TANULMÁNYOK
ANTONIO ÁLVAREZ-OSSORIO ALVARIÑO
Megőrzés és öröklés között: a spanyol monarchia Európában (1665–1715)*
A
spanyol örökösödési háború mélyreható változásokat hozott azoknak a családoknak az életében, amelyek fontos pozíciókat töltöttek be a spanyol monarchia kormányzatában. A háború átalakította a spanyol uralkodó fennhatósága alatt álló területek igazgatását. Tanulmányunk arra a kérdésre keresi a választ, hogy az örökösödési küzdelem milyen hatást gyakorolt a monarchia európai területeinek kormányzatára. Az 1700-as esztendő korszakhatárt jelent a spanyol monarchia újkori kormányzatának történetében. Egészen a legutóbbi időkig alig vagy csak kevéssé tanulmányozták II. Károly monarchiáját, és ez megnehezítette, hogy a spanyol monarchia európai területein élő társadalmak átalakulását összehasonlító keretek között vizsgáljuk. A francia herceg, V. Fülöp trónra lépése új kormányzati stílust hozott magával: megerősödött a központi igazgatás, az aragón korona kiváltságait visszaszorították, alkotmányos jogait megnyirbálták. Ez jelentősen különbözött az előző időszak elveitől, melyeket néhány történeti iskola az új területi kiváltságokkal és az udvari arisztokrácia fölényével azonosított. A francia történészek különösen élen jártak ebben, és az előző kormányzattal való szakításként értelmezték V. Fülöp uralmát. Kiemelték a francia példa fontosságát, azonban kevés figyelmet fordítottak arra, hogy az állítólagos új korszakot összehasonlítsák a régivel, igaz, a spanyol történészek sem könnyítették meg a dolgukat, hiszen ők sem végeztek ilyen elemzést.1 Összehasonlító szempontból célszerű széles idősávban elemezni a változás és a folytonosság folyamatait: az udvari kormányzat alakulásában és az európai területek kormányzatában; az arisztokrácia IV. Fülöp uralmának utolsó éveiben jelentkező kegyenckrízisétől az V. Fülöp udvara által kezdeményezett politikai gyakor* Jelen tanulmány az alábbi projektek keretében valósult meg: Dirección General de Investigación del Ministerio de Economía y Competitividad „Gobierno de corte y sociedad política: continuidad y cambio en el gobierno de la Monarquía de España en Europa en torno a la Guerra de Sucesión (1665–1725)” (ref. HAR2012-31189), valamint „Die Kunst der guten Regierung in der spanischen Monarchie” (Projekt 57050251) a Deutscher Akademischer Austauschdienst (DAAD) finanszírozásában. 1 Erről áttekintést ad: Antonio Niño Rodríguez: Cultura y diplomacia: los hispanistas franceses y España, de 1875 a 1931. CSIC, Madrid, 1988., valamint José Manuel de Bernardo Ares és María Victoria López-Cordón Cortezo tanulmányai az alábbi kötetben: La historia moderna de España y el hispanismo francés. Szerk. Francisco García González. Marcial Pons, Madrid, 2009. 220–266.
TÖRTÉNELMI SZEMLE LVII (2015) 3:351–362
352
ANTONIO ÁLVAREZ-OSSORIO ALVARIÑO
latig; a madridi udvarban vagy Habsburg Károly barcelonai és bécsi udvarában megjelenő politikai gyakorlatig. A két uralkodó között, akik mindketten a katolikus korona jogos örökösének tartották magukat, az örökösödési harcnak az 1725ös bécsi egyezmény vetett véget.
II. Károly hagyatéka 1700. november 1-jének délutánján elhunyt a katolikus monarchia megtestesítője, II. Károly.2 Erkölcsi nagysága arra volt hivatva, hogy újjászületve fennmaradjon a spanyol korona valamelyik ifjú, Bourbon vagy Habsburg követelőjének a képében. A Romeyn de Hooghe által készített, II. Károly allegóriáját ábrázoló metszeten elég volt kitörölni az uralkodó arcát ahhoz, hogy helyettesíteni lehessen az új herceg arcképével.3 A metszeten a spanyol király az üdvözültek seregét szemléli egy földgömb előtt, melyen országai látszanak. Herkules hőstettei és a tengeri uralom jelképei keretezik a jelenetet, ahol a király mellett a spanyol monarchia is megjelenik: az alak kezére egy szemet rajzoltak mintegy az uralkodói körültekintés és a kormányzati liberalizmus erényének metaforájaként. A király fejének a helyettesítése a római császárszobroknál megfigyelhető gyakorlatra emlékeztet. A 18. század utolsó éveiben Milánóban is kicserélték II. Fülöp szobrának a fejét Brutus arcmására. Mi lehet a metaforikus kapcsolat az örökölt test és az új fej között? A főnek, amelynek mása megkoronázza az uralkodó szobrát, újra kell rendeznie az országok kormányzati rendszerét azért, hogy megerősítse trónját. Az új uralkodónak, akár V. Fülöp, akár III. Károly lesz az, meg kellett találnia a helyét abban a politikai örökségben, amely mindaddig biztosította a monarchia területeinek megtartását.4 De melyek voltak a spanyol monarchia európai kormányzatának pillérei az örökösödés előtt?
2 A kialakult helyzetről: Luis Antonio Ribot García: Orígenes políticos del testamento de Carlos II. La gestación del cambio dinástico en España. Real Academia de la Historia, Madrid, 2010. 3 John Landwehr: Romeyn de Hooghe, the etcher: contemporary portrayal of Europe, 1662–1707. Sijthoff, Leiden, 1973. 235–237. A metszeten ábrázolt változások politikai kontextusával kapcsolatban vö. Antonio Álvarez-Ossorio Alvariño: Virtud Coronada: Carlos II y la piedad de la Casa de Austria. In: Política, religión e inquisición en la España moderna. Szerk. Pablo Fernández Albaladejo–José Martínez Millán–Virgilio Pinto Crespo. UAM, Madrid, 1996. 53. Az említett kép használatáról: Fernando Bouza: Por no usarse. Sobre uso, circulación y mercado de imágenes políticas en la alta Edad Moderna. In: La historia imaginada. Construcciones visuales del pasado en la Edad Moderna. Szerk. Joan Lluís Palos–Diana Carrió-Invernizzi. Centro de Estudios Europa Hispánica, Madrid, 2008. 57. 4 Christopher Storrs: The Resilience of the Spanish Monarchy, 1665–1700. Oxford University Press, Oxford, 2006.
A SPANYOL MONARCHIA EURÓPÁBAN (1665–1715)
353
Az udvari kormány A király végrendelete jól tükrözi a monarchia addigi struktúráját, akár az udvarról, akár a királyság kormányzatáról van szó. Ami az udvar rendszerét illeti, II. Károly azt javasolta örökösének, hogy tartsa meg a tanácsok és bíróságok addigi rendszerét, mivel az eltérő jellegű királyságok kormányzatának ezek a leghasznosabb biztosítékai. A záradékban, mely megalkotta a kormánygyűlést (junta de gobierno) és segítette az özvegy királynét, dicsőítette az arisztokrácia politikai szerepét. Meg kell tartani a „nemesség jelentős képviseletét királyságaimban, elődeim általi elismertsége és megbecsültsége miatt, és az a kívánságom, hogy ez a nagyra becsült testület főszerepet kapjon minden királyságom irányításában”.5 A főnemesség nemcsak a közigazgatásban rendelkezett befolyással, hanem a királyi udvartartás (las casas reales) adminisztrációjában is. A végrendelet leszögezte a királyi udvari (casa real) rendszer fenntartásának előnyeit, és a főbb tisztségeket a monarchia hierarchiájának élén álló főnemesség részére tartotta fenn. A királyi ház három vezető tisztsége a három legfontosabb méltóság is volt egyben. A főudvarmesteri, a főajtónállói (sumiller de corps) és a főlovászi tisztségek lehetővé tették Spanyolország grandjai számára, hogy mindennapos közelségben maradjanak a király személyéhez. I. Károly udvarában az udvari nemesek pozíciója jelentős részben arra szolgált, hogy e nemesek az uralkodó kegyébe férkőzzenek és elnyerjék a király bizalmát. Spanyolország grandjainak a kormányzat irányításában betöltött domináns szerepét azonban több csoport is megkérdőjelezte. Ők úgy találták, hogy az arisztokrácia politikai főszerepe elhomályosítja az uralkodói tekintélyt, és korlátozza a korona politikai egyensúlyteremtő képességét. A jogász Juan Alfonso Lancina szerint „a grandok ambíciója a monarchia régi szerencsétlensége: a mágnások – emlékezve azokra a régi királyokra, akiknek segítettek kiűzni Spanyolországból a mórokat – inkább társként tekintenek rájuk, semmint királyukra, meg akarják osztani velük a birodalmat, hogy az övéik legyenek a királyi bevételek, és azt akarják, hogy a királynak ne maradjon más, csupán a neve”.6 Arisztokrácia, királyi ház, tanácsok. Ezeknek az elemeknek a kombinációjából rajzolódik ki II. Károly udvarának néhány alapvető jellegzetessége. Volt azonban mellettük néhány más szerv is, mint például a királyi titkárság (secretaría del despacho universal), melynek hivatala épp II. Károly alatt erősödött meg, és a királyi testőrség, melyet szintén alatta hoztak létre. A 16–17. században a spanyol Habsburgok udvarában küzdelem folyt a kormányzat irányításáért a főnemesek, a jogászok és a titkárok között. A kard, a tóga és a toll egymáshoz való viszonyát a palotában élők közti egyensúly határozta meg. A jogászok képezték a királyság kormányzati csatornáit alkotó különleges (consejo específico) és területi tanácsok (consejos territoriales) tevékenységének 5 Testamento de Carlos II. Kiad. Antonio Domínguez Ortiz. Ed. Nacional, Madrid, 1982. 127., cláusula 30. 6 Bibliothèque Nationale de France (= BNF), Baluze, 228. fol. 17r.
354
ANTONIO ÁLVAREZ-OSSORIO ALVARIÑO
tengelyét. A titkárok királyi kegynek köszönhetően kerültek állásukba, és köztük gyakran szerény származásúak is a hatalom csúcsaira emelkedtek. A titkárok szerepe és befolyásuk mértéke az udvarban általában jelezte a királyi hatalom szilárdságának mértékét a testületekkel szemben. A titkárok befolyásának csökkenése a 16. század végén a „kard felemelkedésének”, azaz az arisztokrácia megerősödő befolyásának eredményeképpen következett be. A kard, a tóga és a toll nem elszigetelt vagy következetesen szemben álló elemek voltak, melyek harcban álltak egymással a mindennapi kormányzatban. A jogot végzett hatalomgyakorlók és a nagykollégiumok tagjai elsősorban a városi oligarchiából, illetve a középnemességből származtak. A titkárok sikerének a csúcsa nemesi titulusok elnyerése volt.7 Luis de Haro 1661-es halála után IV. Fülöp (1621–1665) kegyenc nélkül kormányzott. Amikor a király 1665-ben meghalt, a régens királyné, Habsburg Mária Anna (1634–1696) megpróbálta fenntartani ezt a rendszert: kiemelt szerepet tartott fenn olyan embereknek, akik nem voltak spanyol grandok, mint például az osztrák jezsuita Everardo Nithard (Johann Eberhard Graf Neidhardt) vagy Fernando Valenzuela márki. A kegyencarisztokrácia visszaszorulásának éveiben megszilárdult az általános királyi titkárság (secretaría del despacho universal) szerepe. A titkárság közvetítő szerepet játszott a kormányzati hivatalok és a tanácsok között.8 A régensség idejében olyan hatalmi rendszer alakult ki, mely a hivatali titkárságok előtérbe állításával és a királyi testőrség 1669-es megalkotásával megerősítette a királyi végrehajtó hatalmat, ugyanakkor fenntartotta a tanácsok befolyását a monarchia kormányzatában. A madridi katonai beavatkozás után – 1677 januárjában IV. Fülöp törvénytelen fia, Don Juan José de Austria egészen 1679-ben bekövetkezett haláláig megszerezte a hatalmat – az elégedetlen grandok kikényszerítették a királyi testőrség megszüntetését. Az évszázad utolsó két évtizedében a spanyol grandok átvették a politikai kormányzat irányítását a királyi udvartartás vezetésétől. Az arisztokrácia kisajátította a tanácsok többségének vezetését, ugyanakkor megnövelte a nemesi tanácsosok (consejeros de capa y espada) számát a bíróságokban.
A királyságok kormányzata Az új udvari rendszer összekapcsolódott a királyságok kormányzatával. Végrendeletében II. Károly megismételte atyai figyelmeztetéseit, és újfent hangsúlyozta, hogy „őrizzék meg királyságaim törvényeit és előjogait, minden kormányzat tekintse azokat természetesnek, el nem térve ettől semmi szín alatt, mivel ezeknek a királyságoknak joguk van ehhez, és ellenkező esetben súlyos következmények merülhetnének fel.” Így hát tisztelték a régi rendszert és az előjogokat mint a királyságok kormány7 Erre a folyamatra kitérek alábbi tanulámyomban: Antonio Álvarez-Ossorio Alvariño: Las esferas de la corte: príncipe, nobleza y mudanza en la jerarquía en la monarquía de España. Annali di Storia moderna e contemporanea 8. (2002) 47–110. 8 Az általános királyi titkárság (secretaría del despacho universal) titkárai közül II. Károly uralkodása idejéből politikai pályájuk jelentősége miatt Mejorada márkija, Jerónimo de Eguía és Manuel Francisco de Lira emelhetők ki.
A SPANYOL MONARCHIA EURÓPÁBAN (1665–1715)
355
zásának alapvető pilléreit. A II. Károly király korának új előjogairól folyó historiográfiai vitán túlmutatva meg kell említeni, hogy az előjogok megerősödése az olyan királyságban, mint Aragónia, együtt létezett a nueva planta („új rendszer”) kibontakozásával. Egy közösség kollektív megvádolása a felségsértés (laesa maiestatis) vétségével jogi alapot képezett arra, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben elveszítse privilégiumait. A 17. század második felében így járt Solsona és Gent városa, Franche-Comté, illetve a messinai háború után Szicília keleti városai. Az egyes királyságok előjogainak tiszteletben tartását hangsúlyozó retorika összeegyeztethető volt a nueva planta kísérleteivel az európai tartományokban.9 Az udvar és a provinciák kapcsolatában más lényeges folyamatok is lezajlottak. Az elöljáróságok és egyéb főbb hivatali tisztségek megvásárolhatósága a milánói államból és a nápolyi királyságból indult 1673-ban, és az évszázad utolsó évtizedeire átterjedt az amerikai gyarmatokra és Spanyolországra.10 A hivatalvásárlás megváltoztatta a kapcsolatot az udvar és a helyi oligarchia között: módosította a cursus honorum jelentését a királyságok bíróságain, és megkönnyítette az új családok felemelkedését miniszteri helyekre, címekre és uradalmakra. A felsőbb pozíciók megvásárolhatósága Milánóban kezdődött a quaestor és a kincstári ügyvéd címének eladásával az államkincstári bíróságokon vagy az általános hivatali titkárságokon, és egészen a szenátusig terjedt. A nápolyi királyságban a leszámítoló kamara (la cámara de la sumaria) miniszteri helyeit, valamint Santa Clara tanácsának hivatalait bocsátották áruba, az amerikai bíróságokon pedig a bírósági tanácsosok (oidor) hivatalait idegenítették el. Ezeknek a hivataloknak az árusítása nagyrészt a királyi udvarban történt. II. Károly uralma alatt a hivatalvásárlás rendszere átterjedt az itáliai és amerikai területekről egészen a kasztíliai koronára. II. Károly idején a monarchia legitimációja a katolikus hit európai eretnekségekkel szembeni védelmének gondviselésszerű küldetésén és az újvilági evangelizáción alapult, noha a pietas Austriaca dicsőítését össze kellett egyeztetni a katolikus monarchia kálvinista fejedelmekkel, például Orániai Vilmossal kötött diplomáciai szövetségeivel. A katolikus uralkodónak egyre inkább össze kellett kapcsolnia az alattvalói körében folytatott hitvédelmi tevékenységet a kereskedelem fejlesztésével is, amely lehetővé tette a királyságok gazdagságának helyreállítását. A manufaktúrák segítésének az volt a célja, hogy biztosítsa az alattvalók vagyoni gyarapodását és boldogságát, valamint növelje a királyi kincstár bevételeit, és finanszírozza a katonai kiadásokat. II. Károly alatt a kereskedelmi kamarák (junták) a monarchia főbb városaiban és királyságaiban folytatták tevékenységüket.11 9 Erről ld. tanulmányomat: Neoforalismo y Nueva Planta. El gobierno provincial de la monarquía de Carlos II en Europa. In: Calderón de la Barca y la España del Barroco. Szerk. José Alcalá-Zamora–Ernest Belenguer Cebrià. I. Sociedad Estatal España Nuevo Milenio–Centro de Estudios Políticos y Constitucionales, Madrid, 2001. 1061–1089. 10 Erre ld.: Antonio Álvarez-Ossorio: La República de las Parentelas: el Estado de Milán en la monarquía de Carlos II. Gianluigi Arcari, Mantua, 2002. 11 Rubén Pérez Pérez-Olivares: El hechizo del mercantilismo: Carlos II y la Junta de Comercio (1679–1707). Servicio de Publicaciones de la Facultad de Derecho de la Universidad Complutense de Madrid, Madrid, 2006.
356
ANTONIO ÁLVAREZ-OSSORIO ALVARIÑO
Az örökösödési háború hatása V. Fülöp kormányzására Milyen értelemben szolgálhatott modellként II. Károly monarchiája örökösei számára? V. Fülöp és III. Károly miniszterei számára II. Károly kormányzása nem volt tökéletes példa, sem követhető archetípus. Mint az a Habsburg-dinasztia esetében korábbi uralmuk idején már megtörtént, minden új uralkodó és bizalmi környezete – többé-kevésbé diszkréten – kétségbe vonta az addigi uralkodási módszereket és új rendet vezetett be. Ehhez pedig azt a retorikát használták, hogy visszaállítják az idő múlásával megromlott erényes politikát, vagy hogy olyan reformokat hoznak, melyek lehetővé teszik a monarchia épségének visszaállítását. Az 1700-as uralkodóváltással új helyzet állt elő. A megüresedett trón örökléséhez kapcsolódó legitimációs kényszer azt eredményezte, hogy egyszerre kellett eltávolodni a népszerűtlen vagy káros intézkedésektől, és nyilvánosan magasztalni a korona folytonosságát. V. Fülöp miniszterei arra utasították az alkirályokat, hogy úgy állítsák be az öröklést, mint amely „apáról fiúra” szállott.12 Az öröklés természetes folyamatnak kellett hogy tűnjön mindenféle mesterkéltség árnyéka nélkül, emiatt az új uralkodó kormányzati stílusában megfelelő mértékben kellett megjelenniük a régi rend elemeinek, ezek ugyanis bizalmat keltettek az előkelők között, előre jelezve az új monarchia alapelveit. Az örökösödési háború alatt V. Fülöp kormánya jelentős változásokon ment át olyan kulcsfontosságú területeken, mint a spanyol grandok politikai szerepe a monarchia irányításában, a tanácsok funkciója és a királyi udvartartás szerkezete.13 Ellentétben a viszonylag keveset úton levő II. Károllyal, V. Fülöp itáliai utazással kezdte uralkodását. A király úgy jelent meg, mint a Bourbon Mars – ezzel nagyapját, XIV. Lajost utánozta –, amikor 1702-ben felbukkant az itáliai hadszíntéren.14 Mindezzel együtt e kezdeti szakaszban megmaradt a régi udvari bíróságok rendszere és megpróbálták biztosítani a főbb spanyol arisztokrata családok hűségét. A háború előrehaladtával a kasztíliai admirális csapatainak 1702-es átállása és a szövetséges sereg 1706-os madridi betörése után a király környezetében megnőtt a spanyol grandok és tanácsok iránti bizalmatlanság. Az Ursinos hercegnőhöz (Marie-Anne de La Trémoille) és Jean Orryhoz, V. Fülöp miniszteréhez hasonló francia tanácsosoknak a kormányzatban betöltött szerepe egybeesett a tanácsok hanyatlásával, egyes családok kegyvesztésével, a hivatali titkárságok fénykorával és a királyi testőrség irányításának átszervezésével.15 12 Archivo Histórico Nacional (Madrid), Estado, legajo 1950. 13 Új perspektívából és aktualizált könyvészettel: Joaquim Albareda Salvadó: La guerra de Sucesión de España (1700–1714). Critica, Barcelona, 2010. 14 V. Fülöp személyéről itáliai területeken tett útja során: Antonio Álvarez-Ossorio: Felipe V en Italia: el estado de Milán bajo la Casa de Borbón. In: Felipe V y su tiempo: congreso internacional. I. Szerk. Eliseo Serrano Martín. Institución „Fernando el Católico”, Zaragoza, 2004. 775–842. 15 Anne Dubet: Un estadista francés en la España de los Borbones. Juan Orry y las primeras reformas de Felipe V (1701–1706). Biblioteca Nueva, Madrid, 2008. és Guillaume Hanotin: Jean Orry. Un homme des finances royales entre France et Espagne (1701–1705). Universidad de Córdoba Servicio de Publicaciones–CajaSur, Córdoba, 2009.
A SPANYOL MONARCHIA EURÓPÁBAN (1665–1715)
357
Az általános titkárság (secretaría del despacho universal) hivatala bázisán, mely II. Károly idején olyan aktív volt, hogy 1703-ban két titkárságra bomlott,16 1714 és 1721 között létrejött az állami hivatalok öt titkársága: a hadi, a tengerészeti és amerikai, az állami, az igazságügyi és a gazdasági titkárság.17 V. Fülöp uralkodása alatt és az évszázad hátralévő részében a titkárságok váltak a kormányzat tengelyévé. A hidalgók és a középnemesek soraiból toborzott írnokok kiszorították az arisztokráciát és a nagy családokat, melyek az előző században még kezükben tartották a politikai hatalmat, és rendelkeztek a királyi előjogok felett. A spanyol grandok háttérbe szorulása az udvari kormányzatban egybeesett a tanácsok rendszerének leépülésével, pedig a 16–17. században ez volt a jogászok hatalmának színtere. A németalföldi és aragón tanács megszüntetése után megkezdődött az itáliai tanács lassú agóniája, az állami tanács hanyatlása, valamint a kasztíliai, a gazdasági és a hadi tanácsok megreformálása.18 Az állami és hivatali titkárságok jelentőségének megnövekedése azt jelentette, hogy a királyi hatalom fölébe kerekedett a monarchia politikai hivatalrendszerének. Az udvari kormányzat végrehajtó jellege a régi, ceremoniális testőrség helyébe lépő királyi testőrség (Corps) megalakulásával szilárdult meg. 1702 és 1707 között újjászervezték az őrséget: két gyalogsági őrezredet és egy alabárdos őrséget alkottak meg.19 Egy hasonló fegyveres testületnek már volt előzménye Madridban, az 1669-ben Chamberga néven létrehozott királyi testőrség, melyet 1677-ben töröltek el, miután a grandok egy csoportja fellázadt a király ellen. A Chamberga csaknem kétezer taggal rendelkezett, és lehetővé tette a régens királyné és az ural16 Concepción de Castro Monsalve: Las primeras reformas institucionales de Felipe V: el marqués de Canales, 1703–1704. Cuadernos dieciochistas 1. (2000) 155–183. és Uő: A la sombra de Felipe V. José de Grimaldo, ministro responsable (1703–1726). Marcial Pons, Madrid, 2004. 17 José Antonio Escudero: Los orígenes del consejo de ministros en España. La Junta Suprema de Estado. I. Ed. Nacional, Madrid, 1979. 31–108. 18 Néhány tanács elnyomásáról, háttérbe szorításáról vagy átalakításáról: Francisco Andújar Castillo: Consejo y consejeros de Guerra en el siglo XVIII. Universidad de Granada, Granada, 1996.; Luis María García-Badell Arias: Felipe V, la Nobleza Española y el Consejo de Castilla. Cuadernos de Historia del Derecho 12. (2005) 125–149.; Alicia Esteban Estríngana: Preludio de una pérdida territorial. La supresión del Consejo Supremo de Flandes a comienzos del reinado de Felipe V. In: La pérdida de Europa. La guerra de Sucesión por la monarquía de España. Szerk. Antonio Álvarez-Ossorio Alvariño–Bernardo José García García–Virginia León Sanz. Fundación Carlos de Amberes–Sociedad Estatal de Conmemoraciones Culturales, Madrid, 2007. 335–378., valamint Antonio Álvarez-Ossorio Alvariño: De la plenitud territorial a una prolongada agonía: el Consejo de Italia durante el reinado de Felipe V. In: Famiglie, Nazioni e Monarchia. Il sistema europeo nella Guerra di Sucessione. Cheiron 38–39. (2003) 305–385. 19 Yves Bottineau: El arte cortesano en la España de Felipe V (1700–1746). Fundación Universitaria Española, Madrid, 1986. (az eredeti, francia nyelvű kiadás: Bordeaux, 1962.) 200–206.; Francisco Andújar Castillo: Élites de poder militar: las guardias reales en el siglo XVIII. In: La pluma, la mitra y la espada. Estudios de historia institucional en la edad moderna. Szerk. Juan Luis Castellano Castellano–Jean-Pierre Dedieu–María Victoria López-Cordón. Marcial Pons, Madrid, 2000. 65–69., valamint jelentős újabb eredményekkel: Thomas Glesener: La Garde du Roi. Pouvoirs, élites et nations dans la monarchie hispanique (1700–1823) c., a liège-i és a Toulouse II–Le Mirail egyetemeken 2007-ben megvédett doktori értekezését (I. 81–136.).
358
ANTONIO ÁLVAREZ-OSSORIO ALVARIÑO
kodó számára, hogy bizton támaszkodhasson a testőrség kapitányi tisztségeit betöltő arisztokrata csoportra. 1697-ben ismét megkíséreltek létrehozni egy hatékony és ütőképes királyi őrséget. Azzal a céllal, hogy megerősítse udvari pozícióját, 1697 novemberében Kasztília admirálisa támogatta a királyi őrség létrehozását. A milánói kormányzó, Vaudémont herceg úgy fogalmazott, ezek a csapatok a király becsületének védőbástyái lettek.20 A csapat tábornoki címét György hessen-darmstadti hercegnek (1669–1705) adományozták, aki ekkor a királyné pártjával állt kapcsolatban, miközben az altábornagy Urs gróf volt, akit a kasztíliai admirális emberének tartottak. A csapat felállítása élénk vitát váltott ki az udvarban, olyannyira, hogy egyes arisztokraták és tanácsosok nyilvánosan szót emeltek átalakításáért. A csapatot átvezényelték a toledói udvarba, bár ellenzői folytatták a tiltakozásukat egészen 1698 augusztusáig, amikor is elérték a feloszlatását. A grandok a testőrséget fenyegetésnek tekintették politikai hatalmukra nézve. A Corps megalakulása a 18. század első éveiben felszínre hozta a monarchia végrehajtó hatalmi kormányzásának lehetőségét a testületek szerepének rovására. A királyi udvartartásban 1701-ben és 1707-ben bevezetett nueva planta azt a célt szolgálta, hogy visszaszorítsák a költségeket, továbbá rögzítsék az állások és a fizetések rendszerét.21 V. Fülöp uralkodásának első éveiben királyságainak kormányzati stílusa folytonosságot mutatott az előző periódussal, azzal, hogy fenntartották a miniszteri és hivatali állások megvásárolhatóságát.22 Az intendánsok növekvő szerepének szintén volt előzménye II. Károly uralkodásának utolsó éveiben.23 Az aragón korona területein a legfőbb újdonság a nueva planta bevezetése volt.24 Meg kell azonban említeni, hogy a nueva planta 1679-es kelet-szicíliai bevezetése szorosan összekapcsolódott a kereskedelem elősegítésével, főként a messinai szabadkikötő tervével. Nueva planta és a kereskedelem segítése: ezt a receptet alkalmazták az aragón királyságra is, ott az új dinasztia idején. 20 BNF Collection des Provinces de France, Lorraine 817. fol. 73–77. 21 La herencia de Borgoña. La hacienda de las Reales Casas durante el reinado de Felipe V. Szerk. Carlos Gómez-Centurión Jiménez–Juan A. Sánchez Belén. Centro de Estudios Políticos y Constitucionales, Madrid, 1998. 28–60. és Carlos Gómez-Centurión Jiménez: Etiqueta y ceremonial palatino durante el reinado de Felipe V: el reglamento de entradas de 1709 y el acceso a la persona del rey. Hispania. Revista española de historia 56. (1996) 965–1005. 22 Antonio Álvarez-Ossorio: La venta del ministerio en el reino de Nápoles durante los reinados de Carlos II y Felipe V. Chronica Nova 33. (2007) 57–94. A hivatalok megvásárolhatóságának V. Fülöp korában történt növekedéséről: Francisco Andújar Castillo: Necesidad y venalidad. España e Indias, 1704–1711. Centro de estudios políticos y constitucionales, Madrid, 2008. 23 Fabrice Abbad és Didier Ozanam: Les intendants espagnols du XVIIIe siècle. Casa de Velázquez, Madrid, 1992. 5–16. 24 Enrique Giménez López: Gobernar con una misma ley. Sobre la Nueva Planta borbónica en Valencia. Universidad de Alicante, Alicante, 1999.; Pere Molas Ribalta: La audiencia borbónica del reino de Valencia (1707–1834). Universidad de Alicante, Alicante, 1999., valamint Jean-Pierre Dedieu: La Nueva Planta en su contexto. Las reformas del aparato del Estado en el reinado de Felipe V. Manuscrits. Revista d’Història Moderna 18. (2000) 113–139.
A SPANYOL MONARCHIA EURÓPÁBAN (1665–1715)
359
VI. Károly kormányzása a spanyol monarchia európai országaiban A spanyol monarchia II. Károly alatti kormányzati berendezkedése politikai kísérletezés alapjaként szolgált az európai uralkodók számára a 18. század első évtizedeiben. Az itáliai tanácsot másolta le Barcelonában Károly főherceg, a Savoyai-ház pedig Szicíliát a Supremo Consiglio di Sicilia (Legfelsőbb Szicíliai Tanács) által irányította.25 III. Károly miniszterei is számon tartották Barcelonában Habsburg Mária Anna régensségének modelljét a király távolléte idején. Azzal a céllal, hogy kiemeljék a spanyol trón Habsburg folytonosságát, III. Károly udvari kormánya Barcelonában követte a korábbi uralom főbb jellegzetességeit.26 A tanácsok és kamarák (junták) felállítása, a titkárságok és a grandok királyi házban betöltött szerepe megerősítette azt a propagandisztikus igyekezetet, hogy hasonlóvá tegyék a két Károly működését.27 1707 és 1708 között a milánói állam és a nápolyi királyság a Habsburg-ház fennhatósága alá került. Bár névlegesen kinyilvánították III. Károly uralmát, a valóságban I. József császári udvara hozta meg a döntést a főbb ügyekben. Noha néhány Hasbsburg-párti miniszter dicsőítette III. Károlyt az előjogok tiszteletben tartása miatt, a területi előjogoknak ez a képe nem egyezett sem a háborús időkben folytatott napi hatalmi gyakorlattal, sem a kasztíliai korona területeit illető tervek némelyikével. 1711-ben, amint VI. Károly elnyerte a császári méltóságot, megszervezte a spanyol monarchia európai provinciáinak a kormányzását. A spanyol legfelsőbb tanács kialakítása az itáliai tanács mintáját idézte, a titkárság Rialp márki általi fejlesztése párhuzamban állt a II. Károly alatti általános hivatali titkárságokkal. A Habsburg-pártot követő grandok és főnemesség magas pozíciókat kaptak jutalmul. Az itáliai tartományokban a miniszteri és hivatali tisztségek megvásárolhatósága VI. Károly idején fennmaradt, mi több, tovább növekedett. A kereskedelem fejlesztése a császári kormányzás jellegzetességévé vált Spanyol-Németalföld és Itália esetében is.28
A monarchia a háborúban: tervek és miniszterek váltakozása A kiemelkedő arisztokraták, miniszterek és titkárok jelenléte Károly főherceg környezetében lehetővé tette, hogy az udvarban és a királyságok kormányzatában megjelenjék a II. Károly uralmával fennálló folytonosság.29 Ebből a szempontból 25 Camillo Giardina: Il Supremo Consiglio d’Italia. R. Accademia di Scienze, Lettere e Belle Arti, Palermo, 1934. 123. 26 Virginia León Sanz: Carlos VI. El emperador que no pudo ser rey de España. Aguilar, Madrid, 2003. 221–288. 27 Uő: El reinado del archiduque Carlos en España: la continuidad de un programa dinástico de gobierno. Manuscrits 18. (2000) 41–62. 28 A kereskedelem fellendítéséről: W. O’Reilly: Lost Chances of the House of Habsburg. Austrian History Yearbook 40. (2009) 53–70., kül. 62–65. 29 A száműzöttekről (ausztricistákról) ld. többek között: Agustí Alcoberro: L’exili austriacista (1713–1747). I–II. Fundació Noguera, Barcelona, 2002. és Amparo Felipe Orts: El conde de Cer-
360
ANTONIO ÁLVAREZ-OSSORIO ALVARIÑO
különösen jelentős volt a kasztíliai admirális szerepe, kinek emberei nagyrészt III. Károly szolgálatába léptek.30 Kiemelkedik közülük Corzana márki, Francesco Moles, a nápolyi jogász, és titkára, Juan Antonio Romeo y Anderaz.31 Károly barcelonai letelepedése és a szövetséges sereg madridi bevonulása elősegítette az Oropesa grófhoz hasonló személyek megnyerését, akik korábban szerepet játszottak II. Károly kormányában. A háború utolsó fázisa és a Habsburg uralom itáliai megszilárdulása elősegítette, hogy még azok a lombard régensek és nápolyi tanácsosok is, akik kezdetben hűnek mutatkoztak V. Fülöphöz – mint Giovanni Battista Belcredi vagy Vincenzo de Miro – VI. Károly szolgálatában folytassák karrierjüket. Amint V. Fülöp megszerezte a spanyol trónt, és elismerték a monarchia törvényes uralkodójának, azonnal számíthatott az előző kormányzat tapasztalt minisztereire politikai terveinek megvalósításában. A nueva planta katalóniai kialakításában döntőnek bizonyult két miniszter, akik karrierjüket az itáliai provinciákban kezdték: a katalán Francesc Ametller és a milánói José Patiño. Ametller részletesen ismerte a nueva planta megszilárdításának folyamatát Szicília keleti részén, mivel consultori posztot töltött be a szicíliai királyságban. A José Patiño által Itália északi részén betöltött pozíciók jóval szerényebbek voltak. Barcelonai tartózkodása idején a későbbi császár, VI. Károly találkozott II. Károly politikai örökségével is. Ez a tapasztalat különböző területeken nyilvánult meg. A 17. század második felében az aranygyapjas rend adományozása a spanyol uralkodó elsődleges eszközévé vált a Német-római Birodalom és Közép-Európa területén.32 II. Károly bécsi követei, mint Borgomanero márki (bécsi spanyol követ 1681–1695 között), működésük során rendszerint mozgásterük bővítésére használták fel az aranygyapjas rend odaítéltetését. A 17. század végén a rend tagjaivá váltak előkelő itáliai, ausztriai, cseh és magyar főnemesi családok is. Miután a spanyol örökösödési háború után az aranygyapjas rend egy Habsburg és egy Bourbon ágra vált szét, addigi tagjai politikai hovatartozásuknak megfelelően a rend különböző ágaihoz csatlakoztak. Károly Barcelonában megbizonyosodhatott a kereskedelmi társaság (junta de comercio) hatékonyságáról. A legkiemelkedőbb Habsburg-párti személyek közé tartozott Feliu de Penya, aki azt vallotta, hogy a spanyol monarchiát a kereskedelem élénkítésével kell megerősíteni. Ezt az elképzelést magáévá tette Károly, amikor az ostendei és földközi-tengeri kereskedelmi társaságok fejlesztése mellett döntött.33
30
31 32 33
velló y el Consejo de Italia. Escritos políticos en el exilio austracista (1724–1746). Instituto Alfonso el Magnánimo, Valencia, 2007. María Luz González Mezquita: El Almirante de Castilla. Oposición y disidencia en la guerra de Sucesión. Consejería de Cultura y Turismo, Valladolid, 2008. és Antonio Álvarez-Ossorio: Prevenir la sucesión. El príncipe de Vaudémont y la red del Almirante en Lombardía. Estudis. Revista de Historia Moderna 33. (2007) 61–91. José Solís Fernández: Elementos de la administración austro-española y la administración central castellana en 1710. Cuadernos de Historia del Derecho (2010) 647–658. Pere Molas Ribalta: Austria en la orden del Toisón de Oro, siglos XVI–XVII. Pedralbes 26. (2006) 123–151. Eva Faber: Il ruolo dell´Austria interiore nella política commerciale di Carlo VI. Cheiron 21. (1994) 161–186.
A SPANYOL MONARCHIA EURÓPÁBAN (1665–1715)
361
Másfelől, a spanyol örökösödési háború tapasztalatként szolgált Károly számára: megmutatta, milyen nehéz megőrizni egy ilyen kiterjedt monarchia integritását olyan helyzetben, ahol a trón öröklését bizonytalanság veszi körül. Annak érdekében, hogy VI. Károly biztosítsa, illetve megőrizze uralmát, rendezett öröklésről kellett gondoskodnia, egyetértésben országai politikai elitjével, és ehhez meg kellett szereznie az európai hatalmak elismerését is. A Pragmatica Sanctio azonban magában hordozta a spanyol monarchia feldarabolódásának veszélyét. Az 1713. évi utrechti béke következtében VI. Károly megkapta a spanyol monarchia európai területeinek egy részét: Németalföld spanyolhű részét, Nápolyt és Szardíniát, továbbá a milánói hercegséget. Az itáliai területeket a Bécsben működő, úgynevezett legfelsőbb spanyol tanács kormányozta. Ezeknek a területeknek az igazgatása feszültséget keltett VI. Károly monarchiájában a keleti és nyugati érdekek között. A közép-európai Habsburgok állandó dilemmája 1717-ben vált drámaivá. Miután V. Fülöp elfoglalta Szardíniát, kiderült, hogy a bécsi politikusok hűvös tartózodással figyelik a Habsburg fennhatóság alatt álló itáliai területek sorsát. Milánó kormányzója, Löwenstein herceg arra számított, hogy Savoyai Jenőnek Nándorfehérvárnál a törökök felett aratott győzelme és diadalmas visszatérése energikus intézkedések kezdetét jelenti majd az udvari haditanács részéről a milánói hercegség katonai védelmének megerősítése érdekében. Ezzel szemben a legfelsőbb spanyol tanácsnak csalódással kellett tudomásul vennie Savoyai Jenő óvatos döntését, mely a katonai erőket a következő török elleni hadjárat előkészületeire fordította. 1717 novemberében a bécsi udvarban a feszültség a tetőpontjára hágott, és az itáliai miniszterek, mint Belcredi, azt panaszolták, hogy már csak az ad okot nekik a reményre, hogy VI. Károly személyes döntésével az itáliai területek megtartása mellett határozott. A spanyol tanács attól félt, hogy az itáliai hercegek kihasználják az alkalmat, és V. Fülöp csapatainak segítségével kibújnak a Habsburg-fennhatóság és a súlyos katonai kötelezettségeik alól. Löwenstein herceg megriadt az észak-itáliai háborús hangulattól és erőforrásainak mindennemű hiányától, ezért levelet írt a spanyol tanács elnökének, amelyben sürgetően kérte azonnali lépések megtételét „ennek a domíniumnak a biztonsága és nyugalma biztosítása érdekében, melynek megőrzése nem kevésbé méltó, mint a magyarországi száműzöttek [tevékenysége]”, majd így helyesbítette utolsó szavait: „[az itáliai területek] megőrzése [legalább olyan fontos, mint] bármely magyarországi területé, amely soha nem éri el azt az értéket és jelentőséget, mint amit [Itália]”.34 Azokban a hónapokban a császári udvar dilemmája tehát ez volt: Itália vagy Magyarország. Az udvarban végül Savoyai Jenő akarata érvényesült azért, hogy hosszú távú békére lehessen kényszeríteni az Oszmán Birodalmat. A döntés helyesnek bizonyult, de nem akadályozta meg a bécsi udvarban létrejövő törést, amely a következő években Savoyai Jenő politikai hanyatlásához vezetett. VI. Károlynak mérlegelnie
34 Antonio Álvarez-Ossorio: Milán y el legado de Felipe II. Gobernadores y corte provincial en la Lombardía de los Austrias. Sociedad Estatal para la Conmemoración de los Centenarios de Felipe II y Carlos V, Madrid, 2001. 306.
362
ANTONIO ÁLVAREZ-OSSORIO ALVARIÑO
kellett kiterjedt monarchiája keleti és nyugati érdekeit. A spanyol örökség feszültséget teremtett a császár külpolitikai és katonai irányvonala között. A madridi és a bécsi udvarokban a spanyol, az itáliai és a németalföldi kormányzást illetően II. Károly öröksége élt tovább, akár fenntartották, akár módosították, akár elutasították azt. A négyes szövetség harcai, a lengyel és az osztrák örökösödési háborúk még évtizedek múlva is ébren tartották az európai örökösödési háborúkat, míg az aacheni béke új, döntő fordulatot nem hozott az európai politikai rendszerben. (Fordította: Martí Tibor)
ANTONIO ÁLVAREZ-OSSORIO ALVARIÑO BETWEEN CONSERVATION AND SUCCESSION: THE SPANISH MONARCHY IN EUROPE (1665–1715) The government of the Spanish Monarchy during the reign of Charles II was a political laboratory for some European monarchs in the first decades of the 18th century. An example of this was the Council of Italy, which was replicated in Barcelona in the court of Archduke Charles (Charles III of Spain), in Turin while the House of Savoy administered the kingdom of Sicily, and in Vienna in the three Italian territories which were governed by the House of Austria. The political system of the court of Charles II was a complex mix with different elements such as respect for the provincial constitutions and liberties, the preservation of the role of the councils, the strengthening of the secretary of the despacho universal, the relevant role of the high aristocracy (grandes de España) in the management of the government and the appearance of new paradigms such as the fostering of trade and commerce. This political system left a profound impression on the government of the monarchy´s European provinces when these territories were handed over to the House of Austria and became part of the empire of Charles VI, after the treaty of Utrecht. The propagandists for Charles VI emphasized the dynastic and legal continuity with the reign of Charles II. The political thought of the austracistas (the Spanish ministers who governed in Vienna and Habsburg territories) adopted some ideas from this system for the project for a new Spain. Hence, the executive profile of the monarchy of Philip V also had precedents in the times of Charles II, for example the rise of the secretaries, the creation of the Royal Guard and the imposition of the new political system (Nueva Planta). This circulation of political models was possible through the mobility of important ministers and secretaries of Charles II who later carried out their duties during the reigns of Philip V of Spain and emperor Charles VI.
DOBSZAY TAMÁS
A zalai képviselők, 1861–1875
Z
ala megye dualizmus kori képviseletének történetét több vonatkozásban is vizsgálták. A népképviseleti parlamentarizmus országos szintű elemzéseiben szerepeltek a megyéből kikerülő honatyák, Balogh Elemér pedig tanulmányt szentelt a zalai választások ügyének.1 Főként megyei levéltári anyagra támaszkodva, azt a Pesti Napló tudósításaival kiegészítve ismertette a választási előkészületeket, a névjegyzékek összeállítását, a szavazatszedő választmányok és az összeíró küldöttségek összetételét. Maguknak a választásoknak a lefolyását (a jelölteket, párthovatartozásukat, a szavazati arányokat) egyes voksolások esetén részletesebben, olykor azonban – minthogy a legfontosabb forrásanyagot képező választási jegyzőkönyvek csak részben maradtak fenn – csak vázlatosan ismertette. Kitért arra is, hogy hol merült fel esetleg panasz, vita a választói névjegyzékekkel vagy a választásokkal, a végeredménnyel kapcsolatban. Eredményei kiegészíthetők az országgyűlés igazolási eljárásainak anyagával, illetve a helyi sajtóra támaszkodva a választási kampányok ismertetésével. Még behatóbb vizsgálatokra volna szükség ahhoz, hogy az eredményeket a választók társadalmi összetételével kapcsolatba hozzuk, s így az egyes választókerületek politikai arculatát megrajzoljuk. Magam korábban a zalai képviselők parlamenti tevékenységét értékeltem.2 Jelen dolgozatomban elsősorban a képviselők személyének, pályafutásuknak, illetve lokális és rendi kötődésüknek vizsgálatával kapcsolódnék e kutatásokhoz.
A magyar parlamentarizmus „beüzemelésének” időszaka A vizsgálat kezdő- és végpontjául két fontos választás kínálkozik. A modern parlamentarizmus kezdete kétségtelenül az 1848-as kezdődátumot indokolná.3 Ennek az országgyűlési ciklusnak a bő egy éve azonban a viharosan változó politikai vi1 Az országos elemzéseket ld. alább. Balogh Elemér: Országgyűlési választások Zala vármegyében 1861–1872. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból, 1987. Szerk. Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1987. (Zalai Gyűjtemény 26.) 163–185. 2 Dobszay Tamás: Zalai képviselők, képviselői szerepek, 1861–1875. In: Milyen nemzetet, kinek és hogyan? Tanulmányok Magyarország történelméről, 1780–1948. Szerk. Dobszay Tamás–Erdődy Gábor–Manhercz Orsolya. ELTE BTK, Bp., 2012. 53–62. 3 Idevágó feldolgozások: Hermann Róbert: Zala követe, Szentgrót képviselője: Deák Ferenc az 1848. évi rendi és az 1848. évi népképviseleti országgyűlésen. In: Zala követe, Pest képviselője.
TÖRTÉNELMI SZEMLE LVII (2015) 3:363–379
364
DOBSZAY TAMÁS
szonyok, a szabadságharc fordulatai, utóbb az alkotmány felszámolása miatt mindenképpen rendhagyónak tekinthető. Az önkényuralom tizenkét éve után 1861ben újra összeülő országgyűlés ugyan ismét csak kivételes körülmények között és rövid ideig működött, mégis, a kortársak számára nyilvánvaló volt, hogy az önkényuralmi viszonyok már csak provizórikusnak tekinthetők, a politika valaminő alkotmányos működése csak idő kérdése. 1875-re viszont világossá vált, hogy az 1867-ben kialakított politikai és alkotmányos rendszer keretei egyelőre nemigen fognak változni, és lezajlott a pártviszonyok átrendeződése is. A politikai szereplők nagyrészt tudomásul vették a kiegyezés létét, sőt a többség annak adott formáját is. Mivel úgy látták, hogy a kiegyezés megváltoztatása esélytelen, illetve a gazdasági válságra és az európai hatalmi átrendeződésre tekintettel több kockázattal, mint előnnyel járna, megkezdődhetett a rendszer konszolidációja. Így – bár a parlamentarizmus folyamatos működése csak 1865-tel kezdődött – indokolt áttekintésünket 1861-gyel kezdeni és 1875-tel zárni. A vizsgált időszak egyben a parlamentarizmus „beüzemelésének” időszaka, amelynek során a rendi képviselet helyén létrejött a modern népképviseletnek már 1848-ban megalapozott liberális rendszere. Bár a kortársak a reformkorban is igyekeztek a polgári alkotmányosságról külföldi példákon ismereteket szerezni,4 de a centralista vitában már akkor kiderült, hogy részleteiben, minden vonatkozásban nincs mindenki tisztában annak összes elemével és főként azok működésével.5 A népképviselet kérdésében mutatkozó bizonytalanságot jól jelzi, hogy évek múltán is akadt két vezető mérsékelt liberális politikus, akik a megyék útján történő közvetett képviseletről és követutasításokról gondolkodtak.6 Most az immár folyamatosan működő népképviseleti országgyűlés nyújtott lehetőséget a Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége 1833–1873. Szerk. Molnár András. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2004. 91–185., kül. 119–121.; Nagykanizsa és környéke 1848–1849-ben. Okmánytár. I. S. a. r. Hermann Róbert–Molnár András. Nagykanizsa, 2000. 27– 61., 74–77., 93., 111–112. (a források), értékelés a bevezetőben: 6.; Molnár András: A Muraköz 1848-ban. Századok 132. (1998) 311–313.; Uő: Zalaegerszeg 1848–1849-ben. Zalaegerszeg, 1998. (Zalaegerszegi Füzetek 5.) 83., 87–89. 4 A hazai közvélemény tájékozódására: Urbán Aladár: A nyugat-európai államrendszerek és a reformkor nemzedéke. In: Magyarországi polgári államrendszerek. Szerk. Pölöskei Ferenc–Ránki György. Tankönyvkiadó, Bp., 1981. 43–46. 5 A centralista-vita közjogi vonatkozásaira: Fenyő István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon. Argumentum, Bp., 1997. 257–262., 268–270.; Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. 2. kiad. Osiris, Bp., 2002. 258–263.; Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története. II/1. A liberalizmus Magyarországon. Korona, Bp., 1999. 122–139., 199– 227. Átmeneti megoldásokra a népképviselet megvalósításának útján: Szabad György: Kossuth irányadása. Válasz, Bp., 2002. 67–69.; Ruszoly József: Alkotmány és képviselet. Kossuth Lajos a közjogi reformról 1841–1843. Magyar Tudomány (1994) 9. sz. 1024–1038. 1848-ban a kormányzati rendszer kiépítésekor gyakorlatlanságuk miatt pl. az igazságügyminisztériumban egy francia sematizmus mintáira hagyatkoztak: Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Magvető, Bp., 1986. (Nemzet és emlékezet) 248–249. 6 Gróf Batthyány Kázmér emlékiratai. In: Szószék és csatatér. Politikusi naplók és visszaemlékezések 1848–1849. S. a. r. Hermann Róbert. Balassi, Bp., 2000. 136–137.; Lónyay Menyhért naplója, 1860–1861. Szerk. Deák Ágnes. Századvég, Bp., 2004. 133–134.
A ZALAI KÉPVISELŐK, 1861–1875
365
szokások, mechanizmusok begyakorlására. A politikai élet szereplői e ciklusok során tanultak bele a parlamentarizmus rendszerébe, formálták ki annak hazai változatát.
Az időszak ciklusainak általános jellemzése Az 1861-es országgyűlési ciklus végül meglehetősen rövid maradt, és döntően egyetlen téma, a hatalom félalkotmányos nyitására adandó válasz és annak formája köré szerveződött. A képviselőház azonban úgy dolgozott, ahogyan a szabályok előírták. A képviselők elvégezték az igazolások procedúráit, s mintha hosszabb időszak törvényhozási feladatainak néznének elébe, választmányokat létesítettek, megkezdték egyes törvényjavaslatok kidolgozását. Az 1865–1868-as ciklus képviselőházának döntő kérdése a kiegyezés, fő feladata a kapcsolódó törvények megalkotása volt. Az 1869-es választással érkezett el az „igazság pillanata”, amikor a választók ítéletet mondtak nem egyszerűen az előző országgyűlés teljesítményéről, hanem magáról a létrejött kiegyezésről is. Mint ismeretes, a magyar lakosságú vidékeken a Deák-párt teret veszített, az arányok eltolódtak a kiegyezést vagy annak adott módozatát ellenzők javára, s a többséget a kiegyezés hívei csak a nemzetiségi többségű vidékekre támaszkodva tudták megtartani.7 A kormánypárt levonta a következtetéseket, és az 1872-ig tartó ciklus törvényhozása olyan hatalompolitikai intézkedéseket kezdeményezett, amelyek a valóban szükséges reformok megvalósításán túlmenően részben a társadalom és a politika elitcsoportjainak, részben a kiegyezés rendszerének bebetonozását segítették elő (törvényhatósági törvény, választójogi törvényjavaslat).8 Az 1872 és 1875 közötti fordulatos ciklus hozta a nagy pártpolitikai átrendeződést, amelyhez nagymértékben hozzájárult a világpolitikában bekövetkezett átalakulás és a gazdasági válság. Világossá vált, hogy a német és olasz egységtörekvések győzelme után a nagyhatalmi érdekek Közép-Európában újabb nemzeti mozgalom sikerét nem engedik érvényesülni, de az is kiderült, hogy az 1867-ben beépített korlátok mellett a dinasztia részéről sem fenyegeti veszély a módosított magyar alkotmányt. A gazdasági válság közepette ezért a korábbi Balközép nem látta értelmét az ellenzékiség további fenntartásának. A Deák-párt liberálisai és a Balközép mérsékeltjei létrehozták a Szabadelvű Pártot, a pénzügyi stabilitás érdekében félretették a kiegyezés körüli vitát, és megteremtették a szilárd kormánytöbbséget. A Balközép soraiban már korábban alkalmazott, s immár a kormányhatalom adta lehetőségekkel kibővített hatalompolitikai eszköztár, az ennek segítségével működtetett képviselőházi többség nagy túlsúllyal volt képes a ki-
7 Gerő András: Elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Gondolat, Bp., 1988. 9–29., kül. 18–21. 8 Uo. 30–35., 38., 50–52. és 59.
366
DOBSZAY TAMÁS
egyezés kritikusait, a nemzetiségeket és a demokratikus továbblépés irányában kezdeményező erőket kisebbségben tartani és a rendszert konszolidálni.9 Zala megye egészének politikai színezete az időszak két végpontján egységesnek tűnik.10 1861-ben minden zalai képviselő a mérsékeltebb, Deák neve által fémjelzett Felirati Párttal szavazott. A konszolidáció vágya és a kormányzó erők túlsúlya 1875-ben is egyszínűvé formálta a zalai választók akaratát. A rendezés és a megnyugvás óhaja mindkét esetben elfedte azokat a különbségeket, amelyek a megye választói körében esetleg léteztek. A két végpont között azonban vegyes a kép. Bár Zala többségében mérsékelt szabadelvű, kiegyezéspárti politikusokat támogatott, választókerületei megoszlottak a különböző megoldások melletti döntésekben, s akadtak a kiegyezés adott formáját bíráló képviselők is. Mint ahogy azután 1878-tól a kilenc képviselő párthovatartozása ismét színesebbnek mutatja a megyét: a kiegyezéspárti mérsékelt szabadelvűek mellett a függetlenségiek, de konzervatívabb árnyalatok is megjelentek.
A keret: zalai választókerületek és választások A Zalában megválasztandó képviselők számáról az 1848. évi V. törvénycikk. 5. §-a rendelkezett a következőképpen: „Zala megye, hol az egyik választókerület főhelye Kanizsa”, küld kilenc követet. A törvény általános elvei szerint a kerületek közelebbi megállapítását a megyéknek a „népszám, terület, közigazgatási tekintetek alapján tett aránylagos felosztással” kellett elvégezniük.11 Ennek megfelelően végül Tapolca, Keszthely, Szentgrót, Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Letenye, Alsólendva, Baksa és Csáktornya székhelyekkel alakultak meg a választókerületek. Ez a beosztás a vizsgált időszakban nem változott, 1877-ben is ez a kilenc választókerület küldte képviselőit a törvényhozásba.12 A vizsgált időszakot (nem számítva természetesen a provizórium alkotmány és országgyűlés nélküli éveit) négy országgyűlési ciklus fedi le, s ez 36 választást jelentene. Ugyanakkor azonban a képviselőház összetétele ciklus közben is alakulhatott; 1867-ben a kiegyezési törvény elfogadása után Hertelendy György június 3-án lemondott, s követte őt ebben Szabó Sámuel is, aki június 21-ig viselte mandátumát.13 Ősszel így e két helyen időközi választást tartottak. Az emigrációból 9 Pesti Sándor: Pártfegyelem a dualizmus kori Magyarországon. Századvég Ú. F. 14. (1999. ősz) 55–77.; Miru György: A reformpolitika esélyei a kiegyezést követő években. Századok 133. (1999) 543–560. 10 Fodor Ferenc: A magyarországi országgyűlési képviselőválasztások térképei 1861–1916. Bp., 1919. 1861. és 1875., ill. Balogh E.: i. m. (1. jz.) 175–177. 11 1847/8-ik évi országgyűlési törvényczikkek. Landerer és Heckenast, Pozsony, 1848. 20. és 22. 12 Gerő A.: i. m. (7. jz.) 35. és térképmelléklete: A magyarországi választókerületek vármegyénként (1877–1913); Boros Zsuzsanna–Szabó Dániel: Parlamentarizmus Magyarországon 1867–1944. Korona, Bp., 1999. 132.; Szabó Pál Csaba: Országgyűlési választókerületek a dualizmuskori Magyarországon. Acta Univ. Szegediensis. Acta Historica 114. (2002) 59–82. 13 Az 1865. dec. 10-dikére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. IV. Szerk. Greguss Ágost. Pest, 1867. 236., ill. 266.
A ZALAI KÉPVISELŐK, 1861–1875
367
éppen hazatért Perczel Mórt közfelkiáltással választották meg Szabó helyére, mint ahogyan egyhangú szavazás adott felhatalmazást Hertelendy Kálmánnak is. Megbízólevelüket szeptember 29-én, illetve október 1-jén mutatták be.14 A következő két ciklusban is szükségessé vált egy-egy kerületben újabb szavazás. Előbb Kanizsán választották meg nem sokkal az országos választások után 1869. május 13-án az elhunyt – kerületét korábban három ciklusban képviselő – Sümeghy Ferenc helyére Deák körének országosan ismert publicistáját, s egyben a kormánypárt egyik vezéralakját, Csengery Antalt. 1872-ben pedig – mandátumának megsemmisítése miatt – Thassy Miklós helyére kellett nem sokkal az országos szavazás után ismét képviselőt választani; itt is a kormánypárt egyik szorgalmas, megbízható politikusa, a letenyei kerületben már többször is bevált, de 1872-ben ott elbukott Királyi Pál szerzett mandátumot.15 Összesen tehát 36 helyett 40 voksolással számolhatunk, amelyek alkalmával összesen 21 személy kapott megbízást a választók akaratának megjelenítésére.16
A képviselők helyi kötődése és rendi státusa Az első kérdésünk a Zalában megválasztottak helyi kötődésére irányulhat. A korábbi rendi képviseleti rendszerben, mint ismeretes, maga a nemes vármegye közönsége küldött követet a diétára, a voksolás a megyében birtokos, nemes jelöltekről történt. A köztudat úgy tartotta, hogy a megyében lakás erősíti az azonosulást a megye érdekeivel, míg a kebelbeli birtoklás egyben némi biztosítékot is nyújt a választóknak: részben arra, hogy a képviselő nem szorul külső anyagi forrásokra (ami megvesztegethetőségét elősegítené), de egyben – a tisztségviselők mintájára – arra is, hogy a felhatalmazásával visszaélő politikus saját vagyonával tud felelni a megyének okozott kárért. A népképviselet bevezetésével ez a helyzet megváltozhatott volna. A népképviselet logikája és a jogszabályi feltételek nem írták elő a jelöltek helyben lakását vagy birtoklását. Szemben ugyanis az egykorúan is gyakori s ma sem ritka képzetekkel, a népképviselő feladata nem kizárólagosan a helyi érdek képviselete az országos politikában, hanem az ország általános érdekeinek képviselete, amelyre történetesen egy adott választókerületben kap felhatalmazást.17 A következő évtizedekben országszerte 14 Az 1865. dec. 10-dikére hirdetett országgyűlés. Képviselőházi napló, 1865–68. V. Pest, 1868. 4. és 6. 15 Az 1872. évi september 1-re hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi napló. I. 138. 19. országos ülés, szeptember 30. 16 Az egyes választásokra és képviselőkre: Balogh E.: i. m. (1. jz.) 170–177. és Adalbert Toth: Parteien und Reichstagswahlen in Ungarn 1848–1892. Oldenbourg, München, 1973. (Südosteuropäische Arbeiten 70.), kül. Tabelle 10.: Die Abgeordneten in der Zeit zwischen 1848 und 1892; Ruszoly József: Országgyűlési képviselőválasztások Magyarországon 1861–1868. Püski, Bp., 1999. (Jogtörténeti Tár 2/2.) 144–151. 17 A szabad mandátum kialakulásának történetére: Dezső Márta: Kié a képviselő? – avagy a képviselői mandátum jellege. Jogtudományi Közlöny 42. (1987) 7. sz. 358–361.; Uő: A képviselői mandátum jellege – a szabad mandátum határai. In: Emlékkönyv Dr. Szentpéteri István születé-
368
DOBSZAY TAMÁS
gyakran elő is fordult, hogy nem a képviselt kerülethez kötődő személy jutott a képviselőházba.18 Zalában a 21 vizsgált képviselő közül csak hárman nem illeszthetők egyáltalán a megyei társadalomba. A bihari születésű, de a fővárosban élő Csengery Antal és az Egerszeget csak fél ciklusban képviselő tolnai Perczel Mór, továbbá a miniszteri székbe emelkedett Kerkápoly Károly mind széles körben ismert, országos szintű politikusok voltak. Megválasztásuk mutatja a népképviselet funkciójában bekövetkezett változást. Minimális zalai kötődésüket nem itteni származásuk vagy lakásuk adta, hanem más tényezők. Csengery a megye legtekintélyesebb személyiségének, Deáknak a köréhez tartozott, éppúgy, mint az egyébként helybeli, letenyei társa, képviselőként és újságíróként egyaránt kollégája, Királyi Pál. A személyes érdemek mellett minden bizonnyal ez a kapcsolatrendszer, mindenekelőtt a „Zalának büszkesége” mellett vitt közismert szerep ellensúlyozhatta a megyebeli múlt és jelenlét hiányát. Perczelnek viszont 1848-as érdemei adtak többletesélyt, hiszen a drávai hadtest parancsnokaként vezette a Dél-Dunántúl, s így Zala megye megtisztítását, megkísérelte a Muraköz visszafoglalását a horvátoktól és a császári csapatoktól. Ennek emléke esetleg játszhatott szerepet jelölésében, megválasztásában, de az ő esetében elsősorban mégis arról van szó, hogy egy ciklus közben megürült mandátumot egy országosan ismert s az emigrációból hazatért ellenzéki politikus tölthetett be. Megválasztása ugyanakkor jelenthetett bírálatot is a kiegyezés kialakuló rendszere vagy megkötésének módja iránt. Leglazább kapcsolódása Zalához a Veszprém megyei, szentgáli születésű Kerkápoly Károlynak volt, aki pápai, pesti és németországi tanulmányai után a kibocsátó intézménynek, a pápai református kollégiumnak lett tanára, s Pápán, illetve a közeli Gyimóton, utóbb Pesten élt. Távolabbi rokonságának azonban volt némi birtoka a Balaton-felvidéken. A három országos politikuson kívül találunk még néhány nem zalai eredetűt. Szabó Imre a Vas megyei Náraiban született, a tullni utásziskolában és a nemesi testőrségnél, a magyar tisztek vezérkari iskolájának tekinthető intézményben tanulta a katonai mesterséget, majd a hadseregben induló pályáját 1848-ban hagyta ott, hogy hazatérve az alakuló honvédseregben vállaljon szerepet. Ekkor Perczel táborában szolgált, s emiatt – miként Perczelt, úgy őt is – részben akár zalainak is tekinthetjük.19 Maradt is itt, Délnyugat-Dunántúlon, igaz, nem szorosan véve Zalában; halálának helye, Pusztakovácsi a szomszédos Somogyban fekszik. A másik Vas megyei származású képviselő Remete Géza volt, aki viszont kőszegi születése ellenére bízvást tekinthető zalainak, hiszen a Remete család már az 1860-as éveksének 70. évfordulójára. Szerk. Tóth Károly. Szeged, 1996. (Acta Univ. Szegediensis. Acta Juridica et Politica Tom. XLIX. Fasc. 1–48.) 189–191.; Pecze Ferenc: A parlamenti képviselők szabad mandátumának és interpellációs jogának kialakulása. Utánnyomat. Bp., 2001. (A Hunyadi Szövetség füzetei 6.) 5–43., kül. 25–36. 18 1872-ben a Veszprém megyei Kerkápoly Károlyt nemcsak e megyében, hanem Temesváron és Tapolcán is megválasztották; lemondása a temesvári mandátumról: Képviselőházi napló i. m. (15 jz.) 9. ülés, szeptember 13. 19 Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848–49. Zrínyi, Bp., 1987. 299.
A ZALAI KÉPVISELŐK, 1861–1875
369
ben megjelent a megyében (Remete Sándor mint a megye főjegyzője), ő maga pedig iskolái elvégzése után Letenyén telepedett le, itt vett földbirtokot, s tovább költözve sem ment messzire – Nagykanizsán alakított ki ügyvédi praxist.20 Szabó Samu a Veszprém megyei, Pápához közeli Homokbödögén született ugyan, de családja már 1848 előtt a zalai Kapolcson lakott. Pápai és pesti jogi tanulmányai után Zalában lett tiszteletbeli tiszti alügyész és mezővárosi jegyző, de 1842-től már a megye székhelyén telepedett le, alapított családot és alakította ki váltóügyvédi praxisát. A reformellenzék oldalán vett részt Zala megye közéletében, zalainak számíthatjuk tehát őt is.21 Az említett – születésük szerint ugyan nem, de pályájuk alapján bízvást zalainak tekinthető – személyek kivételével a többiek (Batthyány Zsigmond, Botka Mihály, Csillag László, Gaál Endre, Hertelendy György, Hertelendy Kálmán, Inkey Ádám, Kerkápoly Mór, Királyi Pál, Molnár Pál,22 Nagy Károly, Simon Pál, Sümeghy Ferenc, Thassy Miklós, Tolnay Károly) mind zalaiak, a megyében születtek, laktak vagy birtokoltak, viseltek tisztséget már 1848 előtt is. A rendiségből öröklött hagyomány és a helyi társadalom ereje tehát csak igen kis részben módosított azon a gyakorlaton és elváráson, hogy a megye törvényhozási képviselői helyiek legyenek. Az országos politikusok említett zalai kapcsolódása arra utal, hogy ez az elv áttételesen még akkor is érvényesült, ha mégsem a helyi társadalomból került ki a jelölt. A beágyazottság és ismertség természetesen minden választási rendszerben előnyt jelent, s erről nem mondtak le a modern parlamentarizmus idején sem. Megerősíti ezt a benyomást, ha a képviselők választókerületének, illetve lakhelyének, származásának vagy családjuk birtoklásának adatait járási-választókerületi szinten vetjük össze. (Az 1. táblázatban az egybeesés tényét kövérrel szedve jelöltük, fokát az utolsó oszlop adja meg. Jelmagyarázat: = : lakhely vagy birtok és választókerület egybeesik vagy átfedésben; ~ : nem esik egybe, de szoros földrajzi közelségben; Z: nem szoros, de megyén belüli egybeesés; Ø: nincs egybeesés.)
20 Magyar országgyűlési almanach, 1892–1897. Rövid életrajzi adatokkal a Főrendiház és a Képviselőház tagjairól. Szerk. Sturm Albert. Pesti Lloyd, Bp., 1892. 299. 21 Szabó Samu személyére: Hermann Róbert: Szabó Samu honvédszázados emlékirata a 47. zászlóalj történetéről. In: Egerszegi történeti tanulmányok 2010. Szerk. Molnár András. Millecentenáriumi Közalapítvány, Zalaegerszeg, 2010. (Zalaegerszegi Füzetek 11.) 137–139. 22 Tantalics Béla: Molnár Pál (1827–1888). Pannon Tükör (2010) 2. sz 43–47.
370
DOBSZAY TAMÁS
1. táblázat. Egyes képviselők választókerülete és családjának helyi kötődése 23 Képviselő és választókerülete Batthyány Zsigmond Szentgrót Botka Mihály Tapolca Csengery Antal Kanizsa Csillag László Egerszeg Gaál Endre Keszthely Hertelendy György Szentgrót Hertelendy Kálmán Szentgrót Inkey Ádám Csáktornya Kerkápoly Károly Tapolca Kerkápoly Mór Tapolca Királyi Pál Letenye, Baksa Molnár Pál Alsólendva Nagy Károly Egerszeg Perczel Mór Egerszeg Remete Géza Letenye Simon Pál Baksa Sümeghy Ferenc Kanizsa Szabó Imre Csáktornya Szabó Samu Egerszeg Thassy Miklós Baksa Tolnay Károly Keszthely
Lakhelyének, birtokának járási és választókerületi hovatartozása lakhely és birtok: Szentgrót = családi birtokok: Hahót, Újfalu, kapornaki járás egyáltalán nincs kötődése birtokok a kapornaki és egerszegi járásban birtokok a tapolcai, kapornaki és szántói járásban, a keszthelyi választókerületben is több járás mellett Ukk községben, Szentgrót közelében és Szentgróton is jelzi őket az összeírás lakás: Lesencetomaj, de több járásban (szántói, kapornaki, egerszegi) is jelzi őket az összeírás Belicán (Muraköz) jelzi a családot az összeírás, amelynek a választókerületi székhelye Csáktornya egyáltalán nincs kötődése Balatonhenye, tapolcai járás születési helye Szepetnek (félúton Kanizsa és Letenye között) születési helye, Pórszombat Alsólendva vonzáskörzetében már 1848 előtt az egerszegi járásban visel tisztséget egyáltalán nincs kötődése Letenyén lakik tisztségviselő a lövői járásban, amellyel a választókerület fedésben volt birtok több más helység mellett Szabaron (más járásban ugyan, de Kanizsa közelében)
Z Ø = = = Z = Ø = = = = Ø = = ~ ?
ügyvéd Egerszegen már 1842-ben lövői birtok, járása nagyrészt egybeesik a baksai kerülettel Pacsán, a kapornaki járásban birtokos
= = Z
Tizenhárom képviselő, tehát az összes kétharmadának lakhelye vagy családjának birtoka a választókerületébe vagy azzal átfedésben lévő járásba, további két esetben a választókerületi székhely vonzáskörzetébe esik, tehát a személy nem23 A táblázatot annak az adatbázisnak a segítségével állítottam össze, amely az 1835-ös nemesi összeírás (Zala Megyei Levéltár, Nemesi javak összeírása, 1835) alapján készült. Az adatbázist Sohajda Ferenc bocsátotta rendelkezésemre, amit ezúton is köszönök.
A ZALAI KÉPVISELŐK, 1861–1875
371
csak a megye, hanem szorosabban véve az adott járás, illetve választókerület társadalmába illeszkedik. Tolnay Károly, Botka Mihály és Hertelendy Kálmán ugyan mind zalaiak, viszont nem abban a szűkebb kerületben voltak birtokosok, ahol mandátumot szereztek. Őket talán ama rendi hagyomány folytatóinak is tekinthetjük, amely a megye egészét egy politikai közösségnek tekintette. A három országosan ismert politikus egyáltalán nem tekinthető a megyei társadalom részének, míg egy esetben (Szabó Imre) nem tudtunk helyi kötődést megállapítani. Bár a politikai jogok kiterjesztése 1848-ban megtörtént, s a forradalom törekvéseit végül idehaza is hatályos jogszabályba foglaló osztrák polgári törvénykönyv bevezetése óta a jogegyenlőség fennállott, a korban megválasztott valamennyi képviselő nemes származású volt. Több mint felüknek – 13-nak – a családja, rokonsága szerepelt az 1835. évi nemesi jövedelem-összeírásban.24 A személyek életútjának rekonstrukciójában felhasznált adattárak szerint25 egy további esetben (Nagy Károly) az 1841-től viselt alszolgabírói poszt utal a nemesi származásra, hiszen 1844-et megelőzően megyei tisztséget csak nemesek tölthettek be. Hasonlót enged feltételezni a megyei táblabírói kinevezés Szabó Samu esetében, aki a zalai önkéntes adózók listáján is szerepel, következésképp az adómentes nemességhez tartozott. Természetesen nemes volt a két, már 1848 előtt országosan ismert, nem zalai közszereplő, Csengery és Perczel, valamint Veszprém megyei kisnemesek leszármazottja a harmadik országos politikus, Kerkápoly Károly is. A két vasi származású közül Szabó Imre sem véletlenül került be a nemesi testőrségbe, míg a kőszegi Remete Géza családja 1776-ban igazolt nemességet a kibocsátó megyében.26 A főnemességet a zalai képviselők közt a szentgróti uradalmat birtokló Batthyány grófi család tagja, Zsigmond jelenítette meg. Az időszakot tehát Zalában a nemesi származású képviselők kizárólagossága jellemezte. Ennek egyik oka, hogy – a reformkori társadalompolitikai célokhoz igazodó módon – nagyban merített belőlük a választóközönség, a kialakulóban lévő középosztály, amely az egykori képzetek szerint nem a nemesség megszüntetésével, hanem épp a nemesi jogok kiterjesztésével jött létre.27 Ezzel összefüggő másik ok az 1848-ban kialakított választási rendszer, amely a jogkiterjesztő logika alapján nem vonta meg a választójogot a szegény nemességtől, hanem a vagyoni, jövedelmi és értelmi cenzusnak való megfelelés hiányában is élethosszig biztosí24 Vö. 18. jz. 25 Bona G.: i. m. (19. jz.) és Uő: Kossuth Lajos kapitányai. Zrínyi, Bp., 1988.; Magyar Életrajzi Lexikon. I–IV. Akadémiai, Bp., 1967. 1967–1994.; Zalai életrajzi kislexikon. Szerk. Fatér Bernadett et al. 3. kiad. Zala Megyei Könyvtár, Zalaegerszeg, 2005.; Keszthelyi életrajzi lexikon. Főszerk. Pappné Beke Judit. Keszthely Város Önkormányzata, Keszthely, 2010.; Molnár András: Zala megye közigazgatása 1790–1849. és Halász Imre: Zala megye közigazgatása 1849–1860., valamint Zala megye tisztviselőinek címtára. In: Zala megye archontológiája 1138–2000. Szerk. Molnár András. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2000. 63–80., 81–109., 237–353.; Pálmány Béla: Az 1848–1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Magyar Országgyűlés, Bp., 2002. 26 Kempelen Béla: Magyar nemes családok. IX. Bp., 1915. 85. 27 Kövér György: Középrend vagy középosztály(ok)? Társadalomteremtő fogalomalkotás Magyarországon a reformkortól az első világháborúig. Századok 137. (2003) 1119–1121. és 1127.
372
DOBSZAY TAMÁS
totta közülük azoknak, akik már 1848-ban is birtokában voltak. A régi jogon szavazók közül a legfiatalabbak 1848-ban 20, 1861-ben 33 évesek, de még 1872-ben is csak középkorú férfiak voltak. A már 1848-ban idősebbek persze ekkorra részben távozhattak az élők sorából, de a régi jogot sok helyen az utódok vonatkozásában is figyelembe vették.28 Az ország össznépességében a nemesek 4,2–4,6%-ot, míg a választók között 10%-ot tettek ki. A reformkor statisztikusa, Fényes Elek viszont Zalában 1847-ben 298 ezer fős népességre 26 915 nemessel számolt, azaz itt az össznépesség körében is jóval többet, 9%-ot tettek ki a nemesek. A nemesi származásúak aránya tehát a választók között is magasabb volt, mint az ország egészében. Egy ilyen, a nemesek jelenléte által meghatározott közegben – főként egyes kerületekben – a nemesi származásnak külön előnnyel kellett járnia. Boja Gergely 1848-as kanizsai epizódjától29 eltekintve az első polgári származású képviselő, Falk Miksa majd csak 1875-ben került a Zalában megválasztottak közé. Nem a nemesség soraiból jött jelölt addig csak kisebb eséllyel indulhatott.30 Meg is fordíthatjuk a kérdést: Zala választóinak polgárosultsága megteremtette-e a polgári származású képviselő megválasztásának feltételeit? A megye társadalma falusias és erősen agrárjellegű volt. Mindössze három komolyabb piacközpontja közül a szakirodalom szerint a század első felében Kanizsa erős, Keszthely és Zalaegerszeg közepesen erős központi funkciót töltött be.31 Egyéb funkciókat is figyelembe véve ekkor Nagykanizsát elsőrendű városnak, Keszthelyt másodrendű, regionális szerepkörű városnak, Zalaegerszeget viszont csak falu és város közötti átmeneti településnek minősíti.32 A század derekán is csak négyezres lakosságú Egerszeget megyeszékhely volta emelte a többi uradalmi központ fölé, s csekély fejlettségét mutatja, hogy az 1850-es években komolyan felmerült a hivatalok elköltöztetésének lehetősége.33 Az 1851-ben hat-, 1869-ben hétezres Keszthely másodrendű, regionális piaci szerepköre mellett egyéb feltételeit tekintve jobban indult, főúri rezidenciának, szakfelsőoktatásnak és gimnáziumnak adva helyet. Ugyanakkor ipara, kereskedelme kezdetleges, inkább fekvése, mint az általa nyújtott szolgáltatások gyakoroltak vonzerőt,34 s emellett előnyös pozícióit részben el is veszítette a század derekán. Nagykanizsa hatalmas saját körzettel rendelkezett, kitűnő fekvése miatt egész országrészek kereskedelmének központja, ám a hasonló pozíciójú településekhez képest alacsonyabb, tízezer fő alatti népességgel bírt, s inkább csak színhelyéül szolgált a kereskedelemnek, mintsem maga szervezte vol28 A régi jogon szavazók problémájára: Gerő A.: i. m. (7. jz.) 31. 29 Vö. 3. jz. A korai népképviseleti időszak egyetlen polgári származású képviselője a Nagykanizsán 1848-ban megválasztott Boja Gergely. Molnár A.: A Muraköz i. m. (3. jz.) 314. 30 A zalai adatok forrása: Fényes Elek: Magyarország leírása. I. Magyarország általánosan. Pest, 1847. 22. 31 Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Akadémiai, Bp., 1988. 197. 32 Bácskai Vera–Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Akadémiai, Bp., 1984. 368–369. 33 Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I. Pest, 1851. 298. A hivatalok elköltöztetésére: Halász I.: i. m. (25. jz.) 102–103. 34 Bácskai V.: i. m. (31. jz.) 48.
