaraghatunk a dologra, ha érted, mire gondolok. Nathaniel figyelmeztetően felemelte a kezét. – Azt mondod, lehetetlen? A csecsemő hegyes nyelvét kidugta a szája sarkán, mintha egy régi sebet nyalogatna. – Nem, nem lehetetlen. Csak nehéz. – Akkor indulj! A kobold csüggedten sóhajtott, és eltűnt. Kisvártatva feltűnt valamiféle adás, de szemcsés volt és ugrált, akár egy rosszul behangolt televízió képe. Nathaniel halkan szitkozódott. Már–már kimondta a büntetőszúrás szavait, de aztán belátta, hogy valószínűleg ez a legtöbb, amit a kobold nyújtani tud. Közelebb hajolt hát a lemezhez, és minden figyelmét a jelenetre összpontosította… Egy asztalt látott meg egy férfit, aki fürge ujjakkal gépelt egy hordozható számítógépen. Nathaniel összehúzta a szemét. A férfi valóban Simon Lovelace volt. A kobold a mennyezetről nézte a jelenetet, így Nathaniel belátta az egész helyiséget – bár a kép egy kicsit torz volt, mintha halszemoptikán át vették volna fel. A szoba félhomályba burkolózott; nem volt benne más fényforrás, csak a mágus íróasztalán égő lámpa. A háttérben a mennyezettől a padlóig érő fekete függönyök látszottak.
A varázsló kitartóan gépelt. Szmoking volt rajta, kibontott nyakkendővel. Néha megvakarta az orrát. A lemezen most ismét a csecsemőarc jelent meg. – Nem bírom már sokáig – nyafogta. – Marhára unom, és mondom, ha túl sokáig maradunk, gubanc lehet. – Addig maradsz ott, amíg én akarom – torkolta le Nathaniel. Kimondott egy rövid szót, mire a csecsemő összeszorította a szemét fájdalmában. – Jól van, jól van! Hogy bánhatsz így egy pici babával, te szörnyeteg!? Az arc eltűnt, és visszatért a szoba képe. Lovelace még mindig ült, és még mindig írt. Nathaniel szívesen megnézte volna közelebbről az asztalon heverő papírokat, de tudta, hogy sok varázsló hord a testén olyan érzékelőket, amelyek jelzik az idegen varázst. Nem lett volna tehát bölcs dolog túlzottan megközelíteni Lovelace–t. Be kellett érnie ezzel a… Nathaniel összerezzent. Simon Lovelace szobájában volt még valaki. A függönynél állt, a sötétben rejtőzve. Nathaniel nem vette észre, amikor belépett a szobába, s nyilván a varázsló sem, mert még mindig gépelt, hátát fordítva a betolakodónak. Az illető magas, erős testalkatú férfi volt; hosszú, majdnem a csizmája sarkáig érő bőr utazóköpenyt viselt. A köpeny és a csizma egyaránt sáros és elnyűtt volt. A férfi arcának nagy részét sűrű fekete szakáll borította be; szeme tompán fénylett a sötétben. Volt az alakban valami, amitől Nathanielnek libabőrös lett a háta. A férfi most bizonyára megszólalt vagy zajt csapott, mert Simon Lovelace egyszerre összerezzent, majd hátrafordult ültében. A kép villogni kezdett, eltűnt, majd visszatért. Nathaniel dühösen motyogott, és még közelebb hajolt a lemezhez. Olyan volt, mintha az adásból kivágtak volna egy vagy két másodpercet – a behatoló időközben az asztalhoz lépett. Simon Lovelace mohó türelmetlenséggel beszélt hozzá. Kinyújtotta a kezét, mire az idegen az asztal felé biccentett. A mágus bólintott, kihúzott egy fiókot, elővett belőle egy vászonszatyrot, s tartalmát az asztalra szórta. A szatyorban bankjegykötegek voltak. A bronzlemez ideges, rekedt hangon megszólalt: – Csak gondoltam, hogy szólok, és légy szíves, ne bökj meg, megint, de valamilyen őr közeledik. Két szobányira van, és errefelé tart. Le kéne lépnünk, főnök, méghozzá fürgécskén. Nathaniel az ajkába harapott. – Maradj a helyeden az utolsó pillanatig. Látni akarom, mit fizet ki. És jegyezd meg a beszélgetésüket. –A sírodat ásod, főnök. Az idegen kidugta kesztyűs kezét a köpönyege alól, és lassú mozdulatokkal visszapakolta a pénzt a szatyorba. Nathaniel toporzékolt izgalmában – a kobold bármelyik másodpercben elhagyhatja a helyszínt, és ő itt marad tudatlanul. Szerencsére Simon Lovelace is osztozott türelmetlenségében. Megint nyújtotta a kezét, ezúttal sürgetőbben. Az idegen bólintott, benyúlt köpönyege alá, és előhúzott egy kis csomagot A varázsló kikapta a kezéből, és mohón feltépte a papírt. A kobold újra megszólalt – Az ajtónál van! Lelépünk. Nathaniel még épp látott annyit hogy ellensége benyúl a csomagba, és kivesz belőle egy fényes tárgyat – aztán a bronzlemez elsötétült. Egy kurta parancsszóra ismét feltűnt a kelletlen csecsemőarc. – Még mindig nincs vége? Már nagyon rám férne, hogy hunyhassak egyet… Huh, ez elég rázós volt! Ennyi híja volt hogy nem csíptek meg minket. – Mit beszéltek? – Hát ez az, tényleg: mit is beszéltek? Hallottam foszlányokat, nem mondom, de a hallásom már nem a régi, és hát ez a hosszú bezártság… – Mondd el, mit beszéltek! –A nagydarab nem sokat szövegelt. Láttad azokat a piros foltokat a köpenyén? Nagyon gyanús volt nagyon gyanús. Fogalmazzunk úgy, hogy nem ketchupot locsolt magára. És friss volt, éreztem a szagát. No de, hogy mit mondott „Nálam van.” Ez volt az egyik. Aztán: „Előbb kérem a pénzemet.” Az ilyenre mondják, hogy szófukar. – Démon volt? – Ezzel a csúnya szóval, felteszem, a Másik Világ–béli nemes teremtményekre utalsz. Nos, nem. Halandó ember volt. – És mit mondott a varázsló? – O valamivel közlékenyebb volt. Mondhatnám, egyenesen bőbeszédű. „Megszerezte?” Ezzel nyitott.. Aztán azt mondta: „Na és hogyan… Mindegy, nem akarom hallani a részleteket Csak adja ide.” A pasas lihegett a mohóságtól. Aztán kipakolta a zsozsót. – Mi volt az? Mi volt az áru? Nem mondta valamelyikük? – Nem emlékeszem rá, hogy… Várj! Várj! Nem kell rögtön gorombáskodni. Csinálom, amit mondtál, nem? A nagydarab, mikor átadta a csomagot, mondott valamit… – Mit? – Motyogott, alig lehetett hallani… – Mit mondott? – Azt, hogy „a szamarkandi amulett most már a magáé, Lovelace.” Ezt mondta. Közel hat további hónap telt el, mire Nathaniel végre úgy érezte, felkészült. Szakmájának újabb területein szerzett jártasságot, újabb és erősebb parancsokat tanult meg, és reggelente a tanórák előtt úszni járt, hogy javítsa fizikai állóképességét. Ily módon párhuzamosan fejlődött teste és szelleme. Soha többet nem sikerült közvetlenül kilesnie ellenségét. Talán mert Lovelace rájött, hogy kihallgatták, talán más okból, mindenesetre a kobold ezután egyszer sem tudott bejutni a varázsló házába. Sebaj. Nathaniel már megtudta, amit akart. Miközben a tavasz nyárba fordult, ő nap mint nap a kertben üldögélt, és pontosította, csiszolgatta tervét. Roppantul elégedett volt elképzelésével, s legnagyobb erényének az egyszerűségét tartotta. Emellett tudta: legerősebb fegyvere az, hogy senki a világon nem is sejti, mekkora varázshatalommal bír. Mestere még épp csak a kontaktlencséjét készült megrendelni, és néha szórakozottan megjegyezte, hogy talán majd télen sort kerítenek az első szellemidézésekre. Mr. Underwood, a tanárai, sőt, Mrs. Underwood is, szerény képességű gyereknek tartották. És így lesz ez akkor is, mikor majd ellopja Simon Lovelace amulettjét A lopást csak első lépésnek, erőpróbának szánta. Utána, ha minden jól megy, felállítja majd a csapdát. Már csak egy probléma várt megoldásra: szereznie kellett egy olyan szolgát, aki el tudja végezni a feladatot. Egy olyat, aki elég ügyes és találékony ahhoz, hogy megvalósítsa a tervét, de nem olyan erős, hogy fenyegetést jelentsen rá, Nathanielre. Az igazán nagy hatalmú lények irányításának még nem jött el az ideje. Nathaniel átrágta magát mestere démonológiáról szóló könyvein, újra végigolvasta a történelemkönyveket, számba vette Salamon és Ptolemaiosz másodrendű szolgáit Végül eldöntötte, ki kell neki: Bartimaeus. Bartimaeus
14 T
udtam, hogy kemény csörte vár rám fent a padlásszobában, így hát ezúttal alaposan felkészültem. Először is el kellett döntenem, milyen külsőt öltsék. Olyasmit akartam mutatni, ami tényleg kiakasztja, amitől végre elveszti a pimasz hidegvérét, ezért – bármily furcsán hangzik – le kellett mondanom szokásos félelmetes alakjaimról. Valamilyen emberformát kellett felvennem. Különös, de egy harcedzett mágust sokkal kevésbé bosszant, ha egy sápadt fényű kísértet sértegeti vagy egy vérszomjas szárnyas kígyó gúnyolja, mint ha egy embernek tűnő valaminek a szájából hallja ugyanazt. Ne kérdezzétek, miért. Furcsa észjárású teremtmény az ember. Úgy döntöttem, az lesz a legcélszerűbb, ha vele egykorú fiú képében jelenek meg, s ezzel felkeltem a kölyök rivalizálási ösztönét. A feladat nem jelentett problémát. Ptolemaiosz tizennégy éves volt, mikor a legközelebb álltunk egymáshoz. Tehát – döntöttem – Ptolemaiosz leszek. Ezután nem volt más hátra, mint átismételni a legjobb ellenátkaimat, és izgalommal várni a találkozást. A figyelmes olvasó felfedezni vélhet némi új keletű optimizmust a kölyökhöz való viszonyulásomban. Nos, a megfigyelés pontos. Mondjam az okát? Ismertem a kölyök igazi nevét. Azonban meg kell hagyni: a kölyök nem adta fel egykönnyen. Amint felért a szobájába, magára kanyarította a köpenyt, beugrott a körbe, és hangos szóval megidézett engem. Nem kellett volna ordítania; ott szaladtam mellette a padlón. Egy szempillantás múlva megjelent a szemközti körben az egyiptomi fiúcska – a londoni szerelésében. Rávigyorogtam a kölyökre. – Nathaniel, heh? Előkelő név. Nem is illik hozzád. Valami egyszerűbbre tippeltem volna – Bertre vagy, mondjuk, Chuckra. A kölyök sápadt volt a dühtől és a félelemtől. A szemében páni rémület ült, de nagy erőfeszítéssel nemtörődöm arcot vágott. – Az nem az igazi nevem. Az igazit még a mesterem se ismeri. – Na persze. Azt hiszed, beveszem? – Gondolj, amit akarsz. Megparancsolom… Alig akartam hinni a fülemnek. A kölyök megint ugráltatni akart! Belenevettem a képébe, pimaszul csípőre tettem a kezem, és választékos stílusban a szavába vágtam. – Ásd el magad! – Megparancsolom… – Tárirá, blabla, bú! A kölyöknek már szinte habzott a szája a dühtől31. Úgy toporzékolt, mint egy hisztis óvodás a játszótéren. Aztán – ahogy azt reméltem – megfeledkezett magáról, és támadott. Megint a Lélekabronccsal próbálkozott a kis szadista. 31
Legyen fiatal vagy öreg, sovány vagy kövér, minden varázsló legfőbb gyengéje a büszkeség. Nem bírják elviselni, ha ki nevetik őket. Annyira utálják a gúnyt, hogy még a legagyafúrtabbjaik is elveszítik tőle a fejüket, és buta hibákat vétenek. Kiprüszkölte a varázsigét, s már éreztem is a szűkülő pántokat32. – Nathaniel… – Elmotyogtam a nevet, majd kimondtam a megfelelő ellenátkot. A pántok szűkülésből tágulásba váltottak. Egyre távolodtak tőlem, ki a körből, akár a hullámok a vízbe dobott kő körül. A kölyök a szemüvegén át látta, hogy közelednek hozzá. Rémülten felkiáltott, aztán összeszedte magát, és nagy nehezen kinyögte a varázst megszüntető szavakat. A pántok eltűntek. Lepöccintettem egy nem létező porszemet a dzsekim ujjáról, és rákacsintottam a kölyökre. – Oppá – mondtam. – Majdnem a saját fejedet vágtad le. Ha a kölyök elgondolkodik, rádöbbent volna, mi történt, de a düh elvette az eszét. Valószínűleg azt hitte, rosszul csinálta a dolgot, hibásan mondott valamit. Nagy zihálás közepette gondolatban átfutott piszkos trükkjeinek repertoárján. Aztán tapsolt egyet, és megint megszólalt: Nem számítottam olyan kemény dologra, mint az ösztökélő iránytű. Pentagramom öt csúcsából egy–egy elektromosságtól izzó, függőleges oszlop pattant ki – olyan volt, mintha öt villámot fogtak volna be a körrel. A következő pillanatban mindegyik oszlopból vízszintes sugárnyaláb röppent felém, hogy dárdaként átfúrja testemet. Pattogó elektromos ívek futkostak rajtam. Felordítottam, összerándultam, s a töltés ereje a levegőbe taszított. Összeszorított fogaim között sziszegtem: – Nathaniel…! – aztán ismét kimondtam a megfelelő ellenátkot. A hatás nem is maradt el. Az elektromos töltés levált rólam, a padlóra hullott, és minden irányba apró villámok lőttek ki belőle. A kölyök az utolsó pillanatban vetette hasra magát – egy felé röppenő villám átfúrta meglebbenő köpenyét. Energianyalábok ütköztek az asztalába, az ágyába, egy pedig kettészelte a virágokkal teli vázát. A többi villám a falba fúródott, apró, csillag alakú égésnyomot hagyva maga után. Szívet melengető látvány volt. A kölyök lassan felemelte a fejét, és kilesett fejére hullott köpenye alól. Én felemelt hüvelykujjal lelkesen gratuláltam neki. – Csak így tovább! – vigyorogtam. – Ha szorgalmasan tanulsz, és leszoksz az ilyen ostobaságokról, akár még igazi varázsló is lehet belőled. A kölyök szótlanul feltápászkodott. Mázlija volt, mert nagyjából függőlegesen esett el, így benne maradt a védelmező pentagramban. Engem már ez se zavart. Kíváncsian vártam következő baklövését. Ekkor azonban újra elkezdte használni a fejét. Egy percre megállt, és összeszedte gondolatait. – Szerintem szabadulj meg tőlem,’de gyorsan – tanácsoltam jóindulatúan. – Az öreg Underwood mindjárt feljön megnézni, mi ez a zaj. – Nem jön fel. Magasan vagyunk. – Csak két emelet választ el tőle. – De ő a fél fülére süket. Sose hall meg semmit. –A felesége… – Hallgass! Gondolkodom. Szóval mind a kétszer csináltál valamit… Mit? Csettintett az ujjával. – A nevem! Ez az! A nevemet használtad az átkok visszaverésére! Felvont szemöldökkel vizsgálgattam a körmömet. 32 A lélekabroncs egy sor koncentrikus energiapántból áll, melyek úgy szorulnak rá a szellemre, akár múmiára a pólya. Ahogy a mágus a varázsigét ismételgeti, a pántok egyre szűkülnek, míg végül a szerencsétlen dzsinn kegyelemért esedezik. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ha érdekel, találd ki. A kölyök megint toppantott. – Hagyd abba! Ne beszélj így velem! – Hogy? – Ahogy az előbb. Úgy beszélsz, mint egy gyerek. – Gyerek gyereknek farkasa.
Ez jó volt. Sikerült az idegeire mennem. Elvesztette a nevét, és vele együtt az eszét is. A beállásán látszott, hogy megint támadni akar. Hasonló, de védekező pózt vettem fel, így olyanok voltunk, mint két sumózó. A kölyöknek végül mégiscsak sikerült türtőztetnie magát. Szemlátomást átismételt gondolatban mindent, amit tanult, próbálta kitalálni, mit kell tennie. Azt már felfogta, hogy a gyors büntetőátkaival semmire se megy – azokat visszaküldöm rá. – Megtalálom a módját – motyogta sötéten. – Majd meglátod. – Júj, de félek – feleltem. – Látszik, hogy reszketek? A kölyök nagyon törte a fejét. A szeme alatt már jókora szürke táskák éktelenkedtek. Minden egyes varázslattal jobban kifárasztotta magát, ami az én malmomra hajtotta a vizet. Előfordult már mágusokkal, hogy holtan rogytak össze a puszta kimerültségtől. Borzasztóan stresszes életük van szegényeknek. A töprengés jó sokáig tartott. Látványos ásítást produkáltam, és karórát varázsoltam magamra, hogy unatkozva rápillanthassak. – Talán meg kéne kérdezned a főnöködet – javasoltam. – Biztos segítene. – A mesterem? Na ne viccelj. – Nem a vén bolondra gondolok, hanem arra, aki Lovelace–re uszított téged. A kölyök összevonta a szemöldökét. – Senki nem uszított rá. Nincs főnököm. Most rajtam volt az elképedés sora. – Egyedül vállalkoztam erre. Füttyentettem. – Komolyan mondod, hogy a saját szakálladra idéztél meg? Ez szép… egy kölyöktől. – Igyekeztem hízelgő hangot megütni. – Akkor engedd meg, hogy adjak egy tanácsot. Most az lenne a legjobb, ha elengednél. Ki kell pihenned magad. Néztél mostanában tükörbe? Mármint olyanba, amiben nem lakik kobold. Gondráncok jelentek meg az arcodon. Ez a te korodban nem jó jel. Ha így folytatod, jönnek az ősz hajszálak is. Mire az első szukkubusoddal33 találkozol, már vénember leszel. Tudtam, hogy túl sokat beszélek, de nem tudtam fékezni a nyelvem. Aggódni kezdtem – nem tetszett a tűnődő arckifejezés, amivel a kölyök most rám nézett. – Egyébként is – folytattam –, ha én felszívódom, senki nem fogja megtudni, hogy nálad van az amulett. Titokban tudod majd használni. Értékes csecsebecse ám az! Úgy tűnik, mindenkinek fáj rá a foga. Még nem is meséltem, de mikor a városban időztem, egy lány is kikezdett velem, hogy megszerezze. A kölyök a szemöldökét ráncolta. – Miféle lány? 33
Szukkubus: csábító, női alakban megjelenő dzsinn. Sajátos módon igen népszerű a férfi mágusok körében. – Gőzöm sincs. – Úgy döntöttem, nem számolok be a támadás részleteiről. A kölyök vállat vont. – Engem Simon Lovelace érdekel – jelentette ki, félig–meddig önmagának magyarázva. – Nem az amulett. Megszégyenített, és ezért tönkreteszem. –A gyűlölet káros az egészségre – jegyeztem meg. – Miért? – Hát.. – Elárulok egy titkot, démon – folytatta a kölyök. – Varázserőm segítségével34 láttam, hogyan jutott Simon Lovelace a szamarkandi amulett birtokába. Néhány hónapja egy idegen – egy sötét arcú, fekete szakállú, köpönyeges férfi – kereste fel őt éjnek idején. Ő hozta el az amulettet Lovelace–nek. Pénzt kapott érte. Titkos találkozó volt. Horkantottam. – Mi ebben a különös? Tudhatnád, hogy a mágusok mind így kereskednek. Imádják a szükségtelen titkolózást. – Ez több volt annál. Láttam Lovelace szemében, és az idegenében is. Valami törvénytelenség volt a dologban… Az idegen köpönyegén friss vérfoltokat láttam. – Abban sincs semmi rendkívüli. A te fajtádnál a gyilkolás is benne van a pakliban. Nézz magadra: hatéves vagy, és már lángol benned a bosszúvágy. – Tizenkét éves vagyok. – Tökmindegy. Nem, a dolog teljesen hétköznapi. A vérfoltos fickó valószínűleg becsületes iparos, megtalálod őt a szaknévsorban. – Meg akarom tudni, ki ő. – Hmm. Fekete szakáll és köpeny? Ez leszűkíti a kört a londoni mágusok kábé ötvenöt százalékára. Még a nők egy részét se zárja ki. – Elég a fecsegésből! – A kölyöknél most már betelt a pohár. – Mi bajod? Azt hittem, élvezed, hogy így elbeszélgetünk. – Biztosan tudom, hogy az amulettet lopással szerezték. Valakit meg is öltek érte. Ha megtudom, kit, leleplezem Lovelacet Kiteszem csalinak az amulettet, és értesítem a rendőrséget. Tetten fogják érni Lovelacet. De előbb mindent meg akarok tudni róla, a kapcsolatairól, a titkairól, a terveiről, az üzelmeiről. Meg kell tudnom, miben áll az amulett ereje, és ki volt az előző birtokosa. És tudni akarom, miért lopta el Lovelace. Ezért megparancsolom neked, Bartimaeus… – Egy pillanat. Nem felejtettél el valamit? – Mit? – Tudom az igazi nevedet, Nati fiú. Van némi hatalmam fölötted. A kapcsolatunk, hogy úgy mondjam, kétirányúvá vált. A kölyök elgondolkodott. – Már nem tudsz olyan könnyen bántani – folytattam. – Szűkült a mozgástered. Ha megdobsz valamivel, visszadobom. – Az akaratom akkor is köt téged. Teljesítened kell a parancsaimat. 34
Tipikus mágusszöveg. Az egész melót a bronzlemezben lakó szerencsétlen kobold végezte el. – Az igaz. Eleve csak a parancsaid miatt tartózkodom ebben a világban. Nem léphetek olajra, mert akkor rám küldöd a porlasztó tüzet35. De abban biztos lehetsz, hogy parancsaid teljesítése közben is meg tudom keseríteni az életedet Például mikor Simon Lovelace után kémkedem, beköphetlek egy másik varázslónak. Eddig azért nem tettem meg, mert féltem a következményektől. Most viszont már nem felek. Persze megtilthatod, hogy eláruljalak, de akkor majd kitalálok valami mást. Mondjuk, elkotyogom az igazi nevedet néhány ismerősömnek. Le se mered hunyni a szemedet, annyira rettegsz majd tőlem. A kölyök megzavarodott, ez tisztán látszott. Jobbra–balra ugrált a szeme, mintha úgy próbálna hibát keresni érvelésemben. De ezúttal tökéletesen magabiztos voltam: feladatot adni egy dzsinnek, aki tudja a neved olyan, mint égő gyufát dobni a petárdagyárba. Nem tehetett mást, mint hogy elenged, és fohászkodik, hogy amíg él, senki ne idézzen meg.
Én legalábbis így okoskodtam. A kölyök azonban kivételesen ravasz és találékony volt. – Nem – szólalt meg lassan. – Nem tudom megakadályozni, hogy elárulj. Azt viszont el tudom intézni, hogy együtt szenvedj velem. Lássuk csak… Kutatni kezdett viseltes köpenye zsebeiben. – Itt kell lennie valahol… Aha! – Előbukkanó kezében kicsiny, kopott fémdobozt szorongatott A dobozon cirkalmas betűkkel az Old Chokey felirat állt. – Ez egy dohányszelence! – kiáltottam fel. – Hát nem tudod, hogy a dohányzás lassú halál!? – Már nem dohány van benne. A mesterem füstölőszeres doboznak használja. Most épp rozmaringgal van tele. Kinyitotta a kis dobozt és valóban, egy pillanattal később megcsapott a pokoli bűz. A szőr is felállt tőle a hátamon. Bizonyos fűszernövények komolyan károsítják esszenciánkat. A rozmaring ezek közé tartozik, ergo a varázslók tonnaszám halmozzák fel36. – Szerintem ürítsd ki, és tegyél bele bagót – tanácsoltam. – Az sokkal egészségesebb. A kölyök becsukta a dobozt. 35
Öt nyelven elmondott tizenöt átokból álló bonyolult büntetés. A varázsló csak akkor használhatja, ha a dzsinn szándékosan engedetlenkedik, megtagadja a parancs végrehajtását. Az átok azonnal porrá éget minket. Ritkán használják, mert a varázsló kifárad tőle, és persze szegényebb lesz egy szolgával. 36 Máguskörökben hatalmas piacuk van a védőfűszerrel illatosított arcvizeknek és dezodoroknak. Simon Lovelace például csak úgy bűzlött a berkenyekencétől.
Második rész
– Feladatot fogok adni neked – szólt és amint magamra maradok, kimondom az időtlen fogság átkát, amellyel örökre a szelencébe zárlak. A varázs nem azonnal, hanem egy hónap múlva lép érvénybe. Ha bármilyen okból nem leszek képes visszavonni az átkot az egy hónap letelte előtt, egyszer csak a szelencében találod majd magad, és benne is maradsz, amíg valaki ki nem enged. Hogy tetszik ez a kilátás? Pár száz éves fogság egy doboz rozmaringban. Csodákat művel majd az ábrázatoddal. – Furfangos agy szorult a kobakodba – morogtam leverten. – Persze megfordulhat a fejedben, hogy vállalod a büntetést, ezért téglát fogok kötni a szelencére, és még ma beledobom a Temzébe. Ne nagyon számíts hát rá, hogy a közeljövőben kiszabadítanak. – Nem fogok. – Hát igen, az én optimizmusomnak is vannak határai37. A kölyök arcára most ronda, diadalittas kifejezés ült ki. Úgy festett, mint a játszótéri nagyfiú, aki elszedi az ember legszebb üveggolyóját. – Nos, Bartimaeus? – vigyorgott rám. – Ehhez mit szólsz? Sugárzó mosollyal válaszoltam. – Tudod, mit? Hagyjuk ezt a butaságot a szelencével. Egyszerűen bízz meg bennem. –Arról ne is álmodj. Magamba roskadtam. Tessék, ez minden baj oka. A magunkfajta kiteszi a lelkét, de mindhiába: végül mindig mi húzzuk a rövidebbet. – Rendben, Nathaniel – mondtam. – Mondd el, mit kívánsz. 37
Az időtlen fogság az egyik legundokabb dolog, amivel varázslók fenyegetni tudnak minket. Évszázadokra bezárhatnak minket. Évszázadokra bezárhatnak rettenetesen szűk, mi több, méltatlan és nevetséges helyekre. Gyufaskatulyába, palackba, retikülbe …. Ismertem egy dzsinnt akit egy koszos, régi lámpába zártak be. Nathaniel
15 M
iután a dzsinn galambbá változott és elrepült, Nathaniel bezárta az ablakot, összehúzta a függönyt, aztán leroskadt a padlóra. Arca csont fehér volt, s egész teste remegett a kimerültségtől. Közel egy óráig gubbasztott így, hátát a falnak vetve, a semmibe bámulva. Sikerült, megoldotta a problémát: újra hatalma alá hajtotta a lázadó démont. Már csak ki kell mondania a bűbájt a szelencére, és Bartimaeus addig fogja szolgálni őt, ameddig csak kívánja. Minden rendben lesz. Semmitől nem kell félnie. Semmitől a világon. Erről győzködte magát, de közben remegett ölében nyugvó keze, szíve vadul kalapált, és hiába kutatott az agyában magabiztos gondolatok után. Állapota felmérgesítette, erőnek erejével mélyeket sóhajtott, és összeszorította két tenyerét, hogy remegését elnyomja. Persze nem volt semmi csodálkoznivaló azon, hogy félt. Egy hajszállal kerülte el az ösztökélő iránytű villámát. Ez volt az első alkalom, hogy megcsapta őt a halál szele, s egy ilyen élmény természetesen erős reakciót vált ki. De néhány perc múlva már megint minden rendben lesz; akkor majd megbűvöli a szelencét, lebuszozik a Temzéhez… A dzsinn tudja az igazi nevét. Tudja az igazi nevét. Uruki Bartimaeus, A1 Áris–i Szakar A1 Dzsini az ő könnyelműsége folytán megtudta a titkot. Mrs. Underwood kimondta, a dzsinn hallotta, és abban a percben megszegték a legfőbb szabályt. Ő, Nathaniel kiszolgáltatott lett, talán mindörökre. Érezte, hogy a rémület felkúszik a torkában – szinte fulladozott tőle. Könnyfátyol marta a szemét, pedig emlékezete szerint ilyen még sose fordult elő vele. A legfőbb szabály… Ha azt megszeged, elveszett ember vagy. A démonok mindig megtalálják a módját, hogy elveszejtsenek. Ha hatalmat adsz a kezükbe, előbb vagy utóbb ellened fordítják. Talán csak évtizedek múltán, de egyszer biztosan… Eszébe jutottak a könyvekben olvasott híres esetek. Prágai Wernen felfedte születésekor kapott nevét a szolgálatában álló ártalmatlan kis kobold előtt. A kobold elárulta azt egy fóliótnak, a fóliót egy dzsinnek, a dzsinn pedig egy aíritának. Három évvel később egy napon, mikor Werner lement a Vencel térre füstölt kolbászt venni, forgószél támadt, és felragadta. A járókelők órákig hallgatták fülsiketítő üvöltését, s az incidens azzal ért véget, hogy a mágus valamelyik tetőnek csapódva lelte halálát. S még nem is Werner jutott a legszörnyűbb sorsra a könnyelmű varázslók közül. Ott volt Torinói Pál, Septimus Manning, Johannes Faustus… Nathaniel nyögve felzokogott. A halk, szánalmas hangocska észhez térítette, kizökkentette önsajnálatából. Elég volt, gondolta. Még nem haltam meg, és hatalmam van a démon fölött. Vagy legalábbis lesz, ha a szelence a megfelelő helyre kerül. Össze kell szednem magam. Elgyöngült, remegő tagokkal feltápászkodott. Félelmét nagy nehezen betuszkolta tudata egy félreeső zugába, és hozzálátott az előkészületekhez. Újrarajzolta a pentagramot, feltöltötte a füstölőket, új gyertyákat gyújtott. Utána lelopózott mestere könyvtárába, hogy ellenőrizze a varázsigéket. Még több rozmaringot töltött a szelencébe, majd a dobozkát a kör közepébe helyezte, és kántálni kezdte az időtlen fogság varázsigéit. Öt perc múltán szája már annyira kiszáradt, hogy elcsuklott a hangja, de addigra acélszürke aura rajzolódott ki a szelence körül. A fény felerősödött, majd kihunyt Nathaniel kimondta Bartimaeus nevét meg a fogság kezdetének időpontját jelölő asztrológiai dátumot, s ezzel befejezte a szertartást. A szelence pontosan úgy festett, mint annak előtte. Nathaniel zsebre dugta, eloltotta a gyertyákat, és egy szőnyeget húzott a padlóra rajzolt jelek fölé. Utána leroskadt az ágyra. Egy órával később, mikor Mrs. Underwood ebédet vitt férjének, megemlítette neki aggodalmát – Valami baja van a gyereknek. Szinte hozzá se nyúlt a szendvicséhez. Olyan fehér volt, mint a lepedő, mikor asztalhoz ült, mintha egész éjjel le se hunyta volna a szemét Vagy fél valamitől, vagy betegség lappang benne. – Az asszony szünetet tartott. – Drágám? Mr. Underwood tányérja tartalmát szemlélte. – Nem kérek mangóchutneyt, Martha. Tudod, hogy salátával szeretem a sonkát. – Elfogyott, drágám. Szerinted mit tegyünk? – Vásároljunk. Miért kell ezt külön megkérdezni? Te jó ég, asszony… – A gyerekkel mit tegyünk. – Vagy úgy… A kölyöknek semmi baja. A névválasztás miatt izgul, no és mert hamarosan megidézi az első csekényét. Emlékszem, én is hogy rettegem – a mesteremnek úgy kellett betuszkolnia a körbe. – Mr. Underwood a villájára tűzött egy falat sonkát. – Mondd meg neki, hogy másfél óra múlva várom a könyvtárban. Ne felejtse el magával hozni az almanachot… Nem is, jöjjön inkább egy óra múlva. Utána fel kell hívnom azt az átkozott Duvallt a lopások ügyében. A konyhában gubbasztó Nathaniel még mindig csak az első szendvics felénél tartott. Mrs. Underwood felborzolta a haját. – Fel a fejjel! A névválasztás miatt vagy ilyen nyugtalan? Szép a Nathaniel, de még sok a jól csengő név. Gondolj bele, olyan nevet választasz
magadnak, amilyet csak akarsz – bizonyos határok között. Bármit, amit nem használ ma élő varázsló. A közembereknek nincs lehetőségük erre. Nekik egész életükben azt a nevet kell viselniük, amit születésükkor kaptak. Az asszony térült–fordult, megtöltötte a teáskannát, elővette a tejet, és közben csak beszélt, csak beszélt, csak beszélt. Nathaniel ólomsúlyúnak érezte a szelencét a zsebében. – Szeretnék elmenni sétálni, Mrs. Underwood – szólt. – Ki akarom szellőztetni a fejemet. Az asszony megütközve nézett rá. – Most nem mehetsz el, kis drágám. A mestered egy óra múlva a könyvtárban vár, hogy kiválasszátok a nevedet. És azt üzeni, ne felejtsd el magaddal vinni a névalmanachot. Habár amilyen nyúzott vagy, tényleg jót tenne neked egy kis friss levegő… Biztos nem veszi észre, ha kiszöksz pár percre. – Nem fontos, Mrs. Underwood. Inkább itthon maradok. – Pár percre? Legalább két órára lenne szüksége, gondolta. Későbbre kell halasztania a szelence elsüllyesztését. Bartimaeus remélhetőleg nem talál ki addig valamit. Az asszony teát töltött, és letette a csészét Nathaniel elé. – Ettől majd kipirul egy kicsit az arcod. Nagy nap ez a mai, Nathaniel. Mikor legközelebb találkozunk, már más ember leszel. Talán utoljára szólítalak a régi neveden. Azt hiszem, jó lesz, ha elkezdem kitörölni az emlékezetemből. Miért nem kezdted el már ma reggel? – gondolta Nathaniel. Lelkének egy kicsiny, gonosz része hibáztatni akarta az asszonyt gondatlan kedvességéért, bár tudta, hogy ez igazságtalanság lenne. Ő tehet róla, hogy a démon a közelben volt, és hallhatta, amit hallott. Sérthetetlenség, titoktartás, erő… Mindhárom fontos dolog csorbát szenvedett. Ivott egy kortyot a teából, és jól megégette vele a nyelvét. – Gyere, fiam, kerülj beljebb! – Mr. Underwood, aki magas támlájú széken ült könyvtárbeli asztala mögött, majdhogynem szívélyes hangon szólt. Tekintetével követte közeledő tanítványát, és a mellette álló székre mutatott. – Ülj csak le! Elegánsabb vagy, mint máskor. Még zakót is vettél, heh? Örömmel látom, hogy felfogtad az esemény jelentőségét. – Igen, uram. – Helyes. Hol az az almanach? No nézzük… – A könyvnek szép, fényes, zöld bőrkötése volt, s marhaszőrből font könyvjelző ékeskedett benne. Előző nap szállította le a Jaroslav Könyvkereskedés, s még senki nem nyitotta ki. Mr. Underwood óvatosan felhajtotta a tábláját, és szemügyre vette a címoldalt. – Loew–féle Névalmanach, háromszázkilencvenötödik kiadás… Hogy múlik az idő! Én még a háromszázötvenedikből választottam nevet. El tudod képzelni? Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. – Értem, uram. – Nathaniel elnyomott egy ásítást. Rátört a fáradtság a délelőtti kimerítő izgalmak után, de tudta, hogy koncentrálnia kell az előtte álló feladatra. Mesterét figyelte, aki lapozgatni kezdett a könyvben, és közben folyamatosan beszélt – Az almanachban megtalálható minden hivatalos név, ami Prága aranykora óta használatban volt. A nevek nagy részét több mágus is viselte már. Az egyes nevek mellett külön jelölés tájékoztat arról, ha a név jelenleg épp foglalt Ha nincs ott a jel, a név szabad. De kitalálhatsz magadnak új nevet is. Nézd csak: „Underwood, Arthur, London”. En vagyok a második ezen a néven. Az első, egy Jakab–kori előkelőség, tudomásom szerint I. Jakab király bizalmasa volt. Nos, töprengtem a dolgon, s úgy vélem, helyesen teszed, ha valamelyik nagy mágus nyomdokaiba lépsz. – Igen, uram. –Theophilus Throckmorton például megfelelő lenne – ő neves alkimista volt, és… igen, úgy látom, ez a kombináció épp szabad. Nem tetszik? Mit szólsz a Balthazar Joneshoz? Nem meggyőző? Hát igen, neki nem is lehetnél méltó utódja. Tessék, mondd! Van valami javaslatod? ‘ – A William Gladstone név szabad, uram? Neki nagy csodálója vagyok. – Gladstone!? – Mr. Underwood szeme elkerekedett. – Még a gondolat is… Vannak nevek, fiam, amelyek túlságosan jelentősek és még túlságosan emlékezetesek ahhoz, hogy használhassuk őket. Senki nem merészelne ilyesmit! Mérhetetlen pökhendiség volna Gladstone utódjaként fellépned. – Underwood szemöldöke felborzolódott. – Ha nem tudsz értelmes javaslatot tenni, én fogok dönteni helyetted. – Bocsánat, uram, nem tudtam. – A becsvágy helyénvaló dolog, fiam, de palástolni kell. Ha túlságosan nyilvánvaló, porrá égsz még húszéves korod előtt. A mágus ne hívja fel túl korán a figyelmet magára – semmiképp sem azelőtt, hogy megidézte volna az első penészkéjét. Na jó, menjünk végig a listán az elejétől… A döntés egy óra huszonöt perc múltán született meg, s ez alatt az idő alatt Nathaniel a kínok kínjait élte át. Mesteréről kiderült, hogy valamely okból vonzódik a furcsa nevű, obskúrus mágusokhoz – a Fitzgibbon, Treacle, Hooms és Gallimaufry nevekről igen nehezen hagyta lebeszélni magát. Nathaniel javaslatai ugyanakkor minden esetben túl önhittnek és kérkedőnek ítéltettek. Végül mégis megszületett a kompromisszum. Mr. Underwood fáradt mozdulattal elővette a névbejelentőlapot, kitöltötte és ellenjegyezte. Nathanielnek is alá kellett írnia a lap aljára nyomtatott, nagy, fekete keretben. Aláírása szögletesre és ügyetlenre sikeredett, ami nem is csoda, hisz, életében először írta le új nevét. Mikor elkészült, motyogva felolvasta magának:
John Mandrake. O volt a harmadik varázsló ezen a néven. Elődeinek egyike se vitte sokra, de ez Nathanielt ekkor már cseppet sem érdekelte. A Gallimaufiynál bármi jobb volt. Mr. Underwood összehajtotta a bejelentőlapot, egy barna borítékba helyezte, aztán hátradőlt székében. – Ezzel megvolnánk, John – szólt. – Lepecsételtetem a papírt a minisztériumban, és attól a perctől fogva hivatalosan is létezni fogsz. De azért még ne bízd el magad! Változatlanul nem tudsz szinte semmit, amint azt magad is megtapasztalod majd holnap, amikor kísérletet teszel egy varangymanó megidézésére. Mindazonáltal, hála nekem, tanulmányaid első szakaszát lezártnak tekinthetjük. – Értem, uram. Köszönöm. – Hosszú és kimerítő volt ez a hat év. Nemegyszer kétségeim támadtak afelől, hogy el fogsz–e jutni idáig. Más mester elzavart volna a házából a tavalyi komiszkodásod után. De én kitartottam… No mindegy. Mostantól viselheted a kontaktlencsédet. – Köszönöm, uram. – Nathaniel akaratlanul is pislogni kezdett. A lencse már a szemén volt. Mr. Underwood önelégült derűvel folytatta: – Ha minden jól megy, néhány év múlva egy tisztességes állást is tudunk szerezni neked. Beállsz majd altitkárnak egy jelentéktelenebb minisztériumba. Nem lesz valami fényes pozíció, de korlátozott képességeidnek tökéletesen megfelel majd. Nem minden mágusból lesz olyan befolyásos felsővezető, mint én, de ez ne tántorítson el attól, hogy a magad szerény módján hozzájárulj áldozatos munkánkhoz. Addig pedig inasomként segédkezni fogsz az egyszerűbb megidézésekben, így módod lesz csekély mértékben viszonozni az okításodra fordított erőfeszítéseimet. – Megtiszteltetés lesz, uram. Mr. Underwood elbocsátóan intett. Nathaniel elfordult, és nyomban elkomorodott. Azonban mielőtt elérte volna az ajtót, mestere utána szólt: – Még valami… A névválasztásodra épp jókor került sor. Három nap múlva bemegyek a Parlamentbe meghallgatni a miniszterelnök úrnak a miniszterekhez intézett beszédét. Ez elsősorban ceremoniális esemény lesz, de érdekessé teszi, hogy ekkor vázolja majd fel a miniszterelnök úr a középtávú bel– és külpolitikai elképzeléseit. Az estélyre meghívást kaptak a házastársak és a névvel rendelkező tanítványok is. Ha addig nem haragítasz magadra, eljöhetsz velem. Tanulságos élmény lesz együtt látnod minket, mestermágusokat. – Igen, uram. Hálásan köszönöm, uram! – Nathaniel emlékezete szerint most először fordult elő, hogy őszinte lelkesedéssel tudott mesteréhez szólni. Parlament! Miniszterelnök! Kisietett a könyvtárból, és felszaladt a lépcsőn a szobájába, ott is a tetőablakhoz, amelyen át most csak elmosódottan látszott az áhított épület a szürke, novemberi ég alatt Nathaniel mégis úgy látta, hogy a gyufaszálmintás torony sugárzó napfényben fürdik. Kis idő elteltével eszébe jutott a zsebében lapuló szelence. Vacsoráig még hátra volt két óra. Mrs. Underwood a konyhában tüsténkedett, férje a dolgozószobájában ült és telefonált. Nathaniel, miután magához
vett öt fontot a hallban elhelyezett konyhapénzes csuporból, a bejárati ajtón át kilopózott a házból. A főúton azután felszállt egy dél felé tartó buszra. A mágusok ritkán használták a tömegközlekedési eszközöket. Nathaniel leghátul ült le, a lehető legmesszebbre húzódva utastársaitól. A szeme sarkából figyelte a fel– és leszálló közembereket. Férfiak, nők, idősek, fiatalok; jellegtelen ruhákat viselő fiúk, ékszerektől csillogó nyakú lányok. Civakodtak, viháncoltak, mások csendben ültek, újságot, könyvet vagy valami rikító magazint olvastak. Születésüktől fogva ők is emberek voltak, igaz, de lerítt róluk az erő, a hatalom hiánya. Nathaniel, akinek kevés dolga volt idegenekkel, ezáltal valahogy kétdimenziósnak érezte őket. Beszélgetéseiket laposnak, semmitmondónak tartotta, könyveiket ránézésre közönségesnek vélte. Semmilyen más benyomása nem volt róluk, mint az, hogy valamennyien eléggé primitívek. Félóra múlva a busz a Blackfriars Bridge–nél elérte a Temzét. Nathaniel leszállt, a híd közepére sétált, és áthajolt a kovácsoltvas korlát fölött. Magas volt a vízállás; a folyó szürkén hömpölygött medrében, felszínén fáradhatatlanul kavarogtak a habok. Mindkét parton irodaházak sorakoztak; alattuk a rakparti úton épp akkor kezdtek fel–felragyogni az utcai lámpák és az autók fényszórói. Nathaniel nem látta a Parlamentet, de tudta, hogy az ott van, nem messze, a folyó kanyarulatán túl. Még sose volt ilyen közel a nevezetes épülethez, s a puszta gondolattól is felgyorsult a szívverése. De erre most nem volt idő. Mindenekelőtt el kellett végeznie egy létfontosságú feladatot. Egyik zsebéből nejlonzacskót vett elő, meg egy fél téglát, amit otthon, a kertben talált. Egy másikból előhalászta a szelencét. A tégla és a szelence a zacskóba, a zacskó szájára pedig dupla csomó került. Nathaniel sebtében körülnézett a hídon. A járókelők leszegett fejjel, vállukat összehúzva haladtak el mellette. Senki nem figyelte, mit csinál, így hát további teketóriázás nélkül átdobta a zacskót a korlát fölött. A csomag zuhant, zuhant, s a végén már csupán apró fehér foltnak tűnt. Nathaniel szinte nem is látta, mikor csobban a vízbe. Vége. Elsüllyedt, mint a kő. Nathaniel felhajtotta dzsekije gallérját, hogy megvédje nyakát a folyó fölött átsöprő szélrohamoktól. Most már biztonságban volt… már amennyire e percben lehetett. Beváltotta fenyegetését, s ha Bartimaeus ezután el meri árulni őt… Miközben a buszmegálló felé tartott, eleredt az eső. Lassan, gondolataiba mélyedve baktatott, többször is majdnem összeütközött az ellenkező irányba siető emberekkel. Nathaniel nem törődött velük. Biztonságban van… Csak ez számít. Lépésről lépésre, egyre jobban elhatalmasodott rajta a kimerültség. Bartimaeus
16 M
ikor a tetőablakon át kiröppentem a kölyök szobájából, annyira tele volt a fejem ötletekkel és bonyolult fortélyok terveivel, hogy azt se figyeltem, merre tartok, és egyenest nekirepültem egy kéménynek. Ez figyelmeztető jel volt. így jár, aki beleéli magát látszólagos szabadságába. Folytattam utam a levegőben, egy világváros milliós galambnépességének tagjaként. Napsugár fényezte a szárnyam, hűvös szél borzolta csodás tollaimat. Alattam a végtelen, szürkésbarna háztetősorok úgy futottak a párás horizont felé, akár egy hatalmas szántóföld őszi barázdái. Milyen hívogató is volt ez a tág tér! Addig akartam repülni, vissza se nézve, amíg messze magam mögött nem hagyom ezt az átkozott várost. Megtehettem volna. Senki nem állt volna utamba, senki nem idézett volna meg újra. Mégsem engedhettem a vágynak. A kölyök elég világosan megmondta, mi lesz a sorsom, ha nem kémkedem parancsa szerint Simon Lovelace után, és nem segítek kikészíteni a mágust. Igaz, most mehettem, amerre akartam; igaz, bármilyen módszert használhattam, hogy megszerezzem a szükséges infót (észben tartva, hogy ha tetteim folytán Nathanielnek baja esik, az később rám is visszaüt). Igaz, a kölyök most egy jó darabig nem fog megidézni. (Kimerült volt, ki kellett pihennie magát.) Igaz, egy hónapom volt rá, hogy elvégezzem a munkát De el kellett végeznem, mégpedig a kölyök megelégedésére. Ha nem, a kedves kis dohányosszelencében találhatom magam, amely minden valószínűség szerint már a Temze fenekét elborító sűrű, fekete iszapban pihen. A szabadság illúzió csupán. Mindig meg kell fizetni az áfát. Mindent megfontolva arra jutottam, hogy két választásom van: vagy egy ismert helyből, vagy egy ismert tényből indulhatok ki. A hely Simon Lovelace heampsteadi villája, titkos üzelmei nagy részének feltételezhető helyszíne volt. Nem állt szándékomban még egyszer behatolni az épületbe, de úgy okoskodtam, elhelyezhetek ott egy őrszemet, így megfigyelhetem, ki megy be és ki jön ki onnan. Az ismert tény az volt, hogy a mágus gyaníthatóan törvénytelen úton jutott a szamarkandi amulett birtokába. Gondoltam, talán sikerül találnom valakit, aki többet tud a tárgy közelmúltbeli sorsáról, elsősorban arról, hogy kié volt ezelőtt. A két kiindulási irány közül Hampstead tűnt az egyszerűbbnek. Arról legalább tudtam, hogy merre van. Ezúttal távolabb maradtam a háztól. Kiszemeltem egy olyan épületet az utca túloldalán, amelyikről jó rálátás nyílt a villa kapujára; leszálltam ott, és kényelmesen elhelyezkedtem az ereszen. Szemügyre vettem a terepet. Előző este óta némileg változott a kép Lovelace háza táján. A védőhálót kijavították és megerősítették még egy réteggel, a legcsúnyábban megégett fákat pedig kivágták és elszállították. Ami ennél vészjóslóbb jel volt: a negyedik és ötödik síkon egy sor magas, szikár, vöröses színű lény taposta a gyepet. Lovelace–nek, Fakarlnak és Dzsabornak nyomuk se volt, de nem is reménykedtem benne, hogy ilyen hamar megpillantom őket. Kissé felborzoltam hát tollaimat a szél ellen, és mozdulatlanná váltam leshelyemen. Három napig gubbasztottam azon az ereszen. Három egész napig! Jót tett a pihenés, az igaz, de bosszantott a megtestesülés okozta fokozódó fájdalom, s a tetejébe még unatkoztam is. Ez idő alatt ugyanis nem történt semmi említésre méltó. Délelőttönként egy öreg kertész totyogott fel és alá a parkban; fűmagot szórt azokra a helyekre, ahol Dzsabor detonációi kiégették a gyepet. Délutánonként metszegetett egy kicsit, végiggereblyézte a felhajtót, aztán becsoszogott a házba teázni. A vörös lényeket nem vette észre, pedig három közülük, hatalmas ragadozó madarak módjára, folyamatosan követte őt. Esténként kutatógömbök egész flottája röppent az égbe, hogy városszerte folytassák a keresést. Maga a varázsló ki se mozdult a házból – nyilván otthonról irányította az amulett felkutatására tett további kísérleteket. Eltűnődtem, vajon Fakarl és Dzsabor megbűnhődtek–e, amiért hagytak megszökni. Titkon reméltem, hogy igen. A harmadik nap reggelén halk, elismerő turbékolás zökkentett ki a feszült koncentrálásból. Egy kicsiny, szemrevaló galamb leszállt az eresz tőlem jobbra eső részére, és érdeklődőén félrebiccentett fejjel nézegetni kezdett engem. Éltem a gyanúperrel, hogy tojó. Fölényesnek és visszautasítónak szánt purrogást hallattam, és elfordultam. A galamb erre kacéran ugrott egyet felém. Már csak ez hiányzott: egy szerelmes madár. Távolabb húzódtam tőle. Ő közelebb ugrott. Én megint odébb mentem. Most már elértem az eresz végét, ott ültem a lefolyócső nyílása fölött. Nagy volt a kísértés, hogy kóbor macskává változzam, és ráijesszek a galambra, de kockázatos lett volna átalakulni ilyen közel a villához. Már épp el akartam repülni onnan, amikor végre megtörtént, amire oly sokáig vártam: elhagyta valami a Lovelace–rezidenciát.
Kis kerek lyuk jelent meg a fénylő kék hálókupolán, és kiröppent rajta egy palack zöld színű, denevérszárnyú, malacorrú kobold. A lyuk bezárult; a kobold kitárt szárnnyal leereszkedett, és az utcai lámpák magasságában elrepült. Az egyik mancsában két levelet szorongatott. Ekkor búgó turbékolás hangzott fel közvetlenül a fülem mellett. Odafordítottam a fejem – és beleütköztem az értelmi fogyatékos tojó csőrébe. A madár fondorlatos női ravaszsággal kihasználta az alkalmat, hogy a közelembe férkőzzön. Válaszom tömör és lényegre törő volt. Kapott egy szárnyvéget a szemébe meg egy rúgást a tollas melle húsába. Ugyanazzal a lendülettel fel is emelkedtem, és üldözőbe vettem a koboldot. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a kis szellem küldönc, s hogy olyan titkos üzenetet szállít, amit túl kockázatos lenne telefonon vagy e–mailben továbbítani. Láttam már efféle postásokat. Ez a kobold jelentette számomra az első lehetőséget, hogy információt szerezzek Lovelace mesterkedéseiről. A kobold egy fuvallaton vitorlázva átsuhant néhány kert fölött. Kurta szárnyaimmal szorgalmasan csapkodva követtem, s közben alaposan átgondoltam a helyzetet. A legbiztonságosabb és legkézenfekvőbb eljárás az volt, hogy a leveleket átmenetileg figyelmen kívül hagyva összebarátkozom a kis küldönccel. Felvehettem például egy másik postakobold alakját, hogy aztán beszélgetésbe elegyedjem vele, és további „véletlen” találkozások során a bizalmába férkőzzem. Ha elég türelmes, barátságos és fesztelen vagyok, előbb–utóbb bizonyára elkotyog valamit… Vagy megtehettem, hogy jól elverem. Ezt a gyorsabb és célirányosabb módszert sokkal rokonszenvesebbnek tartottam. Tisztes távolságból követtem hát a koboldot, majd Hampstead Heath fölött elébe kerültem. Mikor már elég messze jártunk a villától, galambból vízköpő szörnnyé változtam, egy bozótos–ligetes terület fölött lecsaptam a szerencsétlen kis szellemre, s magammal rántottam a földre. Ezután fél lábánál fogva felemeltem szegénykét, és alaposan megráztam. – Eressz el! – visította, vadul kalimpálva négy karmos mancsával. – Ezért meglakolsz! Miszlikre szaggatlak! – Tényleg, fiacskám? – Bevonszoltam egy bokorba, és ügyesen elhelyeztem rajta egy kisebbfajta sziklát. Csak a négy lába meg az orra kandikált ki a kő alól. – Így ni – mondtam, miután törökülésben helyet foglaltam a kövön, és kivettem a borítékokat a kobold mancsából. – Először is elolvasom ezeket, utána pedig beszélgetni fogunk. Mindent elmondhatsz nekem, amit Simon Lovelaceről tudsz. Az alant felhangzó rémes szitkokat meg se hallva szemügyre vettem a borítékokat. Az egyik teljesen egyszerű és üres volt; nem írtak rá se nevet, se címet, s egy kis pacni piros viasszal pecsételték le. A másik hivalkodóbb volt: finom, sárgás papírból készült, pecsétjén a mágus monogramja díszelgett: S. LA címzett egy R. Devereaux nevű úr volt. – Első kérdés – szóltam. – Ki az az R. Devereaux? A kobold hangja erőtlen, de pimasz volt. – Viccelsz? Nem tudod, kicsoda Rupert Devereaux? Teljesen gyagyás vagy? – Adok egy jó tanácsot. Általában nem célszerű modortalanul beszélni olyasvalakivel, aki nagyobb nálad, kiváltképp, ha az illető bedugott téged egy nagy kő alá. – Dugd a tanácsodat a… ****38 – Újból felteszem a kérdést: Kicsoda Rupert Devereaux? – Nagy–Britannia miniszterelnöke, ó nagylelkű és kegyes uram. – Nocsak39 Lovelace tényleg magas körökben forog. Lássuk, mi mondanivalója van a miniszterelnök számára– Legélesebb karmommal óvatosan leválasztottam a levélről a pecsétet, s magam mellé helyeztem a sziklára. Ezután kinyitottam a borítékot. Nem ez volt pályafutásom legizgalmasabb elfogott levele.
Kedves Rupertt! Kérlek, fogadd legőszintébb és legalázatosabb bocsánatkérésemet, de meglehet, hogy este kis késéssel ékezem a parlamentbe. Némi intéznivalóm akadt a jövő heti nagy esemény kapcsán, s a dolog sajnos nem tűr halasztást. Fontosnak tartom, hogy az előkészületek a tervezett ütemben haladjanak, s remélem, hogy ennek fényében méltóztatsz kegyesen elnézni esetleges késeseimet. Egy úttal megragadnám az alkalmat, hogy ismét szavakba Öntsem, mily Védtelenül hálásak Vagyunk, amiért a konferencia házigazdái lehetünk. Amanda már renováltatta a dísztermet, s most helyeztet el (újperzsa stílusú) bútorokat Főméltóságod lakosztályában. Emellett bőséges mennyiségben rendelt meg Főméltóságod által kegyelt ínyencfalatokat, egyebek között friss pacsirtanyelvet. Még egyszer bocsánatot kérek. Főméltóságod beszédén természetesen már jelen leszek. Főméltóságod hűséges és alázatos szolgája Simon 38
A tapintatos kis csillagok rövid, kicenzúrázott epizódra utalnak, melyet trágár beszéd és sajnálatos, de szükséges tettlegesség jellemez. Mikor újra felvesszük történetünk fonalát, a helyzet nagyjából változatlan, épp csak zihálok kissé, a bűnbánó kobold pedig már mintaszerűen közlékeny. 39 Aznap este, mikor elloptam az amulettet fültanúja voltam, amint Lovelace bírálóan nyilatkozott a miniszterelnök képességeiről. Tudatlanságom alátámasztotta véleményét. Ha Devederaux tehetséges mágus lett volna, nagy valószínűséggel hallottam volna a nevét. A nagyhatalmú varázslók híre nagyon gyorsan terjed, mivel velük van a legtöbb gondunk. Tipikus, nyalizós mágusduma. Az a fajta undok, megalázkodó szócséplés, ami még olvasva is olajos szájízt hagy maga után. És a levél még csak nem is volt valami informatív. Azt mindenesetre könnyen kitaláltam, hogy a halaszthatatlan „intéznivaló” csak az amulett felkutatása lehet. Az is érdekes volt, hogy a dolgot el kellett intézni még egy „jövő heti nagy esemény”, valamiféle konferencia előtt. Ennek talán érdemes lehetett utánanézni. Ami Amandát illeti, ő bizonyára az a nő volt, akit villabeli látogatásomkor Lovelace–szel láttam. Hasznos lehet róla is további értesüléseket szereznem. Gondosan összehajtottam a levelet, visszatettem a borítékba, kezembe vettem a viaszpecsétet, és egy kisebb hőhullám segítségével megolvasztottam az alsó oldalát. Visszanyomtam a borítékra, és íme! Szebb volt, mint annak előtte. Ezután kinyitottam a második borítékot. Kis papír fecnit találtam benne, melyen rövid üzenet állt A belépőjegy még mindig nem került elő. Lehet, hogy le kell mondani az előadást. Gondoljuk át a lehetőségeinket. Este találkozunk a P–benn. Na ez már jobban tetszett! Sokkal gyanúsabb volt: se címzett, se aláírás, sehol semmi egyértelműség. És, mint minden valamirevaló titkos üzenetnél, a valódi értelme rejtve maradt Legalábbis rejtve maradt volna egy ostoba halandó előtt. Én ellenben azonnal tudtam, miféle elveszett belépőjegyről van szó. Lovelace ismét az ellopott amulettről beszélt –Úgy tűnt, a kölyöknek igaza volt: a mágusnak talán tényleg van valami titkolnivalója. Ideje volt feltenni kobold barátomnak néhány célratörő kérdést. – Ezt a megcímezetlen borítékot kinek kell elvinned? – Mr. Schylernek, ó szörnyűséges uram. Greenwichbe. – És ki az a Mr. Schyler? – Úgy hiszem, ó minden dzsinnek leghatalmasabbika, hogy ő Mr. Lovelace régi mestere. Rendszeresen szállítom a leveleiket. Mindketten
kormánytisztviselők. – Értem. – Ez nem volt túl sok, de kiindulásnak megtette. Mire készülnek ezek ketten? Mi az az „előadás”, amit talán le kell mondani? A két levél tartalmából kiderült, hogy Lovelace és Schyler este a Parlamentben készülnek megvitatni a helyzetet. Érdemes lenne elmenni oda, és kihallgatni, miről folyik köztük a szó. Időközben folytattam a kobold faggatását. – Simon Lovelace. Mit tudsz róla? Miféle konferenciát szervez? A kobold panaszos kiáltást hallatott. – O fényességes csillagsugár, kimondhatatlanul fáj, de sejtelmem sincs! Pörköljenek meg tudatlanságomért! Én, hitvány féreg, csak egyszerű postás vagyok. Elmegyek oda, ahova küldenek, elhozom a választ, sose járok kerülő utakon, sose késlekedem – kivéve mikor az a szerencse ér, hogy kegyelmességed méltóztatik rám támadni, és egy kő alá dugni. – Helyes. Nos, kik állnak legközelebb Lovelace–hez? Kiknek viszel a leggyakrabban levelet? – Ó nagyhírű és dicsőséges uram, talán Mr. Schyler az, akivel Mr. Lovelace legsűrűbben levelez. A többiek közül senki nem tűnik ki. Ők szinte mind politikusok és londoni előkelőségek. Természetesen valamennyien mágusok, de egyébiránt igen különböző emberek. A minap például levelet vittem Tim Hildicknek, a régiókért felelős miniszternek, Sholto Pinnek a Pinn–féle Kelléktártól és Quentin Makepeace–nek, aki színházi impresszárió. Jellemzően így néz ki egy napom. – Mi az a Pinn–féle Kelléktár? – Ha más kérdezné ezt tőlem, ó félelmetes és felülmúlhatatlan úr, azt mondanám rá, hogy ostoba fajankó. Nálad azonban ez annak a lefegyverző egyszerűségnek a jele, amely minden erény forrása. A Pinn–féle Kelléktár London leghíresebb varázseszközboltja. A Piccadillyn van. Sholto Pinn a bolt tulajdonosa. – Ez érdekes. Szóval ha egy mágusnak szüksége van valamilyen bűvös tárgyra, Sholto Pinnhez fordul? – Igen. – Tessék? – Bocsáss meg, ó csodálatos úr, de nincs időm új jelzőket kitalálni neked, ha rövid kérdéseket teszel fel. – Most az egyszer elnézem. Szóval Lovelace Schyleren kívül senkivel nincs különösen szoros kapcsolatban? Biztos vagy benne? – Igen, magasságos lény. Mr. Lovelace–nek sok barátja van, de több nem emelkedik ki közülük. – Ki az az Amanda? – Nem tudom megmondani, ó adu ász. Talán a felesége. Neki sose vittem levelet. – Adu ász…? Tényleg kezdesz kifogyni az ötletekből. Hát jó. Még két kérdésem van számodra. Egy ismersz–e vagy vittél–e valaha üzenetet egy magas, fekete szakállú férfinak, aki viseltes utazóköpenyt és kesztyűt hord? Titokzatos, fenyegető alak. Kettő: milyen szolgái vannak Simon Lovelace –nek? Nem az olyan senkik érdekelnek, mint te, hanem a magamfajta erős lények. Erőltesd meg az agyadat, akkor talán leveszem rólad ezt a kavicsot, mielőtt elmegyek. A kobold bánatos hangon felelt. – Bár kielégíthetném kíváncsiságod, ó minden kutakodások ura, de először is: félek, sosem láttam efféle szakállas személyt, másodszor: nincs bejárásom a mágus belső termeibe. Azokban nagy hatalmú lények tanyáznak; érzem az erejüket, de szerencsére sosem találkoztam még velük. Csak annyit tudok, hogy a gazda ma reggel tizenhárom kiéhezett krelt telepített a kertbe. Tizenhármat! Egy is sok volna belőlük! Mindig a lábam után kapnak, ha levelet viszek. Egy pillanatig tűnődtem. A leghasználhatóbb szál a Schyler–kapcsolat volt. Ő és Lovelace kétségtelenül készültek valamire, s ha aznap este a Parlamentben kihallgatnám őket, nagy valószínűséggel kiderülne, mire. De a találkozóig még hosszú órák voltak hátra. Arra gondoltam, időközben felkeresem a Pinn–féle Kelléktárat a Piccadillyn. Lovelace biztos nem a boltban vette az amulettet, de ott talán mégis megtudhatok valamit a csecsebecse közelmúltbeli történetéről. A kobold mocorogni kezdett a kő alatt. – Ha végeztél velem, ó kegyes hatalmasság, kérlek, engedj utamra. Az izzó szegecsekkel sújtanak, ha késlekedem a kézbesítésben. – Jól van. – Szokásos dolog bekebelezni a zsákmányul ejtett, apróbb koboldokat, de ez nem volt az én stílusom40. Leszálltam a szikláról, és félregurítottam. A papírvékonyra lapított postakobold pár helyen kiegyengette magát, és feltápászkodott. – Tessék, a leveleid! Ne félj, nem írtam át őket. – Az se zavarna, ha átírtad volna, ó kelet diadalmas meteorja. Én csak viszem a borítékokat, fogalmam sincs, mi van bennük – A találkozásunkról senkinek egy szót sem, különben legközelebb is lesz dolgod velem. – Azt hiszed, a fejemre ejtettek? Az ég óvjon tőled! Na, ha vége a vasalásnak, akkor én el is húzom a csíkot. A kobold bőrhártyás szárnyának pár erőtlen csapásával a levegőbe emelkedett, és hamarosan eltűnt a fák fölött. Adtam neki pár perc egérutat, aztán megint galambbá változtam, és magam is szárnyra kaptam. A néptelen harasztos fölött déli irányba indultam, a távoli Piccadilly felé. 40 Meg
aztán csikart volna a hasam repülés közben.
17 A
Pinn–féle Kelléktár az a fajta üzlet volt, ahova csak a nagyon gazdagok és a nagyon bátrak mernek betérni. Igen előnyösen helyezkedett el, a Duke Street és a Piccadilly sarkán, s úgy festett, mintha egy csapat kipukkadt dzsinn leejtett volna itt egy palotát, s utána betuszkolta volna a szomszédos szürke épületek közé. Ragyogó kirakataival és aranyozott oszlopaival szinte világított a széles, szürke bulvárt szegélyező varázskönyvesboltok és delikatesz üzletek között. Körültekintően kellett landolnom, mivel az épület párkányai részint tüskések voltak, részint ragacsos anyaggal kenték be őket a magamfajta jöttment galambok távoltartása végett. Végül egy közlekedési táblát választottam leszállóhelyül, melynek a tetejéről jól láthattam Pinn boltját. Az üzlet minden egyes kirakata annak a hivalkodásnak és közönségességnek az emlékműve volt, ami az összes mágus titkos álma: forgó állványokon drágakő berakásos sétabotok álltak; óriási nagyítóüvegek alatt gyűrűk és karpercek garmadája ragyogott; mozgó kirakati babák hajlongtak gyémánttűvel díszített olasz öltönyökben. A bolt előtt elkullogó közönséges, avagy kerti varázslók kopott munkaruhájukban vágyakozó pillantásokat vetettek erre a kiállításra, s hírnévről meg gazdagságról álmodozva baktattak tovább. Közember csak elvétve bukkant fel az utcán – ez a környék a mágusok negyede volt. Az egyik kirakaton át beláttam a bolt belsejébe, ahol egy magas, polírozott fapult mögött, egy bárszéken talpig fehérbe öltözött, parttalanul kövér
férfi gubbasztott. Azzal volt elfoglalva, hogy utasításokat adott a mellette emelkedő ingatag doboz halomnak. Mikor az utolsó parancs is elhangzott, a férfi elfordult, a doboztorony pedig inogva útra kelt a helyiségen át. Mikor bekanyarodott, köpcös fóliótot pillantottam meg a dobozok alatt. A bolt sarkában álló polcok elé érve a fóliót kinyújtotta feltűnően hosszú és mozgékony farkát, s felülről lefelé haladva, sorban a polcokra helyezte a dobozokat. Úgy sejtettem, hogy a kövér ember maga Sholto Pinn, a tulaj. A postakobold azt mondta róla, mágus, s feltűnt, hogy aranykeretes monoklit visel. Nyilván annak a segítségével látta igazi alakjában szolgáját. A fóliót ugyanis az első síkon fiatal fiúként jelent meg – talán hogy ne rémissze meg az arra vetődő közembereket. Emberi viszonylatban Sholto tiszteletet parancsoló jelenség volt: testalkata ellenére fürgén és könnyeden mozgott, szemében átható tekintet ült. Valami azt súgta, hogy nehéz lenne túljárni az eszén. Elvetettem hát eredeti tervemet, miszerint emberalakot öltök, és úgy próbálok információt kicsikarni belőle. A fóliót készségesebb adatközlőnek tűnt. Türelmesen vártam hát az alkalomra. Az ebédidő közeledtével az addig gyér vevőforgalom kissé megélénkült. Sholto szorgalmasan hízelgett és kufárkodott; utasításaira a fóliót fel–alá szaladgált a boltban, hozta a dobozokat, köpenyeket, esernyőket és egyéb kívánt árukat. Köttetett néhány üzlet, majd végképp elérkezett az ebédidő, s a bolt kiürült. Sholto gondolatai ekkor a gyomra felé fordultak. Rövid eligazítást tartott a fóliótnak, majd vastag, fekete kabátot öltött, és elhagyta a boltot. Tekintetemtől kísérve leintett egy taxit, mely azután eltűnt vele az utca forgatagában. Ez biztató jel volt: arra utalt, hogy jó darabig nem tér vissza. A fóliót ez alatt kitette a „zárva” táblát, és Sholtót utánozva, nagy dölyfösen elterpeszkedett a pult mögötti széken. Elérkezettnek látván az alkalmat, álcát váltottam. Eltűnt a galamb, s helyette a Hampsteadben elagyabugyált postakobold szakasztott mása kopogtatott Pinn boltjának ajtaján. A fóliót meglepődve felpillantott, majd szigorú képet öltött és intett, hogy tűnjek el. Újra kopogtam, ezúttal hangosabban. A fóliót mérges kiáltással leugrott a magas székről, átcsörtetett a bolton, és résnyire kinyitotta az ajtót. Az ajtócsengő finoman csilingelt. – Zárva vagyunk. – Üzenetet hoztam Mr. Sholtónak. – Házon kívül van. Gyere vissza később. – Nem lehet, főnököm. Sürgős az üzenet. Mikor jön vissza? – Körülbelül egy óra múlva. Ebédelni ment. – Hol kajál? – Ezzel az információval nem ruházott fel. – A fóliót dölyfös, lekezelő stílusban beszélt, nyilván méltóságán alulinak tartotta, hogy egy magamfajta egyszerű kobolddal társalogjon. – Nem számít, megvárom. – Azzal besurrantam az ajtó résén, átbújtam a fóliót hóna alatt, és már bent is voltam a boltban. – Azannya, micsoda fényes kalyiba! A fóliót rémülten eredt a nyomomba. – Kifelé! Kifelé! Mr. Pinn szigorúan meghagyta, hogy senkit ne… – Nem kell úgy izgulni, pajtás. Nem nyúlok le semmit. A fóliót beállt közém és a legközelebbi, ezüst zsebórákkal teli vitrin közé. – Azt próbáld meg! Ha egyet toppantok, nyomban itt terem egy horla, hogy felfaljon bármilyen tolvajt és betolakodót! Távozz hát! – Jól van, jól van. – Nyakamat behúzva az ajtó felé fordultam. – Nem merek ujjat húzni veled, túl erős vagy. És túl befolyásos. Nem mindenkire bíznak rá egy ilyen előkelő boltot. – Ebben, látod, igazad van. – leplezte le hiúságát a fóliót. – Téged biztos nem vernek, és nem kapsz soha izzó szegecseket. – Még szép, hogy nem! Értékes munkát végzek, és a gazdám kegyes hozzám. Most már tudtam, miféle szerzettel van dolgom: a legrosszabb fajta kollaboránssal. Legszívesebben megharaptam volna. Ugyanakkor örültem is jellemhibájának, mivel hasznot húzhattam belőle. – Ejha! – ámuldoztam. – Tényleg kegyes egy úr lehet! De miért az, kérdem én? Mert tudja, mekkora mázlija van, hogy te segítesz neki. Nélküled biztos nem boldogulna. Lefogadom, páratlanul jól tudsz nehéz dobozokat rakodni. A farkaddal eléred a legmagasabb polcokat is, meg seperni is tudsz vele… A fóliót méltatlankodva kihúzta magát. – Arcátlan kis élősdi! A gazdám sokkal többre tart engem annál! Közlöm veled, hogy a helyetteseként emleget, még társaságban is! Én vigyázok az üzletre, amíg ebédel. Vezetem a könyvelést, segítek felbecsülni az eladásra felkínált áruk értékét, kiterjedt kapcsolataim vannak… – Várj csak… árukat mondtál? – Elismerően füttyentettem. – Úgy érted, foglalkozhatsz a bűvös holmikkal, az amulettekkel meg mindennel? Nem hiszem el! Az undok teremtmény erre egyenesen elvigyorodott. – Pedig úgy van! Mr. Pinn feltétel nélkül megbízik bennem. – És mondd! Az igazán nagy erejű dolgokat kezeled, vagy csak a silányabbját: tudod, a dicsőség kezeit, penészkés üvegeket meg ilyesmit? – Természetesen a nagy erejű dolgokat! A legritkább, legveszélyesebb tárgyakat. Gondolj bele, gazdámnak meg kell bizonyosodnia az erejükről, arról hogy nem hamisítványok–e – ehhez pedig szüksége van a segítségemre. – Na ne! És mi mindennel volt már dolgod? Talán híres tárgyakkal is? – Most már kényelmesen elhelyezkedtem, neki is vetettem a vállam a falnak. Az áruló rabszolga annyira felfuvalkodott, hogy teljesen kiment a fejéből eredeti szándéka, miszerint meg akart szabadulni tőlem. – Ugyan, nem hiszem, hogy hallottál volna bármelyikről is. Lássuk csak… A tavalyi év szenzációja Nefertiti bokaperece volt. Mr. Pinn egyik ügynöke ásta ki Egyiptomban, és külön géppel szállították ide. Nekem jutott az a kiváltság, hogy megtisztíthattam. A kezemben tartottam, dolgoztam vele! Erre gondolj majd, mikor legközelebb a szakadó esőben röpködsz! Utóbb Westminster hercege szerezte meg egy aukción, jókora summa fejében. Azt mondják… – Itt közelebb hajolt hozzám, és suttogóra fogta hangját. – …hogy a nejének vette, aki zavaróan egyszerű megjelenésű hölgy. A bokaperec tündöklő szépséggel ruházza fel viselőjét – a segítségével nyerte el Nefertiti a fáraó kegyeit. De hát biztos fogalmad sincs, miről beszélek. – Nincs. – Mi is volt még itt? Romulus farkasbundája, a chartres–i fuvola, Bacon barát koponyája… Folytathatnám, de csak untatnálak vele. – Hát igen, ez egy kicsit magas nekem, főnök. De ide figyelj! Mondok egyet, amiről hallottam: a szamarkandi amulett. Gazdám emlegette párszor. Azt biztos nem pucoltad még soha! Könnyed megjegyzésemmel érzékeny pontra tapinthattam, mert a fóliótnak összeszűkült a szeme, és megremegett a farka. – Mondd csak, ki a te gazdád? – váltott hangot. – És hol az üzenet? Nem látok nálad levelet. – Persze, hogy nem látsz. Az üzenet itt van, ni! – Karmocskámmal a fejemre böktem. – Az se titok, hogy ki a gazdám. Simon Lovelace a neve. Talán már láttad itt a boltban. Egy kicsit kockázatos volt bevonni a mágust a játékba, de a fóliót hangnemet váltott az amulett említésére, és nem akartam tovább táplálni
gyanakvását azzal, hogy kitérő választ adok. Lovelace neve szerencsére tiszteletet ébresztett a kis talpnyalóban. – Vagy úgy, Mr. Lovelace? Te új küldönc vagy, igaz? Mi van Poflikkal? – Tegnap este elvesztett egy levelet. Gazdám örökre megszegecselte. – Nocsak. Megjegyzem, mindig is túl szemtelennek tartottam Pofiikot. Megérdemli a sorsát. – A kellemes gondolat szemlátomást megnyugtatta a fóliótot. Tekintete álmodozóra váltott. – Mr. Lovelace igazi úriember és mintavevő. Mindig elegáns, mindig udvarias. Természetesen jó barátja Mr. Pinnek. Szóval beszélt az amulettről… Hát igen, ez nem meglepő azután, ami történt. Csúnya história volt, és még most, fél év múltán se bukkantak a gyilkos nyomára. Erre hegyezni kezdtem a fülemet, de nem látványosan. Inkább szórakozottan megvakartam az orrom. – Igen, Mr. Lovelace említette, hogy történt valami randa dolog. De nem mondta, hogy mi. – Miért is kötné egy magadfajta vakarcs orrára? Egyesek szerint az Ellenállás műve volt, bárkik is azok. De talán valószínűbb, hogy egy renegát mágus a tettes. Nem is értem, az államnak megvan minden eszköze… – No hát mondd már, mi történt azzal az amulettel? Megfújták, mi? – Igen, ellopták. Sőt, gyilkoltak is érte. Borzalom. Rettentően felkavart a dolog. Szegény, szegény Mr. Beecham! – És a nyomorult fóliótparódia egy könnycseppet dörzsölt szét a szeme sarkában41! – Azt kérdezted, volt–e itt nálunk az amulett? Természetesen nem. Túlságosan is értékes ahhoz, hogy piacra kerüljön. Sokáig állami őrizetben volt, az utóbbi harminc évben Mr. Beecham surreyi birtokán tartották. A legszigorúbb biztonsági varázsok, bűvös kupolák védték, amint azt Mr. Beecham néha megemlítette Mr. Pinnek, amikor felkeresett minket. Remek ember volt – szigorú, de igazságos, minden tiszteletet megérdemelt. Hajjaj, szegény! – És valaki ellopta tőle az amulettet? – Igen, hat hónapja. Egyetlen riasztó se jelzett, az őrök semmit se vettek észre, egyik nap estére mégis nyoma veszett. Szegény Mr. Beecham pedig ott feküdt vérbe fagyva az üres tárló mellett. Bizonyára ott volt a szobában, amikor a tolvajok behatoltak, és mielőtt segítséget hívhatott volna, elvágták a torkát. Micsoda tragédia! Mr. Pinnt szörnyen megrázta az eset. 41 Az, hogy gyilkosságként emlegette egy mágus halálát, jelezte, milyen mértékben átpártolt az ellenséghez. Még meg is siratta a varázslót! Komolyan, ehhez képest szinte nosztalgiával gondoltam Dzsabor egyszerű és őszinte vérszomjára.
