A sorozat Farkasok órája című, huszonegyedik kötete június 16-ától kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél

A sorozat Farkasok órája című, huszonegyedik kötete június 16-ától kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX.

Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya A magányos lovag Hóvihar Vérbosszú Nyugtalan szív A sátán lábnyoma Remény nélkül Keleti szél A bitófa virága A halál kertje Maszkabál Sárkányfogvetemény Hollószárnyak suhogása

A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddigi és a további kötetek is megrendelhetők a kiadónál (a megrendelő lapok a kötet végén találhatók). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is.

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Korpens vingar Copyright by Margit Sandemo, 1984 All rights reserved Hungarian translation © András Katalin, 1995 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-22-5 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 280 Ft

A regény egyes részei egy ősi japán monda, a „Kurokami” motívumain alapulnak.

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat huszadik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Hollószárnyak suhogása Erdély egyik sötét völgyében elfeledett falucska és félelmetes vár bújik meg. Sok férfi tévedt már ide, de egyiküket sem látta senki soha többé! Erre a vidékre érkezik Heike Lind is barátaival, Mirával és Peterrel. Rádöbbennek, hogy a falu lakói örökös félelemben élnek – és ez a rettegés valamiképp kapcsolatos a vár lakóival, Feodora hercegnővel és az álomszép Nicolával…

GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült el-

jutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Senki nem tudja, hol rejtőzik, és azt sem, mi rázza majd fel szendergéséből.

1. fejezet NEM ELSŐ ÍZBEN fordult elő, hogy férfiaknak nyoma veszett egy Stregesti nevű erdélyi faluban, ahogyan 1793ban a két idegennek, nem is másodízben. Miként a susogó szél, úgy járt-kelt a világban örökké elevenen a legenda a nyomtalanul eltűnt és soha többé elő nem került férfiak hosszú-hosszú soráról. Ám hála a Jéghegyek Népe sarjainak, ők ketten lettek az utolsók. IGEN KÜLÖNÖS VOLT az az erdőrengeteg. Mintha már sok-sok ezer éves álomban várná, hogy felébresszék az ítéletnapi harsonák. Minden talpalatnyi helyet növény borított ebben az erdőben. A földet, a köveket, a facsonkokat benőtte a moha meg mindenféle kúszónövény, a fák törzseit mindenestől ellepte a borostyán, s így az egész vidék látványa egyetlen lomhán hullámzó, zöld halotti lepellé olvadt össze. A zöld faágak álomittasan csüngtek a föld felé, madárhang sehol sem hallatszott. Még a szép énekű kis pacsirta sem merte megzavarni az ősvadon csendjét. Erdélyben, a Habsburg birodalom legkeletibb csücskében magasodott ez a sűrű rengeteg. A zord hegyvidéken furcsa, hihetetlen balladák, mendemondák, rémtörténetek járták vámpírokról, emberfarkasokról és más démoni erőkről, olyan rémségesek, hogy az idegenek remegve kerülték el a mélyben vonagló titokzatos völgyeket. Lakosságát vlachok, székely magyarok, szászok, ro-

mánok elegye alkotta, meg még jó néhány, letűnt időkben idevetődött más nép, gótok, hunok, gepidák, ázsiai avarok utódaié. Többségükben azonban románok és magyarok lakták. A románok Ardealnak nevezték szülőföldjüket, a magyarok Erdélynek, megint mások Transsylvaniának. A hivatalos elnevezés azonban Siebenbürgen volt, legfrissebb urai, a Habsburgok keresztelték el így a hét nagy erdélyi város után. Ez a halott és mégis élő vadon vette körül az eldugott hegyi falut, Stregestit. Hogy a falu neve miből eredt, nem könnyű megmondani, hiszen sokféle népcsoport vette birtokába az idők során; annyi mindenesetre bizonyos, hogy a „strega” szó olaszul boszorkányt jelent A két idegen különös úton keveredett ide Erdélybe. Egyikük, egy francia nemes, a már negyedik éve dúló forradalom elől menekült el hazájából. Jó néhány arisztokrata kényszerült ez idő tájt közeli ismeretségre lépni a guillotine-nal, neki, de Conte bárónak azonban sikerült kiszöknie az országból unokaöccsével, Yves-vel együtt. Lehet, hogy jobban jártak volna, ha a guillotine-t választják? Annyira rettegtek még a gondolatától is, hogy a „csőcselék” karmai közé kerülnek, hogy jó darabig nem merészkedtek emberek közelébe, hanem a hegyek és erdők rejtekében bolyongtak kelet felé. Nem csoda, ha nem is vették észre, hogy már régen elhagyták a francia határt. Egész Európa forrongott a francia események hatására, nem utolsósorban Bécs, miután Marie Antoinette is a guillotine alatt végezte. A két nemesúr tehát folytatta útját, remélve, hogy valahol békére és nyugalomra lel.

Idővel persze ráeszméltek, hogy idegen ország földjén járnak. Ám a történtek annyira megviselték idegeiket, hogy már senkiben sem bíztak. Így vetődtek el Erdélybe… Hát igen, itt aztán volt nyugalom! Ezeknél a hallgatag, titokzatos völgyeknél békésebb tájat keresve sem találhattak volna. Bizony könnyen megeshet, hogy utat téveszt, aki a Maros völgyén keresztül Erdély valamelyik nagyobb városa felé keletnek veszi az irányt. A báró és unokaöccse sosem járt még a környéken sem, és ugyanazt a hibát követték el, mint oly sokan azok közül is, akik náluk jobban ismerték a vidéket: egyszer csak az erdélyi Kárpátokban találták magukat. Vesztükre… Két napig lovagoltak találomra az egyre mélyebben fekvő, egyre komorabb völgyek között, egyikből ki, a másikba be. Helyenként kis falvakon vezetett át az útjuk, de nem beszélvén a nyelvet, nem tudták elmagyarázni, mit akarnak: eljutni egy nagy és civilizált városba, mindegy, melyikbe. Itt szándékoztak ugyanis letelepedni, ebben a távoli országban, minél messzebb az iszonyatos forradalomtól. De persze nem a vadon kellős közepén! A harmadik napon utoljára is a rossz utat választották, s egy újabb szűk szorosba jutottak, melynek mélyén épp csak pislákolt némi napfény. Körös-körül meredek hegyfalak magasodtak, s amint kivergődtek a szorosból, már az elvarázsolt erdőrengetegben jártak. Megállították a lovakat, s tüdejükbe szívták a párásmeleg délutáni levegőt. Az ezerévesnek tűnő fák súlyos, lehajló ágai csaknem súrolták a fejüket. Nyúlós, a hosszú esztendőktől és a nedves levegőtől elnyálkásodott moha

csüngött le róluk. Semmi nesz nem hallatszott. Sűrű csend vette körül őket, mely mintha lélegzett volna, de hangtalanul. Úgy tetszett, jövetelükre a vadon visszafojtja a lélegzetét. – Menjünk tovább! – szólalt meg a báró. – Éhes vagyok. Biztosan vezet valahová ez az út. Továbbindultak. Fél óra lovaglás után szétvált előttük a félelmes rengeteg, s lent a völgyben kis falut pillantottak meg. A völgy mély katlannak tűnt a hegyek között, ahonnan nem látszott út kifelé. A báró megborzongott a gondolatra, hogy az út végére értek. A saját útjuk végére. A falu a völgyteknő legmélyén feküdt egymást érő házaival, melyek mintha félelmükben kapaszkodtak volna össze. Talán a magas hegyektől féltek? Vagy valami mástól? – Mégiscsak folytatódik az út – mondta Yves. – Nézze csak, bátyám! Amott elkanyarodik, azután eltűnik a sziklatömb mögött, a völgy legalján. – No igen – felelte kétkedve a báró. – De eléggé járatlannak látszik. Ez Yves-nek is feltűnt, a nagy távolság ellenére. Alig lehetett kivenni a hajdani keréknyomokat. De hátha éppen a nagy távolság miatt látták csak meg az utat? Hátha közelről észre sem lehet venni a mindent egyenletesen borító fű alatt? – Úgy látom, ez a rémes erdő a falu másik végén is folytatódik – dünnyögte kedvetlenül Yves. – Körülveszi az egész völgyteknőt – fűzte hozzá a báró. – Attól tartok, vissza kell fordulnunk ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk. Nem túl vidító, ha meggondoljuk, milyen messze volt az utolsó keresztút. De ha már itt

vagyunk, menjünk le a faluba, együnk valamit és aludjunk egyet. Korán reggel mindig jobb kedvvel indul neki az ember. Yves egyetértett vele. Megsarkantyúzták lovaikat és óvatosan leereszkedtek a keskeny, göröngyös úton, vagy inkább ösvényen. Szép ember volt a báró is, az unokaöccse is. Sasorruk merészen ívelt fekete szemük alatt. Otthon Franciaországban, züllött arisztokrata-társaikhoz hasonlóan, meglehetősen haszontalan életet éltek. Léhák voltak és pökhendiek mind a ketten. A viszontagságos európai utazás azonban megedzette őket, s idestova egészen derék férfiaknak nézhette őket az ember. Sikerült komoly vagyont kicsempészniük magukkal, így nem szenvedtek szükséget az úton, legalábbis a pénz miatt nem. Ámde mit ér a vagyon ezen az elvadult hegyvidéken? Az aranyak nagy része érintetlenül lapult az övükbe varrva, mert az első időben egyáltalán nem merészkedtek emberek közé. Előrelátó módon bőséggel vittek magukkal élelmet, azt fogyasztották az úton. Készleteik azonban már régen elapadtak. Aznap hosszú utat tettek meg – érezték is a csontjaikban. Mindkettőjüket ingerültté tette az éhség és a fáradtság, főként pedig a vég nélküli poroszkálás úttalan utakon, melyek egy tapodtat sem vitték őket közelebb az áhított városokhoz. Az erdőrengeteg, melyet most épp maguk mögött hagytak, nyirkos kölöncként nehezedett rájuk. Újra megálltak egy kilátópontnál, immár jóval közelebb a hegy lábához. Felpillantottak az égre: két holló körözött a levegőben. A madarak a falu túlsó oldalánál meredező komor sziklatömbről röppentek fel, s most hangtalanul írták kö-

reiket a levegőben, egyre közelítve az ösvényen álló két férfihoz. Azok lenyűgözve figyelték a jelenetet. Végül az egyik holló olyan közel ért hozzájuk, hogy egyenesen belenézhettek villogó, szénfekete szemébe. Egy szárnysuhintás, s a szemle végeztével a fényes tollú madarak elhúztak mellettük, vissza a fészekhez, valahová az erdő borította sziklafalra. A két francia összenézett, majd továbbindult. – Kihaltnak látszik a falu – jegyezte meg Yves. – Késő délután van. Az emberek nyilván vecsernyére mentek. Apró templom ágaskodott elő a házak csoportjából, de nem hasonlított az ő római katolikus templomaikra. Errefelé bizonyára óhitű a nép – állapították meg. Végre leértek a völgy aljára, s most már sík terepen haladhattak tovább. Lassan kocogtak, szinte habozva, kénytelen-kelletlen. Az erdő az oka – gondolta Yves. Ez az erdő valósággal elszívja az ember életkedvét, és csak a csüggedés marad utána. Yves a harmincas éveiben járt, nagybátyja is csak tíz évvel volt idősebb nála. Mindketten megrögzött agglegények, akiket javíthatatlan nőcsábászként tartottak számon ismerőseik, s erre büszkék is voltak. Térben, időben egyaránt milyen távolinak tűnt most minden, ami az otthonukhoz kapcsolódott! S tudták, hogy soha többé nem térhetnek vissza. – Biztosan tudom, hogy létezik itt egy nagy város ebben az istenverte országban – mondta a báró. – Kolozsvárnak hívják, vagyis Klausenburgnak, és ez a fővárosa Erdélynek. Egy másiknak meg Nagyszeben a neve, és

mind a két helyen magyarul meg németül beszélnek. Németül legalább tűrhetően tudunk. Nem értem, miért nem találjuk meg végre azokat az átkozott városokat! Meddig kell még itt keringenünk ezeken a fennsíkokon meg ezekben a völgyekben, ilyen korlátolt, barbár népség között, akik még a jelbeszédet sem értik? Nos, ez azért igazságtalan volt báró uramék részéről. Meglehet, az embereknek csupáncsak nem volt ínyére, hogy a jöttment idegenek kutyába se veszik őket. Miért kellene válaszolniuk? Ha az urak ilyen rátartiak és fölényesek, akkor csak boldoguljanak, ahogy tudnak. Így okoskodott az is, akivel legutóbb találkoztak a keresztút közelében. Látta, hogyne látta volna, hogy a két erőszakos orrú, gőgös úr rossz irányba indul és egy isten háta mögötti faluban fog kikötni. De hát az ő dolguk. Ha egyenest a világ végére akarnak menni, ő ugyan meg nem akadályozza őket – gondolta magában a paraszt, és komótosan bandukolt tovább. Szó sincs arról, hogy keményszívű ember lett volna. Csak éppen mi végre tűrné el, hogy úgy kiáltsanak utána, mint ahogy a kutyát szokás ugrasztani. Így került aztán a báró és az unokaöccse a hamis útra, mely az elfeketedett, girbe-gurba cserepek alatt dülöngélő, sárból tapasztott viskókhoz vitte őket. Mivel a legtöbb ház faláról nem nyílt ablak az utcára, első látásra kihaltnak tűnt a falu. Lassan, gyanakodva poroszkáltak végig a szűk utcán, mígnem egyszer csak észrevették, hogy a vége felkanyarodik a völgy szemközti oldalán. – Nézze csak, bátyám! – mondta Yves. – Az az út, amiről a távolból úgy látszott, hogy teljesen benőtte a gaz, mégiscsak szabályos út! – Igen, tényleg! Csak eltűnik fent, a szikla mögött.

