A szabadság kultúrája Miskolcon

A szabadság kultúrája – Miskolcon Civil kulturális antológia „ A huszadik századi diktatúráknak vége, és a szabadság kultúrája szakítást jelent a diktatúra – nyomokban még létező – kultúrpolitikai örökségével.” / Magyar kulturális stratégia 2006-2020/

kortárs művészeti egyesület (kme) Miskolc 2007. január

A szabadság kultúrája – Miskolcon

2

Tartalom Bevezető…………………………………………………………………………………….…….3 Tömpe Péter (kme): Az inspiratív város – gondolatok egy miskolci művészeti fesztivál előkészítéséhez ………………………………………………………………...............................7 Tömpe Péter: A grafika fővárosa – Miskolci Grafikai Biennálé………………………………...24 Tömpe Péter: Az egyetlen színtér – a képzőművészet intézményes kerete Miskolcon – Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum …………………………………………………...28 Tömpe Péter: A Béke poraira – Ház hideg burkolással /A művészetek Háza Miskolcon /……..41 Varga Gábor – Tömpe Péter (kme): A kortársművészet új színtereiért – Felhívás alternatívákra……………………………………………………………………………………..48 Tömpe Péter: Kikötő zátonyon –Szemlélődés a Szinva terasz mentén ………………………...56 Erőmű Egyesület: Az ERŐMŰ kortársművészeti központ programja (vázlat)………………….63


3

Bevezető A közelmúltban egy új szociológiai felmérés eredménye látott napvilágot. A szerző* öt miskolci kulturális civil formációt vizsgált. Az egyesületek tagjai közül 50-en küldték vissza a kitöltött kérdőívet – a szerző ezen adatközlésekre támaszkodva fogalmazta meg konklúzióit. A vizsgált kulturális civil szférában tevékenykedő személyek nagy többsége a 25 és 35 év közötti korosztályhoz tartozik. A férfiak százalékos aránya 63,4%, a nők aránya 36,6%. Iskolázottság arányai: az egyetemet végzettek aránya 64%, és 4%-uk rendelkezik Phd. fokozattal, a főiskolai végzettséggel rendelkezők aránya 20%, az érettségivel rendelkezők aránya 12%. Megállapítható a kiemelten magas iskolázottság aránya, hisz a megkérdezettek 88%-a rendelkezik felsőoktatásban szerzett oklevéllel. A válaszadók a következő egyesületekhez tartoznak: Aldebaran Kárpátok Eurorégió Társadalomtudományi Kutatóműhely; MIKOR egyesület; Kortárs Művészeti Egyesület; Tér Kép Egyesület; Erőmű Egyesület. A felmérésben megfogalmazott kérdések közül álljon itt három idézet. 1. „Viszony az intézményes kulturális élethez. Az elégedettség, elfogadás felmérése, meglehetősen lesújtó eredményt hozott, ugyanis az adatközlők 85%-a elégedetlen a Miskolcon tapasztalható intézményes kulturális kínálattal, ebből 21%-uk a legkevésbé sem elégedett, míg 64%-uk kissé megengedőbb, úgy véli, elégedetlen ugyan, de azért vannak pozitív tendenciák ezen a területen is. A válaszadók 15%-a jelölte meg azt a lehetőséget, amelyben a „közepesen vagyok elégedett” szöveg található. Konklúzió: a város kulturális alternatívák hiányában szenved, amely helyzet sürgősen megérett a változásokra.” 2. „Viszony Miskolc Európa Kulturális Fővárosa 2010 pályázatához. A kérdésem, miszerint: „Támogatta-e Ön Miskolc Európa Kulturális Fővárosa 2010 pályázatát?” elég meglepő eredményt hozott. Kiderül a válaszokból, hogy a megkérdezettek többsége, 68%-uk egyáltalán nem támogatta a város ilyetén pályázati törekvéseit. Miért? Kiemelnék egy-egy kulcsmondatot az elutasítók indoklásából: Mert azok a fórumok, amelyeken ebbe beleszólni lehetett, kirakatnak tűntek. Valódi szakmai munkára nem nagyon látszott lehetőség. Nem, mert a prezentáció több helyen nélkülözte a valóságot. Nem, mert a városi vezetők szokásukhoz híven, nem vontak be elég itteni gondolatot és szellemi erőt. Terveik elsősorban nem a kulturális értékek megőrzését és fejlesztését célozták. Nem, mert bár kívánom a város kulturális felemelkedését, de jelen pillanatban nem látom valós alapját. A megkérdezettek 32%-a nyilatkozott úgy, hogy támogatta a pályázatot, bár kivétel nélkül nehezményezték azt, hogy nem vonták be az ő szervezeteiket a pályázat megalkotásába, nem voltak kíváncsiak ötleteikre, javaslataikra. Támogatásuk annak szólt, hogy reménykedtek abban, hogy megpezsdül a város kulturális élete nyertes pályázat esetén. 3. „Civilek szerepe a kulturális döntésekben. A zárt kérdésre adott válaszok 100%-osak, vagyis egyöntetű nemleges választ eredményeztek. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a kulturális civilszférát reprezentálók köre úgy érzi, hogy a mindenkori hatalom, még 16 évvel a rendszerváltozás után is, képtelen a civilekkel való egyeztetésre, kommunikációra.”

*Szarka Mónika: A kibontakozó civil társadalom kulturális szegmense Miskolcon, egy posztindusztriális környezetben öt reprezentatív, többnyire alkotói attitűddel rendelkező tagokból álló egyesület esetén.


4

A huszadik századi diktatúráknak vége, de az új demokráciák folyamatosan megfogalmazható kérdései Miskolcon is aktuálisak: rendelkezik-e a helyi kultúrpolitika a kapott megbízatás teljesítéséhez szükséges demokratikus képzelőerővel, túl tud-e lépni a demokrácia sémáin és képes-e megosztani a kompetenciákat? Hajlandó-e az önkormányzati politika felismerni, hogy a minőségi városvezetés nélkülözhetetlen feltétele a civil javaslati tőke iránti fogékonyság – hiszen a közszféra nemcsak megbízatást ad, nem csak ellenőrzi a hatalomgyakorlás különböző területeit, nemcsak a kulturális döntések számonkérhetőségre emlékeztet, hanem mind e mellett konstruktív tényező is. A kulturális civil formációk alkotókedve és szabadsága, a kulturális demokrácia katalizáló ereje, ami a városi közösség számára olyan légkört és tartalmakat nyújt, mint az inspiratív urbánus miliő, mint a kulturális játéktér közös formálásának élménye, mint a „Mi városunk” tapasztalata. A szabadság kultúrája nem csak az államszocializmus örökségét kell felülírja, de fel kell mondja a demokrácia sematikus konvencióit is. Eszerint a szabadság kultúrájáról csak akkor van értelme beszélni, ha a helyi kultúrpolitika és a civil szféra viszonya túlmutat a jogelveken és képes a bizalom kultúrájára. A bizalom utánzásának ideje ugyanis minden ellenkező tapasztalat ellenére lejárt. A hely, ahol élünk változóban van. A jelenlegi művészeti intézmények már nem tudnak eleget tenni a megnövekedett közösségi igényeknek, mert nem felelnek meg a civil szféra azon elvárásának, ami a művészet közvetítés területén is szeretné viszontlátni a sokszínűséget. A városi közösség igényt tart a kínálat, a választhatóság, az alternatívák valóságára. Olyan művészeti intézményekre van kereslet, amelyek szem előtt tartják a közönség eltérő igényeit, és olyan intézményrendszerre, ami képes biztosítani a megfelelést a kulturális javak létrejötte és azok elérhetősége között. Ha elfogadjuk, hogy a kortárs művészet a társadalmi valóság része – és mint ilyen közvagyon – úgy nem hat meglepőnek az a gondolat, hogy a művészetek felhasználóit – a közönséget – vissza kell helyezni saját tulajdonukba. Ebből következik, hogy új feltételrendszer kiépítése előtt állunk. Az esedékes kulturális expanzió annak belátásán alapszik, hogy a városi közösségnek polgárjoga, hogy hozzáférhessen a kortárs művészeti javakhoz, de ehhez csak felfrissült intézmények, megújult struktúra és új művészeti színterek biztosíthatnak korszerű keretet. Mind ez kétféle módon lehetséges: egyrészt beszélni kell új intézmények és új fesztiválok alapításáról. Itt különböző léptékű művészeti színterekre és eseményekre gondolhatunk, amelyekben az a közös, hogy eltérő stratégiai vállalásokkal ugyan, de valamennyi a kortárs művészet kreációihoz biztosít hozzáférést. Másrészt megkerülhetetlen, hogy beszéljünk a meglévő művészeti intézmények átfogó szakmai revíziójáról. Itt érdemes megvizsgálni a művészet kommunikálásának hatékonyságát és sorra venni a produktum megítélésének különböző szintjeit, de célszerű megkülönböztetni a városmarketing nyelvezetét, az intézmények öntükrözését, a közönség visszajelzéseit, a kritika értékelését, a hazai művészeti szcénában betöltött pozíciót, a nemzetközi reputációt. A város kulturális egységként való értelmezése és a polgárok kulturális jóléte megkívánja, hogy választ adjunk arra a kérdésre, hogy milyen feltételekhez kötődik a művészeti intézmények hírneve és versenyképessége a hazai és nemzetközi porondon. A miskolci döntéshozóknak itt az ideje felismerni, hogy a helyi művészeti struktúra nincs összhangban a társadalmi szerveződéssel, hogy az egypólusú intézményrendszer nem alkalmas a társadalmi valóság megjelenítésére, hogy a kultúra pluráris szerkezete a művészet közvetítés sokszínűségének teret adó struktúrát igényel. Meg kell történjen az, amit a civil szféra jó ideje szorgalmaz: a kulturális politika mutasson kézzelfogható elkötelezettséget a kortárs művészet iránt. Be kell látni, hogy a kortárs művészet sokszínű megjelenítése a haladó urbánus miliő egyik sarokpontja, és nemcsak a térség versenyképességét növeli, hanem egy sor emberi készség kialakulását is segítheti. Ha azt szeretnénk, hogy a város véglegesen szakítson a diktatúra kultúra-koncepciójának hagyatékával, ha el szeretnénk érni, hogy az itt élők napi természetességgel fogadják a kortárs művészetet, és elsajátítva annak nyelvezetét gazdagodjon a


5

közösség, akkor Miskolcnak egy olyan művészeti intézményrendszert kell létrehoznia, ami kifejezi és a gyakorlatban valósítja meg a civil társadalom kritériumait, és tükrözi a polgárok akaratát. Egy olyan városban, ahol a kortárs alkotásoknak nincs valós tere, és ahol az intézményrendszer teljesítménye a kortárs művészet megjelenítésében komoly lemaradást okoz, nem egyszerű kulturális alapú városfejlesztést folytatni – nem egyszerű a kortárs kultúra társadalmi pozíciójának javításán keresztül törekedni a megújulásra. Ha eltekintünk azoktól a történelmi okoktól, amelyeknek hatására a művészet társadalmi funkciója csak politikai ideológiákon átszűrve, és csak redukált módon érvényesülhetett, még akkor is marad jónéhány magyarázatra szoruló jelen idejű kérdés. Mi az oka annak, hogy a kreatív osztály fontos szereplőinek Miskolc továbbra sem vonzó kulturális terep? Mi ad választ arra, hogy a fiatal művészgeneráció menekül Miskolcról? Mivel indokolható, hogy a város megtartó ereje ezen a téren semmit sem javult? A válasz nem bonyolult: a migráció döntő oka, hogy Miskolc nem beszéli a kortárs művészet nyelvét, és ez riasztó egy művész számára. Ilyen esetben nem meglepő, ha egy alkotó olyan közeget keres, ahol megvan az esélye, hogy értik amit mond, mintegy napi természetességgel fogadva az általa generált dialógust, és a kommunikációban résztvevők úgy tapasztalhatják, hogy a művészet a mindennapi élet része és nem egy elitista teória. Mondani sem kell, hogy legkevésbé a miskolci közönség tehet arról, hogy nincsenek tapasztalatai a világban zajló művészeti történésekről. Ez döntően azoknak a művészeti intézményeknek a felelőssége, amiknek stratégiai vállalásai közt nem szerepel célként a kortárs tendenciák megjelenítse és ezzel együtt az sem, hogy Miskolc természetes módon gyakorolja a kortárs művészet sokszínű nyelvezetét. Amíg a miskolci közönségnek nem áll rendelkezésére megfelelő számú kortársművészeti esemény, és az élmény mellett nem biztosított egy komoly edukációs sáv – ami döntően a befogadást segítő támpontok átadására épül, és amit nevezhetünk közönség építésnek is – addig a művészeti intézmények közszolgálatisága és közönség kapcsolatai, együtt a kulturális esélyegyenlősséggel, mind-mind megoldásra várnak. Mivel a jelenlegi intézmények kizárólagos birtokosai a város művészeti színtereinek, ezért tudáspolitikájuk csakúgy, mint művészet koncepciójuk, a legjobb szándék mellet is monolitikus – egyedüliként határozzák meg, mi számít értéknek, egyedüliként gyakorolnak intézményes felügyeletet a művészet felett – és ez a felügyelet érinti a közönséget is. Még ha lennének is gondos műsorpolitikák, ha volna is médiumsemleges és pluráris alapon szerveződő kiállításpolitika – ami nincs –, még akkor se beszélhetnénk a szó valódi értelmében választhatóságról. Csak művészeti monopóliumról, csak kulturális értelemben vett hatalmi alakulatokról. Csak a művészeti kommunikáció territórizálásáról. Ezek alapján a struktúra nem csak lehetőséget ad, de kifejezetten sürgetővé teszi a kritikát. Kérdéseink a centralizált kulturális szituáltságot tükrözik. Mikor érkezik el Miskolc a tekintélyelvű művészeti intézményrendszer tevőleges kritikájához – mikor jön el a helyi kulturális demokrácia realizálásának régóta esedékes lépése. Mikor ér véget az a gyakorlat, ami a művészeti intézmények fejlesztésének ürügyén az egypólusú helyi intézményrendszert erősíti és ahelyett, hogy új intézmények alapításával, a kínálat, a választhatóság és a kulturális versenyhelyzetben rejlő lehetőségek élveznének előnyt, olyan kulturális állapotot tart fenn, amely szerkezetében és kínálatában tagadja a kultúra pluráris felépítését. Mikor ér véget az a gyakorlat, ami az államszocializmus kultúrafelfogásának hagyatékaként olyan intézményi felállást támogat, ahol minden művészeti területhez mindössze egyetlen intézmény társul, ami mereven territórizálja a művészetet? Mikor ér véget az a gondolkozásmód, ami késlelteti, hogy Miskolcon kialakulhasson az alternatívák légköre annak érdekében, hogy a városlakók olyan közegben élhessenek, ahol a kortárs művészeti javak korlátozása helyett kibontakozhatnak a kulturális demokrácia értékei, és a szeparáltsággal szemben a kortárs kulturális tőke szabad áramlása érvényesül.


6

A civil közösségekben megfogalmazódott új igazságigény kifejezi, hogy a polgárok szeretnének magukra ismerni a város kulturális kínálatában, ezért készek megteremteni azokat a színtereket, ahol a kortárs önazonosság strukturális és tartalmi alternatívákra talál. A kulturális civil szféra változó intenzitással és különböző nyelvezettel mindig hangsúlyozta: az önkormányzatnak nem az a feladata, hogy kijelölje a civilek kulturális mozgásterét, hanem, hogy támogassa azokat a közösségeket, akik másokat tiszteletben tartva, de függetlenül kívánják meghatározni kultúrakoncepciójukat, és a maguk alkotta színtereken, törekszenek kipróbálni azt az urbánus közeg javára. Az a szerencsés, ha a politikusokban tudatosul, hogy a városi közösségek feladatuknak tekintik megalkotni a kulturális játéktér sokszínűségét, és a művészetközvetítés területén is szeretnék viszontlátni a rendszerváltozás eredményeit. A döntéshozók be kell lássák, hogy a javasolt pluráris feltételek megteremtése a civil társadalom ismertető jegyei, amikre a polgárokat a kivívott jogokért és a helyi kulturális demokrácia megformálásáért érzett felelősség kötelezi. A kulturális munkások és a felvilágosult kulturális állampolgárok számára nem vonzó az a város, aminek mentális infrastruktúrája nem tűri a kulturális élettér kreatív felhasználóit, és nem biztosítja a kortárs kulturális javak széleskörű hozzáférését. Nem támogatható az a kultúrpolitikai gyakorlat, ami ignoráns a civil formációk kulturális kezdeményezései iránt, és a közösségnek mindössze a döntések passzív tudomásulvételét szánja. A hatalomnak ideje megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a civil közösségeknek polgárjoga a kulturális élettér alakítása és természetesnek tekintendő ha maguk kívánnak dönteni a kultúra közvetítés mikéntjéről. Nem a politika, hanem a polgárok hivatottak arra, hogy kiválasszák a kulturális javakat, és ha úgy ítélik, hogy a város művészeti konszernjei nem nyújtanak kellő teljesítményt, és nem biztosítanak megfelelő számú és színvonalú kortárs művészeti produktumot, akkor nemcsak a hiány visszajelzésében, de a választáshoz szükséges alternatívák megteremtésében is kompetensek. A szabadság kultúrája csak úgy érvényesülhet, ha a civil formációk kultúrakoncepciója is szóhoz jut, és csak úgy gazdagíthatja a várost, ha a mikroközszféra javaslati tőkéje nem marad konceptuális állapotban, vagy ami gyakoribb, nem elvándorol, hanem ha az elképzelések itt válnak produktummá – párbeszéddé a távlatok kedvéért, stratégiai vállalásokká a város kulturális pozíciója és versenyképessége érdekében, művészeti színterekké a kínálat javára, a kulturális gondoskodás jeleként. A politikának szóló bizalom a választóktól ered, és nem a kifulladt művészeti intézményrendszertől, ennek megfelelően a hatalomnak nem az intézményi elit érdekeit kell képviselnie, hanem azokat az értékeket, amelyek a monolitikus művészeti struktúra felülírását szolgálják. A miskolci kultúrpolitika hitelét leginkább az jelzi majd, ha a döntéseknél nem a klientúra-azonosság lesz a fő szervezőerő, és nem a pozícióféltés menedzselése adja a kultúrpolitika mozgásterét, hanem ha érvényre jut az a politikai gyakorlat, ami minden tekintetben kész leválni az államszocializmus kultúrakoncepciójáról és a pártpreferenciák helyett a város menedzselésére fektet súlyt. A politika megbízatása arra szól, hogy a maga eszközeivel – jogi és intézményi keretek biztosításával – segítse azokat a civil törekvéseket, amelyek a kulturális demokrácia kibontakozását, a kínálat, az esélyegyenlőség és a válaszaszhatóság megteremtésében látják, és új művészeti színterek, új kulturális alternatívák alapítását kezdeményezik. Mindez nem más, mint a helyi kultúra demokratikus alakításában való nyilvános részvétel – a diktatúrából megörökölt művészeti intézményrendszer modernizációja, és az utána következő időszak kulturális aktivitása.


7

Az inspiratív város Gondolatok egy miskolci művészeti fesztivál előkészítéséhez Bevezető A huszadik századi diktatúráknak vége és a kortárs gazdasági stratégiák egyértelműen befektetésnek tekintik a kulturális innovációt, és kiemelik a kultúra katalizáló szerepét a gazdaság és a kreatív iparágak fejlődésében. Nem meglepő tehát, ha a perspektivikus gondolkozásmód kulcskifejezései új textuális menedékként köszönnek vissza annál a városnál, amelynek meg kell küzdenie a posztindusztriális időszak kihívásaival. A társadalomtudomány reménykeltő alapvetései bekerültek a miskolci kultúrpolitika nyelvezetébe, és ma már csak kevesen vannak azok, akik ne tették volna magukévá az alap és felépítmény relativizálódását, és ne váltottak volna kultúrakoncepciót. Az olyan fogalmak, mint befektetés az emberbe, kulturális életminőség, kohézió, kulturális identitás, eddig is használatosak voltak, de egy ideje új összefüggésben kerültek a hatalom fogalmi repertoárjába. A művészetek szerepe felértékelődött, és az új varázsszó: a kultúra, mint erőforrás lett, így a művészetek, mint annyiszor már, politikai és gazdasági többletjelentést kaptak. A művészettel foglalkozók természetesen régóta tudják, hogy a művészet története egyben gazdaságtörténet is, és a művészet mint piac, a mű mint áru, nemcsak a globális médiatér realitása – jószerivel az egyetlen realitás – hanem a kultúra válságának egyik tünete is. Csakhogy a válság egyszerű megállapítása, akárcsak a társadalmi utópiák fabrikálása feletti aggodalom, maguk is rendkívül kifulladt és meghaladott tényezőkké váltak. A krízisre válaszul a XX. sz. második felében a művészek is megalkották a maguk pozitív művészetfogalmát, és a művészek társadalomtudatos platformjai azóta is a Művészet = Tőke, folyamatos újrafogalmazásával törekszenek kifejezni a különböző szintű alternatívák esedékességét. Míg Európa tudatosabb felén a kulturális aktivitás színterei folyamatosan újratermelődnek, addig térségünkben az utóbbi időkig nem emancipálódtak azok a helyi civil formációk, akik megjeleníthették volna a közszféra kulturális elvárásait, és hangot adhattak volna a polgárok szabadság kultúrájához fűződő viszonyának. Egy ideje azonban a változás jelei mutatkoznak. A különböző értékrend mentén társult civil közösségek között megjelentek azok a kulturális munkások, akik kétellyel szemlélik azt a kultúrpolitikai metódust, ami úgy tette normává a kulturális alapú váltást, hogy ignoráns maradt a civil javaslati tőkével, és megfeledkezett a művészeti intézményrendszer újradefiniálásáról – jóllehet az egypólusú struktúra sok tekintetben az ancien régime kultúra felfogását tükrözi. A kulturális szabadcsapatok talán azért kritikusabbak, mert az ő pozíciójukból nem okoz gondot számot vetni a fogalmi esztétika látszatértékével, így a szavakban élő kultúrakoncepciók beárazása is némiképp egyszerűbb művelet – egyszerűbb különbséget tenni az államszocializmus kultúrafelfogásának töredezett felülírása és a művészet társadalmi funkciójának tevőleges újrafogalmazása kötött. Miskolc művészeti pozíciójának megítélése nem egységes. Vannak, akik a város művészeti teljesítményeiről szóló hivatalos kommunikációt a városmarketing kötelező mítoszteremtéseként értékelik, és kételkednek a legendákban – az intézmények által termelt művészeti produkciók versenyképességében, a legeket celebráló és az „immár hagyomány” kezdetű mondatokban. Ezzel szemben vannak olyanok – mint azt többször hallhattuk – akik úgy vélik, hogy Miskolcnak semmi mást nem kell tennie, mint meglévő értékeit felfűzni egy világos koncepcióra és máris kész a versenyképes kulturális / idegenforgalmi termék. Tekintettel arra, hogy az ilyen jellegű megfogalmazások forrása a helyi kultúrpolitika és a büró, ezért legalább vázlatosan célszerű kitérni teljesítményükre – az értékeléshez a kulturális tettek mellett, Miskolc kulturális stratégiájában foglaltak adnak kiindulást.


8

Miskolc Kulturális Stratégiája (2004) Nem szorul különösebb magyarázatra, milyen jelentőséggel bír egy kulturális stratégia annak a városnak az életében, ahol a kultúráról húzóágazatként gondolkodnak. Így talán az sem okoz különösebb értetlenséget, ha mérlegre tesszük azt a dokumentumot, ami azzal a szándékkal született, hogy a távlatok tekintetében referenciális alapvetésként szolgáljon, és meghatározza a helyi művelődéspolitikát. Érdemes előrebocsátani, hogy Miskolcon nem lehetünk elégedettek a rendszerváltás óta eltelt időszak kultúrpolitikájával, de az elmúlt ciklus gondolkodásmódjából sem következett kielégítő teljesítmény. Lett ugyan végre a városnak kultúráért felelős embere és a ciklus második felében megfogalmazódott és elfogadásra került a városházi kulturális stratégia is, de a tisztség mögött nem mutatkozott határozott tettrekészség és a dokumentum nem hozott fordulatot a város kulturális pozíciójában. A két momentum összefügg, és a résztvevők mindegyikét minősíti, csak míg a politikának bedolgozó intézményi elit szerepét egyszerűbben kifejezik az értékválság jellemzői – az értékek közötti különbségtétel kultúrájának töredezettsége, a hazai és nemzetközi összefüggések kerülése és az intézményi önreflexió teljes hiánya, – addig a stratégiát jegyző kultúrpolitika teljesítménye több jellemzést kíván. Először is azt a megállapítást, hogy a kultúrpolitikai döntések megítélése felelősségalapú megközelítést igényel, aminek kétféle regiszterét érdemes megkülönböztetni: az egyik mögött a kultúráról való gondolkodásmód eszmei vetülete, a kulturális demokrácia értékrendjével való egybevetés található, a másik mögött azok a tartalmak sorakoznak, amelyek jelzik, milyen színvonalú a stratégia – milyen esélyt ad az időszerű kulturális jólét megteremtéséhez – vagy ahogy a dokumentum fogalmaz, a város kulturális életének újrapozíciónálásához és menedzseléséhez. A megközelítés A dokumentum szerkezeti logikáját helyenként elhagyva, a miskolci kulturális stratégiára jellemző gondolatok közül csak azokra reflektálok, amik visszaadják a miskolci Stratégia kulturális szemléletét, és a művészetek intézményes kereteihez kapcsolódnak – jelzik elmélet és praxis bonyodalmait, továbbá a mindennapi tapasztalatok hátterén túlzók, hipotetikusak, vagy elfogultságot tükröznek. A keletkezés Amennyiben elfogadjuk, hogy minden dolog önmaga történetével azonos, úgy a történet kezdetét – a dokumentum geneológiájának körülményeit – indokolt komolyan venni. A város kulturális stratégiája társadalmi vita nélkül, a közszféra szereplehetőségeinek mellőzésével keletkezett. A kultúrpolitika a legcsekélyebb jelét nem adta annak, hogy számít a kulturális játéktér civil szereplőinek javaslataira, ennek megfelelően a stratégia nem jutott túl az apparátus, az intézményi elit, valamint a képviselő testület zárt világán. Adódik a kérdés, jogos-e a dokumentumot kulturális stratégiának nevezni, miközben nem rendelkezik a társadalmi párbeszéd kultúrájával – miközben tudjuk, hogy nélkülözi a városi közösség reflexióit. Vagy, a gyakorlat felől olvasva: lehet-e a szövegnek meggyőző kiterjedése a civilszféra felé, válhatnak-e az abban megfogalmazott gondolatok az intézményes kulturális szektoron túlmutató helyi társadalmi stratégiává – vagy a rendelkezés megmarad egynek a saját használatra gyártott városházi kultúrdogmák sorában? A „vissza a jövőbe program” A Stratégia által vázolt jövőkép nem a jelen objektív értelmezésén alapszik, de még csak nem is merész és nagyra törő víziók mentén szerveződik, mindössze pontatlan helyzetértékelésre, vagy ha tetszik, önáltatásra épül. A stratégia nem tud nem büszke lenni a művészeti eredményekre, mert ahhoz előbb fel kellene adja az elfogultság világát, az viszont ellentmondást szül, hiszen az


9

intézmények teljesítményei nem illeszkednek a városmarketing nyelvezetébe. A hamis konstrukció eredménye egy igazi Miskolcikum: a kulturális illumináltság, ami azonban lehetetlenné teszi a tárgytól való eltávolodást, így a jövő alapja a kulturális szituáltság elemzése helyett a kulturális önelégültség lett – az a meggyőződés, hogy minden a legnagyobb rendben, a jelen művészeti produktumai elegendő fedezetet biztosítanak a jövő sikereihez. Ezt tükrözi a Stratégiára és a városra egyaránt jellemző kommunikációs atmoszféra, ami konceptuális szinten, a múltra épülő jövő nem túl eredeti gondolataként vált ismertté. A „vissza a jövőbe program” hangsúlyozza, hogy „a város jövője a múltjában keresendő”. Ez a megfogalmazás azt a képzetet kelti, hogy Miskolc jelentős művészeti tradíciókkal rendelkezik, jóllehet a hangsúlyozott értékek kevés kivételtől eltekintve pár évtizedesek, azok viszont amelyekre jelentősebb művészeti örökségként tekinthetünk, mindössze epizódjai a nemzeti kultúrtörténetnek – ha hordozzák is időnként a progresszió néhány momentumát, a rájuk hivatkozó közeg nem rendelkezik a folytonossághoz nélkülözhetetlen léptékkel és aktivitással. A nem kis pátosszal emlegetett referenciák, a művészeti intézmények teljesítményei általában, és az ezen belül kiemelt Miskolci Nemzeti Színház és Grafikai Biennálé tekintélyes kora, továbbá a hangsúlyozott művészeti minőség, nem vezetnek át a jelen Miskolcához. A mai kulturális viszonyok helyett csak a történet jelzi az egykori kortársak haladó gondolkozásmódját, de ebből a város akkor sem sokat értett és most is csak keveset tud alkalmazni. A Stratégia alaphangja megfeledkezik arról, hogy a kortárs kultúra nem dátumokban és nem az örökség lobogtatásában él. Ha csak a hódolat jellemzi az egykori progresszióhoz fűződő viszonyunkat, és nem tudjuk mellétenni a ma aktivitását – művészetben, struktúrában, fejlesztésekben, fenntarthatóságban, és esélyegyenlőségben – akkor javaink inspiráció helyett, szépelgő hivatkozásként funkcionálnak. Aligha hihető, hogy ez volna a kulturális örökség szerepe. Miskolcon mégis így áll a helyzet. Ahelyett, hogy kiforgatnánk a helyi géniusz leleményét, amely Európa leghosszabb főutcájából merítve ihletet, így summáz: Ez a város már nem ugyanaz a város – ehelyett inkább fogalmazzuk át Európa leghosszabb főutcájának névadóját, és gondoljuk el, mit kell tegyünk akkor, ha az európai kortárs művészet összefüggésében Miskolc nem volt, hanem lesz. A gyakorlatiasság határai Némi ellentmondás, de a Stratégia mégsem kizárólag túlzó hangulatban született. Fontos meglátni, hogy a szövegben helyet kaptak a valóságérzék címszavai is, amelyek ugyan nincsenek kifejtve, tényszerűségüknél és tervszerűségüknél fogva számonkérhetők. A stratégia több ilyen megállapítást és ambíciót sorol. Néhány közülük: újrapozícionálás és menedzselés; merev struktúra; meglévő fesztiválok, nagyrendezvények minőségi megújítása: pl. „Bartók+ …” Miskolci Nemzetközi Operafesztivál, Miskolci Grafikai Biennálé; etc. Amennyiben történt volna elmozdulás ezeken a területeken, az hitelesítené a Stratégiát – látva a tempót, a megfogalmazott feladatok inkább csak jelszavak, semmint komolyan vett vállalások. Tény: a művészeti szektorban nem érzékelhető az újrapozícionálás lendülete, és nyoma sincs a művészeti struktúra modernizációjának. Nem történt előrelépés a művészeti események megújulásában – inkább ellenkezően, a művészetközvetítés területén tovább nőtt a szakadék, az esélyegyenlőség és a művészeti javakhoz való hozzáférés vonatkozásában, és jókora lemaradás mutatkozik a Miskolccal versenyben álló városok művészeti innovációival szemben. De haladjunk sorjában. „Újrapozícionálás és menedzselés” Ez a fogalom bár több alkalommal és számos összefüggésben megjelenik, a Stratégia mégis viszonylag kevés olyan gyakorlati nehézséget tárgyal, ami konkréttá tenné, mit kell megoldani ahhoz, hogy a város művészeti teljesítőképessége növekedjék és a kulturális életminőségnek a mainál dinamikusabb hétköznapjait élhessék a város polgárai.