– Meghiszem azt! Csúnya história, főnököm, nagyon csúnya história. – Olyan gyászos képet vágtam, amilyen csak egy koboldtól kitelik, de magamban diadalmasan kurjongattam. Pontosan ez volt az a szaftos kis infó, amiért jöttem. Simon Lovelace tehát tényleg ellopatta az amulettet – és még gyilkoltatott is érte. A fekete szakállú, akit Nathaniel Lovelace dolgozószobájában látott, egyenesen Beecham hullája mellől érkezhetett oda. Mi több, Lovelace – akár egyéni vállalkozásban, akár egy titkos társaság tagjaként dolgozott – magától az államtól lopta el az amulettet, vagyis hazaárulást követett el. Penészke legyek, ha a kölyök nem fog örülni ennek a hírnek! Egyben biztos voltam: Nathaniel nagy fába vágta a fejszéjét, amikor megbízott az amulett megszerzésével – nagyobba, mint hitte. Simon Lovelace nyilvánvalóan semmitől se riad vissza, hogy újra a magáénak tudhassa vérfoltos kincsét, és gondolkodás nélkül elhallgattat mindenkit, aki tudja, hogy nála volt–lesz a szajré. De vajon minek lopatta el Beechamtől? Miért kockáztatta, hogy a fejére vonja az állam bosszúját? Hírből ismertem ugyan az amulettet, de nem tudtam pontosan, miben áll az ereje. Elképzelhető volt, hogy a fóliót erről is tud felvilágosítást adni. – Érdekes dolog az az amulett – szóltam. – Ügyes kis holmi, igaz? – Gazdám szerint igen. Azt mondják, egy nagy hatalmú lény lakozik benne – valami a Másik Világ legmélyéből, ahol a káosz az úr. Megvédi viselőjét a támadástól… A fóliót tekintete mögém vándorolt, és egyszerre torkára forrt a szó. Széles árnyék vetült rá, mely egyre hízott, ahogy előresiklott a lakkozott padlón. A Pinn–féle Kelléktár ajtaja kinyílt, felhangzott a csengőszó, és egy–két másodpercig a Piccadilly forgalmának zaja robbant a bolthelyiség puha csendjébe. Lassan megfordultam. – Lám, lám, Primpek – szólt Sholto Pinn, miközben elefántcsont nyelű botjával betolta az ajtót – A távollétemben a barátoddal diskurálsz? Nincs otthon a macska… – Nem, nem, gazdám, szó sincs róla! – A nyomorult kis talpnyaló a fejét fogta, hajlongott és hátrált. Közben egyre jobban leeresztett, és olyan lett, mint a fonnyadt alma. Micsoda előadás! Jómagam meg se moccantam, tovább támasztottam a falat. – Nem a barátod? – Sholto halk, zengő hangja a sötétre érett fát beragyogó napsütés, a méhviasz kence és a finom portói bor hangulatát idézte. Jóindulatú hang volt, olyan, ami bármikor öblös kacagásba csaphat át. A férfi keskeny ajkú, széles száján mosoly bujkált, de tekintete rideg volt. Pinn közelről még terjedelmesebbnek tűnt: nagy, fehér falhoz hasonlított. Bundakabátjában a gyér világítás mellett akár egy mamut hátsó felének nézhette őt az ember. Primpek időközben nekihátrált a pultnak. – Nem, gazdám. Ez egy küldönc, aki téged keres. Üzenetet hozott neked. – Megdöbbentesz, Primpek! Küldönc, aki üzenetet hozott! Fantasztikus! És mondd, miért nem vetted át a levelet, és küldted útjára őt? Épp elég munkát bíztam rád. – Úgy van, gazdám, úgy van. De épp most érkezett! – Hát ez egészen elképesztő! Látóüvegem segítségével megfigyeltem, hogy már tíz perce csevegsz vele, mint egy halas kofa. Mi a magyarázat erre? Talán öregségemre romlik a szemem? A varázsló előhúzta a mellényzsebéből monokliját, a bal szemére illesztette, majd botját könnyedén lengetve néhány lépést tett előre. Primpek szaporán pislogott, de nem válaszolt. – Nos, lássuk. – A bot vége hirtelen felém lendült. – Hol van az üzenet, kobold? Tiszteletteljesen megérintettem a fejem búbját. – Emlékezetemben őrzöm, uram. Gazdám túl fontosnak vélte, semmint hogy papírra vesse. – Csakugyan? – A monokli mögötti szem tetőtől talpig végigmért. – Ki a gazdád? – Simon Lovelace, uram! – Peckesen tisztelegtem, és vigyázba vágtam magam. – Engedelmeddel, uram, átadom az üzenetet, majd távozom. Nem szeretnélek feltartani. – Értem. – Sholto Pinn még közelebb lépett, és immár mindkét szemét rám szegezte. – Folytasd hát, halljuk az üzenetet – Így hangzik, uram: „Kedves Sholto! Magát meghívták ma estére a Parlamentbe? Engem nem – a miniszterelnök, úgy tűnik, megfeledkezett rólam, és ez igazán rosszulesik. Kérem, gyorsan adjon tanácsot mit tegyek. Baráti üdvözlettel, Simon.” Szóról szóra így hangzik, uram. – A szöveget elég hihetőnek éreztem, de nem akartam kísérteni a sorsot újra tisztelegtem hát, és már indultam is az ajtó felé. – Rosszulesik neki? Szegény Simon. Mmm. – A mágus mérlegelte a hallottakat. – Mielőtt elmész, kobold, mondd meg a neved. – Öhm… Bodmin vagyok, uram. – Bodmin. Aha. – Sholto Pinn felemelte gyűrűvel ékesített, vastag hüvelykujját, és megdörzsölte az állát. – Látom, alig várod, hogy visszatérhess a gazdádhoz, Bodmin. De előbb felelj még két kérdésemre. Kelletlenül megálltam. – Hogyne, uram. – Udvarias kobold vagy, azt meg kell hagyni. Nos, először is: miért ne írna le Simon egy ilyen ártatlan üzenetet? Miért bízná azt egy magadfajta primitív démon tökéletlen emlékezetére? – Kitűnő memóriám van, uram. Arról vagyok híres. – Ez akkor is különös… No de hagyjuk. A másik kérdésem… – Sholto Pinn most még két lépéssel közelebb jött hozzám, s már szinte fenyegetően tornyosult fölém. – A másik kérdésem ez: miért nem kérte ki Simon a tanácsomat negyedórával ezelőtt, amikor együtt ebédeltünk? Aha. Ideje lelépni. Az ajtó felé szökkentem, de Sholto Pinn megelőzött. Sétabotját a padlóhoz ütötte, majd előreszegezte. A bot hegyéből sárga fénysugár lövellt ki, mely az ajtóba csapódott, és záporozó plazmagömbökké változva verődött vissza. A plazma mindent megfagyasztott, amihez csak hozzáért. Jeges gőzfelhőbe burkolózva átbukfenceztem a lövedékek fölött, és leszálltam egy szatén alsóneművel telezsúfolt vitrinre. A botból újabb sugár tört elő, de mielőtt becsapódott volna, én már ismét a levegőben voltam: átugrottam a mágus feje fölött, és lezuttyantam a pultra, szanaszét szórva az ott heverő papírokat. Ezután nyomban megperdültem a tengelyem körül, és kilőttem egy detonációt. A varázsló hátát találtam el vele. Pinn előreesett, neki a megfagyott vitrinnek. Védelmező energiamező vette körül, amit a síkokon végignézve szép sárga szikrák formájában meg is pillantottam. Nem sikerült hát megsebesítenem, de azért tisztességesen elszédítettem: levegő után kapkodva leroskadt egy rakás fagyott bokszeralsóra. Elindultam a legközelebbi kirakat felé, hogy azon át kitörjek az utcára. Primpekről azonban megfeledkeztem. A fóliót e pillanatban kilépett a vállfákon lógó köpenyek mögül, és a fejem felé suhintott egy XL feliratú címkét viselő, hatalmas sétabottal. Elhajoltam az ütés elől, így a bot a fejem helyett a pult elülső üvegét törte be. Primpek nyomban újabb támadásra készült; nekiugrottam hát, kitekertem a kezéből a botot, és egy jól irányzott pofonnal átrendeztem ábrázatának térképét. Ő tompa nyögéssel beesett egy rakás keménykalap közé, én pedig folytattam utamat. Két kirakati baba között felfedeztem egy alkalmas kitörési pontot: egy víztiszta dombor üveg lapot, mely lágy szivárványba törte a beeső napfényt. Szép volt és nagyon drágának tűnt. Egy detonációval üvegporrá változtattam, és már repültem is kifelé. De nem elég gyorsan. A kitörő ablak beindította a védelmi rendszert. A kirakati bábuk megfordultak. Szép, sötét fából faragott bábuk voltak, az a fajta, amelyiknél ovális lap helyettesíti az arcot. Kis, jelzésszerű orr–domborulat mintha lett volna rajtuk, de
szájnak és szemnek nyoma se volt. A legújabb varázslódivat szerinti unisex öltönyt viselték: feketét, finom fehér hajszálcsíkozással és borotvaéles hajtókával; hozzá magas, keményített gallérú, tört sárga inget és merészen tarka nyakkendőt. Cipőjük nem volt; a nadrágszárakból legömbölyített falábvégek lógtak ki. Mikor átugrottam a bábuk között, azok villámgyorsan felemelték karjukat, hogy utamat állják. A zakóujjakból egy–egy ezüstpenge ugrott ki, hogy kattanva rögzítse magát a fakézen. Túl gyorsan repültem ahhoz, hogy idejében le tudjak fékezni, viszont még mindig nálam volt az XL méretű bot. A pengék összehangolt ívben lendültek felém. Az utolsó pillanatban az arcom elé emeltem a botot – a kések mélyen belehatoltak, majdhogynem kettévágták, s az ütközés lefékezett. Egy pillanatig bőrömön éreztem az ezüst fagyos auráját, aztán elengedtem a botot, és hátraszökkentem. A bábuk megrázták késeiket – botom két darabban a földre hullott –, majd behajlították térdüket, és ugrottak… Hátra szaltóval átszökkentem a pult fölött. Az ezüstpengék csinos kereszttel jelölték meg azt a helyet a padlón, ahol az imént álltam. Át kellett változnom, méghozzá sürgősen – a sólyomalak megfelelőnek tűnt –, ugyanakkor a védekezésről sem feledkezhettem meg. Mielőtt kitalálhattam volna, mit tegyek, a bábuk ismét támadtak – túlméretezett inggallérjuk csak úgy lobogott, ahogy a levegőt szelték. Oldalirányban eldobtam magam, esésemet egy rakás üres ajándékos doboz tompította. Az egyik bábu a pulton landolt, a másik mögöttem, de sima fejük már akkor is felém fordult. Éreztem, hogy fogy az energiám. Viszonylag rövid idő alatt túl sokszor változtam át, és túl sokat varázsoltam. Azonban még messze nem voltam tehetetlen. Infernót dobtam a közelebbi babára, amelyik a pulton kúszott felém. Fehér ingmelléből kék láng tört elő, s a tűz gyorsan terjedni kezdett a szöveten. A nyakkendő összezsugorodott, a zakó foszlányokká égett. A bábut azonban ez nem tántorította – nem tántoríthatta – vissza: ismét csapásra emelte a pengét. Hátrálni kezdtem. A bábu lekuporodott, készen arra, hogy rám vesse magát. Törzsét lángnyelvek nyaldosták körül – most már maga a fa égett. Támadóm magasra szökkent, és lecsapott rám, hátán a köpenyként lobogó lángokkal. Az utolsó pillanatban félreugrottam, s a bábu súlyosan landolt a parkettán. Csúnya reccsenés hallatszott – a tűz rágta fa valahol eltört. A bábu tett még egy lépést felém, de teste ekkor már groteszk szögben megdőlt – azután végképp kettétört a lába, összeroskadt, és beltéri tábortűzzé változott. Épp arra készültem, hogy hasonló módon elbánjak a másik bábuval is, amelyik ekkor már vészesen közeledett felém, amikor egy kis hang a hátam mögött Sholto Pinn felocsúdására figyelmeztetett. Hátrapillantottam. Sholto könyökére támaszkodva feküdt, és úgy festett, mint akin átment egy bölénycsorda. Üstökén pikáns bugyi pihent, kacéran félrecsúszva. Ártatlan külseje mögött azonban veszélyes szándék lappangott. Kitapogatta elejtett botját, és villámgyorsan felém bökött vele. Ismét jött a sárga fénysugár – de én addigra már messze jártam, és a plazma az épp felém szökkenő másik bábut burkolta be. Az fagyott tagokkal a padlóra zuhant, s egyik lába többszörös, darabos törést szenvedett. Sholto átkozódva kutatott utánam a tekintetével. Nem kellett volna messze keresnie csekélységemet, mivel ott voltam épp fölötte, egy rögzítetlen polcszekrény tetején. A bútordarab tele volt gondosan felcímkézett irattartókkal, valamint ízlésesen elrendezett pajzsokkal, szobrokkal és antik ládákkal, melyeket ránézésre a világ legkülönbözőbb tájain csaltak ki jogos tulajdonosuktól. A gyűjtemény egy vagyont érhetett. Hátamat a falnak vetettem, s lábamat a legfelső polcnak támasztva taszítottam egyet a bútoron. Az recsegve megingott. Sholto meghallotta a zajt, felnézett, és szeme elkerekedett a rémülettől. Most teljes erőből rúgtam meg a polcot, egy kis dühöt is beleadva a mozdulatba. A megsemmisült kirakati babákba zárt szerencsétlen dzsinnekre gondoltam. A polc egy pillanatig ingatagon egyensúlyozott. Egy kis egyiptomi kanopusz esett le róla elsőként, majd nyomban utána egy tikfa füstölőszer tartó. A szerkezet súlypontja ezután előretolódott, a polc megremegett, s rakománya meghökkentő sebességgel rázúdult a hanyatt fekvő mágusra. Sholtónak hozzávetőleg egy fél sikolyra maradt ideje, mielőtt árukészlete maga alá temette. Az ijesztő robaj többszörös karambolt okozott kint a Piccadillyn. Sholto szép kirakatának romjai fölött füstölőszer és hamufelhő gomolygott ki az utcára. Eddigi teljesítményemmel elégedett voltam, de köztudott, hogy a csúcson kell abbahagyni. Óvatosságból megszemléltem a polcot, de semmi sem mozdult alatta. Nem tudhattam, hogy védőpajzsa megóvta–e a mágust, de már nem is érdekelt különösebben. Az volt a fontos, hogy most már senki nem tartóztatott fel. Ismét elindultam a kirakaton robbantott lyuk felé – és ismét utamat állták. Mégpedig Primpek. Megálltam a levegőben. – Nagyon kérlek – szóltam –, hagyd abba ezt a hősködést. Egyszer már átrendeztem az ábrázatodat. A fóliót korábban előremeredő orra még most is befelé állt a fejében, akár a kifordított kesztyű ujja. Undorítóan nézett ki. – Bántottad a gazdámat – suttogta orrhangon. – Igen, és ugrándoznod kellene az örömtől! – vágtam vissza. – A helyedben rávetném magam és végeznék vele, nem a pálya szélén nyafognék, ahogy te teszed, undok köpönyegforgató. – Két hétig dolgoztam azon a kirakaton. Most már elfogyott a türelmem. – Egy másodperced van rá, hogy eltakarodj, áruló. – Elkéstél, Bodmin! Bekapcsoltam a riasztót. A hatóságok elküldtek egy af… – Persze, persze. – Maradék erőmet összegyűjtve sólyommá változtam. Primpek nem számított efféle mutatványra egy egyszerű postakoboldtól. Hátratántorodott, én pedig elsuhantam a feje fölött, röptömben egy adag sólyompotyadékot helyezve el a fején. Egy másodperccel később már a szabad ég alatt szárnyaltam. További egy másodperc múltán egy ezüstszálakból szőtt háló lerángatott a Piccadilly aszfaltjára. A legundokabb fajta Fogóháló volt. Szálai az összes síkon megbéklyóztak, rátapadtak tollaimra, rugdosó, karmos lábamra, csattogó csőrömre. Teljes erőből küzdöttem, de az égető ezüst a tőlem leginkább idegen elem, a föld súlyával nehezedett rám. Nem tudtam átváltozni, nem tudtam varázsolni, s esszenciámat a szálak puszta érintése is parázsként égette, minél többet ficánkoltam, annál jobban kínlódtam. Így hát néhány másodperc után megadtam magam. Kicsiny, mozdulatlan, tollas kupacként gubbasztottam az aszfalton. Fél szemmel kipislogtam a szárnyam alól. A halálos szövedéken túl a járda még nedves volt a legutóbbi esőtől, és elszórtan üvegcserepek csillogtak rajta. Primpek elnyújtott, éles kacaja zengett a fülemben. Utána egy leereszkedő árnyék elsötétítette az aszfaltot körülöttem. Két nagy, megpatkolt pata finom koppanással landolt a járdán. Érintésük nyomán az aszfalt kipukkadó hólyagot vetett. A háló körül fokhagyma és rozmaring undok illatától terhes párafelhő gomolygott fel. A méreg megbénította az elmém; elkábultam, izmaim elernyedtek … Sűrű sötétség ereszkedett a sólyomra, s tudata kihunyt, akár gyertya a koppintó alatt. Nathaniel
18 A
névválasztást követő két nap igen kellemetlenre sikeredett. Bartimaeus megidézése és a vele vívott párbaj minden csepp erőt kiszívott Nathanielbő l. Mire hazaért a Temze–parti kirándulásról, már kicsit szipogott; estére bedugult az orra, másnap reggel pedig már náthás volt, mint az ágyú. Mikor romos állapotában megjelent a konyhában, Mrs. Underwood csak egy pillantást vetett rá, majd gondolkodás nélkül sarkon fordította, és visszaparancsolta az ágyba. Kisvártatva ő maga is felment a padlásszobába, forró vizes palackkal, egy halom mogyorókrémes szendviccsel meg egy bögre gőzölgő, mézes teával felszerelkezve. Nathaniel elköhögött egy köszönömöt a takaró alatt. – Szóra sem érdemes, John – legyintett az asszony. – Délig egy pisszenést se halljak! A díszbeszéd estéjére talpra kell hogy állj. – Szemöldökét ráncolva körülnézett a szobában. – Átható gyertyaillat van itt. És füstölőszag. Ugye, nem gyakoroltál titokban? – Nem, Mrs. Underwood. – Nathaniel némán átkozta magát hanyagságáért. Ki akart szellőztetni, de az este olyan kimerült volt, hogy megfeledkezett róla. – Néha előfordul, hogy feljön a szag Mr. Underwood laboratóriumából. – Furcsa, eddig sosem éreztem. Az asszony tovább szimatolt Nathaniel tekintetét mintha mágnes vonzotta volna a szőnyeg széléhez, ahol nagy rémületére egy árulkodó pentagram kilógó szegélyét pillantotta meg. Akaraterejét összeszedve levette pillantását a krétarajzról, és köhögő görcsöt produkált, hogy elterelje Mrs. Underwood figyelmét. Az asszony a kezébe nyomta a mézes teát – Idd meg ezt, kis drágám, azután aludj egyet! Délben majd megint rád nézek. Még messze volt a dél, mikor a szobában már friss és illatos volt a levegő, s a szőnyeg alól az utolsó krétafolt is eltűnt Nathaniel az ágyában feküdt. Új neve, amihez Mrs. Underwood látható elszántsággal próbálta hozzászoktatni, idegenül csengett számára. Esetlennek, sőt kissé nevetségesnek érezte. John Mandrake. Egy középkori varázslóhoz talán illene, de egy orrfolyós, nyápic fiúhoz semmiképp. Nehéz lesz megszoknia új önmagát, és még nehezebb elfelejtenie régi nevét.. Nem mintha most, Bartimaeusszal a képben akár csak esélye lett volna rá, hogy elfelejthesse. Hiába volt a biztosíték, a folyó fenekén pihenő szelence, Nathaniel nem érezte biztonságban magát. Igyekezett kiverni fejéből és szívéből a szorongást, de az vissza–visszatért, nem hagyott nyugtot neki. Könnyen lehet, hogy megfeledkezett valami létfontosságú dologról, és a démon rájön a hibára. Lehet, hogy e pillanatban is bosszútervet kovácsol, ahelyett hogy a parancs szerint Lovelace után kémkedne. Rémes kilátások garmadája kavargott végtelenül a narancshéjak és használt papír zsebkendők között heverő fejében. Nagy volt a kísértés, hogy elővegye a látóüveget rejtekhelyéről, a tetőcserép alól, és megnézze, mit csinál Bartimaeus. Tudta azonban, hogy ez oktalanság lenne – kába volt a náthától, alig tudott beszélni, s még ahhoz sem volt ereje, hogy egyenesen üljön. Ilyen körülmények között hogy is tudna parancsolni a pimasz kis koboldnak? Egyelőre vakon meg kellett bíznia a furfangos dzsinnben. Biztosan nem lesz semmi baj… Mrs. Underwood ápolásának hála, Nathaniel a harmadik nap reggelére összeszedte magát. – Még épp idejében – mondta az asszony. – Eljött a nagy nap! – Kik lesznek ott este? – érdeklődött Nathaniel. Törökülésben ült a konyha sarkában, és a cipőjét pucolta. – A kormány háromszáz minisztere, a házastársaik, néhány szerencsés tanítvány és még pár alacsonyabb rangú civil és katona mágus, akiket hamarosan előléptetnek, de nincs elég ismeretségük. Ez remek alkalom arra, hogy az ember megtudja, ki számít és ki nem, és persze hogy mi a legújabb divat. Júniusban, a nyári fogadáson több női miniszter kísérletképpen szamarkandi stílusú kaftánban jelent meg. Nagy feltűnést keltettek, de persze nem lett belőle divat. Ejnye, John, figyelj oda! Nathaniel ugyanis elejtette a cipőkefét. – Bocsánat, kicsúszott a kezemből. Miért épp a szamarkandi stílus? Miért olyan divatos az a város? – Látod, arról fogalmam sincs. Ha kész vagy a cipővel, keféld le a zakódat is. Szombat lévén nem voltak tanórák, így semmi nem akadályozta Nathanielt abban, hogy teljesen átadja magát az egyre növekvő izgalomnak, amit a nagy esemény közeledte keltett benne. Már háromkor, azaz indulás előtt jó pár órával elkészült az öltözködéssel, és attól kezdve fel–alá sétált a házban – tette ezt mindaddig, amíg mestere ki nem dugta a fejét hálószobája ajtaján, és rá nem parancsolt, hogy álljon meg. – Hagyd abba ezt a csörtetést, kölyök! Szétrobban tőle a fejem! Vagy azt akarod, hogy itthon hagyjunk? Nathaniel némán megrázta a fejét, lábujjhegyen lement a könyvtárszobába, és elmerült a közepes rangú dzsinneknél alkalmazható kényszerítőbűbájok tanulmányozásában. Az idő így kellemesen telt: épp a fűrészfogas inga bonyolult varázsigéjét memorizálta, mikor libbenő nagykabátban berontott hozzá Mr. Underwood. – Hát itt vagy, te féleszű?! Végigkiabáltam utánad az egész házat! Még egy perc, és már nem találtál volna itthon minket! – Elnézést, uram… olvastam… – Azt a könyvet ugyan nem, ostoba kis mormota. Az negyedik szintű, kopt nyelven íródott – egy kukkot sem értesz belőle. Aludtál, ne is tagadd! Na gyerünk, kapkodd magad, különben tényleg itthon hagylak! Amikor mestere rányitotta az ajtót, Nathaniel szeme valóban csukva volt: úgy könnyebben tudott szövegeket memorizálni. A félreértést mindazonáltal kapóra jött neki, hiszen így nem kellett további magyarázatokon töprengenie. A könyv a következő pillanatban már gazdátlanul hevert a széken, Nathaniel pedig mestere nyomában a folyosón loholt. Kimentek a házból az esti utcára, ahol Mrs. Underwood várta őket. Az asszony fényes, zöld ruhában, vállán egy bundás anakondának tűnő valamivel, mosolyogva állt a nagy, fekete autó mellett Nathaniel életében csak egyszer ült mestere kocsijában, de arra sem emlékezett. Most bemászott a hátsó ülésre, s rácsodálkozott a fényes bőrkárpit puhaságára és a visszapillantó tükrön lógó illatosító–fenyőfa furcsa, mesterséges illatára. – Maradj veszteg, és ne nyúlj az ablakhoz! – A tükörben feltűnt Mr. Underwood bozontos szemöldöke. Nathaniel hátradőlt, kezét elégedetten ölbe tette, és várta, hogy elinduljanak a Parlamentbe. A fiú kibámult a dél felé tartó kocsi ablakán. London megannyi fénye – a sok reflektor, utcalámpa, kirakat, ablak és őrgömb – gyors egymásutánban suhant át az arcán. Elkerekedett szemmel, szinte pislogás nélkül fogadta be a látványt. Az utazás a városon át már önmagában is kivételes esemény volt az ő számára, aki tapasztalatait a világról mindaddig jórészt könyvekből szerezte. Igaz, néha elbuszoztak Mrs. Underwood–dal ruhát vagy cipőt vásárolni, és egy ízben, amikor Mr. Underwood vidéken volt, az állatkertbe is elmentek, de Highgate külső részénél Nathaniel ritkán jutott messzebb, sötétedés után pedig még sohasem. Szokás szerint már a puszta méretektől is elállt a lélegzete: az utak és utcák tömkelegétől, a szalagokká nyúlt fények sokaságától, ami minden irányból körülvette. A lakóházak többsége itt egészen másként festett, mint az utcájukbeli épületek: kisebbek, komorabbak, zsúfoltabbak voltak. Gyakran nagy, ablaktalan, lapos tetejű és magas kéményű épületek körül csoportosultak – azok feltehetőleg gyárak lehettek, ahol a közemberek különféle unalmas elfoglaltságokat űznek. Ezek cseppet sem érdekelték Nathanielt. Magukat a közembereket is alkalma volt látni. Mindig is csodálkozott rajta, hogy milyen sokan vannak. A sötétség és a szemerkélő eső ellenére
meglepő számban tartózkodtak az utcákon – behúzott nyakkal, sietve gyalogoltak, akár a hangyák a kertben; boltok ajtaján jártak ki–be, vagy épp betértek valamelyik piszkos sarki kocsmába. Ez utóbbiak jégvirágos ablakain meleg, narancsszínű fény áradt ki, és mindegyiknek a bejárata fölött őrgömb lebegett: valahányszor belépett valaki az ajtón, a gömb sötétvörösen lüktetni kezdett Mikor a kocsi elhaladt az egyik ilyen kocsma előtt – ez különösen nagy volt, s egy metrómegállóval szemben helyezkedett el – Mr. Underwood akkorát csapott a műszerfalra, hogy Nathaniel összerezzent. – Ez az, Martha! – fordult a feleségéhez. – Ez itt az egyik legrémesebb! Ha rajtam múlna, az éjszakai rendőrség már holnap kiszállna ide, és bilincsbe verve vinnének el mindenkit, akit odabenn találnak! – Jaj, dehogy kell az éjszakai rendőrség, drágám! – felelte szelíd rosszallással Mrs. Underwood. – Biztos van jobb módszer is az átnevelésükre. – Nem tudod, mit beszélsz, Martha. Mutass egy londoni kocsmát, és megmutatom benne a közemberek titkos találkozóhelyét! Ott van az mindegyikben: a tetőtérben, a pincében vagy a söntés mögötti rejtekajtón túl. Láttam eleget, hidd el. A belső elhárítás számtalanszor razziázott az ilyenekben. De nem találtunk soha egyeden bizonyítékot, soha egyetlen keresett tárgyat – csak üres helyiségeket, pár széket meg asztalt Én mondom neked, minden bajunkat ezeknek a koszos lebujoknak köszönhetjük. A miniszterelnöknek előbb–utóbb lépnie kell az ügyben, de addigra kit tudja, milyen botrány lesz már a nyakunkon. Az őrgömb ide édeskevés! Porig kell égetnünk ezeket a helyeket, ahogy azt Duvallnak is mondtam délután. De persze rám senki se hallgat. Nathaniel már rég megtanulta, hogy akkor se kérdezősködjön, ha nagyon érdekli a téma. Most is csak némán nyújtogatta a nyakát, tekintetével követve a kocsma távolodó, narancsszín fényeit. Most már beértek London központjába. Az épületek itt nagyobbak, elegánsabbak voltak, méltók a birodalom fővárosához. Az útszéleken több magánautó parkolt, a boltok szélesebb és fényesebb kirakatokkal kínálták portékáikat, s a járdákon egyre több sétáló mágus tűnt fel. – Minden rendben, kis drágám? – kérdezte hátrafordulva Mrs. Underwood. – Igen, Mrs. Underwood. Most már közeledünk? – Pár perc, és ott vagyunk, John. Mr. Underwood belepillantott a középső tükörbe. – Ideje, hogy figyelmeztesselek valamire – szólt – Ma este engem képviselsz. Egy teremben fogunk tartózkodni az ország legnagyobb mágusaival, olyan férfiakkal és nőkkel, akiknek a hatalma számodra felfoghatatlan. Elég egy apró hiba, egy neveletlen gesztus, és befellegzett a jó híremnek. Ismered Disraeli tanítványának történetét? – Nem, uram. – Az is egy díszbeszéd alkalmával történt. A tanítvány megbotlott a lépcsőn, miközben épp bejelentették Disraeli érkezését. Nekiesett a mesterének, az legurult a lépcsőn, majd rázuhant Argyll hercegnőjére – aki szerencsére erős testalkatú hölgy volt. – Értem, uram. – Disraeli felállt, és kifogástalan udvariassággal bocsánatot kért a hercegnőtől. Azután a tanítvány felé fordult – aki reszketve állt a lépcső tetején –, és tapsolt egyet. A tanítvány térdre hullott és könyörögve széttárta karját – de hiába. A terem körülbelül tizenöt másodpercre elsötétült. Mikor újra kivilágosodott, a tanítvány helyén egy tömör vasszobor állt, a komisz kölyök tökéletes mása. Esdeklően felemelt kezében egy csizma–vakarót tartott, s az elmúlt százötven évben azzal pucolják meg cipőjük talpát a terembe lépők. – Tényleg, uram? Láthatom majd a szobrot? – Nem az a lényeg, kölyök! Ha kínos helyzetbe hozol engem, teszek róla, hogy egy hasonló kalaptartó is kerüljön a lépcső tetejére! Megértetted? – Igen, uram, megértettem. – Nathaniel elhatározta, hogy alkalomadtán utánanéz a kővé változtatás módszerének. Azt máris gyanította, hogy egy nagyobb erejű afrita megidézése szükséges hozzá. Mestere képességeit ismerve kételkedett benne, hogy Mr. Underwoodnak akár a legkisebb esélye lenne egy ilyen varázslat sikeres végrehajtására. Lopva el is mosolyodott a sötétben. – Végig mellettem maradsz! – folytatta Mr. Underwood. – Nem beszélsz, csak ha engedélyt kapsz rá, és nem bámulod a mágusokat, legyen bármilyen testi fogyatékosságuk. Most pedig hallgass – megérkeztünk, koncentrálnom kell. A kocsi lelassult, s beállt a Whitehallon guruló, hasonló, fekete autók konvojába. Híres késő Viktória–kori mágusok gránitszobrai és a Nagy Háború elesett hőseinek emlékműve mellett haladtak el, majd néhány tömbszerű szobor következett: a legfőbb erények (hazafiasság, tekintélytisztelet, asszonyi engedelmesség) allegóriái. Ezek mögött lapos homlokzatú, sokablakos irodaházak, a birodalmi kormány épületei emelkedtek. A kocsisor már csak lépésben haladt. Nathaniel némán nézelődő emberek csoportjait pillantotta meg a járdán. Amennyire meg tudta állapítani, az álldogálók komor, sőt ellenséges tekintettek figyelték a fekete autókat. Legtöbbjük arca sovány, elkínzott volt. Valamivel távolabb szürke egyenruhás, jól megtermett emberek álltak – az ő feladatuk nyilván az összegyűltek ellenőrzése volt. Valamennyien – a rendőrök és a közemberek egyaránt – szemlátomást alaposan átfagytak. A kocsi melegét és kényelmét élvező Nathaniel lelkében egy addig ismeretlen érzés: önelégültség ébredt. Ő most már jelentős dolgok részese; annyi év után végre a Parlament felé tart, s ezzel bennfentessé vált. Fontos emberré, akit sorsa a többség fölé emelt. Eletében először megérezte a könnyen jött hatalom lusta örömét. A kocsi elérte a Parliament Square–t, és balra fordult egy kovácsoltvas kapu felé. Mr. Underwood engedélyt mutatott fel, mire valaki intett, hogy továbbhaladhatnak. Ezután végiggurultak egy macskaköves udvaron, ráfordultak egy lehajtóra, s hamarosan neonlámpákkal megvilágított alagsori garázsba értek. Mr. Underwood beállt az első üres helyre, és leállította a motort. Nathaniel az ülés bőrkárpitjába fúrta ujjait Egész testében remegett az izgalomtól. Megérkeztek.
19 V
illogó fekete autók végtelen sora mellett gyalogoltak egy kétszárnyú vasajtó felé. Nathanielen már annyira elhatalmasodott a lámpaláz, hogy semmire nem tudott odafigyelni. Szinte el se jutott a tudatáig, hogy az ajtónál megállította őket két karcsú biztonsági őr – Mr. Underwood átadott nekik három műanyag kártyát, amelyeket az ellenőrzés után visszakapott. Szinte észre se vette, hogy beszálltak egy tölgyfa burkolatú felvonófülkébe, s hogy a mennyezetről egy kis vörös gömb figyelte őket. Mikor azonban megállt a lift, és a kinyíló ajtók mögött feltárult a fényűző Westminster Hall, Nathaniel egy csapásra kizökkent kábulatából. A terem széltében, hosszában és belmagasságában is hatalmas volt. Meredek, sátras mennyezetén a századok során megfeketedett gerendák futottak. A falakat és a padlózatot egyaránt óriási, sima kőtömbök alkották, s a boltíves ablakok keretében bonyolult mintás, festett üvegtáblák díszelegtek. A terem túlsó végében ajtók és ablakok sora nyílt egy, a folyó fölé nyúló teraszra. A falakból kiálló fémkosarakban sárga lámpások ültek, s ugyanilyenek lógtak alá a mennyezetről. A teremben már vagy kétszáz ember álldogált, de elvesztek a hatalmas térben – a helyiség szinte üresnek tűnt Nathaniel nyelt egyet. Egyszerre úgy érezte, jelentéktelen senkivé zsugorodott.
Ott állt Mr. és Mrs. Underwood mellett a terembe levezető széles lépcső tetején. Fekete ruhás szolga suhant oda hozzájuk, majd távozott el, karján mestere kabátjával. Egy másik szolga udvariasan továbbtessékelte őket s ők elindultak lefelé a lépcsőn. Nathaniel tekintete megakadt egy tompaszürke szobron. Az furcsa ruhába öltözött kuporgó fiút mintázott aki elkerekedett szemmel nézett felfelé, és két kezében egy csizmavakarót tartott. Az arc kissé megkopott ugyan az idők során, de még így is különös, esdeklő kifejezés ült rajta. Nathaniel megborzongott, és gyorsan továbbment, de ügyelt rá, hogy messze elkerülje mestere lábát. A lépcső aljába érve megálltak. Szolgák léptek hozzájuk tálcákkal, melyeken pezsgővel illetve limonádéval töltött poharak álltak. Nathanielt az előbbi ital vonzotta, de az utóbbiból kapott. Mr. Underwood egy húzásra felig kiürítette poharát, s közben nyugtalanul pislogott körbe. Mrs. Underwood álmatag mosollyal az arcán járatta végig tekintetét a termen. Nathaniel ivott egy kis limonádét, aztán ő is körülnézett. Fiatal, középkorú és öreg mágusok beszélgettek, nevetgéltek és sétáltak a teremben. A lámpások fénye színes kavalkádba olvasztotta a fekete öltönyöket, a gyönyörű estélyi ruhákat, a ragyogó, fehér fogsorokat és csillogó ékszereket. A kijáratok közelében szürke egyen zakót viselő, komor férfiak álldogáltak. Nathaniel arra tippelt, hogy ezek rendőrök vagy biztonsági szolgálatra beosztott mágusok, akik a legkisebb rendzavarásra dzsinnek seregét idéznék meg – de e pillanatban még lencséjével a szemén se tudott semmiféle mágikus lényt felfedezni a teremben. Felfedezett viszont jó pár melldüllesztő kamasz fiút és büszke tartású lányt, akik nyilván szintén varázslótanoncok voltak. Kivétel nélkül mind fesztelenül beszélgettek a többi vendéggel – szemlátomást cseppet sem voltak zavarban. Nathaniel most döbbent csak rá, milyen kínos, hogy mestere és Mrs. Underwood magukban álldogálnak. – Nem kellene beszélgetnünk valakivel? – kockáztatta meg a kérdést Mr. Underwood dühös pillantást vetett rá. – Megmondtam, hogy… – Elharapta mondatot, és lelkesen intett egy kövér férfinak, aki épp akkor ért a lépcső aljába. – Grigori! Grigori nem viszonozta a lelkesedést. – A, jó estét, Underwood. – Mennyire örülök, hogy látom! – Mr. Underwood szabályosan letámadta a férfit, annyira vágyott rá, hogy beszélgethessen valakivel. Mrs. Underwood és Nathaniel magukra maradtak. – Minket nem is mutat be? – kérdezte megütközve Nathaniel. – Ne törődj vele, kis drágám. A mesterednek kötelessége beszélni a fontos emberekkel. Nekünk viszont senkivel nem muszáj beszélgetnünk. Ellenben nézelődhetünk, ami nagyon élvezetes dolog. – Mrs. Underwood halkan ciccegett. – Meg kell, hogy mondjam, az idei divat rémesen konzervatív. – Itt van a miniszterelnök úr, Mrs. Underwood? Az asszony nyakát nyújtogatva körülnézett – Nem hiszem, kis drágám. Még nem érkezett meg. Ott van viszont Mr. Duvall, a rendőrfőnök. – Nem messze tőlük egy szürke egyenruhás, nagydarab férfi türelmesen hallgatott két lelkes, fiatal nőt, akik szemlátomást párhuzamosan beszéltek hozzá. – Egyszer volt alkalmam társalogni vele. Elragadó úriember, és természetesen nagy hatalmú varázsló. Lássuk csak… Ki van még itt? Te jó ég, igen… Látod ott azt a hölgyet? – Nathaniel látta. A nő döbbenetesen sovány volt, és haját egészen rövidre nyírva viselte. Keze, amellyel a pezsgőspohár szárát markolta, egy ragadozó madár karmos lábára emlékeztetett. – Ő Jessica Whitwell. Úgy tudom, biztonsági téren dolgozik. Ünnepelt mágusnő, igazi híresség. Ő volt az, aki tíz éve leleplezte a beépült cseh kémeket. Azok megidéztek egy maridot, és ráuszították, de ő vákuumot támasztott, ami beszippantotta a démont. Egymaga vívta ki a győzelmet, ráadásul a lehető legkisebb véráldozattal. Szóval felnőttkorodban ne húzz majd ujjat vele. Mrs. Underwood csilingelve, felnevetett, és kiitta pezsgője maradékát. Nyomban odalépett hozzá egy pincér, s újratöltette a poharat. Nathaniel is nevetett. Mint korábban már többször, most is azon kapta magát, hogy átragad rá az asszony derűje, s már nem feszengett annyira. – Elnézést, elnézést! Westminster hercege és hercegnéje. Két libériás inas sietett el mellettük, majd valaki egyszer csak durván félretolta őt. Alacsony, dölyfös arcú asszony tolakodott át a tömegen; madárijesztőt idéző fekete ruhát és arany bokaékszert viselt, s egy nyúzott arcú férfi loholt a nyomában. Mrs. Underwood fejcsóválva nézett a pár után. – Micsoda rettenetes nőszemély! El nem tudom képzelni, mit eszik rajta a herceg. – Megint ivott egy korty pezsgőt, majd folytatta: – Az pedig ott… Szent ég! Mi történhetett vele? O Sholto Pinn, a kereskedő. A lépcsőn egy magas, kövér, fehér vászonöltönyös férfi bicegett lefelé. Két mankóra támaszkodott, és szemlátomást minden mozdulat fájdalmat okozott neki. Arcát sebek és zúzódások borították, fél szemét koromfekete bevérzés zárta le. Két inas fáradozott azon, hogy utat nyisson számára a fal mellett álló székek felé. – Nincs túl jó bőrben – állapította meg Nathaniel. – Hát nincs. Biztosan balesetet szenvedett, talán valamelyik bűvös tárgy tette ezt a szerencsétlennel… – A pezsgő megoldotta Mrs. Underwood nyelvét, s az asszony véget nem érő előadást tartott Nathanielnek a terembe érkező hírességekről. A rangos eseményen ott volt az előkelő társaság krémje, London (egyszersmind a világ) legbefolyásosabb mágusai. Mivel az asszony előadása a nagy emberek leghíresebb tetteire is kiterjedt, Nathaniel egyre nyomasztóbb mértékben érezte, menynyíre nem illik ő ebbe a díszes társaságba. A kellemes önelégültség, amit a kocsiban érzett, már réges–rég elszállt, s most mardosó csalódottság vette át a helyét. Többször is megpillantotta mesterét, aki minden összeverődött csoportban a perifériára szorult, vagy épp csak elviselték a jelenlétét, vagy egyáltalán nem vettek tudomást róla. Nathaniel a Lovelace–incidens óta tudta, hogy mestere egy nagy senki. Most újabb bizonyítékot kapott rá. Az összes mágus tudja, milyen gyenge ember Underwood… Nathaniel a fogát csikorgatta dühében. Egy lenézett varázsló lenézett tanítványának lenni! Ennél többre számított, és többet is érdemel… Mrs. Underwood sürgetően megveregette a karját. – Odanézz! John! Látod őt? Ő az! Ő az! – Kicsoda? –Rupert Devereaux, a miniszterelnök! Nathaniel elképzelni se tudta, hogyan bukkanhatott fel ilyen hirtelen, de tény, hogy egyszerre ott volt egy alacsony, karcsú, világosbarna hajú férfi, aki a kecsesség és a nyugalom szigeteként állt a vetélkedő szmokingok és koktélruhák tengerében. Épp hallgatott valakit bólintott és finoman mosolygott. A miniszterelnök! Nagy–Britannia, sőt talán a világ legnagyobb hatalmú embere… Nathaniel szívét a csodálat melege járta át. Semmire se vágyott jobban, mint hogy Devereaux közelében lehessen, nézhesse, hallgathassa őt s érzékelni vélte, hogy a teremben tartózkodók mind ugyanígy éreznek: a beszélgetések felszíne alatt mindenki egy irányba fordította érzékeinek antennáit. Azonban alighogy Nathaniel bámulni kezdte a miniszterelnököt a versengők köre bezárult és eltakarta előle az elegáns, mozgékony kis alakot Nathaniel lelombozva elfordult beleivott a limonádéjába – és megdermedt. A lépcső aljának közelében két mágus állt. A környéken tartózkodók közül szinte csak ők nem mutattak érdeklődést a miniszterelnök iránt fejüket összedugva élénk beszélgetésbe merültek. Nathaniel nagy levegőt vett. Ismerte mindkettőjüket, mi több, előző évi megaláztatása óta arcuk képe kitörölhetetlenül ott ült emlékezetében. Az egyik a ráncos, vörös arcú öreg volt, aki most a tavalyinál is megtörtebbnek tűnt, a másik a középkorú, halbőrű. Az utóbbi lenőtt, egyenes szálú haja most a gallérjára lógott. Lovelace barátai. Ha ők jelen vannak, maga Lovelace se lehet messze. Nathanielnek kellemetlen, csiklandozó érzés támadt a gyomrában – a gyengeség bosszantó jele. Megnyalta kiszáradt ajkát. Nyugalom, szólt rá magára. Nem kell félned. Lovelace nem jöhet rá, hogy nálad van az amulett, még akkor sem, ha szemtől szemben állsz vele. A kutaszainak be kell hatolniuk Underwood házába, csak ott érzékelhetik a tárgy auráját. Biztonságban van tehát. És ahogy jó mágushoz illik, meg kell ragadnia a kínálkozó alkalmat: ha közelebb húzódik ellenségeihez, talán ki tudja hallgatni
a beszélgetésüket. Lopva körülpillantott. Mrs. Underwood nem figyelt rá; egy köpcös úrral beszélgetett, és időről időre vidáman felkacagott Nathaniel oldalazni kezdett a tömegben. A lépcső melletti sötét részt célozta meg, ahol észrevétlenül megközelíthette a két mágust. Félúton járt, mikor az öreg varázsló a mondat közepén elhallgatott, s felnézett a bejárat felé. Nathaniel követte pillantását. Nagyot dobbant a szíve. Ott volt maga az ellenség. Simon Lovelace kipirultan, kissé zihálva lépett be a terembe. Gyorsan kibújt a kabátjából, odadobta egy szolgának, majd megigazította zakóját, és már indult is a lépcső felé. Külsőre és viselkedésre is pontosan olyan volt, ahogy Nathaniel emlékezett rá: szemüveg, hátranyalt haj, energikus mozgás, széles száj, mely mosolyt villant külön–külön mindenkire. Lovelace sebesen haladt lefelé a lépcsőn, elutasította a felkínált pezsgőt, s egyenesen barátaihoz sietett Nathaniel megszaporázta lépteit s néhány másodperc múlva meg is érkezett egy üres részre a lépcsőkorlát mellett Az íves korlát becsavarodó vége itt alacsony oszlopot alkotott, melyen kővázát helyeztek el. Ha a vázától balra lesett ki, a nyirkos bőrű mágus tarkóját látta, ha jobbra, akkor az öreg zakójának vállát Az időközben leérkezett Lovelace rejtve maradt. A váza eltakarta őt a három mágus szeme elől. Az alacsony oszlop hátsó oldalához húzódott és könnyednek szánt testtartásban nekidőlt. Most már csak az őt érdeklő hangokat kellett kiszűrnie a sokaság keltette alapzajból. Sikerült. Épp Lovelace beszélt éles hangon, ingerülten. – … de semmi eredmény. Mindent megpróbáltam. Egyetlen megidézett lény se tudta megmondani, ki használja. – Csak az idődet pocsékolod. – Ez az öreg varázsló erős akcentusú hangja volt. – Honnan tudná azt a többi démon? –A siker legkisebb esélye is megéri a próbálkozást De egyébként igaza van. A gömbökkel se mentem semmire. Talán változtatnunk kellene a terven. Megkapta az üzenetemet? Szerintem fújjuk le a dolgot. – Fújjuk le? – Ez egy harmadik hang volt, feltehetőleg a halbőrűé. – Majd a lányra fogom. – Nem volna bölcs dolog. – Az öreg fojtott hangon beszélt, Nathaniel alig értette szavait – Ha lemondanád, Devereaux még jobban megneheztelne rád. Számít a kényeztetésre, amit ígértél neki. Nem, Simon, jó képet kell vágnunk a dologhoz. Folytasd a kutatást Még van néhány napunk, addig előkerülhet. – Tönkremegyek, ha hiába szerveztük meg! Tudja, mennyibe került az a terem!? – Nyugalom. Halkabban beszélj. – Rendben… Tudja, mi bosszant a legjobban? Hogy a tettes itt van, ebben a teremben. Figyel engem, nevet rajtam… Ha rájövök, ki volt, én… – Ne ordítson, Lovelace! – Ez megint a halbőrű volt. – Talán jobb lenne átsétálnunk egy félreesőbb helyre… Nathaniel úgy lökte el magát az oszloptól, minta áramütés érte volna. Elindulnak. Nem volna szerencsés most szembetalálkoznia velük. Habozás nélkül kioldalazott a lépcső árnyékából, és elvegyült a tömegben. Mikor már elég messze került, visszanézett. Lovelace és társai nem mentek sehova: egy idősebb mágus rájuk akaszkodott, és lelkesen hablatyolt nekik – a triumvirátus nem kis bosszúságára. Nathaniel belekortyolt az italába, és összeszedte magát. Nem mindent értett abból, amit hallott, de annyit elégedetten konstatált, hogy Lovelace dühös. További információkért meg kellene idéznie Bartimaeust. Szolgája talán most is jelen van, és figyeli Loveláce–t… A lencsén át semmit sem látott, de a dzsinn bizonyára a negyedik szintig álalakot öltött. A pezsgőző, beszélgető emberek bármelyike lehetett egyszerű álca, amely a démont rejti. Nathaniel egy darabig gondolataiba merülve állt. Mellette mágusok egy kis csoportja beszélgetett, de szavaik csak lassan hatoltak el a fiú tudtáig. – …olyan jóképű. Van valakije? – Simon Lovelace–nek? Igen, van egy nő, de nem emlékszem a nevére. – Tartsd távol magad tőle, Devina. Lovelace már nem az az üdvöske, aki volt. – Ő rendezi a jövő heti konferenciát, nem? És olyan vonzó férfi… – Sokat kellett hízelegnie ezért a kegyért Devereaux–nak. Nem, most épp úgy tűnik, a fiúnak nincs jövője. A miniszterelnök félreállította. Lovelace egy éve megpályázott egy vezető állást a belügynél, de Düvall megfúrta. Ki nem állhatja őt, már nem emlékszem, miért – Az ott Lovelace mellett az öreg Schyler, nem? Mi a fenét kell megidézni az ilyen arcért? Koboldban is láttam már szebbet – Lovelace miniszter létére furcsán válogatja meg a társaságát, az egyszer biztos. Ki az a zsíros képű alak? – Azt hiszem, Lime a neve. A mezőgazdaságiaknál van. – Fura egy szerzet… – Tényleg, hol lesz az a konferencia? – Valahol az Isten háta mögött, Londonon kívül. – Jaj, ne mondd, tényleg? Szaladhatunk a vasvillás parasztok elől, mi? – Ha a miniszterelnök ezt akarja… – Rémes. – De olyan jóképű… – John… – Te tényleg hibbant vagy, Devina… Az viszont érdekelne, hol csináltatta az öltönyét. – John!!! Nathaniel szeme előtt egyszerre ott termett a kipirult arcú Mrs. Underwood. – Tűvé tettem érted a termet, John! – sopánkodott az asszony, és megragadta Nathaniel karját. – Mr. Devereaux mindjárt elkezdi a beszédét! Hátrább kell mennünk, elöl csak a miniszterek állhatnak. Gyere, indulás! Félrehúzódtak, miközben a vendégek a csordaszellemnek engedve, nagy sarokkopogás és ruhasuhogás közepette elindultak egy bíborszövettel bevont kis emelvény felé. A hömpölygő tömeg ide–oda sodorta Mrs. Underwoodot és Nathanielt, akik végül az összegyűlt sokaság szélén kötöttek ki, a teraszra nyíló ajtók közvetlen közelében. Érkezésük óta jelentősen megnőtt a vendégek száma. Nathaniel úgy becsülte, már több mint fél ezren lehetnek a teremben. Rupert Devereaux fiatalos lendülettel szökkent fel a pulpitusra. – Hölgyeim, uraim, miniszterek! Őszinte örömmel köszöntöm itt önöket ma este… – Devereaux–nak kellemes hangja volt, mély, de dallamos, könnyed, mégis határozott. A hallgatóság spontán tapssal köszönte meg az üdvözlést Mrs. Underwood izgalmában kis híján elejtette pezsgőspoharát, s Nathaniel is lelkesen tapsolt. – Díszbeszédet tartani mindig kivételesen kellemes kötelesség számomra – folytatta a miniszterelnök. – Természetesen azért is, mert ilyenkor ennyi csodálatos ember vesz körül…- Az újra kitörő tetszésnyilvánításba beleremegtek a terem ablakai. – Köszönöm. Külön örömömre szolgál, hogy ma sikerekről számolhatok be, mind hazai, mind külhoni viszonylatban. Hamarosan kitérek a részletekre is, de előbb hadd jelentsem be, hogy csapataink Torino mellett patthelyzetbe szorították az itáliai felkelőket, és beásták magukat télire. Alpesi zászlóaljaink eközben szétverték a cseh expedíciós erőket… – Devereaux hangját egy teljes percre elnyelte a felzúgó taps. – …és jó néhány dzsinnjüket elpusztították. A miniszterelnök szünetet tartott. – Ami a belföldi helyzetet illeti, az aggodalom jeleit tapasztaljuk Londonban a kisstílű tolvajlás újabb hulláma miatt. Az elmúlt néhány héten nagy
számban kaptunk jelentést mágikus tárgyak eltulajdonításáról. Nos, valamennyien tudjuk, hogy a bűntények mögött egy maroknyi áruló áll – pitiáner, semmirekellő csirkefogók, akik nem jelentenek komoly veszélyt a társadalomra. Mindazonáltal ha nem távolítjuk el őket, az további közembereket bátoríthat arra, hogy kövessék a példát. Sajnos nem várhatunk jobbat attól az ostoba csordától. Ezért drákói szigorral fogunk eljárni a vandalizmus felszámolása érdekében. A felforgatókat külön eljárás nélkül elzárjuk. Biztosra veszem, hogy a belügyi szervek ezzel a plusz lehetőséggel élve hamarosan rács mögé juttatják a főkolomposokat. A díszbeszéd még hosszan folytatódott, a hallgatóság időnkénti tetszésnyilvánításával tarkítva. Egyre kevesebb volt benne az információ, s végül már kizárólag a kormány erényeinek és az ellenség gonoszságának ismételt hangoztatásából állt. Nathaniel hamar el is unta a dolgot; egy darabig még igyekezett odafigyelni, de egyre inkább úgy érezte, hogy agya kocsonyássá válik. Feladta hát a próbálkozást, és nézelődni kezdett. Ha kicsit balra fordította a fejét, kilátott a nyitott ajtón át a teraszra. A márványkorláton túl a Temze fekete vize terült el; tükrére itt–ott hosszú, sárga sávokat festettek a déli part lámpái. Magas volt a vízállás, s a folyó feltartóztathatatlanul hömpölygött a Westminster Bridge, a dokk negyed és a tenger felé. A jelek szerint egy másik vendég is unalmasnak ítélte a szónoklatot, és inkább kiment a teraszra. Nathaniel jól ki tudta venni az alakját a teremből kiáradó fény rajzolta folt mellett. Modortalan egy vendég, hogy ilyen nyíltan semmibe veszi a miniszterelnököt.. de talán nem is vendég, csak egy biztonsági őr. Nathaniel gondolatai elkalandoztak. A Temze feneke járt az eszében; Bartimaeus szelencéjét már bizonyára félig betemette az iszap. A szeme sarkából látta, hogy a teraszon álló alak hirtelen gyors mozdulatot tesz – mintha valami nagyobbfajta tárgyat húzott volna elő köpenye vagy kabátja alól. Nathaniel pislogva meresztgette a szemét de az alak homályba burkolózott. A termet még mindig bezengte a miniszterelnök kellemes hangja: –…a konszolidáció korát éljük, barátaim. Mi vagyunk a Föld legnagyobb hatalmú mágus elitje, senki nem veheti fel velünk a versenyt.. Az alak elindult az ajtó felé. Nathaniel kontaktlencséje színes foltot villantott fel a sötétségben: valamit, ami nem minden síkon volt egyforma… – …követnünk kell elődeink példáját, arra kell törekednünk, hogy… Gyanakvás ébredt Nathanielben. Meg akart szólalni, de nyelve hozzáragadt a szájpadlásához. Az alak gyors léptekkel besétált a terembe. Villogó, fekete szemű suhanc volt; fekete farmert és fekete anorákot viselt, s az arcát sötét olaj vagy krém fedte. Kezében grapefruit nagyságú, lüktetve világító, kék gömböt tartott Nathaniel még azt is látta, hogy a gömbben apró, fehér valamik kavarognak. – …jövőbeli dominanciánkat. Ellenségeink ereje fogytán… A suhanc felemelte a kezét. A gömb csillogva verte vissza a lámpák fényét Elakadó lélegzet hangja a tömegből. Valaki észrevette… –… igen, meg merem ismételni… Nathaniel szája néma kiáltásra nyílt. A kar előrelendült. A gömb kirepült a kézből. – …fogytán az erejük… A kék gömb széles ívben szállt a vendégek feje fölött. Nathaniel úgy érezte, mintha egy örökkévalóságig tartott volna ez a pillanat. A gömb röpte megigézte őt, akár az egeret a lengő kobra látványa. A teremben néma csend lett, csak a suhanó golyóbis finom zümmögése hallatszott – aztán egy nő kitörő, éles sikolya. A gömb eltűnt a vendégek feje fölül. Nathaniel üvegcsörömpölést hallott. Egy pillanattal később pedig jött a robbanás.
20 H
a zárt térben széttörnek egy elemgömböt, annak mindig rémületes és pusztító hatása van. Minél kisebb a tér, illetve minél nagyobb a gömb, annál szörnyűbbek a robbanás következményei. Nathanielnek és a jelenlévő varázslók többségének a szerencséjére a Westminster Hall igen tágas, a bedobott gömb pedig viszonylag kicsi volt. A hatás azonban ezzel együtt is döbbenetes volt. Mikor az üveg összetört, az elemek, melyek az évek óta tartó összezártságban egymás eszenciáját mardosták, rettenetes erővel rugaszkodtak el egymástól. A levegő, a föld, a tűz és a víz: mind a négy fajta eszelős sebességgel tört ki szűk börtönéből, egy szempillantás alatt kaotikus állapotokat teremtve a robbanás fészke körül. A közelben állók közül sokakat ugyanabban a pillanatban szél lökött fel, kőzápor talált el, lángok perzseltek meg és vízszintes vízoszlop vágott mellbe. Ezek a vendégek szinte kivétel nélkül eldőltek, mint a tekebábuk. Nathaniel viszonylag messze állt a földre hullott gömbtől, a légnyomás mégis a felkapta, és nekidobta a teraszra nyíló ajtónak. A jelentősebb mágusok sérülés nélkül úszták meg a dolgot, ők ugyanis komoly biztonsági mechanizmusok védelmét élvezték – ez általában egy bezárt dzsinnt jelentett, akinek meg kellett testesülnie, amint bármiféle agresszív varázslatot észlelt mestere közelében. A védőpajzsok elnyelték vagy visszaverték a tűzgomolyagokat, a kőzáport és a vizet, a süvítő szélrohamokat pedig eltérítették. A szerényebb képességű mágusok némelyike nem volt ilyen szerencsés. Egyesek ide–oda pattogtak a védőpajzsok között, vagy eszméletüket vesztették a versengve dühöngő elemektől. Másokat fellökött és elsodort a gőzölgő vízár, ezek ázott kupacokban hevertek a terem falai mentén. A miniszterelnök ekkor már messze járt. Abban a pillanatban, amikor gömb tőle három méterre a kőpadlónak ütközött, egy sötétzöld afrita tűnt fel a levegőben. A démon Hermetikus Palástot vont Devereaux köré, azzal együtt felemelte a miniszterelnököt, és kirepült vele az egyik tetőablakon. Nathaniel kissé megszédült az ajtóval való összeütközéstől. Épp igyekezett feltápászkodni, amikor észrevette, hogy két szürke zakós rohan felé ijesztő sebességgel. Hátrahőkölt, és visszazuhant a padlóra. A biztonsági őrök átugratták őt, és kirohantak a teraszra. A második, mikor átszökkent fölötte, különös hörgő kiáltást hallatott, amitől Nathanielt kirázta hideg. A teraszon csoszogás hangzott fel, aztán olyan karistolás, amit a kövön megcsúszó karmok keltenek, végül pedig két távoli csobbanás hallatszott. Nathaniel óvatosan felemelte a fejét. A terasz üres volt. A teremben időközben nagyjából véget ért a kiszabadult elemek tombolása. A padlót alkotó kőkockák közötti résekben víz csordogált, A falakat és a vendégek arcát sárfoltok lepték el. A szónoki emelvény bíbor kárpitjának szegélyén néhány lusta lángnyelv pislákolt. A mágusok többsége mozgolódni kezdett – feltápászkodtak vagy másokat segítettek talpra –, néhány ember azonban továbbra is elnyúlva hevert a padlón. A lépcsőn és a szomszédos helyiségekbe vezető ajtókon át szolgák serege sietett a katasztrófa sújtotta terembe. Az emberek lassan a hangjukat is visszanyerték; volt kiabálás, jajveszékelés, sőt néhány elkésett és immár meglehetősen felesleges ordítás is felhangzott. Nathaniel felállt, nem törődve a vállába hasító, éles fájdalommal, és az aggodalomtól hajtva Mrs. Underwood keresésére indult. Óvatosan kellett lépkednie, mert a kőpadló csúszós volt a sártól. A fehér öltönyös, kövér férfi mankójára támaszkodva beszélgetett Simon Lovelace–szel és a ráncos arcú, öreg varázslóval. Szemlátomást egyikük se
szenvedett említésre méltó sérüléseket, bár Lovelace–nek horzsolás éktelenkedett a homlokán, és a szemüvege is elrepedt. Mikor Nathaniel elhaladt a három férfi mellett, azok összehajoltak, s nyilván elmotyogtak egy közös megidéző varázsigét, mert egy másodperccel később hat magas, karcsú, ezüstszínű köpenyes dzsinn materializálódott mellettük. Parancsok hangzottak el, majd a démonok a levegőbe emelkedtek, és a teraszajtókon át kiröppentek a teremből. Mrs. Underwood a padlón üldögélt, és zavarodottan pislogott. Nathaniel lekuporodott mellé. –Jól van, Mrs. Underwood? Az asszony álla csupa sár volt, és az egyik füle körül kissé megperzselődött a haja. Egyébként sértetlennek tűnt. Nathanielnek könny szökött a szemébe a megkönnyebbüléstől. – Igen, igen, jól vagyok, John. Köszönöm, de nem kell ölelgetned. Én is örülök, hogy nem esett bajod. Hol van Arthur? – Nem tudom. – Nathaniel végigfuttatta pillantását a sáros tömegen. – Ja de, ott van! Mesterének nem volt ideje aktiválni a megfelelő védekezést – legalábbis erre engedett következtetni a szakálla, ami most villámcsapás nyomán kettéhasított fára emlékeztetett. Inge és zakója rongyos volt, mellénye megfeketedett, nyakkendőjének maradványai pedig finoman füstölögtek. A nadrágja is alaposan megsínylette az elemek támadását: most felül túl mélyen kezdődött, alul pedig túl magasan végződött. Mr. Underwood hasonló állapotban levő mágusok egy csoportjának közelében állt, s vöröslő, koromfoltos arca csak úgy izzott a felháborodástól. – Úgy látom, túléli – állapította meg Nathaniel. – Menj, segíts neki. Menj csak, menj! Jól vagyok, tényleg, csak jólesik pihenni egy kicsit. Nathaniel habozva közelítette meg mesterét El tudta képzelni Underwoodról, hogy valamilyen furcsa logikával őt okolja a katasztrófáért. – Uram… Jól van? Underwood nem vette észre vagy nem akarta észrevenni őt. A megfeketedett szemöldökpár alatt a harag tüze lobogott. A mágus dühös mozdulattal összehúzta hasán rongyos zakóját, és a lyukába dugta az egyetlen megmaradt gombot. Utána lesimította nyakkendőjét – mivel az még izzott kissé, felszisszent a fájdalomtól –, és odalépett a legközelebbi embercsoporthoz. Nathaniel tanácstalanul követte. – Ki volt a tettes? Látták? – kérdezte felcsattanó hangon Underwood. Egy nő, akinek az estélyi ruhája vizes felmosórongyhoz vált hasonlatossá, megrázta a fejét. – Túl hirtelen történt. Többen bólogattak. – Berepült valami hátulról… – Talán egy kapun át. Biztos egy lázadó mágus.., – Azt mondják, bejött valaki a teraszról – szólt közbe egy nyafogó hangú, ősz férfi. – Ugyan, az nem lehet. Ott őrök álltak. – Elnézést, uram… – Lehet, hogy az Ellenállás volt? – Lovelace, Schyler és Pinn kutatódémonokat küldtek a folyó fölé. – Uram…. – A tettes bizonyára a folyóba ugrott, és elsodorta a víz. – Uram! Én láttam! Underwood most végre hajlandó volt Nathanielre nézni. – Tessék? Mit mondtál? – Láttam a tettest, uram. Egy fiú volt, a teraszról… – Ha hazudsz, esküszöm, hogy… – Nem, uram, láttam, már mikor kint volt. Egy kék gömböt tartott a kezében. Berohant az ajtón, és eldobta. Fekete hajú, sovány fiú volt, valamivel idősebb, mint én. Sötét ruhában volt, és azt hiszem, befestette az arcát. Nem tudom, hogy utána mit csinált. Egy elemgömb volt, amit bedobott, ebben biztos vagyok, egy kis elemgömb. Szóval nem kellett mágusnak lennie hozzá, hogy össze tudja törni… Nathaniel szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, s közben rádöbbent, hogy lelkesedésében sokkal kiterjedtebb tudást árult el, mint ami egy frissen nevet szerzett tanonchoz illett. Szerencsére azonban se Underwood, se a többiek nem akadtak fenn ezen. Egy–két másodpercig némán emésztették a hallottakat, azután elfordultak Nathanieltől, és egymás szavába vágva hadarni kezdték legújabb elméleteiket a merényletről. – Biztos, hogy az Ellenállás volt… De hát azok most mágusok vagy sem? Mindig mondtam, hogy… – Underwood, a belső elhárítás a maga osztálya. Tudnak ellopott elemgömbökről? Ha igen, mi a ménkűt csináltak eddig az ügyben? – Erről nem beszélhetek. Bizalmas információ… – Ne motyogjon a szakálla maradékába! Jogunk van tudni! – Hölgyeim, uraim… – A hang halk volt, mégis elnémította a vitatkozókat, s forrása magára vonta a tekinteteket. Simon Lovelace lépett oda a feldúlt csoporthoz. Törött szemüvege és sebes homloka dacára éppolyan elegáns volt, mint mindig, még a haja se kócolódott össze. Nathanielnek egy szempillantás alatt kiszáradt a szája. Lovelace fekete szeme végigfutott a csoporton. – Kérem, ne bántsák szegény Arthurt – szólt, és mosoly suhant át az arcán. – Jámbor barátunk nem felelős ezért a felháborító esetért. Jelen tudomásunk szerint a merénylő a folyó felől hatolt be… A fekete szakállú mágus Nathanielre mutatott. – A gyerek is azt mondta. A sötét szem most Nathanielre szegeződött, és a felismerés jeleként kissé kitágult. – Ifjabb Underwood… Szóval te láttad? Nathaniel némán bólintott. – Nocsak… Lám, még mindig vág az eszed. Van már neve, Underwood? – Öhm, igen. John Mandrake. Már be is jelentettem. – Nos, John… – Lovelace kitartóan meredt Nathanielre. – Elismerést érdemelsz. Akikkel eddig beszéltem, azok közül senki nem látta a tettest. Ha eljön az ideje, bizonyára vallomást kell majd tenned a rendőrségen. Nathaniel nagy nehezen mozgásra bírta a nyelvét. – Igen, uram. Lovelace ismét a többiekhez fordult. –A merénylő csónakon érkezett a terasz alá, felmászott a falon, és elvágta az őr torkát. Holttestet nem találtunk, de egy nagy vértócsát igen, tehát a hulla feltehetőleg a Temzébe került. A merénylet után valószínűleg maga a tettes is a folyóba ugrott, és lefelé úszott az árral. Lehet, hogy vízbe fulladt A fekete szakállú rosszallóan ciccegett. – Hallatlan! Ezért Duvall a felelős! A rendőrségnek meg kellett volna akadályoznia a merényletet! Lovelace felemelte a kezét
– Ebben teljesen igaza van. Mindazonáltal a rendőrök késlekedés nélkül elindultak a forró nyomon. Elképzelhető, hogy találnak valamit, bár a víz megnehezíti a nyomkövetést. Én is kiküldtem néhány dzsinnt hogy kutassák át a partokat Jelen pillanatban sajnos nem tudok többet mondani önöknek. Mindenesetre örülhetünk, hogy a miniszterelnök úrnak nem esett baja, és egyetlen jelentős személyiség sem vesztette életét. Ha szabad javasolnom, térjenek most vissza otthonukba pihenni, s ha jónak látják, átöltözni. Biztosra veszem, hogy a későbbiekben további információkhoz jutunk majd valamennyien. Most pedig, ha megbocsátanak… Lovelace udvarias mosollyal visszahúzódott, és átsétált a vendégek egy másik csoportjához. A társaság elképedve bámult utána. – Micsoda egy pökhendi… – A fekete szakállú mágus megvető mordulással fejezte be a mondatot. – Úgy viselkedik, mintha nem egyszerű kereskedelmi miniszterhelyettes lenne. Előbb–utóbb egy aírita fogja várni valahol, az biztos… Na jó, maradjanak, ha akarnak, nekem elég volt ebből. Azzal elcsörtetett a lépcső felé. A többiek egyenként követték a példáját. Mr. Underwood jelezte távozási szándékát feleségének, aki időközben a sérülések összehasonlítgatásába kezdett egy külügyi érdekeltségű házaspárral. Kisvártatva Underwoodék és Nathaniel maguk mögött hagyták a Westminster Hall–beli csapzott tömeget. – Ezek után remélem – szólt Mr. Underwood –, hogy végre növelik a költségvetési támogatásunkat. Ha nem, akkor mégis, mit csináljak? Az egész osztályon csak hat mágus dolgozik! Csodákat ne várjanak tőlem! Utazásuk első felében mély csend és erős égettszakáll–szag érződött az autóban. Mikor azonban elhagyták a belvárost, Underwoodnak egyszerre megeredt a nyelve. Úgy tűnt, valami nem hagyja nyugodni. – Nem a te hibád volt, drágám – csitította Mrs. Underwood. – Nem, de akkor is én leszek a bűnbak! Kölyök, te is hallottad, hogy beszéltek: engem tettek felelőssé a lopásokért! Nathaniel megkockáztatott egy kérdést. – Miféle lopásokért, uram? Underwood dühösen rácsapott a kormányra. – Azokért, amiket az úgynevezett Ellenállás követ el! London szerte mágikus tárgyakat visznek el hanyag és figyelmetlen varázslóktól! Például elemgömböket is, igen – ha jól emlékszem januárban loptak el néhányat egy raktárból. Az elmúlt két évben egyre szaporodtak az ilyen esetek, és tőlem várják, hogy felderítsem őket, a belső elhárítás mindössze öt emberével! Nathanielt felbátorította, hogy választ kapott; előredőlt az ülésen. – Bocsánat, uram, de mi az az Ellenállás? Underwood túl gyorsan fordult be egy sarkon, közben egy Öregasszonyt kis híján elütött, aztán meg rádudált, amitől az ijedtében belehátrált egy pocsolyába. – Egy rakás áruló, akiknek nem tetszik, hogy a mi kezünkben van az irányítás – felelte fogcsikorgatva a mágus. – Mintha nem nekünk köszönhetné ez az ország a hatalmát és a gazdagságát! Senki nem tudja, kik ők, de az biztos, hogy nincsenek sokan. Egy maroknyi közember, akik kocsmákban gyűjtenek pénzt és támogatást maguknak; pár féleszű uszító, akik gyűlölik a mágiát, az összes áldásával együtt! – Szóval nem mágusok? – Hát persze, hogy nem, te ostoba, hisz épp ez a lényeg! Közönséges csőcselék! Megvetnek minket és mindent, aminek köze van a mágiához. Meg akarják buktatni a kormányt! Mintha a legkisebb esélyük is lenne rá. Underwood gázt adott, és áthajtott egy piros lámpán, majd még dühösen oda is intett egy gyalogosnak, aki riadtan menekült vissza a biztonságot nyújtó járdára. – De hát miért lopnak mágikus tárgyakat, uram? Mármint ha gyűlölik a mágiát. –A fene se tudja. Nincs semmi logika a cselekedeteikben, hisz közemberek. Talán abban reménykednek, hogy így meggyengíthetnek minket – mintha ugyan fikarcnyit is számítana az a néhány vacak! De vannak olyan eszközök, amelyeket hozzá nem értők is tudnak használni, amint azt ma este fájdalmasan tapasztalhattuk. Lehet, hogy fegyvereket halmoznak fel egy jövőbeni felkeléshez… talán egy ellenséges hatalom biztatta fel őket. Nem lehet tudni, amíg el nem kaptuk, és ki nem vallattuk őket. – De ez volt az első igazi merényletük, nem? – Az első ilyen nagyságrendű. Nevetséges esetekre eddig is sor került már. Penészkés üveggel dobtak meg .kormányautókat, efféle dolgok. Néhány mágus sérüléseket is elszenvedett. Egy alkalommal a sofőr karambolozott, és elvesztette az eszméletét. Mire magához tért, eltűnt a kocsiból a táskája és néhány mágikus eszköz… Szégyellte is magát a bolond. De most túl messzire ment az Ellenállás. Azt mondod, az elkövető fiatalkorú volt? – Igen, uram. – Érdekes… A többi bűneset helyszínén is láttak kölyköket. De mindegy, akár fiatalok, akár öregek a tolvajok, átkozni fogják a napot, amikor elkapjuk őket! Holnaptól mindenki, akinél eltulajdonított mágikus tárgyat találnak, a legszigorúbb büntetésben részesül. Nem lesz könnyű haláluk, arra mérget vehetsz. Mondtál valamit, kölyök? Nathanielből kitört egy hang, a krákogás és a nyiffanás furcsa keveréke. Lelki szemei előtt egyszerre feltűnt az ellopott szamarkandi amulett, ami most valahol Underwood dolgozószobájában rejtőzött. Szótlanul megcsóválta a fejét. A kocsi bevette az utolsó kanyart, halkan végiggurult a sötét, kihalt utcán, majd Underwood beparkolt vele a ház elé. – Jegyezd meg, amit mondok, kölyök! – szólt a mágus. –A kormánynak most már lépnie kell. Holnap reggel első dolgom lesz létszámbővítést kérni az osztály számára. Akkor talán sikerük végre lefülelni azokat a tolvajokat. És ha a markunkban lesznek, egyenként szaggatjuk miszlikre őket! Underwood kiszállt a kocsiból, és becsapta az ajtót, újabb égett szőrszag felhőt hagyva maga után. Mrs. Underwood a hátsó ülés felé fordult, ahol Nathaniel egyenes háttal, merev nyakkal, a semmibe meredve ült. – Kérsz egy bögre kakaót lefekvés előtt, kis drágám? Bartimaeus
21 A
z elmémet beborító sötétség szertefoszlott, s egy szempillantás alatt olyan éber lettem, mint egy gyík. Minden érzékem tökéletesen működött, ugrásra kész voltam, akár a megfeszült rugó. Most rögtön megszököm! Nem szöktem meg. Az elmém egy időben több szinten dolgozik42. Köztudott rólam, hogy egyszerre tudok csevegni, ellenbűbájt kieszelni, és menekülési útvonalakat mérlegelni. Ez a képesség a legtöbb esetben kapóra jön. Ezúttal azonban csupán egy tudatszintre volt szükségem hozzá, hogy belássam: szökésről szó sem lehet. Nyakig ültem a pácban. No de haladjunk sorjában. Annyit mindenképp megtehettem, hogy tökéletesítem a megjelenésemet. Mikor magamhoz tértem, nyomban észrevettem, hogy elvesztettem esztétikus külsőmet: sólyomtestem sűrű, olajos párává hullott szét, mely úgy loccsant ide–oda a levegőben, mintha árapályjelenséget
játszana. Kényszerű földi tartózkodásaim idején ez az anyag hasonlít leginkább tiszta esszenciámra 43 – a baj csak az, hogy nemes eredetije ellenére nem nyújt valami vonzó látványt 44. Gyorsan átváltoztam hát egy karcsú nő másává. Egyszerű tunikát viseltem, s a hecc kedvéért két kis szarvat biggyesztettem a homlokomra. Mikor ezzel megvoltam, kaján pillantással felmértem környezetemet. Egy talapzaton vagy oszlopon álltam, mely körülbelül két méter magasan emelkedett ki a kővel burkolt padlóból. Az első síkon semmi különöset nem láttam magam körül, de a másodiktól a hetedikig mindegyiken csúnya dolog állta pillantásom útját: egy nem túl nagy, de annál erősebb energiagömb. Az undok készüléket vékony, fehér szálak szövedéke alkotta, melyek a karcsú lábam alatti oszlop tetejéből indultak ki, és csinos fejem fölött találkoztak. Nem kellett megérintenem a szálakat ahhoz, hogy tudjam: ha megtenném, elviselhetetlen fájdalmat szenvednék el. Börtönömön nem volt egyetlen nyílás, egyetlen gyenge pont sem. Nem szabadulhattam ki innen. Úgy be voltam zárva a gömbbe, mint buta aranyhal az akváriumba.