Akkor holnap remélhetőleg tovább tudunk menni. Meg kell érdeklődnünk, hogy juthatunk el Klausenburgba. – Kolozsvárra – javította ki Yves. – Jó-jó. A pokolba is, de kísérteties lett egyszeriben ez az isten háta mögötti völgy! Csak nem valami elhagyott faluba kerültünk? Már csak az hiányozna! – Egy dolog nagyon aggaszt – mondta töprengve Yves. – A Habsburgok birodalma nem terjed a végtelenségig. Vigyáznunk kell, nehogy barbár vademberek földjén kössünk ki. – Igazad van – bólintott a báró. – Emlékszel, Pesten beszéltünk egyszer egy művelt emberrel, ő tanácsolta, hogy menjünk tovább Erdélybe, miután Pestet is megfertőzték a forradalom hatására megindult zavargások. Ő mondta azt is, hogy Erdélytől keletre meg délre már az oszmán birodalom fekszik. Ügyelnünk kell, nehogy a törökök karjaiba sétáljunk, mert ők aztán nem ismernek tréfát. – Odanézzen, bátyám! Emberek! Egy kikövezett terecskéhez értek, láthatólag itt gyűlt össze a falu népe a napi robot fáradalmai után. Megpillantottak egy fogadót is. Épp ilyet kerestek. Végre valami jele az életnek! A lópaták dobogására elnémult a beszélgetés, s minden arc a két jövevény felé fordult. Keresztülutazva Európán, a báró és Yves sok színpompás népviseletet látott. Az itteniekből azonban komorság áradt. Csupa fekete, némi barnával vegyítve az ingükön és mellényükön. Az asszonyok úgy bebugyolálták magukat feketébe, hogy csak fáradt, elnyűtt arcuk világított ki kendőjük alól. A férfiak arca és teste kérges fára emlékeztetett.

Férfiak csak maroknyian ácsorogtak a téren, a nagy többséget az asszonyok alkották. A francia nemesurak megállították lovaikat és végigjáratták tekintetüket a gyülekezeten. Csend ülte meg a teret, szótlanul méregették egymást. Már leszállt az alkony, szokatlanul korán. – Hé, te! – kiáltott fensőbbsége tudatában a báró egy férfira, aki a vaskos derekába tűrt konyhakendőből ítélve a fogadós lehetett. – Gyere ide! A férfi csigalassúsággal lépett közelebb. Hiába, a hegyilakók nem szeretik, ha parancsolgatnak nekik. – Beszélsz németül? – ordította a báró abbéli meggyőződésében, hogy az erélyes hang a legmegfelelőbb módszer a szolganép megrendszabályozására. A fogadós a vállát vonogatta: Mivel a többiek közül sem reagált senki, a báró levonta a következtetést, hogy ezek csak a helybéli nyelvet beszélik. Ilyenformán be kellett érnie a tényszerű közlendők előadásával: szállás, ennivaló, csupán egyetlen éjszakára. Hogyne kérem, ezt értették. Annak nincs akadálya. Yves-nek azonban nem tetszett az a gunyoros félmosoly, amit egy pillanatra látni vélt a közelében álló egyik ember arcán. A báró úgy találta, helyesebb, ha egyelőre nem száll le a nyeregből; ez tekintélyt kölcsönöz a megjelenésének. – Meg tudják mondani, milyen messze van ide Klausenburg? – Kolozsvár – súgta oda Yves. – Úgy van, Kolozsvár. A báró kérdő hangsúllyal megismételte még néhányszor a városnevet, miközben a négy égtáj felé mutogatott. A falubeliek egymásra néztek és hallgattak.

– Hermannstadt? – próbálkozott újból a báró. – Nagyszeben – helyesbítette Yves. – Jó, jó, Nagyszeben – sziszegte idegesen a báró. – Most akkor te beszélsz velük, vagy én? Yves jobbnak látta csendben maradni. A Nagyszeben név valamelyes visszhangra talált a falusiak körében. A két francia hallotta, hogy a Sibiu szót mormogják; ez a román neve volt Nagyszebennek, vagy ahogy a németek hívták, Hermannstadtnak. – Magyarok vagytok? – kérdezte csodálkozva a báró, mert azt hitte, a magyarok keletebbre élnek. Az emberek a fejüket rázták, így hát bizonyára mégsem tévedett. – Nagyszeben magyar? – kérdezte. – Nem, német – felelte a fogadós a maga nyelvén, de a franciák megértették. Igen, hallották, hogy Nagyszebent többségében szászok lakják, ők alapították többszáz évvel ezelőtt. Meg azt is, hogy Erdély nagy területein magyarok élnek, de beljebb, nem itt a nyugati részen. Miért nincs egy kicsivel több szerencséjük? Hogy meg tudnák érteni magukat velük? Mindenesetre a falubeliek láthatóan tudták, hol van Sibiu, mert most többen is beszéltek egyszerre, s szavaikat széles kézmozdulatokkal kísérték. Annyi kiderült a mutogatásból meg a szavaikból, hogy Sibiu nagyon messze van, a franciáknak vissza kell fordulniuk ugyanazon az úton, amelyen jöttek, azután megkerülniük valamit, hogy mit, az kissé ködös volt. A báró értésükre adta, hogy tudni szeretné, tovább lehet-e menni a völgyön át. Erre elmosolyodtak és a fejüket rázták.

– Mi a neve ennek a falunak? – kérdezte Yves. Több változatban meg kellett ismételnie a kérdést, mire választ kapott. – Târgul Stregesti. A báró zavarodottan pillantott unokaöccsére. – Târgul azt jelenti, falu, ennyit már megtanultunk. Ezek szerint van itt valami más is, amit szintén Stregestinek neveznek. Yves bólintott. – Valószínűleg egy vár. Vagy egy tó. – Tó nincs itt sehol. És várat sem láttunk. Az mindenesetre biztos, hogy a Târgul megnevezést akkor használják, ha különbséget akarnak tenni a település és valami más között. – Talán az erdőt jelöli. Vagy azt a folyót, ami erre folyik. Hát akkor bemegyünk a fogadóba? Ebben a pillanatban kocsi zörgését és paták dobogását hallották egyre közelebbről. Minden tekintet az út felé fordult, ahonnan most egy szénfekete hintó kanyarodott be a térre. Az emberek előbb kiegyenesedtek, azután mélyen meghajoltak. Időközben a két francia már leszállt a nyeregből. A bakon fekete ruhás, ijesztően sovány kocsis ült, csupa csont és bőr, arca holtsápadt. A zárt hintó ablakán félrebillent a függöny és egy lefátyolozott hölgy nézett ki rajta. A kocsis leszállt a bakról és kinyitotta a hintó ajtaját. A báró és Yves kíváncsian figyelte, ki lehet a hintó utasa, így észre sem vették, hogy közben a falu lakói sorra eltünedeztek mellőlük. Mire feleszméltek, már csak a fogadós maradt a téren, de ő sem látszott túlzottan lelkesnek. A két francia figyelmét teljes mértékben lekötötte a

hintóból kilépő két hölgy látványa. Egyikük kecses mozdulattal felhajtotta arca elől a fátylat, mely alól rendkívüli szépségű, jellegzetesen szláv arc tűnt elő. A hölgy negyvenedik éve körül járhatott, vonásai kétségbevonhatatlanul elárulták, hogy gazdájuk uralkodásra termett és uralkodáshoz szokott. Haja feketén csillogott, mint a holló szárnya, szeme Szulamitéval vetekedett az Énekek Énekéből. A hintó másik utasa félénk, riadt tekintetű, fekete szemű fiatal leány volt. Tagadhatatlanul rokonságban álltak egymással, színeik és feltűnően szép arcvonásaik egyaránt erre utaltak. Ám éppennyire világosan látszott, hogy az idősebbik teljes mértékben uralma alatt tartja a fiatalabbikat. Sőt, Yves-nek határozottan az volt a benyomása, hogy a bájos fiatal leány kétségbeesett tekintetével segítségért könyörög hozzá. Ez nyomban felkeltette lovagi ösztöneit. A méltóságteljes hölgy a fogadóshoz fordult. – Látom, idegen látogatóink érkeztek. Mutass be minket, Zeno! A fogadós arca zavart tükrözött. A báró, aki nem értette ugyan a hölgy szavait, de értelmüket igen, mélyet bókolt és megszólalt németül – feltételezve, hogy a művelt dámának értenie kell ezen a nyelven. – Madame, e pillanatban érkeztünk csupán, ennélfogva a jóember még nem hallhatta a nevünket. Francia nemesek vagyunk, az én nevem báró de Conte, ő pedig Yves, az unokaöcsém. Szolgálatára, madame! A báró nagy meglepetésére a hölgy franciául válaszolt: – Ó, tehát franciák! Lám, milyen prominens vendégek tisztelték meg ezt az eldugott völgyet. Uraim, jóma-

gam Feodora hercegnő vagyok, a környező országrész vajdájának leánya, emitt pedig Nicola, a rokonom. Megállapodtak már a fogadóssal vagy…? – Igen, meg, hercegnő – felelte a báró megkönnyebbülten, amiért megmenekült tökéletlen német nyelvtudásának bevetésétől. – Nos, akkor ne okozzanak csalódást a derék embernek. De ígérjék meg, hogy holnap meglátogatnak bennünket. Mindvégig ugyanazon az úton kell haladniuk, amerről mi is jöttünk. A két férfi követte szemével a hölgy tekintetét a sziklatömb irányába és hálásan megköszönték a meghívást. Megbeszélték az időpontot, majd a hölgyek, elintézendő ügyeikre hivatkozva, elnézésüket kérték. A hintó kigördült a térről. Nem sokra rá a két francia ételt-italt vett magához a fogadóban, azután visszavonultak egyszerűen és ódivatúan berendezett, de tiszta és rendes szobájukba. Aludni tértek. Egy darabig még hallgatták a hegyek közé ereszkedett végtelen csendet. – Nem tűnt fel valami lent az ivóban, Yves? – Nem. Mi volna az? – rezzent fel Yves, akit már majdnem elnyomott az álom. – Arra gondolok, hogy már elég régen utazgatunk a Habsburg birodalom keleti vidékein, és számtalan példáját láttuk, milyen elképesztően babonás errefelé a nép. – Igen, tudom már, mire gondol, bátyám. Azokra az elmaradhatatlan fokhagymakoszorúkra és fonatokra, melyeket a vámpírok elleni védekezésül aggatnak fel a csapszékek falára. Ide nem akasztottak ki egyet sem! – Pontosan. Legföljebb annyit, amennyi a tűzhely körül bármelyik szakácsnak ott lóg a keze ügyében. Mire

következtethetünk ebből? – Hogy nem kell vámpíroktól tartanunk – mosolyodott el Yves. – Osztom a jókedvedet, öcsém. Nálunk Franciaországban mindenki tudja, hogy vámpírok és emberfarkasok csak a hiedelmekben léteznek. Ki is fogom kérdezni holnap Feodora hercegnőt ezekről a dolgokról. Hogy ez a környék tényleg kinőtt-e azokból a gyermeteg babonákból. – Úgy tűnik, igen – mondta Yves. – Hiszen itt Erdélyben amúgy hisztérikusan retteg a nép azoktól a vérszívó kísértetektől. Mindenütt láttuk a fokhagymakoszorúkat, kereszteket, földre szórt rózsatöviseket, csak épp itt nem. Nos, mindenesetre megnyugtató körülmény – mulatott a báró. – Nagyszerű, hogy végre összeakadtunk valakivel, aki tud franciául. És a hercegnő igen művelt hölgy benyomását keltette. Örülök, hogy holnap viszontláthatom. – Hm… – dünnyögött Yves. – Észrevette bátyám, milyen zsarnoki módon bánt azzal a szegény kisleánnyal? Szerencsétlen teremtés egészen meg volt félemlítve. – Nem, nem vettem észre. Mindvégig csak a szépséges Feodorára figyeltem. Yves-et továbbra is nyugtalanították a gondolatai. – Nem kellene inkább továbblovagolnunk, mihelyt felkel a nap? – Talán igen. De hát nem sérthetünk meg egy ilyen finom hölgyet. – Egy vajda lányát… – tette hozzá Yves. – Apropó! Mi az, hogy vajda? – Rendkívül magas méltóság. Eredetileg a hadvezé-

reket hívták így. Napjainkban azonban alighanem tartományfőnököt jelent vagy valami hasonlót. Hatalmas területek ura egy-egy ilyen vajda. – No de hogy választhatnak lakhelyül épp egy ilyen istentől elhagyott hegyi falut? Ez valahogy nem vág öszsze. – Az apjaura volt a fejedelem. A hercegnő attól még. visszavonulhatott ide valami előttünk ismeretlen okból. Mindamellett rögtön elhagyjuk ezt a falut, mihelyt levizitáltunk a hölgyeknél. Ők biztosan eligazítanak majd bennünket az ügyben is, hogy merre találjuk azt a Hermannstadtot vagy Sibiut vagy Nagyszebent vagy hogy hívják. A báró meglehetősen idegesnek tűnt. Mint a legtöbb franciának, sehogyan sem fért a fejébe, hogyhogy nem tudnak mindenütt a világon franciául. Egyenletes légzése kis idő múlva elárulta, hogy az álmok világába lépett. Yves azonban nem bírt elaludni. Először is megint megfájdult az oldala. Amióta útnak indultak, jó néhányszor beállt a jobb oldalába a fájás, s a rohamok egyre gyakrabban jelentkeztek. Másodszor pedig minduntalan a bájos Nicola körül keringtek a gondolatai. A lány szemmel láthatóan segítségért esedezett. Kalandvágyó ifjú hölgy volna, aki berzenkedik a rövid póráz miatt? Vagy valóban szenved? Yves az utóbbi feltételezésre hajlott. Milyen ijesztő ez a csend! A Kárpátok csupasz hegycsúcsai távolabb meredeztek, ezt a falut inkább kisebb hegyek gyűrűje vette körül, magasak ezek is, de nem abból az igazán magas, kopár, sziklás fajtából. Errefelé még mindent erdő borított. No igen, az erdő. Yves-et újra elfogta a rossz érzés,

amint arra gondolt, hogy újból át kell haladniuk ezen az átkozott környéken, ha ki akarnak keveredni a völgyből. Mindenképpen vigyáznunk kell, hogy még világosban induljunk el, akkor majd csak sikerül valahogy – gondolta. Fent a hegyekben farkas üvöltött, néhány társa válaszolt rá. Yves persze tudta, hogy Erdélyben vadállatok is élnek. Csak úgy nyüzsögtek a farkasok az erdőkben is, a síkságokon is. Legalább valami életjel – gondolta keserű humorral. Mert ehhez a síri csendhez hasonlóval még sosem találkozott. Vámpírok… Ugyan, ostobaság! Csakhogy volt itt valami más… Mintha valami betegség, valami romlás telepedett volna az egész vidékre. Az erdőn érezte leginkább. És milyen rémült volt az a lány! Igen, Nicola bizonyára tud valamit. Yves elhatározta, hogy mindenáron kimenekíti erről a kísérteties, kifürkészhetetlen helyről. A bácsikája mondhat, amit akar: igenis, magával viszi Nicolát!