10

Újrapozícionálás és menedzselés összetartozó fogalmak, és közös sarokpontjuk, a művészeti innováció (művészeti intézmény és fesztiválalapítás, rangos képzőművészeti gyűjtemények megszerzése vagy letéti körülményeinek megteremtése etc) de ugyanilyen kulcsfontosságú feladat, hogy az önkormányzat képes legyen megtalálni a már meglévő művészeti intézményeinkhez a tehetséges vezetőket. Tudott dolog és beszédes tény, hogy Miskolc a művészeti humán erőforrás tekintetében behozatalra szorul, ez így volt korábban is és a helyzet mára alig változott. Reális problémát jelent, hogy a miskolci művészeti intézmények és a helyi miliő nem vonzó a szcéna haladó személyiségeinek. Mindez nem finnyásság vagy előítélet, hanem a művészettel foglalkozó szakma realitásérzéke. Ide nem pályázik a hazai elit, de kerüli ezeket a színtereket a fiatal generáció is. Ennek megfelelően a kultúrpolitika megy és „hozza” (pályáztatja) a maga klientúra-azonos emberét, vagy, mint egyes területeknél lenni szokott, megelégszik a helyi kínálat már bizonyított kádereivel, ezzel konzerválva a félmúlt automatizmusát. Mindez talán fel sem tűnne, ha a politika személyi döntéseit igazolná a kulturális produktum, a minőség, az intézmények reputációja. A teljesítmények körül azonban kínos a csönd. A miskolci művészeti szcéna megszólító ereje igen csekély, a légkört a befelé beszélés kultúrájából adódó jólszituált provincializmus jellemzi. A stratégiát megfogalmazók ezeket érthető módon nem érzékelik, ami nem csoda, hiszen a lokális legek bűvöletében nem könnyű kapcsolatot tartani a hazai művészeti termésből kiemelkedő referenciális teljesítményekkel, nem is beszélve a nemzetközi értékrendről. De, hogy az intézménykritika ne lógjon a levegőben, szükséges röviden szólni Miskolc művészeti intézményeiről. Miskolci Nemzeti Színház Van kijelentésünk arról, hogy a „színház élni segít” de a hangzatos ideát bizonyítja-e érvényes színházi nyelv, amin keresztül létre jön a párbeszéd színház és közönsége között – és a miskolci publikum tapasztalatot szerezhet arról milyen mikor a színház élő fórumként funkcionál? Hallhattunk arról miszerint: „nekünk mindennap ünnep”, de a színház mégsem az életet napi természetességgel megemelő művészetet kommunikál, hanem a megannyi társadalmi ceremóniával határos termelési igyekezetet. A mutatók jók, de a számok bűvöletében a publikum numerikus kategória – nincs közönségépítés, csak bevételi ambíciók. De nincs társulatépítés se, csak megélhetési művészet. A kőszínház monotóniája, agyonhajszolt művészekkel, akikről érezni, hogy rég voltak színházban, kiállításon, koncerten, rég olvastak és rég sétáltak egy jót, rég aludták ki magukat és régóta csak tévéznek, és ennek megfelelően remixelik a maguk színházát. Az ünneplős, élni segítő színház jóvoltából élvezhetjük a biztonsági évadok hosszú sorának second hand előadásait – a sematikus umcacca színház, és a vidéki szcéna kiegyensúlyozott unalmát. Mindenesetre a legelső direktori expozé figyelmes ígérete, miszerint a színházában csalódott kritikus réteget vissza kell hozni – nos ez nem sikerült, de nem sikerül a hivatásos kritikusok figyelmének a felkeltése se, ami önmagában is beárazza a színház teljesítményeit. „Itt van Európa egyik legkorszerűbb színháza (öt játszóhely)”, hangoztatják – de a színházi közvéleményt érthető módon nem az infrastruktúra foglalkoztatja, hanem az ott folyó munka művészi relevanciája, az öt játszóhelyről szóló propaganda mögött azonban nincs differenciált színházi gondolat (a belső struktúrából adódó emblematikus tagolódás). Nem látunk kísérletezésre és közvetlensége törekvő művész színházat, értékelhető előrelépést a tánc-vonal minőségi autonómiája felé, a kortárs táncnyelv változatos jelenlétének érdekében; de hiányzik a tisztes középszert meghaladó zenés-táncos, nép és kasszaszínház is etc. Röviden: nyoma sincs annak az ideális színházi törekvésnek, ami a publikum fogyasztói reflexeit, a mechanikus társadalmi rituálé felől, a színházzal dialógusban lévő részvétel irányába nyitja. Hiába a közönség óvatos lenézése – célzások a miskolci publikum konzervatív ízlésére – amikor köztudott, hogy bár a népet rengeteg hatás éri, a közönség végső soron a színház produktuma. Hiába fejezi ki a művészeti menedzsment, hogy nem érdekli a kritika, miközben a helyzet épp fordított, a kritikát nem foglalkoztatja a Miskolcon termelt sorminta – de nem azért mert a


11

színházi kritika ignoráns a vidékkel, hanem mert a mutatók és a színházi marketing helyett a teljesítményekre fókuszál. Paradox, hogy míg a kritika egész jól megvan a bebérletezett marketingszínház nélkül, addig a Miskolci Nemzeti marketing tevékenysége súlytalan az ítészek és a szakma érdeklődése nélkül. Egy színházi műhely rangját ugyanis nem a médializált orális hagyomány adja, és nem is a stratégiában megfogalmazott – méltóságteljes – „kulturális pillér” szerep, hanem a céltudatos és cselekvő társulati munka, amit közönségként nagyon egyszerűen úgy érzékelünk, hogy a túlzó szájhagyományt kiszorítja a haladó művészszínház és a produkciók célja az lesz, hogy a színház alkotótársi kapcsolatba kerüljön az élettel – kapcsolatba a jelen összetett kulturális szövetével, kapcsolata velünk – ami aztán segít akinek segít. Akad aki ünneplőbe öltözik, és van akiben (belül) rezonál, mikor más fénytörésben érzékelheti az élet tudott dolgait. Bartók +… Van Opera Fesztivál – de számíthatunk-e markánsan megjelenő kortárs operajátszásra. Vagy marad a színes-szagos de ötlettelen klasszikus interpretációk dominanciája – nagyromantikus kópia-színház – alibi opera. Számíthatunk-e disztinkcióra frakk és kosztüm között – arra, hogy az opera mindenek előtt színház és csak azután koncert(szerű) esemény. Láthatunk-e éneklő sztárok helyett, színházcsináló nagyságokat – a kérdés akkor is áll, ha néha épp a koncertszerű produkciók hordozzák leginkább a színházi pillanatot. Számíthatunk-e nemzedékváltásra a művészeti vezetésben, (pályáztatásra)? Számíthatunk-e differenciáltabb Kelet-Európa misszióra, esetleg a jelenlegi horizonton túllépő nagyobb merítésre – más hangsúlyokat, eltérő zenei és színházi gondolkodást megjelenítő, változatos operajátszásra. Az eredeti tematika radikalizálódására, jelentősebb összművészeti elkötelezettséggel. Számíthatunk-e arra, hogy a Bartók+ alkalmat teremt kullogó operakultúránknak, hogy inspirációt merítsen haladó operakultúrák produkcióiból – a közönyös szakmai közvélemény épp úgy, mint a miskolci és az ide látogató közönség, akiket a jelenlegi kínálat az operafogyasztók csinos kis gettójába sorol, és akik legfeljebb vetítésen találkozhatnak a nemzetközi kortárs operajátszás új vízióival. Az Európai fesztiválokat tömörítő szervezeti tagság valljuk be mást jelent, mint bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe. Az integráció ugyanis nem rögzített adminisztratív státus, hanem folyamatos munka eredménye: kellenek hozzá innen kiinduló produkciók, és szükséges hozzá élénk kooperáció jó nevű rendezőkkel, karmesterekkel, színházakkal, fesztiválokkal. Számíthatunk-e arra hogy a Bartók…+ lesz a régióban a műfaj sűrűsödési pontja, ami ha nem is szűnteti meg, de legalább enyhíti a hazai operajátszás elszigeteltségét – zenés színházi nyelvezetünk évtizedes sormintáit. Azonban nem csak úgy, hogy növekvő nézettségi mutatókat produkál – ez nem kunst, és egy pont után nem is fokozható tovább – hanem azáltal, hogy a mutatók tényleges reputációval is járnak – tehát úgy, hogy a szórakoztatás piaci parancsa mellett megfér a kortárs értékek iránt nyitott, kísérletező, zenés színházi fesztivál arculat, a közönség érzékelését megmozgatni képes operaművészettel. Nem férnek meg viszont azok a csiri-csáré off programok, amik a városi nép lekicsinylését tükrözik – merthogy a Bartók+ alatt az utca nem a kulturális gondoskodás terepe – a fesztivál alatt Miskolcé Európa leghosszabb főutcájának a legkommerszebb „fesztivál hangulata”. Miskolci Csodamalom Bábszínház Itt a Csodamalom, de az elég jó szülő inkább átruccan Egerbe, ahol ha nem is szárnyal mindig a bábszínház, de legalább tisztességes előadásokat látni. Ott az elég jó vezetésnek, (pályáját Miskolcon kezdő, de városunkba vissza nem kívánkozó rendező/direktornak) elég hamar sikerült a bábszínház önmeghatározását egy nemzetközi fesztivállal kifejezni – haladó összefüggésbe állítva a színház tevékenységét– és rálátást teremteni a kortárs bábos világra. Eközben a miskolci Bábszínház mindössze adminisztratív formában lépett ki az amatőr státusból.


12

A 90-es években alapvetően átrendeződött a gyermek és ifjúsági színházi szcéna, és jelentős bábszínházi expanziónak lehettünk tanúi – sorra alakultak a vidéki társulatok, és a lendületből ezúttal Miskolc sem maradt ki. A város felismerte a műfaj művészi és közösségi jelentőségét és intézményt alapított. Különös azonban, hogy amit a hivatal hamar megértett, azt a Bábszínház máig nem tudta a maga gyakorlati vállalásaira lefordítani. Az indulástól egész mostanáig nem alakult ki egy jelentékeny művészi és pedagógiai viszonyrend, ami karakteres színházi arculatot adhatna a Csodamalomnak a hazai bábszínházi műhelyek között, számottevő pozíciót biztosítva a társulatnak. Visszaigazolást és hírnevet a Színháznak, minőséget a közönségnek. Az intézmény éveken keresztül erőltette a Fővárosi Bábszínház standardjait, de a művek rigorózus adaptálása a tekintélyes nézőszámon túl alig-alig hozott olyan értéket, ami egy gyerekeknek játszó bábszínháznak rangot ad – hozott viszont egy szellemtelen, vidéki epigon-színházat, amin maradéktalanul túllépni máig nem sikerült. Amíg az évtized végére a társulat a 70-es évek bábos felfogásáig jutott, addig a 2000 utáni időszakra már valamivel nyitottabb ügymenet jellemző. Ha nagy techtonikus mozgások nem is történtek a formáció bábszínházi világképében, valami minimális erjedés megindult. A 90-es évek Csodamalmában uralkodó színházi szabvány lassacskán kiegészült néhány másfajta felfogással – a társulat kilépett a színre és egyre gyakrabban kezdte vállalni a paraván nélküli játékot, ezzel párhuzamosan rátalált a műfaj gyökerének számító vásári bábszínházra, és igyekezett annak szerteágazó nyelvezetét beemelni a Miskolcon újnak számító bábtechnikák világába. Egykettőre kialakult egy népiesch forma nyelv, ami azonban nélkülöz minden elemelt autentikusságot, minden zsigeri elevenséget. Mind ez az előző korszak pandanjaként hat. Úgy tűnik a Csodamalom mélyen megmártózott az alapítódirektor esztétikai dogmáiban és színházszervezői gyakorlatában, amin az újabb ciklusok vezetőjének sem sikerült változtatni. Nem sikerült elérni egy színházszerű működést – a társulat nem fejlődik, a színészi hatás eszköztára a bevett panelek között mozog – folytatódik az önrendezés, a dramaturgia sajátkezű belbecs, a látvány és a bábtervezés az akol szabályai szerint zajlik, a kivitelezés szintén – varrni azonban tehetségesen varr némelyik színésznő, kasírozni némelyik színész. A Csodamalomban ismeretlen a szakmai fejlődést segítő workshop, de a vezetés nem ambicionálja a nyitást a fiatal színészgeneráció felé sem – Miskolcon nyoma sincs annak, hogy a Színművészeti Főiskolán immár a második évfolyam végzett és hasonló apátia övezi az új rendező, dramaturg és bábtervező korosztályt is. Csak igen ritkán téved be egy-egy vendég rendező, aki természetesen nem csinál nyarat – már az is jó, ha képes átlangyosítani a makacs rutint, újra gombolni az évtizedes bábos patenteket. A ritka vendégeskedés minden esetre arra nem elég, hogy a színház más hőfokon hozza az évadot. Továbbra sincs szó tudatos önmeghatározásról, sőt, a szokatlan gyakorisággal cserélődő művészeti vezetők sora azt jelzi, hogy a Csodamalom színházi koncepciójának befejezetlenségén nem tudott úrrá lenni a színházvezetés. Az intézmény jelenét a színházcsináláshoz szükséges művészeti tudatosság helyett, kulturális tanácstalanság és a bábművészetben való járatlanság jellemzi. Miközben a Csodamalom keresi a „jövőt”, a műsorpolitika alig változik – a program struktúra szerint a bábszínház ovis, legfeljebb kisiskolás műfaj, egész korosztályok maradnak ki, nem beszélve a „felnőttekről” – ez utóbbiak figyelmen kívül hagyása egy sor kérdést provokál. Mikor lesz a pisisszagú bábozgatásból, a gügyögő bebábozódásból, szárnyaló Bábszínházi-pillanat, aktív szerepvállalás itt és sikeres megmérettetés a hazai és nemzetközi (gyermek és felnőtt) fesztiválokon. Gyermekeink színházi szocializációja különösebb szakmai megalapozottság nélkül zajlik, sem esztétikai sem pedagógiai meggondolás nem tapasztalható – van viszont barkácsolt látványvilág, és a hozzá illő fabrikált színházi modor. Tartózkodás a szakmai megmérettetésektől, mellőzöttség a jelentős fesztiválokon – és ha akadt is időnként egy-egy nekiveselkedés, az eredmény a részvételig terjed. A Csodamalom arra korlátozza energiáit, hogy betöltse azt a kulturális űrt, ami alapítása előtt létezett – ezt más vidéki nagyváros bábszínházaihoz hasonlóan meg is teszi. Az igyekezet azonban számszaki teljesítmény, míg más színházak tevékenysége és hírneve túlmutat saját megyehatárukon – és sokan közülük Európai


13

fesztiválok szereplői – addig a Csodamalom őrlődik a színházi taposómalom lokálisra kalibrált horizontján és ontja a tetszelgő diétás színházat – mi meg esszük a Bábszínházi termelés keserű kenyerét. De mit ér a kulturális vákuum helyzetből élő színház, amire a helyi közönségen kívül más nem kíváncsi. Miskolci bábszínházi kultúránk, ha nem is tükrözi maradéktalanul a teljes városi közösség viszonyát a gyerekekhez, meglehetősen pontosan jelzi milyen színvonalú az érintett kulturális elit felelősségtudata a régió gyermek-polgárai iránt. A felelősségtudat mértékét röviden összefoglalja, hogy a városházi kulturális stratégia semmi érdemit nem mond arról, hogy mi kellene ahhoz, hogy a Csodamalom Bábszínház a gyermekek iránti kulturális gondoskodás egyik elsőszámú terepévé válhasson. Miskolci Szimfonikusok Van szimfonikus zenekar. Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum Miskolc művészeti tekintetben nagyvárosi provinciának számít, aminek számos oka közül az egyik, hogy a Miskolci Galéria maga sem beszéli a kortárs képzőművészet nyelvét. Ellenben magabiztosan megjelenít egy pedáns és sok tekintetben tetszetős dialektust, ami a működés szempontjából fegyelmezett, esztétikai ítéleteiben következetes a minőség tekintetében kiszámítható, a mennyiség vonatkozásában hihetetlen – azonban épp ezek miatt meglehetősen unalmas. A Galéria arculata a megszokás eredménye, a művészet kommunikálása nem az intézményi kreáción, hanem a kínosan precíz ügymeneten alapszik. A működés stabil de végtelenül rigorózus, a kulturális képzelőerő helyett a tájékozatlanság és az érdektelenség kultúrája szervezi. Nincs szó intézményi aktivitásról – csak előre legyártott éves program terv van. Az MG-t nem releváns képzőművészeti premierek, hanem az évtizedes ajánlások mechanikus reprezentálása tartja egybe. Nincs tendencia érzékenység, van viszont stílusdogma. Nincs pluráris prezentációs gyakorlat, van viszont behatárolt kurátori szerepkör. Nincs médium semlegesség, ellenben van grafikai kánon. Az intézmény nem ismeri a képzőművészet hatékony kommunikálásának feltételrendszerét és nélkülözi azokat a kereteket és stratégiai vállalásokat, amik egy művészeti színtér esetében az elmélyült szakmai gondolkodásmód jelei. A közművelődési vállalások színesek, a kortársművészet prezentációja azonban nem ad rálátást a hazai szcéna történéseire, nem beszélve a nemzetközi tendenciák összefüggéseiről. Egy kulturális stratégiának nyílván nem szerepe, hogy szakmai kérdésekben krédót állítson fel, vagy normákat diktáljon, de ha megfogalmazódik, hogy „a stratégia a művészeti kérdések legátfogóbb politikai akaratát foglalja magába” és a cél érdekében a szövegezésbe bevonja az érintett intézmény(ek) vezetőit, és támaszkodni kíván az újrapozícionálást körvonalazó elképzeléseikre, akkor elvárható, hogy világossá tegye a szakmapolitikai prioritásokat. Úgy tűnik azonban, hogy Miskolcon a kultúrpolitikai praxisba belefér, hogy stratégiai kérdésekben indiszponált legyen, és hasonló engedmény illeti az intézményi elitet és a tanácsadók tanácstalanságát. Ha a kultúrpolitikai stratégák által megfogalmazott Stratégia – saját kijelentésével ellentétben a művészeti kérdéseket nem képes átfogni, akkor mihez rendelik a kultúrfelelősök a hangsúlyozott politikai akaratot? A legátfogóbb politikai akarat aligha lesz képes akarni az újrapozícionálást, ha az akaratnak (a célnak) nincs tárgya – ha nincsenek megfogalmazott „művészeti kérdések”. Ha hihetünk a Stratégia gondolatmenetének, miszerint: „a kultúraközvetítő intézményeknek tevékenységüket a közönség visszajelzéseire kell építeni” akkor talán nem akadály, ha a visszajelzés némileg eltér a „tetszik” / „nem tetszik” dichotómiától. Visszatérve tehát az MG-hez, a Stratégiának minimum négy összefüggő területtel kapcsolatban kellet volna megtalálni a maga összegző formuláját – oly módon, hogy az kifejezze Miskolc képzőművészeti újrapozícionálásának részleteit. Itt, az egyszerűség kedvéért csak a megújulásra


14

szoruló intézményi funkciók címszavait említem, regiszterszerűen. Első: a terek funkciója, (az egyes részlegek önmeghatározása és stratégiai vállalásai, valamint egymáshoz fűzőződő kapcsolatuk.) Második: a program struktúrára, (arányok, irányok, viszonyok, a kortárs vállalások és a múzeumi funkciók terén.) Harmadik: a művészeti kurátorok (rendezők) szerepe, ( az intézmény prezentációs gyakorlata.) Negyedik átgondolásra érdemes terület: a gyűjteményépítést meghatározó intézményi emlékezetpolitika, és az ide vonatkozó szerzeményezési stratégiák. A felsoroltak első fele inkább az intézmény kortársművészeti és Biennálés lemaradásaival áll összefüggésben, míg az utóbbi terület a múzeumi funkció újrapozícionálását érinti. Ezekről azonban a Stratégia nem tesz említést. A Kulturális Stratégia mindössze a Grafikai Biennálé „megújulását” említi – szűkszavúan. Azóta túl vagyunk a XXIII.-on, de megújulás nem tapasztalható – se a Biennálé struktúrája, se a merítés kiszélesítése, se a kurátori szerepkör újradefiniálása, se a nemzetközi prezentáció mértéke és irányultsága nem fejlődött. De nincs előrelépés a szakmai / kritikusi megítélésben, a médianyilvánosság arányaiban, a látogatottság és a reputáció erősödésében. A kortárs grafika kommunikálása az évtizedes rutint követve a régi nyomvonalon, és a régi prezentációs szabvány szerint zajlik. A Stratégia szemérmesen kitér az elől, hogy megfogalmazza az intézmény múzeumi tevékenységének újrapozícionálását, a Miskolci Galéria azonban kimondatlanul is felismerte a felzárkózás fontosságát és még a dokumentum megfogalmazása előtt tett is egy lépést a cél érdekében és megpályázta a Vasilescu gyűjteményt – ami a XX.sz.-i magyar festészet egyik legjelentősebb magán kollekciója. A gyűjtemény kuratóriumának döntése azonban nem a Galériának kedvezett, így a közel háromszáz mű nem Miskolc újrapozícionálását szolgálja, hanem a szintén pályázó Győr pozícióit erősíti. Végül is örülhetünk, hiszen a Gyűjtemény méltó helyre került. Másrészt viszont nem lehetünk elégedettek, ha számba vesszük a kollekció megszerzésének tétjét, a vereség következményeit és üzenetét, továbbá meggondoljuk az elutasítás tanúságait, melyek egyszerre szólnak szakmaiságnak, városházi elkötelezettségnek, érdekérvényesítő képességnek. A Stratégia nem említi, de a gyűjteményezés tétje Miskolcon nem szimplán a turisztikai vonzerő generálása, vagy, hogy egy művészeti intézmény szakmai sikere által növekedjen a város presztízse. Anélkül, hogy alábecsülnénk az idegenforgalmi termékek fontosságát, a Vasilescu Gyűjteményre mindenek előtt nekünk városlakóknak lett volna szükség, elsősorban a város vizuális/esztétikai fejlődése miatt – hiszen a Miskolcon fellelhető festészeti gyűjtemények csak a nemzeti klasszikusokig jutottak. A Stratégia nem ismerte fel, hogy a modern képzőművészet (múzeumi) elsajátításának feltételei Miskolcon nem adottak – nem mondta ki, hogy ennek megoldása a Város képzőművészeti újrapozícionálásának stratégiai területe. Miközben a stratégia hangsúlyozza, hogy” feladatokat fogalmaz meg a hiányosságok megszüntetésére,(…) és ajánlásokat a tartalmi (…) feltételek javításához”, addig a képzőművészet terén mindkét vállalást megkerüli. Stratégiai mulasztás? Az. Ha a Miskolci Galériára háruló gyűjteményezés egyben edukációs feladat – ami egyszerre jelenti a sikeres szerzeményezéshez szükséges képességek elsajátítását az MG részéről, és a modern művészet tapasztalatához nélkülözhetetlen (új) gyűjtemény prezentálását a közönség javára – akkor adódik a kérdés: mikor válik az intézmény emlékezetpolitikája produktív tényezővé. Mikor tud felmutatni véglegesen vagy tartós letétbe megszerzett gyűjteményeket, ( vagy csak egyes műveket), olyan átfogó vagy egyedi gyűjtési koncepciót tükröző kollekciókat mint amilyennel Debrecen, Győr, Veszprém, Dunaújváros, Pécs szolgált polgárainak, gondoskodva a múzeumi pillanatról. Vagy Mikor talál a meglévő – padlásra dugott – művészet ( Kondor, Szalay) méltóbb teret, mikor láthatjuk újabb és tágabb összefüggésben művészetüket, tudatosabb menedzselésüket – rekontextualizálást, újrapozícionálást. Mikor válik alkalmassá a Városi memóriaintézmény emlékezetpolitikája arra, hogy maga is versenyképes kortárs gyűjteményt építsen. Mikor lesz a gyűjteményezés médiumsemleges – nyitott az új technikai képek iránt, fogadó kész a média és installáció művészet alkotásaira etc. Mikor lesz realitás, hogy a


15

beszerzések világos koncepciót tükröznek, és az MG kurátorai kiállításokkal mutatják meg a bővülő anyag relevanciáját. A dokumentum ezeket a kérdéseket nem sorolja a „Stratégiai célkitűzésekből adódó feladatok” közé, és mindössze egyetlen banális formulában foglalja össze a teendőket: „Tudatos munkával törekedni kell a Miskolcról kialakult kép megváltoztatására és tervszerű, következetes marketing munkával végrehajtani az imázsváltást.” Ha már a közhelyeknél járunk, a szólamot annyival nem árt kiegészíteni, hogy nincs az a városmarketing, ami a hiányzó művészeti attrakciót pótolni tudná, nincs az a megelégedett intézményi öntükrözés, ami helyettesítené a minőséget, nincs az a tetemes mennyiségű kiállítás, ami igazolná a teljesítmény kényszert, tudva, hogy a munka rangját nem az igyekezet, hanem egy-egy jelentős képzőművészeti premier jelentheti. „Az új szerkezet kialakítása nem nélkülözheti a társadalmi jelenlétet és kontrollt.” A dokumentum hangzatosan számol a megújuló társadalmi képzelet formáló erejével, a napi gyakorlatban viszont nem értékelődött fel a civil közösségek szerepe. A stratégia említést tesz a kulturális szektor szerkezeti változtatásairól és rögzíti, hogy a korszerűsítés nem nélkülözheti a „társadalmi jelenétet és kontrolt”, de ezt nem vonatkoztatja a stratégia megvitatására és a partnerséget a későbbi kulturális döntéseknél is mellőzi. Úgy tűnik tehát, hogy ha a Stratégián végig vonuló kettősséget az ideák felől olvassuk, akkor egyszerre találkozhatunk a „partnerség” az „együttműködés” és a „közösek a célok” kommunikálásával, majd a napi gyakorlat irányadó kijelentésével, miszerint : „a feladatok és célkitűzések meghatározása a helyi kulturális politika és a kulturális szakemberek feladata” – ami már visszavon minden haladó részletet és a kulturális szektor leszűkítésével territórizálja a diskurzust. „A kor követelményeinek megfelelő intézményrendszer kialakítása.” A művészeti intézményrendszer korszerűsítésének szándéka elhangzik, de nincs kifejtve, nem esik szó arról miért indokolt az elmozdulás és mit jelent a gyakorlatban a kor elvárásaihoz igazított struktúra, és egyáltalán mi az a mérce, amellyel szinkronba kellene hozni a mai kulturális állapotot. Nem esik szó arról sem, hogy melyek azok a célok, amelyek érdekében a művészeti intézményeknek működni kell – csak a szokásos utalás a nemzeti és Európai értékekre, de, hogy milyen stratégiai vállalások szükségesek a hazai javak megjelenítéséhez, létrehozatalához, és a nemzetközi értékrend elsajátításához, az elől már kitér a szöveg. Ezekre a kérdésekre majd csak a politikai gyakorlat ad – negatív – választ. A kultúrpolitikai mechanizmus egyik ilyen közeli megtapasztalása a Művészetek Háza. A Művészetek háza – Miskolcon. A Művészetek Háza nem hétköznapi épület, hanem a város legújabb kohéziós objektuma – a helyi kulturális demokrácia empirikus aspektusa. A szint, ahol állunk, és ahol átfedésbe kerül a két aktuális autoritás: kultúrpolitika és építész(kartell) közös kultúrakoncepciója. A tekintély elve, – pályázat nélkül, lobbi jogon. Röviden: az MH a lokális képzelőerő tükre – kultúránk (része). Nem mellékes tehát, hogy milyen előjelű üzenetet közvetít: a keletkezés mikéntje, a közszférával való kommunikáció, az esztétikai minőség, majd a tartalmi vállalások tekintetében. Az eddigi tapasztalatok rövid szüzséje a következő: a keletkezésnél a politikai vezényeltség dominál, a civil szférával való egyeztetés még a szokásos mimézist is nélkülözi, az építészet esztétikai ajánlásait az utánjátszás uralja, a programstruktúrát a regnáló intézményi elit felügyeli (irányítja szakmailag). Mindez nem kedvez a város mentális infrastruktúrájának, előnytelen a város vizuális arculatának, kétségessé teszi az intézmény újszerűségét és végül tanúságos, mert megmutatja milyen összefüggésben áll a demokratikus képzelőerő töredezettsége és az esztétikai produktum. Az eljárás tanulságos mindazoknak, akik készek megválni a „kultúraépítés”


16

hierarchikus gyakorlatától és megbékélni a gondolattal, miszerint a kulturális játéktér közös – a művészet intézményes kereteinek újragondolása kollektív terep, ami a társadalmi szerveződéssel megegyező tetteket igényel. Hol vannak ezek? A választhatóság, a társadalmi nyilvánosság és a közösségi részvétellel zajló önkifejezés kultúrája. Az építészeti tervpályázat: világos koncepciót tükröző kiírással, inspiratív dokumentációval, gondosan médializálva. Megfelelő honoráriummal, zsűrivel és zsűri elnökkel, akinek a személye garancia a minőségi döntésre, és aki ebből adódóan nem helyi politikus. Hol van a civil formációkkal való nyílt egyeztetés? A kulturális érdekeltségek párbeszéde, fogékonyság a mikroközszféra javaslati tökéje iránt. Itt van a kulturális hatalomgyakorlás államszocialista sémája, de hol van a társadalmi valóságot tükröző praxis és az európai mércével is rangos kulturális produktum. Itt van a Művészetek Háza, de hol van az esedékes kulturális lépés: a kortárs kultúraépítés demokratikus alakzata? A sokat emlegetett multifunkció, homályos jelszó maradt és ma már látszik a redukált működés – az új intézmény igen szerény esztétikai horizontja. A lokális művészeti kánon közvetett érvényesítését láthatjuk abban, hogy az MH terei nem teszik lehetővé a kortárs művészetek sokszínű megjelenítését. A képzőművészetét azért nem, mert csak ajtókkal szabdalt falfelületek vannak – és az is inkább folyosó, ráadásul déli bevilágítással – de nincsenek autonóm terek, ezért a kiállítások kénytelenek elviselni a keresetlen kontextust, (női/férfi mosdó; ünnep táján kivilágított fenyőfa, etc) a közönség viszont nem számíthat másra, mint táblaképekre, grafikákra etc. Tehát efféle akasztani való dolgokra, tekintettel arra, hogy a koncepció nem támogat más képzőművészeti műfajt. A MH folyosója alkalmatlan a kortárs képzőművészet médiumsemleges megjelenítésére, ami azt jelenti, hogy nem számíthatunk se pluráris kiállítás-politikára, se képzőművészeti premierekre. Ehelyett máris láthatunk tizenhatésfélméterhosszú dekoratív tárlatot, és szedett-vetett megjelenítést, vegyesen, a szomszédságban székelő Miskolci Galéria szakmai felügyelete alatt. Leosztva – megszervezve. Pedánsan, szigorúan és kevés prezentációs fantáziával: ahogy azt már megszokhattuk. Ami a színházat illeti, ott egyszeriben le kell mondani minden olyan produkciókról, ami elveti a MH-ra jellemző hagyományos színházi teret, és színpad – nézőtér viszonyát úgy dehierarhizálja, hogy eleve kiiktatja a megemelt színpadot, nem beszélve azokról az előadásokról, ahol a közönség frontális pozíciója helyett, más elrendezést követ. A „kukucskáló színpad” miatt ez itt lehetetlen. További problémát jelent, hogy a koncepció nem gondoskodik kisebb színházi térről, ami alkalmas lenne stúdió előadásokra. Ez azért kritikus mert a színházi struktúrán kívül létrejövő előadások többsége, akárcsak a kortárs tánc produkciók java, egyaránt a közvetlenségre épül, ami ennek megfelelően léptékes és mobil térszervezésre alkalmas infrastruktúrát igényel. A tapasztalatok azt igazolják, hogy a színházi progresszió és a résztvevő közönség igényli az intim tereket, ami érthető, hiszen jelentős művészi eredmények születnek ilyen közegben. Az MH figyelmen kívül hagyja az említett szempontokat, így nem képes elénk tárni azokat a színházi és táncszínházi törekvéseket amelyeket a közönség és a kritika egyaránt visszaigazol. Az art mozi rendben van, a felületek láttán viszont túlreprezentált. Ami a kortárs zenei funkciót illet ott vélhetően szintén a kamaraterem hiánya okoz majd gondot, ellenben létezhetnek olyan népszerűbb klasszikus komolyzenei események, amik viszont jóval nagyobb teret is képesek lennének megtölteni. Összegezve. A kultúrpolitika nem látta át, hogy mik azok a művészeti területek amik hiányzanak a miskolci kínálatból és a struktúrát a kulturális hibrid irányába fejlesztette, ahol a szimfonikus magasművészet szűkösen feszeng, míg a mainstream izmosodik. A döntéshozók tanácstalansága kíméletlenül meghúzta a befogadói horizontot – a belvilág adottságai mögött, nem a kortárs művészetek megjelenítését célzó összművészeti aktivitás érzékelhető, hanem egy jó akusztikával rendelkező belvárosi Műv Ház lehetőségei – kevés minőségi művészettel és sok közművelődési olcsósággal. Ennek dacára a falon zöldell az intézmény önmeghatározása: MÚVÉSZETEK HÁZA. A hangzatos betűtest mögött az anti-pláza koncept új világa – ez a világ az ellentmondások, a következetlenség, a gondolat hiány birodalma, amit nem az invenció, hanem a helyi kultúrpolitika rosszirányú ambíciója, a helyszűkéből adódó kényszer, a sürgetettség, és az


17

ezekkel viaskodó, de végsösoron megbékélt sok évtizedes építész rutin konstruált. Egy újabb tisztességes mérnöki munka, egyetlen eredeti művészi pillanat nélkül. Egy újabb kultúrpolitikai tett, amit nem a valós igények hívtak elő. A Stratégia külön felsorolást szán az ambíciókat veszélyeztető tényezőkre, amik közül az egyik: „A globalizáció negatív hatásai a kulturális kínálatra.” A globalizációtól való félelem, művészeti vonatkozásban egyoldalú és felületes következtetés. A kulturális stratégák átsiklanak az art world relevanciáin, jóllehet az újrapozícionálás egyik lehetséges iránya a táguló művészeti tér adta lehetőségek – a globális művészeti világ és a mi világunk közti párbeszéd és átjárhatóság. Ha mindenáron valamilyen negatív hatásról szeretnénk beszélni, akkor életszerűbb lenne, ha a kulturális kínálat kialakulását a lokális művészeti szabványtól féltenék a szerzők, hiszen a művészeti intézmények által termelt helybéli középszer ünneplése valóban gátolja a kínálat kialakulását. Nem tudható mennyire gondolja komolyan a Stratégia, de veszélyként megfogalmazódik a „civil szféra erősödésének megtorpanása, értelmiségiek, fiatalok elvándorlása” Ezek valóban reális veszélyek, és kulturális / művészeti téren összefüggnek – kivédésük összetett feladat, amiben a tárgyalt Stratégiának is jutna szerep, hiszen a város művészeti teljesítményei hozzá járulnak ahhoz, hogy Miskolc inspiratív várossá váljon, ami a „megtartó erő” egyik lehetséges módja. A megfogalmazott veszély tehát valós – számos példa mutatja, hogy a művészeti innováció Miskolcon túl keres befogadó közeget és a kreatív osztállyal együtt elvándorol a kulturális aktivitás egy tetemes része is. A tendencia gyakorlati következménye, hogy az (egyelőre) itt maradók alkotó kedve nem áll arányban a kreatív osztály migrációs kedvével. (…) „először van lehetőség a lokális tudat erősítésére, ezáltal létrehozható az a városi kohézió, amely az együvé tartozás, közös gyökerek és a közös értékek mentén szerveződik.” Nem egyszerű megállapítani az egyes művészeti intézmények kohéziós kapacitását, de ha hihetünk a tudományos közhelynek – miszerint a kultúrán belül a művészeteknek jut némi szerep az össze és hovatartozás, az egyéni és közösségi önmeghatározás alakulásában – akkor minden hosszadalmas érvelés nélkül érthetővé válik a retorikai nyomaték: a kulturális identitást közpénzen generáló művészeti intézmények kritikája. Ha valóban fontos a Stratégia által említett lokális tudat erősítése, akkor nem közömbös, hogy milyen tényezőkön alapul az áhított városi kohézió. Annak az intézményi struktúrának a teljesítőképességén és szűk keretein, ami ez idáig alkalmatlannak bizonyult, hogy megjelenítse a hazai és európai művészeti javak szabad áramlását? Arra a struktúrára, ami a Kádár- korszak nagy olvasztótégelyének itt maradt hagyományát őrzi, ahol – helyi szinten – minden intézményből elég volt egy, hiszen a művészet közvetítés pluráris keretei nem tartoztak a preferált célok közé, és úgy tűnik ez máig nem változott. Vagy legyen az összetartozás alapja a szegényes kínálat, az alternatívák nélküli nagyvárosi befelé beszélés kultúrája, ahol a kortársművészet annyira alul reprezentált, hogy néha azt sem tudni melyik időszámítás szerint szervezi az intézményi elit az általa felügyelt helyi szcéna programstruktúráját – alkotja, prezentálja, interpretálja kohéziós termékeit? De milyen lesz az a kohézió, amin olyan művészeti elosztó konszernek munkálkodnak, ahol nem a közszolgálatiság szempontjai számítanak – nem a változatosság a döntő, hanem az egyéni preferenciák súlya – ami végül azzal jár, hogy a művészeti színtereket birtoklók ízlésvilága szervezi az együvé tartozást. De mi van, ha az intézményes ízlés nem működik – ha nem teszi lehetővé a rálátást a mában zajló művészeti folyamatokra – ha hosszú ciklusokon keresztül ugyan azzal traktál. Ha az ízlés monoton és monolitikus, ha nem teremt olyan kínálatot, amiben magukra ismerhetnek azok a kulturális állampolgárok, akik ugyan fontosnak tartják a sajátjuktól eltérő művészetkoncepciót, de ha közintézményről van szó, akkor elvárják, hogy a regnáló esztétika pluráris keretek között helyezze el a maga adekvátnak vélt hangsúlyait. De milyen lesz a kohézió, ahol ez nem megy?