42Mármint több tudatos szinten. A halandó emberek csak egy tudatos szinten gondolkodnak, alatta meg ott vegetál egy–két többé–kevésbé tudattalan szint. Valahogy úgy képzelj el, hogy el tudok olvasni egy olyan könyvet, amiben négy különböző történetet nyomtattak egymásra, és egyszerre mind a négyet felfogom. Ha nektek párhuzamos magyarázattal akarok szolgálni, azt legfeljebb így, lábjegyzetben tehetem meg. 43 Esszencia : A magamfajta szellem alapvető, lényegi valója, mely egyéniségét, tulajdonságait tartalmazza. A ti világotokban kénytelenek vagyunk esszenciánkat valamilyen anyagi formába önteni, ellenben otthon, a Másik Világban esszenciáink szabadon és kaotikusan vegyülnek. 44 Az igazat megvallva mind látványában, mind illatában a koszos felmosó vízre emlékeztet.
Csakhogy, ellentétben az aranyhallal, nekem jó volt a memóriám. Emlékeztem, mi történt, miután kiröppentem Sholto boltjából. Emlékeztem a rám hulló, ezüst fogóhálóra; az afrita izzó patáira, melyek megolvasztották az aszfaltot; a rozmaring– és fokhagymabűzre, amely gyilkos marok módjára fojtogatott, amíg el nem veszítettem az eszméletemet. Micsoda gyalázat – engem, Bartimaeust megbénítanak egy közönséges Londoni utcán! No de dühöngeni ráértem később. Most hideg fejjel kellett mérlegelnem a szabadulás lehetőségeit. A gömbön kívül tágas, kissé ódon helyiséget láttam. A falakat szürke kőből rakták, a mennyezetet súlyos gerendák alkották. Egyetlen ablak volt, magasan fent az egyik falon; a beeső hervatag fénysugár alig tudott átvergődni a sűrűn kavargó porszemeken, hogy elérje a padlót. Az ablakot a cellámhoz hasonló, mágikus háló zárta le. A helyiségben még számos olyan oszlop emelkedett, amilyenen én is álltam. Azok mind üresek voltak – egy kivételével, amelyen kicsi, fényes és igen sűrű anyagúnak tűnő gömb egyensúlyozott. Nem voltam biztos benne, de úgy rémlett, mintha egy összepréselt valami lenne a gömbben. Sehol nem láttam egyetlen ajtót sem, bár ez nem sokat jelentett. Varázslóbörtönökben bevett szokás volt a mágikus kapuk használata. A kilépés a szomszédos helyiségbe (illetve a belépés ide) csak bizonyos felhatalmazott őrvarázslók együttes parancsára megnyíló kapukon át volt lehetséges. Tehát ha sikerül is kijutnom valahogy energiagömb–cellámból, még hátra lett volna az ajtónyitók kijátszásának macerás feladata. Emellett pedig ott voltak az őrök is: két megtermett uttuku, akik egykedvűen járkáltak a terem falai mentén. Egyikük feje sivatagi sast mintázott: csúf, görbe csőr, szúrós tollak. A másik bikafejű volt, s felhőkben dőlt a nyálpermet az orrlyukaiból. Mindketten emberlábon jártak, ezüsthegyű dárdát szorongattak nagy, eres kezükben, és izmos hátukra nehéz, tollas szárny simult. Buta, de fenyegető tekintetük szüntelenül ide–oda cikázott, letapogatva a helyiség minden egyes négyzetcentiméterét. Könnyű, szűzies sóhajt hallattam. A helyzet tényleg nem volt valami rózsás. A játszmát azonban még nem adtam fel. A börtönterem méreteiből arra következtettem, hogy a kormány foglya vagyok, de nem ártott meg is bizonyosodni erről. Az első dolgom az volt, hogy kipréseljek őreimből mindent, amit tudnak. Kissé pimasz füttyentéssel hívtam fel magamra a figyelmüket. A közelebbi uttuku (a sas fejű) rám nézett, és felém bökött a lándzsájával. Megnyerő mosolyt küldtem felé. – Üdv, fiúk! Az uttuku sziszegett, mint egy kígyó, s csőréből kivillant hegyes, piros madárnyelve. Elindult felém, s közben tovább böködte a levegőt. – Ne hadonássz azzal a fegyverrel! – szóltam rá. – Sokkal hatásosabb, ha meg se mozdítod. így olyan, mintha savanyúcukorra vadásznál vasvillával. Sas pofa megállt előttem. A lába két méterrel lejjebb volt, mint az enyém, de bőven volt olyan magas, hogy így is farkasszemet tudjon nézni velem. Cellám izzó falától mindenesetre tisztes távolságot tartott. – Ha még egyszer kinyitod a szádat, szitává lyuggatlak! – közölte, és rámutatott lándzsája hegyére. – Ezüstből van, tudod–e? Ha nem hallgatsz el, bedugom a gömbbe, és megcsiklandozlak vele. – Köszönöm, megértettem. – Félretoltam egy hajfürtöt a homlokomról. – Belátom, hogy ki vagyok szolgáltatva nektek. – De ki ám! – Az uttuku már továbbindult volna, de ekkor egy magányos gondolat valahogy utat talált elméjének sivatagába. – A társam – folytatta, és Bikafejre mutatott, aki távolabbról meresztgette ránk kis, vörös szemeit – azt mondja, találkozott már veled valahol. – Nem valószínű. – Valamikor régen. Akkor máshogy néztél ki. Azt mondja, emlékszik a szagodra. Csak nem tudja, honnan. – Lehet, hogy igaza van. Elég régen járom már a világot De sajnos elég rossz az arcmemóriám, úgyhogy nem tudok segíteni neki. Egyébként most hol vagyunk? – Jobbnak láttam másra terelni a szót, mert tartottam tőle, hogy ezen az úton előbb–utóbb eljutunk Al Arisig. Ha Bikafej a csata egyik túlélője, és ha tudja a nevemet… Az uttukunak kissé lesimult a bóbitája, miközben a kérdésemet fontolgatta. – Végül is miért ne tudhatnád meg? – felelte végül. – A Towerben vagyunk. A londoni Towerben. Látható élvezettel mondta ezt, s a nagyobb nyomaték kedvéért minden szónál a kőpadlóra koppantott lándzsája nyelével. – Aha. Az jó hely, igaz? – Neked nem. Ezen a ponton egy sor frappáns megjegyzés sorakozott fel elmémben, de nagy nehezen visszatartottam őket, és inkább csöndben maradtam. Nem hiányzott, hogy megszurkáljanak. Az uttuku folytatta őrjáratát, s helyette most Bikafej közeledett felém, undok, nedves orrával szüntelenül szipogva –szaglászva. Mikor olyan közel ért a gömbömhöz, hogy a kifújt tajték csöppek megsercentek az izzó szálakon, bosszús tehetetlen morgást hallatott. – Ismerlek téged – szólt. – Ismerem a szagodat. Régen találkoztunk, az igaz, de én nem felejtek. Tudom a nevedet. – Talán egy barátom barátja vagy? – Nyugtalanul pislogtam az ezüsthegyű lándzsára. Társával ellentétben Bikafej nem hadonászott vele. – Nem… ellenség voltál… – Rémes, mikor az embernek nem ugrik be valami, ami pedig ott van a nyelve hegyén – jegyeztem meg. – Nincs igazam? Az ember töri a fejét, de sokszor hiába, mert egy idegesítő alak belebeszél, megzavarja az embert a locsogásával, nem lehet koncentrálni tőle… Bikafej dühösen felbődült. – Fogd be a szád! Már majdnem eszembe jutott! Remegés futott végig a termen, vibrált a padló és az oszlop, amin álltam. Bikafej azon nyomban sarkon fordult, és sietve elfoglalta kijelölt posztját egy jeltelen falrész előtt. Pár méterre tőle Sas pofa ugyanígy tett. Kettejük között ovális fénysáv tűnt fel a levegőben. Az alakzat alul kinyílt, és széles boltívvé tágult. Az ív által körülvett teret koromfekete sötétség töltötte meg, melyből hamarosan két alak bontakozott ki. Fokozatosan nyerték vissza színüket és kiterjedésüket, ahogy kiemelkedtek a mágikus kapu sűrű, ragacsos űréből. Mindketten halandók voltak, bár külsőre hihetetlen mértékben különböztek egymástól. Egyikük Sholto volt. A kereskedő egy dekát se fogyott találkozásunk óta, viszont szépen bicegett, s úgy tűnt, minden egyes izma fáj. Azt is örömmel állapítottam meg, hogy plazmatöltetű sétabotját egy pár egyszerű mankóra cserélte fel. Az arca olyan volt, mintha nemrég állt volna fel róla egy elefánt, és megesküdtem volna rá, hogy monoklija keretét ragasztószalag tartja össze. Egyik szeme fekete és begyógyult volt. Megengedtem magamnak egy mosolyt. Sanyarú fogság ide vagy oda, még értékelni tudtam az élet apró örömeit. A kiklopfolt hústorony mellett a vele érkezett nő még soványabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A görnyedt hátú, gémet idéző teremtés szürke felsőrészt és hosszú fekete szoknyát viselt, s egyenes, hófehér haja a füle mögött átmenet nélkül szinte kopaszra volt nyírva. Fodros ruhaujjából hosszú kéz lógott ki, szikeszerűre növesztett körmökkel. Lényéből erő, hatalom és fenyegetés sugárzott; mikor elhaladt az uttukuk mellett, azok összecsapták a bokájukat és tisztelegtek. A nő csettintett éles körmű ujjával, mire a mágikus kapu bezárult és eltűnt Cellám fogságából figyeltem a közeledő párt – egy sovány meg egy kövér, egy görbe meg egy sánta. Sholto használható szeme a monokli mögül mereven rám szegeződött. Néhány métere tőlem megálltak. A nő megint csettintett. Enyhe csodálkozással figyeltem, ahogy lassan emelkedni kezdett a két kőlap, amelyeken álltak. A kövek alá zárt koboldok néha nyögtek egyet–egyet az erőlködéstől, de meg kell hagyni, egy–két megingástól eltekintve szép, egyenletes mozgást produkáltak. A kőlapok hamarosan elérték a kívánt pontot, s a két varázsló immár szemmagasságból figyelt engem. Egykedvűen néztem vissza rájuk.
– Látom, magadhoz tértél – szólt a nő. Olyan hangja volt, mint üvegcserépnek a jégkockás tálban. – Remek. Akkor most már talán segíthetsz nekünk. Először is mondd meg a neved. A Bodmint szerintem hagyjuk; ellenőriztük a feljegyzéseket, és tudjuk, hogy álnév. Az egyetlen ilyen nevű dzsinn elpusztult a harmincéves háborúban. Szótlanul vállat vontam. – A nevedet akarjuk hallani; azt, hogy miért kerested fel Mr. Pinn üzletét, valamint mindent, amit a szamarkandi amulettről tudsz. Legfőképpen pedig arra vagyunk kíváncsiak, hogy ki a gazdád. Hátrasimítottam szemembe lógó hajfürtjeimet, s unottan nézelődtem. A nő tökéletesen nyugodt maradt, még a hangját se emelte fel. – Azt ajánlom, hallgass az eszedre – folytatta. – Ha nem válaszolsz most, majd válaszolsz később. Csak tőled függ, hogy mikor. Megjegyzem, Mr. Pinn úgy véli, nem fogsz az eszedre hallgatni. Azért is jött el. Tanúja kíván lenni a szenvedésednek. Rákacsintottam a sokszorosan sebesült Sholtóra. – Gyerünk! – biztattam (jóval vidámabb hangon, mint amit a hangulatom diktált) kacsints vissza! Mozgatni kell azt a fájós szemet, attól gyógyul! A varázsló rám vicsorgott, de nem szólalt meg. A nő intett egyet, mire kőlapja közelebb siklott hozzám. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy szemtelenkedhess, démon. Hadd világosítsalak fel a körülményekről. A Towerben vagy, ahova a kormány ellenségei kerülnek, hogy elszenvedjék méltó büntetésüket. Talán hallottál már erről a helyről. Az elmúlt százötven évben nagyon sok varázslót és szellemet hoztak be ide, de egy se jutott ki, hacsak nem az engedélyünkkel. Ezt a termet három rétegű zárrontás védi. Az egyes rétegek között éber horlák és uttukuk seregei őrködnek. De ahhoz, hogy velük találkozz, el kellene hagynod a gömböt, ami már eleve lehetetlen. Gyászgolyóbisba vagy bezárva – ha megérinted, belemar az esszenciádba. Az utasításomra… – Kimondott egy parancsszót, mire a gömböt alkotó szálak remegni kezdtek, és mintha megvastagodtak volna. – … a gömb valamivel kisebb lesz. Nyilván össze tudsz zsugorodni, úgyhogy kezdetben elkerülheted a kínt. A gömb azonban akár semmivé is tud zsugorodni, arra pedig te nem vagy képes. Önkéntelenül rápillantottam a szomszédos oszlopra, amin a telezsúfolt kék gömb állt. Egykor volt valami abban a golyóbisban, s a maradványai még mindig benne voltak. A gömb addig zsugorodott, amíg el nem érte lakója méretét. Sötét üvegcse aljában heverő döglött pók képe villant fel előttem. A nő követte pillantásomat. – Pontosan – bólintott., – Kell még magyaráznom? Ekkor úgy döntöttem, ideje szóba állnom a nővel. – Ha beszélek, mi lesz a sorsom? – kérdeztem. – Mi gátol meg titeket abban, hogy utána kinyomjátok belőlem a szaftot? – Ha együttműködsz velünk, szabadon engedünk – felelte a nő. – Nem áll érdekünkben megölni a szolgáinkat A válasz olyan kegyetlenül tárgyilagos volt hogy majdnem elhittem. De csak majdnem. Mielőtt folytathattam volna, Sholto Pinn sípolva köhintett egyet hogy magára vonja a nő figyelmét. Aztán megszólalt, de olyan nehéz–fájósán, ahogy a bordatöröttek szoktak. –A merénylet – suttogta. – Az Ellenállás… –Ja igen… – A nő ismét hozzám fordult. – Még nagyobb eséllyel számíthatsz a jóindulatunkra, ha információval tudsz szolgálni egy incidensről, ami tegnap este történt az elfogatásod után… – Egy pillanat – vágtam a szavába. – Mennyi ideig voltam kiütve? – Valamivel kevesebb, mint huszonnégy óráig. Már tegnap este kihallgattunk volna, de az említett incidens miatt csak félórája vettük le rólad az ezüsthálót. Lenyűgöző, hogy ilyen gyorsan regenerálódtál. – Szóra sem érdemes. Sokat gyakoroltam45. Térjünk vissza az incidensre… Mondd el, mi történt. – Az elkövető a jelek szerint az Ellenállásnak nevezett terroristacsoport egyik tagja volt. A banda azt híreszteli magáról, hogy gyűlölik a mágiát, mindazonáltal gyanítjuk, hogy vannak mágikus kapcsolataik. Talán magadfajta dzsinnek… akiket ellenséges varázslók idéztek meg számukra. Nem kizárt. Már megint az Ellenállás. Primpek azt mondta, szerinte ők lopták el az amulettet. Pedig azt Lovelace tette – talán ő állt a legutóbbi botrány mögött is. – Miféle merénylet volt? – Öncélú, értelmetlen. Elemgömbbel követték el. Ez nem Lovelace–re vallott. Ő inkább rejtőzködő intrikus volt, az a típus, aki gyilkost uszít másokra, miközben ő maga kerti partira megy uborkás szendvicset majszolni. Ráadásul Schylernek írt leveléből az derült ki, hogy valamikor később terveznek valamit. Tűnődésemet Sholto barátom ronda felhördülése szakította félbe. – Elég ebből! Kényszer nélkül nem fog vallomást tenni! Zsugorítsa a gömböt, kedves Jessica, hogy szenvedjen és beszéljen végre! Mindkettőnknek túl sok a dolga ahhoz, hogy egész nap ebben a cellában ácsorogjunk. A penge vékony rés, ami a nő szája volt, most először mosolyfelére húzódott. –Mr. Pinn türelmetlen – szólt – Őt nem érdekli, hogy beszélsz–e vagy sem, csak dolgozzon a gömb. Én azonban szeretem a bevett eljárást követni. Elmondtam, mit várunk tőled – most rajtad a sor. Szünet következett. Szívesen mondanám, hogy feszültséggel terhes szünet volt. Szívesen mondanám, hogy tépelődtem, vívódtam, hogy nem tudtam eldönteni, kipakoljak–e nekik Nathanielről és a feladatomról; hogy a kétség kínja torzította el finom vonásaimat, miközben fogva tartóim tűkön ülve várták döntésemet. Szívesen mondanám mindezt, de hazugság volna. A szünet valójában ólmos, rémisztő és reményvesztett volt, s arra használtam fel, hogy lélekben felkészüljek a várható szenvedésre. Holott semmi sem okozott volna nagyobb örömöt, mint ha jó alaposan bemárthatom Nathanielt. Megkaptak volna tőlem mindent nevet, címet, cipőméretet – még a kölyök derékbőségét is megtippeltem volna, ha az kell nekik. Meséltem volna Lovelace–ről és Fakarlról is, pontosan leírtam volna, hol van a szamarkandi amulett. Daloltam volna, mint a kanárimadár –hisz annyi, de annyi mesélnivalóm volt! Csakhogy… ha kinyitom a számat, azzal a saját halálos ítéletemet írtam volna alá. Hogy miért? Mert (1). jó esély volt rá, hogy mindenképp megsütnek a gömbbel; és (2.) még ha futni hagynak is, Nathaniel meghal vagy egyéb kellemetlenségei lesznek, én pedig beköltözhetek a dohányosszelencébe a Temze fenekén. Annak a rengeteg rozmaringnak pedig már a gondolatától is folyni kezdett az orrom. Jobb gyorsan kimúlni a gömbben, mint egy örökkévalóságig szenvedni. Megsimogattam hát finom metszésű államat és vártam az elkerülhetetlent. Sholto mordult egyet, és a nőre nézett. Az rábökött az órájára. – Letelt a gondolkodási idő. Nos? És ekkor, akár egy rossz regényben, hihetetlen dolog történt. Már épp készültem az utolsó szó jogán szenvedélyes (de ravasz) mocskolódás áradatot zúdítani a fejükre, amikor ismerős fájdalmat éreztem a zsigereimben. Izzó rákollók miriádja csipkedte, rángatta eszenciámat. Megidéztek! 45 Így igaz. A legkülönbözőbb korokban a legkülönbözőbb emberek ütöttek ki, Perszepolisztól a Kalahári–sivatagon át Chesapeake Bayig, a földteke legkülönbözőbb pontjain.
22 M
egismerkedésünk óta most először hálás voltam a kölyöknek. Micsoda tökéletes időzítés! Milyen csodálatos véletlen! A szólításnak engedelmeskedve anyagtalanná válhatok, eltűnhetek fogva tartóim orra elől, ők meg tátoghatnak, mint a sült hal! Ha sietek, távozásom előtt még egy kicsit meg is szurkálhatom őket. Bánatosan megcsóváltam a fejem. – Borzasztóan sajnálom – szóltam mosolyogva. – Annyira szeretnék mesélni nektek, de tényleg! Csakhogy sajnos mennem kell. Talán valamikor a közeljövőben folytathatjuk a kínzósdit. Csak akkor egy kicsit más lesz a felállás. Én leszek odakint, és ti fogtok a gömbben kuporogni. Úgyhogy jó lesz, ha drasztikus diétába kezdesz, Sholto. Még csak annyit, hogy –juj! – pukkadjatok meg, és… Au! O! Elismerem, nem ez volt pályafutásom leggördülékenyebb búcsúbeszéde, de a megidéztetés fájdalma kifogott rajtam. Valahogy kellemetlenebb is volt, mint máskor – élesebb, szinte kóros… És sokkal tovább is tartott. Lemondtam a kihívóan pimasz testtartásról, és vergődni kezdtem az oszlop tetején, magamban biztatva a kölyköt, hogy folytassa a megidézést. Mi a fenét csinál? Nem tudja, hogy szenvedek? Még csak tisztességesen vergődni se tudtam –ahhoz túl közel voltak a gömb izzó szálai. Két végtelenül kellemetlen perc múltán a fájdalmas ráncigálás alábbhagyott, majd teljesen elmúlt, én pedig ott maradtam a lehető legdicstelenebb pózban: összegömbölyödve, két karom és a térdem közé szorított fejjel. A kínoktól elgémberedve kissé felemeltem a arcom, és óvatosan félretoltam a szemembe hullott hajfürtöket. Változatlanul a gömbben voltam. A két varázsló ott vigyorgott cellám izzó fala mögött. Ebből nem lehetett jól kijönni. Mogorván, az utófájdalmaktól szenvedve kihúztam magam, felálltam, és dacosan visszameredtem rájuk. Sholto elégedetten kuncogott. – Ez már megérte a belépőjegy árát, kedves Jessica – szólt. – Páratlan élmény volt látni a képét. A nő bólogatott. – Csodásan időzítették – mondta. – Örülök, hogy tanúi lehettünk. Hát még mindig nem érted, ostoba démon? – A nő kőlapja még közelebb siklott. – Megmondtam, hogy a gyászgolyóbisból nem lehet kijutni, még megidéztetés útján sem! Be van zárva az esszenciád, a gazdád se tud kihívni a gömbből! – Okos nő, megtalálja a módját – vágtam rá dacosan, aztán ajkamba haraptam, mintha megbántam volna elszólásomat. – Nő? – Soványabbik vallatom szeme összeszűkült. – A gazdád nő? Sholto Pinn a fejét rázta. – Hazudik. Egyértelmű, hogy blöfföl. Belefáradtam ebbe, Jessica. Vár a reggeli masszázsom a bizánci fürdőben. Már most a gőzben kellene lennem. Javaslom, maradjunk abban, hogy a démon további ösztökélést igényel, és hagyjuk sorsára. – Kitűnő ötlet, kedves Sholto. – A nő ötször csettintett. Zümmögés, vibrálás. Ideje méretet csökkenteni! Maradék energiámmal előkészítettem egy gyors transzformációt, s mikor az izzószálak megindultak felém, átalakultam. Elegáns, hajlékony testű macska képében húzódtam vissza az ereszkedő gömbhéj elől. A gyászgolyóbis néhány másodperc alatt addigi nagyságának harmadára zsugorodott. Halálos energiatöltetének zümmögése fájdalmasan hatolt macskafülembe, de azért még biztonságos távolság volt köztem és az izzó szövedék között. A nő ismét csettintett, mire a zsugorodás hirtelen lelassult. – Elragadó… – Szavait Sholtóhoz intézte. – Kritikus helyzetben sivatagi macskává válik. Roppant egyiptomi. Gyanítom, hogy ez a példány hosszú pályafutással büszkélkedhet. – Most ismét hozzám fordult – A gömb folyamatosan zsugorodni fog, démon. Néha gyorsabban, néha lassabban, mígnem végül kiterjedés nélküli ponttá válik. Folyamatos megfigyelés alatt állsz, úgyhogy ha vallomást kívánsz tenni, csak szólnod kell. Mindenesetre ég veled. A macska válaszul dühösen fújt Pillanatnyilag így tudtam legjobban kifejezni véleményemet. A kőlapok eltávolodtak, majd leereszkedtek eredeti helyükre. Sholto és a nő visszatértek a boltívhez, s hamarosan elnyelte őket az éjfekete semmi. A rés bezárult, s a fal visszanyerte eredeti tömörségét Saspofa és Bikafej folytatták a masírozást. A gömb halálos, fehér szálai zümmögtek, lüktettek, és érzékelhetetlen lassúsággal közeledtek felém. A macska az oszlopon összegömbölyödött, és maga köré csavarta farkát, amilyen szorosan csak tudta. A következő néhány órában helyzetem egyre kényelmetlenebbé vált A macskaalak egy ideig megfelelt, de a gömb végül olyan kicsire zsugorodott, hogy fülemet a bajszom alá kellett húznom, és megperzselődött a farkam hegye. Ekkor átváltozások sorozatát indítottam el. Tudtam, hogy figyelnek, ezért nem folyamodtam ahhoz a primitív megoldáshoz, hogy rögtön bolhává válok – akkor a gömb gyorsan összezsugorodott volna, hogy utolérjen. Helyette szőrös és pikkelyes alakok egész során mentem végig, ügyelve arra, hogy mindig épp hogy csak elférjek cellám izzó rácsai között. Nyúl lettem, majd selyemmajom, aztán közönséges mezei egér… alakjaim gyűjteményéből fel lehetett volna tölteni egy állatkereskedés árukészletét, de pillanatnyilag nem voltak ilyen ambícióim. Ezalatt mindvégig törtem a fejem, de egyetlen valamirevaló szökési tervet se sikerült kifundálnom. Próbálkozhattam volna azzal, hogy hosszú és rafinált mesét adok elő a nőnek, de biztosra vettem, hogy gyorsan átlátna rajtam, s utána rövid úton végezne velem. Arra pedig nem vágytam. A tetejébe a nyomorult kölyök még kétszer megpróbált megidézni. Nem adta fel egykönnyen – biztos azt hitte, az első alkalommal elrontott valamit –, s további próbálkozásaival annyi szenvedést okozott nekem, hogy majdnem úgy döntöttem, leleplezem őt. Majdnem, de mégsem. Nem volt értelme feladni a játszmát, hisz még akármi történhetett. – Ott voltál Angkorban? – Bikafej még mindig nem mondott le róla, hogy kitalálja, honnan emlékszik rám. – Mi? – Ekkor épp mezei egér voltam; igyekeztem megvető stílusban beszélni, de egy egér meglehetősen korlátozott mértékben képes erre. – Tudod, a khmereknél. A birodalmi mágusoknak dolgoztam, amikor elfoglalták Thaiföldet. Nem volt valami dolgod az ottani lázadókkal? – Nem. – Biztos? – Igen! Persze, hogy biztos! Összetévesztesz valakivel. De hagyjuk egy percre ezt a témát. Figyelj… – Az egér suttogóra fogta hangját, és felemelt lábacskája takarásából beszélt tovább. – Látom, hogy te eszes fickó vagy, világlátott szellem, a leggonoszabb birodalmakat szolgáltad. A helyzet az, hogy nekem nagy hatalmú barátaim vannak. Ha kihúzol a csávából, cserébe megölik a gazdádat, és megint szabad lehetsz. Ha Bikafejnek lett volna egy csepp agya is, pillantását a tamáskodás jeleként értékeltem volna. Akárhogy is, folytattam a puhítást – Mióta senyvedsz már itt börtönőrként? Ötven éve? Egy évszázada? Nem uttukunak való élet ez. Ennyi erővel akár egy ilyen gömbben is kuksolhatnál. A busa fej közelebb hajolt a rácshoz, és bundámat ragadós tajtékcseppek permetezték be. – Miféle barátaid vannak? – Öhmm egy marid – jó nagy – és négy afrita, igazi nagymenők, sokkal erősebbek nálam… Beállhatnál közénk… A fej megvető morgás kíséretében visszahúzódott.
– Ostobának nézel engem!? – Nem, dehogy… – Az egér vállat vont. – Sas pofa viszont tényleg annak tart. Mondta is, hogy téged biztos nem fog érdekelni a tervünk. Látom, igaza volt… – Az egér egy óvatos kis ugrással hátat fordított Bikafejnek. – Micsoda!? – Az uttuku megkerülte az oszlopot, és lándzsája hegyét a gömbhöz közelítette. – Ne fordíts hátat nekem! Mit mondott Xerxész? – Hé! – Sas pofa odasietett a terem túlsó végéből. – A nevemet hallottam! Ne beszélgess a fogollyal! Bikafej haragosan meredt rá. – Akkor beszélek vele, amikor akarok. Szóval ostobának tartasz, mi? Hát nem vagyok ostoba! Halljuk, mi a tervetek? – Ne mondd el neki, Xerxész! – suttogtam hangosan. – Semmit ne mondj neki! Sas pofa a csőrét csikorgatta. – A tervünk? Nem tudok semmiféle tervről! A fogoly hazudik, Baztuk. Mit mondott neked? – Semmi baj, Xerxész – cincogtam vidoran. – Nem beszéltem neki… tudod, miről. Bikafej fenyegetően felemelte lándzsáját. – Most rajtam a kérdezés sora, Xerxész! – acsargott. – Összeesküvést szőttél a fogollyal! – Dehogyis, te féleszű… – Féleszűnek tartasz? Azzal egymásnak estek: pofa a csőrnek feszült, hegyes tollak böködtek dagadó izmokat. Ordítottak és püfölték egymás mellvértjét Hohó… Az uttukukat mindig is könnyű volt rászedni. Elégedetten konstatáltam, hogy tomboló dühükben teljesen megfeledkeztek rólam. Máshol és máskor felvidított volna, hogy ilyen szépen egymás torkának estek, de jelen szorult helyzetemben sovány vigaszt nyújtott ez az élvezet. A gömb ismét kényelmetlenül szűkké vált, újfent méretet csökkentettem hát: ezúttal szkarabeusz lettem. Túl sok értelme nem volt a dolognak, de legalább elodáztam vele az elkerülhetetlent. A bogár szaladgálni kezdett az oszlop tetején, s dühösen, egyszersmind tehetetlenül lengette szárnyfedeleit. Nathaniel, Nathaniel! Ha kijutok innen, úgy elbánok veled, hogy bosszúmnak bérelt helye lesz legendáitokban és lidérces álmaitokban! Hogy én, Bartimaeus, aki beszéltem Salamonnal és Hiawathával, így végezzem – bogárként, akit a rátarti ellenség úgy tapos el, hogy végig se nézi pusztulásomat! Nem! Csak azért is kiszabadulok… Fel–alá szaladgáltam az oszlopon, és törtem, törtem a fejem… Képtelenség. Innen nem tudok megszökni. Minden oldalról feltartóztathatatlanul közeledett a halál. Elképzelni se tudtam, hogyan válhatna helyzetem ennél kilátástalanabbá. Párafelhő, bődülés és egy izzó, vörös szempár ereszkedett le hozzám. – Bartimaeus! Hát, például így. Bikafej felhagyott társa szidalmazásával, mert egyszerre beugrott neki, ki vagyok. – Most már emlékszem! – ordította. – A hangod! Igen, te vagy az – népem hóhéra! Végre, végre! Huszonhét évszázadot vártam erre a percre! Egy ilyen kijelentésre nehéz frappáns választ találni. Bikafej felemelte ezüsthegyű dárdáját, és torkán kitört a diadalmas csatakiáltás, ami az uttukuknál a végső csapás előjele. Úgy döntöttem, zümmögök a szárnyammal. Egy bátor bogár így tesz a halál torkában. Nathaniel
23 N
athaniel életének legszörnyűbb napja épp olyan rémesen kezdődött, mint ahogy utóbb folytatódott. Későn értek haza a Parlamentből, Nathaniel szemére mégse jött álom. Mesterének szavai visszhangoztak a fejében, percről percre fokozva nyugtalanságát. „…mindenki, akinél eltulajdonított mágikus tárgyat találnak, a legszigorúbb büntetésben részesül…” A legszigorúbb büntetésben… Mi a szamarkandi amulett, ha nem eltulajdonított mágikus tárgy? Igaz, egyfelől Nathaniel biztos volt benne, hogy már Lovelace is lopta az amulettet: azért küldte el Bartimaeust, hogy bizonyítékot szerezzen erre. Másfelől viszont pillanatnyilag nála – vagy szigorúbban véve Underwoodnál – volt a lopott tárgy. Ha Lovelace, a rendőrség vagy bárki a kormánytól megtalálja a házban, vagy akár ha maga Underwood rábukkan a gyűjteményében… Nathaniel bele se mert gondolni a katasztrofális következményekbe. Személyes bosszúként vágott bele a kalandba, de az már rég messze túlnőtt ezen a szinten. Immár nemcsak Lovelace–el húzott ujjat, hanem magával a nagyhatalmú kormánnyal is. Hallott az árulók földi maradványait rejtő üvegprizmákról, melyeket elrettentésül kiakasztanak a Tower bástyáira. Azok ékesszólóan leírják a lényeget: a hatalom haragját senkinek nem tanácsos magára vonnia. Mikor a tetőablakon derengeni kezdett a pirkadat közeledtét jelző kísérteties fény, Nathaniel még mindig csak egy dologban volt biztos. Akár sikerült a dzsinnek bizonyítékot szereznie, akár nem, sürgősen meg kell szabadulnia az amulettől. Visszaküldi Lovelace–nek, és valamilyen módon értesíti a hatóságokat. De ahhoz, hogy ezt elvégezhesse, szüksége volt Bartimaeusra. Bartimaeus pedig nem jelent meg. Nathaniel a csontjait hasogató kimerültsége ellenére háromszor is elvégezte aznap hajnalban a szellemidéző rituálét, és a dzsinn háromszor maradt távol. A harmadik próbálkozáskor Nathaniel már szó szerint zokogott a félelemtől, úgy dadogta el a varázsigéket – nem törődve azzal, hogy egyeden elrontott szótag is veszélybe sodorhatja. Miután végzett, zihálva meredt a körre. Gyere már, gyere már! Se füst, se bűz, se démon. Nathaniel szitkozódva beszüntette a varázslatot, dühösen felrúgott egy füstölős edényt, és az ágyra vetette magát. Mi ez az egész? Ha Bartimaeus valami módon kibújt az engedelmesség kényszere alól… De nem, az lehetetlen. A könyvek szerint az még soha egyetlen démonnak sem sikerült. Tehetetlenül a lepedőre csapott öklével. Előbb–utóbb elő fog kerülni Bartimaeus, és akkor csúnyán megfizet majd a késlekedéséért! A fűrészfogas inga alatt fog kínlódni érte! De mi legyen addig? Használja a látóüveget? Nem, azt később is megteheti; a három szellemidézés kimerítette, előbb pihennie kell. Viszont Underwood könyvtára… Igen, legjobb lesz, ha ott kezdi a munkát. Talán vannak a szellemidézésnek más, hatékonyabb módszerei. Lehet, hogy valamelyik könyvben szó esik a vonakodó dzsinnek trükkjeiről. Nathaniel felkelt az ágyról, és rádobta a szőnyeget a padlóra rajzolt körökre. Most nem volt ideje eltüntetni a nyomokat. Néhány óra múlva találkoznia kell mesterével, hogy együtt elvégezzék a varangymanó régen várt megidézését. Nathaniel felnyögött tehetetlen dühében – pont ez hiányzott most neki! Almában is meg tudta idézni a varangymanót, de Underwood biztos annyit ellenőrizteti majd vele a vonalakat, és annyit gyakoroltatja a varázsigét, hogy az egyszerű eljárás órákig el fog húzódni. Micsoda idő– és energiapocsékolás! Mekkora bolond a mestere!
Nathaniel feltépte az ajtót, sietve elindult lefelé a lépcsőn… És belerohant felfelé igyekvő mesterébe. Underwood megtántorodott és nekiesett a falnak. Fél kezét mellénye legjobban feszülő részére szorította, oda, ahová Nathaniel könyöke ütközött. Közben felkiáltott dühében, és csattanós ütést mért tanítványa fejére. – Dúvad! Meg is ölhettél volna! – Jaj, uram, bocsásson meg! Nem számítottam rá, hogy… – Rohangálni a lépcsőn, mint holmi eszeden közember! A varázsló mindig és mindenhol méltóságteljesen viselkedik! Mi ütött beléd? – Borzasztóan sajnálom, uram… – Nathaniel most már felocsúdott első ijedségéből, és felvette a megszokott behízelgő stílust. – A könyvtárba siettem, hogy még egyszer ellenőrizzek néhány dolgot a délutáni szellemidézésünk előtt. Bocsássa meg a túlbuzgóságomat, uram. Az alázatos vallomás megtette hatását. Underwood még mindig zihált, de haragja szemlátomást elpárolgott. – Nos, ha a szándék dicséretes volt, nem érdemelsz megrovást érte. Egyébként épp azért indultam hozzád, hogy megmondjam, sajnos nem érek rá délután. Súlyos eset történt, és sürgősen… – Underwood elhallgatott. Szemöldöke a homlokára szaladt, majd szigorúan összehúzódott. – Mi ez, amit érzek? – Tessék? – Ez a szag… belőled árad, kölyök. – Underwood közelebb hajolt Nathanielhez, és hangosan szimatolt. –Öhm… bocsásson meg, uram, elfelejtettem mosakodni. Már Mrs. Underwood is figyelmeztetett. – Nem a testszagodról beszélek, bár az is elég penetráns. Nem, ez inkább… rozmaring… Igen! És babér… és orbáncfű… –Underwood szeme hirtelen kitágult és megvillant a lépcső félhomályában. – Téged az általános szellemidéző füstölőkeverék illata leng körül! – Nem, uram… – Ne merj meghazudtolni, kölyök! Hogy kerül… – Underwood szemében fellobbant a gyanakvás fénye. – John Mandrake, azonnal látni akarom a szobádat! Vezess oda! –Inkább ne, uram… nagy rendetlenség van. Szégyellném magam… Underwood kihúzta magát; szeme villámokat szórt, megperzselt szakálla fenyegetően előremeredt. Nathaniel e pillanatban magasabbnak látta mesterét, mint valaha, bár ebben bizonyára közrejátszott az is, hogy Underwood egy lépcsőfokkal fölötte állt. Nathaniel behúzta a nyakát. Underwood kinyújtott ujjával felfelé mutatott a lépcsőn. – Indulj! Nathaniel nem tehetett mást, engedelmeskedett. Szótlanul elindult a szobája felé, nyomában haladó mestere súlyos lépteinek zaját hallgatva. Mikor kinyitotta az ajtót, növény– és gyertyafüst összetéveszthetetlen illata csapott az arcába. Csüggedten félreállt, mestere pedig fejét lehajtva belépett az alacsony padlásszobába. Underwood néhány másodpercig némán szemlélte a helyszínt. A szoba tele volt terhelő bizonyítékokkal: a sarokban felborult edény hevert, előtte a padlón kiszóródott füstölőszer hosszú, színes csíkja futott; a falak mentén és az íróasztalon több tucat, részben még füstölgő, szellemidéző gyertya állt; az ágyon kinyitva hevert két vaskos könyv, melyek Underwood személyes polcáról származtak. Épp csak maguk a szellemidéző körök maradtak láthatatlanul, hisz azokat eltakarta szőnyeg. Nathaniel erre alapozta reményét, hogy kimagyarázhatja magát. Megköszörülte hát a torkát. – Beszélhetek, uram? Underwood válaszra se méltatta. Egy lépéssel a szőnyegnél termett, és cipője orrával felhajtotta a sarkát. Máris előbukkant az egyik kör negyede és számos külső rúna. Underwood lehajolt, megfogta a szőnyeget, és teljes egészében félredobta, úgyhogy immár az egész rajz láthatóvá vált. A mágus szemügyre vette a rúnákat, majd vészjósló pillantással tanítványához fordult. – Nos? Nathaniel nyelt egyet. Tudta, hogy ezt már nem lehet kimagyarázni, de azért meg kellett próbálnia. – Csak gyakoroltam a pentagram rajzolást, uram – motyogta csekély meggyőződéssel. – Bele akartam jönni. Természetesen nem idéztem meg semmit. Hogy is merészelnék… Elcsuklott a hangja. Mestere egyik kezének mutatóujját a nagyobbik kör közepére szegezte, ahol égésnyom őrizte Bartimaeus első megjelenésének emlékét. Másik kezével a falak fekete foltjaira mutatott, melyek az ösztökélő iránytű felrobbanásakor keletkeztek. Nathaniel lehorgasztotta a fejét. – Öhm… Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Mr. Underwood elveszti híres önuralmát. Dühtől rángatózó arccal két lépést tett Nathaniel felé, és ütésre emelte a kezét. Nathaniel behúzta a nyakát, de a pofon végül nem csattant el. A kéz leereszkedett. –Nem – zihálta Underwood. – Nem. Végig kell gondolnom, mi legyen a sorsod. Tilalmak egész sorát szegted meg, veszélyeztetve a saját és a veled egy házban élők életét. Olyan mágiába kontárkodtál bele, amiről fogalmad sem lehet – az ágyadon ott látom Faustus kompendiumát és Ptolemaiosz száját] Megidéztél vagy megkíséreltél megidézni egy legalább tizennegyedik szintű dzsinnt, mi több, meg akartad kötni Adelbrand pentagramjával, amire még én magam se szívesen vállalkoznék. Az, hogy nyilván kudarcot vallottál, a legkevésbé se csökkenti bűnöd súlyát. Ostoba kölyök! Hát fogalmad sincs róla, mit művelhet veled egy ilyen lény, ha csak a legkisebb hibát követed el?! Hát hiába tanítottalak annyi éven át? Már tavaly, mikor rátámadtál a vendégeimre, és kis híján derékba törted a karrieremet, már akkor rá kellett volna döbbennem, hogy nem bízhatom benned! Akkor kellett volna kihajítanom téged a házamból, amikor még nem volt neved! Bárki más gondolkodás nélkül megtette volna! Most, hogy nevet kaptál és benne leszel az almanach következő kiadásában, már nem szabadulok meg tőled olyan könnyen. Kérdezősködnének, papírokat tölthetnék ki, és megint megkérdőjeleznék az ítélőképességemet. Nem, jól meg kell gondolnom, mihez kezdjek veled… Pedig legszívesebben most rögtön hívnék egy fenyítőt, hogy az verjen egy kis észt a fejedbe! Underwood szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson. Nathaniel időközben erőtlenül lerogyott az ágya szélére. – Jegyezd meg egyszer és mindenkorra – folytatta Underwood hogy nem tűrök el ilyen fokú engedetlenséget egy ostoba tanonctól! Ha nem kellene sürgősen bemennem a minisztériumba, most rögtön számolnék veled. A hazatérésemig nem jöhetsz ki a szobádból. De mindenekelőtt… – Odacsörtetett Nathaniel szekrényéhez, és feltépte az ajtaját. – … megnézzük, nem tartogatsz–e további meglepetéseket. A következő tizenöt percben Nathaniel meredt tekintettel gubbasztott az ágyon, mestere pedig átkutatta a szobát. Felforgatta a szekrényt és a komód fiókjait; Nathaniel szerény ruhatára a padlón kötött ki. Előkerült jó pár zacskó füstölőszer, egy doboz színes kréta és néhány teleírt lap – a feljegyzések, amelyeket Nathaniel külön tanulmányai során készített. A házkutatást csak a tetőcserepek alá rejtett látóüveg úszta meg. Mr. Underwood felnyalábolta a füstölőszereket, a könyveket, a krétát és a feljegyzéseket. – A firkálmányodat majd elolvasom, ha hazaértem a minisztériumból – mondta. – Lehet, hogy mielőtt kiszabom a büntetésedet, további kérdéseim lesznek még a viselt dolgaidat illetően. Egyelőre itt maradsz. Gondolkodj el a bűneiden, meg azon, hogy miért tetted tönkre a jövődet. E szavakkal Underwood kivonult a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Nathaniel úgy érezte, mintha szíve egy mély, sötét kút fenekén heverne. Mozdulatlanul ült az ágy szélén, hallgatta a tetőablakon kopogó esőt és a zajokat, melyeket dühödten fel–alá csörtető mestere keltett az alsóbb emeleteken. Végül egy ajtó–csapódás tudatta vele, hogy Mr. Underwood elhagyta a házat. Valamikor, nem tudta, mennyi idővel később, a zár kattanása kizökkentette kába búslakodásából. Szíve kalapálni kezdett a félelemtől. Mestere máris
visszatért volna? De nem, Mrs. Underwood lépett be a szobába egy tányér paradicsomlevessel. Letette a tálcát az asztalra, aztán csak nézte Nathanielt. A fiú nem tudta rávenni magát, hogy az asszonyra emelje tekintetét. – Hát… – szólalt meg csendesen Mrs. Underwood remélem, elégedett vagy magaddal. Arthur azt mondja, nagyon csúnya dolgokat követtél el. Mr. Underwood dühkitörése csupán elnémította Nathanielt, az asszony csöndes, csalódottsággal teli szavai viszont tőrként fúródtak a szívébe. Önuralmának maradéka is cserbenhagyta; miközben felpillantott Mrs. Underwoodra, érezte, hogy könnycseppek gyűlnek a szeme sarkában. –Jaj, Nath… John! – tört ki az asszonyból a kétségbeesés. – Miért nem tudtál egy kicsit türelmesebb lenni? Miss Lutyens mindig mondta, hogy ez a legnagyobb hibád, és mennyire igaza volt! Futni akartál, pedig még járni se tanultál meg, és nem tudom, hogy a mestered valaha is megbocsát–e neked! – Soha nem fog megbocsátani… – suttogta rekedten, könnyeivel küszködve Nathaniel. –Meg mondta. – Nagyon mérges rád, John, és teljes joggal. – Azt mondta, tönkretettem a jövőmet. – Sajnos lehet, hogy ilyen büntetést érdemelsz. – De Mrs. Underwood…! – Viszont ha hajlandó vagy mindent őszintén bevallani neki, akkor lehet, hogy meghallgat, miután hazajött. Nem biztos, de lehet. – Nem fog. Túlságosan haragszik rám. Mrs. Underwood leült az ágy szélére, és átkarolta Nathaniel vállát. – Azt hiszed, sosem fordul elő, hogy varázslótanoncok titokban veszélyes dolgokkal próbálkoznak? Ez nemegyszer az igazi, ragyogó tehetség jele. Arthur nagyon dühös rád, de álmélkodik is, láttam rajta. Az lesz a legjobb, ha feltétlen bizalommal fordulsz felé. Tedd a kezébe a sorsodat, azzal el tudod nyerni a jóindulatát. Nathaniel szipogott egyet. – Úgy gondolja, Mrs. Underwood? Az asszony vigasztaló jelenléte és higgadtsága mint mindig, most is áthatolt Nathaniel lelkének kemény burkán, és elaltatta dacos büszkeségét. Lehet, hogy Mrs. Underwoodnak igaza van. Lehet, hogy tényleg be kellene vallania mindent… – Én is igyekszem majd megbékíteni Arthurt – folytatta az asszony. – Pedig Isten a megmondhatója, nem érdemled meg! Micsoda felfordulás van ebben a szobában! – Azonnal rendet csinálok, Mrs. Underwood. – Nathaniel egy kicsit megvigasztalódott. Talán tényleg el fog mindent mondani a mesterének, a Lovelace –szel és az amulettel kapcsolatos gyanúit is. Úgy fájdalmasabb, de egyszerűbb lesz minden. – Előbb edd meg a levesedet. – Mrs. Underwood felállt. – És készülj fel rá, hogy mindent elmondasz a mesterednek, amikor hazaér. – Miért kellett Mr. Underwoodnak bemennie a minisztériumba? Vasárnap van. – Nathaniel felkapott a padlóról néhány ruhadarabot, és visszatömködte őket a komódfiókba. – Sürgősen kérették. Elfogtak egy ámokfutó dzsinnt a belvárosban. Nathanielnek végigfutott a hátán a hideg. – Egy dzsinnt? – Igen. Részleteket nem tudok, de azt mondják, Mr. Lovelace egyik koboldjának adta ki magát. Betört Mr. Pinn boltjába, és ripityára törte a berendezést, de odaküldtek egy afritát, és annak sikerült feltartóztatnia. Most hallgatják ki. A mestered gyanítja, hogy a mágusnak, aki a dzsinnt küldte, köze lehet a lopásokhoz, amelyek annyi bosszúságot okoznak neki az utóbbi időben – és talán az Ellenálláshoz is. Arthur ott akart lenni, amikor a dzsinn vallomást tesz. De neked most egészen más dolgokkal kell foglalkoznod, nem igaz? Azon gondolkodj, hogy mi mindent fogsz elmondani a mesterednek. És töröld fel a szobád, de úgy, hogy ragyogjon a padló! – Feltörlök, Mrs. Underwood. – Jól van. Később majd visszajövök a tálcáért. Alighogy megfordult a kulcs a zárban, Nathaniel már rohant is a tetőablakhoz. Kinyitotta, és gyorsan elővette a bronzlemezt a hideg, nedves cserepek alól. A lemez jéghideg volt, s Nathanielnek percekbe tellett, mire sikerült rávennie a vonakodó koboldot, hogy jelenjen meg benne. – Ejnye – szólt a kis szellem. – Jó rég nem találkoztunk. Már azt hittem, elfelejtettél. Elengedsz végre? – Nem. – Nathanielnek most nem volt kedve huzakodni. – Keresd meg Bartimaeust! Tudni akarom, hol van és mit csinál. Indulj, vagy esküszöm, elásom a lemezedet! – Látom, valaki ma bal lábbal kelt fel. Lehet szépen is kérni! Na jó, megyek, de kívántak már könnyebbet tőlem, még te is… – A csecsemőarc további motyogás és grimaszolás közepette elhalványult, csak hogy utána ismét feltűnjön, de csak ködösen, mintha már messze járna. – Szóval Bartimaeust keressük? Az urukit? – Igen! Miért, hány van belőlük? – Meglepődnél, ha tudnád, Pukkancs uraság. Nyugodtan csücsülj le, ez nem két perc lesz. Azzal a kobold eltűnt. Nathaniel az ágyra dobta a lemezt, de aztán meggondolta magát, és inkább bedugta a matrac alá. Izgalmát azzal próbálta levezetni, hogy folytatta a rendrakást. Szépen összehajtva elpakolta a ruháit, egyéb holmijait is a helyükre tette, majd takarításba fogott. Addig sikálta a padlót, amíg a két pentagramnak nyoma se maradt, s még a viaszfoltokat is sikerült többé–kevésbé eltüntetnie. Mikor elkészült, megette kihűlt levesét. A tálcáért visszatérő Mrs. Underwood elégedetten nézett körül a szobában. – Jól van, John – szólt. – Most pedig szedd rendbe magad, mosakodj meg. Mi volt ez? – Mi, Mrs. Underwood? – Mintha szólt volna valaki. Nathaniel is hallotta. Egy tompa „Hé!” szűrődött ki a matrac alól. – Szerintem lentről jött. Talán érkezett valaki. – Gondolod? Jól van, lemegyek, megnézem. – Az asszony kissé kételkedve kiment, és bezárta maga után az ajtót. Nathaniel felhajtotta a matracot – Na? A csecsemőnek táskás volt a szeme, és nyúzott az arca. – Na – felelte. – Kihoztam a dologból a maximumot. Megtettem, amit lehetett. – Mutasd! – Vetítés indul. Az arc eltűnt s helyét egy londoni látkép vette át. A háttérben ezüstös sáv, a Temze húzódott raktárépületek és rakpartok sötétszürke tömegétől övezve. Az eső elhomályosította a képet, de Nathaniel így is jól látta a lényeget egy hatalmas kastélyt, melyet szürke várfalak végtelen hurkai vettek körül. A közepén egy magas, szögletes vártorony állt, tetején a brit zászlóval. A kastély udvarán fekete oldalú rendőrségi furgonok mozogtak, valamint apró alakok – emberek és szellemek – csoportjai. Nathaniel tudta, miféle kastély ez, de nem volt hajlandó elhinni az igazságot. – Mi köze ennek Bartimaeushoz? – fortyant fel.
A kobold kelletlen, fáradt hangon válaszolt. – Amennyire tudom, itt van, akit keresel. London kellős közepén fogtam szimatot, de a nyom már gyenge és hideg volt. Ide vezetett, de a Towerhez, mint tudod, nem mehetek közelebb. Túl sok ott az éber őrszem. Még ilyen messze is majdnem elkapott néhány portyázó gömb. Rendesen ki vagyok pukkadva… Akarsz még valamit? – tette hozzá, miután Nathaniel nem reagált – Hunynék egyet – Nem, nem, ennyi volt. – Ez volt ma az első értelmes mondatod. – A csecsemőarc azonban nem tűnt el. – Ha az a Bartimaeus tényleg odakerült, akkor nyakig ül a pácban – jegyezte meg, immár kissé vidorabban. – Nem te küldted ki őt, ugye? Nathaniel nem felelt – Ajjaj! – sopánkodott a kobold. – Ha így állunk, akkor majdnem olyan nagy bajban vagy, mint ő, nem gondolod? Ha jól sejtem, mostanában visítja el a neved. – A szellem fülig érő vigyorral kivillantotta kicsi, hegyes fogait, csúfondárosan fújt egyet, és eltűnt. Nathaniel dermedten ült, kezében a lemezzel. Körülötte lassan elsötétedett a szoba. Bartimaeus
24 V égy egy nagyjából gyufásdoboz méretű szkarabeuszt, és állítsd szembe egy négy méter magas, bikafejű, lándzsás leviatánnal – a párbaj kimenetele könnyen megjósolható, különösen ha a bogár be van zárva egy kicsiny gömbbe, ami porrá égeti, ha csak a csápjával hozzáér. Becsületemre legyen mondva, én mindent megtettem: zümmögve lebegtem az oszlop fölött, hátha félre tudok rebbenni az ezüst lándzsahegy elől, de őszintén szólva nem sok reményt fűztem a sikerhez Tudtam, hogy végezni fog velem ez a bolhaagyú bunkó, és úgy véltem, minél gyorsabban túlesek rajta, annál jobb. Következésképpen kicsit meglepődtem, mikor az uttuku fültépő csatakiáltását egy elharsogott parancs szakította félbe: – Baztuk! Állj! A közbeszóló Sas pofa volt; hangjában izgalom csengett. Az uttuku, ha egyszer elhatároz valamit, aligha téríthető el szándékától: Bikafej is csak nagy nehezen tudta megfékezni lándzsát taszító karját, és továbbra is a gömbre szegezte a fegyvert. – Mit akarsz, Xerxész? – bődült fel. – Ne próbálj akadályozni bosszúm beteljesítésében! Huszonhét évszázada várok rá, hogy Bartimaeus a kezem közé kerüljön;.. – Akkor most már kibírod még egy percig. Ne félj, nem megy sehova. Figyelj csak! Nem hallasz valamit? Baztuk félrebillentette a fejét. Én is abbahagytam a zümmögést, és füleltem. Halk kopogás hallatszott. Olyan tompa, olyan finom, hogy lehetetlen volt megállapítani, melyik irányból jön. – Ez semmi különös. Biztos munkások dolgoznak odakint. Vagy a halandók megint felvonulnak. Folyton ezzel szórakoznak. Most pedig hagyj békén, Xerxész. Baztuk nem volt hajlandó tovább foglalkozni a problémával. Fogást váltott a lándzsán, és alkarján ismét megfeszültek az inak. – Ezt nem munkások csinálják. Ahhoz túl közel van. – Xerxész bóbitatollai kissé borzasan álltak, jelezve idegességét. – Hagyd békén Bartimaeust, és nyisd ki a füled! Tudni akarom, honnan jön ez a zaj. Baztuk káromkodva elcsörtetetett az oszlopomtól. Elindultak Xerxésszel körbe a teremben, fülüket a falhoz közelítették, s mindvégig dörmögve átkozta egyik a másikát, hogy az túl nagy zajt csap a lépteivel. A kopogás eközben folytatódott: halkan, egyenetlenül és őrjítőén megfoghatatlanul. – Nem hallom, honnan jön. – Baztuk végighúzta lándzsája hegyét a kőfalon. – Várj csak! Lehet, hogy ő csinálja… – Felém fordult, és csúnyán nézett rám. – Ne légy ostoba, Baztuk! – rázta madárfejét Sas pofa. – Csak a gömbön belül varázsolhat. Ez valami más. Azt mondom, fújjunk riadót. – De hiszen nem történt semmi! – Bikafej rémült arcot vágott. – Meg fognak büntetni minket! Legalább hadd öljem meg előbb Bartimaeust – kérlelte társát. – Nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget! – Szerintem mindenképp hívjatok segítséget – kotyogtam közbe. – Ez csak valami szörnyen veszélyes dolog lehet, mondjuk, egy kopogóbogár. Uram bocsá, egy eltévedt harkály. Baztuk egyméteres tajtékfelhőt fujt. – Betelt a pohár, Bartimaeus! Meghalsz! – Aztán megakadt egy pillanatra. – Mellesleg lehet, hogy tényleg egy szú csinálja… – Szú a kőfalban!? – fortyant fel Xerxész. – Megbolondultál? – Újabban bogárszakértő is vagy? Őreim ismét szépen egymásnak ugrottak. Újult erővel folytatódott a kiabálás, lökdösődés. Dühüket egymás ostobasága mellett az én jól időzített megjegyzéseim is szították. Mindeközben folytatódott a kopogás. Én már réges–rég megtaláltam a forrását: az a fal egyik köve volt, magasan fent, nem messze az egyetlen ablaktól. A veszekedés tüzének gondos táplálása közben egyik szemem mindig a kérdéses falrészen volt, s éberségem meg is hozta gyümölcsét: néhány perc múltán vékony sugárban hullani kezdett a por két kőtömb között, majd kisvártatva ugyanott apró lyuk keletkezett. A nyílás gyorsan tágult, s egy sebesen mozgó, kicsiny, hegyes, fekete dolog fáradozása nyomán további por és habarcsdarabkák hullottak alá a fal tövébe. Xerxész és Baztuk a kiabálás és pofozkodás hevében lassan körültáncolták az egész termet, majd – nem kis bosszúságomra – épp a titokzatos lyuk alatt állapodtak meg. Csak idő kérdése volt, hogy mikor veszik észre a finom poresőt, így hát kénytelen voltam még egyszer beavatkozni, ezúttal mindent egy lapra téve fel. – Hé, ti homokzabálók! – kurjantottam. – Társaitok teteme a holdfényben sárgul! A sakálok kölykei játszanak levágott fejükkel! Várakozásomnak megfelelően Baztuk nyomban felhagyott Xerxész tollainak rángatásával, Xerxész pedig kihúzta az ujját Baztuk orrából. Mindketten lassan felém fordultak; tekintetükben gyilkos indulat ült. Eddig mindén stimmelt. Úgy számoltam, hogy a lyukon át érkező valami körülbelül harminc másodperc múlva jelenik meg. Amennyiben késik, meghalok ha nem Baztuk és Xerxész keze által, akkor a gömb jóvoltából, mely immár egy fonnyadt grapefruit méretére zsugorodott. – Baztuk! – szólt udvariasan Xerxész –, átengedem neked az első csapást. – Kedves tőled, Xerxész – felelte Baztuk. – Utána kedvedre taposhatsz majd a maradványain. Mindketten előreszegezték lándzsájukat, és lendületesen megindultak felém. A kopogás a hátuk mögött egyszerre megszűnt, és az időközben alaposan kitágult lyukban feltűnt egy fényes, tűhegyes csőr. A csőrt koromfekete, tollas fej és csillogó szempár követte. A szemek fürgén felmérték a terepet, aztán a hozzájuk tartozó madár nekiállt, hogy átverekedje magát a lyukon. Ez utóbbit madártól felettébb szokatlan, tekergő mozgással tette. Egy tollrázás, egy szökkenés, és a következő pillanatba már egy hatalmas fekete holló lebegett odafent. A nyomában újabb csőr bukkant fel a lyukban. Időközben az uttukuk megérkeztek az oszlopom mellé. Baztuk a magasba emelte lándzsás kezét.
Köhintettem. – Nézz csak hátra! – Hiába próbálkozol, Bartimaeus! – mennydörögte Baztuk, és felém taszította a lándzsát. A fegyver útját egy átsuhanó fekete folt keresztezte; egy csőr megragadta a lándzsa nyelét, és továbbrepülve kitépte a fegyvert Baztuk kezéből. Az uttuku döbbent kiáltással elfordult. Xerxész ugyanígy tett Az egyik üres oszlopon egy holló gubbasztott, csőrében a lándzsával. Baztuk habozva elindult felé. A holló ráharapott az acél lándzsanyélre, s a fegyver két darabban a kőpadlóra esett. Baztuk megtorpant. Ekkor berepült a képbe még egy holló. Ő is választott magának egy üres oszlopot, és leszállt rá. Most már két madár nézte némán, rezzenéstelen szemmel az uttukukat. Baztuk tanácstalanul pillantott társára. – Öhm, Xerxész… Sas pofa figyelmeztetően csattintott a csőrével. – Bízd csak rám őket, Baztuk – szólt. – Te fújj riadót. Azzal elrugaszkodott a földről, és a szakadó lepedő hangját idéző reccsenéssel kitárta nagy, fehér szárnyait. Egyet majd még egyet csapott velük, s máris közvetlenül a mennyezet alatt járt. Ekkor szárnytollai behajoltak, megfeszültek – Xerxész lebukott, kinyújtotta dárdáját, és előreszegett fejjel, hátracsapott szárnnyal villámsebesen zuhanni kezdett. Mégpedig az egyik holló felé, aki higgadtan várta. Xerxész gyanút fogott. Vészesen közeledett a hollóhoz, de az még mindig nem mozdult. A gyanú félelembe csapott át Xerxész széttárta szárnyát, kétségbeesetten igyekezett elkanyarodni, hogy kikerülje az ütközést… A holló kitárta csőrét Xerxész felordított Egy elmosódott, villanásnyi mozdulat, egy csattanás és egy hangos nyelés. Azután már csak néhány árva toll szállingózott a kőpadló felé. A holló még mindig az oszlopon ült, mozdulatlanul, álmodozó szemmel. Xerxész nyomtalanul eltűnt. Baztuk közben sietve elindult a mágikus kaput rejtő falszakasz felé, s menet közben a derekára szíjazott erszényben kotorászott. A másik holló lustán ugrált egyik oszlopról a másikra, úgy állta útját. Baztuk dühös ordítással felé hajította lándzsáját. A fegyver célt tévesztett, és mélyen belefúródott az oszlopba. A holló bánatosan megrázta a fejét, és kitárta szárnyát. Baztuk egy kicsiny bronzsípot kapott elő az erszényéből. A szájához emelte… Újabb elmosódott, forgószélszerű mozgás. Meg kell hagyni, Baztuk fürge volt; láttam, amint lehajtotta a fejét, és felfelé bökött a szarvával – aztán a forgószél magába zárta őt, majd eltűnt vele együtt. A holló esetlenül leszállt a padlóra; egyik szárnyából zöld vér szivárgott. A szkarabeusz örvendezve forgolódott kicsiny gömbjében. – Bravó! – kiáltottam, vékony, sipító hangon. – Nem tudom, kik vagytok, de nem volna kedvetek kiszabadítani… Hangom motyogássá halkult, majd elhalt. A gömb varázsából kifolyólag a jövevényeket csak az első síkon láttam, amelyen mindeddig holló alakjában mutatkoztak. Talán ők is rájöttek erre, mert egy tizedmásodpercre felvillantották igazi valójukat az első síkon. Ez a tizedmásodperc nekem bőven elég. Már tudtam, hogy kik ők. A gömbbe zárt bogár nyelt egyet. – Ó… Szervusz. – Szervusz, Bartimaeus – felelte Fakarl.