A ZALAI KÉPVISELŐK, 1861–1875
373
na. A fejlett kereskedelem egyenesen akadálya lett saját ipara kibontakozásának, minthogy túlságosan is könnyűvé tette iparcikkek beszerzését.35 Kanizsa fejlődése ekkoriban egy időre meg is torpant; bár népessége – ha a másik fő dél-dunántúli várost, Pécset nem is közelítette meg – 15 ezerre nőtt, a korábban Kanizsának alárendelt Kaposvár és Szombathely a vasútépítés kedvező hatásának köszönhetően kiszabadult Kanizsa túlsúlya alól,36 és a város majd csak az 1880-as években indult újabb fejlődésnek. Kanizsa nem volt főúri vagy püspöki rezidencia és megyeszékhely sem, így annak ellenére, hogy a nagyobb térség messze legjelentősebb városa volt, egyedül nem tudott érdemben módosítani a megye társadalmának arculatán.
A képviselők felkészültsége és pályafutása A zalai képviselőkre iskolázás és felkészültség vonatkozásában a középnemesi társadalomra és a politikai elitre jellemző arányok érvényesek. Az egyetlen katonaiskolás mellett tizenhárman biztosan rendelkeztek jogi végzettséggel, a betöltött tisztségek alapján további ötről feltételezünk valamilyen szintű jogi tanulmányokat. A két nagyobb birtokú képviselő, Inkey Ádám és Batthyány Zsigmond gróf szintén részesülhetett a kor szokása szerint jogi képzésben. Jogásznak indult, viszont utóbb katonai szolgálatba lépett és ilyen képzést is kapott Kerkápoly Mór, míg Szabó Imre eleve katonai pályára készült – mindketten megjárták a vezérkari iskolának számító nemesi testőrséget. A jogvégzettek felülreprezentáltsága a képviselők között nem véletlen, de nem is valamiféle elmaradottság jele. A 19. századi Magyarországon, az oktatási struktúra adott viszonyai közepette – a majd csak a század második felében kiépülő szakfelsőoktatás hiányában – az eleve csekélyebb számú nem jogász szakemberek nehezebben juthattak szerephez a saját szakmájuk terén kívül eső országos jelentőségű kérdések eldöntésében. A politikához oly szükséges sajátos statisztikai és államtudományi ismeretek a korban még a jogi tanulmányok részét képezték.37 A képviselettel együtt járó törvény- és jogszabályalkotás emellett mégiscsak jogi tevékenység, ami indokolja az ilyen irányú felkészültség méltánylását. Az államélet áttekintésére a jogélet ismerete kétségtelenül lehetőséget nyújtott, hiszen ez teremtette meg az állami működés kereteit minden területen. A közfelfogás által a jogászoktól és a politikusoktól egyaránt elvárt érvelési és orátori készségek elsajá35 Uo. 35–36. és 198–201.; Kaposi Zoltán: Markzentren und Versorgungsbezirke auf dem Süd-transdanubischen Gebiet von Ungarn im 19. Jahrhundert. In: Relatia rural–urban. Ipostaze ale traditiei si modernizarii. Szerk. Iosif Martin Balog–Rudolg Gräf–Ioan Lumperdean. Presa Universitara Clujeana, Cluj, 2010. 349–350. 36 Kerecsényi Editre hivatkozva Bősze Sándor: Adatok Nagykanizsa egyesületeinek történetéhez 1867–1918. In: A polgárosodó Nagykanizsa a 19. század második felében. Szerk. Kaposi Zoltán. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata, Nagykanizsa, 2008. 18. 37 Ilonszki Gabriella: Képviselők és képviselet Magyarországon a 19. és 20. században. Akadémiai, Bp., 2009. 146.; Cieger András: A politikus mint hivatás a 19. századi Magyarországon? Korall 42. (2010) 132. és 139.
374
DOBSZAY TAMÁS
tításában szintén nagy segítséget adhattak jogászi tapasztalatok. E jellegzetes elvárás- és készségegyüttes érthetővé teszi a politikusok foglalkozásában és iskolázottságában mutatkozó egyoldalúságot: a 19. századi Magyarországon a politikusi felkészülés megkezdésének legmegfelelőbb módját a jogi végzettség megszerzésében látták. Hasonló mondható el a foglalkozásukról is: az 1848 előtti megyei elithez hasonlóan a földbirtokosok és a jogászok, illetve az e két rétegből kikerült megyei tisztségviselők a meghatározóak.38 Kisebb-nagyobb birtokkal rendelkezett Molnár, Simon, Thassy családja, és Gaál Endrét is birtokosnak tudják az adattárak. Egyenesen a tehetősebb birtokosok közé tartozott a Botka és a Csillag atyafiság, az Inkey rokonság, valamint Sümeghy, a két Hertelendy, Kerkápoly Mór, Tolnay Károly és természetesen Batthyány Zsigmond. Bár apjának tekintélyes középbirtoka volt Tolnában, de a nagy gyermekáldás következtében ez csak korlátozottan nyújthatott támaszt Perczelnek. Még az 1870-es években induló legfiatalabbak között is a korábbi mintákat követi az 1845-ös születésű Remete Géza, aki földbirtokot vásárol, ügyvédi irodát nyit, mielőtt a politika mezejére kilép. Jogászi munkájából élt korábban Szabó Samu. A reformkorban szocializálódott nemzedék e csoportjában tehát a birtokos egzisztenciájú és jogászi foglalkozásúakat az 1870-es évekig csak színezik olyan személyek, akik (egyébként szintén jogi tanulmányok után) más értelmiségi foglalkozást választottak, mint a publicista Királyi Pál vagy katonák lettek, mint Szabó Imre és Kerkápoly Mór. A később belépők között tűnnek majd fel kisebb számban (még mindig jogi végzettségük mellett) más foglalkozásúak: értelmiségiek, mint Csengery, vagy a pápai kollégium professzora, Kerkápoly Károly. Szabó Samu kormánytisztviselői státusa nem előzménye, hanem következménye a képviselői szerepvállalásnak 1867 után. A korai képviselők pályafutásának egésze szintén a régi megyei nemesi elitre jellemző: egy részük már 1848 előtt tisztséget viselt (Botka, Gaál, a két Hertelendy, Nagy Károly, Simon Pál, Sümeghy Ferenc, sőt Tolnay Károlyt már az utolsó rendi országgyűlésre követnek választotta a megye), de táblabíró volt, tehát ügyvédi praxisa mellett időnként bevonhatták a megye életébe Szabó Samut is. A jogászok, földbirtokosok és megyei tisztségviselők köre természetesen nagy átfedést mutat, hiszen a régi megyében, ahol az igazságszolgáltatás és a közigazgatás még nem volt elválasztva, a tisztújításnál jogi ismereteket és – mint fentebb említettük – garanciaképpen némi birtok meglétét is elvárták. A képviselők többsége szereplője volt a század közepi nagy eseményeknek. 1848–1849-ben számosan szolgáltak a nemzetőrségben, majd a honvédseregben. Molnár Pál a hadnagyi, Csillag László, Gaál Endre, Hertelendy Kálmán és Szabó Samu a századosi rangig vitte, törzstisztek közé emelkedett Szabó Imre és Királyi Pál – mindketten őrnagyok voltak –, Perczel tábornoki tevékenységéről pedig már korábban szóltunk. Már ekkor képviselői mandátumot szerzett Simon Pál, Tolnay 38 E csoport súlyára, majd 1875 utáni súlyvesztésére közismert és gyakran hivatkozott becslés: Lakatos Ernő: A magyar politikai vezetőréteg 1848–1918. Élet ny., Bp., 1942. 49–50.
A ZALAI KÉPVISELŐK, 1861–1875
375
Károly és – igaz más megyében – Perczel Mór is. Csengery Antal tagja volt annak a csoportnak, amelyet a Függetlenségi Nyilatkozat után az új alkotmány kidolgozásával bíztak meg.39 A forradalom és szabadságharc utáni megtorlás – a börtönből csak 1857-ben szabadult Szabó Imrén kívül – a kényszersorozás alá került Molnár Pált és Királyi Pált, valamint az emigrációba menekült Perczelt sújtotta. Szabó Samu is csak rokkanttá nyilvánításával menekült meg a hosszabb kényszerszolgálat tényleges letöltése alól. Az önkényuralom rendszerének kiépülése után, az 1850-es években egyik képviselő sem töltött be tisztséget, legalábbis Zalában.40 Csengery és szabadulása után Királyi Pál értelmiségi munkakörbe, Tolnay és Hertelendy Kálmán a birtokaikra vonultak vissza, de a többi birtokos esetében is valószínű, hogy az időt gazdálkodással töltve várták a viszonyok megváltozását. Szabó Samu uradalmi tisztviselőként, majd foglalkozásához visszatérve ügyvédként kereste kenyerét. A később feltűntek közül Kerkápoly Károly az 1840–1860-as években mindvégig tanárkodott. Az 1848-ban 21 évesen a szabadságharc tisztjévé vált Molnár Pál jogászi pályája csak az 1850-es években kezdődhetett. Batthyány Zsigmond éppen csak a felnőttkor küszöbére ért 1848–1849-ben, csakúgy, mint Inkey Ádám, aki ritka kivételként vállalt hivatalt a szabadságharc bukása után, bár csak a rövid átmeneti időben. Rajta kívül csak Szabó Imréből lett sümegi járási jegyző az önkényuralom fellazulásakor, 1858–1861-ben. 1861-ben és a kiegyezés körüli időszakban azonban többen is helyet kaptak az újjászerveződő megyei igazgatásban, aminek szerepe lehetett választási sikerükben. A megyerendszer átmeneti helyreállítása idején Sümeghy Ferenc, Kerkápoly Mór, Simon Pál és Molnár Pál töltött be megyei tisztséget, utóbbi a provizórium idején is a megyei adminisztrációban maradt. 1865-ben aztán végleg megszűnt a passzív rezisztencia, Botka Mihály alispánként, Gaál Endre főszogabíróként tért vissza a közéletbe, s ekkor kezdte pályáját Thassy Miklós lövői alszolgabíróként, valamint Csillag László, aki 1865ben lett másodalispán. Utóbb – mint említettük – néhányan minisztériumi hivatalokig jutottak. Szabó Samu az Igazságügyi Minisztériumban lett osztálytanácsos a felelős kormány megszervezésekor, 1867-ben, emiatt le is mondott a képviselőségről. Kerkápoly Károly képességeit, felkészültségét és érdeklődését Andrássy a hadügyminisztériumban kamatoztatta – az ő pályája ívelt a legmagasabbra: az 1870-es évekre egyenesen a pénzügyminiszterségig vitte. Fordított útvonalra is van példa: az egykori alispán, 1868-ban pedig igazságügyi minisztériumi tanácsossá kinevezett Csillag László két ciklussal később mint kormánytisztviselő kanyarodott vissza megyéjéhez, hogy mandátumot nyerjen. A szakirodalom megállapításainak megfelelően kevés viszont a szakemberből lett képviselő – hacsak a közigazgatással foglalkozó 39 F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok. Akadémiai, Bp., 1987. 241. és 502. 40 Vö. Benedek Gábor adataival, aki 98 Bach-huszárrá lett volt honvédtisztet talált. Benedek Gábor: Kollektív amnézia: honvédtisztek hivatalvállalása a Bach-korszakban. In: Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc, 2003. 394–413. Adattára: uo. 405–413.
376
DOBSZAY TAMÁS
publicista és politikus Csengeryt vagy a professzorból lett Kerkápolyt, esetleg a komolyabb katonai tapasztalatokkal bíró Szabó Imrét nem tekintjük annak. E típusra leginkább még az ügyvédből lett Szabó Samu vagy Remete emlékeztet.
Egy régi politikusi pályatípus és szerep utolsó felvonása A zalai képviselők több mint fele, jellegadó csoportja tehát megtestesítette a megyei nemesség, a táblabírák világának – birtoka vagy munkája révén – anyagi szempontból viszonylag független politikustípusát, amely nem feltétlenül szorult rá a képviselői szereppel járó jövedelmi lehetőségekre. Ezt lehet angolszász mintára gentleman-politikának is nevezni.41 E hagyományos szerep képviselői esetében a közügyekkel való bizonyos mértékű foglalkozás – a megyei önkormányzatban és igazságszolgáltatásban való részvétel, kulturális vállalkozások támogatása – birtokuk igazgatása mellett szinte követelménynek, személyes kötelességnek, társadalmi elvárásnak minősült. Helyi kötődésük mindamellett egyszerre tette lehetővé a megyei és az országos szintű közéleti részvételt, ami jellegzetes színt adott szereplésüknek, s hatással volt országgyűlési aktivitásukra is. A köztörvényhatósági (megyéket rendező) törvény megszületése (1870) és a megye modern igazgatási egységgé alakítása után az országgyűlési és a megyei politikus, a képviselő és a helyi tisztségviselő hagyományos funkcióegyüttese nem volt tovább tartható; a képviselőknek választaniuk kellett a törvényhozás és a hivatalszerűvé vált közigazgatás, vagy legalábbis a főváros és a megye között. A hoszszabb pesti tartózkodást igénylő parlamenti munka és mellette a helyi ügyek vitele nem volt lehetséges, a képviselőség még leginkább az amúgy is a fővároshoz kötő magasabb kormányhivatali munkával volt összeegyeztethető. A megyei táblabíró-világ hagyományos független politikusainak át kellett adniuk helyüket a hivatásos politikusoknak. A folyamat épp az 1870-es években kezdődik, s mint a fenti pályarajzok mutatják, Zalában is megindul.42 A képviselőség és megyei közigazgatási poszt korrupcióra is lehetőséget adó összekapcsolását csak a képviselői öszszeférhetetlenséget szabályozó 1875. évi I. törvény zárta ki, de a zalaiak esetében a posztok elválása már korábban megindult. Az 1872-es és 1875-ös választások után a mandátumot nyert képviselőket már nem találjuk a fungáló megyei tisztségviselők és tisztviselők között, sőt a korábbi honatyák közül egyetlenként Hertelendy Kálmán is csak a napi igazgatásba ritkábban avatkozó főispán tisztét töltötte be. Az 1848 előttről örökölt régi megyei politikusgárda kikerült a megyei életből, és 41 Hudi József: Táblabírák a reformkori vármegyei közéletben. In: Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Társadalomtörténeti tanulmányok. Szerk. Kövér György. Századvég, Bp., 2006.; Kari Palonen: Küzdelem az idővel. A cselekvő politika fogalomtörténete. L’Harmattan, Bp., 2009. 83–85.; Cieger A.: i. m. (37. jz.) 133. 42 Ilonszki G.: i. m. (37. jz.) 43–44. és 46–48.; Cieger A.: i. m. (37. jz.) 137.
A ZALAI KÉPVISELŐK, 1861–1875
377
eltűnésükkel megszűnt az országos és a helyi politika szoros összefonódásának hagyományos gyakorlata. Mindez persze generációváltással is összekapcsolódott: 1875-re a pályájukat 1848 előtt kezdők közül csak az akkori fiatalabbak, mint Csengery, Királyi és Kerkápoly Károly maradtak képviselők. A közigazgatás professzionalizálódása és a folyamatosan működő modern parlamentarizmus egyidejű kialakulása következményeképpen tehát döntően módosultak a képviselet külső feltételei és körülményei.
Kiinduló megjegyzések a választási földrajzhoz Fő tendenciaként ebben az időszakban, mint országosan, úgy Zalában is a liberalizmus érvényesült. Stabilnak mondható a kanizsai és a csáktornyai kerület: a mérsékelt szabadelvűséget mindkét választóközönség többsége a kiegyezés után kormánypártisággal, tehát a kiegyezés adott formájának igenlésével kötötte össze. Alsólendva és Szentgrót ugyanezt az irányt – a későbbi választások fényében – konzervatívba hajló jelleggel képviselte, utóbbi esetében azonban egy epizódszerű kitérővel a dualizmus mérsékelt, balközép ellenzékének irányába. Keszthely, Tapolca és Letenye esetében a liberális, kormánypárti arculatot a kiegyezés megkötése után időleges balközép fordulat követi, amit talán a kiegyezés utáni kiábrándulás jelének is tarthatunk. Sokkal kevésbé volt szilárd a kormánypárt az egerszegi és a baksai választókerületben, ahol két-két ízben is győzni tudott a dualizmus adott formájának kritikusaként fellépő Balközép, sőt a vizsgált korszak záró határa után utóbbi helyen a függetlenségi irányzat is. A választókerületek társadalmának pontosabb leírása nélkül e részben érvényeset mondani meglehetősen merész vállalkozás volna. Az alábbiakat nem is tekinthetjük másnak, mint feltételezésszerű kísérletnek a választási eredményeket befolyásoló némely tényező magyarázatára. Hangsúlyoznunk kell, hogy természetesen csak a politikai jogokkal bírókról, s nem a teljes társadalomról van szó; a politikai jogokban nem részesülők érdekei, politikai véleménye csak részlegesen és áttételesen érvényesülhettek. Kiemelendő azonban a korábban már jelzett tény, hogy Zala választói között a régi jogon szavazó nemesség nagy tömegének mindenképp jelentős súlya lehetett. A szavazók döntését befolyásolhatták a birtokviszonyok. Csáktornya, Alsólendva és Szentgrót esetében a nagybirtok jelenléte nem hagyható figyelmen kívül. Az uradalmak munkaadó, megélhetést biztosító szerepe, a szavazók egy részének a nagybirtoktól való egzisztenciális függősége a nyílt szavazás rendszere mellett nem elhanyagolható. A leglátványosabb ez az összefüggés a szentgróti kerületben, ahol bizonyára nem véletlen Batthyány Zsigmond kétszeri győzelme, hiszen a szentgróti uradalmat a Batthyány grófok birtokolták. Részben idetartozik Letenye, Kanizsa és Keszthely is, ahol azonban a nagybirtok (Szapáry, Batthyány, Festetics) mellett jelentős súlya volt a közép- és kisnemességnek is. A birtokos köznemesség és főként a kisnemesség tömeges jelenléte határozta meg az időnként az ellenzékre szavazó Tapolca, Baksa és Egerszeg választóközönségét. Tény, hogy 1848-ban és
378
DOBSZAY TAMÁS
1875-ben a legurbánusabb Kanizsa választott polgári származású képviselőt. Számításba kell majd venni egy alaposabb ilyen tárgyú vizsgálatnál a politikai, hatalmi szempontokat, a kormányzati befolyás érvényesülését, érvényesítését. A nem nemesi választókra vonatkozóan még kevesebb elemzésre támaszkodhatunk. Igen nagy jelentőséget tulajdonítunk ugyanakkor a képviselők fent bemutatott helyi beágyazottságának, valamint a családi és generációs tényezőknek. Fel kell figyelnünk arra a sajátosságra, hogy a két Hertelendy egymás utáni győzelme ugyanazon szentgróti kerületben, illetve a két Kerkápoly egymást követő sikere a tapolcaiban e családoknak a kerületükben birtokolt szilárd helyzetét sugallja. Utóbbi esetben a folyamatosság nemcsak családi, hanem politikai jellegű is, mindketten a kormánypárt sorait erősítették. Minthogy az egyébként is Veszprém megyéből jövő ifjabb Kerkápoly képviselőként egyáltalán nem foglalkozott zalai ügyekkel, itteni sikeréhez távoli rokonának, Kerkápoly Mórnak korábbi ciklusa is hozzájárulhatott – a jelölt helyi beágyazottságának hiányát talán a név ismertsége pótolhatta.43 Még érdekesebb a Hertelendyek szentgróti mandátumának esete. Hertelendy György a család Sümeg környéki, a szentgróti kerületben birtokos ágának szülötte, míg Hertelendy Kálmán lesencetomaji születésű, Deák egykori követtársának, Hertelendy Károlynak a fia. Maga az ismétlés is figyelemre méltó, de a mandátum ciklus közbeni cseréje is felvet kérdéseket, minthogy a két politikus eltérő politikai irányt képviselt. Lehet szó pusztán a kiegyezés utáni, még képlékeny viszonyok hatásáról, a család erős helyi kötöttségéről, de családi stratégiáról is. A közhangulat változásához a család egy másik generáció, másik ág más nézetrendszerű tagjának bevonásával alkalmazkodhatott úgy, hogy a mandátum továbbra is rokonságon belül maradjon. Ha viszont a választók irányultsága állandó maradt, akkor a váltást úgy értékelhetjük, hogy a klánfolytonosság szempontja felülírta a családtagok politikai véleményeltéréséből adódó problémákat. Ennek megállapításához s a politikai magatartás jellemzéséhez számos tényező figyelembe vétele, mind a családon belüli, mind a választókerületi viszonyok pontosabb ismerete lenne szükséges. TAMÁS DOBSZAY THE MPs OF ZALA, 1861–1875 The study analyses the social situation and origin, and the career of those twenty one MPs who were elected in Zala county in the four terms between 1861 and 1875. While the implementation of the parliamentary system in Hungary triggered changes in both the functioning of the parliament and the situation of its members that were related to the suppression of the old order of estates and the birth of popular representation, previous features remained effective as well. For two thirds of the elected MPs their constituencies 43 Kerkápoly Mór Kerkápoly Istvánnak a fia, akit az összeírások Kővágóörsön vesznek fel, ő maga Udvariban született. Az 1835-ös nemesi összeírás Henyén Kerkápoly Jánosnét jelzi, mindhárom település a tapolcai járáshoz és választókerülethez tartozik.
A ZALAI KÉPVISELŐK, 1861–1875
379
were closely related to their place of origin or habitation, or to the position of their estates, a clear sign of their strong embeddedness in local society. In case of three further MPs only an attachment to the county can be proved. They continued the pre-1848 tradition, which regarded the entirety of the county as a political community. There were only three politicians of a national level who cannot be inserted at all into county society. Thus, attachment to local society was still an expectation then, the electors only slowly acquiescing in the new system which represented national instead of local interests. All those elected were of noble origins, a reflection of the county’s predominantly agrarian character and low level of urbanisation, but also of the importance of its noble masses who had managed to transmit their right to vote to the new parliamentary age. After the intermezzo of 1848, this social context only produced the first non-noble MPs after 1875. Most of the representatives were lawyers, as the rhetorical skills and political learning that were necessary in the political life could be acquired in the course of legal studies. As for the relationship between parliamentary work and county offices, whereas before 1848 the county envoys, most frequently elected from the local nobility and assuming county office as well, constituted a strong link between political life at national and county level, in the modern state the traditional conmbination of parliamentary representation with local office could no longer be maintained: the MPs were bound to choose between continuous legislative work and the local bureaucracy, between the capital and the county. The traditional, independent politicians of the old world had to cede their place to professional politicians. The incompatibility laws only accomplished this long process.
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
Sátoraljaújhely migráns és helyi társadalma az 1869. évi népszámlálás alapján
A
tizenkilencedik századi iparosodás a közlekedés fejlődésével párhuzamosan növelte a centrumhelyzetben lévő (vagy azzá váló) települések vonzerejét, ez a vonzáskörzet kiterjedésében és a vonzás intenzitásában egyaránt jelentkezhetett. Tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy a hazai városi hierarchia szempontjából másodlagos szereppel bíró, vásárvonalon fekvő városokban lezajló minőségi és mennyiségi városiasodás mennyire tükröződik a dualizmus korának népmozgalmi jelenségeiben (elsősorban a bevándorlásban). Az 1869-es eredeti népszámlálási ívek felhasználásával részletesen megvizsgáljuk Sátoraljaújhely migráns és helyi társadalmának szerkezeti különbségeit, illetve annak változásait 1910-ig, különös tekintettel a migrációs irányokban és a migrációra fogékony társadalmi rétegek összetételében bekövetkező változásokra. Sátoraljaújhely népesedési dinamikáját összevetjük a hasonló hierarchiaszinten lévő (vármegyeszékhely) és hasonló helyzeti energiákkal bíró (vásárvonal), de a dualizmus korszakában eltérő fejlesztésekben részesülő városok demográfiai sajátosságaival, kísérletet teszünk a „mélyről induló” Sátoraljaújhely és a hanyatló Eger autochton és migráns társadalmának összehasonlítására,1 valamint a közösségbe beilleszkedők vertikális (társadalmi) mobilitásának vizsgálatára. A migráció szempontjából könnyebben kutatható törvényhatósági jogú városok a közelmúltig gyakrabban kerültek az érdeklődés középpontjába, mint a dualizmus korában második vonalnak számító rendezett tanácsú városok. A hivatalos statisztika az előbbi csoporttal kapcsolatban nemcsak a demográfiai alapadatokat, de például az elvándorlások és beköltözések számait, sőt a vándorlási egyenlegeket is közreadta, megkönnyítve az összehasonlító migrációs kutatásokat. Ezen települések esetében könnyű rekonstruálni a vidék-város, város-város, város-vidék migrációs relációk mennyiségi mutatóit.2 A rendezett tanácsú városokról viszont (mint például 1899-től Sátoraljaújhely) már nem rendelkezünk ugyanilyen mélységű publikált adatokkal, a fentiekhez hasonló adatokat ugyanis a törvényhatósági jogú városokon kívül csak vármegyénként közölték. Társadalmuk, népmozgalmi 1 Az Eger esetében forrásként használt anyakönyvek közvetlenül nem vethetők össze a népszámlálási ívek adataival, egyes rétegek például alulreprezentáltak. 2 Egy ilyen rekonstrukciót vittünk végig Szatmárnémeti esetében a statisztikai adatok alapján. Ld.: Demeter Gábor–Bagdi Róbert: A migráció és a telepítéspolitika hatása Szatmár megye etnikai és demográfiai szerkezetére 1715–1992. In: Migráció és asszimiláció Északkelet-Magyarországon és a Partiumban (1715–1992). Szerk. Demeter Gábor–Bagdi Róbert. 2. bőv. kiad. Debrecen, 2009. 16.: 2. ábra.
TÖRTÉNELMI SZEMLE LVII (2015) 3:381–410
382
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
adataik és gazdasági szerepük vizsgálatához nagy segítséget jelenthetnek az 1869es népszámlálásnak a hazai levéltárakban megtalálható eredeti összeíró ívei, amelyeket ilyen céllal eddig nem aknázták ki kellőképpen, noha a későbbi korokra vonatkozó kutatások számára jó referenciapontként szolgálhatnak. E városok szerepe azért sem lebecsülendő, mert az 1910. évi népszámlálás szerint a rendezett tanácsú városokba összesen 517 ezer fő vándorolt be, míg a mintegy harminc törvényhatósági jogú városba összesen 543 ezer fő.3 A migráció gyakran társadalmi mobilitással vagy foglalkozási átrétegződéssel jár együtt, nem is beszélve az életminőségben, egészségügyi ellátásban bekövetkező változásokról; e várostípusok migrációs jelenségeinek vizsgálata a módszertani újszerűség mellett ezért is figyelmet érdemel. Dányi Dezső egyik összehasonlító tanulmányában már foglalkozott e „második vonalbeli” városok migrációs sajátosságaival és jelentőségükkel,4 de egyrészt nem az 1869-es, hanem az 1910-es adatok alapján, másrészt a migráns társadalom városokon belüli rétegződésével, ilyen irányú, kisebb léptékű komparatív vizsgálatokkal nem találkozunk írásában. A helybeli születésűek aránya, az ugyanazon vármegyéből származók aránya és a más vármegyékből származók aránya alapján Dányi Sátoraljaújhelyt „lokális centrumnak” minősítette. (A lokális centrum kritériumának azt tekintette, hogy a helyben született lakosság arányának 50% alatt kellett lennie. Sátoraljaújhely esetében 1910-ben 45,5% volt a helyi és 23,8% a Zemplén vármegyei születésűek aránya.)5 Északkelet-Magyarországon6 Sátoraljaújhelytől keletre még három rendezett tanácsú város volt. Munkácsot Dányi „paracentrumnak” minősítette, mivel lakosainak 54,3%-a született helyben az 1910-es népszámlálás szerint. 21,8% Beregből, 13,3% a szomszédos vármegyékből, míg 10,6% más vármegyékből érkezett. A másik két várost, Beregszászt és Ungvárt már a lokális centrumok közé sorolta.7 Mindezek alapján Sátoraljaújhely Ungvárral, Beregszásszal, Erzsébetvárossal, Gyulafehérvárral, Hátszeggel, Körmöcbányával, Nagyenyeddel, Nagyszombattal, Vajdahunyaddal és Zólyommal mutatott azonos sajátosságokat 1910-ben, így nemcsak földrajzi fekvése, de migrációs sajátosságai alapján is egy gyakori típust testesít meg. Kérdés, hogy korábban milyen volt a helyzet: milyen népességdinamikát mutatott Sátoraljaújhely 1869–1910 között, illetve az 1910-es állapottal való össze3 Dányi Dezső: Regionális vándorlás, urbanizáció a XIX. század végén. In: Migráció. Tanulmánygyűjtemény. I–II. KSH Népességtudományi Kutató Intézet, Bp., 1998–1999. I. 99. 4 Uo. 87–114. 5 Uo. 103. Országos viszonylatban Sátoraljaújhely a középmezőnyben helyezkedett el. 1910-ben az összes rendezett tanácsú várost tekintve Hajdúböszörmény volt a „legzártabb” közülük, ahol a lakosok 91,1%-a született helyben. Az ellenkező pozíciót Trencsén foglalta el, csupán 30,6% helyben született lakossal. 6 A Statisztikai Hivatal Tisza bal partja néven foglalta össze a Máramaros – Borsod – Szepes közötti vármegyéket. 7 Beregszász adatai a következők: 48,2% helyi születésű, 23,1% beregi volt, míg 17,6% a szomszédos és 11,1% más vármegyékből érkezett. Ungváron 46,6% volt a helyi születésű, kiegészülve 20,3%-nyi Ung vármegyében születettel, a vármegyehatáron kívülről, a szomszédból 14,4%, míg messzebbről 18,7% érkezett.
383
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
vetés mellett mire használható az 1869-es összeírás? II. József népszámlálása8 idején Sátoraljaújhely csak a második legnépesebb – 4023 fő – település volt Zemplén vármegyében, mert Tállya 4388 fős össznépességgel megelőzte. A 19. században azonban Sátoraljaújhely már vezető szerepre tett szert, olyannyira, hogy Fényes Elek adatgyűjtése idején9 már 6310 fő lakta a települést,10 1869-ben pedig 9946 lakos élt ott.11 Sátoraljaújhely lakosságszáma tehát több mint megkétszereződött 1784 és 1869 között, e növekedési ütem pedig meghaladta az országos átlagot,12 s a szomszédvárakhoz képest is jelentősnek tekinthető (itt az adatok 1825–1900-ra vonatkoznak) (1. táblázat). 1. táblázat. Népességnövekedés Északkelet-Magyarország egyes városaiban (1825–1900) Város
Lakosság 1000 főben (1825)
Lakosság 1000 főben (1900)
Eger
17,5
24,5
Népességnövekedés (%) 40
Kassa
13
37
180
Miskolc
22
40
80
Sátoraljaújhely
6,5
16,7
155
(Forrás: Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza. Dialóg–Campus, Bp.–Pécs, 1999.)
Mindezek alapján a látszólag periferikus (az országos központtól nagy távolságra lévő, a regionális központhoz – Kassa – közel fekvő, így annak árnyékoló hatása alá kerülő), ugyanakkor mégis vásárvonalon elhelyezkedő, azaz az átmenő kereskedelemből, piactartásból profitáló Sátoraljaújhely helyi születésű és bevándorló társadalmának vizsgálata az 1869-es népszámlálási ívek alapján érdekes kérdésekre, jelenségekre adhat magyarázatot. A mintegy 10 000 nevet tartalmazó öszszeírás elemzése alapján arra kerestük a választ, hogy (1) miért volt vonzó e város az egyes társadalmi rétegek számára a vidékkel szemben; (2) hogyan osztották fel és töltötték be a különböző társadalmi „niche-eket” a helyi és a migráns társadalom tagjai; 8 Az első magyarországi népszámlálás (1784–1787). Szerk. Danyi Dezső–Dávid Zoltán. KSH, Bp. 1960. 9 Fényes Elek a magyarországi településekre vonatkozó lélekszámadatokat is tartalmazó munkáját 1836-tól kezdte megjelentetni. Az adatokat anyakönyvekből, egyházi schematizmusokból gyűjtötte ki, az 1820-as és 1830-as években. Fényes Elek: Magyarországnak ’s a’ hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I–VI. Trattner–Károlyi Ny., Pest, 1836–1840. (Zemplén leírása a III. kötetben.) 10 Ugyanekkor a Zemplén vármegyében található egyéb járásközpontok népességszáma 2000 fő körül mozgott, pl. Szerencs 2129 fő, Varannó 1405 fő, Sztropkó 2216 fő. 11 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. I. A népesség főbb adatai. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1912. (Magyar Statisztikai Közlemények 42.) 12 Zemplén vármegye egyéb járásszékhelyei népességszám tekintetében még nagyobb hátrányba kerültek, hiszen pl. 1869-ben Szerencsen 1819-en, Varannón 2001-en, Sztropkón 2499-en éltek.
384
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
(3) a migráció mely társadalmi csoportokat érintette, hogyan változott a helyben születettek, illetve a bevándoroltak aránya; (4) hogyan alakultak a migráció földrajzi irányai, távolsága és nagysága az egyes társadalmi, illetve foglalkozási csoportok esetében; (5) majd megvizsgáltuk ugyanezen jelenségek alakulását Egerrel való összevetésben; (6) végül kísérletet tettünk a generációkon átívelő társadalmi mobilitás dinamikájának meghatározására. A migráció jelentősége a városi társadalmak alakításában a 19. század második felében nem lebecsülendő. Magyarországon a 19. század második felétől (még hangsúlyosabban a század harmadik harmadában) a városok lélekszáma nagyobb mértékben növekedett, mint a vidéki társadalomé, és még az elzárkózóbb városi társadalmakra – mint például Eger – is jellemző volt, hogy a népességnövekedés döntő hányada nem a természetes (belső) szaporodásnak, hanem külső forrásnak, a pozitív vándorlási egyenlegnek volt köszönhető. Egerben az 1850–1895 között mért 22%-os, 4500 fős növekményből csak 1200 fő volt a természetes szaporulat eredménye, azaz 70%-ban a migráció következménye volt a lélekszám-növekedés.13 Ez a gyarapodás igen kismértékű volt az 1. táblázat többi városával összevetve, amiből egy zárt, önfenntartó társadalomra következtethetünk. Eger a népességszám és jelentőség szerinti 9. helyről a 26.-ra esett vissza 1825–1910 között, Sátoraljaújhely pedig a 28. helyre jött fel. (Tehát a két város eltérő fejlődési útvonalat járt be, de 1869 körül azonos hierarchiaszinten állt.) A városok nem humánbiológiai szempontból kedvezőbb adottságaik miatt mutattak jelentős népességkoncentrációt a dualizmus korának kezdetén, hanem inkább gazdasági okok miatt: a 20. század előtt ugyanis a városi életkörülmények nem különböztek jelentősen a vidékitől. Megvizsgálva 20-30 év születési és halálozási statisztikáját, hasonló csúcsokat és trendeket találunk városon és falun egyaránt. A már említett Egerben 1852–1867 között például 13 098-an születtek és 12 884-en haltak meg, ami éves átlagban 818 és 805 embert jelentett, másképp fogalmazva a születési arányszám 41 ezrelék volt, a halálozási 40,5. 1879–1886 között évente átlagosan 880 születés és 801 halálozás volt, ami évi 36, illetve 32,5 ezrelékes átlagnak felel meg.14 Az egészségesebb környezet tehát bizonyosan nem lehetett döntő vonzótényező 1880 előtt, mert a halálozási arányszám csak ezután esett jelentősebben a születések számához képest (1. ábra).
13 Ld. részletesen: Demeter Gábor: A dualizmus kori Eger lassú népességnövekedésének demográfiai hátteréről. In: Migráció és asszimiláció i. m. (2. jz.) 48–60. 14 Uo. Adatok a Magyar Nemzeti Levéltár Heves Megyei Levéltára (Eger; = MNL-HML) IV-416. anyakönyvei alapján. Részletesen elemezve: MNL-HML IV-416/152., IV-416/156.
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA 1. ábra. Demográfiai mutatók trendjei Egerben 1852–1894 között
385
386
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
A migráció földrajzi sajátosságai Sátoraljaújhelyen az 1869. évi népszámlálás eredményeinek tükrében A kutatáshoz forrásbázisul a Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárának Sátoraljaújhelyi Fióklevéltárában fennmaradt teljes népszámlálási iratanyagot felhasználtuk,15 mivel a háztartásonként elkészült ívek tartalmazzák minden egyén foglalkozását, születési helyét és idejét. Kutatásainkban elsősorban ezekre koncentráltunk. Ezen adatokat egymással is kombinálva, részhalmazokat létrehozva összetett jelenségek vizsgálatára is lehetőség nyílt. Felhasználtuk továbbá az 1896-os és 1906-os sátoraljaújhelyi anyakönyveket.16 Sátoraljaújhelyen az 1869-es összeírás szerint a 9891 fős lakosságból szám szerint 4372-en (44%) születtek a vármegyeszékhelyen kívül (1910-ben már 55%). Ha korcsoportok szerinti bontást alkalmazunk, akkor is megfigyelhető a migránsok térnyerése: az 1809-ben születettek 43%-a, az 1839-es évjárat 34%-a volt helyi születésű az 1869-es adatok alapján.17 A születési helyek alapján két áttekintő térképet (1–2. térkép) készítettünk, amelyek közül az első a Sátoraljaújhelyen élt, de más vármegyékben született lakosokat mutatja be. Második térképünk Zemplén vármegyére koncentrál, illetve a szomszédos vármegyékben található nagyobb településekre. 15 Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára (= MNL-BAZML SFL), XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely. 16 MNL-BAZML SFL XXXIII-2. Zemplén megye kerületi anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye 1895–2004, Sátoraljaújhely születési anyakönyve (1896); Uo. Sátoraljaújhely házassági anyakönyve (1896, 1906). Továbbá: A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1912. (Magyar Statisztikai Közlemények 42., 46.). Vizsgálatunk azon alapszik, hogy 1869-ben és a korábbi évtizedekben kórházi ellátás gyakorlatilag nem létezett, a szülő nők saját otthonukban adtak életet gyermeküknek. Ha egy egyént a születése után egy másik településen írtak össze, például egy népszámlálás keretében, akkor ő ott, az új lakóhelyén bevándorlónak számított. A kutatást nehezítette, hogy még egy településen is több összeíró biztos végezte az összeírást, ami a kézírások különbözőségét hozta magával, az összeíró biztosok előszeretettel alkalmazták az ismétlőjelet, valamint több vonatkozásban nem jártak el egységesen. Azon települések közül, amelyekből létezett Alsó- és Felső-, illetve Nagy- és Kis- előtagú is, előfordult minden variáció (előtaggal és anélkül egyaránt). Pl. 13 alsóregmeci születésű egyén élt Sátoraljaújhelyen, a felsőregmeciek pedig 14-en voltak, 22 személy csupán annyit közölt születési helyként, hogy „Regmec”. Az általunk meghatározott népességszámok kissé eltérnek a hivatalos adatoktól. Ennek magyarázata lehet, hogy a távollévőket is beírták a gyűjtőívekre, majd többnyire utólag kihúzták őket. Megjegyezzük, hogy Pozsgai Péter a Torna vármegyei távollevők vizsgálatakor ugyanilyen összeírási problémáról számolt be (pl. utólagos kihúzások, főleg a katonai szolgálaton lévők esetében). Pozsgai Péter: „Helybeliek” és „idegenek”. Községi illetőség Torna megyében az 1869. évi népszámlálás háztartási lajstromai alapján. Korall 34. (2008) 78. Ezen utólagos kihúzások számát legalább 200-ra becsüljük csak Sátoraljaújhely esetében. A kisebb járásközpontok esetében alacsonyabb számban találtunk ilyen kihúzásokat. Pl. távollevőnek minősítették a Bécsben vagy Pesten tanuló diákokat. Sátoraljaújhelyen, a népszámlálási íven kihúztak egy olyan családfőt is, aki Csörgőn dolgozott jegyzőként, miközben az egész családja sátoraljaújhelyinek számított. 17 MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely.
387
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA 1. térkép. Az 1869. december 31-én Sátoraljaújhelyen élt, de más vármegyében született lakosok származása vármegyénként (fő)
(Az 1869. évi népszámlálás alapján.)
Sátoraljaújhely bevándorló lakosságát először országos léptékben mutatjuk be. Eredményeinket a Dányi által közreadott későbbi, 1910-es adatokkal is összevetettük (2. táblázat). A 40 év alatt bekövetkező változások közül a legjelentősebb, hogy közel tíz százalékkal csökkent a helyben születettek, és közel négy százalékkal a zempléni születésűek aránya a más vármegyékben születettekkel szemben. 2. táblázat. A sátoraljaújhelyi lakosok születési helyének megoszlása 1869-ben és 1910-ben Születési hely
1869 5519
% 55,80
1910
Sátoraljaújhely
8 993
% 45,46
Zemplén
2734
27,64
4 701
23,77
Más vármegye
1278
12,92
4 740
23,96
159
1,61
824
4,17
1
0,01
15
0,08
116
1,17
386
1,95
84
0,85
121
0,61
9891
100,00
19 780
100,00
Törvényhatósági jogú város Horvátország Ausztria Egyéb Összesen
(Az 1869. évi népszámlálás és Dányi Dezső alapján.)18
18 MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely; Dányi D.: i. m. (3. jz.) 111. Ausztriához számítottuk Csehországot, Morvaországot, Osztrák-Sziléziát és Galíciát is. Az egyéb kategóriába 61 lengyel, 16 német, 4 svájci, 2 olasz és 1 orosz került.
388
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
2. térkép. A Sátoraljaújhelyre beköltözők születési helyük alapján, az 1869. december 31-i állapotnak megfelelően
(Az 1869. évi népszámlálás alapján.)19
19 MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely. Térképünkön azokat a településeket ábrázoltuk, amelyekről legalább 10 fő költözött el Sátoraljaújhelyre, az 1869. év végi népszámlálás eredményei szerint. Sátoraljaújhely közvetlen vonzáskörzetét a 3. térképen kinagyítottuk.
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
389
3. térkép. A sátoraljaújhelyi lakosok születési helyeinek megoszlása 1869. december 31-én
(Az 1869. évi népszámlálás alapján.)20
Noha létszámuk növekedett, a zempléniek aránycsökkenése a vonzáskörzet kiterjedésével hozható kapcsolatba, mely az ipari és tercier szektor (illetve a közlekedési adottságok: 1869-ben már elérte a várost a vasút) fejlődéséhez kapcsolódott. Jelentősen növekedett a törvényhatósági jogú városokból érkezettek száma is (+2,5%). Sátoraljaújhelynek a Zemplén megyei településeken kívül főleg a szomszédos vármegyékben fekvő települések voltak a partnerei, de közel sem egyforma mértékben (1. térkép). Számszerűleg Ung és Borsod volt a két legkevésbé jelentős kibocsátó a szomszédok közül. Ung esetében ennek az eleve alacsonyabb népesség lehetett az oka. Borsod pedig sokkal kisebb szakaszon volt határos Zemplénnel, Miskolc viszont népesebb volt Sátoraljaújhelynél, így az általános gravitációs modell törvényszerűsége szerint vonzereje is nagyobb volt Sátoraljaújhelyre, mint annak Miskolcra.21 A szomszédok közül (és összességében is) Sárosból és Abaúj-Tornából érkezett a legtöbb bevándorló. Abaúj vármegye esetében talán inkább a földrajzi közelség volt a döntő, hiszen Sátoraljaújhelytől nem 20 A települések közigazgatási határai közé beírt számok az adott településről Sátoraljaújhelyre beköltözött személyek számát jelentik. MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely. 21 Pénzes János: A periferikus területek lehatárolása térinformatikai módszerek segítségével az Észak-Alföld régió példáján. In: Az elmélet és a gyakorlat találkozása a térinformatikában. Szerk. Lóki József–Demeter Gábor. Rexpo Kft., Debrecen, 2010.
390
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
messze húzódott a vármegyehatár.22 Ha összevetjük az egyes vármegyékből Sátoraljaújhelyre költözők számát a származásuk szerinti vármegye és Zemplén vármegye közös határszakaszának kilométerben mért hosszával (3. táblázat), a sokaságot jobban reprezentáló fajlagos mutatót kapunk. Ezek alapján Borsod bizonyult a legjelentősebb partnernek, hiszen minden közös kilométerre közel 4 Sátoraljaújhelyen élő, de Borsodban született személy esett. Az intenzitást a domborzati viszonyok is befolyásolták. 3. táblázat. A szomszédos vármegyékben született sátoraljaújhelyi lakosok számának összevetése az érintett vármegyék és Zemplén közös határszakaszainak hosszával Szomszédos vármegye
Sátoraljaújhelyre vándorló lakos
Egységnyi határhosszra (km) jutó bevándorlók száma
Sáros
208
3,2
Abaúj-Torna
362
3,1
Borsod Szabolcs Ung
92
3,7
111
1
94
0,67
1869-ben még nem számolhatunk jelentős kivándorlással az országból, ezért a megyeszékhely felé irányuló migráció jól reprezentálja a vándorlások területi sajátosságait, az egyes etnikumok migrációs szokásainak, affinitásának különbségeit. A népszámlálási ívek alapján a ruszinok lakta Észak-Zemplén ekkor kevésbé tekinthető kibocsátó területnek (illetve kevésbé esik a megyeszékhely vonzáskörzetébe), mint Közép-Zemplén.23 Ennek kisfalvaiban a migrációs jelenségek erőteljesebbek voltak a földhiány okozta relatív túlnépesedés miatt. Itt a földszűke már a 18. században érezhető volt: az 1773-as kérdőív szerint errefelé a paraszti üzemegység átlagos mérete a negyedtelek volt.24 Az agrármigráció a szőlőterületek közelsége miatt egyébként is tradicionálisnak volt tekinthető – a 19. században a Zemplén területéről Sátoraljaújhelyre költözők zöme eredetileg a mezőgazdaságban (esetleg fuvarosként vagy cselédként) kereste megélhetését, míg a távolabbról érkezők esetében ez akkor sem így volt. A zempléni származású bevándorlók arányának 1869–1910 közötti csökkenése mögött (létszámuk emelkedése 22 A Sátoraljaújhely közvetlen szomszédságában fekvő Alsóregmecet, Felsőregmecet, Kisbányácskát, Kiskázmért, Mátyásházát, Mikóházát, Vílyt (az ugyanilyen nevű pusztával együtt) 1853-ban Abaújtól Zemplénhez csatolták, majd a Bach-rendszer végén mindezt visszavonták. Véglegesen 1881-ben lettek Zemplénhez csatolva. Oláh Tamás: A Hegyköz területrendezési változásai 1848 és 1861 között. Széphalom 17. (2007) 231–245. 23 Bagdi Róbert: Nyelvhatárok és kontaktzónák Északkelet-Magyarországon 1773 és 1910 között c. doktori értekezésében részletesebben foglalkozott nemcsak a vándorlással, de pl. a beszélt második nyelvekkel, vegyes házasságokkal stb., amelyek alapján úgy tűnt, hogy a ruszinok tradicionálisabb keretek között éltek a 19. század e szakaszában. 24 Összesítés a következő forrásközlés alapján: Takács Péter–Udvari István: Zemplén megyei jobbágy-vallomások az úrbérrendezés korából. I–III. Periférián Alapítvány, Nyíregyháza, 1995– 1998. Fényes Elek szerint a 19. század elején e térségben is jelentős a görög katolikus (ruszin) lakosság aránya.
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
391
4. térkép. Piacközpontok, vonzáskörzetek és kapcsolatuk a közigazgatási határokkal Zemplén megyében az 1715-ös Conscriptio regnicolaris és az 1773-as úrbéri kérdőpontok adatai alapján
mellett) tehát az áll, hogy megnövekedett a város ipari és szolgáltató funkcióinak szerepe, így kiterjedt a vonzáskörzete, s ez lehetővé tette az átrétegződést a környékbeli, mezőgazdaságból megélni már nem tudó lakosság számára is. Hogy korábban, 1869 előtt Sátoraljaújhely nem volt képes vonzást gyakorolni saját megyéjére, azt az 1773-as 9 kérdőpontra kapott válaszok alapján a vonzáskörzeteket bemutató térkép is mutatja (4. térkép). Sátoraljaújhely semmiképpen sem volt teljes értékű centrum: erre nemcsak a 18. századi piacközpontok vonzásterületének kiterjedése utal, hanem az is, hogy Zemplén, Sáros, Abaúj és Szepes vármegye néhány évtizeddel később már az amerikai kivándorlás legfontosabb kibocsátó területe volt, azaz a dinamikusan fejlődő település még saját hátországának munkaerő-fölöslegét sem tudta felszívni. Erre kitűnő példa a Sáros megyei héthársi járás néhány települése (4. táblázat), ahol a magas természetes szaporodás mellett is 1880–1910 között 2030%-kal csökkent a helyi lakosság száma. Egy generációval azelőtt azonban a népességfölösleg döntő többsége még Magyarország határain belül kereste boldogulását.
392
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
4. táblázat. Népességcsökkenés Sáros megye héthársi járásában az elvándorlás következtében Lakosság 1910-ben az 1880-as %-ában
Település
1880
1910
Lakosság 1910-ben az 1880-as %-ában
Alsószalók
1300
1071
82
Lubotény
756
626
83
Berzevicze
1652
1206
73
Olysó
263
160
61
Csércs
1024
821
80
Palocsa
1 487
1 177
79
Hajtóka
288
207
72
Paloncza
1 525
1 059
69
Hámbor
566
399
70
Tarcza
723
576
80
73
Járás összesen
28 197
23 733
84
Kijó
729
534
Település
1880
1910
(Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények 42. és 46. kötet.)
Térképeinken jól kirajzolódik Zemplén szomszédjai között a „kelet” és „nyugat” különbsége is. Zemplénnek sokkal fontosabb partnere volt Sáros és Abaúj, illetve hozzájuk kapcsolódva még Szepes is, mint a keleti vármegyék, legyen szó akár Ungról, Beregről vagy Szabolcsról. Azaz a Felvidék keleti részén megfigyelhető nyugat–keleti irányú vándorlás a másutt, például Eger esetében megfigyelhető kelet–nyugat irányú tendenciákkal is ellentétes. Az 1883-as egri születési anyakönyv alapján a bevándorlók 10%-a északkeletről és 25%-a keletről érkezett (Borsod, Abaúj, Zemplén), nyugatról (Pest, Nógrád) csak 10%-uk, délről és keletről (Tiszántúl) 2-3%-uk. Az, hogy a centrumból visszaáramlás is volt Eger irányába, azt bizonyítja, hogy jelentős városi funkciókkal (vonzóerővel) bírt.25 Zemplén viszonylatában Szabolcs vármegye például, bár a szomszédban feküdt, mégsem tudta megelőzni a vármegyék rangsorában még a távolabbi Szepest sem. (111 szabolcsi beköltöző a 115 szepesivel szemben!) Úgy tűnik, a Tisza földrajzi választóvonalként funkcionált itt (is). E jelenségnek egyértelműen természetföldrajzi magyarázata van – Zemplén észak–déli közlekedési folyosókkal rendelkezett (Tapoly), míg nyugati szomszédai a Szepes–Gömöri-érchegység blokkoló hatása miatt nem. A perifériáról a centrumba (Budapest) történő vándorláshoz tehát először keletre kellett haladni, majd délre, s csak azután lehetett rákapcsolódni a vásárvonal kelet–nyugati irányba futó vasúti tengelyére. Bár a Bodrogköz falvai ugyanolyan közel vagy még közelebb feküdtek Sátoraljaújhelyhez, mint például északon Magyarizsép vagy Hardicsa, mégis alig adtak bevándorlókat. A Bodrogközből tulajdonképpen csak a Bodrog mentén fekvő falvak álltak intenzív kapcsolatban a központtal, mert a Bodrogköz déli részéből alig költöztek a térség központjába (például Révleányvárról 4 fő). A vármegyék után immár a települési szintre koncentrálva, a nem Sátoraljaújhelyen születettek közül a legtöbben Sárospatakról érkeztek (127 fő, 5. táblázat).26 A további sorrend: Homonna (83 fő), Lasztóc (71 fő), Miskolc (64 fő), Gálszécs (63 fő), Tolcsva (59 fő), Tőketerebes (54 fő), Mikóháza (53 fő), Csörgő (45 fő) és 25 MNL-HML IV-416/152. (1883) alapján. Demeter G.: A dualizmus kori Eger i. m. (13. jz.) 48–60. 26 Józseffalvából származó bevándorlókkal (4 fő) összesen 131 fő.
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
393
Céke (44 fő).27 Önmagában a Sátoraljaújhelyre költözők száma nem elegendő öszszehasonlítási alap, mivel a járásközpontok (például Gálszécs) sokkal nagyobb lélekszámmal rendelkeztek a vármegyeszékhely környéki falvak (például Csörgő) lakosságszámához képest, ezért táblázatunkban az adott településről kibocsátott népesség számát az 1869-es lélekszámához viszonyítva is megadtuk. Sátoraljaújhelyre legnagyobb arányban a környező falvakból érkeztek betelepülők, Lasztóc és Csörgő például saját népességének több mint 10%-át vesztette el, de Barancs (8%), Mikóháza (7,9%), Kolbása (5,6%), Nagytoronya (5,3%) és Céke (4,1%) is számottevő arányban bocsátott ki migránsokat. A zempléni járásközpontok ehhez képest már kisebb arányban vesztették el lakosaikat (körülbelül 2%) – de saját megtartóképességük mellett ez a nagyobb távolságnak is köszönhető. A többi település életében már alig mutatkozott meg a Sátoraljaújhely felé irányuló tartós migráció (még a táblázatban a migránsok száma alapján előkelő helyen álló Tokaj, Mád, Monok és Tállya esetében sem). A vármegyeszékhely a legtöbb bevándorlót a megye járásközpontjaiból vonzotta: ezek szinte kiemelkedtek járásuk települései közül. Erre a legjobb példa Homonna (2. térkép). A 83 homonnai születésű migráns mellett ugyanis a Homonnai járásból még 15 településről került valaki Sátoraljaújhelyre, de számuk összesen csupán 23 fő volt. A többi északi járás is ugyanilyen jelenséget mutat, például a Mezőlaborci járásból összesen 19-en telepedtek le Sátoraljaújhelyen, s közülük 5 fő érkezett a járás székhelyéről. Sztropkó 40 kibocsátott lakosával a teljes települési rangsorban is előkelő helyen szerepel, miközben a körülötte fekvő falvak összesen 11 főt adtak. E 40 fő zöme azonban az agráriumból érkezett vagy eltartott volt.28 Az észak-zempléni lokális centrumokból sem lehet tehát jelentős ipari népesség áttelepülését feltételezni.
27 A rangsorban első tíz település felsorolásából kihagytuk a Galíciából (79 fő) és Lengyelországból (61 fő) érkezetteket, mivel esetükben nem mindig írták be a település nevét. 28 A példaként említett Sztropkó véleményünk szerint „csupán” lakosságszámának, s nem központi funkcióinak köszönhette ezt a kiugró eredményt, mert ugyanolyan (többnyire alacsonyabb) társadalmi státuszú egyének költöztek innen Sátoraljaújhelyre, mint a falvakból. A 40 sztropkói születésű közül 26-nak volt beírva a népszámlálási ívekre a foglalkozása (a további 14 fő közül 12-en háziasszonyok, míg ketten gyermekek voltak). A 26 fő közül 4 kapás, 2 napszámos, 5 szolgáló, 1 gulyás, 1 mosónő, 1 szakácsnő, 1 özvegy gazdaasszony, 1 kocsis, 1 fuvaros, 1 csizmadiainas, 2 suszterinas, 1 szabólegény, 1 asztalos, 1 cipészmester, 1 gubásmester, továbbá 1 kereskedő és 1 mérnök.
394
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
5. táblázat. A máshol születettek leggyakoribb származási helyei (az onnan elszármazottak száma, arányuk saját településük lakosságszámához, illetve a bevándorlók összlétszámához viszonyítva) Helyezés
Település
Lakosságszám
Elköltöző
A település lakosságának %-ában
A Sátoraljaújhelyre költözők %-ában
1.
Sárospatak
6 638
127
1,9
2,90
2.
Homonna
3 462
83
2,4
1,90
3.
Lasztóc
651
71
10,9
1,62
4.
Miskolc
21 199
64
0,3
1,46
5.
Gálszécs
3 404
63
1,9
1,44
6.
Tolcsva
3 201
59
1,8
1,35
7.
Tőketerebes
3 913
54
1,4
1,24
8.
Mikóháza
668
53
7,9
1,21
9.
Csörgő
435
45
10,3
1,03
10.
Céke
11.
Kolbása Nagymihály Nagytoronya
1 083
44
4,1
1,01
712
40
5,6
0,91
3 516
40
1,1
0,91
760
40
5,3
0,91
Sztropkó
2 499
40
1,6
0,91
Varannó
2 001
40
2,0
0,91
16.
Barancs
486
39
8,0
0,89
…
…
…
…
…
…
25.
Tokaj
5 012
31
0,6
0,71
30.
Olaszliszka
2 368
24
1,0
0,55
35.
Mád
3 779
23
0,6
0,53
Monok
2 812
23
0,8
0,53
Tállya
3 997
23
0,6
0,53
(Az 1869. évi népszámlálás alapján.)29
A járási székhelyek csupán a két déli, a Tokaji és a Szerencsi járásban nem játszottak kiemelkedő szerepet. Ennek oka számos társadalmi-gazdasági tényező mellett (a Hegyalja gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint az Újhelytől északra lévő települések) az is lehetett, hogy Magyarországot az ország közepe felé (a perifériáról a centrumba) irányuló migráció jellemezte a dualizmus korában, a Sátoraljaújhelyre való költözés pedig Tokaj és Szerencs esetében részben ezzel ellentétes irányú mozgást jelentett volna, továbbá a megyei rivális Sárospatak is közbeékelődött. Tokaj ráadásul járása déli peremén feküdt, így a vármegyeközpontba irányuló költözésben még saját járásában sem volt képes az első helyre kerülni (Tolcsva volt az első). Szerencshez (és járásához) pedig közelebb esett Miskolc, mint Sátoraljaújhely. Sátoraljaújhely vonzása tehát a megye déli részén kevésbé érvényesült, mint középen, Észak-Zemplénről pedig megállapítottuk,
29 MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely.
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
395
hogy 1869 előtt a lakosság immobil volt. 1880 után már innen is jelentős volt a kivándorlás – de nem Sátoraljaújhelyre. A földrajzi közelség következtében a Hegyalja népesebb (de nem járásközpont) települései jelentős kibocsátónak bizonyultak. Közülük Tolcsva, a teljes rangsor 6. helyezettje volt a legjelentősebb, amit a már említett Tokaj (31 fő), majd Olaszliszka (24 fő), Mád (23 fő), Monok (23 fő) és Tállya (23 fő) követett. (Az elvándorlók arányát a saját településük lakosságához képest az 5. táblázat mutatja be, ez alapján e települések szerepe viszont alárendelt volt.) A betelepülők harmadik csoportját a más vármegyékben fekvő nagyobb városok (rendszerint vármegyeszékhelyek) adták. Közülük Miskolc emelkedett ki 64 fővel, amit Kassa és Ungvár követett 38-38 bevándorlóval, majd Eperjes 36, Bártfa 21, Pest 15, Munkács és Rozsnyó 10-10 fővel. A felsorolt városok azonban csak Sátoraljaújhely szempontjából mondhatók jelentős kibocsátóknak, hiszen lakosságszámukhoz képest kevesen költöztek a zempléni vármegyeszékhelyre: Miskolc esetében a 21 ezer fős népességből 0,3%.30 A sátoraljaújhelyi lakosok születési helyei alapján tehát megállapítható, hogy több migrációs típus is elkülöníthető. Érkeztek bevándorlók a környező falvakból (I. típus: „vidékről” a járásközpontba), távolabb fekvő járásközpontokból (II. típus: járásközpontokból a vármegyeközpontba), a más járásokban található falvakból a vármegyeközpontba (III. típus: „vidékről” a vármegyeközpontba). A megye északi és déli része azonban nem Sátoraljaújhely kizárólagos vonzásterülete volt, a város vonzásterülete jelentősen eltért a közigazgatási egység határaitól, miként 1715-ben vagy 1773-ban is. A nyugatról, a Felvidékről érkező beköltözők aránya az összlakosságon belül elérte a 9%-ot, míg a délről érkezők aránya a teljes lakosságon belül csak 3%-ot tett ki. Ez ugyan így is a második legfontosabb csoportnak számított, de egyértelmű, hogy Sátoraljaújhely nem vetekedhetett a centrum népességvonzó hatásával, csupán egy állomás volt a fővárosba vezető úton.
Sátoraljaújhely migráns és helybéli népességének foglalkozási szerkezete 1869-ben A háztartásonkénti ívekre minden családfő foglalkozását feljegyezték, sőt a népszámlálás szabályai szerint a 14 év feletti gyerekek esetében is kötelező volt valamilyen tevékenységet megadni. Legfőbb feladatunknak ezen alfejezetben így azt tekintjük, hogy (1) megvizsgáljuk a helyben születettek és a bevándorlók közötti különbségeket foglalkozás és társadalmi rang szempontjából (1a), más várossal való összevetésben is (1b);
30 A Sátoraljaújhelyről Miskolcra vándorlók aránya/száma is érdekes összehasonlítási alap lehetne a városok vonzásának meghatározásához, de ezzel e tanulmányban nem foglalkozunk.
396
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
(2) elemezzük a migráció során megtett távolság és a foglalkozástípusok kapcsolatát: mely csoportok mekkora távolságra voltak hajlandók elvándorolni (2a-b).31 (3) Eredményeinket egyéni sorsok bemutatatásával is kiegészítjük, a családfővel élő gyermekek születési helyének és idejének felhasználásával. (1a) 1869-ben Sátoraljaújhelyen összesen 4048 főnek (az összlakosság 40,9%-a) jegyeztek be a neve mellé valamilyen foglalkozást a népszámlálás során.32 Közülük 1477 fő volt sátoraljaújhelyi születésű (az összes kereső 36,5%-a).33 A 6. táblázatból kiolvasható, hogy a helyiek aránya általában a kevésbé népes foglalkozások esetében volt magas: ezek részben tradicionálisak voltak, vagy nagy helyismeret kellett hozzájuk, illetve a kis piac miatt a foglalkozások apáról fiúra szálltak. Így például kisbíróként összesen 4 fő, aranyművesként mindössze 3 fő, de sírásóként is mindössze 5 fő kereste kenyerét, s ők döntően helyi születésűek voltak. A középosztály34 a helyi születésű társadalomban volt némileg erősebb (itt aránya 50%, a bevándorlóknál 36%), míg a bevándorlók a szegényebb, illetve alacsonyabb presztízsű rétegek között voltak felülreprezentáltak (a bevándorlók 59%-a és a helyiek 39%-a tartozott ide), de a magasabb presztízsű foglalkozások esetében arányaikat tekintve szintén a bevándorlók voltak némileg jelentősebbek (7. táblázat). (1b) Kísérletet tettünk más városok társadalmával való összevetésre is, de a felvétel eltérő időpontja és módszerei (illetve a sokaság nagysága) miatt ezek csak tájékoztató jellegűek lehetnek.35 Egerben a középosztály részesedése a bevándorlók között 50%, Sátoraljaújhelyen 36% volt. Az utóbbi település bevándorló társadalmában az alsó osztályok aránya volt magasabb (59%), míg Egerben csak 25%.
31 Elméletileg a magasabban kvalifikált emberek vándorolnak többet, így azt feltételeztük, hogy minél messzebbről érkezett valaki a zempléni mezővárosokba, annál képzettebb volt, ill. fordítva. 32 Nem számítva hozzájuk a háziasszonyokat (esetükben csupán annyit írtak be, hogy háztartásbeli). 33 Az 1869. évi népszámlálás esetében még a vármegyei hatóságok voltak a lebonyolítók, vagyis nem volt országosan egységes kritériumrendszer. Sátoraljaújhelyen ez azt jelentette, hogy pl. a földművelő, kapás, napszámos kifejezéseket írták be a népszámlálási ívekre. Ahhoz, hogy tényszerű különbséget tudjunk tenni az elnevezések (és presztízsük) között, a város birtokviszonyait is vizsgálnunk kellene, de ez meghaladja jelen tanulmány keretét. 34 A csoportok elhatárolását ld. a 7. táblázatnál. Bár a lakosság kategorizálása igen bizonytalan és gyakran önkényes – pl. a 90 asztalos között gazdag és szegény egyaránt akadt, így egy kategóriába sorolásuk nem lenne indokolt –, az egyes foglalkozások minősítése esetében a két város vizsgálatakor igyekeztünk következetesek lenni, csoportokat nem szétvágni, ill. a számításokat több „átcsoportosítással” is megismételni. A minősítésnél problémát okozott a tradicionális „céhes”, ill. a „modern” foglalkozások besorolása is. Jövedelmi adatok híján a besorolás bizonyára hibákkal terhes, de ez a komparativitást nem gátolja. 35 Egerben a születési vagy házassági anyakönyvek olykor tartalmazzák a foglalkozást is (pl. 1883ban), de a házasságban élők és törvényesen gyermeket vállalók között a jobb módú rétegek értelemszerűen felülreprezentáltak. Emiatt a két város közötti különbségeket kritikával kell kezelni, nem csak az egri társadalom zártságának és jobb vagyoni-jövedelmi helyzetének kell tulajdonítanunk azokat.
397
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA 6. táblázat. A helyben születtek aránya és száma Sátoraljaújhelyen 1869-ben az egyes foglalkozást űzők között Sorszám
Foglalkozás
A helyiek aránya %-ban
A helyiek száma
Sorszám
Foglalkozás
A helyiek aránya %-ban
A helyiek száma
1.
koldus
100,0
2
34.
asztalos
31,3
30
2.
aranyműves
100,0
3
35.
pék
30,0
6
3.
kisbíró
100,0
4
36.
szíjgyártó
30,0
3
4.
sírásó
80,0
4
37.
juhász
28,6
2
5.
divatárus
75,0
3
38.
tanár
26,1
6
6.
esztergályos
75,0
3
39.
bádogos
25,0
3
7.
borbély
71,4
5
40.
kerékgyártó
25,0
5
8.
pék
63,2
12
41.
kovács
25,0
7
9.
bodnár
54,5
12
42.
molnár
23,5
4
10.
fűszerkereskedő
54,5
6
43.
csordás
20,0
1
11.
ács
52,4
22
44.
inas
20,0
2
12.
lakatos
51,5
17
45.
pesztonka
17,4
4
46.
cukrász
16,7
1
47.
szolgáló
16,7
64
48.
cseléd
16,4
9
49.
szakácsnő
16,4
18
50.
szűcs
12,0
3
51.
bacsó
11,1
1
52.
varga
11,1
1
53.
béres
8,3
1
54.
megyei hajdú
7,7
2
13.
ápoló
50,0
2
14.
biztosításban dolgozó
50,0
2
15.
bőrnyíró
50,0
4
16.
szatócs
50,0
10
17.
cipész
47,6
10
18.
csizmadia
46,3
124
19.
szobalány
44,4
16
20.
suszter
44,0
44
21.
földművelő
42,5
17
22.
gubás
41,3
31
55.
dajka
3,8
1
23.
kalapos
40,9
9
56.
kocsis
3,8
3
24.
fuvaros
40,0
12
57.
0,0
0
25.
kőműves
40,0
8
adóhivatalnok
26.
tímár
38,3
18
58.
bojtár
0,0
0
27.
fiákeres
37,5
3
59.
gazdatiszt
0,0
0
28.
szabó
37,5
66
60.
kőfaragó
0,0
0
29.
napszámos
36,1
60
61.
mérnök
0,0
0
30.
hajhász, ügynök
33,3
3
62.
orvos
0,0
0
31.
mészáros
32,3
10
63.
pap
0,0
0
32.
kapás
31,7
99
64.
téglavető
0,0
0
33.
ügyvéd
31,7
13
65.
vasúti mérnök
0,0
0
(Az 1869-es népszámlálás alapján.)36
36 Táblázatunkban csak a helyi születésűek számát és arányát tüntettük fel, a bevándorlókét nem. MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén megye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely.
41
3,6
52,5
27,8
100
1080
96
1390 558
735
2565
Középosztály
Alsó középosztály
Alsó rétegek
Ebből agrár
Ebből ipari és tercier
Összesen
21,1
3,4
90
Felső rétegek és felső középosztály együtt
1,9
A teljes városi társadalom %-os megoszlása
50
Létszám
Felső rétegek
Csoport
873
124
183
341
36
435
22
13
Helyi születésűek száma
100
14,2
21
39,1
4,1
49,8
2,5
1,5
Helyi születésűek %-os megoszlása
32,8
16,8
32,8
24,5
37,5
40,2
24,4
26
1783
611
375
1049
60
645
68
37
100
34,2
21
58,8
3,3
36,1
3,8
2,1
A helyiek %-os A bevándorló Bevándorlók részesedése a társadalom %-os száma teljes csoportból megoszlása
67,1
83,1
67,2
75,5
62,5
59,7
75,5
74
A bevándorlók %-os részesedése a teljes csoportból
téglavetők, szolgák, cselédek, koldusok, mosónők, kenyérsütők, fuvarosok
parasztok
szabók, cipészek (alacsony presztízsű szakmák), beosztott hivatalnokok, altisztek
kézművesek, kereskedők
tanárok, adószedők, banktisztviselők, vasúti mérnökök
mérnökök, orvosok, papok, hivatalnokok
Példák
7. táblázat. A sátoraljaújhelyi helyi születésű és bevándorló társadalom különbségei az 1869-es népszámlálási ívek foglalkozási adatai alapján
398 BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
(Saját számítás az 1869-es népszámlálás alapján.)37
37 Táblázatunkban csak a helyi születésűek számát és arányát tüntettük fel, a bevándorlókét nem. MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén megye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely.
399
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA 8. táblázat. A helyi születésű és a bevándorló társadalom rétegződése Egerben 1883-ban a születési anyakönyvi kivonat adatai alapján Bevándorlók %-os megoszlása
Helyiek %-os megoszlása
A teljes társadalom %-os megoszlása
12
22
20
1
14
17
Kézművesek (cipészek, ácsok, szabók)
48
10
14
Alsó középosztály (szekeres, pincér)
12
28
24
Parasztok, cselédek
25
20
22
Társadalmi csoport Felső rétegek (ügyvédek, hivatalnokok, orvosok) Kereskedők
(Forrás: Demeter Gábor–Bagdi Róbert: The Role of Horizontal and Vertical Mobility in the Reproduction and Transformation of Local Society. A Statistical Analysis of Two County Seats: Eger, Sátoraljaújhely (1867–1910). In: Political, Social, Economic and Cultural Elites in the Central and South-East European States in Modernity and Post-Modernity. III. Ed. Penka Peykovska–Gábor Demeter. BAS Institute for Historical Research, Bp.–Szófia, 2010. 43–55., az MNL-HML-ben őrzött anyakönyvek alapján.)