18

Ha az intézményi ízlés továbbra is megfellebbezhetetlen, és mint a nép nagy tanítója egyedüliként kívánja megmutatni, mi számít művészetnek – és mi nem. Ha az intézményi ízlés nem felelősen és nem produktív módon tájékoztat, nem veszi figyelembe, hogy Miskolcon a művészet kommunikációs felülete egypólusú – amit csak nagyfokú nyitottsággal lehet (úgy ahogy) kiegyenlíteni – magyarul: az ügymenetért felelős ízlés sokszínűséggel tartozik. De milyen lesz a kohézió, ha ez a belátás hiányzik? Ha az intézményi ízlés nem képes elérni, hogy a művészet színterei a társadalmi kommunikáció terepévé váljanak, ha nem tudja megteremteni a dialógus feltételeit, és marad a hierarchikusság és a stratégiai szinten is megfogalmazott kohéziós sztereotípiák – az egységesítő identitás koncepció. De mit jelentenek Miskolcon a „közös gyökerek”, a művészetek felől olvasva? A jólszituált művészeti periféria normáihoz való kollektív igazodást? A monokulturális kánon folytonosságát – „Közös értékek mentén” (?) Miközben a társadalmi valóság – legalább is a művészeti világban – épp az eltérő értékrend mentén társuló világokról tudósít, és a stratégia által vázolt hagyományos közösség-képlet egyre illuzórikusabb – mindenesetre fáradságos munkát igényel nyomába eredni a „közös gyökerek” és a „közös értékek” rejtéllyé változó lényegének Valóban úgy kell legyen, hogy a „stratégiában a hangsúly kerüljön át a lokális gondolkodásra” (?) – de hiszen egy-két kivételtől eltekintve soha nem is volt más horizontú a művészeti intézmények ambíciója. Úgy tűnik ez még mindig a régi nyomvonal kommunikációs atmoszférája, a város önmeghatározásának krízise stratégiaként interpretálva. Hogy lesz ebből újrapozícionálás, kulturális jólét, művészeti expanzió, befektetés a szabadságba, élményalapú miliő? Inspiratív város – kreatív régió. Olyan Miskolc, ahol a polgárok szabadon gyakorolhatják az értékek megkülönböztetésének kultúráját – ahol a művészetközvetítést a sokszínűség jellemzi, ahol vannak alternatívák, és kinek-kinek van mit megkülönböztetni. Miközben a korszak társadalmi változásai alig hagytak nyomot Miskolc művészeti intézményrendszerén és a lokális kultúra léptékvesztése egyre nyomasztóbb egyhangúságot, okoz, addig a városi közösség hangulata határozottan javuló tendenciát mutat. A kedélyváltozást több tényező segítette. A városházi képzeletet rabul ejtették a költői legek, és ami Miskolc kulturális nagyszerűségének tervszerű bizonygatásaként indult, az hamarosan az új városi emóció fundamentuma lett A kultúrpolitika bevezette a retorikai fordulatot, és az új lokálpatrióta nyelvezet átvágta a kishitűség összes létező csomóját. Fennkölt város-meghatározások születtek, és a jól kommunikálható látványosságok (vitathatatlan eredmények) – PR guruk és kultúrdealer-rek segítségével – megteremtették a várva várt városi önbizalom csiráit. Az urbánus mítosz megalapozódott és a városi identitás-vákuumba illesztve, a kedély katalizáló erejének bizonyult – mindenesetre kulturális téren nem tátong a tömeges rosszkedv. Az eredmény nyilvánvaló: a hitfosztott városi tudatot kiszorította az erős vár a mi városunk pátosza. A helyi politikai elit valóban őszinte reménye – a kulturális alapú fordulat végrehajtásában – nagyon sokakban bizakodást keltett. A városi közösség visszatért elvitathatatlan jogához, önmagába és életterébe vetett hitéhez és a reményteljes jövő toposzaihoz. Mind ez a jövőképek új generációját emelte be az indusztriális stigmától szabadulni akaró városi tudatba, és ez a mozzanat a rendszerváltás óta eltelt időszak első valamire való közösségi / polgári élményét jelentette. Tanúi lehetünk, ahogy a periféria feladja frusztrációit és centrumként éli meg saját környezetkultúrájának fejlődését. Láthatjuk milyen erősnek bizonyul a „végre történt valami” öröme, és az a felismerés, hogy a városi közösség polgárjoga a büszkeség. Miközben az így ébredező városi öntudat fokozatosan birtokba veszi saját jövőjét – hitét és ragaszkodását mindenhez ami itt születik, ami Miskolcikum, ami az övé /miénk, aközben a művészeti teljesítményeket érintő kérdésekben továbbra sem működik a város belső kritikája. Ezt jelzi, hogy a városi kultúrának normális esetben rangot adó művészeti intézmények Miskolcon hiába teljesítenek alul, a kritikus visszajelzéseket rendre felülírja az intézményes művészetnek kijáró feltétlen tisztelet, és a hivatalos kulturális jövőképek emelkedettségébe vetett hit. Úgy tűnik a lokális művészet


19

társadalmi funkciói csak ünnepi üzemmódra korlátozódnak, minden esetre az intézmények által kommunikált művészet nem hat megtermékenyítően a közönség összetettebb reflexióira – márpedig ha nem a művészet, akkor mi lenne képes létrehozni azt a légkört, ami kulturális kérdésekben játékba hozza a közönség illetékességét / hozzáértését (?) – a művészeti értékek közötti különbségtétel kultúráját. A helyi véleményformálók? Akik mindössze a fegyelmezetten végrehajtandó városi imázs-váltás hangján nyilatkoznak. Vagy az egyre korosodó páholy-partik népe, és a hasonló csak gyérebb számú white cub populáció, akiknél a premierek és kiállításmegnyitók javuló borkínálata még csak-csak feltűnik, de az esztétikai pancsolás továbbra is észrevehetetlen – minden esetre az intézményeknek szóló visszajelzésüket nem az értékelés, hanem a „mi művészetünk” iránti lojalitás határozza meg. A intézmények által termelt művészeti szabvány és a fegyelmezet ügymenet dacára szaporodó esztétikai selejt, akárcsak a tisztes középszer, teljesen másodlagos tényezőké váltak a hivatalos városházi futurológiához képest. Elgondolkodtató, hogy a kulturális felemelkedés jövőbeli vágya meghatározóbbnak bizonyul a jelen reális értékelésénél – pedig a jelenről alkotott kép, nagyban befolyásolja, hogy milyen léptékű kulturális növekedést tartogat az előttünk álló időszak. Az efféle emelkedet közegben már-már amolyan lokális hűtlenségnek hat a kérdés: mi lesz ha az összes szóbajöhető felület megkapta a neki járó díszburkolatot és az összes belvárosi homlokzat új arcot ölt? Elegendő lesz-e a csinos antiplaza-zóna a városi kedély és kulturális kohézió számára – elegendő lesz-e a jó közérzethez Miskolc(mozgalmár)szeretete, amit van aki választási eredményekben mér, van aki a kulturális esélyegyenlőség sokféle tapasztalataként értelmez. Elegendő lesz-e a jelenlegi kultúrpolitikai nyomvonal mondjuk a 2010 utáni, kettőezer valahányas Európa Kult. Főváros újbóli – ezúttal talán sikeres – pályázásához? Egyáltalán van-e ilyen kiterjedésű stratégiai ambíció? Ezek a közeljövő kérdései – amelyek összecsengnek azokkal a civil törekvésekkel, amelyek Miskolc kulturális teljesítményeit konokul a művészeti innováció felől olvassák, lévén a meghirdetett újrapozícionálás eddig nem köszön vissza sem a meglévő intézmények megújulásában, sem új művészeti intézmények alapításában. Mert hiába történt annyi minden a város utcáin, ha a helyi intézményrendszert érintő tanácstalanság miatt, Miskolc egyelőre nem tudott elmozdulni a művészeti gyarapodás felé. Sőt, a városok közötti versenyben a siker eddig kifejezetten elmaradt. Ha leszámítjuk a Bábszínház 1992-es megalakulását, akkor kiderül, hogy Miskolc utoljára 1967-ben alapított művészeti intézményt – tehát 40 éve nincs elmozdulás. Érdemes tisztázni, hogy itt nem művészeti fesztiválról, nem gyűjteményalapításról, nem intézmények rekonstrukciójáról, és nem már létező művészeti intézmények szakmai irányításával működő helyről van szó (lásd: Művészetek Háza), hanem valóban új művészeti intézményről, olyanról, ami az eddig ismert stratégiai vállalásoktól eltérő misszióval rendelkezik. Ha csak a rendszerváltás óta eltelt idővel számolunk, akkor is legalább másfél évtizede esedékes, hogy új intézményi alternatívával gazdagodjon a városi közösség. A tetemes lemaradást mihamarabb érdemes lesz lefordítani konkrét tartalmi hiányosságokra és Miskolcot egybevetni azokkal a vidéki városokkal, akiknek kulturális pozícióját a közelmúlt történései igazolják. Anélkül, hogy a számok bűvöletébe esnénk, egyszer össze kellene hasonlítani a közelmúltban létrejött magyarországi művészeti intézmények közötti tételes különbséget és a tartalmakon túl megnevezni azokat a tendenciákat, amiket a négyzetméterek üzennek. Az már most látható, hogy Miskolc művészeti intézményei között van túlméretezett és nem elég jól kihasznált terület, aminek egyedülállósága kellő koncepció híján üresen cseng, és az előny, a rivális városok viszonylatában csak pillanatnyi. Aztán van olyan művészeti zóna, ahol a felületekben tízszeres a miskolci lemaradás – e mellett léteznek olyan intézményi modellek is, amelyek teljesen ismeretlenek. A tételes összehasonlítás persze nem mindenben célravezető, hiszen számtalan Miskolcon túli példa mutatja, hogy a kulturális versenyképesség gyakran nem a méretek függvénye – minden esetre a városok közötti rivalizálást így a legegyszerűbb megragadni. Van


20

azonban a kulturális versengésnek más aspektusa is, ami tovább árnyalja Miskolc és a miskolci kultúrpolitika teljesítményét. Nézzük ezt. Európa Kulturális Fővárosa pályázat Miskolc vesztett a Kulturális Főváros pályázaton és a kultúrpolitika által sokat hangoztatott hozadékot – a városi összefogás élményét – két ellentétes irányultságú momentum jellemzi, az egyik a kulturális utópia, a másik vágyálom veresége. Ahhoz képest, ami korábban ebben a városban volt – illetve nem volt – valóban történt elmozdulás, ahhoz képest viszont, ami esedékes lenne, és amire talán esély is nyílhatott volna, ahhoz képest a kultúrpolitika horizontja egy idejétmúlt szemlélet reprodukciójaként hat. Erre éppen a verseny hevében derült fény. Ami a város prezentációs taktikájáról tudvalévő volt, az még szemléletesebbé vált, az Európa kult. főváros parádés (rózsaszín-kék) rendszerébe csomagolva. A Pályázatra mozdult a város és amint általában a kulturális aktivitás mentén lenni szokott, kiderült a tettek mögötti látásmód – Miskolc képzelő ereje, öndefiníciója és értékítéletei – de a prezentált kultúrakoncepció részeként a pályázat felépítése, keletkezése és külleme is jelezte, hol áll a város – ez utóbbi szintén a helyi erők esztétikai szabványa. Mi is történt? A kultúrpolitikai elit intenciói alapján a város hamarjában összefoglalta magát és egy fennkölt vizuális modorba kötve, pár példányban sokszorosította kulturális jövőképét – majd osztogatni kezdte a vaskos kohéziós programot. A fogadtatásból kiderült, hogy a terméknek (Miskolcnak) nincs eredeti üzenete Európa felé. Vagy másként fogalmazva, a jelenlegi üzenet nem elég izgalmas, nem elég hihető ahhoz, hogy azt díjazza Európa. Miskolc és a megjelenített Miskolc-koncepció egy nemzetközi szempontokon alapuló versenyben veszített. A teljesítmény alulminősítése azonban nem indukált kérdéseket. A kultúrpolitika átlépett önmaga felelősségén – az eredmény értékelésén – és pozitívumként kommunikálta az eredménytelenséget. Amit kiemelt, az hangzatos volt, de nélkülözte azokat a tanúságokat amit egy valamit magára adó város kész hasznosítani. Példák igazolják, hogy egy adott kulturális megméretés kudarcának tanúságait minden olyan város „beforgatja”, és elemzés tárgyává teszi – a fejlődés érdekében – aminek sajátja az önreflexió kultúrája.* Ez nem egy megspórolható tétel, hanem kultúrpolitikai minimum, az kritikus elemzés tétje a sikeres jövő – a tervezhetőség. Összességében elmondható: a Városháza a pozitív öntükrözés parancsát tette a pályázat szervező erejévé, s ez automatikusan felszámolta a kulturális valóságérzéket, ami aztán magával vonta a kulturális perspektívák elrajzolását és kiiktatta a versenyképesség feltételének számító őszinteséget. Azt az őszinteséget, amelyet úgy tartunk számon, mint a kulturális innováció által feltett kérdések bázisát, és a kultúrák közötti dialógus fedezetét. Ez a stratégia vesztett. A pályázat kimenetele alapvetően más fénytörésbe helyezte a város kulturális kondícióit, de csak kevesen mondták ki, hogy a prezentáció több helyen nélkülözi a valóságot. Ha nem is meglepetésként de kiderült, hogy Miskolc egyelőre még nem rendelkezik produktív (kontinentális) üzenettel – olyan jelentéstöbblettel, ami a kortárs Európa számára is értelmezhető kulturális kontextus-teremtést adhat. A projekt utóélete, a keletkezés megfellebbezhetetlen atmoszféráját vitte tovább – így a kellemetlen stratégiai következtetésekkel együtt elmaradt a koncepció vereségéhez vezető részletek magyarázata is, ehelyett az a felfogás rögzült, ami a nyereség felől olvasta a mulasztást. A sikerhez szükséges stratégiai képességek közül, a városi önreflexió csak az egyik, ami a pályázatból hiányzott – maga a momentum azért érdemel ismételt említést, mert negatívumként ez teremt folytonosságot a pályázat előtti város és a pályázat utáni Miskolc között. Ugyan a stratégiai deficit döntően a kultúrpolitikai ügymenet következménye, a kritikát azzal érdemes kiegészíteni, hogy a város belső kommunikációjának töredezettsége kulturális természetű – nem most keletkezett és nem csak a hatalmat minősíti.


21

*Lásd Gráz esetét, ami először szintén vesztett, jó pár év múlva azonban E. Kult. Főváros lett – a köztes időszakot azonban fejlesztésekkel, tudatos felkészüléssel töltötte. Pl. Kunsthaus Graz (építész: Peter Cook és Colin Fournier.

Más kérdés, hogy amíg a város identitásprogramjában, (kulturális) jövőképében és kohéziós műveleteiben, a kulturális realitásérzéknek csak minimális szerep jut, és a hazai és nemzetközi értékrend összefüggései helyett a pozitív város-imázs kommunikációs szabályainak való megfelelés a cél – amiben a tudományos és intézményi elit vállal (tradicionális) feladatot – addig az elfogultságé a főszerep, és legfeljebb csak később derül majd ki, ami már ma is belátható lenne: egy város életében az a szerencsés, ha a helyi kulturális identitás és a városi kohézió, a kommunikációban is egy őszinte, valóságalapú értékelésre épül. Valóság alapú városmarketing nélkül egyszerűen becsapjuk magunkat – hiszen a médializált önazonosság legalább annyira visszás, mint az ekként konstruált hírnév. Európa érdeklődése – ahogy az várható volt – nem a legeknek kedvezett. De nem elsősorban azért, mert a kontinens meglehetősen jól el van látva valódi kulturális attrakciókkal, hanem mert a felsorakozatott értékeket nem puszta létük teszi érdekessé, sokkal inkább a kortárs kultúrában betöltött – működő – szerepük. Az önmagukban álló adottságok még nem teremtenek figyelmet, a várostörténeti archeológia prezentációi és a kulturális örökség részei csak hivatkozások, de nem árulják el a városi közösség mindennapi viszonyát a kultúra instrumentumaihoz. Az üzenet megfogalmazásához többre – ennek a viszonynak a felmutatására van szükség. Egy, a pályázatra jellemző példa Elő lehet bányászni az egykori multikulturalitást, de ha a kortárs városi emlékezet nem produktív – nem tematizálja pl.: a kulturális sokszínűség drámai megsemmisítését – akkor a hivalkodóan emlegetett múltbeli adottság nem több mint a monokulturális percepció korlátja, ami megint valami olyat lobogtat amihez nem fűzi sem eszmei, sem alkotói viszony. Ma már nem elég pusztán hivatkozni, görögökre, zsidókra, örményekre, bulgárokra – akik egykor rengeteget tettek Miskolc polgárosodásáért – miközben a város, a jelenleg meglévő etnikai kondícióit sem értékének megfelelően kezeli, minden esetre nem úgy, mint amit kulturális erőforrásként a koncepcióba illeszthetne. Röviden, ha a kívánatos multikulturalitás nem pusztán a nyitottság bizonygatásának textuális alakzataként funkcionálna, hanem ettől jóval többként, úgy mint (helyi) társadalmi valóság, ami kulturális aktivitásként teremt megfelelő miliőt ahhoz, hogy megfogalmazódjanak azok projektek amelyek feldolgozzák a kulturális és etnikai sokszínűség megszűnését, azzal a céllal, hogy létrejöjjenek a társadalmi dialógus zónái és azok a gondolati terek ahol megjelenítésre kerülhet mindaz, ami a városi emlékezet lehetősége és aminek sem az államszocializmus kultúrpolitikája sem a lokális monokulturális amnézia nem kedvezett. Ha tehát az egykori multikulturalitás elvesztésének tematizálása épp úgy célkitűzés lenne, mint a város jelenlegi kulturális/etnikai tőkéje – amely szintén figyelmet érdemel, – akkor egy lépéssel közelebb kerülnénk ahhoz, hogy hihetővé váljon a város elkötelezettsége a kulturális sokszínűség iránt. E nélkül azonban a multikulturalitás Miskolcon egy azok közül a várostörténeti leletek közül, ami nincs feldolgozva sem mentálisan, sem a közszolgálati memóriaintézmények (múzeumok) szintjén, sem a publikus városi térben. Ugyan az említett momentumon kívül, a magas szinten gyakorolt kulturális plurarizmusnak számtalan más formája is létezik – köztük sok olyan, ami Miskolcon szintén nem valóság – ennek a részletnek a kiemelése azért fontos, mert remekül visszaadja a pályázatban sugallt miliő és a jelen közötti eltérést – azt a gondolkodásmódot, ami a múlt kulturális értékeit gyakran citálja, de csak ritkán helyezi új összefüggésbe. Európa nem a múlthoz fűződő szájhagyományra, nem a jelen idilli lefestésére, nem marketingharmóniára és nem szellemtelen kulturális alapú városfejlesztésre kíváncsi. Nem arra, hogy egy város hogyan találja ki magát pár hét alatt, hanem arra, hogyan képes a maga keretei között megfogalmazni a kortárs Európai kultúra aktuális kérdéseit – megjeleníteni és átélhető közelségbe hozni a közös problémákat, az azonosság örömét és az eltérő utópiák konfliktusát.


22

Európa nem turisztikai termékek regiszterét várja, nem arra kíváncsi, hogy ki hogyan száll be abba a versenybe, ami némelyeknek arról szól, hogy pórázra fűzze városa ilyen-olyan kulturális örökségét, majd igyekezzen csinos idegenforgalmi árúvá összefésülni azt, ami önmagában se üzenet értékű koherenciát, se figyelmet kiváltó rangot nem hordoz. Európát nem a kampányszerűen épülő városi önkép érdekli. Európa arra kíváncsi, hogy mi érdekel bennünket Európából és a szónak ebben az értelmében, önmagunkból. Ugyan is az önmeghatározás jóval fontosabb és az európaiság számára mindig aktuális felvetés, különösen akkor, ha a definíciót kulturális/művészeti fejlesztések formájában tehetjük. Európai szemmel fontosabbak az innováció folyamatából adódó kérdések: hogyan képes túllépni egy versengő város a megfelelni akaráson – hiszen az elvárások meghaladása ma sokkal érdekesebb, mint a készen kapott Európa-sémák. Mit kezdünk a magunk Kelet-Európa olvasatával, hogyan képzeljük ennek hatékony prezentálását? Hogyan szűri át a város a maga lokális tapasztalatán a tágabb európai kulturális tér vívmányait, milyen kulturális válasza van a megosztottság még létező jelenségeire, hogyan dolgozzuk le a kimaradt történelmi időszakból adódó kommunikációs nehézségeket? Mi a reakciónk Európa kissé kötelességtudó érdeklődésére. Mi a válaszunk arra, hogy a Berlini Fal leomlása után pár évvel, drasztikusan csökkent az érdeklődés a kelet-európai művészet iránt. Mit gondolunk arról, hogy bár a centrumok gyakran sablonos Kelet-Európa képe folyamatosan változik, de a nyugati struktúrában való kelet-európai művészet mérsékelt jelenléte mégis csak a Régió szerény pozícióját jelzi. Mit tehetünk itt helyben Kelet-Európa hírnevéért. Mit kívánunk tenni annak érdekében, hogy a nyugati megítélésben változó, de máig élő kelet-európai másság eszméjét kibillentsük és a kuriozitás helyett életszerűbb tartalmakat kínáljunk, árnyalva és pontosítva a nyugat egységesítő identitás koncepcióját etc. Európát az érdekelheti, hogy mi a válaszunk ezekre a kérdésekre a kulturális innováció szintjén. És még valami: a mai európai átlagnál mélyebb érdeklődés önmagunk és mások iránt – annak komplex megjelenítése, hogy mit gondolunk Miskolcon akkor, amikor azt mondjuk Európa. Az árnyalt válaszhoz hozzátartozik az a bíztatás, hogy a periféria nem feltétlenül kell, hogy provincializmust jelentsen, ennek azonban elsődleges feltétele, hogy szembe nézzünk Miskolc művészeti alulpozícionáltságával. A válasz további árnyalásához megkerülhetetlen annak belátása, hogy a periféria csak a szélekből adódó tematikai többlet megjelenítésével képes a figyelem középpontjába kerülni, vagy szerényebben fogalmazva, elmozdulni annak a kommunikációs minőségnek az irányába, ami Európára kulturális egységkén tekint, mindamellett kiáll a kultúra pluráris szerkezete mellett és kész megvalósítani a kulturális javak szabad áramlását. Innen már csak egy lépés a Művészeti Régió gondolata – ez azonban már nem található meg a miskolci pályázók ambíciói között. A konceptuális előny Még az Európa Kult. Főv. Pályázat előtt, az Erőmű egyesület megfogalmazta a kelet-európai horizontú Művészeti Régió gondolatát és ezzel – legalábbis konceptuális szinten – javaslatot tett Miskolc művészeti újrapozícionálására. Az invenció alapgondolatát támogatta a szűkebb hazai szakmai közvélemény és a helyi kulturális mikroközszféra szereplői. A közösségi indítványt mindössze a kultúrpolitika kezelte óvatos udvariassággal – a kulturális verseny viszonylatában kényelmesen, a kult. főváros pályázat összefüggésében adatszerűen – kirendezve a város geokulturális centrumából a szélekre. A kortárs művészetnek szánt vasgyári acél-gettó elszigeteltsége, jelzi a politika viszonyát ahhoz a stratégiai vállaláshoz, amit minden haladó szellemiségű város az elsők között tart számon, és amiről azt szoktuk mondani – befektetés a jelenbe. A kultúrpolitika elkötelezettsége – a tervezés szintjén – szelektívnek bizonyult és csak a kortárs rockművészet múzeumi reprezentálására szorítkozott. A Rock Legendák Csarnoka, azonban mégis csak egy Múzeum, ahol az emlékezeté a főszerep, de ahogy az idő halad akár mauzóleummá is válhat, ahol az emlékezésre emlékezhetünk – s ez akár még érdekes is lehetne, ha a megálmodott prioritás nem szorítana minden más művészeti műfajt és médiumot a háttérbe.


23

A civil javaslatként megfogalmazódott kortárs összművészeti expanziót a szó fizikai értelmében azonban mégsem a beat-nosztalgia, hanem a Science Múzeum gondolata szorította ki. Érdekes, hogy amíg máshol az – interdiszciplinaritás – a kortárs technológia és a jelenkor művészete prezentációs kihívás, addig ennek a fuzionáló/reflektáló viszonynak a megjelenítése meghaladta a városi képzeletet. Ma, miután túl vagyunk az E. kult. főváros, pályázaton – és pótlólag alkalmunk nyílik átgondolni annak tanúságait – abban vagyunk érdekeltek, hogy választ találjunk arra a kérdésre, hogy mit jelent ma Miskolc kulturális újrapozícionálása? Mit jelent a pályázat eredményeinek és eredménytelenségének hátterén, mit a városok között továbbra is folytatódó verseny kapcsán, és mit az itt élők kulturális életminőségének összefüggésében? Milyen értékeket tartalmaz az eddigi nyomvonal, és milyen kiigazítások szükségesek a kulturális gyarapodás feltételrendszerében? Meggyőződésünk, hogy a választ egy Új Kulturális Stratégia adhatja meg. A címben gondolatokat ígértem egy miskolci művészeti fesztivál előkészítéséhez – szükséges ugyanis beszélni arról, hogy a kulturális alapú városfejlesztés, prioritásváltást is jelent, aminek egyik új eleme lehet a város esedékes kortársművészeti projektje aMISKOLCEURO MISKOLCEUROP EUROPA F

E

S

Z

T

I V

Á

L


24

A grafika fővárosa – Miskolci Grafikai Biennálé Miskolc nem a grafika fővárosa. Miskolc grafikai rezervátum. Az a város, ami a legrégebbi biennáléval rendelkezik széles e hazában, de ami a kortárs sokszorosított grafika kommunikálásában mégis inkább provincia. A Biennálé kétévente visszatérő determinációs lavina, a köztes időszak többnyire eseménytelen. A hazai progresszióhoz köthető múltja nem a jelennel határos, hanem azzal a ponttal, amikor először hivatkoztak rá a mának rangot adó megelégedettséggel. A hivatkozások sorából paradigmatikus pillanat helyett először a lokális grafikai kánon masszívuma lett, majd a politika interpretálásában a városmarketing lózungjává idomult. A kulturális alapú városfejlesztés valóság alapú városmarketinget igényel. A képzőművészet megszervezése helyett képzőművészeti premiereket. A nagy nemzeti reprezentáció helyett nemzetközi kontextust. Olyan figyelmet és rangot jelentő teljesítményeket, mint amilyenekkel Krakkó, Ljubljana, Győr áll a világ elé, a nemzetközi kortárs grafika referenciális színtereiként. Miskolc kortárs képzőművészeti pozíciója rossz. A Grafikai Biennálé azonban a kitörés eszközévé válhat, ehhez viszont új szempontokat kínáló prezentáció és a kortárs európai jelennel kapcsolatot tartó üzenetek kellenek. A releváns nemzetközi gyakorlat A globális művészeti világban végbemenő változások magukban foglalják a művészet megjelenítésének mikéntjét és a művészet intézményes kereteinek revízióját. Dacára annak, hogy az egyre másra szaporodó biennálék reneszánszukat élik, a biennálé művészet iránti bizalom mára alaposan megrendült, és különösen kétségessé váltak az önmagukban álló és egyetlen technika köré szervezett mustrák. A bonyodalmakat jól érzékeltetik azok az elmozdulások, amelyeket a hagyományos biennálé-szerep körüli viták és az azokból következő stratégiai módosítások jellemeznek. A nemzetközi porondon jó ideje végbement változások, ha nem is oldották fel maradéktalanul az intézményes összegzés iránti kételyt, egy sor értékelhető eredményt hoztak. A változások mögött meghúzódó szemléletmód váltás egyik lényeges hozadéka, hogy a korábbi prezentációs gyakorlatot – jó ideje – felváltotta egy életszerűbb és nyitottabb, de egyszersmind konkrétabb rendező elv: a téma – ami átstrukturálta a prezentáció módját, felértékelte a művészeti kurátorok szerepét, ami természetszerűleg újabb kérdéseket vet fel. A Miskolci praxis A nemzetközi gyakorlat korántsem új keletű alapvetései máig szinte teljesen érintetlenül hagyták a Miskolci Grafikai Biennálét. A rendezvényt jegyző Miskolci Galéria tett ugyan néhány bizonytalan lépést a változtatás irányába, de ezek közül egyik se hozott olyan eredményt, ami az intézmény és a szemle pozíciójában előrelépéssel, a közönség művészettapasztalatában új összefüggésekkel járhatott volna. A sematikus ügymenet révén a kiállítások időről időre a reprezentatív unalom légkörét hozzák, és ezen még az sem változtat, hogy a grafika a többféle technika folytán jókora változatossággal rendelkezik. Úgy tűnik azonban, hogy sem ez, sem a művek dömpingje nem képes a szükséges figyelmet megteremteni a Biennálénak. Minderről természetesen nem a művek tehetnek, hanem a Biennálé struktúrája – a művek bemutatásának mikéntje. Végignézve az elmúlt évek Biennáléit, a miskolciról kiderül, hogy azt nem a művészet megjelenítésének kortárs szempontjai foglalkoztatják, hanem a több évtizedes misszió diktálta beidegződés. A változtatás szükségessége már a kilencvenes években megfogalmazódott, de


25

azon túl, hogy a paradigmaváltás varázsszava bekerült az ügymenetet jellemző nyelvezet repertoárjába, nem történt érdemi átalakulás. Nem kedvez tehát a Biennálénak az uralkodó intézményi szemlélet, amiből adódóan az esemény a közönség és a szakma figyelméért folytatott vetélkedésben egyre rosszabb pozícióba kényszerül. A reputációs krízist különösen a kortárs kritika távolmaradása jelzi. Az intézmény kultúr-dealerként mondhat ugyan nagyot, ez azonban nem fogja pótolni sem a produkciót éltető figyelmet, sem a távolmaradó művészeket, sem a recenziók intenzitását, aminek hiánya már önmagában is az esemény bizonyos fokú kiüresedését jelzi. A Biennálé struktúrája A kortárs művészetben tapasztalható erővonalak azt mutatják, hogy a művészeti praxis a hagyományosnak tekinthető grafikai műveletektől a technikai képek új generációja felé fordult. És bár szép számmal születnek klasszikus eljárással készült művek, és a karcok és metszetek mellet továbbra is jelen vannak az ofszet és a litográfiai eljárások, a hangsúly már jó ideje a c-printekre tevődött. Mindez nyilván nem szünteti meg az ettől eltérő grafikai eljárások létjogosultságát, de alaposan átrajzolta azt a művészeti terepet, amiből az eseménynek táplálkozni kellene. A művészeti progresszió korántsem esik egybe a technológiai innováció alkalmazásával, ez azonban fordítva is igaz, miszerint a klasszikus eljárásokból sem következik feltétlenül művészi relevancia. Az új technikai képeket érintő aránytalanságok ellenére a kérdés mégsem a grafikai műfajok hierarchizálása, és nem is a nehezen körülhatárolható minőség, hanem a művészeti világ kreátumainak minél hatékonyabb bemutatása. Ha a Biennálé tétje a sokszorosított grafika átfogó és naprakész megjelenítése, akkor az elképzelhetetlen a rendezvény szerkezetének az átalakítása nélkül. A kiállítási gyakorlat megújításának alapkérdése a következő: mennyire egyeztethető a műfajt átfogni kívánó ambíció a reális bemutatás igényével és számíthat-e a közönség egyáltalán hitelességre efféle igyekezettől? A jelenlegi ügymenet – a kortárs grafika terméketlen és nehézkes bemutatása – a változtatást sürgeti. A módosításra szólít fel a Biennálénak a hazai művészeti események sorában betöltött, gyengülő pozíciója és nemzetközi ismeretlensége, továbbá erre kell, hogy ösztönözzön az a tapasztalat miszerint a kortárs művészeti valóság a jelenlegi módszerrel nem válik megragadhatóvá – ugyanis ebben a biennálé struktúrában lehetőség sem nyílik annak megfogalmazására. A művészet aktív kommunikálása A megújulás sarokpontjává az válhatna, ha a Galéria kilépne a hagyomány kényelme mögül, és felülírná prezentációs stratégiáját. A Biennálé sikere attól függ, kész-e a menedzsment elfogadni, hogy a művészet megjelenítésében nem megkerülhető a kontextus, és ennek értelmében hajlandó-e teret engedni egy határozottan karakteres és személyes kurátori szerepvállalásnak. A kiállításnak jelentést adó kurátori elgondolás a megjelenítést hivatott strukturálni, és az ekként alakuló prezentáció az értelmezhetőség feltételeit teremti meg. Azzal, hogy a Biennálét nem fogja egybe előzetes kurátori koncepció, azzal a Galéria elhárítja azt a feladatot, ami az eseményt a kortárs művészetben zajló diskurzus szereplőjévé tenné, és a művészekkel együtt a közönség számára is kapcsolódást jelenthetne a párbeszéden alapuló kortárs művészeti valósághoz. Meghaladott dolognak hat az a gondolat, hogy a művészeti kommunikáció hatékonysága megvalósítható előzetesen tisztázott összefüggések nélkül. A kurátori alapvetést nem tudja helyettesíteni a jelenlegi ún. nyílt beadás, mert az abból következő megjelenítés a befelé beszélés és az áttekinthetetlenség metaforájává vált. Erre sem a zsűri, sem a kiállítás „rendezője” nincs érdemi befolyással, mert az ilyen keretek között alakuló viszonyok többnyire nem rendelkeznek a párbeszédhez és a mondanivaló megfogalmazásához szükséges koherenciával.