25 Lám, Dzsabor is itt van. Milyen kedves, hogy eljöttetek. – Féltünk, hogy unatkozol egyedül. – A vérző szárnyú holló megrázta magát, és szakáccsá változott. Karján csúnya seb éktelenkedett. – A, dehogy, nem volt időm unatkozni. – Azt látom. – A szakács közelebb jött hozzám, hogy szemügyre vegye a gömböt. – Ejnye, te tényleg szorult helyzetben vagy. Erőltetett heherészéssel jutalmaztam a poént. – Félre a tréfát, barátom. Biztosan tudod a módját, hogyan segíthetnél rajtam. A szálak már az esszenciámat csiklandozzák. A szakács megsimogatta a tokáját – Nehéz ügy. De én tudok egy megoldást. – Remek! – Változz bolhává vagy egyéb kis élősdivé, akkor még élhetsz pár percet – Köszönöm, ez igazán hasznos tanács – feleltem, immár kissé remegő hangon. A gömb tényleg nagyon szűk volt már. – De esetleg hatástalaníthatnád is valamiképp a gyászgolyóbist hogy ki tudjak jönni. Végtelenül hálás lennék érte… A szakács felemelte az ujját. – Van még egy ötletem. Mondd meg, hol rejtetted el a szamarkandi amulettet. Ha elég gyorsan pereg a nyelved, talán lesz még időnk kikapcsolni a gömböt, mielőtt elégsz. – Fordítsuk meg a sorrendet akkor áll az alku. A szakács mélyet sóhajtott – Nem vagy abban a helyzetben, hogy… Elhallgatott, mert ekkor távoli vijjogás ütötte meg a fülünket, ugyanakkor ismerős remegés futott végig a termen. – Mindjárt megnyílik egy kapu – hadartam. – Ott, a szemközti falon. Fakarl ránézett a másik hollóra, amely még mindig az oszlopán ült, és a karmait nézegette. – Dzsabor, ha lennél szíves… A holló lelépett az oszlop tetejéről, bele a semmibe, de mielőtt leesett volna magas, vörös bőrű, ‘sakálfejű emberré változott. Sebes léptekkel átszelte a termet, és megállt a szemközti fal előtt. Támadóállást vett fel, s mindkét karját előrenyújtotta. A szakács ismét hozzám fordult. – Figyelj, Bartimaeus… – Ne húzzuk az időt – vágtam a szavába, mivel kitinpáncélom már–már szenesedni kezdett. – Mindketten tudjuk, hogy ha megmondom, hol az amulett, sorsomra hagytok. Azt is tudjuk, hogy ennélfogva nyilván hazudnék, csak hogy nektek se legyen olyan jó. Amit tehát innen a gömbből mondok, azzal
semmire se mentek. Ergo, ki kell szabadítanotok. Fakarl ujjaival bosszúsan dobolt az oszlopomon. – Nem tetszik, amit mondasz, de értelek. – A vijjogó hang a riasztó – folytattam. – A varázslók, akik bezártak ide, horlák és uttukuk légióit emlegették. Gyanítom, hogy még Dzsabor se tudja mindet elnyelni. Nem volna hát helyesebb, ha máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? – Egyetértek – Fakarl egészen közel hajolt a gömbhöz, ami már alig volt nagyobb egy mandarinnál. – Nélkülünk nem juthatsz ki a Towerból, Bartimaeus, úgyhogy egyelőre ne próbálj lerázni minket. Figyelmeztetlek, hogy két paranccsal érkeztem ide. Az egyik az volt hogy tudjam meg tőled, hol van az amulett. Ha nem sikerül, érvénybe lép a másik: hogy pusztítsalak el. Mondanom se kell, melyiket teljesíteném nagyobb örömmel. A szakács arca eltávolodott. Egyidejűleg megjelent a szemközti falon az ovális fénysáv. Szétnyílt, boltívvé szélesedett, és a kapu sötétségéből nyomban alakok bukkantak elő: sápad képű horlák, kezükben háromágú szigonnyal, pálca vékony karjukon ezüsthálóval. Tudtam, hogy amint maguk mögött hagyják a kaput, a testüket körülvevő pajzs áthatolhatatlanná válik; átkelés közben viszont pajzsuk gyenge, esszenciájuk átmenetileg védtelenül marad. Dzsabor alaposan kihasználta ezt: gyors egymásutánban három detonációt lőtt ki. A boltívet élénkzöld robbanásfelhők gomolyogták be. A horlák, testük felével még a kapu sötétségében, szánalmas csipogás közepette a padlóra roskadtak. Azonban már jött is a következő csapat; kényes óvatossággal léptek át elesett társaikon. Dzsabor újra tüzelt. Ezalatt Fakarl se tétlenkedett. Köpenye zsebéből elővett egy karperec nagyságú vasgyűrűt, és egy farúd végére erősítette. Bizalmatlanul pislogtam a gyűrűre. – Mit csináljak azzal az izével? – érdeklődtem. – Mit, mit, hát ugorj át rajta. Képzeld az, hogy cirkuszi uszkár vagy. Nem lesz nehéz, hisz’ hosszú életed során szinte minden munkát kipróbáltál, nem igaz? Fakarl óvatosan két ujja közé fogta a botot, és úgy tartotta, hogy a gyűrű megérintse a gömb felületét. Az izzó sugarak rémisztő sercegés közepette eltérítődtek, így a gyűrű által közrefogott területen szabad kijárás nyílt számomra. – Lovelace külön bűbájjal erősítette meg a gyűrű vasának mágikus ellenálló képességét – magyarázta Fakarl. – De így se tart ki sokáig, úgyhogy igyekezz! Igaza volt. A gyűrű hólyagosodni és olvadozni kezdett a gömb energiájától. Bogárként nem volt elég mozgásterem, így hát összeszedtem maradék erőmet, és léggyé változtam. Felszálltam, leírtam egy kört, hogy lendületet gyűjtsek, és az olvadt gyűrűn át kiröppentem a gömbből. – Csodás! – szólt Fakarl. – Épp csak a dobpergés hiányzott. A légy leszállt a földre, és sértődött sólyommá változott. – Nekem elég izgalmas volt, elhiheted – morogtam. –Hogyan tovább? Fakarl félredobta a gyűrű maradványait. – Hát igen, ideje indulnunk. Egy ezüsthegyű szigony röppent felénk és hullott csattogva a kőpadlóra. Dzsabor lassan, de egyenletesen távolodott a mágikus kaputól, amely előtt ekkor már takaros horlahulla–hegy emelkedett. Őrök, többségükben uttukuk újabb hulláma érkezett egy erős, kollektív pajzs védelmében, amely eltérítette és szanaszét szórta a teremben Dzsabor egyre gyengülő detonációit. Végül aztán egy horlának sikerült teljes egészében belépnie a kapun; mikor páncélzata megerősödött, kilépett a közös pajzs mögül. Dzsabor nyomban tüzelt rá. A detonáció becsapódott a horla sovány mellkasába, és nyomtalanul eltűnt. A horla felvillantott egy fagyos mosolyt, és előrelendült, miközben hálóját pörgette fél kezével. Fakarl hollóvá változott, és látható nehézségek árán a levegőbe emelkedett. Sólymom követte őt a lyuk felé. Elröppent alattam egy háló, s egy szigony a fejem mellett süvített el, mielőtt a falba fúródott. –Dzsabor! – kiáltotta Fakarl. – Kimegyünk! Futó pillantást vetettem lefelé: Dzsabor hősiesen, a kimerültség legkisebb jele nélkül viaskodott a horlával. Csakhogy az elsőt számtalan további követte. Úgy véltem, jobb lesz, ha a magam részéről a lyuk elérésére koncentrálok. Fakarl már eltűnt benne; hátracsaptam a szárnyam, és magam is belerepültem. Mögöttem hatalmas robbanás rázta meg a termet, majd dobhártyaszaggató sakálordítás hangzott fel. Fakarl hangja tompán és torzán zengett az éjsötét, szűk alagútban. – Mindjárt kiérünk. Mostantól a hollóalak a legpraktikusabb. – Miért? – Mert odakint tucat számra röpködnek ezek a dögök. Elvegyülhetünk a seregben, és időt nyerhetünk, amíg a falak felé repülünk. Viszolyogtam tőle, hogy bármiben is kövessem Fakarl tanácsát, ugyanakkor fogalmam sem volt róla, mi vár ránk odakint. A szökés a Towerból most abszolút prioritást élvezett. Fakarlt lerázni ráértem később. Összpontosítottam hát, és új alakot öltöttem. –Átváltoztál? –Máris! A hollót még sose próbáltam, de nem tűnik túl nehéz ügynek. –Jön már Dzsabor? – Nem. – Akkor majd kint ér utol minket. Megérkeztem a kivezető nyíláshoz. – szólt vissza Fakarl. – A lyukon változatlanul ott ül a rejtő bűbáj, nem fedezték tehát még fel. Gyorsan repülj ki, és azonnal ereszkedj le! – utasított. – A konyha bejáratánál mindig egész csapatnyi holló gyűlik össze, veszekednek a maradékokon. Ott találkozunk. Vigyázz, ne kelts feltűnést! Előttem megmozdult valami, aztán hirtelen az arcomba csapott a fény. Fakarl eltűnt, s látható vált a kijárat, melyet rejtő szálak szövevénye takart. Tovább szökdécseltem, mígnem csőröm megérintette a mágikus szövetet. Áthatoltam rajta, és kidugtam a fejem a novemberi hidegbe. Ugyanazzal a lendülettel kivergődtem a lyukból, s már siklottam is az udvar felé. Ereszkedés közben tartott röpke terepszemlém meggyőzött róla, hogy még korántsem vagyok biztonságban: a londoni háztetők csak távoli árnyként bukkantak fel a kerek tornyok és magas falak során túl. Ez utóbbiakon őrök sétáltak, az ég pedig tele volt összevissza röpködő kutatógömbökkel. Nyilvánvaló volt, hogy már megfújták a riadót. Valahol a magasban láthatatlan sziréna vijjogott, lent pedig, nem messze tőlem, a központi udvarban rendőrök százai futottak egy ismeretlen pont felé. Egy kis mellékudvarban landoltam, melyet két, a főtorony oldalához ragaszott épület választott el a zűrzavar színhelyétől. Az udvar kockaköveit kenyérhéj– és szalonnabőrke–darabok valamint éhes, veszekedő hollók serege csúfította el. Az egyik holló odasompolygott hozzám. – Bartimaeus, te idióta! – Mi a baj? – Világoskék a csőröd! Feketítsd be! Jól van na, először voltam holló. Plusz sötétben kellett átváltoznom. Mit várt tőlem? Azonban se a hely, se az időpont nem volt alkalmas a vitára. Megváltoztattam hát a csőrömet. – Úgyis átlátnak az álcánkon! – vágtam vissza sértődötten. – Vagy ezer különféle őr mereszti itt a szemét. – Az igaz, de nekünk csak egy kis idő kell. Még nem tudják, hogy hollók vagyunk, és ha elbújunk a tömegben… Most csak az kéne, hogy a csapat felrepüljön…
Az egyik pillanatban még száz varjú csipegette ártatlanul a hideg szalonnabőrkét, elégedetten önmagukkal és a világgal. A következőben Fakarl megmutatta igazi külsejét az első síkon. A másodperc töredékéig tette csupán, de egy pillantás bőven elég volt. Négy holló helyben megdöglött, jó néhányból kijött a reggeli, a többi pedig rémült károgás közepette, pánikszerűen felrepült. Fakarllal a csapat kellős közepén maradtunk, teljes erőbedobással csapkodtunk a szárnyainkkal, kanyarodtunk és süllyedtünk, mikor a többiek úgy tettek, egyszóval mindent elkövettünk, hogy ne maradjunk le. Elszálltunk a nagy vártorony lapos teteje fölött, amelyen egy hatalmas zászló lobogott, s ahonnan halandó őrök figyelték a Temzén túli tájat; aztán leereszkedtünk, és átsiklottunk a szürke udvar túloldala fölött. A gyakorlótér kövezetére húsz, mindennapi használatra szánt pentagramot festettek fel; elszálltamban épp láttam, amint egy jókora csapat szellem jelent meg bennük – egy szakasz szürke egyenruhás varázsló épp akkor hajtott végre megidézést. Az érkezők alsóbbrendű szellemek voltak, többségükben megdicsőült koboldok, akik azonban nagy tömegben problémát jelenthettek. Reméltem, hogy a hollócsapat nem a közelükben fog leszállni. A madarak azonban nem mutattak hajlandóságot a landolásra; még hajtotta őket a rémület, további szédítő köröket írtak hát le a Tower védelmi építményei fölött. Többször is úgy tűnt, hogy megcéloznak egy–egy külső várfalat, de végül mindannyiszor élesen visszakanyarodtak. Egy ízben kísértést éreztem, hogy egyedül próbáljak szerencsét, de kedvemet szegte egy furcsa, kék és fekete színű, négy póklábbal rendelkező őrlény, amely épp akkor bukkant fel a fal tetején. A fogság és a sokszori kényszerű átváltozás túlságosan kimerített ahhoz, hogy szembe merjek szállni ezzel az ismeretlen erejű lénnyel. A csapattal végül kikötöttünk egy másik udvaron, amit három oldalról kastélyépületek falai határoltak, negyedik oldalán pedig fűvel benőtt, meredek emelkedő vezetett fel az egyik magas várfal tövéhez. A hollók leszálltak a fűre, ténferegni kezdtek, és unalmukban a földet csipegették. Fakarl odaszökdelt hozzám. Fél szárnya kissé lógott és még mindig vérzett. – Ezek a madarak sose fognak kirepülni innen – mondtam. – Itt kapnak enni. A holló bólintott. – De azért elég messze eljutottunk velük. Ez egy külső fal. Ha átrepülünk fölötte, kint vagyunk. – Akkor nyomás! – Egy pillanat. Pihennem kell. És talán Dzsabor is… – Dzsabor elpusztult. – Ismered őt, Bartimaeus, úgyhogy ne mondj ilyet. – Fakarl óvatosan csipkedte sebesült szárnyát, s kihúzott egy tollat az alvadó vérből. – Csak egy percet kérek. Átkozott uttuku! Nem gondoltam, hogy ilyen fürge. – Kobold veszély! – sziszegtem. Egy századra való apró szellem loholt be egy boltív alatt az udvar sarkába, s onnan legyezőszerűen szétszóródva hozzáláttak a terület tüzetes átvizsgálásához. A hollócsapat egyelőre még álcázott minket, de nyilvánvaló volt, hogy hamarosan lebukunk. Fakarl kiköpött még egy tollat. Az a fűre hullott, ficánkoló zselécsíkká változott, majd semmivé olvadt. – Jól van. Fel, előre és nyomás! Ne állj meg, ha kedves az életed! Udvariasan intettem a szárnyammal. – Csak utánad. – Nem, nem, Bartimaeus. Te repülsz elöl. – A holló felemelte nagy, karmos lábát. – Végig a nyomodban leszek, hát lepj meg azzal, hogy kivételesen nem trükközöl. – Rémesen bizalmatlan vagy. A koboldok úgy szaglászták a földet, mint holmi apró kutyák, és egyre közelebb értek hozzánk. Szárnyra kaptam, és teljes sebességgel megcéloztam a várfalat. Mikor egy magasságba értem a tetejével, egy őrszemet pillantottam meg rajta. Hitvány kis fóliót volt; ütött–kopott bronzkürtöt viselt a fejéhez szíjazva. Sajnos nem csak én láttam meg őt, hanem ő is engem. Mielőtt bármit tehettem volna, a fóliót bekapta a kürt végét, és rövid, éles hangú jelzést adott le. A többi őr nyomban továbbította a riasztást a fal mentén: hasonló jelzések harsantak fel fent és lent, hangosan és halkan, a messzi távolba veszve. Utamat folytatva átrepültem az oromzat majd egy fekete sziklatömbökkel borított lejtő fölött, és már suhantam is a belváros felé. Nem volt időm se lassítani, se hátranézni. Repültem, amilyen gyorsan csak tudtam. Elhaladtam egy széles, szürke, nagy forgalmú főútvonal fölött, azon túl lapos tetejű, földszintes épületek következtek, majd egy keskenyebb út, egy kavicsos part, a Temze egy kanyarulata, egy rakpart, egy újabb út… Hohó! Nem is rossz! A tőlem megszokott magabiztossággal vettem az akadályt: megszöktem! Már vagy egy mérföldre járhattam a Towertól. Hamarosan… Felnéztem és döbbenten pislogni kezdtem. Ez meg mi? Ott magasodott előttem a Tower. A vártorony fölött repülő alakok csoportjai gyülekeztek. És én feléjük repültem! Bizonyára cserbenhagyott az irányérzékem… Egy kéményt megkerülve visszakanyarodtam, és megindultam az ellenkező irányba. A hátam mögött felharsant Fakarl hangja. / – Bartimaeus! Állj! – Nem láttad őket? – kiáltottam hátra a szárnyam fölött. –Mindjárt itt lesznek! Még jobban belehúztam, mit sem törődve Fakarl kiabálásával. Háztetők suhantak el alattam, aztán jött a Temze, ami fölött rekordidő alatt repültem át, aztán… A Tower, ugyanúgy, mint az előbb. A repülő alakok most szétrebbentek a szélrózsa minden irányába, csapatonként egy–egy kutatógömböt követve. Az egyik banda épp felém indult el. Ösztöneim újra azt kiáltották, hogy hanyatt–homlok meneküljek, de most már teljesen megzavarodtam. Leszálltam hát egy tetőre. Néhány másodperccel később Fakarl is megérkezett, tajtékozva a kimerültségtől és a dühtől. – Te bolond! Ott vagyunk, ahonnan elindultunk! Most esett le a tantusz. – Úgy érted… – A másik Tower Tükörvarázs volt! Át kellett volna repülnünk rajta. Lovelace figyelmeztetett rá – de te csak rohantál a saját fejed után! A fene a rossz szárnyamba és beléd is, Bartimaeus! Repülő dzsinnek sokasága suhant át a külső fal fölött, alig egy utcányi távolságra tőlünk. Fakarl bosszúsan bebújt egy kémény mögé. – Ezek elől nem tudunk elrepülni. Ekkor támadt egy ötletem. – Akkor nem repülünk. Útközben láttam néhány lámpás kereszteződést. – Na és? – Fakarl amúgy kellemes modora most mintha egy leheletnyivel nyersebb lett volna. – Tehát kocsival megyünk. Szárnyra kaptam, és az épület rejtekében leereszkedtem egy útkereszteződéshez, ahol autók sora várakozott a piros lámpánál. A járdán szálltam le, közel a kocsisor végéhez. Fakarl árnyékként követett. – Így ni – mondtam. – Ideje átváltozni. – Mivé? – Bármivé, aminek erős karmai vannak. Siess, vált a lámpa. Mielőtt Fakarl tiltakozhatott volna, leugrottam a járdaszegélyről, és bebújtam a legközelebbi kocsi alá. Igyekeztem nem törődni az undok olaj– és
benzinbűzzel, no meg az émelyítő remegéssel, ami csak erősödött, mikor a láthatatlan sofőr felpörgette a motort. A legkisebb sajnálkozás nélkül búcsút mondtam a hollónak, és styxi manóvá váltam. A styxi manó gyakorlatilag egyeden izomkötegből és rengeteg tüskéből áll. A tüskéket és horgacskákat gyorsan beledöftem a koszos alvázba, s mire az autó lassan gurulni kezdett, már szilárdan rögzítettem magam. Titkon reméltem, hogy Fakarl túl lassú lesz, de nem volt szerencsém: ott lógott mellettem egy másik manó, és mogorván rám szegezte a szemét. Utazásunk alatt nem sok szó esett köztünk. Ahhoz túl hangos volt a motor, és különben is a styxi manók inkább foggal dolgoznak, nem a nyelvükkel. Egy örökkévalósággal később az autó lassított, majd megállt. A sofőr kiszállt belőle, és elment Csend lett. Megkínzott nyögéssel leválasztottam az alvázról ügyesen elhelyezett kapaszkodó testrészeimet, s a tengeribetegségtől meg a technika bűzétől kábán az aszfaltra huppantam. Fakarl se volt jobb állapotban. Szótlanul átváltoztunk kivénhedt kandúrokká, kibújtunk az autó alól, és egy közeli bozótos felé vettük az irányt. Ott aztán végre ki–ki újra felvehette kedvenc alakját. A szakács leroskadt egy fatönkre. – Ezért még számolunk, Bartimaeus – dörmögte szuszogva. – Még soha életemben nem szenvedtem így. Az egyiptomi fiúcska elvigyorodott – De a módszer bevált. Sikerült lelépnünk. – Az egyik tüském kilyukasztotta a benzintartályt. Csöpög rólam az az undok lötty. Biztos, hogy kiütéseim lesznek… – Ne sopánkodj már! Kilestem a bokrok közül: csendes utca, nagy ikerházak, sok fa. Közel s távol nem volt más, csak egy kislány, aki teniszlabdával játszott egy közeli ház előtt. – Lakóövezetben vagyunk – jelentettem. – London szélén, vagy még kijjebb. Fakarl csak mordult egyet. Rápillantottam a szemem sarkából. A sebet vizsgálgatta, amit Baztuktól kapott. Elég csúnyán nézett ki. Biztos elgyengítette. – Még sebesülten is sokkal erősebb vagyok nálad, úgyhogy gyere és ülj le. – A szakács türelmetlenül intett. – Fontos dolgot akarok mondani. A rám jellemző engedelmességgel leültem. Törökülésben, ahogy Ptolemaiosz szokott, és nem túl közel a benzinszagú Fakarlhoz. – Kezdjük az elején! – nézett rám a szakács. – Én teljesítettem, amit vállaltam: jobb belátásom ellenére kihúztalak a csávából. Most rajtad a sor. Hol van a szamarkandi amulett? Haboztam. Csakis a Temze fenekén pihenő szelence tartott vissza attól, hogy megadjam neki Nat nevét és telefonszámát. Való igaz, adósa voltam Fakarlnak, de hát mindig az önérdek az első. – Nézd – feleltem –, ne gondold, hogy nem vagyok hálás a segítségedért, de nagyon nehéz dolgot kérsz tőlem. A gazdám… – Sokkal gyengébb, mint az enyém. – Fakarl sürgetően előredőlt. – Azt akarom, Bartimaeus, hogy elővedd azt a semmirevaló, híg agyadat, és gondolkozz egy kicsit. Lovelace mindenáron vissza akarja kapni az amulettet Még arra is képes volt, hogy beküldjön engem és Dzsabort a saját kormánya legszigorúbban őrzött börtönébe, és megmentsen egy olyan nyomorult rabszolgát, mint te. – Ez tényleg nem semmi – hagytam rá. – Gondolj bele, mekkora veszélyt vállaltunk! – nemcsak mi, ő is. Mindent kockára tett. Ez már önmagában sejtet valamit. – Na és miért van szüksége az amulettre? – kérdeztem, a lényegre térve. – Azt nem mondhatom meg. – A szakács megvakarta hüvelykujjával az orrát, és sokat sejtetően mosolygott. – De annyit mondhatok, hogy nem bánnád meg, ha átallnál a mi oldalunkra. A gazdánk sokra fogja vinni, ha érted, mire gondolok. Megvetően felmordultam. – Minden mágus azt mondja. – De ő nagyon hamar fogja sokra vinni. Napokon belül. Viszont a sikerhez feltétlenül szüksége van az amulettre. – Az lehet, de vajon lesz–e nekünk is hasznunk a sikeréből? Untig eleget hallottam már ezt a link dumát. A varázslók a segítségünkkel még több hatalmat szereznek, amivel aztán még jobban magukhoz láncolnak minket. Mért jó az nekünk? – Nekem terveim vannak, Bartimaeus… – Kinek nincsenek tervei? Egyébként mindez nem változtat azon, hogy teljesítenem kell a parancsot, amit kaptam. Súlyos büntetés terhe mellett… – A büntetést el lehet viselni! – Fakarl saját fejét csapkodta indulatában. – Az esszenciám még mindig nem heverte ki, amit azután kaptam Lovelace –től, hogy köddé váltál az amulettjével! Tulajdonképpen az itteni… Ne sajnálkozz, Bartimaeus! Mit érdekel téged az én bajom? …az itteni létünk nem más, mint büntetések sora! Csak az átkozott mágusok cserélődnek, és amint az egyik feldobja a talpát, rögtön jön egy másik, aki leporolja a nevünket, és– újra megidéz! Továbbadnak minket egymásnak, mi meg tűrünk. Vállat vontam. – Ezt a beszélgetést egyszer már lefolytattuk. Ha jól emlékszem, Zimbabwéban. Fakarl kissé lecsillapodott. – Meglehet – bólintott. – De én most érzem a változás szelét, és ha lenne egy kis sütnivalód, te is éreznéd. A birodalmak hanyatlását mindig a rend felbomlása kíséri: fellázad a csőcselék, a mágusok egymásnak esnek, az agyukat eltompítja a fényűző élet, a hatalom… Láttunk már ilyet elégszer, te is meg én is. Ilyen korokban több lehetőségünk van a cselekvésre. A gazdáink ellustulnak, Bartimaeus – nagyobb mozgásteret engednek nekünk. – Ugyan már… – Lovelace a romlottak közé tartozik. Nagyon erős, az igaz, de mohó. Amióta csak ismerem, mióta először megidézett, mindig azt látom, hogy bosszantják hivatali beosztásának korlátai. Mindenáron felül akarja múlni a hajdani nagy mágusokat, betegesen vágyik a világ csodálatára. Ezért aztán úgy éhezi a hatalmat, mint kutya a csontot. Mást se csinál, csak taktikázik, intrikál, szüntelenül azon töpreng, hogyan teheti tönkre a riválisait… És nem ő az egyetlen ilyen. Vannak még hozzá hasonlók a kormányban, sőt, némelyek még nála is gátlástalanabbak. És tudod, hogy megy ez: ahol igazán nagy a tét, ott a versenyzők hamar kidőlnek. Előbb vagy utóbb hibát követnek el, és akkor mi jövünk. Előbb vagy utóbb felvirrad a mi napunk. A szakács felnézett az égre. – Lassan ideje továbbmennünk. Ez az utolsó ajánlatom: ha elvezetsz az amuletthez, megbüntetnek érte, de ígérem, hogy Lovelace utána maga mellé vesz. A gazdád, bárki legyen is, nem ellenfél Lovelace számára. És akkor, Bartimaeus, szövetségesek leszünk, nem ellenségek. Kellemes újdonság lenne, nem? – Csodás. – Vagy… – Fakarl tettre készen a térdére fektette kezét. – Meghalhatsz itt és most, ebben a külvárosi bokorban. Ne feledd, sosem sikerült még legyőznöd. Jó szerencsédnek hála, mindig kicsúsztál a markomból, de most garantálom, hogy nem fogsz. Miközben ezeket a súlyos szavakat emésztettem, és azon tűnődtem, hogyan léphetnék olajra, megzavartak minket. Megzörrent a bokor, majd valami kiesett az ágak közül, és pattogva a lábunkhoz gurult. Egy teniszlabda volt az. Fakarl felpattant a fatuskóról, én is talpra szökkentem – de nem maradt időnk elbújni. Valaki már közeledett felénk a bokorban. Az a kislány tűnt fel, akit a közeli ház előtt láttam játszani: körülbelül hatéves volt, kócos, szeplős, túlméretezett pólója a térdéig ért. Mikor meglátott minket, megtorpant, és félig álmélkodva, félig riadtan meredt ránk. Néhány másodpercig mindhárman mozdulatlanul álltunk. A kislány minket bámult, mi meg őt. Végül a lányka megszólalt: –A bácsiknak benzinszaguk van. Nem feleltünk. Fakarl lassan felemelte a kezét. Gyászos véget sejtető mozdulat volt.
Hogy miért tettem akkor, amit tettem? Puszta önérdekből. Mert Fakarl akkor épp nem figyelt rám, és ez alkalmat nyújtott a szökésre. És ha mellesleg a lányt is megmentettem… végül is tartoztam neki ennyivel. Elvégre ő adta az ötletet. Apró szikrát gyújtottam mutatóujjam hegyén, és a szakács felé pöcköltem. Tompa zaj hallatszott, ahhoz hasonló, mint mikor belobban a gázsütő, és Fakarl narancssárga tűzgolyóvá változott. Miközben üvöltve tántorgott jobbra –balra, lángra lobbantva a bokrokat maga körül, a kislány nagyot sikított, és elszaladt. Jó ötlet volt: én is így tettem46 Néhány másodperc múlva pedig már sebesen szárnyaltam Highgate és az én ostoba, ön– és közveszélyes gazdám felé.
46Leszámítva, persze, a
sikítást. Nathaniel
26 A
hogy közeledett az este, Nathanielen egyre jobban erőt vett a rettegés. Fel–alá járkált a szobájában, akár a ketrecbe zárt tigris; úgy érezte, egyszerre tucatnyi módon esett csapdába. Hogy a szó szoros értelmében is fogoly volt, hisz rázárták az ajtót, az volt pillanatnyilag a legkisebb gondja. A szolgája, Bartimaeus, a Towerben raboskodik, és a főmágusok agyafúrt kínzásait kell kiállnia. Ha valóban rombolást vitt véghez London szívében, nem is érdemel jobb sorsot. De ő, Nathaniel a gazdája. Ő a felelős a démon bűneiért. Következésképpen a mágusok őutána is nyomoznak. A kínvallatás feledteti majd az idődén fogság fenyegető kilátását. Bartimaeus el fogja árulni őt, és akkor jön a rendőrség. Aztán pedig… Nathaniel borzongva idézte fel a sérüléseket, amelyeket Sholto Pinnen látott A következmények nem lesznek kellemesek. És ha valami csoda folytán Bartimaeus kitart, még akkor is ott van Underwood. Mestere máris eltökélte, hogy kitagadja őt – vagy még szörnyűbb büntetést fog kiszabni. Ha pedig elolvassa a padlásszobában lefoglalt jegyzeteket, azt is megtudja, pontosan mit idézett meg a tanítványa. Akkor aztán követelni fogja a teljes igazságot. Nathaniel szó szerint rosszul lett, ha arra gondolt, hogy titkai mestere gyűlölködésének és gúnyának céltáblájává válhatnak. Átmenetileg félretette a dilemmát, megidézte tükréből a kimerült koboldot, és tiltakozásával mit sem törődve újra elküldte őt a Towerhez. A szellem ezúttal is biztonságos távolságban vette fel megfigyelőállását, és Nathaniel elképedve nézte a vártorony fölött sáskák módjára köröző, dühös, zöld szárnyú démonokat, melyek azután kisebb csapatokra válva sugárirányban szétrebbentek az alkonyati égen; – Jó kis cirkusz – kommentálta a látványt a kobold. – Ezekkel a magas rangú dzsinnekkel nem érdemes ujjat húzni. Ki tudja? – tette hozzá. – Talán az egyik csapat épp érted megy. – Keresd meg Underwoodot! – sziszegte Nathaniel. – Nézd meg, hol van és mit csinál! – Izgulunk, izgulunk? Na lássuk csak, Arthur Underwood… Bocsi, nem nyert. O is a Towerban van. Hozzáférés letiltva. De tudod mit? Spekuláljunk! – A kobold kajánul kuncogott – Szerintem pont most beszélget el a te Bartimaeus barátoddal. A Tower további megfigyelése egyértelműen felesleges volt. Nathaniel az ágy alá dobta a lemezt. Minden hiába. Tisztába kell tennie a dolgokat, mindent be kell vallania mesterének – annak az embernek, akit nem tisztel, aki cserbenhagyta őt, aki gyáván meghunyászkodott Lovelace előtt. El tudta képzelni, mi lesz Underwood reakciója – fröcsögni fog, gúnyolódni, saját nyomorult kis jó hírét emlegeti majd… és ami azután következik… Talán egy órával később becsapódott odalent egy ajtó. Nathaniel megdermedt. Várta mestere rettegett lépteinek dobogását a lépcsőn, de hosszú ideig semmi sem történt. Mikor aztán végül fordult a kulcs a zárban, a halk zihálásból már tudta, hogy Mrs. Underwood jött fel hozzá. Az asszony kis tálcán egy pohár tejet és egy megszáradt, paradicsomos–uborkás szendvicset hozott neki. – Ne haragudj, hogy ilyen későn jövök. Már régen kész volt a vacsorád, de a mestered hazajött, mielőtt felhozhattam volna. – Mrs. Underwood nagyot sóhajtott. – Most is sietnem kell. Elég nagy a zűrzavar odalent. – Miért… Mii történt, Mrs. Underwood? – Légy jó fiú, és edd meg a szendvicsedet! Rád fér – rémesen sápadt vagy. A mestered nemsokára hívatni fog. – De nem mondott valamit…? – Az ég szerelmére, John! Muszáj mindig kérdezősködnöd? Sok mindent mondott, de semmi olyat, ami rád tartozna! Feltettem forrni a vizet, gyorsan csinálnom kell valamit Arthurnak. Nagyon kérlek, kis drágám, edd meg a szendvicsedet. –A mesterem… – Bezárkózott a dolgozószobájába, és meghagyta, hogy senki ne zavarja. Csak a vacsorát vihetem be neki. Vészhelyzet van. Vészhelyzet… Nathaniel egy szempillantás alatt döntött. Mrs. Underwood az egyetlen ember, akiben megbízhat, az egyetlen, aki őszintén szereti őt. Neki fog mindent elmondani: az amulettet, Lovelace–t… Mrs. Underwood segít majd neki, megvédi őt mesterétől, sőt, ha kell a rendőrségtől is. Ő majd elhárít minden veszélyt. – Mrs. Underwood… Az asszony felemelte a kezét. – Később, John. Most nincs időm. – De Mrs. Underwood, muszáj… – Egy szót se többet! Mennem kell. És zaklatott mosollyal kiment. Az ajtó becsukódott. A kulcs fordult a zárban. Nathaniel csak állt, és bámult utána. Egy pillanatig úgy érezte, elbőgi magát, de aztán dacos harag öntötte el. Mi ő, valami komisz kölyök, akit be lehet zárni a szobájába, hogy szipogva várja a büntetését? Hát nem! Ő varázsló! Őt nem lehet csak úgy félresöpörni! Minden felszerelését elkobozták, csak a látóüveg maradt meg neki – azzal pedig csak leskelődni tudott. Igaz, a leskelődéssel információhoz lehet jutni. Az információ pedig hatalom. Nathaniel szórakozottan beleharapott a szendvicsbe, de rögtön meg is bánta. Félretolta a tányért, odament a tetőablakhoz, és kinézett az éjszakai
ég alatt elnyúló sárga fenyőszőnyegre. Ha Bartimaeus vallomást tett volna, Underwood vagy a rendőrség már kérdőre vonta volna őt. Különös… És ez a vészhelyzet… Vajon köze van Bartimaeushoz? Underwood a szobájában van, bizonyára telefonál. A megoldás egyszerű: egy kis hallgatózással gyorsan tisztázni lehet mindent. Nathaniel újra elővette a látóüveget. – A mesterem a dolgozószobájában van. Közelítsd meg, hogy mindent lássak! Használd a füledet is, és mindent, amit mond, szó szerint továbbíts nekem! – Ejnye, hallgatózni nem szép dolog. Bocs, bocs, igazad van! A jellemhibáidhoz semmi közöm. Már indulok is… A csecsemőarc eltűnt, és helyén a dolgozószoba tiszta, éles képe tűnt fel. Underwood a bőrszéken ült, mindkét könyökével az íróasztalra támaszkodva. Egyik kezében a telefonkagylót szorongatta, a másikkal hevesen gesztikulált. A kobold egy kicsit közelebb ment hozzá. Most már a mágus felindult arca is kivehető volt. Folyamatosan mozgott a szája, nyilván kiabált. Nathaniel megrázta a lemezt. – Mit mond? A kobold egy mondat közepén kezdte a közvetítést. A hang–alámondás nem volt szinkronban Underwood szájmozgásával, de Nathaniel így is meg tudta állapítani, hogy a szellem nagyjából szó szerint továbbítja a hallottakat. – …beszél!? Mindhárom megszökött? Több tucat áldozat? Ez képtelenség, ez hallatlan! Whitwell és Duvall a felelősek ezért! Igen, Grigori, ez a véleményem… Ahogy mondja, és az én nyomozásomat is! Magam akartam kihallgatni a dzsinnt. Igen. Azért, mert meggyőződésem, hogy köze van a lopásokhoz. Ez is annak a sorozatnak a része. Mindenki tudja, hogy a legértékesebb darabok Pinn boltjában találhatók. Azokat akarta ellopni… Hát igen. Igen, ez azt jelenti, hogy egy mágus is benne van a dologban… Persze, persze, tudom, hogy valószínűtlen… Akárhogy is, ez volt a legígéretesebb nyom… az egyetlen nyom, hogy őszinte legyek, de mit várnak tőlem, ha nem hajlandók több pénzt adni? Azt legalább tudjuk, hogy kik voltak? Még azt sem? Na, ezt nem fogják megköszönni Jessicának… Ez az egyetlen pozitívum az egész históriában… Igen… Gondolom, igen. Apropó, Grigori, kérdezni akartam valamit egy egészen más ügyben. Ez egy személyesebb jellegű dolog… A kobold ezen a ponton abbahagyta a közvetítést, pedig Underwood szemlátomást tovább beszélt, száját a kagylóhoz közelítve. Nathaniel dühösen megrázta a lemezt, amiben most újra feltűnt a kobold arca. – Hé, ezt most miért kaptam? – Hangot! Miért nincs hang? – Mert suttog, azért. Egy kukkot sem értek. Közelebb menni meg nem volna biztonságos. – Hallani akarom! – De főnök, tudod, hogy az veszélyes lenne. A legtöbb mágus védelmi szenzorokat használ. Még ebből az alakból is kinézem… Nathanielnek égett az arca az izgalomtól. Pillanatnyilag nem tudta érdekelni a veszély. – Menj közelebb! Nem mondom még egyszer! A kobold nem felelt. Ismét feltűnt Underwood arca, ezúttal olyan közelről, hogy szinte az egész lemezt kitöltötte. Még az orrából kiálló szőrszálak is látszottak. A mágus éppen bólogatott. – Egyetértek. Igen, tulajdonképpen hízelgő… ha úgy vesszük, ez is önzetlen fáradozásomat dicséri… Az én régi mesterem is… Underwood összerezzent és megborzongott, mintha jeges fuvallat csapta volna meg. – Bocsánat, Grigori. Csak úgy éreztem, mintha… A lemezben tisztán látszott, amint a jól ismert szemöldök vészjóslóan összehúzódik. A következő pillanatban a kép gyorsan tágulni kezdett, jelezve, hogy a kobold visszavonulót fújt. Underwood hangosan kimondott egy szót; a kobold meg akarta ismételni, de az első hang után elhallgatott, akár a hirtelen kikapcsolt rádió. A kép nem tűnt el, de attól kezdve furcsán remegett. – Mi történt? – türelmetlenkedett Nathaniel. Csend. A kobold nem felelt. – Parancsolom, hogy hagyd el a dolgozószobát, és térj vissza hozzám! Semmi válasz. A lemezben közvetített jelenet nem sok jót sejtetett. Underwood letette a telefont, majd lassan felállt, és megkerülte az íróasztalt. Közben mindvégig a szobát pásztázta, mintha keresne valamit, amiről tudja, hogy ott kell lennie. A kép most még jobban remegett: a kobold kettőzött erővel próbált kiszabadulni a helyiségből, de hiába. Nathaniel fokozódó rémületében és tanácstalanságában néhányszor rázórontást szórt a lemezre, persze hasztalanul. A kobold megdermedt, nem tudott se mozdulni, se beszélni. Underwood átvágott a dolgozószobán, megállt egy szekrény előtt, kotorászott benne, majd egy hengeres fémtárggyal a kezében visszatért a szoba közepére. Megrázta a hengert; abból a tetején fúrt négy apró lyukon át fehér por lövellt ki és áradt szét a helyiségben. A hatás nem sokáig váratott magára. Underwood hátrahőkölt, és felfelé meredt – egyenesen Nathanielre. Olyan volt, mintha a lemez ablak lenne, amelyen át mester és tanítvány farkasszemet néznek egymással. Nathaniel az első pillanatban azt hitte, Underwood valóban látja őt, aztán rádöbbent, hogy csupán a levegőben lebegő, dermedt kobold lepleződött le. A rémülettől elkerekedett szemmel nézte, ahogy mestere lehajolt megfogott egy szalaghurkot, s mintha újságot nyitna ki, félrehajtotta a szőnyeg egy téglalap alakú részét A padlón két festett pentagram vált láthatóvá. Underwood belépett a kisebbikbe, de közben egy pillanatra se vette le szemét a megdermedt koboldról. Beszélni kezdett, és pár másodperc múltán magas, ködszerű jelenség tűnt fel a nagyobbik körben. Underwood parancsolt neki valamit. A jelenség meghajolt és eltűnt. Ezután különös dolog történt Underwood teste tompán fényleni kezdett, és kiúszott önmagából: a mágus továbbra is a pentagramban állt, de megjelent mellette testének kísértetszerű, átlátszó másolata. A kísértetalak a levegőbe emelkedett, majd elrugaszkodva előrelendült – egyenesen a jelenetet közvetítő, megdermedt kobold felé. Nathaniel parancsszavakat sikított, és dühödten rázta a lemezt, de nem tudta feltartóztatni közeledő mesterét. Az csak jött és jött összehúzott szemöldökkel, tekintetét előreszegezve. Alakja megnőtt, immár betöltötte a lemezt – úgy tűnt, mintha menten kitörne belőle. Aztán nem történt semmi. A lemez ismét a dolgozószoba képét mutatta, ahol Underwood hús–vér teste még mindig mozdulatlanul állt a pentagramban. Nathaniel páni rémületében is pontosan tudta, mi történik. Underwood, miután leleplezte és mozdulatlanná dermesztette a kémet, a kobold asztrál zsinórja mentén elindult a varázslat forrása felé, hogy fényt derítsen az ellenséges mágus kilétére. A forrás akár sok–sok mérföldre is lehetett; Underwood talán arra számított, hogy hosszú utazás vár rá dzsinn kormányozta alakjában. Ha valóban ezt várta, meg fog lepődni. Nathaniel túl későn döbbent rá, mit kellene tennie. Az ablak! Ha kidobja a lemezt az utcára, talán elkerülheti a leleplezést… Két lépést tett csupán a tetőablak felé, mikor a padlóból hangtalanul kiemelkedett Arthur Underwood zöldesen foszforeszkáló, áttetsző feje. A megperzselt szakállnak csak a felső harmada látszott, a többi a padlóban maradt. A fej lassan elfordult, mígnem végül meglátta a fölé magasodó Nathanielt, kezében a látóüveggel. A mágus arcán ekkor olyan kifejezés jelent meg, amihez hasonlót Nathaniel még sosem látott nála. Nem a jól ismert, türelmeden megvetést tükrözte, azt, ami Underwood nevelői stílusára mindig is jellemző volt; még csak nem is a tomboló dühöt, ami aznap reggel, Nathaniel leleplezésekor lángolt fel benne. Az arcra először leírhatatlan döbbenet ült ki, aztán pedig olyan kirobbanó, tömény gyűlölet, hogy a láttán Nathanielnek megrogyott a térde. A lemez kiesett a kezéből, s ő a fal tövébe roskadt. Beszélni akart de az ajkát se bírta megmozdítani.
A kísértetfej a szoba közepéről meredt felé. Nathaniel megigézve nézett vissza rá; képtelen volt levenni róla a tekintetét. Azután – tompán és visszhangosan, talán mert a dolgozószobából érkezett – Underwood hangja zendült fel a padlón heverő lemezben. – Áruló… Nathaniel kinyitotta a száját, de csak egy rekedt hörgésre futotta erejéből. A hang folytatta: – Áruló! Hátba támadtál! De megtudom, ki bérelt fel rá, hogy kémkedj utánam! – Senki… senki sem… – Nathaniel épp csak suttogni tudott. – Készülj! Felmegyek érted! A hang elúszott. Underwood feje forogva eltűnt a padlóban, s egyidejűleg kihunyt a foszforeszkáló, zöld fény. Nathaniel remegő kézzel felemelte a bronzlemezt, és belenézett. Néhány másodperc múltán a dolgozószoba képe elködösült, jelezve, hogy Underwood szellemalakja akkor halad át a koboldon. Utána a kép megint kitisztult, s a szellem visszaúszott a várakozó testhez. Mikor mellé ért, felvette annak testtartását, majd egyesült vele. A következő pillanatban Underwood már újra egy és oszthatatlan volt, s a másik körben ismét feltűnt a jelenség. Underwood tapsolt egyet, mire a dzsinn meghajolt, és távozott. A mágus elhagyta a pentagramot, lángoló arccal elindult a dolgozószoba ajtaja felé, és eltűnt a képből. Távozásával megszűnt a koboldot fogva tartó bűbáj, s a lemezben ismét megjelent a csecsemőarc. – Huhh! – A kobold megkönnyebbülten fújt egyet – Meg kell hogy mondjam, ez nem tett valami jót a szervezetemnek. Ahogy az a ronda vénember átbújt rajtam, és végigcsúszott a zsinóromon… még az emlékétől is borsózik a hátam! – Hallgass már! Fogd be! – Nathaniel szédelgett a rettegéstől, és lázasan törte a fejét. – Figyelj, tegyél meg nekem egy szívességet! – folytatta a kobold. – Neked már úgyis ütött az órád. Nem engednél szabadon, mielőtt kinyírnak? Szörnyű egy ilyen lemezben élni. Fogalmad sincs, milyen magányos itt az ember. Engedj el, főnök! Legyen ez az utolsó jó cselekedeted! – A csecsemő megpróbált összehozni egy esdeklő mosolyt, de ebben megzavarta, hogy a lemez a falhoz csapódott. – Au! Na kösz szépen! Jó szórakozást a továbbiakhoz! Nathaniel az ajtóhoz ugrott, és kétségbeesetten rángatni kezdte a kilincset. Kint a lépcsőn már felhangzottak közeledő mesterének dübörgő léptei. – Nagyon be van pipulva! – kommentálta a kobold. – Az asztrálteste csak úgy perzselte az esszenciámat, amikor átment rajtam. Milyen kár, hogy a padlót kell néznem – imádom az akciójeleneteket! Nathaniel odaszaladt a szekrényhez, és nekifeszült az oldalának; az ajtó elé akarta tolni, hogy elbarikádozza magát. A nehéz szekrény azonban meg se mozdult. Nathaniel fuldokolva zihált az erőlködéstől és a félelemtől. – Mi a gond, pajtás? – gúnyolódott a kobold. – Úgy tudom, nagy varázsló vagy. Idézz meg valamit! Mondjuk, egy afritát, az biztos kihúzna a csávából. Vagy azt a Bartimaeust, akire úgy rá vagy kattanva. Hol van, amikor szükség lenne rá? Nathaniel csendesen zokogva visszatámolygott a szoba közepére, és lassan az ajtó felé fordult. – Kellemetlen, mi? – sziszegte kárörvendően a kobold. – Most már te is tudod, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni. Nincs mese, kölyök, magadra maradtál. Senki nem segít rajtad. Valami kopogott a tetőablakon. Nathanielnek a szívverése is elállt. Beletelt vagy két másodpercbe, mire összeszedte magát, és a zaj irányába tudott fordulni. Az üvegen ott ült egy zilált tollazatú galamb, és mindkét szárnyával hevesen gesztikulált. Nathaniel tétován elindult az ablak felé. – Bartimaeus…? A galamb csőrével sürgetően megkopogtatta az ablaküveget. Nathaniel a retesz felé nyúlt… Megzörrent a kulcs a zárban, majd dörrenve kicsapódott a padlásszoba ajtaja. Az ajtónyílásban ott állt Underwood; kipirult arcát fehér tűzként keretezte borzas haja és szakálla. Nathaniel karja lehanyatlott; megfordult, és szembenézett mesterével. A galamb eltűnt a tetőablakról. Underwoodnak előbb lélegzethez kellett jutnia, csak azután tudott megszólalni: – Gyalázatos kölyök! Ki irányít téged? Melyik ellenségem? Nathaniel egész testében remegett, de erőnek erejével megőrizte önuralmát, és állta mestere tekintetét. – Senki, uram… – Duvall? Mortensen? Vagy Lovelace? Az utóbbi név hallatán Nathaniel szája megremegett. – Egyikük sem, uram. – Ki csinálta neked a látóüveget? Ki mondta, hogy kémkedj utánam? Nathaniel lelkében minden félelme ellenére fellángolt a düh. Megvetően sziszegve felelte: – Akárhányszor kérdezi, nem mondhatok mást. Nem irányít senki. – Még most is képes vagy hazudni! Ahogy akarod! Jól nézz körül, mert utoljára látod ezt a szobát! Lemegyünk a dolgozószobámba, és addig fogod élvezni a koboldjaim társaságát, amíg meg nem oldódik a nyelved! Gyerünk! Nathaniel habozott, de nem volt mit tenni. Underwood fájdalmasan megmarkolta a vállát, kilökte őt az ajtón, és már vonszolta is lefelé a lépcsőn. Az első emeleti lépcsőfordulóban összetalálkoztak a kipirult arcú Mrs. Underwooddal. Az asszony kissé hátrahőkölt a magába roskadt Nathaniel és haragtól eltorzult arcú férje láttán, de nem tette szóvá döbbenetét. – Arthur – zihálta –, látogatód érkezett. – Nem érek rá. A kölyök… – Azt mondja, rendkívül sürgős a dolog. – Ki? Ki mondja? – Simon Lovelace, Arthur. Majdhogynem berontott a házba.
27 Underwood összevonta a szemöldökét. – Lovelace? – mordult fel. – Az meg mit akar itt? Jellemző, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban esik be. Na mindegy… Jól van, fogadom. Te addig… Maradj veszteg, kölyök! –Nathaniel egyszerre kizökkent letargiájából, és kétségbeesetten kapálózni kezdett. – Bemész a raktárszobába, és ott maradsz, amíg érted nem megyek. – Uram…
– Egy szót se halljak! – Underwood durván rángatni kezdte Nathanielt. – Martha, tegyél fel teavizet a vendégnek, és mondd meg, hogy azonnal megyek. Egy kicsit rendbe kell szednem magam. – Jól van, Arthur. – Uram, kérem, hallgasson meg! Nagyon fontos! A dolgozószobában… – Azt mondtam, hallgass! – Underwood kinyitott egy keskeny ajtót, és belökte Nathanielt egy hideg, sötét és szűk helyiségbe, ami poros aktakötegekkel volt tele. Aztán gondolkodás nélkül a fiú arcába csapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Nathaniel kétségbeesetten dörömbölt. – Uram! Uram! – Nem kapott választ. – Uram! – Igazán kedves vagy. – Hatalmas rágókkal felszerelt, jókora bogár préselte át magát az ajtó alatt. – Kissé túlzásnak érzem, az uram megszólítást, de még mindig jobb, mint az arcátlan démon. – Bartimaeus! – Nathaniel egy lépést hátrált döbbenetében. A bogár a szeme láttára dagadni kezdett, teste eltorzult… és átalakult a kreol bőrű fiúvá. A másolat, mint mindig, ezúttal is hibátlan volt A fiú kezét a csípőjén nyugtatva, kissé félrebillentett fejjel nézte őt. Hajszálai finoman libbentek, bőrén jól kivehetők voltak a pórusok – tökéletesen úgy festett, mint egy igazi, élő ember. És mégis volt benne valami – talán rezzenéstelen tekintetű, fekete szeme –, ami megfoghatatlanul embertelenné, idegenszerűvé tette. Nathaniel pislogva igyekezett rendet rakni a fejében – ugyanazt a furcsa zavarodottságot érezte, ami előző találkozásuk alkalmával is erőt vett rajta. Az álfiú lustán körülnézett a helyiségben. – Úgy látom, valaki rossz kis mágus volt – szólt szárazon. – Ezek szerint Underwood lefülelt. Elég sokáig tartott neki, ami azt illeti. Nathaniel eleresztette a füle mellett a megjegyzést – Szóval tényleg te voltál a galamb. Hogy tudtál… – A kéményen át, fiacskám. És mielőtt hangoztatnád: tudom, hogy nem idéztél meg, de egy kicsit felgyorsultak az események, úgyhogy nem várhattam tovább. Az amulett… Nathaniel fejében egyszerre összeállt a kép. – Te… te hoztad ide Lovelace–t! A fiú meglepettnek tűnt. – Micsoda? – Ne hazudj, démon! Elárultál! Idevezetted őt! – Lovelace–t? – A dzsinn mintha tényleg megdöbbent volna. – Miért, hol van? – Odalent! Az előbb érkezett. – Ha tényleg itt van, ahhoz nekem semmi közöm. Eljárt a szád? – Nekem? Hiszen te… – Én? Én senkinek nem mondtam semmit. Egy bizonyos szelence lakatot rakott a számra. – Az egyiptomi fiú a szemöldökét ráncolva töprengett. – Bár elismerem, különös véletlen, hogy épp most… – Különös véletlen!? – Nathaniel szó szerint ugrált a kétségbeeséstől. – Idevezetted, te féleszű! Azonnal indulj, és hozd ki az amulettet a dolgozószobából, mielőtt Lovelace megtalálja! A fiú harsányan felnevetett – Arról ne is álmodj! Ha Lovelace itt van, a fejemet rá, hogy tucatnyi gömböt szórt szét odakint. Bemérik az amulett auráját, a nyakamon lesznek, amint kiteszem a lábam a házból. Nathaniel felszegte a fejét. Most hogy a szolgája visszatért, már nem érezte teljesen tehetetlennek magát. Még mindig el lehetett kerülni a katasztrófát feltéve, hogy a démon követi az utasításokat – Parancsolom, hogy engedelmeskedj! – kezdte. – Menj a dolgozószobába… – Dugulj már be, Nat! – A fiú unott türelmetlenséggel legyintett. – Nem vagy a pentagramban, nem kényszeríthetsz újabb parancsok teljesítésére. Hidd el, hogy az amulettel elmenekülni kész öngyilkosság. Milyen erős Underwood? – Tessék? – hebegte Nathaniel. – Milyen erős? Milyen szintű? A szakállából ítélve nem valami nagy ász, de hát sose lehet tudni. Mit tud az öreg? Elbír Lovelace–szel? Ez a lényeges kérdés. – Nem… nem hiszem. – Nathaniel végeredményben nem sokat tudott mestere képességeiről, de megalázkodása Lovelace előtt nem sok jót ígért. – Arra gondolsz, hogy… – Csak abban bízhatsz, hogy ha Lovelace megtalálja az amulettet titokban akarja majd tartani az ügyet. Talán megpróbál egyezségre jutni Underwooddal. Hogyha nem… Nathaniel megdermedt. – Csak nem gondolod, hogy… – Hoppá! A nagy izgalom közepette pont azt nem mondtam el, amiért jöttem! – A fiú mély, zengő hangon folytatta: – Tudd meg, ó uram és parancsolóm, hogy híven teljesítettem a rám bízott feladatot. Kémkedtem Lovelace után. Kifürkésztem az amulett titkát. És megtudtam, ó uram…- Itt visszatért a tőle megszokott, gunyoros hangnemhez. – … hogy komplett bolond vagy. Fogalmad sincs, mibe keveredtél. Az az amulett olyan veszélyes fegyver, hogy évtizedeken át az állam őrizte. Aztán Lovelace szépen ellopatta. Az embere meggyilkolt érte egy magas rangú mágust. Ennek fényében nem tartom valószínűnek, hogy visszariadna Underwood meggyilkolásától. Nathaniel körül forogni kezdett a szoba. Az ájulás környékezte. Amit a dzsinn mondott, az leglidércesebb álmait is felülmúlta. – Nem állhatunk itt tétlenül – nyögte ki nagy sokára. – Tennünk kell valamit… – Stimmel. Én megyek, és figyelem a fejleményeket. Te maradj veszteg, légy jó kisfiú, és készülj fel a gyors távozásra. – Nem megyek sehova. Nem futamodom meg. – Nathaniel szinte suttogott. Rémesebbnél rémesebb gondolatok kavarogtak a fejében. Mrs. Underwood… – Megosztok veled egy tapasztalat szülte bölcsességet. Szégyen a futás, de nagyon hasznos, ha az irhádat kell mentened. Ehhez tartsd magad, kishaver, akkor hosszú életed lesz. – Azzal a fiú elfordult, és a raktár ajtajára helyezte tenyerét. Az ajtó fájdalmas reccsenéssel elrepedt a zárnál, és kitárult. – Menj fel a szobádba, és ott várj! Nemsokára követlek, és mondom, hogyan tovább. Ismétlem, készülj fel rá, hogy le kell lépnünk! Azzal a dzsinn elszelelt. Mire Nathaniel kilépett az ajtón, a lépcsőforduló már üres volt. Bartimaeus
28
Elnézést az alkalmatlankodásért, Arthur – szólt Lovelace. Underwood épp belépett a hosszú, sötét ebédlőbe, mikor utolértem – előtte percekig simítgatta a haját és igazgatta a nyakkendőjét a lépcsőfordulóban elhelyezett tükör előtt. Fáradozása jószerével hiábavaló volt: változatlanul zilált és molyrágta benyomást keltett a fiatal mágus mellett Lovelace a körmét nézegetve álldogált a kandallónál, de könnyed testtartása ellenére feszült ridegség áradt belőle. Underwood könnyednek szánt, de fellengzősre sikeredett gesztust tett. – Érezze otthon magát, Lovelace. Elnézést, hogy megvárakoztattam. Foglaljon helyet! Lovelace nem ült le. Szűk szabású, fekete öltönyt és sötétzöld nyakkendőt viselt. Szemüvege visszatükrözte a csillár fényét, és feje minden apró mozdulatára megvillant. Az üveglencse eltakarta a szemét, de alatta jól látható volt a szürke, táskássá duzzadt bőr. – Miért pirul, Underwood? – kérdezte a mágus. – Tessék? Ó, a padláson volt dolgom, és kissé kifulladtam. Miután pókalakban beszöktem az ajtón, diszkréten végigszaladtam a szemöldökfán, majd felmásztam a falon, és megcéloztam a legsötétebb sarkot. Ott aztán sebtében hálót szőttem magam elé, hogy tökéletesítsem álcámat. Erre azért volt szükség, mert láttam, hogy Lovelace magával hozta második síkbeli koboldját. A pimasz vakarcs minden apró résbe és ficakba belebámult a villogó kis szemével. Abba, hogy Lovelace miként találta meg a házat, jobbnak láttam nem belegondolni. Bármily hevesen tagadtam is a dolgot, valóban rám nézve volt terhelő, hogy egyszerre érkezett velem az Underwood–rezidenciára. De ezen ráértem később töprengeni; most az volt a legfontosabb, hogy gyorsan és ügyesen reagáljak a küszöbön álló eseményekre. A kölyök sorsa függött ettől – a kölyök sorsától pedig az enyém. Underwood elhelyezkedett megszokott székében, és mosolyt erőltetett az arcára. – Nos… – szólt. – Biztos, hogy nem akar leülni? – Nem, köszönöm. Underwood hirtelen nyersebb hangnemre váltott. – Akkor legalább szóljon rá a koboldjára, hogy hagyja abba a ficánkolást. Szédülök tőle. Simon Lovelace csettintett egyet a nyelvével. A válla fölött lebegő kobold azonnal mozdulatlanná vált, de ügyelt rá, hogy arca torz kifejezésbe dermedjen, valahol a vigyor és a szájtátás között. Underwood igyekezett nem figyelni rá. – Van még ma néhány elintéznivalóm – szólt. – Hálás lennék, ha közölné, miben segíthetek. Simon Lovelace lassan bólintott. – Néhány nappal ezelőtt – kezdte – lopás áldozata lettem. Távollétemben elvittek a házamból egy meglehetősen praktikus kis tárgyat. Underwood együtt érzően morgott – Ezt őszinte sajnálattal hallom. – Köszönöm. Az említett tárgy különösen a szívemhez nőtt így természetesen szeretném visszakapni. – Hogyne. Gondolja, hogy az ellenállás… – Épp ezzel kapcsolatban kerestem fel magát, Underwood… – Lovelace lassan, óvatosan közelített a lényeghez. Talán még most is remélte, hogy nem kell nyíltan megfogalmaznia a vádat. A mágusok még krízishelyzetben is gondosan megválogatják a szavaikat tudják, hogy az elhamarkodott beszéd bajt hozhat a fejükre. Az öreg azonban nem vette a lapot – Természetesen számíthat a támogatásomra – felelte higgadtan. – Felháborítóak ezek a lopások. Jó ideje tudomásunk van róla, hogy az eltulajdonított mágikus tárgyak megjelennek a feketepiacon, s személyes meggyőződésem, hogy az eladásukból származó bevétel a mágusuralommal szembeni ellenállás anyagi eszközeit gyarapítja. Tegnap tanúi voltunk, miféle botrányos eseményekhez vezethet ez. – Underwood enyhe gúnnyal felvonta szemöldökét. – Viszont meg kell hogy mondjam – folytatta –, meglepődve hallom, hogy magát is meglopták. Az eddigi esetek károsultjai mind – ha szabad így fogalmaznom – viszonylag korlátolt képességű varázslók voltak. A tolvajok sokak szerint fiatalkorúak, sőt, gyerekek. Feltételeztem volna, hogy a maga védelmi rendszere távol tudja tartani őket. – Hát igen… – morogta Lovelace a foga között. – Gondolja, hogy az eset összefügg a Parlamentben történtekkel? – Egy pillanat! – Lovelace felemelte a kezét. – Okom van feltételezni, hogy az am… őőő… szóval, hogy a kérdéses tárgyat nem az úgynevezett Ellenállás, hanem egy varázslótársunk lopatta el. Underwood felvonta a szemöldökét. – Úgy véli? S miért gondolja így? – Attól, hogy ismerem az elkövető kilétét. A Bartimaeus névre hallgat. Szemtelenségéről és csekély intelligenciájáról ismert, közepes rangú dzsinn. Semmi különös, egy féleszű is meg tudja idézni. Mármint egy féleszű varázsló – de nem egy közember. – Ugyanakkor – hangsúlyozta Underwood – annak a Bartimaeusnak mégiscsak sikerült meglopnia magát. – Hibázott! Hagyta, hogy felismerjék! – Lovelace most már nehezen tudta türtőztetni magát. – Nem, nem, igaza van. Valóban sikerült megszöknie. – És vajon ki idézhette meg? A szemüveg megvillant. – Nos, Arthur, épp ezért jöttem magához. A beálló csend első másodpercei azzal teltek, hogy Underwood agysejtjei szorgalmasan keresték a logikai kapcsolatot. Végül rá is találtak. Ezután egyszerre több érzés versengett azért, hogy kiülhessen Underwood arcára, de végül valamennyit félresöpörte a jeges szenvtelenség kifejezése. – Elnézést – szólt szinte suttogva a varázsló. – Mit mondott? Simon Lovelace előredőlt, és az ebédlőasztalra támasztotta két kezét. Kimondottan ápolt körme volt. – Arthur – szólt –, Bartimaeus az utóbbi időben eléggé magára vonta a figyelmet. Például elfogták és a Towerbe zárták, miután szétverte Pinn boltját a Piccadillyn. Underwood eltátotta a száját. – Ő az a dzsinn? De hát… honnan tudja? Nem tudták kiszedni belőle a nevét… És… és ma délután meg is szökött! – Meg bizony. – Hogy miként szöktem meg, arra Lovelace érthető okokból nem tért ki. – De a szökése után – folytatta Lovelace – a nyomozóim… rátaláltak. Követték Bartimaeust Londonon át… egészen idáig.”„ Underwood értetlenkedve rázta a fejét. – Idejött? Ez lehetetlen! – Tíz perccel ezelőtt mérgező füst képében beszállt a háza kéményébe. Meglepi, hogy ezek után azonnal eljöttem visszakérni, ami az enyém? És most, hogy idebent vagyok… – Lovelace felszegte a fejét, mintha egy kellemes illat élvezetének adná át magát. – Igen, érzem az auráját. Itt van a közelben. – De hát… – Nem gondoltam volna, hogy épp maga volt, Arthur. Persze azt tudtam, hogy sóvárog a kincseim után, csak épp úgy hittem, nem elég ügyes
hozzá, hogy megszerezze őket. Az öreg varázsló úgy tátogott, mint egy aranyhal, és rövid artikulátlan hangokat hallatott. Lovelace koboldja egy pillanatra egészen más arckifejezést vett fel, aztán visszatért az eredetihez. Gazdája finoman dobolt ujja hegyével az asztalon. – Erőszakkal is behatolhattam volna a házába, Arthur. Jogom lett volna hozzá. De én a békés megoldások híve vagyok. Egyébként is az a bizonyos tárgy – amint azt maga is tudja – meglehetősen… vitatott darab. Egyikünk sem szeretné, ha híre menne, hogy a házunkban tartjuk, nem igaz? Nos, amennyiben további késlekedés nélkül visszaadja, meggyőződésem, hogy találunk olyan megoldást, ami mindkettőnk számára előnyös. – Lovelace kiegyenesedett, és babrálni kezdte a mandzsettagombját. – Várom a válaszát. Ha Underwood akár egy szót is értett volna abból, amit Lovelace mondott, megmenekülhetett volna. Ha felidézte volna tanítványa csibészségeit, és kiszámolta volna, mennyi egy meg egy, nem lett volna semmi baj. De zavarodottságában csak annyit fogott fel, hogy Lovelace rágalmazza őt, és efölötti felháborodásában felpattant a székről. – Maga felkapaszkodott piperkőc! – harsogta. – Hogy merészel lopással vádolni!? Nincs nálam a holmija! Nem tudok róla, és nem tartok igényt rá! Mi okom lett volna elvenni? Én nem vagyok politikai kalandor, mint maga! Nem merülök el a hatalom és befolyás hajhászásában, mint disznó a pöcegödörben! Nem vagyok alattomos, köpönyegforgató intrikus! De ha az lennék, akkor se magát lopnám meg! Mindenki tudja, hogy a maga csillaga már leáldozott! Magát már nem kell gyengíteni, Lovelace. Nem, a nyomozói tévedtek – vagy még inkább hazudtak magának. Bartimaeus nincs itt. Semmit se tudok a bűntetteiről. És a kacatja nincs a házamban! Miközben Underwood beszélt, Simon Lovelace arcára mintha sötét árnyék borult volna – pedig a lámpafény még mindig ott csillogott a szemüvegén. A kifakadás végén lassan megcsóválta a fejét. – Ne legyen bolond, Arthur – szólt. – Az informátoraim nem hazudnak. Nagy erejű lények, és alázatosan szolgálnak engem. Az öreg dacosan előreszegezte a szakállát. – Takarodjon a házamból! – Bizonyára nem kell részleteznem, milyen eszközök állnak rendelkezésemre – folytatta Lovelace. – De ha hajlandó lehiggadni, még elkerülhetjük a botrányt. – Nincs mondanivalóm. A vádja alaptalan. – Hát jó… Simon Lovelace Csettintett egyet. A kobold azonnal megelevenedett, leszállt a mahagóni ebédlőasztalra, s ott grimaszolva nyújtózott egyet. A farka végén dagadni kezdett egy gumó, és fűrészes élű fullánk bukkant elő belőle. A kobold álmodozó képpel leült a tomporára. Megpörgette a farkát, és a fullánkot beleszúrta a fényes asztallapba. Az úgy szaladt bele a fába, mint kés a vajba. A kobold elindult előre az asztalon, miáltal farok fullánkja keresztben kettéfűrészelte az asztallapot. Underwood szeme kidülledt. Lovelace szelíd mosollyal nézett rá. – Családi örökség, Arthur? – kérdezte. – Sejtettem. A kobold már majdnem átért az asztal túlsó szélére, amikor váratlanul bekopogott valaki. Mindkét férfi az ajtó felé fordult. A kobold megtorpant. Kinyílt az ajtó, és Mrs. Underwood lépett be rajta, tálcával a kezében. – íme a tea – szólt. – Egy kis kekszet is hoztam. Ez Arthur kedvenc csemegéje, Mr. Lovelace. Csak leteszem ide, rendben? A két mágus és a kobold szótlanul figyelte az asztalhoz lépő asszonyt. Mrs. Underwood óvatosan letette a nehéz tálcát az át fűrészelt rész és az asztal Underwood felé eső vége közé. Lerakott róla egy nagy porcelán teáskannát (ami elől a láthatatlan koboldnak félre kellett ugrania), két csészét, két csészealjat, két tányért egy tál kekszet és számos darabot a legszebb evőeszközkészletéből. A meggyengült asztal finoman nyikorgott a súly alatt. Mrs. Underwood ezután ismét felemelte a tálcát, és rámosolygott a vendégre. – Tessék, fogyasszon bátran, Mr. Lovelace. Rossz nézni, hogy milyen sovány. Lovelace az unszolásnak eleget téve elvett egy kekszet a tálról. Az asztallap megmozdult. Az asszony erőtlenül mosolygott. – Úgy ni. Ha elfogy a tea, főzök még. Azzal megfordult, és a tálcával a hóna alatt kisietett. A két férfi és a kobold némán követte tekintetével. Az ajtó becsukódott. A mágusok és a kobold egyszerre fordultak az asztal felé. A fa épen maradt, vékony sávja hangos reccsenéssel megadta magát, és az asztal vége a teáskannával, a csészékkel, a tányérokkal, a kekszes tállal és a legszebb evőeszközkészlet számos darabjával együtt a padlón kötött ki. A kobold idejében felröppent, és átrepült a kandallópárkányra, a szárított virágok mellé. Ezután néhány másodpercig megint csend volt. Lovelace a törmelék halomra dobta a kezében tartott kekszet. – Amit ezzel a faasztallal tettem, Arthur, azt egy fafejjel is meg tudom csinálni – mondta. Arthur Underwood ránézett a fiatal mágusra, és tompán így szólt: –A legjobb teáskannám volt. Ezután három rövid, éles füttyentést hallatott. Válaszul mély, morajló hang zendült, és a kandalló előtti kőlapokból kiemelkedett egy kék arcú, izmos óriáskobold. Underwood intett egyet, és megint füttyentett. Az óriáskobold elrugaszkodott a kőről, a levegőben megfordult, és rávetette magát a száraz virág mögé bújt kis koboldra. Ujjatlan mancsaival felkapta és szorongatni, gyúrni kezdte a szellemecskét, mit sem törődve annak hadonászó fűrészes fullánkjával. A kis kobold eltorzult, teste alakját vesztette, s néhány másodperc alatt farkastól, fullánkostól sárga péppé változott. Az óriáskobold csinos golyót formált a pépből, azt a levegőbe pöccintette, kitátott szájával elkapta és lenyelte. Underwood ismét Lovelacehez fordult, aki összeszorított szájjal nézte végig a jelenetet. El kell ismernem, a vén bohóc meglepett – jobb műsort mutatott be, mint vártam. A dresszírozott kobold megidézése azonban kimerítette. Verejtékcseppek gyöngyöztek a tarkóján. Ezzel Lovelace is tisztában volt. – Kap még egy utolsó esélyt – förmedt rá Underwoodra. – Adja vissza, ami az enyém, különben durvább eszközökhöz nyúlok. Vezessen a dolgozószobájába! – Soha! – Underwood elkábult a megerőltetéstől és a dühtől, s nem volt hajlandó meghallani a józan ész szavát. – Akkor ezt nézze meg! Lovelace hátrasimította olajozott haját, és elmorgott néhány szót. Remegés futott végig az ebédlőn; az összes berendezési tárgy vibrálni kezdett, majd a hosszúkás helyiséget lezáró fal megmozdult, eltávolodott, mígnem végül elnyelte a messzeség. A helyén beláthatatlanul hosszú folyosó tűnt elő. Underwood elkerekedett szemmel nézte a varázslatot. Messze a folyosón egy alak bukkant fel; nagy sebességgel elindult felénk, egyre nőtt és nőtt, de nem szaladt, hanem lebegett – a lába ugyanis mozdulatlan volt. Underwoodnak elakadt a lélegzete. Hátratántorodott, és nekiment a székének. Meg tudtam érteni a reakcióját Ismertem a közelgő kolosszust, sakálfejestől, mindenestől. –Állj! – Underwood arca viaszsápadt volt. Meg kellett kapaszkodnia a székében, hogy ne rogyjon össze. – Mit mondott? – Lovelace a föléhez emelte kezét. – Nem értettem.
– Állj! Rendben, maga nyert! Megmutatom a dolgozószobámat! Csak küldje el! Az alak egyre nőtt. Underwood rettegve lekuporodott a földre. Az óriáskobold bűnbánó képpel visszasüllyedt a kőlapok alá. Én is mocorogni kezdtem a sarokban, és azon töprengtem, mihez kezdek majd, ha Dzsabor megérkezik a helyiségbe. Aztán Lovelace hirtelen intett egyet A végtelen folyosó a közeledő alakkal együtt eltűnt, és visszatért a fal, a közepén Underwood mosolygó nagymamájának megsárgult fényképével. Az öreg varázsló teáskészletének romjai mellett térdepelt. Olyan vadul remegett a lába, hogy alig tudott felállni. – Merre van a dolgozószobája, Arthur? – kérdezte Simon Lovelace. Nathaniel
29 N
athaniel ott állt egyedül a lépcsőfordulóban, és úgy markolta a korlátot, mintha attól félne, hogy leesik. Lentről, az ebédlőből hangok szűrődtek fel hozzá, néha halkabban, néha hangosabban – de ő semmit sem hallott belőlük. A fejében dübörgő páni félelem minden külső zajt elnyomott. Csak egy rossz varázsló van: a tehetetlen. És mi a tehetetlenség? Az események fölötti uralom hiánya. Az elmúlt pár nap alatt sikerült teljesen elvesztenie az uralmát az események fölött Először is Bartimaeus megtudta az igazi nevét. Ezt még orvosolni tudta a szelencével, de megkönnyebbülése nem tartott sokáig. Kudarcok és katasztrófák sorozata következett. Bartimaeust elfogták, Underwood leleplezte titkos tevékenységét és máguspályafutása véget ért, mielőtt még elkezdődött volna. A tetejébe már a démon se engedelmeskedik neki, és Lovelace bent van a házban. Ő pedig csak áll és bámul, képtelen feltartóztatni az eseményeket, amelyeket ő maga indított el. Tehetetlen…. Csüggedt mélázásából halk zaj zökkentette ki: a csendesen dudorászó Mrs. Underwood keltette, ahogy a konyhából az előtéren át az ebédlő felé tartott. Teát vitt; Nathaniel hallotta a porcelán finom csengését a tálcán. Utána kopogtatás következett, majd további edénycsörgés, azután csend lett. Nathaniel egy szempillantás alatt elfelejtette saját sanyarú sorsát. Mrs. Underwood veszélyben van. Az ellenség behatolt a házba. Lovelace nyilván perceken belül rábeszéli vagy rákényszeríti Underwoodot, hogy nyissa meg előtte a dolgozószobát. Megtalálják az amulettet, és akkor… mit fog tenni Lovelace Mr. Underwooddal – vagy a feleségével? Bartimaeus azt mondta, várjon odafent, és készüljön fel a legrosszabbra. De Nathanielnek elege volt már a tétlenségből. Úgy érezte, még nem kell feladnia. A helyzet szinte kilátástalan, de még nem teljesen az. A varázslók az ebédlőben vannak. Underwood dolgozószobája üres. Belopózik, és kihozza az amulettet. Talán még el lehet rejteni valahova, bármit mond is Bartimaeus. Zajtalan léptekkel, fürgén leosont a középső emeletre, ahol mestere dolgozószobája és laboratóriumai voltak. A földszintről érkező hangok most felerősödtek; mintha Underwood kiabált volna. Sietnie kellett. Átszaladt néhány szobán, és hamarosan megérkezett az ajtóhoz, ami mögött a dolgozószobához vezető lépcső indult. Ott megállt egy pillanatra. Utoljára hatéves korában járt itt. Ködös, régi emlékek rohanták meg; beleborzongott, de aztán megrázta magát, és továbbindult. A lépcső aljába érve megtorpant. Underwood dolgozószobájának ajtaján ott virított az ötágú, piros csillag. Nathaniel hangosan felnyögött. Elég képzett volt ahhoz, hogy felismerjen egy tűzártást; tudta, hogy elég csak hozzáérnie az ajtóhoz, és a varázslat szénné égeti. Mágikus védelem nélkül nem mehetett tovább, a védelemhez pedig gondos előkészítés, pentagram, szellemidézés kellett… Minderre nem volt ideje. Tehetetlen volt! Megint csak tehetetlen! Elkeseredett dühében belebokszolt a falba. Valahonnan a ház egy távoli pontja felől olyan zaj szűrődött hozzá, ami akár rémült kiáltás is lehetett. Sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn. Már menet közben hallotta, hogy odalent nyílik az ebédlő ajtaja, majd lépések zaja visszhangzott az előtérben. Jönnek. Mrs. Underwood izgatott, aggódó hangja fájdalmasan hasított Nathaniel szívébe: – Valami baj van, Arthur? Tompa, fásult, szinte felismerhetetlen hang válaszolt: – Nem, nem, csak megmutatok valamit Mr. Lovelacenek a dolgozószobámban. Köszönöm, nincs szükségünk semmire. Elindultak felfelé a lépcsőn. Nathanielt kínzó tanácstalanság gyötörte. Mit csináljon? Mikor már–már meglátták, beugrott a legközelebbi ajtón, behajtotta maga mögött, és zihálva kilesett a résen. Lassú menet haladt el a szeme előtt. Mr. Underwood ment elöl; haja és ruházata zilált volt, tekintete zaklatott, háta görnyedt, mintha nagy súlyt cipelne. A nyomában Simon Lovelace haladt; szeme lencsék mögé rejtve, szája penge vékony, egyenes vonal. Őmögötte pedig egy pók szaladt a falra vetülő árnyak rejtekében. A menet eltűnt a dolgozószoba irányában. Nathaniel hátrahúzódott az ajtóréstől. Szédült, kavargott a gyomra a bűntudattól és a félelemtől. Underwood arca… Hiába viszolygott mesterétől, hiába érzett megvetést iránta, az, hogy ilyen állapotban látta őt, szemben állt mindennel, amit tanult. Igen, Underwood gyenge, egy gyáva senki; igen, mindig is utálatosan bánt vele. De akkor is miniszter, a kormány háromszáz miniszterének egyike. És nem ő lopta el az amulettet. A tettes ő, Nathaniel. Az ajkába harapott. Lovelace bűnöző. Ki tudja, mire képes? Hadd szenvedjen csak Underwood. Megérdemli. Nem állt ki mellette, kirúgta Miss Lutyenst… Bűnhődjön meg érte! Végül is épp azért rejtette a dolgozószobába az amulettet, hogy ő maga biztonságban legyen, ha Lovelace felbukkan. Nem avatkozik be, várni fog, ahogy a dzsinn mondta. Felkészül a menekülésre… A tenyerébe temette arcát, fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Nem futhat el. Nem bujkálhat. Nem követheti egy ravasz és álnok démon tanácsát. A menekülés, a bujkálás nem mágushoz méltó magatartás. Ha most magára hagyja mesterét Lovelace–szel szemben, hogy fog ezentúl a tükörbe nézni? Ha a mestere szenved, Mrs. Underwood is szenvedni fog, azt pedig nem tudná elviselni. Nem, nincs menekvés. Most, hogy a helyzet valóban kritikussá vált, meglepetten és rémülten döbbent rá, hogy cselekednie kell. Közbe kell lépnie, nem törődve a következményekkel. Még a gondolatától is rosszullét fogta el annak, amit tenni készült. Mégis megtette, apránként, lépésről lépésre vonszolva magát. Kiment az ajtón, végigbotorkált a lépcsőfordulón… lassan, nehezen lement a lépcsőn… A józan esze minden lépésnél üvöltve biztatta, hogy forduljon vissza, és meneküljön, de ő kitartott. Ha megfutamodik, Mrs. Underwoodot hagyja cserben. Igen, bemegy, és elmondja az igazságot, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Az ajtó félig nyitva állt, a tüzes ártás feketén ásított. Sárga fény áradt ki a dolgozószobából. Nathaniel megállt a küszöbön. Az agya beszüntette működését. Nem fogta fel, mire készül.