Sátoraljaújhelyen a helyi születésű lakosság talán szegényebbnek is tekinthető: míg Egerben a helyi születésűek esetében az alacsony presztízsű szakmák aránya 20%, Sátoraljaújhelyen ez 39% volt. A helyi születésű alsó középosztály esetében az arány 28% (Eger) és 4% (Sátoraljaújhely). A felső és felső középosztály a helyi születésű lakosság 22%-át tette ki Egerben, Sátoraljaújhelyen pedig a 4%-át. Míg azonban Egerben a bevándorlók 12%-a, Sátoraljaújhelyen csak 6%-a tartozott ide – igaz, ez utóbbi csoport így is a városi elit háromnegyedét tette ki, míg Egerben csak negyedét-harmadát. A helyi születésű elit tehát Sátoraljaújhelyen igen szűk, de nyitott réteg volt, Egerben viszont zártabb társadalom (60% feletti helyi születésű lakosság) várta a beköltözőket (7–8. táblázat). (2a) A migrált távolság és a foglalkozások presztízse közötti összefüggés vizsgálatakor Sátoraljaújhely esetében elemeztük, hogyan kerültek az egyes beköltözők két kiválasztott, földrajzilag távolabb eső városból, Győrből és Pestről a zempléni vármegyeszékhelyre. A nyugat-dunántúli városból 4 polgár költözött Újhelyre. Egyikük, az 1828ban született megyei hajdú őrmester valószínűleg húszas évei elején került Sátoraljaújhelyre. Viszonylag későn házasodhatott: 17 éves felesége 12 évvel volt fiatalabb nála, s egy évvel a házasságkötés után, 1858-ban már életet adott első gyermeküknek. 1869-ben már öt gyermeket nevelt a házaspár, a legkisebb még egyéves sem volt. Győrből került Újhelyre egy orvos is, aki 1831-ben született. Helybeli felesége 12 évvel volt fiatalabb nála, gyermekük nem volt 1869-ben. A másik két eset már „rendhagyóbbnak” tűnik. Az első: egy 1816-ban született tokaji órásmester, aki Győrből hozott feleséget, gyermekeik viszont már újhelyi születésűek voltak. Végül egy 1839-ben már Sátoraljaújhelyen született nőtlen és gyermektelen cipészmester idős (1806-ban született) apja származott Győrből (egy háztartásban élt fiával). Az ország középpontjából, Pestről 15 fő költözött Sátoraljaújhelyre, és mindannyian viszonylag magas társadalmi presztízsű foglalkozást űztek. Találtunk közöttük két kőfaragó mestert (feleségeik helybeliek voltak), de a téglavetők és a
400
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
bádogosok között is dolgozott pesti származású legény. (Mindkét szakma viszonylag nagy szakértelmet kívánhatott vagy hiányszakma volt, mert a téglavetők közül senki sem született helyben. Az egyik téglavető mester Sziléziából, a másik Hercegkútról érkezett, a legények pedig Csehországból, Ausztriából, illetve lengyel földről származtak.) A bádogos szakmában ugyancsak messziről (például Kolozsvárról) érkezett szakemberek dolgoztak, de a legények között is akadt két pesti (ők 1845-ben és 1850-ben születtek). A pesti születésűek vizsgálata során a „legkülönlegesebbnek” és módszertani szempontból legtanulságosabbnak egy 1839-ben Sátoraljaújhelyen született kereskedő sorsát találtuk (neki a felesége volt pesti születésű). Gyermekei adatai alapján húszas éveinek elején költözhetett Pestre, majd évek múltával ott feleségül is vett egy nála hat évvel fiatalabb lányt. Felesége már 19 éves korában megszülte első gyermeküket (1864). 1868-ban még Pesten élhettek, mert ott született meg egy gyermekük. A következő gyermek 1869-ben már Sátoraljaújhelyen született. Ha tehát csak a családfő adatait néznénk, úgy tűnne, mintha ki sem mozdult volna szülővárosából, mindeközben a gyermekei születési helyei elárulják, hogy életéből minimum öt évet a fővárosban töltött. Ez az esetszám önmagában még nem igazolja, hogy a messzebbről érkezők képzettsége (vagyona, presztízse) nagyobb volt. Nemcsak a Magyarország távolabb eső régióiból érkezőket vizsgáltuk meg tehát, hanem egy Sátoraljaújhely közvetlen szomszédságába eső települést, a környék legnagyobb kibocsátóját is. A Lasztócon született és onnan Sátoraljaújhelyre bevándorlókra (71 fő) általában igaz, hogy a magasabb társadalmi presztízsű csoportok alulreprezentáltak voltak közöttük. Legmagasabb társadalmi státuszúnak összesen 4 fő (3 kereskedő és egy ügyvéd), továbbá 6 feleség számított, valamint egy idős eltartott édesapa (összesen 11 fő). Mivel a népszámlálás az adott időpont állapotát rögzítette, azt nem tudjuk pontosan, mikor költöztek Sátoraljaújhelyre (viszont a családban élő gyermekek születési helye és ideje ugyancsak segíthet számunkra). A Lasztócról származó kereskedők közül a legidősebb 1806-ban született (1869-ben már özvegy volt). Harmincéves nőtlen fiával és két szolgával élt együtt. Apa és fia is lasztóci születésű volt, tehát valamikor a fiú születése után költöztek Sátoraljaújhelyre. A második legidősebb lasztóci származású (liszt)kereskedő 1829-ben született, felesége vele egyidős, de sátoraljaújhelyi születésű volt. Négy gyermekük volt (születési éveik: 1856, 1860, 1865 és 1869), mindannyian Sátoraljaújhelyen születtek, így a családfő 1870 első napjaiban már legalább 15 éve helybeli lakos volt. A harmadik (özvegy) kereskedő 1830-ban született, és három tíz éven aluli gyermekével élt egy háztartásban, akik mindannyian újhelyi születésűek voltak. Születési évük 1861, 1864, 1868, vagyis a kereskedő legalább kilenc éve élt a vármegye székhelyén. A lasztóci származású ügyvéd 1820-ban született, s a népszámláláskor már a második (közeli, kolbásai származású) feleségével, valamint öt gyermekével élt együtt. A gyermekek már mind Sátoraljaújhelyen születettek 1853 és 1869 között. Néhány lasztóci nőt férje révén számítottunk a maga-
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
401
sabb társadalmi rétegekhez. (Lehetséges, hogy az apjuk révén is ideszámítottuk volna őket, ilyen típusú adatok azonban nem álltak rendelkezésre.)38 A második nagy csoportba azokat a mesterembereket soroltuk, akik szakmájuk csúcsán álltak. Életkoruk többnyire 30 és 40 év között volt, de akadt közöttük egy 1823-as születésű családfő is. Létszámukat tekintve nem voltak sokan: 2 szabó-, 3 csizmadia-, 1 gubás-, 1 bodnár-, 1 bőrnyíró- és 1 mészárosmester, továbbá 2 gubás- és 1 cipészmester felesége tartozott hozzájuk (összesen kilenc családfő, három feleség, továbbá három gyermek). Bevándorlásuk körülményei nem mutatnak semmi „rendkívülit”: többnyire egy helybelivel házasodtak össze, és – két kivétellel– már az összes gyermekük Sátoraljaújhelyen született. E társadalmi csoporthoz volt esélye csatlakozni az 5 lasztóci inasnak, illetve legénynek, akik életkoruk szerint 15 és 25 év közöttiek voltak (1 suszterinas, 1 szabóinas, 2 asztalossegéd és 1 gubáslegény tartózkodott 1869 végén Sátoraljaújhelyen). A harmadik csoportba a földműveseket, illetve lasztóci születésű feleségeiket soroltuk (9 férfit és 3 nőt). Esetükben foglalkozásként azt írták be, hogy „kapás” vagy „napszámos”. Előfordult olyan eset is, hogy az 1797-ben született kapással (felesége 1810-es születésű volt) együtt élt még legkisebb, alig 20 éves fia. A családból egyedül ez a fiú született Lasztócon, míg szülei Cselejen, illetve Abaújváron. Egy másik esetben a családfenntartónak beírt kapás családjából senki sem született Lasztócon, kivéve a családfő apját, akit öregségére fia befogadott. A családfő már Magyarizsépen született, felesége Sztropkón, gyermekeik pedig Sátoraljaújhelyen. A család tagjai közül tehát a nagyapa tette meg a legnagyobb vándorutat életében. A földművesek csoportjára láthatóan ugyanúgy jellemző volt a mobilitás, mint a magasabb presztízsűekére, de ők kisebb távolságot tettek meg egy generáción belül. Az összes eddig nem említett személy szolgáló (illetve kisebb részük szakácsnő) volt, mindannyian a 20. életévük körül jártak. Egy családot emelünk még ki, egy 1825-ben született molnárét. Ő maga Imregen látta meg a napvilágot, majd húszas éveinek végén feleségül vett egy 13 évvel 38 Sátoraljaújhelyen így összeírták egy birtokos (bár a parasztságra vonatkozó szóhasználat eltérő volt az összeírásban, itt bizonyosan jobb módú emberről volt szó) feleségét, aki 1808-ban született (férje még 1796-ban), gyermekeik – ha voltak – már nem éltek velük egy háztartásban. Újhelyen élt továbbá egy málcai származású jegyző felesége, születési évük 1842 és 1846, élő gyermekük nem volt. Ehhez a csoporthoz számítottuk még egy rőfös kereskedő feleségét, a házaspár tagjai 1834-ben, ill. 1838-ban születettek. Két gyermekük (tíz és hét évesek) egyaránt újhelyi születésű volt. Édesanyjuk így kb. 20 éves korában került a városba, 1858 körül. Sátoraljaújhelyen élt még egy megyei hivatalnok felesége is, 1847-ben született (férje tíz évvel idősebb volt nála és nagykázméri származású). Egy gyermekük volt, aki Magyarizsépen született 1868ban (a pesztonka is onnan származott!). A család a gyermek megszületése után, 1869-ben költözött a vármegye központjába. Egy 1848-as születésű lasztóci fiatalasszony feleségül ment egy cigándi, nála hét évvel idősebb kereskedőhöz. Első gyermekük Sátoraljaújhelyen, 1869-ben született. Utoljára hagytuk egy rabbisegéd feleségét (a férj és a feleség is 1824-es születésű volt). A férje Tállyán született, ő maga Lasztócon, viszont az első gyermek 1856-ban Kiskázméron. Három év múlva már Újhelyen éltek, mert az életben lévő második és további gyermekük már ott született.
402
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
fiatalabb magyarizsépi leányt. Az biztosnak tűnik, hogy már 1855-ben Lasztócon laktak, mert az elsőszülött gyermek itt született. 1857-ben, 1860-ban, 1863-ban, 1865-ben és 1869-ben ugyancsak Lasztócon születtek a gyermekek (összesen hat élő gyermek volt a családban). Az utolsó megszületése után költözhettek Sátoraljaújhelyre.39 (2b) Nemcsak településtípusonként vizsgálhatjuk meg feltételezésünket, hanem az eltérő társadalmi presztízzsel bíró foglalkozástípusok szerint is. A magasabb társadalmi presztízsű rétegek közül az ügyvédeket választottuk ki részletesebb elemzésre mint legnépesebb értelmiségi csoportot, de előbb egy rövid kitérőt teszünk a többi értelmiségi szakma bemutatása céljából. Az 5 sátoraljaújhelyi vasúti mérnök például Tokajból, Kassáról, Debrecenből, Keszthelyről és német földről (Württemberg tartományból) származott. A 2 vaspályamérnök munkahelyi kötelezettsége valószínűleg nem sokban különbözött az előzőekétől, az egyikük Szepestótfalu – németül Wrizten – nevű településen született, a másik Poroszországban. Végül a „vasúti vállalkozók” (4 fő) fele sem volt helyi, ők Sáros vármegyében, illetve Porosz-Sziléziában születtek.40 A papokat az ország legkülönbözőbb vidékéről helyezte ide szolgálatra a római katolikus egyház.41 Az orvosok is mind betelepülők voltak. Közülük 1 fő a szomszédos Csörgőről (iskoláit nyilván másutt végezte, tehát többszörös migránsnak tekinthető), míg a másik 2 a Nyitra vármegyei Nagysurányban, illetve Győr városában született. Következtetésünk, miszerint a kisebb távolságról érkezett beköltözők alacsonyabb presztízsű foglalkozásokat űztek,42 egy részletesen megvizsgált társadalmi csoport esetében nem bizonyult érvényesnek. Az értelmiségiek közül magas számuk miatt az ügyvédeket emeltük ki: Sátoraljaújhelyen összesen 41 fő tartozott közéjük, míg a papok létszáma 7, az orvosok száma pedig csupán 3 volt. A sátoraljaújhelyi ügyvédek szűk egyharmada, összesen 13 fő volt helybeli születésű (6. táblázat).
39 A Sátoraljaújhelyre érkezők között a népszámlálási ívek szerint számtalan olyan bevándorlót találtunk, aki a rokonaihoz érkezett, és a városban lelt otthonra. Jellemzőnek találtuk még az olyan házaspárokat, akik mindketten bevándorlók voltak (azt viszont nem tudhatjuk, hogy együtt érkeztek vagy itt ismerkedtek meg). 40 A vasút ráadásul más alkalmazottakat is messzi tájról sodort Zemplénbe: pl. az egyik éjjeliőr Tirolból származott. Rajta kívül 1 vasutas és 1 vasúti hivatalnok Troppauból (Osztrák-Szilézia), a vasúti felügyelők egyike Ungvárról, a másik pedig Csehországból származott. 41 Születési helyeik: Veszprém, Derziba (Pozsony vm.), Jánosvölgye (Zemplén vm., Homonnai járás), Tata (Esztergom vm.), Pécs (Baranya vm.), Kecskemét (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.), Bajmok (Bács-Bodrog vm.). A 2 papnövendék is Szepes vármegyében, ill. a Kiskun kerületben született. 42 Bencsik János a tokaji értelmiség vizsgálata esetében ugyanilyen következtetésre jutott. Tokajban ugyanis az általa meghatározott 121 értelmiségi családfő közül csak 14-en születtek helyben. Bencsik János: Egy hegyaljai város, Tokaj 1869-ben. A város társadalmának elemzése. Tokaj és Hegyalja 17. (1996) 137.
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
403
5. térkép. Az 1869-ben Sátoraljaújhelyen élt ügyvédek születési helyei
(Az 1869. évi népszámlálás alapján.)43
43 Az ügyvédek születési helyeinek közigazgatási területét szürkére színeztük. A közigazgatási területre írt számok az onnan származó ügyvédeket jelentik. Nem szerepel a térképen 5 ügyvéd, 2-nek a
404
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
A papokhoz vagy az orvosokhoz képest az ügyvédek sokkal szűkebb területről kerültek Sátoraljaújhelyre: csupán 1fő származott Pestről, a többiek többnyire Zemplénből, illetve egy részük Abaújból. Az is megállapítható, hogy az ügyvédek születési helyeinek megoszlása közelített a teljes lakosság származási megoszlásához (5. térkép, vö. 6. térkép). Az ügyvédek közül a legidősebbek és a legfiatalabbak voltak „tősgyökeres” sátoraljaújhelyiek. A 2 legidősebb helyi származású ügyvéd 1797-ben és 1800-ban született. A következő generációban, 1816 és 1834 között 25 ügyvéd született. Közülük mindössze 4 fő volt helybeli születésű. A 32 évesnél fiatalabb korosztályban (összesen 14 fő) már 7-en születtek Újhelyen. A korösszetétel alapján úgy tűnik, hogy 1848 előtt kevés ügyvédre volt szükség, és ők is helybeliek voltak. 1849 után a megnövekedett feladatok több ügyvédet is a városba vonzottak (ők születtek 1816 és 1834 között). Majd valószínűleg a „nagyobb kereslet” hatására a helybeli polgárok is egyre nagyobb számban szánták ügyvédnek gyermekeiket. A népszámlálási ívek alapján – korlátozottan – lehetőség van az ügyvédek egyéni sorsának a nyomon követésére is.44 A két fiatalabb generációnak több gyermeke is volt, így lehetőségünk van figyelemmel kísérni vándorlásukat. Közülük néhány kivételesnek tűnő példát emelünk ki. Egy vármegyei törvényszéki ügyvéd például 1827-ben született Monokon. Felesége öt évvel volt fiatalabb nála és Mádon született. Gyermekeik születési helye alapján házasságkötésük után többször váltottak tartózkodási helyet a két település (Monok és Mád) között, végül valamikor 1855 után telepedhetett le a család Sátoraljaújhelyen. Egy 1829-ben Gercselyen született ügyvéd Miskolcon alapított családot, mert felesége oda való volt. Első gyermekük még ott született (1861ben), viszont a második élő gyermekük 1867-ben már Sátoraljaújhelyen, így valamikor 1861 és 1867 között költöztek a vármegyeszékhelyre. Egy másik 1829-ben született ügyvéd 10 évvel fiatalabb feleségével együtt (mindketten helybeli születésűek) a házasságkötés után Hajdúnánásra költözött, mert 1862-ben gyermekük már ott jött világra. Mivel több életben lévő gyermekük nem volt, így nem tudjuk, hogy mikor költöztek vissza Újhelyre.45 születési helye olvashatatlan, míg a többieknek kívül esett Sátoraljaújhely szűkebb körzetén (1 fő Pesten, 1 fő Bereg vármegyében, míg 1 fő az Abaúj vármegyei Strázsán született). MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén megye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely. 44 Nehézséget jelent a kutatásban, hogy a népszámlálási ívek háztartásonként készültek, így ha egy családfő külön háztartásban lakott szüleitől, akkor csak a születési helye maradt az egyetlen adat korábbi vándorlása bizonyítékaként. Nem tudjuk megvizsgálni a feleségek származását sem, ill. azok szüleinek társadalmi helyzetét. 45 Egy 1822-ben Sárospatakon született ügyvéd Gömör vármegyében született felesége 19 évvel volt fiatalabb férjénél, gyermekük 1862-ben már Újhelyen látta meg a napvilágot. Az 1827-ben az abaúji Strázsán született ügyvéd fiatal korában (valamikor a húszas éveinek elején) kerülhetett Sátoraljaújhelyre, mert már itt nősült meg, felesége 1839-ben helyben született. Gyermekeik 1859-től már itt születtek. Az 1833-ban, Tőketerebesen született ügyvéd felesége Szepes vármegyéből származott, de gyermekeik 1865-ben és 1867-ben már Újhelyen születtek. Az 1819-ben, helyben született ügyvéd 1869-ben már özvegy volt, minden gyermeke helyben született, így ő valószínűleg nem költözött el egyszer sem élete során.
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
405
6. térkép. Az 1869. december 31-én Sátoraljaújhelyen élt szabók születési helyei
(Az 1869. évi népszámlálás alapján.)46
46 Térképünkön csupán két szabó születési helye nem szerepel, mert az az ő esetükben olvashatatlan volt. Nyíllal jelöltük a távolabbi vármegyékből beköltözőket, megadva a számukat is. MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén megye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely.
406
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
A népszámlálási ívek két esetben engedtek a társadalmi státus változására következtetni. (Az esetek többségében a családfő szüleiről semmiféle információ nem állt rendelkezésre.) Az egyik esetben egy 1813-as bodrogszentmáriai születésű birtokos (felesége rozvágyi származású) egy háztartásban élt hat gyermekével. Közülük a második gyermek tanulta ki az ügyvédi szakmát. Teljesen más környezetből indult egy 1845-ben született ügyvéd. Már apja is helyi születésű, de foglalkozását tekintve ácslegény volt. 1869-ben három gyermeke élt vele egy háztartásban. Az ügyvédek többségét már a szűkebb családja révén is érintette valamilyen mértékű vándorlás. Ez azonban nem haladta meg a regionális szintet, hiszen az ügyvédek többsége vagy helyben született, vagy Zemplén vármegye egy másik településéről származott. Előfordult, hogy egy közeli vármegyéből jött családjuk egy tagja. Térképünkön (5. térkép) egy terület számít „sötét foltnak” a születési helyek alapján: Felső-Zemplén. A többnyire ruszinok által lakott terület még nem tudott bekapcsolódni az országos vándorlási „rendszerbe”, s a lakosság képzettségében mutatkozó hátrányt valószínűleg a természeti adottságok is erősítették. Alacsonyabb társadalmi presztízzsel rendelkezőnek tekintettük a különböző mesterségek képviselőit. Közülük a legnépesebb csoportot, a szabókat emeljük ki, akik Sátoraljaújhelyen összesen 176-an voltak. Közülük 66 fő volt helyi születésű (37,5%), ez az arány a mesterek esetében 45% (42-ből 19 fő). A legények, a segédek, inasok esetében valamivel alacsonyabb értéket kaptunk (23,5, 36,8, illetve 30%).47 A szabók egy része Zemplén megyén kívülről származott. A Zemplén vármegye esetében már korábban említett „kelet-nyugati” migrációs különbség jelentkezik az ő esetükben is: Ungból 3, Szabolcsból 2, míg Máramarosból csupán 1 szabó költözött Sátoraljaújhelyre, ugyanakkor Abaújból 12-en, Sárosból 8-an, míg Szepesből 9-en települtek a zempléni központba. (Ők valószínűleg szlovákok vagy németek lehettek, tehát asszimilációs hatást is feltételezhetünk a városban.) A szabók esetében a szaktudás és az emelkedési lehetőségek fontosságát mutatja, hogy az összes betelepülőhöz képest ők szélesebb területről származtak. Az északi járási székhelyek szerepe is hangsúlyosabb – Homonnáról 4 fő, Szinnáról 2 fő48 érkezett, sőt egyes északi falvak is szerephez jutottak. Ráadásul a távolról beköltözők között még morvaországi és galíciai származású is volt (6. térkép).
47 A népszámlálási íveken nem tüntették fel következetesen, hogy az illető mester, legény vagy inas volt-e. A 176 egyén közül, akinek szabó volt a mestersége, 85-nél csak a „szabó” bejegyzést írták be. Ezzel szemben 91 főnél pontosan megjelölték „beosztását”: 19-en inasok, 10-en segédek, 17en legények és 42-en mesterek voltak. Következésképp az egyes mesterségek vizsgálatát inasokra, legényekre és mesterekre nem lehet kiterjeszteni, mert minden csoportban az összeírtak kb. felének nem pontosították a státuszát. 48 Szinnáról összesen 6-an érkeztek Sátoraljaújhelyre, így a 2 szabó már jelentős számúnak nevezhető közöttük. A szinnai beköltözők között még volt egy mézeskalácsos-mester is.
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA
407
7. térkép. Az 1869. december 31-én Sátoraljaújhelyen élt kocsisok és dajkák születési helyei
(Az 1869. évi népszámlálás alapján.)49
49 Nem szerepel a térképen a dajkák között 8 fő, mert születési helyük nem Sátoraljaújhely szűkebb körzetében volt: Barót (Háromszék), Mályi (Borsod), Hunfalva (Szepes), Nyíregyháza (Sza-
408
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
A legalacsonyabb társadalmi presztízsű foglalkozások közül a fuvaros-kocsisokat és a dajkákat vizsgáltuk meg részletesebben. Sátoraljaújhelyen mindkét csoportban túlnyomórészt bevándorlókat találtunk. A 80 kocsis közül csupán 3, a 26 dajka közül pedig mindössze 1 született helyben (6. táblázat, 7. térkép). A dajkák többsége a vármegye határain belül született, de akadt néhány, aki távolabbról érkezett (Barót község révén Háromszék, a cári Oroszország részét képező lengyel terület, Galícia, Szepes és Borsod képviseltette magát 1-1 egy fővel). A kocsisok legnagyobb számban ugyancsak Zemplén középső részéről települtek be, míg kisebb számban a környező vármegyékből (Sáros: 3 fő, Szepes, Borsod, Abaúj és Ung 2-2 fő). Itt nem volt kimutatható a nyugatról keletre vándorlás dominanciája. A kocsisoknál a legtávolabbi születési hely Hajdúdorog (1869-ben még Bihar vármegye része) és Eger (Heves) volt. Mindkét foglalkozás képviselőinek származási helyei szűkebb körzetet jelölnek ki a szabókhoz képest. Figyelemre méltó, hogy Hegyaljáról senki sem szegődött el ilyen munkára, amelynek magyarázata az lehet, hogy saját településükön is találhattak a szőlőben munkát. Mindkét megélhetési forrás döntően a bevándorlók számára jelentett lehetőséget. Közös jellemzőjük volt továbbá az alacsony átlagéletkor: a kocsisok esetében ez 28,8, a dajkáknál pedig 25,4 év volt.50 (Sátoraljaújhelyen ugyanekkor az ügyvédek átlagéletkora 38,8 év.) Családi állapotukat tekintve a többség egyedülálló volt. (3) Sátoraljaújhely társadalmának tehát jelentős részét tették ki a bevándorlók. Megállapíthatjuk, hogy az alacsonyabb társadalmi presztízsű csoportok tagjai vagy a szegényebbek nagy valószínűséggel nem tettek meg hosszú vándorutat (ez majd egy generációval később, a kivándorlás idején lesz jellemző), s új lakóhelyükön sem tudtak magasabb presztízsű munkát vállalni. Ez még gyermekeikre is igaz. A Sátoraljaújhelyre elszármazó lasztóciak példája jól illusztrálja ezt a helyzetet (pesztonkák, inasok, mindenesek). A 71 lasztóci beköltöző közül csupán egy akadt, aki ügyvéd lett. A bevándorló apák és már helyinek számító fiaik/utódaik helyzetét két időmetszetben, 1896-ban és 1906-ban megvizsgálva, mintegy 100 szelektált (és sajnos a társadalom egészére nézve nem reprezentatív) adatot sikerült összegyűjteni a két év anyakönyveiből. A középosztály soraiba született gyermekek mintegy harmada került magasabb társadalmi státusba, és 1906-ra csak 10%-uk került lejjebb a társadalmi ranglétrán. Az alacsony osztályból származók kiemelkedési lehetősége 20-30%-os volt, a magas presztízsű apáktól származó gyermekek/utódok fele megtartotta pozícióját, fele pedig a középosztály soraiba került. Teljesen deklaszszálódott nem volt soraikban (9. táblázat). bolcs), ill. egy-egy galíciai és Oroszország lengyel területén fekvő falu. MNL-BAZML SFL XV. 83. 77–79. doboz, Zemplén vármegye, 1869. évi népszámlálás, Sátoraljaújhely. 50 A nem egészen 29 éves átlagéletkort egy-egy 49, 52, 54 és 55 éves alkalmazott kora növeli meg a legjobban. A kocsisok között a legnépesebb korosztály a 25 éveseké volt 12 fővel, majd a 20 évesek következnek 7 fővel, végül a 23, ill. a 27 évesek 6-6 fővel.
409
SÁTORALJAÚJHELY MIGRÁNS ÉS HELYI TÁRSADALMA 9. táblázat. A társadalmi mobilitás vizsgálata Sátoraljaújhelyen két időmetszetben (1896 és 1906), apák és gyermekeik viszonylatában Összes vizsgált eset
Pozíciót örököl
%
Felfelé
%
Lefelé
%
2
1
50%
1
50%
0
0%
34
17
50%
11
33%
3
9%
7
5
71%
0
0%
2
28%
0
0
0%
0
0%
0
0%
Középosztály
23
11
48%
8
34%
2
9%
Alsó rétegek
17
9
53%
0
0%
3
18%
1896 Felső osztályok Középosztály Alsó rétegek 1906 Felső osztályok
(MNL-BAZML SFL XXXIII-2. Zemplén megye kerületi anyakönyvei másodpéldányainak levéltári gyűjteménye, 1895–2004. Sátoraljaújhely házassági anyakönyve [1896], Sátoraljaújhely születési anyakönyve [1906] alapján.)
Zemplén vármegye területe nem egyezett a vármegyeszékhely vonzáskörzetével. Sátoraljaújhely egyik évszázad során sem tudott kizárólagos vonzást kifejteni az egész megyére, bármennyire is növekedett a dualizmus korában. A város vonzáskörzete 1870-ig nem változott az 1715-ös és az 1773-as állapotokhoz képest, ugyanúgy a Bodrogközre, valamint saját (tőle északra elhelyezkedő) járására koncentrálódott. Sátoraljaújhely leginkább a környékbeli falvaknak köszönhette bevándorló népességét a dualizmus korának elején. RÓBERT BAGDI–GÁBOR DEMETER THE CHARACTERISTICS OF THE INDIGENOUS AND LOCAL SOCIETIES OF SÁTORALJAÚJHELY BASED ON THE RESULTS OF THE CENSUS IN 1869 In our contribution we aimed to examine the role of immigration and vertical mobility in the reproduction and transformation of local urban societies using the original data of the census in 1869. The hypothesis was, that if urbanization/industrialization had begun by that time, differences should be traced between the social structure of immigrant and indigenous societies (former referring to the demand) compared to the city as ’total’. The change in social status of consecutive generations may also reflect the effects generated by accelerating urbanisation and economic development. We investigated (1) the geographical source areas of immigration to identify the extension of attraction zones and directions of movements; (2) the different types and motives of increasing horizontal mobility; (3) the social structure and occupational distribution of newcomers; (4) the differences between the social and occupational status of local and immigrant society; (5) the change in social status in a thirty-year time-span.
410
BAGDI RÓBERT–DEMETER GÁBOR
To measure the significance of the migration processes compared to the ’expected average’, the town in a ’twilight zone’, Eger was selected as a control. The two towns, Eger and Sátoraljaújhely were similar in certain aspects. Both (1) had relatively small zone of attraction (could not even cover the territory of the county); (2) had the same number of inhabitants by the turn of the 19–20th century; (3) had similar employment structure and similar agriculture; (4) represented the same hierarchical level of administration and urbanisation, considered as half-periphery; (5) were located along the ’market line’, where the products of hills were exchanged for the products of plains, where N–S and E–W lines of traffic and communication crossed each other. However, the 2 county seats showed remarkable differences that influenced the rate and level of development, and the attraction on people: (1) the rate of development of Sátoraljaújhely was quicker in the last few decades: while Eger was stagnating after an early period of development (1700–1840) conserving traditional social patterns, Sátoraljaújhely turned a small ’melting pot’ owing to the industrialization (railway); (2) the migrational patterns were different; (3) the openness of society also differed; (4) the religious and ethnic pattern of the surrounding was different.
SOÓS ISTVÁN
Szalay László, a Magyar Tudós Társaság titkára
A
tizenkilencedik századi magyar közélet, történetírás és jogtudomány egyik kiemelkedő képviselőjének, Szalay Lászlónak az életében van egy alig több mint két és fél éves időszak, amelynek a tudós és államférfi életművét feldolgozó szakirodalom eddig viszonylag kevés figyelmet szentelt. Ennek oka talán az, hogy pályájának ebben az utolsó szakaszában Szalay idejének nagyobb részét magyar történeti szintézise utolsó köteteinek kiadása, történeti kutatási eredményeinek ismertetése és közreadása mellett elsősorban a Magyar Tudós Társaságnál vitt „titoknoki” (titkári) munkája kötötte le, mely – sokoldalú munkásságát tekintve – talán nem tűnt olyan érdekesnek, hogy érdemben foglalkozzanak vele. A Szalayról írott életrajzokat, monográfiákat és stúdiumokat tanulmányozva ugyanis szembeszökő, hogy – a Magyar Tudományos Akadémia históriáját tárgyaló munkákkal ellentétben – csupán kisebb terjedelmű összefoglalások, elszórt megjegyzések szólnak az Akadémia történetében játszott jelentős szerepéről. Szalay a neoabszolutizmus második évtizedének kezdetén vállalta a Tudós Társaság számos terhes feladattal járó titoknoki teendőjének ellátását, amikor az Akadémiának nehéz belpolitikai küzdelmek közepette komoly harcokat kellett megvívnia önállóságának megtartásáért, a magyar tudományos élet fellendítéséért, új tudományos szakágak létrehozásáért, a tudományok széles körű hazai elfogadtatásáért és népszerűsítéséért, valamint a külföldi tudományos társaságokkal való kapcsolatok ápolásáért, illetve elmélyítéséért.
Szalay titkárrá választása A Magyar Tudós Társaság elnöke, gróf Dessewffy Emil 1861. december 21-én délután hat órára összehívta az Akadémia Igazgató Tanácsát, részint hogy „mivel az elnökválasztás az újabb szabályog [!] szerint három éve történvén, e három év letelt s elnöki jelöltek fölterjesztése iránt” intézkedjen, részint pedig hogy mivel „a titoknok [azaz Toldy Ferenc] az egyetemnél a magyar nyelv és irodalom tanáráúl neveztetvén ki, a lemondása által megürült titoknoki állomás szintén betöltendő és pedig vegyes ülésben”, új elnököt és új titkárt válasszanak. Továbbá „egy igazgatósági tag is választandó a feledhetetlen emlékezetű idősb Majláth György helyébe”.1 1 Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára és Információs Központ, Kézirattár (= MTAKK) K 1310. Igazgatósági ülések. 1861. dec. 21.–1862. febr. 26., 1863. jan. 14.–1864. jan. 24. Jegyzőköny-
TÖRTÉNELMI SZEMLE LVII (2015) 3:411–440
412
SOÓS ISTVÁN
Az ülésen először titkos szavazással az elnökök és az alelnökök megválasztására került sor. A három jelölt: Dessewffy, báró Eötvös József és gróf Károlyi György közül a szavazatok többségét (11) az addigi elnök kapta (Eötvös 8, Károlyi 5 vótumot nyert). Másod- vagy alelnöknek Eötvöst, gróf Cziráky Jánost és Károlyit jelölték. Közülük az igazgatósági tagok Eötvösre 10, Czirákyra 8, míg Károlyira 6 voksot adtak.2 Azaz a korábbi elnök és alelnök megmaradt hivatalában. Ezt követően az Akadémia rendes, levelező és tiszteletbeli tagjai megválasztották a titoknokot. A választást megelőzően Toldy Ferenc a hallgatósághoz intézett hosszú beszédében leköszönt a titkári tisztségről, amelyet 34 éven át töltött be. Távozási szándékát Toldy már az Akadémia 1861. július 15-én megtartott ülésén bejelentette, jelezvén, hogy a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanárává nyert kinevezést. Az igazgatóság tudomásul véve Toldy döntését, még ezen az ülésen „a titoknoki állomás” tárgyában előterjesztést tett a Helytartótanácsnak, amely az Akadémia elnökségéhez idézett hivatalos értesítésében az új titoknok jelölését és megválasztását a következő akadémiai nagygyűlés elé terjesztette.3 Az Akadémia elnöksége és a tisztújításon jelen lévő tagjai egyöntetűen Szalay személyében vélték megtalálni azt az embert, aki sokirányú munkássága, alapos szakmai felkészültsége, kiterjedt hazai és külföldi politikai és tudományos kapcsolatai révén a legalkalmasabb lehet a titoknoki állásra.4 Amennyiben őt mégsem sikerült volna erre megnyerni, az Akadémia jegyzője és másodtitkára, Szalay barátja, Csengery Antal szívesen vállalta volna a titkári állást.5 Szalay jelölésében meghatározó szerepet játszottak hű elvbarátai és harcostársai, élükön Eötvössel, akit Szalay tudományos érdemei, a hazai és külföldi tudományos körökben való ismertsége és elismertsége mellett feltehetően az a személyes szándék vezérelt, hogy a hazatérése óta folytonosan anyagi, megélhetési nehézségekkel küzdő, adósságokkal terhelt barátján és annak családján a titoknoki állásért folyósítandó fizetéssel is segíthessen.6
2 3 4 5 6
vek. Tisztázatok. XXVIII.–XXXI. (1864. jan.) XXVIII. Igazgatósági ülés. 1861. december 21. Vö. erről még Szalay Gábor: Szalay Lászlóról. II. Budapesti Szemle 153. k. (1913) 434. sz. 233. MTAKK K 1310. Igazgatósági ülés. 1861. december 21. Ld. erről az Akadémia 1861. évi 15. ülésének a jegyzőkönyvét 222. sz. pont alatt és 1861. december 21-i elegyes ülés. MTAKK K 1360. Nagygyűlési jegyzőkönyvek. 1858–1863. M. Falk: Ladislaus von Szalay’s Leben und Wirken. Pest, 1866. 78.; R. Várkonyi Ágnes: Polgári és nemesi, racionális és romantikus tudománypolitikai elvek ütközőjén. In: A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada. 1825–1975. Főszerk. Pach Zsigmond Pál. Akadémiai, Bp., 1975. 96. Szily Kálmán: Arany János mint főtitkár. Akadémiai Értesítő 4. (1893) 6. füzet 330. Szalay még svájci emigrációjából történt visszatérése előtt, 1855-ben egyik levelében így panaszkodott anyagi problémáiról Toldynak: „A’ sors úgy akarja, hogy negyven két éves koromban ott álljak vagyon’ dolgában hol a’ huszonkét éves ifju állott volt, – azzal a’ különbséggel, hogy most hitvesemről és gyermekeimről is kell gondoskodnom. Szeretném tehát tudni, lehet-e, szabad-e jövedelmi szempontból valamit várnom az Academiától, melynek jelen pénzügyi állásáról nincsenek adataim, s mellyről ennélfogva nem tudom, ha adhat-e évdíjt azoknak, kik még 1838-ban választattak rendes tagokká? Szeretném ezt azért is tudni, hogy már irodalmi vállalatokra ne kössem le összes időmet; hogy ebből annyit fen tartsak magamnak, mennyit az Academia’ ügyei netalán tőlem is igényelhessenek.” Szalay László Toldy Ferencnek. Rohrschbach, 1855. március 22. Ld. ezt: Szalay László levelei. Életrajzi vázlattal és megjegyzésekkel ellátva közrebocsátja Dr. báró
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
413
Szalay azonban attól tartva, hogy a titoknoksággal járó számtalan teendő szerfelett sok időt rabolna el tőle, és őt tudományos munkájában akadályozná, vonakodott elfogadni a számára igencsak megtisztelő jelölést. A jelölőbizottság tagjai azonban továbbra is kitartottak amellett, hogy Szalay fogadja el a számára felkínált állást. Megígérték neki, hogy minden tekintetben meg fogják könnyíteni titoknoki munkáját, illetve segítséget nyújtanak neki abban. Csengery pedig barátilag felajánlotta Szalaynak, hogy kész a titoknoki feladatokból annyit, amennyit lehet, Szalaytól átvállalni. Szalay megfontolva a dolgot és látva a tagok részéről iránta megnyilvánuló jóindulatot, végül igent mondott a jelölésre.7 Erre utalt maga Szalay is, mintegy megerősítve az előbbieket, az Akadémia kisgyűlésében 1862. január 2-án tartott a beszédében: „jóakaróim úgy vélekedtek, hogy a teendők czélszerű felosztásának az leszen eredménye, hogy mind az akadémiának kárvallása, mind saját ügyeim hátráltatása nélkül fogok eljárhatni az új tisztben, s mintha csak azt mondták volna néha: ne akarj bölcsebb lenni barátaidnál; aztán eszembe jutott, hogy már huszonnégy évvel ezelőtt, mint huszonnégy éves ifjú választatván e testület segédjegyzőjéül, mint ilyes, több éveken át az akademia szine előtt mértem magamat a tárgyakhoz, a tárgyakat magamhoz s tehát még sem vagyok egészen új ember e pályán; azon szíves fogadtatásról is megemlékeztem, melylyel hétévi hányatásaim után visszajövén e tudományos Ithakába, tagtársaim által részesítettem, s mely engem újra szorosabban füzött a társasághoz, és végre meggondoltam azt, hogy hivatalbeli társam azon férfiú [Csengery Antal] leszen, ki nekem tizennyolcz év óta politikai, irodalmi, személyes barátom s kivel az egy czélra közösen működnöm mindig kedves dolog volt előttem, s íme elfogadtam a tisztet, köszönöm a megbecsűlhetetlen bizodalmat, ajánlom magamat szíves hajlamukba, s a jó szándék dijául már most előre a hiányok elnézését kérem.”8 Az 1861. december 21-i délutáni elegyes ülésen, melynek egyetlen napirendi pontja a titkárválasztás volt, az elnököt, az alelnököt és a leköszönő titkárt is beleértve összesen 39 akadémiai tag volt jelen. A választás az erről készített jegyzőkönyv tanúsága szerint a következőképpen zajlott le. Az „új titoknok megválasztását” illetően felkérték az Akadémiának „az összes jelenlévő és szavazattal bíró tagjait […], hogy szavazataikat, papírra írva”, adják le az elnökségnek. Megtartván a szavazás, a szavazatok összeszámlására, báró Vay Miklós elnöklete alatt, Deák Ferenc, Erdélyi János, Fogarasi János és Kiss Károly rendes tagok küldettek ki.” Vay a szavazatszámláló bizottság tagjaival együtt rövid időn belül visszatért a terembe, és bejelentette, „hogy titoknokul csupán két szavazat ellenében, mondható egyhangúságával Szalay László rendes tag lett megválasztva. E szerint Szalay László rendes tag csaknem általános egyérteműséggel elválaszSzalay Gábor. A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Bp., 1913. 259. (A levél eredetijét ld. MTAKK Magyar Irodalmi Levelezés [= M. Irod. Lev.] 4-r. 93. sz.) 7 Falk, M.: i. m. (4. jz.) 78. 8 MTAKK K 1427. Kisgyűlési jegyzőkönyvek. 1862. Heti ülések jegyzőkönyve. A beszédet teljes terjedelmében ld. még Csengery Antal: A Magyar Tudományos Akadémia. 1862. Január – Február. Budapesti Szemle 14. (1862) 249.; Magyar Tudományos Akadémia. Pesti Napló 13. (1862) 3. sz. [1.]; vö. erről még Szalay G.: i. m. (1. jz.) 234.
414
SOÓS ISTVÁN
tott titoknoknak lőn elnökileg kijelentve s a jelen volt összes igazgatási és akadémiai tagok kitörő éljenzése között. Mely eredmény midőn az alapszabályok értelmében fölterjesztetni elhatároztatott, egyszersmind elnökileg tudomásra adatni rendeltetett, az elválasztásnak ennél az akadémia sem tekintélyesebb, sem méltóbb kezekre nem bízhatá ügyeinek vezetését.”9 Az Akadémiának a Magyar Nemzeti Múzeumban másnap, 1861. december 22-én tartott nagygyűlésén Dessewffy Emil elnök beszédében említést tett az új tagok és a titoknok megválasztásáról: „Munkásaink közül intézetünk legrégibb tagját, Toldy Ferencz urat látandják az akadémia tisztviselői sorából kilépni. […] Helyét a titoknoki széken, az igazgató tanács és akadémia közös választással egy kitünő férfiú által kívánta pótolni. Elég Szalay László urat megneveznem, hogy e választást minden hazafi, s a tudomány és irodalom minden barátjának helyeslése igazolja.”10 Szalay az Akadémia 1862. január 2-i, Kubinyi Ágost elnöklete alatt megtartott kisgyűlésén a következő szavakkal mondott köszönetet tagtársainak megválasztásáért és az iránta táplált őszinte bizalomért: „Engedje meg a tisztelt Társaság, hogy mielőtt a titoknoki széket elfoglalom, néhány szót intézhessek pályatársaimhoz, választóimhoz. Az akademia a nemzetnek első tudományos intézete. Ennek tagjává választatni nagy megismerése az érdemnek; ily érdemes férfiak által titoknokká választatni nagy jele a bizodalomnak. E bizodalom bárkinek is nagy kitüntetés lett volna, csekély személyemre nézve kétszeresen az. S én mégis haboztam, ha szabad-e, ha kell-e e széket elfoglalnom; haboztam épen azért, mert kitüntetés. «Noblesse oblige», mondja a franczia. Kitüntetéssel kötelességek járnak. S én talán nem leszek képes, kötelességeimet az akademia megelégedésére betölteni, én, ki magamat gyengének érezem, kinek magánviszonyai parancsolják, hogy ezentúl is az akademia ügyein kivül több rendbeli egyéb tárgyakkal foglalkodjék, s kinek nagy érdemű előde [azaz Toldy Ferenc] […] a tudomány több ágaiban lévén jártas s mindig éber buzgalommal és harmincz évi pálya avatottságával s tapintatával járván el az intézet ügyeinek kezelésében – ez utód fogyatkozásai annál érthetőbbek lesznek. Ezeknek tekintetbevétele azt látszott tanácsolni, hogy eddigi rendes tagi kötelességeim teljesítésére szorítkozzam. […] köszönöm a megbecsűlhetetlen bizodalmat, ajánlom magamat szives hajlamukba, s a jó szándék díjául már most előre a hiányok elnézését kérem.”11 Az ülésről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint Szalay beszédét „kitörő éljenzés kísérte az összes jelen volt tagok részéről, kifejezése azon tiszteletnek, szeretetnek és közbizodalomnak, mely Szalay László rendes tagban, mint elnök úr megjegyzé, hazánk első tudósát ülteté az akadémia titoknoki székébe”.12 A kisgyűlésben Szalay beszédét követően felolvasták a helytartó Budán 1861. december 9 MTAKK K 1360. Nagygyűlési jegyzőkönyvek. Elegyes ülés. 10 A Magyar Tudományos Akademia 1861. dec. 22. tartott Ünnepélyes Közülésének hivatalos tárgyai. Pest, 1862. (A M. Tud. Akademia Évkönyvei X. kötet II. darab) 6–7.; Csengery Antal: A Magyar Tudományos Akademia. Budapesti Szemle 13. (1861) 381. 11 MTAKK K 1427. 1862.; Csengery A.: MTA 1862. jan.–febr. i. m. (8. jz.) 249. 12 MTAKK K 1427. 1862.; Csengery A.: MTA 1862. jan.–febr. i. m. (8. jz.) 249.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
415
27-én kelt (14375. számú), az Akadémia elnökéhez intézett levelét, amelyben az Akadémia 1858. évi megújított alapszabályának 31. §-a értelmében Szalay megválasztását elfogadta.13 Szalay titoknokká történt megválasztásával tagja lett az igazgatótanácsnak. Dessewffy a tanács 1862. február 26-án megtartott ülésén mutatta be az új titoknokot, „a ki rövid megszólítást intézett a tekintetes igazgató tanácshoz, ismételten köszönetet mondva a bizalomért s elnézésért esedezve a jövőben, foglalá el székét az igazgató Tanácsban, mely szíves éljenzésben fejezte ki újólag az újdon választott tisztviselő iránt bizodalmát”.14 Szalay anyagi helyzete az Akadémia titoknoki állásának elnyerésével jelentősen javult. A Tudós Társaság rendes tagjai, így Szalay is, az Akadémia 1858. évi új alapszabálya értelmében „az évi pénzalaphoz képest 800, 500 vagy 300 forintot” kaptak munkájukért. Mégpedig úgy, hogy „egyhatoda a fizetett rendes tagoknak a legmagasb, kéthatoda közép, három hatoda az alsóbb évdíjfokon állt”. Szalay 1862-ben a rendes tagságért járó évi 800 forinton felül a titoknoki teendők ellátásáért 500, majd 1863-tól 800 forintot húzott.15 13 MTAKK K 1427. 1862.; Csengery A.: MTA 1862. jan.–febr. i. m. (8. jz.) 249. 14 MTAKK K 1310. Igazgatósági ülések. XXIX. Igazgatósági ülés. 1862. február 26. 15 MTAKK K 1310. Igazgatósági Ülések Jegyzőkönyve. XXX. (1863. január 14–15.); A Magyar Tudományos Akademia Jegyzőkönyvei. MDCCCLXIII. A M. Tud. Akadémia rendeletéből közzéteszi Csengery Antal. I. Pest, 1863. (= MTA Jegyzőkönyvei 1863.) 8. – Falk Miksa szerint titoknoki munkájáért Szalay évi 1200 forint fizetésben részesült (i. m. [4. jz.] 83.). – Jóllehet ezek a pénzbeli juttatások, valamint a történeti tanulmányaiért és műveiért kapott honoráriumok (így nagyívű történeti szintézise, a Magyarország története 1862-ben megjelent V. és VI. kötetének füzeteiért kapott 200 arany akadémiai nagyjutalom) némileg enyhítettek Szalay anyagi gondjain, a betöltött magas akadémiai tisztségéhez, egyáltalában társadalmi állásához mérten azonban meglehetősen szerény jövedelmet jelentettek számára, és családját továbbra is szűkös körülmények között tudta csak eltartani. (Az Akadémia Philosophiai és Történettudományi Osztályának indoklása szerint a nagyjutalom Szalaynak ítélésével nemcsak jeles történetírói munkásságát kívánták elismerni, de az Akadémia titoknoki állásában kifejtett elévülhetetlen érdemeit is: „[…] e kitűnő irói érdemet ugyanazon férfiúban ismételve koszorúzza meg: egyszersmind egy szép kötelességet teljesít, buzdítólag hatván ama nagy munka közepett, melyre jutalmazott rendes tag annyi lelkiismeretességgel és lankadatlan buzgalommal munkálkodik”. MTA Jegyzőkönyvei 1863. 29–30.; vö. még: Vázlatok a Magyar Tudományos Akadémia félszázados történetéből. 1831–1881. Athenaeum, Bp., 1881. 101.; R. Várkonyi Ágnes: A Magyar Tudományos Akadémia a polgári tudományosság útján. In: A Magyar Tudományos Akadémia i. m. [4. jz.] 101. – Szalay Magyarország történetéről írott nagyívű monográfiájáért mindössze 700 forintot kapott. Ld. erről Falk, M.: i. m. [4. jz.] 82.) Legjobb barátja és harcostársa, Eötvös József, a felette tartott emlékbeszédben szomorúan állapította meg: „Szalay szegény volt, s ámbár rendkívüli tehetségei mellett, s az állásban, melyet elfoglalt, csak tőle függött, hogy helyzetét megváltoztassa, szegény maradt, mint kedélyes modrában egyszer mondá, ez volt az egyetlen luxus, melyet magának engedett. A férfi, ki egész életét hazája közügyeinek s a tudománynak szentelé, nem talált időt, hogy családjának jövőjéről gondoskodjék, s 50 éves korában az Akadémia titoknoki fizetéséből, és rosszul díjazott, mert kevesektől vett munkáiból élt, csak a legnagyobb megerőltetéssel tartva fel függetlenségét, az által, hogy nagy munkáját félbeszakassza, történeti tanulmányait adta ki, s néha egyszerre öt sajtó alatt levő munkájának íveit javítgatá.” Emlékbeszéd Szalay László fölött b. Eötvös Józseftől. In: A Magyar Tudományos Akadémia 1865. december 11. tartott ünnepélyes közgyűlésének hivatalos tárgyai. Pest, 1866. 40. (A M. Tudom. Akadémia Évkönyvei. Tizenegyedik kötet V. darab). Vö. erről még Falk, M.: i. m. (4. jz.) 83–84.
416
SOÓS ISTVÁN
Szalay titoknoki hivatalában tudománypolitikai célkitűzéseit részint az Akadémia régi-új elnöksége által képviselt elvek, részint az Eötvös József és köre által kidolgozott „modern, korszerű tudománypolitikai elveknek” az érvényre juttatása jegyében állította össze.16 Egyidejűleg követte Dessewffy Emilnek a Tudós Társaság nagygyűlésén meghirdetett tudományos programját, mely szerint az Akadémia tagjait tudományos munkájukban mindenekelőtt a haza és önmaguk iránti kötelességérzet, a „komoly időkhöz mért komoly elhatározottság” vezérelje, hozzátéve: „Fáradozzunk, dolgozzunk, híven és ernyedetlenül – tegyünk mindnyájan czélszerűen mindent, mi a valódi siker érdekében szükséges, és legyünk meggyőződve, hogy a természet öröktörvényei szerint, még a rideg idő is megtermi a maga gyümölcsét.”17 Szalay a Dessewffy által megfogalmazottak szellemében fogott hozzá titoknoki munkájához. Őszintén hitt a tudomány kultúrateremtő erejében, abban, hogy a tudományok magas színvonalú művelésével az emberiség, s benne a magyarság is, egy szebb jövőt építhet. Ennek elérésében az Akadémiának alapvető és döntő szerepet szánt. A Tudós Társaság 1862. évi működéséről és eredményeiről készített jelentésében, visszatekintve az előző század és saját évszázada első harmadának magyar akadémiai törekvéseire, többek között kritikusan megállapította, hogy az Akadémia nem mindig töltötte be maradéktalanul azt a szerepet, amelyet a magyar társadalom remélt, illetve elvárt tőle: „Egy időben úgy látszott, mintha rokonszenvét valamennyire megvonná tőle [ti. az Akadémiától] a közvélemény, mintha némi hatalma volna olyas szemmel nézni testületünket, mely a tárgyakat könnyen ferdéknek láttatja. Ez annálfogva is történhetett, mert intézetünk valószínűleg nem járt mindig és mindenben a leges-leghelyesebb ösvényen; de történhetett azért is, mert a politikai reform nagyszerü megindulásának gyrusában az egyik ügy fontossága háttérbe sodorta a nem kevésbé fontos ügyet. De következett az 1848-ki év, s ezt követte 49, és a nemzet egy őszi reggel parlagon, letarolva látta a mezőt, látta, hogy a mit kegyelt, majdnem minden porba sujtatott.” A hazának ebben a válságos állapotában a „romokból alig magaslott ki egykét oszlop, istenfőkkel koszorúzva deus terminusokként még e holttengeri sivatagban is, az útnak a megtett útnak s a megteendőnek egyiránt jelzésére szolgálók – köztök az akadémia”. A hazafias közvélemény ezután ismét bizalommal fordult a tudós testülethez: „Nemcsak azért, mert a tanulmányok, mint az örök szózatosságu ajkak már évezredek előtt hirdették »in adversitatibus solatium praebent«; nemcsak azért, mert a tudomány teje hatalmas orvosság, mely mérges kórságokat is meggyógyít; hanem azon oknál fogva is, mivel ezen időszakban, midőn egy részt méla fájdalommal magunkoz öleltük a multnak minden emlékeit, s midőn más részt a sors oczeánján tovább és tovább ismeretlen partok felé hányattatott hajónk; az akadémia noha a napi politikával, mint körén kívül esővel, nem foglalkodva, volt természetesb comitiumunk, az akademia, mely mint a magyar nyelv akadémiája, a magyar nemzetiségben s ezzel 16 R. Várkonyi Á.: Polgári és nemesi i. m. (4. jz.) 96. 17 Csengery A.: MTA i. m. (10. jz.) 381.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
417
összes állami életünkben gyökeredzik; mint a tudományok magyar akadémiája pedig a jövendő felé vitorlázásunknál az ép erőt, tehát a tudást, nem a schematologiai csontvázat kivánta a kormányhoz.”18 Szalay a polgárosodás elkötelezett híveként beszámolójában szenvedélyesen ostorozta a romantikusokat, akik a nemzet különleges erényeit, dicső múltját állították a tudománnyal, a polgáriasodással szembe. Ugyanakkor öntudatosan és büszkén vállalta magyarságát, nemzetét nem tartotta alábbvalónak a nyugati nemzeteknél, és határozottan elutasította azokat a nyugatról érkezett nézeteket, melyek szerint a nyugatiak „felebbvalók” a keletieknél, és kultúrájuk úgymond magasabb rendű: „Ők némi reliefet akarnának képeztetni a mi munkáinkkal a művészet s irodalom európai műveinek.” A magyarság nemcsak eredeti, nagyszerű alkotásokat kíván létrehozni, de már eleddig is alkotott ilyeneket. Szalay ebben Eötvös álláspontjára helyezkedett, kijelentve: „nincsenek alsóbb- és felsőbbrendű nemzetek”.19 Szalay a tudományok magas színvonalú művelésében látta a fő biztosítékát annak, hogy a magyarság a nagy és művelt európai nemzetek sorába léphessen. Azaz a magyar nemzet számára az előrehaladásban, abban, hogy a műveltség magasabb fokára léphessen, nem lehet külön út. Oda csak Európával közösen érhet el. Ennek a fejlődésnek azonban egyik legfőbb feltétele a magyarság polgáriasodása: „Az európai polgáriasodás minél bensőbb tényezőjévé válnunk, sajátságaink, a bennünket magyarrá, magyar nemzetté idomító sajátságok megőrzésével, ebben rejlik fennmaradásunk legszilárdabb biztositéka, ezen fáradozik fennállása óta híven, ernyedetlenül az akademia. Kelet népe vagyunk, tanusítja ezt mind belső mind külső életünk typusának egynél több vonása; tanusítja erünknek lüktetése, lelkünknek annyi viszontagságok után is ifjusága, nyelvünk, érzelmi világunk zománcza, melyet hogy fölismerjünk, rátette ujját Széchenyi, midőn nyugotról jövő némi sodró áramlástól féltett bennünket. De nyugot népe is vagyunk, – azért fogadtattuk el magunkat kilenczfél századdal ezelőtt a nyugoti egyházba; nyugot népe is vagyunk, azért hatott át hozzánk oly gyorsan, oly terjedelmesen, oly tartósan a reformatio; nyugot népe is vagyunk, azért bírjuk már századok óta az államéletnek Nyugot-Európában kifejlődött szabad institutióit; nyugot népe is vagyunk, azért ismertük kalauzunkul hosszu éveken át intézetünk alkotóját, őt a nyugoti polgárisodás fényes példányát.”20 Mindazonáltal a magyarságban olyan nemzetet látott, amelynek küldetése, hogy „a nyugati civilisatio kincseit szállítja Keletre”. 18 Szalay titoknoki előadása az Akadémia 1863. január 17-i közgyűlésén (= Titoknoki előadás 1863). Ld. ezt: A Magyar Tudományos Akademia 1863. januarius 17. tartott ünnepélyes közülésének hivatalos tárgyai. Pest, 1863. 3–4.; Csengery Antal: Magyar Tudom. Akademia. Budapesti Szemle 16. (1863) 346–350. A beszédet idézi német fordításban Falk, M.: i. m. (4. jz.) 79., ismerteti Szalay G.: i. m. (1. jz.) 234. 19 Titoknoki előadás 1863. 4–5.; R.. Várkonyi Á.: Polgári és nemesi i. m. (4. jz.) 96. 20 Titoknoki előadás 1863. 5–6.; Csengery A.: MTA i. m. (18. jz.) 348.; Szalay László titoknak előadása az akadémia történeteiről 1862-ben. Pesti Napló 14. (1863) 14. sz. [1.]. Vö. erről még: Halász Gábor: Szalay László. Nyugat 32. (1939) 3. sz. 148–149.; R.. Várkonyi Á.: Polgári és nemesi i. m. (4. jz.) 96.
418
SOÓS ISTVÁN
Ez azonban még várat magára, mivel a „caraván még nem indult meg, még nem izzad a drága teher alatt”.21 A magyar tudományos élet fellendülését, európai színvonalra emelését, a magyar kultúrkincsek külföldön történő szorgalmas felkutatását, „s általában tudományosságunk érzékenyebb hézagainak kitöltését” az ifjabb tudós nemzedéktől várta: „Még sok szerezni való érdem van hátra – mondá a bardus az ifjak chorusának – fel! számotokra virít a borostyán; érdemeljétek meg!”22 Szalay az 1863. évi titkári beszámolójában megfogalmazott gondolatokat a következő évben az Akadémia 1863. évi működéséről és eredményeiről tartott jelentésében továbbfűzte, ismételten hangsúlyozva, hogy a nemzet tudományos és kulturális felemelkedésére kizárólag egyetlen út kínálkozik, mégpedig a tudományok magas színvonalú művelése: a „királyok számára nincs külön út a mathesis megtanulására: a magyar nemzet számára nincsen külön út a műveltség magasabb fokáig eljuthatásra”. Feleslegesnek tartotta azokat az aggodalmakat, melyek szerint a nyugati műveltség hazai elterjedésével a magyarság elveszítené „eredetiségét”. Ezek az „aggodalmaskodók” szerinte akaratlanul is abba a hibába esnek, „mint a tájékozatlan külföldiek, akik csak az egzotikumot látják a magyarságban, egysorba helyezve a cserkeszek, baszkok, gaélek romantikus világával. Pedig ami magyarrá teszi a magyart, a nyelven kívül éppen az ösztön, ami nyugatra viszi és alkotásainak európai színvonalat ad, hogy nagy legyen a harc és nagy legyen a béke műveiben. Typusának minden egyéb csak másodrendű jelenség. Közülök mellyek az üdvösek a kegyeletesen megőrizendők, kifejlesztendők, azt minnen magunk fogjuk meghatározni, külön választva tőlük azokat, amelyeknek egynémelyike nem hogy typusához tartoznék, csak kívülről hozzá tapadt valami, mi a géniusz szárnycsattogását akadályozza; egy némelyike éppen nem nemzeti, hanem csak olyan talaj íz, mint Itália azon földéé, melyről azt tudták a régiek, hogy keserű ízét az ott termett mézre is elragasztja.”23 A műveltség magasabb fokára emelkedésben és egyúttal az európai művelt nemzetekhez felzárkózásban a Magyar Tudós Társaság tevékenysége és tagjainak tudományos munkássága alapvető garanciát jelent. Szalay szerint – az Akadémiát kritizáló véleményekkel szemben – lehet bízni az Akadémia munkájában, az általa képviselt tudományosságban, illetve ennek értékteremtő erejében. „Nem az alakos ügyesség, mely zsoldért azt a szolgálatot teszi bármely hatalomnak, melyet az álnok banqueroutiernek teszen a könyvhamisító czimbora – hanem a való tudomány az, melyről hirdette a bölcs, hogy Isten áldása a nemzet homlokán; hogy frigyese az erénynek; hogy hajnal csillaga a szabadságnak, az lévén fő feladata az Académiának, senki se féltse tőle a nemzet ép, egészséges életét, senki se tartson attól, hogy a nyomok, melyeken megindult, tévútra vezetnek.”24 21 Titoknoki elődás 1863. 9.; Csengery A.: MTA i. m. (18. jz.) 348–349. Vö. erről még Halász G.: i. m. (20. jz.) 149. 22 Titoknoki elődás 1863. 9.; Csengery A.: MTA i. m. (18. jz.) 349–350. 23 Szalay 1864. január 24-én elmondott titoknoki előadása (= Titoknoki előadás 1864). A Magyar Tudományos Akadémia ünnepélyes évi közgyűlése Pest, január 24. Pesti Napló 15. (1864) 19. sz. [12.]. A beszédet idézi német fordításban Falk, M.: i. m. (4. jz.) 79–81. 24 Titoknoki előadás 1864. 9.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
419
Szalay titoknoksága a „polgári tudományosság térhódításának” az időszaka az Akadémián. Szorgalmazta a „tudományos társadalomismeret alapjainak állami szintű megszervezését”, és meggyőződéssel hirdette, hogy az ország más nemzeteinek helyzetét és törekvéseit csak mélyreható történeti vizsgálatok alapján, a történelmi valóság ismeretében lehet reálisan megérteni. Kereste és Bethlen Gábor politikájában meg is találta a román fejedelemségekkel való együttműködés történelmi előzményeit. Amikor pedig Frantíšek Palackýval és más cseh történetírókkal „a méltányos kapcsolat” kiépítését indítványozta, „saját fiatalkori legszebb emlékeit elevenítette fel”.25 Örömmel jelenthette már 1863. évi beszámolójában, hogy a magyar tudományosság számos, európai összehasonlításban is komoly eredményekkel büszkélkedő tudóst tud már felmutatni a világnak, akik kivétel nélkül öregbítették a Tudós Társaság hírnevét, és tudományos, felfedező munkájukkal példát mutattak nemcsak idehaza, de a külföld számára is. Sőt a nagyvilágban is megismerték az Akadémia tagjainak a kutatásait. Így például Vámbéry Ármin, akit „Persiába vitt tudományos buzgalma; vagy Dél-Afrikában Magyar László rólunk emlékezett meg a Tudós Társaságról; hogy Xantus János az északamerikai államok tudományos társulatainál és közigazgatási hatóságainál becsesnél becsesebb munkákat eszközölt ki az akadémia számára; s hogy az akademia megbizásából Kubinyi Ferencz, Ipolyi Arnold és Henszlmann Imre utazást tettek Konstantinápolyba, melynek első gyümölcse könyvtárunknak számosabb turcicákkal nevelése volt, s melynek, ha a szerencse utasaink törekvéseinek kedvez, talán azt is fogjuk köszönhetni, hogy Mátyás könyvtárának maradványai, e drága ereklyék, ismét visszakerülnek a hazába.”26
A corvinák kutatása Szalay a Tudós Társaság igazgatóságának megbízásából folyamatosan napirenden tartotta a corvina-kutatást, a Helytartótanácsot többször is hivatalosan megkereste az ügyben és kieszközölte a kormányszék politikai és anyagi segítségét, kész programot is előterjesztve a konstantinápolyi corvinák ügyében. Ahogyan Szalay fent idézett beszámolójában utalt rá, az Akadémia említett tagjai 1862-ben hosszabb kiküldetésben kutatómunkát végeztek Isztambulban.27 Az Akadémia 1862. március 17-én tartott ülésén egyetértett Kubinyiék szándékával, „melynek létesülésé-
25 R. Várkonyi Á.: Polgári és nemesi i. m. (4. jz.) 96. 26 Titoknoki előadás 1863. 9.; Csengery A.: MTA i. m. (18. jz.) 350. – Az említett akadémikusok 1862es konstantinápolyi útjáról és az Akadémia tudományos és anyagi támogatásáról ld. bővebben Jakó Zsigmond: Ipolyi Arnold és a Konstantinápolyba került Korvinák megtalálása. Magyar Könyvszemle 105. (1989) 200–205.; Emődi András: A Corvina-könyvtár kutatás-történetének ismeretlen forrásai a Nagyváradi Egyházmegyei Levéltárban. Magyar Könyvszemle 122. (2006) 319–321. 27 Ld. erről bővebben: Ipolyi Arnold: Gróf Prokesch-Otten Antal emlékezete és Mátyás király könyvtár maradványainak fölfedezése. Olvastatott a M. T. Akadémiában 1878. febr. 25. Bp., 1878. 41–61.; Emődi A.: i. m. (26. jz.) 316., 319–320.
420
SOÓS ISTVÁN
től a hazai történelmi vizsgálat többrendbeli hézagainak pótlását” várta,28 és megbízólevél kiadását rendelte el. Ezt követően Szalay a Tudós Társaság megbízásából útlevelek kiadásáért és pénzügyi segítségért folyamodott.29 Az isztambuli corvina-kutatás folytatását maga a kormányszék, továbbá Magyarország királyi helytartója, Pálffy Móric gróf, a Helytartótanács 1861-ben kinevezett új elnöke is készséggel támogatta.30 1863 elején leiratban közölte az Akadémiával, hogy a konstantinápolyi kutatások ügyének sikerült a külügyminisztert is megnyerni és közbenjárást kérni a török udvarnál. Egyúttal ismételten biztosította a Tudós Társaságot, hogy a kiküldendő tudósok anyagi segélyezéséhez a kormányszék hozzájárul.31 Pálffy ezt követően 1863. augusztus 22-én már örömmel értesítette az Akadémia elnökét arról, hogy a magyar királyi követségnek „sikerült Fuad pasa nagyvezírnek előzékeny biztosítását kinyerhetni: miszerint a magyar tudós Académia részéröl – – Konstantinápolyba küldendő szakférfiaknak az ottani császári könyvtárakbai bejuthatását mi sem akadályozandja, sőt e’ részben a nevezett Pascha teljes készségére és partolására számitani lehet”. Pálffy mindazonáltal megemlítette, hogy Fuad nagyvezír „ezen szíves előzékénysége” nem jelenti azt, hogy a „Corvinféle könyvtár”-t vissza lehetne szerezni. A „kedvezmény”, illetve engedély biztosítja azt, hogy „a könyvtárakban kisebb nagyobb jegyzetek”-et lehessen készíteni és fennáll a folyamatos „dolgozhatás szabadsága”. Pálffy végül arra kérte Dessewffyt, hogy az Akadémia által Isztambulba „kiküldeni szándékolt szakférfiakról, utazásuk idejérűl, ’s a’ részökre adandó anyagi ellátás terjeméröl”, valamint arról, hogy ezt az „ellátást mily mérvben képes az Academia sajátjábol teljesíteni”, adjon tájékoztatást.32 A Helytartótanács által kilátásba helyezett politikai és anyagi támogatás és a konstantinápolyi expedíció sikeres kimenetele ellenére a corvina-kutatók egyike, Ipolyi Arnold véleménye szerint „az ügy” mind társadalmi, mind kulturális szinten „elaludt”. Az Akadémia is részben állandó anyagi nehézségekkel küzdve,33 részben más, fontosabbnak vélt kérdések előtérbe kerülése miatt nem karolta fel hathatósan az isztambuli corvinák kutatását, jóllehet „a magyar tudósok fölfedezésének hírére az európai szaktársak valódi búcsújárása kezdődött meg az Eszki szeráj könyvtárába”.34 28 Emődi A.: i. m. (26. jz.) 320. 29 MTAKK Régi Akadémiai Levéltár (= RAL) 1862. 893. sz. Pest, 1862. március 29. 30 Ld. erről pl. a helytartónak az Akadémiához intézett levelét: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Ötödik ülés. 1863. február 9. 40–41. Az Akadémia válaszát ld.: uo. Tizenhatodik ülés. 1863. április 27. 76–78. 31 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Huszonkilencedik ülés. 1863. július 27. 117–118. Vö. erről még: A Magyar Tudományos Akademia munkálódásairól s pénztára mibenlétéről 1863-ban. Jelentés az Igazgató Tanácsnak. 1864. 10–11. 32 MTAKK RAL 1863. 322. sz. Ld. erről még: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Harminczegyedik ülés. 1863. október 12. 129–130.; Csengery Antal: Magyar Tud. Akadémia. 1863. október – deczember. Budapesti Szemle 19. (1863) 313.; Ipolyi A.: i. m. (27. jz.) 48.; Kosáry Domokos: Társadalomtudományok. In: A Magyar Tudományos Akadémia i. m. (4. jz.) 119.; Emődi A.: i. m. (26. jz.) 321. 33 Emődi A.: i. m. (26. jz.) 319–320. 34 Uo. 320. – Ipolyi ezzel kapcsolatban lehangoltan állapította meg: „Tehát minden európai művelt nagy hatalom hivatalos küldetéssel képviselve volt már. Csak mi, kik fölfedeztük, kiknek leginkább
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
421
1864 tavaszán azonban, nem kis mértékben Szalay eredményes közreműködésének köszönhetően, az Akadémia újra napirendre tűzte a corvinák isztambuli kutatómunkájának a megtárgyalását, jelezve egyúttal azonban, hogy a Tudós Társaság a Konstantinápolyba ismét kiküldendő kutatócsoport utazási és kutatási költségeihez nem tud hozzájárulni.35 Még ezt megelőzően Pálffy Móric helytartó 1864. január 20-án egy levél kíséretében megküldte az Akadémiának azt a jegyzéket, amelyet Philipp Anton Dethier állított össze az isztambuli szerájkönyvtárban található corvinákról, s amelyet a Habsburg Monarchia ideiglenes isztambuli követe, az MTA tiszteletbeli tagja, a történetíró Anton Prokesch-Osten báró juttatott el a kormányszékhez.36 Ezt az Akadémia Archaeologiai Bizottsága részéről Henszlmann Imre mutatta be a Tudós Társaság 1864. április 25-i osztályülésén. A bizottság megállapította, hogy a jegyzék nem teljes, és az 1862-ben, Kubinyi Ágoston által készített kimutatáshoz37 képest is igencsak hiányos,38 amiről április 30-án levélben értesítette magát Philipp Anton Dethier-t is,39 akit az Archaeologiai Bizottság később delegált az úgynevezett corviniana-bizottságba.40 A bizottság egy jelentésben fejtette ki álláspontját a Dethier-jegyzékről, amelyet egy levél kíséretében Szalay megküldött a Helytartótanács elnökének. A levélben a titoknok az Akadémia nevében köszönetet mondott Pálffynak, hogy személyesen felkarolta a corvina-kutatást, és hogy ígéretet tett a Tudós Társaságnak az Isztambulba kiküldendő tudósok utazási és személyes költségeinek a fedezésére.41 Szalay néhány nappal később újra köszönetét fejezte ki a hatóságnak, és a kiküldendő szakemberekről, tudományos feladataikról, költségeikről és utazásukról az alábbiakat terjesztette fel Pálffynak: „Mindenek előtt szükséges hogy a könyvek öszszeiratása és egy catalogue raisonné készitése végett Konstantinápolyba inditandó küldöttség több tagból álljon, mivel így a valószinűleg nagyterjedelmü munkát több oldalról lehetne felfognia és gyorsabban be is végeznie, s csak is így volna képes az Akademia tudomást szerezni a könyvek nemcsak bibliographiai, hanem egyszer-
35 36
37 38 39 40 41
érdekében állott, kik legjobban voltunk tájékozva már az ügyben magánvállalkozásunk által is, nem tettünk többé lépést.” Idézi Emődi A.: i. h. Ld. erről még bővebben Ipolyi A.: i. m. (27. jz.) 40–48. A Magyar Tudományos Akadémia Jegyzőkönyvei. MDCCCLXIII. A M. Tud. Akadémia rendeletéből szerkeszti Csengery Antal. II. Pest, 1864. (= MTA Jegyzőkönyvei 1864.) 11. Igazgatósági ülés. 1864. január 21. MTA Jegyzőkönyvei 1864. Negyedik ülés. 1864. február 1. 43.; Csengery A.: MTA 1863. okt.– dec. i. m. (32. jz.) 359–360. – Prokesch von Ostennek az isztambuli magyar corvina-kutatásban játszott szerepéről vö. még Ipolyi A.: i. m. (27. jz.) 40–41., 52–54., 62.; Emődi A.: i. m. (26. jz.) 320.; Daniel Betsch: Anton Prokesch von Osten (1795–1876): ein Diplomat Österreichs in Athen und Konstantinopel. Oldenbourg, München, 2005. 66., 455–456. Ld. ezt: Csengery Antal: Magyar Tud. Akademia. 1862. April – Junius. Budapesti Szemle 15. (1862) 196–205. MTA Jegyzőkönyvei 1864. Tizenhatodik ülés. 89–100.; Csengery Antal: Magyar Tud. Akadémia. 1864. márczius 14 – május. Budapesti Szemle 20. (1864) 249–255. Vö. erről még Ipolyi A.: i. m. (27. jz.) 58–61.; Emődi A.: i. m. (26. jz.) 321. MTA Jegyzőkönyvei 1864. Huszonegyedik ülés. 1864. június 13. 114. MTA Jegyzőkönyvei 1864. Huszonnegyedik ülés. 1864. június 27. 116–117. MTAKK RAL 1864. 490. sz. Pest, 1864. május 5.
422
SOÓS ISTVÁN
smind művészeti értékéről is. […] Ide járul, hogy a régi kéziratok olvasásában a bizonytalan helyek kiderítésére a szakavatott olvasók száma a legbiztosabban és leggyorsabban szokott eredményre vezetni, valamint a tényállások hitelessége növekszik az azokat előadó tanúk száma által, kik egymást könnyebben kiegészíthetik, ellenőrizhetik, a mostani kedvező körülményeknek könnyen ellenkezőre változhatása pedig azt kivánja, hogy a munkálkodás Konstantinápolyban lehető gyorsan hajtassék végre.” Szalay a program megvalósítását egy öt főből álló küldöttségre kívánta bízni, amelynek 1864. július végén kellett volna útnak indulnia. Szalay a küldöttek (Toldy Ferenc, Ipolyi Arnold, Henszlmann Imre, Rómer Flóris/Flórián és Budenz József) utazási és napidíj-költségeire is javaslatot tett. A két hónapig tartó vállalkozás költségét személyenként 2500 frankban határozta meg. Tekintettel „a konstantinápolyi viszonyokra a küldöttség mindenik tagjának napidíja 25. francban lenne megállapítandó az úti költségen s a keleten szokásos ajándékokon és a megbizottaknak általános jutalmán kívül”.42 Szalay jelezte azt is, hogy az Akadémia, mivel annak az 1864. évi költségek miatt „tudományos működését is meg kellett szoritania”, egyáltalán nem képes, hogy a „tudományos és hazifiúi vállalat költségeihez bármi részben is járulhasson”. Felterjesztéséhez Szalay csatolta az Akadémia Archaeologiai Bizottságának az emlékeztetőjét, amelyet a Tudós Társaság egyhangúlag támogatott.43 Bár az Akadémia az újabb isztambuli corvina-kutatást nem volt képes finanszírozni, mindazonáltal az Archaeologiai Bizottság 1864. június 27-én egy állandó „corviniana bizottság”-ot hozott létre, mely rögzítette annak teendőit. Ezt követően Kubinyi Ágoston, az Archaeologiai Bizottság elnöke azt a javaslatot terjesztette az Akadémia elé, hogy a Tudós Társaság vegye a „Corvina bibliotheca ügyét ismét új tárgyalás alá”.44
A „turcica-kutatás” Szalay az isztambuli corvinák ügyének nyomon kísérésével egyidejűleg, részben mint a kora újkori magyar történelem kiváló ismerője, nagy figyelmet fordított a hódoltság kori magyar históriára vonatkozó török történeti források felkutatására, 42 A költségekről az Akadémia már 1863. október végi ülésén előterjesztést tett közzé. Ebben szintén 25 frank napidíjat szavazott meg a Konstantinápolyba kiküldendő kutatók, úgymint Toldy Ferenc, Wenzel Gusztáv, Ipolyi Arnold, Henszlmann Imre és Rómer Flóris részére. Ld. erről bővebben: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Harminczharmadik ülés. 1863. október 26. 134–135. – Wenzel és Toldy később egyetemi elfoglaltságukra hivatkozva lemondták a kiküldetést. Ld.: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Harminczötödik ülés. 1863. november 16. 142–143.; uo. Negyvenedik ülés. 1863. deczember 28. 43 Szalay saját kezű fogalmazványa: MTAKK RAL 1864. 491. sz. Pest, 1864. május 8. – Szalay előterjesztéséről ld. még Csengery Antal: Magyar Tudom. Akademia. 1863. April–Május. Budapesti Szemle 17. (1863) 453–455. 44 MTAKK RAL 1864. 514. sz. Pest, 1864. július 9. Vö. erről még: MTA Jegyzőkönyvei 1864. Huszonnegyedik ülés. 1864. július 4. 124–125.; uo. Huszonötödik ülés. 1864. július 11. 125.; uo. Huszonhetedik ülés. 1864. július 25. 129. – A 1863–1864. évi, a konstantinápolyi corvina-kutatások ügyében az Akadémia részéről tett erőfeszítésekről vö. még Emődi A.: i. m. (26. jz.) 322. A Corvina visszajutott Codexei felfedezésének története. Századok 12. (1877) 462–473.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
423
illetve az ez irányú kutatások akadémiai támogatására. Nem véletlenül szorgalmazta Vámbéry Ármin törökországi és közép-ázsiai kutatásainak erkölcsi és anyagi segítését.45 Nagyra becsülte Vámbérynek, akivel – levelezésének tanúsága szerint – már titkárságának kezdete óta szoros kapcsolatban állt, az úgynevezett „turcicák” beszerzése érdekében kifejtett erőfeszítéseit, és sohasem mulasztotta el a „tudós dervis” ez irányú tevékenységét megemlíteni az Akadémia felé, érdemeit elismertetni, továbbá a török művek megvásárlására fordítandó pénzösszegeket – a Tudós Társaság anyagi lehetőségeihez képest – előteremtetni. Vámbéry nemcsak a turcicák megvételére kért anyagi hozzájárulást az Akadémiától, vázolva azokat a nehézségeket, melyek egy-egy könyv megszerzése kapcsán Törökországban felmerülnek („itt, hol a könyvvásár valamint más egyéb dolog egészen rendezetlen állapotban vagyon, végkép lehetetlen a megveendő mű árát, de még megközelítőleg sem meghatározni”), hanem a „hazai történelemre oly nagy horderejű kútforrások” fordítására, ami szerinte több évet vesz majd igénybe. Ezért is célszerű és kívánatos az eredeti szövegeknek „birtokába jutni”. Mivel ezeknek részletes jegyzéke nem áll rendelkezésre, Vámbéry azt javasolta: a vásárlást mindenekelőtt a „leginkább hozzáférhetők”-kel kell kezdeni, hogy a turcicákra szánt összeg „első rendű fontosságú művekre fordíttassék”. Szalay egyetértett Vámbéry előterjesztésével, és a tudós munkáját továbbra is segítendő, kérését az Akadémia elé terjesztette.46 Szalay a turcica-művek gyűjtésének és beszerzésének felkarolásával egyidejűleg szívügyének tekintette a még Toldy titoknoksága alatt elkezdett Török-magyar okmánytár című forráskiadvány támogatását és megjelentetését. Fontosnak tartotta, hogy a kútfők gyűjtésében részt vevő tudósok (Szilády Áron, Szilágyi Sándor és Salamon Ferenc) időben hozzájuthassanak a munkájukért járó honoráriumokhoz. Így például midőn Szilády és Szilágyi 1862-ben előlegért, illetve az okmánytár kiadására szánt pénzért folyamodtak, Szalay azonnal intézkedett az Akadémia által már korábban megállapított összegek kiutaltatása érdekében. Mivel azonban titoknoksága kezdetén még nem voltak pontos információi a munkálatokról és a pénzkiutalásokról, a volt titkárhoz, Toldyhoz fordult felvilágosításért, tudniillik: az Akadémia milyen alapjából folyósítsák a kért összegeket, az „okmánytár hány kötetre fog terjedni”, tovább mennyi kötetre utalható ki tiszteletdíj a szerzők számára?47
45 Ld. erről pl. Vámbérynek az Akadémiához írott leveleit: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Huszonkettedik ülés. 1863. június 8. 96–97.; MTA Jegyzőkönyvei 1864. Tizenhatodik ülés. 1864. április 11. 79–87. 46 MTAKK RAL 1862. 162. sz. Sztambul, 1862. február 21. – Vámbéry kutatásairól és jelentéseiről vö. még Csengery Antal: Magyar Tudom. Akadémia. 1863. Junius – Julius. Budapesti Szemle 18. (1863) 117–119. 47 MTAKK M. Irod. Lev. 4-r. 93. sz. Pest, 1862. augusztus 3. – A mű első kötete az említett szerzők szerkesztésében 1863-ban látott napvilágot. 1872-vel bezárólag még nyolc kötet jelent meg Török-magyarkori államokmánytár címmel.