2. fejezet YVES KORA HAJNALBAN erős fájdalmakra ébredt. Ennyire még sosem fájt az oldala. Ráadásul éppen ebben az isten háta mögötti faluban! Ahol orvosnak nyilván hírét sem hallották. Vagy ha mégis, az csak egy sarlatán lehet. Abból meg köszöni, nem kér.

Annyira rosszul érezte magát, hogy fel kellett keltenie a nagybátyját. A báró órákon át cserélgette rajta a melegvizes borogatást vagy a dézsával szaladgált ki-be: betette az ágy mellé, azután vihette megint kiüríteni. Nem nagyon volt ínyére ez a foglalatosság. Ugyanakkor őszintén aggódott az unokaöccséért. Megborsódzott a háta arra a gondolatra, hogy esetleg elveszítheti útitársát. Ezért azután mindketten fellélegeztek, amikor déltájban alábbhagyott a fájdalom. Yves kimerülten hanyatlott párnájára. Ajka elkékült, hangja reszketett. – Most már jobban vagyok, bátyámuram. De nem hiszem, hogy képes leszek elkísérni a hölgyekhez – rebegte. – Persze, megértem. Akarod, hogy melletted maradjak? – Ez a roham már elmúlt. De mihelyt emberek között leszünk, fel kell keresnem egy orvost. Nagyon sajnálom… Szerettem volna segíteni azon a riadt kis teremtésen. Megtenné, bátyám, hogy kissé közelebbről tájékozódik, mi a helyzet náluk? És ha azt tapasztalja, hogy rabságban él, kérem, kísérelje meg kimenekíteni ebből a faluból! A báró igyekezett leplezni türelmetlenségét. – Meglátom, mit tehetek – vágta rá gyorsan. – Csak éppen nem egészen értettem, merre találom őket. Először is megyek egyenesen az úton, azután eljutok valami házig vagy egy másik faluig. – Nem hinném, hogy olyan sok minden elfér a mögött a sziklatömb mögött – jegyezte meg Yves. – Ugye kiment majd a hölgyek előtt, bátyámuram?

– Természetesen, öcsém. De most próbálj meg aludni! – Nem lesz nehéz. Úgy is történt. Alig hagyta el a szobát a báró, Yves álomba zuhant. MIRE MEGINT FELÉBREDT, sötét volt. Jobban mondva, már nem egészen sötét: kelet felé pirkadni kezdett. Majdnem egy teljes napot átaludtam – gondolta ijedten Yves. Mit fog szólni a bácsikám? Biztosan nagyon haragszik. A báró azonban nem feküdt az ágyában, sőt, az azóta is érintetlennek látszott. A hétköznapi mellénye meg a tőre ugyanott feküdt, ahol hagyta, mielőtt elment: szépen egymás mellé téve az ágytakarón. Az udvarról lárma szűrődött be: a fogadó népe készült az új napra. Yves gyorsan magára kapta ruháit, megkönnyebbülten állapította meg, hogy a fájdalom tompa zsibbadássá szelídült az oldalában, és lesietett az ivóba. A fogadósné éppen takarított odabent. Az ördög vigye el, hogy nem beszéli a nyelvüket! Vagy inkább fordítva: hogy ők nem tudnak egy szót sem franciául. Néhány leányzót is látott odalent, a konyhában foglalatoskodtak, meg a hulladékot vitték ki. Egy öregember zöldséget hordott be egy szekérről. Yves újra elcsodálkozott a különös tényen, hogy milyen sok itt a nő és milyen kevés a férfi. Az a néhány szál férfi pedig vagy vénségesen vén, vagy még gyerek, vagy feltűnően csúf példánya nemének. Ha azt a pár viszonylag fiatal, visszataszító külsejű

férfit nem látja tegnap a téren, azt gondolhatta volna, hogy az ország nemrég háborút viselt és elvesztette legjobb korban lévő fiait. Megpróbálta kézzel-lábbal elmagyarázni a fogadósnénak, hogy a nagybátyját keresi. Az asszony nem értette. – Hol van a bácsikám? A báró! Maga mellé mutatott, jelezve, hogy az útitársára gondol. Az asszony csak a fejét rázta és tovább söpörte az ivó padlóját. Belépett a konyhából a fogadós és láthatólag azt kérdezte, nem kér-e Yves enni. Yves nem volt éhes, csak azt akarta tudni, hol van a báró. – Aha! – mondta a fogadós a megvilágosodás pillanatában. Hosszas szónoklat következett hottentotta nyelvükön. Yves-nek időnként sikerült elkapnia egy-két szót. Nem nagy csoda, hiszen a román és a francia egyaránt az újlatin nyelvek közé tartozik. A férfi az óriás sziklatömb felé mutatott. Tehát látták ellovagolni abba az irányba, de nem jött vissza – gondolta Yves. Csakhogy az tegnap történt! Lehetséges volna, hogy a báró egy fél napot és egy egész éjszakát elmarad anélkül, hogy szólna beteg unokaöccsének? A fogadós ismét magára hagyta. Gyanúsan hamar, mondta volna Yves, ha közölhette volna véleményét. De nem tehette, és ha megkísérli sem értette volna senki. Felzaklatta a dolog. Csak nem valami istenverte rablófészekbe vetette őket a sors, ahol megtámadják és kira-

bolják az idegent? Netán már meg is…? Nem, az nem lehet, hisz az útikassza őnála van. Fent a szobájukban. Mindjárt fel is sietett az emeletre, hogy ellenőrizze. A ládikóhoz nem nyúlt senki. Yves kábasága ellenére elég erősnek érezte magát, hogy nyeregbe szálljon, ezért a ház népének értésére adta, hogy elindul a nagybátyja után. Amazok csak bólintottak, és fel sem nézve végezték tovább a dolgukat. Csak egy fiatal leányzó emelte rá tekintetét, s abból mintha valami könyörgésfélét olvasott volna ki. Könyörgést, vagy inkább figyelmeztetést? Ostobaság! Ha haragszanak a hercegnőre, vagy a báróra, ám tegyék. Tőle viszont elvárható, hogy mutasson némi érdeklődést a nagybátyja hogy- és holléte iránt. Szégyen-gyalázat, hogy az öreg úgy ottfelejti magát. Nyilván tivornyázik valahol és eszébe sem jut szegény beteg unokaöccse. Yves-nek pillanatnyilag semmi étvágya sem volt, de nem bánta. Ha megéhezik, biztosan jóltartják majd a vendéglátói. Komor, de rangjához méltóan fejedelmi hintójából ítélve a hercegnő aligha szűkölködik a javakban. A nap már kinyújtózott az égen, sugarai ferdén hullottak a terecskére. Egészen takaros falu, legalábbis így világosban. Igen régimódi stílusban épült, mint szinte minden falu itt Erdélyben. A kor divatja késve ért el a hegyek közé zárt távoli falvakba. A falu túlsó vége felé haladva, Yves párolgó réteket látott köröskörül. A pokolbéli erdőből is – ekképp nevezte el magában – párafelhők szálldostak felfelé. Szellőzködtek a harmatcseppek. Újabb fülledt napnak nézett elébe a táj.

Yves teljes huszonnégy órát elvesztegetett, ez eddig még nem fordult elő, s arra utalt, hogy a betegség súlyosabb szakaszba lépett. Jó lesz megvizsgáltatnia magát egy orvossal. A kanyargós út lassan emelkedett a sziklatömb lába felé. A völgy alján folyócska csordogált. Yves már a falu utolsó házait is maga mögött hagyta. Szép vidék, azt el kellett ismernie, de túlságosan beszorította, összenyomta a rengeteg erdő, semhogy igazán tetszhetett volna neki. Visszavágyott szülővárosába, melyet most a csőcselék uralt. Alighanem az ő uradalmukat is elfoglalta már az alantas szolganép. Jaj nem, jobb, ha nem is gondol a forradalomra, csak a szívét fájdítja vele. Új életet kell most kezdeniük Kolozsvárott vagy Nagyszebenben, minél messzebb a francia nemesek üldözőitől. Az út ismét kanyarodott, s újabb zöld rét tárult a szeme elé. Nahát! Csak nem a bácsikája lova legelészik amott? Yves egészen felvillanyozódott a láttán. A ló észrevette őket és vidáman felnyerített. Mindjárt odakocogott hozzájuk, örvendve, hogy újra fajtájabéli társaságra lel. Yves megpaskolta és kedvesen beszélt hozzá, a ló pedig nyomukba szegődött a szekérút buckáin. Nemsokára az út éles kanyarral kerülte meg a sziklatömböt. Mögé érve Yves meglepetten hőkölt vissza lovával. Ott állt előtte, amit a báróval hiányoltak: a várkastély! Stregesti vára, igen, bizonyosan így nevezik. Ódon, szögletes építésmódja okán inkább várra hasonlított, mintsem kastélyra, nem ékesítette tornyok, lobogó zászlók, felvo-

nóhidak tékozló sokasága, ami a kastélyoknak általában sajátja. Amikor Yves a szeme sarkából először megpillantotta, leginkább óriás várromnak tűnt előtte, fent a magasban, a sziklatömb csúcsán is túl. Ez azonban csak az első benyomás volt. Ráemelve tekintetét rögtön úgy találta, hogy nagyon is lakható várat lát maga előtt, súlyos kőtömbökből felrakott, réges-régi, de kétségkívül gondozott épületet. Hatalmas kapu nyelte el az utat, melyen haladt, s a falakban meghúzódó sok kis kémlelőablak csalogatóan hívta Yves-et befelé. Díszítésül odaültetett, gyönyörű fák szegélyezték az út utolsó szakaszát a kapuig. S hogy milyen csodálatos kilátás nyílt fentről a várból, azt Yves már csak akkor fedezte fel, amikor lova megtette az utolsó métereket is. Lent, egyenesen a lába alatt, apró tavacska csillámlott a völgynek ezen a részén, körötte hajdanvolt település öreg házfalai sejlettek. Valaha talán elköltöztették innen az egész falut, és lehet, hogy jóval nagyobb is volt, mint most. Majd megkérdezi a hölgyektől. Hála az égnek, hogy a hercegnő beszél franciául! Remélhetőleg a kis Nicola is tud az ő nyelvén. Az nagyon megkönnyítené a dolgokat. Habár az is igaz, hogy a szerelem nyelve olykor szavak nélkül is érthető… Yves sokat gondolt Nicolára s azon töprengett, hogyan segíthetne rajta. Legelőször is ki kell szabadítania a szépséges, ám zsarnok hercegnő fennhatósága alól. A kapu súlyos, tömör tölgyfából készült, színe megsötétedett a századok során. Yves leszállt a lóról. Az nyomban legelészni kezdett, megkerült társával egyetemben. Yves kopogtatott a kapun. A vaskarika ütéseit tom-

pán visszhangozták a kőfalak. Ám szinte ugyanabban a minutában megjelent a csupa csont inas és kitárta a kaput. Szótlanul meghajolt Yves előtt. Mint mondjon az ember egy olyan valakinek, aki egyetlen civilizált nyelven sem ért? – Itt van a bácsikám, de Conte báró? És tiszteletemet tehetem a hölgyeknél? Értette-e az inas vagy sem, mindenesetre aszott karjának széles mozdulatával befelé intett. Yves kimérten bólintott köszönetképp és egy aránylag kicsi, minden oldalról épületekkel körülvett várudvarban találta magát. Kockás üvegablakokkal díszített, pompás erkélyek törték meg imitt-amott a vaskos falak komorságát, egy helyütt oszlopokon álló, nyitott balkont is látott. A várnak szemlátomást csak egyetlen emelete volt, s a kapuhoz legközelebb minden jel szerint az istállókat, konyhát, cselédszállást befogadó épületrész helyezkedett el. Az inas az átellenben lévő kapuhoz kísérte Yves-et, mely láthatólag a vár legelőkelőbb traktusába nyílott. Yves egy sötét csarnokba lépett, s először semmit sem látott maga körül, hisz szeme még nem szokhatta meg a kinti világosságot felváltó hirtelen homályt. Az inas azonban átvezette a csarnokon, és kinyitott előtte egy ódon, Yves-et lovagteremre emlékeztető helyiségbe nyíló ajtót. Gondolatban összehasonlította ezt a várat kényelmes otthoni kúriájával, és megállapította, hogy errefelé bizony jócskán elmaradtak a kor stílusától. No de nem is csoda, végtére is egy barbár ország földjén jár. Derék Yves-ünk szemében minden barbárnak minősült, ami nem francia. A hercegnő egy másik ajtón át lépett be, és ragyogó mosollyal nyújtotta felé kezét.