Meglökte az ajtót, belépett a helyiségbe – és tanúja lett a felfedezés pillanatának. Lovelace és Underwood egy faliszekrény előtt álltak, hátukat fordítva Nathaniel felé. A szekrény kétszárnyú ajtaja tárva nyitva állt. Nathaniel látta, amint Lovelace egy vadászó macska mohóságával előrehajolt, kinyújtotta a kezét, és félrelökött valamit a szekrényben. Utána diadalittasan felkiáltott, majd lassan megfordult, és kezét Underwood falfehér arca elé emelte. Nathaniel magába roskadtan nézte a jelenetet Milyen kicsiny volt a szamarkandi amulett… Milyen jelentéktelennek tűnt, ahogy vékony aranyláncán ott lógott Lovelace ujjai között. Finoman lengett, selymesen csillogott a tompa fényben. Lovelace elmosolyodott. – Lám, lám, mit találtam. Underwood zavartan, hitetlenkedve rázta a fejét Arca néhány másodperc alatt éveket öregedett. – Nem – suttogta. – Ez csapda… kompromittálni akar engem… Lovelace még csak rá se nézett. Áhított kincsével volt elfoglalva. – El se tudom képzelni, mihez akart kezdeni ezzel – szólt. – Hisz bizonyára már attól kimerült, hogy megidézte Bartimaeust. – Csak ismételni tudom – válaszolta erőtlenül Underwood –, nem tudok Bartimaeusról, és nem tudok erről a tárgyról. Nem tudom, hogy került ide. Most egy újabb hang ütötte meg Nathaniel fülét. Egy vékony, remegő hang: a sajátja. – Igazat mond. Én loptam el. Velem kell elszámolnia. A kijelentést követő csönd majdnem öt másodpercig tartott. Mindkét mágus megpördült a tengelye körül, és döbbenten meredt Nathanielre. Mr. Underwood szemöldöke felszaladt, leereszkedett, majd megint felszaladt, tükrözve leírhatatlan elképedését. Lovelace értetlenkedve ráncolta a homlokát. Nathaniel a szünetet kihasználva közelebb lépett a két varázslóhoz. – Én voltam – ismételte, immár valamivel határozottabb hangon. – Neki semmi köze hozzá, nem tudott róla. Hagyja őt békén. Underwood szaporán pislogott, és a fejét rázta. Nem akart hinni se a szemének, se a fülének. Lovelace mozdulatlan maradt, tekintetét Nathanielre szegezte. A szamarkandi amulett könnyedén lengett az ujjai között. Nathaniel megköszörülte kiszáradt torkát. Találgatni se mert, hogy most mi lesz. A beismerésen túl nem tervezett. A szolgája ott rejtőzik valahol a helyiségben, tehát nem teljesen védtelen. Remélte, hogy ha szükség lesz rá, Bartimaeus a segítségére siet. Mesterének végül újra megjött a hangja. – Miket hordasz itt össze, te féleszű? Fogalmad sincs, miről beszélgetünk. Takarodj kifelé innen! – Aztán eszébe jutott valami. – Várj csak… Hogy jutottál ki a raktárból? A mellette álló Lovelace szája most rángatózó mosolyra húzódott. A mágus halkan nevetett. – Egy pillanat, Arthur! Ne ítéljen elhamarkodottan. Egy múló pillanatra visszatért Underwood ingerült konoksága. – Ne nevettesse ki magát! Ez a vakarcs nem lehet a tettes! Hatástalanítania kellett volna a tűzártásomat, hogy a maga védelmi rendszeréről ne is beszéljek. – És meg kellett idéznie egy tizennegyedik szintű dzsinnt – dörmögte Lovelace. – Úgy van. Még a feltételezés is absz… – Underwoodnak elakadt a szava. Szemében a rádöbbenés fénye gyúlt. – Várjunk… talán… Lehetséges volna? Elmondom, Lovelace, hogy épp ma kaptam rajta a kölyköt szellemidéző felszereléssel és egy megrajzolt Adelbrand–pentagrammal a szobájában. Haladó szintű könyvek is voltak nála – például a Ptolemaiosz szája. Feltételeztem, hogy kudarcot vallott, hogy képességein felül ambiciózus volt… De mi van, ha tévedtem? Simon Lovelace hallgatott. Szemét egy pillanatra se vette le Nathanielről. – És egy órával ezelőtt – folytatta Underwood – tetten értem, amint kémkedett utánam. Látóüveget használt, pedig tőlem nem kapott olyat. Ha erre képes volt ki tudja, miféle gazemberségekkel próbálkozott még? – De mégis… – susogta Lovelace –, mi oka lett volna meglopni engem? Underwood viselkedése arról árulkodott, hogy nem ismerte fel az amulettet. Nathaniel rájött, hogy ez a tudatlanság megmentheti az életét. Vajon Lovelace elhiszi–e ugyanezt róla, Nathanielről is? Gyorsan beszélni kezdett, olyan gyermekien és ártatlanul, ahogy csak tudott. – Viccnek szántam a dolgot, uram. Vissza akartam vágni, amiért ön tavaly megvert. Megkértem a démont, hogy hozzon el öntől valamit. Bármit, amit talál. És amit ellop, azt meg akartam tartani, amíg nagyobb nem leszek, és… amíg rá nem jövök, hogy mi az, és mire lehet használni. Remélem, nem értékes ez a tárgy. Bocsánatot kérek, amiért kellemetlenséget okoztam önnek… Nathaniel bizonytalanul elhallgatott. Tisztában volt vele, milyen gyenge a meséje. Lovelace pedig csak nézte őt üres, kifejezéstelen arccal. A mestere azonban most már hitt neki, és fékezhetetlen dühvel támadt rá. – Ez volt az utolsó csepp a pohárban, Mandrake! – üvöltötte. – Ezért bíróság elé állítalak! Még ha meg is úszód a börtönt, megfosztanak tanonci rangodtól, és az utcára kerülsz! Kitagadlak! Semmilyen munkát nem fogsz kapni! Koldus leszel a közemberek között! – Értem, uram. Jöjjön bármi, csak Lovelace menjen el. – Bocsánatkéréssel tartozom, Lovelace. – Underwood kihúzta magát, és kidüllesztette a mellét. – Mindkettőnket kellemetlenség ért – engem elárult a kölyök, magától pedig ellopott egy értékes tárgyat, ezt az amulettet… – Rápillantott a Lovelace ujjai között fityegő kicsiny, ovális aranymedálra, és ebben a lesújtó, végzetes pillanatban rádöbbent, hogy mi az. Fogai között kurtán, szisszenve áramlott be a levegő. Jelentéktelen zaj volt ez, de Nathaniel tisztán hallotta. Lovelace még mindig nem mozdult. Underwood arcából az utolsó cseppig kiszaladt a vér. Rémülten Lovelacere kapta pillantását, hogy megnézze, észre–vett–e valamit a fiatal mágus. Nathaniel ugyanígy tett. A fülében dübörgő szívdobogáson át hallotta, amint mestere folytatni igyekszik monológját: –… és… és méltó büntetésben fogjuk részesíteni. Átkozni fogja a napot, amikor… Lovelace felemelte a kezét. Underwood azonnal elhallgatott. – Nos, John Mandrake – szólalt meg Lovelace –, majdhogynem ámulatba ejtesz. Valóban kellemetlenséget okoztál nekem – nehéz napokat éltem át miattad. De lám, visszaszereztem, ami az enyém, így most már minden rendben van. Kérlek, ne kérj bocsánatot. Megidézni egy olyan dzsinnt, mint Bartimaeus, a te korodban nem kis teljesítmény. Hogy hosszú napokon át az irányításod alatt tudtad tartani, az még meglepőbb. Komoly nehézségeket okoztál nekem, ami keveseknek sikerül. Hogy Underwoodot lóvá tetted, az már kevésbé rendkívüli dolog. Összességében nagyon ügyes voltál. Épp csak a legvégén vallottál kudarcot. Mi ütött beléd, hogy képes voltál mindent bevallani? Lehet, hogy elintéztem volna a dolgot Underwooddal, és téged békén hagytalak volna. – Lovelace halkan, józan szenvtelenséggel beszélt. Underwood közbe akart szólni, de Lovelace leintette. – Hallgasson. Kíváncsi vagyok a gyerek magyarázatára. – Azért jelentkeztem, mert nem ő a bűnös – felelte fásultan Nathaniel. – Neki semmi köze az egészhez. Az ön ellenfele én voltam, akár tudta, akár nem. Mr. Underwoodot hagyja ki a dologból. Ezért jöttem ide – Tette tökéletes hiábavalóságának súlya ólomként nehezedett a mellkasára. Lovelace kedélyesen nevetgélt.
– Így képzeli el egy gyermek a tisztességet – mondta. – Sejtettem, hogy erről van szó. A régi jó romantikus becsületideál. A hősies ostobaság. Ki tanított rá, hogy így viselkedj? Nem Underwood, abban biztos vagyok. – Azért loptam meg önt, mert bántott engem – folytatta konokul Nathaniel. – Bosszút akartam állni. Ennyi az egész. Büntessen meg érte, ha akar, nem fogok védekezni. A büszke beletörődés álarca mögött éledő remény rejtőzött. Talán Lovelace nem vette észre, hogy felismerték az amulettet. Talán kiszab valamilyen jelképes büntetést, és elmegy. Underwood szemlátomást ugyanebben reménykedett. Mohón megragadta Lovelace karját. – Hallhatta, Simon, én teljesen ártatlan vagyok az ügyben. Az egész ennek a komisz, alattomos kölyöknek a műve. Tegyen vele belátása szerint. Döntse el, milyen büntetést érdemel. Szabad kezet adok magának. Lovelace kiszabadította a karját. – Köszönöm, Underwood. Rövidesen sor kerítek a fiú megbüntetésére. – Helyes. – De előbb megszabadulok magától. – Mi…? – Underwood egy másodpercre megdermedt, aztán megiramodott, és korához képest meglepő fürgeséggel a nyitott ajtó felé szaladt. Épp mikor elhaladt Nathaniel mellett, egy semmiből támadt széllökés becsapta az ajtót. Underwood kétségbeesetten rázta, rángatta a kilincset, de az nem működött. Underwood rémült hördüléssel megfordult. Ő és Nathaniel most szemtől szemben álltak a helyiség túl végében ácsorgó Lovelace–szel. Nathanielnek remegett a térde. Kapkodó tekintettel kereste Bartimaeust, de a pók nem volt sehol. Lovelace végtelen óvatossággal két kezébe fogta az amulett láncát, és a nyakába akasztotta a bűvös ékszert. – Nem vagyok teljesen ostoba, John – szólt. – Lehetséges, hogy valóban nem tudod, mi ez, de bizonyára megérted, hogy nem vállalhatok felesleges kockázatot. Szegény Arthur pedig nyilvánvalóan mindent tud. Underwood erre két kézzel nyakon ragadta Nathanielt. A hangja rekedt volt a rettegéstől. – Igen, de én nem fogok beszélni! Megbízhat bennem, Lovelace! Felőlem örökre a magáé lehet az amulett! De ezt a minden lében kanál kölyköt el kell hallgattatni, mielőtt eljár a szája! Végezzen vele most rögtön, akkor nem lesz több gondunk vele! – Körmét Nathaniel nyakába fúrta, és eltaszította magától a fiút. Nathaniel felkiáltott fájdalmában. Lovelace arcán gúnyos vigyor terült szét. – A tanítványáért aggódó mester! Meg vagyok hatva. Látod, John, Underwood meg én még utoljára bepillantást engedünk neked a mágusélet titkaiba. Ebből talán megérted, miért volt hiba bevallanod a bűnödet. Bedőltél a propagandának, elhitted, hogy az eszményi varázsló erkölcsös, mindig felelősséget vállal a tetteiért. Nos, ilyen mágus nem létezik. Nincs becsület, nincs tisztesség, nincs igazság. A varázsló csak a saját érdekeit nézi, és megragad minden kínálkozó alkalmat az előrejutásra. Ha gyenge, kerüli a veszélyt. (Ezért nem viszik sokra a másodrendűek ebben a rendszerben. Arthur sokat mesélhetne erről, nem igaz, Underwood?) De ha erős, akkor támad. Mit gondolsz, Rupert Devereaux hogy jutott hatalomra? A mestere puccsot hajtott végre, megölte az előző miniszterelnököt, és Rupert örökölte a címet. Ilyen egyszerű a történet. És ilyen egyszerű minden történet. Mikor a jövő héten használni fogom az amulettet, olyan nemes hagyományt követek, ami Gladstone koráig nyúlik vissza. – A szemüveg megvillant, és felemelkedett egy kéz, intésre készen. – Talán vigasztalásodra szolgál, ha elmondom: már az érkezésed előtt eltökéltem, hogy megölöm a ház minden lakóját. Semmit nem bízhatok a véletlenre. Ostoba önfeláldozásod tehát végeredményben semmin nem változtatott. Nathaniel agyában felvillant a konyhában tevékenykedő Mrs. Underwood képe. Könny szökött a szemébe. – Könyörgök… – Gyenge vagy, fiam, akárcsak a mestered. – Lovelace tapsolt egyet. A dolgozószobában minden fény kihunyt. A padlón remegés futott végig. Nathaniel érezte, hogy valami megjelent a helyiség távoli sarkában, de nem mert odanézni – a félelem megbénította. A mellette álló Underwood elmotyogta egy védőbűbáj varázsigéjét. Energiaelnyelő szálak fénylő, zöld hálója emelkedett ki a padlóból és burkolta be a testét. Nathaniel a hálón kívül rekedt, védtelenül. – Mester! Ebben a pillanatban egy beomló bányavájat robaját idéző hang remegtette meg a szobát: – Mit kívánsz? Lovelace hangja: – Öld meg ezeket itt, és minden élőt, aki csak az épületben találsz. Égesd porig a házat! Underwood felüvöltött. –A kölyköt vidd! Irgalmazz nekem! A rettegéstől megsokszorozódott erővel megtaszította Nathanielt, aki hasra esett, és elnyúlt a földön. Könnyeinek függönye elvakította; megpróbált felállni, de semmi más nem volt a fejében, csak saját tehetetlen kiszolgáltatottságának bénító tudata. Kitátotta száját, hogy ordítson, de két karmos láb elszorította a torkát. Bartimaeus
30 U
nderwood íróasztaláé volt az érdem. Dzsabor a túloldalán testesült meg, s vagy három másodpercébe került, mire szétverte a régimódi, robusztus bútordarabot, és átgázolt rajta. Ennyi idő elég is volt nekem a közbelépésre. Mindeddig a plafon egyik repedésében rejtőztem, a mennyezeti lámpa ernyője fölött. Most leugrottam, közben átalakultam vízköpő szörnnyé, és gazdám testén landoltam. Habozás nélkül nyakon ragadtam őt, s mivel Dzsabor elállta az utat az ablak felé, az ajtó irányába indultam vele. Mindezt jószerével feltűnés nélkül hajthattam végre, a mágusok ugyanis ezalatt mással voltak elfoglalva. Underwood védőhálója mögül kék tűzvillámot küldött Lovelace felé. A lángcsóva becsapódott a varázsló mellkasába, de rögtön el is enyészett. A szamarkandi amulett elnyelte pusztító energiáját. A fiúval a hónom alatt kirontottam az ajtón, és elindultam felfelé az egyenes lépcsősoron. Még nem értem el a tetejét, amikor egy iszonyatos robbanás hátba taszított, és egy távoli falnak repített minket. Megszédültem a becsapódástól. Miközben ott feküdtem félájultan, fülsiketítő robajok sorozata remegtette meg a házat. Meglehet, hogy Dzsabor kissé túlbuzgó volt: a zajból ítélve beszakadt alatta a dolgozószoba födémje. Sietve rendbe szedtem az esszenciámat, és felpattantam, de akár hiszed, akár nem, a hígagyú kölyök addigra lelépett. Ott szaladt a lépcsőfordulón, és már ment is lefelé.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Nem megmondtam neki, hogy maradjon veszteg? Ehhez képest egyenesen Lovelace karjaiba sétált, kockára téve mindkettőnk életét. Most pedig újra megindult, nagy valószínűséggel pont oda, ahol Dzsabor végezte áldatlan tevékenységét. Az rendben van, hogy hanyatt–homlok rohanunk, de azért nem mindegy, hogy merre. Széttártam a szárnyamat, és dühöngve követtem a kölyköt. A menekülés második aranyszabálya: igyekezz csendben maradni. Mikor a kölyök leért a földszintre, ezt a hírt úgy adta a világ tudtára, hogy elüvöltötte magát: –Mrs. Underwood! Mrs. Underwood! Merre van? Zengett a ház a hangjától, ami nem volt kis teljesítmény az egyéb robajok mellett. Az égre emeltem tekintetemet, és leszaladtam az utolsó lépcsősoron. Az előteret addigra már félig–meddig betöltötte a gomolygó füst. A folyosóról táncoló piros fény szűrődött ki. A fiú előttem járt – s láttam, hogy egyenesen a tűz felé megy. – Mrs. Underwood! Messze, a gomolygó füstben megmozdult valami. Nyaldosó lángnyelvek barikádja mögött egy alak kuporgott a sarokban. A fiú is észrevette, és felé támolygott. Karmaimat kimeresztve begyorsítottam. – Mrs. Underwood, jól… Az alak felállt és kihúzta magát. Sakálfeje volt. A kölyök kiáltásra nyitotta a száját, de mivel abban a pillanatban utolértem, és derékon ragadtam, beérte egy nyikkanással. – Én vagyok az, te ütődött! – Vonszolni kezdtem őt a lépcső felé. – Ez meg akar ölni! Te is a mestered sorsára akarsz jutni!? A kölyök arca mintha kővé vált volna. Szavaim szemlátomást sokkolták őt. Azt hiszem, addig a pillanatig nem fogta fel, mi történik körülötte, hiába kezdődött az orra előtt a dolog. Nos, én szívesen felvilágosítottam: legfőbb ideje volt, hogy szembesüljön tettei következményeivel. Dzsabor átkelt a tűzfüggönyön, és utánunk indult a folyosón. A bőre úgy fénylett, mintha beolajozták volna; tükröződtek rajta a táncoló lángnyelvek. Újra nekivágtunk a lépcsőnek. Vonszolnom kellett Nathanielt, aki mintha megbénult volna. – Felfelé menekülünk! – recsegtem. – Ez sorház. A tetőkön elfuthatunk. –A mesterem… – motyogta Nathaniel. – Meghalt – tájékoztattam, s a pontosság kedvéért hozzátettem: – Valószínűleg egészben lenyelték. – De Mrs. Underwood… – Nyilván követte a férjét. Nem segíthetsz rajta. És ekkor, bármily hihetetlen, az ostoba kölyök rugdosni és hadonászni kezdett. – Nem! – kiabálta. – Én sodortam veszélybe őt! Meg kell keresnem! Úgy ficánkolt, mint egy angolna, és sikerült is kicsúsznia á karmaim közül. Még egy másodperc, és átugrott volna a korláton, egyenesen Dzsabor tárt karjaiba. Káromkodtam egy kacifántosát, fülcimpán ragadtam a kölyköt, és húzni kezdtem felfelé a lépcsőn. – Ne hadonássz! – szóltam rá. – Elég volt mára a felesleges gesztusokból! – Mrs. Underwood… – Nem akarná, hogy te is meghalj – tippeltem. – Igen, te tehetsz mindenről, de… öhm, ne vádold magad. Az élet az élőké, és ööö… Jaj, mit tudom én! – Kifogytam az ötletekből. Talán bölcs szavaim hatására, talán nem, a kölyök mindenesetre abbahagyta a kapálózást. Karommal átkulcsoltam a nyakát, úgy húztam felfelé a lépcsőn, félig repülve, félig futva, amilyen gyorsan csak bírtam. Felértünk a másodikra, és folytattuk utunkat a padlásszoba felé. Közvetlenül alattunk már recsegett–roskadozott a lépcső Dzsabor talpa alatt. Mire a tetőtérbe értünk, gazdám már összeszedte magát annyira, hogy majdnem önállóan tudott tántorogni így aztán – akár egy páros zsákban futó verseny utolsó helyezettjei, akiket a közönség együtt érzően megtapsol – élve és sértetlenül megérkeztünk a padlásszobába. Ami szerintem elég szép teljesítmény volt. – Az ablakhoz! – biztattam gazdámat. – Ki kell másznunk a tetőre! Odavonszoltam Nathanielt, és kinyitottam a tetőablakot. Hideg levegő csapott az arcunkba. Kiröppentem a nyíláson, lekuporodtam a tetőre, és bedugtam a kezem az ablakon. – Gyerünk! Kihúzlak! Végtelen megrökönyödésemre az ördögi kölyök habozott. Aztán megfordult, elvonszolta magát az egyik sarokba, lehajolt, és felemelt valamit. A látóüvegét! Te jó ég! Ott liheg a sarkában a sakálfejű halál, és ő képes időt veszíteni emiatt!? Azután visszatámolygott az ablakhoz. Az arca még mindig merev és kifejezéstelen volt. Dzsabornak egyetlen dicséretreméltó tulajdonsága van: hogy lassú. Időbe tellett, mire leküzdte a lépcső jelentette akadályt. Hasonló felállás mellett Fakarl elénk vágott volna, s mire mi odaérünk, becsukta és lelakatolta volna a tetőablakot, sőt, talán egy szép új redőnyt is szerelt volna rá. Gazdám azonban olyan kába és erőtlen volt, hogy mire kartávolságba ért, Dzsabor már felbukkant a lépcső tetején. Teste tűz– és szikraesőt szórt, mindent lángra lobbantva maga körül. Mikor megpillantotta a fiút, felemelte a kezét, előrelépett… És gyönyörűen beverte a fejét az alacsony ajtóba. Megkaptam azt a másodpercet, amire szükségem volt Lábbal kapaszkodva, akár egy gibbon, belendültem a tetőablakon, megragadtam a kölyköt a hóna alatt, vele együtt visszalendültem, és nyomban el is ugrottam az ablaknyílás elől. Abban a szempillantásban, mikor a hátunk a tetőcserépnek ütközött, lángcsóva lövellt ki a tetőablakon, és az egész ház megremegett. Ha rajta múlt volna, a kölyök reggelig ott hever és bámulja a csillagokat. Gondolom, sokkos állapotban volt. Lehet, hogy még sose próbálták megölni. Ezzel szemben az én reakcióimat évezredes gyakorlat tökéletesítette: egy szempillantás alatt felpattantam, felnyaláboltam a kölyköt, és már csattogtam is vele a lejtős tetőn, erős karmaimmal a cserepekbe kapaszkodva. A legközelebbi kémény rejtekét választottam ki első megállónak. Odaérve ledobtam a kölyköt, és kilestem abba az irányba, amerről jöttünk. A házbeli infernó megtette hatását: a tetőcserepek elrepedtek, kiugrottak a helyükből, és a réseken lángnyelvek csaptak az ég felé. Valahol odalent recsegve megroskadt néhány födémgerenda. A tetőablaknál mozgást észleltem: egy hatalmas fekete madár emelkedett ki a tűzből. Leszállt a tetőgerincre, majd alakot váltott. Dzsabor szemét meresztve nézett körül. Lebuktam a kémény mögé, és felmértem a menekülési útvonalat. Lovelace többi szolgájának nyoma se volt: nem láttam se dzsinnt, se őrgömböket. A mágus talán úgy vélte, hogy az amulett birtokában már nem lesz szüksége rájuk, Dzsabor egyedül is elintézi, amit kell. Az utcabeli házak összefüggő sort alkottak, szép hosszú utat biztosítva nekünk a háztetőkön. Baloldalt a tetősor sötét polc módjára nyúlt el a lámpafényben fürdő utca mentén. Jobboldalt a tetők a nagyra nőtt fákkal és bokrokkal teli, homályba borult kertekre néztek. Közepes távolságra tőlünk egy különösen magas fát a lakók egészen közel engedtek nőni a házhoz. Abban a fában láttam fantáziát. A kölyök azonban még mindig gyengélkedett. Nem számíthattam tempós menekülésre tőle. Öt métert se adtam magunknak, és Dzsabor hátba lő minket egy detonációval. Újra kikandikáltam a kémény mögül. Dzsabor már közeledett; kissé lehajtott fejjel szimatolta a nyomunkat. Tudtam, hogy egykettőre kitalálja, hol rejtőzünk, és akkor porrá zúzza a kéményt. Legfőbb ideje volt kidolgozni, egy briliáns, atom biztos tervet. Mivel ez nem sikerült, improvizáltam. A fiút hátrahagyva vízköpő szörny alakomban kiröppentem a kémény mögül. Dzsabor meglátott; mikor rám lőtt, egy pillanatra becsuktam a
szárnyam, hogy zuhanjak egy keveset. A detonáció elsuhant a fejem fölött, ívesen átrepülte a háztetőket, és valahol az utcán robbant fel, a legkisebb kárt se okozva. Megint csapkodni kezdtem a szárnyammal. Közelebb repültem Dzsaborhoz, s közben a dzsinn lába körüli kis tüzeket figyeltem, melyeket a cserepek takarta tetőlécek tápláltak. Tiszteletteljesen összeérintettem mellső mancsaimat. – Nem beszélhetnénk meg a dolgot? Lehet, hogy a gazdádnak élve kell a fiú. Dzsabornak sose volt kenyere a csevegés. Egy újabb lövedékkel kis híján végleg lezárta beszélgetésünket. Körbe–körbe röpültem körülötte, amilyen gyorsan csak a szárnyam bírta, azon igyekezve, hogy Dzsabor lehetőleg ne mozduljon el a helyéről. Valahányszor tüzelt, a lövés ellenereje meggyöngítette egy kicsit a tetőrészt, amin állt – a cserepek lövésről lövésre erősebben megremegtek. Csakhogy nekem is fogyott az erőm – szlalomjaim már nem voltak olyan kecsesek. Végül az egyik detonáció lesodort egy darabot a szárnyamból, és a tetőre zuhantam. Dzsabor tett egy lépést felém. Felemeltem a kezem, és leadtam egy válaszlövést. Gyenge töltet volt, és alacsonyan szállt, túl alacsonyan ahhoz, hogy veszélyeztesse Dzsabort. A tetőcserepeket érte, közvetlenül a lába előtt. Dzsabor meg se rezzent. Helyette diadalittas hahotára fakadt… … ami rögtön a torkára is forrt, mivel nagy darabon beomlott körülötte a tető. A szerkezetet hosszában tartó főgerenda kettétört, beszakította a födémet, és a ház tüzes pokla elnyelte a léceket, vakolatdarabokat, átforrósodott cserepeket – no meg Dzsabort. Utóbbi igen hosszan zuhanhatott – négy lángoló emeleten át egészen a pincéig –, és minden valószínűség szerint az épület jó része a fején landolt. A tátongó lyukból tűzropogás hallatszott fel. Nekem, aki megkapaszkodtam a kémény szélében, és most kecsesen átlendültem a túloldalra – a zaj lelkes tapsnak tűnt. A kölyök még mindig ott kuporgott, és üres tekintettel meredt az éjszakába. – Szereztem pár perc egérutat – jelentettem –, de nem kéne elvesztegetnünk. Indulás! Talán barátságos stílusom hatott rá, talán nem, mindenesete viszonylag gyorsan feltápászkodott. De ahogy azután elindult a tetőn, az alulról súrolta egy lajhár fürgeségét és eleganciáját. Abban a tempóban egy hét alatt se közelítette volna meg a fát. Még egy vak aggastyán is utolérte volna, nemhogy egy felbőszült dzsinn. Vetettem egy pillantást hátra. Üldözőnek egyelőre nyoma se volt – a lyukas tetőből csak lángnyelvek törtek fel. Nem teketóriáztam tovább. Összegyűjtöttem maradék erőmet, és a vállamra kaptam a kölyköt. Azután futásnak eredtem a tető hosszában. Négy házzal odébb elértünk a fa magasságába. Egy fenyőfáról volt szó, melynek a legközelebbi ágai mindössze négy méterre voltak a tetőtől. Ügy véltem, vállalni tudom az ugrást, de előtte szusszannom kellett egyet. Letettem a srácot a cserepekre, és megint hátranéztem. Semmi. Dzsabornak ezek szerint nehézségei támadtak. Elképzeltem, amint dühösen csapkodva próbál kikászálódni a több tonna égő törmelék alól… Hirtelen mozgás támadt a lángoló ház tetején. Azonnal indulnunk kellett. Nem hagytam rá időt a kölyöknek, hogy pánikba essen. Felkaptam a derekánál fogva, lerohantam vele a tetőn, és az eresznél elrugaszkodtam. A kölyök egy árva hangot sem adott ki, amíg a levegőben voltunk. Vadul csapkodtam a szárnyammal, hogy meghosszabbítsam röppályánkat, s végül pofonok és döfések árán, nagy ágrecsegés közepette meg is érkeztünk a tűlevelek közé. Négy végtagom összes karmát a fa törzsébe vájtam, hogy le ne zuhanjunk, a kölyök pedig megtámasztotta talpát egy ágon. Visszanéztem a ház felé. A lángvörös háttér előtt fekete árnyalak mozgott. Lazítottam a fogásomon, hogy csúszni kezdjünk lefelé. Karmaim mély árkot vájtak a kéregbe. Vizes füvön landoltunk a fa tövében. Talpra segítettem a kölyköt. – Egy pisszenést se halljak! – suttogtam. – A fák árnyékában maradunk. És a gazdám meg én tovalopakodtunk a kert nedves sötétségében, miközben odaát az utcán felvijjogtak a tűzoltóautók szirénái, mögöttünk pedig egy újabb főgerenda nagy robajjal bezuhant Arthur Underwood házának lángoló romjai közé.
Harmadik rész Nathaniel
31 A törött ablakon túl kivilágosodott az ég, s a pirkadat óta zuhogó eső szitálássá csendesült, majd elállt Nathaniel tüsszentett egyet. London ébredezni kezdett. Lent az utcán feltűntek az első járművek: morgó motorú vad, piros buszok, gyomrukban a város központja felé igyekvő emberekkel. Egy–egy elhaladó személyautó dühös dudálással rémisztgette az útját keresztező gyalogosokat. Kerékpárok is jöttek, utasaik görnyedten taposták a pedált nehéz nagykabátjaikban. Lassanként kinyitottak az üzletek. A tulajdonosok kegyetlen zörgés–csikorgás közepette felhúzták a rolókat, majd kitették áruikat: a hentes rózsaszín hústömböket lendített a márványlapra, az újságos magazintartót akasztott a pult fölé. A szomszédos pékműhely kemencéit már rég befűtötték; a kenyér és a cukrozott fánk illata belengte az utcát, és elérte Nathanielt is, aki dideregve, éhesen kuksolt az üres szobában. Egy közeli mellékutcában kinyitott a piac. Kiáltások harsantak: volt köztük csengő és vidám, rekedt és bosszús. Inasok fémhordókat görgettek, zöldségekkel megrakott taligákat toltak. Felbukkant egy rendőrautó is; a piacnál lépésben haladt, aztán sofőrje kérkedve felpörgette a motort, és gyorsított. A nap alacsonyan függött a háztetők fölött. Sápadt, tojás sárga korongját ködpára homályosította el. Bármely másik reggelen Mrs. Underwood már készítette volna a reggelit. Nathaniel maga előtt látta őt: kis, kövér alakját, eltökélten vidám arcát, ahogy sürög–forog a konyhában, serpenyőt csúsztat a tűzhelyre, paradicsomot vág, kenyeret dob a pirítóba… És várja, hogy ő, Nathaniel megérkezzen. Bármely másik reggelen ez így lett volna. De a konyha már a múlté volt. A ház már a múlté volt. És Mrs. Underwood, Mrs. Underwood már… Nathaniel zokogni akart. Fájt az arca, úgy vágyott a sírásra. Áradattá duzzadtak az érzelmek a lelkében, s csak arra vártak, hogy a gátakat átszakítva kitörhessenek. De száraz maradt a szeme. Nem jött a megkönnyebbülés. Kibámult az utcai sürgés–forgásba, de semmit sem látott belőle, s még a csontjaiba maró hideget sem érezte. Valahányszor behunyta a szemét, táncoló fehér árnyakat látott a sötétben – a lángok emlékét. Mrs. Underwood már… Mély, borzongató sóhaj szakadt fel belőle. Nadrágja zsebébe dugta a kezét, s ujjai beleütköztek a sima bronzlemezbe. Ettől összerezzent, és kezét visszahúzta. Egész testében remegett a hidegtől. Úgy érezte, mintha az agya is megfagyott volna. A mestere – érte mindent megtett, amit tudott. De Mrs. Underwood… figyelmeztetnie kellett volna, hogy meneküljön el a házból. Ám ő ehelyett… Gondolkodnia kell. Most nincs idő… Ki kell találnia, mihez kezd, különben vége az életének. Fél éjszakán át londoni kertekben és mellékutcákon rohant kitátott szájjal, üres tekintettel. Koromsötét helyeken botorkált, falakat mászott meg, utcai lámpák fénykörén futott át, elsuttogott utasításokat teljesített vakon, gondolkodás nélkül. Emlékei voltak róla, hogy hideg kőfalakhoz simul, sövényeken vergődik át, vágott és zúzott sebeket szerez, és bőrig ázik. Egy alkalommal hosszú ideig, talán órákig egy korhadó avar halom oldalában kellett lapulnia, arcát a gőzölgő, nyálkás anyaghoz nyomva. Akkor is, és most, utólag is rossz álomnak tűnt az egész. A menekülés alatt végig Underwood rémülettől eltorzult arcát és a lángok közül kiemelkedő sakálfejet látta maga előtt. Az is álomszerű volt. Álmok az álomban. Az üldözőkről nem volt emléke, pedig azok időnként a sarkukban voltak. Egy–egy kutatógömb zümmögése, szélhordta, furcsa, szúrós illatok – ennyi maradt meg a fejében. Nem sokkal pirkadat előtt azután keskeny, vörös téglás házakkal teli, sikátoros környékre vetődtek, és rátaláltak a lakatlan házra. Itt átmenetileg nem fenyegetett veszély. Volt ideje gondolkodni, kitalálni, hogyan tovább. De Mrs. Underwood már… – Hideg van, mi? – kérdezte egy hang. Nathaniel elfordult az ablaktól. A fiú, aki nem volt fiú, ott ült a közelében a lepusztult helyiségben, és nézte őt. Most úgy mutatkozott, mintha meleg téli ruházatot viselne: steppelt dzsekit, új farmernadrágot, erős, barna bőrbakancsot, gyapjúsapkát. Úgy tűnt, cseppet se fázik. – Reszketsz – jegyezte meg. – Nem is csoda, hisz elég nyáriasan vagy öltözve. Mi van a pulóvered alatt? Egy szál ing, mi? És az a vékony cipő! Biztos áll benne a víz. Nathaniel alig hallotta a dzsinn szavait. Gondolatban egészen máshol járt. – Ilyen helyre nem félmeztelenül jön az ember – folytatta az egyiptomi fiú. – Nézz csak körül! Repedezett falak, lyukas mennyezet… Ki vagyunk téve az elemeknek. Brrrr! Kiráz a hideg. Egy hajdan középületként használt ház legfelső emeletén voltak, egy tágas teremben. A sárga és penészzöld foltokkal tarkított falakon hosszú üres polcok sorakoztak – nem volt rajtuk más, csak por, szemét és madárpotyadék. Két sarokban asztalok és székek halomba dobált maradványai hevertek. A terem egyik hosszanti oldalán utcára néző, magas ablakok nyíltak, a másikon széles márványlépcső vezetett le az alsóbb emeletekre. A levegőt az enyészet dohos szaga töltötte be. – Nem akarsz esetleg átmelegedni? – kérdezte a fiú, a szeme sarkából Nathanielre pillantva. – Csak egy szavadba kerül Nathaniel nem válaszolt. Lélegzete ráfagyott az arcára. A dzsinn egy kicsit közelebb húzódott hozzá. – Gyújthatnék tüzet. Jó meleg tüzet. Tudok bánni azzal az elemmel. Nézd csak! – A fiú tenyerében apró láng lobbant. – Kárba megy ez a sok jó fa… Mi lehetett ebben a házban, mit gondolsz? Könyvtár? Szerintem igen. A közemberek manapság már nemigen olvashatnak, igaz? Így szokott ez lenni. – A láng kicsit nagyobb lett. – Csak kérned kell, ó uram, parancsolóm, és tüzet rakok neked. Megteszem baráti szívesség gyanánt. Nathanielnek hangosan vacogott a foga. Semmi sem gyötörte úgy – még az éhség sem, mely vad kutya módjára marcangolta a gyomrát –, mint a hideg. A lángocska vidáman táncolt a dzsinn tenyerén. – Igen… – motyogta Nathaniel. – Gyújts tüzet… A kis láng azon nyomban kihunyt. A fiú összeráncolta a szemöldökét. – Ennél azért szebben kellene kérned. Nathaniel lehunyta szemét, és sóhajtott. – Kérlek, gyújts tüzet. – Így mindjárt más. A fiú kezéből kiugrott egy szikra, és lángra lobbantott néhány fadarabot. Nathaniel odabotorkált a tűzhöz, leguggolt mellé, és a lángok fölé tartotta tenyerét.
A dzsinn néhány percig szótlanul sétált fel és alá a teremben. Nathaniel ujjaiba lassan visszatért az élet, de az arca továbbra is dermedt maradt. Nagy sokára jutott csak el a tudatáig, hogy a dzsinn megint ott van mellette. A fiú letelepedett a padlóra, és szórakozottan piszkálta a tüzet. – Hogy érzed magad? – kérdezte. – Kezdesz felengedni? Udvariasan várt a válaszra, de Nathaniel hallgatott. – Mondanék neked valamit, ha megengeded – folytatta csevegő hangon a dzsinn. – Érdekes példány vagy ám. Jó sok mágust ismertem az idők során, de kevés ilyen öngyilkos alkatú volt köztük. Többségük nem tartotta volna túl jó ötletnek, hogy felvilágosítsa a nála erősebb ellenfelet a stiklijeiről. De neked ez is bőven belefér. – El kellett mondanom… – felelte kurtán Nathaniel. Nem volt kedve beszélgetni. – Aha. Bizonyára zseniális tervet eszeltél ki, csakhogy az sajnos rejtve maradt előttem – és, megjegyzem, Lovelace előtt is. Megtennéd, hogy elmondod, miben állt? – Hallgass! A dzsinn az orrát ráncolta. – Ez volt a terved? Nem mondom, elég egyszerű. De azért ne felejtsd el, hogy nagy önfeláldozásodban az én bőrömet is vásárra vitted. – Hirtelen ötlettel benyúlt a tűzbe, kivett egy darab parazsat, és tűnődve forgatni kezdte az ujjai között. – Egyszer már volt egy ilyen gazdám, mint te. Az is végtelenül önfejű volt, nem nézte, mi a jó neki. Nem is élt sokáig. –A dzsinn sóhajtott, s visszadobta a parazsat a tűzbe. – Na mindegy… minden jó, ha jó a vége. Nathaniel most először nézett rá a dzsinnre. – Jó a vége? – Megúsztad élve. Az nem jó? Nathaniel egy pillanatig Mrs. Underwood arcát látta a tűzben. Megdörzsölte a szemét. – Nem szívesen mondom ezt – folytatta a dzsinn –, de Lovelace–nek igaza volt. Teljesen meg voltál kattanva az este. Egy mágus nem csinál ilyet. Még szerencse, hogy a közelben voltam, és megmentettelek… Na és most hova mész? Prágába? – Micsoda? – Lovelace tudja, hogy meglógtál. Kerestetni fog, és láttad, mit meg nem tenne, hogy elhallgattasson. Nincs mese, örökre el kell tűnnöd Londonból. Külföldet tudom javasolni. Prágát. – Miért mennék épp Prágába? – Mert az ottani mágusok talán segítenek neked. És úgy hírlik, jó ott a sör. Nathaniel arca elsötétült. – Nem vagyok áruló. A fiú vállat vont. – Ha az emigrációt szégyelled, akkor marad az itteni csendes élet. Lássuk csak… ahogy elnézlek, a nehéz fizikai munkát nem bírnád, úgyhogy melós nem lesz belőled. Nathaniel méltatlankova kihúzta magát. – Nem szándékozom… A dzsinn zavartalanul folytatta. – Más területen viszont ez a csenevész alkat akár előnyös is lehet. Megvan: kéményseprőinas leszel! Mindig szükség van valakire, aki felmászik a kürtőbe. – Nem vagyok… – Vagy elszegődhetsz csatornapucolónak. Kapsz egy kefét meg egy kampót, és már mászhatsz is be a szűkebb csövekbe dugulást elhárítani. – Nem fogok… – Válogathatsz a szakmák között! Egyik jobb, mint a másik, és mindegyik jobb, mint halott mágusnak lenni. – Hallgass! – Nathaniel már attól, hogy felemelte a hangját, úgy érezte, mintha szét akarna hasadni a feje. – Nem kérek a tanácsaidból! Feltápászkodott, és villámló tekintettel a dzsinnre meredt. A gúnyos szavak félresöpörték bénító kimerültségét és gyászát, s lángra lobbantották a lelkében lappangó dühöt, melyet bűntudata és halálos félelme táplált. Lovelace azt mondta, nincs a világon becsület, nincs tisztesség, minden varázsló csak a saját érdekeit nézi. Ám legyen. Megtanulja a leckét. Több ilyen hibát nem fog elkövetni. De Lovelace maga is hibázott. Alábecsülte ellenfelét. Gyengének nevezte, aztán megpróbálta elpusztítani. De nem sikerült neki. – Azt mondod, lapuljak meg? – fakadt ki Nathaniel. – Hát nem fogok! Lovelace megölte az egyetlen embert, akinek fontos voltam… – Itt megakadt. A hangja elcsuklott, de a szeme még száraz volt. – Underwoodot? Na ne viccelj! Az öreg utált téged! Ő a józan eszére hallgatott. – A feleségéről beszélek. Őt akarom megbosszulni. És meg is fogom! A drámai szavak hatását némiképp csökkentette a dzsinn csúfondáros kacaja. Aztán az egyiptomi fiú felállt, és lassan, szomorúan megcsóválta a fejét. – Te nem az igazságot keresed, pajtás, hanem a felejtést. Lángok martaléka lett minden, amit a magadénak tudtál. Most már nincs vesztenivalód. Úgy olvasok a gondolataidban, mintha az enyémek lennének. Kiállnál Lovelace ellen, hogy a dicsőség tüzében hamvadhass el. – Nem. Igazságot akarok. A dzsinn felnevetett. – Milyen könnyű is lesz követni a mesteredet és a feleségét a semmibe – sokkal könnyebb, mint új életet kezdeni. A büszkeséged irányít, az küld a halálba. Hát semmit nem tanultál tegnap este? Nem vagy ellenfél neki, Nat. Add fel! – Soha. – Hiszen már nem is vagy varázsló. – A dzsinn körbemutatott a lepusztult teremben. – Hol vagyunk? Ez nem csinos családi ház, tele könyvekkel és iratokkal. Hol vannak a gyertyák? Hol vannak a füstölők? Hol a kényelem? Akár tetszik, akár nem, elvesztettél mindent, amire egy mágusnak szüksége van. A jómódot, a biztonságot, az önbecsülést. Mestered sincs már. Földönfutó lettél. – A látóüvegem még megvan – vetette ellen Nathaniel. – És te is itt vagy nekem. Gyorsan lekuporodott a tűz mellé. A falakból áradó hideg újra belemart tagjaiba. – No igen, épp most akartam rátérni erre. – A dzsinn bakancsa orrával turkálni kezdte a szemetet. – Ha majd lehiggadsz, hozok neked egy kis krétát. Azzal rajzolhatsz nekem egy kört, és szabadon engedhetsz. Nathaniel rámeredt. – A feladatot elvégeztem – folytatta a fiú. – Sőt, túl is teljesítettem. Kémkedtem Lovelace után, kiderítettem, mi a helyzet az amulettel, és megmentettem az életedet. Nathaniel furcsán könnyűnek érezte a fejét, mintha az rongydarabokkal lenne tele.’ – Jaj, ne, nem kell úgy hálálkodni! – komédiázott a fiú. – Zavarba jövök tőle. Nem kérek mást, csak egy szép pentagramot, és kvittek vagyunk. – Nem – felelte Nathaniel. – Még nem engedlek el. – Tessék? Úgy tűnik, a tegnap esti drámai mentőakció károsította a hallásomat. A „nem” szócskát véltem hallani.
– Azt is mondtam. Még nem engedlek szabadon. Súlyos csönd ereszkedett a teremre. A kis tűz Nathaniel szeme láttára zsugorodni kezdett, mintha magába szippantotta volna a padló. A végén teljesen eltűnt, és halk ropogás közepette jégburok képződött az előbb még vidáman lángoló fadarabokon. Nathaniel bőre összerándult a hidegtől. A fagyos levegő a tüdejébe mart. – Hagyd abba! – nyögte fulladozva. – Gyújts meg a tüzet! A dzsinn szeme gonoszul csillogott. – De hiszen érted teszem – szólt. – Most jöttem csak rá, milyen tapintatlan voltam. Azok után, hogy tegnap tűzvészt okoztál, most bizonyára sokáig nem akarsz lángokat látni. Lelkiismeret–furdalásod támad tőlük. Villogó képek tűntek fel Nathaniel szeme előtt: a romba dőlt konyhában felcsapó lángok képei. – Nem én gyújtottam fel a házat – suttogta. – Azt nem én tettem. – Nem–e? Te dugtad el ott az amulettet. Te terelted a gyanút Underwoodra. – Nem! Nem számítottam rá, hogy Lovelace megjelenik. Csak a biztonság kedvéért… – Hát persze, hogy a biztonság kedvéért… – sziszegte a fiú. –A saját biztonságod kedvéért tetted oda. – Ha Underwood nem lett volna egy gyáva senki, még élne! Elbánt volna Lovelac–szal, riasztotta volna a rendőrséget! – Magad se hiszed, amit mondasz. Nézz szembe a tényekkel: te ölted meg őket. Nathaniel arca eltorzult a dühtől. – Le akartam leplezni Lovelace–t! Csapdába akartam csalni az amulettel! – Kit érdekel az már? Elkéstél vele. Elszúrtad. – Hála neked, démon! Ha nem vezetted volna Lovelace–t a házhoz, senkinek nem esett volna baja! – Nathaniel úgy kapaszkodott ebbe az érvbe, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. – Te vagy a bűnös, és meg fogsz lakolni! Azt hiszed, szabadon engedlek? Soha! Időtlen fogság vár rád! – Szóval így állunk. Nos, ebben az esetben… – Az álfiú csak egyet lépett előre, mégis egyszerre ott állt közvetlenül Nathaniel előtt – Ebben az esetben akár most rögtön meg is ölhetlek. Mit veszthetek vele? Így is, úgy is a szelencébe kerülök, hadd legyen meg legalább az a kis örömöm, hogy kitekerem a nyakad. Azzal szelíden Nathaniel vállára tette a kezét. Nathaniel megborzongott. Ösztönei azt parancsolták, hogy meneküljön, de ellenállt a kísértésnek, és belenézett a lélektelen, fekete szempárba. Egy hosszú pillanatig mindkét fiú hallgatott. Végül Nathaniel megnyalta kiszáradt ajkát. – Nem kell megölnöd – szólt. – Felszabadítlak, mielőtt letelik az egy hónap. A dzsinn közelebb húzta őt magához. – Most szabadíts fel. – Nem. – Nathaniel nyelt egyet – Előbb elvégezzük a dolgunkat –A dolgunkat? – A dzsinn összeráncolta szemöldökét, és végigsimított Nathaniel vállán. – Ugyan mi dolgunk van még? Nathaniel megfeszítette izmait, és mozdulatlan maradt. – A mesterem és a felesége meghaltak. Bosszút kell állnom értük. Lovelace megfizet a tettéért. A dzsinn suttogó szája ott volt a fülénél, Nathaniel mégsem érzett kiáramló levegőt. – De hiszen megmondtam: Lovelace túl erős. Esélyed sincs rá, hogy legyőzd. Végy példát rólam: felejtsd el a dolgot. Szabadíts fel, és nem lesz több gondod. – Nem tehetem. – Miért? – Tartozom ennyivel… a mesteremnek. Jó ember volt… – Nem volt jó ember. És nem is ez az igazi ok. – A dzsinn szája már szinte Nathaniel fülét érintette. – Téged már nem az igazságérzet és a becsület hajt, hanem a lelkiismeret–furdalás. Képtelen vagy vállalni tetteid következményeit. El akarod felejteni, mit műveltél a mestereddel és a feleségével. Engem nem zavar, hogy ennyire szeretsz szenvedni, de engem hagyj ki a játékból. Nathaniel szavai határozottabbak voltak, mint ő maga: – Ha valaha újra szabad akarsz lenni, az egy hónap leteltéig szolgálnod kell engem. – Lovelace–re támadni kész öngyilkosság – mindkettőnknek. – A fiú szája körül undok mosoly játszott – így hát még mindig nem látom be, miért ne öljelek meg most rögtön… – Le tudjuk leplezni Lovelace–t! – Nathaniel most már nem bírt magával, és hadarni kezdett – Csak alaposan át kell gondolnunk a taktikát. Egyezzünk meg: segítesz nekem bosszút állni Lovelace–en, és én cserébe rögtön utána felszabadítalak, így egyértelmű lesz a helyzet. Mindkettőnknek érdekében áll a siker. A dzsinn szeme megvillant. – Lám, egy újabb dicséretesen méltányos kompromisszum, melyet történetesen a hatalommal bíró fél diktál. Rendben van. Nincs választásom. De vigyázz, ha egyszer is feleslegesen kockáztatod bármelyikünk életét, akkor én fogok bosszút állni – rajtad. – Rendben. A fiút elengedte Nathaniel vállát, és hátralépett. Nathaniel tágra nyílt szemmel, zihálva nézett rá. A dzsinn most dudorászva az ablakhoz sétált, s közben csak úgy mellesleg meggyújtotta a tüzet. Nathaniel igyekezett lehiggadni, összeszedni magát. A gyötrelem újabb hulláma öntötte el, de most nem engedte, hogy a bénító érzések erőt vegyenek rajta. Arra most nem volt idő. Erősnek kellett mutatkoznia a szolgája előtt – Nos, uram és parancsolóm – szólt a dzsinn –, világosítsd fel elmém. Mondd meg, mit tegyek. Nathaniel nyugalmat erőltetett a hangjára. – Először is szerezz nekem ennivalót és meleg ruhát. Azután átgondoljuk mindazt, amit Lovelace–ről és az amulettről tudunk. Azt is fontos lenne kideríteni, mit gondolnak a hatóságok… arról, ami tegnap este történt. – Azt könnyű megtudni – felelte a dzsinn, és az ablakra mutatott. – Nézz le az utcára!
32 „Itt a Times! Reggeli kiadás!” A rikkancsfiú lassan tolta taligáját a járdán, meg–megállva, valahányszor egy járókelő pénzdarabot nyomott a markába. Nagy volt a tömeg, s a fiú lassan haladt. Még a pékségnél se járt, mikor Nathaniel és Bartimaeus kiléptek az üres épület melletti sikátorból, és az úttesten átvágva elindultak felé.
Nathanielnek még ott volt a zsebében annak a pénznek a maradéka, amit néhány napja Mrs. Underwood csuprából vett ki. Rápillantott a taligára: azon magas halomban álltak a kormány hivatalos lapja, a Times példányai. Maga a rikkancsfiú nagy, kockás sapkát, ujjatlan kesztyűt és bokáig érő, fekete kabátot viselt. Csupasz ujjai lilák voltak a hidegtől. Menet közben időről időre elkurjantotta magát: – Itt a Times! Reggeli kiadás! Nathanielnek nem volt gyakorlata a közemberekkel való érintkezésben. Elővette legmagabiztosabb hangját, úgy szólt oda fiúnak: – Egy Timest! Mennyibe kerül? – Negyven penny, öcsi. Nathaniel szótlanul átnyújtotta a pénzt, s cserébe megkapta az újságot. A rikkancsfiú ránézett – előbb csak futólag, aztán hirtelen megélénkülő érdeklődéssel. Nathaniel tovább akart indulni, de a fiú vidoran utána szólt: – Nyúzott vagy, haver. Kint éjszakáztál? – Nem. Nathaniel szigorú arcot vágott, hogy elejét vegye a további indiszkréciónak. A módszer azonban nem vált be. – Persze, hogy nem, persze, hogy nem. Akkor se kéne elismerned, ha úgy lenne. De azért vigyázz magadra. A kijárási tilalom miatt több a zsaru, mint máskor. – Miért van kijárási tilalom? – érdeklődött a dzsinn. A rikkancsfiú szeme elkerekedett. – A Holdról jöttél, pajtás? A parlamenti csúnya dolog óta nyolc után nem szabad kimenni az utcára. Legalább a hét végéig. Nem olyan szörnyű, de esténként fent vannak a kutatógömbök, és nyomul az éjszakai rendőrség. Jobb meglapulni, mert ha megtalálnak, bekapnak. De úgy látom, nektek eddig szerencsétek volt. Figyeljetek – ha kell, tudok jó szállást éjszakára. Zsaru biztos és a legjobb hely… – Lopva körülnézett, és suttogóra fogta a hangját. – …ha el akartok passzolni ezt vagy azt. Nathaniel megütközve nézett rá. – Köszönjük, de nem akarunk. A rikkancsfiú megvakarta a tarkóját. – Ahogy gondolod. Na, megyek is tovább. Valakinek melózni is kell. Azzal megragadta a taliga rúdját, és elindult, de Nathaniel látta, hogy még legalább kétszer visszanézett a válla fölött. – Furcsa… – jegyezte meg Bartimaeus. – Mi volt ez? Nathaniel vállat vont. Ő már napirendre tért a dolog fölött. – Menj, szerezz nekem ennivalót és ruhát. Én visszamegyek a könyvtárba, és elolvasom az újságot. – Jól van. Légy szíves, próbáld kerülni a bajt, amíg visszatérek. A dzsinn megfordult, és eltűnt a tömegben. A három hasáb hosszú cikk a második oldalon, a Munkaügyi Minisztérium szokásos havi tanonctoborzó hirdetése és az olaszországi hadjáratról szóló, rövid tudósítás között kapott helyet. Az írás beszámolt róla, hogy Arthur Underwood belső elhárítási miniszter és felesége, Martha életüket vesztették a tűzben, amely előző este 10:15 körül ütött ki a házukban. A tűzoltóknak csak három órával később sikerült megfékezniük a lángokat, de addigra az épület teljesen kiégett. Komoly károk keletkeztek a két szomszédos házban is, de azok lakóit időben kimenekítették. A tűz oka ismeretlen, de a rendőrség szeretné kihallgatni Underwood tanítványát, a tizenkét éves John Mandrake–et, akinek a holttestét nem találták meg a romok között. A kissé beszámíthatatlannak ismert Mandrake tavaly rátámadt több prominens mágusra, írta az újság, és óvatosságra intette azokat, akik esetleg felismerik. Mr. Underwood halála, így a cikk, fájó veszteség a kormány számára. A mágus lelkiismeretes munkát végzett felelős beosztásában, és számos jelentős eredmény fűződik a nevéhez – azonban ezek közül a cikk – bizonyára hely hiányában – egyet sem említett. Az ablak alatt ülő Nathaniel az ölébe ejtette az újságot. Lehorgasztotta fejét, és behunyta a szemét. Semmi olyat nem olvasott, amit ne tudott volna már, de szívbemarkoló volt a történteket rideg szavakba öntve, nyomtatásban látni. Átadta magát az elkeseredésnek, várta a könnyeket, de gyásza megrekedt benne, nem akart kitörni. Hiába, a síráshoz is túl fáradt volt. Már csak aludni akart… Egy bakancs orra bökdöste meg az oldalát, nem is túl gyengéden. Összerezzent és felriadt. A vigyorgó dzsinn állt fölötte, ígéretesen gőzölgő papírzacskóval a kezében. Az éhség félresöpörte Nathaniel büszkeségét – kikapta a zacskót a fiú kezéből, és majdnem leöntötte magát a műanyag poharas kávéval. Megkönnyebbülésére a kávé alatt két papírdoboz s azokban egy–egy meleg fasírtos –salátás szendvics lapult. Nathaniel úgy érezte, soha életében nem evett még ilyen jót. Két perccel később a dobozok már üresek voltak, s ő ott ült szuszogva, fagytól feldagadt ujjai között a kávéspohárral. – Ez szép mutatvány volt – jegyezte meg a dzsinn. Nathaniel beleszürcsölt a forró kávéba. – Hogy szerezted? – Loptam. Megcsináltattam a kaját, aztán elszaladtam vele, amíg a pasas a pénztárgépet nyomkodta. Nem cifráztam. Kihívták a zsarukat. Nathaniel felnyögött. – Pont azok hiányoznak nekünk. – Semmi vész. Egy magas, szőke, nercbundás nőt keresnek. Jut eszembe… – Rámutatott egy kisebb kupacra a szeméthalmok között. – Ott van pár jobb ruha. Kabát, nadrág, sapka és kesztyű. Remélem, passzolnak rád. Mindenből törpeméretet hoztam. Néhány perccel később Nathaniel már jóllakottabb, jól öltözöttebb és valamivel elevenebb volt. A tűz mellett üldögéltek a dzsinnel, s mindketten a lángokba bámultak. – Azt hiszik, én voltam – szólt Nathaniel, és az újságra bökött. – Miért, mire számítottál? Lovelace nem fog beismerő vallomást tenni. Melyik mágus tenne ilyen ostobaságot? – Bartimaeus jelentőségteljes pillantást vetett Nathanielre. –A tűz eleve arra szolgált, hogy eltüntesse a látogatása minden nyomát. És mivel nem sikerült kinyírnia téged, most úgy intézi, hogy te vidd el a balhét. – Keres a rendőrség. – Bezony. Az egyik oldalon a rendőrség, a másik oldalon Lovelace. Biztos, hogy rád uszítja a nyomozóit Ügyes húzás, pontosan megfelel a céljának – mozgásban tart téged, elszigetel, hogy ne ugorhass a torkának. Nathaniel a fogát csikorgatta. – Majd meglátjuk, mire megy vele. És ha én magam fordulnék a rendőrséghez? Házkutatást tartanának Lovelace–nél, megtalálnák az amulettet… – Azt hiszed, hinnének neked? Gyanúsított vagy. De ha nem lennél az, akkor is kétszer meggondolnám a helyedben, hogy a hatósághoz forduljak–e. Lovelace nem magányos harcos. Ott van például a mestere, Schyler… – Schyler? – Hát persze, a vörös arcú, ráncos öreg. – Schyler a mestere? Igen, őt ismerem. Kihallgattam őket a Parlamentben, mikor az amulettről beszéltek. De van egy másik cinkosa is, egy Lime nevű. A dzsinn bólintott. – És lehet, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Nagyon sok kutatógömb vadászott rám, amikor elhoztam az amulettet – azokat mágusok serege küldte ki. Ha tényleg sokan benne vannak az összeesküvésben, és te a hatóságokhoz fordulsz, akkor jó esélyed van rá, hogy valamelyik fejes leadja a drótot
Lovelace–nek, téged pedig kinyírnak. Lehet például, hogy Sholto Pinn, a kereskedő is benne van. Ő Lovelace egyik legközelebbi barátja, a minap is együtt ebédeltek. Ezt nem sokkal azelőtt tudtam meg, hogy Pinn boltjánál megzavartak a munkában. Nathaniel dühe újra fellángolt. – Mert nem voltál elég óvatos! Azt mondtam, hogy nyomozz Lovelace után, nem azt, hogy sodorj veszélybe! – Csigavér, csigavér. Pontosan azt tettem, amit kértél. A boltban szereztem az információimat az amulettről. Lovelace egy Beecham nevű kormánytisztviselőtől lopatta el. A tolvaj elvágta érte Beecham torkát. A kormány nagyon szeretné visszakapni a cuccot. Még többet is megtudtam volna, de sajnos jött egy afrita, és betessékelt a Towerba. – De sikerült megszöknöd. Hogyan? – Na látod, ez nagyon érdekes részlet – folytatta Bartimaeus. – Maga Lovelace hozatott ki engem. Valószínűleg hallotta Pinntől vagy valakitől, hogy elfogtak egy hihetetlenül ügyes dzsinnt, és rögtön rájött, hogy az csak én, az amulett eltulajdonítója lehetek. Erre elküldte Fakarlt és Dzsabort, a két szolgáját, hogy szabadítsanak ki. Szerinted miért vállalt ekkora kockázatot? – Mert vissza akarta kapni az amulettet. – Pontosan. Ugyanis a közeljövőben szüksége lesz rá, amint azt el is kotyogta tegnap. Fakarl ugyanazt mondta: valami nagy durranás lesz pár napon belül, és ott fogják használni az amulettet. Az idő tehát lényeges faktor. Nathaniel fejében megmozdult egy félig elfeledett emlék. – A Parlamentben valaki említette, hogy Lovelace valamiféle bált vagy konferenciát készül tartani. Valahol Londonon kívül. – Igen, arról én is tudok. Lovelace–nek van egy Amanda nevű valakije. Barátnő, ismerős, nem tudom, mi. Az ő kastélyában vagy házában lesz a konferencia. A miniszterelnök is részt vesz rajta. Amanda pont ott volt Lovelace–nél, mikor az amulettért mentem. A pasas nagyon tette a szépet neki, úgyhogy a nő biztos nem a felesége. Kétlem, hogy túl régen ismernék egymást. Nathaniel töprengett – Hallottam, amikor Lovelace azt mondta Schylernek, hogy le kellene fújni a konferenciát. Akkor még nem volt nála az amulett. – Aha, de most már nála van. Nathaniel érezte, hogy megint elönti a harag. – Mit tudtál meg a szamarkandi amulett képességeiről? – Nem sokkal többet annál, amit mindig is tudtam. Híres és köztudottan nagy hatalmú tárgy. A sámán, aki készítette, igazi nagymenő volt – ezek a mai handabandázó bohócok a nyomába se érnek. Az ő törzsében nem használtak papírt, nem írtak könyveket; a tudás kizárólag szájhagyomány útján maradt fenn a nemzedékek során. Az amulett megvédi viselőjét mindenfajta mágikus támadástól – nagyjából erről van szó. Nem talizmán, tehát nem lehet támadni vele. Minden amulett… – Tudom, mire valók az amulettek – vágott a szavába ingerülten Nathaniel. – Csak teszteltelek. Ki tudja, mit tanítanak manapság a gyerekeknek… Na szóval, volt alkalmam megtapasztalni, mire képes az amulett, mikor a kérésedre bevittem csalinak Underwood dolgozószobájába. Nathaniel arca eltorzult. – Nem csalinak vitted be! – Hát persze, bocsánat. A lényeg az, hogy az amulett gond nélkül elnyelte annak az egyébként elég gyenge tűzártásnak a lángját. És tegnap este megvédte Lovelace–t Underwood ügyetlen kis támadásától is, amint azt a hónom alatt lógva láthattad. Az egyik informátorom szerint úgy tartják, hogy az amulettbe a Másik Világ legmélyének egyik lakóját zárták. Ha ez igaz, akkor tényleg ügyes holmi lehet. Nathaniel megdörzsölte fájó szemét. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy végre kialhassa magát. – Akármit tud is az amulett – folytatta a dzsinn –, az biztos, hogy Lovelace használni akarja azon a konferencián. Hogy hogyan? Fogas kérdés. Hogy mire? Könnyű: átveszi vele a hatalmat. – Bartimaeus ásított. – A régi mese. Nathaniel szitkozódott. – Nyomorult áruló! – Dehogyis áruló! Átlagos mágus. Olyan, mint te. – Micsoda!? Hogy mersz ilyet mondani? Én sosem… – Jó, lehet, hogy most még nem vagy olyan. Pár év múlva már olyan leszel. – Bartimaeus unott arcot vágott. – Nos, mit gondolsz, mihez kezdjünk? Egy gondolat suhant át Nathaniel fején. – Vajon… – kezdte habozva. – A parlamenti merénylet két napja történt. Vajon az is Lovelace műve volt? A dzsinn kétkedő arcot vágott. – Nem hinném. Az amatőrmunka volt. Meg aztán Lovelace levelezéséből az derült ki, hogy Schylerrel nem terveztek ilyesmit aznap estére. – A mesterem úgy gondolta, hogy az Ellenállás tette – olyan emberek, akik gyűlölik a mágusokat. Bartimaeus elvigyorodott. – Ez már sokkal valószínűbb. Jó lesz, ha vigyázol magadra. Lehet, hogy most még szervezetlenek, de egyszer még kicsinálnak titeket. Mindig az a vége. Gondolj Egyiptomra, nézd meg Prágát… – Prága lehanyatlott. – Nem a város, a prágai mágusok süllyedtek dekadenciába. És elvesztették a hatalmat. Nézz csak oda… A könyvtárterem egyik részén a korhadt polcok már leszakadtak a falról. A szabaddá vált felületet grafittik tömkelege borította, melyek közül a legfeltűnőbb egy sor gondosan megrajzolt hieroglifa volt. – Azok ó–birodalombeli átkok – magyarázta Bartimaeus. – Igazán művelt falfirkálók jártak itt. „Halál a nagyurakra” – ezt jelenti az a bal oldali. Ha nem tévedek, ez rólatok szól, Natty fiú. Nathaniel eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. – A hatóságokhoz fordulni túl kockázatos – dörmögte. – Akkor viszont csak egy lehetőség marad: elmegyek a konferenciára, és ott leplezem le a tervet. A dzsinn udvariasan köhécselt. – Mintha említettünk volna bizonyos felesleges kockázatokat… Légy észnél, Nathaniel! Ez az akció nekem öngyilkossági kísérletnek tűnik. – Nem az, ha gondosan megtervezzük. Először is meg kell tudnunk, hol és mikor lesz a konferencia. Már ez se lesz könnyű… Neked kell elmenned és megszerezned ezt az információt. – Nathaniel szitkozódott. – De azzal is időt veszítünk! Bár itt volnának a könyveim meg a füstölők! Egész csapatnyi koboldot küldhetnék minden egyes miniszter után! Nem… azokat nehéz lenne irányítani. De például… A dzsinn időközben felvette az újságot a földről, és lapozgatni kezdett benne. – De például elolvashatod, mit ír az újság. – Miért, mit ír? – A Parlamenti hírek rovatban ez áll: „December 2., szerda, Heddleham Hall. Amanda Cathcart kastélyában kerül megrendezésre az ez évi Parlamenti Konferencia és Téli Bál. Jelen lesz többek között Őfőméltósága Rupert Devereaux, Angus Nash, Jessica Whitwell, Chlöe Baskar, Tim Hildick, Sholto Pinn és az elit számos más tagja.”
Nathaniel kikapta a dzsinn kezéből az újságot, és átfutotta a hírt. – Amanda Cathcart… ő lenne az a bizonyos barátnő. Igen, ez lesz az. – Kár, hogy nem tudjuk, hol van az a Heddleham Hall. –A látóüvegem majd megkeresi. Nathaniel elővette zsebéből a bronzlemezt. Bartimaeus ferde szemmel nézett rá. – Nem hinném, hogy ez az ócskaság működik. – Én csináltam. – Vagy úgy. Nathaniel kétszer áthúzta kezét a lemez fölött, és elmotyogta a varázsigét. Harmadik szólításra megjelent a kobold körkörösen forgó arca. A szellem felvonta fél szemöldökét csodálkozásában. – Hát nem haltál meg? – Nem. – Kár. – Hagyd abba a keringést’ – förmedt rá Nathaniel. – Feladatom van számodra. – Egy pillanat. – A kobold hirtelen lefékezett – Ki az ott veled? – Bartimaeus, egy másik szolgám. – Mondja ő – dörmögte a dzsinn. A kobold összevonta a szemöldökét. – Bartimaeus? Az, aki a Towerben volt? – Igen. – Hát nem halt meg? – Nem. – Kár. – Nagyszájú kis vakarcs. – Bartimaeus nyújtózott egyet és ásított – Szólj neki, hogy vigyázzon a szájára. Fogpiszkálónak szoktam használni ilyen koboldokat. A csecsemő tamáskodó arcot vágott. – Igen? Én meg ilyen dzsinneket szoktam reggelizni. Nathaniel mérgesen dobbantott. – Befognátok a szátokat, hogy végre elmondhassam, mit akarok? Ha nem tudnátok, én vagyok a főnök! Kobold: mutasd meg nekem a Heddleham Hall nevű épületet. Valahol London közelében van, a tulajdonosa egy Amanda Cathcart nevű nő. Ennyi. Indulj utadra, és cselekedj parancsom szerint! – Remélem, nincs túl messze az a ház. Elég rövid az asztrál zsinórom. A lemez elhomályosult Nathaniel türelmetlenül várta, hogy kitisztuljon a kép. Várt és várt. – Elég lassú az a látóüveg – jegyezte meg Bartimaeus. – Biztos, hogy működik? – Természetesen. Nehéz a feladat, azért tart ilyen sokáig És ne hidd, hogy a tied könnyebb lesz. Ha megvan a kastély, odamész és körülnézel. Kíváncsi vagyok, van–e már mozgás. Lehet, hogy Lovelace valamilyen csapdát állít. – Elég ravasz csapdának kell lennie, ha át akarja ejteni vele azt a sok mágust, aki szerdán odamegy. Nem kéne megrázni azt a lemezt? – Mondom, hogy működik! Tessék, már kezdődik is. A lemezen újra megjelent a kobold. Sípolva lihegett, mintha az egész utat futva tette volna meg. – Meg vagy te őrülve? – zihálta. – Más mágusok arra használják a látóüveget, hogy meglessék szívük hölgyét a zuhany alatt. De te nem, dehogy. Az túl könnyű feladat lenne. Sose jártam még ilyen szigorúan őrzött helyen. Az a kastély talán még a Towernél is rosszabb. Hajszálkioldós hálók, véletlenszerűen megtestesülő gömbök, minden frincfranc. Alighogy odaértem, már jöhettem is vissza. Ez a legjobb anyag, amit szerezni tudtam. A lemezen elmosódott kép jelent meg. Kivehető volt rajta egy nagy, barna, soktornyú épület, amit park és erdősáv vett körül. Az objektumhoz hosszú bekötőút vezetett. Az épületen túl két fekete pont repült nagy sebességgel az égen. – Látod őket? – hallatszott a kobold hangja. – Őrszemek. Amint megtestesültem, azonnal érzékeltek. Jó gyorsak, mi? Ne csodált, hogy elhúztam a csíkot. A kép eltűnt, és visszatért a csecsemőarc. – Na, milyen volt? – Használhatatlan – felelte Bartimaeus. – Még mindig nem tudjuk, hol van a kastély. – Ebben nagyon tévedsz. – A csecsemő végtelenül önelégült képet vágott. – Londontól ötven mérföldre délre van, és a brightoni vasútvonaltól kilenc mérföldre nyugatra. Hatalmas birtok, nem tudjátok eltéveszteni. Lehet, hogy néha lassú vagyok, de mindig alapos. – Távozhatsz. – Nathaniel áthúzta a kezét a lemez fölött, kitörölve a kobold képét. – Ezzel már el lehet indulni. A szigorú mágikus őrizet arra utal, hogy tényleg ott rendezik a konferenciát. Szerdán… Tehát két napunk van rá, hogy odaérjünk. A dzsinn felfújta az arcát – Két napunk van rá, hogy megérkezzünk Lovelace–hez, Fakarlhoz, Dzsaborhoz és száz gonosz mágushoz, akik téged mind gyújtogatónak tartanak. Csodás. Nagyon izgalmas lesz, alig várom. Nathaniel arca elkomorult – Úgy emlékszem, megegyeztünk. Mondtam már, minden az előkészítésen múlik. Menj most el a Heddleham Halihoz, közelítsd meg, amennyire csak tudod, és fürkészd ki, hogy lehet bejutni. Itt várok rád. Addig lefekszem aludni. –A halandóknak tényleg nincs állóképességük. Nos, rendben. Elindulok. A dzsinn felállt. – Mennyi ideig leszel távol? – Néhány óra hosszat. Megjövök még sötétedés előtt. Kijárási tilalom van, gömbök járőröznek, úgyhogy ne menj ki a házból. – Ne utasítgass engem! Menj már! Várj… mielőtt elmész, mutasd meg, hogyan kell tüzet gyújtani. Néhány perccel később a dzsinn útra kelt, Nathaniel pedig lefeküdt a ropogó tűz mellé. Gyásza és bűntudata árnyékként telepedett a lelkére, de a kettő együtt sem volt olyan erős, mint a kimerültsége. Alig egy perc múlva elnyomta az álom.