424
SOÓS ISTVÁN
A magyarországi statisztika ügye Szalay nemcsak a corvina-kutatás megszervezésében és Vámbéry törökországi kutatásainak segítésében, valamint az említett okmánytár megjelentetésében jeleskedett, de aktív szerepet vállalt az 1860-ban létrehozott akadémiai Statisztikai Bizottság működtetésében is.48 Programjában korszakváltónak mondható, hogy célul tűzette ki Magyarország „társadalmának demográfiai-statisztikai számbavételét”, egyáltalában az általános társadalomtudományi vizsgálatok megindítását, s ezzel együtt a Statisztikai Közlemények című kiadvány támogatását és évenkénti megjelentetését, s végül egy országos statisztikai hivatal felállítását is.49 Ez utóbbira az Akadémia elnöksége már Szalay titoknokságának első évében többször javaslatot tett,50 de komolyabb lépés mégsem történt a kérdésben. Jelentős lökést adott az ügynek Hunfalvy Jánosnak, a Statisztikai Bizottság tagjának 1863. március 23-i előterjesztése, amelyben Hunfalvy kifejtette: a bizottság az utóbbi időben egyre inkább „meggyőződött arról, hogy feladatát egy kormányi tekintéllyel intézkedő statisztikai hivatal támogatása nélkül nem oldhatja meg”. Szükségesnek véli tehát, hogy – miként más európai államokban – Magyarországon is „a statisztikai adatok rendszeresen s hazánk összes társadalmi és állami viszonyaira kiterjedőleg hivatalosan összegyűjtessenek, egybeállíttassanak s közzététessenek. Ezt csak egy országos statisztikai hivatal végezheti”. Hunfalvy egyúttal a bizottság által az előző hónap 5-én indítványozott kérést is megfogalmazta, hogy a Tudós Társaság hozzon létre saját „kebelében egy külön statisztikai osztályt”, melynek feladata lenne „a statisztikai adatokat ország szerte rendszeresen és hivatalosan összegyűjteni és rendbeszedve közzétenni”.51 Az Akadémia igazgatósága 1863. március 30-i ülésén foglalkozott az előterjesztéssel.52 Támogatta az Országos Statisztikai Hivatal létrehozásának a gondolatát, és az erről szóló javaslatot a Helytartótanácshoz felterjesztette. Kiegészítésül a Tudós Társaság Szalay megfogalmazásában csatolta azt az álláspontját, miszerint: „ha az indítványozott statistikai hivatalosztály a nagyméltóságú királyi Helytartótanács kebelében felállíttatnék, – létesítését pedig úgy hiszi az Akadémia, semmiféle akadály nem hátráltathatja, s ha az és az Akadémia Statistikai Bizottsága egymást gyámolítva közremunkálkodhatnának: akkor remélhető volna, hogy hazánknak statistikai viszonyai nem sokára szintén hű és hiteles adatok nyomán fel lesznek világosítva; hogy 48 Ld. erről bővebben: Vázlatok i. m. (15. jz.) 72–73.; R. Várkonyi Á.: Polgári és nemesi i. m. (4. jz.) 99. 49 R. Várkonyi Á.: Polgári és nemesi i. m. (4. jz.) 100.; Kosáry D.: i. m. (32. jz.) 122–123. 50 Ld. erről pl. az alábbi iratokat: MTAKK RAL 1862. 882. sz. (1862. március 17.), 893. sz.; MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenkilencedik ülés. 1863. május 1. 65–69. 51 MTAKK RAL 1863. 113. sz. Ld. erről még Weninger Vince jelentését a Statisztikai Bizottságnak a statisztikai világkongresszusról: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Harminczegyedik ülés. 1863. október 12. 128–129.; A Magyar Tudományos Akademia munkálódásairól […] 1863-ban i. m. (31. jz.) 11.; Csengery A.: MTA i. m. (32. jz.) 312–313.; Angyal Dávid: A Magyar Tudományos Akadémia és az önkényuralom. Budapesti Szemle 116. (1903) 322. sz. 33. 52 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenharmadik ülés. 1863. március 30. 65–66.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
425
mind a közigazgatás gyakorlati czéljainak, mind a tudomány igényeinek elég lesz téve; hogy tehát édes hazánkat sem mimagunk, sem a külföldiek nem fogjuk többé »terra incognita«-nak nevezhetni”.53 Jóllehet a Helytartótanács elvileg támogatta a Statisztikai Hivatal felállítását, és ebből a célból egy előkészítő bizottság kiküldését is kérte a Tudós Társaságtól,54 az intézmény létrehozására még éveket kellett várni. Arany János – Szalay utóda a titoknoki székben – 1865-ben sajnálattal állapította meg, hogy a hivatal megalapítása „még mindig jámbor óhaj”.55 Szalay a Statisztikai Bizottság tagjaként is fokozottan ügyelt arra, hogy az egyes feladatok elvégzésére a legalkalmasabb és legfelkészültebb tudósokat kérjék fel. Így felhívta Dessewffy Emilnek, a bizottság elnökének a figyelmét, hogy Wenzel Gusztávnak „az ujabb, a külföldi historiai irodalom szempontjából […] valószinüleg nem sok hasznát fogja venni”. Dessewffy megfontolta Szalay véleményét, és arra kérte a titoknokot: vezesse be a „deputatio” munkálataiba a statisztika tudományában járatos Csengeryt. Szalay nemcsak teljesítette az elnök kérését, hanem arról is meggyőzte a Tudós Társaság jegyzőjét, hogy „a Wenzel mellé” iktassa a saját nevét is „azon sorozatba”, amelyet az előző napi tudományos elegyes ülésen neki Dessewffy átadott.56
Vita a műemlékvédelem szervezetéről Szalay titoknokságának időszakához kapcsolódnak az Akadémia függetlenségének és szuverenitásának a megvédését célzó küzdelmek, amelyeket a Tudós Társaság 1862-ben és 1863-ban vívott a kormányzattal a műemlékek megőrzése, illetve az ezen feladat ellátására hivatott Országos Régészeti Intézet létrehozása tárgyában. 1862. április 17-én a Helytartótanács véleményt kért az Akadémiától: vajon nem lehetne-e a műemlékek felügyeletét, megőrzését és gondozását egy külön társaság létrehozása nélkül az Akadémia 1858-ban alapított Archaeologiai Bizottságára ráruházni, illetve „a műemlékek ügyét az Akadémia Archaeologiai Bizottmányának működésével egybekapcsolni, s annak eljárását a Nemzeti Muzeum régiségtárának gazdagítása szempontjából legsikeresebben megszervezni”. A bizottmány a hatóság felvetését megtárgyalta és nagy vita után javaslatot készített egy Országos Műemléki Bizottmány felállítására.57 53 MTAKK RAL 1863. 579. sz.; MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenharmadik ülés. 1863. március 30. 66–69. Vö. erről még: MTAKK RAL 1863. 349. és 473. sz.; Csengery A.: MTA i. m. (18. jz.) 220–223.; Vázlatok i. m. (15. jz.) 73.; Fráter Jánosné: A Magyar Tudományos Akadémia állandó bizottságai. 1854–1948. MTA Könyvtára, Bp., 1974. 229–230. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kiadványai – Publicationes Bibliothecae Academiae Scientiarum Hungaricae 7.). 54 Csengery A.: MTA i. m. (32. jz.) 333–334. 55 Idézi Kosáry D.: i. m. (32. jz.) 123. 56 Szalay László levele Csengery Antalnak. Pest, 1864. márc. 15. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Levelestár (= OSZKK Lt.). 57 Ld. erről bővebben A Magyar Tudományos Akademia munkálódásairól s pénztára mibenlétéről 1862-ben. Jelentése az Igazgató Tanácsnak. Pest, 1863. 8.; Vázlatok i. m. (15. jz.) 48.; Fráter J.-né: i. m. (53. jz.) 218.; Kosáry D.: i. m. (32. jz.) 118–119.
426
SOÓS ISTVÁN
A Tudós Társaság még ezen a napon a titoknokot bízta meg a válasz elkészítésével. Szalay 1862. július 12-én terjesztette az Akadémia elé javaslatát: „Hivatkozva az akadémia április 17-i ülésére és az ott hozott határozatra: melyben előrebocsátatván, hogy a történeti régiségek fentartására és megőrzésére ügyelendő Bizottságnak Magyarországban felállitása iránt, megkezdett tárgyalások végleges befejezése és ezen intézet megalakítására czélzó szándék tettleges valósítása hosszasabb időt igényel: a dolog egyszerüsítése és az ohajtott sikernek könnyebb elérhetősége tekintetéből, egyelőre, felszólíttatik, nyilvánítaná véleményét aziránt, vajjon nem lehetne-e, külön társulat felállitásának mellőzésével, a mult évi június 10.én tartatott akademiai ülés határozatából felterjesztett alapszabálytervezetben foglalt teendők lényegét az akadémia belsejében létező Archaeologiai Bizottságra ruházni? továbbá: hogy az alapszabálytervezetben érintett költségek minő összeggel és minő alapból volnának fedezendők? A Magyar Tudományos Akademia teljesen méltányolja a helytartó Tanács felhívásában nyílvánult jó szándékát, de azt nem tartja elfogadhatónak. Intézetünk ugyanis, más akadémiákétól eltérő szervezeténél s az eredeti alapítók szándékánál fogva, se maga nem válhatik, se a kebelében működő bizottságok nem válhatnak se most se bárminő más viszonyok között kormányi organumokká, már pedig ilyenné válnék némileg az Archaeologiai Bizottság, ha Országos Központi Archaeologiai Intézet hatáskörével és tekintélyével ruháztatnék fel, és mint ilyes, állami segélyezéssel látatnék el, melynek folytán több betekintést s közvetlenebb befolyást igényelhetne az állam az Akademia legalább egyik Bizottságának kezelésébe magának, mint a mennyit az Alapszabály értelmében gyakorolhat és gyakorolt eddiglen. Az Országos Központi Archaeologiai Bizottság ügye egyébiránt bővebb megvitatás, ujabb véleményezés s a teendők kijelölése végett az összes Történelmi Osztály értekezlete elé utasíttatott.”58 Ezt követően ugyan az Archaeologiai Bizottság mégis hajlandónak mutatkozott a műemlékvédelmi teendők ellátására, ezt azonban az Akadémia nem fogadta el. A Helytartótanács megütközve fogadta az Akadémia állásfoglalását, különösen a Tudós Társaság függetlenségének és önállóságának megőrzését célzó álláspontját. Mivel azonban a kormányszék a műemlékek felügyeletének és védelmének a kérdését országos ügyként kezelte, továbbra is fontosnak tartotta az Országos Archaeológiai Intézet létrehozását, s ennek megvalósításában számított az Akadémia együttműködésére. Néhány hónappal az elutasító felterjesztés után a kormányszerv ismét kísérletet tett arra, hogy a Tudós Társaságot rábírja véleményének megváltoztatására. Az Akadémia egy küldöttséget jelölt ki a Helytartótanáccsal folytatandó tárgyalásokra, amelyek 1862. november végére lezárultak, és a küldöttség véleményét az Akadémia elé terjesztette.59 58 MTAKK RAL 1862. 931. sz. Pest, 1862. július 12. Vö. erről még Angyal D.: i. m. (51. jz.) 233.; Báró Forster Gyula: A Magyar Tudományos Akadémia és a műemlékek védelme. In: A Magyar Tudományos Akadémia első évszázada. Az alapítás századik évfordulója alkalmából hallott előadások folytatása. II. Franklin, Bp., 1928. 214–215. 59 Szalay levele Toldy Ferencnek. Pest, 1862. november 29. MTAKK M. Irod. Lev. 4-r. 93. sz.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
427
Az Akadémia elnöksége ennek ismeretében 1862. december 1-jén fogalmazta meg a Helytartótanácshoz intézett újabb felterjesztését, amit december 22-én nyilvános vitára bocsátott. A Tudós Társaság, bár ismételten „hazafiúi hálás tisztelettel” méltányolta a kormányszék és elnökének „dicső szándékát: a haza műemlékei kikutatását, fentartását [!], czélszerű megujittatását a maga részéről, tekintélye, intézkedései ’s költségeivel előmozdítani”, abban a formában azonban, ahogyan azt a kormányszerv előterjesztette, az Akadémia „a dicső és közhasznú ügyhez nem járulhat”. A Tudós Társaság lényegében megismételte korábbi álláspontját, újfent hangsúlyozva, hogy amennyiben egy ilyen kormányzati intézményt az Akadémián belül hoznának létre, az sértené az Akadémia függetlenségét és autonómiáját.60 Az Akadémia arra azonban mégis hajlandónak mutatkozott, hogy az Archaeologiai Bizottmány feladatait és teendőit a „Műemléki Bizottmány szabályzatának lényeges pontjaival kiegészítse” és a szükséges intézkedések megtétele végett részletes jelentésekkel és javaslatokkal szolgáljon a Helytartótanács részére.61 A Helytartótanács 1863. április 26-án az I. Ferenc József királyhoz intézett felterjesztésében a bécsi központi kormányzat szándékához igazodva közölte, hogy Magyarországon a tudomány érdekeit szem előtt tartva a műemlékekkel kapcsolatos kutatások folytatását és ezek eredményeinek közzétételét magának kívánja fenntartani. Az Akadémia ellenállása miatt az Országos Műemléki Intézet felállítása a Tudós Társulaton belül nem keresztülvihető, s jóllehet a Műemléki Bizottmánynak az Akadémia által javasolt ügyrendszabályai a kormányszerv számára is elfogadhatónak tűnnek, de számos újabb probléma is felmerült, és az Akadémia részéről óvások benyújtása várható. Így mindenekelőtt a kormány által kinevezendő konzervátorokat illetően, akik jelentéseiket a Helytartótanácshoz kell hogy beterjesszék, de egyidejűleg közölnék azokat az Akadémiával és a Magyar Nemzeti Múzeummal. A Műemléki Bizottmány költségeit a Helytartótanács a vallás- és tanulmányi alapból fedezné, de szükség lenne ennek túlterheltsége miatt egy országos alap igénybevételére is. A kancellária azonban ellenezte a vallás- és tanulmányi alap bevonását a bizottmány fenntartásába, és kizárólag országos alapból kívánta annak költségeit előteremtetni.62 A Helytartótanács 1863. július 10-én arra szólította fel az Akadémiát, hogy tegyen konkrét javaslatokat a tudományos érdekek szem előtt tartása mellett az alapszabályok kidolgozására, különös tekintettel a jogi vonatkozásokra, a működtetésre, a tagokra és a restaurátorok (conservatorok) személyére, valamint a Műemléki Bizottmány költségvetésére nézve.63 Az Akadémia elnöksége a feladat végrehajtásával 60 MTAKK RAL 1862. 1266. sz. Vö. erről Angyal D.: i. m. (51. jz.) 233.; Forster Gy.: i. m. (58. jz.) 215. 61 Ld. ezeknek a javaslatoknak a részletes kidolgozását: MTAKK RAL 1862. 1266. sz. Vö. erről még Csengery Antal: Magyar Tudom. Akademia. 1862. október, december. 1863. január – márczius. Budapesti Szemle 16. (1863) 184–188. 62 Forster Gy.: i. m. (58. jz.) 216–217. 63 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Harminczharmadik ülés. 1863. október 26. 133–134.; Csengery A.: MTA i. m. (32. jz.) 333.
428
SOÓS ISTVÁN
az Archaeologiai Bizottságot bízta meg, amelynek egyik tagja és jegyzője, Rómer Flóris 1863. december közepén benyújtotta előterjesztését,64 amit december 16-án a bizottság elnöke, Kubinyi Ágoston és Rómer együtt küldött meg az Akadémiának.65 A bizottság az Országos Műemlékfelügyelő Bizottmány felállítását a Helytartótanács egyik szakosztályaként ajánlotta. Ezt a javaslatot az Akadémia már kész volt elfogadni, kijelentve: „valamint legujabban a statisztikai szakosztályt saját kebelében fölállítani késznek mutatkozott, az archeologiának honunkban emelésére […] archaeologiai külön szakosztályt szervezzen”, és ezzel az Akadémia a tudományos kérdések megvitatásában, kidolgozásában majd együttműködne.66 Szalay mind hivatali kötelezettségéből következően, mind az Archaeologiai Bizottság aktív tagjaként élénken nyomon kísérte annak tevékenységét. Különösen nagyra értékelte Ipolyi Arnold munkásságát, dicsérte „nagybecsü trilógiá”-ját, amelyet a magyar archeológiai irodalom „díszé”-nek tartott.67 Őt kérte fel 1863 végén a bizottság éves működése „főbb momentumai”-nak az összegzésére: „Néked alkalmatlankodom e kérelemmel, mert Rómer homo novus voltára hivatkozott, s mert Tőled bírnom a Jelentés első szakaszát, kettő megnyugvásom lenne.” Egyúttal felkérte Ipolyit, hogy a következő esztendő januárjában említett műve harmadik kötetéről, a „festészeti műemlékekről szóló”-ról tartson előadást.68
A tudományos munka és a folyamatos titkári teendők Az Akadémia tudományos bizottságainak működtetésén, felügyeletén, programjuk nyomon kísérésén és megvalósíthatásán kívül Szalay aktívan részt vett a tudományos életben is. Nemcsak a Magyarország történetéről írott szintézisének további fejezetein munkálkodott, illetve annak kiadásán fáradozott, hanem több magas színvonalú előadással is hozzájárult az Akadémia tekintélyének növeléséhez.69 64 Javaslat a N. M. M. K. Helytartó Tanácsának 1863-iki julius 10én 41,110. sz. a. az országos műmaradványok megismertetése és fenntartása ügyében kelt, és a M. T. Akadémiához intézett leiratára. (Nyomtatvány.) – Ehhez csatolva ld. Rómer kéziratos előterjesztését a tárgyban. Ld. ezeket: MTAKK RAL 1863. 510. sz. Ennek ismertetését ld. még: MTA Jegyzőkönyvei 1863. 145. Vö. erről még Forster Gy.: i. m. (58. jz.) 217–218. Vö. még a Műemléki Bizottmány „conservator”-ainak kinevezéséről szóló 1863. július 17-i (7501. sz.) helytartótanácsi határozatot és ennek közlését az Akadémiával: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Huszonnyolcadik ülés. 1863. július 20. 115. 65 Ld. ezt: MTAKK RAL 1863. 510. sz. – Kubinyi levelén Szalay saját kezű jegyzete olvasható: „Vettem dec. 28-án 1863.” Ld. még: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Negyvenedik ülés. 1863. december 28. 160–168. 66 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Harminczhetedik ülés. 1863. november 30. 145–146.; Forster Gy.: i. m. (58. jz.) 217–218.; Fráter J.-né: i. m. (53. jz.) 219. 67 Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Heckenast, Pest, 1854. (Reprint kiadás: Bp., 1987.) 68 Szalay László levele Ipolyi Arnoldnak. Pest, 1863. december 14. OSZKK Lt. 69 Ld. pl. előadását Bethlen Gábor koráról, Esterházy Miklós nádorról, II. Rákóczi Ferenc 1711– 1717 közötti bujdosásáról. – A Magyar Tudományos Akadémia munkálódásairól […] 1862-ben i. m. (57. jz.) 5.; Csengery A.: MTA 1863. ápr.–máj. i. m. (43. jz.) 210–211.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
429
Fontos szerepe volt új tehetségek felkarolásában és támogatásában, tudományos értekezéseiknek az Akadémia különböző osztályain történő felolvasásában, megismertetésében és közzétételében is.70 Szalay, bármily megtiszteltetés volt reá nézve a Tudós Társaság titoknoki székébe történt emelése, a titkári tisztséggel járó feladatok ellátása, melyekkel csupán néhány hétre, gyógykezeléseinek idejére hagyott fel, a tudományos munkájával együtt járó terheit nap mint nap szaporították. Jóllehet mindennapi hivatalos teendőiben az Akadémia „irodájának” a munkatársai segítették, barátaihoz írott leveleiben gyakran panaszkodott arra, hogy a hivatali munka elvégzése nagyon fárasztja, és alig marad ideje másra.71 Hogy milyen feladatok nehezedtek a titkári munka ellátása során az immár több éve betegeskedő, folytonos gyógykezelésekre szoruló tudós férfiú vállaira, azt jól érzékeltetik az akadémiai alapszabályok, amelyek a mindenkori titoknok sokoldalú kötelezettségeiről rendelkeznek. Ő volt az Akadémia mindennemű ülésszakának előterjesztője, s gondoskodott az ülések határozatainak végrehajtásáról. Kötelessége volt az Akadémia hivatalos levelezését folytatni, az Akadémia történetét írni, a Tudós Társaság Évkönyvét és Értesítőjét szerkeszteni, a társaság könyvkiadására felügyelni. Részt kellett vennie a nagy- és kisgyűléseken, az igazgatótanácsi üléseken, a bizottsági tárgyalásokon, valamint az osztályüléseken. Az évenként megrendezett nagygyűlést megszervezte, az új tagjelöltek ajánlásait bekérte, a tagok választását lebonyolította, megválasztásuk után őket arról értesítette, s számukra a rendes, levelező és tiszteletbeli tagságról szóló okleveleket egy megtisztelő levél kíséretében eljuttatta. Tavasszal és ősszel a sajtó útján figyelmeztette a kitűzött akadémiai jutalmakra pályázni kívánókat a pályázatok időbeni benyújtására; a beérkezett művek címét és jeligéjét közzétette. Mindezekről az osztályokat és a bírálókat írásban tájékoztatta, a beérkezett pályázatokat a bírálók számára kiküldte, őket a bírálatok elkészítésére felszólította. A felolvasóülések és a két-három havonként tartott igazgatósági ülések témáit összeállította, a meghívókat megszövegezte és kinyomtatta. Az egyes osztályok titkárainak a figyelmét felhívta arra, hogy amennyiben a következő nyilvános felolvasóülésre nincs jelentkező, keressenek megfelelő személyt. Gondoskodott az Akadémia elhunyt tagjainak temetéséről, a díszsírhelyek kijelöléséről, róluk nekrológok íratásáról, emlékbeszédek tartásáról. 70 Szalay mutatta be, ill. olvasta fel Hajnik Imre: Szécsi Mária utolsó évei (1670–1680) c. tanulmányát, valamint Dózsa Elek jogtudományi székfoglaló értekezését. MTA Jegyzőkönyvei 1863. Harmadik ülés. 1863. január 19. 35.; uo. Negyvenedik ülés. 1863. december 28. 168.; A Magyar Tudományos Akadémia munkálódásairól […] 1863-ban i. m. (31. jz.) 5.; Csengery A.: MTA 1863. okt.–dec. i. m. (32. jz.) 331–333. 71 Pl. 1862. április 12-én, néhány hónappal megválasztását követően az alábbiakat írta német történetíró barátjának, Alexander Fleglernek: „Ha önnel tudatom, hogy mindahhoz, ami már rám nehezedett, most még a magyar akadémiai titkárság terhe is járult, készségesen el fogja hinni, hogy a köz- és hivatalos ügyek közepette rendesen nem marad időm a magam számára, s hogy fáradt, fáradt, fáradt vagyok.” Alexander Flegler: Erinnerungen an Ladislaus von Szalay und seine Geschichte des ungarischen Reichs. Wigand, Leipzig, 1866. 206.; Flegler Sándor: Szalay László és munkái. Franklin, Bp., 1878. 268. (Olcsó Könyvtár I. sor. 13. k. 121–124.).
430
SOÓS ISTVÁN
A titoknok kötelességei közé tartozott az osztályonként odaítélt jutalomdíjak elküldése, új pályatételek kitűzetése, az akadémiai ünnepélyes záróülések lebonyolítása, ezekre általános érdekű tudományos felolvasások szervezése. Az ő feladata volt az évenkénti jelentés megírása az Akadémia előző évi tudományos tevékenységéről és annak nyilvános előadásairól, az akadémiai almanach összeállítása, a Tudós Társaság kiadványainak gondozása, kinyomtatása, korrigálásuk elvégeztetése, ezek költségeinek kiutaltatása, a könyvek eljuttatása a kereskedőkhöz, illetve az elszámoltatás. Döntés végett az ülés elé kellett terjesztenie a gyakori ingyenkönyv-kéréseket, ezek elküldését megszerveznie, és az 1860-as évek elejétől megszaporodott külföldi könyv- és folyóiratcseréket lebonyolítania; az Akadémiai Könyvtárba beérkező könyveket ellenőriztetni, a kötelespéldány-szolgáltatást nyomon kísérni, a felajánlott könyv- és irathagyatékokat számba vetetni, róluk összesítő jegyzékeket készíttetni, a könyvtár anyagába beiktattatni, a köszönőleveleket megfogalmazni és elküldetni. Intézkednie kellett az új gyűjtemények befogadásáról és a különféle adományoknak az Akadémián történő elhelyezéséről, az ajándékok megköszönéséről. A titoknok köteles volt a fent említetteken kívül évente egyszer vagy kétszer jóváhagyás végett a Helytartótanácsnak megküldeni az egyes ülésekről készült jegyzőkönyvek másolatait, és az összes üléssel kapcsolatos feljegyzéseket összegyűjteni, a pénztárnokkal együttműködve és az egyes osztályok kívánságait szem előtt tartva az évenkénti költségvetés-tervezetet összeállítani és azt az egyéb anyagi (segély- és könyvkiadási) ügyekkel együtt az Akadémia igazgatótanácsa elé terjeszteni. Neki kellett ajánlóleveleket írnia a kutatóutakra kiküldött tudósok, a különböző társadalmi vagy tudományos-kulturális, irodalmi rendezvényeken, ünnepségeken fellépett akadémiai tagok számára, mégpedig több nyelven (latin, angol, német, francia).72 Szalayt hathatósan támogatta munkájában Csengery Antal, aki Szalay „akadályoztatása esetében tisztét is” viselte, illetve ellátta, midőn Szalay betegségei miatt többször is hosszabb-rövidebb ideig gyógykezelésre szorult.73 Szalay a folyó ügyek átadásakor igen akkurátusan írásban rögzítette a hivatali teendőket.74 A tit72 A Magyar Tudós Társaság alap- és rendszabásai. Pest, 1831. 13.; A Magyar Tudományos Akadémia új alapszabályai. A megerősítési záradék leérkezéséig a tagok használatára rendelt második előleges kiadás. Pest, 1860. 6.; Magyar Tudományos Akadémia. Almanach. M.DCCCLXI-re. Az Akadémia rendeletéből kiadta Toldy Ferencz titoknok. Pest, 1861. 48–49.; A M. T. Akadémia új alapszabályai (1858). In: Kónya Sándor: „… magyar akadémia állíttassék fel …”. Akadémiai tények, alapszabályok, ügyrendek. 1827–1990. MTA Könyvtár, Bp., 1994. 104. (Az MTA Könyvtárának kiadványai – Publicationes Bibliothecae Academia Scientiarum Hungaricae 32. [140.] Új sorozat). 73 Vö. erről még Szalay G.: i. m. (1. jz.) 234. 74 1863. július végén arra kérte Csengeryt: „méltóztassál a minapi ülés tárgyainak netalán szükséges expeditiójáról, névszerint a könyveknek a Helytartó Tanácshoz küldéséről gondoskodni”. Amenynyiben Csengery időközben szintén elutazna valahová, bízza az ügyek intézését Pauler Tivadarra, aki „egész készséggel fog bennünket pótolni. Ő taval is, mikor Te Londonban én fürdőhelyen voltam, szokott becsületes pontosságával járt el a levelek felbontásában s a feriák egyéb teendőiben”. Szalay László levele Csengery Antalnak. Pest, 1863. július 30. OSZKK Lt.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
431
kárt hivatalos tevékenységében a jegyző mellett a neki közvetlenül alárendelt „hivatali tiszti személyzet”, az Akadémia irodájának a munkatársai is segítették.75 Mindazonáltal Szalay – ahogy ez a titkári hivatali iratokból kitetszik – az előtte tornyosuló feladatokat rendkívüli felelősséggel, lelkesedéssel és precizitással általában maga látta el, az Akadémia igazgatóságának és egész tagságának teljes megelégedésére.76 Titoknokságának első félévében több adminisztratív jellegű problémával találta magát szembe, különös tekintettel az előző években keletkezett ügyek továbbvitelét illetően. Ugyanis Toldy – úgy tűnik, talán idő hiányában – nem tájékoztatta a folyamatban lévő tárgyakról Szalayt, aki kellő információk hiányában kénytelen volt néhány alkalommal személyesen elődjéhez fordulni. Így például a korábban kitűzött pályadíjakra beérkezett kéziratokról és a róluk elkészült bírálatokról érdeklődött, mivel a pályázatok szerzői nála panaszkodtak arról, hogy a már elfogadott és kiadásra javasolt munkák nem kerültek nyomdába.77 Szalay tagtársaival, tudós kollégáival szemben rendkívül előzékeny és udvarias volt, és igyekezett sokirányú teendői mellett is személyesen fogadni őket. Az Akadémia új tagjait, így például Pesty Frigyest örömmel köszöntötte, és hozzá írott egyik levelében szabadkozott amiatt, hogy elfoglaltsága miatt eddig nem tudott rendelkezésére állni: „Hat héti távollét után csak most érkezvén vissza Pestre. […] Az october 12-dikei ülés első két órája már le lévén foglalva, s az october 26-dikainak második órája szintén, egyelőre ennek harmadik órája áll Kegyed rendelkezésére”. […] A Székfoglaló értekezésnek előleges beküldése nem kivántatik. Örvendek hogy Kegyed személyesen szándékozván azt felolvasni, új társukat személyesen fogják üdvezlehetni az Academia tagjai, köztök szíves tisztelettel.”78 Hasonlóképpen előzékeny tisztelettel viseltetett a Tudós Társaság külföldi levelező és tiszteletbeli tagjaival szemben is.79 Szalay nagy gondot fordított arra, hogy az Akadémia elhunyt tagjairól az osztályüléseken ünnepélyesen megemlékezzenek.80 Különösen azoknak az emlékét kí75 Ezek a személyek 1862 és 1864 között a következők voltak: Petheő Dénes első írnok, Ring Adorján írnok, Sasku Károly, Potemkin Ödön, Mészáros Péter javítnokok, azaz korrektorok és Takács István díjnok. Ld. erről: Magyar Tudom. Akademia. Almanach. Csillagászati és közönséges naptárral. MDCCCLXIII-ra. Pest, [1862.] 133.; Magyar Tudom. Akademia. Almanach […] MDCCCLIV-re. Pest, [1863.] 153. 76 Ld. a nagyjutalomért járó díj indoklását a 15. jegyzetben. 77 Többek között Brassai Sámuelnek még 1858-ban benyújtott írásáról és egy, a Hölgyalapítvány által kiírt csillagászati pályázatra beküldött két pályamunkáról volt szó. Ld. Szalay 1862. február 11-én Pesten kelt levelét: MTAKK M. Irod. Lev. 4-r. 93. sz. 78 Szalay László levele Pesty Frigyesnek. Pest, 1863. szeptember 17. OSZKK Lt. 79 A kortárs francia történetírás Európa-hírű képviselőjének, Amade Thierynek a következő sorok kíséretében küldte meg a külső tagságáról szóló oklevelet: „Uram, fogadja ezt nagyrabecsülésem bizonyságaként, hogy Önt az Akadémia teljesen sokra becsüli és legyen szíves [az oklevelet] átvenni.” MTAKK RAL 1862. 921. sz. Pest, 1862. június 10. Vö. ezzel még Szalay levelét Isidore Geoffroy-Saint-Hillaire francia zológushoz (MTAKK RAL 1862. 321. sz.) és Pierre Flourens francia fiziológusnak Szalayhoz írott levelét (MTAKK RAL 1862. 509. sz. Paris, 1862. július 19.). 80 Így pl. Peter Chlumecky cseh történetíróról, Jakob Grimmről, Fidel Briedlről, Lang Adolf Ferencről, Waltherr Lászlóról, Ötvös Ágostonról, Sauer Ignácról stb. Ld. ezekről: MTA Jegyző-
432
SOÓS ISTVÁN
vánta megörökítettni, akikhez őt szoros baráti kötelékek fűzték, továbbá akik komoly társadalmi és tudományos megbecsülésnek örvendtek, például a költő, író és szerkesztő Szemere Pálét, Kazinczy Ferenc pesti „triásza” tagjáét. Örömének adott hangot, midőn a Szemere felett elmondandó emlékbeszédre Kazinczy Gábor vállalkozott, aki Szalayval együtt Szemere jó barátja volt. Szalay az Akadémia 1864. január elejére kitűzött közgyűlése programjának szerkesztésével megbízott választmány és a maga nevében kérte fel Kazinczyt az emlékbeszéd megtartására: „szenteld fel emlékbeszéded által ünnepélylyé a jövő közűlés napját, s mond el azon zamattal, melylyel Szemere Pálról szólani kell, azoknak, kik ismerték és azoknak, kik nem ismerték, hogy ki volt ő. Lerovod mindnyájunk adósságát az elhúnyt iránt s én már előre mondok köszönetet, kezedet szorítva régmúlt napok emlékével!”81 A kor egyik legnagyobb hatású, a korabeli magyar jogtudományra és jogtörténetírásra is jelentős hatást gyakorló Európa-hírű német jogtudósának, az Akadémia tiszteletbeli tagjának, Friedrich Savignynek a haláláról értesülve azonnal szorgalmazta az emlékbeszéd megtartását. Midőn pedig a Helytartótanács 1862. április 29én kelt leiratában azt kérte, hogy a Tudós Társaság csatlakozzon a Berlinben létrehozandó Savigny-alapítványhoz, nyomban pártolta az előterjesztést. A kormányszék megküldte az alapítvány felhívását is, egyúttal kifejezve azt az óhaját, „hogy a birodalom többi országaiban is az érintett alapítvány öregbítésére működendő választmányok alakíttassanak, és oly férfiak nyeressenek meg az alapítvány ügyének, kiktől tevékeny részvét várható […]”.82 Szalay a tervezett alapítványt és annak anyagi támogatását az Akadémia nevében az akadémiai tagok között terjesztette. Mindazonáltal előre mentegetve magát és az Akadémiát, kétségeit fejezte ki a pénzügyi segítséget illetően. A Helytartótanácsnak pedig arra a felszólítására, hogy 1863. július 10-ig nyújtson be jelentést, mekkora összeg érkezett be a tagoktól a Savigny-alapra,83 mintegy igazoltnak látva későbbi kétkedését, szomorúan tudósíthatta, „hogy e napig [azaz július 8-ig] semmi sem gyűlt be e czélra”. Ezt azzal próbálta magyarázni, „hogy tekintve hazánkfiainak súlyos anyagi viszonyait s azon körülményt, hogy áldozatkészségöket annyi hazai ügy támogatása, annyi nemzet ügy fenntartása veszi folytonosan igénybe, vérmes reményeket egyáltalában nem táplálhat”.84
81
82 83 84
könyvei 1863. Tizenötödik ülés. 1863. április 13. 74.; uo. Harmiczötödik ülés. 1863. november 16.; uo. Harminczhatodik ülés. 1863. november 23. 145.; MTA Jegyzőkönyvei 1864. Tizenötödik ülés. 1864. április 25. 101.; Csengery A.: MTA 1863. jún.–júl. i. m. (46. jz.) 119.; Uő: Magyar Tud. Akadémia. Budapesti Szemle 19. (1864) 155–158.; Uő: Magyar Tud. Akadémia. 1865. Január–Február. Budapesti Szemle Ú. F. 1. (1865) 337–339. Ld. Szalay 1863. december 14-én Pesten kelt levelét: Szalay László levelei i. m. (6. jz.) 290. – Kazinczy baráti levélben köszönte meg Szalaynak a felkérést, aki az erre adott válaszában (Pest, 1863. december 23.) még egyszer pontosította, ill. megerősítette az említett közgyűlés programját, benne Kazinczy emlékbeszédével. Ld. ezt: Szalay László levelei i. m. (6. jz.) 290–291. Kazinczy Gábor emlékbeszédét ld.: Csengery A.: MTA i. m. (80. jz.) 158–178. MTAKK RAL 1862. 377. sz. Buda, 1862. június 16. – Mellékelve az irathoz a Savigny-Stiftung tervezete (Berlin, 1861. december) és Anton von Schmerlingnek Forgách Antal gróf udvari kancellárhoz írott levele. MTAKK RAL 1862. 1024. sz. Pest, 1862. július 6. MTAKK RAL 1862. 925. sz. Pest, 1862. július 8.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
433
Szalaynak egyik fő kötelezettsége volt az Akadémia különböző osztályai által kitűzött, valamint a magánalapítványi pályázatok meghirdetése, a beérkezett pályaművek kiadása bírálóknak,85 végül a bírálatok ismertetése és közzététele.86 Mindenkor gondosan ügyelt arra, hogy a pályázók a kitűzött határidőt szigorúan betartsák,87 továbbá a felkért bírálók szintén idejében eljuttassák kritikai véleményüket a pályaművekről.88 Szalay maga is részt vett néhány pályamű elbírálásában, Benkő Károly Marosszék leírása című monográfiáját példul Wenzel Gusztávval együtt „nevezetes eredményeket” tartalmazó, „historico topographiai becses munká”-nak tartotta.89 Több alkalommal kellett megtapasztalnia, hogy a „jutalomtételekre”, elsősorban a nyelv és széptudományi osztály által kezelt és meghirdetett Marczibányi-jutalomra nem érkezett be pályamunka.90 Az akadémiai nagyjutalomra és a magánalapítványokra (így például a gróf Teleki József-, Gorove-, gróf Karácsonyi Guido-alapítvány, Nádasdy Tamás irodalmi pályatétel, a Hölgyek-alapítvány irodalmi és történelmi pályázatai stb.)91 évenként kiírt pályázatokra beküldött művek kapcsán többször is csalódottan kellett szembesülnie azzal a ténnyel, hogy azok – kevés kivételtől eltekintve92 – tudományos vagy irodalmi értéküket tekintve meg-
85 Ld. erre pl.: MTA Jegyzőkönyvei 1864. Hatodik ülés. 1864. február 15. 44–46.; uo. Tizennyolcadik ülés. 1864. május 23. 107. 86 Vö. erről: MTA Jegyzőkönyvei 1864. XXV-dik Nagy gyűlés. 1864. január 19. 20–22.; uo. Tizedik ülés. 1864. március 9. 54–55.; uo. Tizenkettedik ülés. 1864. március 16. 58–74.; uo. Tizenharmadik ülés. 1864. április 11. 74–76. 87 Ld. ezekre pl.: MTAKK RAL 1864. 399. sz. és 465. sz. 88 Szalay egyik alkalommal Toldy Ferencet figyelmeztette bírálatának mielőbbi megküldésére: „Méltóztassék, kérem véleményét a Gorove féle pályaműről beküldeni, hogy azt b. Kemény Zsigmondnak, mint a f[olyó] h[ó] 18án tartandó Nyelv- és Szép[irodalmi] Oszt[ály] Conferentia elnökének átadhassam […].” Ld. Szalay Pesten, 1864. január 12-én kelt levelét: MTAKK M. Irod. Lev. 4-r. 113. sz. 89 Ld. erről Csengery A.: MTA i. m. (18. jz.) 183. 90 Így pl. a „magyar nyelvújítás történetét és bírálatát, a magyar irodalom kezdetétől az újítási harczig” című jutalomtételre, továbbá a Hölgyek-alapítvány „Fölfedezések” vagy „Újabb nevezetes utazók” című pályatételeire. Ld. ezekről: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Első ülés. 1863. január 12. 22., 33–34., 38.; uo. Tizenegyedik ülés. 1863. április 1. 72–73.; uo. Huszonötödik ülés. 1863. július 1. 104. 91 Ld. ezekről pl.: MTAKK RAL 1864. 465. sz.; MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenegyedik ülés. 1863. április 1. 72–73.; uo. Huszonegyedik ülés. 1863. június 1. 94.; uo. Huszonötödik ülés. 1863. július 1. 104.; uo. Huszonhatodik ülés. 1863. július 6. 112.; uo. Harmickettedik ülés. 1863. október 18. 131.; MTA Jegyzőkönyvei 1864. Első ülés. 1864. január 24. 30–31.; uo. Negyvenedik ülés. 1863. december 21. 159. 92 Az 1863-ban kiírt Nádasdy-pályatételre beérkezett művek között Arany János Buda halála című eposza nyerte el a 100 aranyforinttal jutalmazott díjat. A bírálóbizottság (Gyulai Pál, Jókai Mór és báró Kemény Zsigmond) együttes véleménye szerint Arany műve „annyira kitűnik tizenegy pályatársa közül, hogy ezek távolról sem versenyezhetnek vele […]”. MTAKK K 1310. XXV. Nagygyűlés. 1864. január 19. – A Nádasdy-jutalomtételről, továbbá a Gorove-alapítvány által kitűzött díjról és az ezekre beérkezett pályaművekről ld. még: MTAKK RAL 1863. 627. sz. 1863. január 1.; MTA Jegyzőkönyvei 1864. 20–22.; Csengery A.: MTA i. m. (80. jz.) 179–180.
434
SOÓS ISTVÁN
lehetősen alacsony színvonalat képviseltek.93 Szalay különösen aggasztónak találta, hogy a Teleki- és Karácsonyi-alapítványokra, amelyeket kifejezetten a drámai művek (szomorú- és vígjátékok) írására hirdettek meg, kevés számú és többnyire alacsony színvonalú pályamű érkezik be. Ennek okát elsődlegesen abban látta, hogy mindkét pályázat mindössze 100, illetve 200 arannyal jutalmazta a díjazottat. Szerinte kívánatos lenne a díjak összegének megemelése, mivel enélkül például a Teleki-alapítvány által kiírt jutalom „pályázók nélkül maradna”. Az Akadémiától várta a megoldást, amely egy háromtagú bizottságot küldött ki a kérdés megvizsgálására és a tárgyban javaslat tételére.94 Szalay titoknoksága idején az Akadémia több új tudományos alapítvánnyal gazdagodott, korábban létesített, már működő alapítványok pedig megújítva mű93 Az 1862-ben a Teleki-alapítvány által meghirdetett szomorújáték-jutalomtételre beérkezett kilenc pályamű többsége nem felelt meg az Akadémia által elvárt színvonalnak. Az egyik pályázó drámája (Eskü és kötelesség) a kritikák szerint „azon számtalan mű közé” sorolható, „melyek egy pár színpadi estét botrány nélkül töltvén le, örökre feledve tűnnek el in gurgite vasto”. A bírálók különösen kemény véleményt alkottak három pályaműről, melyek közül kettő II. Lajos király életét kívánta bemutatni. Az egyik ötfelvonásos drámának a bírálat szerint „se meséje, se dictiója nincs, csak irtózatos jambusai vannak, mellyekbe – hogy döczögjenek még a hogy – minduntalan oda nem való: ’én, te, ő, most, majd, im, ah, oh, hajh, sat. szótagok vannak ékelve”. A másik hatfelvonásos szomorújáték, melyet szerzője már az előző évben, 1862-ben is benyújtott, „se drámai becset nem nyert, se színi előadásra alkalmasabbá nem vált”. A harmadik, Hölgyrabló címet viselő műben „drámai cselekményről szó sincs; emberek jönnek, mennek, átkozódnak, megőrülnek, gyilkolnak, – az összefüggést sejteni alig lehet; Irójának a verses mértékről annyi a fogalma, hogy ha a sor nagy betűvel kezdődik, az Jambus”. Ld. ezeket a bírálatokat: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Első (összes) ülés. 1863. január 2. 33., 49–52. – A Gorove-jutalomdíjra 1863-ban meghirdetett „A népiesről a költészetben” c. pályázatra beérkezett mű szerzője a bírálók (Arany János, Toldy Ferenc és Gyulai Pál) egyhangú álláspontja szerint „a népies születésére nézve nem hoz bennünket tisztába se elméletileg, se gyakorlatilag. Daczára a nagyon kedvelt abstractiónak, általánosításinak, daczára philosophia lenni akaró nyelvének, határozatai ingadozók, nem tiszták, nem szabatosak.” A pályamű „a kérdést inkább összefoglalja, mint tisztába hozza – annál fogva nem ajánltatik.” MTAKK K 1310. XXV. Nagygyűlés. 1864. január 19. Arany János részletes bírálatát ld. külön: MTAKK RAL 1863. 639. sz. – A Hölgyek-alapítvány által kiírt jutalomtételre („Kívántatik Görögország története Nagy Sándorig tudományos kézikönyvül a mívelt osztályok számára”) kettő írásmű érkezett be, melyekről a bírálók, Szilágyi Sándor és Somhegyi Ferenc lesújtó kritikát mondtak: „[…] benyújtott véleményeikben csak a fölött nem értenek egyet, melyik pályamű rosszabb a másiknál; az iránt, hogy jutalomra egyik sem érdemes, hogy nyelv, előadás, szerkezet tekintetében mindegyik kritikán alúl áll, s hogy még történeti adatok szempontjából sem ment egyik mű is tetemes botlásoktól, mindkét bíráló egy nézetben van. Ily körülmények közt a történeti bizottság a jutalmat nem véli kiadhatónak.” MTAKK RAL 1864. 388. sz. Pest, 1864. január 8. Vö. erről még: MTAKK RAL 1864. 367. sz.; MTAKK K 1310. XXV. Nagygyűlés. 1864. január 19. – Az Akadémia nemcsak az irodalmi és történeti tárgyú jutalomtételekre kiírt pályázatokra beküldött munkák elbírálásában tette magasra a mércét, hanem a matematikai és a természettudományi művek esetében is. Bizonyítja ezt a szintén 1862-ben meghirdetett pályázatokra beérkezett nyolc dolgozat is. Ezek mind megfogalmazásukban, mind stílusukban, mind pedig választott tárgyuk feldolgozásában alacsony színvonalúaknak, hibás felfogásúaknak, összefüggésteleneknek, a kor tudományos követelményeinek nem megfelelőeknek minősíttettek, így jutalomra nem voltak ajánlhatók. Ld. ezt: MTA Jegyzőkönyvei 1863. XXIV. Nagy Gyűlés. 1863. január 12. 20–23. 94 MTA Jegyzőkönyvei 1864. Osztály (összes) ülések. 1864. január 24. 30–32.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
435
ködtek. Az elsősorban magánszemélyek által létrehozott alapítványoknak a kezelésére az Akadémiát kérték fel. Közülük néhányat a Tudós Társaság egykori jeles tagjainak emlékezetére alapítottak. Így például az Akadémia befogadta az 1850ben elhunyt jogtudós és költő, Sztrokay Antal emlékének a megörökítésére a lánya, Molnár Jánosné Sztrokay Lujza által tett ezer arany értékű alapítványt. Ennek évi hatszázalékos kamatából az Akadémia minden második évben Sztrokay Antal nevét viselő 100 aranyforintnyi jutalmat adott ki a „jogi vagyis törvény és államtudományok magyar nyelven megjelent legjobb munká”-ja szerzőjének.95 Nagy jelentőségű volt a Fáy András emlékére a pesti takarékpénztár által 20 ezer forint tőkével létrehozott Fáy-alapítvány, amelyből a legjobb hazai felfedezéseket és találmányokat jutalmazták.96 Az Akadémia kezelésébe került az 1848-ban Fekésházy Mihály által 6 ezer forint tőkével létrehozott alapítvány, melyet a Tudós Társaság 1863-ban megújított, s melyből a legjobbnak ítélt magyar nyelvű tan-, olvasó- és kézikönyveket díjazták.97 Szalay az Akadémiának tett legkülönbözőbb hazai és külföldi felajánlásokról és ajándékokról (így levél-, irat- és adatgyűjtemények) pontos jegyzékeket készíttetett, és róluk az Akadémia elnöksége számára folyamatos jelentéseket tett. Az évenként több alkalommal külföldről az Akadémia könyvtárába csereként vagy ajándékként beérkezett könyvekről és kéziratokról,98 továbbá a lemásolásra felajánlott ritka magyarországi kiadványokról pontos bibliográfiai jegyzéküket mellékelve az úgynevezett vegyes üléseken rendszeresen beszámolt.99 Titoknoksága alatt dolgozta ki egy akadémiai bizottság a Tudós Társaság épülő palotájában elhelyezendő könyvtár szakrendszerét.100 Szalay körültekintően ügyelt arra, hogy az Akadémia, a külföldi tudományos társaságok kiadványai, továbbá a hazai és külföldi alapítványok által felajánlott könyvek eljussanak a Tudós Társasághoz. Amikor az úgynevezett Farkasházy-alapítványtól beszerzendő jutalomkönyvek „felderítésében, beszerzésében, bekötettésében és kellő időre felkészülésében” az Akadémiáról kiküldött bizottság tagjai elfoglaltságukra hivatkozva a rájuk bízott feladatot határidőn belül nem tudták 95 MTAKK K 1310. XXV. Nagygyűlés. 1864. január 19. Ld. erről még: MTA Jegyzőkönyvei 1864. Igazgatósági ülés. 1864. január 21. 11–12.; uo. XXV. Nagy gyűlés. 1864. január 19. 14–15. 96 Ld. erről: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Huszonkilenczedik ülés. 1863. július 27. 118–121.; uo. Harminczhetedik ülés. 1863. november 30. 146–147.; MTA Jegyzőkönyvei 1864. Nagygyűlés. 1864. január 25. 37–40.; Csengery A.: MTA 1863. jún.–júl. i. m. (46. jz.) 141. 97 Ld. erről: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenharmadik ülés. 1863. március 30. 62–65.; uo. Tizenkilenczedik ülés. 1863. május 31. 87–88.; uo. Huszonötödik ülés. 1863. július 1. 105–107.; Csengery A.: MTA i. m. (18. jz.) 219–220. 98 Így pl. az amszterdami hollandiai királyi akadémia és a haarlemi tudományos társaság által felajánlott cserekönyvekről. Ld. erről bővebben: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenharmadik ülés. 1863. március 30. 60–61.; Csengery A.: MTA i. m. (18. jz.) 189. 99 MTAKK RAL 1863. 592. sz.; MTA Jegyzőkönyvei 1863. 38., 46–48., 70–72., 85–86., 93–94., 103–104., 124–125., 137–141., 150–151., 170–171.; MTA Jegyzőkönyvei 1864. 41–42., 50– 51., 102–105., 112–113., 119–121. 100 Ld. az erről készült javaslatot: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenhetedik ülés. 1863. április 27. 78–83.
436
SOÓS ISTVÁN
végrehajtani, maga intézkedett: kapcsolatba lépett egy könyvkereskedővel, és megbízta őt a jutalomkönyvek minél előbbi elhozatalával.101 Szalay titoknoksága alatt az Akadémia könyvtára több száz, csereként beérkezett, illetve ajándékként felajánlott hazai és külföldi könyvvel gyarapodott.102 Levélben kereste meg a marosvásárhelyi Református Főiskola tanári karát, hogy Apáczai Csere János Logika című művét „lemásolás vagy ha szükségesnek találtatnék kinyomtatás végett” a Tudós Társaság rendelkezésére bocsássák.103 A tanári kar készséggel teljesítette az Akadémia kérését, és azonnal kiadta másolásra a művet, sőt abban az esetben, ha az Akadémiának szándékában állna a mű kinyomtatása, kész „a nyomtatvány eredetijét is azonnal Pestre küldeni”.104 Szalay igen precízen járt el az Akadémia számára felajánlott kéziratok és történeti dokumentumok kezelése és besorolása ügyében is. Ezeket a történeti és irodalmi kútfőket gyakran személyesen maga vette át és írt róluk szakvéleményt a Helytartótanácsnak, illetve az Akadémiának. Így járt el például a Vitnyédi Istvántól, a 17. századi soproni ügyvédtől, Zrínyi Miklós bizalmasától, a Wesselényi-féle összeesküvés egyik elindítójától, a magyarországi lutheránus egyház támogatójától származó, gróf Szirmay István által ajándékozott 17. századi „nagybecsű levélgyűjtemény” esetében.105 Elismeréssel vette a Tudós Társaság nevében Torma Károly régész, az MTA levelező tagja által küldött „43 darabból álló oklevélsorozatot”, melyet Torma a Történelmi Tárban Szalay segítségével közzé is kívánt tenni.106 Örömmel fogadta Vidéky László nevű „hazánkfiá”-nak 1863 őszén a Tudós Társaságnak küldött, 76 darabból álló brazíliai adatgyűjteményét,107 továbbá a Besztercebányának a kamarával folytatott perével kapcsolatos oklevélgyűjteményt.108 Titkársága alatt fogadta be az Akadémia Kazinczy Ferenc több levelét.109 A tudós kéziratok gyarapítása céljából megbízta Méry Etel (József) pápai (majd győri) Be101 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Huszonnegyedik ülés. 1863. június 22. 101–102.; uo. Huszonhatodik ülés. 1863. július 6. 112. 102 Közöttük említhető pl. a Tutkó József kassai városi pénzügyi lajstromozó által kiadott Szabad királyi Kassa városának történelmi Évkönyve. Okmánytárral c. munka, melyből a kiadó 300 példányt ajánlott fel ingyen az Akadémiának. Ld. erről: MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenhetedik ülés. 1863. április 27. 84. 103 MTAKK RAL 1863. 208. sz. 104 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Tizenkettedik ülés. 1863. március 23. 58.; uo. Huszonhetedik ülés. 1863. július 13. 113–114. 105 MTA Jegyzőkönyvei 1864. Hatodik ülés. 1864. február 15. 45. 106 Ld. erről Torma levelét Szalaynak. Csicsókeresztúr, 1862. december 22. MTAKK RAL 1862. 823. sz. 107 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Harminczharmadik ülés. 1863. október 26. 135–136.; A Magyar Tudományos Akademia munkálódásairól […] 1863-ban i. m. (31. jz.) 15. 108 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Negyvenedik ülés. 1863. december 28. 169–170. 109 Így pl. Kazinczynak Gyulay Karolina grófnőhöz írott leveleit, melyeket a grófnő öccse, gróf Gyulay Lajos ajánlott fel az Akadémiának. Ld. erről Gyulay Lajos levelét Szalaynak. Budapest [!], 1862. március 26. MTAKK RAL 1862. 211. sz., továbbá Kazinczynak Samuel Gessnerhez írott, a zürichi „magyar tanuló társaság” által megküldött két levelét. Ld. erről Knezich Viktor „műegyetemi hallgató” levelét Szalaynak. Zürich, 1862. december 10. MTAKK RAL 1862. 506. sz.; MTA Jegyzőkönyvei 1863. Negyvenedik ülés. 1863. december 28. 170.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
437
nedek-rendi áldozópapot és tanárt, hogy Révai Miklós 90 levelét az Akadémia számára lemásolja.110 Szalay az „értékes” felajánlásokat, de a kisebb ajándékokat is levélben köszönte meg a Tudós Társaság nevében. Meleg hangú levélben mondott köszönetet például Papp Istvánnak, Pivnica „derék bírójának” egy régi pénzérméért (ezt Papp „kétéves Júlianna lánykája” találta), „ki az Akadémiáról megemlékezett s gyűjteménye gyarapításához járulni kívánt”.111 Midőn Szalay az országban talált középkori kincsek szétherdálásáról értesült, megóvásuk végett a hatóságok kemény fellépéséért folyamodott. Így 1862 áprilisában arról számolt be az Akadémia nevében a Helytartótanácsnak, hogy folyó hónapban egy Szécsény határában talált régészeti „lelemény” (egy ékszerekkel feldíszített női csontváz rézkoporsóban) „szétszaggattatván a találók által darabjai a város népe közt elvesztek. E jelentés folytán tisztének tartja az Akadémia, hasonló, gyakrabban feltünő vandalismus megszüntetése végett […] a Helytartó Tanácsot felkérni: hogy a jelen század első tizedétől fogva több ízben a megyei hatóságokhoz küldött intézkedését, melyhez képest ilyetén talált régiségek tüstént az illető megyei hatóságnál bejelentendők s ennek után a Nemzeti Muzeumnak beküldendők, mielőbb megújítani méltóztassék.”112 Örömmel üdvözölte viszont az olyan híreket, melyek a régi történeti és régészeti értékek megmentéséről szóltak. Így például Pauer János teológiai doktor, későbbi székesfehérvári püspök beszámolóját, amely szerint Fehérváron a püspöki palotához közeli építkezési munkálatok alkalmával a munkások „faragott kövekre, sikált vörös márvány és homokkő oszlopdarabokra, ágyu golyókra, mászos tégla töredékekre, olvadt réz hulladékra” bukkantak. Ezek Pauer szerint minden bizonnyal a középkori székesegyház maradványai lehettek, melyeket Pauer gondosan számba vett és felmérettetett, lerajzoltatott, illetve belőlük a múzeum számára többet félretett. Egyúttal Szalay segítségét kérte, hogy a leletekről az Akadémián előadásban értekezhessen.113 Szalay indítványára az ásatások helyszíni megtekintésére és a feltárt régészeti leletek vizsgálatára az Akadémia egy öttagú bizottságot küldött ki Székesfehérvárra.114 Az Akadémia ásvány-, kőzet- és kagylógyűjteményének az elhelyezése ügyében Szabó József mineralógussal együtt tett indítványt az Akadémiának, hogy a gyűjtemény teljes leltárba vétele után ajánlják fel azt a Nemzeti Múzeum javára.115 Szalay örömmel fogadta be az Akadémia gyűjteményeibe a Rómer Flóris által feltárt nyugat-dunántúli templomokban felfedezett, „archeologiai s műtörténeti te110 Ld. Mérey Etel levelét Szalaynak. Pápa, 1862. március 14. MTAKK RAL 1862. 198. sz. Vö. erről még Csengery A.: MTA i. m. 446–447. 111 R. Várkonyi Á.: A Magyar Tudományos Akadémia a polgári i. m. (15. jz.) 101. 112 MTAKK RAL 1862. 899. sz. 113 Ld. Pauer Szalayhoz írott levelét. Székesfehérvár, 1862. május 2. MTAKK RAL 1862. 306. sz. 114 A bizottság tagjai a következők voltak: Érdy János, Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold, Kubinyi Ágoston, Rómer Flóris és Kubinyi Ferenc. Ld. erről bővebben: Csengery A.: MTA 1862. június– október. Budapesti Szemle 16. (1863) 188–192. A bizottság munkájának az eredményeiről Henszlmann részletes jelentésben számolt be. Ld. ezt: Csengery A.: MTA i. m. (61 jz.) 168–173. 115 MTA Jegyzőkönyvei 1864. Kilenczedik ülés. 1864. március 14. 53.
438
SOÓS ISTVÁN
kintetben egyaránt becses jelképeit”, melyeket Storno Ferenc másolt le és ajánlott fel a Tudós Társaságnak.116 Szalay fontosnak tartotta a tudományos élet nemzetköziségét. Adolphe Thiers francia történetírónak az MTA levelező tagjává választása alkalmából írott köszöntőlevelében többek között kifejtette: „Úgy vélekszem, Uram, hogy a nemzetközi viszonyok, nagyobb és mindig nagyobb mérvben szövődve a tudomány közös cultusa által, elvégre diadalmaskodni fognak számos előítéleten, melyek a társadalmi jólét fejlődését gátolják, s melyeknek kiirtására más eszközök által már huzamosabb idő óta mutatkozik törekvés – süker nélkül. Ápoljuk e reményt, s folytassuk bizodalommal a pályát, melyet a tudomány jelelt ki nékünk.”117 Szalaynak mindössze két és fél év adatott, hogy a nemzet első tudományos intézetének rendes tagjaként, de egyik első tisztviselőjeként is egészségét sem kímélve, teljes odaadással szolgálhasson. Amikor 1864 júniusában egyre súlyosbodó betegsége miatt ismét külföldi gyógykezelésre, a württembergi Wildbadba kényszerült utazni,118 valószínűleg érezte, hogy már nem tér vissza „kedves Akadémiájára”. Jelzi ezt Csengeryhez egy hónappal halála írott levele, amelyben a hivatalnok precizitásával adott utasításokat arról, hol találja meg a jegyző a titoknoki dokumentumokat: „Legfelül jobbról az első fiókban az ülések elébe való irományok vannak, a másodikban a pályamunkákra s visgálat alatt lévő egyéb kéziratokra vonatkozók. Küldöm az íróasztal kulcsát.”119 Alig egy hónappal később a jegyzőnek jutott az a szomorú kötelesség, hogy az Akadémia Toldy Ferenc elnöklete alatt zajló soron következő ülésén a politikus és tudós történetíró haláláról szóló gyászhírt a Tudós Társaságnak bejelentse: „[…] a M. Tud. Akadémia szeretve tisztelt titoknoka, Szalay László Salzburgban, folyó hó 17-én d. u. 2 órakor, agyszélhűdésben, elhúnyt. Szóló bocsánatot kér, ha ő, kit az elköltözött nagy lélekhez több mint 20 éves benső barátság köteléke csatolt, nem 116 MTA Jegyzőkönyvei 1863. Negyvenedik ülés. 1863. december 29. 160.; MTA Jegyzőkönyvei 1864. Igazgatósági ülés. 1864. január 12. 11.; A Magyar Tudományos Akademia munkálódásairól […] 1863-ban i. m. (31. jz.) 5., 9. Vö. erről még Rómer Flóris levelét Storno Ferencnek. Pest, 1863. október 12. OSZKK Lt. Fond 32/127. 117 MTAKK RAL 1864. 416. sz. Pest, 1864. február 9. (Fogalmazvány. Ld. uo. a magyar nyelvű levél francia fordítását ugyancsak Szalay tollából.) 118 Szalay betegeskedéséről, gyógykezeléséről és haláláról bővebben ld. Fábián Gáborhoz írott levelét (Pest, 1864. június 16.), in: Szalay László levelei i. m. (6. jz.) 291.; Flegler, A.: Erinnerungen i. m. (71. jz.) 206.; Uő: Emlékezés i. m. (71. jz.) 280.; Falk, M.: i. m. (4. jz.) 84–85.; Szalay László levelei i. m. (6. jz.) 31–32.; Szalay G.: i. m. (1. jz.) 235.; Angyal Dávid: Szalay László emlékezete. MTA, Bp., 1914. 384. (Emlékbeszédek a Magyar Tudományos Akadémia elhúnyt tagjai fölött. XVI. kötet. 11. sz.). 119 Szalay László Csengery Antalnak. Pest, 1864. június 18. OSZKK Lt. Eötvös Józseftől a következő szavakkal vett búcsút: „Orvosaim hosszu pihenést rendeltek – mondá végre fájdalmasan mosolyogva – hosszu pihenést, és tudod, hogy az orvosoknak engedelmeskedni kell.” (41.) Ehhez, részint életművét összegezve, részint baráti körét újabb feladatok megoldására buzdítva, még hozzátette: „Egy van, mi szívemnek jól esik, – mondá, mielőtt eltávozott [ti. az utolsó gyógykezelésre] –, az hogy teljes meggyőződésem szerint a helyes úton jártam. Még sok dolgotok lesz, de erős hitem, hogy a nemzet el fogja érni az állást, melyen azt látni szerettem volna.” Uo.
SZALAY LÁSZLÓ, A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TITKÁRA
439
talál szavakat azon roppant veszteség kifejezésére, mely e gyászeset által hazánkat, irodalmunkat, s legközelebbről akademiánkat érte. Minden arcz mutatja, hogy az akadémia tagjai lelkök mélyéből, egész nagyságában érzik e veszteséget; s nem hiszi jelentő jegyző, hogy az érzés nyomasztó hatása alatt az osztály képes legyen a mai ülést megtartani.”120 Az ülésen részt vevő tagok megrendülten vették tudomásul tagtársuk halálát, jelezve egyúttal: „nem érzik magokat képeseknek, hogy a vett gyászhír után az ülés rendes teendőit végezhessék; s csupán a nagy elhúnyt emlékezetének szentelvén a néhány perczeket, a míg együtt voltak, egyértelműleg elhatározták: hogy az akadémia örökre feledhetetlen titoknoka, Szalay László arczképe, az akadémiai tagok saját költségén, mielőbb festessék le, és függesztessék föl az ülésteremben, mi czélból még ez ülés folyama alatt, azonnal megnyittatott s a jelen nem volt akadémiai tagok közt is közzététetni rendeltetett az aláírási ív, elhatározák továbbá hogy az akadémia, a megdicsőült férfiú tisztelt özvegyével, a mint lehet, küldöttség által tudassa azt a legbensőbb részvétet, mellyel a gyászoló család fájdalmában az egész nemzet, de mindenek fölött ezen intézet osztozik, mely a nagy elhúnytban, mint rendes tagjában egyik büszkeségét, s mint titoknokában, nem csak jeles és buzgó tisztviselőjét, hanem egyszersmind, a tudós külföld előtt, a hazai tudományosság legméltóbb képviselőjét vesztette el”.121 A titoknoki hivatalban Szalayt 1865-től követő Arany János az Akadémia előző évi működéséről készített jelentésében a Tudós Társaság elhunyt tagjairól, köztük hivatali elődjéről is megemlékezett: „A múlt évi közűlésben olvasott jelentés óta tizenketten nyugosszák a holtak álmait, köztük egy, ki még amaz űlésen szava lánghatalmával szíveket gyújt vala; köztük maga is a jelentés tevő. – Kazinczy Gábor nyitja meg az elköltözők sorát, mintegy baljóslatul, hogy veszteségeink nagyok, pótolhatatlanok lesznek, és követik kegyetlen változatossággal. […] és végre az, kiről méltóbb ajak fogja elmondani, hogy élete, munkálkodása, maga egy monumentum, az ércz jellem szilárdságával, a gondoskodás vas következetességével, munkáinak mű-plastikájával; egy, bár fájdalom! csonkafélben letört oszlop, de így is örök dísze a halhatatlanság pantheonjának, – Szalay László, kinek elvesztése, mint tisztviselőé is, mennyire érzékeny csapás intézetünkre, semmi sem hirdeti hangosabban, mint épen az ellentét, hogy én állok megürült nyomán!”122
120 MTA Jegyzőkönyvei 1864. Huszonhatodik ülés. 1864. július 18. 127–128. Vö. eről még Csengery Antal: Magyar Tud. Akadémia (1864 május–julius.). Budapesti Szemle 21. (1864) 384. 121 MTA Jegyzőkönyvei 1864. Huszonhetedik ülés. 1864. július 25. 128. 122 Titoknoki jelentés az Akadémia 1864–65. munkálkodásáról. In: A Magyar Tudományos Akadémia 1865. december 11. tartott i. m. (15. jz.) 18–19. Ld. erről még Szily K.: i. m. (5. jz.) 331.
440
SOÓS ISTVÁN
ISTVÁN SOÓS LÁSZLÓ SZALAY, SECRETARY OF THE HUNGARIAN SCIENTIFIC SOCIETY The study examines a more obscure period of the life of László Szalay (1813–1864), a key figure of political and social life in Hungary in the 19th century and of Hungarian historiography in general: his activities as secretary of the Hungarian Academy of Sciences. Szalay, who had been elected as secretary of the Academy, thanks to the effective intervention of his political allies, at the great assembly convoked in December 1861, held the post for some two and a half years. In his program he endorsed modern ideas of scientific policy elaborated jointly by the former and the new leadership of the Academy: he urged for a high level cultivation of the sciences, a leading and coordinating role to be assumed by the Academy in Hungarian cultural and scientific life, and for an increased popularisation and dissemination of the results of the different sciences. As a devoted partisan of civic values, he opposed the romantics who praised unconditionally the glorious past of the nation, but at the same time he proclaimed self-consciously his own Hungarian identity. He also rejected those extreme views which regarded both the Hungarians in general and their scientific and cultural achievements as „inferior” to the developments accomplished by the Western nations. He imagined the rise of the Hungarian nation in the framework of an effective scientific collaboration with the European nations, preserving in the process national characteristics and traditions alike. He urged for the establishment of a basic pool of social scientific knowledge on a national level, and was convinced that profound scientific examinations were the only means by which the history and culture both of his own country and of other nations could be sufficiently understood. During his office as secretary, Szalay engaged himself to promote three major programs of scientific policy, and actively supported their realisation: the discovery of the Corvina codices at Istanbul, the establishment of the Hungarian statistical office, and the creation of the National Committee for the Supervision of Monuments for the more effective operation of the protection of national historic buildings. He played an important role in the everyday shaping of scientific life at the Academy, such as organising the work of individual departments and committees, maintaining relations between the Scientific Society and the different governmental offices, before all the Hungarian Royal Lieutenancy Council, organising cooperation with foreign academies and scientific societies, developing the academic library, supervising scholarships announced by the Academy, and taking care of various material offerings made for the benefit of it. His manifold and high-level activities as secretary in fact amounted to an „expansion of the civic spirit of science” in the history of the Academy.
MŰHELY
MAJOROSSY JUDIT
Egy határ menti szabad királyi város középkori igazgatásának vázlatos története (Tanulmány egy készülő pozsonyi archontológiai kötet elé)
A
Magyar Királyság szabad királyi városainak – köztük Pozsonynak – az egyik alapvető privilégiuma a szabad tisztújítás joga volt. Ezt a jogot az egyes városokban már viszonylag korán gyakorolták, írásos rögzítése azonban (a városprivilégium megszerzésének részeként) egy hoszszabb folyamatot zárt le.1 Már a 14. század második felében sem nagyon találkozunk uralkodói hivatalnokokkal, ám a következő századtól az uralkodó semmilyen ellenőrzést nem gyakorolt a városi önkormányzat megszervezése és a tisztújítás felett, egészen a 17. század utolsó harmadáig.2 A város belső életének feltárását a város önálló írásbeliségének a megjelenése teszi igazán lehetővé,3 ebből következően Pozsony középkori igazgatástörténetének4 a 14. század végét megelőző, ko1 Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok. Tanulmányok Budapest múltjából 14. (1961) 17–107.; Richard Marsina: Vývoj správy miest v stredoveku. In: Vývoj správy miest na Slovensku. Sest., komp. Richard Marsina. Gemerská vlastivedná spoločnosť v Rimavskej Sobote, Martin, 1984. 21–49. 2 András Kubinyi: Der ungarische König und seine Städte im 14. und am Beginn des 15. Jahrhunderts. Stadt und Stadtherr im 14. Jahrhundert. In: Stadt und Stadtherr im 14. Jahrhundert. Entwicklungen und Funktionen. Hrsg. Wilhelm Rausch. Österreichischer Arbeitskreis für Stadtgeschichtsforschung, Linz/Donau, 1972. (Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas 2.) 193–220. A 17. században bekövetkező változásokra ld. H. Németh István: Városi tisztújítások a királyi Magyarországon a XVI–XVII. században. Arrabona Múzeumi Közlemények 45. (2007) 2. sz. 57–96. 3 Erre legújabban: Juraj Šedivý: Die Anfänge der Beurkundung im mittelalterlichen Pressburg (Bratislava). In: Wege zur Urkunde, Weg der Urkunde, Wege der Forschung. Beiträge zur europäischen Diplomatik des Mittelalters. Hrsg. Karel Hruza–Paul Herold. Böhlau, Köln–Weimar–Wien, 2005. (Forschungen zur Kaiser- und Papstgeschichte des Mittelalters. Beihefte zu J. F. Böhmer, Regesta Imperii 24.) 81–115.; Károly Goda–Judit Majorossy: Städtische Selbstverwaltung und Schriftproduktion im spätmittelalterlichen Königreich Ungarn: Eine Quellenkunde für Ödenburg und Preßburg. Pro Civitate Austriae, Informationen zur Stadtgeschichtsforschung in Österreich N. F. 13. (2008) 62–100. 4 Pozsony vonatkozásában modern intézménytörténeti munka a középkorra jelenleg gyakorlatilag nem áll rendelkezésre. Viszonylag részletesen kitér bizonyos kérdésekre Király János jogtörténete (Király János: Pozsony város joga a középkorban. MTA, Bp., 1894.), ill. az általa is idézett Rakovszky István – sok ponton sajnos felülbírálatra szoruló – munkája (Stephan von Rakovszky: Das Pressburger Rathhaus und der Stadtrath, dessen Geschichte, Entwicklung und Verhältnisse im Mittelalter. Wigand, Pressburg, 1872.). Ortvay Tivadar ismert várostörténetében (elsősorban a II/2. kötetben) szórványadatokat találunk egyes részkérdésekre, rengeteg pontatlansággal (Ortvay Tivadar: Pozsony város története. I. A legrégibb időktől az árpádházi királyok kihalásáig. Pozsonyi Első Takarékpénztár, Pozsony, 1892., II/1–4. Pozsonyi Első Takarékpénztár, Pozsony, 1895–1903.,
TÖRTÉNELMI SZEMLE LVII (2015) 3:441–469
442
MAJOROSSY JUDIT
rai elemeit meglehetősen nehéz rekonstruálni. A különböző, önállóan városiasodásnak indult vár környéki települések 1280-as évektől forrásokkal igazolható önálló községi igazgatása saját bíróval (villicus),5 úgy tűnik, valamikor a 14. század első évtizedeiben adta át lassanként a helyét az 1291-ben kiváltságolt6 hospesközösségnek, élén a bíróval (villicus seu iudex), illetve tizenkét esküdttel (duodecim concives iurati). Az alábbiakban az önálló városigazgatás tisztségviselőiről és intézményeiről kívánunk egy „újabb”, a forrásanyag szisztematikus feldolgozásán alapuló körképet festeni. Egy ilyen áttekintés, a korábbi szakirodalom eredményeinek felülvizsgálatával együtt a pozsonyi városvezető polgárok archontológiájának készítése során elengedhetetlen feladatnak bizonyult, és talán mások számára sem haszontalan ebben, a főbb kontúrokat megadó formában közreadni.
A városi felsővezetés A 14. század folyamán a város irányítása alapvetően egyes „bíródinasztiák” kezében volt. A korábbi irodalomban misztifikált Jakab bíró alakjában (aki állítólag 1326 és 1373 között a délnémet patríciusi uralomhoz hasonló módon tartotta volna a kezében a hatalmat),7 ahogyan azt az újabb kutatás bizonyította, valójában három történeti személy mosódik össze. A város első ismert bírája Ulrich fia Jakab, aki III. Mellékletek Pozsony 1300–1526. évi történetéhez. Pozsonyi Első Takarékpénztár, Pozsony, 1894.). A városvezetésre és a különböző intézmények tevékenységére vonatkozó forrásadatok öszszegyűjtése és elemzése két lezárult kutatási projekt keretében történt meg (OTKA K 68914, OTKA PD 72698), és az alábbiakban az erre vonatkozó hivatkozás egy megjelenés előtt álló, jelenleg még kéziratos formában létező munkára vonatkozik – Majorossy Judit: Adalékok a középkori Pozsony világi és egyházi archontológiájához. Kézirat. Bp., [2012]. – amely jelenleg az 1370es évektől az 1550-es évekig tartalmazza az évenként összegyűjtött összes adatot, ill. 1600-ig egy részleges gyűjtést. A kézirat publikálása folyamatban van és a bécsi városvezetőkről Richard Perger által megjelentetett munka mintájára készül. Richard Perger: Die Wiener Ratsbürger 1396– 1526. Ein Handbuch. Deuticke, Wien, 1988. (Forschungen und Beiträge zur Wiener Stadtgeschichte 18.). Jelen tanulmány mellékleteként ebből a kéziratból a város két vezető emberének, az 1390 és 1540 közötti időszakra eddig összeállított teljes listáját közöljük. 5 Egy 1280-as oklevél „villico de sub urbio castri Posoniensis” utal Jacobusra, akinek az uralkodó a tatárjárás után pusztán maradt Blumenau (Lamač) községet adományozza, vagyis a pozsonyi váraljának már az 1291-es kiváltság megszerzése előtt külön bírája volt. Archiv mesta Bratislavy (Pozsony; = AMB) nr. 6. [1280]; Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I–XII. Közzéteszi Wenzel Gusztáv. MTA, Pest–Bp., 1860–1874. (= ÁÚO) IV. 217–218 (130. sz.). A váralja „önálló” bírósága ellen a város még 1336-ban is tiltakozik az uralkodónál: AMB nr. 65. [1336. július 30.]; Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I–XI. Studio et opera Georgii Fejér. Typ. Universitatis, Budae, 1829–1844. (= Fejér CD) VIII/4. 167. A váralja kiváltságait Zsigmond mégis megerősíti: AMB nr. 956. [1423. január 17.]. A terület mindvégig önálló maradt. Ld. erre még Király J.: i. m. (4. jz.) 29–30. 6 A kiváltságlevél: AMB nr. 12. Kiadása: Ľubomír Juck: Výsady miest a mestečiek na Slovensku, 1238–1350. Vydavatels̕ tvo Slovenskej akadémie vied, Bratislava, 1984. 74–76; Vladimír Horváth: Bratislavské mestké privilégium (Ondrej III. – 2. decembra 1291). Ozbor, Bratislava, 1991. 7 Ortvay T.: i. m. (4. jz.) II/1. 269., III. 358–367.