– Nos, monsieur Yves, javult az állapota? Nagybátyja, a báró úr említette, hogy gyengélkedik. – Így igaz, hercegnő – mondta Yves és kezet csókolt. – És hogy szolgál az ön egészsége? – Köszönöm kérdését, kitűnően. – Szabad kérdeznem, hogy a nagybátyám még mindig önöknél időzik? Feodora hercegnő csengő hangon felkacagott. – Ah, az ön nagybácsija, úgy látszik, a pacsirtákkal kel! Bocsássa meg neki és nekünk, Yves úr, de tegnap úgy belefeledkeztünk a társalgásba, hogy közben leszállt az éj és már értelmetlen lett volna visszaindulnia a fogadóba. Tudja, Nicolának meg nekem rendkívüli élmény egy ilyen művelt nemesúrral találkozhatni. Egészen kiéheztünk már a kultúrára. Hajnalban pedig, mihelyt pirkadt, a báró úr üdén kipattant az ágyból, mondván, hogy okvetlenül meg kívánja szemlélni vadakban bővelkedő pagonyunkat lent a tavacska környékén. Ó, nyugodjék meg, kérem, a dolog tökéletesen veszélytelen, nagyvadak nincsenek itt a völgyben, azok fent a hegyekben tanyáznak. A báró úr mostantól számítva úgy egy óra múlva készült visszajönni hozzánk, s úgy terveztük, hogy akkor együtt elfogyasztunk egy szerény villásreggelit, és ha ön, Yves úr, nem érkezett volna ide, a báró úr természetesen visszatért volna önhöz a falubeli fogadóba. Valójában azonban nem nyugtalankodott túlságosan ön miatt, hisz ön sokkal jobban érezte magát, amikor elváltak, nemde? – Így igaz. Önök tehát, ha jól értem, már vártak engem, hercegnő? – Igen, már vártuk. Nicola! A hercegnő abba a szobába kiáltott be, ahonnan az imént kijött. A félszeg kisleány azonnal megjelent az aj-

tóban és mély bókkal üdvözölte a vendéget. Yves észrevette, hogy Nicolának remeg a keze, amikor megcsókolja. – Megtennéd, hogy szórakoztatod Yves urat, amíg szólok kint, hogy készítsenek még egy terítéket a reggeliző asztalra? – rendelkezett a hercegnő. – Természetesen – suttogta Nicola. A leány még elragadóbb volt, mint ahogy emlékezett rá. Most hellyel kínálta őt egy bársonnyal bevont ülőpadon, a befüggönyzött ablak alatt. Rövid hallgatás után Yves szólalt meg először. – Beszél franciául, kisasszony? -kérdezte. A leány bólintott és ijedt pillantással nézett távozó nénje után, ha ugyan az volt. Yves titokban figyelte Nicolát. Hogy a kisleányt gondok gyötrik, azt tövig levágott körmei is jelezték. Egyébként a „kisleány” kifejezés nem illett rá igazán, mert legalább húsz éves lehetett, csak épp a kemény szigorral nevelt ifjú leányok gyakran megrekednek egyfajta gyermekes viselkedésmódban. Yves-et furdalta a kíváncsiság, vajon miért fél Nicola annyira hercegnő rokonától. Nicola rendkívül vonzó ifjú hölgy volt. Foga kissé előreállt, épp csak annyira, hogy kislányosan duzzogóra formálta száját, ami roppant bájos látványt nyújtott. Csakúgy, mint nagy, kerek, sötétbarna szeme. Szikrázóan fényes, és bizonyára egészen hosszú haját középen elválasztva viselte, most éppen koszorúba fonva, hátul, a tarkóján. Pontosan úgy, ahogyan nénje, a hercegnő. Amúgy azonban nagyon is különböztek egymástól. Amilyen fenséges és határozott volt a hercegnő, olyan bizonytalan és félszeg a kis Nicola. Yves szerette volna

keblére ölelni, vigasztalni, felajánlani, hogy élete végéig számíthat védelmére. Sohasem találkozott még lánnyal, aki ilyen gyengéd érzelmeket váltott volna ki belőle. – Nagyon… nagyon szép itt önöknél – szólalt meg végre. Nicola arca felragyogott. Yves úgy érezte, képes volna életét adni ezért a mosolyért. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy talán éppen amiatt bánik vele olyan szigorúan a hercegnő, mert vetélytársat lát benne. Mint a mesebéli gonosz mostoha Hófehérkében. Ejnye! Hogy szabad ilyen következtetéseket levonni, mikor csupán néhány perce ismeri őket? Yves elszégyellte magát. Ezüstkandeláberekben égő viaszgyertyák ellensúlyozták a behúzott ablakkárpitok okozta sötétséget. A teremben minden tárgy súlyosnak, tekintélyesnek hatott. Falai nem kőből, hanem tömör farönkökből készültek, s rusztikus faliszőnyegek borították. A bútorok – ami nem meglepő Erdély e távoli hegyvidékein – a régi, zömök, vidékies fajtából kerültek ki: hihetetlenül vastag pad- és asztallapok, s az állatprémek alatt olyan széles padlógerendák, hogy a szemlélő mindjárt találgatni kezdi, vajon mekkorák lehettek az élő fák, melyekből fűrészelték őket. Yves-et megcsapta a terem dohos szaga. Igaz, alighanem minden kővárnak nyirkos a levegője. De mégis, itt szinte tapintani lehetett a faliszőnyegek és a rönkfalak mögötti kőkockákból csöpögő nedvességet. Hosszú távon nem túl egészséges lakóhely. Újra elfogta a vágy, hogy kiszabadítsa innen Nicolát. Úgy érezte, sosem tudna betelni a látásával. Milyen

elragadó a nyaka! Hosszú, szépívű, kecses! S a súlyos hajkoszorú csak még inkább kiemeli. És a bőre is: olyan sima és puha, hogy az embernek kedve volna megsimogatni, érezni az ujjai alatt. Egyenesen érzéki ez a nyak, pedig, milyen fiatal és ártatlan teremtés a gazdája. Nicola ruhája cseppet sem hasonlított azokra a toalettekre, melyeket Yves Párizsból ismert. Méltóságteljes, kissé ódivatú öltözéke a főrangú hölgyek környékbeli öltözködésmódját jellemezte inkább. Súlyos selyemből varrt óarany ruhája fölött földig érő, egyenes, ujjatlan, köntösszerű valamit viselt, Yves azon törte a fejét, hogy is hívják az ilyet: tunikának vagy kaftánnak vagy minek. No mindegy. A ruha mindenesetre nem tudta elrejteni, hogy páratlanul szép az alakja. Ingerlő és szűzies egyszerre. – Mademoiselle Nicola – folytatta a fiatalember a nagy buzgóságtól kissé hebegőre sikeredett társalgást – ön sokfelé járt már a nagyvilágban? – Semerre sem! Egyedül ebben a völgyben. – Ó – suttogta Yves. – Én olyan boldogan megmutatnám önnek azt a sok gyönyörűséget, amit a világ kínál… A lány előrehajolt, szemében heves vágyakozás tükröződött. – Akkor vigyen el innen! Ne hagyjon itt! Én itt börtönben élek! Kérem! Nicola ijedten nézett körbe, mintha a sötét falaknak is fülük lenne, és suttogóra fogta hangját. – A néném… Nos, igazából nem is a néném, sokkal távolabbi rokonok vagyunk, csak így nevezem. Szóval a néném bezárt ide! Fogva tart! Ki kell jutnom innen! Nem tapasztalt félelem hidege futott végig Yves hátán. Volt valami a lány mohó pillantásában és hangjában,

amitől veszélyt sejtett. – De hiszen Feodora hercegnő roppant szívélyes hölgynek tűnik – mondta mégis. – A néném veszélyes asszony – suttogta Nicola. – Képes… – Nos, mire képes? – Semmire… Nem érdekes. Effélékről nem illik beszélni. – A boszorkányságra? – fejezte be a mondatot Yves, ajkán csúfondáros mosollyal. A lány azonban komolyan vette. – Csitt! – szólt rá ujját szája elé téve és kétségbeesett pillantással nézett körbe. – Én nem mondtam semmit! Könyörgök önnek! – Hallgatni fogok. De ön nem maradhat itt, Nicola kisasszony! – Nem! Ó, most, hogy önnel találkoztam, egy napig sem bírok tovább maradni! Ki kell… Hirtelen elhallgatott, mert Feodora hercegnő lépett be a terembe. Yves felpattant. – Nos, vár ránk a reggeli az ebédlőben. Habár talán nem is helyénvaló reggelinek nevezni ilyen későn, fényes nappal. – A nagybátyám…? – kérdezte Yves. A hercegnő egy kézmozdulattal félbeszakította. – Ne nyugtalankodjék, Yves úr. Könnyen megesik, hogy az embert egészen magával ragadja a természet csábereje. Előfordult, hogy a vendégeink két teljes napig kóboroltak a környéken, csak mert képtelenek voltak elszakadni a vadon pompás látványától. Pompás? – álmélkodott magában Yves és megborzongott, felidézve az erdő képét, mely a romlás és pusztu-

lás benyomását keltette idejövet. S itt a vár körül ugyanilyen erdő állt, az a különös, fűvel-mohával benőtt vadon, mely csöpögő faágaival ellepte az egész völgy belsejét, mint valami szemfödél. Yves-nek egyáltalán nem tetszett, a legkevésbé sem, és nem fért a fejébe, mitől fogta volna el iránta nagybátyját egyszeriben a lelkesedés. Követte a hölgyeket az ebédlőbe, de közben aggódva gondolt a báróra. Legszívesebben azon nyomban a keresésére indult volna. Habár az is lehet, hogy azóta már visszament a falubeli fogadóba. Ez az eshetőség kissé megnyugtatta. A hercegnő ráemelte tekintetét, és Nicola szavainak hatása alatt Yves most úgy látta, hogy ebben a fekete szempárban sűrűsödik össze a világ minden boszorkánysága. Újra elszégyellte magát. Igazságtalan vagyok – gondolta. Nem szabad ismeretlenül megítélni egy embert. – Utasítottam az inasokat, hogy tálalás után hagyjanak magukra minket. Tudja, ilyen művelt vendégek társaságát szeretnénk háborítatlanul élvezni – szólalt meg a hercegnő szokott nyájas, ám erélyes modorában. – Zavarba hoz, hercegnő – motyogta Yves, noha valójában teljes mértékben osztotta véleményét. Kétség sem fért hozzá, hogy nagybátyja is, jómaga is igen művelt embernek tekinthető, különösen Európának ebben a barbár térségében. A hercegnő mögött lépkedve Yves észrevette, hogy hajkoszorúja még Nicoláénál is dúsabb. Amint megpillantotta egészen rendkívüli, fényes, fekete haját, azok a hollók jutottak eszébe, amelyek a sziklánál köröztek fölöttük szikrázó fekete szárnyaikkal. A hercegnő öltözéke nagyjából megegyezett Nicoláéval, a színe eltért, de ugyanolyan sötét és igézően titokzatos volt.

Boszorkányság – ötlött fel Yves-ben, amit Nicola az imént mondott. Pontosabban, ő maga mondta. Ki tudja, nem is olyan elképzelhetetlen. Feodora hercegnőből ki lehet épp nézni egyet s mást. A terítés szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. A tálakon a völgy kínálta helybeli ételek: zöldség, hús, hal. Yves azonban, aki hála az otthoni ínyencségeknek, meglehetősen válogatós volt, úgy találta, hogy olyan az íze mindennek, mintha szalmát rágna. Bizonyára a nagybátyja miatti nyugtalankodása is csorbította az ízek élvezetét. Azonkívül folyvást Nicola járt az eszében. Azon töprengett, hogyan szabadíthatná ki innen. Hogy a hercegnőnek semmit sem szabad sejtenie, az teljesen világos. Igaza volt Nicolának: tényleg veszélyes némber. Az a villogó fekete szempár, az a hol lágyan simogató, hol élesen metsző hang. Meg az a hátborzongató tekintet, ahogyan Nicolára néz: szinte már gyűlölet árad belőle! Miért is ne? Yves-nek minden önhittség nélkül is észre kellett vennie, hogy a hercegnő szemet vetett rá, mint férfira. Tehát a két nő megküzd érte! Helyesebben, Nicola nem küzdött, nem is volt rá szüksége. Yves-et így is teljesen levette a lábáról, jobban már nem is lehetett volna. Az pedig nem fér össze tartózkodó, szemérmes természetével, hogy felkínálkozzon egy férfinak. Hanem a hercegnőével annál inkább! No igen, legfeljebb csak a kora szólt ellene. Yves néhány évvel fiatalabb volt ugyan nála, de nem annyival, hogy más körülmények között egy percig is habozott volna kalandba bocsátkozni vele. Hiszen káprázatosan szép nő volt, és sugárzott belőle az érzékiség.

Yves azonban már választott. Nicola és senki más! Épp ezért a hercegnő sokatmondó pillantásai, kezének puha érintése az övén, a nyilvánvaló felhívás a keringőre kínosan érintették. Miközben persze a női figyelem eme megnyilvánulásaitól mintha hájjal kenegették volna, merthogy tény, ami tény, Yves nem volt híján némi önhittségnek. Mi volna, ha mindkettőjüknél megpróbálna célt érni? A hercegnő nemigen tiltakozna… Ejnye, micsoda gondolatok ezek! Hiszen szíve Nicoláért lángol, és különben is, nagybátyja már bizonyára szemet vetett a hercegnőre. Igaz is, vajon hol marad ilyen soká? Yves kikérdezte a hercegnőt annak a településnek a romjairól, melyet lent a vízparton láttak a vár alatt. A hercegnő magyarázata igazolta sejtését: valaha ez a völgy volt ennek az egész országrésznek a központja, itt, ebben a várban székelt a vajda. A völgyre azonban szerencsétlenség sújtott le… – Pestis? – kérdezte Yves. – Hm…, olyasféle, igen – felelte a hercegnő elrévedve. Azután elmesélte, hogy a város elpusztult, s a néhány túlélő áttelepült a túlsó oldalra, ahol ők is jártak a nagybátyjával. Annak a falunak a fogadójában szálltak meg. Nicola és a hercegnő az utolsó sarjai a vajdák büszke nemzetségének, ők pedig nem akarják elhagyni Stregestit. No igen – gondolta Yves. Nicola alighanem másként vélekedik erről. – Bizonyára nagyon régen néptelenedett el a városka – jegyezte meg Yves. – Feltűnt, hogy az erdő egészen a házfalakig lehúzódik és a borostyán teljesen ellepte a ro-

mokat. – Ó igen, nagyon régen történt – mosolygott Feodora hercegnő. Yves nem mondta ki, amit gondolt: hogy az erdő már a várra is rákúszik, már a falakat fenyegeti, készen arra, hogy elnyelje őket is. Messziről kissé ijesztően festett a vár. Súlyos kőtömbökből rakott sasfészek, mely vaskos, négyszögletes tornyával egy öntörvényű életet élő erdőből meredezik kifelé. Belülről azonban szép volt. Komor, nyomasztó, de szép. Az étkezés befejeztével a hölgyek körbevezették Yves-et a várban, feltehetően azért, hogy eltereljék gondolatait továbbra sem mutatkozó nagybátyjáról. Egy kandeláberekkel megvilágított szobában megállva folytatták a beszélgetést. Yves egészen elkábult a két nő erős kisugárzásától. A hercegnőé tisztán erotikus természetű volt, Nicoláé inkább fojtottan érzéki. – Tehát arrafelé nem lehet eljutni Nagyszebenbe? – kérdezte és a völgy irányába, kelet felé mutatott. Legalábbis úgy gondolta, hogy arra, ablakok ugyanis arról a falról nem nyíltak. – Vissza kell mennünk a fogadóhoz és visszafordulni arra, amerről jöttünk? Feodora hercegnő ráemelte tekintetét. Yves-et furcsa, émelyítő érzés fogta el, amint így egyenesen a szemébe nézett. – Nem-nem, abba az irányba is tovább lehet menni. Van arra egy szép, bár régóta nem használt út. Sőt, most jut eszembe, hogy az ön nagybátyja, a báró úr is pontosan ezt tudakolta. Nem csodálkoznék, ha éppen azt az utat keresné, és azért késne ilyen soká.