33
Á
lmában nyár volt, s ő egy kertben üldögélt, egy nő oldalán. Simogató béke töltötte el a lelkét a nő beszélt, ő hallgatta, közben madarak csicseregtek, s lágy napsütés melegítette az arcát. Az ölében egy könyv feküdt, de ő nem nyitotta ki: vagy már kiolvasta, vagy nem akarta elolvasni. A nő néha hangosabban, máskor halkabban beszélt; ő nevetett, s érezte, ahogy a nő átkarolja. Ekkor egy felhő úszott a nap elé. A levegő kihűlt. Egy hirtelen széllökés kinyitotta a könyvet, és csattogva végigpörgette a lapjait. A nő hangja egyre mélyebb lett; Nathaniel most először nézett rá… A szőke hajkorona alatt a dzsinn szemét és vigyorgó száját pillantotta meg. A vállát átkaroló kéz megfeszült, és húzni kezdte őt. A dzsinn kitátotta a száját… Kicsavarodott testtartásban riadt fel, fél karjával az arca előtt A tűz időközben kialudt, s odakint szürkébe fordult az ég. A könyvtárteremre sűrű árnyak telepedtek. Több órát alhatott, de nem kipihentnek, csak gémberedettnek érezte magát. Ráadásul fázott, és éhes is volt. Mikor felállt, érezte, mennyire gyenge. A szeme viszketett és égett. Az ablakhoz lépett, és a fényben megnézte az óráját. Három óra negyven volt: végéhez közeledett a nappal. Bartimaeus pedig még nem ért vissza. Sötétedéskor emberek léptek ki a szemközti boltokból, kezükben egy–egy kampós végű rúddal. Lehúzták a kirakati rolókat – hosszú percekig visszhangzó zörgés és csattogás töltötte be az utcát, mintha száz várkapu csapórácsát eresztették volna le. Közben egyenként kigyulladtak a sárga fényű utcalámpák, s a boltok feletti ablakok mögött vékony függönyöket húztak be láthatatlan kezek. Az úttesten kivilágított ablakú buszok robogtak el, a járdán hazafelé tartó emberek siettek. Bartimaeus pedig még mindig nem tért vissza. Nathaniel türelmetlenül járkálni kezdett a hideg, sötét teremben. Szolgája késlekedése feldühítette. Megint úgy érezte, hogy tehetetlen, ki van szolgáltatva az eseményeknek. Semmi nem változott. Attól kezdve, hogy Lovelace egy éve rátámadt, egészen addig, amikor megölték Mrs. Underwoodot, ő minden krízishelyzetben béna és tehetetlen volt, és minden alkalommal nagy árat fizetett gyengeségéért. De ezentúl másképp lesz! Már nem tartja vissza semmi, nincs vesztenivalója. Ha dzsinn visszatér, azonnal… – Itt Times! Esti kiadás! A legfrissebb hírek! A hang messziről, valahonnan a sötétségbe merülő utcáról érkezett. Nathaniel a bal szélső ablakhoz nyomta homlokát, és hamarosan megpillantott odalent egy tompa fényű, lengő lámpát. A lámpa hosszú rúdon lógott egy billegő taliga fölött. A rikkancsfiú tért vissza. Nathaniel néhány percig csak nézte a közeledő fiút, és tanakodott. Nem sok értelme volt beszereznie egy újabb újságot: reggel óta aligha változhatott a helyzet Viszont a Times volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal; további értesüléseket szerezhetett belőle az utána folytatott nyomozásról vagy épp a konferenciáról. Ráadásul úgy érezte, megőrül, ha nem csinál valamit. Előkotorta hát a zsebéből a pénzt, hogy megnézze, van–e egyáltalán elég aprója. Az eredmény elhatározásra bírta. Óvatosan lépkedve átvágott a sötét termen, a márványlépcsőn lement a földszintre, és egy meglazult deszka mellett átbújva kilépett a sikátorba. – Egyet kérek. Akkor érte utol a rikkancsfiút, mikor az már készült befordulni taligájával egy mellékutcába. A fiú sapkája a tarkójára csúszott; fehér hajtincsek lógtak a szemébe. Körülnézett, és kissé fogatlanul elvigyorodott. – Nocsak, megint itt vagy? Még mindig kódorogsz? – Egyet kérek. – Nathaniel úgy érezte, a rikkancs megbámulja őt. Türelmetlenül átnyújtotta a pénzt. – Tessék, van rá pénzem. – Neked van pénzed, de nekem nincs újságom. Az előbb adtam el az utolsót. – Az üres taligára mutatott. – De szerencséd van: a haveromnál biztos maradt még pár. Neki nincs ilyen jó körzete, mint nekem. – Nem fontos. – Nathaniel sarkon fordult. – Várj, egy perc az egész. A Gebefejnél szoktam találkozni vele esténként. Az meg itt van egy ugrásra. – Hát… Nathaniel habozott. Bartimaeus bármikor megérkezhet, és úgy volt, hogy ő nem mehet ki a házból… Mi az, hogy nem mehet ki? Hát ki parancsol kettejük közül? Az a hely egy ugrásra van, nem lesz semmi baj. – Rendben. – Helyes, akkor menjünk. A rikkancsfiú elindult, taligája nyikorogva bukdácsolt a hepehupás utcaköveken. Nathaniel mellette lépkedett. A mellékutcában gyér volt forgalom; a sarokig alig néhány emberrel találkoztak. Ott befordultak egy kihalt közbe, s néhány lépés után egy kocsmához értek. Zömök, csúnya épület volt, lapos tetővel, szürke kavicsos vakolattal. Az ajtó fölött lógó festett cégér egy lovat ábrázolt, nem túl nagy tehetséggel. Nathaniel elbizonytalanodva sandított fel: a cégér mellett kis őrgömb lebegett. A rikkancsfiú megérezhette Nathaniel habozását, mert így szólt: – Ne félj, messze elkerüljük a kémet. Csak az ajtót figyeli, elriasztásul tették ki. Egyébként hiába. A Gebefejbe mindenki a hátsó ajtón megy be. Na de már itt is van a jó öreg Fred. A közből két ház között keskeny sikátor nyílt, s annak a bejáratánál egy másik taliga állt. Mögötte, a sikátor sötétjében magas, fekete bőrdzsekis fiú támasztotta a falat. Egy almát harapdált nagy komótosan, és félig leeresztett szemhéja alól figyelte a közeledőket. – Szia, Fred! – köszöntötte vidoran a rikkancsfiú. – Hozzád jöttünk a sráccal. Fred nem szólalt meg, helyette nagyot harapott az almából. Lassan, kissé nyitott szájjal rágni kezdte a falatot, s közben alaposan végigmérte Nathanielt. – Kéne neki egy esti újság – magyarázta a rikkancsfiú. – Igen? – csámcsogta Fred. – Aha, nekem meg már elfogyott… Tudod, ő az, akiről beszéltem – tette hozzá gyorsan a rikkancsfiú. – Most is itt van nála. Erre Fred ellökte magát a faltól, nyújtózkodott, bedobta az almacsutkát a sikátorba, és Nathanielék felé fordult. Bőrdzsekije minden mozdulatára megnyikordult. Több mint egy fejjel magasabb volt Nathanielnél, és nem is éppenséggel vézna. Az arcát elborító szeplőtenger ellenére eléggé ijesztő jelenség volt. Nathaniel tartott is tőle egy kicsit, de azért kihúzta magát, és elővette legmagabiztosabb hangját. – Van újságod, vagy nincs? Ne húzzuk az időt. Fred a szemébe nézett. – Nekem is elfogyott – felelte. – Nem baj, nem olyan fontos. – Nathaniel alig várta, hogy elszabaduljon. – Várj csak… – Fred kinyújtotta lapátkezét, és megfogta Nathaniel kabátujját – Nem kell úgy sietni, még nincs nyolc óra. – Hagyj békén! Eressz el! – Nathaniel megpróbálta kiszabadítani magát Vékonynak és élesnek hallotta a saját hangját A rikkancsfiú barátságosan hátba veregette. – Nem kell betojni. Nem akarunk balhét. Talán mágusoknak tűnünk? Na látod. Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni, igaz, Fred? – Igaz. Fred látszólag a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette, Nathaniel mégis hirtelen a sötét sikátorban találta magát. Most már nagyon félt, de még mindig igyekezett megőrizni a nyugalom látszatát. – Mit akartok tőlem? – kérdezte. – Nincs pénzem. A rikkancsfiú felnevetett. – Nem vagyunk mi rablók, haver. Mondom, hogy csak pár kérdést akarunk feltenni. Hogy hívnak?
Nathaniel nyelt egyet. – Öhm… John Lutyensnek. – Lutyens? Aszta, de előkelő név! Na mesélj, mit keresel errefelé, John? Hol laksz? – Highgate–ben. – Amint kimondta, rádöbbent hogy hibát követett el. Fred füttyentett. A rikkancsfiú hangjában udvarias hitetlenkedés csengett. – Ezt nevezem! Arrafelé mágusok laknak, John. Te mágus vagy? – Nem. – Na és a barátod? Nathaniel meghökkent. –A— barátom? – Igen, a jóképű, sötét bőrű fiú, aki veled volt reggel. – Ja, ő? Jóképű? Vele csak összefutottam. Elment, nem tudom, hova. – Honnan szereztél új cuccokat? Ez már sok volt Nathanielnek. – Mit faggattok? – csattant fel. – Mi közötök van hozzá? Hagyjatok békén! A felháborodás óvatlanná tette, és modorán kissé kiütközött a belé nevelt kevélység. Hogy jön ez a két közember ahhoz, hogy kikérdezze őt? Abszurdnak érezte az egész helyzetet. – Nyugalom! – csitította a rikkancsfiú. – Épp csak érdekelsz minket – meg az is, ami a zsebedben van. Nathaniel értetlenül pislogott. Nem volt más a zsebében, csak a látóüveg, azt pedig csak a könyvtárban használta. – Nincs semmi a zsebemben. – Dehogy nincs – mondta Fred. – Stanley tudja… igaz, Stanley? A rikkancsfiú bólintott. – Tudom bizony. – Hazudik, ha azt mondja, hogy látott valamit nálam. – Nem, látni nem láttam. Nathaniel a szemöldökét ráncolta. – Összevissza beszélsz. Engedjek elmenni. – Ez botrányos! Bár ott lenne Bartimaeus, hogy móresre tanítsa ezeket a pimasz közembereket! Fred hunyorogva megnézte az óráját. – Menni kéne, Stanley, mindjárt nyolc óra. Elvegyem tőle? A rikkancsfiú sóhajtott. – Figyelj, John – kezdte türelmesen. – Csak szeretnénk megnézni, mi az, amit loptál. Nem vagyunk se zsaruk, se mágusok, úgyhogy fölösleges izgulnod. És ki tudja, talán még jól is jársz. Mit akarsz kezdeni vele? Talán használnád? Na látod. Légy szíves, mutasd meg, ami a bal zsebedben van. Ha tovább ellenkezel, kénytelen leszek Fred segítségét kérni. Nathaniel most már belátta, hogy nincs választása. Szótlanul elővette a lemezt, és átadta a rikkancsfiúnak. Az lámpája fényénél vizsgálgatni kezdte a látóüveget. – Na, milyen, Stanley? – kérdezte Fred. – Modern. Durva kidolgozású, szerintem házilag barkácsolták. – A rikkancsfiú továbbadta Frednek a lemezt. – Semmi különös, de azért ér valamit. Hirtelen különös gyanú ébredt Nathanielben. A minisztereknek sok fejtörést okozott az utóbbi idők tolvajlási hulláma. Devereaux is említést tett róla a beszédében, Arthur Underwood pedig azt a rejtélyes, Ellenállás nevű csoportot gyanúsította a lopásokkal, amelyik két napja a parlamenti merényletet elkövette. Sokak szerint az elkövetők közemberek, és a lopott holmi később a kormány ellenségeihez kerül… Nathaniel jól emlékezett még a villogó szemű suhancra a Westminster Hall teraszán, emlékezett a levegőben repülő elemgömbre. Lehetséges volna, hogy a híres Ellenállás tagjaival hozta össze véletlen? A szíve hevesen dobogott. Nagyon körültekintőnek kellett lennie. – Ez… értékes dolog? – kérdezte. – Igen – felelte Stanley. – És jó kezekben hasznos is. Hogy szerezted? Nathaniel gyorsan elkészült a válasszal. – Jól mondtad… öhm… tényleg loptam. Highgate–ben jártam (persze nem ott lakom), és amikor elmentem egy nagy ház mellett, láttam, hogy nyitva van az egyik ablak, és… benéztem rajta, és megláttam valami fényeset a falon. Bemásztam és elhoztam. Senki nem látott meg. Gondoltam, talán el tudom adni. – Minden lehetséges, John – csóválta a fejét a rikkancsfiú. – Minden lehetséges. Tudod, hogy mire való ez? – Nem. – Ha minden igaz, ez egy mágus jósló lemeze vagy látóüvege. Nathaniel kezdte visszanyerni magabiztosságát. Ezeket könnyű lesz átvernie. Eltátotta a száját, valahogy úgy, ahogy a közemberek bamba ámulatát elképzelte. – Nahát… akkor ezzel a jövőbe lehet látni? – Talán. – Tudod használni? Stanley dühösen leköpte a falat. – Pimasz kis vakarcs! Ezért megérdemelnéd, hogy orrba vágjalak! Nathaniel zavartan visszakozott. – Bocsáss meg… nem akartalak… De hogyha, hogyha tényleg értékes, nem tudsz valakit, aki esetleg megvenné? Eléggé kéne a pénz. Stanley rápillantott Fredre, aki lassan bólintott. – Szerencséd van – mondta enyhe gúnnyal Stanley. – Fred bátyó benne van, és én mindig hallgatok rá. Ismerünk valakit, aki jó árat tud ajánlani neked, és talán kisegít, ha szorult helyzetben vagy. Gyere, összehozunk vele. Ez izgalmas lehetőség volt, de nagyon rosszkor jött. Nem vehette most a nyakába Londont egy rejtélyes randevú kedvéért – már így is túl rég eljött a könyvtárból. Most azzal kellett törődnie, hogy eljusson a konferenciára, meg aztán ezekkel a bűnözőkkel szemben Bartimaeus segítségére is szüksége lett volna. Megrázta hát a fejét. – Mondjátok meg, ki ő, vagy hogy hova menjek. Majd ott találkozunk. A két fiú sandán nézett ráz. – Nem működik – felelte Stanley. – Ez nem olyan találkozó, és ő nem olyan valaki. Különben is, miféle fontos dolgod van, hogy most nem tudsz eljönni? – Találkoznom kell a barátommal. – Nathaniel szitkozódott magában. Ez megint hiba volt. Fred nyekergő bőrdzsekivel megmozdult. – Az előbb azt mondtad, nem tudod, hol van.
– Öhm… nem is tudom. Meg kell keresnem. Stanley az órájára nézett. – Sajnálom, John, most vagy soha. A barátod várhat. Azt hittem, el akarod adni a cuccot. – Igen, de nem ma este. Érdekel az ajánlatotok, de most nem érek rá. Figyelj, találkozzunk holnap ilyenkor ugyanitt. Túl mohón, túl gyorsan beszélt. Érezte, hogy a fiúk gyanakvóbbá válnak, s már csak az érdekelte, hogy minél előbb lerázza őket. – Nem megy. – A rikkancsfiú megigazította sapkáját. – Ebből nem lesz semmi, Fred. Szerintem menjünk. Fred bólintott, és dzsekije zsebébe süllyesztette a látóüveget. – Hé! – kiáltott rá felháborodva Nathaniel. – Az az enyém! Add vissza! – Elszalasztottad az alkalmat, John – mondta Stanley, és megfogta taligája rúdját. – Ha ugyan John a neved. Kopj le! Fred könnyedén mellbe lökte Nathanielt, aki nekiesett a sikátor nedves falának. Ez már tényleg sok volt. Önuralma maradékát is elvesztve nekiesett Frednek, és vak dühvel ütlegelni, rugdosni kezdte a nagydarab fiút. – Add – vissza – a lemezemet! Az egyik rúgás Fred sípcsontját érte. A fiú felkiáltott fájdalmában, de már lendült is a keze. Nathaniel az arcába kapta az ütést. Arra eszmélt, hogy a sárban fekszik, s kótyagosan bámul Stanley és Fred után. A fiúk sebesen távolodtak a sikátorban, maguk mögött húzva billegő, ugráló taligájukat. Nathaniel haragja erősebbnek bizonyult kábulatánál és józan óvatosságánál is. Talpra vergődött, és kissé támolyogva üldözőbe vette a két fiút. Meglehetősen lassan haladt. A sikátoron sűrű sötétség ült. Szürke függönyként magasló falai alig voltak világosabbak, mint a köztük ásító, szurokfekete semmi. Nathaniel lépésről lépésre tapogatta ki az utat, fél kezével a jobb oldali falat követve. Közben fülelt, hogy hallatszik–e még a taligák árulkodó nyikorgása. Úgy tűnt, a két fiúnak is le kellett lassítania, mert a zaj nem távololdott. Nathaniel minden kereszteződésnél ki tudta találni, merre mentek tovább. Ismét rátört a tehetetlenség érzése. Az az átkozott dzsinn! Sosincs kéznél, amikor szükség lenne rá! De ha elkapja a tolvajokat, azt is megbánják, hogy… Most merre? Nathaniel megállt egy vastag piszokréteggel borított, magas, rácsos ablak előtt. Valahonnan messziről kivehető volt a kövön zötykölődő taligák kerekeinek kopogása. Balra kell mennie. Továbbindult hát. Nem sokkal később arra lett figyelmes, hogy a zaj, amit követett, megszűnt. Nyikorgás helyett most fojtott hangokat hallott. Ettől kezdve óvatosabban haladt előre. A falhoz lapult, és lassan, tapogatózva eresztette le a lábát, nehogy egy pocsolyába lépve zajt csapjon. A sikátor keskeny, macskaköves közbe torkolt, melyet bedeszkázott ablakú kis műhelyek szegélyeztek. Enyhe fűrészporillat érződött a levegőben. A taligák a kis utca közepén álltak. Stanleyéről hiányzott a lámpa – az most egy kapualjban világított. Sápadt fénykörében három ember állt: Fred, Stanley és egy feketébe öltözött, karcsú valaki, akinek nem látszott az arca. Nathaniel visszafojtott lélegzettel fülelt. Hiába, túl messze volt, nem értett egy szót se a sutyorgásból. Nem támadhatott most rájuk, de minden információ hasznos lehetett a későbbiekben, megérte hát kockáztatni. Néhány lépéssel közelebb osont. Még mindig túl messze volt. Annyit már ki tudott venni, hogy többnyire a harmadik alak beszél. Magas hangja volt, fiatalos, éles. Még egy kicsit közelebb… A következő lépésnél Nathaniel bakancsa beleütközött egy üres borosüvegbe, ami a fal mellett állt. A palack megbillent, és halkan nekikoppant a falnak. Nem dőlt fel. De a kis koppanás elég volt. A lámpa kilendült a kapualjból, és három arc fordult Nathaniel felé: Stanleyé, Fredé és… Egyetlen futó pillantásra volt csak idő, de a kép kitörölhetetlenül belevésődött Nathaniel agyába. Sápadt, fiatal, női arcot látott, egyenes szálú, fekete hajjal szegélyezve. A lány szeme elkerekedett; tekintete riadt volt, de nem rémült – és tüzes. Parancsszót kiáltott, mire Fred előrelendült, majd Nathaniel egy fényes tárgyat pillantott meg, ami felé suhant a sötétben. Rémülten lebukott, és beverte halántékát a téglafalba. Epe tódult fel a torkában, szikrázó fényeket látott, és a fal tövébe roskadt. Behunyt szemmel, felig aléltan feküdt. Teste elernyedt, s csak tompán érzékelte környezetét. Sebes léptek közeledtek felé, fémtárgy karistolt valamit, bőrruha csikordult. Valami megközelítette, majd könnyedén súrolta az arcát. – Nem találtad el – szólt egy női hang. – Elájult, de él. – Ha akarod, elvágom a torkát. – Ez Fred volt. A szünet, ami ezután következett, bármilyen hosszú lehetett Nathaniel megbecsülni se tudta. – Nem kell… Ez csak egy hülye kölyök. Gyerünk innen! A sötét sikátorra csend ült. Nathanielnek már nem zúgott a feje, a jeges víz rég átáztatta kabátját, s a bőrét marcangolta, de ő még mindig ott feküdt. Nem mert megmozdulni. Bartimaeus
34 M ár közel öt órája visszaérkeztem, amikor fáradt motozás hangzott fel a laza deszkánál, majd beszédült a könyvtárba az én lehangolt, kimerült és rettentően büdös gazdám. Úgy vonszolta fel magát a lépcsőn, mint holmi óriáscsiga, – a csíkról, amit húzott, reméltem, hogy csak sár. Az első emeleten aztán nekiesett a falnak, és összeroskadt. Puszta tudományos érdeklődésből kicsiny lángot gyújtottam, és megvizsgáltam őt közelebbről. Szerencsére hozzá voltam szokva a styxi manókhoz és hasonló förtelmekhez, így nem döbbentem meg különösebben. Nathaniel körülbelül úgy festett, mint akit labdának használtak egy disznóólbeli futballmérkőzésen, s utána beletuszkoltak egy teli porszívózsákba. A frizurája a tarajos sün hátsó felét mintázta, nadrágja a térdénél véres cafatokká változott. Volt egy jókora zúzódás az arcán és egy csúnya vágás a füle fölött. És ami a legszebb: izzott a tekintete. – Kellemes estéje volt, uram? – kérdeztem. – Tüzet – förmedt rám. – Csinálj tüzet! Megfagyok. A parancsoló hangnem kevéssé illett olyasvalakihez, akitől a sakál is undorodva elfordult volna, de ezt nem tettem szóvá. Ahhoz túlságosan szórakoztató volt a helyzet. Inkább gyűjtöttem némi fát, kellemes kis tüzet gyújtottam, majd (Ptolemaiosz alakjában) letelepedtem mellé, olyan közel, amennyire a gyomrom bírta. – No lám – szóltam vidoran –, ez kellemes meglepetés. Többnyire a dzsinn tér vissza lestrapáltan és koszosan. Tetszik ez az újítás. Miért mentél ki a házból? Rád találtak Lovelace nyomozói? Felbukkant Dzsabor? Összeszorított fogakkal sziszegte: – Lementem újságért. Ez egyre jobb volt! Sajnálkozva csóváltam a fejem. – Az efféle veszedelmes vállalkozásokat felkészültebb emberekre kellene bíznod. Legközelebb kérj meg egy öreg nénit vagy egy óvodást… – Fogd be! – A kölyök szeme villámokat szórt. – A rikkancsfiú tette! Meg a barátja, az a Fred! Két közember! Ellopták a látóüvegemet, azt, amit
magamnak csináltam. És egy sötét helyre csaltak. Meg akartak ölni, és meg is tették volna, ha a lány… – Lány? Miféle lány? – …de így is betört a fejem, és belezuhantam egy pocsolyába, aztán, miután otthagytak, nem találtam vissza, és már kijárási tilalom volt, kint voltak a kutatógömbök, végig bujkálnom kellett előlük. A végén beszaladtam egy híd alá, és egy csomó ideig ott kellett feküdnöm a sárban, mert fenn az úton reflektorokkal világítottak. És amikor elmentek, még mindig nem tudtam, merre kell menni. Órákig bolyongtam… Nem volt épp shakespeare–i monológ, de tény, hogy rég hallottam jobb esti mesét. Fel is vidított. – Az Ellenállás tagjai voltak – folytatta a kölyök a tűzbe meredve. – Biztos vagyok benne. El fogják adni a lemezemet – azoknak, akik megtámadták a Parlamentet! Áááh! – Ökölbe szorította a kezét. – Miért nem voltál ott, hogy segíts!? Elkaphattuk volna őket! Kiszedtük volna belőlük, hogy ki a vezetőjük! – Emlékeztetnélek rá – feleltem hűvösen –, hogy épp a tőled kapott feladatot teljesítettem. Ki az a lány, akit említettél? – Nem tudom. Csak egy másodpercig láttam. Ő volt a vezetőjük. De egyszer még elkapom, és akkor megfizet! – Nem azt mondtad, hogy ő védett meg? – Elvette a lemezemet! Tolvaj és áruló! Egy efféle lányról nekem is voltak emlékeim. – Honnan tudtak a lemezedről? – kérdeztem. – Megmutattad nekik? – Dehogy mutattam. Hülyének nézel? – Az mellékes. Biztos, hogy nem vetted elő, amikor, mondjuk, pénz után kotorásztál? – Nem. A rikkancsfiú egyszerűen tudott róla. Valami dzsinn vagy kobold lehetett. – Érdekes… Több volt, mint valószínű, hogy ugyanabba a bandába botlott, amelyik engem zaklatott, amikor nálam volt a szamarkandi amulett. Az én leányzóm meg a barátai is tudtak az amulettről, pedig nem láthatták. Utóbb pedig megtaláltak a rejtő bűbáj mögött. Hasznos képesség… és minden jel szerint jó célra használják. Ha valóban az úgynevezett Ellenálláshoz tartoznak, akkor a mágusellenes mozgalom szervezettebb – és feltehetőleg ütőképesebb –, mint hittem. Lám, London is halad a korral… Ezeket a gondolataimat nem osztottam meg a kölyökkel. Elvégre ő az ellenfél csapatát erősítette, s a mágusoknak amúgy sem kenyerük a bölcs belátás. – Ha félretehetjük egy percre a meghurcoltatásaidat – szóltam esetleg beszámolnék róla, mit végeztem. A kölyök nyögött egyet. – Megtaláltad Heddleham Hallt? – Igen, és ha kívánod, el tudlak vezetni oda. A Temze mellett fut egy vasútvonal, ami arra visz. De előbb elmondanám, miféle védelmi rendszerrel szerelte fel Lovelace a barátnője házát. Elég érdekes. Repülő fóliótjárőrök őrzik a légteret, a földön pedig dzsinnek bukkannak fel véletlenszerűen. Legalább két védőkupolát is emeltek – azok is változtatják a helyüket. Még egyedül se tudtam átjutni ezeken, úgyhogy egy ilyen fél hullával, mint te, majdhogynem lehetetlen lesz. Tényleg nagyon fáradt lehetett, mert ettől se pöccent be. – Viszont érzem az esszenciámban, hogy rejtegetnek valamit – folytattam. – Két nap van még hátra az eseményig, de már az egész védelmi rendszer működik, ami iszonyatos energia befektetést jelent. Ez arra utal, hogy stikli van a dologban. – Mennyi idő alatt lehet eljutni oda? – Alkonyatra a birtok határán lehetünk – ha elérjük a reggeli vonatot. – Jól van. A kölyök nagy cuppogás és levedzés közepette feltápászkodott – Biztos, hogy akarod? – kérdeztem. – Szívesen elviszlek a kikötőbe, ott mindig keresnek hajósinasokat. Nehéz meló, de nem rossz. Gondold meg, a finom tengeri levegő– Nem kaptam választ. A kölyök már ment is kifelé. Lemondó sóhajjal eloltottam hát a tüzet és követtem. Az útvonal, amit kinéztem magunknak, a Temze egyik mellékfolyója mentén délkeleti irányban elnyúló, beépítetlen térségen át vezetett A folyó csekély vízhozamú volt, de annál kanyargósabb; miniatűr árterében halmok, mocsarak és tavacskák váltották egymást, s az éjszaka hátralevő részét ezek leküzdésével töltöttük. Cipőnk sárban és vízben tocsogott, kezünket és lábunkat éles nádlevelek metélték, fejünket élősdi rovarok zümmögték körül. Ráadásul a kölyök folyamatosan sopánkodott; kis kalandja az Ellenállással maradandó hatást tett a hangulatára. – Nekem ez sokkal rosszabb, mint neked – pirítottam rá egy különösen heves kifakadása után. – Repülve öt perc alatt odaérnék, de nem lehet, mert gardedámot kell játszanom melletted. A sár a te lételemed, halandó, nem az enyém. – Azt se látom, hova lépek – jött a nyafogós felelet. – Nem tudnál egy kis fényt kelteni? – Szívesen, ha mindenáron ide akarod csalogatni az éjszakai dzsinneket. Amint azt tapasztalhattad, figyelik a várost, és ne feledd, hogy Lovelace is kerestet minket. Pontosan azért választottam ezt az útvonalat, mert sötét és kellemeden. Úgy tűnt, magyarázatom nem vigasztalja különösebben, de ettől kezdve legalább nem panaszkodott. Véget nem érő bukdácsolásunk közben volt időm a rám jellemző, jéghideg logikával átgondolni a helyzetet. Hat nap telt el azóta, hogy a kölyök először megidézett. Hat napja kínozta kellemetlenségek sora az esszenciámat És remény se volt rá, hogy a dolognak egyhamar vége lesz. A kölyök. Hol helyezzem el privát feketelistámon volt már rosszabb gazdám is, az igaz, de ilyen problémás kevés. Minden valamirevaló, ravasz és kegyetlen mágus tudja, mikor van itt a harc ideje. Viszonylag ritkán kockáztatják a maguk és szolgáik életét. Ezzel szemben a kölyök, miután a kotnyeleskedése tragédiához vezetett, megint nekiugrik az ellenségnek, akár a sebzett vadkan. Eredeti neheztelése már lényegtelenné vált, óvatosságának nyoma se maradt, a gyász fájdalma mindenre elszánttá tette. Úgy elvakította a büszkeség és a harag, hogy többé nem törődik olyan mellékes dolgokkal, mint a saját élete. Ezzel persze nem lenne semmi gond, ha nem rángatna engem is magával. Nem találtam megoldást a problémára. Hozzá voltam bilincselve gazdámhoz, nem tehettem mást, mint hogy igyekszem életben tartani. Mikor pirkadni kezdett, már az Észak–Londontól a Temzéig tartó útszakasz vége felé jártunk. A mellékfolyó itt egy darabon kiszélesedett, majd gátak során átbukdácsolva a Temzébe ömlött. Ideje volt visszatérnünk a kiépített utakra. Egy meredek partrészen felkapaszkodtunk egy kerítéshez, és máris egy macskaköves utcán találtuk magunkat. A város politikai központja jobbra feküdt tőlünk, a Tower területe pedig balra; előttünk a Temze szalagja nyúlt el. A kijárási tilalom már véget ért, de az utcák még üresek voltak. – Jól van – szóltam, és megálltam. – A vasútállomás itt van a közelben, de mielőtt odamennénk, meg kell oldanunk egy problémát. – Mi az? –A külsőd és a szagod. Az ártér különféle nedvei bonyolult mintát rajzoltak Nathaniel bőrére és ruhájára. Bekeretezve aukcióra lehetett volna küldeni őt. Összevonta a szemöldökét. – Jól van, tisztíts meg. Biztos tudod a módját. – Tudom. Talán nem kellett volna belenyomnom a folyóba. A Temze vize nem sokkal tisztább, mint az ingovány, amin átgázoltunk. A mocsok nagyját mindazonáltal lemosta. Egyperces erőteljes víz alatti sikálás után a felszínre engedtem a kölyköt, hogy levegőt vehessen. Szép sugárban fröcskölt a víz az
orrából, és artikulátlan, gurgulázó hangot hallatott, amit én a magam módján értelmeztem. – Még egyszer? Te tényleg tisztaságmániás vagy. Az újabb öblítés eredményeképpen a kölyök egészen emberszerű lett. Nekitámasztottam őt a beton gátfalnak, és tűzvarázs óvatos használatával megszárítottam a ruháit. Nyomott hangulata furcsamód nem enyhült a szagával együtt, de hát ne legyünk telhetetlenek. Ezek után besétáltunk a vasútállomásra, és el is értük a dél felé induló első vonatot. Loptam két jegyet a pénztárban, s amíg a személyzet egy gyanúsan megnyerő modorú, pirospozsgás hivatalnoknő után kutatott a peronokon, komótosan felszálltam a vonatra. Nathaniel – eléggé tüntető módon – a kocsi másik végében keresett helyet magának. Úgy tűnt, lelkileg kissé megviselte a mosdatás. Az út első része, amíg kifelé gurultunk a városból, az elmúlt hat nap legnyugodtabb félórája volt számomra. A vonat egy köszvényes csiga sebességével vánszorgott London véget nem érő külkerületein át. Lehangoló tégladzsungel, lepusztult gyárak és repedezett betonsíkságok mellett haladtunk el. Azokon túl szűk, sorházas utcák feküdtek. Itt–ott füstölgött egy–egy kémény. Egy alkalommal nyugat felé repülő dzsinn csapatot pillantottam meg a napot eltakaró, színtelen felhőréteg előtt Még ilyen nagy távolságból is észlelni lehetett a mellvértjükön megcsillanó napfényt. Kevés volt a fel– és leszálló, lazíthattam hát egy kicsit. A dzsinnek sosem bóbiskolnak, de én annak a megfelelőjét tettem: visszamentem az időben, és elmerengtem létem boldogabb pillanatain. Mágusok baklövésein, legszebb bosszúimon… Álmodozásomnak a kölyök vetett véget, amikor ledobta magát a szemközi ülésre. – Ki kéne dolgoznunk valamiféle tervet – szól mogorván. – Hogy lehet átjutni a védelmi rendszeren? – Véletlenszerűen mozgó kupolák és ugyanilyen őrszemek mellett semmiképp se tudunk észrevétlenül behatolni. Valamiféle trójai falóra lesz szükségünk. – A kölyök bambán nézett rám. – Azaz egy ártatlan külsejű valamire, amit beengednek a védett területre,.. És amiben mi elrejtőzünk. Áruld már el, mit tanulnak manapság a mágusok? – Szóval el kell bújnunk valamiben – dörmögte. – Van ötleted, hogy miben? – Nincs. A kölyök homlokráncolva töprengett a dolgon. Szinte hallottam, hogyan nyekeregnek agyának rozsdás tekervényei. – A vendégek holnap érkeznek – morfondírozott. – Azokat be kell engedniük, úgyhogy elég nagy forgalom várható a kapuknál. Talán el tudunk bújni valakinek a kocsijában. – Talán – bólintottam. – Csakhogy a mágusok ki se fognak látszani a védőpajzsok és árgus szemű koboldok közül. Ha csak a közelükbe megyünk, máris lefülelnek. – És a személyzet? – kérdezte. – Nekik is be kell menniük valahol. Mi tagadás, mondott valamit. – Többségük valószínűleg már ott van – feleltem. – De igazad van, lehet, hogy páran csak aznap lépnek szolgálatba. Meg aztán biztos szállítanak oda friss élelmiszert… és talán mutatványosokat is várnak, zenészeket, zsonglőröket… A kölyök mérgesen nézett rám. – Zsonglőröket? – Ki ismeri régebben a mágusokat, te vagy én? Zsonglőrök mindig vannak. De a lényeg az, hogy biztosan lesznek egyszerű halandók is a kastélyban. Ha tehát időben elhelyezkedünk, lehet, hogy be tudunk surranni valakinek a takarásában. Egy próbát megér. Addig viszont még aludj egyet. Hosszú séta vár ránk, miután leszálltunk. A kölyök szemhéja mintha ólomból lett volna. Kivételesen nem ellenkezett. A kölyök elég tisztességes ideig alhatott, mert a vonat szinte csak vánszorgott. Aztán végre–valahára mégis csak megérkeztünk a Heddleham Halihoz legközelebb eső állomásra. Felráztam gazdámat, és lekászálódtunk egy olyan peronra, amit a természet már félig–meddig visszahódított magának. A betonjárda repedéseiben a legkülönfélébb fűfajták vertek gyökeret, s egy vállalkozó kedvű futó növény gyarmatosította a váróterem tetejét és falait. A rozsdás lámpák alatt madarak fészkeltek. Nyoma sem volt vasutasnak vagy más élő embernek. A szerelvény úgy vonszolta magát tovább, mintha egyenesen a roncstemetőbe tartana. A síneken túl fehér kapu vezetett ki egy földútra. Minden oldalon végeláthatatlan mezők és szántóföldek terültek el. A látvány felderített. Jólesett végre kiszabadulni a város undok markából, jólesett fák és mezők természetes körvonalait látni. – Azon az úton kell elindulnunk – mondtam. – A kastély legalább kilenc mérföldre van, úgyhogy még nincs szükség különösebb óvatosságra. Szerintem… Most meg mi bajod? A kölyök elsápadt, zaklatottnak tűnt. – Semmi, csak… szokatlan nekem ez a nagy… tér. Egyetlen házat se látok. – Ahol nincs ház, ott jó nekünk. Ez azt jelenti, hogy nincsenek emberek. Se mágusok. – De olyan furcsa… Túl nagy a csend. Hát igen. A kölyök most járt először vidéken. Valószínűleg nagyobbfajta parkban se volt még soha. A tágas tér megrémítette. Átkeltem a síneken, és kinyitottam a kaput. – Azon az erdőn túl van egy falu. Ott szerezhetsz ennivalót, és megölelgetheted a házakat. Jó időbe telt, mire gazdám megnyugodott. Szinte úgy tűnt, mintha attól félne, hogy a téli fák és mezők felkelnek, és ránk támadnak – szüntelenül kapkodta a fejét, mindenfelől veszélyt sejtett, minden madárhangra összerezzent. Én ezzel szemben utunk elején tökéletesen nyugodt voltam – pontosan azért, mert a táj kihaltnak tűnt. Közel s távol nem érzékeltem semmiféle mágikus tevékenységet. Szerencsésen beértünk a faluba. Mindenekelőtt kifosztottuk a helyi vegyesboltot. Magunkhoz vettünk annyi élelmiszert, hogy a kölyök gyomra aznap már csendben maradjon. A falut egy romos templom körül álló maroknyi parasztház alkotta – közel se volt elég nagy ahhoz, hogy saját körzeti mágusa legyen. A néhány ember, akivel találkoztunk, békésen őgyelgett, s még csak egy árva kobold se lebegett a válluk fölött. Gazdám felettébb lekicsinylően szólt róluk. – Ezeknek fogalmuk sincs, mennyire védtelenek – dörmögte, mikor magunk mögött hagytuk az utolsó házat is. –A leggyengébb mágikus támadás is végezne velük. – Elképzelhető, hogy nem ez a legfőbb gondjuk – mutattam rá. – Hanem például a megélhetés. Bár, gondolom, ilyesmit nem tanítottak neked. – Gondolod? – kapta fel a fejét a kölyök. – Vedd tudomásul, hogy mágusnak lenni a legszebb hivatás. A mi tudásunk és áldozatkészségünk tartja egyben az országot. Ezeknek a bolondoknak hálásnak kellene lenniük, hogy köztük élünk. – Hálásnak kellene lenniük az olyanokért, mint Lovelace? Erre morcosan összevonta a szemöldökét, de nem felelt. Az első veszélyes helyzetbe a délután derekán kerültünk. Gazdám egyszerre azon kapta magát, hogy rávetem magam, és belerántom az árokba. Egészen lenyomtam őt a földre, talán egy kicsit erősebben is a kelleténél – ugyanis megtelt a szája sárral. – Mihinász!? – Pssszt! Tizenkét óránál egy járőr repül át észak–déli irányban. Egy rés felé mutattam az út menti sövényen. Messze, a felhők között egy kis csapat seregély repült. A kölyök köpködve kiürítette a száját. – Nem sokat látok belőlük. – A ötödik szinttől felfelé fóliótok. Mostantól fogva óvatosabbnak kell lennünk. A seregélyek továbbrepültek dél felé, és eltűntek. Felálltam, és végigjárattam tekintetemet a horizonton. Nem messze tőlünk rendezetlen facsoport
jelezte az erdős terület kezdetét. – Jobb lesz, ha letérünk az útról – jelentettem ki. – Itt túl messziről látszunk. Majd alkonyat után közelítjük meg a kastélyt. Végtelen óvatossággal átpréseltük magunkat a sövény egyik résén, s miután megkerültük a mögötte elnyúló mezőt, beértünk a viszonylagos biztonságot nyújtó erdőbe. Egyik síkon se fenyegetett minket semmi. Az erdőn baj nélkül átjutottunk. A szélére érve aztán lekuporodtunk, és szemügyre vettük az út következő szakaszát. Enyhe lejtő terült el előttünk így jól beláttuk a mélyen felszántott, vörösesbarna földeket. Körülbelül egy mérföld távolságban a szántóföldek egy régi és igencsak viharvert téglafalba futottak bele. Az és a mögötte álló alacsony, sötét fenyves jelölte a Heddleham–b irtok határát. A fenyőfák közül (az ötödik szinten) piros kupola emelkedett ki. Amíg figyeltem, eltűnt, majd egy pillanattal később egy másik, kékes színű kupola bukkant fel valamivel odébb, a hatodik szinten. A fák között egy magában álló ívszerűség magasodott – talán a birtok hivatalos bejárata. Az ívtől út vezetett a földeken át egy tőlünk fel mérföldre lévő útkereszteződéshez, amely mellett néhány tölgyfa állt A mi utunk szintén abba a kereszteződésbe futott bele, s onnan még két út vezetett tovább más irányokba. A nap még nem tűnt el teljesen a fák között. A kölyök hunyorogva nézett sárga korongja felé. – Az ott egy őrszem? – Rámutatott egy fatönkre, ami körülbelül félúton lehetett az útkereszteződés felé. A tönkön ült valami; talán egy mozdulatlan, fekete alak. – Igen – feleltem. – Egy másik épp most testesült meg annak a háromszög alakú szántóföldnek a szélén. – Nahát! Az előző eltűnt. – Hisz mondtam – véletlenszerűen materializálódnak. Nem lehet előre tudni, hol fognak felbukkanni. Látod a kupolát? – Nem. – Nyugodtan kidobhatod a lencsédet. A kölyök szitkozódott. – Mit vársz tőlem, démon? Nincs olyan jó szemem, mint neked. Hol van? – Nem tetszik a modorod. Nem mondom meg. – Ne légy nevetséges! Tudnom kell. –A démon nem mond semmit. – Hol van? – Óvatosabban toporzékolj. Beleléptél valamibe. – Mondd már meg! – Már rég közölni akartam veled, hogy nem szeretem, ha démonnak neveznek. Érthető? A kölyök sóhajtott. – Rendben. – Csak hogy tisztázzuk. – Jól van. – Dzsinn vagyok. – Jó, rendben van. Hol a kupola? –A fák között. Most a hatodik síkon van, de hamarosan áthelyeződik. – Eléggé megnehezítették a dolgunkat. – Igen. Arra valók a védelmi rendszerek. A kölyök arca szürke volt a kimerültségtől, de eltökéltsége nem csökkent. – A cél világos. Szinte biztos, hogy a kapuív a birtok hivatalos bejárata – ott van az egyetlen lyuk a védőkupolákon. Ott ellenőrzik az érkezők személyazonosságát és a belépőket. Ha sikerül átjutnunk a kapun, bent vagyunk. – Ismerős gyilkosaink karjai között – bólintottam. – Hurrá. – A kérdés csak az, hogyan jutunk be… A kölyök sokáig egy helyben ült. Kezével árnyékolta szemét, figyelte a fák mögé leszálló napot és a szántóföldeket, melyek lassan hideg, zöldes árnyékba burkolóztak A környéken rendszeres időközönként őrszemek bukkantak fel majd tűntek el nyomtalanul (a kénszagot nem éreztük ahhoz túl messze voltunk). Egy távoli hang ismét az utakra vonta figyelmünket Azon, amelyik a látóhatár felé vezetett, messziről fekete, gyufásdoboznak tűnő valami közeledett: egy mágus kocsija. Az autó szélvészként robogott a sövények között s minden sarok előtt vadul dudált. Mikor elérte a kereszteződést teljesen lefékezett, majd – miután nem jött semmi keresztben – ráfordult a Heddleham–b irtok felé vezető útra. Mikor már közeledett a kapuhoz, két őrszem a földeken átvágva rohanni kezdett utána. Ruhájuk rongyos zászló módjára lebegett mögöttük Mikor az út menti sövényhez értek azon már nem keltek át, hanem a sövény mentén futottak tovább, a kocsi tempójában. Az autó a fák között álló kapuhoz érve megállt. Azon a részen már szinte teljesen sötét volt, így nem sokat lehetett látni abból, ami történt. Valaki odalépett a kocsihoz. Az őrszemek hátramaradtak, nem mentek be a fák közé. Az autó rövidesen folytatta útját, áthajtott a kapuív alatt, és eltűnt. Motorzaját lassan elnyelte az este. Az őrszemek visszatértek a szántóföldre. A kölyök hátradőlt, és kinyújtózott. – Tessék – szólt –, most már tudjuk, mit kell tennünk.
35 A
z útkereszteződés volt az ideális hely a rajtaütésre. Egyrészt mert itt a közeledő járműveknek a balesetveszély itt le kellett lassítaniuk, másrészt mert a kereszteződést tölgyfák és babérbokrok vették körül, így az nem látszott a Heddleham birtok kapuja felől. A növényzet mellesleg a lesben álláshoz is jó fedezéket nyújtott Éjszaka közelítettük meg a helyet. A kölyök az út menti sövény tövében kúszott el odáig, én előtte csapongtam denevéralakban. Egyetlen őrszem se testesült meg a közelünkben. Egyetlen fóliót se repült el felettünk. A kölyök szerencsésen elérte a kereszteződést, és elbújt a legnagyobb tölgyfa alatti aljnövényzetben. Én megkapaszkodtam egy ágban, és lógva őrködtem. Gazdám aludt vagy legalábbis aludni próbált. Én átadtam magam az éjszakai élet ritmusának: figyeltem az elsuhanó baglyok árnyát, a futkosó rágcsálókat, a vadászó sünök motozását, a járőröző dzsinneket. Pirkadat előtt néhány órával kitisztult az ég, s az elúszó felhők mögül előbújtak a csillagok. Eltűnődtem, vajon Lovelace kiment–e a tetőre, nézni őket, megtudni, mit ígérnek a számára. A levegő fagyosra hűlt. Zúzmara csillogott a földeken.
Hirtelen eszembe jutott, hogy gazdám bizonyára szenved a hidegtől. Ez a gondolat egy vidám órát biztosított számomra. Ám kisvártatva az is belém hasított: a kölyök akár halálra is fagyhat búvóhelyén. Az nem volna jó, mehetnék a szelencébe. Kelletlenül leereszkedtem hát a bokrok közé, és megkerestem Nathanielt. Sajnos és szerencsére még életben volt, bár az arca kissé elkékült. Egy avarkupac alatt bújt meg, s a levelek szünet nélkül zörögtek a remegésétől. – Csináljak meleget? – kérdeztem suttogva. Egy kicsit megmozdult a feje. Nehéz volt megállapítani, hogy ő maga vagy a hideg rázza–e. – Ne? – Ne. – Miért ne? Csak nagy nehezen tudta szétfeszíteni állkapcsait. – Észrevennék. – Biztos nem a büszkeség beszél belőled? Nem akarsz segítséget egy undok démontól? A fagy veszélyes dolog – kis darabok törhetnek le belőled. Láttam már olyat. – Me–menj innen! – Ahogy tetszik Visszarepültem a fára. Nem sokkal később, mikor a keleti égbolt világosodni kezdett, a kölyök tüsszentett egyet, de egyébként makacsul csöndben maradt. Hajnalhasadás után a denevérjelmez elvesztette varázsát, ezért lerepültem a bokrok alá, és mezei egérré változtam. A kölyök ott hevert, ahol korábban; merev volt, mint egy feldőlt szobor, és folyt az orra. Felszaladtam egy közeli gallyra. – Nem kéne egy zsebkendő, ó uram és parancsolóm? Nyögve felemelte a karját, kabátujjával megtörölte az orrát,és szipogott egyet. – Történt valami? – Igen, de a bal orrlyukad alatt még maradt egy kicsi. – Az útról beszélek – Nem. Korán van még. Ha maradt kajád, most edd meg. Készen kell állnod, mikor befut az első kocsi. Mint kiderült, nem volt okunk a sietségre. A négy út még sokáig üres maradt. A kölyök megreggelizett, aztán átmászott egy bokor alá, a vizes fűbe, s onnan figyelte az egyik utat. Rettenetesen vacogott, és valószínűleg meg is fázott. Én egy darabig föl–alá szaladgáltam, kémleltem, nem fenyeget–e veszély minket, aztán visszatértem hozzá. – Jegyezd meg – szóltam –, a kocsi nem állhat meg néhány másodpercnél hosszabb időre, különben az őrszemek gyanút fognak. Be kell szállnunk, amint az autó a kereszteződéshez ér. Fürgének kell lenned. – Nem lesz gond. – Nagyon fürgének. – Mondom, hogy nem lesz gond. – Jó, csak azért, mert láttam már nálad gyorsabb csigákat. Ráadásul meg is betegedtél, mert az éjjel nem hagytad, hogy segítsek. – Nem vagyok beteg. – Bocs, ezt nem értettem. Túl hangosan vacog a fogad. – Nem lesz gond velem. És most hagyj békén. – A megfázásod a fejünkbe kerülhet, ha bent leszünk a házban. Lovelace–nek csak követnie kell a takonycsí… Hallgasd! – Mit? – Jön egy autó! Hátulról. Tökéletes. Épp itt fog lelassítani. Várd a jelzésemet! Átszaladtam a magas fűben a csalit túloldalára, és elbújtam egy nagy kő mögé a magas útpadkán. A közeledő jármű motorzaja egyre erősödött. Végigtekintettem az égen – egyetlen fóliótot se láttam, a ház felől pedig nem látszottunk a fáktól. Felkészültem a kiugrásra… Aztán visszakuporodtam a kő mögé. Nem jó. Fényes fekete limuzin: egy mágus kocsija. Túl kockázatos lenne megpróbálni. Az autó porfelhő és kavicszápor közepette elsuhant mellettem: fékcsikorgás, csillogó karosszéria. Megpillantottam az utast is: ismeretlen férfi volt, húsos ajkú, kövérkés, hátranyalt hajú. Koboldot vagy más kísérőt nem láttam ugyan mellette, de egy mágust akkor se volt tanácsos megtámadnunk. Visszatértem a bokor alján lapuló kölyökhöz. – Passz – jelentettem. – Ez mágus. – Nekem is van szemem. – Szipogott egy szörcsögősét – Ismerem, ez Lime, Lovelace egyik haverja. Nem tudom, miért vették be a dologba, mert nem valami erős varázsló. Egyszer rászabadítottam egy marék fullánkos csekényt, úgy felpuffadt, mint egy léggömb. Ezen őszintén meglepődtem. – Nocsak. Hogyan történt? A kölyök vállat vont. – Bántottak. Jön valaki? Egy kerékpár bukkant fel előttünk a kanyarban. Alacsony, kövér ember ült rajta; úgy járt a lába, mint a helikopter rotor. A bicikli első kereke fölé hatalmas kosarat szereltek. A kosarat vastag, fehér kendő takarta. – Hentes – tippeltem. – Lehet. Elkapjuk? – Jó rád a ruhája? – Nem. – Akkor hagyjuk ki. Jön még jobb is. A kivörösödött képű, izzadó kerékpáros elérte az útkereszteződést, ott megállt, megtörölte a homlokát, majd folytatta útját a kastély felé. Némán néztünk utána. A kölyök főként a kosarat bámulta. – Mégis csak el kellett volna kapnunk – szólt vágyakozva. – Mindjárt éhen halok. Húsz perc múlva a biciklis hentes visszatért. Most fütyörészve, könnyedén pedálozott. A kosara már üres volt, de a tárcáját nyilván megtöltötték. Az egyik őrszem vele futott a sövény mögött; teste és szakadt kaftánja szinte áttetszőnek tűnt a napfényben. A hentes hamarosan eltűnt. A kölyök elfojtott egy tüsszentést. Az őrszem elúszott. Felmásztam egy magas galagonyabokorra, és szétnéztem. Az ég tiszta, derült volt; a földek a téli nap szokatlanul langy sugaraiban fürödtek. Az utak üresek voltak. A következő egy órában két jármű érkezett az útkereszteződéshez. Az egyik egy virágárus furgonja volt, s lompos, cigarettázó nő vezette. Már–már rárontottam, amikor egérszemem sarkából észrevettem, hogy három járőröző feketerigó vitorlázik alacsonyan a csalit fölött. Gombszemük villogva pásztázta a környéket. Nem volt értelme támadni: mindent láttak volna. Elbújtam, és hagytam, hogy a nő folytassa útját. A feketerigók elrepültek, de a következő járművel se volt szerencsénk: nyitott tetejű mágus kocsi volt, ráadásul a kastély felől érkezett A sofőr arcát nagyrészt eltakarta a sapkája és az autósszemüvege, csak egy rövidre nyírt, vöröses szakállat láttam belőle, ahogy elrobogott. – Ez meg ki volt? – kérdeztem. – Szintén bűntárs? – Sose láttam még. Talán ő érkezett tegnap este. – Akárki is, nem marad itt a bulin. A kölyök belebokszolt a fűbe csalódottságában.
– Most már be kell jutnunk végre, különben megérkeznek a vendégek. Időbe telik, amíg kiderítjük, mi készül odabent. Jaj, csak lenne egy kicsit több erőm! – Ez a mágusok kedvenc mondata – jegyeztem meg fáradtan. – Légy türelemmel! A kölyök dühös pillantást vetett rám. –A türelemhez idő kell! – fortyant fel. – És nekünk nincs időnk! Ekkor még nem tudtuk, hogy húsz perc múlva eljön a nagy lehetőség. Ismét motorzajt hallottunk; ismét átszaladtam a csalit túloldalára, és ismét megfigyelőállást vettem fel az útpadkán. Egy pillanattal később pedig már tudtam, hogy itt az idő. Egy sötétzöld élelmiszeres furgon közeledett: magas, szögletes, tiszta sárhányójú, frissen mosott. Az oldalán büszke fekete betűkkel ez állt: SQUALLS ÉS FIA, CROYDON, MINŐSÉGI CSEMEGEÁRU – és nagy örömömre úgy tűnt, hogy maga Squalls és Fia ül a sofőrfülkében. A kocsit egy idősödő, kopasz férfi vezette, az anyósülésen pedig zöld sapkás, vidám suhanc trónolt. Mindketten kicsípték magukat a nagy nap tiszteletére, s roppant vidámnak látszottak. Az öreg tar feje úgy csillogott, mint a kisuvickolt lakkcipő. A mezei egér megfeszítette izmait a kő mögött. A furgon brummogó–zakatoló motorral közeledett. Felnéztem az égre – rigók sehol, tiszta volt a levegő. A furgon begurult a fák takarásába. Squalls is és Fia is lehúzta az ablakot, hogy élvezzék a kellemes reggeli levegőt. Fia vidáman dudorászott. A csalit közepe táján jártak, amikor Fia halk zörrenést hallott az autón kívülről. Jobbra pillantott, hogy megnézze, mi volt az. És azt látta, hogy egy karatézó mezei egér száll felé széttárt praclikkal, hátsó lábát előrefeszítve. Az egér berepült a nyitott ablakon át. Se Squallsnak, se Fiának nem maradt ideje reagálni. A következő másodpercek eseményei átláthatatlan mozdulatörvénybe olvadtak; a vezetőfülke vadul billegett előre–hátra. A furgon oldalra kanyarodott, letért a magas padkára, visszacsúszott róla, és lefulladt a motorja. Egy pillanatig csend volt. Aztán kinyílt az utas oldali ajtó, kiszökkent a kocsiból egy Squallsra feltűnően hasonlító férfi, benyúlt a fülkébe, és kihúzta az ájult igazi Squallst és hasonló állapotú Fiát. Fia időközben teljes felsőruházatát elvesztette. Nem tartott semeddig átvonszolni a két embert az úton, fel a padkán, és elrejteni őket a csalit sűrűjében, egy szederbokor alatt. Utána visszatértem a kocsihoz. Ezután a kaland számomra legkellemetlenebb része következett. A dzsinnek és a gépjárművek egyszerűen ütik egymást. Rémes dolog egy benzin–, olaj– és műbőrszagú bádogkoporsóban ülni, elviselni az ember és alkotmánya bűzét. Ez azt juttatja a dzsinn eszébe, hogy bizony milyen gyengék és nyomorultak azok, akik csak ilyen ócska szerkezetekkel tudnak nagyobb távolságokat megtenni. Ráadásul nem is igen tudtam vezetni. Ennek ellenére sikerült beindítanom a motort Hátramenetben visszatértem az útra, majd továbbindultam a kereszteződés felé. Mindez alig egy perc alatt lezajlott, én mégis aggódtam: bármelyik éles szemű őrnek szöget üthetett a fejébe, hogy miért időzik ennyit a furgon a fák között. A kereszteződésnél lelassítottam, sebtében körülnéztem, majd az utas oldali ablak felé hajoltam. – Gyere gyorsan! Pattanj be! Az egyik közeli bokor nyomban vadul zörögni kezdett, aztán kinyílt a túloldali ajtó, és már bent is ült az elefántbika módjára ziháló kölyök. Az ajtó becsapódott, én gázt adtam, és ráfordultunk a birtok felé vezető útra. – Te vagy az, ugye? – zihálta rám bámulva a kölyök. – Persze. Gyerünk, gyorsan öltözz át! Pillanatokon belül itt lesznek az őrszemek. Gazdám sebes matatásba kezdett; letépte magáról a kabátot, közben előhúzta Fia levetett ingét, zöld zakóját és nadrágját. Az öt perce még makulátlan öltözék immár rémesen gyűrött volt – Siess! Jönnek. Két oldalról egy–egy szökellő–szaladó, lobogó ruhás őrszem közeledett a földeken át. A kölyök az ingével babrált. – Túl kicsik a gomblyukak! Nem tudom kigombolni! – Akkor bújj ki belőle így! A bal oldali őrszem volt a gyorsabb. Már láttam a szemét – két fekete tojást, fényes ponttal a közepén. Gázt akartam adni, de rossz pedálra léptem: a furgon csikorgó kerekekkel lelassult. A kölyök feje épp az inggallérban volt – előreesett, neki a kesztyűtartónak. – Au! Ezt direkt csináltad! Rátapostam a megfelelő pedálra, úgyhogy megint felgyorsultunk. – Vedd fel azt a zakót, vagy végünk! Meg a sapkát! – És a nadrág? – Azt hagyd, nincs rá idő. A kölykön már rajta volt a zakó, és épp a sapkát nyomta a kócos hajára, amikor az őrszemek mellénk értek. A sövény túloldalán maradtak, onnan meredtek ránk fényes szemükkel. – Ne feledd, hogy mi nem látjuk őket – figyelmeztettem a kölyköt. – Előre nézz! – Előre nézek. – Eszébe jutott valami. – Nem fognak rájönni, mi vagy? – Ahhoz nem elég erősek. – Hőn reméltem, hogy ez igaz. Gúloknak véltem őket, de hát sose lehet tudni. Egy darabig így autóztunk a fenyőfák felé. Mindketten egyenesen előre néztünk, az őrszemek pedig mellettünk futottak. Aztán újra megszólalt a kölyök. – Mi lesz a nadrágommal? – Semmi. Így maradsz, ahogy vagy. Mindjárt elérjük a kaput. Elég, hogy felül normálisan nézel ki. – De hát… – Simítsd ki a zakódat, hogy ne legyen annyira gyűrött. Többet nem tehetünk. Figyelj: én Squalls vagyok, te meg a fiam. Friss csemegeárut szállítunk Heddleham Hallba a konferenciára. Erről jut eszembe, nem ártana tudni, mit hoztunk. Megnézed? – De… – Ne aggódj, abban nincs semmi gyanús, ha ránézel a rakományra. – Kettőnk között fém ajtócska nyílt a vezetőfülke hátoldalán. Rámutattam. – Csak pillants be! Igazából nekem kéne, de én vezetek. – Rendben. A kölyök feltérdelt az ülésre, kinyitotta a kis ajtót, és bedugta rajta a fejét – Elég sötét van… Sok minden van itt… – Ki lehet venni, hogy micsodák? – Odapillantottam a kölyökre, és rögtön félrerántottam a kormányt. Kis híján a sövényben kötöttünk ki, alig tudtam visszakanyarodni az útra. –A nadrágod! Azonnal ülj le! Hol a nadrágod? A kölyök visszaült a helyére, amitől lényegesen jobb lett a kilátás. – Levettem, de azt mondtad, ne vegyem fel a másikat. – Nem tudtam hogy már kiugrottál a régiből! Öltözz gyorsan! – De hát az őrszem… – Már meglátta, hidd el nekem. Vedd fel azt a gatyát! Miközben a kesztyűtartót taposva ezzel bajlódott megcsóváltam fényes bőrfejemet. – Reménykedjünk benne, hogy a gúloknak fogalmuk sincs az emberi illemszabályokról. Talán azt hiszik, hogy autóban öltözködni mindennapos dolog. De
a kapuőrök agyafúrtabbak lesznek, arra mérget vehetsz. Már majdnem elértük a birtok határát. A szélvédőn át teljes szélességben csak fákat láttunk. Az út könnyed kanyarral befordult közéjük, s szinte nyomban megpillantottuk a nagy kapuívet. A nehéz, sárga homokkő tömbökből rakott építmény ugyanazzal a hivalkodó, súlyos szilárdsággal emelkedett ki az út menti bokrok közül, mint világszerte százezernyi hasonló ív. Nem hiszem, hogy bárki tudta volna már, melyik uracska építtette ezt és miért. A boltozatot tartó kariatidák arca már elkopott, a felirat úgyszintén. Az egész építményt befutó borostyán idővel a követ is felemészti majd. A diadalív fölött és mellett ott állt az égbe szökő, piros kupola. Csak a kapuív nyújtott szabad bejárást. Kísérő őrszemeink várakozóan néztek előre. Néhány méterrel a kapu előtt lefékeztem a furgont, de a motort nem állítottam le. Aztán csak ültünk és vártunk. A kapu egyik oszlopán kinyílt egy faajtó, és kilépett rajta egy ember. Mellettem a kölyök megborzongott. Ránéztem. Eddig se volt épp pirospozsgás, de most falfehérré vált, és olyan kerekre nyílt a szeme, mint a tányér. – Mi bajod? – sziszegtem. – O az… akit a lemezben láttam, aki elvitte Lovelace–nek az amulettet. Még válaszolni se volt időm, nemhogy cselekedni. A gyilkos közönyös mosollyal az arcán, ráérősen odasétált a furgonhoz.
36 H
át itt volt ő – az ember, aki ellopta a szamarkandi amulettet, és nyomtalanul eltűnt vele; az ember, aki megölte és otthagyta vérbe fagyva a bűvös tárgy őrét Lovelace bérgyilkosa. Halandó létére jó nagyra megnőtt. Egy fejjel magasabb és jóval szélesebb volt az átlagnál. Sötét szövetből készült, hosszú kabátot viselt, s hozzá keleti stílusú, bő nadrágot, aminek a szárát térdig érő csizmába dugta. Szakálla koromfekete volt, az orra széles, szeme kéken világított bozontos szemöldöke alatt. Méretei ellenére kecsesen mozgott, fél kezét lazán lengette, a másikat az övébe dugta. A bérgyilkos a motorházat megkerülve az én ajtómhoz sétált. Közben mindvégig rajtunk tartotta a szemét, de mikor az ablak elé ért, elfordult és elbocsátó mozdulattal intett. A szemem sarkából láttam, hogy kísérő gúljaink megfordulnak, és eltűnnek a szántóföldeken. Félig kidugtam a fejem a kocsi ablakán. – Jó reggelt! – köszöntem vidoran, képességeim szerint utánozva a londoni akcentust. – Ernest Squalls és Fia. Csemegeáru szállítunk a kastélyba. A férfi egy hosszú pillanatig némán figyelt minket. – Squalls és Fia… – Lassan, mély hangon beszélt. Úgy éreztem, mintha kék szeme átlátna rajtam, és ez nyugtalansággal töltött el. Mellettem a kölyök önkéntelenül nyelt egyet. Reméltem, hogy nem fog bepánikolni. – Squalls és Fia… Igen, várják magukat. – Úgy van, főnököm. – Mit hoztak? – Csemegeárut. – Mifélét? – Öhm… – Fogalmam se volt. – Mindenfélét, főnököm. Megnézi? – Elég, ha sorolja. A fenébe. – Rendben, főnök. Öhm, vannak ládák, meg dobozok… rengeteg doboz… meg csomagok, palackok… A kék szempár összeszűkült – És mi van bennük? Magas hang csendült a könyökömnél. Nathaniel áthajolt rajtam. – Nem nála volt a lista, hanem nálam, uram. Hoztunk balti kaviárt, háztáji tojást, friss spárgát, bolognai szalámit, szír olajbogyót, közép–amerikai vanília rudakat, frissen gyúrt tésztát, aszpikos pacsirtanyelvet, házában pácolt éti csigát, frissen őrölt feketeborsot, darálni való sót, osztrigát, strucchúst… A zsoldos felemelte a kezét. – Elég. Most nézném meg a rakományt. – Igenis, főnök. Csüggedten kikászálódtam a fülkéből, és a kocsi hátuljához vezetettem a kék szeműt. Azt kívántam, bár kissé féken tartotta volna a kölyök a fantáziáját Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha egészen másféle csemegeáruk kerülnek elő hátulról. De most már nem volt mit tenni. Oldalamon a higgadtan álldogáló zsoldossal félig kinyitottam a hátsó ajtót. A férfi behajolt és megszemlélte az árut. – Rendben van. Továbbhajthatnak a kastélyhoz. Meghökkenve néztem körül a kocsiban. A sarokban egy rekesz üveg állt: szír olajbogyó. Mögötte egy kisebb doboz pacsirtanyelv bújt meg, mellette tésztalapok… Becsuktam az ajtót, és visszasiettem a vezetőfülkéhez. – Merre menjünk, főnök? A férfi egyik kezét a félig lehúzott ablakon nyugtatta: kézháta tele volt összevissza futó vékony, fehér hegekkel. – Tovább az úton odáig, ahol elágazik, ott pedig jobbra. A hátsó frontnál várni fogják magukat. Intézzék el a dolguk, aztán jöjjenek vissza. És még valami: egy nagy mágus birtokára lépnek be. Ha kedves az életük, ne térjenek le az útról, és ne kóboroljanak el. – Értem, főnök. A bérgyilkos biccentve hátralépett, majd intett, hogy mehetünk. Felpörgettem a motort, és lassan áthaladtunk a diadalív alatt. Nem sokkal odébb a védőkupolákon is átkeltünk: mindkettő megbizsergette az esszenciámat Most már bent voltunk, s csak követnünk kellett a fák között kanyargó kavicsos bekötőutat Ránéztem a kölyökre. Szenvtelen arcot vágott, de a halántékán egy árulkodó verejtékcsepp araszolt lefelé. – Hogy tudtad felsorolni az árukat? – kérdeztem. – Hisz csak két másodpercig láttad őket. Halványan elmosolyodott. – A gyakorlat teszi. Gyorsan olvasok, és jó a memóriám. Na, mit szólsz hozzá? – Lovelace bérgyilkosához? Érdekes figura. Nem dzsinn, és szerintem még csak nem is mágus – nem éreztem rajta a romlottság szagát. De tudjuk, hogy képes volt megszerezni az amulettet, úgyhogy biztos van némi ereje… És árad belőle a magabiztosság. Láttad, hogy engedelmeskedtek neki a gúlok? A kölyök a homlokát ráncolta. – Ha nem mágus és nem démon, miféle hatalma lehet? – Ne áltasd magad – feleltem sötéten. – Másféle erő is van a világon. Az ellenállásos lányra és a barátaira gondoltam. A további kérdéseket megúsztam, mivel egyszerre kiegyenesedett a bekötőút: kiértünk a fák közül.
Ott emelkedett előttünk Heddleham Hall. A kölyök álmélkodó hangot hallatott. Én nem voltam annyira elájulva a kastélytól. Aki jelen volt a világ legcsodálatosabb épületeinek születésénél, és esetenként bölcs tanácsokkal szolgált az építészeknek az nem esik hasra egy Viktória–kori neogótikus kastélytól. Tudjátok, milyenek azok: csupa díszecske, csupa tornyocska. A kastélyt nagy, gyepes terület vette körül, melyen festőien elszórva pávák és kis kenguruk álldogáltak. A füvön két nagy, csíkos sátrat állítottak fel. Tarka szolgasereg hordta oda tálcaszám a palackokat és borospoharakat a teraszról. A kastély előtt hatalmas, vén tiszafa állt; terpeszkedő ágai alatt ágazott el a bekötőút. A bal felé az út elegáns ívben a kastély elé kanyarodott, jobboldalt alázatosan elkullogott a hátsó front felé. Mi az utasítás szerint jobbra kanyarodtunk. Gazdám még mindig kéjelegve itta szemével a látványt – Hagyd abba ezt a szánalmas álmodozást – szóltam rá. – Ha egyszer egy ilyenben akarsz kikötni, mindenekelőtt túl kell élned a mai napot. Most, hogy bejutottunk, ideje szavakba önteni a tervünket. Hallgatlak. A kölyök kizökkent révedezéséből, és egy szempillantás alatt összeszedte gondolatait. – Abból, amit Lovelace mondott, feltételezhető, hogy valamiképp meg akarja támadni a minisztereket. Hogy miképp, azt nem tudjuk. Nyilván akkor kerül rá sor, mikor már mind itt lesznek, biztonságban érzik magukat és lankad az éberségük. Az amulett központi szerepet játszik az ismeretlen tervben. – Ez eddig világos. – Türelmetlenül rácsaptam a kormányra. – De mit tervezünk mi? – Két célunk van: felkutatni az amulettet, és kideríteni, miféle csapdát állított Lovelace. Az amulettet Lovelace magánál tartja, vagy ha nem, akkor szigorúan őrzik. Hasznos lenne megtudni, hol van, de addig ne vegyük el tőle, amíg meg nem érkeztek a vendégek. A saját szemükkel kell látniuk a bizonyítékot, Lovelace árulására. Ha pedig magát a csapdát is meg tudjuk mutatni, annál jobb. Akkor nem is kell több bizonyíték. – Ez így nagyon egyszerűnek hangzik. – Fakarlra, Dzsaborra meg Lovelace többi csatlósára gondoltam, és sóhajtottam. – Először is el kell tüntetnünk a furgont meg az álcánkat. A bekötőút a ház mögött egy kerek, murvával beszórt területbe torkolt. Ott állt a virágos kocsija. A közelben, egy nyitott, kétszárnyú fehér ajtó mellett fekete egyenruhás férfi állt. Intett nekünk, hogy hajtsunk oda. – Jól van – szólt a kölyök. – Lerakodunk, aztán megragadjuk az első kínálkozó alkalmat. Várd a parancsomat. – Mást se csinálok. – Sikerült lefékeznem a furgont és még a gondosan nyírt sövénynek se mentem neki. Kiszálltam, s a lakáj odalépett hozzám. –Mr. Squalls? – Az vagyok, főnök. Ő meg… a fiam. – Elkésett. A szakácsnak már szüksége lenne az alapanyagokra. Kérem, minél gyorsabban hordja be az árut a konyhába. – Meglesz, főnök. – Kellemetlen érzés futott át az esszenciámon. Minden tüském felborzolódott. A szakács… Nem, az nem lehet. Ő biztos másutt van. Kinyitottam a furgon ajtaját. – Fiam! Ugorj neki, de tüstént, vagy kapsz egy nyaklevest! Kaján örömmel megraktam a kölyköt annyi szír olajbogyóval és éti csigával, amennyi csak elfért a karjában, aztán egy lökéssel útnak indítottam őt. Valahogy úgy tántorgott súlyos rakománya alatt, mint Pinn boltjában az a buta Primpek. Magamnak kiválasztottam egy kis láda pacsirtanyelvet, s követtem őt be az ajtón, mely egy hűvös, meszelt falú folyosóra nyílt. Odabent a legkülönfélébb alakú, nemű és méretű szolgák rohangásztak riadt nyúlcsapat módjára, százféle dolgukat intézve. Zajok és hangok kavalkádja vett körül. A levegőt friss kenyér és sült húsok illata lengte be – ezek a konyhába vezető széles boltív felől érkeztek. Átsandítottam a boltív alatt. Fehér ruhás kukták tucatjai aprítottak, szeleteltek, kavartak, pakoltak… A tűz fölött valami forgott a nyárson. Az asztalokon halmokban álltak a zöldségek, mellettük cukrozott gyümölcsökkel teli rekeszek feküdtek. Akkora nyüzsgés volt, akár egy méhkasban. A munkálatok irányítója, egy jól megtermett főszakács épp egy kék egyenruhás fiúcskával ordibált. A séf ingujja fel volt gyűrve. A fel karját vastag fehér kötés takarta el. A hetedik síkra váltottam. És nyomban visszahúzódtam a folyosóra. Túlságosan is jól ismertem azokat a polipkarokat, semmint hogy kétségeim maradjanak. Mesterem betámolygott a konyhába, lerakta terhét a legközelebbi munkapultra, majd mit sem sejtve elindult kifelé. Mikor kifordult a boltív alatt, a kezébe nyomtam a pacsirtanyelvet. – Ezt is vidd be – sziszegtem. – Én nem mehetek be. – Miért? – Ne kérdezz, csináld! Érezte, hogy engedelmeskednie kell, mégpedig gyorsan, mert a sötét egyenruhás szolga bejött a folyosóra, és árgus szemekkel figyelt minket. Elindultunk a következő adag áruért. – A főszakács a Fakarl nevű dzsinn – suttogtam nem sokkal később, miközben egy rekesz vaddisznópástétomot húztam ki a furgon mélyéről. – Ne kérdezd, miért szereti ezt az alakot, fogalmam sincs. De nem mehetek be. Azonnal kiszúrna. A kölyök szeme összeszűkült. – Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? – Ez egyszer meg kell bíznod bennem. Tessék, elbírsz még egy láda strucchúst? Hoppá, látom, nem. – Felsegítettem a kölyköt a földről. – Én kirakodom a cuccot, te meg behordod. Közben kitaláljuk, mihez kezdjünk. A kölyök számos fordulója alatt megtárgyaltuk a haditervet. Elég sok tárgyalás kellett, mire sikerült megegyeznünk. Ő azt akarta, hogy mindketten surranjunk be a konyha felől a házba, és kezdjük el a kutatást, én viszont messze el akartam kerülni Fakarlt. Azt a változatot részesítettem előnyben, hogy rakodjunk le, rejtsük el a furgont a fák közt, aztán lopózzunk vissza a házba nyomozni, de a kölyök hallani sem akart erről. – Te át tudsz kelni a parkon mérgező szélroham vagy valami hasonló képében, de én nem. Félútig se jutnék, máris elkapnának. Ki kell használnom, hogy itt vagyok a házban. – De hát boltos gyerek vagy. Mit fogsz mondani, ha megállítanak? A kölyök fanyarul mosolygott. – Ne félj, nem sokáig leszek boltos gyerek. – Nekem akkor is túl kockázatos elmenni a konyha előtt. Most szerencsém volt. Fakarl általában egy mérföldről megérzi a jelenlétem. Hiába, más úton kell bejutnom. – Nem tetszik – rázta a fejét a kölyök. – Hogy fogunk találkozni? – Majd én megkereslek. Csak addig ne hagyd magad lekapcsolni. Vállat vont. Ha tele is volt a gatyája a félelemtől, hát jól titkolta. Rápakoltam a karjára az utolsó kosár háztáji tojást, és elnéztem, ahogy bebotorkál a házba. Utána bezártam a furgon hátsó ajtaját, a kulcsot a sofőrülésre dobtam, majd átgondoltam a helyzetet. Elvetettem azt az ötletet, hogy a fák között rejtem el a kocsit: jobb megoldás volt egyszerűen itt hagyni. Elvégre a virágos kocsijával se törődött senki. A kastélynak túl sok ablaka volt, bármelyikből figyelhetett valami. Megindultam az ajtó felé, mintha be akarnék menni, és közben ellenőriztem a síkokat A belső kupolától innen, de azért jó messze, fóliótok húztak el a fák fölött. Ők nem jelentettek gondot, mert semmit se láthattak. Maga a ház tisztának tűnt. Az ajtóhoz közeledve hirtelen oldalra húzódtam, hogy ne láthassanak meg belülről, és átváltoztam. Mr. Squallsból kis gyíkocska lett. Fürgén odaszaladtam a falhoz, és felkúsztam rajta, az első emeletet célozva meg. Barna bőröm ideális álcaszín volt a kövön. Talpacskáimon az apró tüskék biztos fogást tettek lehetővé, s fürgén forgó szememmel minden irányt beláttam. Semmi kétség, ezúttal is a legtökéletesebb alakot választottam.