26

A Biennálé összetartó erejét nem a grafikai múltból adódó nehézkedés kell adja, hanem nemzetközi kitekintéssel bíró kurátori szerepvállalás, ami képes a jelenlegi kiállítási gyakorlat megújítására. A befogadó közönség abban érdekelt, hogy a Galéria változtasson a Biennálé szerkezetén, váljon alkalmassá merész üzenetek és esedékes állítások megfogalmazására. Képessé a nóvumra és a folyamatos rekontextualizálása. Ahhoz azonban, hogy a jövőben az esemény tárgya ne az összefüggések nélküli esetlegesség legyen, ahhoz a szakmai szemléletváltáson túl arra is szükség van, hogy a közönség jelezze: illetékes a képzőművészet színtereinek megítélésében. Civilként igény tart az értékek közötti különbségtétel kultúrájának gyakorlásához. Polgárjoga, hogy kifejezze kételyét, ha elégedetlen azzal, hogy a kiállítás széteső, és a művek párbeszéde túlzottan töredezett, ha a művészet színtere nem tükrözi a valóságot, mert a kiállítást jegyző intézmény nem vállalja a valóság megfogalmazását, a valóság megalkotását. Ha a kiállítás, kontextualizáló rendezés helyett, csupán szervezői ügymenet. Ideje belátni, hogy a hangsúly nem a mustrán, nem az összefoglaláson, nem a már-már archaikusnak ható „seregszemle” szemléleten kellene legyen, hanem a jelentésteremtést célzó művészeti kommunikáción. A művészeti világ tapasztalatai a művészet konvencionális bemutatása helyett a művészet produkciója mellett szólnak. Ami azt jelenti, hogy a képzőművészet, szerencsés esetben, a művész, az intézmény, a művészeti kurátor és a közönség dehierarchizált viszonyában keletkezik, és kurátorok/rendezők által vázolt összefüggések mentén érhető tetten. Ahhoz, hogy a Biennálé az elkövetkezendőkben képes legyen érdemi kijelentéseket tenni a kortárs grafika keretei közt, ahhoz a Miskolci Galériát a mainál jobban kellene foglalkoztassák azok a társadalmi és művészeti folyamatok, amelyek figyelembevételével megnevezhetné az összefüggéseket, és jelentést adhatna az eseménynek. A név, mint önmeghatározás Az intézmény önmeghatározása meglehetősen labilis, hiszen egyszerre többféle megnevezéssel is találkozhatunk. A Ház első variációban: Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum, tehát: Miskolc Gallery of Fine Arts – City Museum of Arts, ami nem egészen ugyan az. Aztán egy újabb verzió szerint az intézmény már Gallery of Miskolc Museum of Contemporary Art, vagyis Miskolci Galéria Kortárs Művészeti Múzeum. A programstruktúra tanúsága szerint azonban egyre kevesebb teret kap a kortárs kreáció, és túlsúlyban van a „csak” mai, de kortársnak nem tekinthető művészet, valamint a múzeumi funkció. A múzeumi kontextus persze nem zárja ki a termékeny együttállást a kortárs művészet megjelenítésével. A Galéria esetében azonban a két funkció között nincs produktív kapcsolat, amit tovább terhel, hogy a múzeumi hagyomány eszencialista szempontjai rávetülnek a kortárs kiállításokra is. A Városi Múzeum hagyományos esztétikai kategorizálása sok esetben konvencionális prezentációt eredményez, ami fennkölt, steril, egyszersmind távolságtartó, az egyéni értelmezések vállalása elől kitérő megjelenítést folytat és ez a felfogás érvényesül a Biennálé prezentálásánál is – pedig a Biennálé esetében éppen az volna kívánatos, ha lehetőséghez juthatnának a merész, tudatosan újító kurátori ötletek, és az esemény viszonyrendje következetesen a kortárs jelenbe ágyazottságot tükrözné. Ezzel az ambícióval szóhoz juthatna a Biennálé alapfunkciója, és lehetőség nyílna, hogy a közönség tapasztalatot szerezzen arról, miként képes a művészet színtere fórumként működni, és a társadalmi valóság részévé válva megteremteni a párbeszéd élményét a művészeti kommunikációban résztvevők között. Képes-e a művészet színtere társadalmi térré válni? Művészet, közönség és intézmény viszonyát a közöttük fennálló dialógus emeli a produkció szintjére, ellenkező esetben a hely az a hierarhikus elem lesz, ami a kulturális folyamatokban szükségszerűen túlértékeli magát. Ezt tapasztalhatjuk mikor a Miskolci Galéria nem vesz részt a kortárs képzőművészeti diskurzusban. Elkülönülése a jelenkor tematikai horizontja felett


27

mondott ítélet, amiből a Miskolcra jellemző jól szituált provincializmus is táplálkozik. A kiállításpolitika sematikus korlátok közé szorítja az érdeklődők művészet tapasztalatát, pedig a közönség joggal várhatna kortárs társadalomélményt a képzőművészet színterétől. A közpénzből fenntartott művészeti intézmény minél következetesebben értelmezi a közszolgálatiságot, annál szélesebb, ugyanakkor annál korszerűbb merítésre törekszik. Ezzel szemben Miskolcon a jelen kérdéseinek megjelenítése nem tartozik az intézményi elit által megjelölt követelmények közé. Évről évre kimaradnak a globális médiatér realitásait tematizáló felületek, így a művészet színtere ellenáll a társadalmi kommunikáció kívánatos sokféleségének. A pluráris prezentációs szemlétet elsajátítása nélkül nem beszélhetünk sem hiteles művészeti tájékoztatásról, sem médium-semlegességről. Ezeknek a kiállítási elveknek a hiányával magyarázható, hogy az intézmény ajánlatai évtizedesek, és nagyjából ugyanarra a rugóra járnak. Ez történik a Biennálé esetében is – az intézmény a lokális és nemzeti értékekre hivatkozik, mégsem vállal aktív szerepet a hazai kortársművészeti javak létrehozásában, de nem jut el a nemzetközi összefüggések megjelenítéséig sem, jóllehet az önmagában álló helyi és nemzeti reprezentáció ideje lejárt. A helyi érdek nem a világtól való elzártság, hanem a művészeti javak szabad áramlása – olyan projektek, melyek lehetővé teszik, hogy a miskolci közönség hozzáférhessen a kortárs képzőművészet ma születő kreátumaihoz. Ha nincs értő közeg, ha maga a képzőművészet egyetlen miskolci színtere nem beszéli a kortárs művészet nyelvét, akkor tovább erősödik az a miliő, ami reprodukálja a városi migráció képzőművészeti vonatkozásait. A Galéria feladata ebben a helyzetben nem az, hogy a saját kulturális normatíváját erőltesse, hanem hogy átfogó tájékoztatást nyújtson, és próbálja pluráris keretek között elhelyezni a maga adekvát hangsúlyait. A művészet mibenlétét kell megragadhatóvá tennie, segítséget és működő támpontokat nyújtva a közönségnek a vizuális kultúra egyre tolakodóbb keretei közt. Megjeleníteni a kortárs képzőművészeti valóságot, ugyanakkor információkat és támpontokat adni a befogadáshoz csak az az intézmény képes, amely maga is rendelkezik az alkotás – a projekt szemléletű prezentáció – tapasztalatával, és a kortárs művészet történésein nem kívül esik, hanem annak alakító része. Ez a részvétel alapozza meg relevanciáját, és teszi a társadalmi párbeszéd terepévé. Amíg Miskolcon egyetlen intézmény gyakorol felügyeletet a képzőművészet felett, addig ami ott látható nem csupán a művészet egyetlen verziója, hanem egyedülisége miatt maga a kortárs képzőművészet. Ez gyakorlatilag a megörökölt egypólusú művészeti intézményrendszer sajátja. Mivel a programstruktúrán keresztül az intézmény magát is kiállítja, ezért annak prezentációs szemlélete egyben intézmény és művészet koncepció is. A Miskolci Galéria állásfoglalása a művészet színteréről és a kortárs képzőművészet mibenlétéről. Tekintettel arra, hogy a Grafikai Biennálé jelenlegi küldetése ennek a meghaladott állásfoglalásnak a része, ezért a rendezvény versenyképessége az intézmény egészének a megújulásától függ.


28

Az egyetlen színtér – a képzőművészet intézményes kerete Miskolcon – Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum A huszadik századi diktatúráknak vége – a képzőművészet és a közönség Miskolcon is megszabadult a közvetlen ideológiai gyámságtól, de a több évtizedes kortárs művészeti embargó és a monolitikus provincia kényeleme nem kedvezett a kulturális teendők felismerésének, és hamar kiderült, hogy a társadalmi szabadság nem jelent elégséges inspirációt ahhoz, hogy a kreatív osztály a képzőművészetet érintő intézményi struktúrában is rendszert váltson. Megszűnt ugyan a politikának a művészet felett gyakorolt ellenőrzése, de az egypólusú struktúra következtében az új kompetencia-elvnek nem lettek alanyai, és a kulturális játéktér új szereplők nélkül, továbbra is a régi felállásban üzemel. Történt azonban valami: amíg ’89 előtt a művészet felügyeletén a kultúrpolitika és annak szolgálóleánya, a művészeti intézmény, ha nem is egyenlő arányban, de közösen osztoztak, addig a politikai rendszerváltozással egyidőben az ellenőrzés megbízatássá alakult, és a kultúrpolitikáról átszállt a Miskolci Galériára. Úgy tűnt, helyükre kerültek a dolgok, a politika kivonult és az intézményi elit a közszolgálatiság és a kulturális demokrácia szabályainak megfelelően végezheti a nagy művészeti elosztó rendszerek vállalásait –immár szabadon. Csakhogy a művészet intézményes kerete ezenközben alig változott, az új szempontok nem találkoztak sem a kultúrpolitika, sem a MG vezetésének ambíciójával, olyannal mindenesetre nem, ami kész lett volna mélységében szembenézni a művészetközvetítés megváltozott feltételrendszerével, és alkotótársi viszonyba kerülni a kulturális demokrácia adta lehetőségekkel. A képzőművészet kommunikálásának szerkezete továbbra is a leköszönt ideológiai kurzus motivációit tükrözi, és ami kezdetben még úgy tűnt, hogy a körülmények kényszere – amihez az intézmény csak szükségszerűségből igazodik – arról kiderült, hogy kulturális koncepció. A Miskolci Galéria ragaszkodott egyedüliségéből adódó pozíciójához, és jónak látta támogatásával fenntartani a régi struktúra erőviszonyait, sőt az önmagának kedvező fejlesztések révén tovább erősítette kulturális hegemóniáját. Az MG arra a következtetésre jutott, hogy elegendő, ha az eddigi környezetre ráhúz egy-egy „reformot”, végrehajt néhány fejlesztést, és napirenden tart pár jól kommunikálható kifejezést: olyat, mint a paradigmaváltás, a szakmaiság bizonyítékaként és annak kifejezésére, hogy az intézmény halad a korral; a lokális értékmentés formuláját a kötelező kohéziós program igazolására; a progresszív nemzeti tradíción alapuló kontinuitás-mítoszt, annak kényszeres demonstrálásaként, hogy nagy múltú hagyomány a miénk, van mire építeni a jövőt és a kulturális demokráciát. Mindössze arról a vaskos ellentmondásról nem esik szó, hogy a város képzőművészeti intézményrendszere egyike az államszocializmus ittfelejtett kulturális torlaszainak, ami nemhogy hatástalanítva, de úgy tűnik, még felismerve sincs. Ehelyett annál többet hallani az intézmény nemzetközi elismertségéről, arról, hogy az MG a vizuális kultúra központja, ahol az elmúlt harminckilenc és fél évben a magyar képzőművészeti élet jelentős alkotóinak jó része már megfordult. Eltekintve a sajátos intézményi önértékelés valóságtartalmának részletezésétől, annyi nyilvánvaló, hogy a lokális médiatér nem a teendőkről, hanem az önreprezentációról szól. Mindeközben az MG által képviselt művelődési hibrid nem nyújt előrelépést a kulturális életminőségben. Sőt, azt érzékelhetjük, hogy minél tovább tartja magát a statikus ügymenet, az MG annál kevésbé érzékeli, mi zajlik a kultúrában. Az intézménynek nem tűnik fel az, ami van és a képzőművészeti világban megjelenik, de nem tűnik fel az sem, hogy nincs jelentős elmozdulás abban, ahogy az intézmény a művészetet kommunikálja – ,hogy az MG által képviselt nyomvonal nem teszi megtapasztalhatóvá a szabadság kultúráját, hogy nem sikerül kiállítani és élménnyé konvertálni a művészeti világban meglévő sokszínűséget, nem sikerül a naprakészség, így nem sikerül párbeszédet generálni, és megakadályozni a kulturális valóságról való leszakadást. Az MG nem javít a gyakorlatias mutatók mérlegén, de nincs érdemi változás a művészet megközelítésében


29

sem – egyként hiányzik a tematikai változatosság és a megjelenítéshez szükséges prezentációs képzelőerő. Úgy tűnik, az intézményben túl mélyen rögzültek az ancien regime strukturális intenciói, ezzel magyarázható, hogy máig nem okoz különösebb kényelmetlenséget a hagyományhű ragaszkodás ahhoz a pozícióhoz, hogy az MG maradjon az egyetlen (helyi) intézmény, ami dönt afelől, mit hogyan kell prezentálni, mi számít képzőművészetnek, és mi nem. Ismét a művészet intézményes felügyeletnél tartunk tehát, csak azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ma a kulturális hatalomgyakorlás demokratikus alakot öltött. Itt van tehát a helyi kultúrát újonnan terhelő szimulakrum, ami a médiakapitalizmus keretei közt éppen olyan életképes – ha nem is versenyképes – ahogy korábban az államszocializmusban. Ezt a statikus képletet támogatja a hatalom kinevezési gyakorlata, amit továbbra is a klientúra-azonosság és az ideológiai szolidaritás mozgat, és csak fogalmi szinten van tere a város versenyképességét figyelemben tartó szempontoknak. Miskolc kulturális stratégiája azonban hiába hangsúlyozza a helyi kultúra újrapozícionálását és menedzselését, ha a szakmai szempontokat rendre felülírják a pártpreferenciák, ami nyilván nemcsak mai és nemcsak Miskolci jelenség, de amivel a mindenkori politika itt menedzseli leghatékonyabban a középszerűséget – itt a leginkább tolakodó az intézményi megelégedettség – a lokális kommersz iránti tisztelet, másként fogalmazva a jól szituált provincializmus. A rendszerváltás után hamar kiderült, hogy a társadalmi szabadság nem jár automatikusan együtt a pluráris prezentációs szemlélet elsajátításával. A kulturális demokrácia csak ott képes játékba hozni az intézményrendszert birtoklók és a helyi társadalom alkotókedvét, ahol ennek legalább szemernyi előzménye van. Úgy tűnik a miskolci tradíció erejéből máig egyetlen monolitikus intézményrendszerre tellett, amelyben a képzőművészet kommunikálása merev szabályok szerint egyetlen kézben összpontosul, ez az oka, hogy a MG egyike a helyi kulturális játéktér kritikus zónáinak. A művészeti intézmények közül a Miskolci Galéria azonban nemcsak emiatt érdemel figyelmet. Legalább ilyen fontos momentum, hogy az intézmény által képviselt tekintély évtizedek óta kihat a város kulturális életére, és befolyása jóval túlmutat a képzőművészeten. A Miskolci Galériát megszemélyesítő intézményi elit az az autoritás, amitől a helyi művelődéspolitika (fő)tanácsai erednek – ahhoz hasonló igénnyel, ahogy a kulturális hatalomgyakorlás egykori alakzatai szereztek érvényt kultúra koncepciójuknak. Ez a pozíció, és az általa képviselt teljesítmény elsősorban nem azért igényel visszajelzést, mert a város kulturális stratégiája arról biztosít, hogy a közönség a visszajelzés tekintetében kompetens, hanem mert meglehetősen abszurd az a kulturális szituáltság, hogy Miskolcon a képzőművészet egyetlen színtere a képzőművészet egyetlen olvasatának egyetlen letéteményese. Ebben a halmozottan ellentmondásos körülményben található a jelen kulturális konfliktusa, miután a kulturális demokrácia pluráris normája szembenáll azzal az intézményes gondolkozásmóddal, ami az egypólusú művészeti struktúrát kisebb változtatásokkal viszi tovább, és több mint egy évtizede azt képviseli, hogy ezek megfelelő keretet adnak a kulturális szabadságnak, és ennyi elég a sokszínűséghez. Az MG státusa szimbolikus: hordozza az egykori centralizált kultúrpolitika intézményesülését – ami egyetlen jól ellenőrizhető színtérre redukálta a művészetet, és helyi szinten egyetlen intézmény fennhatósága alá rendelte a közönséget is, de jelenti a hatalmi gondolkodásmód folytonosságát is, ami mind strukturális, mind tartalmi tekintetben megállt a kultúraközvetítés monolitikus sémájánál, és továbbra is mellőzi a kitágult európai kulturális tér lehetőségeit. De mindez leginkább azért szimbolikus, mert a strukturális folytonossággal a város nevét viselő intézmény – végső soron – az államszocializmus egy ittfelejtett darabját állítja ki ma, 2007-ben. A tizenöt éve álló kiállítás egy kollektív mű, amit a kultúrpolitika, az intézményi elit és a büró közösen jegyeznek – jelentése tükrözi, hogy milyen viszonyban vannak az alkotók a 90-es évektől megváltozott kortárs társadalmi valósággal. Ez a társadalmi valóság ma azzal szembesít, hogy elérkezett az a pillanat, amikor a szabadság kultúrája nem késleltethető tovább – az apróbb kiigazítások ideje lejárt, hozzá kell nyúlni a nagy közszolgálati rendszerekhez, és ez alól a


30

kulturális szektor sem kivétel – sem általánosságban, sem helyi szinten. Egy nyitott társadalomban a kortárs művészet jelen van a mindennapokban, ennek azonban Miskolcon strukturális, fenntarthatósági és humán feltételei lennének. Tudott dolog, hogy ezek a komponensek a művészetközvetítés szerkezetének rendszerváltó feltételei – aminek átgondolásával Miskolcon ma még adósok vagyunk. Az MG tartozik a kortársművészeti javak biztosításával, a közönség tartozik azzal, hogy kifejtse elvárásait és nyílt kételyét a demokratikus képzelőerő töredezettségéről, ami, akárhogy szépítjük, komoly intellektuális és esztétikai deficit – rávetül a városi miliőre – és elegendő ok a kritikára, hiszen a gyakorlati akadályok megszüntetésének tétje, hogy Miskolc mihamarabb hozzáférhessen a kortárs képzőművészethez. Az intézmény Miskolc művészeti tekintetben nagyvárosi provinciának számít, aminek számos oka közül az egyik, hogy a Miskolci Galéria maga sem beszéli a kortárs képzőművészet nyelvét. Ellenben magabiztosan megjelenít egy pedáns és sok tekintetben tetszetős dialektust, ami a működés szempontjából fegyelmezett, esztétikai ítéleteiben következetes, a mennyiség vonatkozásában hihetetlen, a minőség tekintetében kiszámítható – azonban épp ezek miatt meglehetősen unalmas. A Galéria arculata a megszokás eredménye, a művészet kommunikálása nem az intézményi kreáción, hanem a kínosan precíz ügymeneten alapszik. A működés stabil de végtelenül rigorózus, a kulturális képzelőerő helyett a tájékozatlanság és az érdektelenség kultúrája szervezi. Nincs szó intézményi aktivitásról – a Galériából kiinduló kortárs projektekről – csak előre legyártott éves programterv van. Az MG-t nem releváns képzőművészeti premierek, hanem az évtizedes ajánlások mechanikus reprezentálása tartja egybe. Az intézmény nem ismeri a képzőművészet hatékony kommunikálásának feltételrendszerét, és nélkülözi azokat a kereteket és stratégiai vállalásokat, amelyek egy művészeti színtér esetében az elmélyült szakmai gondolkodásmód jelei. Négy olyan dolgot érdemes megemlíteni, amelyek megfelelően szimptomatikus tartalmakkal rendelkeznek ahhoz, hogy segíthessenek megérteni az MG teljesítményét. Ha limitáltan is, de szólni kell a terek funkciójáról, a programstruktúráról, a kurátorok szerepéről, és végül a múzeumi funkcióból adódó intézményesült emlékezetpolitikáról. A terek funkciója Egy vidéki intézmény kiállítóterei sokféle módon viszonyulhatnak a kortárs művészet idejéhez, követhetik azt úgy, hogy több évre előre be van osztva a teljes kapacitás – lefedve az összes négyzetméter – de a produkciók rövidebb időközökre is tervezhetők, esetleg réseket hagyva egyegy kiállítás között, ahová menetközben kerülnek új projektek; és némileg kombinálhatók is ezek a metódusok. Az mindenképpen szerencsés, ha az intézmény rendelkezik olyan felülettel, amit az éves kiállításfolyamtól függetlenül használhat – és használ is. Mondjuk így: ez a project room, az intézmény projekt galériája. Az MG nem rendelkezik ilyennel. Az intézmény nem tartja lényegesnek, hogy fenntartson egy kötetlenül használható zónát, ami a monolitikus intézményen belül amolyan fluid felületként – mint egy szabadon hagyott sáv – jelentős mozgásteret biztosíthatna az aktuális művek, a gyors változásokat követő reakciók számára. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy MG-nek nincs kapcsolata a közvetlen jelennel. Ha történik valami a világban – és mint tapasztaljuk, többnyire történik – az nem jelenhet meg gyors közvetlenséggel. A miskolci közönség nem találkozhat a képzőművészek által éppen fontosnak tartott témákkal, de nem számíthat friss intézményi reflexiókra sem. A befogadói igényhez nem társul kurátori ambíció, és a publikum arra kényszerül, hogy a közvetlen jelent a kultúra más szinterein keresse. Az intézménynek nincs naprakész véleménye sem a globális médiatér történéseiről, sem arról a lokális világról, amiben élünk. Nem jutnak szóhoz a társadalomtudatos tematikák, így az MG-ben nincs helye annak az intézmény koncepciónak sem, ami a művészet


31

színterét a társadalmi párbeszéd terepeként határozza meg. Az MG nem aktív részese a kortárs képzőművészeti diskurzusnak; nem vállal tevékeny szerepet a szcéna alakításában; nem kötődnek a nevéhez meghatározó képzőművészeti premierek – olyanok különösen nem, ahol az intézmény művészeti kurátorai arra vállalkoznak, hogy új összefüggésbe helyezik a kortárs képzőművészet történéseit. De mit ér az a művészeti intézmény, ami kivonja magát a társadalmi valóság tapasztalata alól, és nem vállalja annak a kornak a reflektív közösségét, (megjelenítését) amiben élünk. Nem vállalja, hogy hozzászóljon a történéshez, hogy részese legyen a jelentésteremtésnek, hogy kivegye a részét a kulturális élettér formálásában – hogy párbeszédet teremtsen a művészet segítségével. És ha már a közhelyes kérdéseknél tartunk, mi az oka annak, hogy az MG nem törekszik tematizálni a kortárs világ eseményeit, nem célja, hogy a művészeti kommunikáció eszközeivel megjelenítse világunk értelmezéseit, ellentmondásainak, konfliktusainak és utópiáinak sokféleségét, és vállalja a saját vélemény megfogalmazását – az alkotás kockázatát. A felelethez legrövidebben a programstruktúrán keresztül jutunk, hiszen a kiállítás-politika egyben tudáspolitika és művészetkoncepció is. De nemcsak azt tükrözi, hogy a képzőművészet egyetlen miskolci színtere mit akar tudatni a közönséggel, hanem azt is, hogy önmaga miről vesz tudomást abból a világról, amiben így vagy úgy de részt vesz – amivel egybeveti magát, és amivel egybevetjük. A programstruktúra Ami a Miskolci Galériában bemutatásra kerül, azzal az intézmény magát is kiállítja, – kiállítja a művészet társadalmi funkciójáról való gyakorlati állásfoglalást, és létrehozza azt a gondolati teret, ami a továbbiakban a művészet közvetlen környezete – de vajon releváns-e az így kialakított kontextus? A helyi művészeti intézmények közül aligha van olyan, ahol ennyit foglalkoznak öntükrözéssel: ahol az intézmény kohéziós programjában ilyen hangsúlyt kap a nagy nemzeti reprezentáció és a helyi értékmentés, ahol a lokális jelentőségű felületek bősz missziója ekkora szerepet játszik, de ahol az identitás-koncepció ennyire patrióta sémákban élne – pusztán a hagyománytisztelet felől olvasva a teendőket – nélkülözve a kortárs képzőművészet hazai és európai összefüggéseit. Csakhogy a jelenhez hasonlóan a hagyomány progresszív alakzata is reflexió nélkül marad, és a tradíció nem mint inspiratív mozzanat funkcionál, hanem mint hivatkozás – valami, amitől rangot remél a jelen és a hely. Az MG stratégiájában – akárcsak a városéban – a hangsúly a lokális gondolkodáson van*. Az intézmény által rettegett globális médiatér nyilvánvaló sémái ellenében a kiállításfolyam mégsem a mi világunk saját hangján szól – a lokális horizontból adódó interpretációs nyelvezet nem változatosságot eredményez – hanem a vidékies művészeti nagyüzem monotóniáját. Amiről ez az ügymenet szól, az a MG-t meghatározó egyéni értékítélet dominanciája – az egyszemélyes ízlés – a territoriális művészet közvetítés dogmája, ami végső soron a kulturális redukció intézményesülését eredményezi. Ahogy idejét múlt az önmagában álló nagy nemzeti önreprezentáció, hasonlóan meghaladott a koncepciót nélkülöző, a hazai és nemzetközi összefüggéseket mellőző helyi vagy helyben kiállított művészet. Ha a gyakran emlegetett „helyi értékmentés” módja, és általában a művészet kommunikálása nélkülözi a szükséges gondolati kontextust – annak mind koncepcionális, mind kontinentális aspektusait, akkor adódik a kérdés – milyen összefüggésben érték az érték, vagy, másként fogalmazva, mitől is kívánja megmenteni a helyben megjelenített művészetet az intézmény minőségpolitikája? Megmenti attól, hogy a művészet aktív gondolati terekben kommunikálhasson és hasonlóan termékeny kommunikációs mezőt képezzen? Ez nem értékmentés, vagy más szóval, nem a művészeti javak szabad áramoltatása, hanem a művészeti tér leszűkítése, ami nemcsak a művészet, hanem a társadalmi és egyéni kommunikáció irányainak is határt szab – és ez a határ a szabott mérték szerint jelenleg kisemmizi mind a párbeszéd forrásait, a témát, mind a közönséget, az esedékes diskurzus potenciális szereplőit. *Lásd: Miskolc Város Kulturális Stratégiáját.


32

Az akadály ezúttal már nemcsak a struktúra, hanem annak szakmai megfelelője, ami jellemzően épp a művészeti világ sokszínűségét nem tekinti párbeszédképesnek. A helyzet úgy áll, hogy az MG számára a művészet nem jelent elégséges inspirációt ahhoz, hogy önmagát a művészeti intézményt is szerzőnek tekintse – ne csak a képzőművészt – és ennek megfelelően alakítsa a művészet bemutatásának gyakorlatát. Az apátia eredménye, hogy nincs intézményi aktivitás, nincs projektszemlélet, nem működik a művészeti prezentációnak az a módja, akol a művészeti kurátor (rendező) koncepcióján keresztül rajzolódik ki a kiállítás kontextusa – és így válik értelmezhetővé a művészeti kommunikáció. Miközben a haladó interpretációs szemlélet a nyugat európai intézményrendszerben jó ideje természetes – és a hazai szcénában is ismert gyakorlat – addig a Miskolci Galériánál még hátra van az a paradigmaváltás, ami átalakíthatja a művészeti prezentáció gyakorlatát, és a mainál jóval kezdeményezőbb kurátori magatartás felé nyitja a struktúrát – a művészet kommunikálását. Azonban nemcsak a kulturális párbeszéd feltételeként értelmezhető sokszínű prezentációs metódus elodázása érezteti hatását. A kommunikációs lemaradás szorosan összetartozik a nemzetközi diskurzus kerülésével is – amin nincs mit csodálkozni, hiszen a hazai kortárs kreáció megjelenítése sem megoldott. A kedvező társadalmi folyamatok hatására az európai művészeti tér is kinyílt, és ez a többi keleteurópai művészeti intézménnyel együtt az MG számára is új helyzetet eredményezett, de amíg jónéhány hazai és kelet-európai színtér igyekezett kihasználni a kulturális demokrácia felhajtóerejét, addig az MG nem lépett túl az egykori ideológiai-blokk kötelező kapcsolatrendszerén és nem tartotta esedékesnek, hogy nyugati irányba is kiterjessze a művészeti kooperációt. Mint sok más esetben is, az MG nem a táguló művészeti tér lehetőségeihez igazította ambícióit, hanem megelégedett a régi nyomvonalak kényelmével. Amíg a hazai szcénában haladónak számító, nem túl nagy számú intézmény, azt tekinti kihívásnak, hogy csatlakozzon az európai művészeti inspirációk szabad áramlásához – addig az MG a maga pozícióját nem a nemzetközi értékrendben fogalmazza meg, jóllehet a lokálisra kalibrált viszonyítási pontok meghaladása nem holmi integrációs penzum, hanem a szabadság kultúrájának európai kiterjedése. Ha az intézmény kommunikációjából hiányzik a kontextusteremtés mozzanata, akkor hiányzik a művészet értelmezhetőségének feltétele is – márpedig összefüggések nélkül nincs jelentősége a képzőművészetben „sajátos helyi ízről” beszélni – abban a formában különösen nem, ahogy azt a lokálpatrióta kultúraterjesztők nem kis pátosszal teszik. (A művészet nem az a fajta turisztikai termék, aminek a sikeréhez elegendő a Miskolcikum-marketing. A Béka nem igényel semmilyen kontextust, mert ahhoz, hogy a termék meggyőzően kommunikáljon elég a lokális berekkencs lokális brekegése – a helyi íznek ez a lényege – a művészeti kommunikáció hatékonyságának azonban más feltételrendszere van.) Ha a lokális hangsúlyt nem igazolja koncepciós elv, amely köré a kiállítások épülnek, akkor a dialektus nem megragadható. Ahhoz hogy értelmezhető legyen az intézmény lokális ambíciója, nem elegendő a nagy számú helyi vonatkozású és mechanikusan visszatérő tárlat, a máshol már lefutott és az MG-ben utánjátszott second hand kiállítások sora, ehelyett arra lenne szükség, hogy az intézmény megfogalmazza állításait, viszonyulását, szerepét és olyan eredeti tematikájú projektekkel álljon elő, amelyeket a helyi közönség és a hazai szcéna a nemzetközi értékrend felől olvasva is művészeti premierként értékelhet. A lokális elkötelezettségnek nincsenek ugyan merev szabályai, annyi azonban megkockáztatható, hogy a művészeti kommunikáció akkor eredményes, ha ahhoz a helyi közönség is képes kapcsolódni, és a projektek kontextusai adott esetben a helyi társadalmi valósághoz is csatolhatók, ugyanakkor egy általánosabb nemzetközi kortárs beágyazottság mentén is képesek játékba hozni azokat a társadalmi és egyéni tartalmakat – mind alkotói mind befogadói oldalról –amelyek értelmezhetővé és indokolttá teszik az intézmény lokális horizontját. Van-e ilyen értelemben kapcsolata az intézménynek azzal a hellyel, ahol működik? Van-e kapcsolata a lokális valósággal? Kész-e közvetíteni a szűkebb kulturális tér felvetéseit, és


33

hajlandó e figyelembe venni és megtapasztalható közelségbe hozni a tágabb művészeti világ témáit? Az MG lokális és patrióta elkötelezettsége tagadhatatlan, az ügymenet lelkes és kötelességtudó, a vállalás mögött többnyire azonban jellegtelen kiállítások vannak – olyanok, amelyekkel az MG deklarálja „az értékteremtés, értékközvetítés és értékőrzés hármasát” – a kommunikáció eredményessége és az üzenet újszerűsége azonban képzeletbeli. A kiállítások nem hozzánk szólnak – nincs megszólító erejük, mert nincs üzenet, nincs elrendezés csak a művek rutinos egymás mellé rakása; a kiállítások nem tesznek fel kérdéseket és nem kíváncsiak vélekedésünkre, nem fogalmaznak meg állításokat, nem járnak körül releváns témákat, nem generálnak párbeszédet – mert a művészeti prezentáció kurátori produktivitás helyett tervteljesítésére épül. Hiányzik a rendezőelv, de leginkább az a szemlétet, ami a művészetet kommunikációnak tekinti, és a kiállításról úgy gondolkodik, mint ami a kommunikáció empirikus aspektusa. Az MG-t ebből a szempontból nem érdekli a kortárs művészet, csak bizonyos területei a művészetnek, és csak bizonyos módja a megjelenítésnek – azonban az intézményes ízlés láttatása nem hoz új művészet tapasztalatot – célja nem az új kurátori ötletek produkciója – az új összefüggések felmutatásánál fontosabb a stílusdogmák reprezentálása. Nem tudunk meg mást, mint amit már korábban is tudtunk, legfeljebb azt vagyunk kénytelenek konstatálni, hogy nyitottá tenni csak az a produkciós szemlélet képes, amelyik kérdésekkel rendelkezik. Az intézménynek azonban kész válaszai vannak. A Miskolci Galéria egy különálló, zárt világ, ami sokmindenben különbözik az általa elutasított és értetlenül nézett globális médiatértől, a vezényeltség szempontjából mégis hasonlít – csak amit a globális művészeti világban többnyire a piac mozgat, azt itt az egyéni preferenciák szigora igyekszik állandósítani. Íme a kánon, az egyszemélyes intézményi elit ízlése – mondhatnánk – ha ez az esztétikai horizont nem volna ezzel együtt túl bátortalan és az uralkodó ügymenet aggasztóan egypólusú ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy érdek nélküli. Ugyan az MG nem enged rálátást arra, ami ma a képzőművészetben történik, ennek ellenére a reprezentáció időnként felszínre hoz egy-egy jobb pillanatot, ezek azonban méginkább felerősítik a kiállításpolitika hiányosságait. Az izgalmas alkalmak önmagukban állnak, de aki követi a Galéria működését annak az ilyen produkció váratlan többletjelentést kap, ami abból adódódik, hogy a megjelenített művészet valahogy kilóg a máskor következetes intézménykoncepcióból. A vezetés által kialakított légkör – a hely szelleme –meghatározó erőnek bizonyul, lévén maga a közeg hozza játékba a művek jelentésrétegeit. A kiállítás ilyenkor arra is rávilágít, hogy a produkciónak van-e környezete, vagy csak pillanatnyisága, és az is kiderül, hogy milyen az intézmény viszonya a művek tartalmához, az egyes alkotói stratégiához, a használt művészeti médiumhoz. Miközben kontraszt keletkezik mű és intézmény összefüggésében, a közönség dolga megnehezül, a szokatlanságért cserébe viszont a termékeny ellentmondás válik az olvasatok egyik szervező erejévé. Itt van ez az egy-két ritka projekt, ami valahogy átcsúszott a jólszituált autokrata praxis értékítéletén, és egy pillanatra elbizonytalanodunk – nem is nagyon értjük hogyan történt ez. Kihagyott a vitathatatlan rutin? Szóhoz jutott valaki, vagy valami más? Vagy épp az a rutin, hogy az ügymenet időnként engedményt tesz olyan műfajoknak és alkotói stratégiáknak, amik a Galéria közegében szokatlanok? Netán utat enged egy-egy ignorált művészeti médiumnak – aminek megjelenítése máshol már mindennapos? Kezdeti lépés ez afelé, hogy az MG felülírja technofóbiáját, és nekilátott, hogy elsajátítsa a médiumsemleges prezentációt? Hogy a kortárs művészet új médiumai mellett új produkciós stratégiák válnak jellemzővé? Várjuk a következő lépést, csakhogy a folytatás elmarad, az errefelé szokatlan művészet nem válik referenciaponttá, ahonnan kiindulhat a kiállításpolitika újragondolása, de ahhoz sem jelent inspirációt, hogy a szegényes tematikai repertoár átrendeződjön. A rutin rutin marad, és ismét kiderül, hogy az MG tematikai horizontja változatlanul távlat nélküli – nem abból merít, ami a művészeti világban történik, hanem abból a vékony sávból, amit a szcénából átlát, és amihez a megszokás köti. Ez a közeg meglehetősen szűkös és behatárolt. Az MG