– De hiszen akkor nagy veszélyben foroghat! – A legkevésbé sem. Ön látta a birkáinkat lenn a völgyben, nemde? Békésen legelésznek. Higgye meg, ha volnának ragadozó állatok a környéken, azonnal hazaindulnának a vár oltalma alá. Yves nem akarta kimondani, mert maga is visszarettent saját gondolataitól. Ugyanis nem a vadállatokra gondolt. Hanem az erdőre. Folytatták sétájukat a vár szebbnél szebb helyiségein át, s a hercegnőből kifogyhatatlanul folyt a szó. Yves előtt lassan kirajzolódott a vár egész története. Észrevette viszont, hogy miközben a hercegnő apróra megmutogatott mindent, ami történelmi szempontból érdeklődésre tarthatott számot – márpedig a várban számos ilyen tárgy volt –, az egyik helyiségbe nem vezette be őt, holott többször is elhaladtak fekete fából faragott ajtaja előtt. Épp ebből a helyiségből lépett ki a hercegnő is, Nicola is, amikor nemrég az üdvözlésére siettek. S ha Yves nem tévedett, a zárt ajtó további helyiségeket rejtett. Arra következtetett, hogy innen nyílik a két hölgy hálószobája, így az illendőség szabályainak megfelelően nem bocsáthattak be oda férfit. Ezt leszámítva azonban Yves számos ismerettel gyarapodott a vár és az ország viszontagságos történetéről. Stregesti valaha kulcsszerepet játszott az ország ellen támadó népek visszaverésében. Mostanra ez a völgy már peremre szorult, stratégiai jelentőségét elvesztette. De a törökök nincsenek messze, ők uralják az alig néhány völggyel odább fekvő Havasalföldet. Egészen különleges ereklyéket őriztek a vár falai. A hercegnő megmutatta Yves-nek apja, a vajda koronáját,

meg azt a szablyát, amellyel az ellenség tizenöt katonájának csapta le a fejét egy csatában. Yves-et nem túlzottan lelkesítette az a részvétlenség, ahogyan Feodora hercegnő mindezt előadta. Jóval több érzelem tükröződött rajta, miközben Anciol, az ifjú ara történetét mesélte el, jó néhány nemzedékkel korábbról. Megmutatta menyasszonyi ruháját, mely azóta is a fogason lógott. A brokátból és részben tüllből készült, aranyszállal átszőtt, drágakövekkel ékesített ruha valóságos műremek volt, noha anyaga az idő múlásával pókhálóvékonnyá finomodott. – Nem állhatott benne az oltár elé – mondta fájdalmas hangon a hercegnő. – Anciol hiába várta jegyesét, az megcsalta őt egy másikkal a menyegző napján. Anciol bénultan feküdt ágyában egy teljes héten át. Azután felkelt, kitámolygott és levetette magát a sziklaszirtről a mélybe. Nem bírta elviselni a szégyent. Feodora továbbsétált, majd mosolyogva állt meg egy óriási asztal előtt. – Látja itt ezeket a vágásokat az asztal lapján? Az egyik ősöm, szilaj Bogdan kardjának nyomai. Bogdan is vajda volt. Egyszer nagy lakomára hívta meg az összes ellenségét, azzal, hogy kibékülne velük. És amikor azok már elnehezülve és kapatosan kókadoztak itt ennél az asztalnál, Bogdan felugratott rá lovával és az asztal tetejéről lekaszabolta, akit csak ért. Amelyikük megpróbált elmenekülni, azt a vajda hű vitézei elfogták, azután fejjel lefelé felakasztották mindet, úgy lógtak ott napokig, míg el nem pusztultak a tűző napon. Kint a kapu előtt most is láthatja az akasztófák helyét. Yves-nek borsódzott a háta, s egyre rémisztőbbnek találta Feodora hercegnőt, aki büszkeségtől ragyogó

szemmel mesélte hátborzongató történeteit. Nicola nem szólt közbe, kedvetlennek látszott és tekintete minduntalan Yves-ét kereste. A fiatalember bátorítóan mosolygott rá, s a mosolyból néma ígéret szólt hozzá: Ne félj, kiszabadítalak Stregesti fogságából! Belépett a csont és bőr inas és valamit súgott úrnőjének. A hercegnő arca felderült és Yves felé fordult. – Remek! Nagybátyja, a báró úr üzenetet küldött, hogy visszatért a fogadóba, s minthogy roppant mód elfáradt, rögtön lepihent. Üdvözletét küldi, tudatja, hogy a legjobb egészségnek örvend és várja önt, Yves úr, holnap reggel. Ugyanis feltételezi, hogy ön is szívesen elidőzne még nálunk egy kis esti beszélgetés kedvéért. Yves ebben nem volt annyira biztos. Kezdte megelégelni az ősök vérgőzös történeteit, melyekkel a hercegnő szórakoztatta. Más miatt viszont mégis maradni akart: éjszaka talán könnyebben kiszöktetheti innen Nicolát. Mindenesetre óriási megnyugvást jelent, hogy a nagybátyját biztonságban tudhatja. – A báró úr említette, hogy holnap reggel szándékoznak továbbindulni. Bevallom, hiányolni fogjuk mindkettőjüket. De persze megértem, hogy nem marasztalhatjuk hosszabban. Yves széttárta karját. – Bizony, tovább kell indulnunk – mondta arcán sajnálkozó mosollyal, de nem minden megkönnyebbülés nélkül. – Mindazonáltal mondhatom, hogy utunk e rövid megszakítása váratlan és kellemes élményt jelentett számomra. Késő délután végre alkalma adódott kettesben maradni Nicolával. Egyébként a hercegnő szemlátomást szigorúan szemmel tartotta a leányt. Nem bízott benne.

A két fiatal suttogva, lázas gyorsasággal beszélt. Rövid tanakodás után megállapodtak, hogy Nicola éjjel belopózik Yves szobájába és megvárja, amíg a hajnal csendjében, amikor már mindenki alszik, kiosonhatnak a várból. – De teljes csendben kell maradnunk – suttogta Nicola. – Feodora szobája közvetlenül az öné mellett van. És jól el kell reteszelnünk az ajtót, nehogy bejöjjön. Megvannak a módszerei. Ez utóbbi megjegyzéstől Yves-nek a haja szála is égnek állt, hisz tudta, hogy tetszik a hercegnőnek. Megtörténhet, hogy egészen más ügyben nyitja rá az ajtót… – Nem mehetnék inkább én az ön szobájába, kisaszszony? – Jaj, nem! – suttogta ijedten Nicola. – Nem tudna észrevétlenül bejönni hozzám. Ne aggódjon, majd én átmegyek. Akkor hát egy egész éjszakát együtt fogunk tölteni a szobámban – ujjongott magában Yves. Nem fogom elfecsérelni az időt!

3. fejezet KÉSŐ ÉJSZAKÁIG BESZÉLGETTEK még hármasban. Túlságosan is sokáig – vélte Yves. Az estharmat párafelhői régen felszálltak a völgyből meg az erdőből. A koromsötétben már nem látszottak a levegőben úszó hűvös köd-karok, csak elképzelni lehetett, hogyan keresgélnek, tapogatóznak előre a lefüggönyzött ablakok felé, mintha emberi melegség után sóvárognának.

Odabent valóban jóleső meleg volt, Yves mégsem tudott szabadulni kellemetlen érzésétől a nyirkosság miatt, amely a viaszgyertyák sokasága ellenére is rátelepedett a levegőre. Mintha csöpögött volna a víz a fal kőkockáiból, s a padlódeszkákból kigőzölgő pára átnedvesítette volna a prémszőnyegeket. De valami mást, ennél rosszabbat is érzékelt a terem levegőjében. Valami kripta- és földszagot. S ez a szag egyre erősödött, ahogy éjszakába hajlott az este. Nem csoda, hiszen az éj hidegéből egyre több nyomult be az öreg vár falainak résein. Feodora hercegnő szabta meg a társalgás menetét. Méltóságteljes, csábító és kiismerhetetlen volt most is, ahogy egészen Yves közelébe húzódva vitte a szót. Szemében tükröződött az imbolygó gyertyaláng, ékes selyemruháján fények játszadoztak. Yves is megtette a magáét, lovagiasságával, szellemességével, férfias charmejával talán a kelleténél is jobban elbűvölte társalkodópartnerét. Jó lesz vigyázni, nehogy a végén még a hercegnő látogasson be hozzám az éjjel – gondolta. Nicola kecses ujjait ölében összekulcsolva, hallgatagon üldögélt. Szegény megfélemlített, boldogtalan kislány… Yves próbálkozásait, hogy őt is bevonja a beszélgetésbe, rendre meghiusította a hercegnő beavatkozása, aki minduntalan válaszolt Nicola helyett. Yves-et ez roppant mód bosszantotta. Csakhogy Nicola iránt sem mutathatott feltűnő érdeklődést, nehogy a nénje gyanút fogjon. Kényes kötéltánc volt ez a csábos és féltékeny hercegnő és a magányos Nicola között. Yves úgy érezte, e tekintetben nem áll a helyzet magaslatán.

Feodora hercegnő hihetetlenül otthonosan mozgott a letűnt korok századaiban, és történeteivel kétségtelenül lebilincselte mindenkori hallgatóságát. No de nem a végtelenségig! Yves már fészkelődni kezdett. A hercegnő arról az időről mesélt lágy, kissé vontatott hangon, amikor a vár, visszaverve a törökök ostromát, egész Erdélyt megmentette attól, hogy az ellenség kezére kerüljön. Akkoriban egy Borisz nevű vajda uralkodott ezen a környéken. Borisznak négy felesége volt, s a négy asszonyt egymástól elkülönítve, négy különböző lakosztályban, őrizet alatt kellett tartani, nehogy egymás torkának essenek. Majd megvesztek az urukért, olyan szép ember volt a vajda. Yves-et egyébként a négy aszszony egyikének szobájában szándékozták elhelyezni. A hercegnő elmesélte annak a vajdának a történetét is, aki részt vett az 1526-os mohácsi csatában. Akkor került Erdély egy része török fennhatóság alá – ez a völgy azonban nem. – De végül is a Habsburgok uralma alá került Erdély – tisztázta Yves. Jobb lett volna, ha hallgat. Feodora hercegnő nem vette jó néven, hogy erre a gyalázatra emlékeztetik. Yves nem bánta volna, ha a hercegnő nem ül olyan közel hozzá. Szorongató, kínzó érzés járta át, melynek nem tudta eredetét. Lúdbőrözött a háta, furcsa halálsejtelmek borzongatták, alig bírt megülni a székén. Egyre türelmetlenebbé vált a hercegnő társaságában. – És vajon honnan származik a németek „Transsylvanien” elnevezése? – érdeklődött kissé éles hangon. – Ráadásul többféle írásmóddal találkoztam: hol egy, hol két s-szel, hol i-vel, hol ipszilonnal. – Nekem Ardeal ez az ország – intette le a hercegnő.

– Az összes többi elnevezés új keletű találmány. Tehát a hercegnő nem magyar – gondolta Yves. Különben Erdélyt mondott volna. Ardealnak a románok hívják Transsylvaniát. Vagy éppenséggel Siebenbürgent, ami a másik neve németül. Végre-valahára felállt a hercegnő, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Vaksötét éjszaka volt. Yves biztosra vette, hogy ha eljutott volna ebbe a sárfészekbe egy olyan modern találmány, mint az óra, akkor most éjfélt ütne. Lassan új nap virrad fel. S ez lesz a napja, hogy Nicolával a nyergében elhagyja ezt a különös helyet. Előtte azonban még együtt tölti vele az éjszaka hátralevő részét a szobájában… Yves-et elöntötte a forróság. Milyen közel van most hozzá csodás, karcsú alakja, így, ahogy karnyújtásnyira lépked előtte, a gyertyával mutatva az utat a szobája felé. A folyosón mentében Yves azon töprenkedett, milyen csekély érdeklődést mutatott Feodora hercegnő a jelenkor és főként a külső világ iránt. Többször is kísérletet tett, hogy meséljen neki hazájáról, Franciaországról, vagy Európának azokról a helyeiről, amelyeken keresztülutaztak nagybátyjával, de Feodora hercegnőt mindez hidegen hagyta. Ő a múltban élt és nem is akart kilépni belőle. Bámulatos volt az eltökéltsége, csakhogy a kis Nicola számára ez teljes elszigeteltséget hozott. Ám eljött a pillanat, hogy szegényke búcsút mondjon a múlt e fellegvárának. Jót fog tenni neki. Yves ez egyszer önzetlenül gondolkodott. Vagy mégsem? Megigézte a lány szépsége, a magáénak akarta tudni, de ugyanakkor a nemes lelkű lovag szerepe is vonzotta.