Felszaladtam tehát a falon, és azon tűnődtem, vajon gazdám hogyan boldogul ormótlan álcájában. Nathaniel
37 M
i közben letette a tojásos kosarat az egyik pultra, kiszemelt áldozata után kutatva körülnézett a konyhában. A helyiségben akkora volt a nyüzsgés, hogy kezdetben nyomát se látta a sötétkék egyenruhás fiúnak. Már–már attól tartott, hogy a fiú elment, mikor végre megpillantotta őt egy nagydarab cukrásznő árnyékában. A gyerek hatalmas kupac egyfalatos szendvicset rakodott át egy kétszintes ezüsttálra. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú az ételt valahova a házba fogja vinni. Nathaniel úgy tervezte, hogy követi őt. Elácsorgott a konyhában, úgy tett, mintha ki akarná üríteni a rekeszeket meg a kosarakat, húzta az időt, s egyre türelmetlenebbül nézte, hogyan bíbelődik a fiú a tejszínes–sajtos–rákos szendvicsek tálalásával. Valami kemény és súlyos ereszkedett a vállára. Megfordult. A főszakács állt előtte, a forró tűzhelytől kipirult, verejtékező arccal. Kövér kezében húsvágó bárdot tartott, annak a tompa felét helyezte Nathaniel vállára. – Mondd csak – kérdezte szinte kedveskedve. – Mit keresel a konyhámban? A séfben nem volt semmi, legalábbis a belátható síkokon, ami arra utalt volna, hogy nem ember. De Nathaniel észben tartotta Bartimaeus figyelmeztetését, és nem kockáztatott. – Csak összeszedek pár kosarat az apámnak – felelte udvariasan. – Tudja, kevés a kosarunk. Elnézést kérek, ha útban voltam. A séf bárdjával az ajtóra mutatott. – Kifelé! – Igenis, uram. Már megyek is. De csak a folyosóig ment, ott nekivetette hátát a falnak, és várt. Valahányszor kijött valaki a konyhából, lehajolt, mintha a cipőjét kötné. Ez elég kockázatos volt, hisz bármikor felbukkanhatott a séf, de Nathaniel nem félt; inkább furcsa, kellemes felajzottságot érzett. A bérgyilkossal történt sokkoló találkozás után félelme valahogy elszállt, s olyan izgalom vett fogta el, amit szinte még sosem érzett – a kaland izgalma. Történjék bármi, már nem fog tehetetlenül állni, amíg ellenségei büntetlenül garázdálkodnak. Most ő irányítja az eseményeket. Ő a vadász. És becserkészi ellenfelét. Halk tétova léptek. A boltívben megjelent a fiú, fején az emeletes szendvicsestállal. Befordult jobbra, és elindult a folyosón. Nathaniel odalépett mellé. – Szervusz! – köszönt rá, s egyúttal végigmérte a fiút. Tökéletes. Pont a megfelelő méret. A fiú elcsodálkozott az érdeklődésen. – Öhm, akarsz valamit? – Igen. Van itt valahol vécé? Hosszú utunk volt, és… hát tudod. A fiú megállt egy széles lépcső aljában, és egy oldalfolyosóra mutatott. – Arra van. – Megmutatnád? Félek, hogy eltévesztem az ajtót. – Késésben vagyok, pajtás. – Kérlek. A fiú kelletlen nyögéssel befordult, és mutatta az utat a folyosón. Olyan sebes léptekkel haladt, hogy a tál vészesen inogni kezdett a fején. Erre megállt, megigazította a tálat, majd folytatta útját. Nathaniel árnyékként követte, s menet közben előhúzta legfelső kosarából a nehéz sodrófát, amit a konyhából vett magához. A negyedik ajtó előtt a fiú megállt. – Tessék. – Biztos, hogy ez az az ajtó? Nem akarok rátörni senkire. – Hidd el, hogy ez az. Nézd meg! A fiú rúgott egyet. Az ajtó lendületesen kicsapódott, Nathaniel pedig lendületesen lecsapott a sodrófával. A fiú tálastól bezuhant a vécé padlójára. Olyan robajjal ért földet, mint egy puskalövés, s a helyiséget tejszínes–sajtos–rákos szendvicsek zápora borította el. Nathaniel szépen besétált utána, és bezárta az ajtót. A fiú elájult, úgyhogy Nathaniel könnyen megszabadíthatta ruháitól. Annál nehezebb volt összeszedni a szendvicseket, amelyekből a vécé legtávolabbi sarkába is jutott. A sajt puha volt, általában vissza lehetett lapátolni a kenyérre, a rákok többsége azonban nem volt menthető. Miután Nathaniel úgy–ahogy helyreállította a szendvicses tálat, fogta a boltos gyerek ingét, csíkokra tépte, és megkötözte vele a fiút. Utána a száját is felpeckelte, majd behúzta őt az egyik vécéfülkébe, belülről bezárta az ajtót, és a vécétartályra lépve kimászott a fülkéből. Miután ily módon eltüntette a nyomokat, a tükör elé állt, megigazította egyenruháját, majd a fejére emelte a tálat, és kiment a vécéből. Úgy okoskodott, hogy az érdekes dolgok bizonyára nem a személyzeti szárnyban történnek, ezért visszament az oldalfolyosón, és elindult felfelé a lépcsőn. Mindkét irányban szolgák siettek el mellette tálcákkal és palackos rekeszekkel, de senki nem szólt rá. A lépcső tetején ajtó vezetett egy folyosóra, amelyet magas, csúcsíves ablakok világítottak be. A csiszolt márványpadlón helyenként egy–egy díszes, keleti szőnyeg nyújtózkodott, s a fehérre meszelt falak erre a célra kiképzett mélyedéseiben régi korok híres embereinek alabástrom mellszobrai álltak. A folyosó a sápadt téli napsütésben is úgy hatott, mintha vakító fényárban úszna. Nathaniel szétnézett, majd továbbindult. Valahonnan élőiről harsány üdvözléseket, nevetést halott. Úgy vélte, jobb, ha elkerüli a társaságot. Egy félig nyitott oldalajtó mögött könyvek villantak fel. Belépett oda… …és egy gyönyörű, kerek könyvtárban találta magát. A terem két teljes emelet magas volt, mennyezetét fényes üvegkupola alkotta. A bejáratnál csigalépcső vezetett fel egy fém függőjárdára, mely a fal mentén futott körbe. A kifelé eső oldalon üvegajtó s fölötte ablakok néztek ki a füvesített parkra és egy távoli dísztóra. A falakat a padlótól a plafonig könyvek borították: nagy, drága, régi, a világ minden városából összehordott könyvek. Nathaniel szíve nagyot dobbant. Egyszer majd neki is lesz ilyen könyvtára… – Te meg mit keresel itt? Szemközt kinyílt az egyik könyvespolc, mely egy ajtót rejtett. Fekete hajú, fiatal nő lépett be rajta, aki valamiért Mrs. Lutyensre emlékeztette Nathanielt. A meglepetéstől elakadt a szava, és csak tátogni tudott. A nő lendületes léptekkel közeledett felé. Elegáns ruhát viselt, karcsú nyakán drágakövek villogtak. Nathaniel összeszedte magát. – Öhm… parancsol egy rákos szendvicset? – Ki vagy? Még sose láttalak. – A nő hangja kemény volt, akár a kovakő.
Nathaniel vész üzemmódba helyezte az agyát –John Squalls vagyok, méltóságos asszonyom. Az apámnak segítettem csemegeárut szállítani a kastélyba. De az inasfiú megbetegedett, és megkértek, hogy ugorjak be helyette. Nem akarták, hogy hiányos legyen a személyzet egy ilyen fontos napon. Azt hiszem, rossz felé indultam, de hát nem vagyok ismerős itt… – Elég. – A nő még mindig nem enyhült meg. Összehúzott szemmel vizsgálta a szendvicses tálat – Milyen állapotban vannak ezek? Hogy merészelsz felhozni egy ilyen… – Amanda! – A polc–ajtón egy fiatalember lépett a könyvtárba. – Hát itt vagy! És… Hála Istennek! Ennivaló! A fiatalember elrohant a nő mellett, s lekapott három vagy négy megviselt szendvicset Nathaniel ezüsttáljáról. – Ez az életemet menti meg! Azt hittem, éhen halok, mire ideérünk. Mm, ezen még rák is van. – Lelkes rágás és nyelés következett. – Érdekes íze van. Friss, az biztos. Na de mesélj, Amanda… Igaz, amit rólad és Lovelace–ről pletykálnak? Mindenki azt mondja… Amanda Cathcart csilingelve felnevetett, majd kurtán intett Nathanielnek. – Menj, és kínáld azokat a hallban. A következő adag pedig szebb legyen! – Igenis, asszonyom! – Nathaniel jelzésszerűen meghajolt, ahogy a parlamenti szolgáktól látta, és kiment a könyvtárból. Ez meleg helyzet volt; kalapált a szíve, de az elméje higgadt maradt. A tűzvész után érzett bűntudata immár szenvtelen beletörődéssé keményedett. Mrs. Underwood azért halt meg, mert ő ellopta az amulettet. Az asszony meghalt, de ő, Nathaniel életben maradt. Ez a helyzet. Most rajta a sor, hogy tönkretegye Lovelace–t. A körülmények az ellenségnek kedveznek, de ennek így kell lennie. Győzelem vagy halál. Saját hősiessége jó érzéssel töltötte el. A tiszta és egyszerű elhatározás segített hallgatásra bírni megszédült, kavargó lelkiismeretét. A zsivajt, követve megtalálta a bejárati csarnokot. Most már folyamatosan érkeztek a vendégek, csevegésük zengve visszhangzott a márványoszlopok között. Miniszterek sétáltak be a nyitott ajtón, kesztyűk csusszantak le a kezekről, a nyakakról hosszú selyemsálak tekeredtek le, lélegzetek gőzölögtek a csarnok hűvös levegőjében. A férfiak szmokingban voltak, a nők szép ruhában. Kétfelől szolgák sorakoztak, kabátokat vettek át, pezsgőt kínáltak. Nathaniel egy pillanatra megállt, aztán magasra emelt táljával begyalogolt a tömegbe. – Uram, hölgyem, parancsolnak.,.? – Sajtos–rákos szendvicset, hölgyem…? – Parancsol esetleg…? Nathaniel jobbra–balra forgott, követve a kinyúló kezeket, melyek halászó sirályok módjára csaptak le a tálra. Senki nem szólt hozzá, látszólag észre se vették őt. Sorozatosan fejbe kólintották a kezek, könyökök, amint vakon a tál felé nyúltak, vagy épp szendvicset lendítettek egy nyitott száj felé. A tál felső emelete másodpercek alatt kiürült, s az alsón is csak pár darab maradt Nathaniel azon kapta magát, hogy a tömeg kilökte magából; ott állt zihálva, félrecsúszott gallérral. Mellette egy magas, komor képű lakáj poharakat töltögetett. – Mint az állatok, mi? – morogta oda Nathanielnek. – Szemét mágusbanda. – Igen… – felelte szórakozottan Nathaniel. Kontaktlencséje jóvoltából a maga valóságában figyelhette meg a csarnokbeli nyüzsgést. Szinte minden jelenlévő férfi és nő vállánál egy–egy kobold lebegett; amíg gazdáik könnyed, mosolygós csevegésbe mélyedtek és ékszereiket babrálták, addig ők is lefolytatták a maguk sajátos beszélgetéseit. Kivétel nélkül mind mutogatták–illegették magukat, nevetséges méretűre felfúvódtak, illetve hegyes farkukkal sorozatosan döfködték egymás érzékeny testtájait, hogy kipukkasszák riválisaikat. Egyesek kaméleont játszottak: végigmentek a szivárvány színein, hogy aztán a fenyegető vörösnél vagy rikító sárgánál kössenek ki. Mások beérték annyival, hogy pofákat vágtak, parodizálták ellenlábasuk gazdájának arckifejezését vagy gesztusait. Ha a mágusok észre is vették mindezt, nem reagáltak rá, Nathaniel viszont egykettőre beleszédült a vendégek hazug vigyorainak és a koboldok idétlenkedésének kavalkádjába. – Kínálod vagy sétáltatod ezeket? A beszélő egy széles csípőjű és derekú, szigorú matróna volt. Válla fölött hasonló alkatú kobold lebegett, mellette pedig… Nathanielnek a szívverése is elállt – felismerte a vizenyős szemet, a halszerű arcot Mr. Lime volt az, Lovelace barátja, füle mögött az elképzelhető legesetlenebb kobolddal. Nathaniel kifejezéstelen arccal fejet hajtott, és felemelte a tálat. – Bocsásson meg, asszonyom. A matróna két szendvicset vett, Lime egyet. Nathaniel alázatosan bámulta a padlót, de magán érezte a varázsló tekintetét. – Nem ismerlek én téged valahonnan? – kérdezte a halbőrű. A matróna megcibálta a férfi zakóujját – Gyerünk már, Rufús! Mit foglalkozol közemberekkel, mikor ilyen remek társaságban vagyunk? Nézd, ott van Amanda! Lime vállat vont, és hagyta, hogy a nő elcipelje. Nathaniel nyugtalan pillantást vetett utánuk. Rufús Lime koboldja, fejét száznyolcvan fokban elforgatva továbbra is őrá meredt – míg el nem nyelte a tömeg. A Nathaniel mellett álló lakáj mindebből semmit nem vett észre; ő nem láthatta a szellemeket. – Tedd le az üres tálat – szólt rá Nathanielre –, és vidd körbe ezt a tálca italt. Szomjasak ezek, mint a tevék. És a legtöbbnek a modora is állatias. Néhány vendég elsétált egy fedett tornác felé, és Nathaniel örömmel élt a lehetőséggel, hogy követheti őket. El akart távolodni a tömegtől, hogy felfedezze a kastély többi részét. Lovelace–nek, az amulettnek és a feltételezett csapdának eddig nyomát se látta. Tisztában volt vele, hogy egyelőre semmi sem fog történni, hiszen a miniszterelnök még nem érkezett meg. A csarnok közepén, egy kisebb csoporttól körülvéve, ott állt a könyvtárbeli hölgy. Nathaniel a közelébe somfordált, miközben a vendégek kiszolgálták magukat a tálcájáról. –… Néhány perc múlva megnézhetik – mondta Amanda Cathcart. – A legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Simon külön erre az alkalomra hozatta Perzsiából. – Igazán bőkezű magával – jegyezte meg egy férfi szárazon. A hölgy elpirult. – O igen – felelte. – Nagyon jó hozzám. De… olyan fantasztikus ötlet! Biztos vagyok benne, hogy divatba fog jönni. Egyébként nem volt könnyű beépíteni, az emberei egész héten dolgoztak rajta. Én is csak ma reggel láttam a termet. Simon azt mondta, a lélegzetem is eláll majd tőle, és igaza volt. – Megjött a miniszterelnök úr! – kiáltotta valaki. Izgatott moraj futott végig a csarnokon, s a vendégek, élükön Amanda Cathcarttal, sietve elindultak a bejárati ajtó felé. Nathaniel a többi szolgát utánozva tisztelettudóan egy oszlop mellé húzódott, és várta, hogy szólítsák. Rupert Devereaux belépett az ajtón, fél kezébe csapta kesztyűit, és megeresztett egy kellemes félmosolyt. Kirívott a lelkes tömegből, nem csak elegáns fellépésével (ami ezúttal is nagy hatással volt Nathanielre), hanem kísérete miatt is: négy mogorva, szürke öltönyös varázsló haladt a nyomában, valamint egy két méter magas, fényes fekete–zöld bőrű afrita. A megtermett alak közvetlenül gazdája mögött állt, és vörös szemével baljóslatúan fürkészte a sokaságot. A koboldok riadtan csiripeltek, a vendégek pedig tisztelettudóan fejet hajtottak. Nathaniel rájött, hogy a miniszterelnök a hatalmát igyekszik demonstrálni összegyűlt miniszterei előtt, akik közül néhány talán a hivatalára pályázik. Őt, Nathanielt mindenesetre sikerült lenyűgöznie. Hogy képzeli Lovelace, hogy legyőzhet egy olyan erős szellemet, mint ez az afrita? Micsoda őrült ötlet! Most már előkerült maga Lovelace is; a csarnokon átvágva sebes léptekkel sietett főnöke elé. Nathanielnek egyetlen arcizma se rándult, de teste
megfeszült a gyűlölettől. – Isten hozott, főméltóságú uram! – Hosszú és heves kézrázás következett. Lovelace mintha észre se vette volna az afritát. Utána az egybegyűltekhez fordult: – Hölgyeim és uraim! Most, hogy megérkezett szeretett miniszterelnökünk, hivatalosan is kezdetét veheti a konferencia. Lady Amanda nevében is köszöntöm önöket Heddleham Hallban. Kérem, érezzék otthon magukat! – A mágus tekintete Nathanielre siklott, aki erre még mélyebben behúzódott az oszlop árnyékába. Lovelace elfordult. – Hamarosan meghallgatjuk az első beszédeket a nagyszalonban, amely Lady Amanda jóvoltából vadonatúj berendezéssel várja önöket. Addig is, kérem, fáradjanak a mellékterembe, ahol további frissítők várják önöket. Széles mozdulattal intett, s a vendégsereg engedelmesen hömpölyögni kezdett a mutatott irányba. Lovelace előredőlt, hogy beszéljen Devereaux–val. Nathaniel az oszlop mögül is hallotta, mit mond: – Magamhoz kell vennem néhány anyagot a megnyitó beszédhez. Kérem, bocsásson meg főméltóságod. Néhány perc múlva ismét csatlakozom főméltóságodhoz. – Persze, Lovelace, csak nyugodtan. Devereaux és kísérete elindult kifelé a csarnokból. Lovelace pár pillanatig követte őket tekintetével, aztán elindult az ellenkező irányba. Nathaniel a helyén maradt, de a feltűnés elkerülése végett gyűjtögetni kezdte a falak mentén álló antik bútorokra és márványtalapzatokra letett üres poharakat. Mikor aztán az utolsó szolga is távozott, letette tálcáját egy asztalra, s akár egy kísértet, Lovelace nyomába szegődött.
38 S
imon Lovelace magányosan rótta a kastély folyosóit. Lehajtott fejjel lépkedett, kezét lazán összefogva a háta mögött. Ügyet se vetett a festményekre, szobrokra, kárpitokra s egyéb műtárgyakra, és egyszer se nézett hátra. Nathaniel oszloptól talapzatig, könyvszekrénytől írópultig surrant, s mindegyik mögött addig rejtőzött, míg a mágus eléggé el nem távolodott tőle. Kalapált a szíve, és surrogó zajt hallott a fülében – egyszer, mikor lázas betegen feküdt, már tapasztalt ilyet. Most is lázban égett, de ezúttal nem a betegségtől, hanem az izgalomtól. Most már gyorsan közeledett a pillanat, amikor Lovelace lecsap. Nathaniel olyan biztos volt ebben, mintha maga tervezte volna meg a puccsot. Azt még nem tudta, pontosan mi fog történni, de látta az akció közeledtét a mágus tartásán, járásának különös merevségén. Azt kívánta, bár rátalálna Bartimaeus. A dzsinn volt az egyetlen fegyvere. Lovelace felment egy keskeny melléklépcsőn, majd eltűnt egy nyitott boltív mögött. Nathaniel követte, nesztelenül helyezve lábát a csúszós márványlépcsőkre. A boltívnél megállt, és belesett rajta. A következő helyiség kis könyvtár vagy valamiféle kiállító terem volt; mennyezetén tetőablakok nyíltak, de a természetes fény csak gyéren világította meg a helyiséget. Lovelace a falakra merőlegesen álló könyvespolcsorok között haladt. Itt–ott alacsony tárlóasztalok álltak, rajtuk különös alakú tárgyak. Nathaniel még egyszer körülnézett, majd, látva, hogy ellenfele már majdnem a túloldali ajtónál jár, lábujjhegyen beosont a helyiségbe. Lovelace hirtelen megszólalt: – Maurice! Nathaniel behúzódott a legközelebbi polc mögé, nekivetette hátát a könyveknek, és igyekezett elnémítani zihálását. Hallotta, hogy kinyílik a távoli ajtó. Lassan, óvatosan megfordult, hogy kinézzen a könyvek között. További polcok takarták el a terem túlsó végét, de azért talált egy szűk rést, amelyen átnézve Schyler, az öreg mágus ráncos, vörös arcát pillantotta meg. Maga Lovelace takarásban volt. – Simon! Mi a baj? Miért jöttél ide? – Ajándékot hoztam – hangzott a fiatal mágus könnyed válasza. – A fiút. Nathaniel megszédült a rémülettől. Aztán megfeszültek az izmai, felkészült a menekülésre… Lovelace kilépett a könyvespolc mögül. – Ne fáradj. Meghalsz, mielőtt elérnéd az ajtót. Nathaniel remegett a félelemtől, de nem mozdult – Gyere ide Maurice–hoz. – Lovelace gúnyos udvariassággal intett neki. Nathaniel bizonytalanul elindult – Úgy ni, okos gyerek vagy. És ne reszkess, mint a nyárfalevél. Kapsz még egy tanácsot: a mágus sose árulja el a félelmét. Nathaniel megállt a polcok közötti folyosón, az öreg mágussal szemben. Most már a dühtől remegett nem a félelemtől. Jobbra–balra járt a tekintete, alkalmas menekülési irányt keresve. Egyet sem talált. Lovelace megveregette a vállát – az érintés áramütésként érte. – Nekem sajnos mennem kell – szólt Lovelace. – Maurice gondjaira bízlak. Van egy ajánlata számodra. Tessék? Motyogtál valamit? – Honnan tudta, hogy itt vagyok? – Rufús Lime felismert téged. Sejtettem, hogy odalent nem csinálsz semmi meggondolatlanságot, hiszen a rendőrség keres amiatt a… szerencsétlen tűzeset miatt. Úgy döntöttem, kicsalogatlak a tömegből, mielőtt kellemetlenséget okozhatnál. De most bocsáss meg, sürgős dolgom van. Maurice, itt az idő. Schyler ráncos szája elégedett vigyorra nyílt. – Szóval megérkezett Rupert. – Megérkezett, és az emberei egy jókora afritát idéztek meg neki. Szerinted gyanít valamit? – Cöcö! Ugyan! Ez csak a szokásos üldözési mánia, amit még súlyosbított az az átkozott parlamenti botrány. Az Ellenállásnak van miért felelnie – nem mondhatnám, hogy megkönnyítették a dolgunkat. Ha hatalomra kerülünk, elkapjuk azokat az ostoba kölyköket, és láncra verve kiakasztjuk őket a Towerre! Lovelace kelletlenül mordult egyet. – Az afrita jelen lesz a beszéd alatt is. Rupert emberei ragaszkodni fognak hozzá. –A közelében kell állnod, Simon. Az első löketnek kell érnie őt. – Tudom. Remélem, az amulett… – Hagyjuk a fölösleges fecsegést! Ezt már megbeszéltük. Tudod jól, hogy az amulett bírni fogja. – Az öreg mágus hangja saját mesterének rideg türelmetlenségét juttatta Nathaniel eszébe. A ráncos arc undok grimaszba torzult – Csak nem a nőt félted, Simon? – Amandát? Ugyan már! Semmit nem jelent nekem. Akkor hát… – Lovelace nagy levegőt vett. – Minden készen áll? –A pentagram megvan. Jól belátom a termet. Rufus a helyére tette a kürtöt, úgyhogy azzal sincs már gond. Nyitva lesz a szemem, és ha valaki megzavarna, cselekedni fogok. De kétlem, hogy szükség lenne rá. – Az öreg megborzongott. – Istenem, de várom már a percet!
– Viszlát nemsokára! – Lovelace sarkon fordult, és elindult a boltív felé. Úgy tűnt, Nathanielnek már a létezését is elfelejtette. Az öreg váratlanul utána szólt. – Rajtad van már a szamarkandi amulett? Lovelace nem nézett hátra. – Még nincs. Rufusnál van. Az afrita előbb–utóbb kiszagolná. Csak akkor veszem majd fel, mielőtt bemegyek. – Jól van – sok sikert, fiam. Nem jött válasz. Néhány másodperccel később szapora léptek koppantak a lépcsőn. Schyler elmosolyodott. Olyan volt, mintha arcának minden árka és ránca a szeme sarkából eredne, de maguk a szemek fénytelen rések maradtak. Teste már annyira meggörnyedt az évek súlya alatt, hogy alig volt magasabb Nathanielnél. Kézfeje barnállott a májfoltoktól, s bőre viasszerűen fakó volt. Nathaniel mégis érezte benne az erőt. – John – szólalt meg az öreg. – Úgy hívnak, igaz? John Mandrake–nek. Meglepődtünk, mikor itt találtunk. Hol a démonod? Elvesztetted? Könnyelműség volt. Nathaniel összeszorította ajkát, és rápillantott a legközelebbi asztalra. Különös tárgyak feküdtek rajta: kőtálak, csontpipák és egy nagy, molyrágta fejdísz, mely egykor egy észak–amerikai sámáné lehetett. Csupa használhatatlan dolog. – Én amellett voltam, hogy végezzünk veled – folytatta Schyler. – De Simon előrelátóbb. Azt javasolta, tegyünk ajánlatot neked. – Milyen ajánlatot? – Nathaniel már a következő asztalt nézte, amelyen megsárgult papírgyűrűbe zárt fémkockák sorakoztak. Az öreg mágus követte a tekintetét. – A, Miss Cathcart gyűjteményét csodálod? Semmi használhatót nem fogsz találni köztük. A gazdag és ostoba közemberek körében divat mágikus tárgyakat összehordani, viszont nem divat bármit is tudni róluk. Boldog tudatlanság! Sholto Pinnt szüntelenül zaklatják a felsőosztálybeli bolondok az ilyen csecsebecsékért. Nathaniel vállat vont. – Valamilyen ajánlatról beszélt. – Igen… Néhány perc múlva meghal a kormány száz legnagyobb hatalmú minisztere, s velük együtt a mi imádott miniszterelnökünk. Mikor Simon új rezsimje átveszi a hatalmat, az alacsonyabb rendű mágusok szó nélkül a mi oldalunkra állnak majd, mivel erősebbek vagyunk náluk. Viszont meglehetősen kevesen vagyunk, így a felsőbb szinteken nemsokára megüresedik jó néhány pozíció. A hatékony kormányzáshoz szükségünk lesz tehetséges, fiatal mágusokra. Szövetségeseinknek gazdagságot és hatalmat biztosítunk. Te még gyerek vagy, Mandrake, de a képességeid szembeötlőek. Nagy mágus válhat belőled. Állj mellénk, és olyan oktatásban lesz részed, amilyenre mindig is vágytál. Gondolj bele – nem lesz több titokban elvégzett kísérlet, nem kell megalázkodnod egy bolond előtt, aki arra se méltó, hogy a lábad nyomát megcsókolja! Mi kihívások elé állítunk. Felszínre hozzuk és szárnyalni engedjük a tehetségedet. És talán egy napon, mikor Simon és én már nem leszünk, elérhetsz a csúcsra… Az öreg hatni hagyta a meglebegtetett képet. Nathaniel hallgatott. Hat évi csalódás és becsvágy forrott a lelkében. Hat év elfojtott vágyakozása azután, hogy elismerjék annak, aki, hogy nyíltan megmutathassa képességeit, hogy nagy hatalmú miniszterként bevonulhasson a parlamentbe. És most az ellenségei ajánlják fel neki mindezt. Mélyet sóhajtott. – Látom, hogy nagy a kísértés, John. Nos, mi a válaszod? Nathaniel az öreg mágus szemébe nézett. – Simon Lovelace komolyan azt gondolja, hogy mellé állok? – Igen. – Azok után, ami történt? – Igen. Tudja, hogyan működik az agyad. – Akkor Simon Lovelace bolond. – John… – Egy beképzelt bolond! – Gondolj… – Azok után, amit velem tett? Felajánlhatná az egész világot, azt se fogadnám el! Hogy álljak mellé? Inkább a halál! Schyler úgy bólintott, mintha elégedett lenne a válasszal. – Hát igen. Előre mondtam neki, hogy ezt fogod felelni. Az vagy, aminek tartottalak: tökkelütött, zavaros fejű kölyök. Rosszul neveltek téged, köd ül az agyadon. Nem vehetjük hasznodat. Az öreg tett egy lépés előre. Cipője megcsikordult a fényes padlón. – Na, nem akarsz elszaladni, kisfiam? A dzsinned messze jár, más fegyvered pedig nincs. Nem akarsz egy kis egérutat? Nathaniel nem szaladt el. Tudta, hogy azzal megpecsételné a sorsát A többi asztal felé pillantott de nem látta, miféle tárgyak vannak rajtuk. Ellenfele eltakarta őket. – Tudnod kell – folytatta Schyler –, hogy első találkozásunk alkalmával lenyűgözött a fiatalságod és a tudásod. Ügy véltem, Simon túl gorombán bánt veled. Még az a dolog a csekényekkel is szórakoztató volt vállalkozó szellemről árulkodott Normális körülmények között lassan ölnélek meg – az nagyobb örömöt okozna. De néhány perc múlva fontos dolgom lesz, úgyhogy nem érek rá húzni az időt. Schyler felemelte jobbját és kimondott egy szót. Sugárzó–lüktető fekete fény koszorú jelent meg az ujjai között Nathaniel oldalvást a földre vetette magát. Bartimaeus
39 Reméltem, hogy a kölyök gubanc nélkül kihúzza, amíg rá nem találok. A kastélyba bejutni ugyanis a vártnál nehezebb volt. A gyík fel–alá szaladgált a falon, a párkányokon, a boltíveken, egyre sebesebben és egyre ötletszerűbben. Minden ablak, aminél megfordult – márpedig a kastélynak elég sok ablaka volt – gondosan be volt zárva. A gyík a nyelvét öltögette csalódottságában. Lovelace és társulata talán nem hallott a friss levegő jótékony hatásáról? Az idő egyre múlt, és nekem továbbra se volt szerencsém. Az az igazság, hogy ódzkodtam az erőszakos behatolástól, és csak végső esetben akartam ehhez a módszerhez folyamodni. Nem lehettem ugyanis biztos benne, hogy nincsenek a benti helyiségekben őrök, akik a legkisebb zajt is észreveszik. Bár találnék egy repedést, egy rést, amin beslisszolhatok!… De nem, az épület tömör volt mint egy páncélszekrény. Nem volt más hátra: a kéménnyel kellett próbálkoznom.
Ezzel az elhatározással a fejemben a tető felé vettem az irányt, ám pár méter után megakadt a szemem néhány nagyon magas és nagyon díszes ablakon, melyek valamivel odébb, az épület egy kiálló szárnyán helyezkedtek el. Méretük arra utalt, hogy jókora helyiség van mögöttük, de ennél is érdekesebb volt, hogy a hetedik síkon mindegyiket nagy energiájú mágikus rácsok hálója szőtte be. Mivel a kastély egyeden más ablakát sem védte hasonló berendezés, ez felcsigázta kíváncsiságomat. A gyík odaszaladt körülnézni; pikkelyei finoman súrlódtak a fal kövén. Felkapaszkodott egy keretoszlopra, és óvatosan bekukucskált az ablakon, ügyelve arra, hogy feje messze elkerülje az izzó rudakat. Amit odabent látott, tényleg érdekes volt. Az ablak mögött kerek csarnok vagy előadóterem tárult fel. A hatalmas helyiség fényárban úszott a mennyezetről lelógó tucatnyi kristálycsillár jóvoltából. A terem közepén vörös posztóval behúzott kis emelvény állt, s előtte vagy száz szék sorakozott, csinosan félkör alakba rendezve. Az emelvényen szónoki olvasópultot helyeztek el, azon pohár és vizeskancsó állt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy amit látok, a konferencia előadásainak helyszíne. Az előadóterem berendezésének minden része – a kristálycsillároktól a falak gazdag aranydíszítéséig – a mágusok primitív nagyzolási mániáját tükrözte. Mind közül a leghivalkodóbb elem a faltól falig érő, tükörsima üvegpadló volt, mely tucatnyi szokatlan árnyalatban verte vissza a csillárok fényét. S mintha ez nem lett volna elég, az üveg alatt egy óriási és csodálatosan szép szőnyeg feküdt. Szemlátomást perzsa munka volt; számos sárkány, kiméra, mantikór és madár között egy fantasztikusan részletes vadászjelenetet ábrázolt. Egy életnagyságú herceg és udvaroncai lovagoltak az erdőben ebekkel, leopárdokkal, vércsékkel és egyéb szelídített bestiákkal körülvéve; előttük a bokrok között szarvas csapat menekült. Kürtök harsogtak, zászlók lengtek… Az egész egy idealizált, amolyan mesebeli, keleti udvartartás képe volt, s még engem is lenyűgözött volna, ha nem nézem meg jobban az ábrázolt udvaroncok arcát De megnéztem, és máris nem voltam annyira elámulva. Az egyik figura Lovelace ronda képét viselte; egy másik Sholto Pinnre hasonlított odébb egy fehér kanca hátán felismertem egykori kihallgatómat, Jessica Whitwellt. Jellemző Lovelace–re, hogy egy ilyen tökéletes műalkotást is képes volt elrontani a nyálas ötletével. Meg se kellett néznem, úgy is kitaláltam, hogy a herceg Devereaux, a miniszterelnök, és az ország minden jelentős mágusa ott van a talpnyalók között Ez a különleges padló nem az egyetlen furcsaság volt a kerek teremben. Az összes többi ablakot is ugyanolyan mágikus háló védte, mint azt, amin át belestem. Ez érthető is volt hisz rengeteg előkelőséget vártak ide – a teremnek védelmet kellett nyújtania a behatolókkal szemben. Viszont az ablakot vizsgálva azt is felfedeztem, hogy a keretből hengeres fekete fémdarabok kandikálnak ki – besüllyesztett rácsok végei. Hogy azok mi célt szolgáltak, arról fogalmam se volt. Épp ezen tűnődtem, amikor kinyílt egy ajtó a terem túlsó oldalán, és besietett rajta valaki. Az az olajos hajú férfi volt, akit az elrobogó autóban láttam: Lime, ahogy a kölyök mondta, Lovelace egyik szövetségese. Kendőbe csavart tárgyat tartott a karjában, és tekintete nyugtalanul fürkészte a termet. Odasietett a pódiumhoz, és fellépett rá. A szónoki pult lábában volt egy polc, ami a székek felől nem látszott – Lime lerakta rá a magával hozott tárgyat. De mielőtt lerakta, fellibbent a kendő, s a látványtól remegés futott végig pikkelyes bőrömön. A tárgy nem volt más, mint a szellemidéző kürt, amit a szamarkandi amulettet keresve Lovelace dolgozószobájában láttam. Az elefántcsont megsárgult a századok során, és karcsú fémpántokkal kellett megerősíteni, de a megfeketedett ujjnyomok tisztán kivehetők voltak. Egy szellemidéző kürt… Kezdett világosság gyúlni a fejemben. Mágikus rácsok az ablakokon, vasrácsok a keretbe süllyesztve, készen arra, hogy kiemelkedjenek… Az előadóterem védelmi berendezései nem arra szolgáltak, hogy senki ne mehessen be – hanem hogy senki ne mehessen ki! Most már legfőbb ideje volt behatolnom az épületbe. A légi őrszemekre ügyet sem vetve felmásztam a falon, és a vörös tetőcserepeken végigfutva megközelítettem a legközelebbi kéményt. Felszaladtam a kürtő szájához, és már–már beugrottam – majd borzadva kihátráltam. A lyukat szikrázó szálak szőtték be. Bejárat lezárva. Átrohantam a szomszédos kéményhez. Ugyanaz. Meglehetősen felindult állapotban szaladgáltam fel és alá Heddleham Hall tetején, sorban ellenőrizve a kéményeket Mindegyik le volt rácsozva. Nem egy mágus igencsak alapos munkát végzett, hogy távol tartsa a kastélytól a kémeket. Az utolsó kéménynél megálltam, és eltöprengtem a további lehetőségeken. Amíg én a falakon és a tetőn szaladgáltam, odalent folyamatosan érkeztek a sofőr vezette autók a kastély főbejárata elé. A járművek kiböfögték utasaikat, majd továbbgurultak az épület melletti parkolóba. A vendégek többsége már megérkezett; hamarosan elkezdődhetett a konferencia. Lenéztem füves parkba. Néhány későn érkező sietett a kastély felé. És nemcsak ők. A füves rész közepén egy tó terült el, díszes szökőkúttal, amely szerelmes görög istent ábrázolt, amint meg akar csókolni egy delfint. A tavon túl az út bekanyarodott a fák közé, a bejárati diadalív irányába. Ott, az út már belátható szakaszán három alak közeledett, kettő gyorsan, a harmadik még gyorsabban. Ahhoz képest, hogy nemrég leütötte egy mezei egér, Mr. Squalls kimondottan jó tempót produkált. Fia még fürgébb volt: őt valószínűleg hiányos ruházata ösztökélte gyorsabb haladásra (a suhanc ebből a távolságból egyetlen nagy pattanásnak tűnt). De egyikük se tudott lépést tartani a szakállas bérgyilkossal, aki vízszintesen lobogó köpönyegben sietett le az útról a gyepre. Ajaj! Ebből baj lehet. Squalls és Fia iránti könyörületességemet átkozva a kürtő szegélyére kuporodtam, és tépelődni kezdtem. Vajon megtehetem–e, hogy nem törődöm a távolban masírozó trióval? Egy újabb pillantás döntött helyettem. A szakállas férfi az eddiginél is gyorsabban közeledett. Lépései normális hosszúságúnak tűntek, furcsamód mégis szédítő iramban falta a métereket. Máris megtette az út és a tó közti távolság felét. Ilyen tempóban egy perc múlva eléri a kastélyt… Későbbre kellett halasztanom a behatolást Nem volt idő diszkrét megoldásra. Feketerigóvá változtam, és nyílegyenesen lerepültem a tetőről. A fekete ember sebesen közeledett Észrevettem, hogy a lába körül furcsán remeg a levegő – valahogy vibrált a kép, a mozdulatok egyik síkon se voltak tisztán beláthatok. Most már rájöttem a megoldásra: a férfi hétmérföldes csizmát viselt. Még néhány másodperc, és a tempója követhetetlenné válik – lépésenként akár egy kilométert is megtehetett. Fokoztam hát a repülési sebességemet. A tó környéke egészen szemrevaló hely volt (ha nem számítjuk a régi isten és a delfin visszataszító szobrát). A parton fiatal kertész gyomlált, a vízen pár ártatlan kacsa úszkált álmatagon. Sás ingott lágyan a lenge szélben. Valaki loncot futtatott fel egy kis lugasra a tó mellett: a növény leveleit kellemes, békés zöld fénybe vonta a délutáni nap. Ezt csak a rend kedvéért mondtam el. Az első detonációm elvétette a bérgyilkost (hétmérföldes csizmát viselő emberre nehéz célozni), s helyette a lugast találta el, ami nyomban köddé vált. A kertész visítva beugrott a tóba, kisebb szökőárat zúdítva szegény kacsákra, a sás pedig kigyulladt. A fekete ember felnézett. Eddig nem vett észre, bizonyára mert a csizma irányításával volt elfoglalva. Támadásom tehát nem volt épp sportszerű – de mit csináljak, sietnem kellett a konferenciára! A második detonációm pontosan mellbe találta. A férfi eltűnt a smaragdzöld lángfelhőben. Ha minden gondom ilyen egyszerűen megoldódna! Leírtam egy gyors kört, végigpásztáztam a látóhatárt, de nem láttam se őröket, se egyéb veszélyforrást, hacsak nem minősítjük annak Fia rózsaszín hátsó felét. Ő meg az apja hanyatt–homlok elrohantak megcsodálni a diadalívet. Helyes. Már épp indultam volna vissza a kastélyhoz, amikor detonációm füstje eloszlott, és megpillantottam a bérgyilkost, aki egy sáros kráterben üldögélt mocskosan, pislogva, de nagyon is elevenen. Hmmm. Elismerem, erre nem számítottam. Csikorogva lefékeztem a levegőben, visszafordultam, és kilőttem még egy, valamivel erősebb detonációt. Ez már az a fajta volt, amitől még Dzsabor térde is megrogyna kissé. Egy embert mindenféleképp lenge füstfelhővé kellett volna változtatnia. Csakhogy Szakállt nem gyúlékony fából faragták. Mikor ismét felszállt a füst, már félig fel is állt, méghozzá milyen könnyedén! Mintha a délutáni szundításából ébredt volna. Igaz, a ruhája nagyrészt elégett, de a bőrén egy karcolás se volt. Az a típus vagyok, aki veszi a lapot, feladtam hát ezt a módszert. A férfi benyúlt köpenye maradékába, és egy belső zsebből ezüstkorongot vett elő. Meglepő fürgeséggel meglendítette karját, és eldobta a fegyvert –
az elsuhant közvetlenül a csőröm mellett, és elegáns kört leírva visszatért gazdája kezébe. Ezzel betelt a pohár. Az elmúlt néhány napban nagyon sok mindent elviseltem. Akivel csak találkoztam, ki akart készíteni: dzsinnek, mágusok, egyszerű halandók, mindenki. Megidéztek, bántalmaztak, rám lőttek, korlátoztak személyes szabadságomban, présbe raktak, ugráltattak, és összességében úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal. Erre most még ez a pasas is beáll a sorba, pedig igazán nem akartam mást, mint szép csendben eltenni láb alól. Egyszóval kijöttem a sodromból. A világ legdühösebb feketerigója zuhanórepülésben leszállt a tó közepén álló szökőkútra. A delfin farkának végénél landolt; szárnyával átkarolta a szobrot, s miközben emelni kezdte, ismét kőszörnnyé változott. A delfin és az isten elváltak talapzatuktól. A szobor némi recsegés és a szakadó ólom nyikordulása közepette felemelkedett. A szétroncsolt belső csövekből vízsugár tört elő. A kőszörny a feje fölé emelte a szobrot, ugrott egyet, és a tóparton ért földet, nem messze a bérgyilkostól. A pasas nem csodálkozott el annyira, mint szerettem volna. Újra elhajította korongot, s a mérgező ezüstfegyver a karomba vágott. A fájdalomra ügyet sem vetve, egy skót fatörzsdobó mozdulatával elhajítottam a szobrot. Az csinált néhány elegáns szaltót, majd tompa puffanással a bérgyilkosra esett. Meg kell hagyni, emberünket eléggé mellbe vágta a dolog. Mindazonáltal még mindig messze volt a számomra kívánatos lapos és mozdulatlan állapottól. Szemlátomást küzdött az elterült istennel, igyekezett fogást találni rajta, hogy ledobhassa magáról. A dolog most már kezdett fárasztó lenni. Arra jutottam, hogy ha nem tudom megállítani a pasast, legalább lelassítom. Miközben ő a kapálózással volt elfoglalva, ráugrottam, kicsatoltam hétmérföldes csizmáját, lerántottam a lábáról, és bedobtam a tó mélyére, épp a soraikat rendező kacsák közé. A csizma szó nélkül elsüllyedt. – Ezért megfizetsz – hörögte a bérgyilkos. Még mindig birkózott a szoborral, de már sikerült félig lelöknie magáról. – Te tényleg nem tudod, mikor kell feladni – mordultam rá, és bosszúsan megvakartam a szarvam. Eltöprengtem, hogy mit csináljak vele, amikor… … úgy éreztem, mintha kiszívnák a zsigereimet a hátamon keresztül. Esszenciám ficánkolt, vonaglott. Elakadt a lélegzetem. Testem a bárgyilkos szeme láttára fakóvá, ködszerűvé vált. A pasas összeszedte az erejét, és lelökte magáról a szobrot. A fájdalomtól kábultan is láttam, hogy felpattan a földről. – Állj meg, gyáva féreg! – ordította. – Maradj itt, és harcolj tovább! Megráztam felé egyik elhalványuló karmomat. – Nagy szerencséd van – hörögtem. – Most futni hagylak. A markomban voltál, és ne fele… A fenyegetést már nem tudtam befejezni, mivel semmivé foszlottam. Nathaniel
40 A
szurokfekete plazmalövedék az első asztalba csapódott. Eltűnt a sámánfejdísz, a kőtálak, a csontpipák, maga az asztal és egy jókora részen padló is – mégpedig olyan szörcsögő–cuppanó zajjal, mint mikor folyadékot szippant be a porszívó. A padlón nyílt kráterből bűzös gőz szállt fel. Nathaniel eközben bukfencezett egyet, és rögtön talpra is szökkent. A gurulástól egy kicsit megszédült, de nem vesztette el a lendületét. Odarohant a következő asztalhoz, amin a fémkockák sorakoztak. Miközben Schyler ismét felemelte a kezét, felmarkolt annyi kockát, amennyit csak tudott, majd beugrott a legközelebbi könyvespolc mögé. A következő plazmaadag a háta mögött csapódott be. Most megállt egy pillanatra. A polcon túlról az öreg mágus ciccegését hallotta. – Mit tervezel, fiacskám? Megint csekényeket fogsz rám küldeni? Nathaniel ránézett a markában tartott kockákra. Nem egyszerű csekények voltak, de nem is sokkal többek azoknál. Prágai kockák: földönfutó mágusok olcsó mutatványai. Minden egyes kocka egy apró szellemet és porított ásványi anyagok keverékét tartalmazta. Egy egyszerű kioldóparancsra a csekénynek és a poroknak látványosan lángra kellett lobbanniuk. Vacak kis tűzijátékok voltak ezek, semmiképp sem fegyverek. A kockák mindegyikét az aranysori alkimisták híres lombikemblémáját viselő papírgyűrűbe bújtatták. Régi darabok voltak, talán 19. századiak. Az sem volt biztos, hogy működnek. Nathaniel találomra fogott egy kockát, és papírgyűrűstől áthajította a polcok fölött. Utána elharsogta a kioldóparancsot. A kockába zárt kis kobold ragyogó, ezüst szikraeső és egy cincogó dallam kíséretében kigyulladt. A teremben enyhe, de jól azonosítható levendulaillat terjedt szét. Schyler vidám hahotára fakadt. – Milyen bájos! Még kérek! Jó szagú szeretnék lenni, amikor átvesszük a hatalmat! Berkenyeillatú nincs? Az a kedvencem! Nathaniel kiválasztott egy újabb kockát. Olcsó tréfa vagy sem, ezzel kellett beérnie. Hallotta a cipőtalpak nyikorgását, ahogy Schyler csoszogva elindult az ő polcköze felé. Mit tegyen? Balról a fal, elölről és hátulról egy–egy polc állta útját. Nem volt menekvés. Vagy mégis? A polcok nyitottak voltak: minden könyvsor fölött át lehetett látni a szomszédos polcközbe. Talán ha át tudna törni… Eldobta a második kockát, és nekiszakadt a polcnak. Maurice Schyler felbukkant a sarkon. Keze eltűnt a remegő energiagömbben. Nathaniel úgy ütközött neki a polcnak, akár a magasugró, aki leveri a rudat. Elmotyogta a kioldóparancsot. A kocka az öreg arca előtt robbant fel. Piros csíkot húzó szikrák röppentek szanaszét, és felcsendült egy–két ütem egy 19. századi cseh indulóból. A szomszédos polcközben vagy ötven könyv zuhant a földre, akár egy leomló fal. Nathaniel elterült rajtuk. Inkább hallotta, semmint látta, amint a harmadik plazmalövedék szétrombolta a háta mögötti polcközt. Schyler hangja most már kissé ingerülten csengett. – Kisfiam, szorít az idő! Nagyon kérlek, maradj nyugton. Nathaniel azonban addigra felpattant, és már szaladt is a következő polc felé. Csak mozgott, nem gondolkodott, s nem engedett magának egy másodpercnyi szüntetet sem, nehogy páni rémülete eluralkodhasson rajta. Egyetlen cél vezérelte: hogy elérje a terem túlsó végén nyíló ajtót. Az öreg azt mondta, van ott egy pentagram. –Figyelj rám, John! – A következő közben Nathaniel hanyatt ráesett a lezuhant könyvekre. – Tisztelem a kitartásodat… – Egy bőrbe kötött szótár a halántékának ütközött; szikrák villogtak a szeme előtt. Nem törődött vele, feltápászkodott. – …de ostobaság bosszút esküdni a mesteredért. – Újabb plazmaadag robbant, újabb polcok tűntek el. A teremben sűrű, csípős füst terjengett. – Ostobaság és természetellenes dolog. Én például magam végeztem a mesteremmel, valamikor réges–régen. De még meg is értenélek, ha Underwood tiszteletre méltó mágus lett volna. – Nathaniel maga mögé hajította harmadik kockáját Az ráesett egy asztalra, pattogva végiggurult rajta, de nem robbant fel. Elfelejtette kimondani a kioldóparancsot – De nem volt
tiszteletre méltó mágus – vagy szerinted igen, John? Nagyszájú idióta volt. És most miatta fogsz meghalni. Jobb lett volna, ha veszteg maradsz. Nathaniel elérte az utolsó polcközt. Már csak néhány lépés választotta el az ajtótól. De itt, most először, megtorpant. Lángoló düh öntötte el, kisöpörve lelkéből a félelmet. Halk cipőnyikorgás. Az öreg csoszogva haladt a teremben; arra ment, amerre levert könyveket talált, és benézett minden egyes oldalfolyosóra. Nathanielnek nyomát se látta. Már közel járt az ajtóhoz, s felemelt kézzel belépett az utolsó polcköz elé… Aztán ingerülten ciccegett. A polcköz üres volt. Nathaniel, aki addigra nesztelenül visszamászott az előző közbe, hátulról közeledett Schyler felé. Itt volt az alkalom, hogy meglepje ellenfelét. A három kocka egyszerre találta el az öreget, s egyeden parancsra, egy időben robbantak fel. Az egyik egy citromzöld Katalin–kerék volt, a másik egy pattogó bécsi ágyú, a harmadik egy ultramarinkék görögtűz. Külön–külön meglehetősen szerény hatásuk lett volna, de együttesen annál nagyobb erőt képviseltek. Népszerű dalocskák egyvelege zendült fel, és a levegő megtelt a berkenye, a havasi gyopár és a kámfor illatával. A robbanás ereje nagyot taszított Schyleren, aki arccal nekiesett a terem végében nyíló ajtónak. Az ajtó beszakadt, az öreg pedig elterült rajta. A kezén lüktető fekete energiagömb azonnal eltűnt. Nathaniel lassan elindult felé a füstön át, kezében az utolsó kockával. Az öreg mágus nem mozdult. Talán csak tetteti: a következő pillanatban harcra készen felugrik majd… Lehetséges. Mindenre fel kell készülnie. Még egy lépés… Még mindig nem mozdul. Nathaniel most már ott állt az öreg bőrtalpú cipője mellett. Egy fél lépés… most már biztosan feláll. Maurice Schyler nem állt fel. Kitörte a nyakát. Arca az ajtó táblájára nehezedett, szája félig nyitva volt. Nathaniel olyan közel állt hozzá, hogy meg tudta volna számolni a ráncait; látta az apró, piros ereket az öreg orrán és a szeme alatt… Schyler nyitott szeme vak volt és üveges, akár a vágódeszkán heverő halé. Néhány szál fehér haj lógott az arcába. Nathanielnek megremegett a válla. Másodpercekig úgy érezte, elsírja magát. De nem. Erőt vett magán, és nem mozdult; várta, hogy zihálása lecsillapodjon, reszketése megszűnjön. Mikor már úgy érezte, ura az érzelmeinek, átlépett az öreg holtteste fölött. – Tévedtél – szólt halkán. – Nem a mesteremért teszem ezt. Az ajtó egy szűk, ablaktalan, egykor talán raktárnak szánt helyiségbe vezetett. A szoba közepén pentagramot rajzoltak a padlóra, körülötte gondosan elhelyezett gyertyák és füstölőedények álltak. Két gyertyát feldöntött a bezuhanó ajtó, ezeket Nathaniel felállította. Az egyik falon arany képkeret lógott, madzaggal egy szöghöz erősítve. A keretben nem volt se festmény, se üres vászon; helyette egy nagy, kerek, napfényes terem és sok kicsi, mozgó alak látszott benne. Nathaniel nyomban rájött, mi az: egy látóüveg, sokkal erősebb és jobb minőségű, mint az ő bronzlemeze. Közelebb lépett a kerethez. A terem egy nagy előadó volt, tele székekkel. Padlóját furcsán fénylő szőnyeg borította. A kicsi alakok, a miniszterek, oldalról vonultak be pohárral a ,kezükben; csevegetek, nevetgéltek, szép fekete tollat és mappát vettek át az ajtó mellett sorakozó szolgáktól. A miniszterelnök is jelen volt, szokás szerint hódolók gyűrűje vette körül, a háta mögött pedig ott állt a mogorva afrita. Lovelace még nem érkezett meg a terembe. De bármelyik pillanatban beléphet, és akkor megvalósítja, amit eltervezett. A padlón egy doboz gyufa hevert. Nathaniel gyorsan meggyújtotta a gyertyákat, sebtében ellenőrizte a füstölőket, azután beállt a körbe. Sietsége ellenére is megcsodálta a könnyed eleganciát, amivel a pentagramot rajzolták. Utána behunyta a szemét, összpontosított, és igyekezett felidézni a varázsigét. Néhány másodperc múltán készen állt. Egy kicsit kaparta a torkát a füst; kettőt köhintett, aztán kimondta a szavakat. A hatás azonnal jelentkezett. Nathaniel olyan rég nem hajtott végre sikeres szellemidézést, hogy összerezzent, mikor a dzsinn megjelent. Kőszörnyalakban tűnt fel, és duzzogó képet vágott. – Te aztán értesz az időzítéshez! – fakadt ki szemrehányóan. – Pont akkor jut eszedbe szólítani, mikor végre sikerült elkapnom a bérgyilkost! – Mindjárt kezdődik! – Nathaniel kissé megszédült a megerőltető művelettől. Nekidőlt a falnak, hogy összeszedje magát. – Nézd meg! Ott, a látóüvegben! Gyülekeznek, Lovelace már elindult, és rajta lesz az amulett, úgyhogy bármi történik, nem eshet baja. Szerintem szellemidézésre készül. – Na ne mondd! Erre már nekem is sikerült rájönnöm. Na jó, gyerünk – hadd kapjalak a karmaim közé! Bartimaeus próbaképpen kinyújtóztatta ujjait – azok hátborzongatóan nyikorogtak. Nathaniel elsápadt. Ez látva a kőszörny az égre emelte tekintetét. – Vinnem kell téged – magyarázta. – Ha fel akarjuk tartóztatni Lovelace–t, sietnünk kell. Amint belép az ajtón, a termet lezárják, arra mérget vehetsz. Nathaniel tétován lépett egyet. A kőszörny türelmetlenül toppantott. – Miattam nem kell aggódnod – hadarta. – Nem fogok sérvet kapni. Dühös vagyok, és duzzadok az erőtől. E szavakkal derékon ragadta Nathanielt, és már indult volna – de elbotlott az ajtóban fekvő testben. – Legközelebb ne hagyd szanaszét az áldozataidat! Majdnem letört a nagylábujjam! Bartimaeus egy ugrással maga mögött hagyta a holttestet és az ajtót, és kőszárnyával csapkodva nekiiramodott a kiállító teremben. Nathaniel gyomra minden lépésnél bukfencet vetett. – Lassabban! – nyögte. – Rosszul vagyok! – Akkor ez nem fog tetszeni. – A dzsinn nagyot ugrott a teremből kivezető boltív alatt, s a lépcsőt kihagyva tíz méterrel odébb, a lenti folyosón landolt. Nathaniel panaszos kiáltása visszhangot vert a csúcsíves boltozaton. A kőszörny félig szökellve, félig repülve haladt a folyosó vége felé. – No lám – szólt csevegő hangon –, túl vagy az első saját kezű emberöléseden. Milyen érzés? Férfias, mi? Segít elfelejteni Underwood nejének halálát? Nathaniel annyira szédült, hogy gondolkodni se tudott, nemhogy válaszolni. Egy perccel később a száguldás véget ért – de olyan hirtelen, hogy Nathaniel keze–lába meglendült, mint egy rongybabáé. A kőszörny egy hosszú folyosó elején torpant meg; ledobta Nathanielt a földre, és némán előre mutatott. Nathaniel megrázta a fejét, hogy kissé magához térjen, aztán kimeresztette a szemét. A folyosó túlsó végén volt az előadóterembe nyíló ajtó. Három ember állt ott: egy gőgös lakáj, aki a kilincsen tartotta a kezét; Rufús Lime, a halképű mágus; és Simon Lovelace, aki épp a gallérját gombolta. A nyakán megcsillant valami sárga, aztán a gallér és a nyakkendő a helyére került Lovelace vállon veregette szövetségesét, és belépett az ajtón. – Elkéstünk! – sziszegte Nathaniel. – Nem tudnád… Elhallgatott a meglepetéstől – a kőszörny ugyanis eltűnt. Vékonyka hang suttogott a fülébe: – Szedd rendbe a hajad, és siess az ajtóhoz! Szolgákat még beengednek. Húzz bele! Nathanielnek sürgető ingere támadt, hogy megvakarja a fülcimpáját: valami apró, csiklandozó dolgot érzett rajta. Mindazonáltal sikerült türtőztetnie magát; felegyenesedett, hátrasimította haját, és sietve elindult a folyosón.
Lime időközben elment valahová, s a szolga éppen becsukta az ajtót. – Várjon! – Nathaniel azt kívánta, bár mélyebb és erősebb hangja lenne. – Hadd menjek be! Azt mondták, kell még valakit felszolgálni! A lakáj összevonta a szemöldökét – Te meg ki vagy? – kérdezte. – Hol van William? – Öhm, nagyon fáj a feje. Az utolsó pillanatban be kellett ugranom helyette. Léptek hangzottak fel a folyosón, és parancsoló hang harsant: – Várjon! Nathaniel megfordult. Bartimaeus halkan szitkozódott a fülcimpáján. A fekete szakállú bérgyilkos sietett feléjük: mezítláb volt, rongyos köpenye lengett a hátán, kék szeme villámokat szórt – Gyerünk! – súgta a dzsinn. – Még résnyire nyitva van az ajtó! Surranj be! A bérgyilkos megszaporázta lépteit. – Állítsa meg azt a gyereket! Nathaniel bakancsa sarkával rátaposott a lakáj lábára. Az felkiáltott fájdalmában, elengedte a kilincset, és Nathaniel után kapott. A fiú kitért előle, meglökte a nehéz ajtót, és beoldalazott a résen. A fülcimpáján ülő rovar toporzékolt izgalmában. – Zárd ki őket! Nathaniel teljes erőből nyomni kezdte az ajtót, aminek azonban most már a lakáj is nekifeküdt odakintről. Az ajtó lassan nyílni kezdett. Aztán felcsendült odakint a bérgyilkos higgadt, gúnyos hangja: – Hagyja, hadd maradjon bent. Megérdemli a sorsát. A külső nyomás megszűnt, és Nathaniel be tudta csukni az ajtót. Azon nyomban zárak kattantak a fában, és nehéz reteszek csúsztak a helyükre tompa zajjal. Nathaniel fülében megszólalt a vékonyka hang: – Na, ez most elég vészjósló volt.
41 Bartimaeus
A
ttól kezdve, hogy behatoltunk a rémségek termébe és azt ránk zárták, felgyorsultak az események. A kölyöknek valószínűleg nem volt ideje alaposabban megszemlélni az elénk táruló képet, mielőtt az végleg megváltozott volna. Ellenben én, akinek összehasonlíthatatlanul élesebbek az érzékeim, a pillanat tört része alatt tökéletesen megfigyeltem minden részletet. Először is: hol voltunk? A lezárt bejárati ajtónál, a kerek üvegpadló legszélén. Az üveg felületét érdessé tették, hogy ne csússzon, de csak annyira, hogy azért még tisztán kivehetők legyenek az alatta elnyúló szőnyeg motívumai. A fiú épp a szőnyeg széle, az összefonódó indákat ábrázoló szegély fölött állt. Körös–körül a terem fala mentén kifejezéstelen arcú szolgák sorakoztak, mindegyik egy–egy desszertekkel és italokkal megrakott zsúrkocsi mellett. A félkörsorokba rendezett székek, amelyeket már az ablakból is láttam, immár mágustomporok súlya alatt nyekeregtek. A tomporok gazdái iszogattak, és fél füllel hallgatták Amanda Cathcartot, aki köszöntőbeszédet mondott az emelvényen. Simon Lovelace ott állt mellette, és várt. – Végezetül engedjék meg, hogy felhívjam figyelmüket az üvegpadló alatti szőnyegre. Megrendelésünkre készítették Perzsiában, s tudomásom szerint a legnagyobb méretű szőnyeg Angliában. Ha figyelmesen megszemlélik, valamennyien megtalálhatják rajta a képmásukat. ( Elismerő moraj, szórványos taps.) A ma délutáni eszmecsere hat óráig tart. Utána vacsorát szolgálunk fel a fűtött kerti sátrakban, és lett kardnyelők látványos műsorát tekinthetik meg. (Lelkes éljenzés.) Köszönöm. Most pedig átadom a szót a konferencia valódi házigazdájának, Simon Lovelace–nek! (Gyér taps.) A nőével párhuzamosan az én hangom is ott csengett a kölyök fülében. Tetű alakját öltöttem, hogy a lehető legkisebb legyek. Hogy miért? Mert azt akartam, hogy az afrita csak akkor vegyen észre, mikor már elkerülhetetlen. Rajta kívül én voltam az egyetlen Másik Világ–beli lény a teremben (a mágusok udvariassági okokból az ülés idejére elküldték koboldjaikat), és jelenlétemet az afrita bizonyára fenyegetésként értékelte volna. – Több alkalom nem lesz – magyaráztam. – Hidd el nekem, Lovelace perceken belül akcióba lép, még mielőtt az afrita megérzi az amulett auráját. Ott van a nyakában; mögé tudsz lopózni, hogy kihúzd az inge alól? Attól észbe kapnának a mágusok. A kölyök bólintott, és oldalazva elindult a szolgák sorfala mentén. Eközben Lovelace a pódiumon behízelgő beszédbe kezdett: – Miniszterelnök úr, hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy szavakba öntsem, mekkora kitüntetés számunkra… A székek és a fal között nyitva állt az út a pódium felé. A kölyök futásnak eredt, én pedig biztattam, mint zsoké az engedelmes (bár ostoba) versenylovat. Hanem alighogy elhaladtunk az első vendégek mellett, kinyúlt egy csontos kéz, és nyakon ragadta a kölyköt. – Te meg hova igyekszel, szolga? A hang ismerős volt. A gyászgolyóbis kellemetlen emlékét ébresztette fel bennem. Gazdája nem volt más, mint a csupa csont képű, fehér tüskehajú Jessica Whitwell. Nathaniel kapálózva igyekezett kiszabadulni, én pedig habozás nélkül szaladni kezdtem a fül mögötti puha bőrön a támadó kéz felé. – Eresszen el! – nyögte Nathaniel. – …öröm és megtiszteltetés… – Lovelace még nem vett észre semmit. – Hogy merészeled megzavarni a konferenciát? – A nő kegyetlenül belevájta éles körmeit a kölyök nyakába. A tetű már közeledett vértelen, sovány csuklója felé. – Értse meg… – zihálta Nathaniel. – Lovelace–nél van… – Hallgass, kölyök! – …köszönthetem. Sholto Pinn sajnálattal üzeni, hogy egészségi állapota miatt… – Zárja gúzsba, Jessica – javasolta a szomszédos széken ülő mágus. – Majd később foglalkozunk vele. Megérkeztem a csuklóra. Az alsó oldalán szép, kék erek futottak. A tetű nem elég nagy ahhoz, amit most terveztem. Jó éles rágókkal megáldott szkarabeusszá változtam hát. Élvezettel martam a csuklóba. A nő akkorát sikított, hogy beleremegtek a kristálycsillárok. Elengedte Nathanielt, aki megtántorodott, úgyhogy kis híján leestem a nyakáról. Lovelace most már elhallgatott, és elkerekedett szemmel felénk fordult. Csakúgy mint mindenki más a teremben. Nathaniel felemelte a kezét, és a pódium felé mutatott. – Vigyázzanak! – hörögte (Jessica Whitwell majdnem megfojtotta őt). – Lovelace–nél van a sza… Fehér háló emelkedett ki körülöttünk a földből, s zárult össze Nathaniel feje fölött. Whitwell leeresztette a kezét, és szopni kezdte vérző csuklóját. – …markandi amulett! Mindenkit meg akar ölni! Nem tudom, hogyan, de borzalmas lesz és… A szkarabeusz csüggedten megütögette Nathaniel vállát. – Ne strapáid magad! – mondtam. – Úgy se hallják, amit mondasz. A nő leszigetelt minket. – A kölyök értetlenül pislogott. – Még sose voltál gúzsban? Pedig a magadfajták imádják használni. Lovelace–t figyeltem. Szemét Nathanielre szegezte, s pillantásában némi bizonytalanságot és dühöt véltem felfedezni. Aztán lassan elfordult, hogy folytassa beszédét. Köhintett, várta, hogy hallgatósága elcsendesedjen, s közben fél keze a szónoki pultba rejtett polc felé vándorolt. A kölyök pánikba esett: erőtlenül csapkodta a gúzs rugalmas falát. – Nyugalom – szóltam rá. – Várj, amíg megvizsgálom. A legtöbb gúzsnak vannak gyenge pontjai. Ha találok egyet, ki tudunk szabadulni. Léggyé változtam, és körkörösen repülve módszeresen vizsgálni kezdtem a gúzs membránjait, hibás pontot keresve rajtuk. – De hát nincs időnk… – Te csak hallgass és figyelj – csitítottam szelíden. Bár nem mutattam, most már én is nyugtalankodtam egy kicsit. A kölyöknek igaza volt: tényleg nem sok időnk maradt. Nathaniel De hát nincs időnk… – kezdte Nathaniel. – Fogd be a szád és figyelj! – A légy kétségbeesetten röpködött körbe–körbe a rugalmas börtönben. Hangjában páni rémület csengett. Olyan szűk volt a hely, hogy Nathaniel a kezét is alig tudta felemelni, nemhogy a lábával kezdhetett volna valamit. A legszívesebben felordított volna, de sikerült uralkodnia magán. Mélyeket lélegzett, s hogy ne kelljen a bezártságra gondolnia, a gubón kívül zajló eseményekre koncentrált. A kellemetlen közjáték után a mágusok figyelme ismét a szónok felé fordult. Lovelace úgy tett, mintha mi se történt volna: – Szeretnék köszönetet mondani Lady Amandának, amiért rendelkezésünkre bocsátotta gyönyörű kastélyát… Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy becses figyelmükbe ajánljam a remekmívű mennyezetet és a felbecsülhetetlen értékű csillárokat. Ezek a gyémántkeménységű kristályból készült, csodálatos darabok a francia háború után a lerombolt Versailles–ból kerültek ide. Tervezőjük… Lovelace–nek rengeteg mondanivalója volt a csillárokról. A konferencia résztvevői mind felfelé bámultak, és elismerő hangokat hallattak. Szemlátomást nagyon érdekelte őket a mennyezet. Nathaniel a légyhez fordult.
– Találtál gyenge pontot? – Nem. Túl jó, a fenébe is… – A légy dühösen zümmögött. – Miért is engedted, hogy a nő elkapjon!? Most tehetetlenek vagyunk! Már megint a tehetetlenség. Nathaniel az ajkába harapott. – Gondolom, Lovelace meg akar idézni valamit – mondta. – Egyértelmű. Van hozzá egy kürtje, úgyhogy végig se kell mondania a varázsigét. Időt spórol vele. – És mit fog megidézni? – Ki tudja? Felteszem, valami olyat, ami el tudja intézni az afritát. Nathaniel torkát megint elszorította a sírásra ingerlő rémület. Közben Lovelace még mindig a mennyezet sajátosságait ecsetelte. Nathaniel szüntelenül a hallgatóságot pásztázta, remélve, hogy elkaphatja valamelyik mágus tekintetét, de hiába: a jelenlévők egytől egyig a elbűvölten bámulták a csillárokat. Nathaniel csüggedten leszegte fejét. És a szeme sarkából észrevett valami különöset. A padló… Káprázott a szeme a lámpafényt visszatükröző üveglap ragyogásától, mégis szinte biztosra vette, hogy mozgást lát a padlón: mintha egy fehér hullám futott volna át rajta. Nathaniel összehúzta a szemét; a gúzs membránjai is torzították a képet. Ennek ellenére az a határozott benyomása támadt, hogy valami egyre nagyobb területen betakarja a szőnyeget. A légy a feje körül röpködött. – Az mindenesetre vigasztaló – magyarázta –, hogy a lény nem lehet túlságosan erős, különben Lovelace–nek pentagramot kellene használnia. Az amulett őt személy szerint megvédi ugyan, de az igazán hatalmas szellemeket gondosan kordában kell tartani. Ha szabadon garázdálkodhatnak, annak mindig katasztrofális következményei vannak. Gondolj csak Atlantiszra. Nathanielnek fogalma sem volt, mit történt Atlantisszal. Továbbra is a padlót figyelte. Egyszerre rádöbbent, hogy a különös jelenség az egész teremre kiterjed: úgy tűnt, mintha a padló minden pontja megmozdult volna, pedig az üveglap szilárdan feküdt a helyén. Nathaniel lenézett a lába között – és egy fiatal varázslónő mosolygó arcát látta elsiklani az üveg alatt. Aztán egy lófej jött, majd egy fa díszes lombkoronája… Ekkor döbbent rá, hogy mi történik valójában. A szőnyeget nem letakarták, hanem gyorsan és titokban kihúzták az üveg alól. És ez nem tűnt fel senki másnak. Amíg a mágusok a plafont bámulták, a talpuk alatt kicserélték a padlót. – Ohm, Bartimaeus… – Mit akarsz? Koncentrálni próbálok. –A padló… – Aha. – A légy leszállt Nathaniel vállára. – Na, ez bizony kínos. Nathaniel lába alatt elsiklott az indákkal díszített szegély majd a szőnyeg rojtos széle. Hófehér felület bukkant elő – talán meszelt vakolat –, melyen fekete tintával rajzolt, jókora rúnák díszelegtek. Nathaniel nyomban rájött, mi az, amin állnak, és a teremben körbepillantva meg is bizonyosodott róla. Precízen megrajzolt körök szakaszait látta, csillagheggyé összefutó két egyenes szakaszt, rúnák elegánsan ívelő, piros és fekete vonalait… – Ez egy hatalmas pentagram – suttogta. – És mind benne állunk. – Nathaniel – szólt a légy. – Bár azt mondtam, maradj nyugton, ne kapálózz és ne kiabálj, ezt most visszavonom. Viselkedj minél feltűnőbben! Próbáld magadra vonni ezeknek a féleszűeknek a figyelmét! Nathaniel engedelmeskedett: toporzékolt, integetett, vadul rázta a fejét, és ordított, ahogy a torkán kifért. A légy szédítő tempóban repült körülötte, teste százféle rikító színben villogott. A mágusok azonban semmit sem vettek észre mindebből. Még a legközelebb ülő, Jessica Whitwell is úgy bámulta a plafont, mintha az élete függne tőle. Nathanielt ismét elöntötte az a borzalmas tehetetlenségérzés, ami a tűz estéjén megbénította tagjait. Egyszerre elhagyta minden ereje, szertefoszlott minden megmaradt önbizalma. – Miért nem néznek ide!? – fakadt ki keserűen. – Mert kapzsik – felelte a légy. – A gazdagság bűvöletében élnek. Ez így nem fog menni. Megpróbálkoznék egy detonációval, de abba belehalnál. – Akkor azt hagyjuk. – Bárcsak levetted volna már rólam az időtlen fogság átkát! – sopánkodott a légy. – Akkor most kitörhetnék, és lerohanhatnám Lovelace–t. Te persze meghalnál, de én mindenki mást megmentenék, esküszöm, és aztán elmondanám nekik, hogy milyen önfeláldozó voltál. Hősként ün… Odanézz! Kezdődik! Nathaniel ekkor már egy ideje Lovelace–t figyelte. A mágus, aki eddig a mennyezetre mutogatott, most hirtelen leeresztette a kezét, és benyúlt a szónoki pult mögé. Kiemelt onnan egy kendővel letakart valamit, a kendőt félredobta, majd a szájához emelte a tárgyat. Az egy kürt volt – egy megsárgult, repedt csontkürt. Lovelace homlokán verejték gyöngyözött; a cseppek megcsillantak a lámpák ragyogó fényében. A hallgatóság soraiban valami, ami nem lehetett, ember, haragosan felordított. A mágusok döbbenten kapták le pillantásukat a mennyezetről. Lovelace megfújta a kürtöt. Bartimaeus Mikor kihúzták alólunk a szőnyeget, és előkerült a hatalmas pentagram, már tudtam, hogy csúnya dolognak nézünk elébe. Lovelace alaposan kidolgozta tervét. Valamennyien, így ő is, össze voltunk zárva a körben azzal a valamivel, amit a Másik Világból készült megidézni. Az ablakokon és nyilván a falakban is rácsok állták utunkat, úgyhogy esélyünk se volt a menekülésre. Lovelace nyakában ott lógott a szamarkandi amulett – az sérthetetlenné tette őt de mindenki másnak a sorsa a megidézett szellem kezében volt. Nem hazudtam a kölyöknek. Épeszű mágus korlátozó pentagram nélkül csak egy bizonyos határig hajlandó elmenni a szellemidézésben. A leghatalmasabb lények, ha szabadságukban áll, ámokfutásba kezdenek – Lovelace elrejtett pentagramja arra utalt, hogy ennek a lénynek a szabadsága csak az előadóteremre fog kiterjedni. De a mi mágusunknak nem is kellett több. Mikor a szolgája eltávozik, már csak ő lesz életben a nagy hatalmú kormánytagok közül, ergo megörökli a miniszterelnöki posztot. Lovelace megfújta a kürtöt. Az a hét sík egyikén se adott ki hangot, de tudtam, hogy a Másik Világban annál harsányabban zeng. Mint arra számítani lehetett, az afrita reagált a leggyorsabban. Már mikor a szellemidéző kürt előkerült, dühös üvöltést hallatott, a vállánál fogva felkapta Rupert Devereaux–t, és vele együtt megcélozta a legközelebbi ablakot. Mikor nekiütközött az üvegnek, a mágikus rács acélkéken fellángolt, és mennydörgésszerű robajjal visszalökte őt. Az afrita és a miniszterelnök kalimpáló tagokkal, bukfencezve zuhantak a széksorok felé. Lovelace leeresztette a kürtöt, és elmosolyodott. A mágusok eszesebbje már a kürt láttán felfogta, mi a helyzet. Színes villanások kíséretében koboldok jelentek meg többek válla fölött. Mások erősebb segítőket hívtak – a mellettünk álló nő dzsinn idéző varázsigét mormolt. Lovelace óvatosan lelépett a pódiumról, s közben valahová a magasba nézett. Szemüvege lencséin fény táncolt. Öltözéke kifogástalan volt, még a nyakkendője se csúszott félre. A teremben uralkodó fejetlenség szemlátomást tökéletesen hidegen hagyta. Valami megvillant a levegőben. Nekiugrottam a gúzs falának, kétségbeesetten kerestem a gyenge pontot – de nem találtam. Ujabb villanás. Megremegett az esszenciám.