34

számára otthonos, de kevés esztétikai mozgásteret kínál annak a befogadói körnek, amelyik nagyobb merítés alapján igyekszik gyakorolni az értékek közötti különbségtétel kultúráját. A művészeti kurátor szerep Ugyan a programstruktúra kapcsán történt némi utalás az MG kiállítás-rendezéseinek metódusára, célszerű külön is beszélni a prezentáció kulcsfigurájáról, a művészeti kurátorról/ rendezőről. A kurátor kifejezés jelentése – ami a gondoz, megőriz és fenntart szavakkal adható vissza – nagyjából kijelöli azt az általános tevékenység kört, amit egy intézmény munkatársa végez, de nem ad támpontot ahhoz, hogy miként differenciálódik a kurátor szerepe attól függően, hogy milyen annak az intézménynek a viszonya a művészethez, amiben tevékenykedik. Gondozni egy gyűjteményt, fenntartani egy intézmény művészetről kialakított gondolkodásmódját, megőrizni az ebből következő kommunikációs stratégiát (kiállításokat rendezni) mind-mind arról szól, hogy a kurátor mit ért a művészet (változó) fogalma alatt. A művészet változó jelentése és egyáltalán a kortárs képzőművészet funkciója körüli bonyodalmak egy összetett kölcsönhatás eredményei, amiben a kurátor komoly szerepet játszik, hiszen a kiállítások megrendezésével a kurátor gondoskodik az új összefüggések megjelenítéséről, és ez folyamatosan alakítja saját szerepét és a művészeti intézmény pozícióját. Nem túlzás azt mondani tehát, hogy a kurátori szerep kiszélesedésének intézményesülése az egyik meghatározó katalizáló tényezője a művészeti világban zajló diskurzusnak. Hogy ez az aktív szerepvállalás az MG esetében nem tükröződik, azt látjuk, a kérdés csak az, miért passzívak, tájékozatlanok és koncepciótlanok az MG kurátorai? Vagy, másként fogalmazva, mivel magyarázható, hogy a kurátori szerep adminisztratív funkciói – amelyek nem lebecsülendők – nem egészülnek ki azokkal a kezdeményező, produktív tulajdonságokkal, amelyek garantálnák, hogy az intézmény, alkotó társi viszonyba kerüljön a kortárs képzőművészettel. Az MG prezentációs stratégiájának elmaradottsága alapvetően történeti eredetű, de nem csak az, hiszen a művészet kommunikálása mögött mindig ott áll az intézmény vezető kurátorának személyes kultúrakoncepciója, így a prezentáció minősége és hatékonysága a szerint alakul, hogy az intézményesült ízlést mennyire érdekli a művészet mibenléte és mennyire képes azt bemutatni és alakítani. A sztereotip kategorizálásoktól eltávolodó prezentációs gyakorlat a pluráris nyugat-európai intézményrendszerben már a 80-as évektől mindennapos, de ha figyelembe vesszük a 60-as évek előképeit, akkor az MG hátránya nem 25 év, hanem annál riasztóan nagyobb léptékű. Mivel magyarázható ez? Az egyik ok a köztudott kultúrtörténeti körülmény, amit leegyszerűsítve a demokráciák és diktatúrák egymástól eltérő tudáspolitikájaként ismerünk. A különbség lényege, hogy a nyugat-európai művészeti struktúra szereplői együtt fejlődhettek a művészeti világ folyamatos változásaival, és a szabadság légkörében a közönség és a szakmai közvélemény a művészet társadalmi funkcióit nyitottan kezelhette, és ez a pluráris szemlélet érvényesült az egymástól eltérő alkotói stratégiák megítélésében, az intézmények és a piac döntéseiben, a szakmai diskurzusoknál, és a prezentáció átalakulásában. Ezzel szemben a kelet-európai intézményrendszer a művészeti világ változásától elzárva, az ismert ideológiai nehézkedés alatt „fejlődött”. Ez tehát a kommunikációs lemaradás egyik oka. A másik ok a helyi kulturális tér emlékezete, ami őrzi az intézmény történetét – az alapítás körülményeit – de mindenekelőtt azokat a kezdeti grafikai sikereket, amelyek meghatározták az MG küldetését, és referenciaként megjelennek az intézmény mai statement-jében is. Ezek a részletek akár inspirálhatnák is az MG-t, de semmi esetre sem kellene, hogy negatívumként hassanak – az, hogy mégis inkább így működnek, azzal magyarázható, hogy nem sikerült jelentésüket megérteni, valamilyen formában megjeleníteni és felülmúlni. Itt van tehát az MG egykori (feldolgozatlan) önképe, amihez a mai önmeghatározásnak közvetlenül semmi köze, csupán annyi, hogy nem tematizálódott – ez azonban éppen elég, hiszen egy művészeti intézmény, mint a művészet környezete, maga is összefüggés. Azt is kiállítja, amit nem állít ki és azt is megjeleníti, amit nem halad meg –innentől


35

kezdve minden dolog prezentációs kérdés – az is, hogy mit jelentett megalapítani egy intézményt Miskolcon a Műcsarnok mintájára 67-ben, és az is, hogy mit jelent ma a ruhatárból kiszűrődő Sláger Rádió, és mit a teremőr hölgy ebédjének az illata, ami egy bizonyos ponton összekeveredik a műalkotásból párolgó levendula illóolajjal. Ez mind kontextus és mind prezentáció. De prezentáció az intézmény geneológiája is, mert egy intézmény, akár akarja, akár nem, folyamatosan kiállítja saját múltjához, saját keletkezéséhez fűződő viszonyát – vagy úgy, hogy szemmel látható módon felülmúlja, vagy úgy, hogy alig látható módon követi, etc. Illékony ez is, mert idő-viszony, illékony, mint az illat a képben, ami egyszer csak nincs, mert a műbe szerkesztett elektronikus ventilátort nem tölti után levendula olajjal senki – a Sláger Rádió viszont stabilan ontja. Az MG-nek nincs közvetlen, politikai értelemben vett ideológiai kötődése a múlthoz. A múlt, az MG önnön múltja esztétikai jelentést hordoz, és a tradíció váltófogalma – a múlthoz való kötődésnek csak azért van apróbb eszmei kicsengése, mert a művészet kommunikálásának jelenlegi állapota nem korszerű, nem mai. A múlt ideológiai aspektusát a prezentáció anakronizmusa idézi be és nem a vádbeszéd. A kommunikációs lemaradás közvetett okán kap jentőséget az a körülmény, hogy az MG egykor az államszocializmus kultúrpolitikai programjának a terméke volt, (volt!) amely ideológia – minden lényeges előzmény nélkül – az indusztriális miliőbe telepítette a szocialista kortárs művészetet, ezzel igyekezve szemléltetni a rendszer kultúrateremtő képességét. Ebből ma már szerencsére szinte semmi nincs, csupán a jelen demonstrációs hagyománya – az intézményé épp úgy, mint a városé – s ez, elenyészőnek tűnhet, de mert létező örökség (működő tradíció) mégis sok. Látszólag nincs ártatlanabb dolog, mint mikor a rendszer felmutatja kultúra teremtő képességét, az ekként interpretált kultúrakoncepció mégsem hiteles, – sem nem vonzó, sem nem tartalmas, lásd: a kultúra várost épít , és azt, ami valójában mögötte van. Tény, Miskolc 40 évvel ezelőtt szintén kultúrát épített, és 67-ben művészeti intézményt alapított…+ a korabeli hatalomnál meghallgatásra talált a „helyi erők” ambíciója, aminek eredményeként létrejött a Grafikai Biennálé. Szerencsés egybeesés, hogy az akkori korszakban épp a grafikai médium hordozta a művészet haladónak számító tartalmait, aminek hatására az intézmény és a város egy időre a képzőművészeti progresszió megtűrt szegmense lett, ami azzal a máig ható illúzióval jár, hogy a perifériából centrum keletkezett – hasonlóan, mint a szocialista nagyipar esetében. Jóllehet a központi szerep nem adminisztratív tényezőkön múlik – nem feltétele sem a Biennálé dátumszerű elsősége, sem az évek hosszú sora – ennek ellenére tartja magát a grafikai mítosz, párhuzamosan a lokális misszió kellékeivel. Ezek a tényezők magyarázzák, hogy az MG önazonossága túlnyomórészt a grafikai múltra épül – ha nincs grafika, akkor nincs arculat. Mindezzel nem lenne gond, csakhogy a preferált médium az intézmény szemléletében kitermelte a grafikai kánont, és rögzítette az ahhoz tartozó prezentációs felfogást, ami felett eljárt az idő. A meghaladott kiállításpolitikai szabályok azonban nemcsak a grafika megjelenítésénél érvényesülnek, hanem rávetülnek, és esztétikai normaként meghatározzák a mai ügymenet egészét, és értelemszerűen megszabják a kurátorok mozgásterét is. A kurátorok ambíciótalansága szorosan összefügg az MG szervezeti felépítésével, aminek kritikus pontja az intézményt meghatározó kompetencia-politika. Ennek lényege, hogy a vezetés ellenáll a kurátori funkciók kiszélesítésének, aminek hatására az állomány erősen leszabályozott keretek között tevékenykedik. Ez nem kedvez a kurátorok produkciós ötleteinek –sem az irányultságnak sem a hogyannak – és blokkolja a kurátori kvalitás távlatait, ami egy szabadabb légkörben talán képes lenne megújítani az MG szemléletét, változtatni a hierarchizáltságon, és a belső kommunikáció kritikai eszközeivel a működést a kulturális team-ek szabályaihoz igazítani. Mindez azért elkerülhetetlen, mert – amint azt a nemzetközi példák mutatják – az intézménykritika, akár a művészektől érkezik, akár a kurátori körben fogalmazódik meg, az az innovatív elem, ami képes előmozdítani az intézmény önreflexióját és a diskurzus irányába fejleszteni a struktúrát – ahol tere van a prezentáció megújítását célzó gondolatoknak, ami az MG esetében egyet jelenthetne azzal, hogy szabad utat kapnak a kurátorok egyéni szignatúrával rendelkező projektjei. A lényeg, hogy gyakorlati választ


36

kapjunk arra, hogy mi az értelme ma a művészeti intézménynek. Tehát a kurátorok szabadságának a tétje, hogy kiderüljön a művészet mibenléte, és valósággá váljon az MG kommunikációs horizontjának változatossága. Röviden: a pluráris prezentációs stratégiák háttérbe szorítása, a szabadság hiányával magyarázhatók. Az intézmény mindössze a nemzeti progressziót és a grafikai hagyományt tekinti alapnak és a lokális gondolkodást hangsúlyozva képzeli az „értékteremtés, értékközvetítés és értékőrzés hármasának megvalósítását”. A tradíció, és a vele kapcsolatban hangsúlyozott kontinuitás a gyakorlatban viszont nem jelent produktív kapcsolatot a hagyománnyal – az MG ahhoz nem elég bátor, hogy a tradíciót elfogulatlanul értékelje, és rekontextualizálja, ahhoz viszont megfelelően konzervatív, hogy leszűkítse érdeklődési körét, és a redukált kérdésfelvetés irányt szabjon a kurátori állomány számára is – nyílván az MG vezetésének intencióját követve, aki hivatalból szintén kurátor. Miközben ez az igyekezet elsősorban a lokális tradícióra és a helyi jelentőségű kiállításokra szorítkozik, aközben a kurátori szerep nem az előtérbe állított hagyományokat tematizálja, sokkal inkább a hagyomány megfellebbezhetetlenségét igazolja – és ez a fennkölt értelmezés válik az MG prezentációs szabványává. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ahol a képzőművészet – ebben az intézményes formában – mindössze pár évtizede része a helyi kultúrának, ott az intézmény önazonossága egészen máshogy viszonyul saját intézményi múltjához – létéhez, egykori eredményeihez – mint az a közeg, ahol a képzőművészet hosszabb ideje van jelen, és a tettekhez nem szükséges a tradícióba kapaszkodás és az intézmény esztétikai hiteléhez is bőven elegendőek a jelen teljesítményei. Ez is a hagyomány mai vetülete. Amíg az intézmény kurátorai nem tudnak változtatni a tradícióhoz fűződő viszonyon, a jelenlegi kontinuitás-koncepción, az akadozó médiumsemlegességen, az intézmény technofóbiáján, vagy másként fogalmazva a hagyományos műfajok elsőbbségén, addig marad a kiállításrendezés sztereotípiáinak folytonossága, ugyanakkor nem jut szóhoz annak a művészetnek, és ezzel együtt azoknak az alkotói stratégiáknak a köre, amelyek lendületet adhatnának a kurátori prezentációnak, és új szempontokat hozhatnának a művészeti kommunikáció hatékonysága érdekében. Az esedékes nyitás egyik példájaként említhető a fiatal technofil generáció – akár az intermédia zónáiból, akár más területekről – akik azokhoz a művészekhez tartoznak, akiknél alapvető szempont, hogy tevékenységüket kontextualizálják, és hasonlóan fontos számukra, hogy nyitottak legyenek azon alkotói magatartások és prezentációs stratégiák iránt, amelyeket a kurátorral való termékeny együttműködés során közösen alakíthatnak. Az MG a kortársművészet ilyen irányú inspirációira jelenleg fenntartással tekint, ez az egyik magyarázat arra, hogy a kurátori praxis merev prezentációs sémákat követ. Ahhoz, hogy a kiállítás-rendezés szemléletében változások legyenek, és az MG kurátorai elsajátítsák saját diszciplínájuk lehetőségeit, ahhoz a kortárs művészeti intézményrendszer egésze iránt jóval nagyobb érdeklődésre van szükség. Az MG kurátorainak érdemes végiggondolni, hogy a művészet megjelenítésében bekövetkezett fordulat a művészek változó alkotói stratégiáiból ered, amiből természetesen következik a kurátorokkal való produktív együttműködés. Azt lehet látni, hogy a művészet produkciójánál felértékelődött a párbeszéd készség, a képzőművészet megragadhatóvá tétele, a kontextus, az élmény és a megfontolás, a nemzetközi összefüggések és a helyi művészeti közeg alakítása – ezek összessége egy szélesebb látókörű kurátori szerepértelmezést von maga után. Olyan friss szemléletre van tehát szükség, ami elveti, hogy a művészetet szimplán valamilyen esztétikai elv vagy hagyományos kategorizálás alapján rendezze el, és a korábbi követő felfogás helyett, inkább kezdeményező, kontextualizáló, az egyéni koncepció kockázatát vállaló prezentációs gyakorlatot javasol. Az MG-nél nyitottabb közegben, az általános esztétikai kérdésekről a hangsúly átkerült a művek értelmezésére. A kiállítások tétje nem csupán a múzeumi kereteknek való megfelelés – ahol a prezentáció sok esetben riasztóan fennkölt, eszencialista, és épp a személyes nézőpontokat nélkülözi – hanem azoknak az új összefüggéseknek a megjelenítése kap hangsúlyt, amelyek segítik, hogy a művészet még inkább a társadalmi valóság részévé váljon, és időről időre megoldódjon az a kommunikációs nehézség,


37

ami intézmény és befogadó között adódik. A kurátor ennek érdekében tematikai keretet jelöl ki és művek kiválasztásával, művészeknek szóló alkotói megbízással és a művek elrendezésével olyan jelentésteremtésre törekszik, ami pillanatnyilag a leghatékonyabban segíti a közönség és a művészet dialógusát, – annak az üzenetnek a megfogalmazásán keresztül, amit a kurátor művészekkel közösen arra fordít, hogy tudatosítsa: a művészeti intézményen kívül még számtalan fontos (társadalmi, egyéni, politikai, gazdasági, tudományos és kultúrtörténeti) összefüggés létezik. Vannak akik kétlik – és ezek közé tartozik az MG is – de a kiállítás-rendezés kurátori módja egy új művészi tevékenység, ami változatos prezentációs stratégiákkal törekszik megragadhatóvá tenni a képzőművészetet – csak míg a művész a konkrét értelemben vett kreáció embere, addig a kurátor a kreáció elrendezésének a művésze. És persze arra is van példa, amikor a művész és a kurátor státusa a kooperációban annyira átfedésbe kerül, hogy a szerzőség nem eldönthető. A kurátor-szerep változatosságára jellemző, hogy a diszciplína munkásai sokszor nem is kívánják töviről hegyire rögzíteni a kurátor tevékenységi körét, ezzel is jelezve az aktivizmus folyamatosan változó, önmagát időről-időre újrameghatározó magatartását, ami a változékonyságban ismeri fel működését, ezzel igyekezve ellenállni az akadémizmusnak. Annyi azonban elmondható, hogy a művészeti kurátor mindenekelőtt rendező, de akinek a tevékenysége nem az intézményben kezdődik, és nem is ott ér véget. Az a személy, aki kitalálja a dehierarchizállás módját, tehát megteremti a dialógus feltételeit a művész, az intézmény, és a közönség között. Egyfajta játékba hozatala ez a művészetnek. Tevékenységének tétje, hogy lebontsa azt a falat, ami a kortárs művészet megjelenítésében és befogadásában változatos módon, időről-időre nehézségként jelentkezik: koncepcióval látja el tevékenységét. Gondol valamit arról, hogy minek kellene történnie ahhoz, hogy kiderüljön a művészet mibenléte. Ennek érdekében hajlandó a művészet lényegének a nyomába eredni, és érzékeli mikor maga a művészet teszi mindezt, mikor a művészet néz önmaga rejtélye után, vagy mikor a művészeti intézmény kérdez rá saját funkciójára. Fogékony arra, ami van, látja például, hogy a kortárs művészet időnként mennyire tolakodó, de nem esik túlzásokba. Nem gondolja, hogy egyedülálló, épp ellenkezőleg, szerencsés esetben a kurátor a leginkább kooperatív készségű tényezője a művészeti kommunikációnak. Kapcsolatban van a művésszel – együtt dolgozik vele; kapcsolatra törekszik a közönséggel – igyekszik támpontokat adni a befogadáshoz, információkat szájbarágás nélkül. Képben van a hiperteóriák területén, nem becsüli le a kortárs művészet kognitív természetét, de tud a művészet érzéki aspektusáról is. Tisztában van a társadalmi valósággal, globális méretekben éppúgy, mint helyiekben. Kész, hogy rákérdezzen művészet és intézmény viszonyára, művész és intézmény kapcsolatára, intézmény, művész, és befogadó összefüggésére, a maga szerepére, és segíti, hogy kialakulhasson egy értékelhető párbeszéd. Egyfajta élmény – a művészet hétköznapi tapasztalata. Mondjuk azért, hogy szűnjön a manipuláltság és az illumináltság, ami a művészet társadalmi státusa körül forog, ami a művészeti intézmény körül érzékelhető, ami a kortárs művészet megítélésében érvényesül. Ahogy mondani szokás: a kurátor a művész és a befogadó küzdőtársa. Hogy miben és miért küzdenek, küzdünk együtt? Általánosságban azért, ami így vagy úgy mindnyájunknál előfordul időnként: a világ hasznavehető megértéséért, a hasznavehetetlenség megértéséért, az értelmezhetőség feltételeinek megteremtéséért. És a sor folytatható, ez azonban már az MG kurátorainak a gyakorlati feladata. A múzeumi funkció Az MG megítéléséhez hozzátartozik, hogy a ház Múzeum is, és mint memóriaintézmény nyilván más szempontoknak is eleget kell tegyen. Gyűjt – ismeretlen stratégia mentén. Helyi hagyatékokat gondoz – és szerez be nagy műgonddal. Gyűjteményt tart fenn, csinál cd-romot róla, kirendezi a szélekre és padlásra dugja (Szalay, Kondor) Új gyűjteményre pályázik, de sajnos hiába, a Győri Galériával szemben ebben az esetben sem versenyképes. Tény: a Vasilescu


38

gyűjteményt nem itt élvezhetjük. A sikertelenség amellett, hogy kulturális vereségként is felfogható, azzal a gyakorlati hátránnyal jár, hogy Miskolc továbbra sem rendelkezik olyan anyaggal, ami a közönség számára rálátást biztosíthatna a XX. sz. festészetére, pótolva azt a hiányzó korszakot, amit a Petró kollekció a maga konzervatív gyűjtési koncepciója folytán kihagyott. Itt vannak tehát a festészet nemzeti klasszikusai, de lényegében hiányzik egy teljes század – a modernek – nem beszélve a kortársakról. Ez a sikertelenség a kulturális kínálat összefüggésében edukációs mulasztás, hiszen egy olyan időszak megjelenítése maradt megoldatlan, ami élményt és a modern művészet megismerését hozhatta volna közelebb Miskolcon. Az elmúlt tíz-egynehány évben több komoly kollekció talált otthonra nagyvárosainkban – tartós letétként, meghatározott időre, vagy végleg – de a gyarapításnak ezen a területen az MG nem bizonyult aktívnak. A múzeumi funkció kortárs művészeti vonatkozásai A gyűjteményépítés kortárs művészeti vetületét az intézmény grafikai elkötelezettsége határozza meg. Maga az elkötelezettség történeti, és gyakorlatilag a négy évtizeddel korábban alapított Grafikai Biennálékhoz kapcsolódik – emiatt a gyűjteményezés súlypontját adó grafikai médium inkább tekinthető automatizmusnak, sem mint koncepciónak, lévén előbb volt adottság, aztán meghatározottság és csak ezután –1995-től – a múzeumi program kézenfekvő alapja. Miután az elmúlt ciklusok beszerzéseinek zöme grafikai jellegű és a Biennáléra támaszkodik, ezért a szó klasszikus értelmében nem beszélhetünk gyűjteményépítésről, hiszen a beszerzésnek ez a módja nem igényel esztétikai döntést, és nem hordoz különösebb szakmai tudatosságot. Ezeknek a műveknek az esetében „csak” dokumentálásról van szó, ami fontos ugyan, de a készen kapott szituáció túl sok kötöttséget hordoz ahhoz, hogy a kiválasztás megfelelő módszerének lehessen tekinteni. A meghatározottság mindenekelőtt azért nem szerencsés, mert a gyűjtemény arculatának alakításánál a nélkülözhetetlen minimum, épp a művek kiválasztásához szükséges döntési szabadság. További probléma, hogy miután a gyűjteményezés prioritását a kortárs sokszorosított grafika egésze helyett a kétévenként visszatérő Biennálé jelenti – ahol a felhozatalt a különböző szakmai céhek és generációs bonyodalmak befolyásolják – az a bizarr helyzet áll elő, hogy a gyűjtemény ezeket a strukturális adottságokat éppúgy reprezentálja, (beépíti) mint például az új technikai képekkel szembeni ignoralitást. Kérdés, hogy van-e értelme ilyen módon dokumentálni az esztétikai szekértáborok ízlését, megalapozott-e gyűjteni az idősebb szakmabéliek kételyét – kanonizálni egy réteg technofóbiáját, akik több-kevesebb gyanakvással és értetlenséggel tekintenek / tekintettek a hagyományos képalkotási eljárásoktól eltérő művészi stratégiákra. A kérdés akkor is áll, ha az utóbbi pár évben a médiumdogma fokozatosan enyhül, és ma már több példa is van a c-printek beemelésére – az óvatos nyitás azonban csak kompenzálta de nem oldotta meg a gyűjtemény egészének több éves megkésettséget. Áttekintve az elmúlt tizenegy év beszerzéseit* a műfajok és technikák arányaiból megállapítható, hogy továbbra is fenn áll az intézmény tudáspolitikáját meghatározó Grafikai kánon.** Beszédes tény, hogy a Városi Múzeum ebben az időszakban egyetlen installációt nem vásárolt, de sem a média művészet sem az intermédia területéről nincsenek műalkotások, ami azonban leginkább meglepő, hogy nem került sor jelentős kortárs festmény beszerzésére sem. Miután az MG gyűjtemény fejlesztésese szerves részét képezi az intézmény önmeghatározásának, ezért a vásárlások nyugodtan tekinthetők a Galéria művészetkoncepciójának – a kortárs művészethez való intézményes viszonynak.

*Köszönet a Dr. Dobrik Istvánnak az Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum igazgatójának, aki készséggel biztosította az adatok hozzáférését. **Az elmúlt tizenegy évben vásárolt művek közel 60%-a grafika, aminek 93%-a valamilyen „hagyományos” eljárással készült és mindössze 7%-a az ami computer-print.


39

A kortárs kollekció alakulása láttán elmondható, hogy az elmúlt ciklusok emlékezetpolitikája a művészetnek egy olyan szegmensét múzealizálta, ami nem biztosít optimális rálátást a korszak tendenciáira / történéseire, így nem felel meg sem a memóriaintézmény eszencialista elvárásainak, de egy másik, esedékesebb megközelítésben, nem jelent inspiráló alapanyagot az egyéni szignatúrával rendelkező kurátori prezentáció számára sem – minden esetre egyik összefüggést sem igazolják releváns kiállítások. Maguk, a Grafikai Biennáléhoz kapcsolódó művek adhatnák a gyűjtemény gerincét, (bizonyos kitételekkel), amennyiben kiegészülnének olyan művekkel/alkotókkal, akik a Biennálé strukturálja miatt kiesnek a szemle horizontjából. Itt egyszerre gondolhatunk jelentős hazai és külföldi alkotók műveire, akik a gyűjteményt a nemzetközi összefüggések felé nyithatnák. Ez persze egy sor kérdést indukál. Mennyiben tekinthető megalapozottnak a Biennálénak az a megjelölése, hogy nemzeti és nemzetközi? A merítés és a prezentáció módja alapján úgy tűnik semennyire. A Múzeumi működés vonatkozásában további problémát jelent a kortárs anyag elzártsága. Közhely, de egy gyűjtemény köznapi értelmét annak elérhetősége adja. Ehhez képest a Galéria nem rendez megfelelő rendszerességgel kiállítást az anyagnak – vagy ami még hátrányosabb, nem rendez kiállítást egy adott koncepciónak /témának, ami játékba hozhatná a „halott” anyagot (kollekciót)*. A prezentáció a gyűjtésnek az a fázisa, amikor az intézmény a felhalmozott művekhez további tartalmakat illeszt – ebben a periódusban alapozódik meg az anyag hírneve, derül ki versenyképessége /értéke, lesz ismertté és élményé, válik különböző színtű diskurzusok tárgyává. Ebben a formában gyűjti be a gyűjtemény az összefüggéseket és a legközelebbi értelmezéshez (kiállításhoz) szükséges tapasztalatokat, ami segít az intézménynek, hogy milyen irányba fejlessze tovább a kollekciót. Összefoglalva: abszurdnak hat az a gyűjtési metódus, ami megjelenítés nélkül és az elrendezéshez szükséges szakmai gondolatkísérletek megspórolásával vásárol műveket. Gyűjteményt építeni, a meglévő művek bizonyos időközönkénti bemutatása (rekontextualizálása) nélkül, sem szakmailag, sem a közszolgálatiság kritériumai szerint nem szerencsés Az a megállapítás, hogy a Miskolci Galéria nem beszéli a kortárs képzőművészet nyelvét, lefordítható úgy is, hogy Miskolcot nem éri elegendő kortárs képzőművészeti impulzus – az MG nem gondoskodik arról, hogy a városi közösség hozzá jusson saját korának művészetéhez, hogy rálátása legyen a társadalmi valóságnak arra a részére, amit kortárs képzőművészetnek nevezünk. Ahhoz, hogy értelmezhető legyen a kortárs képzőművészet hiányának a tétje, tegyünk fel néhány kézenfekvő kérdést. Mi a kortárs? Elegendő, ha a mű a mában születik? A jelen automatikusan kortárssá avat? Vagy inkább a jelenbe ágyazottság intenzitása számít? Vagy épp ellenkezően, a jelentől való függetlenség teszi kortárssá a művészetet? Mi a Múzeum? Mi a viszonya az emlékezetpolitikának a kortárs alkotói képzelethez – hogyan jelenik meg ez egy olyan intézmény esetében, mint az MG, ami egyszerre memóriaintézmény és a kortárs művészeti kötelezettségek színtere? Vitát kiváltó kérdések, amik függetlenül attól, hogy a szavak szintjén tisztázottak-e, a rájuk adott válasz ott van az MG működési gyakorlatában. A művészetben kortársnak nem okvetlenül az számít ami ma születik – ez még nem jelent elegendő definitív erőt – kortárs művészetnek inkább az tekinthető, ami kapcsolatot tart a jelennel –a jelen társadalmi valósággal – de ez a kapcsolat nem dátumszerű és nem utánzó, hanem párbeszéd jellegű.

* Tematikai többlet nélkül ugyan, de némileg kivétel ez alól a nemrég „újra rendezett” Kondor anyag (Emlékkiállítás) – ahol azonban semmi új nem derül ki erről a különleges, és Miskolcon különlegesen eldugott művészről. Ami a prezentáció módját illeti ugyan ez elmondható a miskolci művészeket (posztumusz) bemutató tárlatról (szintén Emlékkiállítás) – penzumszerű és utólagos tisztelgésnek megteszi, de mint kiállítás nem jelentős, állandó bemutatásának értelme kérdéses.


40

Az MG-nek eszerint a dialógus feltételeit kell megteremteni. Ehhez mindenek előtt arra van szükség, hogy az intézmény észrevegye annak a világnak a kérdéseit, amiben élünk, és annak a művészeti világnak a kreátumait ami a reflexió és a formai nóvum által, része saját korának. Az MG feladata, hogy kezdeményező (produktív) szerepet vállaljon abban, hogy a kortárs művészet komplex optikáján keresztül érkező információk hozzáférhetővé váljanak, és a miskolci közönség a maga személyes tapasztalatán átszűrhesse azt amit a művészet és a művészeti intézmény kommunikál. Az MG-nek fel kell fedeznie a globális médiatérnek azt a szegmensét ami a kortárs képzőművészet. Ez a művészeti bázis ugyan nagyon sokféle, de kellő produkciós aktivitással, értelmezhetővé válhat és a párbeszéd zónájaként prezentálható – hozzájárulva ahhoz, hogy új fénytörésben legyen mód észre venni magunkat és egymást, a magunk és egymás közös idejében. Párbeszédet folytatni a művészet nyelvén – kommunikálni életszerű dolgokról – művész, intézmény, közönség, közösen, felfedezve a dialógus aktusát. Ez alapján a kortárs művészet mindenek előtt kommunikáció, a művészet színtere, pedig párbeszéd. Legkevésbé sem pusztán hely – sokkal inkább tekinthető történésnek, ahol mindenekelőtt rólunk van szó, ahol a mi jelenünk válik a művészet kommunikációs felületévé. Az MG vagy a jelenkor történésévé lesz, vagy megmarad helynek, ahol a tudott dolgokat a szokott módon közvetítik – ahelyett, hogy a művészeti kommunikációban kibillennének az értelmezési sémák, és új módon kerülnénk kapcsolatba a jelennel – kortársunkkal, a művészettel, hogy hasznára váljék az életünknek. Képes-e erre a művészet, alkalmas-e erre az intézmény, kész-e erre a közönség, és ha igen hogyan – a válaszadás feltételei nyílnak meg ha a Miskolci Galéria érti a kor szavát, elsajátítja a kortárs képzőművészet nyelvezetét, és megragadhatóvá teszi a művészet mibenlétét.


41

A Béke poraira – Ház hidegburkolással A Művészetek Háza* Miskolcon Művészetek Házát építeni olyan kulturális akció, amit felértékel a működésben rejlő rang – a művészeteknek tulajdonított társadalmi funkció. A Művészetek Házáról nyilvánosan gondolkodni, olyan epizód, ami lehetővé teszi, hogy szóba kerüljenek azok a kérdések, amiket a kulturális produktum aktualizál. Mindez egyszerűen azért lehetséges, mert az építészet komplex jelenség, ami soha nem áll önmagában. Tetszik vagy nem: az épület olyan tartalmakat is megjelenít, amelyeket a formák és tömegek szintjén megfogalmazott építőművészi szándék esetleg még nem is sejt, de amit a ház mégis hordoz, és többletjelentésként közvetít. Több oldalról feltesszük a kérdést – hol aggódva, hol kételkedve, van aki lojálisan, van aki kíméletlenül, vagy épp türelmesen – vajon megfelel ennek az intézménynek a keletkezése, a kulturális demokrácia kritériumainak? Az ügymenetet látva magára ismerhet a kulturális állampolgár, vagy azok a civil közösségek, akikben él a közügy ethosza? Az intézmény keletkezésébe írt kultúrpolitikai motiváció tükrözi a polgárok akaratát? Vagy pragmatikusabban fogalmazva: megoldást jelent ez a művészeti színtér a Miskolcon regnáló egypólusú művészeti intézményrendszer abszurditására? Javítja a kortárs kulturális javakhoz való hozzáférés esélyeit? Segítheti a kínálat és a választhatóság légkörének kialakulását? Ezeknek a kérdéseknek a mentén, módunkban áll megérteni a bennünket körülvevő kulturális lépéseket, és nyomába eredni a kulturális demokrácia időnként rejtéllyé változó lényegének – a projekt megítéléséhez szükséges jelentéstartalmaknak. A civil társadalom lehetőségeiből adódóan időről időre kénytelenek vagyunk rákérdezni a hatalomgyakorlás különböző területeire és emlékeztetni a politikát, hogy mire is szól a kapott mandátum, figyelmébe ajánlani, hogy a vállalások** és a kulturális tettek közötti megfelelés tétje: a szabadság kultúrájának tapasztalata – a pozitív társadalomi élmény. Tudott dolog, hogy a szabadság kultúrája fáradságos folyamat, olyan dolgokat igényel, amiknek számbavétele minduntalan megtörténik, csakhogy a regiszter mindössze a demokrácia sémáihoz elég. Ez azonban aligha nyújt teljes körű támpontot ahhoz, amit a civil szellem, a társadalmi szabadság iránti fogékonyságban gyakorol, és ami megmagyarázná ennek a folyamatosan változó utópiának a természetét és az ahhoz fűződő magatartást – amiben ragaszkodás, remény és kiábrándulás váltakozik, kreativitást belenyugvás követ, és mint éjre nap, szinte ár-apály szerűen ingadozik a közösségek demokratikus képzelőereje, a szabadság kultúrájának aktualitása, a realizálás készsége. Ahol állunk Nézzük tehát, miben is áll az a kultúra-koncepció, amit a város legújabb grandprojektje reprezentál. A Béke Mozi helyére épült Művészetek Háza egy újabb városképformáló alakzat, amivel folytatódik az a tendencia, ahol a politika, a belváros arculatának érdekeit, alárendeli a helyi építészeti kartell esztétikai horizontjának és tervpályázat nélkül oszt feladatot. Ez a gesztus több szempontból is vitatható: egyrészt megfosztja a városi közösséget attól az alkalomtól, hogy részt vegyen a kulturális döntésekben – és a kétfordulós pályázatban rejlő lehetőségek mentén hozzászóljon az ajánlatokhoz, és kipróbálja kommunikációs elvárásait – másrészt hátráltatja, hogy kialakulhasson egy sor olyan készség, ami jó irányba vihetné az urbánus miliőt és segíthetné, hogy Miskolc, művészeti provincia helyett inspiratív várossá váljon. * Építész: Bodonyi Csaba **Lásd: Miskolc kulturális stratégiáját


42

Az építészetnek ebben a folyamatban megvan a maga sajátos szerepe, különösen akkor, ha egy művészeti intézménytől van szó és különösen most, mikor a város – akárcsak egész kultúránk– kohéziós technikák után lohol, és előtérbe kerül a jelenkor hipernyilvános produktuma: az építészet. Az egyetlen igazán demokratikus művészet, amit mindenki láthat, ami akárki számára elérhető. Mit is jelent mindez? A Művészetek Háza nem hétköznapi épület, hanem a város kohéziós objektuma, edukációs zóna: a kulturális demokrácia empirikus aspektusa. A szint, ahol állunk, és ahol átfedésbe kerül a két aktuális autoritás: kultúrpolitika és építész(kartell) közös kultúrakoncepciója. Röviden: az MH a lokális képzelőerő tükre – kultúránk (része). Nem mellékes tehát, hogy milyen előjelű üzenetet közvetít: a keletkezés mikéntje, a közszférával való kommunikáció, az esztétikai minőség, majd a tartalmi vállalások tekintetében. Az eddigi tapasztalatok rövid szüzséje a következő. A keletkezésnél a politikai vezényeltség dominál, a civil szférával való egyeztetés még a szokásos mimézist is nélkülözi, az építészet esztétikai ajánlásait az utánjátszás uralja, a programstruktúrát a regnáló intézményi elit felügyeli (irányítja szakmailag). Mindez nem kedvez a város mentális infrastruktúrájának, előnytelen vizuális arculatának, kétségessé teszi az intézmény újszerűségét és végül tanúságos, mert rávilágít milyen összefüggésben áll a demokratikus képzelőerő töredezettsége és az esztétikai produktum. Az eljárás sajátos módon tovább árnyalja azt az edukációs sávot, ami jónéhány elsajátítandó magatartást tartalmaz mindazoknak, akik készek megválni a „kultúraépítés” hierarchikus gyakorlatától, és megbékélni a gondolattal: miszerint a kulturális játéktér közös, a művészet intézményes kereteinek újragondolása, kollektív terep, ami a társadalmi szerveződéssel megegyező tetteket igényel. Hol vannak ezek? A választhatóság, a társadalmi nyilvánosság és a közösségi részvétellel zajló önkifejezés kultúrája. Az építészeti tervpályázat: világos koncepciót tükröző kiírással, inspiratív dokumentációval, gondosan médializálva. Megfelelő honoráriummal, zsűrivel és zsűri elnökkel, akinek személye garancia a minőségi döntésre, és aki ebből adódóan nem helyi politikus. Hol van a civil formációkkal való nyílt egyeztetés? A kulturális érdekeltségek párbeszéde, fogékonyság a mikroközszféra javaslati tőkéje iránt. Itt van a kulturális hatalomgyakorlás államszocialista sémája, de hol van a társadalmi valóságot tükröző praxis és az európai mércével is releváns kulturális produktum: hol van a kortárs építészeti kreáció? Ami aktív gondolatitereket képez, és párbeszédre késztet. Ami tudatában van az emberi igényeknek és átlátja a kulturális szituáltságot, működő választ ajánl a provinciák iránt erősödő nosztalgiára, miközben tisztában van a globális médiatér állításaival és átlátja az art world valóságát, mindezt képes az építészet nyelvén megfogalmazni. Hol az építész? Akit azért tekintünk felelős értelmiséginek, mert képes értelmezni a feladatban rejlő kontextusokat – a művészit, a kultúrpolitikait, a planetárist és a helyi társadalmit egyaránt – ezek alapján tájékozódik, alkot, vagy ha úgy ítéli, gyakorolja a visszautasítás kultúráját. Mer nemet mondani az önkényes kultúra-koncepcióra, amit egy építész értelmiséginek Dessau óta – összehasonlíthatatlanul enyhébb esetekben is – illik radikálisan értelmezni. Itt van a Művészetek Háza, de hol van az esedékes kulturális lépés: a kortárs kultúraépítés demokratikus alakzata? Az építészeti összefüggések A belváros érintett szakasza eddig négy olyan épülettel rendelkezett, amelyeket a vakolatlan téglafelület, az anyag leplezetlen használata rokonít. Ezek közül három a múltszázad elején, egy az ezredforduló után épült. A (lefedett) Szinva tengelyére felfűzött iskolaépületek a korabeli vidéki polgárság ízlését tükrözik, de amelyeknél a hangsúly nem is a külsőn, hanem a corpuszon belüli terek tágasságán van, ami ma is megkapó. A negyedik épület, az Apeh-tömb pár éve átadott új szárnya, tulajdonképpen egy autonóm építészeti mű, amit a tervező*, a telekadottságokat kihasználva egy háromszögre szerkesztett tégla-kubusként fogalmazott meg.