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
443
1279 és 1288 között szerepel a forrásokban, és egykori bíróként még 1313-ban is képviseli a várost. Az 1320-as években már Deprecht fia Jakab állt a város élén, aki mellesleg az 1340-es évek közepén kötcsei várnagyként is feltűnik. E második Jakab házasság révén jutott hozzá ahhoz a lakótoronyhoz, amelyet aztán a század végén a fiaitól vásárolt meg a polgárközösség, így szerezve meg a mai városháza első (sarok) épületét. A harmadik Jakab, akit a források Miklós fia Jakusként említenek, 1355 és 1373 között közéleti szerepe mellett jelentős üzleti ügyei révén ismert. Vám- és tizedbérletei, borkereskedelmi tevékenysége, az uralkodóval való pénzügyletei és kiterjedt birtokai révén jól illeszkedik a korszak városirányító nemzetségeit másutt is jellemző általános képbe.8 A város vezetése ebben a korai időszakban ugyan tartósan egyes földbirtokos családok viszonylag szűkebb körének a kezében összpontosult, mégsem beszélhetünk „örökletes” bírói pozícióról.9 Ugyanezen időszakban, amikor a (néha még a comes címmel is felruházott) városbíró pozíciója nemesi kézen volt, váltak a különböző kisebb, vár alatti és közeli települések lassanként a város részévé, annak külvárosaivá. Bár a 14. század folyamán még összefonódtak a „közigazgatásilag” a városhoz tartozó területek azokkal, amelyek uralkodói adományként valójában a bírói tisztséget viselő „Jakab” család kezébe kerültek, később már utóbbiak is egyértelműen pozsonyi külvárossá váltak.10 A 15. század elejére a fentebb említett mindhárom Jakab bíró leszármazottai eltűnnek a városvezetésből (a kutatás szerint a család minden ágon kihalt), és a bírói pozícióban helyüket az addigra megerősödő nagykereskedő-polgárság tagjai vették át. Bár az első, 1396 és 1411 közötti időszakban Ulrich Rauchenwarter – aki később leginkább kétes üzleti ügyletei miatt híresült el – a bírói székben a földbirtokos elődeihez hasonlóan hosszú évekig tartó, folyamatos „hatalomkoncentrációt” valósított meg,11 az 1410-es évektől 8 Ezek elemzésére legújabban: Goda Károly: A soproni városvezető réteg a 15–16. században. A polgármesteri és városbírói tisztség összehasonlító igazgatás- és társadalomtörténete. PhD-diszszertáció. (Kézirat.) Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bp., 2011. 9 A 14. századi bíródinasztiák egymástól is eltérő, különféle rekonstrukciójára: Ortvay T.: i. m. (4. jz.) III. 395.; Király J.: i. m. (4. jz.) 35.; Surányi Bálint: Pozsonyi bíródinasztiák a XIII–XIV. században. Levéltári Közlemények 35. (1964) 2. sz. 173–185.; Darina Lehotská: Jakubovci bratislavská patricijská rodina (1279–1420). Bratislava 3. (1967) 59–115. Legújabban pedig: Juraj Šedivý: Najstarší patriciát v stredovekej Bratislave: šl’achtici alebo mešt’ania? Forum Historiae. Časopis pre históriu a príbuzné spoločenské vedy 2. (2008) 1. sz. oldalszám nélkül, http://www. forumhistoriae.sk/FH2_2008 (utolsó letöltés: 2014. november 20.). 10 Pl. Wedritz területét IV. László „Jacobus judex civitatis nostre”-nak adományozza: AMB nr. 8. [1288. április 12.]. A terület még 1383-ban is a családhoz tartozik: „Henthul/Henelynus judex de Wedritz”, Fejér CD X/8. 126., 129. A Jakab család kihalását követően Zsigmond 1390-ben adta a területet végleg a városnak. AMB nr. 533. [1390. március 17.]. A többi környező, szintén kiváltságolt terület is lassanként a városhoz került. Mindezekre: Király J.: i. m. (4. jz.) 29–41. 11 Ulrich Rauchenwarter tevékenységére és visszaéléseire: Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. MTA TTI–Művelt Nép, Bp., 1955. 295–304.; Skorka Renáta: Egy középkori emlékirat kutatási lehetőségei. In: Diszciplínák határain innen és túl. Szerk. Balogh Margit. MTA Társadalomkutató Központ, Bp., 2007. (Fiatal kutatók fóruma 2.) 450–451.; Uő: Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról. MTA TTI, Bp., 2008. (História Könyvtár. Elbeszélő források 1.) 7–18.
444
MAJOROSSY JUDIT
a legfelső városvezetők már rendszeresen (általában egy, esetleg kétszeri újraválasztással) váltották egymást, vagyis a városvezetés egyfajta hatalmi váltógazdaság formájában új alakot öltött, ami ezt követően az egész 15. századot és a 16. század elejét jellemezte. A lassanként területileg is körvonalazódó városban, ahogyan azt egy 15. század közepi forrás megfogalmazta, a városi háztulajdonnal rendelkező polgárok csoportja alkotta a polgárközséget (Gemain), amely évente Szent György napján (április 24-én) a büntetlen előéletű, szaktudással rendelkező, háztulajdonnal bíró házas emberek közül választotta meg a városbíróból és esküdtekből álló tanácsot.12 Ahhoz, hogy valaki polgárként ennek a közösségnek a tagja legyen, egy éven belül házat kellett vennie és három évig nem költözhetett el a városból.13 A megválasztott bíró munkáját segítő esküdtek elsődleges igazságszolgáltatási feladataik mellett a későbbiekben egyre gyakrabban vettek részt a város igazgatási ügyeinek az intézésében is. A 14. század második felében a források már egyre gyakrabban nevezik testületüket és tagjaikat tanácsnak (Rat), illetve esküdt polgároknak (gesworene Bürger). Az igazgatási feladataik során „herr” megtisztelő titulussal illetett esküdtek újraválaszthatóak voltak, ugyanakkor a közeli rokonok egyidejű tanácstagságát a 15. század közepéről fennmaradt rendelkezés szerint már korlátozták, aminek külön hangsúlyozása arra utal, hogy ennek lehetőségét a korábbi időszakokban nem tiltották. Ténylegesen ismerünk rá korai eseteket: az 1314/1315-ös tisztségviselési évben például egyszerre találjuk a belső tanácsban apát és fiát (Walbraun et Marchardus filius eiusdem),14 vagy 1433/1434-ben a List család két tagját, Steffant és Hansot.15 A 15. századi városi jogkönyv 1457 után keletkezett előírásai azonban már szigorúan elrendelik, hogy apa és fia, testvérek, illetve unokatestvérek, sógorok, valamint após és veje nem lehetnek egyszerre, ugyanabban az évben az esküdt tanácsban.16 A tanácsosi cím alapvetően megtiszteltetést és presztízst jelentett, fizetéssel azonban nem járt, ami nyilvánvalóan korlátozta a potenciális tanácsosok körét, bár a pozíció a 15. századtól bizonyos anyagi előnyökkel társult. Pozsonyban az esküdtek a városi számadáskönyvek tanúsága szerint elsősorban természetbeni juttatásokat (só, fa, ruhapénz stb.), illetve kedvezményeket kaptak.17 A bíró esetében például kiküldetéskor költségtérítés járt, és mivel távollétében a saját üzlete szintén hiányt szenvedett (amely máskülönben háttérfedezetet jelentett a „térítésmen12 A részletes leírást a pozsonyi jogkönyv 1457 után keletkezett részében találjuk: AMB 4.s.1., fol. 203r–v. Ld. még ennek kapcsán: Király J.: i. m. (4. jz.) 67., 412. (153. sz.). 13 A 15. századtól kezdve egy beköltöző lakos „ist purgel wurden for im das er in jarsfrist erib scholl khawffen [...] er sich in drez jaren nicht fuder soll ziehn”. AMB Kammerrechnungen (= AMB K) 14. [1448/1449], 43. [1448. november 27.]. 14 AMB nr. 33. [1314. december 6.]; Anjoukori Okmánytár. I–VIII. Szerk. Nagy Imre. MTA, Bp., 1878–1920. (= AO) I. 366. 15 Majorossy J.: i. m. (4. jz.) 16 AMB 4.s.1., fol. 203v; Király J.: i. m. (4. jz.) 412. (154. sz.). 17 Tanácsosoknak juttatott só, ill. fa pl.: AMB K 13. [1448], 35–36.; AMB K 24. [1454/1455], 153–154., 155–159.; AMB K 38. [1473], 83. A költségtérítésekre ld. általában a számadáskönyvek (Kammerrechnungen) mindegyikét (AMB K 1–77.).
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
445
tesen” ellátott városvezetői pozícióhoz), ideiglenesen a vezetői felelősség terhe alól is felmentették. Hasonló vonatkozott a várostól távol feladatot teljesítő polgármesterre, illetve esküdtekre is.18 Sopronban ugyanezen időszakból tudjuk, hogy az esküdtek kezdetben a tevékenységükért adómérséklésben részesültek, majd az 1530-as évektől teljes adómentességet élveztek,19 ám sajnos ennek tételes bizonyítása Pozsonyban meglehetősen nehéz, mivel csupán néhány teljes adójegyzék maradt fenn a 15. századból, így az ilyen gyakorlatra csak ebből a néhány forrásból következtethetünk. Ezekből az adójegyzékekből az biztosan megállapítható, hogy adómentességet tisztségének viselésekor kizárólag a városbíró élvezett.20 Annak megállapítása azonban, hogy a polgármester és az esküdtek, ha mentességet nem is, de legalább adómérséklést kaptak-e, sajnos lehetetlen, mivel egymás utáni évekből nem maradtak ránk jegyzékek, amelyből megállapíthatnánk, hogy menynyit fizetett egy adott polgár, amikor éppen nem volt esküdt, és mennyit akkor, amikor a belső tanácsban találjuk. Szintén Sopronból ismert, hogy a háztulajdonnal bíró polgárok összessége (Gemeinde) a tanács és a főtisztségek (városbíró, polgármester) viselőinek megválasztása mellett véleményét a 15. századtól már dokumentálhatóan létező Szent Márk-napi (április 25-i) gyűléseken is kifejezhette, ahol az irányítást kezükben tartó polgárok csoportjához javaslatokkal, kérésekkel és bírálatokkal fordulhatott. Az ezeken a közgyűléseken felvett jegyzőkönyvek (Gemeinbetrachtungen) Sopronban sokat elárulnak a városvezetés dinamikájáról és belső harcairól. Emellett itt a polgárság képviseletét a közügyekben az évente választott, huszonnégy tagú külső tanács (Vierundzwanziger) egészítette ki, melynek első említése 1391-ből maradt fenn.21 Pozsony esetében a polgárközség, az összes polgár (tota communitas/ Gemain) által választott, igazgatási és ellenőrzési feladatokat ellátó huszonnégy fős külső tanács (viginti quatuor viri electi/Virundzwanziger) legelőször egy pékmesterekre vonatkozó 1376. évi szabályzatban bukkan fel.22 Egy két évvel későbbi számadástöredék szerint pedig az egyik esküdt tanácsos ügyében a totum consilium ac viginti quatuor electi et tota communitas civitatis Posoniensis határozott, ahol a totum consilium jelenti a belső tanácsot és e mellé sorolja fel az irat a tágabb, 18 Király J.: i. m. (4. jz.) 74., 80–81. 19 Házi Jenő: Sopron szabad királyi város története. I. rész, 1–7. kötet: Oklevelek, levelek, iratok. II. rész, 1–5. kötet: Végrendeletek, jegyzőkönyvek, számadások, feljegyzések, adójegyzékek. Székely Ny., Sopron, 1921–1938. (= Házi) II/4. IV–V.; Mollay Károly: Családtörténet és társadalomtörténet (Az 1532. évi soproni mészárosok). Soproni Szemle 42. (1988) 4. sz. 301–311.; Tirnitz József–Szakács Anita: Bevezető. In: Sopron város tanácsa bírósági jegyzőkönyveinek regesztái. I. 1533–1554. Szerk. Turbuly Éva. Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, Sopron, 1996. 7–9.; Goda K.: i. m. (8. jz.) 227. 20 Ez a fennmaradt adójegyzékekből a bíró személye kapcsán egyértelmű, mivel az adott évben a tisztséget viselő személy neve mellett nem szerepel adóösszeg: AMB nr. 1369. [1434], 3.d.2. [1452/1453], nr. 4288. [1503/1504]. A polgármester és a tanácsosok neve mellett azonban találunk összegeket, ám a tisztségviselés előtti időszakból ezekhez nincsenek összehasonlító adójegyzékek. 21 Goda, K.–Majorossy, J.: i. m. (3. jz.) 73.; Goda K.: i. m. (8. jz.) 140. 22 A vegyes tartalmú városi könyvben fellelhető rendelkezésben már együtt jelenik meg a „rat mitsambt den vierundzweintzigisten”. AMB 3.a.1., fol. 44.
446
MAJOROSSY JUDIT
huszonnégy tagú külső tanácsot, illetve a polgárok összességét, vagyis a városközséget.23 Ebben az időszakban úgy tűnik tehát, hogy a külső, huszonnégyes tanács tekintetében nagyjából hasonlóan nézhetett ki a két város gyakorlata. Azt, hogy Pozsonyban a polgárság külső fóruma, a forrásokban felbukkanó Gemain a középkorban pontosan mikor és milyen formában tarthatott gyűlést, melynek során a belső tanács munkájával kapcsolatos ellenvetéseit, problémáit jelez(het)te, nem tudjuk. Abból következtetve, hogy a források külön egyáltalán nem utalnak rá, elképzelhető, hogy a polgárság panaszainak meghallgatására talán a választás napján került sor. Ugyanakkor, mivel a választás pontos menetéről és eseményeiről nincsenek a 16. század második fele előtti időszakra vonatkozó részletes leírásaink, így az említett polgárközösség esetleges „gyűlése” kapcsán nehéz bármit is mondanunk. Az 1457-es évből azonban ránk maradt egy úgynevezett Gemainbetrachtung,24 mely azt tanúsítja, hogy a polgárok a városvezetés addigi gyakorlata miatt emelt panaszait valamilyen fórumon elősorolhatták, és ezeket orvosolandó rögzítették azután írásban azokat a döntéseket és rendelkezéseket, amelyek közül néhányra fentebb már utaltunk. Többek között valószínűleg túl szűknek tartották a huszonnégyes külső tanácsot, amely elnevezés a forrásokból az 1430–1440-es évek után eltűnik, hogy helyét a 15. század közepétől egy másik fórum vegye át.25 A polgárközség választotta külső tanácson 1457 után már biztosan egy hatvanfős csoportot (Genannten) értenek.26 Ez az egykori tanácsosok közül élethossziglan választott tagságú testület részt vett a közigazgatásban, ellenőrizte a városbírót és a belső tanácsosokat, és az utóbbi, szűkebb városvezetés kivételével ennek tagjai határoztak a városi tisztségek viselőinek a javáról. A csoporthoz tartozó egyes polgárok hivatalból jelen voltak a végrendelkezések, szemlék és számadások lejegyzésekor.27 Testületük működése és a tagok tevékenysége egyaránt korlátozta mind 23 AMB 3.a.1., fol. 38. 24 A pozsonyi jogkönyv egyik fólióján található: „Vermerck der gemainen betrachtüng aintrachtlleich und wölbedachtleich so sie gethan haben anno im lvij.” AMB 4.s.1., fol. 201r. 25 Egy 1414-es számadáskönyv-töredékben szintén a totum consilium áll szemben a huszonnégyes tanáccsal. Fejérpataky László: Magyarországi városok régi számadáskönyvei. MTA, Bp., 1885. 73.; Király J.: i. m. (4. jz.) 87. Az 1430-as években még találkozunk az elnevezéssel; végrendeleti tanúként jelenik meg például 1433-ban „Michel Feirtag, ein virundczwaincziger”, ill. Hans Fuerer és Niklas Ferber 1436-ban. AMB 4.n.1., fol. 8v–9r [1433], fol. 21v [1436]. A városi jogkönyv 1457 előtt feljegyzett részében szintén hallunk még virundzwanziger tanácsosról: AMB 4.s.1., fol. 181v. Ennek a szövegnek a 16. századi másolatában azonban a nevezett kifejezés mellett már a genanter magyarázó megjegyzés is szerepel. Király J.: i. m. (4. jz.) 386. (35. sz.); Ortvay T.: i. m. (4. jz.) II/2. 32. 26 „Von erst das die herrn des rats mitsambt den gnantn sein, und aus uns erweln in der stat und vor der stat auf lx personen zu gnantn, das sie da bey bleybn sulln ir lebtag als es dan in andern stetn ain gutts gewonhait ist.” AMB 4.s.1., fol. 201r; Király J.: i. m. (4. jz.) 408. (132. sz.). 27 Természetesen ezen tevékenységek elvégzésére sokszor a belső tanácsosokat is felkérték. Végrendeleti tanúként pl. számtalan esetben megtaláljuk őket az úgynevezett Protocollum Testamentorum városkönyvben lejegyzett végrendeletekben. AMB 4.n.1., passim. Kiadva: Das Pressburger Protocollum Testamentorum 1410 (1427)–1529. Hrsg. Judit Majorossy–Katalin Szende. I. 1410–1487. Böhlau, Köln–Weimar–Wien, 2010. (Österreichische Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-Historische Klasse, Kommission für Rechtsgeschichte Österreichs, Fontes rerum
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
447
a belső tanács, mind a polgárközség eredeti jogait, annak ellenére, hogy utóbbinak a 15. század közepén még feltehetően sikerült megőriznie közvetlen bíró- és tanácsválasztó szerepét.28 Ha valamely külső tanácsos meghalt, akkor aus der Gemain választották meg az utódját. Azt, hogy a Genannter testülete valójában a huszonnégyesek tanácsának a szerepét vette-e át, és ténylegesen annyi történt, hogy a testület mérete változott hatvan főre, vagy pedig ez a két testület valamilyen formában összeolvadt, nehéz megmondani. Mindenesetre az archontológiai kutatások tanulságaként a 15. század második felében, illetve a 16. század elején kimutatható, hogy a Genannter testülete egyszerre volt az „ifjoncok előszobája”, ahonnan a lehetséges belső tanácsosok kikerültek, és ugyanakkor a szűk felső vezetésben éppen részt nem vevő, de korábban már esküdt, vagy akár polgármesteri, illetve városbírói posztot betöltött vezetők, vagyis az „öregfiúk pihenőszobája”.29 Mindez azért is említésre méltó, mivel ez esetben két eltérő gyakorlat ötvöződésével van dolgunk. Budán ugyanis alapvetően a korábbi tanácsosokat, míg Sopronban a leendő felső vezetés tagjait találjuk itt.30 Azt, hogy esetleg létezett-e a hatvanfős testületen belül egy elkülönülő kisebb csoport a korábbi tanácsosok (felső vezetők) számára, forrás híján nehéz megmondani. Mindenesetre annyi kideríthető, hogy az egyszer már belső tanácsosi pozíciót betöltő polgárokat a források (alapvetően a városvezetés saját maga számára készített városkönyvei, illetve a tanácsosok egymás közötti levelezése) azon időszakokban is a herr titulussal illették, amikor éppen nem ültek esküdtként a belső tanácsban, vagyis megkülönböztették őket azon társaiktól, akik még soha nem voltak esküdt belső tanácsosok. És a 16. század elején felbukkan az in den vorstem genant elnevezés, amellyel bizonyos emberek csoportjára utalnak a külső tanácson belül.31 Ám további részletek ebben a vonatkozásban a 15. századi gyakorlatra sajnos nem állnak rendelkezésre. Ezen külső tanács tágabb köréből évente kiválasztott esküdtek (iurati/gesworen Purger) segítették a városbíró (Statrichter) munkáját, aki velük együtt alkotta a tanácsot (Richter und Rat).32 A közösség irányítása, illetve az igazságszolgáltatás
28 29 30
31 32
Austriacarum III.: Fontes Iuris 21/1.), II. 1487–1529. Böhlau, Köln–Weimar–Wien, 2014. (Fontes Iuris. Geschichtsquellen zum österreichischen Recht 21/2.) passim. Király J.: i. m. (4. jz.) 88–89. Erre vonatkozó adatokra: Majorossy J.: i. m. (4. jz.). Sopronra: Goda K.: i. m. (8. jz.) 216–227. Budára: Kubinyi András: A budai német patriciátus társadalmi helyzete családi összeköttetéseinek tükrében a XIII. századtól a XV. század második feléig. Levéltári Közlemények 42. (1971) 203–264.; Martin Rady: Medieval Buda: A Study of Municipal Government and Jurisdiction in the Kingdom of Hungary. East European Monographs, New York, 1985. (East European Monographs 182.) 54–68. AMB 3.d.1., fol. 97v. Itt egyszerre találunk külső tanácsosokat genant, ill. in dem vorstem genant megkülönböztetéssel. Az esküdtek a 15. századi forrásokban már elsődlegesen a gesworner/gesworn purger, ill. gesworner in dem rat formában tűnnek fel. Pl. AMB 4.n.1.; AMB K 1–77. A városbírót az 1291-es városprivilégiumban még villicus seu iudexként (AMB nr. 12; Juck, L’.: i. m. [6. jz.] 74–76.), 1314-ben iudex et rector civitatisként (AMB nr. 33.), a későbbiekben pedig Richterként, ill. Statrichterként találjuk a forrásokban. A városi elöljáróságot számos oklevélben és városi könyvben
448
MAJOROSSY JUDIT
mellett a városbíró eleinte – alapvetően a 14. században – a pénzügyigazgatást is maga végezte. Az 1380-as években feladatait igazolhatóan albíró (viceiudex) is segítette, feltehetően állandó helyettesként. A jogkönyv 1457 előtti részében Nachrichterként még felbukkan a titulus, ami vagy még a régi gyakorlatra utal, vagy már csak arról van szó, hogy a 15. század közepétől rendszeresen megjelenő helyettes bíróra – verweser des richter ambts – alkalmazták ezt a régi fogalmat.33 Az albírói pozíció ugyanis nem intézményesült, a 14. század után már gyakorlatilag nem említik a források, míg az 1450-es években a rendes bíró távollétének idejére a tanács saját kebeléből (vagyis az esküdt tanácsosok közül) helyettes bírót választott, akinek éppen olyan engedelmességgel tartoztak, mint a bírónak – ami néha azzal a következménnyel is jár, hogy a forrásokban egy adott időszakban a helyettesek gyakorlatilag úgy tűnnek fel, mintha ők lennének az adott évre megválasztott bírák.34 Az 1456/1457-es tisztségviselési évben több forrás is igazolja, hogy április 24-én Stephan Gmaitl-t választották meg Pozsony város bírájává.35 Ugyanakkor 1456 decemberében az unser Richter dieczeit titulussal Stephan Ranes urat illette a kamarás. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy ne tudta volna, hogy ki volt a bíró, hiszen ugyanazon kamarás korábban többször is Gmaitl-t nevezte hasonlóképpen. Egy másik oklevélből azonban, amely két nappal a kamarási bejegyzés előtti keltezésű, kiderül, hogy a választott bíró éppen Budán van az uralkodónál, és onnan írja levelét a tanácsnak, vagyis Ranes személyében nyilvánvalóan Gmaitl helyettesével van dolgunk.36 Hasonló okból a város másik főtisztviselőjét, a polgármestert szintén helyettesíteni kellett. A polgármesteri intézmény megléte Pozsonyban a középkorban egyedi jelenségnek számít, mivel a 15. században alig akadt olyan város a Magyar Királyságon belül, ahol találkozunk vele (Sopron, illetve egyes erdélyi városok).37 A szomszédos Soprontól eltérően, ahol szintén már a 14. században megjelent a polgármeste-
33 34 35
36 37
nevezik meg az alábbi formában: Wir der Richter und Rat. A kamarás pedig a számadáskönyvekben legtöbbször mein herrn Richter und Ratként említi őket. Király J.: i. m. (4. jz.) 71. 1383-ban vice iudex civitatis Posoniensis: Fejér CD X/8. 130–131. Nachrichter formában az 1457 előtti időszakban: AMB 4.s.1., fol. 189v; Király J.: i. m. (4. jz.) 399. (85. sz.). A jogkönyv 1457 utáni részében: AMB 4.s.1., fol. 202v; Király J.: i. m. (4. jz.) 411. (149. sz.). Erre az archontológiai gyűjtés több példával is szolgál (Majorossy J.: i. m. [4. jz.]). A forrásokból előkerült esetekre ld. a táblázatot mellékletben. Több bécsi vonatkozású oklevélben is ebben a minőségében találjuk: Quellen zur Geschichte der Stadt Wien. 2. Abteilung: Regesten aus dem Archiv der Stadt Wien. I–III. Hrsg. Karl Uhlitz. Alterthums-Verein, Wien, 1898–1921. (= QuStW) II/2. Nr. 3687. [1456. november 8.], Nr. 3688., Nr. 3689. [1456. november 15.], Nr. 3698. [1457. február 14.]. Ld. még AMB K 23. [1456/57], 41. [1456. május 2.]; AMB K 23. [1456/57], 252. [1456. szeptember 16.] stb.; Majorossy J.: i. m. (4. jz.). AMB K 23. [1456/1457], 191. [1456. december 19., Stephan Raneis als richter]. A budai tartózkodásról tudósító oklevél: AMB nr. 3110. [1456. december 17.]. Hasonló helyettesítésekre további példák: Majorossy J.: i. m. (4. jz.). Ld. hozzá a táblázatot mellékletben. Kubinyi, A.: Der ungarische König i. m. (2. jz.); H. Németh I.: i. m. (2. jz.) 58. Erdélyben Segesvárott és Nagyszebenben a 15–16. században nem a városbíró, hanem a polgármester volt a város első embere. Ágnes Flóra: The Matter of Honour. The Leading Urban Elite in Sixteenth Century Cluj and Sibiu. PhD Dissertation. (Kézirat.) Central European University, Bp., 2014. 54–55.
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
449
ri intézmény, ám annak kialakulása ott konkrét etnikai átalakuláshoz köthető és a meglévő tizenhárom (Richter und Rat) mellett egy tizennegyedik ember megjelenését jelentette a városvezetésben,38 Pozsonyban a tisztség (magister civium/Bürgermeister) minden bizonnyal a tizenkét esküdti pozíció egyikéből emelkedett ki és tett szert jelentőségre. Az eddigi kutatások alapján úgy tűnik, hogy bár a két várost összekapcsolja, hogy mindkettőben jelen van a polgármesteri pozíció, nem csak a poszt létrejötte, hanem viselőinek a városvezetésben a középkor folyamán betöltött szerepe is némileg eltér egymástól. Sopronban a polgármester a 14. század végére már egyenrangú volt a városbíróval, a 15. században pedig lassanként a város első emberévé lépett elő, és az ő posztja számított a legrangosabbnak. Ebben a városban alapvetően az a minta válik szinte kizárólagossá, miszerint a belső tanácsosság, majd városbíróság után kerül(het) valaki a polgármesteri székbe, ahonnan már nem kerül vissza a bírói posztra, vagyis rangban és titulusban a polgármester megelőzi a korábban legfontosabbnak számító városbírót.39 Pozsonyban azonban a 15. század folyamán másképpen alakult a két főtisztség egymáshoz való viszonya, mint szomszédja esetében. Az igazolhatóan az 1340-es évek végétől létező tisztséget40 betöltő tanácsos eleinte kisebb, főként gazdasági jellegű teendőket végzett, továbbá felelős volt a városi pénzkezelésért, a számadásokért, illetve a tanácsi határozatok végrehajtásáért. A 14. századból név szerint ez idáig hét polgármestert ismerünk, ám a századforduló után már legtöbbször az ő neve is felbukkan a forrásokban. Mindenesetre a polgármesteri rang igazán a 15. század harmincas éveiben tehetett szert nagyobb jelentőségre. Ekkor ugyanis a bevételi és kiadási elszámolások gyakorlati teendőit egy új, városi kamarási intézmény vette át tőle. A polgármesterek a pénzügyigazgatás további irányítása, illetve leginkább annak felügyelete mellett – ettől kezdve a korábbi időszakhoz képest már sokkal jobban adatolhatóan – diplomáciai feladatok elvégzésével növelték pozíciójuk fontosságát.41 Az 1430-as évek végétől rendszeresen vezetett kamarási számadásokban 38 Goda, K.–Majorossy, J.: i. m. (3. jz) 75. 39 Goda K.: i. m. (8. jz.) 257–258. 40 Király J.: i. m. (4. jz.) 67. Az eddigi archontológiai kutatások nyomán az 1380-as évekből ismerjük az első név szerinti polgármestert: Philipus magistercivium [1383. augusztus 31.] – Fejér CD X/8. 125. A későbbiekben: Iohannes de Zegemberg magister civium [1390. május 1.] – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (Budapest), Diplomatikai Fényképgyűjtemény (= MNL-OL DF) 239 093.; Zsigmondkori Oklevéltár (1387–1424). I–XI. Szerk. Mályusz Elemér–Borsa Iván–C. Tóth Norbert. Magyar Országos Levéltár, Bp., 1951–2009. (= ZsO) I. 1477. sz. Az 1390es évek végéről pedig: Peter Günther, dy czeit purgermeyster zu Prespurch – AMB nr. 608. [1397. március 7.], nr. 622. [1398. április 8.]. A 15. század elejétől kezdve már rendszeresen: Majorossy J.: i. m. (4. jz.), ill. a függelékben közölt táblázat. Rakovszky István, valamint Ortvay Tivadar korábbi neveket is említ, ám ellenőrizhető forráshivatkozás nélkül: 1347-ben egy Peter Marzalfy-t (Rakovszky, S.: i. m. [4. jz.] 47., tőle veszi át: Ortvay T.: i. m. [4. jz.] III. 387.), ill. 1375-ben egy bizonyos Henrik im Kromhof-ot (Ortvay T.: i. m. [4. jz.] III. 387.). 41 A városi pénzkezelés a 15. század elejéig a városbírót, ill. a polgármestert illette meg. Ezek rendes számadást vezettek, azt külön ládában őrizték és az év végén a külső tanácsosoknak (den vier und czwainczigern) beszámoltak. Ilyen korai példák maradtak fenn az 1364–1374, ill. az 1410– 1419 közötti időszakokból (Fejérpataky L.: i. m. [25. jz.] 39., 41., 74–75.). A polgármesteri pozíció pénzügyi, valamint diplomáciai vonatkozásaira elsődlegesen a számadáskönyvek világítanak
450
MAJOROSSY JUDIT
döntően a mindenkori polgármesterek (néha a városbíróval együtt) szerepelnek a kiadások megbízóiként, és a város nagyobb pecsétjének őrzése is az ő feladatuk volt.42 Ám rangban – legalábbis a 15. században – úgy tűnik, hogy Pozsonyban a polgármester nem előzte meg a város első emberének számító városbírót. Ez nem csak az intitulatiókban tükröződik,43 hanem az archontológiai kutatások eredményei is erre utalnak. Eszerint a városbírói és a polgármesteri tisztséget gyakran felváltva viselték, vagyis egy polgármester a következő évben lehetett városbíró, majd ismét polgármester, ami legalábbis azt jelzi, hogy a két tisztség semmiképpen sem rendelhető hierarchikusan egymás alá. (Ehhez lásd a mellékletben található táblázatot.) Ráadásul mivel Sopronnal ellentétben a pozsonyi kamarás az 1440-es évektől biztosan nem belső tanácsos, így a pénzügyi (belső) kontroll továbbra is erősen a polgármester személyéhez kötődött.
Pénzügyi és belső igazgatási tisztségek A városvezetés igazgatási teendőinek szaporodásával egyre gyakoribbá vált a városban további, főként pénzügyi tisztségek létrehozása. Ahogyan említettük, a polgármester hétköznapi, gyakorlati teendőit átvevő,44 az 1430-as évek végétől név szerint is ismert városi kamarás (Chamerer) fizetett alkalmazottak, vagyis saját írnokok (Chammerschreiber) és segédek (Chammerknecht) segítségével vezette évről évre a város pénzügyeit és azok nyilvántartását, hivatalba lépése előtt pedig a külső tanács (Genannten) előtt tett esküt arra, hogy tevékenységével a város javát
rá. A város pénzesládájának őrzésére pl.: AMB K 23. [1456/1457]: „das slösl an das ladl das der bürgermeister awf das rathaws tregt”. Diplomáciai feladatok kapcsán egy esettanulmány: Majorossy Judit: Egy tekintélyes pozsonyi polgár: Friedrich Voyt († ca.1521). In: Redite ad cor. Tanulmányok Sahin-Tóth Péter emlékére. Szerk. Krász Lilla–Oborni Teréz. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2008. 447–463. 42 Király J.: i. m. (4. jz.) 79–80. 1439-ből tudjuk, hogy két városi pecsét volt: AMB K 2. [1439]: „[...] nach des purgermeister gescheft von den zwen stat insigln daz er gegrabn hat”. A városi pecsétek kapcsán ld. még Jozef Novák: Najstaršia pečat’ Bratislavy. In: Najstaršie dejiny Bratislavy. Referáty zo sympózia 28.–30. Októbra 1986. Red. Vladimír Horváth. Archív hlavného mesta SSR Bratislavy, Bratislava, 1987. 221–228. 43 Ez a kérdés még további alaposabb kutatásokat igényel, de az eddig használt források intitulatiójában általában a Richter und Rat (polgármester nélkül) szerepel. Számos kamarási számadáskönyv első oldalán pedig a kamarás legtöbbször az adott évre megválasztott városbíró személyét nevezi meg, és csupán kivételes esetben és akkor is a második helyen említi meg a polgármestert is. Ld. AMB K 1–77. 44 1440 előtt a polgármester ilyen irányú tevékenységét valószínűleg két személy (Ladherr) segítette. Ld. pl. AMB K 1. [1434] fol. 2v; AMB K 2. [1439/1440] fol. 1r. Az 1440-es években azonban már egyetlen személy felelős a városi számadásokért. AMB K 3. [1440/1441] fol. 1r: „Hye ist vermerkcht mein innemen das ich Cristan Walher hab getan als ich mich des kamer ampts under wunden hab.” A további számadáskönyvek már ilyen és ehhez hasonló bejegyzéssel kezdődnek. A korai számadásokhoz ld. még: Kováts Ferenc: Pozsony városának háztartása a XV. században. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 9. (1902) 438–439.
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
451
szolgálja.45 Maga a kamarás más városi alkalmazottaktól eltérően heti bérezésben nem részesült, de kivételesen jutalmat kap(hat)ott. Bár személyét az esküdt tanácsosok választották ki, elszámolnia már egy legalább hat tagból álló bizottság előtt kellett, melyben megtaláljuk elnökként a polgármestert, valamint két-két – esetenként három-három – belső (Ratsgeschworene), illetve külső (aus der Gemain vagy Genannte) tanácsost, valamint a városi jegyzőt.46 A városi kamarás tisztségviselési ideje nem teljesen egyezik meg a városvezetésével, legalábbis a számadáskönyvek rendszerint Szent Pongrác napján (május 12-én) kezdődnek, így elképzelhető, hogy már az újonnan választott belső tanács számoltatta el őt, ezzel biztosítva a vezetőváltás pénzügyi zökkenőmentességét. A kamarási megbízatás általában egy évre (néha rövidebb időszakokra) szólt, de a következő ciklusra elvileg újból felkérhetők voltak.47 A város pénzügyi adminisztrációját végző polgár személye az 1440-es évektől kezdve a rendszeresen vezetett számadáskönyvek alapján adatolható, amelyek első oldalán a kamarás általában saját magát is megnevezte, illetve 1438. április 24-én, a választás napján nyitottak egy új városi könyvet (Raittbuch), amely többek között a kamarási végelszámolásokat is tartalmazza.48 Bár a rendszeresen vezetett számadáskönyvek megjelenésével egyidejű jelenségként figyelhető meg az, hogy többé már nem egy belső tanácsost kérnek fel a tisztség viselésére (ahogyan az a tisztség megjelenésének idejére jellemző volt),49 ugyanakkor a hoszszú távú archontológiai gyűjtés elemzése alapján elmondható, hogy a kamarásság sok esetben egyfajta megbízhatósági próbát jelentett egy későbbi belső tanácsosi, sőt azt követően esetlegesen polgármesteri és/vagy városbírói tisztségviseléshez. Az 1440-es évek után felső vezetőként (polgármesterként és városbíróként) azonosított nagyjából ötven pozsonyi polgár közül tizenhat fő (30%) töltötte be a kamarási posztot, mielőtt bekerült a felső vezetés belső köreibe.50 Erre a jelenségre, miszerint a kamarásság számos esetben a felső vezetés előszobája volt, ez idáig egyedül a 16. századi Kolozsvár kapcsán figyelt fel az újabb kutatás.51 A 15. század közepének számos átmeneti jellemzővel bíró éveiben a Meindel kereskedőcsalád 45 „Item der Camerer sol vor den genantn schwern.” AMB 4.s.1., fol. 220v; Király J.: i. m. (4. jz.) 417. (167. sz.). 46 AMB 3.d.1., passim. Ennek kapcsán ld. Kováts F.: i. m. (44. jz.) 435. 47 Vannak rövidebb ideig szolgáló kamarások is, néhány számadáskönyv pl. Szent Jakabkor (július 25-én), ill. Szent Mártonkor (november 11-én) indul. Kováts F.: i. m. (44. jz.) 439. A számadáskönyvek nagy részét azonban Szent Pongráckor (május 12-én) kezdték el. AMB K 1–77. 48 AMB 3.d.1., bejegyzések az 1438 és 1622 közötti időszakra. 49 Egyedül Leonard Langwiserről 1431/1432-ben és Sigmund Pulnerről 1433/1434-ben tudjuk, hogy az adott tisztségviselési időszakban belső tanácsosok voltak, de ezt követően, vagyis az 1430-as évek végétől egyértelműen külső tanácsosok közül választanak valakit a feladatra. A teljes időszakban az ismert kamarásokra: Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.) Az 1438–1458 közötti időszakra publikált listára: Kováts F.: i. m. (44. jz.) 438. (2. táblázat). 50 Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.) 51 Ágnes Flóra: From Decent Stock: Generations in Urban Politics in Sixteenth-Century Transylvania. In: Generations in Towns: Succession and Success in Pre-Industrial Urban Socities. Ed. Finn-Einar Eliassen–Katalin Szende. Cambridge Scholars Publishing, Newcastle upon Tyne, 2009. 219–220.
452
MAJOROSSY JUDIT
tagjai még másfajta stratégiát követtek. Mathes Meindel szinte folyamatosan belső tanácsos volt (egyszer még a helyettes bíró szerepét is betöltötte), 1444-től kezdve pedig fiatalabb testvérét, Jorg Meindelt kilencszer jelölték ki kamarásnak (ő azonban a későbbiekben sohasem lett belső tanácsos). Az is megjegyzendő ugyanakkor, hogy egyedül Jorg Meindel és egyik kortársa, Andre Weniger voltak azok a polgárok, akik a kamarási tisztet meglehetősen hosszú ideig viselték. Az 1460-as évektől kezdve általában már a maximum két-három éves ciklus vált jellemzővé,52 és az említett karriermodell is ekkortól figyelhető meg. A kamarási pozícióval ellentétben a városi csapatok vezetésével, a belső biztonság megőrzésével és a borpénz begyűjtésének felügyeletével megbízott városkapitány (Stathauptman) alapvetően (amióta adataink vannak róla) az esküdtek közül került ki.53 Az első évtizedekben (1430–1460 között) jellemző módon ez a poszt a legprominensebb vezetők kezében volt, amikor éppen nem a polgármesteri vagy a városbíró tisztséget viselték, de a későbbi időszakra is elmondható, hogy a korábbi városkapitányokból hamarosan felső vezető lett. Ez majd csak az 1530-as években változik meg, de kizárólag annyiban, hogy bár a városkapitányság továbbra is belső tanácsosi szerepkör maradt, egyre gyakrabban olyan személy töltötte be, akiből később nem lett sem polgármester, sem városbíró. (Ebben az időszakban a polgármesteri rangban is váltás érzékelhető, már ami a két legfőbb tisztség egymáshoz való viszonyát illeti, és egyáltalán nem zárható ki, hogy míg a 15. században, illetve a 16. század elején a polgármester volt a „legfőbb” tanácsos, addig az 1530-as évek után ezt a szerepet a városkapitány vette át.) A 15. században alig néhány (összesen három) olyan esetet ismerünk, amikor egy külső Genanntert neveztek ki városkapitánynak, ezek mindegyikére szintén az átmeneti időszaknak tekinthető 1450-es és 1460-as években került sor. Egyikük annak az ifjabb Stefan Ranesnek a (valószínűleg közeli) rokona volt, aki az 1430-as és 1470-es években „uralta” a városvezetést, hiszen kilencszer volt városbíró, háromszor bíróhelyettes, négyszer vagy ötször polgármester és nyolcszor maga is városkapitány, így amikor polgármestersége miatt az utóbbi tisztséget nem ő viselte, akkor látjuk a poszton Wolfgang Ranes nevű családtagját. A másik két ilyen esetben szintén hasonló helyzettel találkozunk az 1460-as években. A fegyveres katonák legfőbb vezetőjének lenni érthető módon bizalmi szerepkört jelentett, és a fentiekből nyilvánvalónak látszik, hogy Pozsonyban sokkal inkább az volt, mint a pénzügyek adminisztrálása, mely utóbbi feletti kontrollt az említett pénzügyi „ellenőrző bizottság” és a polgármester játszotta, míg a kapitány kontrollját gyakorlatilag saját belső tanácsosi státusza (vagy a rokonsága) jelentette. Érdemes még itt megjegyezni azt is, hogy kevés olyan városról tudunk a Magyar Királyságban, ahol a 15. században volt a tanácsosok közül választott, külön polgári városi kapitány, a legtöbb helyen királyi – vagyis az uralkodó által kinevezett, gyakran nemesi származású – (vár)kapitány töltötte be a városi csapatok vezetőjének a szerepét is. A források elemzése és a megneve52 Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.) 53 A tisztség említésére: Király J.: i. m. (4. jz.) 76. A belső tanácstagságra: Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.).
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
453
zett személyek nyomán elég egyértelműnek tűnik, hogy Pozsonyban a kapitányi tiszt mindkét fajtája jelen volt.54 A városvezető polgárokat a fentieken kívül más pénzügyi és adminisztratív szerepekben is megtaláljuk. Ismét Sopron példájával ellentétbe állítva,55 ahol általában a templomok gazdálkodását világi (polgári) felügyelőként ellenőrző templomatyák (Kirchenmeister) kerültek ki a belső tanácsosok közül, addig Pozsonyban láthatóan az ispotály ebből a szempontból sokkal fontosabb intézménynek számított. Itt ugyanis alapvetően a városi ispotálymestereket (Spitalmeister) jelölték a belső tanácsból,56 nem pedig a világi templomatyákat, mely utóbbi tisztséget inkább külső tanácsosok viselték.57 Mindez egyrészt azzal állhat összefüggésben, hogy bár a középkorban minden egyházi intézmény valamiféle pénzkölcsönző szerepet töltött be,58 a pozsonyi ispotályok a források tanúsága szerint élenjáró módon szinte „banki forgalmat” bonyolítottak ezen a téren. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy mivel mind a régi ispotályt bíró antonita rend, mind pedig a Szent László- (új) ispotályt alapító polgárok közvetlenül a belső tanácsi városvezetésre bízták intézményüket, ez is indokol(hat)ta a későbbiekben azt, hogy az ispotály54 Pl. 1450-ben a Hauptman tisztségnévvel illetett Farkas György (AMB nr. 2553. [1450. augusztus 11.]) nyilván a várkapitány lehetett, mivel az adott időszakban a város kapitánya a kereskedő polgár Stefan Ranes volt. Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.). A problémát leginkább az okozza, hogy az uralkodó által kijelölt kapitányra számos esetben ugyanúgy a Hauptman megnevezést találjuk a német nyelvű forrásokban, mint a városkapitány esetében, akit csupán a városi számadáskönyvekben (bár ott sem mindig) említenek Stathauptman megnevezéssel. Ahogyan arra Weisz Boglárka is felhívta a figyelmem (amiért külön köszönet illeti), a 15. század elején a pozsonyi ispánra is használták ezt a megjelölést. A Kapler Péter pozsonyi ispán kapcsán fennmaradt latin, ill. német oklevél jól példázza mindezt: AMB nr. 818. (fotója: MNL-OL DF 239 343.) [1413. október 19.]; AMB nr. 821. (fotója: MNL-OL DF 239 345.) [1413. november 25.]. Ugyanőt az egyik német nyelvű városkönyvben (AMB 3.d.1. fol. 126., ill. fol. 152.) szintén így találjuk [1417. március 10.]. A későbbi német városi forrásokban azonban az ispánra már gyakoribb a Burggraf (néha a Span) megjelölés. 55 Goda, K.–Majorossy, J.: i. m. (3. jz.) 78–79. 56 Az ispotálymesterekre: Judit Majorossy: Unsere arme leute... Hospitals and the Poor in Late Medieval Pressburg/Bratislava. Chronica. Annual of the Institute of History, University of Szeged 4. (2004) 49–50. (1. függelék). Az ispotálymesterek belső tanácstagságára: Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.). Néhány ispotálymester esetében (a 15. században: Jorg Huetel, Jorg Mettenpeck; a 16. század elején: Friedrich Voyt) egyelőre nincsen adatunk a belső tanácstagságra, ami adódhat abból, hogy ők valamilyen okból kivételt jelentettek, de adódhat a források hiányából is. Mivel azonban az esetek döntő többségében a belső tanácsosság más forrásokból igazolt, így feltételezhetjük, hogy ez volt a gyakorlat. 57 Az eddig ismert világi templomatyákra: Judit Majorossy: Church in Town: Urban Religious Life in Late Medieval Pressburg in the Mirror of Last Wills. PhD Dissertation. (Kézirat.) Central European University, Bp., 2006. Függelék nr. 2/5. A templomatyai intézményre általában: Kubinyi András: Plébánosválasztások és egyházközségi önkormányzat a középkori Magyarországon. Aetas 2. (1991) 43–45. 58 Ld. erre Kováts Ferenc: Egyház és városgazdálkodás a középkorban, rektori székfoglaló. Különlenyomat. Szeged, 1934.; Uő: Korakapitalisztikus gazdasági válság Magyarországon I. Mátyás király uralkodása alatt. In: Emlékkönyv Dr. Mahler Ede nyolcvanadik születésnapjára. Dissertationes in honorem Dr. Eduardi Mahler natali die octogesimo. Szerk. Somogyi József–Löwinger Sámuel. Bp., 1937. 178–196.
454
MAJOROSSY JUDIT
mestert a belső tanácsosok köréből választották ki. Ez majd az 1560-as években változik meg, attól kezdve egyértelműen a Genannten külső tanács tagjai között találjuk az ispotálymestert, ez utóbbi változás azonban már az ispotály 1529 utáni történetével (a régi ispotályok ideiglenes megszűnésével) áll összefüggésben.
Adószedés, piaci kontroll és egyéb közfeladatok Az egyházi intézmények világi kontrollja mellett a városi belső adminisztráció megszervezésének további fontos elemét jelentette az adószedés, a szőlőművelés és a városi piac feletti ellenőrzés is. A városi adózás kapcsán ismert, hogy a rendes és rendkívüli adókat a polgármester elnöklete alatt álló külön bizottság vetette ki.59 A gyakorlati munkát az adóbehajtókat (Gabeinbringer) irányító adószedők (Gaber) végezték, akiknek a száma a 14. század végi négyről az 1520-as évek közepére már biztosan tizenkettőre bővült.60 Eleinte a négy nagyobb egység – a két külvárosi és a két belvárosi adófizetési negyed – élére neveztek ki külön (fő)adószedőket, akiknek a személyét 1440 és 1470 között a Raittbuchban is nyomon követhetjük,61 ám az 1450-es évektől a kamarási számadáskönyvekben egyre több polgár neve jelenik meg évente, akik a kamarásnak beszedett adót szolgáltattak be. Egyrészt arról lehet szó, hogy bár a források általában mindenkit Gabernek neveznek, akinek az adóbeszedéshez köze volt, nyilvánvalóan nemcsak az irányítást végző (fő)adószedők, hanem maguk az adóbehajtó polgárok is feltűnnek. Utóbbiakat a külvárosi negyedekben utcánként jelölték ki a mellettük megjelenő „írnokokkal” (Gaber Schreiber) együtt, feltehetően az ott lakó külső tanácsosok közül, és ezek az emberek egyre gyakrabban saját kezűleg adták le a pénzt a kamarásnak. Végül így nőtt a számuk tizenkettőre, mivel a két külvárosi negyed negyedenként öt utcára volt felosztva, és ehhez jött még a két egységre felosztott belváros.62 Másrészt sokszor az adóbefizetéssel egy-, néha többéves csúszásban is lehettek a be-
59 Az adózásra: Kováts Ferenc: Városi adózás a középkorban: Pozsony szabad királyi város levéltárának anyaga nyomán. Angermayer Ny., Pozsony, 1900. 60 Király J.: i. m. (4. jz.) 76. A számadáskönyvek teljes körű elemzése rávilágított az adószedők személyére, ill. arra, hogy a számuk hogyan változott a 15. század végén. Király János az említett munkájában csak 1526-ra datálja az adószedők számának 12-re történő gyarapodását, de már korábbi adatok is vannak arra vonatkozóan, hogy az eredeti 4-nél többen voltak. Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.) 61 Az úgynevezett Raittbuchban (AMB 3.d.1.) 1457-ig a négy negyed adóbeszedője, majd ezt követően a Schreiber személye is megjelenik. Az 1470-es évektől ugyanezen forrás már nem az adószedőt, hanem a kamarást adja meg, ellenben a kamarási számadáskönyvek (AMB K 1–77.) első fólióin mindig megtaláljuk az adószedőket és a negyedeken belüli utcák adóbehajtóit. Az archontológiai kézirat (Majorossy J.: Archontológia i. m. [4. jz.]) alapján tervezett kötetben ezeket a személyeket is megtaláljuk majd. 62 A felosztási egységekre, ill. a városi adófizető egységek felsorolására ld.: Majorossy Judit: A foglalkozás topográfiája. A társadalmi tértől a személyes térig: a társadalmi mobilitás térbeli elemei a 15. századi Pozsonyban. Korall 45. (2011) 1. ábra.
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
455
szedők (illetve nyilván maguk a polgárok), mivel számtalanszor régi adó (alte gab) – vagyis adótartozás – befizetéséről hallunk. Nemcsak az adószedés, hanem a szőlőművelés és a kereskedés ellenőrzését is a városvezetés szervezte meg. Hasonlóan a hatvanfős külső tanácsban találjuk a szőlőművelés terén a károk elhárításáért és a hatósági felügyelet gyakorlásáért felelő hegymestereket (Perigmeister), akik nem csupán ellenőrzési, hanem bírságolási joggal is rendelkeztek.63 A városlakók gazdasági érdekei megőrzéséért ugyanakkor a tanács vásárbírót (Marktrichter) alkalmazott, aki ügyelt az elővásárlás és a házaknál történő árusítás tilalmának megtartására. Minden árura rá kellett sütni a város bélyegjelét, és ha valamely áru ilyennel nem rendelkezett, akkor azt a vásárbíró elkobozta. Az elkobzott áru értékének egyharmada a városi bíróé volt. A vásárbírónak a tanácsosokhoz és a főtisztviselőkhöz hasonlóan esküt kellett tennie a város előtt, a többiekkel ellentétben azonban munkájáért rendszeres heti fizetést kapott és külön juttatások (például ruhapénz) is járt neki.64 Rajta kívül a fizetett alkalmazottak sorában találjuk még a városi kocsisokat (Wagenknecht), a városi fuvarozást teljesítő hajósokat (Scheffleut), a városháza, illetve a városi kaputornyok őreit (Turnner Wachter), a városi (Statschreiber) és a kamarási írnokokat (Kamerschreiber), a kamarási szolgát (Kamerknecht), a két erdőmestert (Waldforster), a hídmestert (Pruckmaister), a puskamestereket (Puchssenmaister), a városi kikiáltót (Umbsager), valamint a hóhért (Zuchtinger).65 Még egy különleges „bírói intézményt” ismerünk a középkori Pozsonyban. A városban élő zsidók és a keresztény polgárok közötti pénzügyekben, illetve a vitás kérdésekben a belső tanácsosi pozíciót betöltő, úgynevezett zsidóbíró (Judenrichter) közvetített.66 A keresztény származású zsidóbíró intézménye kizárólag délnémet (elsősorban Regensburg) és osztrák városokban létezett, más német területeken erre nem ismerünk példákat.67 Hatáskörük megfelelt a tárnokmesteri tiszthez 63 A tisztségre vonatkozóan: Király J.: i. m. (4. jz.) 62. Forrásként: AMB 4.s.1., fol. 200r–v. Kiadva: Király J.: i. m. (4. jz.) 407. (125–130. sz.). 64 A vásárok kapcsán: Weisz Boglárka: Vásárok és lerakatok a középkori Magyar Királyságban. MTA BTK TTI, Bp., 2012. (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések) 156. A piac működésére, valamint a hegymester tevékenységére: Király J.: i. m. (4. jz.) 200–214. A hegymester által teendő eskü szövegére: AMB 4.s.1., fol. 220v. Kiadva: Király J.: i. m. (4. jz.) 417. (2. melléklet, 168. §). A fizetésekre és a ruhapénzre számtalan példát találunk a számadáskönyvekben (AMB K 1–77.). 65 A számukra kifizetett heti bérek összegét – a többi fizetett városi alkalmazotthoz hasonlóan – rendszeresen megtaláljuk a városi számadáskönyvek második felében (AMB K 1–77.). 66 A városi zsidóbírókra: Balog Szidónia: A magyarországi zsidók kamaraszolgasága és igazságszolgáltatása a középkorban. Vasutas Szövetség–Hornyánszky Ny., Bp., 1907. (Művelődéstörténeti Értekezések 28.) (Reprint: HistoriaAntik Könyvesház, Bp., 2012.) 59–65.; Kubinyi András: A magyarországi zsidóság története a középkorban. Soproni Szemle 49. (1995) 2. sz. 12. 67 Otto Stobbe: Die Juden in Deutschland während des Mittelalters in politischer, socialer und rechtlicher Beziehung. Schwetschke, Braunschweig, 1866. (Online kiadás: Universitätsbibliothek, Frankfurt am Main, 2009. http://sammlungen.ub.uni-frankfurt.de/urn/urn:nbn:de:hebis:30-180015015001 – utolsó letöltés: 2015. augusztus 15.) 44.; Michel Toch: Die Juden im mittelalterlichen Reich. Oldenbourg, München, 1998. (Enzyklopädie Deutscher Geschichte 44.) (2., reprint kiad. 2002) 52. A kremsi és a bécsi zsidóbíróra: Regesten zur Geschichte der Juden im
456
MAJOROSSY JUDIT
tartozó országos zsidóbíró egész királyságra kiterjedő hatáskörének.68 Azzal egyidőben, hogy a külön országos zsidóbírói intézmény megszűnt, 1440-ben elviekben a pozsonyi zsidókat is közvetlenül a városi bíróság alá helyezték.69 Ám a korábban a legelőkelőbb, belső tanácsos polgárok közül, néha az uralkodó által kinevezett (ilyen lehetett például a jó udvari kapcsolatokkal bíró Kaspar Ventur), máskor valószínűleg a város által választott zsidóbíró intézménye a városi tanácson belül még néhány éven át biztosan kimutatható (Peter Kraus személyében még 1444-ben is van rá példánk).70 Mátyás uralkodása idején országos viszonylatban új intézmény, a zsidó prefektus (praefectus Iudeorum) jelenik meg,71 ennek ellenére – bár erre az időszakra ez idáig egyetlen adatot találtunk – úgy tűnik, hogy Pozsonyban (talán még mindig vagy már ismét) jelen van a városi zsidóbíró: 1469 végén Thoman Behem belső tanácsos viselte ezt a tisztséget.72 A 16. század elején pedig újfent egyre gyakrabban előtűnik a forrásokban: az 1510-es években a belső tanácsos és későbbi városbíró Kaspar Leupold, illetve a belső tanácsos, majd polgármester Jakob Korbler, ezt követően pedig az 1520-as években több belső tanácsos jelenik meg mint Judenrichter.73 Végezetül még egy fontos városi tisztségviselő személyére és munkájára kell röviden kitérnünk, ez pedig a városi jegyző (Stadtschreiber). Pozsonyban eleinte, az 1230-as évektől egészen a 14. század közepéig a pozsonyi társaskáptalan látta el a hivatalos városi írásbeliség teendőit.74 Az egyházi intézmény szerepét és erejét jól mutatja, hogy a káptalan sokáig érvényesíteni tudta befolyását a Szent Márton-plébániatemplom egyházi igazgatására is, és majd csupán az 1340-es évekre kerültek a gyakorlat szintjén is a kegyúri jogok végérvényesen a városi tanács ke-
68 69 70
71 72 73
74
Mittelalter. I–III. Hrsg. Eveline Brugger–Birgit Wiedl. StudienVerlag, Innsbruck–Wien–Bozen, 2005–2015., többek között például I. 56. [1264. április 29., Krems], I. 91. [1295. január 30., Bécs], II. 17. [1340. március 12., Krems], II. 21. [1340. december 13., Bécs], III. 12. [1366. január 6., Krems], III. 15. [1366. február 18., Bécs] stb. A bécsi zsidóbírók személyére: Perger, R.: i. m. (4. jz.) 30–52. Kubinyi A.: A magyarországi zsidóság i. m. (66. jz.) 11–12. Uo. 15. A királyi oklevél: AMB nr. 1707. [1440. június 2.]. 1444-ben Peter Kraust még mindig „als mitgesworner und die zeit judenrichter” találjuk a forrásokban. AMB 2.a.1., fol. 279. [1444. február 14.]. Kiadva: Arne Ziegler: Actionale Protocollum. Das älteste Stadtbuch von Bratislava/Pressburg aus den Jahren 1402–1506. Muzeum Kultury, Bratislava, 1999. (SNM Acta Carpatho-Germanica 4.) 266. Király J.: i. m. (4. jz.) 73.; Kubinyi A.: A magyarországi zsidóság i. m. (66. jz.) 16–17. AMB nr. 3591. [1469. november 28.]. Kaspar Leupold: AMB 4.n.1., fol. 341r [1512. január 27.]; Jakob Korbler: AMB nr. 4615. [1518. március 18.]; Stefan Haimer: AMB nr. 4722. [1521. június 13.]; Peter Heinrich: AMB nr. 4910. [1525. május 23.]. Feltehetően Peter Heinrich lehetett az utolsó zsidóbíró, mivel 1526-ban kiűzték a zsidókat a városból és ingatlanaikat a város elkobozta. A káptalani írásbeliség vonatkozásában legújabban: Juraj Šedivý: Mittelalterliche Schriftkultur im Pressburger Kollegiatkapitel. Chronos, Bratislava, 2007. A városi írásbeliség kezdeteire: Majorossy Judit–Szende Katalin: Libri civitatum. Városkönyvek a középkori Magyar Királyság közigazgatásában. In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára. Szerk. Mikó Gábor–Péterfi Bence–Vadas András. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2012. 321–322.; Šedivý, J.: Die Anfänge i. m. (3. jz.) 81–115.
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
457
zébe (a plébánosválasztás joga, a világi templomatya intézménye révén).75 Az első hivatalos, állandó fizetéssel rendelkező pozsonyi városi jegyző ezzel párhuzamosan az 1350-es években jelenik meg. A városi írnok felesküdött városi hivatalnok volt, akinek munkáját a városbíró, illetve egy-két esküdt ellenőrizte.76 A későbbiekben segédírnok(ok)kal rendelkező nótáriust kezdetben a polgárközség, majd a 15. század második felében a tanács választotta.77 Az 1340-es évektől78 jelentek meg az első általuk lejegyzett városi missilisek, amelyek száma a 15. század elején sokasodik meg. Emellett 1402-től maradtak fenn (bár már az 1360-as évekből is vannak töredékek) az első rendszeresen vezetett vegyes tartalmú városkönyvek, melyek bejegyzéseit a jegyző a tanács ellenőrzése mellett írta.79 Az egységes tartalmú Stadtbuchok, vagyis a városi írásbeliség szakosodásának kezdete az 1430-as évekhez kötődik.80 A városi írnokok kapcsán érdekes jelenségként megemlíthető, hogy a 15. század közepén a Michaelgassén (ma Michalská ulica) található, akkoriban az osztrák heiligenkreuzi ciszterci apátság tulajdonában lévő Katalin-udvar (Sand Kathrein hof) élére kijelölt udvarmester az eddig ismert esetekben a városi írásbeliség egyik jelentős képviselője volt. 1436 és 1443 között Michel Vogelt említik mint schaffer und verbeser des hoffs Sand Kathrein, akiről kiderül, hogy közjegyzői tevékenységet végzett.81 Az ezt követő időszakban (1444 és 1448 közötti adatokkal) pedig a 15. század egyik legismertebb városi írnoka, Liebhard Egken75 Az 1291-es városprivilégium nem említi a plébánosválasztást. Eleinte a káptalan tagjai maguk közül hetente választottak ki valakit a plébánosi feladatok elvégzésére. Később aztán a káptalan elismerte a város plébánosválasztó jogát. A városi tanács és a bíró, valamint a polgárság 1302-ben megegyezett a káptalannal, hogy a káptalan tagjai közül, de a polgárok válasszanak plébánost a Szent Márton-templom élére. AMB nr. 23. [1302. március 9.], megerősítése: AMB nr. 100. [1348. április 24.]; Ortvay T.: i. m. (4. jz.) II/4. 464–471. A másik két városi plébánia (a Szent Lőrinc- és a Szent Mihály-) esetében a tanács szabadon választhatott. Fennmaradt egy 1438-as oklevél a Szent Lőrinc-templom plébánosának beiktatási módjáról (forma introductionis parochialis), amely már a város dominanciáját jelzi, mivel az eseményre a templomon kívül (in cimeterio), világi tanúk jelenlétében („notary publici, testiumque presentia [...] circumspectus viris [...] civibus testibus”) került sor. Fejér CD XI. 210–212. Ld. még ennek kapcsán Kubinyi A.: Plébánosválasztások i. m. (57. jz.) 29. 76 AMB 4.s.1., fol. 220r; Király J.: i. m. (4. jz.) 417. (165. sz.). 77 Az első ismert városi írnok egy bizonyos Siegfried notarius civitatis (1350–1379) volt. Šedivý, J.: Die Anfänge i. m. (3. jz.) 81–115.; Király J.: i. m. (4. jz.) 75. A városi jogkönyv ide vonatkozó része: AMB 4.s.1., fol. 220r; Király J.: i. m. (4. jz.) 417. (165. sz.). A későbbi írnokokra: Šedivý, J.: Die Anfänge i. m. (3. jz.) 109. (2. melléklet). További, ill. újabb adatokkal: Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.). 78 Az eddig ismert legrégebbi fennmaradt városi oklevél 1311-es: Slovenský Národný Archív v Bratislave (Pozsony), Súkromný Archív Bratislavskej Kapituly (= SNA SABK), A-4-1 [1311. június 24.]. A legrégebbi ismert polgári oklevél pedig 1346-os: AMB nr. 93.; Šedivý, J.: Die Anfänge i. m. (3. jz.) 88., 98. 79 A pozsonyi városi kancellária történetére: Darina Lehotská: Vývoj bratislavske mestske kancelárie do roku 1526. Historické štúdie 4. (1958) 222–274.; Das Pressburger Protocollum i. m. (27. jz.) I. 11–18. 80 A középkori városi könyvek legújabb ismertetése: Goda, K.–Majorossy, J.: i. m. (3. jz.) 82–99. 81 AMB 4.n.1., fol. 26v [1436. október 31.]; AMB 4.l.1., fol. 144r [1440. július 1.]; AMB 4.l.1., fol. 143r [1443. február 5.].
458
MAJOROSSY JUDIT
felder volt a Hofmeister.82 Bentlakásért cserébe feltehetően a heiligenkreuzi ciszterciek gazdasági raktáraként működő Katalin-udvar írásos adminisztrációját is ellátták.83 A 15. század közepétől egyre gyakrabban a polgárok bérelhették lakóként az udvar szobáit, illetve a 16. század elején már maga a város használta (1509től bérelte, majd 1523-ban megvásárolta) és adta tovább bérbe, így az udvar igazgatási formája is valószínűleg megváltozott, mivel a fenti udvarmesteri címet az 1450-es évektől már nem látjuk a forrásokban.84
A városvezetés és a városi társadalom A vázlatos intézménytörténeti áttekintés után a továbbiakban megvizsgálandó kérdés, hogy a városvezetés (és igazgatás) valójában kiknek, a polgárok mekkora hányadának a kezében volt. Az archontológiai kutatásaim során alapvetően az 1390es évektől (előtte néhány szórványadattal) 1540-ig (illetve egy nagyobb áttekintésben 1600-ig) igyekeztem feltárni azokat a személyeket, akik a fentiekben részletesebben ismertetett posztokat betöltötték. A felső vezetés tekintetében erre az időszakra elmondható, hogy a források nagyjából a szóban forgó tisztségviselők 90%-ának a megismerését teszik lehetővé. Ez az arány a belső tanácsosok és különösen az egyéb tisztségek tekintetében jóval kisebb. Ennek ellenére a legfelső vezetésről – vagyis a városbíró, a polgármester és a tizenegy belső tanácsos tekintetében – tehetünk néhány általános megállapítást. Amennyiben húszéves ciklusokat vizsgálunk, amelyekben a városvezetés koncentrációja jobban láthatóvá válik, akkor nagyjából 35–40 embert találunk a felső hatalmi pozícióban, ez azonban valójában azt jelentette, hogy ezen időszak alatt csupán maximum 20–25 új ember kerülhetett be a felső vezetők körébe. Amennyiben a nagyjából egy generációt jelentő harmincéves ciklusokat vesszük alapul, ez esetben az előbbi számok 10–15 fővel nőnek. Harmincévenként mind a legfelső vezetés (Richter, Burgermeister), mind a belső tanács (Ratsherren) 40%-a lecserélődött, tehát a vezetés egy relatív megújuláson ment át. Húszévenként azonban ez csak a tanácsosokra igaz, a leg82 Pl. AMB 4.l.1., fol. 143.; Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.). Egkenfelder személyére: Šedivý J.: Die Anfänge i. m. (3. jz.) 109., ill. az egyik kézirata kapcsán a rá vonatkozó irodalom összegzése: Anna Boreczky: Details des Bilderkatechismus der Concordantiae caritatis im Klosterneuburger Kodex von Liebhard Egkenfelder. Galéria. Ročenka Slovenskej Národnej Galérie v Bratislave (2004–2005) 161–166. Végrendeletére (annak részleges kiadásával, olvasati hibákkal): Juraj Spiritza: Testament Liebharda Egkenfeldera, bratislavského mestského notára v rokoch 1441–1456. Zborník Slovenského Národného Múzea. História 61/7. (1967) 165–182. Végrendeletének teljes kiadása: Das Pressburger Protocollum i. m. (27. jz.) I. 241–248. 83 Ez jelen pillanatban feltételezés, mivel a fennmaradt városi anyagból nem egyértelműsíthető. Jelenleg a heiligenkreuzi apátsági levéltárban igyekszem megerősítő utalást találni. 84 Zuzaza Ševčiková: Dvorec cisterciánov na Michalskej ulici v Bratislave. Archaeologia historica 29. (2004) 469–475.; Majorossy J.: Church in Town i. m. (57. jz.) 375–379. Hasonló, ciszterci kolostorokhoz tartozó világi Stadthofok kapcsán Bécs körüli osztrák városokban: Christina Lutter: „Locus horroris et vastae solitudinis?” Zisterzienser und Zisterzienserinnen in und um Wien. Historisches Jahrbuch 132. (2012) 155–158.
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
459
felső vezetésnek csupán a 20–25%-ában találunk új embert. Mindazonáltal ha az elemzés eredményeit a középkori Pozsony népességszámára vetítjük,85 40–50 emberrel számolva egy húszéves időszakban, akkor ez a kör egy meglehetősen szűk réteget, a lakosság nem több, mint 1%-át jelenti.86 Az elemzések ugyanakkor a korábbi kutatás azon kijelentését sem tudják igazolni, miszerint a már említett Ulrich Rauchenwarter korrupt pénzügyi manőverei miatt (melyek során gyakorlatilag elsikkasztotta a városi közpénzt) 1411 körül kirobbant botrányt követően Pozsonyban a városvezetés hatalomkoncentrációja már nem jellemző.87 Ez talán elmondható egy rövid időszakra közvetlenül a botrány után, de valójában azt tapasztaljuk, hogy az 1440-es és az 1460-as évek között ismét a koncentráció irányába tendál a város vezetése. A legfelső (bírói és polgármesteri) hatalom ebben az időszakban ugyanis gyakorlatilag három ember – Stefan List, Ludwig Königsfelder és Stefan Ranes – kezében van. Igaz, ez a három ember a vezetői pozíciókat rotációban birtokolta. A „triumvirátus” kihalását követően, alapvetően az 1470-es évektől némi lazulás figyelhető meg, így relatíve több embert látunk a felső vezetésben – bár főként inkább a polgármesteri, nem pedig a bírói székben –, de az 1510-es évektől ismét kevesebb mint tíz ember „uralta” a várost igen hosszú ideig. Emellett az a jelenség is megfigyelhető, hogy voltak olyan polgárok, akik több mint háromszor – néha messze felülmúlva ezt a számot – birtokolták a városbírói vagy a polgármesteri címet, ugyanakkor mellettük számos példa van az egy-két éves címviselésre is. Mindez egyszerre tanúskodik a városvezetés zártságáról és nyitottságáról (persze ez utóbbi csupán egy relatíve szűk réteg számára való nyitottságot jelentett). A középkori pozsonyi belső politikai élet, a városi irányítás szempontjából leginkább az az öt személyiség érdekes, akik meglehetősen hosszú ideig maradtak a felső hatalomban: a 15. század közepén Stefan List és Ludwig Königsfelder, az 1470-es években Thoman Behaim és Andre Holtzer, illetve a 16. század elején Friedrich Voyt és Jakob Korbler.88 Mellettük azonban találhatunk olyan családokat, melyeknek tagjai több generáción keresztül folyamatosan a belső tanácsban ültek (ilyen volt például a Gailsam vagy a Scharrach család), így adott esetben legalább annyira befolyásos személyiségeknek számíthattak, mint a többször említett Ludwig Königsfelder, aki egyedül maga összesen huszonegyszer viselte a legfőbb tisztségek valamelyikét. A részletesebb elemzésből kitűnik, hogy a pozsonyi elitcsaládok a politikai hatalomkoncentrációt a kapcsolatháló rendsze85 Ennek kapcsán Kováts Ferenc számításait fogadjuk el, miszerint 1434 körül nagyjából 4800, a 15. század közepén 5600, majd a 16. század legelején, a pusztító járványok tizedelése után ismét 4700 körül lehetett a város lakosainak száma. Kováts Ferenc: Bevezető. In: Magyar–zsidó oklevéltár. Monumenta Hungariae Judaica. IV. 1371–1564. Szerk. Uő. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Bp., 1938. Erre vonatkozóan ld. még: Szende Katalin: Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. MTA TTI, Bp., 2004. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 32.) 26. 86 Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.) 87 Szűcs J.: i. m. (11. jz.) 295–304. 88 Friedrich Voyt életrajzi elemeit és tevékenységét összefoglaló tanulmány: Majorossy J.: Egy tekintélyes i. m. (41. jz.) 447–463. A többiek hasonló jellegű feldolgozása folyamatban van.
460
MAJOROSSY JUDIT
rén (beházasodás, kezesség, gyámság, udvari kapcsolatok stb.) keresztül igyekeztek megvalósítani. Az is egyértelműen látszik, hogy a német városokból jól ismert gyakorlat, a hatalmat akár évszázadokon át a kezükben tartó városvezető (patrícius) családok megléte nem jellemzi a várost. Néhány családtól eltekintve, amelyet két, esetleg három generáción keresztül nyomon követhetünk a városvezetésben, a 15. század folyamán, illetve a 16. század elején a generációnkénti váltások általában új embereket (családokat) hoznak a városi hatalomba.
A hatalom reprezentációja Végezetül ejtsünk néhány szót a tisztújítás rituáléiról is, bár ezekről a középkor vonatkozásában forrásaink nem sokat árulnak el. A 17. századi helyzetet alaposan ismerjük, de nehéz elválasztani a már a 15. században is meglévő elemeket a későbbiekben rájuk rakódott szokásoktól. Az 1690-es évekből tudjuk, hogy április 24-én, a választás napján istentiszteletet követően került sor a tisztújításra, melynek során beszéd, majd fohász hangzott el, azután leköszöntek a tisztségviselők (valószínűleg átadták a kardot vagy a pálcát, esetleg a városi kassza kulcsát), illetve ellenőrizték a számadásokat. A választás folyamán először a bíró és a polgármester személyéről döntöttek, Pozsonyban 1697-ig állítólag felkiáltással választva három jelölt közül, akiknek egyike a tisztség előző viselője volt. Ugyanígy választották meg a városkapitányt is, majd a belső tanácsot. A ceremónia részeként az új tisztviselők a polgárok sorfala között és az őket megválasztók kíséretében a városházától átvonultak a plébániatemplomba, ahol a lezárásképpen elhangzó Hymnus Ambrosianus, azaz a Te Deum mise előtt tették le esküjüket. Végül az új városvezetőket a saját házukba kísérték.89 Mindezek fényében mi az, amit a középkori forrásainkból minderről megtudhatunk? Ismerjük például a városbíró és a polgármester által elmondott eskü szövegét,90 de a források nem szólnak arról, hogy vajon ezt az esküt a városházán, a választás helyén vagy a templomban mondták-e el. A városi jogkönyv ide vonatkozó 1508-as feljegyzése szerint a bíró ünnepélyes esküt tett a király, a magyar korona és a Pozsony város iránti hűségre, a szegények és gazdagok, özvegyek és árvák igazságos és hű szolgálatára. Az esküje hasonló volt a polgármesteréhez. Ezenkívül a városi kamarás több ízben is megemlíti, hogy a tanácsülés után fizetett a Szentháromság tiszteletére elmondott miséért a plébánosnak. Ugyanakkor bár a kifizetés közel esik a választás napjához, mégsem egyértelműsíthető, hogy vajon a választás napján elmondott misére vagy egy azt követő tanácsülés utáni hálaadó misére vonatkozik-e a bejegyzés.91 Ellenben a 16. század folyamán egyre gyakrab89 H. Németh I.: i. m. (2. jz.) 62–68. 90 AMB 4.s.1., fol. 220r; Király J.: i. m. (4. jz.) 416. (163–164. sz.). 91 A Szentháromság tiszteletére elmondott nagymisére egy 1487–1488-as számadáskönyvi bejegyzés szövegezésében találunk többek között példát: „Item mein herrn richter und rat haben ain ambt lassen singen von der Heiligen Drivaltigkait als der rat beslossen ist worden” (kifizetve utólag, 1488. május 19-én). AMB K 47. [1488/1489], 264. Hasonló bejegyzést találunk még:
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
461
ban hallunk az évenkénti Burgerambt nach Sand Georg kifizetéséről, ami már egyértelműen a választáskori hálaadó misére utalhat, ugyanakkor talán nem a választás napján, hanem másnap került rá sor.92 Mindenesetre érdekes, hogy a választással kapcsolatosan meglehetősen kevés közvetlen bejegyzést (kiadási feljegyzést) találunk a számadásokban. Korábban már szó esett róla, hogy a városi pénzesláda kulcsát a polgármester őrizte, így nyilvánvalóan a választás napján sor került annak rituális átadására is, ahogyan a bírói pálca is a megválasztott új bíróhoz került, bár ez utóbbiak kapcsán a középkori források némák. Egyes számadáskönyvi bejegyzések utalásai alapján sejthető, hogy a Szent György-napi választás néha a városházán, máskor azonban a Ferenc-rendiek zárdájában ment végbe (például 1444-ben).93 Az, hogy a nevezett két intézmény igen közel volt egymáshoz, nyilvánvalóan hozzájárult az alternatív helyszín megválasztásához. Az ilyen esetekben a kolostor tágas kertjében, szabad ég alatt gyűl(het)tek össze a választópolgárok.94 A pozsonyi ferences kolostor egyébként is fontos szerepet töltött be a város életében,95 nemcsak azért, mert központi helyet foglalt el a városháza és a főtér (Platz) közvetlen közelében, hanem azért is, mert számos társadalmi esemény színteréül szolgált.96 A 15. század végén a rendház kerengőjé-
92
93
94
95
96
„Item als der rat hie beslossen ist worden” fizetett a tanács 2 schilling dénárt a Szent Márton plébánosának a mondott miséért. AMB K 51. [1492/1493], 269. Pl. AMB K 64. [1509/1510], fol. 144r: „[...] hab ich dem pharrer zw Sand Mertten gebem von dem burger ambt das man jarlich singt j lb. d.” [kifizetve: 1509. május 30.]; AMB K 66. [1511/1512], fol. 149v: „[...] umb das burger ambt das man jarlich singt zw Sand Mertten nach Sand Joring tag j lb. d.” [ez esetben jóval később kifizetve: 1512. április 9.]; AMB K 68. [1514/1515], fol. 123r: „[...] dem pharrer zw Sand Mertten bezalt das burger ambt das man jarlich nach Sand Joring tag singt etc. j lb d.” [kifizetve: 1514. május 6.]. 1444. május 9-én a városi kamarás kifizette a bor árát Hans Lachutelnek, amit a választáskor (április 24-én) fogyasztottak: „Item an suntag nach Johannis ante portam latinam hab wir geben auf dye herren und auf die gemain in das closter, als man ein richter satzt und etzleich rots herren umb xxx pint wein von dem Lachhutel per vj denar [...].” AMB K 8. [1444], 43. (fol. 21r). Király J.: i. m. (4. jz.) 67. Kolozsvárott pl. a kora újkorban szintén szabad ég alatt, a plébániatemplom temetőkertjében került sor a választásra: Ágnes Flóra: Between Sacred and Profane. Council Election in the Lived Space of the Medieval and Early Modern Town of Cluj. Annual of Medieval Studies at CEU 17. (2011) 238. A koldulórendi kolostorok világi használatára: Bernhard E. Stüdeli: Minoritenniederlassungen und mittelaltereiche Stadt. Beiträge zur Bedeutung von Minoriten und anderen Mendikantenanlagen im öffentlichen Leben der mittelalterlichen Stadtgemeinde, insbesondere der deutschen Schweiz. Coelde, Werl/Westf., 1969. (Franziskanische Forschungen 21.) 22.; Jens Röhrkasten: Secular Uses of the Mendicant Priories of Medieval London. In: The Use and Abuse of Sacred Places in Late Medieval Towns. Ed. Paul Trio–Marjan de Smet. Leuven University Press, Leuven, 2006. (Mediaevalia Lovaniensia I.: Studia 38.) 135–136. Leginkább a ferences kolostor kora újkori szerepe közismert, miszerint 1526. december 17-én itt gyűltek össze, hogy Ferdinánd osztrák herceget királlyá válasszák. Pálffy Géza: A magyar királyi koronázások történetének eddig ismeretlen alapforrása: A magyar tanácsok 1561. évi javaslata a koronázások pozsonyi szertartásrendjéről. In: Redite ad cor i. m. (41. jz.) 491. 1563-tól pedig a koronázási szertartás folyamán ide vonult a mindenkori új uralkodó, hogy az aranysarkantyús lovagokat felavassa. Štefan Holčík: Korunovćné slavnosti v Bratislave 1563–1830. Ikar, Bratislava, 1988. (4. bőv., jav. kiad.: Bratislava, 2005.) 74–76.; Hilda Lietzmann: Quellen zur ungarischen Krönung Rudolfs II. im Jahre 1572. Mitteilungen des österreichischen Staatsarchiv 42.