Ki tudja, létezik-e tökéletesen önzetlen cselekedet? Yves bizonyára nem volt szívtelenebb, mint a többi ember. Legalábbis nem sokkal. A vár minden eddiginél szorongatóbbnak hatott, amint így éjféltájt a gyertyák bizonytalan fényében haladtak keresztül folyosóin és termein. Újra átmentek az ősök galériájával díszített csarnokon. A falakról lebámultak hármójukra a nemzetség halottai, s egészen elevennek tűntek a rájuk vetődő fények és árnyékok villódzásában. Ott feszített a szilaj Bogdan, aki az asztalra ugratva, lóhátról kaszabolta le tivornyázó ellenségeit. Milyen könyörtelennek látszott! Hideg szemével nem eresztette Yves-et, míg végig nem haladt a csarnokon. Ott volt Borisz is meg a négy felesége. Nicsak, mintha mozogna a szemük! Vajon melyikük szobájában fogja tölteni az éjszakát? Csak nem a fekete kalaposéban, aki olyan mindentudóan és megvetően húzza el a száját? Anciol, a megcsalt menyasszony képmása azonban nem függött a falon, a képírónak nem volt érkezése lefesteni őt. Yves felfedezte a szépséges fejedelemasszonyt, s úgy találta, vonásai szembetűnően emlékeztetnek Feodora hercegnőre. Nem is csoda, hiszen az ősanyja. A két fivér is lenézett rájuk a falról, akiknek a mohácsi csatában nyisszantották le a fejét a törökök. Mindezt a nap folyamán már elbeszélte a hercegnő. Méghozzá látható élvezettel. Yves határozottan megkönnyebbült, amikor becsukták maguk mögött a galéria ajtaját. Vajon hogyan fog kitalálni a várból? Hogyan fogja néhány óra múlva kiszöktetni innen Nicolát? Jut eszébe, Nicola ismeri a járást, ezen nem kell tör-

nie a fejét. Bárcsak kívül volnának már ezeken a falakon! Közben odaértek a szobájához. Yves összerezzent. Mi a csoda van ebben a szobában, ami így halálra rémisztette? Semmi, legalábbis látszólag. A szoba nem volt nagy. Egy baldachinos ágy vonta mindjárt magára a tekintetét, négy sarkában faragott, fekete oszlopokkal. A falakat, mint mindenütt, itt is kárpitok borították, ezúttal vadászjeleneteket ábrázolók. Mivel azonban Yves sosem lelkesedett az állatokért, hidegen hagyta a véres tetemek látványa. Nem attól hőkölt vissza. Hanem hogy valami betegség-vagy rothadásféle csapta meg ebben a szobában. Talán az áporodott levegő szaga tette? Nem tudta meghatározni. – Itt minden rendelkezésre áll, amit kíván – búgta a hercegnő, utolsó, elkeseredett kísérletet téve, hogy megnyerje magának a fiatalembert. Yves legalábbis így értelmezte a szavait, meg a női kéz finom szorítását a karján. Hiába erőlködsz, kedvesem! – gondolta magában. Nem téged választottalak, felfoghatnád végre! Egy kissé azért mégis tartott tőle. A hercegnő nem az a fajta, akivel tréfálkozni lehet. És ha tényleg ért a boszorkánysághoz? Akkor aztán jaj neki! Ugyan, micsoda ostobaság! Hogy jut eszébe ilyesmi, neki, a józan, felvilágosult realistának? Biztosan a vár kísérteties levegője kezd megártani neki. Végre kimentek a hölgyek és magára hagyták a szobájában. Hatalmas csend ereszkedett köré. Istenem, de nagyon messzire van innen a várkapu! És át kell menniük

a galérián is… Csak jönne már Nicola! Nem tudta, levetkőzzön-e vagy sem, hisz hölgylátogatót készült fogadni. Hálóruha nyilván nem lelhető fel ebben a barbár környezetben, nem is várt mást. Végül csak a szükségtelen ruhadarabokat vetett le, ingét és nadrágját magán tartotta. Észrevett egy egyenetlen csiszolású, kőkorszaki tükröt a falon és belenézett. Csámpás torzképét vizsgálva újfent meg kellett állapítania, hogy határozottan jóképű férfi. Neszt hallott, s hegyezni kezdte a fülét. Mintha emberi hangok volnának. A szomszéd szobából! A két hölgy hangja szűrődött át onnan. A legszabályosabban veszekedtek, a maguk nyelvén. Kihallotta a hercegnő éles, gúnyos szavait, s Nicola riadt, szinte hüppögő hangját. Nem vitás, hogy rajta vesztek össze! Megpróbálta elképzelni, hol is van most, az épület mely pontján. A vár négyszögletes alaprajzzal épült, középütt nyitott udvarral. Hogyan is jöttek el idáig? Hiába, nem tudja felidézni a vár szerkezetét, főleg nem így, hogy kint már koromsötét van. De éppenséggel… Igen, éppenséggel elképzelhető, hogy a hölgyek lezárt lakosztályai az ő szobája mellett vannak. Rábámult a falra, ahonnan a hangokat hallotta. Nagyméretű gobelin lógott a falon, vértől csöpögő vadászjelenetet ábrázolt a XV. század kedvelt modorában. Fojtott verekedéshez hasonló hangokat hallott odaátról, tompa ütést, utána Nicola hüppögését. Legszívesebben rávetette volna magát a gonosz hercegnőre, hogy megvédje kis mátkáját. De hát ez természetesen nem állt módjában. Csak nehogy megakadályozzák Nicolát abban, hogy átjöjjön hozzá! Ha bezárnák va-

lahova szegénykét, ő hiába is próbálná megkeresni, azonnal eltévedne. Meg kellene nézni közelebbről azt a falat! A hercegnőtől kapott egyetlen gyertya alig-alig világította meg a szobát, de a semminél azért jobb volt. Odalépett a falhoz. Óvatosan fogta meg a gobelint, mintha félt volna hozzányúlni. Utálatos volt a tapintása, mint mikor földes krumplit szed fel az ember a bokor alól. Szürke porfelhő szállt fel a szövetből, amint félrehajtotta a sarkát és mögé kukucskált. Egy ajtót látott! A kárpit titkos ajtót rejtett. Most már tisztábban hallotta a hangokat. Nicola ügyefogyottan tiltakozni próbált, a hercegnő erélyes hangja azonban mindannyiszor beléfojtotta a szót. Az ördögbe is! Csak nem lepleződött le a tervük? Lehet, hogy Nicola nem jöhet át hozzá? Nem szökhetnek el innen együtt ma éjszaka? Vagy arról van szó, hogy a hercegnő lett a győztes kettejük küzdelmében és most ő akarja meglátogatni? A fenébe! Yves megvizsgálta az ajtót. Úgy látta, a keresztpántok túl erősek, semhogy áttörhetné őket. És ha átkopogna rajta? Nem, azzal csak megnehezítené Nicola helyzetét. Szegény kicsi madárka! Minden perccel közelebb érezte magához. Be kellett látnia, hogy tehetetlen, és csak remélheti a legjobbakat. Most Nicolán áll vagy bukik minden. Neki, Yvesnek keze-lába meg van kötve ebben a rémisztő várban, ahol nem tud eligazodni. Nincs más választása, mint várni.

Szégyenletes gondolata támadt: attól, hogy ő innen nem tudja kinyitni az ajtót, a másik oldalról még kinyithatják. Így esetleg észrevétlenül besurranhat hozzá valaki az éjszaka leple alatt. Ártó szándékkal. Nem, az lehetetlen! Hiszen minden tekintélyt és méltóságot áraszt körülötte. Ez gyerekes ostobaság… A hangok elnémultak. A hölgyek bizonyára nyugovóra tértek. A szolgák közül egyedül a csontsovány inassal találkozott. A hercegnő elbocsátotta őket, hogy ne zavarjanak. Yves azon gondolkozott, vajon hol lehetnek most. A cselédség épületszárnyában egész este sötét volt. Talán lementek a faluba? A fogadóba? Ha igen, azt jól tették. Legszívesebben ott iszogatna ő is. Persze, csak ha nem kellene kiszabadítania Nicolát. Nagyot néz majd a nagybátyja, ha reggel megjelenik Nicolával. De biztosan nem lesz ellenére. Jó parti, jól csengő név ebben az országban, ahol letelepedni szándékoznak. Egy vajda nemzetségének sarja. Ez hatni fog errefelé, semmi kétség. De mi lesz, ha a nagybátyja neheztelni fog rá? Nem lehetetlen, hogy múlt éjjel némi románc zajlott itt a hercegnő és közte. Ez esetben a nagybátyja megharagszik rá, amiért felbőszítette a szépséges boszorkányt. Yves így nevezte magában, anélkül, hogy tudta volna: a Stregesti név a boszorkány szóból ered. Különös egybeesés. Kis ideig tanácstalanul álldogált az ajtó előtt, ám miután a túloldalról már semmit sem lehetett hallani és nem is történt semmi több, némi habozás után visszament az ágyhoz. A jelek szerint fel kell adnia Nicola kiszöktetésének lovagi tervét. Csak abban reménykedhet, hogy a

reggel új lehetőségekkel kecsegteti majd. Habár az sem túl valószínű. Kicsit elüldögélt az ágy szélén, nem volt kedve lefeküdni. Úgy érezte, agyonnyomják a mennyezet ormótlan fagerendái. A baldachinos ágy sötét, poros függönyei sem vonzották éppen. Meg a gyertyát sem akarta eloltani, isten ments! Azon gondolkozott, vajon kitart-e a viasz reggelig. Buta vagy te, Yves – mondogatta magában. Fejedelmi szállásod van itt, azok után, hogy szalmakazlakban meg árokpartokon éjszakáztál egész úton fél Európán keresztül. Ne tedd magad nevetségessé! A várban olyan csend honolt, mintha a világ minden szele elült, minden nesze elnémult volna. Yves felrezzent, izmai megfeszültek. Nem lépteket hall? De igen, kintről, a folyosóról. Mintha a galéria felől közelednének. Igen, az ő szobája felé. Az egyik nő meglátogatja. De melyikük? Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor Nicola karcsú alakját pillantotta meg az ajtónyílásban. Szeretett volna odarohanni hozzá és átölelni a derekát, ehelyett azonban ajka elé téve mutatóujját a gobelin felé intett. Nicola szeme ravaszkásan csillogott. Némán és nesztelenül odalépett hozzá. Csupán egy pihekönnyű hálóinget viselt, semmi mást. Anyaga igéző fátyoltáncot járt teste körül. Kitárta karját és hagyta, hogy Yves körülfogja derekát. Milyen könnyű a teste! Mintha egy tündért ölelne magához! – Ez minden, amit magával hoz az útra? – suttogta, ajkával megérintve a lány fülét.

– Ó, nem – súgta vissza amaz és egy mozdulattal jelezte, hogy kint hagyott mindent az ajtó előtt. Kissé kockázatos megoldás, ha a hercegnő – ne adj isten! – ki találna menni a folyosóra. Yves azonban egészen megittasult az érzéstől, hogy karjaiba tarthatja Nicolát, és fütyült a veszélyre. Úgy gondolta, most, hogy kettesben vannak s előttük az élet, legyőzhetetlenek. Nicola éjszakára kibontotta dús, fekete haját, leért egészen a csípőjéig. Yves biztos volt benne, hogy a hercegnőé a térdéig is leér. Megsimogatta a lány haját, szinte érezte ujjaival szikrázó fényét. Mennyi érzékiség rejlik a női hajban! – gondolta. Milyen ellenállhatatlan fegyver, ujjuk köré tudják csavarni vele a nagy és erős férfiakat! Yves-et mindig is megbabonázta a hosszú fekete haj, a puszta érintésétől tűzbe jött a teste, agyában fantáziaképek kergetőztek… – Fázom – suttogta Nicola. Hát persze hogy fázol, szegénykém! – gondolta Yves. – Egy szál könnyű hálóingben lopakodtál végig azon a nyirkos, hideg folyosón! Milyen hideg a bőröd! – Jöjjön, én majd megmelegítem – súgta a fülébe és beemelte az ágyba, ahogyan sok-sok fiatal s kevésbé fiatal nővel tette már őelőtte. Ez azonban egészen más volt. Sohasem ölelt még ilyen titokzatos, izgalmas nőt! Természetesen a környezet és a körülmények is hozzájárultak. Az, hogy lóvá teszi a szépséges, de gonosz boszorkányt, hogy kiszabadítja Nicolát, bevezeti az emberek közé s egy új élet lehetőségét tárja fel előtte, hogy egy fejedelmi nemzetségből származó hajadont vezethet az oltár elé… És mindenekelőtt, hogy ő fogja megtanítani a szerelemre! Yves nőügyei ugyanis idáig nagyrészt elég zavarosak voltak.