*Építész: Viszlai József


43

Ennek az épületnek köszönhető, hogy a belvárosban ígéretesen kezdődő téglaépítészetről beszélhetünk, és nem mellékesen, ez biztosít kortárs környezetet a Művészetek Házának. Csakhogy hiába a kontextus kínálta alkalom, a Művészetek Házával ez a kezdet megtorpant – radikálisan fogalmazva: kisiklott. A Ház A főhomlokzatot meghatározó árkád oszlopsora, téglaszerű csempéből és a hozzáillesztett csinos szegőlécből építkezik. Az anyag mimézise felületes választás, az utánzás inflálta antré, elidegenítő gesztus – rendhagyó koncepció, különös viszonyban tematikával és a környezet építészeti összefüggéseivel. A pillérek kulisszája mögött a nehezen feltárulkozó zöld bejárat, felette a terasz csáré mellvédje, illuzórikus felületén a nagyban tálalt zöld betűtest, az épület textuális önigazolása: MŰVÉSZETEK HÁZA. Sematikus karakterek, kínosan pedáns üzenet, gyönyörű két szín. Majd jön az eredeti épületből megtartott, és újraértelmezett homlokzatrész, (KÁVÉHÁZ) amivel a tervező olyan rangra emeli a korabeli invenciót, hogy az túl nagy esztétikai visszalépés ahhoz, mint amekkorát az új épület elviselni képes. Az igazodás a régi formához olyan vállalás, aminek megfelelni, vagy amiből legalább kikecmeregni, azonos teljesítmény. A tervezőnek egyik se sikerült, aminek oka a téma nehézkes értelmezése és a tanácstalanságból adódó eszközök. Mivel az építész nem akar megválni a homlokzatnak jelentést adó részletekről, kénytelen lemondani az ablaksorok megkomponálásáról is, viszont az egykori osztáshoz igazodva nem áll módjában előkészíteni az egy szinttel feljebbi váltást, így mire szóhoz jutna az önálló építészeti gondolat addigra már nincs tovább – az eredetire ráemelt üvegtáblás homlokzati falrész kritikus elemként zárja a tömböt. Az egykori Béke Moziból felvállalt külső, oldalfronti megduplázása, determinációs lavinának bizonyul, ami az egymás fölé emelt tömeget addig növeli, míg az önállósul, és elveszti az értelmezhető kapcsolódáshoz szükséges léptéket. Ebből adódódik, hogy az épület folytatása, – a hangfogóként is működő folyosó – úgy áll előttünk, mint vizuális és tematikai zárvány, ami magán viseli az előzmény nélküli forma elkülönülését, a lépt-ékváltás nehézségeit, amit az épület hátsó traktusának szorítása csak nyomatékosít. De ez már az oldalhomlokzat déli nézete: az íves felépítmény nyeregtetővel megbiggyesztett és zöld bádogba foglalt tömege, valamint az épület másik végét lezáró mértanian szögletes hasáb és a közéjük ékelődő üveg csarnok látványa. Az egymással konkuráló alakzatok éles kontrasztot képeznek, és ha nem volna a tömegeket vizuálisan összefoglaló olcsó burkolás, már-már azt hihetnénk, hogy három különálló épületet látunk. Ezek után nem meglepő, hogy a hátsó front egy újabb kitérő, ami mindössze az adminisztratív funkciókról szól, végképp feledtetve, hogy a ház a művészeteké. Ami a belsőt illeti, ott látszólag minden a legnagyobb rendben: (majdhogynem) világosan tagolt terek, logikus funkciók, eleganciára való törekvés – persze csak szigorúan a sablonok szerint. A tereket bejárva azonban hamar kiderül, hogy ezúttal nem a hangulati jelentést meghatározó komponensek a döntők. Egyértelmű lesz, hogy amit látunk azt következetesen a meghirdetett multifunkció felől érdemes olvasni. Persze lehetne sorolni a belvilág domináns színeit, a szerephez jutó anyagokat, a stílus és hangnemváltás mikéntjét. El lehetne kezdeni ott, hogy a bejárat egy közönséges hipermarketre emlékeztet, ami embertani szempontból szabvány ugyan, de dramaturgiai szemszögből kínosan alulméretezett, majd eljuthatnánk a homlokzati üvegtábla mögé szervezett vetítőkig, ahol a térbeli szeparáltság ellenére maradnak még nyitott kérdések. Valahogy mégsem érdekes annyira a bonyodalom, hogy mi mit mivé avat – és nem elsősorban azért mert ezekről nem sok jó mondható, hanem mert a lényeg nem ezekben van. A teraszról ugyan szép a kilátás és végre valami szép-szép, de adódnak időszerűbb kérdések: milyen kilátásai vannak a kortárs művészeteknek, hol húzza meg a tér a befogadói horizontot, milyen stratégiai vállalás sejthető a belvilág adottságai mögött.


44

A belső tér, mint a művészetkoncepció tükre A lokális művészeti kánon közvetett érvényesülését láthatjuk abban, hogy az MH terei nem teszik lehetővé a kortárs művészet sokszínű megjelenítését. A képzőművészetét azért nem, mert csak ajtókkal szabdalt falfelületek vannak – és azok is inkább folyosók, ráadásul déli bevilágítással – de nincsenek autonóm terek, ezért a kiállítások kénytelenek elviselni a keresetlen összefüggéseket, (női/férfi mosdók) és mindazt a konfliktust, amit a közönségforgalmat bonyolító zóna és az abba erőltetett kiállító funkció felvet. Alapvető probléma, hogy helyszűke miatt a közönség nem számíthat a táblaképeken és grafikákon kívül más képzőművészeti műfajokra – ezzel itt is folytatódik az a Miskolcra jellemző tendencia, amely leginkább csak akasztani való dolgokat (festményeket, grafikákat) preferál, és kerüli a többi képzőművészeti területet. Ugyan a helyet Kortárs Galériának keresztelték, ez azonban nem jelenti azt, hogy valóban kortárs szemléletű művészeti színtérről van szó. Ennek alapvető oka, hogy a hely alkalmatlan a kortárs képzőművészet médiumsemleges megjelenítésére, ami azt jelenti, hogy nem számíthatunk se pluráris kiállítás-politikára se képzőművészeti premierekre. Ehelyett máris láthatunk tizenhatésfélméterhosszú dekoratív tárlatokat, a szomszédságban székelő Miskolci Galéria szakmai felügyelete alatt. Leosztva – megszervezve. Pedánsan, szigorúan és kevés fantáziával prezentálva: ahogy azt már megszokhattuk. Ami a színházat illeti, ott egyszeriben le kell mondani minden olyan produkciókról, ami elveti a MH-ra jellemző hagyományos stílusú színházi teret, és színpad – nézőtér viszonyát úgy dehierarchizálja, hogy eleve kiiktatja a megemelt színpadot, nem beszélve azokról az előadásokról, ahol a közönség frontális pozíciója helyett más elrendezést követ. A statikus „doboz színpad” miatt ez itt lehetetlen. További problémát jelent, hogy a koncepció nem gondoskodik kisebb színházi térről, ami alkalmas lenne kamara előadásokra. Ez azért kritikus mert a színházi struktúrán kívül létrejövő előadások többsége, akárcsak a kortárs tánc produkciók java, egyaránt a közvetlenségre épül, ami ennek megfelelően léptékes és mobil térszervezésre alkalmas infrastruktúrát igényel. A tapasztalatok azt igazolják, hogy a színházi progresszió és a részvevő közönség igényli az intimebb tereket, ami érthető, hiszen jelentős művészi eredmények születnek ilyen közegben. Az MH figyelmen kívül hagyja az említett szempontokat, így nem képes elénk tárni azokat a színházi és táncszínházi törekvéseket, amelyeket a közönség és a kritika egyaránt visszaigazol. Az Art mozi majdnem rendben van, a látogatottság hátterén viszont túlreprezentált – a majdnem annak szól, hogy nem sikerült megoldani a vetítési szög kérdését, (a vetített kép és a vetítő vászon viszonyát), ezért a merőlegeshez képest, a filmeket kissé hátra billentve láthatjuk. Ami a kortárs zenei funkciót illet ott vélhetően szintén a kamaraterem hiánya okoz majd gondot, ellenben létezhetnek olyan népszerűbb klasszikus komolyzenei események, amik jóval nagyobb teret is képesek lennének megtölteni. Az a körülmény, hogy minden laminált, nincsenek járások és nincs zenekari árok, az egész színpad színházszerűségét, kérdőjelezi meg. Az akusztika viszont remek. A tett értéke Összességében elmondható, hogy a beharangozott multifunkció homályos jelszó maradt, és a valóságban máris tapasztalható a redukált működés. A Ház elég nagy és jól kommunikálható ahhoz, hogy ma még sikerrel elfedje hiányosságait és önmaga kulturális jelentését, ahhoz viszont máris túl szűk, hogy átadja magát annak, amiről elnevezték. Olyan tudatossággal olyan arányokban és olyan színvonalon, ami meggyőz arról, hogy az intézmény kibujt a kultúrpolitikai legek takarása mögül és nekilátott felülírni azt a tanácstalanságot ami előhívta. Ez azonban nem egyszerű, hiszen a meghirdetet multifunkció a gyakorlatban összművészeti aktivitást jelent, a terek adottsága viszont meglehetősen behatárolja a programstruktúrát és kényszerű redukcióval terheli a vállalt szerepet. Az MH egy ideje nyílt színem van, látszanak az irányok, kiderült a művészeti vezetés ízlése – kész az arculat. A nyíltszíni ügymenet ellenére az MH mégis zárt


45

világ, pontosan reprezentálja milyen ma egy kulturálisan lehatárolt és leosztott lépés és mik ennek esztétikai következményei, melyeket a működés mellett maguk az építészeti megoldások nyomatékosítanak. A Ház, mint csomagolási felület, a bőséges „bádog” felszínnel és hidegburkolással, a rá jellemző modernista klisékkel és sok-sok utánjátszással, egy újabb reprodukciós pillanat. Olyan hely, ami a művészeteknek készült, de ahol a megrendelő kultúrpolitika tájékozatlansága kíméletlenül meghúzta a befogadói horizontot. A belvilág adottságai mögött, nem a kortárs művészetek megjelenítését lehetővé tevő összművészeti nyitottság érzékelhető, hanem egy jó akusztikájú belvárosi Műv Ház adottságai – kevés minőségi kortárs művészettel és a mainstream sok-sok olcsóságával. Ennek dacára a falon zölddel az intézmény önmeghatározása: MÚVÉSZETEK HÁZA. A hangzatos betűtest mögött az anti-pláza koncept új világa – ez a világ az ellentmondások a következetlenség, a gondolat hiány birodalma, amit nem az invenció, hanem a helyi kultúrpolitika rosszirányú ambíciója, a helyszűkéből adódó kényszer, a sürgetettség, és az ezekkel viaskodó, de végsösoron megbékélt, sok évtizedes építész rutin konstruált. Egy újabb tisztességes mérnöki munka, egyetlen eredeti művészi pillanat nélkül. Egy újabb unalmas ház, a városi élettérben. Egy újabb kultúrpolitikai tett, amit nem a valós igények hívtak elő. A név mint állásfoglalás Ha igaz, hogy a művészet színtere, jó esetben nem pusztán hely, hanem egy jelen idejű történés, akkor a kérdés mindössze az, hogy az MH mennyire lesz képes hozzászólni ehhez a kortárs művészeti párbeszédhez. Produkciós színtérként milyen stratégiát alkalmaz annak érdekében, hogy a kortárs művészeti szcéna tevékeny szereplőjévé váljon, és befogadó intézményként mekkora hangsúlyt kíván fordítani a művészeti világ folyamatainak megjelenítésére? A kérdések a Miskolcra jellemző szűkös kínálatból adódnak, ami alapján az intézmény célja, nem a helyi kultúrpolitika által kijelölt „antiplaza” elgondolás. Hiszen a „plázák ellenpontozása” nemes misszió, de ebben a formában azt a naiv szemléletmódot tükrözi, ami nem számol a közönség figyelméért folytatott piaci vetélkedés eszközrendszerével, így nem képes választ adni a kultúripar kihívásaira. Az MH-val kapcsolatos elvárások semmiben sem különböznek attól, ami a többi miskolci művészeti intézménynél is aktuális. Ezek sarokpontjai: a hiteles művészeti tájékoztatás, a művészeti folyamatok új összefüggéseinek megmutatása – magyarul: releváns kortárs művészeti premierek. Olyanok, amik túlmutatnak a provinciálisra kalibrált esztétikai horizonton és túllépnek az utánjátszás sémáin. Ígéretes pillanat, mikor egy intézmény ilyen kultúraformáló helyzetbe kerül és egyszerre több dolgot is ellenpontoznia kell. Azonban aligha adódik izgalmasabb kihívás annál, mikor tevékenységét annak a kultúrpolitikai koncepciónak a cáfolatával kell kezdje, aminek létét köszönheti, és amely ellenvetés akkor válik tevőlegessé ha sokosztatú intézményi önreflexióba ágyazódik, és minimum három egymással párhuzamosan futó cselekvésre épül. Ezek közül az első a város kulturális érdekének a felismerése – aminek utólag megfelelni nem könnyű, de ami nélkül nincs kulturálisan legitim intézmény. A második a meggyőzően releváns mission statement, ami nélkül nem beszélhetünk hiteles menedzsmentről, és ami ebben a formában szóba se kerülne, ha az intézményi elitet nem a politikai automatizmus szülte volna, és az eljárás nem csak praktikus lenne, de megfelelne a demokratikus játékszabályoknak is. A harmadik az intézmény újradefiniálásának sarkalatos mozzanata, amit az MH az előző gesztusok transzponált változataként, projektek formájában, mint művészeti kommunikációt jeleníthet meg – összművészeti aktivitással alátámasztva a lépések komolyságát. Lehetséges ez ma már Miskolcon? Nincs kibúvó, a cégér ott van a falon, és a világ két égtája felé hirdeti az önmeghatározást. Ezen nem változtat, hogy a megnevezés ebben a formában meghaladott – túlzottan fennkölt, tolakodó, archaikus és groteszk. Nem illeszkedik sem, a művészetről sem a művészeti intézményről alkotott képünkbe, nem beszélve az említett fogalmak XX.- XXI. századi változásainak tapasztalatáról. Talán a pátosz, a művészet mindennaposságának textuális


46

cáfolata az oka, hogy a név inkább elidegenítő és a fonákját jelenti annak mint amit szándéka szerint demonstrálni akar. Bárhogy is van, a regnáló kulturális szabvány végét az jelzi majd, ha a házról lekerül a zöld betűtest és a Művészetek Háza felirat elfoglalja helyét a szomszédos várostörténeti kiállításon, ahová való – legyen a memória intézményé az ami nekünk kortársaknak feledhető, lássuk inkább a művészetet! S ha ehhez előbb némi átépítésre lesz szükség, az sem baj – előfordul, hogy az elképzelt funkció, csak több ütemben teljesíthető. Ha azonban marad minden úgy ahogy van, akkor bizony az a tisztességes megoldás, ha az intézmény változtat némely dolgon. Ha tehát az intézmény a felírat cseréhez még nem elég érett, akkor kezdheti enyhébb gesztusokkal is az arculatváltást. Módosíthat Európa LEG kínosabb logóján, és az ecset és paletta helyére kitalálhat valami korszerűbbet – valamit ami fedi a kortárs folyosó esedékes művészeti horizontját és utal az ott található állandó kiállítás koncepciójára – valahová tehát ki kell írni a falakon „örökké” látható tárlat címét: AJTÓK – esetleg a már bevált zöld betűket alkalmazva. (Ha már mindenen ott van, hogy mi micsoda, akkor a tautológia, legyen hipertautológia.) Aztán valakinek – vagy az intézménynek vagy a kiállításokat szakmailag felügyelő Miskolci Galériának – évente egyszer mérlegelni kell, hogy jó-e ha kiállítja az éppen futó kiállítással egy időben és egy térben, az éppen aktuális karácsony csinos fenyőfáját, s ha igen, akkor célszerű lenne idejében szólni az éppen kiállító művésznek, hogy lesz majd itt egy ilyen „ünnepi kontextus” is – tehát a tárlat egy ponton csoportossá alakul, aminek megfelelően illő lesz feltüntetni az alkotó(k) nevét: vagy a Menedzsmentet, vagy a Karbantartót, vagy az Intézményt. A cím itt is fontos, a legkézenfekvőbb nyílván a FENYŐFA lenne, de ne vonjuk meg a címadás jogát a művésztől, sőt inkább örüljünk annak, hogy a Művészetek Háza erre is képes – hiszen annak tényleg csak örülni lehet, ha az intézmény is kortárs képzőművész. Miután ha fut ez a két-három kiállítás, talán ügyelni kéne, hogy ugyan abban a térben ne legyen még egy prezentáció – fekete paravánokon, ahogy azt a közelmúltban már megcsodálhattuk. Aztán nem árt, ha a képek alatt van támpont (cím) és a művek stabilan vannak installálva – így az is elkerülhető, hogy helyükről leesve napokig a sarokban porosodjanak, mint Verebics Ági kiállításán. Végezetül, ha nem a szakmai felügyelet okán, akkor legalább a kiállító művész miatt érdemes volna figyelni arra, hogy ne álljon többé elő olyan eset, mikor bent másnak a művei láthatók, mint akit a galéria üvegfalán nagybetűkkel hirdet az intézmény. Ami a színházi maszkokat illeti azok épp úgy felejthetők, mint ahogy akár meg is tarthatók – bármelyik megoldás jó. A lomtár, azért mert a színház mint olyan meg se jelenik, a régi arcok (maszkok) megtartása meg azért, mert ami időnként felkerül a Miskolcon igen csak sikamlós laminált „deszkákra”, az mindössze a színjátszó körök konokul arhaikus színházi modorában tesz vesz. Ha a színházi minőség nem tartozik a hiánypótló vállalások közé, akkor az intézmény nem ebben a kulturális közegben él. A Miskolcra jellemző igen szerény színházi kínálat közepette, nem ízléses dolog fan-clubbot építeni a mainstream-hez képest is kommersz és több sebből habzó Tháliának – s ha nincs kellő képzelőerő a kortárs színházi javak megjelenítéséhez, akkor nyíltan kikell bújni a feladat alól, és azt lehet mondani, hogy: elnézést, de a koncertterem nem színház, Miskolcon legalábbis nem az. Az a koncepció, ami eszkábált alapszőnyeget ad az eszkábált haknibrigádok alá, ahelyett, hogy vállaltan kihúzná alóluk, ma azt jelenti, hogy az antiplaza projekt értékválságban van – a szó kulturális értelmében elvesztette realitás érzékét. Mi lenne, ha a Szimfonikusok folyton „kánkánt” húznának (?) – akkor meg mi végre az örömittas igazodás a színházi blődlihez. Tovább lépve: az art cinemát azonosító celluloid tekercsek mellet mindössze az szól, hogy kellőképpen üresek. Ez ügyben sem ártana egy világos schnitt. És ha ez megvan, akkor már csak a lebegő hangjegyekkel kellene kezdeni valamit – talán elég lesz megkérdezni egy muzsikust, hogy kiderüljön, vajon vissza adja-e a jel azt, amit zenének hívunk. Miután a zene művészet, csak nehezen tűri az efféle illusztrációt. Egy szó mint száz: valakinek érdemes volna elgondolkodni azon a kínosan bárgyú üzeneten, amit az intézmény vizuális önmeghatározása hirdet – disszonáns, csupa lejárt ikonokkal demonstrálva Miskolc viszonyát a művészethez.


47

Tradíció és új igazság igény Ha a Művészetek Házát összetett kulturális produktumként szemléljük, akkor kirajzolódódik az intézmény tényszerű üzenete. Az üzenetet a keletkezés mikéntje, az épület behatárolt lehetőségei, és az ezeknek alárendelt programstruktúra közvetíti. Az így megmutatkozó intézményjelentés mögött, egymástól radikálisan eltérő kultúra-koncepciókat különböztethetünk meg. Az eltérésről mindenek előtt elmondható, hogy az nem elméleti, hanem valóságos, in situ: a lokális kulturális erőviszonyok tapasztalata. A civiltársadalom újfajta igazságigénye áll szemben, a kulturális élettér alakításának államszocialista hagyományával. A kultúra pluráris szerkezete, a fennálló egypólusú művészeti intézményrendszerrel. A kulturális demokrácia birtokbavételét célzó sokszínű művészet-közvetítés kívánalma, a minden művészeti intézményből egy realitásával – ami a diktatúra örökségeként egyike azoknak a kulturális torlaszoknak, amik Miskolcon gátolják a kortárs művészeti javakhoz való hozzáférést. Szemben áll a civil társadalom demokratikus képzelőereje a helyi kulturális büró évtizedes tanácstalanságával, és különbözik a kulturális mikroközszféra javaslata az intézményi elit érdekeltségével. Szemben áll tehát a művészeti javak szabad áramlásának igénye, és a művészetközvetítés intézményi territórizállása. Az egyik kultúra felfogás a társadalmi szabadság ismertetőjegyének tekinti a művészeti struktúra újradefiniálását, és egy határozott kortársművészeti expanzió megvalósításában látja az alternatívák, a kínálat, a választhatóság, a verseny és a városi közösség kulturális jólétének garanciáját, míg a tradícióhoz kötődők, a meglévő művészeti intézmények fejlesztésében vélték kialakítani az „új szerkezetet”. Ez történt most is. Az MH nem egy új alapítású művészeti intézmény, hanem már létező formációk kulturális leányvállalata. A praktikus lelemény, a valóságban a kulturális hatalomgyakorlás mozzanata, hiszen az MH- t, ugyan az az intézményi elit felügyeli, mint ami a város művészeti szcénáját is meghatározza. (Miskolci Szimfonikusok, CINE-MIS, Miskolci Galéria.) Ez alapján az MH nem egy önálló misszióval bíró színtér, hanem „már bizonyított” stratégiai vállalások reprodukciója. Kortársművészeti horizontja éppen emiatt nem mutat túl a tekintélyes intézményi alakulatok fantáziáján. Végezetül elmondható, hogy Miskolc kulturális intézményi koncepciójának minimum két olvasata áll szemben, az egyik a kulturális civil formációk kezdeményezéseként ismert, a másik a kultúrpolitika és a művészeti intézmények álláspontját tükrözi. Az egyik oldalon a művészet jelenlegi intézményes kereteivel szembeni nyílt kétely áll, a másikon a beteljesítetlen kultúrpolitikai deklaráció: „Az új szerkezet kialakítása nem nélkülözheti a társadalmi jelenlétet és kontrollt*” – lám nélkülözheti. A társadalmi jelenlétet épp úgy, mint a közszféra kontrolját, a kettő együttes hiánya folytán, pedig a struktúra megújulását. Nélkülözi az újszerűséget – nélkülözi a szabadság kultúráját.

*Lásd: Miskolc kulturális stratégiáját.


48

A KORTÁRS MŰVÉSZET ÚJ SZÍNTEREIÉRT Felhívás alternatívákra (vitairat) Bevezető Mivel a kulturális jövőről alkotott kép nagyban befolyásolja a jelent, ugyanakkor a jelen értelmezését megkerülő futurológia szükségszerűen elrajzolja a perspektívákat, ezért a távlatokra vonatkozó elképzeléseket célszerű a jelen összetevőinek a vizsgálatával kezdeni, majd az eredményeket késztetésként és feladatul kezelni, hogy abból itt és most végrehajtott tettek következzenek. A város kulturális egységként való értelmezése lehetővé teszi a művészeti struktúra és a meglévő művészeti intézmények értékelését, ezúttal mégis csak azokat az általános megállapításokat érintjük, ami a művészet új színtereinek összefüggésében szükségszerű. A Kortárs Művészet Új Színtereiért című kezdeményezés úgy értelmezhető, mint a művészeti intézményrendszer tapasztalatából adódó következtetés, - mint esedékes kulturális lépés. HELYZET MEGHATÁROZÁS Nézőpont Kulturális szokásaink jó esetben döntéseken alapulnak és az így kialakított hálózatot kulturális elhatározásainkon keresztül működtetjük, erősítjük, szervezzük újra, vagy írjuk át. Döntéseink és szokásaink amellett, hogy maguk is kultúraformáló tényezők, olyan feltételrendszerhez kötődnek, aminek alapszava a választhatóság. Demokratikus regiszter A választhatóság a kulturális demokrácia fokmérője, kiterjedése arányos a társadalmi képzelettel, így az mind a politika mind a civil társadalom kompetenciáját próbára tevő terület. A választhatóság aktualizálja a kulturális szabadság jogok igénylését. A választhatóság realizálja a kulturális állampolgárság birtokba vételét. A választhatóságban érhető tetten a kulturális nyitás, a sokféleséggel szembeni türelem. A választhatóság nyújt megfelelő keretet, hogy az emberek elsajátíthassák az értékek közötti különbségtétel kultúrájának. A választhatóság teremt lehetőséget a kulturális tudatosságra. A választhatóság a kulturális verseny feltétele. A választhatóság a művészeti szféra kulcsfogalma. Az egypólusú struktúra / mindenből egy Miskolcon a politikai fordulat nem hozta magával a kulturális berendezkedés radikális felülírását, és gyakorlatilag érintetlenül hagyta a város művészeti intézményrendszerét. Továbbra sem nyertek jelentőséget azok az értékek, amik az itt élők számára biztosíthatnák a kínálat, a művészeti alternatívák, a választhatóság légkörét. Az egypólusú művészeti szerkezet nem változott, hanem a meglévő intézmények fejlesztése révén tovább erősödött. A kiterjedés tehát nem alternatívákat és nem új intézményalapítást, hanem négyzetmétereket hozott, miközben az intézmények küldetése és művészetkoncepciója alig változott. Így a közönség továbbra is ugyanazt kapja, csak az eddigieknél több helyszínen és nagyobb felületen.


49

Ügymenet/ passzív utánjátszás A művészeti intézményeknek továbbra sem sikerült maradéktalanul elsajátítani azt a szemléletet, ami a közpénzen fenntartott intézményt kulturális közvagyonként értelmezi, és a közszolgálatiság kritériumainak megfelelő intézményi koncepcióval figyelembe veszi a közönség eltérő igényeit. A művészet színterei nem biztosítanak rálátást a művészeti világban zajló folyamatokra. Nem hoznak létre Európai szinten is, releváns kortárs művészeti projekteket. A kortárs kulturális tőke gyarapításában/megalkotásában játszott szerepük periférikus. Kulturális embargó Miskolcon nem jöttek létre a kortárs művészet új színterei. Nem sikerült előhívni azt az ambíciót, ami kész újra gondolni a kifulladt intézményrendszert és képes módosítani a megörökölt intézményi felállást. Nem születtek átfogó kezdeményezések a művészetek radikális birtokbavételére. Nem sikerült újradefiniálni a kulturális állampolgárság fogalom körét. Nem nyert polgárjogot a kortárs művészeti tőkéhez való széleskörű hozzáférés, ami egyet jelent a helyi társadalom kortárs művészeti diskurzusból való kirekesztettségével. Kulturális demokrácia / töredezettség Tizenhat évvel az államszocializmus bukása, és az új társadalmi szerződés elfogadása után a helyi kultúrpolitika továbbra is az egypólusú intézményi vízió mellett van, amivel annak a struktúrának a konzerválását végzi, ami egy olyan korszak kreátuma, ami ideológiai értelemben megdőlt ugyan, de aminek kulturális maradványai a művészeti intézmény rendszerben folyamatosságra találtak. Ha ehhez oda illesztjük a kinevezések közüli rituálét, és a hagyomány hű osztályozó sémák címszavait, úgymint: politikai kapcsolat, ideológiai szolidaritás, klientúra azonosság, akkor olyan kulturális képlettel szembesülünk, aminek archaikus formáját, a totalitárius áthallások adják. Erre a logikára épül a város művészeti szerkezete, amit így a politika és az intézményi bürokrácia összekacsintása éltet. Az ideológiai nehézkedés azonban nem versenyképes. A miskolci művészeti intézményrendszer egy darabka itt felejtett szocializmus – mint beszédes hagyomány. A magyarországi művészeti szcénában nem egyedülálló jelenség, de megváltoztatása az itt élők számára egyedülálló kulturális felelősség. Pozitív folyamat Az egykori indusztriális hangulatot maga mögött hagyó város ma újabb kihívás előtt áll. Döntenie kell melyik irányba, indul és mik azok a kulturális fejlesztések, amiket előnyben részesít. Párbeszéd Miskolc kulturális perspektívái az itt élők képzelőereje nélkül nem megrajzolhatók. A kulturális jövőkép a prioritások egyeztetésétől válik közös céllá. A város művészeti krízise, a struktúra problémái és az ebből adódó kihívás rendszer a kultúrával foglalkozók közös tapasztalatát igénylő teendő. Ezért a feladat horizontok megmunkálásában a civil társulások kulturális képzelőereje legalább akkora figyelmet érdemel, mint a kulturális politika, a művészeti intézmények, a szcéna kritikai orgánumai és a szakmai értékítélet. A jelen helyzet megkívánja, hogy a kulturális játéktér szereplői meg ismerjék egymás koncepcióját, és megbarátkozzanak a párbeszéd gondolatával, tudva, hogy az együttműködés készségén nagyban múlik a város művészeti pozíciója.


50

A versenyképesség feltételei A közismert közgazdasági tapasztalatok szerint, egy térség pénzügyi és gazdasági fejlődésében fontos szerep jut a kulturális környezetnek. Ezért a városban szunnyadó lehetőségek menedzseléséhez olyan kulturális feltételrendszer szükséges, ami képes helyben tartani a kreatív iparágakban tevékenykedőket, és alkalmas arra, hogy ide vonzza azt az alkotó réteget, akik hozzájárulhatnak a város gazdasági és kulturális versenyképességéhez. A városi társadalom hajtóerejét jelentő réteg közérzete a kedvező helyi légkörön múlik. Ennek elérése érdekében Miskolcnak inspiratív várossá kell formálódni. Fokozottan nyitottá a tehetség és toleránssá az innovatív készségeket hordozók iránt. Szolidárissá, azokkal, akik választ keresnek és kreatív megoldásokat kínálnak a társadalmi kihívásokra – dolgozzanak akár tudósként, művészként vagy szociális munkásokként. Ezen feltételek sorába illeszkednek azok az egymásráhatók, amik a gazdasági prosperitás és az említett mentális környezet kialakulásában játszanak szerepet. Ilyenek a sport és szabadidős tevékenységet biztosító létesítmények, /kerékpárutak, uszodák, wellness pontok,/ a közösségi zöld felületek, a kultúripar kínálata és a művészeti intézmények. Javaslatainkban mi ezek közül a kortárs művészetek esedékes új színtereire fókuszálunk. Egységes kulturális tér A művészeti intézményekre nem kizárólagosságként tekintünk, hanem mint ami a kultúra és gazdaság termékeny összjátékában meghatározó, de csak egy a komponensek sorában. Ennek értelmében továbbra is kulcsszerep jut a város kulturális erőforrásainak. Így a természeti adottságok körültekintő felhasználása mellett azoknak a színtereknek, ahol a város kreatív energiái koncentrálódnak. Ilyen többek között: •A Miskolci Egyetem és annak kutató műhelyei •A különböző tudományos intézetek, •A turisztikai vonzerőt biztosító kulturális örökség területei •Az ökológiai környezet kormányzati és civil intézményei •A vizuális környezet megújulásáért felelős önkormányzati és privát építész team-ek •A közművelődés színterei •A kisebbségi kultúra szervezetei •A meglévő művészeti intézmények, és közgyűjtemények. •De ide sorolható a minőségi városvezetés és az élénkülő civil társadalom javaslati tőkéje. A MŰVÉSZET ÚJ SZÍNTEREI /1 Azonos platform A Miskolci Egyetem egykori fűtőműve eladás előtt áll*. A Magyar Állam Kincstár tulajdonának értékesítését a megbízott Miskolci Egyetem végzi. A tárgyban elhangzott nyilatkozatokból kiderül, hogy az Egyetem fontosnak tartja a kulturális célú felhasználást és azt szerződésben is rögzíteni kívánja a leendő tulajdonossal. Az elmúlt időszak ingatlanok körüli bonyodalmai azonban azt mutatják, hogy nincsenek érdemi garanciák, a kulturális minőség biztosítéka pedig végkép illuzórikus.

*Az eladás azóta megtörtént (szerk.)