Nathaniel A mágusok többsége most már felállt a székéről. Rémülten kérdezgették egymást, hogy mi történik, s zavartan kapkodták a fejüket jobbra–balra, látván az ajtók és ablakok elé becsúszó vastag vas– és ezüstrudakat. Nathaniel már rég abbahagyta a hadonászást: belátta, hogy senki nem fog odafigyelni rá. Azt is mozdulatlanul nézte végig, mikor néhány sorral előrébb egy mágus félrerúgta székét, felemelte a kezét, és mindössze néhány méter távolságból sárga tűzgolyót röpített Lovelace felé. Meglepetésére a lövedék ívesen bekanyarodott, és eltűnt Lovelace mellkasában. Maga Lovelace, aki még mindig feszülten figyelt egy pontot valahol a magasban, mindezt látszólag észre se vette. A légy előre–hátra röpködött mintha a fejével akarta volna áttörni a gúzs falát. – Ez az amulett műve – magyarázta izgatottan. – Beszippant minden támadó varázst. Jessica Whitwell időközben befejezte a szellemidézést, s immár ott lebegett mellette egy fekete medve alakját öltött dzsinn. A nő előremutatott, és elharsogott egy parancsot. A medve úszó mozdulatokkal megindult a levegőben. Mások is próbálkoztak Lovelace ártalmatlanná tételével: a mágus több mint egy percig dühödten robajló energialövedékek záporában állt A szamarkandi amulett azonban mindent beszippantott. Lovelace sértetlen maradt, csak a haját kellett kissé lesimítania. Az afrita a zuhanást követően felemelkedett a padlóról, s miután egy székre ültette a felájult miniszterelnököt, kitárta fényes, mozgékony szárnyait, s maga is beszállt a küzdelembe. Nathanielnek feltűnt, hogy nagy vargabetűvel közelíti meg Lovelace–t, elkerülve a pódium fölötti légteret. Addigra mágusok egész csoportja ért oda az ajtóhoz; ők most felváltva rángatták a kilincset – persze hiába. Az afrita nagy erejű varázst küldött Lovelace felé. Az vagy túl gyorsan repült, vagy a negyediknél magasabb síkon volt csak érzékelhető, mindenesetre Nathaniel nem látott belőle többet vékony füstcsíknál, ami egy szempillantás alatt elérte Lovelace–t. Nem történt semmi. Az afrita felszegte fejét, mintha kábító ütés érte volna. A másik oldalról a fekete medve közelítette meg Lovelace–t. Mellső mancsainak végén két–két szablyaméretű penge jelent meg. A mágusok eközben fejvesztve rohangáltak az ajtók és az ablakok között, utána pedig már csak céltalanul összevissza, ki–ki a maga visító koboldjától kísérve. Aztán valami történt az afritával. Nathanielnek az a benyomása támadt, mintha a szellem tóban tükröződő képét látná, és a vízbe egy marék kavicsot dobtak volna. Az afrita hirtelen ezernyi remegő darabra tört szét, majd a darabok valamiféle szívóerő hatására a pódium fölé röppentek, és ott semmivé váltak. A medve dzsinn megállt a levegőben, behúzta pengekarmait, és lassú csapásokkal hátrálni kezdett. A légy zümmögve Nathaniel füléhez repült, és rémülten kiabálta: – Most! Most! Nem látod? De Nathaniel nem látott semmit Egy nő rohant el mellette, a pániktól eltátott szájjal. A haja világoskék volt. Bartimaeus Sokan voltak, akik elsőnek az afrita eltűnését vették észre. Valóban az volt az igazi látványosság, a parádés nyitány, de igazság szerint akkor már másodpercek óta peregtek az események. Az afritának egyszerűen nem volt szerencséje; miközben rohant, hogy elhárítsa a gazdáját fenyegető veszélyt, túl közel került a hasadékhoz. A rés a levegőben mintegy négy méter hosszú volt, és csak a hetedik síkon látszott. Néhány kobold talán megpillantotta, de a halandók közül biztosan senki. Nem szép szabályos, függőleges hasadék volt, hanem rézsútos és tépett szélű, mintha a tér vastag, sűrűn szőtt szövet módjára szakadt volna szét. Kényszerű tétlenségemben volt időm végignézni, ahogy kialakult: a pódium fölötti első villanások után a levegő vibrálni kezdett, eltorzult, majd hirtelen szétnyílt a vonal mentén. Amint megjelent a hasadék, elkezdődtek a változások. A pódiumon álló szónoki pult átalakulások során ment át: fából agyaggá változott, aztán furcsa, narancssárga fémmé, végül pedig olyasvalamivé, ami gyanúsan emlékeztetett a viaszra. Aztán kissé megroskadt, mintha féloldalt megolvadt volna. A pódium vörös posztójából néhány szál fű nőtt ki. Az emelvény fölötti csillár kristályfüggői vízcseppekké olvadtak; a cseppek egy pillanatig még szivárványos színekben ragyogva a helyükön lógtak, aztán a padlóra záporoztak. Egy szaladó mágus zakóján a hajszálcsíkok megannyi kígyó módjára tekeregtek. Ezek és a tucatnyi más apró furcsaság egy vendégnek se tűnt fel. Az afrita látványos megsemmisülése kellett hozzá, hogy végre észbe kapjanak. Akkor aztán kitört a pánik. Halandók és koboldok rohangásztak és röpködtek, kiabáltak és visítoztak szerte a teremben. Lovelace és én minderre ügyet sem vetve a hasadékot néztük. Vártuk, hogy átbújjon rajta valami.
42 Bartimaeus
A
mit vártunk, végül bekövetkezett. A hasadék közelében a síkok egyszerre szétcsúsztak, mintha kihúzták volna őket egymás mögül. Egy hétszemű lény láthat ilyet, ha jól fejbe kólintják: a pódium mögötti ablakok meghétszereződtek, és mindegyikük valamilyen szögben megdőlt. Kimondottan szédítő látvány volt. Ha a Lovelace megidézte lény erejéből kitelik, hogy így szétzilálja a síkokat, gondoltam, a pentagramban állók nem sok jóra számíthatnak. A szellemnek már nagyon közel kellett lennie. A hasadékra szegeztem a szememet… Amanda Cathcart szaladt el mellettünk visítva, csinos, baba kék frizurával. A díszes társaság most már egyéb érdekes jelenségekre is felfigyelt. Két mágus – azon tévhittől hajtva, hogy árthatnak Lovelace–nek – óvatlanul megközelítette a pódiumot, ami ahhoz vezetett, hogy a testük ízléstelenül megnyúlt; emellett egyikük orra nevetséges nagyságúra nőtt, a másiké pedig eltűnt. – Mi történik? – suttogta a kölyök. Nem válaszoltam. Ebben a pillanatban kitágult a hasadék. A hét sík örvénylő elegybe vegyült, akár a megkevert szirup. A hasadék kitátotta száját, és áthatolt rajta egy karra emlékeztető valami. Átlátszó volt, mintha a legjobb minőségű üvegből lenne – igazság szerint tökéletesen láthatatlan lett volna, ha nincs körülötte a síkok szédítően kavargó egyvelege. A kar néhányszor ki–be csusszant a hasadékban: úgy tűnt, ízlelgeti az anyagi világ szokatlan közegét. A kar végén négy kidudorodást vagy ha úgy tetszik,
ujjat figyeltem meg; azoknak se volt anyaguk, csak a síkok háborgó örvénye rajzolta körül őket Odalent Lovelace egy lépést hátrált, és kissé reszkető kézzel benyúlt az inggombjai közé, az amulett megnyugtató érintését keresve. A síkok összemosódása következtében a többi mágus is megpillantotta a kart. A látvány kétségbeesett és panaszos hangokat csalt ki belőlük, melyek jó néhány oktávos hangtartományt lefedtek. A legbátrabbak közül többen a terem közepére futottak, és rávették dzsinnjeiket, hogy azok küldjenek detonációkat illetve egyéb ártásokat a hasadék felé. Ezek a kísérletek azonban mind kudarcba fulladtak. Nem akadt egyetlen sugár, egyetlen bomba sem, amelyik akár csak megközelítette volna a kart; mind vagy irányt változtatva a fiaiba csapódott, vagy ártalmatlanul a padlóra hullott, akár a csőből kicsurranó víz. A kölyök úgy eltátotta a száját, hogy mókusok hintázhattak volna az állkapcsán. – Mi–mi az… a valami? – hebegte. Jogos kérdés volt. Valóban: mi is volt az a valami, ami a fél karjával szétzilálta a síkokat, és elhárította a legerősebb varázslatokat? Adhattam volna hatásvadász választ, mint pl.: „Maga a végzet!”, de annak nem sok teteje lett volna, már csak azért sem, mert kölyök egyszerűen megismételte volna a kérdést. – Nem tudom pontosan – feleltem. – Hogy ilyen tétován jön át, az arra utal, hogy nem sokszor idézték még meg. Valószínűleg döbbent és haragos, de az ereje elég egyértelmű. Nézz körül! A pentagramban minden varázslat csütörtököt mond, a tárgyak eltorzulnak… Érvényüket vesztették a fizika és a mágia törvényei. A leghatalmasabb szellemlények mindig magukkal hozzák a Másik Világ káoszát. Megértem, hogy Lovelace nem merte vállalni a kalandot a szamarkandi amulett nélkül. Az átlátszó kar után időközben egy szintén átlátszó, izmos, legalább két méter széles váll is megjelent, és most egy fejszerűség kezdett átbújni a hasadékon. Annak is csak a korvonala volt érzékelhető; átnézve rajta tisztán és élesen látszottak az ablakok meg a távoli fák, körülötte viszont az addiginál is hevesebben kavarogtak a síkok. – Lovelace ezt nem idézhette meg egyedül – szóltam. – Biztos, hogy segítettek neki, és nem csak a vén madárijesztő, akit megöltél, meg a halképű, aki az ajtónál állt. Ebben egy valóban erős mágusnak a keze is benne van. A hatalmas szellem átbújt a hasadékon. Megjelent még egy kar, aztán a törzs körvonalai. A mágusok többsége csoportokba verődött a fal mellett, de néhányat, akik az ablakoknál álltak, elkapta egy örvényhullám, ami most végigfutott a síkokon. Nekik kicserélődött az arcuk – egy férfiból nő lett, egy nőből gyerek. Az egyik mágus eszét vesztette ettől az átalakulástól, és vakon rohanni kezdett a pódium felé. A teste egy szempillantás alatt cseppfolyóssá olvadt, spirális ívben felemelkedett, majd nyomtalanul eltűnt a hasadékban. Gazdám borzadva felnyögött. Most egy nagy, átlátszó lábszár bújt ki a résen, szinte nőiesen óvatos és kecses mozdulattal. A helyzet kezdett kilátástalanná válni, de én természetemnél fogva örök optimista vagyok. Megfigyeltem, hogy a lényből kiinduló örvényhullámok megváltoztatják azoknak a varázslatoknak a jellegét, amelyekkel összeütköznek. Ez némi reményre adott okot. – Nathaniel – szóltam. – Figyelj rám! Először nem válaszolt. Szemlátomást nehezen tudta feldolgozni, hogy a hazáját irányító hölgyek és urak úgy rohangálnak, mint a lefejezett tyúkok. Az elmúlt napok eseményei után már–már elfelejtettem, hogy milyen zöldfülű. Ebben a percben a legkevésbé se tűnt mágusnak: szimplán egy rémült kisfiú volt – Nathaniel! Erőtlen hang. – Tessék. – Ide figyelj! Ha kiszabadulunk a gúzsból, tudod, mit kell tenned? – De hát hogy szabadulnánk ki? – Ne azzal törődj. Ha kiszabadulunk, mi a teendő? Vállat vont. – Akkor elmondom. Két tennivalónk van. Először: el kell venni az amulettet Lovelace–től. Az a te dolgod lesz. – Miért? – Mert most, hogy Lovelace nyakában van, én nem nyúlhatok hozzá. Az amulett elnyel minden mágikus lényt, és én nem szeretnék véletlenül erre a sorsra jutni. Tehát rád vár a feladat. Mikor becserkészed Lovelace–t, majd megpróbálom elterelni a figyelmét. – Ez kedves tőled. – A másik dolgunk – folytattam – visszájára fordítani a meg–idézést, hogy elkergessük nagyra nőtt barátunkat. Ez is a te dolgod lesz. – Ez is…!? – Igen. Én azzal segítek, hogy elveszem Lovelace–től a kürtöt. Csak úgy járhatunk sikerrel, ha összetörjük. Neked viszont rá kell venned néhány mágust, hogy mondják ki az elbocsátó szavakat Az erősebbje biztos ért hozzá, feltéve hogy még eszüknél vannak. Ne félj, ez már nem a te dolgod lesz. Akkor ezt megbeszéltük, ugye? Rástartolunk az amulettre. Ha megvan, te elindulsz segítséget szerezni, én pedig foglalkozom Lovelace–szel. Hogy mit válaszolt volna a kölyök, az már sose derül ki, mert ebben a pillanatban a hatalmas szellem kilépett a hasadékból, és különösen erős örvény remegtette meg a síkokat. A hullám végigsöpört az elhagyott székeken – néhányat elfolyósított, másokat felgyújtott –, és elérte a fényes, fehér gúzst is, amiben gazdámmal raboskodtunk. A hullám érintésére a membrán felrobbant, s a légnyomás kétfelé röpített minket. A kölyök szerencsétlenül esett, megvágta az arcát. Nem messze tőlünk a nagy, átlátszó fej lassan körbefordult. – Nathaniel! – kiáltottam. – Állj fel! Nathaniel Zúgott feje a robbanástól, és nedvességet érzett az ajkán. Valahol a közelben, a terembeli kaotikus zsivaj közepette egy hang az igazi nevét kiáltotta. Feltápászkodott A szellemlény immár teljes terjedelmében a teremben volt: Nathaniel érzékelte mennyezetig tornyosuló alakját. Mögötte, a túlsó falnál mágusok és koboldok rettegő csapata kuporgott előtte pedig ott állt Simon Lovelace. A mágus egyik kezét a mellkasára szorította, a másikban még mindig ott volt a szellemidéző kürt. – Látod, Ramuthra? – harsogta. – Nálam van a szamarkandi amulett, így fölöttem nincs hatalmad! De mindenki más a teremben, minden halandó és szellem a tiéd! Parancsolom, hogy pusztítsd el őket! A hatalmas lény lassan bólintott. Azután a legközelebbi máguscsoport felé fordult, lökéshullámokat küldve körös–körül a teremben. Nathaniel futni kezdett Lovelace felé. Nem sokkal odébb egy légy repült alacsonyan a padló fölött. Lovelace észrevette a legyet, s attól kezdve rajta tartotta a szemét. A rovar előbb megközelítette őt, aztán eltávolodott, majd megint közelebb merészkedett – s ezalatt Nathaniel hátulról a mágus felé osont. Egyre közelebb és közelebb… A légy most nyílegyenesen megcélozta Lovelace arcát. A mágus pislogott, s Nathaniel ezt a pillanatot használta ki a támadásra. Nekifutásból felugrott Lovelace hátára, és szaggatni kezdte a mágus gallérját Ezzel egy időben a légy selyemmajommá változott, s ujjacskáival mohón a kürt után kapott. Lovelace felkiáltott, lekevert egy jókora pofont a selyemmajomnak – az bukfencezve a földre huppant –, majd lendületesen előrehajolt, és a fején át
ledobta magáról Nathanielt, aki hanyatt az üvegpadlóra esett. A fiú és a majom egymás mellett hevertek Lovelace lábánál a földön. A mágus szemüvege a fél fülén lógott. Nathaniel leszakította a gallérját, így a szamarkandi amulett aranylánca fedetlenül maradt a nyakán. – No lám! – fordult Nathanielhez a mágus, miután megigazította szemüvegét –, szóval visszautasítottad az ajánlatomat. Nagy kár. Hogy sikerült leráznod Maurice–ot? Ez segített neked? – A selyemmajomra mutatott. – Felteszem, ez Bartimaeus. Nathanielnek másodpercekre elállt a lélegzete a kemény eséstől. Megpróbált felemelkedni a földről, de nagyon fájt a háta. A selyemmajom morogva felpattant, és alakja változni kezdett. – Gyerünk! – sziszegte oda Nathanielnek. – Állj fel mielőtt… Lovelace intett egyet, és kimondott egy rövid szót. A következő pillanatban magas, sakálfejű alak tűnt fel az oldalán. – Nem akartalak megidézni – szólt a mágus. – Jó szolgát nehéz találni, és ebből a teremből, attól tartok, csak én fogok élve távozni. De itt van Bartimaeus, és nem foszthatlak meg a lehetőségtől, hogy te végezz vele. – Könnyed mozdulattal a Nathaniel mellett kuporgó, ugrásra kész kőszörnyre mutatott. – Ezúttal ne okozz csalódást, Dzsabor. A sakálfejű démon előrelépett, mire a kőszörny szitkozódva felröppent. Dzsabor hátából két, vöröslő erekkel átszőtt szárny nőtt ki. A dzsinn csont ropogás szerű zajjal csapott egyet velük, és már suhant is Bartimaeus után, Nathaniel és Lovelace magukra maradtak. A fiú hátfájása enyhült, most már fel tudott tápászkodni. Szemét a mágus nyakán csillogó aranyláncra szegezte. – Tudod, John – szólt Lovelace, könnyedén paskolva tenyerét a kürttel –, ha az a szerencse ért volna, hogy kezdettől fogva én tanítalak, mi ketten nagyszerű dolgokat vihettünk volna véghez. Ha rád nézek, olyan, mintha saját magamat látnám fiatalon – te is úgy áhítod a hatalmat, mint én. – Elmosolyodott, kivillantva hófehér fogait. – De téged elrontott Underwood gyengesége és középszerűsége. Lovelace elhallgatott, mert ekkor áttántorgott kettejük között egy üvöltő mágus, akinek a bőrét apró, acélkék pikkelyek borították. Szerte a teremben leírhatatlan, ijesztő zajok hangzottak fel: azok a varázslatok keltették őket, melyek a Ramuthrából kiinduló lökéshullámokkal találkozva eltorzultak vagy visszájukra fordultak. A mágusok és koboldok többsége a túloldali falnál tolongott – ha lett volna merre menekülniük, bizonyára eltaposták volna egymást. A hatalmas lény lusta léptekkel megindult feléjük. Eltorzult roncsok jelezték az útját: megnyúlt, elgörbült, természetellenes színekben játszó székek, táskák és kisebb–nagyobb személyes tárgyak. Nathaniel igyekezett nem figyelni minderre; az amulett láncára meredt, és újabb támadásra készült. Lovelace elmosolyodott, – Látom, még mindig nem adtad fel – szólt – Pontosan erről beszélek: most is megmutatkozik a vasakaratod. Nagyon helyes. De ha az én tanítványom lennél, megtanultad volna féken tartani az indulatodat, amíg nincsenek mögötte megfelelő képességek. Az igazi mágus tudja, hogy csak akkor lesz hosszú életű, ha van türelme. – Ezt már más is mondta – felelte rekedten Nathaniel. – Hallgatnod kellett volna rá. Túl sokat ártottál nekem ahhoz, hogy életben hagyjalak, de ha nem így volna, itt már akkor se tehetnék érted semmit. Az amuletten nem lehet osztozni. Lovelace egy pillanatig tűnődve nézett Ramuthrára. A démon sarokba szorított egy kisebb csapatnyi mágust, és kinyújtotta feléjük átlátszó ujjait. Felhangzott egy éles sikoly – aztán elnémult, mintha elvágták volna. Nathaniel apró mozdulatot tett. Lovelace tekintete azonnal újra felé fordult. – Még mindig harcolsz? – vonta fel a szemöldökét a mágus. – Ha nem vagy képes feladni, és szépen meghalni a gyáva bandával együtt, akkor veled kezdem a takarítást. Tekintsd ezt bóknak, John. Ajkához emelte a kürtöt, és röviden belefújt Nathaniel megborzongott; változást érzett a háta mögött. A kürtszó hallatán Ramuthra megtorpant A síkok háborgása felerősödött körülötte, mintha intenzív érzelem, talán düh sugározna esszenciájából. Nathaniel tisztán látta, hogy a szellem megfordul, s úgy tűnt Lovelace–re néz a terem túloldaláról. – Ne habozz, szolga! – kiáltott rá Lovelace. – Teljesítsd a parancsom! Ez a gyerek haljon meg elsőként. Nathaniel földöntúli tekintetet érzett magán. Az óriási fej felé nézett, s pillantása megakadt a fej mögött lógó gyönyörű arany faliszőnyegen. A szőnyeg részletei olyan kristálytisztán rajzolódtak ki, mintha a szellem esszenciája felnagyította volna őket – Gyerünk! – Lovelace hangja száraz, elcsukló volt. A démonból most erőteljes hullám indult ki, mely az egyik csillárt kis sárga madarakká változtatta. Azok szétrebbentek, majd a mennyezet alatt köddé váltak A démon egy súlyos lépéssel hátat fordított a többi mágusnak és elindult Nathaniel felé. A fiú zsigerei mintha vízzé változtak volna. Hátrálni kezdett Lovelace nevetése csengett a fülében. Bartimaeus Megint összeállt hát az álompáros: Dzsabor meg én. Összeszokott partnerekként jártuk táncunkat: ő üldözött, én visszavonultam, szépen, lépésről lépésre. Repültünk a káosz dúlta teremben, cikázva kerülgettük a rohangászó halandókat, az eltorzult, felrobbanó varázslatokat és a hatalmas lényből kiinduló energiahullámokat Dzsabor arcán furcsa grimasz ült: talán ingerült volt, talán elbizonytalanodott – mindenesetre ez a helyzet még az ő kivételes képességeit is próbára tette. Elhatároztam hát, hogy tovább rombolom az önbizalmát – Milyen érzés hitványabbnak lenni Fakarlnál? – kiáltottam oda neki, miközben behúzódtam a csillársor egyik megmaradt darabja mögé. – Úgy látom, Lovelace az ő életét nem akarta kockára tenni azzal, hogy megidézi ide. Dzsabor a csillár túloldaláról egy dögvészt hajított felém, de a varázs összeütközött egy energiahullámmal, és csinos virágesővé változott. – Milyen bájos! – rikkantottam. – Köss belőlük csokrot! Szívesen adok kölcsön egy vázát. Dzsabor felfogóképességét ismerve nem hinném, hogy megértette a sértést, de a jelek szerint hanghordozásom is elég volt ahhoz, hogy szóbeli választ csikarjon ki belőle. – Azért engem idézett meg, mert én vagyok az erősebb! – üvöltötte, azzal leszakította, és felém hajította a csillárt Egy balett–táncos eleganciájával félreszökkentem, s a díszes lámpa a falba csapódott, kristályzáport zúdítva a lapuló mágusok fejére. Kecses manőverem nem hatotta meg Dzsabort. – Gyáva féreg! – ordította. – Lopakodsz, táncolsz és bujkálsz, mint mindig! – Ezt hívják intelligenciának – feleltem, majd egy piruett lezárásaképpen megragadtam egy törött mennyezeti gerendát, és gerely módjára Dzsabor felé hajítottam. Ő annyi fáradságot se vett, hogy kitérjen előle: hagyta, hogy a gerenda a vállának ütközzön, és lepattanjon róla. Azután nekiindult. Szép szavak ide vagy oda, lopakodással, tánccal és bujkálással pillanatnyilag nem sokra mentem, s a teremben körülpillantva láttam, hogy a helyzet rohamosan romlik. Ramuthra megfordult, és elindult visszafelé a teremben, arra, ahol Lovelace és a gazdám állt. Nem volt nehéz kitalálni, miről szól a dolog: Lovelace haladéktalanul el akarta tenni láb alól a bosszantó kis vakarcsot. Meg tudtam érteni az álláspontját. Lovelace még mindig a kezében tartotta a kürtöt, és a nyakában még mindig ott lógott az amulett. Az eddigi teljesítményünk tehát egyenlő volt a nullával. Valahogy el kellett terelnem a mágus figyelmét, mielőtt Ramuthra végezhetett volna a fiúval. Támadt egy jópofa ötletem… De ahhoz előbb le kellett ráznom Dzsabort egy időre. Dzsabor piócatermészetét ismerve ezt könnyebb volt elhatározni, mint megvalósítani. Utánam nyújtózkodó ujjai elől kitérve lebuktam a terem közepe felé. A hasadék közelsége miatt a pódium már rég valamilyen zselészerű anyaggá változott Elő ember vagy szellem egy se volt ezen a részen, csupán gazdátlan cipők és székek hevertek elszórtan az üvegpadlón.
Szélsebesen zuhantam. Dzsabor a nyomomban volt, hallottam szárnya suhogását. Ahogy egyre közelebb kerültem a hasadékhoz, feszülni kezdett az esszenciám: elkapott és előrefelé húzott egy kellemetlen szívóerő, a szellemidéző varázséhoz hasonló. Mikor az érzés elérte az elviselhetőség határát, hirtelen lefékeztem, és villámgyors szaltóval megfordultam. Már jött is Dzsabor, előrenyújtott kezekkel, dühtől elvakultan, nem törődve a mögöttem leselkedő veszéllyel. Csak az érdekelte, hogy végre az esszenciámba döfhesse karmait, és széttéphessen, ahogy a régi Om–boszban és Föníciában tette áldozataival. Csakhogy én nem templomok oszlopai közt reszketve megbúvó halandó voltam, hanem Bartimaeus, a félelmet nem ismerő dzsinn. Szilárdan megvetettem hát a lábam. Dzsabor jött, én pedig birkózópózt vettem fel. Ő sakálüvöltésre tátotta a száját… Én meg csaptam egyet a szárnyammal, amitől kissé felemelkedtem. Mikor Dzsabor elzúgott alattam, villámgyorsan megfordultam, és teljes erőből belerúgtam a hátsó felébe. Baráti biztatásom és saját lendülete folytán Dzsabor nem tudott elég gyorsan lefékezni. Kétségbeesetten előreszegte szárnyát… lelassult… vicsorogva megfordult… A hasadék szívóereje visszatartotta. Arcán a kétség felhője suhant át. Csapkodni próbált a szárnyaival, de azok nem akartak engedelmeskedni: olyan volt, mintha sebesen áramló szirupba süllyedtek volna. Szürkésfekete foszlányok szakadtak le a szárnyak széléről és tűntek el a hasadékban: Dzsabor esszenciájának apró darabkái. A dzsinn összeszedte minden erejét, és csodával határos módon sikerült is egy kicsit közelebb tornásznia magát hozzám. Odamutattam neki felemelt hüvelykujjamat. – Szép volt! – ujjongtam. – Megtettél vagy öt centit! Csak így tovább! – Újabb herkulesi erőfeszítés következett. – Még egy centi! Bravó! Ha így haladsz, mindjárt elérsz! Biztatás gyanánt meglengettem előtte a fél lábamat, de persze ügyeltem rá, hogy ne kaphassa el. Vicsorogva nyújtózkodott felém, de most már a végtagjai felületéről is hámlani kezdett az esszencia. Izmai másodpercről másodpercre vékonyodtak, s ahogy fogyott az ereje, egyre kevésbé tudott ellenállni a szívóhatásnak. Csúszni kezdett hátrafelé, először lassan, azután egyre gyorsabban. Ha csak annyi esze van, mint egy tyúknak, átváltozott volna például szúnyoggá: egy kis testben talán ki tudott volna vergődni a hasadék gravitációs teréből. Az erre utaló baráti jó tanács megmenthette volna, de hát, istenem, annyira lekötött felbomlásának látványa, hogy mire észbe kaptam, már késő volt. Hátsó végtagjai és szárnyai fokozatosan felolvadtak, és sűrű, szürke–fekete folyadéksugárként spirális ívben a hasadék felé röppentek, hogy azon át eltűnjenek a Földről. Nem lehetett kellemes érzés neki – főként mert Lovelace parancsa még mindig ide kötötte –, arcán mégsem tükröződött fájdalom, csak gyűlölet. És ez így is maradt az utolsó pillanatig. Mikor a tarkója már elfolyósodott, még akkor is rám szögezte izzó, vörös szemét. Aztán az is eltűnt, elnyelte a hasadék, és én magamra maradva integettem utána. Túl sok időt azonban nem vesztegethettem búcsúzkodásra. Sürgősebb feladataim voltak annál. Nathaniel – Csodálatos egy tárgy ez a szamarkandi amulett. – Lovelace, talán félelemből, talán hogy hatalmi helyzetét kiélvezze, még akkor is folytatta egyoldalú beszélgetését Nathaniellel, mikor Ramuthra feltartóztathatatlanul elindult feléjük. Úgy tűnt, képtelen befogni a száját. Nathaniel lassan, egyenletesen hátrált, tudva, hogy esélye sincs a védekezésre. – Ramuthra szétzilálja az elemeket – folytatta Lovelace. – Ahová lép, ott az elemek kikelnek magukból. És ezzel felborul a kényes rend, ami minden mágia alapja és feltétele. Bármivel próbálkozhattok, őt semmi nem tartóztatja fel: a mágikus támadások lepattannak róla. Nincs menekvés innen. Ramuthra valamennyiőtöket fel fog falni. Az amulett viszont tartalmaz egy Ramuthráéhoz mérhető, de azzal ellentétes erőt, ezért én biztonságban vagyok. Ha a szájához emelne engem, és tombolna körülöttem a káosz, abból se éreznék semmit. A démon már megtette a távolság felét, és egyre gyorsabban lépkedett. Menet közben kinyújtotta egyik átlátszó karját, mintha alig várná, hogy megkóstolhassa Nathanielt. – Ez a módszer az én drága mesterem ötlete volt – csevegett tovább Lovelace s mint mindig, ezúttal is jól számított. Bizonyára ezekben a pillanatokban is figyel minket –Schylerről beszél? – Nathaniel még a halál torkában se tudta megállni, hogy bele ne marjon ellenfelébe. – Kétlem, hogy nézne minket. Holtan hever az emeleten. Lovelace magabiztossága most először ingott meg kissé. Mosolygó arca megrándult – Úgy bizony – tódította Nathaniel. – Nem csak megszöktem, meg is öltem őt. A mágus felnevetett. – Ne hazudj, kölyök… Erőtlen, szomorú hang csendült Lovelace háta mögött. – Simon! A mágus hátranézett Amanda Cathcart közeledett felé szakadt és koszos ruhában, zilált frizurával. A haja most épp gesztenyebarna volt. Egy kicsit sántított, esdeklően a varázsló felé nyújtotta két kezét, arcán a rettegés és a kétségbeesés keveréke tükröződött. – Jaj, Simon – suttogta. – Hogy tehette ezt? Lovelace elsápadt; szembefordult a nővel. – Ne jöjjön ide! – kiáltotta – Menjen innen! Amanda Cathcart szemébe könnyek szöktek. – Hogy tehette ezt, Simon? Engem is halálra szán? Azzal a nő előrelendült. Lovelace felemelte a kezét, hogy ellökje magától. – Amanda, ne… Sajnálom. Nem tehettem mást. – De Simon, annyi szépet ígért nekem! Nathaniel lassan araszolni kezdett a mágus felé. Lovelace zavarát düh váltotta fel. – Menjen innen, vagy a démonnal tépetem szét! Nézze meg – mindjárt elkapja magát! Amanda Cathcart nem mozdult Úgy tűnt, már nem tudja érdekelni a veszély. – Hogy volt képes így kihasználni engem!? Végig csak hitegetett! Maga becstelen, hazug ember! Nathaniel még egy óvatos lépést tett Lovelace felé. Ramuthra körvonalai már ott tornyosultak fölötte. – Amanda, figyelmeztetem… Nathaniel ugrott, és közben kinyújtotta a kezét. Ujjai végigszántották Lovelace nyakát, majd összezárultak egy hideg, kemény, hajlékony valami körül: ott volt a markában az amulett lánca. Gyorsan rántott egyet rajta. A mágus feje hátracsuklott, majd a lánc elszakadt, és ott maradt Nathaniel kezében. Lovelace felordított. Nathaniel lehuppant a padlóra. A lánc ostorként az arcába csapódott, s ő két kézzel kapkodott a kicsiny ovális aranylap után. Izgalma ellenére kimondhatatlan megkönnyebbülés fogta el, mintha mázsás súlyt vettek volna le a válláról: az irgalmat nem ismerő tekintet elfordult róla. Lovelace először megtántorodott a váratlan támadástól. Aztán Nathanielre akarta vetni magát, de két karcsú kéz visszatartotta.
– Álljon meg, Simon! Ne bántsa azt a szegény fiút! – Maga megőrült, Amanda! Eresszen! Az amulett… meg kell… Lovelace egy–két másodpercig kapálózva igyekezett kiszabadulni a nő kétségbeesett szorításából, azután pillantása a fölébe tornyosuló szellemre tévedt. Akkor megdermedt szeme elkerekedett, és megroggyant a térde. Ramuthra nagyon közel volt hozzá, Amandához és Nathanielhez: sugárzó energiájától vadul lobogott mindhármuk ruhája és haja, s a levegő úgy vibrált körülöttük, mintha elektromos töltése lenne. Lovelace a nyakát behúzva hátrált. Kis híján hanyatt esett. –Ramuthra! Megparancsolom, hogy… öld meg a gyereket! Lopta az amulettet! Az erő nem védi őt! A parancs nem sikerült túl magabiztosra. Egy hatalmas, átlátszó kéz lassan elindult lefelé. Lovelace meggondolta magát. – Akkor hagyd a fiút – a nőt öld meg! A nőt öld meg előbb! A kéz egy pillanatra megállt. Lovelace egy erőteljes mozdulattal lerázta magáról Amanda kezét. – Igen! Tessék! Itt van a nő! Öld meg! A hang, amely ekkor felzendült, olyan volt, mintha sok ezer ember szólalt volna meg kórusban: – Nem látok semmiféle nőt. Itt csak egy vigyorgó dzsinn van. Lovelace jéggé dermedt arccal fordult Amanda Cathcart felé. A nő elkerekedett szeme most összeszűkült, addig remegő szája fülig érő, kaján vigyorra húzódott. Mielőtt Lovelace felocsúdhatott volna döbbenetéből, Amanda Cathcart villámgyorsan a kürt után kapott, kiragadta Lovelace ernyedt kezéből, majd felugrott a levegőbe és eltűnt. Egyidejűleg néhány méterrel odébb felbukkant a már ismert selyemmajom. A farkával kapaszkodva lógott egy falikaron, és vidáman lengette a kürtöt a megrökönyödött mágus felé. – Nem baj, ha ezt megtartom? – rikkantotta. – Ahova most mész, ott nem lesz szükséged rá. Lovelace–t szemlátomást minden ereje elhagyta. Háta meggörnyedt, bőre megereszkedve, hamuszürkén lógott a csontjain. Tett egy lépést Nathaniel felé, mintha még mindig remélné, hogy visszakaphatja az amulettet… azután egy hatalmas kéz lenyúlt érte, körülfogta, és a levegőbe rántotta. Ahogy egyre magasabbra emelkedett, teste folyamatosan változtatta színét és alakját. Ramuthra előrebillentett fejét, és kinyitott valamit, ami akár egy száj is lehetett. Egy pillanattal később Simon Lovelace örökre eltűnt a világból. Ramuthra ügyet sem vetett a padlón heverő Nathanielre. Tekintetével a kacagó majmot kereste, de az időközben eltűnt. A démon erre lustán felemelte lábát, és ismét a terem túloldalán összegyűlt mágusok felé fordult. Egy ismerős hang csendült Nathaniel fülében: – Kettővel megvolnánk, jöhet a harmadik. Bartimaeus Zseniális trükköm sikere annyira felvillanyozott, hogy amíg Ramuthra másfelé figyelt, egy pillanatra átváltoztam Ptole–maiosszá. Dzsabort és Lovelace–t elintéztük, most már csak a hatalmas szellem volt hátra. Bakancsom orrával megböktem gazdámat. A hátán feküdt, és úgy dajkálta a szamarkandi amulettet, mint anya a kisbabáját. A szellemidéző kürtöt letettem mellé a padlóra. Összeszedte magát, és nagy nehezen felült – Lovelace… Láttad? – Aha. Elég csúnyán végezte. Miközben merev tagokkal feltápászkodott különös fény csillogott a szemében – a borzadás és a zavarodottság furcsa keveréke. – Megszereztem… – suttogta. – Nálam van az amulett… – Igen – hadartam. – Szép munka volt. De Ramuthra még itt van, és ha nem sietünk, már nem lesz kitől segítséget kérni. Megnéztem, mi a helyzet a terem túloldalán. Az államminiszterek díszes társasága szánalmas csürhévé változott: volt aki bénultan kuporgott a földön, mások az ajtókon dörömböltek, megint mások foggal–körömmel harcoltak a jobb, azaz a közeledő Ramuthrától távolabb eső helyekért. Olyanok voltak, mint a csatornában nyüzsgő patkányok – lehangoló volt nézni őket, s egyben aggasztó is, hisz nem úgy tűnt, mintha bármelyikük is alkalmas állapotban lenne egy bonyolult elbocsátó rítus elvégzésére. – Gyerünk! – biztattam Nathanielt – Amíg Ramuthra egypárat elintéz, addig mi észhez térítjük a többit. Szerinted melyik tudja kívülről az ellenbűbájt? A kölyök lebiggyesztette ajkát. – Ahogy elnézem, egyik sem. – Akkor is meg kell próbálnunk. – Megrángattam a kabátja ujját. – Menj már! Egyikünk se tudja a varázsigét! –A magad nevében beszélj! – felelte lassan. – Én tudom. Bevallom, meghökkentem. – Te? Biztos vagy benne? Durcásan nézett rám. Nem mondom, elég ramaty állapotban volt: falfehér arcát zúzódások és sebek borították, és támolygott is – de a szemében az elszántság tüze égett. – Ez az eshetőség fel se merült benned, mi? – felelte. – Igen, megtanultam azt a rítust. Azért ott volt a bizonytalanság a hangjában és a tekintetében is – ott volt, és viaskodott benne az eltökéltséggel. Igyekeztem minél kevésbé szkeptikusnak tűnni. – Az egy magas szintű, összetett varázslat – mondtam. – És a kürtöt egy bizonyos pillanatban kell összetörnöd. Ez nem alkalmas időpont a hetvenkedésre, pajtás. Még mindig… – Kérhetek segítséget? Nem hinném. – Akár az önérzet, akár a tárgyilagos megfontolás beszélt belőle, mindenesetre igaza volt. Ramuthra már–már elérte a mágusokat – tőlük már esélyünk se volt segítséget kapni. – Menj távolabb! Koncentrálnom kell. Egy pillanatig haboztam. A kölyöknek bámulatosan erős akarata volt, az igaz, de tisztában voltam vele, mi lehet ennek a vége. Amulett ide vagy oda, egy kudarcba fulladt elbocsátás mindig katasztrofális következményekkel jár, és ez esetben én is a potenciális áldozatok közé tartoztam. Viszont sajnos nem volt jobb ötletem. Kelletlenül felre húzódtam. Gazdám a kezébe vette a szellemidéző kürtöt, és behunyta a szemét. Nathaniel Behunyta a szemét, hogy ne lássa a káoszt, és kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen. A fülét nem tudta becsukni a szenvedés és a rémület hangjai előtt, de ezeket puszta akaraterejével kizárta elméjéből. Ez eddig viszonylag könnyen ment. Csakhogy belső hangok egész kórusa is beszélt hozzá, azokat pedig nem tudta olyan könnyen elhallgattatni. Eljött a pillanat! Ezernyi elszenvedett sértés és megaláztatás után végre eljött a nagy pillanat. Tudja a varázsigét – réges–rég megtanulta. Ki fogja mondani, és akkor mindenki belátja majd, hogy rajta nem lehet csak úgy keresztülnézni! Mindig mindenki lebecsülte őt! Underwood szellemileg elmaradottnak tartotta, féleszűnek, aki egy kört se tud rajzolni. Nem volt hajlandó elhinni, hogy tanítványa meg tud idézni egy dzsinnt. Lovelace azt hitte róla, gyenge, nyúlszívű gyerek, akit el lehet csábítani egy kis hatalom lebegtetett ígéretével. Halála pillanatáig nem hitte el, hogy ő, Nathaniel megölte Schylert. És most a saját szolgája, Bartimaeus is kételkedik benne, hogy tudja az elbocsátó varázsigét! Mindig, mindig alábecsülik őt!
De most itt a perc, amikor minden az ő kezében van. Túl sokszor bántak vele úgy, mint egy tehetetlen bábuval: bezárták a szobájába, kivitték a tűzből, kirabolták, gúzsba zárták… A megalázó sérelmek emléke parázsként izzott a lelkében. De most cselekedni fog! Most megmutatja nekik! Sebzett büszkeségének kitörése kis híján legyőzte józanságát. Túláradó érzelmei ott dörömböltek a koponyájában, de valahol a lelke legmélyén, a kétségbeesett bizonyítási vágyon túl egy másik kívánsága is küzdött a beteljesülésért. Valahonnan messziről egy ember rémült ordítása hatolt a fülébe, és ő megborzongott a szánalomtól. Ha nem tudja felidézni a varázsszavakat, a sok kiszolgáltatott mágusra a biztos halál vár. Tőle függ az életük, csak ő mentheti meg őket És benne megvan a tudás, ami a megmentésükhöz kell: tudja az ellenvarázslatot, az elbocsátást Hogy is volt? Olvasta a varázsigét, biztos, hogy olvasta, és akkor, hónapokkal ezelőtt az emlékezetébe is véste… De most nem tudott koncentrálni, nem tudta felidézni az életet jelentő szavakat. Hiába, nem megy. Mind meg fognak halni, ahogy Mrs. Underwood is meghalt. Megint kudarcot vall. Pedig mennyire szeretne segíteni rajtuk! De a kívánság önmagában nem elég. Mrs. Underwoodot is meg akarta menteni, ki akarta hozni a lángok közül. Az életét adta volna az asszonyért, ha teheti. Mégsem mentette meg. Hagyta, hogy elrángassák onnan, és Mrs. Underwood meghalt. A szeretete mit sem számított. Lelkében egy pillanatra összekeveredett és egyetlen nagy máglyaként lángolt fel a múltbeli veszteség és a jelen kudarc fájdalma. Könnyek peregtek le az arcán. Türelem, Nathaniel… Türelem… Lelassította lélegzését. A fájdalom tüze lelohadt benne, és egy széles szakadék túloldaláról átrepült hozzá az Undervood–ház kertjének békét sugárzó emléke – újra látta a rododendron bokrokat, a leveleken átsütő, zöldre színezett napfényt. Látta a fehér virágjaikat hullató almafákat; a vörös téglafal tetején heverő macskát. Ujján érezte a zuzmó puha tapintását, látta a szobrot elborító mohát; újra védve érezte magát a külvilágtól. Elképzelte, hogy ott ül Miss Lutyens mellett, s mindketten csendben rajzolnak… És elöntötte a lelkét a béke. Elméje kitisztult, felpezsdült az emlékezete. Eszébe jutottak a szavak, úgy, ahogy egy éve vagy még régebben ott, a kőpadon ülve megtanulta őket Kinyitotta a szemét, és tiszta, erős hangon kimondta a varázsigét A tizenötödik szótag után kettétörte térdén a szellemidéző kürtöt. Mikor az elefántcsont megroppant és elhangzott az utolsó szó, Ramuthra megdermedt. A körvonalait megrajzoló hullámok megremegtek, először gyengén, aztán erősebben. A hasadék a terem közepén kissé tágabbra nyílt. Egy szempillantással később a démon körvonalai meghökkentő hirtelenséggel összezsugorodtak, majd a jelenés visszaröppent a hasadékba és eltűnt. A rés bezárult akár egy varázsütésre begyógyuló seb. A szellem távoztával a terem hatalmasnak és üresnek tűnt. Egy csillár és jó néhány falikar újra kigyulladt, gyenge fényköröket rajzolva a falra és a padlóra. Odakint a késő délutáni ég szürkéből kékbe úszott át. A zárt ablakokon keresztül is behallatszott a fenyőfák susogása a szélben. A teremben néma csend volt. A mágusok és megviselt koboldjaik szoborrá dermedve álltak. Egyvalaki mozgott csak a helyiségben: egy fiú. Lassan, sántikálva haladt a terem közepén át, felemelt kezének ujjai közt a szamarkandi amulettel. A medálba foglalt jádekő sápadtan fénylett a félhomályban. Nathaniel a néma csöndben odalépett a külügyminiszter alá temetett Rupert Devereaux–hoz, és óvatosan a tenyerébe helyezte az amulettet. Bartimaeus
43 J
ellemző volt a kölyökre. Az ember azt hinné, hogy miután végrehajtotta vacak kis élete legnagyobb hőstettét, összeroskad a kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől. De ő? Dehogy! Itt volt a nagy lehetőség, és ő megragadta, méghozzá a lehető legszínpadiasabb módon. Miközben minden szem rászegeződött, átbicegett az előadótermen, akár egy törékeny, sebesült madárka, és megcélozta a hatalom legfőbb birtokosát. Mit akar tenni? Senki nem tudta, senki nem merte megtippelni (láttam, hogy a miniszterelnök félősen pislantott egyet, mikor a kölyök kinyújtotta felé a kezét). És mikor a feszültség tetőpontjára hágott, jött a megoldás: a legendás szamarkandi amulett – magasra emelve, hogy mindenki lássa – visszatért a mindenható kormány kebelére. A kölyök még alázatosan meghajolni se felejtett el közben. És jöhetett a taps! Jó kis komédia volt, mi? Azt már tudtam, hogy a kölyök verhetetlen a dzsinnek szekírozásában, s látván, milyen ösztönös tehetséggel vezeti az orruknál fogva az embereket, immár biztosra vettem, hogy sokra fogja vinni a szakmájában. A komédia természetesen meghozta a várt hatást: a kölyköt pillanatokon belül rajongók tömege vette körül. Én ezalatt a nagy ovációt kihasználva észrevétlenül megszűntem Ptolemaiosznak lenni, és szerény kis kobold alakját öltöttem, hogy (miután a rajongók visszavonultak) alázatosan elfoglaljam helyem a kölyök válla fölött. Nem állt szándékomban feltárni valódi képességeimet, mert tartottam tőle, hogy valaki esetleg összefüggésbe hozna a kormány börtönéből megszökött, vagány dzsinnel. Nathaniel válla ideális helynek bizonyult a puccskísérlet utáni események megfigyeléséhez, mivel több órán keresztül a kölyök állt az érdeklődés középpontjában. Ahova a miniszterelnök és első emberei mentek, oda ment gazdám is; válaszolgatott a felmerülő kérdésekre, és tömte a képét a felkínált édességekkel. Miután elvégezték a szisztematikus népszámlálást, kiderült, hogy négy miniszter (viszonylag jelentéktelen posztok birtokosai) és egy altitkár tűnt el. Emellett jelentős számú mágus szenvedett el súlyos testi torzulásokat illetve egyéb kellemetlenségeket. Az általános megkönnyebbülés helyét hamar átvették az indulatok. A mágusok most már ráküldhették szolgáikat az ajtókat és falakat védő mágikus rácsokra, és a tömeg egykettőre kitört az előadóteremből. Ezután alapos házkutatást végeztek Heddleham Hallban, de néhány szolgán, az öreg mágus holttestén és egy vécébe zárt, dühös kamasz fiún kívül senkit nem találtak. Rufus Lime, a halképű varázsló kevéssé meglepő módon kereket oldott, és a kapuőrként ténykedő, fekete szakállú férfi se volt sehol. Mindkettőt mintha a föld nyelte volna el. Nathaniel a konyhába is elvezette a nyomozókat. Ott egy éléskamrából egy csapat remegő kukta került elő. Ők arról számoltak be, hogy mintegy félórával korábban a főszakács felkiáltott, kék lángokba borult, hatalmas méretűre dagadt, majd kénkőszagú füstté változott A további vizsgálódás során a tűzhely kövébe vágva találtak egy húsvágó bárdot: Fakarl szolgaságának utolsó emlékét. Mivel a főkolomposok meghaltak illetve eltűntek, a mágusoknak be kellett érniük a kastélybeli szolgák kihallgatásával. Azok azonban mit sem tudtak az összeesküvésről. Csupán annyit mondtak el, hogy az előző néhány hét során Simon Lovelace nagyszabású átépítést végeztetett az előadóteremben, s ezalatt a helyiség tiltott területnek minősült. Láthatatlan munkások különös fények és hangok kíséretében elhelyezték az üvegpadlót és az új szőnyeget. Az építésvezető egy kerek arcú, vöröses szakállú, jól öltözött úr volt. Ez új nyom volt. Mesterem lelkesen jelentette, hogy aznap reggel látta az illetőt távozni Heddleham Hallból. Nyomban futárokat küldtek a személyleírással London és a környező megyék rendőrségeire. Miután a kastélybeli vizsgálódás véget ért, Devereaux és első emberei felfrissítették magukat némi pezsgővel, hideg sülttel és cukrozott gyümölccsel, majd figyelmesen meghallgatták gazdám beszámolóját. Micsoda történet volt az! Micsoda felháborító maszlag! Hiába vannak évezredes tapasztalataim
az emberi kétszínűségről, még én is elámultam a kölyök hazugságain. Persze tagadhatatlanul sok titkolnivalója volt: például az amulett ellopatása és az én kis összetűzésem Sholto Pinn–nel. De egy csomó csúsztatás tökéletesen felesleges volt. A vállán gubbasztva kellett végighallgatnom, amint (öt alkalommal) „ártatlan kobold”-nak, (kétszer) „egyfajta fóliót”-nak, sőt (egyszer) „homunculus”-nak nevezett. Kérdem én: miféle stílus ez? De még ez volt a legkevesebb. A kölyök (nagy, szomorú szemeket meresztve) beszámolt róla, hogy néhai szeretett mestere, Arthur Underwood régóta gyanakvással szemlélte Simon Lovelace mesterkedéseit, de gyanúját nem tudta bizonyítékokkal alátámasztani – egészen a végzetes napig, amikor is meglátta Simon Lovelace–nél a szamarkandi amulettet. Mielőtt azonban értesíthette volna a hatóságokat, Lovelace és dzsinnje gyilkos szándékkal felkeresték őt a házában. Underwood és odaadó tanítványa, John Mandrake hősiesen védekeztek, sőt, Mrs. Underwood is kivette részét a küzdelemből, de hiába. Mr. és Mrs. Underwood életüket vesztették, ő pedig kénytelen volt elmenekülni, s nem maradt más segítőtársa, mint egy gyenge kis kobold. A kölyöknek, bizony isten, könnyek csillogtak a szemében, mikor ezt a badarságot előadta; majdnem olyan volt, mintha maga is elhinné, amit mond. Mivel nem bizonyíthatta Lovelace bűnösségét, Nathaniel ezután Heddleham Hallba utazott, hátha elejét tudja venni a tragédiának. Kimondhatatlan boldogság számára, hogy megmenthette hazája nemes vezetőinek életét stb. stb. stb… Komolyan, egy kobold is sírva fakadt volna, ha ezt hallja. De a mágusok bevették. A kölyök egyetlen szavában sem kételkedtek. Nathaniel evett még pár falatot, ivott egy korty pezsgőt,, azután betessékelték egy fekete limuzinba, és elvitték Londonba további kihallgatásra. Természetesen én is vele tartottam. A világért se tévesztettem volna szem elől. Hisz be kellett váltania egy fontos ígéretét
44 A szolga léptei eltávolodtak a lépcsőn. Körülnéztünk a kölyökkel. – A régi szobád jobban tetszett – jegyeztem meg. – Itt büdös van, pedig még be se költöztél. – Nincs büdös. – Dehogynem. Bűzlik a hely a friss festéktől, a műanyagoktól meg mindenféle új, mesterséges dologtól. De neked nagyon is megfelel – nem igaz, Mr. Mandrake…? Nem válaszolt. Odarohant az ablakhoz, hogy megnézze, milyen a kilátás. A Heddleham Hall–beli nagy szellemidézést követő nap estéje volt; gazdámat most először hagyták magára. Az elmúlt huszonnégy órát különböző miniszterek és rendőrök társaságában töltötte; újra meg újra elmondatták vele a történetet, s ő nyilván minden alkalommal újabb mesés elemekkel színesítette a sztorit. Ezalatt én az utcán várakoztam, reszketve a türelmetlenségtől. Az sem javított a hangulatomon, hogy az első éjszakát a kölyök egy szigorúan őrzött, whitehalli lakóépületben töltötte. Amíg ő odabent horpasztott, nekem kint kellett lebzselnem, várva, hogy végre lefolytathassam vele az esedékes kis beszélgetésünket. Aztán eltelt egy újabb nap, és döntés született a kölyök jövőjéről. Egy kormány kocsi elszállította új mestere házába – egy modern épületbe a Temze déli partján. Vacsora fél kilenckor; a mestere nyolc tizenötkor várja az ebédlőben. Addig még volt egy teljes óránk, s én tartalmasan szándékoztam tölteni ezt az időt. A szoba berendezése a szokásos volt: ágy, asztal, öltözőszekrény, könyvespolc, éjjeliszekrény, szék. Egy kis ajtó saját fürdőszobába vezetett. A mennyezetbe erős fényű lámpát építettek, az egyik falon kis ablak nyílt. Odakint holdfényben fürdött a Temze. A kölyök a túlpartot, ott is a szinte közvetlenül velünk szemben elterpeszkedő Parlamentet bámulta, sajátos kifejezéssel az arcán. – Most sokkal közelebb laksz hozzá – jegyeztem meg. – Igen. Mrs. Underwood büszke lenne. – Nathaniel megfordult, s észrevette, hogy Ptolemaiosz alakjában az ágyán heverek. – Szállj le onnan! Nem akarom az undok… Hé! – Megpillantott egy könyvet az ágy melletti polcon. – Faustus kompendiuma! Saját példányt kaptam belőle! Ez csodálatos! Underwood azt is megtiltotta, hogy hozzányúljak! – Ne feledd, hogy Faust se sok hasznát vette. Elvezettel lapozgatni kezdte a kötetet. – Fantasztikus… És a mesterem azt mondta, végezhetek kisebb megidézéseket a szobámban. – Ó igen, a te kedves új mestered… – Szomorúan megcsóváltam a fejem. – Örülsz, hogy őt kaptad, igaz? Lelkesen bólogatott. – Igen, Miss Whitwell nagy hatalmú mágusnő. Sokat fogok tanulni tőle. És ő végre nem néz egy nagy nullának. – Gondolod? Ő a becsület mintaképe, mi? – Elfintorodtam. Régi barátnőm, Jessica Whitwell, a csont és bőr nemzetbiztonsági miniszter, a Tower főparancsnoka, a gyászgolyóbisok ura… Befolyásos nő, az biztos. A fejesek nagyra tarthatják Nathanielt, ha az ő gondjaira bízták. Kétségkívül egészen másféle mestere lesz a kölyöknek, mint Arthur Underwood, tesz majd róla, hogy ne vesszen kárba a kölyök tehetsége… Hogy ez milyen hatással lesz a vérmérsékletére, az más kérdés. Mindenesetre pontosan azt kapja, amit megérdemel. – Azt mondta, fényes pályafutás áll előttem – folytatta a lelkendezést Nathaniel – feltéve, hogy jól játszom ki a kártyáimat, és keményen dolgozom. Azt mondta, személyesen felügyeli majd a kiképzésemet, és ha minden jól megy, hamarosan egy minisztériumi állásban folytathatom a tapasztalatgyűjtést. – Olyan diadalittas büszkeség ült az arcán, hogy kedvem lett volna a térdemre fektetni, és jól elfenekelni. Látványosan ásítozni kezdtem, de ő zavartalanul folytatta: – Azt mondta, az állások nincsenek életkorhoz kötve, csak tehetséghez. Azt mondta, a belső elhárításnál kellene kezdenem – azok vadásznak az Ellenállásra. Tudtad, hogy amíg vidéken voltunk, újabb merénylet történt? Felrobbantottak egy irodaházat a Whitehallon. Eddig senki nem tudott áttörést elérni a nyomozásban, de én majd elkapom őket Először is letartóztatom Fredet, Stanleyt meg azt a lányt. Kivallatom őket, utána pedig… – Csigavér – szóltam közbe. – Amit eddig tettél, az is elég egy életre. Két hataloméhes mágust megöltél, száz hataloméhes mágust megmentettél… Igazi hős vagy. A finom gúny lepattant róla. –Mr. Devereaux is ezt mondta. Hirtelen felültem, és kezem a fülemhez emelve az ablak felé fordultam. – Hallgasd csak! – Mit? – Hogy mennyire nem ujjonganak az emberek. A kölyök a homlokát ráncolta. – Na és? – Ez azt jelenti, hogy a kormány mélyen hallgat a történtekről. Hol vannak a fotósok? Hol vannak a riporterek? Azt hittem, a mai Times címlapon hozza majd a képedet. Életrajzi könyvet kéne írniuk rólad, kitüntetéseket kellene kapnod, díszbélyegeket csináltathatnának az arcképeddel… De mindez elmaradt, nem igaz? A kölyök szipogott.
– Nemzetbiztonsági okokból tartják titokban a dolgot. Nekem ezt mondták. – Ugyan, ugyan…! Az igazi ok az, hogy nem akarnak leégni. Egy tizenkét éves gyerek a kormány megmentője? A fél világ rajtuk röhögne. Az pedig a mágusok számára olyan, mint a világvége. A kölyök elhúzta a száját. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy megértse. – Nem a közemberektől kell tartanunk – mondta –, hanem a megszökött összeesküvőktől. Miss Whitwell szerint a démont minimum négy varázsló idézte meg együttes erővel. Tehát Lovelace–en, Schyleren és Lime–on kívül még legalább egy benne volt. Lime–nak nyoma veszett, a vörös szakállút pedig nem látták aznap sehol a birtokon. Rejtélyes az egész. Szerintem biztos, hogy Sholto Pinn is a cinkosuk, de róla nem beszélhetek azután, amit a boltjával műveltél. – Igen – feleltem tűnődve, tarkómon összefont kezekkel. – Valóban sok titkolnivalód van. Például az ártatlan kobold és kis kalandjai. Meg hogy elloptad az amulettet, és a mesteredre kented a dolgot… A kölyök elvörösödött, és nagy érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte az öltözőszekrényt. Felálltam, és utána mentem. – Mellesleg – folytattam – feltűnt, hogy főszerepet adtál Mrs. Underwoodnak a regényes elbeszélésedben. Jót tesz a lelkiismeretednek? Nathaniel lángvörös arccal fordult felém. – Ne célozgass, hanem mondd ki, amit akarsz!, Most már komolyan néztem a szemébe. – Azt mondtad, bosszút akarsz állni Lovelace–en. Meg is tetted. Ez talán csillapítja a fájdalmadat – remélem, hogy igen, bár nem tudhatom. Emellett azt is megígérted, hogy ha segítek neked, szabadon engedsz. Nos, a kért segítséget megkaptad. Többször is megmentettem az életedet. Lovelace meghalt, neked pedig felvitte az isten a dolgodat, legalább is azt hiszed. Úgyhogy itt az ideje beváltanod az ígéretedet, és visszaadnod a szabadságomat. A kölyök néhány másodpercig hallgatott. – Igen – szólalt meg végül. – Segítettél nekem… Megmentettél… – Örök szégyenemre. – És ezért…. – Elakadt a szava. – Kínosan érzed magad? – Nem. – Örülsz? – Nem. – Egy icipicit hálás vagy? Nagy levegőt vett. – Igen. Hálás vagyok érte. De ez nem változtat azon, hogy tudod az igazi nevem. Itt volt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzuk ezt a problémát. Kimerült voltam; fájt az esszenciám a világban töltött kilenc naptól. El akartam menni végre. – Ez igaz – feleltem. – Tudom a neved, te pedig tudod az enyémet. Te megidézhetsz, én borsot törhetek az orrod alá. Kvittek vagyunk. De amíg a Másik Világban vagyok, kinek árulnálak el? Senkinek. Örülnöd kellene, hogy visszamegyek oda. Ha szerencsénk van, nem idéz meg senki, amíg élsz. De ha mégis visszahívnának… – Szünetet tartottam, és mélyet sóhajtottam. – … ígérem, hogy titokban tartom a neved. Nathaniel nem válaszolt. – Esküt akarsz? – fakadtam ki. – Jó! Ehhez mit szólsz? „Ha megszegem eskümet, tevék tapossanak a homokba, és a földeket trágyázzák testemmel. Így már elég hivatalos, nem? A kölyök habozott. Egy pillanatig úgy tűnt, beadja a derekát. – Nem is tudom – dörmögte. – Te egy dé… dzsinn vagy. Az eskü mit sem jelent neked. – Összetévesztesz a mágusokkal! Na jól van… – Dühösen hátraugrottam. – Akkor mondok mást! Ha nem bocsátasz el itt és most, lemegyek, és elmondom az igazat a te drágalátos Miss Whitwellednek! Nagyon fog örülni, hogy láthat az igazi alakomban! Nathaniel az ajkába harapott, és a könyv után nyúlt. – Én pedig… – Igen, te is sok mindent csinálhatsz! – vágtam a szavába. – Ez a te nagy bajod. Túl okos vagy hozzá, hogy nyugton maradj! Bosszút akartál, megidéztél egy nemes dzsinnt, elloptad az amulettet, és másokkal fizettetted meg az árát. Csináltad, amit akartál, én meg segítettem neked, mert muszáj volt. Kétségem sincs afelől, hogy a nagy eszeddel ki tudsz fundálni egy újfajta kötöttséget számomra. De mire megteszed, addigra én mindent elmondok a mesterednek rólad, az amulettről, Underwoodról és magamról! – Akkor a szelencébe kerülsz. – Elég baj az mindkettőnknek. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, talán először, mióta ismertük egymást. Aztán a kölyök sóhajtott, és elfordította tekintetét. – Bocsáss el, John – szóltam. – Eleget dolgoztam. Fáradt vagyok. És te is az vagy. Erre halványan elmosolyodott. – Én nem vagyok fáradt – felelte. – Nagyon sok dolgom van még. – Hát persze – bólintottam. – Az Ellenállás, az összeesküvők… Szabad kezet akarsz, hogy kedvedre vadászhass rájuk. Gondolj arra a rengeteg dzsinnre, akiket fényes karriered kezdetén meg fogsz idézni. Ők nem lesznek olyan jók, mint én, de legalább befogják majd a szájukat. Ez, úgy tűnik, érzelmes húrokat pengetett meg benne. – Rendben van, Bartimaeus – szólt. – Elbocsátalak. De meg kell várnod, amíg megrajzolom a kört. – Nem probléma! – lelkendeztem. – Ha akarod, szívesen szórakoztatlak közben! Mit szeretnél? Énekeljek, mint a csalogány? Idézzem meg a szférák zenéjét? Csináljak mennyei illatárt? Még zsonglőrködhetek is, ha arra vágysz. – Köszönöm, de nem szükséges. A szoba sarkában egy kis területen fedetlenül hagyták a padlót, és emelvényt alakítottak ki. Nathaniel kivett íróasztala fiókjából egy fekete krétát, és nagy műgonddal, a könyvbe csak néhány röpke pillantást vetve megrajzolt egy egyszerű, kétkörös pentagramot. Meg se mukkantam, amíg dolgozott. A világért se akartam, hogy elrontsa. Mikor elkészült, fájós derekát tapogatva felegyenesedett. – Tessék, állj bele – mondta. Figyelmesen megszemléltem a rúnákat. – Az szünteti meg Adelbrand pentagramját, igaz? – Igen. – És melyik oldja fel az időtlen fogságot? – Az a hieroglifa ott. Mi lesz már? Akarod, hogy elbocsássalak, vagy sem? – Nyugi, csak érdeklődtem.
Beálltam a nagyobbik körbe, és szembefordultam a kölyökkel. Ő behunyt szemmel átismételte a varázsigét, aztán nagy komolyan rám nézett. – Ne vigyorogj olyam bárgyún – szólt rám. – Idegesít. – Bocsánat. – Undok rémpofát öltöttem. – Ez se sokkal jobb. – Bocsánat, bocsánat. – Jól van, készülj fel!... Nagy levegőt vett. – Csak még egy apróság szóltam. Ha mostanában meg akarnál idézni valakit, tudom ajánlani Fakarlt, egyszerűen fáradhatatlan. Valami értelmes, konstruktív feladatot bízz rá, például hogy szárítson ki szívószállal egy tavat, vagy számolja meg a homokszemeket egy strandon. Az ilyesmi nagyon jó. – El akarsz menni vagy sem? – El akarok, persze, nagyon is. – Na hát akkor… – Nathaniel… még egy utolsó dolog. – Tessék. – Ide figyelj: belőled tényleg nagy mágus lehet. És ezt most nem úgy értem, ahogy gondolod, hogy értem. Először is: sokkal több kezdeményezőkészség van benned, mint a kollégáid java részében, de ha nem vigyázol, ezt kiirtják belőled. És van lelkiismereted, ami ugyancsak ritka és könnyen elveszíthető dolog. Vigyázz hát rá. Csak ennyit akartam mondani. Ja, és hogy a helyedben óvatos lennék az új mestereddel. Egy hosszú pillanatig rám nézett, mintha mondani akart volna valamit Aztán türelmetlenül megrázta a fejét. – Velem minden rendben lesz, ne aggódj miattam. Neked viszont fogytán az időd. Öt perc múlva mennem kell vacsorázni. – Készen állok. Nathaniel gyorsan és hibátlanul végigmondta a varázsigét. Minden szótag elszakított egy–egy mágikus kötelet, egy–egy béklyót, ami ezekben a mozgalmas napokban a Földhöz kötött. Az utolsó szavaknál alakom megnőtt, kiterjedt, túlburjánzott a kör szabta, szűk határokon. A síkokon ajtók sokasága tárult fel hívogatóan. Sűrű füstfelhővé válva felemelkedtem, és betöltöttem a szobát, amely másodpercről másodpercre ködösebbé, álomszerűbbé vált. Nathaniel a varázsige végére ért. Az utolsó béklyó is elszakadt, és én elszálltam. Orrfacsaró kénkőbűzt hagytam hátra. Csak hogy legyen miről emlékezni rám.
Következik a Bartimaeus–trilógia II. kötete:
A gólem szeme [1] Ebben nem mindenki ért egyet velem. Némelyek sportot űznek abból, hogy gyötörjék megidézőiket, s rafináltan rémes megjelenési formákat ötlenek ki. Ezekkel a hadicselekkel azonban rendszerint legfeljebb annyit lehet elérni, hogy a varázslótanonc később rosszat álmodik. Csak nagy ritkán fordul elő, hogy pánikba esnek, és kilépnek a védőkörből. Akkor teljes a siker – mármint a mi szempontunkból. A dolog azonban kockázatos, mert a tanoncok többsége túlságosan is jól képzett, s később, felnőttkorában bosszút áll rajtunk. [2] Amíg a varázskörben álltam, természetesen nem tehettem semmit. Később azonban kideríthettem volna, ki ő, mik a gyengéi, melyek azok a dolgok a múltjában, amelyeket ellene fordíthatok. Mindenkinél találni ilyeneket. Nálatok is, ha már itt tartunk. [3] Egyszer egy varázsló azt parancsolta, mutassam meg neki élete nagy szerelmét. Erre az orra elé dugtam egy tükröt. [4] Hét párhuzamosan létező síkot tudok belátni. Ezek átfedik egymást, akár az összetört Vienetta torta rétegei. Hét sík bárkinek elég. Aki azt állítja, hogy többet használ, csak fel akar vágni.
[5] [6]
Két síkon is. A macskák rendelkeznek ezzel a képességgel.
Öt kavicsba ütköztem bele, nem ötször ugyanabba a kavicsba. Csak mondom. Az emberek néha borzasztóan nehéz felfogásúak.
[7] Tájékoztatásul közlöm, hogy gond nélkül meg tudok testesülni nőként – ahogy egyébiránt férfiként is. A női testet bizonyos szempontból nehezebb összehozni, de ebbe most ne menjünk bele. Ember, némber, vakond, féreg – végső soron mind ugyanaz, csak az észbeli képességeikben van némi különbség.
[8]
Félreértés ne essék, nem féltem a koboldtól. Játszi könnyedséggel kinyuvaszthattam volna. Csakhogy a kis szellem két okból volt ott gazdája iránti rendíthetetlen hűsége és éles szeme miatt. Agyafúrt légyálcám egy másodpercre se tévesztette volna meg.
[9]
Ha egy ember hallgatta volna ki a beszélgetést, neki bizonyára leesett volna az álla a döbbenettől. A varázsló ugyanis igen nagy részletességgel számolt be a brit kormányzat korruptságáról. Engem azonban nem tudott izgatni a téma, hisz megannyi, ennél összehasonlíthatatlanul nagyszerűbb civilizációt láttam már eltűnni a történelem süllyesztőjében. Azzal töltöttem hát az időt, hogy igyekeztem kitalálni, miféle földöntúli erők állhatnak Simon Lovelace szolgálatában. Mindenre fel kellett készülnöm.
[10]
A laikus számára persze ezek is bámulatosak voltak. Lássuk csak – akadták ott kristálygömbök, látóüvegek, koponyák, szentek ujjpercei, szibériai sámánoktól zsákmányolt szellembotok, gyanús eredetű vérrel telt palackok, vajákos álarcok, kitömött krokodilok, trükkös varázspálcák, különféle szertartásokhoz használt köpenyek, és volt sok–sok vaskos varázskönyv, amelyek úgy festettek, mintha emberbőrbe kötötték volna őket valamikor az idők kezdetén, habár minden bizonyára pár hete jöttek le a futószalagról egy catfordi gyárban. A varázslók élnek–halnak az efféle holmikért; imádnak mindenfele titokzatos hókuszpókuszt (némelyikük felig–meddig még hisz is bennük!), és végtelen gyönyörűséget lelnek abban a hatásban, amit a kívülállókra tudnak gyakorolni velük. Többek között ilyen olcsó szemfényvesztéssel terelik el a figyelmet hatalmuk valódi forrásáról – rólunk. [11] Ez a mániájuk – buszos társasutazásokra járnak (vagy, mivel sokan közülük tehetősek, bérelt repülővel mennek), és felkeresik a történelem híres mágusvárosait. Ámuldozva bámulják a látványosságokat – a templomokat, híres varázslók szülőházát, meg azt a helyet, ahol fentiek élete szörnyű véget ért. Na és persze lelkesen lopják a letört szobordarabkákat, és járják a bazárokat, alkalmi áron beszerezhető mágikus tárgyakra vadászva. Engem nem is a kulturális vandalizmusuk zavar – hanem a végtelen bunkóságuk. [12] Bár magam se vagyok egy szépség, Fakarl rengeteg polipkarja még nekem is sok egy kicsit. [13] Ez azért nem egészen volt igaz. Lemondhattam volna az amulettről, s egyúttal feladatom teljesítéséről. Akkor azonban, még ha sikerül is leráznom Fakarlt, üres kézzel kellett volna visszatérnem a sápadt kölyökhöz. A kudarc folytán pedig kétszeresen is ki lettem volna szolgáltatva kényének–kedvének, arra pedig valamiért cseppet se vágytam. [14] Juj.
[15]
Nemcsak a mágikus tárgyaknak, de az élőlényeknek is van aurájuk. Az aura a testet körülvevő színes Fényburokként jelenik meg – az összes látható jelenség közül ez áll legközelebb az illathoz. Az aura az első síkon is létezik, de az emberek többsége számára láthatatlan. Nem egy állatfaj, például a macskák, látják; a dzsinnek és néhány kivételes képességű ember szintúgy. Az aura a hangulat függvényében változtatja a színét, s megbízhatóan jelzi a félelmet, gyűlöletet, bánatot stb. Ezért nehéz megtéveszteni a macskákat (és a dzsinneket), ha rossz szándékkal közeledünk hozzájuk. [16] Sokkal kellemesebb lett volna haladéktalanul visszatérni a kölyökhöz, és megszabadulni az amulettől. Csakhogy a varázslók általában ragaszkodnak egy bizonyos időponthoz és egy bizonyos idéző formulához. Ezzel kiküszöbölik a lehetőségét annak, hogy egy óvatlan pillanatban rajtuk üthessünk. [17] Még a varázslók is belezavarodnak, olyan sokféle változatunk van. A különbségek akkorák, mint az elefánt és a bolha vagy a sas és az amőba között, de alapvetően öt rendbe sorolhatók azok, akikkel varázsló alatt szolgálva találkozhatsz. Erő és félelmetesség szerint rangsorolva a rendek a következők: maridok, afriták, dzsinnek, fóliótok és koboldok. (Létezik számtalan, a koboldoknál is gyengébb szellemecske, de a varázslók általában nem bajlódnak ilyenek megidézésével. Szintúgy vannak a maridokét messze meghaladó, rettenetes erejű lények is; ezekkel ritkán találkozni a Földön, mivel a mágusok többsége a nevüket se meri kinyomozni.) A hierarchia részletekbe menő ismerete létfontosságú mind a varázslók, mind a mi számunkra, hisz túlélésünk záloga gyakran az, hogy pontosan tudjuk, hol állunk a rangsorban. Én, mint kivételesen pompás dzsinnegyed, például bizonyos fokú udvariasságot tanúsítok a többi dzsinn és a rangban felettem álló lények irányában, a fóliótokon és koboldokon viszont keresztülnézek. [18] Ezek a kutaszgömbök afféle robusztus koboldok. Két, hatalmas, pikkelyes fülük és egyetlen, sörtés orrlyukuk van. Igen jól észlelik a mágikus lüktetéseket, de ki nem állhatják a hangos zajokat és az erős illatokat. Ezért egy ideig kénytelen voltam a rotherhithe–i szennyvíztisztító kellős közepén megbújni. [19] Különösen kelendőek voltak bizonyos kristálydarabkák, amelyekről azt állították, hogy életerő–fokozó aurájuk van. Az emberek nyakba akasztva viselték ezeket, jó szerencsét remélve tőlük. A kristályok persze nem rendelkeztek semmiféle mágikus tulajdonsággal, sajátos módon mégis védelmet nyújtottak, amennyiben fennen hirdették viselőjükről, hogy az fikarcnyit se ért a mágiához. Az ilyen embereket békén hagyták az egymással véres harcokat vívó varázslócsoportok tagjai. London veszélyes hely volt mindenki számára, aki akár a legcsekélyebb varázsképzettséggel is rendelkezett: ő hasznosnak és/vagy veszélyesnek minősült, ennélfogva a többi mágus szabad prédának tekintette. [20] Bár, ha jobban belegondolok, ez sok mindent megmagyaráz.
[21]
Volt már rá példa, hogy egy szellem parancsmegtagadással próbálkozott. Egy alkalommal Eltökélt Aszmoral azt a parancsot kapta urától, hogy pusztítsa el Iannát, a dzsinnt. Ianna azonban régtől fogva Aszmoral leghűbb szövetségese volt, és szerelem is lángolt köztük. Aszmoral nem volt hajlandó engedelmeskedni, pedig a varázsló egyre szigorúbban utasította. Bírta volna is akaraterővel, de nem szabadulhatott a mágus parancsától, mely az esszenciájába markolt, s annál fogva húzta –vonta őt. Aszmoral nem engedett, ezért végül szó szerint kettészakadt A szakadással járó robbanás megölte a varázslót, lerombolta a palotáját, valamint a földdel tette egyenlővé Bagdad egyik külvárosát. A tragikus eset óta a mágusok óvakodnak tőle, hogy ellenséges szellem megtámadására adjanak parancsot (az ellenséges varázsló más tészta). Mi a magunk részéről azt a tanulságot vontuk le, hogy kerülni kell az elvi konfliktusokat. Egymással kötött szövetségeink ezért korlátozott időre szólnak, és könnyen felbonthatók. Barátainkat stratégiai alapon választjuk ki.
Tartalom Első rész Bartimaeus 1 2 3 4 Nathaniel 5 Bartimaeus 6 7 Nathaniel 8 9 Bartimaeus 10 11 Nathaniel 12 13 Bartimaeus 14 Második rész Nathaniel 15 Bartimaeus 16 17 Nathaniel 18 19 20 Bartimaeus 21 22 Nathaniel 23 Bartimaeus 24 25 Nathaniel 26 27 Bartimaeus 28 Nathaniel 29 Bartimaeus 30 Harmadik rész Nathaniel 31 32 33 Bartimaeus 34 35 36 Nathaniel 37 38 Bartimaeus 39 Nathaniel 40 41 Bartimaeus Nathaniel Bartimaeus
Nathaniel Bartimaeus 42 Bartimaeus Nathaniel Bartimaeus Nathaniel Bartimaeus Nathaniel Bartimaeus 43 44