Most másképpen lesz! A kis Nicola iránti szerelme egy életre szól, ez egészen bizonyos. Betakarta a lányt és mellébújt a dunyha alá. A viaszgyertya fényében elnézte tiszta tündérarcát. – Nekem drága a becsületem – szólalt meg a lány, Yves mellére téve kezét. – Legyen hozzám kíméletes! Ha jól értette szavait, Nicola nem ellenkezett igazán, ő maga pedig izzott a vágytól. De azt is tudta, hogy a szüzeket gyengédséggel kell meghódítani a férfinak. – Drágaságom – suttogta kedvesen. – Meg sem járta az eszemet, hogy foltot ejtsek a tisztaságán! Tökéletes biztonságban érezheti magát mellettem. Kegyed iránti szerelmem oly határtalan, hogy egy ujjal sem fogok hozzáérni kegyedhez. Hideg volt a dunyha alatt. Az összefagyott Nicola nem adhatott magából meleget, neki, Yves-nek kellett felmelegíteni mindkettőjüket. Az volt az érzése, hogy szavai némi csalódást okoztak a lánynak. Titokban mosolygott is rajta. Tudta, hogy Nicola valójában forróvérű fiatal nő, de zsarnoki fogvatartója szűzi erényt kényszerített rá. Régen megérett a szerelemre, sóváran vágyik rá, s ekkor kifog egy Grállovagot az ágyban. Ez bizony balszerencse… Yves folytatta a szerelmi játszmát. – Ó, kedvesem – nyögött fel fájdalmas ábrázattal –, azt hiszem, nem szabad tovább melengetnem a testét. – De miért nem? – Neveltetésem tiltja, hogy eláruljam az okát. – Kíváncsivá tesz. Hallani akarom! Nicola feltámaszkodott a könyökére és felé fordult, gyönyörű haja puhán Yves arcára omlott. Ó, mennyire

szeretett volna beletemetkezni! Úgy égette a tűz, hogy, alig tudott nyugalmat erőltetni hangjára. – De kedves Nicola kisasszony! Kegyed bizonyára tudja, mi zajlik le bennem. – Nem, hogyan is tudhatnám – felelte Nicola ártatlanul. – A kegyed közelsége… annyira felkavar, hogy félek, nem leszek képes megtartani ígéretemet… Elfordult és úgy tett, mint aki mindjárt könnyekben tör ki. – No de legkedvesebb barátom – mondta meghatottan Nicola. – Nem kívánhatom, hogy miattam keljen ki az ágyból, akkor inkább én megyek el. – Ne! – kiáltott fel Yves, megragadva a lányt. Erősen szorította és sorra előadta műsorszámait. Levegő után kapkodott, mint aki tehetetlen a szerelem és a vágy ellenében, közelebb húzta a magáéhoz kedvese fejét, miközben egész testében remegett. A szenvedélyt nem kellett megjátszania, hisz majd eszét vette a vágy, amiben alakoskodnia kellett, az a lány tisztaságának bemocskolása miatti kétségbeesés volt. A kis Nicola azonban már régen feladta a harcot, úrrá lett rajta a szenvedély és már nem tudott ellenállni azoknak a mindent elsöprő érzéseknek, melyeket a férfi közelsége váltott ki belőle. Yves azzal hízelgett magának, hogy akármilyen férfinak nem adta volna oda magát ilyen hevesen. Lányosan nyöszörgött még egy kicsit, mint aki szégyelli érzéseit, de akárcsak a férfi, immár menthetetlenül elveszett. Még egy kevéske vonakodás, de azt szerelmes csókjaival Yves elhessegette az útból. Gyengéden csókolgatta az arcát, a vállát, a mellét is a finom ing alatt. Rátekerte kezére a haját, és érezte, hogy elmerül az érzéki

gyönyörben. – Légy szíves… Légy szíves… – kérlelte Nicola, de ő nem tudta, könyörületért esdekel-e vagy siettetni akarja… Káprázatos éjszakát éltek át! Yves-nek még sosem volt ilyen jó egyetlen nő karjában sem. Noha nem ment könnyen, hogy felmelengesse szegény lány lehűlt testét, úgy érezte, az ágy szikrázik a forróságtól. Minden porcikája lázban égett, arca verejtékezett, felülmúlta önmagát gyengéd szerelme bizonyításában. Nicola persze először félénken és tartózkodóan viselkedett, ami természetes is, de ő megértést tanúsított, így a lány végül megszabadult összes gátlásától és mindenben engedett neki. Csodálatos éjszaka volt! Végül a kimerültségtől elnyomta őket az álom. Eszükbe sem jutott, hogy másnap pirkadatkor el kell indulniuk innen, még mielőtt az éjszaka megadja magát a nappalnak és a kakas kukorékolni kezd. Yves úgy érezte, hogy felhőn nyugszik az égen, s egyre mélyebbre merült a fáradt emberek tiszta, megérdemelt álmába. FURCSA SZAGRA ÉBREDT. Gyér hajnali világosság kúszott be a keskeny ablak kockás üvegén, kissé halványabbra festve a szemközti fal szürkeségét. Nicola még aludt a dunyha mélyén. Uramisten – gondolta Yves. Már el kellett volna mennünk! Sietnünk kell! Határozottan az volt a benyomása, hogy valami nincs rendjén ebben a szobában! Valami furcsát, idegent érzett maga körül. Valamit, ami fel is ébresztette. Egy alig hallható, elnyújtott hang lehetett az. A gobelinnel díszített fal felől jött.

Yves-et különös félelem fogta el, úgy érezte, menekülnie kell innen. Nem akarta felkelteni Nicolát, amíg nem látja világosan, mi történik körülötte. Kár lett volna fölöslegesen megijesztenie. Amikor óvatosan felült és kikelt az ágyból, újabb kínos dologra lett figyelmes. Még mindig – fogalmazzunk talán így – képes lett volna szeretni. Az éjszaka folyamán észrevette ugyan, hogy férfiereje kifogyhatatlannak tűnik, de arra számított, hogy az alvás és a kimerültség lecsendesíti majd felajzott állapotát. Ez azonban nem történt meg. No persze… gyakori dolog ez, mindenkinél előfordul a reggeli ébredéskor, biztosan elmúlik majd. Rosszabb volt ennél, ami a gobelinnél történt. A félhomályban nem lehetett kivenni a részleteket, de volt ott valami… Yves aggodalmasan gondolt vissza arra, milyen könnyű volt elmozdítani a falikárpitot. És mögötte ott az ajtó… Hátha a túloldalról ki lehet nyitni? Egy féltékeny asszony haragja veszélyesebb minden másnál ezen a világon, ezt tapasztalatból tudta. Yves-et körülrajongták a nők otthon Franciaországban, és közülük sokan érezték magukat mellőzöttnek vagy becsapottnak, amiért azután nemegyszer bűnhődnie kellett. Neki, vagy valamelyik szeretőjének. Meg kell védelmeznie Nicolát! Pucéran és fegyvertelenül azonban ez nemigen sikerülhet. Ruhái és kardja után tapogatózott az ágy körül, de még mielőtt megtalálta volna, félbemaradt a mozdulata, és mint akit a földhöz szegeztek, dermedten meredt a gobelinre.

Fent, a vadász arca és a szarvas agancsa között mozgott valami, tekeregve nyomult előre a szövet mögül. Azután süvöltő hangot hallatva átrepült a szobán, meglegyintette Yves arcát és letelepedett az ágyra. – Nicola! – suttogta ijedten Yves. Nem látta, mi az, azt gondolta, valamilyen állat. – Nicola! – szólította újból kedvesét. A lány azonban nem mozdult. Yves kétségbeesve ragadta meg a dunyhát, ám mielőtt még felránthatta volna, hátborzongató sziszegést hallott, s az a valami megint a feje felett termett, rátekeredett a testére, s Yves már egyébbel sem bírt törődni, csak hogy miképpen védekezzék a gyilkos fojtogató támadások ellen. Magánkívül volt a rémülettől. Tehetetlenségében szívet-tépően felüvöltött, reménytelenül vagdalkozott maga körül, megpróbált szabadulni. Mert most már látta is! A hajnali félhomály már nem rejthette el a szeme elől, mi is történik valójában ebben a kísértetszobában. – Nicola! – ordította elszörnyedve. – Nicola! Az a valami azonban betapasztotta a száját, beléfojtva a kiáltást. Újra a testére csavarodott és szorította, hogy Yves kis híján megfulladt. Minden erejét összeszedve sikerült megragadnia, letépte magáról és messzire elhajította. Az ágyra rá se nézett, hanyatt-homlok menekült. Nem törődött Nicolával, már csak a saját bőrét akarta menteni. A szíve úgy kalapált, hogy majd kiugrott a helyéből, és ő kizuhant az ajtón, ruhátlanul, fegyvertelenül. Egyvalamire tudott csak gondolni: el innen! El innen! Bukdácsolva, félelmében nyüszítve rohant át a sötét galérián.

Ekkor ismét meghallotta azt az iszonytató süvöltést, és az a valami, ami üldözte, elsuhant mellette, s máris a csarnok túlsó végén termett, szemben vele. Egy puffanás, és újból a nyakára tekeredett! Yves hörögve ordított fel, sikerült megint lerántania magáról, lélegzetvételnyi haladékhoz jutott. Bevágta maga mögött a galéria ajtaját, de most már nem tudta, hol van, elfelejtette, merre jártak az este. Találomra rohant egyik szobából a másikba, folyosókon futott végig, sarkokon fordult be szinte vakon, mert szerencsétlenségére alig szűrődött be némi fény a kis ablakokon. Elbotladozott egy ajtóhoz és feltépte. Későn ismerte fel a jellegzetes mintájú faragást az ajtó lapján, s egyszerre a vár úrnőinek titkos lakosztályában találta magát. Rögtön sarkon fordult, de az ajtó már becsapódott mögötte, és akárhogy tépte, rángatta, nem tudta kinyitni. Nem baj, így legalább biztonságban tudhatja magát attól a rémségtől! Biztosan ki lehet jutni innen is valahogyan. Talán kitalál a szolgák szállásához. Szolgák… Ez a szó maga a biztonság! Ők majd megmentik… Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Gyorsan továbbfutott, átment még egy ajtón… De mi az ott a következő ajtó előtt? Amelyik már biztosan a szabadba vezet? Egy ember feküdt a földön. Egy hulla. Láthatólag megfulladt. Szeme kigúvadt, körmét véresre karmolta az ajtón… Mezítelen volt, bőre telis–tele hosszú, vékony sebhelyekkel, mintha cérnával fojtották volna meg… Férfiassága mindennek ellenére teljes készenlétben.

Akárcsak Yves-é! A páni félelem s az eszeveszett menekülés fáradalmai ellenére változatlanul abban az állapotban, ahogy az ágyból kikelve találta. Felfoghatatlan… A halvány hajnali fényben lassan kirajzolódtak a padlón fekvő férfi arcvonásai. – Bácsikám! – nyögött fel Yves a végsőkig kétségbeesve. S valami lassan letekergőzött a szemöldökfáról… ZENO, A FOGADÓS pár nappal később épp zöldségért ment ki a kertbe, amikor meglátta a két lovat a folyóparton. Nagyot sóhajtott. – Asszony! – szólt fel a feleségének, aki az emeleti ablakban állt. – Takarítsd ki a francúzok szobáit! Nézd meg, maradt-e utánuk valami használható holmi. A többit kihajítjuk. Még ennek az évnek egy nyár végi napján ugyanebbe a fogadóba vetődött Heike Lind, a Jéghegyek Népének sarja.

4. fejezet HEIKÉNEK JÓL MENT a sora a nevelőszüleinél. Nem kis részben a saját érdeme volt ez, Elena és Milan minden szívjósága és derekassága mellett is. Persze bőven támadtak gondjaik, amikor nem mindennapi nevelt fiukkal megkezdték házaséletüket a krajnai Planinában. Heike öt éves volt akkor. A faluban sokan néztek ferde szemmel a torzszülött jövevényre. Ember gyereke nem festhet ilyenformán.

Nem is beszélve elvetemült apjáról, aki a bitófán végezte… „Az ördög fattya”, mondogatták a falubeliek. Heikének bizony nagyon nehezére esett beleszokni az emberi életbe. A szűk ketrecbe zárva töltött évek után mindent lehetett rá mondani, csak azt nem, hogy aranyos kisfiú. Attól bizony nagyon távol állt. Elenának sok keserű óra jutott osztályrészül, és jó néhányszor feltette magának a kérdést, érdemes volt-e magához vennie Heikét. Amikor annak idején hazavitte magukhoz, legelébb is jó meleg vízben alaposan lecsutakolta a fiút. Milan hozta a birkanyíró ollót és levágta piszkos sörényét, majdnem egészen kopaszra. Ez így egyszerűen hangzik, de a valóságban egy cseppet sem volt az. Heike a dézsát is, az ollót is gyilkos kínzószerszámnak tekintette, és csakis Milan izmainak és barátságos hangjának volt köszönhető, hogy egyáltalán le lehetett bonyolítani a procedúrát. Az első nap rémálomba illett mindhármójuk számára. Heike titokzatos mandragóragyökere is megijesztette őket. Nem merték kézbe venni, hiszen az ő környékükön, a Földközi-tenger vidékén az emberek tudatában voltak nem evilági hatalmának. Mindazonáltal megengedték Heikének, hogy megtartsa, nem is merték volna megkockáztatni, hogy elvegyék tőle. Aznap este Heikét, csecsemőkora óta először, valódi ágyba fektették le aludni. Öklével szétmaszatolta rút arcán a könnyeket, sárga vadmacska-szeme keskeny réséből csak nézte-nézte Elenát és Milant, és mérhetetlenül boldogtalannak és elveszettnek érezte magát. Kicsi teste viszont mindjárt megbarátkozott a tisztaság eddig ismeretlen állapotával. Lassan megszokott náluk. Nemsokára már erősen ragaszkodott nevelőszüleihez

és halálosan rettegett, valahányszor kívül kerültek a látótávolságán. A falubeliek azonban nem könnyítették meg helyzetüket azután, hogy összeházasodtak és beköltöztek Milan házába. Az emberek keresztet rajzoltak a házuk ajtajára, és kiközösítették Milant meg Elenát. Legalábbis ők így érezték. Heike enyhén szólva is hiányos nevelésének pótlása sem bizonyult egyszerű feladatnak. Így telt el az első év. Később lassacskán megbékéltek azzal az emberek, hogy a kisfiú ott él a közelükben. Végül is semmi bajt vagy szerencsétlenséget nem hozott rájuk. Azután megszülettek Milan és Elena saját gyermekei. Minden évben egy-egy apróság. Heikénél rátermettebb pesztonkát keresve sem találhattak volna nekik. Kezétlábát törte, hogy kistestvérei kedvére tegyen, amellett segítségére volt Elenának a ház körül, Milannak pedig a földeken. Cseperedő kistestvérei mindinkább valóságos hőst láttak Heikében. A többi falubeli gyerkőc is istenítette. Nem azt nézték, milyen formátlan az arca. Heikének újból kinőtt a haja, termetre megnyúlt, feltűnően izmos, jókötésű fiúvá serdült, aki a többiek szerint „egyszerűen mindent tudott”. Hamarosan barátja is akadt, egy kamasz fiú, idegen csakúgy, mint ő maga. Politikai okok miatt kellett menekülnie hazájából, Moldvából. Kezdetben senki sem fogadta be Dimitrut a faluban, főleg mert nem értették, mit mond. Heike vette a gondjaiba, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Dimitru először csak fintorgott, megállapította magában, hogy még egy ilyen szörnyszülöttet nem