51

A platform pontosítása Álláspontunk szerint, a város és a campus metszéspontjában található épület stratégiai érték, ami kulturális hasznosítást kíván. De nem egy nehezen kontrolálható bizonytalan kulturális funkciót, hanem egy pontosan körül írt minőségi Művészeti Intézményt, ami a kortárs kultúra folyamataira fókuszál és a művészeti világ ma születő kreátumait teszi hozzáférhetővé. Lényeges azonban, hogy az intézmény összművészeti tevékenysége rendelkezzék hangsúlyos interdiszciplináris szemlélettel, ami alkalmat ad arra, hogy az Egyetem tudományos és műszaki fejlesztései a kortárs művészet kreatív eszközeinek felhasználásával legyenek megjeleníthetők, megtapasztalhatók. Kreatív miliő Meggyőződésünk, hogy Miskolcnak nem a lokális kommerszet erősítő kulturális intézményekre van szüksége, hanem emblematikus fejlesztésekre. A művészet azon színtereire, amik életképes alternatívákat biztosítanak a közönség figyelméért folytatott piaci versenyben. Képesek arra, hogy a tömegkultúra egyre tolakodóbb keretei közt minőségi kínálattal ellenpontozzák a kultúripar gépezetét. A kortárs művészet nem elitista teória, hanem a társadalmi valóság része, annak intézménye nyílt fórum, ezért a művészet színtere egyben a társadalmi párbeszéd terepe is. Ahol a művészeti kommunikáció a jelenkor témáira épül, aminek sorába a kortárs technológia ép olyan természetesen illeszkedik, mint azok a területek, amik a kortárs kultúra fontos összetevői és amikhez a művészet reflektív módon viszonyul. Szempontjaink • Miskolc kulturális pozíciója összefügg a régió sikerével és hat a gazdaság vitalitására. • Ezért közös érdekünk, hogy a város rendelkezzen olyan KORTÁRS MŰVÉSZETI INTÉZETTEL, aminek kulturális hatása túlmutat annak földrajzi keretein, és nemzetközi összefüggésben is jelentős értéket képvisel. • A művészeti sokszínűség kulturális toleranciára hangol és a város számára vonzó mentális infrastruktúrát biztosít. • A kortárs művészet színterének a közművelődésben, tehetséggondozásban, vizuális nevelésben és kulturális párbeszédben betöltött szerepe elősegítheti, hogy a helyi társadalom nyitottá váljon az újításbarát szemléletmódok iránt, legyen az közgazdasági, high-tech, szociális, vagy ökológiai jellegű. • A művészeti intézmény a kortárs társadalom élmény terepe, ahol a művészet tapasztalatán keresztül a társadalmi kommunikáció koncentrált módon válik lehetővé, lévén a művészeti műfajokon átszűrve a tudományos és társadalmi összefüggések is megjelenítést nyernek. A Kortárs Művészeti Intézet Új perspektívát nyit az itt élők és a régió kulturális életminőségében. Lehetőséget ad a minőségen alapuló kulturális kohézió számára. Hozzájárulhat a kulturális önazonosság feltárásához. Valódi művészeti alternatívákat és termékeny kulturális versenyhelyzetet teremt. Szakmai indítékból, de a városmarketing szempontjából is értékelhető együttműködésre ad alkalmat hasonló Európai intézményekkel. • Tevékenységével közreműködik a kreatív-miliő megalapozásában. (Pozitív folyamatokat generál ) • Stratégiai eszközként működik a városi migráció visszaszorításában, a fiatalok, a kreatív

• • • • •


52

osztály megtartásában és az idetelepülés élénkítésében. Fokozza a Miskolci Egyetem vonzerejét. Bázisa lehet egy esedékes művészeti karnak. Aktívan hozzájárul Miskolc turisztikai kínálatához. Ideális terepe lehet új művészeti és tudományos fejlesztéseknek, konferenciáknak és fesztiváloknak. • Illeszkedik az Európai kulturális trendbe. • A városok közötti versenyben növeli Miskolc esélyeit.

• • • •

JAVASLATAINK • Az önkormányzat, a Miskolci Egyetem és az érintett civil szervezetek, fogalmazzák meg a kortárs kultúra iránti elkötelezettségüket. • Az állásfoglalásból következzenek közös tettek. • Az önkormányzat, az Egyetem és az érintett civil szervezetek egyeztessenek és dolgozzanak ki közös tervet annak érdekében, hogy az állami tulajdonban lévő ingatlan városi tulajdonba kerüljön. • A cél érdekében, egymás kölcsönös támogatásával folytassanak összehangolt lobbi tevékenységet. • Kerüljön sor a források számbavételére. Kezdődjenek megbeszélések a szóbajöhető nemzetközi pályázatok előkészítése érdekében. • Ezzel párhuzamosan készüljenek rövid távú tervek, amik az ideiglenes/ eseményszerű működés lehetőségeit vizsgálják meg. / infrastrukturális feltételek; művészeti projektek előkészítése; finanszírozás/ IN SITU Véleményünk szerint a fűtőmű bizonyos részei minimális ráfordítással már most alkalmasak művészeti események fogadására. Ez azonban némi magyarázatra szorul. Helyspecifikum A kortárs művészek és művészeti kurátorok/ rendezők, fogékonyak és keresik azokat a helyszíneket, ahol az adott tér sajátosságaiból kiindulva, dolgozhatnak és kiléphetnek a konvencionális fekete/fehér kubus keretei közül. A fűtőmű ebből a szempontból ideális terep, hiszen olyan adottságokkal rendelkeznek, amiket a hagyományos művészeti terek nem ismernek. Itt nem csak a méretek megragadóak és nem pusztán az alaprajz rendszer és a belső térkapcsolatok inspirálhatnak, de ugyan ilyen fontosak a hely jelentés rétegei és atmoszféraalakzata is. Amit leegyszerűsítve ipari miliőnek mondunk, az egy sor társadalmi összefüggést átfog. Ezeket konkrét művészeti projektek árnyalhatják. KETTŐS KELETKEZÉS / Egy példa a lehetőségek közül / A projekt a fűtőmű lehetséges narratíváit dolgozza fel. Megrajzolva múlt és jelen tematikai hátterét. A művek feltárják, és újabb történeteket illesztenek a geneológia két ellentétes mozzanata köré. Az egyik körülmény a fűtőmű keletkezése, amit az államszocializmus keretei közt politikai rabok építettek, és akik között tudjuk művészek is voltak. A másik a kortárs művészet új színterének, az Erőműnek a keletkezési folyamata, ami azonos a lokális művészeti


53

intézményrendszer újra definiálásával, és jelzi a fordulatot, a kulturális demokrácia érdemi előrehaladását. A kérdésfelvetés keretei: /negyven évig tartó kortárs művészeti embargó, majd egy máig húzódó időszak után / Hogyan integrálódik a sajátkor művészete a saját térbe? Hogyan talál utat az emberekhez? Hogyan dolgozza le a kimaradt történelmi időszakból adódó kommunikációs nehézségeket? Hogyan adaptálja a nyugati demokráciák tapasztalatát? Hogyan alkotja meg saját módszereit? A kérdésfelvetés pontosítása. /körbejárható témák/ Változó város /változó művészet. Posztindusztriális pillanat. Függetlenség és intézményesülés. Társadalmi emlékezet /társadalmi funkció. Kulturális -utópiák. Hiperteóriák és érzékiség. Művészet és politizáltság. Kontextus nélkül. Pakura. Emberi történetek. Összegezve: /ami hátránynak tűnik az előnnyé válhat / A művészeti világ nomád platformja előnyben részesíti a nem szokványos kulturális szituációkat. • Ahol periférikus vagy átmeneti helyzetet talál. • Ahol nem csak egy hely, hanem egy folyamat aktív szereplője. • Ahol nem a hagyományos művészeti intézmény steril keretei érvényesülnek. • Ahol a művészet megjelenítésének és befogadásának más színterei kerülnek felhasználásra. • Ahol a lokális társadalmi tér egyediségére fókuszálhat. • Ahol a fellelhető tartalmakból a kulturális horizont kortárs olvasatai lesznek. A MŰVÉSZET ÚJ SZÍNTEREI / 2 Mikrostruktúrák A város kulturális szövetéből hiányoznak azok a kisebb helyek, amiknek küldetése hangsúlyozottan a jelenkor művészetének a megjelenítésére/megalkotására fókuszál. Itt elsősorban olyan kis költségvetésű intézményekre gondolhatunk, amik például galériaként működhetnének. Egyéni karakterrel bíró, friss hangvételű, az előre legyártott éves programterv mechanikus reprezentálása helyett, az aktualitásra koncentráló, a művészeti folyamatokra érzékenyen reagáló képzőművészeti színterek. Szerepvállalás / elkötelezettség Az önkormányzat nem mondhat le a város kulturális jövőjét meghatározni hivatott fejlesztések további folytatásáról. Nem vonulhat ki a kortárs kultúra pozícióját erősítő folyamatok támogatásából. Ennek megfelelően a helyi kulturális politikának fogékonnyá kell válnia minden olyan civil kezdeményezéssel, ami a struktúra modernizációját segíti és kínálatot teremt.


54

Feltételek Frekventált minőségi helyszín. Ahol a művészeti kommunikáció a kereskedelemmel azonos pozícióból indulhat és ahonnan a művészet társadalmi státusának az ügye életszerűbben képviselhető. Kölcsönösen megfogalmazott gazdasági játékszabályok, amiben döntő az együttes szerepvállalás. Ezeknek keretet adhatnak közművelődési szerződések, amik az infrastruktúrára művészeti és gazdasági koncepcióval pályázó civil formáció/k/ és az önkormányzat együttműködéseként jöhetnek létre. A KULTURÁLIS POLITIKA ÁLLÁSFOGLALÁSA / 2004/ Hivatkozások Miskolc város kulturális stratégiájából Ambíciók • Miskolc, az Észak - Magyarországi Régió szellemi kulturális központja (is) legyen. • A kultúra húzóágazat legyen. Elkötelezettség • Megakadályozni, hogy a kultúra is egyre jobban az üzlet hatása alá kerüljön. Struktúra • A válságkezelésből áttérni a fejlesztésre. • A kor követelményeinek megfelelő intézményrendszer kialakítása. A kompetenciák megosztása • Szakmai párbeszéd. • Az új szerkezet kialakítása nem nélkülözheti a társadalmi jelenlétet és kontrollt. • A civil társadalom számára a kultúra területén a szükséges anyagi és intézményi feltételek megteremtése.

A KORTÁRS MŰVÉSZETI EGYESÜLET ÁLLÁSFOGLALÁSA /2006. május/ FELHÍVÁS ALTERNATÍVÁKRA A civil szellemet a társadalmi szabadság iránti fogékonyság és az abból adódó öröm teszi oldottá, és ennek a kezdeményező magatartásnak a kreátuma a kulturális demokrácia. A civil társadalom demokratikus képzelőerejéből adódik az a javaslati töke, amin keresztül tovább enyhülhetnek a társadalmi és kulturális előítéletek és játékba hozhatók a kulturális demokráciát erősítő folyamatok. Ahogy döntöttünk a társadalmi szerveződésről és időről időre döntünk a társadalmi struktúráról, akként lehetőségünk, hogy változtassunk és újrarendezzük a város kulturális berendezkedését. Lehetőségünk, hogy határozzunk a Miskolcon fennálló művészeti intézményrendszerről is. Döntsünk úgy, hogy a társadalmi szerveződéssel harmonizáló kulturális közegben kívánunk élni. Nyilvánítsuk ki, hogy a művészeti intézményrendszer, tükrözze a társadalmi valóságot, és kövesse a kulturális demokrácia szabályait. Nyilvánítsuk ki, hogy a civil társadalom kommunikációs elvárása kiterjed a művészeti intézményekre. Mondjuk ki, hogy a Miskolci közönséget megilleti a kortárs művészeti kommunikációban való részvétel. Mondjuk ki, hogy a művészet színtere nem hely, hanem egy jelen idejű történet.


55

Nyilvánítsuk ki, igényt tartunk arra, hogy az itt élőknek lehetősége legyen részt venni a jelenkor történetében. Mondjuk ki, a kortársművészet nem elitista teória, hanem napi realitás, annak intézménye nyílt fórum, ezért a művészet színtere egyben a társadalmi párbeszéd terepe is. Mondjuk ki, hogy a Miskolcon élőket megilleti a kortárs társadalom élmény és a kulturális demokrácia tapasztalata. Tegyük világossá, hogy a kortársművészet kreátumaihoz való hozzáférés azonos kulturális állampolgárságunk birtokbavételével és megfelel a kulturális demokrácia realizálásának. Mondjuk ki, hogy a társadalmi valóság közvagyon és a kortársművészet ennek a valóságnak a része. Indítványozzuk, hogy a művészeti intézmények mutassák be ezt a valóságot. Indítványozzuk, hogy az intézmények maguk is járuljanak hozzá a valóság megalkotásához. Indítványozzuk, hogy a közpénzen fenntartott intézmények valósítsák meg a közszolgálatiságnak megfelelő művészeti tájékoztatást, vegyék figyelembe az eltérő közönség igényeket és ennek megfelelően alakítsák a program struktúrát. Kezdeményezzük, hogy az itt élők rálátást nyerhessenek a kortárs művészet folyamataira és napi természetességgel kapcsolódhassanak a művészeti világban zajló párbeszédhez. Kezdeményezzük a város kulturális egységként való értelmezését. Kezdeményezzük, hogy induljon el Miskolc kulturális stratégiájának a megvalósítása. Kezdeményezzük, hogy a megvalósulás jeleként induljon párbeszéd, a kultúrában érdekelt szereplők között. Kezdeményezzük annak számbavételét, hogy mi szükséges a meglévő művészeti intézmények és közgyűjtemények újrapozícionálásához, és milyen feltételekhez köthető versenyképessé tételük a hazai és a nemzetközi intézményrendszerben. Kezdeményezzük, hogy a kortárs művészet új színtereinek létrehozatalával induljon el ez a folyamat. Kezdeményezzük, hogy a középszerűségéből adódó nagyvárosi provinciát váltsa fel a kreatív miliő. Érjen véget, hogy egyetlen intézmény gyakorol felügyeletet a képzőművészet felett, egyetlen intézmény a színművészet és egy a zeneművészet felett. Érjen véget a lokális művészeti kánon. Alakuljon át az egypólusú művészeti intézményrendszer. Érjen véget a stílus dogmák uralta reprezentáció. Vegye kezdetét a médium semlegesség. Érjen véget a kortársművészeti embargó. Definiáljuk újra a város művészeti struktúráját. Nyerjen polgárjogot a kínálat és a választhatóság. Jöjjenek létre Miskolcon, a kortárs művészet új színterei. Építsünk alternatívákat. Miskolc, 2006. május kortárs művészeti egyesület (i.v.) Tömpe Péter és Varga Gábor Kontakt: [email protected]


56

Kikötő zátonyon Szemlélődés a Szinva terasz* mentén Az építészet szerencsére nem csupán konok műszaki alapokon nyugvó diszciplína és nem csak bonyolult mérnöki és technológiai kérdések halmaza, hanem nyilvános cselekvés is, amit kortárs gondolkodási folyamatként érzékelünk, amely tágan értelmezett eszmék szerint szerveződik. A kortárs városépítészet közügy. Mindenkit érintő kulturális tett, ami azonos a városi valóság keletkezésével. Sokkal fontosabb annál, hogy azt csak politikusokra és építészekre bízzuk. A városi tér közvagyon, ahol a kortárs építészeti kultúra társadalmi szimbólumként működik, amit egyre inkább felértékel az összetartozásban és az egyediségben betöltött szerepe. A kortárs építészet társadalmi funkciója alkalmat nyújt a városi közösségnek demokratikus játékszabályok kipróbálására, a részvétel működtetésére, önazonos tettekre, üzenetek megfogalmazására, a kulturális identitás formálására a kulturális állampolgárság birtokbavételére, a kulturális demokrácia realizálására. Az ilyen sarokpontok mentén keletkező városi tér jóval hitelesebb kohézióra képes, és Európa tudatosabb feléhez sorolja a várost és annak szereplőit – ami az összetartozás más léptékű tapasztalatával jár. Ha magunk elé idézzük a közelmúlt helyi építészetét, azt érzékelhetjük, hogy annak tapasztalata nem teremt lehetőséget a vizuális kommunikáció élményére. Az itt élők és az idelátogatók hiába is keresik azt a kortárs építészeti nyelvet, ami eredeti párbeszédet folytatna velük. Hiányzik a nóvum, és az a szemléletmód, ami az építészeti tradíció iránti alázatot az azzal való dialógusban látja. Vannak ugyan tisztes mérnöki teljesítmények, de hiányzik az egyéni szignatúrával rendelkező építészeti műalkotás. Miskolc ma a lokális építészeti lobbi közreműködésével létrehozott építészeti téma-parknak hat, csupa szépnek tartott, de végtelenül unalmas ajánlattal. A jelentős építészeti fejlesztések, nyílt pályázat és a helyi civil társadalom kontrollja nélkül keletkeznek. A politika ellenáll a kompetenciák megosztásának, és az építészeti lobbival összekacsintva idejétmúlt logikát alkalmaz. Nincs kulturális versenyhelyzet, nincs a városi képzeletnek lendületet adó kínálat, nincsenek alternatívák – csak meghatározottság és hatalmi kontextus van. Csak megkérdőjelezhetetlen keletkezési sémák, megfellebbezhetetlen esztétika és alaprajz-rendszer, csak az építészeti kartell esztétikai horizontja és érdekérvényesítése. Az érintett építészek és iparművészek felelőssége kettős. Egyrészt tudniuk kell, hogy az általuk követett eljárás a hatalom szolgáló leányaként definiálja szakterületüket – jóllehet az építészet a legdemokratikusabb művészet, amit mindenki láthat. Másrészt minden alkalommal veszélyeztetik, és esztétikai eszközökkel dekonstruálják a kulturális állampolgárokban élő közügy eszméjét. A demokratikus keletkezési móddal szemben, a miskolci építészeti kartell kedvezményezése, azért különös, mert a politikai hatalom megbízatását nem az építészektől kapta. A mandátum tétje a kompetenciák megosztása, ellenkező esetben csak a kulturális demokrácia elodázásáról beszélhetünk. Mindez egy olyan területen és kulturális szituációban tapasztalható, ami a városi élettér alakulásával határos, és magában foglalja a közszféra reflektív szándékait, amitől a város belső kommunikációjának a fejlődése várható. Ez a közismert képlet aztán összefügg a város általános versenyképességével, ami épp a belső kommunikáción keresztül idővel olyan területekre is elvezethet, amit ma esetleg csak szótlan szemlélés jellemez, de ami vélekedést, fejlesztést és szolidaritást igénylő színterei a városnak.

Építész: Puskás Péter Design: Litwin József és Fata György


57

A városi életminőséget dimenzionáló közterek közül kiemelt figyelmet érdemelnek azok a zónák, ahol a városi vizekkel aktív találkozásra nyílik mód, és ahol a víznek, mint hangsúlyos természeti elemnek a közelsége, a kellő színvonalon mellérendelt publikus tér segítségével képes megmutatni, vagy ha kell megalkotni a hely szellemét, a környezettudatosság és az építészet eszközeivel meghatározni a városi miliőt. A Szinva terasz, és az azt keretező sétány városképi szempontból az elmúlt időszak talán leglátványosabb fejlesztése. A koncepció arra a fontos felismerésre épül, hogy változtatni kell a belváros egypólusú pozícióján, és a főutcára redukált útvonal mellett ki kell találni a környező utcák integrálásását, és új színterek létrehozásával kívánatos újradefiniálni a városmagot. A fejlesztés túlmutat a városrendezés szokványos keretein, aminek alapvető oka a páratlan térbeli és ökokultúrális szituáció, amit a belvárosi szövet legértékesebb organikus elemének a Szinva-pataknak köszönhetünk. Az igazi helyspecifikus feladatot nem szigorúan az építészeti ajánlat mentén, hanem a benne rejlő lehetőségek felől érdemes olvasni. Nem egyszerű az eddigi hétköznapi tapasztalatokon túlmutató következtetésre szert tenni, és azt egy világos építészeti állításként megjeleníteni. Egy olyan helyszínnel bővíteni a városlakók életterét, ami nyit az asszociációk felé és a birtokba vevők személyes jelentésvariációin keresztül biztosítja a köztér élményét. Ami a tér geometriai sajátosságai és látványpolitikája mellett legelőször szembetűnik, az a térkapcsolatok egymáshoz való viszonya, és az alaprajz rendszer peremén elhelyezkedő sétány. A felület körbefogja a Szinvát és az egykori parkoló helyén kialakított teraszokat. Egyik vége a fórumként kiszélesedő és a buszmegállóval határos forgalmas zónába torkollik, míg a túloldali szárny magába fűzve a gyaloghidat és a Kandia-passzázs felvezető ívét, követve a parkoló miatt leszűkült nyomvonalat, egy-két apróbb töréssel a szomszédos kávézó mellett elhaladva, kissé bizonytalanul a semmibe fut – ahonnan a kandeláberekből ítélve, tulajdonképpen elkezdődik. Maguk a közvilágító instrumentumok a bevasalt Kandia közhöz és a szomszédos buszmegállóhoz hasonlóan a vastelepek készárú kínálatából merítenek. Ott zártszelvények, szögvasak, lyuggatott acéllemezek, és a designer megszaladt keze nyoma, a vas-struktúrából kibontakozó zsúfolt dekorativitás, duplázás, vaskorszak széria. Itt laposvas, hengerelt áru, lángvágás, hegesztés és enyhén rozsdálló csavaranyák – festés- technológiai gondok. Lényegesen átláthatóbban, de még mindig ready-made puzzle. A kritikus antrén csak a kandeláberek vörösfenyő oszlopai javítanak, amik a zászló-árbocéhoz hasonlóan elegáns és barátságos momentumok. A sétány tehát így kezdődik, ezekkel a feszes és fölfelé terebélyesedő elemekkel, amelyek a zavaró részletek dacára egyensúlyt, lendületet, és tágasságot eredményeznek. A térszervezés azonban vált, és a terepszintből kiugró térelemeken keresztül kitér a nagyvonalú alapvetés elől, ami így erejét veszti és kifullad. A kandeláberek, melyek a sétány elején még a lendület szereplői voltak, most önmaguk fölé tornyosulnak, és elszigetelten külön életet élnek, míg másik hányaduk a sétányszintből kiemelkedő szelvényekbe tagozódik. A suta megoldás előnytelen és tovább erősíti az elméretezett posztamensek pozícióját, ami ebben a formában bekebelezi a járófelületet. A tervező a sétánnyal nem képes kijelölni azokat a koordinátákat, amelyek egyértelmű egységbe fognák a teret. A kezdetben még tágas térbeli nyomvonal leszűkül és optikailag is felülírást kap. Így ahelyett, hogy vizuális kapcsolatot teremtene a Kandia elejével, a parkolóba fut. Ezáltal válik a sétány Kandia köz felé keskenyedő tömegének másik kritikus részévé, a gépesített mobilitás és a térszervezés legkevésbé empatikus zónájává. A sétányba komponált autós forgalom és a gyalogos jelenlét ilyen erős ütköztetése, az emberi mozgást a középpontba helyező tér esetében, tapintatlanság. Zavaró még az alibi kerékpárút, amivel valószínű, hogy nem a bringások hanem a környező pizzéria kiülős vendégei nyernek. Ha a bitumensávra vendégek települnek, márpedig máshol nincs hely, akkor minek a fekete párhuzamos? Zavar, arányvesztés és túlépítettség már az elején.


58

A koncepció nem tesz határozott különbséget tér és sétány között, amiből adódóan a felső terasz jókora átmenő forgalmat bonyolít, míg a szomszédságában lévő sétány alig működik. A tervező a terepszintből való határozott visszalépés helyett, a fokozatosság mellett dönt, ezzel a térszervezés egyszerű módja, a tiszta tömegek könnyen elsajátítható repertoárja helyett összetett térkapcsolatot ajánl, amivel egy időben a szükségesnél bonyolultabb logisztikai szabályrendet alkot. Így állhat elő, hogy az épített mű sok tekintetben nem hoz a korábbiaktól eltérő minőséget. Az egykori parkoló eltűnt ugyan, és az autók uralta terep élhető városi szövetté alakult, de a tér hanganyaga mit sem változott. A Szinva terasz nem az intenzív és hangos belvárosi mobilitás ellenpontja, hanem annak folytatása. Nem a megállapodottság, hanem az átmenet színtere. Nem a teret csendes szigetté avató építészet kézenfekvő térnyerése. Jóllehet a városi tér adottságai pont az erre tett kísérletre szólítanak. Egy kritikus hely, amiből hiányzik az intimitás, az ésszerű dimenzióváltás, a levegő és zajszennyezés kompenzálását szem előtt tartó tudatosság, a kreatív szeparáltság. A tervező úgy dönt, hogy nem a projektet előhívó Szinva természetes hangját, hanem a felszíni zóna atmoszféráját meghatározó pörgést menedzseli. A városmagban végrehajtott miliő-fordulat nem az organikus jel ökológiai tudatosításából építkezik, hanem a reprezentációs elvárásokat szolgáló újpatrióta építészet tolakodó metaforakészletét erőlteti. Ha a Teraszok felső traktusát a gyalogos szempontból kissé félreeső kvázi főbejárat felől közelítjük, akkor azt egy kényelmes osztású lépcsőn tehetjük meg, ami finoman lelassít. A jelentőségteljes bevezető után, a teret meghatározó üzenetsor egésze bejelentést nyer, az azt hordozó kútkávától a zöld fényben úszó vízi látványosságig. A helyszínről elég hamar kiderül, hogy egy tudatosan Miskolcikumnak szánt, és a lokálpatrióta érzelmekre apelláló kohéziós program építészeti megjelenítése. Azok közé az identitást teremtő terek közé sorolható, amelyek az archaizálás eszközeivel, a múlt felől ébresztgetik a kortárs városi emlékezet kötődésért felelős rétegeit. A globális építészeti világ kreátumai ellenben azt bizonyítják, hogy a társadalmi figyelem identitás-orientált megragadása a kortárs építészet univerzálisabb elemein keresztül is lehetséges, és az itt felkínált dialektuson túlmutató jelentéshorizontot adhat a városi térben résztvevők számára. A részvétel élményére azonban csak attól az építészeti környezettől számíthatunk, ami a gondos kapcsolatrendszer révén, megújuló üzeneteket és inspirációt képes tárolni, vagy ha radikálisan autonóm állítást visz a térbe, ami pont szuverenitásával teremt eredeti kapcsolatot. Minderről csak úgy beszélhetünk, mint ami Miskolcon esedékes, de amire továbbra is vári kell. Addig is marad az érdekesség, a tetszetős látványvilágba ágyazott vizuális sorvezető és lokális ötlet-anyag. Ezek közé tartozik a tér voltaképpeni prológusa, a feltörő forrást körbeölelő káva az oldalába vésett szöveggel. A miliőteremtés textuális eleme egyben a tér alaphangja, eszmei centruma és kompozíciós felütés. A csobogó a terepszint mozgását követve, kijelöli a felfedezés irányát, és erre az optikailag is hangsúlyos elemre van felfűzve a teret meghatározó struktúra. Az idézett szöveg így, szerző megjelölése nélkül, a városalapító okiratok anonim világát idézi, és a hajdan kor geneológiai atmoszféráját emeli át a sajátkor építészeti díszletei közé. Az üzenetet érdemben nem módosítja, hogy a versrészletet egy 19. századi költő, Strogh Sámuel jegyzi. A másik, Kandia-köz felőli lejáraton egy sikátorszerű rámpa és egy meglehetősen keskenyre sikerült lépcsőzetes közlekedő osztozik. Figyelembe véve a két lejáratot elválasztó vetemény kiterjedését, csak nehezen igazolható a felülettel való takarékoskodás. A teraszokra leereszkedők időnként kénytelenek kitérni, vagy visszalépni a szembejövők elől, ami azt a játékos képzetet kelti, hogy a korzózók a közös térélményen túl, egy udvariassági rituáléval is gazdagodnak, így tágítva a hely értelmezését. Mindez a kényelmes közlekedés kritériuma felől olvasva, inkább jelzi az egymás alá felfűzött térelem túlzott pozícióját, ami a többi lejárat tágasságát látva fogalomzavarként hat. A műbe komponált előzékenység annál is kevésbé meggyőző, mivel a mozgássérültek, de még a babakocsival közlekedők is csak a háromnegyedét vehetik birtokba a térnek. A hat lejárat közül csupán egy veszi figyelembe a rámpára utalt emberek közlekedésének feltételét. A felső terasz egy-egy kis manőverrel teljesen bejárható, a


59

középső könnyebben de csak részben, a partszakasz mindössze félig hozzáférhető. Az alsó és középső traktusoknál az akadályt mindkét esetben a csobogót a Szinvával összekötő keskeny meder okozza. A kellemetlenséget tetézi, hogy itt nem csupán egy hagyományos vizesárokról van szó, amit két közönséges járdaszegély közé süllyesztettek, hanem a tradíciót textuális nyomatékkal tisztelő kútfő nyúlványáról, ami nemesmívű kőedényként közlekedteti – viszi a vizet a vízhez. A tiszteletből itt most csak a múltidézésre jut. Ez ma már kevés. A tervező a szimbólumok celebrálása közben megfeledkezik a kiszolgáltatottak érdekeiről, így a város legújabb grand projektje nem rendelkezik azzal a kortárs európai normával, ami kiáll az akadálymentes városi tér ideája mellett, és tagadja a hátrányos megkülönböztetést. A klasszikus oktogonális térszervezés frappáns átiratának is tekinthető, ahogy az autentikus geometriai képlet a nagyvonalú felezés révén, két egymásba nyíló trapéz formájú terasszá alakul. Az egymás alá komponált szabályos tömeg és a vízre nyíló parti teresedés a felső traktus túlzott szögletességével szemben jóval nyugodtabb és az alakzat enyhe szűkülése folytán kifejezetten koncentrált. Az is kell, hogy legyen, hiszen amint azt már korábban is sejthettük, itt most színházban vagyunk, egy belvárosi színháztéren. A helyszín teátralizálása olyan gondolat, ami a nyilvános városi tér keretei között nem elsősorban a színházi tér formai megfelelőinek a visszatükrözésén múlik, különösen olyan szituációban, ahol adott az emblematikus természeti komponens, ami minden különösebb szinházépítészeti utalás nélkül képes maga köré szervezni a tágan értelmezett theatron – a jó értelemben vett látványosság – légkörét. Más a helyzet, ha a tervező nem bízik eléggé a meglévő organikus adottságban, és a színházi pillanatot az általa kreált jelektől reméli. A fokozatos leereszkedés az intenció világos részéhez tartozik, az alászállás mikéntje mégsem tesz jót a patakhoz való visszatérésnek. A szélekre rendezett közlekedők átírják a bevezető lépcsősor nyugalmát, és a módosult osztás tempóváltásra kényszerít. A tervező által kijelölt útvonal és az abba írt ritmusképlet miatt elvész a mozgás spontaneitása, ami a természeti dolgok megközelítésének legfontosabb eleme. A térbe komponált magatartás az abban közlekedőknek nem a mozgásszabadság örömét, hanem a logisztikai kényszer lekövetését szabja. Eljutni valahonnan valahová többféle módon is lehetséges, ahogy a megérkezésnek is sokféle minősége elképzelhető, az építészeti hatás eszköztára ezek közül jó néhány olyan megoldást rejt, ami segíthet közelebb jutni a természet városi keretek között is aktív tartalékaihoz. Ugyan a koncepciót a Szinva tette lehetővé, az elkészült építészeti megoldás csak mellékszerepet szán az élővíznek. A meglévő, de kibontást igénylő organikus jelet háttérbe szorítják a kreált szimbólumok, az attrakció és a színpadiasság. Ami az építészeti mű irányából nézve térdramaturgia, az a Szinva tekintetében az edukáció feltétele, és egyben az arra tett tervezői javaslat. Elsajátítani és befogadni azonban csak azt lehet, amit a komponensekbe foglalt viszonyrendszer lehetővé tesz. A tovafutó víz nem tartozik ezek közé. A Szinva jelentésgazdagsága nem hozzáférhető, lévén a "művíz" látványossága és a megépített környezet éppen a patakkal konkurál. Az előadásmódon végigvonul az építő ember fölénye, ami a hierarhikus klisékkel együtt sem jut tovább a tetszetős sémák vizuális bejelentésén. A befogadó városlakó hiányérzetének oka, hogy a kitalált városi tér nincs alkotótársi viszonyban a Szinvával. Ez nemcsak az érintett belvárosi részre igaz, hanem a patak teljes városi szakaszára érvényes. Ember és természet viszonyának hiteles megfogalmazása a szituációban rejlő ökológiai kihívás megjelenítése nélkül ma már nem lehetséges. A projekt azt a benyomást rögzíti, hogy a környezeti ínségre telepített esztétizálás több és előrébb való, mint az átfogó ökológiai tevőlegesség. Látványosságot hirdet egy érzékeny ökokultúrális szituációban, holott a gondolattal teli attrakció éppen az lehetne, ha a városi szövetben zajló revitalizációs folyamatot kiterjesztené a Szinvára. Ennek a feladathorizontnak a vállalásától lehetne kortárs tetté, így viszont csak múltidéző. Az alaprajzi szinten megfogalmazott metaforikus építészeti gesztus, és az azt feltöltő nosztalgikus jelrendszer annyira archaizáló irányba viszi a hely atmoszféra- alakzatát, hogy a tér szinte teljesen levált a jelennel való kommunikációról.