462
MAJOROSSY JUDIT
ben oltárt állító konfraternitások voltak a legnépszerűbbek a városban.97 Az úrnapi játékok is a kolostor előtti téren zajlottak, és közvetett számadáskönyvi forrásokból úgy tűnik, hogy a ferencesek aktív részt vállaltak azok szervezésében.98 A választás után ünnepélyes keretek között átvonultak a Szent Márton-templomba, és a menetet harangszóval kísérték (hasonlóan minden más, a városon végigvonuló felvonuláshoz, egyházi körmenethez, temetésekhez stb).99 Annak azonban a forrásokban semmi nyoma, hogy ez az ünnepélyes processzió pontosan milyen formában zajlott le a 15. században, illetve hogy milyen útvonalat követhetett. Ahhoz, hogy ez utóbbi vonatkozásban felvethető ötleteink legyenek, azt kell megvizsgálnunk, hogy a belváros mely világi terei szakralizálódtak más, esetlegesen rekonstruálható körmenet, rituális felvonulás során, amelyek kapcsán feltételezhetjük, hogy adott esetben a városvezető-választás napján is hasonló útvonalat jártak be a főtér és a plébániatemplom között. A késő középkori Pozsonyban az úrnapi körmenet volt az az esemény, amelynek kapcsán a fennmaradt források ebben a vonatkozásban a rekonstrukciót lehetővé tették.100 A Krisztus Teste konfraternitás, amely az úrnapi körmenet megszervezésének és lebonyolításának a hátterében állt, alapvetően a legelitebb testvérületnek számított a városban, és tagjainak összetételéből következtetve nyilvánvalóan politikai szerepet is játszott.101 Így ha elfogadjuk azt az előfeltevést, hogy a városi közösség politikai elit-
97
98 99
100
101
(1992) 78.; legújabban: Pálffy Géza: Hatalmi és művészeti reprezentáció: magyar uralkodó-koronázások a kora újkori Pozsonyban. In: Coronatus Posonii. A pozsonyi magyar uralkodó-koronázások érmei. – Bratislavské korunovačné medaily a žetóny (1563–1830). Szlovák Nemzeti Múzeum, Történeti Múzeum–Magyar Nemzeti Múzeum, Pozsony/Bratislava–Bp., 2014. 24–25. Majorossy Judit: Late Medieval Confraternities in Pressburg. In: Pfarreien in Mitteleuropa im Mittelalter. Deutschland, Polen, Tschechien und Ungarn im Vergleich. Hrsg. Nathalie Kruppa– Leszek Zygner. Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen, 2008. (Veröffentlichungen des Max-Planck-Instituts für Geschichte 238.) 339–361., különösen 352. Majorossy Judit: A Krisztus Teste Konfraternitás helye a középkori pozsonyi polgárok életében. In: Bártfától Pozsonyig. Városok a 13–17. században. Szerk. Csukovits Enikő–Lengyel Tünde. MTA TTI, Bp., 2004. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 35.) 274. 1492-ben a választás napján való harangozás költségeit találjuk a számadáskönyvben: „Item als man in dem closter richter und rat gesetzt hat, hab ich ainer der die glokn darzu gelaut hat gebn xij denar. Actum Georgii.” AMB K 51. [1492/1493], 300. A temetéseken való különböző típusú harangozásokra a városban: Majorossy Judit: „I wish my body to hallowed ground”: Testamentary Orders of the Burghers of Late Medieval Pressburg about their Own Burial. In: On Old Age. Approaching Death in Antiquity and the Middle Ages. Ed. Christian Krötzl–Katariina Mustakallio. Brepols, Turnhout, 2012. (Studies in the History of Daily Life [800–1600] 2.) 120–122. A körmenet kapcsán: Majorossy J.: Krisztus Teste i. m. (98. jz.) 270–275.; Uő: A polgári térhasználat elemei a késő-középkori Pozsonyban. Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv 4. (2009) 86–91. (4. térkép). Európai városok (pl. Regensburg, Würzburg) analóg példáira: Andrea Löther: Prozessionen in spätmittelalterlichen Städten. Politische Partizipation, obrigkeitliche Inszenierung, städtische Einheit. Böhlau, Köln–Weimar–Wien, 1999. (Norm und Struktur. Studien zum sozialen Wandel in Mittelalter und Früher Neuzeit 12.) 105–111. Kubinyi András: Egyház és város a késő középkori Magyarországon. In: Társadalomtörténeti tanulmányok a közeli és a régmúltból. Emlékkönyv Székely György 70. születésnapjára. Szerk. Jónás Ilona. ELTE BTK, Bp., 1994. 82. A pozsonyi testvérület tagságának elit összetételére: Majorossy J.: Krisztus Teste i. m. (98. jz.) 257–261.
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
463
je egy, a város hétköznapjaiban igen jelentős eseménynek számító körmenet nyilvánvalóan szakrális jellegét nem feledve az eseményt reprezentatív célokra használta, és adott esetben a városvezető elitet tömörítő Krisztus Teste-testvérület révén vagy pusztán hatalmi súlyánál fogva befolyással bírt arra nézve, hogy a menet mely házakat érintve vonuljon, akkor a városvezető elit lakóhelyei rekonstrukciójának segítségével nemcsak az úrnapi körmenet egyes szakaszai kapcsán alakíthatunk ki hipotéziseket,102 hanem a választások napján a főtér és a Szent Márton-plébániatemplom között vonuló processzió lehetséges útvonalának vonatkozásában is. A városvezető elit lakóházainak topográfiája alapján ugyanis felvethető, hogy a főtérről esetlegesen nem a legrövidebb útvonal irányába (a Weissgasse felé) haladt a menet, hanem a Zöldháznak (Grünstubel) nevezett főtéri sarokháznál kanyarodott a Michaelgasse irányában, hogy az ottani elit polgárok ablakai előtt elhaladva a Ventur utca (Venturgasse) házai mentén érkezzen a Szent Márton-templomba. Az persze egy ilyen alapokon tett felvetés esetében is nyitott kérdés marad, hogy a topográfiailag bizonyos mértékig determinált útvonal befolyásolta az elit térbeliségét vagy az elit térbelisége alakította az útvonalat. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a 15. században a városvezető elit által lakott/ használt tér sarokkövei már kitapinhatóak a városban. És ennek kontinuitása Pozsony fővárossá válását követően, a későbbi századokban is több ponton folytatódni látszik (elsősorban a későbbi nemesi palotákat érdemes ebből a szempontból figyelembe venni).103 Az úrnapi körmenet útvonalának és a városvezető elit térbeliségének rekonstrukciója olyan kérdések feltételes módú megválaszolásának is teret nyithat – megfelelő távolságtartással –, amelyekre közvetett vagy töredékes információ sem áll a rendelkezésünkre. Az egyik ilyen a városvezető-választás utáni felvonulás lehetséges iránya és útvonala,104 ami annál is érdekesebb, mivel összevetési lehetőséget kínál, illetve annak az útvonalnak bizonyos középkori előzményeire világíthat rá, amelyet az 1563 utáni királykoronázási menetek kapcsán már részletes narratív forrásokból is megrajzolhatunk.105 *
102 Majorossy J.: A polgári térhasználat i. m. (100. jz.) 89. 103 Ján Holák: Topografia historického jadra Bratislavy v 18. storočí. Bratislava 3. (1967) 117–163. 104 A városvezetők választásának ceremóniájához összehasonlító német példák: Dietrich W. Poeck: Rituale der Ratswahl. Zeichen und Zeremoniell der Ratssetzung in Europa (12.–18. Jahrhundert). Böhlau, Köln–Weimar–Wien, 2003. (Städteforschung A/60.). 105 Pl.: Die Krönungen Maximilian II. zum König von Böhmen, Römischen König und König von Ungarn (1562/63) nach der Beschreibung des Hans Habersack (Ediert nach CVP 7890). Hrsg. Friedrich Edelmayer–Karl G. Vocelka et al. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 1990. (Fontes Rerum Austriacarum. Scriptores 13.) 178–205. Bár a 16. századi szövegekben még inkább csak egyes pontokon kapunk információkat, mivel azonban a koronázási rend kötött volt, ez esetben a későbbi századok leírásai is felhasználhatók. Az útvonalra: Holčík, Š.: i. m. (96. jz.) 76.; Lietzmann, H.: i. m. (96. jz.) 69.; Pálffy G.: Hatalmi és művészeti i. m. (96. jz.) 24–25.
464
MAJOROSSY JUDIT
A fentiekben Pozsony középkori városvezetésének legfontosabb elemeit vizsgálva igyekeztünk a főbb jellemzőket és sajátosságokat bemutatni. Nyilvánvalóan számos olyan kérdés akad még e meglehetősen komplex téma kapcsán, amelyet itt nem vagy csak érintőlegesen említettünk. A remélhetőleg hamarosan elkészülő archontológiai kötet terveink szerint ezek közül továbbiakra is elemzési lehetőséget kínál majd. A hatalom dinamikáját a fentiekben említett (illetve a mellékelt táblázatból is kirajzolódó) felső vezető generációk tagjainak személyén keresztül, az ő városi társadalomban betöltött – nemcsak közigazgatási, hanem társadalmi és gazdasági – szerepüket és kapcsolataikat részletesen elemezve lehet igazán követni, ugyanakkor azzal is érdemes tisztában lenni, hogy a városvezetés és adminisztráció hétköznapi gyakorlata kapcsán egyáltalán melyek azok a részletek, amelyekre a városi írásbeliség által produkált (és fennmaradt) források ablakot nyitnak. A középkori városigazgatás rekonstruálható elemeinek fenti összegyűjtése azt a célt is szolgálta, hogy láthatóvá váljék mindaz, ami már az adatokban gazdagabb kora újkor előtt jellemezte Pozsony városát. Mindemellett egy ilyen jellegű körképnek talán az is hasznos hozadéka lehet, hogy az adott kérdésben lehetőséget teremt az összehasonlító várostörténet művelésére.
Melléklet Az elemzett forrásokból eddig ismert pozsonyi polgármesterek és városbírók,106 1390–1545 Tisztségviselési év
Polgármester
1390/1391
Zegemberg, Hans
Városbíró Spitzer, Paul
1391/1392
Spitzer, Paul
1392/1393
Spitzer, Paul
1393/1394
Spitzer, Paul
1394/1395
Paul, id. Jakab bíró fia
1395/1396
Paul, id. Jakab bíró fia
1396/1397
Günther, Peter
Rauchenwarter, Ulrich
106 Bár a pozsonyi felső városvezetésre korábbi kutatások is rendelkezésre állnak (elsősorban Ortvay Tivadar idézett monográfiájának harmadik kötete, valamint Rakovszky István szintén idézett munkája), mivel azok számos ponton hiányosak, ill. több helyütt hibásak, az itt közölt öszszeállítás jelen tanulmány szerzőjének a munkája, amely a korábbi adatok felhasználásával, javításával, valamint újabb források bevonásával készült, és egy leendő archontológiai kötet részét képezi. Ahol a rovat üres, egyelőre nem került elő adat a tisztségviselő személyére. A dőlt betűvel jelzett személyek az adott tisztségviselési időszakban még további kutatást igényelnek. Megjegyzendő, hogy a Zsigmond kori tisztségviselőkre vonatkozó forráshelyeket a Rauchenwarter-ügy kapcsán Skorka Renáta is összegyűjtötte (Skorka R.: Egy középkori emlékirat i. m. [11. jz.]). Ennek kapcsán a publikálatlan adatainak rendelkezésre bocsátását ezúton is köszönöm, azokat további forrásokkal kiegészítve felhasználtam. A forrásokra, valamint az adott évek esküdt tanácsosaira és egyéb tisztviselőire: Majorossy J.: Archontológia i. m. (4. jz.)
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
Tisztségviselési év
Polgármester
Városbíró
1397/1398
Günther, Peter
Rauchenwarter, Ulrich
1398/1399
Rauchenwarter, Ulrich
1399/1400
Scharrach, Burkhard
1400/1401
Scharrach, Burkhard
1401/1402
Protesser, Mert
Rauchenwarter, Ulrich
1402/1403
Protesser, Mert
Rauchenwarter, Ulrich
1403/1404
Rauchenwarter, Ulrich
1404/1405
Rauchenwarter, Ulrich
1405/1406
Hartman
1406/1407
Hartman
1407/1408
List, Peter Niklas
1408/1409
Rauchenwarter, Ulrich
Rauchenwarter, Ulrich Rauchenwarter, Ulrich (?)
1409/1410
Kitzmagen, Konrad
Rauchenwarter, Ulrich
1410/1411
Kitzmagen Konrad
Rauchenwarter, Ulrich
1411/1412
Kitzmagen, Konrad
Rauchenwarter, Ulrich
1412/1413
Treletsch, Andre
Wenig, Gilig
1413/1414
List, Peter
Wenig, Gilig
1414/1415
Kitzmagen, Konrad
Eylausmrock, Hans
1415/1416
Kramer (Frank), Thoman helyettes (?): Tirman (Pulkus), Mert
Treletsch, Andre
1416/1417
Kramer (Frank), Thoman
Treletsch, Andre
1417/1418
Kramer (Frank), Thoman (?)
Eylausmrock, Hans
1418/1419
Kitzmagen, Konrad
Treletsch, Andre
1419/1420
Kitzmagen, Konrad (?)
Pernhertl, Andre
1420/1421
Tirman (Pulkus), Mert
Pernhertl, Andre
1421/1422
Tirman (Pulkus), Mert (?)
Pernhertl, Andre
1422/1423
Kramer (Frank), Thoman
Pernhertl, Andre
1423/1424
Paur, Hans
Ranes, Stefan (sen.) helyettes (?): Eylausmrock, Hans
1424/1425
Paur, Hans
Kitzmagen, Konrad
1425/1426
Kramer (Frank), Thoman
Kitzmagen, Konrad
1426/1427
Preuss, Hans
Eylausmrock, Hans
1427/1428
Kramer (Frank), Thomas helyettes: Tirman (Pulkus), Mert
Paur, Hans
1428/1429
Paur, Hans helyettes: Laspot, Jost
Pernhertl, Andre
1429/1430
Scharrach, Bartolm
Paur, Hans
1430/1431
Paur, Hans
1431/1432
Laspot, Jost (?)
Eylausmrock, Hans
1432/1433
Laspot, Jost (?)
Eylausmrock, Hans
1433/1434
Tirman (Pulkus), Mert
Scharrach, Bartolm
465
466
MAJOROSSY JUDIT
Tisztségviselési év
Polgármester
Városbíró
1434/1435
List, Stefan
Scharrach, Bartolm
1435/1436
Ranes, Stefan (jun.)
List, Stefan
1436/1437
Ranes, Stefan (jun.)
List, Stefan
1437/1438
Aach, Henrik
Ranes, Stefan (jun.)
1438/1439
List, Stefan
Ranes, Stefan (jun.)
1439/1440
List, Stefan
Ranes, Stefan (jun.)
1440/1441
List, Stefan
Ranes, Stefan (jun.)
1441/1442
List, Stefan
Eylausmrock, Hans
1442/1443
Jungetl, Peter
Königsfelder, Ludwig
1443/1444
Jungetl, Peter
Königsfelder, Ludwig
1444/1445
Königsfelder, Ludwig
List, Stefan
1445/1446
Königsfelder, Ludwig
Ranes, Stefan (jun.)
1446/1447
Königsfelder, Ludwig
Ranes, Stefan (jun.)
1447/1448
List, Stefan
Königsfelder, Ludwig
1448/1449
List, Stefan
Königsfelder, Ludwig
1449/1450
Scharrach, Bartolm
Königsfelder, Ludwig
1450/1451
Flins, Niklas
Jungetl, Peter
1451/1452
Kraus, Peter helyettes: Lang, Peter / (Meindel, Mathes)
Jungetl, Peter
1452/1453
Kraus, Peter / (Königsfelder, Ludwig) helyettes: List, Stefan
Gmaitl, Stefan
1453/1454
Königsfelder, Ludwig / (Ranes, Stefan) helyettes: List, Stefan
Gmaitl, Stefan
1454/1455
Ranes, Stefan (jun.) helyettes: Flins, Niklas
Gmaitl, Stefan helyettes: Meidl, Mathes
1455/1456
Ranes, Stefan (jun.)
Gmaitl, Stefan
1456/1457
Flins, Niklas helyettes: List, Stefan
Gmaitl, Stefan helyettes: Ranes, Stefan
1457/1458
Königsfelder, Ludwig
Gmaitl, Stefan
1458/1459
Königsfelder, Ludwig
Pernhertel, Wenczla helyettes: Ranes, Stefan (jun.)
1459/1460
Königsfelder, Ludwig
Pernhertel, Wenczla
1460/1461
Flins, Niklas (?)
Königsfelder, Ludwig
1461/1462
Weinbachter, Georg
Königsfelder, Ludwig
1462/1463
Flins, Niklas
Königsfelder, Ludwig
1463/1464
Flins, Niklas
Königsfelder, Ludwig helyettes: Ranes, Stefan (jun.)
1464/1465
Flins, Niklas
Königsfelder, Ludwig
1465/1466
Königsfelder, Ludwig
Gmaitl, Stefan
1466/1467
Königsfelder, Ludwig
Ranes, Stefan (jun.)
1467/1468
Walich, Stefan
Königsfelder, Ludwig helyettes: Ranes, Stefan (jun.)
1468/1469
Walich, Stefan
Ranes, Stefan (jun.)
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
Tisztségviselési év
Polgármester
Városbíró
1469/1470
Walich, Stefan (†) / Saurasch (Kursner), Hans helyettes: Potenberger, Hans
Ranes, Stefan (jun.) helyettes: Potenberger, Hans
1470/1471
Potenberger, Hans
Vorster, Wolfgang (sen.) helyettes: Behaim, Thoman
1471/1472
Behaim, Thoman helyettes (?): List (Steren), Niklas
Potenberger, Hans
1472/1473
Behaim, Thoman (?)
1473/1474
Potenberger, Hans
Karner, Hans
1474/1475
Horendel, Kaspar
Karner, Hans
1475/1476
Behaim, Thoman
Potenberger, Hans
1476/1477
Behaim, Thoman helyettes: Saurasch (Kursner), Hans
Karner, Hans (?) helyettes (?): Potenberger, Hans
1477/1478
Potenberger, Hans
Karner, Hans helyettes: Potenberger, Hans
1478/1479
Behaim, Thoman helyettes: Saurasch (Kursner), Hans
Holtzer, Andre helyettes (?): Karner, Hans
1479/1480
Saurasch (Kursner), Hans
Holtzer, Andre
1480/1481
Saurasch (Kursner), Hans
Holtzer, Andre helyettes: Potenberger, Hans
1481/1482
Holtzer, Andre
Schönberg, Georg
1482/1483
Behaim, Thoman helyettes (?): Schönberg, Georg
Holtzer, Andre
1483/1484
Schönberg, Georg
Holtzer, Andre
1484/1485
Behaim, Thoman
Holtzer, Andre
1485/1486
Wagner, Peter
Holtzer, Andre
1486/1487
Wagner, Peter
Holtzer, Andre
1487/1488
Rosentaler, Mert
Kreutz, Peter
1488/1489
Rosentaler, Mert
Kreutz, Peter
1489/1490
Windperger, Wolfgang helyettes: Rosentaler, Mert
Holtzer, Andre
1490/1491
Windperger, Wolfgang
Holtzer, Andre
1491/1492
Eisenreich, Peter
Rosentaler, Mert
1492/1493
Eisenreich, Peter
Rosentaler, Mert (†) / Holtzer, Andre
1493/1494
Stamphaer, Kaspar helyettes: Kreutz, Peter
1494/1495
Windperger, Wolfgang
Kreutz, Peter
1495/1496
Rieder, Stefan
Kreutz, Peter
1496/1497
Rieder, Stefan
Kreutz, Peter helyettes: Holtzer, Andre
1497/1498
Rieder, Stefan
Kreutz, Peter
1498/1499
Vorster, Wolfgang (jun.)
Aigner (Kursner), Jakob
1499/1500
Vorster, Wolfgang (jun.) helyettes: Kreutz, Peter
Aigner (Kursner), Jakob helyettes: Eisenreich, Peter
1500/1501
Aigner (Kursner), Jakob
Vorster, Wolfgang (jun.)
467
468
MAJOROSSY JUDIT
Tisztségviselési év
Polgármester
Városbíró
1501/1502
Aigner (Kursner), Jakob
Vorster, Wolfgang (jun.)
1502/1503
Aigner (Kursner), Jakob
Pair, Mathes
1503/1504
Aigner (Kursner), Jakob
Pair, Mathes (†) / Tailenkas, Wolfgang
1504/1505
Vorster, Wolfgang (jun.)
Tailenkas, Wolfgang
1505/1506
Vorster, Wolfgang (jun.) helyettes: Aigner (Kursner), Jakob
Tailenkas, Wolfgang
1506/1507
Lachenperger, Hans helyettes: Hauteur, Jakob
Vorster, Wolfgang (jun.)
1507/1508
Lachenperger, Hans
Vorster, Wolfgang (jun.)
1508/1509
Vorster, Wolfgang (jun.) helyettes: Aigner (Kursner), Jakob
Tailenkas, Wolfgang (†) / Lachenperger, Hans
1509/1510
Voyt, Friedrich
Vorster, Wolfgang (jun.)
1510/1511
Voyt, Friedrich helyettes: Aigner (Kursner), Jakob
Lachenperger, Hans
1511/1512
Voyt, Friedrich helyettes: Ruttenstock, Pancras
Lachenperger, Hans
1512/1513
Ruttenstock, Pancras
Lachenperger, Hans
1513/1514
Voyt, Friedrich
Meixner, Michel
1514/1515
Lachenperger, Hans
Meixner, Michel
1515/1516
Lachenperger, Hans
Meixner, Michel
1516/1517
Voyt, Friedrich
Leupold, Kaspar
1517/1518
Voyt, Friedrich
Leupold, Kaspar
1518/1519
Ruttenstock, Pancrac
Leupold, Kaspar helyettes: Dorner Wolfgang
1519/1520
Voyt, Friedrich (†) / Leupold Kaspar helyettes: Leupold Kaspar
Vorster, Wolfgang (jun.)
1520/1521
Korbler, Jakob
Vorster, Wolfgang (jun.)
1521/1522
Korbler, Jakob
Vorster, Wolfgang (jun.)
1522/1523
Leupold, Kaspar
Vorster, Wolfgang (jun.)
1523/1524
Leupold, Kaspar (?)
Vorster, Wolfgang (jun.) (?)
1524/1525
Korbler, Jakob
Vischer, Michel
1525/1526
Korbler, Jakob
Vischer, Michel
1526/1527
Korbler, Jakob
Vischer, Michel
1527/1528
Korbler, Jakob
Vischer, Michel
1528/1529
Korbler, Jakob
Vorster, Wolfgang (jun.)
1529/1530
Korbler, Jakob
Vorster, Wolfgang (jun.) (†) / Vischer, Michel
1530/1531
Klee, Michel
Vischer, Michel helyettes: Korbler, Jakob
1531/1532
Hakawitz, Andre
Klee, Michel
1532/1533
Korbler, Jakob
Klee, Michel
1533/1534
Korbler, Jakob
Klee, Michel
1534/1535
Preuss, Valentin
Klee, Michel
1535/1536
Preuss, Valentin
Klee, Michel
EGY HATÁR MENTI SZABAD KIRÁLYI VÁROS KÖZÉPKORI IGAZGATÁSA
Tisztségviselési év
Polgármester
Városbíró
1536/1537
Klee, Michel
? helyettes: Vischer, Michel
1537/1538
Klee, Michel
Korbler, Jakob
1538/1539
Bernhaimer, Hans
Behaim, Blasius
1539/1540
Bernhaimer, Hans
Behaim, Blasius
1540/1541
Bernhaimer, Hans
Behaim, Blasius (?)
1541/1542
Klee, Michel (?)
Korbler Jakob
1542/1543
Klee, Michel
Behaim, Blasius
1543/1544
Behaim, Blasius
Klee, Michel
1544/1545
Bernhaimer, Hans
Behaim, Blasius
469
JUDIT MAJOROSSY SKETCHING THE URBAN ADMINISTRATION OF A FREE ROYAL TOWN AT THE BORDER OF THE KINGDOM OF HUNGARY (INTRODUCTION TO THE “ARCHONTOLOGY OF MEDIEVAL PRESSBURG” IN PROCESS) The present study aims at providing a new (revisited) general overview of the urban administration and its institutions in medieval Pressburg, based on the complete research of all the survived, relating source material. Such a survey, together with the reconsideration of the results of the old (mainly 19th- and early 20th-century) literature, was, on the one hand, an urging necessity for the author during her preparatory work with the archontology of the medieval town leaders and the members of the town administration (whose lists are to be published in the near future). On the other hand, it may also be useful for the general readers to glimpse a panoramic picture about Pressburg for which no such systematically done, modern history of medieval municipalism was available so far. The author, first of all, dealt with the top leaders (the judge, the councillors, and the lord mayor) – including the list of the two main leaders in the appendix that she put together for the period between 1390 and 1545 – and she summarized the urban election, the development of the inner and the outer town councils and their duties. In addition, the different financial and administrative functions as well as the matters of tax collection, market control and other public urban tasks were analysed in the light of the extant sources. Afterwards, she also touched upon the overall place of the leadership within the urban society (on issues such as the concentration of power, the generations of leaders, etc.) and the representation of power, mainly the procession on the election days, focusing on those few elements known already for the medieval period (and not only from narratives of the early modern times). Naturally, such a sketch does not make a full, in-depth analysis of a complex topic possible, but can reveal (and make clearly visible) the medieval phenomena (the characteristics and the specialities of the investigated urban community) and can also facilitate comparative urban history.
PÓK ATTILA
A marxizmus a posztkommunista közép-európai történetírásokban*
Az 1980-as évek eleje óta vagyok szakmai kapcsolatban és barátságban a 80-as évei közepén járó Georg G. Iggersszel, a modern német történetírás történetének talán legalaposabb ismerőjével, számos historiográfiai kézikönyv szerzőjével és szerkesztőjével.1 Az ő kérésére, egy Edward Wanggal közösen szerkesztett kötete2 számára készült ez az eredeti formájában 2015 nyarán megjelent3 esszé. A szerkesztők kérése volt, hogy ne terheljük túl lábjegyzetekkel a szöveget, hanem inkább irodalomjegyzékkel segítsük az olvasók további tájékozódását. A szöveg tehát a szigorúan szűkre szabott terjedelemben a közép-kelet-európai viszonyokat nem ismerő nemzetközi szakmai közönség részére ad vázlatos, magyar hangsúlyú áttekintést.
Előzmények, kérdések Az igazán megírásra és elolvasásra érdemes történetírói teljesítmény korával párbeszédet folytatva születik. Leopold von Rankétől Fernand Braudelig, Szűcs Jenőig, Jerzy Topolskiig, Edward Saidig, Christopher Hillig, E. P. Thompsonig, Eric Hobsbawmig, Hayden White-ig (és hosszan folytathatnánk a sort) a valóban ere* A tanulmány elkészítését támogatta a TAMOP–4.2.1. D–15/1/KONV–2015–006 (The development of the innovation research base and knowledge centre in Kőszeg in the frame of the educational and research network at the University of Pannonia) ösztöndíja, amiért itt is köszönetet mond a szerző 1 Georg G. Iggers legfontosabb művei: The cult of authority. The Political Philosophy of the SaintSimonians. A Chapter in the Intellectual history of Totalitarianism. Martinus Nijhoff, The Hague, 1958.; The German Conception of History. The National Tradition of Historical Thought from Herder to the Present. Wesleyan University Press, Middletown (Connecticut), 1968. Magyarul: A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig. Gondolat, Bp., 1988.; New directions in European Historiography. With a contribution by Norman Baker. Wesleyan University Press, Middletown (Connecticut), 1975.; Marxismus und Geschichtswissenschaft heute. Becker, Velten, 1996. (Berichte der Leibniz-Sozietät 8. [1995] Heft 8/9.); Geschichtswissenschaft im 20. Jahrhundert. Ein kritischer Überblick im internationalen Zusammenhang. Mit einem Nachwort. 2. Aufl. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1996. Első kiadás: 1993. Angolul: Historiography in the Twentieth Century. From Scientific Objectivity to the postmodern Challenge. Wesleyan University Press, Hanover (New Hampshire), 1997.; Edward Wang és Supriya Mukherjee közreműködésével: A Global History of Modern Historiography. Pearson, Longman, 2008. 2 Marxist Historiographies: A Global Perspective. Ed. Q. Edward Wang–Georg G. Iggers. Routledge, London, 2015. 3 Marxism in Post-Communist East Central European Historiographies. In: Marxist Historiographies i. m. (2. jz.) 75–86.
TÖRTÉNELMI SZEMLE LVII (2015) 3:471–485
472
PÓK ATTILA
deti gondolkodású, kreatív történészek mindig saját koruk hajtóerőinek megértésére törekedtek, olyan kérdéseket formáltak, amelyek jelenük számára éppoly relevánsak, mint amennyire lényegesek a múlt megértése szempontjából. Az ilyen történészek szakmánk kiválóságaiként és közéleti személyiségekként is a közeli vagy régmúlt korokban találtak választ a jelen dilemmáira. Ha kiindulópontot keresünk ahhoz a szinte megoldhatatlannak látszó feladathoz, hogy röviden tekintsük át a marxizmus hatását a közelmúlt közép-európai történetírására, akkor talán az ilyen kérdések elemzéséből a legcélszerűbb kiindulnunk. Milyen kérdéseket tettek fel a marxista történészek egyes generációi és válaszaik mennyire voltak relevánsak kortársaik számára, illetve mennyire relevánsak még ma, a 21. század második évtizedében is? A vonatkozó irodalom gyakran minősíti a marxista történetírást történeti érveket használó kommunista propagandának, de a témakörben csak felületesen is tájékozódva számos példát hozhatunk fel arra, hogy a magukat büszkén marxistának valló történészek nemegyszer kerültek konfliktusba kommunista ideológusokkal, pártvezetőkkel. A marxista történészek, pontosabban többnyire történeti kérdésekkel is szakszerűen foglalkozó szocialista politikusok első generációja az 1870-es–1880-as évek fordulóján született (például Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, Constantinu Dobrogeanu-Gherea, Bohumir Šmeral, Ludwik Krzywicki), számukra koruk nagy kihívásai a szociáldemokrácia és a keresztényszocializmus kibontakozása, a berlini kongresszust követő, a gyarmatbirodalmak kiterjesztésével szorosan összefüggő nemzetközi politikai konfliktusok értelmezése. Ez az első generáció úgy gondolta, hogy a történelmi materializmus az univerzális eszköz a történelem hajtóerőinek megértéséhez. Az 1900 körül született második generáció (például Jürgen Kuczynski, Ernst Engelberg, Molnár Erik) számára az I. világháború okainak és következményeinek megértése volt a fő feladat, az 1920 tájéka és 1930 között születettek harmadik generációja (például Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Jemnitz János, Niederhauser Emil, Ránki György, Andrzej Feliks Grabski, Jerzy Topolski) Sztálin és Hitler Európáját próbálta értelmezni. A II. világháború idején vagy az azt követő években világra jöttek (például Gergely Jenő, Glatz Ferenc, Izsák Lajos Gergely, Hans Schleier, Krausz Tamás, Slavoj Žižek) azt kutatták, kutatják, hogy volt-e reális esélye az „emberarcú szocializmusnak”. A legfiatalabbak (például Bartha Eszter, Konok Péter, Maciej Gorny, Slawomir Sierakowski) pedig azt szeretnék feltárni, hogy a rendszerváltás után, a volt szovjet blokk társadalmai számára valóban csak a globális kapitalizmus rendjébe történő betagolódás-e az egyetlen opció. A szovjet imperialista birodalomépítés az Elbától Vlagyivosztokig és a Baltitengertől az Adriai- és Fekete-tengerig hatalmas politikai támogatást nyújtott a marxista–leninista (nem egyszer sztálinista) történetszemlélet és az ilyen szemléletű munkák készítését elősegítő intézményrendszer kialakításához. Ennek ellenére a brosúra-propaganda soktonnányi értéktelen kiadványa mellett számos mai, nem marxista normák szerint is értékes munka került ki ezekből a kommunista pártok ideológiai irányítása mellett termelő műhelyekből. A marxista történetszemlélet a nemzeti határokon felülemelkedve próbálta, próbálja értelmezni a glo-
A MARXIZMUS A POSZTKOMMUNISTA TÖRTÉNETÍRÁSOKBAN
473
bális gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális folyamatokat egy a nyugat-európai fejlődés fő vonalát zsinórmértéknek tekintő felfogás jegyében.4 Bármennyire is torznak tűnik ez mai szemszögből, az első generáció marxista történészeinek tapasztalatai szempontjából még teljes mértékben legitim megközelítésnek tűnt. A globális változások hajtóerejét ugyanis Nyugat-Európa adta, az osztályfogalom pedig kiváló analitikus eszköznek tűnt a modernizációs folyamatok értelmezéséhez. A gazdasági tényezőknek a politikai cselekvést meghatározó szerepe nyilvánvalónak látszott a marxista történészek számára az imperializmus korában, sőt a további generációk kérdéseinek szempontjából is. Melyek a marxista történetszemlélettel élés és visszaélés közép- és keleteurópai sajátosságai? Mennyiben tükröződnek a történettudományban az egyes földrajzi-történeti régiók egyedi jellemzői? Egyáltalán célszerű-e nyugat-európai, amerikai, ázsiai, afrikai, illetve közép- és kelet-európai történetírásokról beszélni, vagy pedig ez a történetírás történetének egy félrevezető megközelítése? A történettudomány, a történetírás és a történeti gondolkodás történetét áttekintő legtöbb szakkönyv felépítése más megfontolásokat tükröz, legtöbbször nem a földrajzi régiók, hanem ideológiai, filozófiai fogalmak, módszertani elvek és kiemelkedő életművek e munkák szerkezeti pillérei. A nemzeti historiográfiák általában akkor szerepelnek önálló fejezetben vagy alfejezetben, ha ideológiai, elméleti vagy módszertani alternatívákat képviselnek, így például a német historizmus, a francia társadalomtörténet vagy az amerikai New History. A Szovjetunió és a volt szovjet blokk országairól így általában a marxizmus kapcsán esik szó. Dolgozatom fő témája a marxista történetírás helyzete a szovjet blokk szétesése után a blokk volt országaiban, itt van gondolatmenetem kiindulópontja. A szovjet blokk országainak marxista történetírása ugyanis igen sokoldalúan, a szakma egésze által értékelt és elismert módon foglalkozott a modern kori európai történelem egy kulcskérdésével, a közép-kelet-európai elmaradottság témakörével.
A közép- és kelet-európai elmaradottság gyökerei, Európa szimbolikus földrajza és a szovjet blokk kialakulása Szűcs Jenő híres esszéjének5 nyitógondolata számos történeti mű alapkérdését foglalta össze egy nyúlfarknyi kérdő mondatban: hol húzódnak Európa belső határai? Milyen sikeresnek és sikertelennek minősíthető gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális modelleket választanak el egymástól ezek a határok? Az ember- és tár4 Minderről részletesen: The Soviet System and Historiography 1917–1989. Ed. Ferenc Glatz. The Institute of History of the Hungarian Academy of Sciences, Bp., 1995. 5 Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle 24. (1981) 313–359. Önálló kötetben: Magvető, Bp., 1983. Első idegen nyelvű megjelenése: The Three Historical Regions of Europe. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 29. (1983) 131–184. A széles körű nemzetközi elismertséget elsősorban a francia fordítás hozta meg: Les trois Europes. L’Harmattan, Paris, 1985. (Domaines danubiens), Fernand Braudel előszavával.
474
PÓK ATTILA
sadalomtudományok valamennyi közép-európai képviselője számára alapkérdés ez, és vizsgálata gazdag táptalaj a bűnbakok kijelöléséhez, amikor a régió gazdasági és politikai kudarcainak, vereségeinek, veszteségeinek okait, felelőseit keresik. Ez az okkeresés választja el a tradicionalistákat és az Európa-hívőket Romániában, az urbánusokat és a népieseket Magyarországon, a központosítókat és a decentralizálókat Jugoszláviában, az optimistákat és pesszimistákat Lengyelországban, a romantikus nacionalistákat és a „realistákat” Csehszlovákiában.6 Ez persze egy igencsak leegyszerűsített értelmezés, de a kérdés sem olyan bonyolult. Arról van szó ugyanis, hogy elfogadjuk-e: a mindenkori történelmi teljesítmény mércéje az amerikai és francia politikai, valamint a brit ipari forradalom keretei által megszabott fejlődési modell, és az ettől eltérés eleve kudarcot jelent, vagy pedig ellenkező a helyzet: sokkal inkább számos, hierarchiába nem sorolható modell létezik, és az igazi nagy katasztrófákat éppen azok a kísérletek okozták, amelyek a „nyugati” modellt rá akarták kényszeríteni a „keleti” társadalmakra. E kérdések boncolgatása persze korántsem a közép-kelet-európai történészek kizárólagos kutatási területe. Már Leopold von Rankét is foglalkoztatta a kérdéskör, igen gazdag a nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás regionálisan eltérő következményeit elemző irodalom, sokan hasonlították össze az államirányításnak, a társadalmi struktúráknak, a gazdasági fejlődés tendenciáinak, a kulturális irányzatoknak, a vallásoknak és egyházaknak a keleti és nyugati formáit.7 A 20. századi közép- és kelet-európai marxista történészek számára azonban ez korántsem csak kutatási feladat volt, hanem saját helyzetük, szakmai, politikai, emberi problémáik eredendő forrásainak keresése is. A 16–17. századi agrártörténet kutatása a hidegháborús világ nagy kérdéséhez is kereste a magyarázatot: az oszmán-török és a Habsburg-birodalom közé szorult Kárpát-medencei társadalmaknak volt-e valaha esélye a független döntésekre? Mennyire határozták meg évszázadokra terjedően a régió történetét a második jobbágyság fogalmában összegezhető gazdasági-társadalmi jelenségek, van-e tényleges történeti tartalma vagy ellenkezőleg, pusztán politikai propagandát rejt az elkanyarodás fogalma? Csak az orosz imperializmus hagyományaira és a hidegháború logikájára épülő szovjet expanzió ítélte halálra a nyugati vagy nyugatias törekvéseket, vagy mélyebb, strukturális különbségek határolják el egymástól Európa régióit? Ez Szűcs Jenő méltán híressé vált esszéjének alapkérdése. Szűcs Jenő, elutasítva a hidegháborús világ bipoláris logikáját, számos érvet hozott fel a keleti és nyugati mellett egy harmadik európai régió létezése mellett, amelyet szerinte nyugaton az Elba folyó vidéke, keleten a Kárpátok hegyvonulata, délen az Adriai-tenger, északon a Baltitenger határol. Nemzedéktársaihoz hasonlóan Szűcs Jenő is marxista szellemű nevelést kapott, de ez a kiindulópont, pontosabban a kiindulópont továbbgondo6 Erről részletesen ld. Niederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában. MTA TTI, Bp., 1995. (História Könyvtár. Monográfiák 6.). 7 Larry Wolf: Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford University Press, Stanford (California), 1994.; Maria Todorova: Imagining the Balkans. Oxford University Press, Oxford, 2009.
A MARXIZMUS A POSZTKOMMUNISTA TÖRTÉNETÍRÁSOKBAN
475
lása és kritikája igen eredeti és nemzetközileg széles körben ismertté vált és elismert következtetésekhez vezette. Szűcs szerint e középső vagy talán inkább közbülsőnek nevezhető régióban számos olyan intézmény létezett, amely onnan keletre már nem található, így például a városi és céhes autonómiák, reneszánsz és gótikus stílusú művészeti emlékek, a reformáció irányzatai. Az érvelés a társadalmi, a gazdasági, politikai és kulturális élet számos területéről hozott példákat, és arra a következtetésre jutott, hogy számos nyugati intézmény megtalálható ebben a középső régióban, azonban megkésett vagy eltorzult formában. Ugyanakkor arra is hivatkozott Szűcs, hogy e köztes régióban számos olyan intézmény létezik, ami nyugaton nem mutatható ki: így a második jobbágyság, a nyugatinál nagyobb számú, erősebb politikai befolyású nemesség. Európa hidegháború korabeli megosztottságának kérdése nemcsak esszék, hanem elemző monográfiák témája is lett, így például leginkább a gazdaság- és társadalomtörténetben (Berend T. Iván, Ránki György, Witold Kula, Pach Zsigmond Pál), továbbá a közép-kelet-európai nemzetté válás folyamatainak elemzése során (Arató Endre, Miroslav Hroch, Jerzy Jedlicki, Niederhauser Emil) vagy a román eszmetörténetben (Lucian Boia). Körülbelül Szűcs esszéje első megjelenésének idején, az 1970-es és 1980-as évek fordulóján jó néhány cseh, szlovák, lengyel és magyar értelmiségi kezdte el egyre bővülő körben terjeszteni a Közép-Európa-fogalmat, máshonnan indulva, de Szűcséhez hasonlítható eredményre jutva. E Közép-Európa-fogalom egyes megfogalmazásai magukban foglalták Horvátországot, Szlovéniát, sőt Ausztriát és Észak-Olaszországot is. Szűcs következtetéseitől eltérően azonban ezt a KözépEurópát sokkal közelebb helyezték a Nyugathoz, mint a Kelethez, különösen hangsúlyozva a keleti ortodoxia világát Európa onnan nyugatra eső vidékeitől elválasztó távolságot.8
A szovjet politikai rendszer hatása a középés kelet-európai történetírásra Négy évtizeden át szovjet típusú intézményrendszer keretei között alkottak a közép-kelet-európai országok történészei, és ez kellően erős érv ahhoz, hogy önálló tematikus egységként tárgyaljuk a régiót a II. világháború utáni történetírás, történettudomány, történeti gondolkodás történetének áttekintése során. Igencsak eltérő történelmű, etnikai, vallási összetételű országokra kényszerítettek egyforma intézményeket, és ez alól a történettudomány műhelyei sem voltak kivételek.9 Sikerült-e ennek révén kialakítani egy egységes ideológiai alapozott8 Milan Kundera: The Tragedy of Central Europe. The New York Review of Books 1984. április 26.; Ormos Mária: Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? Napvilág, Bp., 2007. 9 The Soviet System and Historiography i. m. (4. jz.); Frank Hadler–Attila Pók: „A Daily Working Group Together in One House”. Research Institutes of the National Academies of Sciences in East
476
PÓK ATTILA
ságú homogén történetszemléletet a régióban? A tudomány valamennyi területét, különösen az ember- és társadalomtudományokat igen szorosan ellenőrizték a kommunista pártok megfelelő részlegei. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy az igazán hatékony tudományszervezeti rendszerben el kell határolni egymástól a kutatást és a felsőfokú oktatást. A vagyonuktól és autonómiájuktól megfosztott tudományos akadémiák működtették a kutatóintézetek hálózatát, ahol a munkatársaknak oktatási kötelezettségek nélkül „csak” kutatniuk kellett feszes rövid, közép- és hosszú távú tervekre épített rendszerben. A hangsúly a rendszer kiépítésének időszakában nem annyira új, elsődleges források feltárásán, hanem a „polgári” történettudomány teljesítményének marxista–leninista szellemű újraértékelésén volt. A kommunista rendszer identitása, legitimitása szempontjából legérzékenyebb témákat, így a munkásmozgalom és a baloldali, leginkább a kommunista pártok történetét a pártok központi bizottságai alá rendelt párttörténeti intézetek vizsgálták. A tudományos fokozatok odaítélése is ideológiai-politikai ellenőrzés alatt történt, nem lehetett elérni a szerény anyagi juttatást is biztosító kandidátusi, nagydoktori és hasonló fokozatokat anélkül, hogy a jelölt ne bizonyította volna be jártasságát a marxizmus–leninizmus különböző területein. Különösen fontos volt a levéltárak feletti ellenőrzés biztosítása, leginkább a Szovjetuniót a legkisebb mértékben is negatívan feltüntető dokumentumok nyilvánosságra jutásának elkerülése. Az ember- és társadalomtudományok helyzetét is formáló, hivatalosan kifejtett és propagált „alkotó marxista” elveket a minden felsőfokú intézményben tanított politikai gazdaságtan, a dialektikus és történelmi materializmus, valamint a tudományos szocializmus diszciplínái foglalták össze. A történelmi fejlődés hajtóereje az osztályharc, az ősközösségi társadalomtól a rabszolgatartó, a feudális és a kapitalista társadalmi formációkon keresztül vezet az út a szocializmus, majd a kommunizmus termelőerőket és termelési viszonyokat végső harmóniába ötvöző világába,10 tanulták minden felsőoktatási intézmény hallgatói. Ez a röviden felvázolt kép azonban rendkívül leegyszerűsítő, hiszen a szigorú kontroll ellenére sem sikerült a homogenizálás, mind az egyes országok, mind az egyes időszakok között igen nagy különbségeket tapasztalhattunk. Fontos korszakhatárok 1956, az SZKP XX. kongresszusa és a magyar forradalom éve, 1968, a diákmozgalmak és a Varsói Szerződés csapatai által elfojtott prágai tavasz éve, valamint 1985, amikor Gorbacsovot az SZKP főtitkárává választották. Regionálisan: igencsak eltért a keményvonalas Bulgária és Románia, valamint az 1968 utáni Csehszlovákia légköre a kifinomultabban dogmatikus NDK vagy a liberálisabb, 1968 utáni Lengyelország és Magyarország tudományos és politikai atmoszférájától. Jugoszlávia külön utas
Central Europe. In: Setting the Standards. Ed. Ilaria Porciani–Jo Tollebeek. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2012. 183–201. (Writing the Nation). 10 Az e felfogás jegyében legkövetkezetesebben végiggondolt világtörténeti szintézis a 11 vaskos kötetből álló, magyarra is lefordított szovjet Világtörténet. I–XI. Szerk. J. P. Francev et al. Kossuth, Bp., 1963–1968.
A MARXIZMUS A POSZTKOMMUNISTA TÖRTÉNETÍRÁSOKBAN
477
külpolitikája és Tito 1980-as haláláig működő föderális rendszere nyomot hagyott az ország történettudományának fejlődésén is. A folyamatokat az ilyen nagy ívű rövid összefoglalóban elkerülhetetlen módon leegyszerűsítően ábrázolva három nagy változás nyitott meg új utakat a volt szovjet blokk marxista történészei számára az 1989–1990-es nagy átalakulások, a Szovjetunió és a szovjet blokk rendszerének összeomlása következtében.
1989–1990 mint historiográfiai határvonal Az első nagy változás az új- és legújabb kori anyagokat őrző levéltárakat érintette. Itt is igen sok a regionális különbség, korántsem vált mindenhol minden lényeges anyag hozzáférhetővé (különösen Magyarországon maradt meg igen sok korlát), mindent összevéve azonban lényegesen könnyebbé vált a 20. század történetének, különösen a hidegháború történetének kutatása. Politikai tényezők is szerepet játszottak a levéltárak kapuinak szélesebbre nyitásában: például a viszszamenőleges igazságszolgáltatás igénye, a kommunista titkosszolgálatok ügynökeinek keresése, de igen komoly kutatások is lehetővé váltak. Így tényszerű, árnyalt életrajzok készülhettek kommunista vezetőkről, a II. világháború számos eseménye, a háború utáni közép- és kelet-európai szovjet politikai és gazdasági térnyerés körülményei, a szovjet- és kommunistaellenes mozgalmak története vált sokkal jobban kutathatóvá. Ehhez kapcsolódott a második nagy változás: egy széles körű taburendszer eltűnése. Így a Szovjetunió bel- és külpolitikájának addig elhallgatott mozzanatai, az 1939-es német–szovjet megnemtámadási szerződéshez tartozó titkos záradékok keletkezésének háttere, a lengyel katonatisztek 1940. évi katyńi lemészárlásának részletei, a zsidóság és a holokauszt történetének számos gyászos részlete, az 1948–1949-es szovjet támogatású közép-európai kommunista hatalomátvételek, az 1953. júniusi berlini felkelés és az 1956-os magyar forradalom sok mozzanata. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy egyes történeti kérdések tisztázásának társadalmi igénye is hozzájárult a maga szerény módján a kommunista rendszerek pozícióinak megrendüléséhez Közép- és Kelet-Európában. A fentieken kívül ugyanis többek között ilyen kérdések voltak a különböző 20. századi határváltozások és népességmozgások, a fasiszta, náci és kommunista rendszerek áldozatainak száma, a föderális (szovjet, csehszlovák, jugoszláv) államrendszerek kritikus elemzése. És így jutunk a harmadik nagy, dolgozatom témáját leginkább érintő változáshoz, a történettudomány dezideologizálódásához. A folyamat Lengyelországban és Magyarországon már az 1970-es és 1980-as években megkezdődött, de csak az 1980-as évek végén bontakozik ki teljes mértékben a volt szovjet blokk valamenynyi országában. Megszűnik a marxista ideológiai tárgyak oktatása a felsőoktatási intézményekben, kikerülnek a marxizmusismeret követelményei a tudományos minősítés feltételrendszeréből, egyre kevésbé szükséges a marxizmus klasszikusainak idézése tudományos munkákban. Ebben a légkörben a kutatóknak szembe
478
PÓK ATTILA
kellett nézniük a felületes ismeretekre alapozott, de annál inkább szenzációhajhászó történeti tárgyú kiadványok, rádió- televízióműsorok elszaporodásával is. Az ilyen módon felfűtött emlékezetpolitikai vitákban a rendszerváltásokat követő évtizedben a volt szovjet blokk valamennyi országában a nemzeti múlt „eltagadott” és meghamisított mozzanatai álltak az előtérben. Kevés támadás irányult a marxista–leninista ideológia vagy módszertan ellen, mivel erre az időpontra ez már aligha volt a régió országaiban meghatározó irányzat. Ez a jelenség egy hosszabb távú regionális szakmai hagyományba is beilleszthető. Sorin Antohi megfogalmazásában: „A világ sok más részéhez hasonlóan Kelet-Európában is a történetelmélet és módszertan egy a valóságtól elszakadt haszontalan és értelmetlen tevékenységnek számít, a történeti tanulmányok szakmai és oktatási kánona az elméletnek és módszertannak csak marginális szerepet juttat.”11 A nagy történeti-politikai viták nem marxista dogmákat, hanem a szovjet rendszer idején elhallgatásra ítélt témákat feszegettek: a Szovjetunió bel- és külpolitikai bűneit, a „népek testvéri szocialista közössége” egyes tagjai közötti konfliktusokat, a „zsidókérdés”, a holokauszt érdemi tárgyalását igényelték, nagy viták kerekedtek a régió két háború közötti vezető személyiségeiről (Masaryk, Horthy, Piłsudski, Antonescu, III. Borisz cár). Mind a szaktudományos irodalomban, mind a történelem hasznosításának más fórumain (népszerűsítés, politikai retorika, oktatás) a nemzeti problematika állt az előtérben. Ami a történészszakma intézményeit illeti, Lengyelországban és Magyarországon a folyamatosságon, Csehszlovákiában, az NDK-ban, kisebb mértékben Romániában és Bulgáriában a személycseréken volt a hangsúly, a változtatásokat részben politikai, részben generációváltási szempontok mozgatták. Számos neves történész került magas politikai pozíciókba, így például Magyarországon az 1990-es választások után történész volt a miniszterelnök, a külügyminiszter, a honvédelmi miniszter, az országgyűlés elnöke, számos nagykövet és parlamenti képviselő. A régi, főleg a tudományos akadémiák keretein belül működő intézmények mellett jó néhány jelenkor-történeti kutatóintézet jött létre politikai hátszéllel, állami támogatással, így például az 1956-os forradalom történetét kutató intézet Magyarországon, a Nemzeti Emlékezet Kutatóintézete Lengyelországban vagy a Totalitárius Rendszerek Történetét Kutató Intézet Romániában. A marxista történetszemlélet hagyományairól, helyzetéről, jövőbeli lehetőségeiről kevés vita folyt a régióban. Egy fontos kivétel az az eszmecsere, amit a 20. századi orosz történelem ismert szakértője, Krausz Tamás kezdeményezett, és amiből szűk körű, de igen alapos vita alakult ki. Krausz esszéjének12 tézise az, hogy a marxista történetírás, történetelmélet fogalomrendszerének számos eleme, így a társadalmi formációk problematikája, különös tekintettel az ázsiai termelési módra vagy a tőkefelhalmozás módozataival kapcsolatos eredményekre, beépült a 11 Sorin Antohi: Narratives Unbound: A Brief Introduction to Post-Communist Historical Studies. In: Narratives Unbound: Historical Studies in Post-Communist Eastern Europe. Ed. Antohi Sorin–Balázs Trencsényi–Péter Apor. CEU Press, Bp., 2007. 13. 12 Krausz Tamás: Történetírás és marxizmus. Eszmélet 94. (2012) 181–244.
A MARXIZMUS A POSZTKOMMUNISTA TÖRTÉNETÍRÁSOKBAN
479
modern történettudomány eszközrendszerébe. Az igen határozott stílusú, de józan hangvételű szerző ezt azért tartotta fontosnak leszögezni, mivel helyzetértékelése szerint a rendszerváltás utáni közép-európai történettudományi, társadalomtudományi és politikai élet számos szereplője azonosította a marxista szemléletű humán- és társadalomtudományi munkákat az államszocialista rendszer legitimizációs ideológiájával. Emlékeztetett nagy nemzetközi visszhangot kiváltott marxista indíttatású projektekre, így Tőkei Ferencnek az ázsiai termelési móddal kapcsolatos munkásságára, a Berend T. Iván, Pach Zsigmond Pál, Ránki György nevével fémjelzett gazdaságtörténeti iskolára, a közép-európai nemzetté válás történetének marxista indíttatásra épülő eredményeire (Miroslav Hroch, Niederhauser Emil) és a Jürgen Kocka által kezdeményezett polgárságtörténeti kutatásokra. A szűkebb szakmán túllépve utalt az „antropológiai szemléletű marxizmus” befolyására a történeti gondolkodásra, főleg a Lukács-iskola tagjainak (Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György, Vajda Mihály) ilyen irányú műveire. Ezek a munkák segítettek a merev történelmi materialista dogmák, az osztályalapú elemzések, az osztályharc abszolutizálásának feloldásában, az egyén történelmi szerepének, a mindenkori alternatíváknak az értelmezésében. Kiemelte, hogy számos kollégát érintett meg nyugat-európai marxista nézeteket is alkalmazó gondolkodók, történészek munkássága (Eric Hobsbawm, Herbert Marcuse, Gerschenkron, Rostow, Wallerstein). Főleg lengyel és magyar történészek számos nemzetközi projektben dolgoztak együtt angol, amerikai, francia, német, olasz kollégákkal. Utalt egy fiatal lengyel történész, Maciej Gorny véleményére, aki szerint az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig terjedő időszak a 20. századi magyar és lengyel történetírás legsikeresebb időszaka volt. A Krausz véleményét kritizálók ugyanezeket a tényeket nem a marxizmus reformálásának, megújításának, modernizálásának bizonyítékaként értelmezték, hanem épp ellenkezőleg, a marxizmustól való eltávolodás jeleit látták bennük. Nem arról volt szó, hogy a marxista apológiát kritikus marxista elemzés váltotta volna fel, hanem a marxista történettudomány korábbi képviselői leszámoltak fiatalabb koruk világnézetével. Krausz nem tagadta, hogy a kommunizmus időszakában a politikusok gyakran társadalmi-politikai elkötelezettséget vártak el a történettudománytól, és gyakran került sor politikai megrendelésre, haladó-forradalmi és konzervatív-reakciós események és fejlődési tendenciák merev elhatárolására. Hatalmas szakadék tátongott azonban az agitációs és propagandacélú vulgármarxista, valamint a tekintélyes szakmai műhelyekben született marxista szemléletű művek között. Jól illusztrálja ezt a Molnár Erik-vitának nevezett eszmecsere Magyarországon az 1960-as években.13 Molnár Erik a magyar kommunista mozgalom jogi végzettségű, ügyvédként politikai perekben a két világháború között kommunistákat is védő, tekintélyes, befolyásos alakja volt. Számos egyéb, politikai funkciója mellett ő volt a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója is 1949-től haláláig, 1966-ig. Az általa 1960 körül kezdeményezett vita 13 A vita legfrissebb elemzése: Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész vitája. Századok 142. (2008) 1483–1536.
480
PÓK ATTILA
kiindulópontja a 17. századi és 18. század eleji magyarországi Habsburg-ellenes megmozdulások értékelése volt. Molnár szerint ezek a harcok osztálykonfliktusok voltak a magyar nemesi-rendi mozgalmak és a Habsburgok centralizációs törekvései között, nem a magyarországi társadalom valamennyi rétegét mozgósító függetlenségi harcok. Értelmezése szerint a nemesség nacionalizmusa és a korszak népi patriotizmusa nem értékelhetőek a 19. században kibontakozó modern magyar nemzeti mozgalom és nemzettudat közvetlen előzményeiként. Ezek a kérdések a korszak legaktuálisabb napi politikai kérdéseihez kapcsolódtak. Néhány évvel vagyunk az 1956-os magyarországi forradalom után, 1958. június 16-án végezték ki a forradalom vezető személyiségét, Nagy Imrét, aki dogmatikus marxistából vált a nemzeti szabadságmozgalom irányítójává, 1959-ben tette közzé a Magyar Szocialista Munkáspárt téziseit a „burzsoá nacionalizmus” megbélyegzéséről és a „szocialista patriotizmus” jellemzőiről, 1960 tavaszán az MTA Történettudományi Intézetében nagy konferencia foglalkozott a nacionalizmus történelmi gyökereivel. Molnár és követői azt hangoztatták, hogy a legtöbb magyar marxista történész a társadalmi osztályoktól és koroktól elválasztva vizsgálta a magyar nemzetfogalom keletkezését. Szerinte a natio és patria fogalmai nem foglalták magukban valamennyi társadalmi osztály érdekeit, csak a mindenkori kizsákmányoló uralkodó osztályokat szolgálták. Mindezek a lehető legortodoxabb dogmatikus marxista nézetek voltak, és könnyen értelmezhetőek úgy, mint a történész akadémikus hozzájárulása az 1956-os „ellenforradalom” hivatalosan meghatározott okai között szereplő reakciós nacionalizmus elleni küzdelemhez. Mégis, az adott helyen és időpontban e nézetek történetpolitikai funkciója más volt, igen komoly kutatási projektek indultak meg e vita következményeként a nép, nemzet, haza, függetlenség fogalmak egyes korokhoz fűződő tartalmairól. Sőt ennél tágabb körre kiterjedő diskurzusok indíttatása is itt található, az 1960-as–1970-es évek fordulóján meghonosodó terminológiával élve a „szociologizáló-realista”, a nemzeti szempontokat nem meghatározónak tekintő és a „romantikus-forradalmi-dogmatikus-nacionalista” irányzatok képviselői között. A „szociológiai” értelmezés a politikai és ideológiai fejlemények gazdasági-társadalmi alapjait igen sok újonnan feltárt forrás alapján vizsgálta, míg a „romantikus” tábor14 a vita súlypontját a 19. és 20. század története és a történelem „szubjektív tényezői”, jeles történelmi személyiségek fontos fordulópontok idején tanúsított helyes és helytelen magatartása, döntései felé próbálta áthelyezni. A „romantikusok” a progresszív, előremutató, a hazát és haladást egyidejűleg sikeresen szolgáló politikai harcok példamutatását hangsúlyozták, a szociológiai szemlélet pedig a kudarcok, tragédiák okainak keresését minősítette a fő szakmai feladatnak. Ez a vita azért érdemel különös figyelmet, mert hasonló dilemmákat vet fel, mint amilyenekkel 1989–1990 környékén kellett szembenéznie szakmánk számos, a marxizmust akár elutasító, akár megszüntetve megőrző képviselőjének. Kizárólag strukturális, globális tényezők, a helyi szereplőktől független nagyhatalmi har14 Az álláspontok kifejtésére ld.: Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről. Akadémiai, Bp., 1971. (Értekezések a történeti tudományok köréből 55.).
A MARXIZMUS A POSZTKOMMUNISTA TÖRTÉNETÍRÁSOKBAN
481
cok döntöttek a szovjet blokk létrejöttéről, vagy egyáltalán nem elhanyagolható módon játszottak ebben szerepet helyi döntéshozók, akár a folyamat ütemét, akár intenzitását nézzük? S ugyanez a kérdés felvethető volt az 1989–1990-es rendszerés hatalomváltás összefüggésében is. A Bush és Gorbacsov által megtestesített globális és nagyhatalmi tényezők döntöttek el mindent, vagy a régió maga is érdemben járult hozzá saját sorsának alakulásához?15 A régi kérdés16 újra és újra: hol húzódnak a nemzeti önrendelkezés és a modernizáció határai és lehetőségei, hogyan kerül konfliktusba vagy hogyan egyeztethető össze a két törekvés? Aktualizálva: létezik-e még történetileg és aktuálpolitikailag egymástól jól elhatárolható módon egy meghatározó nyugati gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális modell és egy azt torzultan, megkésve másoló keleti verzió? Bármilyen régi is a kérdés, a mai kollégák máshol keresik a választ, mint ahogyan ez 1989–1990 előtt többnyire történt. Korábban a forradalmak, társadalmi mozgalmak, politikai konfrontációk, ma inkább a konszolidációs időszakok, a békés munka, a mindennapi élet, az egyéni és kollektív túlélési stratégiák, az ember és természeti környezete viszonya a válasz érdekében vizsgált fő területek.
Mai marxista történészműhelyek A posztszovjet Közép- és Kelet-Európában igen kevés olyan történészműhely van, ahol érdemi, igényes próbálkozások zajlanak a marxista elmélet és módszertan újraértelmezésére a rendszerváltások utáni társadalmi-politikai környezetben. Így Magyarországon egy szűk kör legalább két aktív generációhoz tartozó történészei törekednek erre, az 1950 körül születettek nemzedéke, valamint azok, akik az 1990-es években kezdték pályájukat. Intellektuális otthonuk egyrészt a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Kelet-Európa Történeti Tanszéke és az egyetem Russzisztikai Kutatási és Módszertani Központja, valamint az Eszmélet című folyóirat. Fő témájuk a modern kori közép- és kelet-európai történelem vizsgálata a globális kapitalizmus összefüggésrendszerében. Előadásaik, tanulmányaik egyik fő következtetése az, hogy 1989–1990 után teljesen meghiúsult a közép-európai felzárkózás lehetősége (szóhasználatuk szerint mítosza) a Nyugathoz, a gazdasági és társadalmi fejlődés fő indikátorai szerint a különbségek a várt csökkenés helyett nőttek, a szabad piac erői az elmúlt két és fél évtized során mélyítették a szakadékot a nyugat-európai centrum és a közép-kelet-európai periféria között. Kedvenc szerzőjük Immanuel Walllerstein, őrá hivatkozva próbálják bizonyítani azt, hogy a közép-európai régiónak (ugyanúgy, ahogy Latin-Amerikának) sohasem volt esélye arra a 19. és 20. század modernizációs folyamatai során, hogy az euroatlanti mag szintjére jusson. A centrum államaiban olyan mértékű a tőkekoncentráció,
15 Ld. erről Borhi László munkáit. 16 Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat, Magvető, Bp., 1978.
482
PÓK ATTILA
hogy a multinacionális cégek nemzetek feletti hatalma kénye-kedve szerinti munkamegosztást kényszerít rá a világra. A kör másik fő eszmei forrása Mészáros István munkássága, leginkább a Beyond Capital című műve, amelynek segítségével a globális kapitalizmus meghaladásának lehetséges intézményes és társadalmi bázisát keresik. A marxista ideológia hatalmon kívülre kerülése e kis kör egyes gondolkodói szerint intellektuális előny is lehet, hiszen így a marxista gondolkodók a napi politika kísértéseitől távol dolgozhatnak. Egy sok korszakot átvészelt, 1981-ben alapított műhely fennmaradt az 1953-tól 1990-ig Marx Károly nevét viselt Budapesti Corvinus Egyetemen is, időnként itt rendeznek műhely-konferenciákat a marxizmus aktualitását és társadalomelemző erejét máig valló szakemberek.17 Mindezek a kis műhelyek hasonlíthatóak a Slawomir Sierakowski Krytyka Polityczna című folyóirata körüli csoporthoz, de lengyel kollégáikhoz képest sokkal kevésbé kapcsolódnak be napi politikai vitákba, így ismertségük és befolyásuk is csekélyebb. Ezen az esszén dolgozva, a marxizmusra vonatkozó utalásokat keresve igyekeztem áttekinteni minden olyan fontosabb munkát, amely összefoglalja az 1989– 1990 utáni közép-kelet-európai történettudomány, történetírás, történeti gondolkodás, emlékezetpolitika főbb tendenciáit. Ahogyan a szovjet blokk eltűnt a politikai térképekről, ugyanúgy kevés nyoma maradt a marxizmusnak a régió intellektuális atlaszán. A historiográfusnak azonban kötelessége e hagyomány értékeinek és kudarcosságának mérlegelése. Írásom a marxista történetírás helyének kijelöléséhez szánt igen szerény hozzájárulás a régió eszmetörténeti térképén.
Főbb felhasznált művek Altrichter, Helmut (ed.): GegenErinnerung. Geschichte als politisches Argument. Oldenbourg, München, 2006. Antohi, Sorin: Narratives Unbound: A Brief Introduction to Post-Communist Historical Studies. In: Narratives Unbound: Historical Studies in Post-Communist Eastern Europe. Ed. Sorin Antohi– Balázs Trencsényi–Péter Apor. CEU Press, Bp., 2007. Barber, Etienne: The Philosophy of Marx. Verso, London, 2014. Első megjelenés: La philosophie de Marx. La Decouverte, Paris, 1993. Boia, Lucian: History and Myth in Romanian Consciousness. CEU Press, Bp., 2001. 17 BCE Társadalomelméleti Kollégium, legutóbbi konferenciájukat 2014 novemberében a Gazdaságfilozófiai kéziratokról tartották.
A MARXIZMUS A POSZTKOMMUNISTA TÖRTÉNETÍRÁSOKBAN
483
Cohen, G. A.: Karl Marx’s Theory of History. A Defence. Oxford University Press, Oxford, 1978. Bővített kiadás: Clarendon, Oxford, 2000. Csaplár-Degovics Krisztián–Krausz Tamás (szerk.): A történetírás új tendenciái a rendszerváltás után Kelet-Európában. L’Harmattan–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Bp., 2007. Cutler, Tony–Hindess, Barry: Marx’s Capital and Capitalism Today. Routledge, London, 2013. (Routledge Library Editions. Political Science 52.) Eley, G.: Marxist Historiography. In: S. Berger–H. Feldner–K. Passmore (ed.): Writing History: Theory and Practice. Hodder Arnold, London, 2003. 63–82. Glatz, Ferenc (ed.): The Soviet System and Historiography 1917–1989. The Institute of History of the Hungarian Academy of Sciences, Bp., 1995. Gorny, Maciej: „Die Wahrheit ist auf unserer Seite”. Nation, Marxismus und Geschichte im Ostblock. Böhlau, Köln–Weimar–Wien, 2011. Gorny, Maciej: The Nation Should Come First: Marxism and Historiography in East Central Europe. Lang, Frankfurt am Main, 2013. (Warsaw Studies in Contemporary History) Green, A.–Troup, K. (ed.): The Houses of History: A Critical Reader in Twentieth-century History and Theory. Manchester University Press, Manchester, 1999. 33–43., 44–58. („Marxist Historians” fejezetek) Gyáni Gábor: Történetírásunk az évezred fordulóján. In: Uő: Történészdiskurzusok. L’Harmattan, Bp., 2002. 35–55. Iggers, Georg: Marxist Historiography in Transformation: East German Social History in the 1980s. Berg, New York, 1991. Kiss Endre: Marx lábnyomai. Gondolat, Bp., 2013. Klio ohne Fesseln? Historiographien im östlichen Europa nach dem Zusammenbruch des Kommunismus. Österreichische Osthefte (Wien) 44. (2002) 1–2. sz. Krausz Tamás: Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Napvilág, Bp., 2008. Krausz Tamás: Történetírás és marxizmus. Eszmélet 94. (2012) 181–244.
484
PÓK ATTILA
Mészáros, István: Beyond Capital. Toward a Theory of Transition. Merlin Press, London, 1995. Niederhauser, Emil: Zur Frage der osteuropäischen Entwicklung. Studia Slavica 4. (1958) 359–371. Perry, Matt: Marxism and History. Palgrave, New York, 2002. Ramet, Sabina P.: The Dissolution of Yugoslavia: Competing Narratives of Resentment and Blame. Südosteuropa (München) 55. (2007) 1. sz. 26–69. Rollison, D.: Marxism. In: Walker, G. (ed.): Writing Early Modern History. Hodder Arnold, London, 2005. 3–24. Szűcs, Jenő: The Three Historical Regions of Europe. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 29. (1983) 131–184. Topolski, Jerzy: Polish Historians and Marxism after World War II. Studies in Soviet Thought 48. (1992) 169–183. Tőkei, Ferenc: Zur Frage der asiatischen Produktionsweise. Luchterhand, Neuwied, 1969. Troebst, Stefan (ed.): Postdiktatorische Geschichtskulturen im Süden und Osten Europas. Bestandsaufnahme und Forschungsperspektiven. Wallstein, Göttingen, 2010. Wickham, Chris: Marxist History-Writing for the Twenty-First Century. Oxford University Press, Oxford, 2007. ATTILA PÓK MARXISM IN POST-COMMUNIST EAST AND CENTRAL EUROPEAN HISTORICAL WRITING Marxist historical writing in the countries of the former Soviet Bloc is frequently described as sheer communist propaganda. Challenging this view the present paper gives a short summary of the position and peculiarities of Marxist historiography in Eastern and Central Europe before and following the collapse of the Soviet Bloc. It argues that East European Marxist historiography (or in retrospect it might be perhaps more appropriate to call it historiography under Marxist philosophical and ideological influence) before 1989–1990 offered substantial contributions to modern historical scholarship.
A MARXIZMUS A POSZTKOMMUNISTA TÖRTÉNETÍRÁSOKBAN
485
A primary example for that is how these historiographies addressed the issue of East European backwardness. The paper explains that in spite of the uniform ideological doctrines the historiography of the countries of the Soviet Bloc was far from being homogeneous. It defines three major changes that after 1989–1990 could open up new avenues for historians of these countries: the easier access to archives of modern and contemporary history, the disappearance of taboo topics and the completion of the process of the desideologization of scholarship. After taking stock of the few workshops and debates of Marxist historical scholarship in post-communist Eastern and Central Europe the paper concludes that as the Soviet Bloc disappeared from the political map, Marxism, as for now, disappeared from the intellectual map of Eastern and Central Europe. Still, those works in Marxist spirit that were trying to address key issues of the region’s history are indeletable, valuable parts of its historiographical legacy.
INTÉZETI ÉLET
WEISZ BOGLÁRKA*
A magyar gazdaság mozgatórugói a középkorban Az MTA BTK Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport programja
A
gazdaság működése, folyamatos változása szorosan összefügg azokkal a gazdasági életet meghatározó, irányító tényezőkkel, amelyekkel az ország, a városok, az uradalmak és a falvak szintjén egyaránt találkozunk. E szintek hatást gyakoroltak egymásra. A központi hatalom a középkorban hátteret biztosított a gazdasági élet működéséhez, ahhoz azonban, hogy ezt garantálni tudja, a mindenkori uralkodónak alattvalóira adót kellett kivetnie, bár az ebből befolyt összeg a kincstár bevételeinek csak egy részét jelentette. A gazdasági élet működésének nélkülözhetetlen tényezője a pénzverés, mely Nyugat-Európától eltérően – a királyi család tagjain túl néhány kivételtől eltekintve – az egész középkoron át a király kizárólagos joga maradt. Mindezek kézbentartásához szükség mutatkozott egy önálló intézményrendszerre, a kamarai hálózatra, mely – amellett, hogy az adóztatást, illetve a pénzverést működtette – a gazdasági élet egyes szektorait (például bányászat, bányászati termékekkel folytatott kereskedelem) is a felügyelete alatt tartotta. A gazdaság fejlődése ugyanakkor az intézményhálózatban is változásokat idézett elő az idők során. Az intézményrendszer vezetői pedig sok esetben nem csak a gazdasági élet irányítói, hanem aktív szereplői is voltak. Az uralkodó törvényeket hozott, kiváltságokat adományozott (például vásárés vámengedélyek, kézműves privilégiumok), amelyek befolyásolták a gazdaság működését. E kiváltságok birtokában a városok, egyházi és világi földesurak saját gazdálkodást folytattak, mely nemcsak függött az uralkodó politikájától, hanem vissza is hatott rá. A birtokosok nemcsak meg akarták tartani megszerzett előjogaikat, hanem újabb és újabb gazdasági kiváltságok megszerzésére törekedtek, ez utóbbiak sok esetben válaszként jelentkeztek a gazdasági életben bekövetkező változásokra. A városok és a földesurak ugyanakkor saját hatáskörükben is igyekeztek olyan szabályokat alkotni, illetve érvényesíteni, melyek a területükön folyó gazdasági tevékenységeket, illetőleg kisebb vagy nagyobb mértékben saját gazdálkodásukat segítette elő. A gazdasági szerep megőrzéséhez és erősítéséhez a fejlődés és a fejlesztés infrastrukturális téren (például utak, hidak, révek, átkelők, városfalak, piacterek, lerakatok, műhelyek és más szolgáltatásokkal kapcsolatos színterek stb.) is elengedhetetlennek bizonyult, amely azonban jelentős kiadáso* A szerző az MTA BTK Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport (LP20154/2015) vezetője.