60

Ha túljutottunk a túlzó mértani fegyelmen, a tömegalakítás kritikus részletein, a sétányszint alá szervezett tér zavarosan struktúrált belvilágán, a rávezetés és kitérítés fázisain, a nosztalgikus szókészletén, a tér belső történéseinek elaprózásán, az arhitektúrális és kertészeti túlépítettségen, a merev utcabútorokon és a szemetesek olcsó pléhtestein, az anyagváltás kontrasztjában tetten érhető elbizonytalanodásokon, a részleteken, tehát a hangulati jelentést kiépítő komponensek javán, akkor akár tudatosult a regiszter, akár nem, lent vagyunk a parton. Ha szerencsések vagyunk, és úgy adódik, hogy holt idény van, akkor találkozhatunk a Szinvával. Ilyenkor függetleníthető a hóbucka és a felsózott placc, nem zavar, hogy nem megy a vízesés és a csobogó, hogy felszedték az üveghidat, mert pont ennek az évszakos üzemzavarnak köszönhető a vízzel való háborítatlan párbeszéd. És legfőképp annak, hogy ilyenkor nincs gát. Ha idény van és működik a két otromba nyersbetontuskó közé beerőltetett víztorlasz, és üzemelnek a szimbólumok, akkor más a helyzet, mert más fogad. Amivel először szembesülünk az, ahogy a Szinva megváltozott. Az élő víz elvesztette saját tempóját, alakját, kiterjedését, személyes hangját – és a szélen a patak megáll. Az esemény hanganyagát a leszedált víz tükrébe csapódó zuhatag adja. Ami fentről még látványosságnak tűnt, az innen már csak triviális. Látva a brutális dögönyözőt és a repetitív működés dacára elapadt vizuális poétikát, eszünkbe juthatnak a felső traktus idilli verssorai. Az egységes stíluseszmény már jó ideje nem megkérdőjelezhetetlen, az ellentmondás feszültsége itt azonban nem termékeny, hanem köznapi. Pedig minden jel arra utal, hogy a vízfüggönyt a tervező az ünnepélyesség masszívumának szánta. A patak fölé komponált vízesés a posztamens-szerű hosszúkás kád koszlott belvilágát átlépve csordul túl. A zöld emlékműkőből készült szögletes tégelyt csak nehezen viseli az erőteljes plaszticitású rakott mészkő felület, ezért az mind anyagában mind tematikailag meglehetősen kritikus építészeti parazitizmus. Amolyan szcenírozott varieté struktúra. Az a legjobb, ha szünetel. De akkor meg kivillan a narancsokker pvc könyök, a szürke cső, és a többi dekonstruktív cucc, és mást üzen. Hiába, a jelrendszert az építészetben nem a neki szánt jelentés, hanem a működés nevezi meg. Áradó látványvilág, lelassított élővilág és a patakról alkotott képünk megrendül. Van azonban még valami, ami innen lentről, a part pozíciójából kerül más fénytörésbe. A sétány háztömbbel párhuzamosan futó szakaszának jót tett a két loggia-szerű kiszögellés és a korlátsor közé beiktatott néhány oszlop. A megoldás arányt, tagoltságot és ritmikát adott a különben végeláthatatlan vaskorláttal terhes ívnek. Másfelől épp ezek az elemek emelik ki a sétány teraszok felőli nézetének erődszerű látványát, ami kiegészülve az alig mozgó Szinva már-már vizesárokként ható képével enyhe militáns érzetet asszociál. Az elsajátításra szánt építészeti penzumot tovább árnyalják a támfal kerámia pajzsai. A rakott mészkőfal síkjából kiugró lukak nagy fülű fedlapjairól az egykori uralkodó és annak attribútumai, jogar, tüzes oroszlán, sárkány stb., hirdetik, bizonygatják a város, a hely, az invenció autenticitását. A történelmi betétek eszmei szerepe és a bizarr kanális-tehnikai funkció közötti konfliktus szokatlan összefüggést eredményez. Amit az illusztratív építészeti logika a hatalmi ikonok reprezentálásától remél, azt kikezdi az előadásmód mikéntje. A patrióta sémáknak szánt mentális funkció az emelkedett jelentésátvitel híján mindössze dekoratívan üzen A hely atmoszférájához hozzájárul még, hogy a harcos építészet az említett oszlopokra műkő gombócokat komponált, aminek hatása groteszk és kifejezetten provokatív, és mint tapasztalhatjuk, a műbe írt késztetés elemi radikalizálódásával jár. Hullnak tehát a gurigák, tüntet a súlyos érintés, és bár nem elegáns leszámolni egy bumfordi gombóccal, és nyilván szalonképtelen a kőműves produkciókat izomerővel felülíró éjjeli atléták gesztusa, mindezt hiba volna egyszerű törvénysértésként értelmezni. Ezek és az ehhez hasonló mozdulatok pontosan jelzik, mennyire különböznek szimbólumaink, és eltérnek az olvasatok, és nem csak stiláris kérdésekben, hanem eszmeiekben is. A városi tér elvileg közös ugyan, de a szövetébe épített kód nem mindenki számára jelenti ugyanazt. Az aktuális építészeti üzenet, hogy erős vár a mi városunk, eddig csak a városmarketing lózungjaiból volt kiérezhető, most azonban vizuálisan is megfogalmazódott Ha nem is példaszerű tehát a izompacsirták gesztusa, de be kell látni, hogy létezik a kritikának kevéssé szofisztikált alakzata is. Mint ahogy létezik a


61

keletkezésnek is legitim, a városi közösség véleményét igénylő gyakorlat, és van kevéssé demokratikus eljárás: mikor az egyéni elképzelések a városi civil közösség ellenőrzése nélkül valósulnak meg. A gombócépítők és a gombócdöntők, akárcsak azok a civilek, akik eltérő értékrendet követve, különböző hangsúllyal vitatják, vagy szeretik, éljenzik, vagy mint ezúttal rákérdeznek az aktuális Opus Magnumhoz esztétikai gombócokat álmodó építészetre, és a mű keletkezéséhez a demokratikus képzelőerő hiányával viszonyuló hatalom európai relevanciájára, mindnyájan Miskolc birtokosai, és ez még akkor is így van, ha a mi városunkból leginkább a Mi Városunk tapasztalata hiányzik. Ami éppúgy, mint az esztétikai benyomás, mást jelent azoknak, akik a városi élettér kreatív birtokosaiként véleményükkel formálhatják a kulturális játékteret, és azok számára , akik mindössze passzív elszenvedői a felettük keletkezett városi térnek, és legfeljebb utólag számítanak, de akkor is csak lokálpatrióta lelkesedésükre. Azok számára, akiknek kulturális identitása és művészettapasztalata nem pusztán a város kulturális kínálatán alapszik, tehát nem csak a helyi művészeti intézmények, és nem csak a lokális építészeti lobbi ajánlatain, és legkevésbé, a 2010 – es rózsaszín-kék utópia posztulátumszerű nyelvezetén, azok a kulturális állampolgárok jelenleg nem a lelkesedést tekintik a város iránti felelősség egyetlen és megfellebbezhetetlen formájának. Annál is kevésbé mivel a város kulturális pozícióját szemelőtt tartó elkötelezettségnek pont a kritikai alakzatai hiányoznak. Továbbá azért, mert egyre nagyobb teret kap a város művészeti múltját és a jelen teljesítményeit övező pátosz, a művészet szintereinek pozíciója körüli nagyotmondás, ide sorolva a helyi művészeti hagyományok, az értékmentés, és a tradíción alapuló kulturális távlat sematikus koncepcióját. És végül azért, mert a propagált városimázs és a kulturális életminőség civil tapasztalata közötti ellentmondás, akárcsak a PR alapú városi önkép és az esedékes jövőkép konfliktusa a város kulturális realitásérzékének az elvesztésével, és a perspektívák elrajzolásával fenyeget. Mindez a a lokális médiatér legaggasztób kulturális jelenségei közé sorolja a hatalom, a kulturális bürokraták és a bedolgozó társadalomtudósok kommunikációját. A város médializált esztétikai önképe nem a városlakók kulturális tapasztalatának a foglalata, tehát nem annak a meglehetősen bonyolult önazonosság-alakzatnak az idevonatkozó tükre, amelynek lokális karakterét többnyire azok a kulturális produktumok adják, amikre reflektálva megfogalmazható, hogy mi Miskolc, és kik vagyunk Mi. Úgy tűnik tehát, hogy a városról uralkodó kulturális kép nem a civil mindennapok művészettapasztalatának szimmetriája, hanem egy szűk grémium által konstruált besorolás. A meglehetősen zárt, többnyire befelé beszélő, lokális kultúrát csináló művészeti büró figyelmét leköti az öntükrözés. A művészeti intézmények pozíciója nem releváns művészeti premiereken, hanem a városmarketing textuális absztrakcióin és egy túlzó orális hagyományon alapszik. A szóbeszéd azonban nem versenyképes. A város művészeti teljesítőképessége és általános esztétikai kondíciója sokosztatú kérdéskör, ami az oktatástól kezdve a közönség kapcsolatokig jónéhány dologtól függ, de amelynek egyik sarokpontja az a struktúra, ami a művészet voltaképpeni intézményes kerete. A művészeti szerkezet minőségét az annak keletkezésébe írt politikai motivációk adják. A helyzet Miskolcon úgy áll, hogy a város művészeti sruktúrája továbbra is az ancien regime kultúrpolitikai intencióit őrzi, ami így, ma is az egypólusú intézményrendszer keretei közt gyakorol felügyeletet a művészet felett. A művészet változásaira csak lassan, vagy egyáltalán nem reagáló intézményi ügymenet különösen a kortárs művészet megjelenítésében nehézkes. Ennek oka azonban már nem csak a szerkezet, hanem az azt meghatározó hierarchikus szemléletmód, ami a közszolgálatsággal és a pluráris szemléletű reprezentációs gyakorlattal szemben, továbbá a globális művészeti világ kortárs művészeti kreátumaihoz való hozzáférés biztosítása helyett, az intézményi elit egyéni ízlését, a pszeudo-művészetkoncepciót, és egy meghaladott intézményi


62

küldetést erőltet. Mindez már a kulturális demokrácia és az esztétikai képzelőerő egymáshoz való viszonyáról szól. A kulturális demokrácia lokális töredezettségének esztétikai következményei meglehetősen messzire vezetnek, és nem egyszerűen körülhatárolhatók, az azonban köztudott, hogy a kreatív város ideája a valóságalapú önmeghatározása épül, és művészeti kérdésekben is igyekszik kizárni azokat a sémákat, amelyek a lokálisra kalibrált esztétikai normákra tekintenek, ezzel is növelve annak az esélyét, hogy a kulturális kohézió ne a helybéli művészeti kommerszre épüljön. Ahhoz, hogy a város túljusson a művészeti provincia nagyvárosi változatán, fel kell adja azt a szemléletet, ami fenntartja a lokális művészeti kánont, és a helyi művészet automatikus felértékelésével ellenáll a nemzetközi művészeti világ jelentékeny szempontrendszereinek, aminek elsajátítása nélkül nem képzelhető el a város művészeti versenyképessége. A verseny kínálatot és változatosságot, a voltaképpeni művészeti alternatívákat jelenti. Mindez a jelenlegi stuktúrára vonatkoztatva expanziót feltételez, de az eddigi mintáktól eltérően nem a meglévő intézmények bővítését, hanem a művészet új szintereinek a létrehozását követeli. Ami a színház, a zene, a képzőművészet tekintetében a sruktúra radikális felülírásán keresztül, a választhatóságot és a kulturális demokrácia alapképletének tapasztalatát jelenti, annak építészeti megfelelője a pályáztatás kultúrája. Ha figyelembe vesszük, hogy a városi közösségek önmeghatározási folyamatában egyre nagyobb hangsúlyt kap a szimbólumokból építkező kulturális játéktér, és azt, hogy az építészet ezek közül a jelenkor esztétikai és demokratikus képzelőerejének a foglalata, akkor talán érthető, miért is érdekes a művészet, fontos az építészet és mi a tétje a Szinva teraszoknak. Ott ugyanis az építészeti törekvés által megjelenített térszervezés, és annak eszközrendszere nem tudta közelebb hozni azokat a tartalmakat, melyeket a meglévő komponensek magukban rejtenek. Nem sikerült kibontani azt az önmagában is inspiratív, ugyanakkor meglehetősen bonyolult viszonyrendszert, ami természet és ember, tovafutó víz és szárazföld, ökokultúrális cselekvés és posztindusztriális alternatívák, organikus jel és városi civilizáció, Szinva és Miskolc együttállásaként tematizálható. A városi mű nem szüntette meg a kortárs kapcsolat hiányát a két érzékeny teremtmény, víz és ember között, hanem kiemelte és láthatóvá tette azt.


63

AZ ERŐMŰ KORTÁRS MŰVÉSZETI KÖZPONT PROGRAMJA (VÁZLAT) Az ERŐMŰ alapvetően egy művészeti energiaközpont, egy „THERMO DOM”. Elsődleges célja, hogy a volt keleti blokk országainak kulturális bemutatkozó, találkozó helye legyen, cseh, szlovák, lengyel, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén együttesek, művészek, számára, akik talán még nem törhettek ki a nemzetközi porondra, mert tevékenységük hazájukban sem a kanonizált magaskultúra része. A megcélzott közeg inkább az egykori undergrund mai megfelelője lenne, a friss, társadalmi problémákra érzékeny, azokra reflektáló alkotók csoportjai. Korosztályos megkötés és mindenféle haszontalan konvenciók nélkül működne, élne az ERŐMŰ. A helyi, illetve a Miskolc környéki, valamint a városhoz kötődő művészet így egy folyamatos nemzetközi kontextusba kerülne, ami nem csak lokális szinten, de országosan is évtizedek óta nagyon nehezen megoldható, de megkerülhetetlen kérdés. Miskolc és a régió művészeinek állandó és természetes támogatása és szállásadása mellett a vendégek rendszeresen jelen lennének a város kulturális életében, élesztve, inspirálva azt. Fontos momentum, hogy a volt keleti blokk országaiban mostanában valószínűleg sokkal nagyobb kulturális potenciál feszül, mint a nyugati jóléti társadalmakban. Az ERŐMŰ olyan pozitív energiákat gerjesztve és fókuszálva működik majd, amelyek a napi élet szintjén segítik az élet működését és a világ megértését. Ehhez elengedhetetlen a nyitottság, de úgy, hogy a minőség, tehát a dolgok lényege nem szorulhat háttérbe, és ha nem is deklarálódik örökösen, ott érződik majd az ERŐMŰ napi munkájában. Az önmagukba forduló és befelé beszélő centrumok időről időre kiürülnek, elvesztik éltető energiájukat. Ilyenkor rendre a perifériák felé fordulnak és különböző technikákkal életerőt pumpálnak át szerveikbe. Ez napjainkra annyiban módosult, hogy ezen életerő átvételét segítségnyújtásként tüntetik fel a hiszékeny közvélemény előtt. A kultúra különböző területei mindig is érzékenyen jelezték e folyamatokat. Közép-Európa egyedülálló sajátossága, hogy szinte csak történelmében, vészhelyzeteiben és félelmeiben homogén, egyébként megtartotta természetes sokszínűségét. Itt hetven millió ember nem egy, hanem hét nyelven beszél. Egon Bondy írja: Ha Közép-Európa népei kreatív személyiségeinek sikerül az egymással összekötő sajátosságokkal és a közös (kulturális és történelmi) identitással a több mint húsz nép mindegyikére támaszkodnia, akkor egyszer csak létrejöhet a világon a gens humana multikulturális és multietnikus jövőjének egy fontos kristályosodási pontja METSZŐPONT, GYÚJTÓPONT ÉS GYŰJTŐPONT Maga az épület egy észak-dél és kelet-nyugat irányú út kereszteződésében áll, az egyetem és a város közös határárán, tizennégyezer diák lakta campustól 500 méterre. (Jelenleg a magyar állam tulajdonában és a Miskolci Egyetem kezelésében) Tökéletes lehetőségként kínálkozik, hogy maga is metszetét adhassa a kortárs kelet-európai művészetnek, folyamatosan befogadva, bemutatva és áramoltatva az élő művészeti energiát. Olyan teret szeretnénk megvalósítani, amely ösztönző tevékenységével új műalkotások születését segíti elő, helyet, eszközöket és támogatást biztosítva az alkotói tevékenységhez. Az ERŐMŰ olyan gyűjtőponttá válik, ahol minden jelentős, haladó kortárs művészeti tendencia és sokféle alkotó megjelenhet, bemutathatja legújabb munkáit. Az összes művészeti tevékenység esetében nemcsak a befogadásra, hanem az áramoltatásra is nagy hangsúly helyeződne, tehát a műalkotások létrejöttén, bemutatásán túl, figyelemmel kísérné a művek, kollekciók, programok további sorsát is. (aukciók, kiadói tevékenység, műalkotások további menedzselése).


64

AZ ERŐMÜ TERE ÉS IDEJE AZ ERŐMŰ IDEJE Kiemelkedően fontos az ERŐMŰ életének megszervezésekor a jelenidejűség hangsúlyozása. Az egy pillanatba sűrítés egy időben látás. Biztosítani kell, hogy az ERŐMŰ folyamatosan jelen legyen a virtuális térben is. (Webkamerák felszerelésével valós időben kell bemutatni az ERŐMŰ életét az alkotástól a megjelenítésig. Minden kiállítás és rendezvény online elérhetővé kell váljon.) AZ ERŐMŰ TEREI Belső terek Az ERŐMŰ belső terei alapvetően multifunkciós terek, amelyek könnyen alakíthatók és mindig az adott projekt igényeinek legmegfelelőbb formát képesek felvenni. ALKOTÓTÉR: Olyan műhelyek kialakítása a cél, amelyek képesek biztosítani az egyéni, vagy kisközösségi alkotófolyamatok feltételeit. Így szükséges egy kb. 100m2 nagyobb tér, és néhány kisebb műhely, vagy műterem (3-4x40 m2).

ELŐADÓTÉR: Olyan színpadi tér, ahol koncertek, performace-ok, színházi és táncszínházi produkciók is bemutathatók. Itt is fontos a rugalmasan átalakítható környezet megteremtése, a legideálisabb, ha ez a tér önmaga is aktív kiállítótér lehetne. KIÁLLÍTÓTÉR: Egy nagy tér, vagy térsor és egy vagy több kamaraterem, az előbbi minimum 400-500 m2, utóbbi 70-80 m2 méretű. A nagy tér esetleg magában foglalhatná már a felvezető lépcsőházat, köztes tereket is, nyilván ezeket is hasznosítani kell majd egy-egy nagyobb tárlat rendezésekor. A kis tér, vagy terek természetszerűleg működhetnének a napi élet szintjén, évente 5-6 kiállítás, főleg egyéni, vagy kisebb csoportok ténykedését bemutatva. Az előadó- és kiállítótereket úgy kell kialakítani, hogy bármikor átalakíthatóvá váljanak vetítőteremmé, ahol akár egyszerre több mozgóképi, multimédiás alkotás is bemutatható lenne. LAKÓTÉR: Az ERŐMŰ energiáinak folyamatos táplálására biztosítani kell a közép-európai alkotók folyamatos jelenlétét. Ehhez elengedhetetlen 4-5 apartman jellegű lakás kialakítása, ahol meghívásos alapon, vagy pályázatok segítségével az adott porjektekben résztvevők hosszabbrövidebb ideig egyszerű, nyugodt körülmények között lakhatnak.

Külső terek Az ERŐMŰ alapvető céljai között szerepel, hogy energiaközpontként működve a benne megszülető erőket ne csak tárolja magában, hanem tágítsa ki az épület határait, a kialakítandó kommunikációs és informális csatornáin keresztül folyamatosan animálja „át-lelkesítse” közvetlen és közvetett környezetét.


65

Az ERŐMŰ művészeti programját és az egész működését át kell hassa az a gondolat, hogy a művészet nem egy állatkerti látványosság, nem természeti szépség, furcsa emberek furcsa ténykedése, nem csak szobák és termek falán lógó dekoráció, hanem életünk szerves része, az egyik legemberibb cselekvés, nemcsak az alkotás, de annak elfogadása és megértése is. Így tehát minél erősebben meg kell jelenni azokban a terekben is, ahol azok az embertársaink élnek, akiket meg akarunk szólítani, akiket be szeretnénk vonni közös gondolkodásunkba, kiterjesztve ez által az alkotást és bemutatást a tágabb környezetre. A VÁROS: Fontos cél, hogy Miskolc városa ismerje az ERŐMŰ működését, tudjon róla, legyen véleménye a tevékenységéről. Az ERŐMŰ-nek megkerülhetetlenné kell válnia. Ezt leginkább úgy lehet elérni, hogy a különböző projektek szerves részei legyenek az utcák, belső terek és közösségi alkalmak világának. Az alkotókat, az alkotás folyamatát és magukat az alkotásokat is közvetett és közvetlen formában a mindennapok részévé kell tenni. A meghívott alkotók előadásainak, performace-ainak egy részét a város tereire (is) szervezzük.

KELET-EURÓPA: A fizikai jelenlét mellett nagy hangsúlyt kap a virtuális megjelenés is. Elengedhetetlen, hogy az Internet és más csatornák által folyamatosan érzékelhetővé és elérhetővé váljunk a tágabb régiónk és természetesen az egész világ számára. Vándorkiállítások, akciósorozatok segítségével közvetlen visszacsatolást és energiafeltöltést szeretnénk biztosítani a Kelet-Európában élő alkotók és közönségük számára. AZ ERŐMŰ TEVÉKENYSÉGI RENDSZERE A ERŐMŰ arculatát a kísérletezés, a fejlesztés és a folyamatos újítás szellemében határozzuk meg. Olyan hely, amely az új technikák kitalálójaként, a fejlesztések béta tesztelőjeként tudja magát megfogalmazni. Egy művészeti fejlesztő laboratórium. Itt tudna találkozni a világ technológiai fejlődése a kelet-európai szellemiséggel. A működést projektekre építve lehet legjobban megvalósítani. Éves szinten 4-6 nagy projekt-et érdemes megszervezni, amelyek közül legalább egyet évente-kétévente visszatérő, rendszeres eseménnyé kell felfejleszteni. Ezt mindenképpen egy közép-kelet európai meghívottakra építő, komplex művészeti eseménnyé kell felfuttatni. Nem feltétlenül szemle jelleggel, hiszen a Mediawave-vel fölösleges konkurálni, inkább az alkotótáborok újraértelmezésével kellene próbálkozni. Egy-egy ilyen, akár 4-6 hétig tartó rendezvény végén persze be lehet mutatni a produktumokat, de a leghatásosabb az lenne, ha maga az alkotófolyamat is alkotássá válna egyben. A nyilvánosság bevonásával folyamatosan kellene a helyi és a nemzetközi köztudatban megjelenni, az interaktivitás lehetőségének erős kiterjesztésével.

TERVEZETT TEVÉKENYSÉGEK INTERMÉDIA Az ERŐMŰ intermediális koncepciója a lehető legkorszerűbb technikai adottságok által biztosított alkotási lehetőségeket szeretné kihasználni. Ehhez sajátos módom le kell mondani a folyamatos eszközvásárlásról, mivel olyan tempót diktál a folyamatos technológiai megújhodás,


66

ami mára teljesen fölöslegessé és pénzpocsékolássá tette a legújabb eszközök naprakész beszerzését. Ezt a látszólagos ellentmondást az ERŐMŰ intermédia programja úgy kívánja feloldani, hogy olyan helyszínt, befogadó teret hoz létre, ahol találkozhat a tartalmi töltetet kereső kommunikáció-technológiai ipar a kelet-európai alkotó, fejlesztő kreativitással. Nincs önálló technika, nincs befektetés, csak befogadás. Olyan támogatókat kell keresni, akik egy-egy projektre biztosítják az alkotók számára a megfelelő technikát, cserébe az eddig sokszor csak az underground környezetben felbukkanó, kreatív szellemiséggel feltöltekezett alkotók élettel teli tartalommal töltik meg a legújabb technológia eszközöket. Ezáltal a projektek támogatói jobban eladható termékeket kapnak, a felhasználók pedig remélhetőleg emberibb tartalmakkal tudják életre kelteni új digitális eszközeiket. Nem érdemes milliókat költeni az amúgy rohamosan értékvesztő technológiákra, inkább a kísérletezésre, termékfejlesztésre kell helyezni a hangsúlyt. Üres tereket kell kialakítani megfelelő energia és információs kapcsolatokkal. (Szélessávú Internet, műholdas kapcsolati lehetőség, stb.) KÉPZŐMŰVÉSZET A képzőművészeti projektek az alábbi pontok alapján építkeznek: - egy évente visszatérő nemzetközi tárlat, a javasolt iránynál maradva, egy kelet európai nyílt beadásos, de zsűris festészeti áttekintés. Nagyon fontos lenne a jó külsős, külföldi szakemberekkel való együttműködés, hogy megtalálhatók, meghívhatóak legyenek a fiatal, ismeretlen tehetségek, esetleg országonkénti kurátorokat kérünk fel. A zsűrikbe föltétlen meghívandó egy -minden évben más- nyugati múzeum, vagy nagyobb galéria művészettörténésze, hogy ez is egyfajta csatornát, vagy hidat jelentsen nyugat felé. Ez a kiállítás több hónapig is állhat, de szóba jöhetne más kelet európai helyszínre való kiutaztatása is. Különösen figyelni kéne a nem uniós országokra, Szerbia/Vajdaság, Románia, Ukrajna, hiszen az ottani alkotók még sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a mieink. - egy nagyobb tematikus kiállítás, amelynek rendezőjét, kurátorát vagy pályáztatással, vagy felkéréssel választanánk ki. Ez lehetne nemzetközi, vagy magyar, pénztől függ, esetleg itt nagyobb hangsúlyt kaphatnának a nem hagyományos műfajok, videó, fotó, objekt, akciók és más, besorolhatatlan műfajok. Nagyon üdvös lenne, ha az elején legalábbis, egy-egy kelet európai kurátort kérhetnénk fel, így sokkal színesebb, változatosabb lenne e program, minden évben más-más hangsúlyokkal. - Kisebb kiállításokra olyan valakiket kérnénk fel, akik nem a szakmában dolgoznak, nem művészek és nem művészettörténészek de „civilként” fontos dolog az életükben a művészet, vannak művész barátaik, így őket „elhozva” akár otthonról, a lakása faláról, akár úgy, hogy meghívják őket együtt egy csoportos bemutatóra. Tehát ki hogy „használja” a művészetet, mi mindenre is való az. Egy ilyen tárlat mindig egy interjú szerű beszélgetéssel nyitna. - MŰVÉSZTELEP A művésztelepi funkciót egyeztetni kell a Miskolci Galériával, esetleg szétosztani a teendőket, hiszen ez egy folyamatos, élő kapcsolatot jelent a külvilággal, a környező országokkal. Ajánlatos magyar és külföldi művészek számára pályázatok meghirdetése, ugyanezt meg lehet tenni külön művészcsoportok számára is. Kapcsolatfelvétel más művésztelepekkel itthon és külföldön, cserelehetőségek. A KORTÁRS HAZAI, REGIONÁLIS ÉS A VOLT KELETI BLOKK FORDÍTÁSIRODALMÁNAK MEGJELENÍTÉSE - Minden szerző bemutatása, bemutatkozása előtt az eddigi életmű, biográfia ismertetése, akár sokszorosítva, vagy kivetítve, kapcsolódó társművészeti alkotások, film, zene etc., legfontosabb


67

linkek. A felolvasás-beszélgetés idejével megegyező időt kell adni a közönségnek arra, hogy dedikáltasson, érdeklődjön, kommunikáljon a szerzővel. - Azok a közönségtalálkozók, amelyek nagyobb érdeklődésekre számíthatnak, a színházitáncszínházi térben kerülnének megrendezésre, hasonló kommunikációs szituációban. A közvetlen élményszerzésre itt is feltétlenül adjunk lehetőséget. -„Beszélgető füzetek”, illetve Kéziratfal. A Beszélgető füzet egy olyan könyvtárgy, vagy technikai eszköz, amivel az előadás közben lehet kérdéseket megfogalmazni, amelyre aztán válaszol a szerző. -A Kéziratfal egy olyan kortárs autográf gyűjtemény lehetne a kisebb térben, ahol eredeti szövegeket őriznénk, lehetne ez akár a vendéglátó részben, vagy a 21-es szobában is. -A 21-es szoba lenne az intézmény folyóirat olvasója, könyv- és kiadványtára, (teázóval, kávézóval) ahol reményeim szerint, minden aktuális művészeti tárgyú kiadvány jelen lenne illetőleg egy olyan könyvtár, amely a 2000. évtől gyűjt szépirodalmi és művészeti tárgyú könyveket. Szabad polcos rendszerrel, Internet hozzáféréssel, fénymásolóval. Az irodalmi profil hat pillérre épül, a sorrend nem prioritást jelöl: - Magyarországi kortárs szépirodalom (a kanonizált) - A kortárs rútirodalom (Ez alatt a lektűrt értem, illetve a horror, thriller, krimi, ponyva műfaji kategóriáit, ezeknek, mint mindennek meg vannak a világ – és Európa bajnokai.(vegyük, csak pl.: Kinget) - Határon túli kortárs irodalom. (Vajdaság, Erdély, Felvidék) - Roma líra, próza - A régió irodalma (Tücsökzene) - A Keleti Blokk fordításai SZÍNHÁZ - IRODALOM Olyan produktumok meghívását és létrehozását célozza meg, amelyek akár az irodalmi adaptálás kényszere nélkül is tisztán a jelentésre (a költői, ill. írói szándékra), ezen túl pedig az alkotók értelmezésére, asszociációira épít. Az így kialakult interpretációs kérdések képezhetik egy esetleges vitafórum tárgyát, alkotók (rendezők-színészek) és alkotó (író-költő) nézetei között, tekintettel arra, hogy "minden értelmezés félreértelmezés". Ez a program a felmerülő nézetek és szemléletek sokszínűségére reflektálna az esetleges kérdések megkerülése nélkül. Természetesen nemcsak kortárs alkotások kerülhetnének így mikroszkóp alá, hanem klasszikusok is, párbeszédet folytatva irodalmárokkal, ill. irodalomtörténészekkel, esetleg kooperálva az egyetem bölcsészkarával.Legyen egy produkciós műhely, ahol időnként rendező, dramaturg, író, színész, tervező egyetlen hosszú munkafolyamatban dolgozhasson együtt. Az írói műhely egymást jól ismerő alkotópárosokat (író, rendező, színész, táncos) kíván megnyerni hosszabb-rövidebb ideig tartó közös munkára. Az ERŐMŰ következetesen új utakat keres, teret enged, izgalmas, de be nem látható végeredményű kísérleteknek, új tehetségek után kutat, pályázatokat írhatna ki és bírálhatna el, de mindezt nem mellékesen teszi, hanem adja hozzá egyetlen izgalmas terét.

AZ ELLENTÉTEK TÁNCA - KORTÁRS TÁNC A ERŐMŰBEN Bár azok az elvek, amelyeknek a keresésére indultunk, és amelyekből a színész léte fakad, nem tesznek különbséget a színház, a pantomim és a tánc között, mégis szükségesnek érezzük, hogy a kortárs táncról külön is említést tegyünk, mivel e műfaj virágkorát éli, és a különbségtétel a köztudatban soha nem látott tendenciát mutat.


68

Tervünk; olyan produkciók meghívása melyek a tánc és a színház közötti merev szakadék kiegyenlítésére törekszik. Az ERŐMŰ kortárs művészeti műhelye; a Kohó fiatal művészek számára nyújt bemutatkozó lehetőséget. Egy vagy akár több estés kiállítások, vetítések, koreográfiák, performanszok, prezentációk mellett műhelymunkára is adna lehetőséget. OKTATÁS Az ERŐMŰ teret biztosít a hazai és nemzetközi művészeti oktatás számára speciális képzések, továbbképzések, konferenciák megrendezésével. Az oktatási tevékenység szerve részét képezné az ERŐMŰ működésnek, felvállalva az új, jövőbe mutató, de ma még esetleg marginális területek támogatást, fókuszba helyezését. Alapfunkciójának tekintené az óvodásokkal, általános és középiskolásokkal való foglalkozást részint rendhagyó tanórák, részint különféle „műhelyek” keretén belül. A vizuálpedagógiával külön csoport foglalkozna, ez a jövő közönségének építése feladata lenne. Elképzelhető és nagyon hasznos lenne egy olyan együttműködés a Miskolci Egyetemmel, amelyben az ERŐMŰ fizikai tereket biztosíthatna a létrejövő Művészeti Kar tanszékeinek, esetleg csak a műhelymunkákhoz (grafikai, intermédia, video) műtermekkel, stúdiókkal, stb. esetleg több előadás lehetne közös is, tehát az ERŐMŰ-ben zajlana, és nyitottként (is) meg lenne hirdetve. Az ERŐMŰ egy-egy programsora akár kíséreti/gyakorló terepként is szolgálhatna a komolyabban kidolgozott, megvalósulásra kész tanulmány-munkák számára. ERŐMŰ SZABADEGYETEM Az Erőmű szabadegyetem előadások és az ezekhez kapcsolódó konzultációk sorozata. E sorozat célja felhasználhatóvá tenni a mindennapokban a kultúrát, összegezni és rendszerezni mindazt a tudást, amely szükséges az élet minőségének megváltoztatásához. E sorozat segítene áthidalni az alkotók és a befogadók közötti távolságot, tágabban az egyén és a világ közötti távolságot, az értelmezés képességének megadásával, az önálló értelmezéshez kapaszkodókkal. (Azt látom-e, amit látnom kell, létezik-e helyes vagy kívánatos látásmód, mi és hogyan szolgálja a javamat mindabból, amit megismerhetek, amit megszerezhetek az információk és az alkotások sokaságából.) E sorozat tehát nem egyszerűen a tudás átadásának fóruma, de annak a kitalálása is, hogyan változtatható meg az élet a tudás révén, hogyan nyerhet értelmet a tudás. Ez különböztetné meg az Erőmű szabadegyetemet más sorozatoktól, amelyek dicsérik a tudást, de nem segítenek rájönni, hogy hogyan és miért hasznos a tudás. E sorozat az Erőmű Egyesület azon kezdeményezései közé tartozhat, amelyek nem helyfüggők, tehát megvalósíthatók az erőmű épületében ugyanúgy, mint azon kívül. Szemeszterekben működik, a találkozások keretét és témáit ehhez igazítja. A témák meghatározásánál nincs okvetlen tekintettel az Erőmű Egyesület egyéb tevékenységére, legfőbb rendezőelve a választásnál a használhatóság, tehát a praktikusság. A szabadegyetem nem pénzdíjas. Dokumentált sorozat, a dokumentumok nyilvánosak, hozzáférhetők. Az első szemeszter témája: magány ZENE A zenei stílusok közti egyenrangúságot biztosítaná, egy olyan jól szervezett programterv, ahol a különböző stílusok képviselői rendszeresen azonos feltételek mellett szerepelhetnének. Jelenthetne ez a programok gyakoriságától függően, heti, vagy havi rendszerességet, ezekhez kapcsolódóan lehet esetleg havi bontásban egy-egy zenei stílust bemutatni. Egy - egy adott hónapban a programok sokszínűsége megmaradna, csak hangsúlyosabb lenne az adott stílus. A népzenéhez automatikusan kapcsolható a táncházak rendezésének lehetősége. Miskolc zenei életének emblematikus programjai a Kaláka Fesztivál és az Opera Fesztivál, amik nemzetközileg elismert jól szervezett és jól működő zenei egységek, amelyek azonban mindig


69

konkrét időpontokat jelentenek egy naptári évben, ami mellett üresnek mondható a város zenei élete. Ezt az űrt lehetne pótolni összhangban a már említett két rendezvénnyel. A fiatal zenekaroknak próbatermeket is lehetne biztosítani, ami kezdő zenekaroknak igen nagy segítség, és ezt koncertjeikkel honorálnák. Ez lehetne az alapja a zenei programnak, hiszen lenne egy adott, ismert zenész réteg, akik egymást is segíthetnék (értek ezalatt közös fellépéseket) de más zenekarokkal való közös fellépés szélesíthetné a repertoárt és rendszeres programterv kialakítását teszi lehetővé. „A zene mindenkié.” AZ ERŐMŰ MANAGMENTJE Alapvetően kevés, nagy kapcsolati tőkével rendelkező, főfoglalkozású munkatársra érdemes építeni, a többieket a projektek mértékétől függően szerződéssel kell alkalmazni. A managment három alapvető részből áll: -Egy előkészítő, szervező, stratégiai tervező csapat a legújabb irányzatok figyelésével, (akár kialakításával), pályázatok, szponzorok felkutatásával foglalkozik. Ők végzik a nemzetközi kapcsolattartást, az alkotók feltérképezését, a lobbizást. -Egy másik csapat a projektek helyi megvalósításáért felelős. Az előkészítéstől, a technikai kialakításon át a helyszínek biztosításáig minden operatív feladat hozzájuk tartozik. -A harmadik csapat a médiakapcsolatokkal, az elkészült multimédiás termékek eladásával, forgalmazásával foglalkozik. Ők gondoskodnak a folyamatos jelenlétről.

AZ ERŐMŰ LEGYEN VELED! Az ERŐMŰ Kortárs Művészeti Egyesület tagjai. Miskolc, 2005. március 31.

A szabadság kultúrája Miskolcon

Recommend Documents