TÖRTÉNELMI SZEMLE LVII (2015) 3:487–506
488
WEISZ BOGLÁRKA
kat követelt. Ez pedig arra sarkallta a városokat, illetve az egyházi és világi földesurakat, hogy az adóztatás mellett lehetőség szerint erősítsék pozícióikat a vállalkozói szférában (például malom vagy vágóhíd bérbeadása, vámszedési jog megszerzése, szőlőgazdálkodásban, illetve bor- és marhakereskedelemben történő szerepvállalás, vagy nemesérc-, vas-, réz-, valamint sóbányászati részesedés) is jelen legyenek. Ráadásul a gazdaság szereplői között kialakulhatott egyfelől verseny, másfelől – egy-egy közös cél érdekében – hosszabb-rövidebb életű lazább vagy szorosabb, akár intézményes jelleget is öltő együttműködés. Ezek sok esetben válaszul szolgáltak egy-egy gazdasági folyamatra, és az ellentét, illetve az együttműködés maga is újabb folyamatot generált. A gazdasági kapcsolati háló általában nem szakadt meg a középkori magyar királyság határainál, hanem meszsze túlterjeszkedett azon. Ezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy a magyar királyság a korabeli Európa gazdasági életének egyik főszereplője volt. A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport a gazdasági élet működésében és változásában szerepet játszó tényezők közül a magyar királyi hatalom és a városok gazdasági életben betöltött szerepét vizsgálja a középkor századaiban, sőt időnként még azon túl is, hiszen gazdaságtörténeti szempontból 1526 nem tekinthető korszakhatárnak. A vizsgált területekhez, illetve az azon belüli részterületekhez rendelt korszakhatárok a Lendület pályázat keretében különbözőek, azokat az egyes témák belső logikája szabja meg, figyelembe véve a vállalt feladat teljesíthetőségével kapcsolatos szempontokat is. Olyan programot kíván a csoport elindítani, mely a későbbi kutatások számára továbblépésre nyújt lehetőséget. Alapvető cél, hogy a történeti, régészeti, numizmatikai, heraldikai és művészettörténeti adatok együttes feldolgozásával olyan, jelenleg hiányzó alapmunkák – kézikönyvek, illetve kézikönyv jellegű tanulmánygyűjtemények, valamint forráskiadványok – készüljenek el, melyek a középkori magyar gazdaság alapjainak és a magyar királyság nemzetközi gazdasági életben betöltött szerepének alaposabb megismerését teszik lehetővé. A kutatócsoport munkájának hatékonyabbá tétele, a pályázat volumene és a tudományos utánpótlás biztosítása megkívánja, hogy a kutatócsoportban tudományos pályafutásuk különböző szakaszaiban járó – az MTA doktora címmel (Draskóczy István, Lővei Pál), PhD-fokozattal rendelkezők (Körmendi Tamás, Mordovin Maxim, Neumann Tibor, Skorka Renáta, Tóth Csaba), fokozatszerzés előtt állók (Kolláth Ágnes, Péterfi Bence), illetve PhD-hallgató (Kovács Viktória) – kutatók működjenek együtt.
A magyar királyi hatalom szerepe a gazdasági életben A központi hatalom a gazdasági élet egyik fontos passzív és egyben aktív szereplőjének tekinthető. Így a kutatócsoport egyik fő feladata ennek a szerepnek a feltárása. Ezen kérdéskörön belül tervezzük egyrészt a királyi gazdaságpolitika alapját jelentő bevételek, másrészt a gazdasági élet működéséhez elengedhetetlen pénzverés, továbbá a királyság pénzügyigazgatását működtető intézményrendszer, s nem utolsósorban az uralkodó által biztosított gazdasági kiváltságok, illetve rendeletek vizsgálatát.
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
489
Kincstári bevételek A magyar királyság jövedelmeinek vizsgálata, melynek tárgya a királyi monopóliumból fakadó jövedelmek (nemesérc-, só-, pénzverési monopólium) mellett a harmincad, a közvetlen és rendkívüli adók, valamint az egyéb bevételek (például zálogosítás, kölcsönök), magában hordozza annak a szükségességét, hogy a kutatócsoport a nemesérc- és a sóbányászatot is vizsgálja. A pályázati idő szűkös volta miatt azonban nincs lehetőség arra, hogy a középkor valamennyi magyar uralkodójának bevételeit számba vegyük, teljes feldolgozás csupán az Árpád- és Anjou-kor tekintetében várható. Az Árpád-kori királyi adózás történetének Eckhart Ferenc munkája óta monografikus összegzése nem született,1 Eckhart megállapításait a szakirodalom már több ponton módosította.2 Az I. Károly kori adórendszert 1921-ben megjelent munkájában Hóman Bálint összegezte,3 azóta azonban több, eddig I. Károly reformjának tartott intézkedésről kiderült, már az Árpád-korban is érvényben lévő gyakorlatról van szó.4 Engel Pál A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése című munkájában nemcsak átírta a 14. század addig ismert pénztörténetét, hanem a pénzújítás rendszerének új értelmezését is adta.5 I. Lajos uralkodásának királyi adórendszerére vonatkozó monografikus munka eleddig még nem született.6 Természetesen a témakört az összefoglaló feldolgozások mindegyike érintette, illetőleg egyes adófajták bemutatása is megtörtént, ezek legtöbbje azonban Eckhart és Hóman munkája előtt látott napvilágot,7 ezen túl leginkább egy-egy terület, népcsoport adózási viszonyait vizsgál1 Eckhart Ferenc: A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig. Réthy, Arad, 1908. 2 Ld. pl. Hóman Bálint: Az első állami egyenes adó. Adalék az európai adótörténethez. Történelmi Szemle 1. (1912) 161–184.; Erdélyi László: Az első állami egyenes adó elmélete. Kolozsvár, 1912. (Kolozsvári értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből 3.); Hóman Bálint: Adó vagy földbér? Századok 47. (1913) 189–202.; Solymosi László: A szőlő utáni adózás első korszaka. Agrártörténeti Szemle 32. (1990) 22–50.; Uő: A szőlő utáni adózás új rendszere a 13–14. századi Magyarországon. Történelmi Szemle 38. (1996) 1–43.; Uő: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon. Argumentum, Bp., 1998.; Weisz Boglárka: II. András jövedelmei: régi és új elemek. In: II. András és Székesfehérvár. Szerk. Kerny Terézia–Smohay András. Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum, Székesfehérvár, 2012. 49–80. 3 Hóman Bálint: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budavári Tudományos Társaság, Bp., 1921. (Reprint: Nap Kiadó, Bp., 2003.). 4 Ld. pl. Weisz Boglárka: A nemesércbányákból származó királyi jövedelmek az Árpád-korban. In: Középkortörténeti tanulmányok 5. Szerk. Révész Éva–Halmágyi Miklós. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2007. 247–259.; Uő: A kamara haszna okán szedett collecta. In: „Köztes-Európa” vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta tiszteletére. Szerk. Bagi Dániel–Fedeles Tamás– Kiss Gergely. Kronosz, Pécs, 2012. 547–558.; Uő: Entrate reali e politica economica nell’età di Carlo I. In: L’Ungheria angioina. A cura di Enikő Csukovits. Viella, Roma, 2013. 205–236. 5 Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok 124. (1990) 25–93. 6 Legrészletesebben Illés József foglalkozott a kérdéssel. Illés József: Az Anjou-kori társadalom és adózás. Politzer, Bp., 1900. 38–90. 7 Ld. pl. Thallóczy Lajos: A Kamara Haszna (lucrum camarae) története kapcsolatban a magyar adóés pénzügy fejlődésével. Weiszmann, Bp., 1879.; Sindelár József: Adatok a marturina történeti fejlődéséhez az oklevelek alapján. Bölcsészdoktori értekezés. Esztergom, 1900.; Vjekoslav Klaić:
490
WEISZ BOGLÁRKA
ták.8 Az elmúlt évtizedekben – a fentebb érintetteken kívül – több olyan tanulmány született,9 melyek módosították addigi tudásunkat, és a vizsgált korszak adó- és királyi jövedelemrendszerének újragondolását teszik szükségessé. A monopóliumokra, az adókra és a király egyéb bevételi forrásaira vonatkozó adatok módszeres összegyűjtése és elemzése lehetőséget nyújt arra, hogy a vizsgált korszak uralkodói jövedelmeiről a lehető legteljesebb képet kapjuk. Szintén a tervek között szerepel a későbbi korszakok egyes adófajtáinak elemzése, egy-egy terület adózásának vizsgálata,10 ahogy a forráskiadás is a késő középkori királyi bevételekhez, kiadásokhoz kötődik. Az 1496 tavaszán hűtlen keze-
Marturina. Slavonska daća u srednjem vijeku. Rad Jugoslavenske akademije znanosti i umjetnosti. Razredi filologičko-historički i filosofičko-juridički 62. (1904) 114–213. 8 Ld. pl. Ivan Kampuš: Prilog poznavanju poreznog sustava u Slavoniji u vrijeme Arpadovića. Historijski Zbornik 43. (1990) 287–315.; Draskóczy István: A szászföldi adóztatás kérdéséhez. In: Perlekedő évszázadok. Tanulmányok Für Lajos történész 60. születésnapjára. Szerk. Horn Ildikó. ELTE Középkori és Kora Újkori Történelmi Tanszéke, Bp., 1993. 81–100.; Weisz Boglárka: Királyi adók Szlavóniában a középkor első felében (11–14. sz.). In: Aktualitások a magyar középkorkutatásban. In memoriam Kristó Gyula (1939–2004). Szerk. Font Márta–Fedeles Tamás–Kiss Gergely. PTE BTK TTI Középkori és Kora Újkori Történelmi Tanszék, Pécs, 2010. 125–140. 9 Ld. pl. Zolnay László: István ifjabb király számadása 1264-ből. Budapest Régiségei 21. (1964) 79–111.; Kristó Gyula: Öt pondust fizetők és a várhospesek. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 92. (1991) 25–35.; Ifj. Barta János–Barta Gábor: III. Béla király jövedelmei (Megjegyzések középkori uralkodóink bevételeiről). Századok 127. (1993) 413–449. 10 A későbbi korszakok adóira, kincstári bevételeire az utóbbi évtizedekben született munkák közül ld. pl. Fügedi Erik: Mátyás király jövedelme 1475-ben. Századok 116. (1982) 484–506.; János M. Bak: Monarchie im Wellental. Materielle Grundlagen des ungarischen Königtums im fünfzehnten Jahrhundert. In: Das spätmittelalterliche Königtum im europäischen Vergleich. Hrsg. Reinhard Schneider. Thorbecke, Sigmaringen, 1987. (Vorträge und Forschungen 32.) 347–384.; Kubinyi András: A Mátyás-kori államszervezet In: Hunyadi Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Szerk. Rázsó Gyula–Molnár László. Zrínyi, Bp., 1990. 97–116.; Draskóczy István: Kamarai jövedelem és urbura a 15. század első felében. In: Gazdaságtörténet – könyvtártörténet. Emlékkönyv Berlász Jenő 90. születésnapjára. Szerk. Buza János. MTA–BKÁE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Kutatócsoport, Bp., 2001. 147– 166.; Engel Pál: A Magyar Királyság jövedelmei Zsigmond korában. In: Uő: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok. Vál., szerk., a jegyzeteket gondozta Csukovits Enikő. Osiris, Bp., 2003. 426–432.; Kubinyi András: A budai vár udvarbírói hivatala (1458–1541). Kísérlet az országos és a királyi jövedelmek szétválasztására. In: Uő: Tanulmányok Budapest középkori történetéről. I–II. Budapest Főváros Levéltára, Bp., 2009. I. 241–268.; Simon Zsolt: Az erdélyi szászok adói Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt. In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára. Szerk. Mikó Gábor–Péterfi Bence–Vadas András. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2012. 145–154.; Draskóczy István: Egy olasz követjelentés tanúsága Mátyás bevételeiről. In: Ünnepi kötet Dr. Blazovich László egyetemi tanár 70. születésnapjára. Gondozta Balogh Elemér–Homoki-Nagy Mária. SZTE ÁJK, Szeged, 2013. 173– 184.; C. Tóth Norbert–Lakatos Bálint–Mikó Gábor: A pozsonyi prépost és a káptalan viszálya (1421–1425). A szentszéki bíráskodás Magyarországon – a pozsonyi káptalan szervezete és működése a XV. század elején. MTA–SZTE–MOL–HM Magyar Medievisztikai Kutatócsoport, Bp., 2014. 179–199.
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
491
léssel megvádolt Ernuszt Zsigmond11 kincstartó 1494–1495. évi működésének vizsgálatához kapcsolódó királyi számadáskönyv kritikai közlését tervezzük,12 mely, miként Kubinyi András fogalmazott: „különösen megérdemelne egy modern, részletes bevezetésekkel és jegyzetekkel ellátott kritikai kiadást”.13 A bányászattörténet tekintetében a kutatócsoport figyelme az egész középkorra, sőt az azt követő időszakra is kiterjed. A téma a magyar történetírásban korábban hangsúlyos helyet foglalt el,14 mára azonban – a vas- és sóbányászat kivételé-
11 Ernuszt személyére legújabban ld. Fedeles Tamás: Csáktornyai Ernuszt I. Zsigmond (1473– 1505). In: A pécsi egyházmegye története. I. A középkor évszázadai (1009–1543). Szerk. Fedeles Tamás–Sarbak Gábor–Sümegi József. Fény Kft., Pécs, 2009. 132–136. 12 A kézirat az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található: OSZKK Codices Latini Medii Aevi 411. A számadáskönyv korábbi kiadását több olvasási és sajtóhibával ld. Johann Christian Engel: Geschichte des Ungrischen Reichs und seiner Nebenländer. Halle, 1797. 17–181. A pécsi egyházmegyére vonatkozó részt kiadta Koller József, ld. Josephus Koller: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum. IV. Complectitur res gestas ab anno MCCCCLIX ad MDV. Landerer, Posonii, 1796. 475–490. A számadáskönyv Veszprém megyei adóelszámolásra vonatkozó részét kiadta Solymosi László, ld. Solymosi László: Veszprém megye 1488. évi adólajstroma és az Ernuszt-féle megyei adószámadások. In: Tanulmányok Veszprém megye múltjából Szerk. Kredics László. Veszprém, 1984. (A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 3.) 212–213. Fedeles Tamás a számadáskönyv Újlaki Lőrinc és szövetségesei elleni királyi hadjárattal kapcsolatos adatait adta ki és fordította magyarra, ld. Fedeles Tamás: A király és a lázadó herceg. Az Újlaki Lőrinc és szövetségesei elleni királyi hadjárat (1494–1495). Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2012. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 27.) 176–222. Vö. még Kubinyi András: A királyi kincstartók oklevéladó működése Mátyástól Mohácsig. Levéltári Közlemények 28. (1958) 45–49.; Solymosi László: Az Ernuszt-féle számadáskönyv és a középkor végi népességszám. A középkori megyei adószámadások forrásértéke. Történelmi Szemle 28. (1985) 414–436.; Kubinyi András: A magyar királyság népessége a 15. század végén. Történelmi Szemle 38. (1996) 135–163.; Uő: A késő-középkori Magyarország történeti demográfiai problémái. Történeti Demográfiai Évkönyv 2001. 105–119. 13 Az idézet Kubinyi András egyik könyvismertetéséből származik. Kubinyi András: Olga Łaszczyńska, Rachuuki buiowy zamku krakowskiego 1535 (Krakow 1955) – Olga Łaszczyńska, Rachuuki generalne Seweryna Bonéra 1545 (Krakow 1955). Tanulmányok Budapest Múltjából 12. (1957) 566. 14 Ld. pl. Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. MTA, Bp., 1880.; Paulinyi Oszkár: A középkori magyar réztermelés gazdasági jelentősége. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Sárkány-Nyomda, Bp., 1933. 402–439.; Günther Probszt: Die niederungarischen Bergstädte. Ihre Entwicklung und wirtschaftliche Bedeutung bis zum Übergang an das Haus Habsburg (1546). Steiner, München, 1966.; Oszkár Paulinyi: The Crown Monopoly of the Refining Metallurgy of Precious Metals and the Technology of the Cameral Refineries in Hungary and Transylvania in the Period of Advanced and Late Feudalism (1325–1700) with data and Output. In: Precious Metals in the Age of Expansion. Ed. Hermann Kellebenz. Klett-Cotta, Stuttgart, 1981. 27–39.; Heckenast Gusztáv: A magyarországi vaskohászat története a feudalizmus korában a XIII. század közepétől a XVIII. század végéig. Akadémia, Bp., 1991.; András Kubinyi: Der Eisenhandel in den ungarischen Städten des Mittelalters. In: Stadt und Eisen. Hrsg. Ferdinand Opll. Österreichischer Arbeitskreis für Stadtgeschichtsforschung, Linz/Donau, 1992. (Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas 11.) 197–206.; Paulinyi Oszkár: Gazdag föld – szegény ország. Tanulmányok a magyarországi bányaművelés múltjából. Szerk. Buza János–Draskóczy István. Budapesti Corvinus Egyetem–Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Alapítvány–Miskolci Egyetem, Bp., 2005.
492
WEISZ BOGLÁRKA
vel15 – háttérbe szorult,16 miközben jelentősége a nemzetközi szakirodalomban máig töretlen.17 A kutatócsoport, mint fentebb említettem, a nemesérc- és sóbányá15 Ld. pl. András Kubinyi: Königliches Salzmonopol und die Städte des Königreichs Ungarn im Mittelalter. In: Stadt und Salz. Hrsg. Wilhelm Rausch. Österreichischer Arbeitskreis für Stadtgeschichtsforschung, Linz, 1988. (Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas 10.) 213–232.; Gömöri János: Az avar kori és Árpád-kori vaskohászat régészeti emlékei Pannoniában. Magyarország iparrégészeti lelőhelykatasztere I. Vasművesség. – The Archaeometallurgical Sites in Pannonia from the Avar and Early Árpád Period. Register of industrial archaeological sites in Hungary I. Ironworking. Soproni Múzeum Régészeti Gyűjteménye, Sopron, 2000.; Weisz Boglárka: Megjegyzések az Árpád-kori sóvámolás és -kereskedelem történetéhez. Acta Historica 125. (2007) 43–57.; Zsolt Simon: Mineritul de sare în evul mediu în Transilvania şi Maramureş. In: Sarea, Timpul şi Omul. Catalog de expoziţie. Ed. Valeriu Cavruc–Andrea Chiricescu. Editura Angustia, Sfântu Gheorghe, 2006. 92–96.; Sarusi Kiss Béla: Újabb adatok a murányi vasbányászatról. In: A vasművesség évezredei a Kárpát-medencében. Szerk. Nagy Zoltán–Szulovszky János. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szombathely, 2009. (Az anyagi kultúra a Kárpát-medencében 3.) 161–174.; Draskóczy István: Középkori sóbányászatunk egyes technikatörténeti kérdései: „Cum fodina seu puteo salis”. In: Tanulmányok a természettudományok, a technika és az orvoslás történetéből. Szerk. Vámos Éva–Vámosné Vigyázó Lilly. Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum–Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, Bp., 2013. 193–200.; Uő: Sóbányászat és kereskedelem Magyarországon a középkorban. Valóság 57. (2014) 56–67.; Uő: A kősó bányászat átalakulása Erdélyben az Árpád-korban. In: Arcana tabularii. I–II. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. Szerk. Bárány Attila–Dreska Gábor–Szovák Kornél. Bp.–Debrecen, 2014. II. 825–835.; Gulyás László Szabolcs: Városfejlődés a középkori Máramarosban. EME, Kolozsvár, 2014. (Erdélyi Tudományos Füzetek 280.) 59–74. 16 Ld. pl. Weisz Boglárka: A nemesércbányászathoz kötődő privilégiumok az Árpád- és az Anjou-korban. Történelmi Szemle 50. (2008) 141–161.; Draskóczy István: Nagybánya bányászata az 1480-as években: Szempontok a város pecsétjének történetéhez In: Auxilium historiae. Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére. Szerk. Körmendi Tamás–Thoroczkay Gábor. ELTE BTK, Bp., 2009. 105–113.; Szemán Attila: Bányászattörténeti tanulmányok. Érc- és Ásványbányászati Múzeum Alapítvány, Rudabánya, 2009. 3–60.; Boglárka Weisz: Mining Town Privileges in Angevin Hungary. The Hungarian Historical Review 2. (2013) 288–312. Ezeken túl elsősorban összefoglaló jellegű munkák születtek a korábbi szakirodalomra, mindenekelőtt Wenzel munkásságára alapozva, mint például Zsámboki László: Magyarország ércbányászata a honfoglalástól az I. világháború végéig. In: Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből. I. Szerk. Zsámboki László. Nehézipari Műszaki Egyetem, Miskolc, 1982. 13–48.; A magyar bányászat évezredes története. Szerk. Faller Gusztáv–Kun Béla–Zsámboki László. Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, Bp., 1996., illetőleg az egyes bányavidékek történetének feldolgozása történt meg, mint például Balogh Béla: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt. Nagybánya és környékének bányászata, ércfeldolgozása és pénzverése 1700 előtt. Miskolci Egyetem Könyvtár, Levéltár, Múzeum, Miskolc–Rudabánya, 2001. 17 Ld. pl. Konjunkturen im europäischen Bergbau in vorindustrieller Zeit. Festschrift für Ekkehard Westermann zum 60. Geburtstag. Hrsg. Christoph Bartels–Markus Denzel. Steiner, Stuttgart 2000. 23–84.; Ekkehard Westermann: Silberrausch und Kanonendonner. Deutsches Silber und Kupfer an der Wiege der europäischen Weltherrschaft. Schmidt-Römhild, Lübeck, 2001. (Handel, Geld und Politik vom frühen Mittelalter bis heute 4.); Danuta Molenda: Polski olów na rynkach Europy Srodkowej w XIII–XVII wieku. Institut Archeologii Polskiej Akademii Nauk, Warszawa, 2001.; Martin Stefánik: Die Anfänge der slowakischen Bergstädte. Das Beispiel Neusohl. In: Stadt und Bergbau. Hrsg. Karl Heinrich Kaufhold–Wilfried Reininghaus. Böhlau, Köln, 2004. (Städteforschung A/64.) 295–312.; Ian Blanchard: Mining, Metallurgy and Minting in the Middle Ages. I–III. Steiner, Stuttgart, 2001–2005.; Montan- und Industriegeschichte. Dokumentation
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
493
szat vizsgálatára helyezi a hangsúlyt, emellett a rézbányászat, közelebbről az abból származó királyi bevétel és a 15. században fennálló rézispánság kérdése is a kutatás részét képezi.
Pénzverés A királyi pénzverés tanulmányozása során a kutatócsoport egyrészt az éremtípusok – numizmatikai, heraldikai szempontú – vizsgálatára, másrészt a pénzleletek feldolgozására helyezi a hangsúlyt. A kutatócsoport az Árpád-kori pénzverés főbb jellegzetességeit magán viselő, de új pénznemeket (aranyforint, garas) is felvonultató Anjou-kori éremtípusok katalógusának elkészítésére vállalkozik. Jóllehet I. Károly pénzveréséről bőségesen születtek munkák,18 fia, I. Lajos pénzügyei háttérbe szorultak.19 Ráadásul Huszár Lajos éremkorpuszának megjelenése óta20 az Anjou-korból több új éremtípus került elő,21 ami szintén szükségessé teszi az Anjou-kor pénzveréséről eddig kialakult kép újragondolását. A pénzeken fennmaradt heraldikai motívumok vizsgálatánál a kutatócsoport egyrészt a királyi címer, illetve az abból vett heraldikai elemek,22 másrészt a mes-
18
19
20 21
22
und Forschung. Industriearchäologie und Museum. Festschrift für Rainer Slotta zum 60. Geburtstag. Hrsg. Stefan Brüggerhof–Michael Farrenkopf–Wilhelm Geerlings. Schöning, Paderborn– München–Wien–Zürich, 2006.; Stephen Rippon–Peter Claughon–Chris Smart: Mining in a Medieval Landscape. The Royal Silver Mines of the Tamar Valley. University of Exeter Press Reed Hall, Exeter, 2009. Pl. Balogh Albin: Adalék a magyar pénztörténethez I. Károly idejében. A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola Évkönyve (1914–1915) 108–160.; Schulek Alfréd: Vegyesházi királyaink pénzei és korrendjük. I. Károly Róbert. Numizmatikai Közlöny 25. (1926) 138–195.; Uő: Vegyesházi királyaink pénzei és korrendjük. II. A budai pénzverés Károly Róberttől Zsigmondig. Numizmatikai Közlöny 30–31. (1931–1932) 48–70.; Lajos Huszár: Der Beginn der Goldgulden- und Groschenprägung in Ungarn. Numismatický Sborník 12. (1971–1972) 177–184.; Pohl Artúr: A magyar aranypénzverés kezdete. Numizmatikai Közlöny 76–77. (1977–1978) 67–71.; Szűcs Jenő: Szlavóniai báni dénárok Erdélyben. Kereskedelemtörténet a pénztörténet tükrében (1318–1336). Századok 120. (1986) 591–638.; Marek Budaj: Počiatki razby grošov v Uhorsku a kremnická mincovňa. In: Baníctvo a Mincovníctvo v Dejínách Slovenska. Ed. Daniel Haas Kianička. Národná Banka Slovenska–Múzeum mincí a medailí Kremnica, Kremnica, 2013. 25–36. Schulek Alfréd: Vegyesházi királyaink pénzei és korrendjük. II. i. m. (18. jz.); Pohl Artúr: Pénzverés Nagy Lajos korában. Numizmatikai Közlöny 80–81. (1981–1982) 71–76.; Lajos Huszár: Denarii Saraceni. In: Nummus et Historia. Ryszardowi Kiernowskiemu w sześćdziesięciolecie urodzin przyjaciele, koledzy, uczniowie. Ed. Stefan Krysztof Kuczyński–Stanisław Suchodolski. Warszawa, 1985. 171–175.; Csaba Tóth: Der „Sarachen-Denar”. Folia Archaeologica 99–100. (2002) 349–366.; Uő: Mária királynő dénárjainak korrendje. Az Érem (2002) 2. sz. 7–12.; Uő: I. Lajos „szerecsenfejes” és „szentlászlós” dénárjainak korrendje. Az Érem (2003) 1. sz. 5–12., 2. sz. 1–6., (2004) 1. sz. 1–8. Lajos Huszár: Münzkatalog Ungarn von 1000 bis heute. Corvina, Bp.–München, 1979. Pl. Karamanszki Szergej: Károly Róbert ismeretlen obulusa. Numizmatikai Közlöny 84–85. (1985–1986) 169–170.; Csaba Tóth: Unpublizierte Anjou-zeitliche Münzen im Ungarischen Nationalmuseum. Folia Archaeologica 51. (2003–2004) 175–182.; Kiss József Géza–Kiszely Csaba: Károly Róbert ismeretlen obulusa – kormeghatározási problémák. Az Érem (2014) 1. sz. 8–9. A pénzeken található uralkodói címerek katalógusát legutóbb Soós Ferenc tette közzé, ld. Soós Ferenc: A magyar fémpénzek feliratai és címerei. Argumentum, Bp., 2014.
494
WEISZ BOGLÁRKA
ter- és verdejegyek heraldikai vizsgálatára helyezi a hangsúlyt.23 „A Magyarországon vert ezüst és aranypénzeken látható két betű azt jelzi, hogy melyik pénzverő házban verték őket, s melyik kamaragróf idejében […]. Az erdélyi Nagyszebenben a forintokra a H betűt [Hermannstadt – W. B.] és a kamaragróf címerét verték.”24 Először I. Károly rendelte el, hogy a pénzeken a kamaraispán jele (signum) rajta legyen,25 kezdetben mégis inkább a verdére utaló jeleket láthatunk a pénzeken. I. Lajos uralkodása alatt már elszaporodtak a kamaraispánok személyi jegyei. Zsigmond uralkodása alatt állandósult a rendszer végső formája: azaz az éremkép egyik oldalán a pénzverde helyének, a másik oldalán pedig a pénzverésért felelős tisztségviselő nevének kezdőbetűje szerepel, mind a verde-, mind a mesterjegy lehetett szimbólum vagy címer is.26 E szimbólumok, címerek vizsgálata pedig szorosan kapcsolódik a következő résztémához, a pénzügyigazgatási szervezet archontológiájának elkészítéséhez is. Az éremlelet-kataszterek terén Magyarország a szomszédos országokhoz képest jelentős lemaradásban van. Az elmúlt évtizedekben az osztrák, román, az egykori jugoszláv és a szlovák kutatás mind összeállította a magyar szakemberek számára is többé-kevésbé jól használható leletkatasztereit,27 így már egyre sürgetőbbé 23 Huszár Lajos katalógusában a korábbi munkákkal ellentétben verdejegyeket is közöl (Huszár, L.: Münzkatalog i. m. [20. jz.]). Pohl Artúr már nem csak közölte az egyes jeleket, de kísérletet is tett azok feloldására (Artur Pohl: Ungarische Goldgulden des Mittelalters [1325–1541]. Akademische Druck- und Verlaganstalt, Graz, 1974. 39–44.; Uő: Münzzeichen und Meisterzeichen auf ungarischen Münzen des Mittelalters 1300–1540. Akademische Druck- und Verlaganstalt–Akadémiai, Graz–Bp., 1982.). A középkori magyar aranyforintok típusairól, ill. verde- és mesterjegyeiről Soós Ferenc legújabb, eddig még publikálatlan kutatási eredményeit is felhasználva nemrégiben jelent meg a jelenleg legteljesebb referenciakatalógus, ld. Lengyel András: Aranykönyv 1325– 1540. Magyar Nemzeti Múzeum–Pannonia Terra Numizmatika Kft., Bp., 2013. 24 Hans Dernschwam: Erdély – Besztercebánya – Törökországi útinapló. Közreadja Tardy Lajos. Európa, Bp., 1984. 132–133. 25 1338: Decreta Regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–1457. Ed. Franciscus Döry–Georgius Bónis–Vera Bácskai. Akadémiai, Bp., 1976. (Magyar Országos Levéltár Kiadványai II.: Forráskiadványok 11.) 98.; 1342: uo. 113. 26 A verde- és mesterjegyek legutóbb megjelent azonosításaihoz ld. pl. Gyöngyössy Márton: Pénzgazdálkodás és monetáris politika a késő középkori Magyarországon. Gondolat, Bp., 2003. 243– 313.; Soós Ferenc: Tévesen azonosított családi címerek a középkori magyar pénzeken. Turul 83. (2010) 88–91.; Gyöngyössy Márton: Magyar pénztörténet 1000–1540. Martin Opitz, Bp., 2012. 95–117.; Gyöngyössy Márton: Egyszarvú vagy farkas? Még egyszer a Szapolyaiak címerhasználatához. Turul 86. (2013) 66–70.; Neumann Tibor: A Szapolyaiak címerhasználatához. Válasz Gyöngyössy Márton írására. Turul 86. (2013) 71–73.; Draskóczy István: V. László budai aranyforintjának mesterjegyéről. Az Érem (2014) 1. sz. 10–15. 27 Nalezy minci na Slovensku. I–IV. Ed. Vojtech Ondrouch–Jozef Hlinka–Jana Novak–Eva Kolníkova–Jan Hunka. Bratislava, 1956–1994.; Ivan Mirnik: Coin Hoards in Yugoslavia. British Archaeological Reports. BAR, Oxford, 1981.; Ana-Maria Velter: Transilvania în secolele V–XII. Interpretari istorico–politice şi economice pe baza descoperirilor monetare din bazinul Carpatic, secolele V–XII. Paideia, Bucureşti, 2002. Az osztrák leletkataszterekhez ld. Hubert Emmerig: Münzfunde des Mittelalters und der Neuzeit in Österreich: Die Erschließung eines Quellenbestandes – Der Fundkatalog am Institut für Numismatik und Geldgeschichte der Universität Wien (FK/ING). In: Akten des 5. Österreichischen Numismatikertages Enns, 21.–22. Juni 2012.
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
495
válik az egész Kárpát-medence egységes szempontok szerint létrehozott középkori28 éremlelet-kataszterének elkészítése.29 A szóban forgó éremleletek részben vagy teljesen feldolgozottak,30 egy részük viszont közöletlen. A kutatócsoport az 1000 és 1437 közötti időszak éremlelet-kataszterének közreadását tervezi.
Pénzügyigazgatás A pénzügyigazgatáson belül a kutatócsoport a kamarai kerületek történetének feltárását tekinti egyik fontos feladatának. A kamarai szervezet történetét archontológiai kutatások alapján lehet pontosabban felvázolni, éppen ezért a kutatócsoport egy olyan középkori pénzügyigazgatási archontológiát és prozopográfiát készít el, mely, természetesen, túlmutat a kamarai rendszeren. A kutatás során számba kell Hrsg. Michael Alram–Hubert Emmerig–Reinhardt Harreither. Enns–Linz, 2014. (Forschungen in Lauriacum 15.) 143–148. 28 A római kori pénzleletek egységes szempontok szerinti feldolgozása már megindult, ld. Die Fundmünzen der Römischen Zeit in Ungarn. I. Komitat Fejér. Hrsg. Jenő Fitz–Rudolf Habelt. Kultura International Verlag, Bonn–Bp., 1990., II. Komitat Győr-Moson-Sopron. Hrsg. Vera Lányi. Bonn–Bp., 1993., III. Komitat Komárom-Esztergom. Hrsg. Ferenc Redő. Gebr. Mann Verlag–Archaeolingua, Berlin–Bp., 1999. 29 Természetesen eddig is készültek kisebb vagy nagyobb területeket vagy időszakokat, ill. pénztípusokat felölő munkák. Ld. pl. Kertay Viktor: Egervidéki pénzleletek. Numizmatikai Közlöny 5. (1906) 16–17.; Berkeszi István: Délmagyarország éremleletei. Csanád-Egyházmegyei Könyvnyomda, Temesvár, 1907. (Történelmi és régészeti értesítő 23.); Huszár Lajos: Éremlelőhelyek Veszprém megye területén. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (1963) 151–160.; Éri István: Újabb Veszprém megyei éremleletek. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (1967) 89–91.; Gedai István: Fremde Münzen im Karpatenbecken aus der 11.–13. Jahrhunderten. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 21. (1969) 105–148.; Nagy Ádám: Numizmatikai lelőhelyek Csongrád megyében. Magyar Numizmatikai Társulat Évkönyve 1981– 1982. 169–176.; Ernst Oberländer-Târnoveanu: A 13–16. századi magyar pénzverés emlékei nyugaton. Itáliai, francia és katalán források 13–16. századból. Numizmatikai Közlöny 102–103. (2003–2004) 43–54.; Tóth Csaba: A tatárjárás korának pénzekkel keltezett kincsleletei. In: A tatárjárás. Szerk. Ritoók Ágnes–Garam Éva. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp., 2007. 79–90.; Ujszászi Róbert: A XII. századi magyar rézpénzek. Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, Bp., 2010. 145– 162.; Varga Máté: Középkori és kora-újkori éremleletek Somogy megyében. In: Fiatal középkoros régészek IV. konferenciájának tanulmánykötete. Szerk. Varga Máté. Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár, 2013. (A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 2.) 239–250. 30 Ld. pl. Réthy László: A margitszigeti árpádkori éremlelet. Archaeologiai Értesítő 14. (1894) 60– 62.; Kováts Ede: A sólyomkői éremlelet. Numizmatikai Közlöny 4. (1905) 12–15.; Huszár Lajos: Der Münzfund von Szank aus dem 13. Jahrhundert. Cumania 4. (1976) 265–274.; V. Székely György: 13. századi kincslelet Ladánybene-Hornyák-dombról. Cumania 8. (1984) 209–272.; Gedai István: Magyarországi éremlelet a keresztes hadjáratok korából. Folia Archaeologica 43. (1994) 243–250.; Gyöngyössy Márton: A Tárnok utcai aranyforintlelet. Budapest Régiségei 38. (2004) 93–106.; Jan Hunka: Mince z prikostolného cintorína v Ducovom. Slovenská Archeológia 59. (2011) 1–28.; Marek Budaj–Marián Soják: Florén Ľudovíta I. zo Spišskej Novej Vesi. Denarius (2011) 1. sz. 16–20.; Nagy Balázs: Tatárjáráskori pénzleletek Pécsről. In: Fiatal középkoros régészek IV. konferenciájának tanulmánykötete i. m. (29. jz.) 227–238.; Jozef Labuda–Marek Budaj: Unikátne oboly Karola Róberta z banickej lokality Glazenberg v Banskej Štiavnici. Archaeologia Historica 39. (2014) 629–635.
496
WEISZ BOGLÁRKA
venni azokat a személyeket, akik az adott korszakban a pénzügyigazgatás élén álltak, ideértve a királyi és királynéi tárnokmestert, a királyi és királynéi kincstartót, a kamaraispánt, a kamarahaszna-ispánt, az urburariusokat, a fősáfárt (summus dispensator) és a harmincadosokat. A prozopográfiai vizsgálatokat a pénzügyi szervezethez kapcsolódó személyek síremlékeinek művészettörténeti vizsgálata,31 valamint a bányászati és pénzügyi szakigazgatásban működő személyek által kibocsátott oklevelek pecsétjeinek vizsgálata teszi teljessé. A gazdasági igazgatásban működő személyek karrierképének heraldikai-szfragisztikai szempontú megközelítésére korábban még próbálkozások sem voltak, így a kutatás során feltárt bármely eredmény hozzájárul ismereteink bővüléséhez. A vizsgálatot emellett ki kell terjeszteni a bányavárosok vezetőire,32 elsősorban azért, hogy pontos képet tudjunk alkotni a bányavárosokban a városi bíró mellett megjelenő comes és urburarius,33 illetve a kamaraispán közötti esetleges kapcsolatról, illetőleg e személyek viszonyáról a pénzügyi szervezetek élén álló vezetőhöz.34 Ez utóbbi azért sem kerülhető meg, mert a bányavárosokban felbukkanó comeseket a szakirodalom kamaraispánoknak tekinti.35 Az így nyert adatok egyrészt elősegítik az adott kor pénzügyigazgatásának megrajzolását, másrészt a prozopográfiai vizsgálatok az irányításban részt vevő személyek közötti kapcsolat feltárásában, a gazdaság tényleges irányítóinak társadalmi vizsgálatában nyújtanak segítséget.36 31 Ld. pl. Lővei Pál–Varga Lívia: Perényi János tárnokmester (†1458) sírköve. In: Művészet Zsigmond király korában 1387–1437. Szerk. Beke László–Marosi Endre–Wehli Tünde. MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, Bp., 1987. 297–298.; Lővei Pál: Kanizsai Miklós tárnokmester sírköve. Soproni Szemle 54. (2000) 163–167. 32 A mai Szlovákia területén lévő bányavárosok közül Besztercebánya, Selmecbánya, Breznóbánya, Gölnicbánya, Körmöcbánya, Újbánya, Rozsnyóbánya és Szomolnokbánya bíróinak archontológiáját ld. Lexikon stredovekých miest na Slovensku. Ed. Martin Štefánik–Ján Lukačka. Bratislava, 2010. 45., 67., 143., 157–158., 229–230. 300., 388., 441. Körmöcbánya vezetőinek archontológiájához a korábbi szakirodalommal ld. Daniel Haas Kianička: Kremnica mesto klenotov. Encyklopedický sprievodca dejinami mesta. I. Zväzok od počiatkov do polovice 17. storočia. Vydavateľstvo RAK, Budmerice, 2014. 55–57., 144–145. 33 A nagybányaiak számára 1376-ban kiállított kiváltságlevélben I. Lajos úgy rendelkezett, hogy a város bírája és esküdtjei a király comesével és urburariusával együtt ítélkezzenek a gonosztevők felett (Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I–XI. Stud. et op. Georgii Fejér. Typ. Universitatis, Budae, 1829–1844. IX/1. 500.). 34 Vö. Vojtech Bolerázsky: Banská správa na strednom Slovensku od najstarších čias do r. 1526. Sborník archivních prací 7. (1957) 173.; Weisz, B.: Mining Town Privileges i. m. (16. jz.) 296–297. 35 Előfordult, hogy ugyanazon személy töltötte be a két hivatalt, így 1331. július 14-én Leopold királyi magister machinarum, körmöci kamaraispán, körmöci és árvai comes a körmöci bíróval és esküdtekkel együtt városi ügyben adott ki oklevelet (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára [= MNL-OL], Diplomatikai Fényképgyűjtemény [= DF] 250 152.). Akad azonban arra is példa, hogy a két tisztséget két személy viselte, így 1371-ben Zámbó Miklós a körmöci kamaraispán (MNL-OL, Diplomatikai Levéltár 39 133., DF 243 868.) és Kratzer Frigyes a körmöci comes (DF 249 538.). Ráadásul a comes tisztség azon bányavárosokban is felbukkan, ahol nem működött kamarai központ. 36 Ld. pl. Arany Krisztina prozopográfiai adattárát a firenzeiek magyarországi gazdasági tevékenységéhez: Arany Krisztina: Firenzei kereskedők, bankárok és hivatalviselők Magyarországon 1370–1450. Prozopográfiai adattár. Fons 14. (2007) 483–549.
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
497
A pénzügyigazgatási szervezetre vonatkozó archontológiai és prozopográfiai ismeretek jelenleg hiányosak. Ennek egyik fő oka, hogy a Horváth Tibor Antal és Huszár Lajos által több mint fél évszázaddal ezelőtt a Numizmatikai Közlönyben megjelentetett,37 a középkori kamaraispánokra vonatkozó – a szerzők által is hiányosnak ítélt – lista forrásműként vonult be a szakirodalomba.38 Emellett az eddig elkészült archontológiák nem tekinthetők teljesnek, hiszen akadnak köztük, amelyek csak egy szűkebb korszakot vizsgálnak,39 előfordul, hogy csak egy-egy kamarára hoznak adatokat,40 illetve kizárólag a pénzverést tekintik át,41 és időnként forráshivatkozásokat sem tartalmaznak.42 Ezeken túl pedig rendszerint nem tesznek különbséget a kamaraispánok, a kamarahaszna-ispánok és a kamarahaszna-ispánokkal egy időben megjelenő pénzverő- és bányakamara-ispánok között. A sókamarák vezetőiről nyomtatásban megjelent archontológiák szintén nem tekinthetők teljesnek,43 csak az erdélyi sókamaraispánok személyét mutatják 1397-ig, így az egyes sókamarai központokat és azok vezetőit nem tartalmazzák. A harmincadosok tekintetében szintén megjelentek már archontológiai táblák,44 amelyek azonban csak a 14. század végéig hoznak adatokat. Az urburariusokról pedig archontológia még nem is született. Jóllehet a tárnokmester és a kincstartó tekinte-
37 Horváth Tibor–Huszár Lajos: Kamaragrófok a középkorban. Numizmatikai Közlöny 54–55. (1955–1956) 21–33.; Huszár Lajos: Kamaragrófok a középkorban. I. kiegészítés. Numizmatikai Közlöny 64–65. (1965–1966) 55–59. 38 Vö. Weisz Boglárka: Kamaraispánok az Árpád-korban. Turul 83. (2010) 79. 39 Wertner Mór: Adalékok a XIV. századbeli világi magyar világi archontológiához. III. Történelmi Tár 30. (1907) 166–167.; Hóman B.: A Magyar Királyság pénzügyei i. m. (3. jz.) 275–278.; Hermann, István: Finanzadministration in der zweiten Hälfte des 14. Jahrhunderts in Ungarn. ELTE Régészeti Intézet, Bp., 1987. (Régészeti dolgozatok II. 13.) 84–88.; Gyöngyössy Márton: Pénzgazdálkodás és monetáris politika a késő középkori Magyarországon. Gondolat, Bp., 2003. 243– 313.; Weisz Boglárka: A szerémi és pécsi kamarák története a kezdetektől a XIV. század második feléig. Acta Historica 130. (2009) 52.; Uő: Kamaraispánok az Árpád-korban i. m. (38. jz.); Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000–1301. História–MTA TTI, Bp., 2011. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 11.) 248–249. 40 Krizskó Pál: A körmöci régi kamara és grófjai. MTA, Bp., 1880. (Értekezések a történeti tudományok köréből VIII./10.) 60–63.; Michal Matunák: Z dejín slobodného a hlavného banského mesta Kremnice. Vydalo slobodné a hlavné banské mesto Kremnica, Kremnici, 1928. 133–138.; Szász Károly: Adatok a nagybányai pénzverő középkori kamaragrófjairól. Numizmatikai Közlöny 54–55. (1955–1956) 34–35.; Huszár L.: A budai pénzverés története a középkorban. Akadémiai, Bp., 1958. 121–123.; Haas Kianička, D.: i. m. (32. jz.) 55–57., 69., 188–189. 41 Wolfgang Stromer: Die ausländischen Kammergrafen der Stephanskrone – unter den Königen aus den Häusern Anjou, Luxemburg und Habsburg – exponenten des Grosskapitels. Hamburger Beiträge zur Numismatik 27/29. (1973/1975) 107.; Pohl, A.: Ungarische Goldgulden i. m. (23. jz.) 39–44.; Uő: Münzzeichen und Meisterzeichen i. m. (23. jz.) 74–85. 42 Gyöngyössy Márton: Középkori magyar aranyforintok (Kincsek a Magyar Nemzeti Bank Látogatóközpontjából). Magyar Nemzeti Bank, Bp., 2005. 44–47.; Uő: Florenus Hungaricalis. Aranypénzverés a középkori Magyarországon. Martin Opitz, Bp., 2008. 129–131.; Uő: Magyar pénztörténet 1000–1540 i. m. (26. jz.) 210–217. 43 Hóman B.: A Magyar Királyság pénzügyei i. m. (3. jz.) 278.; Hermann, I.: i. m. (39. jz.) 87. 44 Hóman B.: A Magyar Királyság pénzügyei i. m. (3. jz.) 279.; Hermann, I.: i. m. (39. jz.) 88.
498
WEISZ BOGLÁRKA
tében szintén rendelkezünk archontológiákkal,45 ennek ellenére az országos pénzügyek és pénzügyigazgatás legfőbb vezetői nem maradhatnak ki egy pénzügyigazgatási adatbázisból. A magyarországi pénzügyi szervezet archontológiája mind a magyar, mind a nemzetközi kutatás számára kézikönyvként szolgálhat, mivel a magyar gazdaságtörténet európai kapcsolatrendszerének újabb vetületére irányítja a figyelmet, hiszen a magyar pénzügyigazgatás történetében nem számít ritkaságnak, hogy itáliai és délnémet területekről származó személyek is szerephez jutnak abban. Az archontológiai és prozopográfiai kutatások során létrehozott adatbázis segítségével lehetőség nyílik a pénzügyigazgatás szervezetének vizsgálatára, azon belül is az egyes kamarák történetének pontos leírására, a kamararendszerben bekövetkező változások bemutatására, az e mögött rejlő folyamatok feltárására. A kutatócsoport a kamaraigazgatás történetének feldolgozását annak kezdeteitől a 15. század elejéig tervezi, ezen időszakban ugyanis az intézmény jelentős változásokon ment keresztül. E kérdéskörben máig meghatározók Hóman Bálint Árpádés I. Károly-kori királyi kamaraszervezetről kifejtett tételei,46 a magyar kamarákra vonatkozó később megjelent munkák javarészt Hóman nézeteit vették át.47 Az I. Lajos-kori kamarai szervezetről eddig részeredmények láttak napvilágot,48 ahogy Zsigmond uralkodására vonatkozóan is.49 45 Wertner Mór: Az árpádkori udvari tisztviselők sorozata. Történelmi Tár 1899. 659–669.; Uő: Adalékok a XIV. századi archontológiához i. m. (39. jz.) 161–166.; Hóman B.: A Magyar Királyság pénzügyei i. m. (3. jz.) 274–275.; Fügedi Erik: A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Magyar Országos Levéltár, Bp., 1970. 107–108.; Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. História–MTA TTI, Bp., 1996. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.) I. 36–40., 52–56.; Soós Ferenc: Magyarország kincstartói 1340–1540. Argumentum, Bp., 1999.; Zsoldos A.: i. m. (39. jz.) 61–64., 68–69.; Gyöngyössy M.: Magyar pénztörténet 1000– 1540 i. m. (26. jz.) 207–210. Ez évben fejeződik be a „Magyarország világi archontológiája, 1458–1526” c. OTKA pályázat (K 100749), melynek keretében Horváth Richárd, Neumann Tibor, Pálosfalvi Tamás és C. Tóth Norbert dolgozik, ld. Horváth Richárd–Neumann Tibor–C. Tóth Norbert: Pontot az „i”-re. A Magyarország világi archontológiája című program múltja, jelene és közeli jövője. Turul 86. (2013) 41–44. 46 Hóman Bálint : Magyar pénztörténet 1000–1325. MTA, Bp., 1916. 457–472.; Uő: A Magyar Királyság pénzügyei i. m. (3. jz.) 197–243. 47 Ld. pl. Tóth Csaba: Pénzverdék az Anjou-kori Magyarországon. In: Emlékkönyv Bíró-Sey Katalin és Gedai István 65. születésnapjára. Argumentum, Bp., 1999. 307–314.; Martin Stefánik: Entstehung und Entwicklung der Berg- und Münzkammern und ihrer leitenden Beamten in den mittelslowakischen Bergstädten im Mittelalter. In: Wirtschaftslenkende Montanverwaltung – Fürstlicher Unternehmer – Merkantilismus. Zusammenhänge zwischen der Ausbildung einer fachkompetenten Beamtenschaft und der staatlichen Geld- und Wirtschaftspolitik in der frühen Neuzeit. Hrsg. Angelika Westermann–Ekkehard Westermann. Matthiesen, Husum, 2009. 29–65.; Gedai István: Károly Róbert pénzreformja. In: Károly Róbert és Székesfehérvár. Szerk. Kerny Terézia–Smohay András. Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum, Székesfehérvár, 2011. 61– 62. 48 Kubinyi András: A középkori körmöcbányai pénzverés és történeti jelentősége. In: Emlékezés a 650 éves Körmöcbányára. Magyar Numizmatikai Társulat, Bp., [1978.] 9–32.; Hermann, I.: i. m. (39. jz.). 49 Ld. pl. Engel Pál: Kamarahaszna-összeírások 1427-ből. Akadémiai, Bp., 1989. 3–21.; Draskóczy István: A sóigazgatás 1397. esztendei reformjáról. In: Változatok a történelemre. Tanulmá-
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
499
Gazdasági kiváltságok, rendeletek A középkorban az uralkodók városoknak, világi és egyházi földesuraknak olyan kiváltságokat (például vámszedési-engedély, vámmentesség, kézműves privilégiumok) adományoztak, melyek a kedvezményezettek gazdasági pozícióit erősítették, ugyanakkor a magyar gazdaság működését is befolyásolták. A törvények szintén több esetben tartalmaznak olyan rendelkezéseket, melyek bizonyosan gazdasági folyamatokra adott válaszokként értelmezhetők. A kiváltságok és jogszabályok módszeres összegyűjtése szorosan kapcsolódik a kutatás második nagy részterületéhez, a városok vizsgálatához, továbbá újabb szempontokat ad a gazdasági folyamatok feltárásához. Egy-egy kiváltsághoz kötődő szűkebb-tágabb időhatárt vagy kisebb-nagyobb területet felölelő adattárak, és azokat taglaló feldolgozások eddig is készültek,50 a kutatócsoport ezekhez kíván kapcsolódnyok Székely György tiszteletére. Szerk. Erdei Gyöngyi–Nagy Balázs. BTM–ELTE Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék, Bp., 2004. 285–293.; Paulinyi Oszkár: A körmöcbányai kamara 1434–1435. évi számadása. In: Uő: Gazdag föld – szegény ország i. m. (14. jz.) 171–182.; Draskóczy István: Sókamara és város–vidék kapcsolata Debrecenben az 1430-as években. In: Debrecen város 650 éves. Várostörténeti tanulmányok. Szerk. Bárány Attila–Papp Klára–Szálkai Tamás. Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, Debrecen, 2011. 149–172.; C. Tóth Norbert: Vas megye 1427. évi „adókerülői” és a kamarahaszna adminisztrációja. Vasi Szemle 64. (2010) 670–684.; Gyöngyössy Márton: „Gazdag föld–szegény ország”: magyarországi aranytermelés és aranypénzverés Luxemburgi Zsigmond korában. In: „Causa unionis, causa fidei, causa reformationis in capite et membris”. Tanulmányok a konstanzi zsinat 600. évfordulója alkalmából. Szerk. Bárány Attila–Pósán László. Printart-Press Kft., Debrecen, 2014. 255–268. 50 Ld. pl. Iványi Béla: Bihar- és Bars-vármegyék vámhelyei a középkorban. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 12. (1905) 81–132.; Domanovszky Sándor: A szepesi városok árumegállító joga. Lőcse és Késmárk küzdelme az árumegállításért 1358–1570. MTA, Bp., 1922.; Holub József: Zala vármegye vámhelyei és úthálózata a középkorban. Századok 51. (1917) 45–60.; Mályusz Elemér: Turóczmegye vámhelyei és forgalma a középkorban. Századok 53. (1919) 34–56.; Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok. Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961) 17–107.; Kovács Béla: Középkori vámok és vásáros helyek Heves megyében. Archivum 1. (1973) 15–30.; Püspöki Nagy Péter: Piacok és vásárok kezdetei Magyarországon 1000–1301. I. Az Árpád-kori vásártartás írott emlékei és azok kritikája az államszervezéstől a tatárjárásig. Madách, Pozsony, 1989.; Draskóczy István: Sáros megye vámhelyei a 14. században. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Szerk. Csukovits Enikő. MOL, Bp., 1998. 45– 61.; Pach Zsigmond Pál: A harmincadvám az Anjou-korban és a 14–15. század fordulóján. Történelmi Szemle 41. (1999) 231–276.; Kubinyi András: Vásárok a középkori Zala megyében. In: Zala megye ezer éve. Főszerk. Vándor László. Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, Zalaegerszeg, 2000. 53–60.; K. Németh András: Sokadalmak és hetipiacok a későközépkori Tolna megyében. A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve 30. (2008) 281–295.; Szende Katalin: A magyar városok kiváltságolásának kezdetei. In: Debrecen város 650 éves i. m. (49. jz.) 23– 48.; Weisz Boglárka: Vásárok és lerakatok a középkori Magyar Királyságban. MTA BTK TTI, Bp., 2012.; Uő: A királyketteje és az ispán harmada. Vámok és vámszedés Magyarországon a középkor első felében. MTA BTK TTI, Bp., 2013.; Simon Zsolt: Marosvásárhely késő középkori piackörzete. In: Marosvásárhely történetéből. III. Szerk. Pál-Antal Sándor–Simon Zsolt. Mentor, Marosvásárhely, 2013. 156–168.; Gulyás László Szabolcs: Vásári forgalom és vásározók a középkori Észak-Alföld és peremvidéke mezővárosaiban. In: Piacok a társadalomban és
500
WEISZ BOGLÁRKA
ni, illetőleg ezeket akarja kiegészíteni, folytatni. A külföldi szakirodalomban is jelentős helyet foglalnak el az egyes kiváltságokhoz kötődő adattárak,51 a kutatócsoport tevékenységének szóban forgó része az ezekkel való összehasonlító vizsgálatok előkészítését is szolgálja.
A városok szerepe a gazdasági életben A magyar királyság gazdasági életének nem volt olyan területe, melyben ne jutott volna kulcsszerep a városoknak. Az egyes városok gazdaságpolitikája azonban nem csak az ország életére gyakorolt hatást: ez volt az a tényező, mely csatlakoztatta a magyar királyságot a középkori Európa gazdaságának vérkeringésébe. A városok gazdaságpolitikája52 szorosan összefüggött a király gazdaságpolitikájával, ugyanakkor hatást is gyakorolt rá. A városi gazdálkodást három szinten lehet vizsgálni: az adminisztráció, az infrastruktúra és a saját vállalkozások szintjén.53 A kutatócsoport az öt év alatt az első két szint vizsgálatára helyezi a hangsúlyt.
a történelemben. Szerk. Halmos Károly–Kiss Zsuzsanna–Klement Judit. Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület, Bp., 2014. (Rendi társadalom – polgári társadalom 26.) 103– 114. 51 Ld. pl. Otto Gönnenwein: Das Stapel- und Niederlagsrecht. Böhlau, Weimar, 1939.; Marjorie Nice Boyer: Medieval French Bridges: A History. The Medieval Academy of America, Cambridge, 1976.; Candace Adelson: Documents for the Foundation of Tapestry Weaving Under Cosimo I de ’Medici’. In: Renaissance Studies in Honour of Craig Hugh Smyth. Ed. Andrew Morrogh–Fiorella Superbi Gioffredi–Piero Morselli–Eve Borsook. Giunti–Barbéra Universitaria, Firenze, 1985. 3–21.; Adam Hildegard: Das Zollwesen im fränkischen Reich und das spätkarolingische Wirtschaftsleben. Ein Überblick über Zoll, Handel und Verkehr im 9. Jahrhundert. Steiner, Stuttgart, 1996. (Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte. Beiheft 126.); Jessica Dijkman: Shaping Medieval Markets. The Organisation of Commodity Markets in Holland, c. 1200 – c. 1450. Brill, Leiden–Boston, 2011. (Global Economic History 8.) 359–386. 52 A városi gazdálkodás vizsgálata jelentős szerepet foglal el a külföldi szakirodalomban. Az utóbbi években megjelent munkák közül ld. pl. Gerhard Fouquet: Stadtwirtschaft: Handwerk und Gewerbe im Mittelalter. In: Sozial- und Wirtschaftsgeschichte. Arbeitsgebiete – Probleme – Perspektiven. 100 Jahre Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte. Hrsg. Günther Schulz. Steiner, Stuttgart, 2004. (Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte. Beiheft 169.) 69–94.; Messen, Jahrmärkte und Stadtentwicklung in Europa. Foires, marches annuels et developpement urbain en Europe. Hrsg. Franz Irsigler–Pauly Michel. Porta Alba, Trier, 2007.; Frank G. Hirschmann: Die Stadt im Mittelalter. München, 2009. (Enzyklopädie Deutscher Geschichte 84.) 42–48.; Städtische Wirtschaft im Mittelalter. Festschrift für Franz Irsigler zum 70. Geburtstag. Hrsg. Rudolf Holbach–Michel Pauly. Böhlau, Köln–Weimar–Wien, 2011.; Textiles and the Medieval Economy. Production, Trade, and Consumption of Textiles, 8th–16th Centuries. Ed. Angela Ling Huang–Carsten Jahnke. Oxbow Books, Oxford, 2015. 53 Vö. Szende Katalin: Városi gazdálkodás a középkori Magyarországon. In: Gazdaság és gazdálkodás a középkori Magyarországon. Gazdaságtörténet, anyagi kultúra, régészet. Szerk. Kubinyi András–Laszlovszky József–Szabó Péter. Bp., 2008. 411–446.
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
501
Az adminisztratív szint A városok és a városias jellegű települések gazdasági jellegű kiváltságok (például vásártartás, kézműves monopólium, adó- és vámmentesség) megszerzésére, majd azok megtartására és kibővítésére törekedtek.54 Ezek a kedvezmények tették lehetővé egyrészt, hogy a gazdasági élet színhelyeként szolgáljanak, másrészt, hogy polgáraik, lakóik minél jobb helyzetbe kerülve folytathassák gazdasági tevékenységüket. Ugyanezen célok érdekében is születtek meg azok a helyi rendeletek, rendelkezések, amelyeket a városok55 vagy az azokban működő szervezetek adtak ki.56 Ez utóbbiak közül különleges helyet foglalnak el a bányajogok,57 amelyek szorosan kapcsolód-
54 Ld. pl. Wenzel Gusztáv: Kassa város parketkészítése a XV. század kezdetén. MTA, Bp., 1870. (Értekezések a társadalomtudomány köréből II/3.); Ondrej Halaga: A Mercantilist Initiative to Compete with Venice: Kaschau’s Fustiran Monopoly (1411). Journal of European Economic History 12. (1983) 407–437.; Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma. Egy 14. század végi oklevél utóélete. Századok 129. (1995) 69–100.; Végh András: Visegrád város kárhozatos szabadságáról. In: „Es tu scholaris” Ünnepi tanulmányok Kubinyi András 75. születésnapjára. Szerk. F. Romhányi Beatrix–Grynaeus András–Magyar Károly–Végh András. BTM, Bp., 2004. 71–76.; Skorka Renáta: A céhrendszer kibontakozása; Iparosok a középkori Magyarországon. In: A magyar kézművesipar története. Szerk. Szulovszky János. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Bp., 2005. 109–150.; A budai mészárosok középkori céhkönyve és kiváltságlevelei. Szerk. Kenyeres István. BFL–BTM, Bp., 2008.; Weisz Boglárka: Megszerezni és megtartani egy kiváltságot. A kassaiak vámmentessége. In: Ünnepi kötet Dr. Blazovich László 70. születésnapjára i. m. (10. jz.) 749–760.; Uő: Kassa kereskedelmi életének jogi háttere a középkorban. In: Arcana tabularii i. m. (15. jz.) II. 899–908. 55 Ld. pl. Demkó Kálmán: Késmárk város kereskedelmi szabályzata a XV-ik század elejéről. Történelmi Tár 1886. 137–140.; Lederer Emma: Bártfa város vászonszövő üzeme a XV. században. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve 1934. 155.; Karl Mollay: Das Ofner Stadtrecht. Eine deutschsprachige Rechtssammlung des 15. Jahrhunderts aus Ungarn. Akadémiai, Bp., 1959. (Monumenta Historica Budapestinensia 1.); Alzbeta Gácsová: Spoločenská štruktúra Bardejova v 15. storoči a v prvej polovici 16. storočia. SAV, Bratislava, 1972.; Mollay Károly: Kereskedők, kalmárok, városok. Moritz Pál kalmár (1511–1530). Soproni Szemle 45. (1991) 1–5. 56 Ld. pl. Kemény Lajos: A kassai kereskedők első czéhszabályzata 1475-ből. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 4. (1897) 190–192. 57 Ld. pl. Das Stadt- und Bergrecht von Banská Stiavnica/Schemnitz. Untersuchungen zum Frühneuhochdeutschen in der Slowakei. Ed. Ilpo Tapani Piirainen. Oulu, 1986.; Kodex des Stadt- und Bergrechtes von Schemnitz. Fassung nach der prachtvoll gefertigten Handschrift aus dem Jahre 1572. Kódex Mestského a banského práva Banskej Štiavnice. Znenie podl’a skvostne vyhotoveného rukopisu z roku 1572. Zur Herausgabe bereitete – Na vydanie pripravil a preložil Jozef Vozár. Košice, 2002.; Das Stadt- und Bergrecht von Kremnitz. Mestské a banské právo Kremnice. Ed. Mikulaš Čeklo. Banská Agentúra, Košice, 2004.; Selmecbánya város középkori jogkönyve. Selmecbánya városi és bányajogi kódexe. Fordította Fuchs Péter. MONTAN-PRESS, Bp., 2009.
502
WEISZ BOGLÁRKA
nak külföldi bányajogokhoz,58 és máig a nemzetközi kutatások érdeklődésének a középpontjában állnak.59 A kutatócsoport tervei között szerepel a gölnici bányajog kritikai kiadásának, magyar nyelvű fordításának, továbbá a külföldi és a magyar királyság területéről származó más bányajogokhoz fűződő kapcsolatrendszerének feltárása. A gölnici bányajog szövege a magyar szakirodalomban Wenzel Gusztáv kiadásából („A régi gölniczbányai bányajognak feljegyzése”) ismert.60 Wenzel azonban valójában nem a bányajogot, hanem két bányamesterhez szóló olyan utasítást közölt,61 amelyek mindegyike egy müncheni kódexben (Cgm. 561.) maradt fenn. A kézirat ezenfelül számos egyéb magyarországi bányászathoz és pénzveréshez kötődő forrást is megőrzött.62 Részben ugyanezen utasítások olvashatók a gölnici városkönyv két helyén, az egyik 1408., a másik 1487. évi datálással.63 A gölnici bányajog (Saczung und Ordnung der Berg Recht) egy másolata a Besztercebányai Állami Levéltár Körmöcbányai Fióklevéltárban található, melyen évszámként ugyancsak 1487
58 Vö. pl. Johann Adolf Tomaschek: Deutsches Recht in Oesterreich im Dreizehnten Jahrhundert auf Grundlage des Stadtrechtes von Iglau. Von Tendler, Wien, 1859. 97–98.; Adolf Zycha: Die Geschichte des Iglauer Bergrechts und die böhmische Bergwerksverfassung. Berlin, 1900.; Vízkelety András: A selmeczi város- és bányajogról, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratok alapján. Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 1. (1982) 197–207.; Izsó István: A selmeci bányajogról egy jeles évforduló alkalmából. Bányászati és Kohászati Lapok. Bányászat 138. (2005) 29–34. 59 Ld. pl. Europäisches Montanwesen im Hochmittelalter. Das Trienter Bergrecht 1185–1214. Hrsg. Dieter Hägermann–Karl Ludwig. Böhlau, Köln–Weimar–Wien, 1986.; Guido Pfeifer: Ius regale montanorum. Ein Beitrag zur spätmittelalterlichen Rezeptionsgeschichte des römischen Rechts in Mitteleuropa. Aktiv Druck & Verlag, Ebelsbach am Main, 2002.; Richard Marsina: Das Stadtund Bergrecht von Kremnica/Kremnitz. In: Historisch-philologische Untersuchungen zu deutschprachigen Handschriften aus der Slowakei. Von den Anfängen bis 1650. Hrsg. Ilpo Tapani Piirainen–Jörg Meier. Berlin, 2009.; Uő: Das Stadt- und Bergrecht von Štiavnica/Schemnitz. In: Historisch-philologische Untersuchungen i. m.; Dirk Moldt: Deutsche Stadtrechte im mittelalterlichen Siebenbürgen. Korporationsrechte – Sachsenspiegelrecht – Bergrecht. Böhlau, Köln, 2009. 60 Wenzel G.: Magyarország bányászatának kritikai története i. m. (14. jz.) 326–328. 61 A második utasítást ld. uo. 328–330. 62 Karin Schneider: Die deutschen Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek München: Cgm. 501–690. Harraschowitz, Wiesbaden, 1978. 139–142. (a bányamesterrel kapcsolatos utasításokra vonatkozó rész: 141.), vö. Kurt Rein: Der Münchner Thurzo-Kodex. Südostdeutsches Archiv 9. (1966) 145–155.; Uő: Der Münchner Thurzo-Kodex cgm. 561. Südostdeutsches Archiv 10. (1967) 155–157. A müncheni kódexben található szövegek kiadása: Uő: Der Münchner Thurzo-Kodex cgm. 561. Südostdeutsches Archiv 11. (1968) 181–202. 63 DF 267 885. A városkönyv ezen részeinek nyelvészeti szempontú kiadása Ilpo Tapani Piirainen, az egész Stadtbuch szövegének szintén nyelvészeti szempontú kiadása Helmut Protze nevéhez kötődik, ld. Ilpo Tapani Piirainen: Das Bergrecht von Göllnitz nach Aufzeichnungen im Stadtbuch von 1432–1583 und in einer Handschrift aus Kremnitz aus dem 16. Jahrhundert. Z Minulosti Spiša 9–10. (2001/2002) 98–102.; Helmut Protze: Das älteste Stadtbuch der Königlich freien Bergstadt Göllnitz/Gelnica in der Unterzips und seine Sprache. Lang, Frankfurt am Main, 2002. 61–194.
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
503
szerepel.64 A gölnici bányajog egy újabb, 1498-ban leírt változata szintén megtalálható a gölnici városkönyvben.65 A különböző szövegvariánsok egymáshoz való viszonya, illetőleg ezeknek a felső-magyarországi bányavárosok 1487-ben Kassán elfogadott artikulusaival66 vagy más bányavárosok rendelkezéseivel való kapcsolata egyelőre nem ismert. Az egy-egy város gazdasági életének hátterében lévő kiváltságok feltárása és rendszerezése mellett a városok hazai és nemzetközi kereskedelemben betöltött szerepének vizsgálata is előtérbe kerül.67 Az írott történeti források mellett kiemelten fontosnak tartjuk a régészeti leletanyag bevonását a kutatásba. A leletek közül a kutatócsoport a textilzárjegyek vizsgálatára helyez különös hangsúlyt. A végek szélén elhelyezett plombákon rögzítették a készítő személyét, a készítés helyét, azok felhelyezésével pedig elismerték, hogy a textil megfelel az adott város szabályzatában rögzített minőségnek és méretnek. A nemzetközi kutatásban fontos szerepet játszó textilzárjegy-kutatás68 Magyarországon elhanyagolt terület,69 jóllehet a kereskedelem útján a középkori Magyarországra kerülő árucikkek legfon64 DF 250 141. A körmöci kézirat szövegét a nyelvész Ilpo Tapani Piirainen szintén kiadta, Piirainen, I. T.: i. m. (63. jz.) 102–106. 65 E szöveget Alojz Schuster szlovákra fordította, Ján Marcinko: Gelnické Banské Právo. Košice, 2004. 113–116. 66 A statútum szövege egyelőre csak a Cgm. 561. számú müncheni kódexből ismert, amit Wenzel Gusztáv közölt elsőként, Wenzel G.: Magyarország bányászatának kritikai története i. m. (14. jz.) 361–363. 67 Ld. pl. Skorka Renáta: Pozsony gazdasági szerepe a 15. század első felében a zálogszerződések tükrében. Századok 138. (2004) 433–463.; Zsuzsa Teke: Economics and Politics. The Relations between the Transylvanian Saxon Cities and Stephen III of Moldavia (1457–1490). Melanges d’Histoire Generale 1. (2007) 161–171.; Arany Krisztina: Firenzei–magyar kereskedelmi kapcsolatok a 15. században. In: Gazdaság és gazdálkodás a középkori Magyarországon i. m. (53. jz.) 277–296.; Kubinyi András: Buda és Pest szerepe a távolsági kereskedelemben a 15–16. század fordulóján. In: Uő: Tanulmányok Budapest középkori történetéről i. m. (10. jz.) I. 361–406.; Stanisław Kutrzeba: Finanse i handel średniowiecznego Krakowa. Avalon Dariusz Filar, Kraków, 2009.; Stanisław Andrzej Sroka: Sredniowieczny Bardiow i jego kontakty z Małopolska. Societas Vistulana, Kraków, 2010.; Skorka Renáta: Pozsony a bécsi közvetítőkereskedelem árnyékában. In: Tiszteletkör i. m. (10. jz.) 301–311.; Draskóczy István: Krakkó–Budapest–Kassa és Árva megye a 16. század elején: Szempontok Buda és Krakkó gazdasági kapcsolataihoz. In: Fehér lovag. Tanulmányok Csernus Sándor 65. születésnapjára. Szerk. Gálffy László–Sáringer János. Lazi– SZTE BTK Középkori Egyetemes Történeti Tanszék, Szeged, 2015. 200–211. 68 Ld. pl. Dieter Hittinger: Tuchplomben. Warenzeichen des späten Mittelalters und der Neuzeit aus dem norddeutschen Küstengebiet. Shaker, Aachen, 2008.; Bogdan Bobowski: Plomby tekstylne z wykopalisk na terenie Dolnego Miasta w Gdańsku. Wyžsza Szkoła Edukacji Zdrowotnej w Łodzi. Łódź, 2008.; Geoff Egan: Medieval and Later Trade in Textiles between Belgium and England. The picture from some finds of cloth seals. In: Exchanging Medieval Material Culture. Studies on Archaeology and History Presented to Frans Verhaeghe. Ed. Koen De Groote–Dies Tys–Marnix Pieters. Brussel, 2010. (Relicta Monografieën 4.) 55–66. 69 Ld. pl. Lajos Huszár: Merchants seals of the 16th and 17th centuries. Folia Archaeologica 13. (1961) 187–194.; Endrei Walter: Középkori textilbélyegekről. A Textilipari Múzeum Évkönyve 3. (1980) 7–27.; Egan Geoff–Walter Endrei: The Sealing of Cloth in Europe, with Special Reference to the English Evidence. Textile 13. (1982) 47–75.; Endrei Walter: Patyolat és posztó. Magvető, Bp., 1989.
504
WEISZ BOGLÁRKA
tosabb részét a textíliák alkották, így a zárjegyek tanulmányozásával a csoport bővítheti70 a textilkereskedelemről eddig megszerzett, elsősorban csak az írott forrásokra épülő ismereteket.71
Az infrastrukturális szint A városok számára a gazdasági szerep megőrzéséhez és erősítéséhez a fejlődés és a fejlesztés infrastrukturális szinten is elengedhetetlen volt. A városi védművek, épületek, közkutak, piacterek, kereskedelmi építmények, átkelőhelyek stb. szorosabb vagy lazább szálakkal kötődtek a város gazdasági életéhez. E tekintetben újabb előrelépés a történeti források (elsősorban számadáskönyvek) feltárása mellett a régészeti források bevonásával képzelhető el. A kutatás fő irányát a Győr város egyik középkori piacterén zajlott feltárások közép- és kora újkori rétegeinek feldolgozása jelöli ki.72 A városi piacterek és a gazdasági térhasználat vizsgálata eddig is a kutatás előterében állt.73 A győri Széchenyi tér vizsgálatának különös 70 Vö. Maxim Mordovin: Late Medieval and Early Modern Cloth Seals in the Collection of the Hungarian National Museum. Archaeologiai Értesítő 139. (2014) 193–237. 71 A magyar királyságban ismert textilekre és a textilkereskedelemre ld. pl. Székely György: A németalföldi és az angol posztó fajtáinak elterjedése a XIII–XVII. századi Közép-Európában. Századok 102. (1968) 3–34.; Endrei Walter: Középkori angol textil-importunk gyapjúszövetei. Századok 104. (1970) 288–299.; Pach Zsigmond Pál: Magyarország nyugati gyapjúszövet-behozatala a XV. és XVI. század közepén. Történelmi Szemle 14. (1971) 24–34.; Székely György: Posztófajták a német és nyugati szláv területekről a középkori Magyarországon. Századok 109. (1975) 765–795.; Teke Zsuzsa: A firenzei szövet a 15. század második felében Magyarországon. In: A textilművesség évezredei a Kárpát-medencében. Szerk. Szulovszky János. Plusz Könyvek, Bp., 2014. 23–26.; Benda Judit: Posztókereskedelem és posztóboltosok a későközépkori Budán. Uo. 27–42. 72 Az első szisztematikus ásatást Gabler Dénes és Tomka Péter végezte 1968–1969-ben. Ezt követően Szőnyi Eszter és Tomka Péter vezetésével folyt feltárás 1998–1999-ben, ld. Tomka Péter: Győr, Széchenyi tér. Régészeti kutatások Magyarországon 1998. 148–149.; Szőnyi Eszter–Tomka Péter: Győr, Széchenyi tér. Régészeti kutatások Magyarországon 1999. 206–208.; Szőnyi Eszter: Győr-belvárosi ásatások. Arrabona 45. (2007) 123–132. A tér rekonstrukciója kapcsán végül 2008–2009-ben Bíró Szilvia irányította a munkálatokat, ld. Bíró Szilvia–Molnár Attila–Szőnyi Eszter–Tomka Péter: Régészeti kutatások a győri Széchenyi téren (2008–2009). Régészeti kutatások Magyarországon 2009. 39–52. 73 Ld. pl. Bertalan Vilmosné: Az óbudai piactér feltárása. Budapest 20. (1982) 2. sz. 33–35.; Vörös István: Egy 15. századi budavári ház állatcsontleletei. A budavári középkori piacok húsellátása a csontleletek alapján. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1992. 227–239.; Solymosi László: Veszprém korai történetének néhány kérdése. In: Válaszúton. Pogányság – kereszténység, kelet – nyugat. Konferencia a X–XI. század kérdéseiről. Szerk. Kredics László. Veszprém, 2000. 140–147.; Imre Holl: Marktplätze und Handwerker – Entwicklungstendenzen in Sopron im Spätmittelalter. Archaeologiai Értesítő 123–124. (1996–1997) 7–9.; Altmann Júlia: Piactér a középkori Óbudán. In: Változatok a történelemre i. m. (49. jz.) 59–63.; Bezerédy Győző: A pécsi piac a középkorban és a török alatt. Pécsi Szemle 6. (2003) 3. sz. 18–25.; Kiss Gábor: Topográfiai megfigyelések Vas vármegye Árpád-kori piachelyeihez. In: Előadások Vas megye történetéről 4. Szerk. Mayer László–Tilcsik György. Vas Megyei Levéltár, Szombathely, 2004. (Archivum Comitatus Castriferrei 1.) 399–408.; Tóth Zsolt: Régészeti feltárás 2008-ban Pécsett. Pécsi Szemle 11. (2008) 3. sz. 16–19.; Végh András: A budai német mészárosok céhkönyvének helyrajzi
A MAGYAR GAZDASÁG MOZGATÓRUGÓI A KÖZÉPKORBAN
505
jelentőségét az adja meg, hogy olyan területről van szó, melyet a középkor óta nem építettek be, ezért alkalmas arra, hogy a 13. századtól az elárusítóhelyek 16. századi lebontásáig megkíséreljük nyomon követni a kereskedelem színtereit, azok fejlődését és alakulását. Ugyanakkor az itt előkerült leletanyag a bel- és külkereskedelem szempontjából is értelmezhető. A városi infrastruktúra vizsgálata a piacterek, a gazdasági helyszínek mellett topográfiai kérdések taglalását, országosan pedig az úthálózat feltérképezését is szükségessé teszi. A középkori Magyarország úthálózatát bemutató monográfia eleddig nem született. A kutatások leginkább egy-egy megye vagy egy nagyobb régió úthálózatát, esetleg egy kereskedelmi útvonalat igyekeztek feltárni,74 vagy a középkori utak jellemzőit mutatták be.75 A kutatócsoport öt év alatt nem vállalkozhat a teljes középkori úthálózat rekonstruálására, jelentős előrelépések többek között egy-egy régió úthálózatát illetően azonban mindenképpen várhatóak. Az MTA BTK Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport, amint az látható, nem egyetlenegy, szűkebb tematikájú projektet kíván megvalósítani, hanem párhuzamosan többet. A résztémák ugyanakkor szorosabb vagy lazább szálakkal kötődnek egymáshoz. A magyar királyi hatalom gazdasági életben bevonatkozásai. In: A budai mészárosok céhkönyve i. m. (54. jz.) 57–72.; Kubinyi András: Budafelhévíz topográfiája és gazdasági fejlődése. In: Uő: Tanulmányok Budapest középkori történetéről i. m. (10. jz.) I. 127–140.; Uő: Buda kezdetei. Uo. 65–72.; Tringli István: Vásártér és vásári jog a középkori Magyarországon. Századok 144. (2010) 1291–1344.; Benda Judit: A piactól az árucsarnokig. Kereskedelmi célra készült épületek a középkori Budán. Történelmi Szemle 53. (2011) 259–282.; Uő: A kereskedelem topográfiája. A kereskedők térhasználata a késő középkori Budán. Korall 45. (2011) 80–101. 74 Ld. pl. Gárdonyi Albert: Felső-Magyarország kereskedelmi útjai a középkorban. Közgazdasági Szemle 1908. (klny.); Diószegi András: A Magyarországon keresztülvezető kereskedelmi utak az Árpádházi királyok idejében. Kolozsvár, 1909.; Borcsiczky Béla: A politikai változások befolyása Magyarország kereskedelmi útjaira a XIV–XV. században. Fritz Ármin ny., Bp., 1914.; Holub József: Zala vármegye vámhelyei és úthálózata a középkorban. Századok 51. (1917) 45–60.; Glaser Lajos: Dunántúl középkori úthálózata. Századok 63. (1929) 138–167., 257–285.; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–IV. Akadémiai, Bp., 1963–1998. passim; Pach Zsigmond Pál: A Levante-kereskedelem erdélyi útvonala I. Lajos és Zsigmond korában. Századok 109. (1975) 3–32.; Blazovich László: A 14–16. századi úthálózat vázlata. In: Uő: Városok az Alföldön a 14–16. században. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2002. (Dél-alföldi évszázadok 17.) 47–56.; Tóth Endre: Via imperatoris (1217). In: „Quasi liber et pictura”. Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születésnapjára. Szerk. Kovács Gyöngyi. ELTE Régészettudományi Intézet, Bp., 2004. 575–580.; Draskóczy István: Szempontok az erdélyi sóbányászat 15–16. századi történetéhez. In: Studia professoris – professor studiorum. Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Szerk. Almási Tibor–Draskóczy István–Jancsó Éva. Magyar Országos Levéltár, Bp., 2005. 96–99.; Weisz Boglárka: A Szilágyság helye a középkori magyar királyság gazdasági életében. In: A Szilágyság és a Wesselényi család (14–17. sz.). Szerk. Hegyi Géza–W. Kovács András. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2012. (Erdélyi Tudományos Füzetek 277.) 249–251.; Skorka Renáta: A csökkentett vámtarifájú út kialakulása I. Károly uralkodása alatt. Történelmi Szemle 55. (2013) 451–470.; Szilágyi Magdolna: Városok, utak, kereskedelem. Az úthálózat szerepe Vas megye városi fejlődésében a 13–14. században. Savaria 36. (2013) 203–221. 75 Ld. pl. Szilágyi Magdolna: On the Road: The History and Archaeology of Medieval Communication Networks in East-Central Europe. Archaeolingua, Bp., 2014. (Series Minor 35.).
506
WEISZ BOGLÁRKA
töltött szerepe tekintetében a kutatási programtól teljes feldolgozás várható a kezdetektől a Zsigmond-korig bezárólag, azaz elkészül a királyi bevételek monografikus szintű feldolgozása, az Anjou-kori éremtípusok katalógusa, az 1000 és 1437 közötti időszak éremlelet-katasztere, a pénzügyigazgatás vezetőinek és intézményeinek története, valamint a pénzügyigazgatási szervezet archontológiája. Ez utóbbi ugyanakkor időben tovább is megy, egészen a középkor végéig fogja vizsgálni az intézmények vezetőit. A későbbi korszakokra vonatkozóan részeredmények várhatók, így az Ernuszt Zsigmond kincstartó 1494–1495. évi működésének vizsgálatához kapcsolódó királyi számadáskönyv kritikai kiadása, valamint a késő középkori sóbányászat és -kereskedelem történetének feldolgozása. A városok gazdasági életben betöltött szerepének feltárása során két nagyobb lélegzetű munka megjelentetését tervezzük: a gölnici bányajog kritikai kiadását és a Magyarországon fennmaradt textilplombák katalógusának első részét. Ezeken túl a kereskedelem, a városi infrastruktúra, a városok gazdasági szerepe és az úthálózat kérdéskörében tervezünk tanulmányokat.
VITA
Priskos, Attila és Szilágyi János Priskos rhétor töredékei. Követségben Attila, a hunok nagykirálya udvarában. Szilágyi Sándor fordítását javította és kiegészítette Patay-Horváth András. Szerkesztette, a jegyzeteket és az utószót írta Szebelédi Zsolt. Attraktor, Máriabesnyő, 2014 „A panioni Priskos II. Theodosios uralkodása alatt élő szofista volt. Megírta a bizánciak történetét és az Attilával kapcsolatos eseményeket nyolc könyvben, valamint írt szónoki gyakorlatokat és leveleket.” A 10. századi bizánci Suda-lexikon fenti szűkszavú szócikkéből aligha derül ki, hogy a lakonikus tömörséggel bemutatott szerző talán a legjelentősebb a görög nyelven alkotó késő antik/kora bizánci történetírók közül.1 Még az erősen töredékesen hagyományozott életmű kritikusabb szemlélői is elismerik Priskos irodalmi teljesítményét,2 de olyan is akad, aki egyenesen „minden másnál nagyobb veszteségként” siratja az elveszett anyagot.3 A hun–magyar mondavilágon, a Buda halálán és Gárdonyi Géza Láthatatlan emberén nevelkedett magyar olvasó szívéhez minden bizonnyal a pozitív értékelés áll közelebb, nem meglepő tehát, hogy Priskos töredékeiből népszerűsítő-ismeretterjesztő szándékkal korábban már többen is közöltek részleteket magyar fordításban.4 Sajnálatos ugyanakkor, hogy mindeddig kizárólag a 449. évi hun követjárást megörökítő szemelvények jutottak el a szélesebb olvasóközönséghez. A többi fragmentum – vagy ahogy Priskos esetében a szöveghagyomány sajátosságára utalva általában nevezni szokás: excerptum – fordítása azonban ismeretlen okból még várat magára. Már csak ezért is kísértük nagy várakozással Priskos újabb magyar kiadását. Kár volt. Amint azt már a könyv alcíme is sejtetni engedi, most sem új, a teljesség igényével összeállított Priskos jelent meg, 1 A szerzőre és művére vonatkozó fontosabb adatok részletes szakirodalmi áttekintéssel: Moravcsik Gyula: Byzantinoturcica. I–II. Akademie-Verlag, Berlin, 1958. I. 479–488.; Herbert Hunger: Die hochsprachliche profane Literatur der Byzantiner. I–II. Beck, München, 1978. I. 282–284. Újabban: Barry Baldwin: Priscus of Panium. Byzantion 50. (1980) 18–61. 2 Edward Arthur Thompson: History of Attila and the Huns. Clarendon, Oxford, 1948. 12. (Jelen kötetben a mű részben átdolgozott magyar fordítására hivatkoznak: Edward Arthur Thompson: A hunok. Szukits, Szeged, 2003. Dávid Katalin nyersfordítása alapján a fordítást végezte Felföldi Szabolcs.) 3 John Bagnell Bury: History of the Later Roman Empire. I–II. Macmillan, London, 1923. II. 418. 4 Az út során és az Attila udvarában történt eseményekről szóló beszámoló már többször megjelent: először nagyobb részben (Szabó Károly: Priszkosz szónok és bölcsész életéről s történetirata töredékeiről. Új Magyar Múzeum 1. [1850–1851] 545–566., 613–627.), majd szinte teljes egészében (Szemelvények Priskos rhetor töredékeiből. Fordította és magyarázta Szilágyi Sándor. Lampel, Bp., 1904). Utóbbi fordításból közöl kisebb részletet: A bizánci irodalom kistükre. Szerk. Dimitriosz Hadzisz–Kapitánffy István. Európa, Bp., 1974. 41–50. A Magyar Ház Könyvek sorozatában megjelent Kézai Simon Magyar krónikája / Priszkosz rétor töredékeiből. Magyar Ház, Bp., 1999. szintén Szilágyi Sándor fordítását tartalmazza – az eredeti jegyzetek bővítésével.
TÖRTÉNELMI SZEMLE LVII (2015) 3:507–525
508
VITA
hanem – a jól bevált (?) receptnél maradva – csak a korábban kiadott szöveg újabb, javított és kiegészített változata. A könyvecske első része a Priskos rhétor töredékei görögül és magyarul címet viseli (5–57.): a kétnyelvű kiadásoknál megszokott formában egyik oldalon a görög, szemközt a magyar szöveg. Ezt követik a Jegyzetek (58–69., összesen 79 jegyzettel), a Priskos rhétor töredékei latinul című fejezet (71–97.), majd az utószó, Róma és a hunok cím alatt – több alfejezettel, kissé zavaros tagolásban (99–114.). A kötetet rövidítésjegyzék (115.: 7 tétel) és bibliográfia (116.: 11 tétel) zárja. Igaz ugyan, hogy ami Priskos művének hagyományozását illeti,5 Fortuna mater helyett inkább novercának bizonyult, de a fennmaradt anyag terjedelme – fenti látszattal ellentétben – mégiscsak lényegesen nagyobb, a most közöltnek több mint kétszerese.6 A korábbi fordítás javítása és kiegészítése helyett/mellett már emiatt is érdemes lett volna kibővíteni a szöveget a magyarul nem olvasható töredékek fordításával. Ennek híján ugyanis még a Priskos töredékei cím is félrevezető: a többes szám ugyan indokolt (a kötet három excerptum fordítását adja), de a szemelvényesség aligha kérdőjelezhető meg (összesen 83 Priskos-töredék maradt fenn).7 Mindez önmagában még nem jelentené a vállalkozás hiábavalóságát vagy szükségtelenségét, hiszen a legutóbbi fordítás óta eltelt bő száztíz esztendő már pusztán a nyelv változása miatt is indokolttá teheti a szöveg revideálását, nem beszélve az esetleges pontatlanságok javításáról. Utóbbiak közé sorolható, hogy Szilágyi fordításából még a közölt töredékek néhány részlete is kimaradt: az exc. 8. 72., 129– 131., 169., 181–186., 188. fejezeteinek hiányzó vagy hiányos mondatait jelen kötet pótolja. Már csak ezért sem értjük, hogy a kiegészítések közül miért maradt ki a Zerkón udvari bolond történetét ismertető Suda-szócikk,8 hiszen az alapul vett kiadás is hozza a mintegy 20 sornyi szöveget.9 De bárcsak ez lenne a legnagyobb baj. Jelen kötet kapcsán azonban jócskán akad egyéb kifogásolnivalónk is. 5 A Priskos neve alatt fennmaradt anyag túlnyomó többsége a VII. Kónstantinos (Porphyrogennétos) által kezdeményezett kivonatolómunka eredménye. A szövegrészleteket elsősorban a Kónstantinosgyűjtemény követjárásokról szóló tematikus egységei (Excerpta de legationibus gentium ad Romanos, ill. Excerpta de legationibus Romanorum ad gentes) tartották fenn, de néhány töredéket megőrzött a Suda, Iordanes, Stephanos Byzantios, Evagrios, Malalas stb. 6 A Bibliotheca Teubneriana sorozatban megjelent Priskos-kiadás (Priscus Panita. Excerpta et fragmenta. Ed. Pia Carolla. De Gruyter, Berlin–New York, 2008.) 111 oldalas görög szövegéből jelen kötet anyaga mintegy 40 oldalnak felel meg. 7 Fenti számadat Carolla szövegbeosztását tükrözi: ha külön nem jelöljük, bírálatunkban ezt a számozást követjük. Jelen kiadás az exc. 7., exc. 8. (és 8. 1.), valamint exc. 12. szövegét és fordítását közli. 8 Suid. Z 29. s. v. Ζέρκων. 9 Roger C. Blockley: The Fragmentary Classicising Historians of the Later Roman Empire. Eunapius, Olympiodorus, Priscus and Malchus. I–II. Cairns, Liverpool, 1981–1983. Blockley excerptum helyett egységesen a fragmentum elnevezést használja, és más szövegbeosztást alkalmaz. Jelen kötet a 11/1., 11/2., 12/1., 13/1., 13/3., 14., 15/1. töredékeket vette fel, továbbá a 15/2. első felét. A hiányolt Zerkón-részlet Blockley szövegbeosztása szerint a 13/2. fragmentum (286–288.). A 15/2. jelzetű töredék második felének fordítása szintén elmaradt. A lacuna oka feltehetően mindkét esetben az, hogy a szóban forgó szakaszokat Szilágyi sem fordította le. A szövegkiegészítés ezen technikája ennek ellenére sajátosnak nevezhető.
VITA
509
Mielőtt a részletesebb ismertetésbe fognánk, érdemes feltennünk a kérdést, hogy egyáltalán kinek szól, milyen olvasóközönséget céloz meg a könyv, annál is inkább, mert mintha ez a szerkesztő számára sem lett volna teljesen világos. Míg ugyanis a mellékelt görög és latin szöveg megértése komoly tudományos, filológusi felkészültséget igényel, addig minden egyéb (a szakirodalmi hivatkozások alacsony száma, a szöveghagyomány kérdésének teljes mellőzése, egyáltalán a tudományos apparátus visszafogottsága) inkább a munka ismeretterjesztő jellegéről tanúskodik.10 Ám egyelőre ne találgassunk, hátha később közelebb jutunk a megoldáshoz. Az egyes fejezetek sorrendje szerint haladva először nézzük a kötet görög szövegét. Mint az utószóból megtudjuk, a szerkesztő „magyar és görög szöveget egyaránt tartalmazó bilingvis kötetet” kívánt közzétenni, mégpedig „Blockley modern kritikai kiadásából”, hogy „könnyen összevethető legyen a magyar szöveg az eredetivel”. Görög szöveg közlése mindig nagy kockázattal jár: a különlegesnek mondható betűk, a szokatlan mellékjelek könnyen megtréfálhatják még a görögül tudókat is, nem beszélve a nyelvben valószínűleg járatlan tördelőről. Summa summarum: a nagy körültekintés – másképpen fogalmazva alázat – mellett elkerülhetetlen az alapos görög nyelvi lektorálás is. Ebben az esetben azonban mindkettő elmaradt, így a szerkesztői célkitűzés sem valósulhatott meg. A végeredmény kiábrándító. Nem azért, mert az alapul vett változat nem modern, de még csak nem is kritikai kiadásból származik,11 hanem mert a közölt szöveg elképesztő mennyiségű hibát tartalmaz. Ráadásul nem pusztán zavaró ékezési hibákról, elütésekről van szó (bár ezekből is akad jó néhány), hanem a mondat pontos megértését nehezítő, vagy helyenként egyenesen kizáró hibák tömkelegéről. Egy beszédes adat: a 26 oldal terjedelmű görög szövegben – alaposabb vizsgálat nélkül – 130 (!), vagyis átlagosan minden oldalon 5 (!) hibát találtunk. A részletes katalógus közreadása szétfeszítené a terjedelmi kereteket – már az első mondatban öt kisebb-nagyobb hiba található –, ezért csak néhány példa a széles repertoárból. Van itt augmentált participium (8.: διεβάς, helyesen: διαβάς), nem augmentált aoristos indicativus (12.: ἐσβάλομεν, ehelyett: ἐσεβάλομεν), nem létező igealak (18.: ἔλεγειν, recte: ἔλεγεν), nem létező igéből képzett alak (36.: διαλυμαίονται, ehelyett: διαλυμαίνονται), a kelleténél rövidebb (28.: διαρεπῆ, helyesen: διαπρεπῆ), vagy éppen hosszabb névszó (24.: μακαράν, ehelyett: μακράν), de felismerhetetlen adverbium (28.: ἀναταχοῦ, recte: ἀπανταχοῦ), vagy 10 A szerkesztő a jegyzetapparátusról megjegyzi (114.), hogy „nem annyira a korszak kutatóit, hanem inkább a téma iránt érdeklődő olvasókat célozza meg”. Csakhogy a téma iránt érdeklődő olvasótól nyilvánvalóan nem várható el a görög és latin nyelv ismerete. 11 Blockley könyvének első kötete általános bevezető, a második pedig a töredékek hangsúlyozottan korábbi kiadásokból átvett szövegét és angol fordítását tartalmazza jegyzetekkel kiegészítve. A szerkesztő által mértékadónak tekintett görög szöveg tehát végső soron az Excerpta de legationibus iussu imperatoris Constantini Porphyrogeniti confecta. Ed. Carl de Boor. Weidmann, Berlin, 1903. 121–155., 575–591. kiválasztott töredékeinek kritikai apparátus nélküli, szemelvényes újraközlése. Hogy ez mennyiben „modern kritikai kiadás”, annak eldöntését az olvasóra bízzuk. Hibái ellenére (vö. Dariusz Brodka recenzióját: http://www.h-net.org/reviews/showpdf. php?id=24543; a letöltés ideje: 2015. március 23.) minden bizonnyal szerencsésebb választás lett volna az új Teubner-kiadás szövegének közlése.
510
VITA
pontatlan tulajdonnév is (38.: Ἠρέκεν, illetve 50.: Ἡρέκαν a helyes Ἠρέκαν helyett). Nem soroljuk tovább: sapienti sat… A kötet legszínvonalasabb része minden kétséget kizáróan a magyar fordítás. A recenzens mégis zavarban érezheti magát, hiszen egy régebbi fordítás javításáról és kiegészítéséről lévén szó – márpedig ezúttal ez nyilvánvalóan egyszerűbb feladat volt, mint új fordítást készíteni – nem könnyű megítélnie, hogy mindez kinek és milyen mértékben az érdeme. Tagadhatatlan, hogy Szilágyi Sándor – véleményünk szerint egyébként sem túl rossz12 – „alapszövege” sok ponton változik előnyére. Gyakran módosul a szórend (11.: „nagyon kért és rá is beszélt Maximinos” helyett „Maximinos nagyon kért, és végül rá is vett”; 13.: „már akár igazat, akár nem igazat beszélt” helyett „már akár igazat mondott, akár nem”; 31.: „miután az éjszakát ott, ahol letelepedtünk, eltöltöttük” helyett „miután az éjszakát ott töltöttük, ahol letelepedtünk” stb.), egy-egy ma már furcsán hangzó, régies kifejezés helyébe frissebb hangzású fordulat kerül (7.: „kiváló szerepet játszott” helyett „kiemelkedő szerepet játszott”; 11.: „lassanként nekitüzesedve” helyett „egyre jobban nekidühödve”; 21.: „bizonytalanságban leledzettünk” helyett „bizonytalanságban voltunk” stb.), a körülményes szerkezetek egyszerűsödnek (17–19.: „amit felőle hallottunk, csak akkor lesz kétségtelen bizonyos, ha hatalmát tettel fogja bizonyítani”, Szilágyinál még: „de tudomásunkban ez nem szilárdulhat meg, ha tapasztalásból is ki nem ismerjük az ő befolyását” stb.), de nem egyszer találunk a mondat jelentését érdemben pontosító változtatást is. Közel sem mindegy például, hogy a foglyokat megvigasztalják (Szilágyinál) vagy készséggel átadják (13.), hogy a barbárok (Szilágyinál) vagy a rómaiak feladata a szökevények kiadása (19.), hogy Attila leendő felesége egy Eskam nevű lány (így fordítja Szilágyi) vagy Eskam lánya (25.). Ugyancsak valószínű – bár szigorúan grammatikai értelemben eldönthetetlen (az eredetiben τῶν ἀπολειπoμένων névelős participium áll) –, hogy a váratlanul kitört vihartól megrémülő követek nem az elveszett holmijukat (Szilágyinál ez áll), hanem az elhagyott társaikat (25.) keresik hangos kiáltozással. A végeredmény általában olvasmányos, gördülékeny magyar szöveg, s nyugodtan mondhatjuk, hogy olyan szöveghely, ahol Szilágyi fordítása egyértelműen pontosabb lenne, nem maradt. Bár de gustibus non est disputandum, magunk kissé modorosnak érezzük a „méhser” (25.), „vegyülék nép” (31.), „csak pénzért nyerhetni igazságot” (35.), „sátorunkba” (51.) fordulatokat, indokolatlannak a többes szám erőltetését (9.: „a magistros tud az összes császári végzésekről”; 19.: „amíg a rómaiak ki nem adták az összes szökevényeket”; „ismerte a [...] megállapodásokat”; 47.: „ételeket elköltöttük”), ahogy a „végett” célhatározói névutó előfordulásait is jobban visszanyestük volna. Az „ugyanoly járatban” (29.) „ugyanolyan járatban” helyett vélhetően nyomdahiba, amiből a fordítás szövegében az elkerülhetetlennél több nem akad.
12 Bár a szövegben csakugyan akadt néhány komolyabb fordítási hiba, ennek ellenére a korábbi recenzió (Kertész János: Szilágyi S.: Szemelvények Priskos rhetor töredékeiből. [Könyvismertetés.] Egyetemes Philologiai Közlöny 29. [1905] 417–420.) érzésünk szerint túlságosan alulértékelte Szilágyi munkáját. Az ott felrótt tévedéseket és hibákat jelen kiadásban javították.
VITA
511
Más természetű kérdés, hogy mennyiben szükséges „magyarítani”, illetve aktualizálni a tulajdonneveket. A bizánci történetírók túlnyomó többsége – Priskos is – tudatosan archaizál, még személy- és népnevek, földrajzi nevek esetében is. A törekvés időnként szélsőséges eredménnyel jár: a skytha népnév vonatkozhat akár a tatárokra is, de arra is akad példa, hogy az Agésilaos név valójában Szent László magyar királyt takarja.13 Ilyen esetben a fordítónak kell eldöntenie, hogy „lefordítja-e” az adott tulajdonnevet, vagy inkább szabályos átírásban meghagyja az eredeti formát. Mindkét megoldásnak egyaránt vannak előnyei és hátrányai, de bármilyen döntés is születik, a következetesség joggal várható el. Ha tehát a Saosból Száva, az Istrosból Duna, a paiónok földjéből Pannonia (máshol Pannónia) lesz, miért nem lesz Philippopolisból Plovdiv, Naissosból pedig Niš? Vagy ha egyszer Norikon a magyar szövegben Noricum latinizált formában jelenik meg, mi a magyarázat arra, hogy sem Viminakion nem változik Viminaciumra, sem Sirmion Sirmiumra? Mindez részben összefügg az alább tárgyalandó kérdéssel is. Ami ugyanis a tulajdonnevek átírását illeti – újabb kemény dió! –, a korai bizánci irodalom valóságos rémálma a fordítóknak, hiszen a szövegben szereplő görög névalakok nemcsak görög, hanem igen gyakran latin, iráni, török, szláv stb. személyneveket takarnak.14 A kötetben követett átírási elvről a szerkesztő szerencsére tájékoztatást ad: „A fordításban a görög nevek ezúttal következetesen a tudományos átírás szerint jelennek meg, a nyilvánvalóan nyugatrómai személyek [...] nevei pedig latinos formában olvashatók.” (113–114.). Üröm az örömben, hogy az elv finoman szólva sem mindig érvényesül: Ὀρέστης neve például az átírásban annak ellenére Orestés formában szerepel, hogy Priskos külön hangsúlyozza a szereplő római származását (6.: Ῥωμαϊκοῦ γένους ὤν) – ami ebben az esetben több a bizánciak közismert önmeghatározásánál –, s amint az a névhez fűzött jegyzetből is kiderül (58–59.), ő aztán nyugodtan tekinthető nyugatrómai személynek. Márpedig ha így áll a dolog, akkor a szerkesztői állásfoglalás alapján a latinos Orestes névalakot várnánk. Más kérdés, hogy a következetlenség ezúttal – érzésünk szerint – a jobbik megoldást eredményezte, a hagyományozott görög névalak átírását. Hogy milyen szempont volt irányadó a nem görög és nem „nyilvánvalóan nyugatrómai személyek” esetében, arról nem esik szó. Az Ἐδέκων (Edekón), Ὀνηγήσιος (Onégésios), Ὠηβάρσιος (Óébarsios), Ἤσλας (Éslas) nevek például – bár nem görög nevek – a görög tulajdonnevekre vonatkozó átírási szabályoknak megfelelően szerepelnek: véleményünk szerint helyesen. Csakhogy ugyanez már nem igaz a Κουρίδαχος (helyesen Kuridachos, nem Kuridakhos), vagy Βέριχος (vagyis Berichos, nem pedig Berikhos) névalakokra, mivel a görög χ betű szabályosan ugyanúgy ch-nak írandó, ahogyan a helyesen átírt Χρυσάφιος (Chrysaphios) névben is. Nem sikerült végleges döntésre jutni a Σκόττας személynév (a 15. oldalon többször helyesen Skottas, a 17. és 19. oldalon többször helytelenül Scottas) és Πάρθοι népnév esetében (a 43. oldalon mind 13 A bizánci szerzők tudatos archaizáló szándékáról részletesebben ld.: Moravcsik Gyula: Klassizismus in der byzantinischen Geschichtsschreibung. In: Polychronion. Festschrift Franz Dölger zum 75. Geburtstag. Hrsg. Peter Wirth. Winter, Heidelberg, 1966. 366–377. 14 Nota bene: már a szerző neve mellett rhétorként szereplő forma is felvethet aggályokat, hiszen a görög köznév szabályos átírása rhétór lenne.
512
VITA
a pártus, mind a párthus alak előfordul), az Ἠρνᾶς alak átírásánál (49.: Érnák, 68.: többször Ernák) pedig bizonyára a név modern rekonstrukcióját próbálták szem előtt tartani,15 viszont akkor a görög alakot is javítani kellett volna az Ἠρνάχ formára,16 aminek pontos átírása Érnach. A feltehetően hibásan hagyományozott Κρέκα alak javításával egyetértünk, de Attila kedvenc feleségének nevét Priskos valószínűleg Ἠρέκαν (vagyis Érekan, nem pedig Héreka, ahogy a fordításban áll) formában írta.17 Bár több okból is hasznos lett volna, a szerkesztő sem a görög, sem a magyar szöveget nem tagolta.18 Tagolás híján a görög és a magyar összevetése nehézkes, arról nem is beszélve, hogy az olvasóban az a benyomás alakulhat ki, hogy egyetlen nagyobb, összefüggő szöveget olvas, ami pusztán az olvasás szempontjából még nem lenne baj, csak éppen nem igaz. Sőt éppen ellenkezőleg: a töredékesség Priskos művének olyannyira meghatározó jellemzője, hogy az egységesnek tűnő szövegrészek esetében is feltételeznünk kell, hogy már maga a kivonat is csak jelentősen rövidített változata az eredetinek, mert a kivonatolók/másolók még a megőrzésre érdemesnek ítélt részekből is kihagyták, amit nem tartottak fontosnak. A görög–magyar szöveg után következő Jegyzetekben a szerkesztő csak a legszükségesebb tárgyi magyarázatokat közli: személynevek kapcsán az adott szereplő rövid életrajzát, földrajzi neveknél pedig az adott folyó, város, terület mai nevét, illetve elhelyezkedését. Egyebet csak elvétve. A szűkre szabott terjedelem ellenére azonban a néhány oldalon valamennyi korábban említett hibatípus feltűnik: formai hibák (elütések, rossz átírások, fel nem oldott rövidítés [OL] stb.) és tartalmi pontatlanságok egyaránt. Utóbbiak között a II. Theodosios császár – egyébként nem túlságosan bonyolult – családi viszonyainak bemutatását kísérő zűrzavart találjuk a leginkább érdekesnek. Különösen a nőrokonok körül támadt bonyodalom. A 13. jegyzetben Pulcheria még „a császár két évvel idősebb nővére”, de a következő oldalon, a 15. jegyzetben máris „a császár befolyásos ortodox hitű sógornője” lesz belőle. Az újabb gyöngyszemért lapoznunk sem kell: a 62. oldal tetején az áll, hogy Theodosios „feleségül vette Licinia Eudoxiát”, az oldal közepén pedig már „Aelia Eudokia [!] a felesége”. Bár II. Theodosios működését bizonyára számos jogos kritika érheti, a jegyzetekből kihámozható többszöri vérfertőzés és házasság15 Vö. Edward Arthur Thompson: Notes on Priscus Panites. Classical Quarterly 41. (1947) 64–65. 16 Ahogyan azt már az editio princeps is javasolja: Eclogae legationum. Ed. David Hoeschel. Praetorius, Augustae Vindelicorum, 1603. 17 A kézirati hagyomány rekonstrukciójához: Otto John Maenchen-Helfen: The World of the Huns. University of California Press, Berkeley–Los Angeles–London, 1973. 408. Bár egyesek török, mások germán eredetűnek tartják a nevet, annak görög alakját a két irányzat vitája nem érinti. A török eredethez ld. az *arī(γ)-qan (kb. „tiszta hercegnő”) etimológiát, amit elfogad többek között Németh Gyula: A hunok nyelve. In: Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Magyar Szemle Társaság, Bp., 1940. 223. is. A germán eredethez ld. Harmatta János: Előszó az 1986. évi kiadáshoz. In: Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Bp., 1986. XXVII. magyarázatát: gót *erkna, ófelnémet erchan/erchen, kb. „jog szerinti feleség”. Vö. Bóna István–Cseh János–Nagy Margit–Tomka Péter–Tóth Ágnes: Hunok – gepidák – langobardok. JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, Szeged, 1993. 38–39. (Arikan/Erekan szócikk). 18 Carolla az egyes excerptumokat fejezetekre bontva, a sorokat oldalanként újrakezdődő számozással közli, míg Blockley nagyobb egységekre tagolva, számozott sorokkal hozza a szöveget.
VITA
513
szédelgés bűnében mégsem marasztalhatjuk el. Csak a rend kedvéért: Theodosios felesége Ailia Eudokia névre hallgatott, míg Pulcheria a nővére, Likinia Eudoxia pedig, aki később III. Valentinianus császár hitvese lett, a lánya volt.19 Néhány további észrevétel a teljesség igénye nélkül. A 2. jegyzet tényként közli, hogy Edekón „a szkírek királya, a Nyugatrómai Birodalmat megbuktató Odoaker apja” volt: tudomásunk szerint ez a kérdés nincs megnyugtatóan tisztázva.20 Az akatzirok kapcsán (30. jegyzet) – ahol szintén nincs tudományos consensus a nép azonosítását illetően – idéztük volna Németh Gyula véleményét is.21 A 33. jegyzet megfogalmazása félrevezető, Iordanes nem „átértelmezte”, hanem más néven említette a kérdéses folyókat. Ennek ellenére a Tigas (Iordanesnél Tisia) azonosítása a Tiszával, a Tiphésasé (Iordanesnél Tibisia) pedig a Temessel erősen valószínű.22 A Sirmium = Mitrovica (42. jegyzet) azonosítás viszont további pontosításra szorul.23 A 47. jegyzetben a következőket olvashatjuk: „Váczy Péter pontos hivatkozási adatok nélkül egy bizonyos Fr. von Schwarzot idézve írja, hogy [...]”. A valóság ezzel szemben az, hogy Váczy Péter természetesen megadja a szükséges bibliográfiai adatokat (Franz von Schwarz: Turkestan. Freiburg, 1900.).24 Egy meglepőnek mondható jegyzettípus bemutatásához előbb idéznünk kell magát a főszöveget. A kérdéses részlet így szól (27.): „Itt nyugatrómaiakkal találkoztunk, akik szintén mint követek mentek Attilához. Ezek között volt Romulus, aki comes volt, Promotus, Noricum praefectusa, s Romanus, egy hadosztály parancsnoka. Velük volt Constantius is, akit Aetius írnokként küldött Attilához, és Tatulus, annak az Orestésnek az atyja, aki Edekón követtársa volt. Ez utóbbiak nem voltak követek, hanem magánéletbeli összeköttetéseiknél fogva tartottak velük.” A részlethez számos jegyzet tartozik. A 36. jegyzetből például megtudhatjuk – in extenso idézet! –, hogy „Promotus 449-ben nyugatrómai követ volt Attila udvarában”, a 38. jegyzet pedig arról tájékoztat, hogy „Tatulus Orestés édesapja, 449-ben a nyugatrómai követek társaságában, de mint magánember látogatott Attila udvarába”. De a Vigilasra (14. jegyzet), Agintheosra (22. jegyzet), Romulusra (35. jegyzet), Romanusra (37. jegyzet), Silvanusra (40. jegyzet), Constantiusra 19 Magunk két okból is inkább a nevek görögös átírásánál maradunk: egyrészt ezúttal „nyilvánvalóan nem nyugatrómai személyekről van szó”, másrészt a császár nevét még a szerkesztő is a görög formában említi – kár, hogy az utószóban helyenként már a latinos Theodosius változat is felfelbukkan (102.). A házastárs neve esetleg még elfogadható lenne az Aelia Eudocia latin formában, de az „öszvér”, félig görög, félig latin Aelia Eudokia alakban semmiképpen, a Licinia Eudoxia pedig latinizált átírás. 20 Vö. Maenchen-Helfen, O. J.: i. m. (17. jz.) 388.: 104. jz. 21 Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. MTA, Bp., 1930. 138. Vö. Uő: A hunok nyelve i. m. (17. jz.) 224–225. Nota bene: tévedés, hogy Moravcsik a magyarokkal azonosította volna őket (64.). Moravcsik Gy.: Byzantinoturcica i. m. (1. jz.) II. 58.: „hunnisches Volk”. 22 Vö. Thompson, E. A.: History of Attila i. m. (2. jz.) 121. és Blockley, R. C.: i. m. (9. jz.) 384. 23 Sirmium Sremska Mitrovicával azonos, s nem összetévesztendő Kosovska Mitrovicával. 24 Váczy Péter: A hunok Európában. In: Attila és hunjai i. m. (17. jz.) 280. Mellesleg ennek a „bizonyos” Franz Xaver von Schwarznak – aki tudományos tekintélyét annak (is) köszönheti, hogy tizenöt éven át élt különböző turkesztáni törzsek között – ugyanezen művét Thompson, E. A.: History of Attila i. m. (2. jz.) is hivatkozza – pontos bibliográfiai adatokkal együtt.
514
VITA
(41. jegyzet), Constantiolusra (54. jegyzet), Berichosra (63. jegyzet), Syllosra (66. jegyzet), Adamisra (68. jegyzet) vonatkozó megjegyzések sem tesznek hozzá sokat a főszöveghez – és akkor még udvariasan fogalmaztunk. Márpedig mi értelme van olyan jegyzeteknek, amelyek semmiféle többletet, újabb adatot, információt, magyarázatot, kiegészítést nem tartalmaznak? Szerintünk semmi. Ám a feketeleves még csak most következik. Itt van mindjárt a következő fejezet, amely a maga 26 oldalnyi latin nyelvű szövegközlésével egész egyszerűen értelmezhetetlen. Hogyan gondolhatja bárki is komolyan, hogy Karl Müller Priskos-töredékekről készített latin fordításának közlése egy modern Priskos-kiadásban bármiféle érdemi hozadékkal jár?25 Müller hajdani szándékát még érteni véljük, hiszen 1851-ben a latin egyféle lingua francának számított, de a szerkesztő magyarázata (114.: „Ezzel két célnak kívántunk megfelelni. Egyrészt úgy véltük, hogy a klasszikus nyelveket művelők számára önmagában érdekes lehet egy újkori, 19. századi latin fordítás, másrészt pedig ebből arra is választ lehet kapni, hogy Kertész Szilágyi fordítására vonatkozó kritikája a latin szövegre alapozva mennyire lehetett jogos és hiteles.”) erőltetett. Ennyi erővel nyugodtan felvehették volna akár Blockley angol fordítását is – mert az szintén „érdekes”, és még pontosabb is a latin változatnál. Ráadásul, mint hamarosan látni fogjuk, szó sincs arról, hogy a Szilágyi fordításáról készült recenzió alapját Müller latin szövege jelentette volna. Magunk egyetlen esetben tartjuk indokoltnak latin nyelvű szöveg megjelenését Priskos töredékei között: ha az a Iordanes művében fenntartott Priskos-töredékek szövegét jelenti. Ez itt elmaradt.26 Így a Müller-fordítás közlése nem egyéb, mint a terjedelem szemérmetlen gyarapítása. Márpedig ez a görög szöveg felvételét is más fénybe helyezi, ha ugyanis a 116 oldalból kivesszük a görög (26 oldal) és latin (26 oldal) részt, az amúgy sem vaskos kiadvány füzetnyire zsugorodik, a lapszám nem éri el a könyvformátum minimális terjedelmét sem. A Róma és a hunok című utószó – már címéből is látszik – a tágabb történeti háttér bemutatását célozza. A szöveg leginkább egy kissé tankönyvízű, rövid öszszegzésre emlékeztet: se nem több, se nem kevesebb annál – eredetiséget ennek megfelelően ne keressünk benne. A tagolás kronológiai rendből indul ki (A Római Birodalom és a hunok érintkezésének kezdeti szakasza), majd területi felosztásra vált (A Nyugatrómai Birodalom és a hunok; A hunok és a Keletrómai Birodalom), végül ismét időrendet követ (A hun birodalom széthullása). Mindez szükségképpen együtt jár némi ismétléssel. Az egyenként 2–4 oldal terjedelmű alfejezetekben a szerző néhány összetett kérdést leegyszerűsít (a népvándorlás okai stb.), néhány fontos szempontot pedig figyelmen kívül hagy (a barbárok pacifikálásának Themistios által képviselt ideológiája stb.): végső soron elnagyolt parafrázisát adja a
25 A Müller gondozásában megjelent Fragmenta Historicorum Graecorum öt kötetből álló gyűjteménye (Priskos a negyedik kötetben jelent meg) a korszak egyik filológiai csúcsteljesítménye volt. A görög szöveg mellett a párizsi Didot-sorozat kiadásainál megszokott módon közölték a latin fordítást is. 26 Nota bene: Blockley korábban már említett, jelen kötetben nem közölt 11/3. és 12/2. fragmentumai éppen Iordanes-szöveghelyek.
VITA
515
hunokról szóló történeti szakirodalomnak.27 A képzavaroktól sem mentes mondatok ezúttal sem szűkölködnek kisebb-nagyobb hibákban.28 A történeti részeket követően fél oldal erejéig Priskosról, a könyv szerzőjéről is megemlékezik a szerkesztő. Bár tudásunk Priskos működését illetően vitathatatlanul hiányos, a téma – különösen a mű hagyományozásának érdekes problémája – ennek ellenére megérdemelt volna valamivel nagyobb terjedelmet is. Többször idéztünk már az utószó végén, annak részeként olvasható Néhány szó a jelen kötetről című alfejezetből: kisebb adagokban még a méreg is lassabban öl. Ha ugyanis egyben tekintjük át a mintegy másfél oldalt, a hatás megjósolhatatlan: egy-két mondat után jelen sorok írója – a hun támadást hajdan személyesen átélő jámbor egyházi emberekhez hasonlóan – már-már az apokalipszis lovasainak közeledtét vizionálta. A korábban említettekre („modern, kritikai kiadás”, „következetes átírás”, latin fordítás stb.) már csak ezért sem térünk vissza, néhány újabb megjegyzés azonban elkerülhetetlen. A jelek szerint ugyanis a szerkesztő alapvető tényekkel nincs tisztában. Nem tudja például, hogy mi a neve a Priskos-töredékek korábbi fordítójának (a nagyívűnek szánt bevezető körmondatban kétszer is Szilágyi Jánosnak nevezi Szilágyi Sándort), nem tudja, hogy a legendás nyelv- és irodalomtudományi folyóirat neve nem Egyetemes Philológia Közlöny, hanem Egyetemes Philologiai Közlöny, de félreérti és tévesen hivatkozza az ott közölt recenziót is. Utóbbiról azt írja (113.): „Szilágyi munkájáról Kertész János írt recenziót [...] és – igaz csak a latin és angol fordításokra alapozva [!] – azt igen rossz minőségűnek ítélte.” Kertész természetesen a görög szövegre alapozta bírálatát,29 de hogy véleményét további szempontokkal árnyalhassa, Szilágyi fordítását összevetette a két másik elérhető fordítással, a Müller-féle latin és az olasz szöveggel is.30 Korabeli angol fordításról nincs tudomásunk, de effélét Kertész sem említ. A szellősen szedett Rövidítésjegyzékre nem vesztegetünk sok szót: néhány könyv más adatokkal szerepel itt, mint a következő oldalon található bibliográfiában, a felsorolás hiányos,31 nyomdahiba pedig még a mindössze hét tétel ellenére is nem egy akad. A Válogatott bibliográfia formai szempontból csődtömeg, iskolapéldája annak, hogyan nem szabad bibliográfiát közölni. Hogy a 11 tétel felsorolását pontosan hány hiba árán sikerült megvalósítani, csak azért nem tudjuk megmondani, mert követke27 Értelmetlen lenne sorolni, hogy hány és milyen további szakirodalmi tétel feldolgozása lett volna célszerű. Vö. Harmatta J.: i. m. (17. jz.) XXXVI–XXXIX. bibliográfiai kiegészítését, az azóta megjelent irodalomról nem is beszélve. 28 Előbbire példa lehet „az augusta [ti. Honoria] kezével együtt a birodalom kormányzásában is részt kívánt venni” mondat, míg utóbbi legfeltűnőbben ismét a kaotikus átírásban (Frithigern/ Fritighern/Fritigern; Alarik/Alarich stb.) mutatkozik. 29 Mégpedig a Dindorf-féle kiadást vette alapul: Historici Graeci Minores. I–II. Ed. Ludwig Dindorf. Teubner, Lipsiae, 1870. I. 276–349. A kifogásolt helyeken többször idézi is a görög szöveget az oldalszám pontos megadásával. 30 Ambasceria di Teodosio il Giovane ad Attila re degli unni, descritta dall’ istorico Prisco per la prima volta dal greco in italiano recata da Pietro Manzi. Società tipografica, Roma, 1827. 31 A jegyzetekben többször is alkalmazott OL rövidítés feloldását nem találtuk. Talán a Pecz Vilmos-féle Ókori Lexikonról lehet szó?
516
VITA
zetességnek semmi jele nincs, nem világos, hogy a szerkesztő milyen elvet próbált követni a katalógus összeállítása során – már ha egyáltalán volt ilyen szándéka.32 Ami a tartalmat illeti, a merítésnek mind minősége (alapvető kézikönyvek, monográfiák hiányoznak), mind mennyisége (még jelen bírálatban is több szakirodalmi hivatkozás található) elmarad a kívánatostól.33 Magunk a válogatott jelző használatát is szükségtelennek érezzük. Egyrészt – speciális esetektől eltekintve – minden bibliográfia szükségképpen válogatott, másrészt a megfogalmazás mintha azt sejtetné, hogy a felsorolt műveknél jóval több munkát vettek figyelembe. Meglehet, hogy így van – legalábbis így kellene lennie –, ám ennek nem láttuk nyomát. Bár a könyvpiaci nehézségek sok esetben erősen megkötik a szerzők és kiadók kezét, és általában – különösen tudományos művek esetében – már a megjelenés tényének is örülni kell, ezúttal nemcsak a belbecs, hanem a külcsín miatt sem felhőtlen a boldogságunk. A viszonylag borsos vételár ellenére a papír minőségéről először nem a könyv szó jutott eszünkbe, az pedig teljes rejtély, hogy mit jelképez a fedőlap első és hátsó oldalán egyaránt megjelenő „arculati elem”: egy koponya égő gyertyával. Mindez természetesen eltörpül a tartalmi hiányosságok mellett (a könyvet sem nyelvi, sem szakmai lektor nem ellenőrizte), melyeket egy mégoly tetszetős küllem sem orvosolhatott volna. Végül még egy gondolat. Jelen kiadvány az impresszum közlése szerint a Magyar Tudományos Akadémia anyagi támogatásával, a néhány évvel ezelőtt indított Lendület program segítségével, pályázati forrásból jelent meg. Ennek ellenére a végeredmény forrásközlésnek nem megfelelő színvonalú, tudományos nóvumot nem tartalmaz, következésképpen mind a Lendület programhoz, mind az Akadémiához méltatlan. A közreműködőknek – akik a kiadó mellett jóformán kizárólagos haszonélvezői a könyv megjelenésének – még sincs okuk szomorúságra, hiszen a mai magyar tudományos élet különös értékrend szerint ítélkezik. Jelen kritika ugyanis tartalmától függetlenül hivatkozásnak számít: így a résztvevőknek nemcsak publikációs jegyzéke gyarapodott, hanem az idézettségük is nőtt. Bennünket pedig vigasztalhat a tudat, hogy a pályázat majdani bírálóinak személyében végre sikerült azonosítanunk a valódi célközönséget – bár alighanem tőlük sem a könyv, sokkal inkább a pályázati elszámolás megfelelő sorának elolvasását várják. Igaz, így mindenki jobban jár. „Bízunk benne, hogy munkánk gyümölcsét mind a kutatók, mind pedig a történelem iránt érdeklődők haszonnal fogják forgatni” – írja a szerkesztő a kötet végén. Hogy miért kellene forgatni egy munka gyümölcsét, nem tudjuk megítélni, haszonban mindenesetre ne nagyon reménykedjünk. Mészáros Tamás 32 Csak néhány példa: a szerzők neve hol kiskapitálissal, hol kisbetűvel szedve; a keresztnevek hol kiírva, hol rövidítve; a cím után hol pont, hol vessző; az angol címek kezdőbetűi hol kisbetűvel, hol naggyal; a kiadás helye időnként elmarad; az oldalszámok hol p. rövidítéssel, hol anélkül. Hangsúlyozzuk: mindez egyetlen oldalon. 33 Vö. The Cambridge Companion to the Age of Attila. Ed. Michael Maas. Cambridge University Press, Cambridge, 2015. 425–467. magyar nyelvű tételek nélkül is bőséges bibliográfiáját.
VITA
517
Válasz Mészáros Tamás Priskos-recenziójára
A Priskos rhétór töredékei című kötet szerkesztői, sorozatszerkesztői és a kötet kiadását támogató kutatócsoport vezetője válaszolni kívánnak a kötet megjelenés előtt álló recenziójára. Köszönjük a Történelmi Szemle szerkesztőinek, hogy lehetőséget biztosítottak a vita lefolytatására. Hozzá kell tennünk, részben az indított válaszadásra, hogy az ismertetés stílusa, bizonyos tekintetben szokatlanul éles hangvétele, a T. recenzens olykor megdöbbentően nyers hangneme okán úgy ítéltük meg, szót kell kérnünk, és magyarázattal szolgálnunk, nem kerülve el természetesen a több esetben jogos kritika elfogadását. A recenzens azt állítja, „udvariasan fogalmaz”, mi azonban nem ezt tapasztaltuk, ezért ragadtunk tollat. Először is meg szeretnénk köszönni a T. recenzens éles szemű meglátásait, alapos, építő bírálatait, helytálló kiigazításait és értő észrevételeit, valamint kiváló szakirodalmi javaslatait. A szerkesztők bevallott célja nem az volt, hogy egy minden tekintetben megalapozott kritikai szövegkiadást adjanak ki Priskos töredékeiből. A mű elsősorban egyrészt a nagyközönség számára készült, éppen ezért mérsékelt számban szerepelnek benne jegyzetek, s ez magyarázza az utószó viszonylagos tömörségét. Másrészt az volt a kiindulópontunk, hogy az (egyetemi) oktatásban is felhasználható produktumot állítsunk elő, s ez okból is csatoltuk – a recenzens által ugyan megkérdőjelezett módon – a latin szöveget, hogy a művet akár egy történészhallgató is eredetiben vagy latin fordításban a saját szemével láthassa, akár egy történeti kurzuson. A latin szövegkiadás közlésében nem az vezetett, hogy minél több oldala legyen a kötetnek, hanem az, hogy akár egy nem szakmabéli, „laikus” is rendelkezhet olyan klasszikus műveltséggel, hogy érdekelje, Priskos miként értette egészen pontosan, amit Attiláról írt, milyen szóhasználattal titulálta görögül királynak vagy éppen mely kifejezésekkel festette le a nagykirály udvarát. Nem a terjedelem „szemérmetlen gyarapítása vezetett”: a kiadóban régi vágyunk volt Priskos kiadása, s ha esetleg megdöbbentően hangzik is, amikor az olvasóközönség megismerte ez irányú terveinket, olyan visszajelzéseket is kaptunk, hogy jó lenne a szöveget görögül és latinul is (!) olvasni. Hiszünk abban, bármennyire is kételkedik benne a recenzens, hogy a klasszikus nyelveket művelők számára önmagában érdekes lehet egy újkori, 19. századi latin fordítás, az ógörögül nem tudók számára pedig könnyebbséget okoz a szöveg latin közlése. Azon lehet természetesen vitatkozni, hogy miért éppen az 1851-es fordítást választottuk, az mennyire jó vagy nem jó. Még egy oka van Müller fordítása közlésének: Kertész János recenziójában Szilá-
518
VITA
gyi fordítását összevetette ezzel a latin fordítással, s ennek a közlésével talán könynyebb Kertész állításait illusztrálni. A recenzens Kertész írását illető megjegyzéséhez kapcsolódva el szeretnénk mondani, hogy a szerkesztő azt írta, Kertész Szilágyi munkáját, a görög fordítását ítélte rossz minőségűnek, csak a mondatban a két gondolatjel közötti szöveg szerencsétlen módon félreértésekre adhatott alkalmat. Helytelen a megfogalmazás, azt kellett volna írni, „latin és angol fordításokra is alapozva”. A szerkesztők figyelmetlensége az oka, hogy a kiadásra került görög szöveg hibákat tartalmaz. Ennek a magyarázatára hosszú informatikai és nyomdatechnikai fejtegetésre lenne szükség, röviden arról van szó, hogy a nyomdai kivitelezésre átadott szövegben „még” megvoltak azok a szükséges ékezetek stb., amit a recenzens joggal hiányol. A görög fontok kiegészítő elemei azonban a nyomdai változatban már nem jelentek meg, noha a szerkesztők a „saját” példányukon, a saját „gépeiken” még most is az eredeti, teljes verziót látják. Sajnos az elektronikus továbbítás és a nyomdai gépre való konvertálás során ezen karakterek sérültek, vagy bizonyos jelek teljes egészében eltűntek. Természetesen nem mentegetőzni akarunk, a mi hibánk. Meg kellett volna bizonyosodni arról, hogy a nyomdában a kinyomtatásra előkészített görög szöveg valóban helyes. Ezt nem tettük meg. A kötet kiadásában közreműködő kutatócsoport vezetője maga is bevallja, néhány éve még ógörög szövegek esetében úgy járt el, hogy személyesen ment ki a nyomdába, és az ottani számítógépen ellenőrizte a szükséges karakterek meglétét. Másrészt el kell ismernünk, a recenzens által kifogásolt egyéb hibák, elütések stb. teljes mértékben a mi hibáink, alapvetően a figyelmetlenségből adódnak. Nem voltunk elég körültekintőek. A recenzens által citált hibákat természetesen elfogadjuk, és javítani fogjuk. Igaza van a recenzensnek, a szövegben benne maradt nem létező igealak, a kelleténél rövidebb névszó és pontatlan tulajdonnév is. A görög szöveget természetesen lektoráltattuk, de ezek a hibák elkerülhették a lektor figyelmét. A figyelmetlenségekből eredő hibákat megpróbáljuk javítani. Okultunk a recenzens rendkívül alapos észrevételeiből. A Szilágyi-féle szöveg kiegészítései tekintetében úgy véljük, sikerült az eredeti fordítást több helyütt pontosítani, noha a recenzens e vonatkozásban meglehetősen szkeptikus. Egyetlen megjegyzés: „szigorúan grammatikai értelemben eldönthetetlen” ugyan, hogy a váratlanul kitört vihartól megrémülő követek nem az elveszett holmijukat, hanem az elhagyott társaikat keresik, hiszen logikus, hogy a hangos kiáltozásra a poggyászuk nem tudna felelni. A stílus, az esetleges modorosság tekintetében pedig a szerkesztők is egyetértenek, de gustibus non est disputandum. Az elütések, a névalakok nem konzekvens, többféle használata is figyelmetlenségből ered. Ez okból a T. recenzensnek minden filológiai észrevétele helytálló. Ezen figyelmetlenségünket azonban csak úgy tudjuk orvosolni, hogy egy újabb, átdolgozott kiadást adunk ki, terveink szerint immár a hiánytalan, helyes görög szöveggel, azt többször is ellenőrizve; illetve megfogadva a recenzens tanácsát, a még fennmaradó, itt le nem fordított töredékeket is hozzátesszük. Elismerjük, úgy véltük, ezek a töredékek nem érintik a priskosi szöveg központi, s számunkra is lényeges
VITA
519
elemét (Attila és a hunok), de eleget téve a kritikai észrevételnek, ki kívánjuk adni őket – azokat is, amelyek kiadását Szilágyi Sándor sem tekintette elengedhetetlenül fontosnak. A recenzens is azt állítja, Szilágyi „szinte teljes egészében” lefordította Priskos töredékeit, igaz, mintha ellentmondásba kerülne önmagával, hiszen másutt, úgy véljük, azt érzékelteti, milyen sok minden kimaradt a jelen munkából. A kutatócsoport vezetője állítja – egyetértésben a sorozatszerkesztőkkel, a szerkesztővel és a kiadóval –, hogy természetesen az új kiadás nem terheli meg az MTA–DE „Lendület” kutatási projekt költségvetését. Az utószó és a jegyzetek tekintetében elfogadjuk a helytálló kritikát. Mindazonáltal hangsúlyozni szeretnénk, a kötet elsősorban nem a szaktudományos közönség számára készült, hanem inkább – vállalva ennek az ódiumát – ismeretterjesztő. Az, hogy a jegyzetek a történelem iránt érdeklődő olvasóknak, és nem a szakmabeli tudósoknak szólnak, a kötet zárófejezetében is olvasható. Ez a tény pedig a jegyzet írójától mindig önuralmat követel. Egy történész vagy filológus számára valóban szűkösnek tűnhet a jegyzetanyag, de úgy gondoltuk, elegendő, ha a nagyközönséget „el nem riasztó” információanyag például a megbízható The Prosopography of the Later Roman Empire című köteten nyugszik, s a szerkesztő nem citálja a szakirodalom teljes spektrumát. Nehezen lett volna kivitelezhető a jegyzetanyagban a szakirodalom tömör összefoglalása például III. Valentinianus esetében. A recenzens nehezményezte, hogy miért használtuk Thompson kötetének a magyar kiadását. Éppen az okból, hogy az érdeklődő nagyközönség is olyan munkában nézhessen utána a kötet adatainak, ami könnyen hozzáférhető. Nem gondoljuk, hogy erre a célra Thompson angol szövegének Felföldi Szabolcs általi, értő, megbízható tolmácsolása nem lenne megfelelő. A recenzió bámulatos bőségben tesz javaslatokat arra, milyen szakirodalmat kellett volna a jegyzetek és az utószó készítése közben használnunk. A „tudományos apparátus visszafogottsága” is annak a célkitűzésnek köszönhető, hogy a szélesebb közönség számára szerettünk volna egy használható kötetet közreadni. Éppen ez okból nem lehetett jegyzetekkel „elárasztani” a munkát, és minden olyan tételt citálni, ami a tudományos közeg számára íródott közleményhez szükséges lenne. Ügyeltünk, hogy a jegyzetek rövidek legyenek, tömör információt nyújtsanak, ezért láthatja úgy a recenzens, hogy egyes magyarázatok nem tesznek hozzá sokat a főszöveghez. Ehhez kapcsolódva nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az ilyen típusú „tömör” jegyzetapparátus teljesen megszokott a történelmi szövegek fordítását hozó kiadványokban. Elég csak a Magyar Helikon köteteire – és most csak ezt említjük – utalnunk, melyeknek jegyzeteit hasonló kritikák érhetnék. Ezeket cseppet sem jelentéktelen tudósok írták, vagyis a relatíve kevés adat közlésének oka ez esetben is a célközönség kívánalmainak figyelembe vétele lehetett. Bizonyos esetekben valóban kevésnek tűnhet a többletinformáció, sok esetben viszont nem is lehetett több információt adni egy-egy személyről: lásd például Vigilast, vagy több olyan személyt, akiknél a recenzens hiányolja a hátteret. Agintheosról például a The Prosopography of the Later Roman Empire sem tud a jegyzetekben közölteknél többet, s a fent jelzett személyek túlnyomó része esetében mindössze annyit tudunk, amennyit Priskos közöl róluk (lásd például Syllost).
520
VITA
A recenzens által felsorolt és feleslegesnek ítélt jegyzetek szinte mindegyikében van valamennyi minimális többletinformáció, ha más nem, annyi, hogy a személyt csakis Priskos szövegéből ismerjük. Ez sem példa nélkül álló az ilyen kiadványokban. A kritika szokatlan hangneme alapján élünk a gyanúperrel, hogy ha ezekhez semmiféle jegyzetet nem közöltünk volna, a recenzens ezt rótta volna fel hibaként. Nem állt szándékunkban az sem, hogy a vitás kérdésekre kitérjünk, és állást foglaljunk a tekintetben például, hogy Edekón Odoaker apja volt-e. A mi tudomásunk szerint sincs ez a kérdés megnyugtatóan tisztázva. Az akatzirok azonosítása kapcsán is széles körű irodalmi kitekintésre lett volna szükség, ahol természetesen Németh Gyulát is idéznünk kellett volna, de a kötet nem szigorúan a tudományos közlemények követelményrendszerét követte. A szakirodalmi kiegészítések tekintetében a digitalizáció és az e-bookok világában nem nehéz akár egy laikusnak is hatalmas bibliográfiát „gyártania” és azzal feldúsítania a szövegét az elvárt (?) terjedelemre. Persze nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a recenzens itt azt sugallja, mintha a jegyzetből nem derülne ki, hogy nincs tudományos konszenzus a nép eredetével kapcsolatban, holott az első mondat ezt rögtön leszögezi. Úgy ítéltük meg, a recenzens kevesli a Zerkónról írott jegyzetet, de úgy gondoltuk, 2–3 mondat elegendő lehet e nem kardinális jelentőségű szereplőről. Kimerítően lehetne itt írni, s természetesen a recenzens által is megjelölt Suda-szócikket átvenni, de ez is több bekezdéssel töltené meg a terjedelmet. (Ugyanakkor köszönjük a kiegészítést.) Mi több, pillanatok alatt le lehet tölteni például a recenzens által is hiányolt Otto Mänchen-Helfen művét. (Igaz, lehetséges, hogy az egyik fenti kérdés tekintetében a szovjet Marx–Engels Intézetben is dolgozó szerző 1973-as művénél frissebb művet is lehet találni a „guglizáció” korában.) A recenzens a 47. jegyzettel kapcsolatban felrója a jegyzet írójának, hogy Váczy Péter valójában hivatkozza Fr. von Schwarz közlését a kirgizekről. Csakhogy a jegyzet összeállítása során Váczy művének nem 1940-es, hanem 2010-es kiadását használtuk, ami a rövidítésjegyzékből egyértelműen kiderül. Ilyen hivatkozás pedig ott nem található, vagyis nem figyelmetlenségről van szó. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy egyes művek esetén valós lehet a recenzens hiányérzete. Lehetséges, vannak olyan „alapvető kézikönyvek, monográfiák”, amelyek hiányoznak – elismerjük, valóban szerepeltethettük volna Hoeschel Eclogae legationumát –, de a recenzens által számon kért kötetek között is van olyan, amely 2015-ös kiadású, azaz egy évvel a megjelenés után látott napvilágot, s azt bármennyire sajnáljuk, nem állt még módunkban hasznosítani. Amikor a kötetet még csak terveztük, évekkel ezelőtt, még nem jelent meg a Teubner-féle, valóban igen pontos és megbízható szövegkiadás. Ezért – a tudományos életben tekintélyesnek tartott – Roger Blockley művére alapoztunk, és elfogadtuk, hogy ő az általa mértékadónak tekintett Carl de Boor-féle kiadást vette alapul. Elfogadjuk a recenzens kritikai észrevételeit Blockley1 szövegkiadása kapcsán, de nem állt módunkban olvasni Dariusz Brodka általa ajánlott ismertetését; mindazonáltal még a 2015-ös, The Cambridge Companion to Attila is a Blockley1 Ő a szerzője például a témában meghatározó jelentőségű East Roman Foreign Policy. Formation and Conduct from Diocletian to Anastasius. Francis Cairns, Leeds, 1992. c. munkának.
VITA
521
kiadást szerepelteti egyedül a „Priscus” szócikknél (419.), a nyolc évvel azelőtt megjelent Pia Carolla-félét pedig csak a tanulmányok szövegének néhány jegyzetében, de mindenütt megadva egyúttal Blockley kiadásának vonatkozó adatait is. A munka túlnyomórészt Blockley kiadására hivatkozik, ha Priskos töredékei kerülnek szóba. Úgy tűnik, a Cambridge University Press szerkesztői Blockley művét megbízhatónak tartják, a Teubner-kiadás mellett. A recenzens azt sugallja, megkérdőjelezi, hogy Blockley „modern kritikai kiadás” lenne, amit el tudunk fogadni. Ugyanakkor Attila-szakértők, illetve az 5. századi Keletrómai Birodalom ismerői, mint Michael Maas vagy Brian Croke bátran forgatják ma is, amikor Carolla kiadását is a kezükbe vehetnék – amitől persze lehet a Teubner-féle kiadás sokkal jobb, és a recenzensnek is messzemenően igaza lehet. Caroline Humfress például egyszerre idézi Blockley és Carolla kiadását a mai napig. Az utószó a fenti okokból tűnhet „tankönyvízűnek”, és emlékeztet „rövid öszszegzésre”. A recenzens személyes véleménye, hogy „elnagyolt parafrázisát adja a hunokról szóló történeti szakirodalomnak”. Mi másként látjuk: természetesen lehetett volna bizonyosan sokkal jobbat alkotni, de lehet, hogy azzal is „szemérmetlenül gyarapítottuk” volna az oldalszámot. Megengedjük mindazonáltal, Priskosról magáról valóban nagyobb terjedelemben is lehetett volna szólni. A recenzens néhány észrevétele tekintetében meg kívánjuk magyarázni, miért ily módon jártunk el. A Sirmium = Mitrovica (42. jegyzet) azonosítás további pontosításra szorulhat, igaz, nem gondoltuk, hogy bárki is Sirmium esetében nem Sremska Mitrovicára gondolna, hanem Kosovska Mitrovicára, hiszen ez utóbbi hely legfeljebb a kései középkortól játszott szerepet, s az adott kontextusban még csak Szávaszentdemeter jöhet szóba, amelyet – mivel nem kellett megkülönböztetni egy másik, koszovói Mitrovicától – sokáig még szerbül is a Sremska előtag nélkül használtak. És csak halkan megjegyeznénk, hogy a jegyzet tartalmazza a település magyar nevét is, vagyis bizonyos, hogy egyetlen olvasót sem fog tévútra vezetni. A földrajzi nevek tekintetében azoknak használtuk a magyar megfelelőjét, amelyeket a mai magyar köznyelvben is magyarosan használunk: például Száva és Duna. Niš vagy Plovdiv esetében már nem biztos, hogy a mai modern elnevezést kellene használni, a Naissos vagy Philippopolis illik a kontextusba is. Noricum, Viminacium stb. esetében elfogadjuk a kritikai észrevételeket. A tulajdonnevek írásmódjánál Orestés a görög tulajdonnevekre vonatkozó átírási szabályoknak megfelelően szerepel, mert ugyan élete későbbi szakaszában a Nyugatrómai Birodalomban játszik politikai szerepet, a kontextushoz kötött időszakban viszont inkább a keletrómaiban, hiszen 445-től Attila környezetéhez tartozott, udvarában is élt, ezért döntöttünk a görögös névalak mellett. A többi névalak tekintetében előfordulnak következetlenségek és átírási tévedések. Kuridachos vagy Berichos és mások esetében is köszönjük a recenzens éles szemű hozzászólásait. A tagolás tekintetében is igaza van. Tárgyi tévedés is számon kérhető: II. Theodosios nőrokonait valóban összekevertük. Az egy-egy helyen fellelhető „öszvér”, félig görög, félig latin írásmódnak is a nem megfelelő körültekintés az oka, javítani fogjuk. A recenzens az utószóval kapcsolatban sem fukarkodott a kritikával. Hiányolja belőle az „eredetiséget”, csakhogy az esetek döntő többségében az ilyenfajta
522
VITA
utószavak célja nem is az eredetiség vagy bármifajta eget rengető új kutatási eredmény közlése, hanem csupán annyi, hogy röviden bemutassa azt a történelmi korszakot, amelyben a kötetben szereplő mű született. Véleményünk szerint az utószó logikusan felépített, jól áttekinthető, és tartalmilag a célnak maradéktalanul megfelel. Hozzátesszük: a közkézen forgó hasonló jellegű kiadványokon még túl is tesz. Innentől kezdve értelmetlen azon vitatkozni, hogy melyik kérdést nem érintettük, vagy a recenzens mit tekint elnagyoltnak. Egy minden problémakört felölelő több száz oldalas monográfiának nem itt van a helye. A „képzavaroktól sem mentes mondatok” kitétel arra mindenképpen jó, hogy azt sugallja, itt értelmetlen mondatok garmadájával van dolgunk, csak ez egyszerűen nem igaz. Idézett is egy kevésbé sikerült – persze anyanyelvi kompetenciával így is érthető – mondatot, de néhány ilyet bármikor bármelyik könyvből összehalászhatnánk. A recenzens már a címben is szerepelteti legsúlyosabb tévedésünket: két helyen Szilágyi Jánost írtunk Szilágyi Sándor helyett. A neves tudóst e helyütt itt megkövetjük, s mindent megteszünk, hogy e súlyos hiba ne sértse emlékét. Ez valóban megbocsáthatatlan. Annyit szeretnénk hozzátenni, hogy tévedésünket a nyomdából frissen kikerült darabokban észrevettük, az ezután nyomtatásra kerülő példányokban már javítottuk. A néhány nappal később kereskedelmi forgalomba került kötetekben ez a hiba már nem szerepel. Ez természetesen nem menti fel a kötet munkálataiban részt vevőket. Ismételten köszönetet mondunk a recenzensnek alapos munkájáért, javító és segítő szándékáért, építő kritikájáért és előremutató javaslataiért. Annak ellenére, hogy lehetséges, ezen törekvésünket is kételkedve fogadja a recenzens, bennünket minden hibánk és tévedésünk ellenére az a szándék vezérelt, hogy a korábban kiadott szöveg újabb, javított és kiegészített változatát adjuk közre. A korábbi kiadványokhoz viszonyítva számunkra egyértelmű az előrelépés. Talán mégsem volt teljes mértékben kár. Válaszunkat zárjuk azzal, hogy nem ragadtunk volna tollat, ha nem szerepeltek volna a recenzióban talán túlzottan is éles, s szerintünk egy ismertetésbe nem illő stílusú megjegyzések, amelyeket akár sértőnek is találhatnánk (lásd például „kisebb adagokban még a méreg is lassabban öl”; „feketeleves”; „nagyívűnek szánt”). Követtünk el hibákat, de a „méreg” talán kisebb adagban is elegendő lett volna. Megértettük a kritikát. Azt is tudjuk, hogy a „munka gyümölcsét” nem „forgatják”, kivéve persze, ha az metaforikusan értendő, és mindenki számára világos, hogy valójában az itt tárgyalt könyvet jelenti. Bárány Attila–Szebelédi Zsolt A recenzens – a száraz tudományos kritikától üdítően eltérve s inkább egyes hírportálok belpolitikai stílusát idézve – lesújtó véleménnyel illeti a kötet papírjának minőségétől a borítón át a vételárig a könyv szinte minden részletét. Ezekre a szerkesztőnek és a sorozatszerkesztőknek nincs ráhatása – úgyhogy itt a kiadó kér röviden szót:
VITA
523
Recenzens szerint: „A viszonylag borsos vételár ellenére a papír minőségéről először nem a könyv szó jutott eszünkbe, az pedig teljes rejtély, hogy mit jelképez a fedőlap első és hátsó oldalán egyaránt megjelenő »arculati elem«: egy koponya égő gyertyával.” Az olvasó teljesebb tájékoztatása végett: 1. A „viszonylag borsos vételár” 2400 Ft. 2. A papír minősége: Holmen Book Cream 70 g/m2, krémszínű volumenizált papír, az ára pedig szinte pontosan megegyezik a recenzens által vélhetőleg preferált fehér ofszetpapíréval. A könyvnyomtatásban általánosan elterjedt, csak éppen nem fehér és nem fényes, de 150 oldal terjedelem alatt többféle okból praktikus használni. Mellesleg nekünk tetszik, de hát ízlések és pofonok, mint tudjuk. Ugyanez áll a recenzens nem részletezett gondolattársítására, mely már a mélylélektanhoz vezetne. 3. Az olvasó és főként a recenzens teljesebb tájékoztatása végett: a fedőlap első és hátsó oldalán egyaránt megjelenő „arculati elem”: egy koponya égő gyertyával – ezt úgy hívják általánosan elterjedt idegen szóval, hogy „logo”. (Tíz éve minden Attraktor-könyvön rajta van. Jól ismert lehet a klasszika-filológia tudományos műhelyeiben is, hiszen a kiadó több ókori auktort is kiadva ugyanezt használta, így elvileg az ókortörténészek kétségtelenül ismerhetik.) Olyasmi, mint a Mercedes autókon a kör a középről kiinduló három vonallal, vagy közelebbi példával élve a Penguin Books kötetein az a jópofa kis pingvin. (Parafrázis: „az pedig teljes rejtély, hogy mit jelképez a fedőlap első és hátsó oldalán egyaránt megjelenő »arculati elem«: egy pingvin”.) A koponya és gyertya összeállítás kultúrhistóriai előzményeiről – akár képi alakban – tájékozódhatni egy egyszerű „skull still life” típusú Google-kereséssel, a szimbolikájáról szóló fejtegetésektől pedig itt megkímélem a türelmes olvasót és a recenzenst egyaránt. Grób László az Attraktor Kiadó ügyvezetője
Válasz a válaszra A Priskos-kötetről írt szokatlanul éles hangvételű, megdöbbentően nyers hangnemű bírálatom állításait kivétel nélkül fenntartom. Bár azok jelentős részét (görög szöveg hibái, átírási kérdések, jegyzetek tartalmi tévedései) – amennyire látom – a könyv készítői sem vitatják, inkább magyarázzák (figyelmetlenség, nyomdatechnikai problémák,1 ismeretterjesztő jelleg, általános gyakorlat), néhány sarkalatos 1 A görög szöveg mellékjeleinek eltűnésével, sérülésével, az alakok elváltozásával kapcsolatos magyarázatot különösnek tartom – még akkor is, ha a szerkesztő esetleg a szokásos, ún. nyomdakész kompozit PDF helyett Word formátumú szöveget küldött a nyomdába. Előbbi esetben ugyanis a tartalmat a nyomda szándékosan sem változtathatja meg, míg utóbbi esetben az azonos karakterek mindegyike azonos módon változott volna. Természetesen minden hiba orvosolható
524
VITA
(latin szövegközlés, jegyzetek jellege) és néhány kevésbé fontos pontban (utószó megítélése, kisebb észrevételek) továbbra sem értünk egyet.2 Ugyanakkor elismerem, néhány kijelentésüket magam sem értem. Nem tudom elképzelni, hogyan valósult meg a görög szöveg lektorálása,3 és szerintem a mai magyar köznyelvben (ha ez a mértékadó szempont) például a Plovdiv forma elterjedtebb a Philippopolis alaknál. Folytathatnám, de mivel a fentiekhez hasonló észrevételek puszta felsorolásával is már jócskán túllépném a rendelkezésemre álló terjedelmi keretet, az alábbiakban csak néhány kérdést érintek – azokat is csak futólag. A Kertész-recenzióval kapcsolatban kénytelen vagyok ismét idézni a könyv szövegét (113.): „Szilágyi munkájáról Kertész János írt recenziót és – igaz csak a latin és angol fordításokra alapozva (!) – azt igen rossz minőségűnek ítélte.” A szerkesztők szerint ez a mondat (az is szó betoldásával) azt jelenti, hogy Kertész a görög fordítást vette figyelembe – szerintem nem. Döntse el az olvasó! Annyi bizonyos, hogy Kertész semmilyen angol fordításról nem tett említést, tudomásom szerint ilyen akkor nem is létezett. Elfogadhatatlan számomra az is, amit a szerkesztők a Váczy Pétert filológiai hanyagságban elmarasztaló megjegyzésük magyarázatául felhoznak. Ennyi erővel akár azt is mondhatták volna, hogy az általuk használt kötetből valaki kitépte a szóban forgó lapot. Hogy a 2010-es kiadásból miért hiányoznak az eredeti változat jegyzetei, azzal persze leginkább a szöveget csonkán megjelentető kiadónak kellene elszámolnia (az olvasó találékonyságában bízva nem nevezem meg a kiadót). A fordításhoz visszatérve: magam nem vélelmeztem – felteszem, Szilágyi sem arra gondolt –, hogy a követek az elveszett csomagokkal kívántak volna sajátos párbeszédet kezdeményezni. Ugyanakkor szigorúan grammatikai értelemben továbbra sem tartom kizárhatónak, hogy a tanácstalan utasok egymást fennhangon szólongatva, egymástól segítséget/útmutatást kérve próbálták megkeresni elhagyott holmijukat, mivel a görögben a „kiáltozás” (σύν βοῇ) és „az elhagyottak” (τῶν ἀπολειπoμένων) mondatrészek között nincs grammatikai kapcsolat, utóbbi pedig egyaránt lehet hím-, nő- és semlegesnemű alak. Megnyugtatom a kiadó ügyvezetőjét, hogy egy pingvin nevet viselő könyvsorozat esetében talán még én sem csodálkozom, ha a borítón pingvint ábrázoló raj(lett volna) a – legalább egyszeri – korrektúra során. A mulasztást tehát nem a nyomda követte el, hanem a szerző és a szerkesztő. 2 Néhány megjegyzés: Brodka a Carolla-kiadásról közölt recenziót, nem Blockley könyvéről. Szilágyi állításom szerint nem a Priskos-töredékeket, hanem az ún. Attila-töredékeket fordította le szinte teljes egészében; nem az idén megjelent kézikönyv, hanem az ott felsorolt szakirodalom legalább vázlatos ismeretét hiányoltam; nem nehezményeztem, hogy E. A. Thompson művének magyar kiadását használták, hanem megállapítottam, hogy annak magyar fordítására hivatkoztak. (A tény, hogy a közismerten marxista meggyőződésű szerző fenti műve megjelenésekor is a Brit Kommunista Párt tagja volt, úgy látszik, nem zavarta a szerkesztők érzékenységét.) A „képzavaroktól sem mentes mondatok” kifejezés nem sugallja, hogy értelmetlen mondatok garmadájával (?) van dolgunk, hanem pontosan azt jelenti, amit mondani akartam: a mondatokban előfordulnak képzavarok is. A magyar fordítást nem szkeptikusan fogadtam, hanem a kötet legszínvonalasabb részének neveztem stb. 3 Pl.: A könyvben meg nem nevezett lektor a szerkesztők számítógépén javította a szöveget?
VITA
525
zot – általánosan elterjedt idegen szóval grafikát – látok. Jelen esetben azonban a számomra kétségtelenül túlságosan összetett jelentést hordozó szimbólumról nem tudtam – mea culpa –, hogy a kiadó márkajelzése – bár a kapcsolat a kiadó neve és az ábra között rajtam kívül bizonyára mindenki számára kézenfekvő. Végezetül magam is köszönetet mondok a Történelmi Szemle szerkesztőségének: hálás vagyok, hogy vállalták a bírálat közlését és a kialakult helyzetet türelmesen, sine studio kezelték. Ha kritikámmal hozzájárultam egy újabb Priskos-kötet kiadásához, már nem volt hiába. Mészáros Tamás
HU ISSN 0040-9634 Kiadja az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Felelős kiadó: Fodor Pál Nyomdai előkészítés: MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos információs témacsoport Vezető: Kovács Éva Tördelőszerkesztő: Palovicsné Tihanyi Éva Nyomdai munkák: Krónikás Bt., Biatorbágy F. v.: Horváthné Nagy Erzsébet