hord a hátán a föld, de idővel egyre jobban összebarátkoztak. Heike megtanította Dimitrut a faluban beszélt nyelvjárásra, s közben óhatatlanul megtanult a fiú anyanyelvén, vagyis románul. Heike egyébként valóságos nyelvtehetség volt. Hihetetlenül rövid idő alatt belejött a horvátba, kisfiúkorában pedig már megtanult svédül és németül. Most még a román is felsorakozott a többi mellé. Természetesen nem tanulta meg tökéletesen a nyelvet, csak annyira, hogy többé-kevésbé gond nélkül el tudott beszélgetni Dimitruval. Három évig sülve-főve együtt voltak, akkor azonban a román fiú bejelentette, hogy továbbmegy Velencébe, ott próbál szerencsét. Volt a dologban egy lány is, aki egy másik legényt választott. Dimitrut nagyon megviselték a történtek. Heike egy egész éjszakát végigült nála és vigasztalta, miközben Dimitru döntötte magába a sligovicát és egyre érzelmesebb lett, olyannyira, hogy hajnaltájt már „kis ördögfiókám”-nak szólította Heikét. Szomorú volt az elválás. Heikének utána sokáig nagyon hiányzott a barátja. Amúgy egyébként jól megvolt otthon Elenánál és Milannál. Ők mindketten szívből becsülték az ijesztő ábrázatú, de annál nemesebb lelkű fiút. El sem tudták képzelni, hogyan boldogulnának nélküle. Lassacskán a falubeli felnőttek is elismerték Heike jó tulajdonságait, kivéve egy-két aggastyánt. Azok veszedelmes pogányt láttak benne, aki még rájuk hozza a bajt. Velük azonban senki nem törődött. Ha elkóborolt egy birka a nyájtól, Heikét küldték utána a félelmetes vadonba. Ő nem félt az erdőben, eszébe

sem jutott félni, és mindig sikerült megtalálnia az elveszett állatokat, többnyire élve, vagy ha nem, akkor is hazacipelte őket, hogy a gazdájuk lássa, mi történt. Az embereknek nemigen fért a fejébe, hogy a fiú olyan nyugodtan mászkál ki a rengetegbe. Az Adelsberg körüli erdőséget viszont messzire elkerülte. Az volt a legveszélyesebb erdő, de a falubeliek szerint Heikét inkább az tartotta vissza, hogy ott akasztották fel az apját. Mit sem tudtak Heike barátjáról, a férfiról, akit ők a „Sötétség Vándorá”-nak neveztek. Mostanában ritkábban látták, és persze egyikük sem sejtette, hogy ez a furcsa szerzet gondoskodik arról, nehogy Heike túlságosan közel kerüljön Gonosz Tengel nyughelyéhez. Mihelyt közeledett a fiú az Adelsberget körülvevő erdőkhöz, a néma vándor megjelent és intett, hogy ne tovább. Heike ilyenkor mosolyogva bólintott és visszafordult. Elenáéknak egyik gyereke született a másik után, s Milannak nagyon keményen kellett dolgoznia, hogy betömhesse az éhes szájakat. Óriási segítséget jelentett neki fogadott fia, aki kora reggeltől késő estig robotolt vele együtt, hogy teremjen valamit a földnek nevezett kősivatag. Milanék földje mindig is a legsoványabbak közé tartozott a faluban. Viszonylag nagy terület volt ugyan, de mihez kezdjenek vele, ha csupa szikla és kő az egész? Egyik este, miután az összes porontyot lefektették, Heike és nevelőszülei elüldögéltek a konyhaasztalnál. Az aprócska ház minden zugában gyerekek szuszogtak. Elena és Milan nagyon nekikeseredett. A föld nem termett eleget, télen már nem lesz mit enniük. – Édesanyám, édesapám – kezdte Heike, mert így szólította őket –, maguk mindketten tudják, hogy nem

hétköznapi nemzetségből származom. Az asszony és a férje bólintott. Fölösleges volt mondania, hisz a vak is láthatta rajta. – Sölve sok mindent elmondott a őseimről – folytatta Heike. – Azt is, hogy gonoszsággal mérgezett a vérünk. Én láttam, mivé tette az átkos örökség Sölvét, és azt is tudom, hogy a nemzetségünk legnagyobbjai képesek voltak legyőzni magukban ezt a gonoszságot, és éppolyan erejű jósággá változtatni. Milan rátette kezét a fiú szögletes vállára, és szeretettel megszorította. – Azt hiszem, te az ő nyomdokukban jársz, Heike – mondta. – Igyekszem. De sokkal nehezebb, mint amit ti láttok belőle. Időnként hatalmas gonoszság vesz rajtam erőt. Rettenetes érzés, és minden akaraterőmet össze kell szednem, hogy legyűrjem. Szerencsére az utóbbi években egyre lankad ez a gonoszság. – Azt mi is látjuk – mosolygott Elena. – Hű, de dühös tudtál lenni kiskorodban! Csak úgy röpködtek a csuprok meg a fazekak a fülünk mellett, ha nem érted el, amit akartál. De az már régen volt. Most te vagy a legdrágább kincsünk, Heike. – Rögtön a gyerekek után. – Te is a gyerekünk vagy. – Köszönöm – dünnyögte meghatottan Heike. – De vajon tudjátok-e azt is, hogy a gonoszság hajlamán kívül még valami öröklődik a családunkban. Egy különleges képesség, amivel olyan dolgokat tudunk megtenni, amit mások nem. – Igen. Észrevettem egyet s mást – mondta Milan, s arca elkomorodott. – Csak nem akartam beszélni róla.

Például, amikor a legkisebbik született… Ha te akkor nem vagy ott és nem teszed rá Elenára a kezed, akkor már egyikük sem élne. Mit mormoltál te akkor? – Á, az csak olyan dörmögés volt – tért ki a válasz elől Heike. – Mindenesetre sosem használtam rosszra ezeket a képességeimet. – Tudjuk, hogy nem. – Szóval, mindhárman tisztában vagyunk azzal, hogy ínséges idők várnak ránk… Engedjétek meg, hogy… kipróbáljak valamit. Amit eddig még sosem csináltam, de Sölve szerint meg lehet csinálni. Heike még véletlenül sem nevezte Sölvét apjának. Nem is volt az. Olyan embernek, aki öt évig egyfolytában kínoz és gyötör egy kisgyereket, nincs joga az apjának neveznie magát. – Az, amire készülsz,… árthat valakinek? – kérdezte nagy zavarban Milan. – Nem. – És járhat valamilyen veszéllyel? – Nem hiszem. Csak az az egy baj van vele, hogy áthágja az elfogadott szabályokat. Úgyhogy jobban tennétek, ha nem szólnátok róla a faluban. A papnak meg végképp nem. – A sátánhoz nem fordulhatsz, azt megtiltjuk. – Semmi köze a sátánhoz. – Nem árulnád el nekünk? – Nem szabad elmondanom. Mások is meghallhatnák és akkor mindjárt rohannának a… Milan már tudta, mit akar csinálni Heike. Gyorsan bólintott. – Jól van. Próbáld meg! Nem akarunk tudni semmiről.

Elena kérdő tekintettel nézett rájuk, de nem szóltak többet. Aznap Heike az istállóba ment ki aludni, mert egyedül kellett lennie. Milan segített elkészíteni a vackát a szénában a juhakol mellett, azután bólintott és kiment. Bólintása titkos egyetértést és bíztatást fejezett ki. Heike még csak tizennégy éves volt. Félt is. De most segítenie kellett annak az emberpárnak, aki olyan önzetlenül gondját viselte. Amikor a ház elcsendesedett, Heike lekuporodott és leakasztotta nyakából a mandragórát. Elnézte a furcsa formájú, ősöreg gyökeret. Sölve annak idején hozzá sem bírt érni, viszont meg sem érezte, hogy a nyakában lóg. Sok mindent megért már az a mandragóragyökér. A legtöbbjéről nem volt tudomása Heikének. Azt tudta, hogy valaha Gonosz Tengelé volt, ám meg kellett válnia tőle. Ezzel a gyökér bebizonyította, hogy a jó oldalon áll. Legyőzte Gonosz Tengelt. Azután hatalmas űr következett az időben, majd Jó Tengelnél bukkant fel újból. Őutána Solnál, de Solnak túl sok jutott a Jéghegyek Népének átkából, semhogy jó helye lett volna nála. Tarjeinek sem sok haszna származott a varázsgyökérből, talán mert nem tulajdonított neki kellő jelentőséget. Szegény Kolgrim azonban magával vitte a sírba. Így tűnt el a föld színéről teljes nyolcvan évre, mígnem a megszállott Ulvhedin, Ingrid és Dan fel nem kerekedett, hogy meglelje a Jéghegyek Népének völgyében. Ők fedezték fel azt a meghökkentő fejleményt, hogy a mandragóra magától feljött a sírból és megpróbált kimászni az emberek közé. Ám nem jutott messzire. Nyolcvan évébe tellett, hogy

néhány arasznyit előbbre kapaszkodjon. Ingrid kapta meg, majd a gyökér világosan jelezte, hogy fiáé, Danielé akar lenni. Többször is megmentette a fiú életét, és közvetve neki köszönhetően tudta bejárni Shira a „Négy Szél Hegyének” barlangjait. Daniel a fiának, Sölvének adta tovább, mivel az örökké rimánkodott érte. Ám a mandragóra nem érezte jól magát nála, bár utóbb már Danielnél sem. Míg Heike meg nem született, rejtve szunnyadt benne az életerő. A kis Heikét viszont már elszántan védelmezte Sölvével és Gonosz Tengel közelségével szemben. Kétség sem fért most már ahhoz, hogy a mandragóra Heike tulajdona. Ez azt jelentette, hogy szándékai vannak vele, ahogyan Danielnek is segítségére akart lenni vándorútján a messzi Taran-gaj felé. Heike most először akarta próbára tenni. Sölvétől pontosan tudta, mire lehet felhasználni. A mandragóra sokféle sajátossága közül az egyik az a képessége, hogy gazdaggá teheti tulajdonosát. Odavonzza hozzá a kincseket. Heike semmiképp sem akart olyasmit tenni, ami másoknak kárt okoz, például más ember pénzét elcsalogatni. Komoly arccal nézte mandragóráját s így szólt hozzá rekedtes, mutáló hangján. – A barátom vagy, ahogy én meg a tied, tudod jól. Tennünk kell valamit Elenáért és Milanért, akik annyi éven át otthont és szeretetet ajándékoztak nekünk. Adj jelt, mutasd meg, hogyan segíthetek rajtuk! Becsületesen, a két kezem munkájával szeretnék segíteni, de csak te tudod a módját, csak te vezethetsz rá a megoldásra. Ugye megígéred? A mandragóra meg sem moccant. Heike nem is várta.

Csak szükséghelyzetben szokott megmozdulni. Ekkor eszébe jutott valami. – Vagy akkorra tartogatod magad, ha majd felnövök és elindulok északra, az igazi hazámba? Most nincs kedved semmit se csinálni? De hát muszáj segíteni nekik! Olyan jól bántak velünk. Egyedül nem vagyok rá képes. Kérlek szépen, jóbarátom, ne hagyj cserben! Mindig mellettem álltál, segítettél azokban a borzasztó időkben, amiből már csak a rossz álmok maradtak meg és az, hogy nem bírom elviselni a bezártságot. Te tudsz erről is, igaz? Hogy elfog a pánik, valahányszor szűk helyekre vagy földalatti pincékbe kerülök, vagy bezárnak valahová. Heike erősen nézte a mandragórát, a varázserejű gyökeret, mely oly ijesztően hasonlított egy emberi alakra. Szinte hihetetlen, milyen jól átvészelte az eltelt évszázadokat, pedig sok viszontagságon mehetett keresztül. Nem látszott meg rajta. Éppen azért tűnt annyira elevennek. Heike felakasztotta maga mellé egy szögre, és bebújt a prémtakaró alá. Rábízta a mandragórára, akar-e cselekedni, és ha igen, miként. Egy pillanatig sem érezte úgy, hogy nevetségesen viselkedik. Ha valaki meglátta volna, azt hiszi, meghibbant, hogy egy száraz gyökérrel társalog. Heikének azonban ez meg sem fordult a fejében. AZ ÉJSZAKA CSENDJÉBEN, melyet csak egy-egy állat kérődzése vagy mocorgása zavart meg olykor, Heike álmot látott. Korábban is eszébe jutott már ez a lehetőség. A mandragóra varázserejéről szóló történetekből tudta, hogy az gyakran épp álmában segít gazdájának. Mint például Ingridnek, a… hogy is? Igen, az apai dédanyjá-

nak. Így esett ezúttal Heikével, a Jéghegyek Népe törzsének ezzel az aprócska hajtásával is, aki oly messzi távolba vetődött és oly nagyon vágyódott északra, az övéihez. A hozzá hasonlókhoz, akik megértik. Álmában Elena rozoga házát látta, körülötte a sovány lankákon legelésző állatokkal. Sölve háza, ahol kisgyermekként olyan sokat szenvedett, nem látszott, az álom kitörölte. A hegyoldalakat viszont furcsa növények, vagy inkább bokrok nőtték be mindenfelé… Nem ismerte fel mindjárt őket, de azután rájött, hogy szőlőtőkéket lát. Felnyögött álmában. Hiszen ez óriási munka! Azon a száraz földön! Planinában senki sem termesztett szőlőt, mert nem lehetett. Lent Dél-Szlavóniában igen, de itt nem. Álmában gürcöltek Milannal, mint az igáslovak, hogy megműveljék a szőlőskertet. Később egy sereg bámészkodó termett körülöttük, mind őket figyelte, azután vásároltak a borukból és köszönetet mondtak nekik, hogy megpróbálkoztak a lehetetlennel. Innentől az álom a szokásos zavaros, összefüggéstelen képek halmazává változott, amiből azután másnap reggel alig tud felidézni bármit is az ember. A szőlőskertre azonban jól emlékezett Heike, amikor reggel felébredt. Elő is adta az ötletet nevelőszüleinek. Elena csak értetlenül széttárta karját, ő nem tudta, miről van szó. Milan viszont elgondolkodva fürkészte nem mindennapi fogadott fiát. Jó ideig néztek farkasszemet egymással, végre Milan megszólalt: – Megpróbáljuk. – Elment az eszetek! – tiltakozott Elena. Márpedig úgy lett, ahogyan Milan mondta. A falube-

liek általános derültsége közepette egy napon szőlőtőkékkel a kezében állított be. Délről hozta, először csak egy párat, és elültette Elena földjén a hegyoldalra. Sölve házát Milan saját kezűleg bontotta le, hogy ne emlékeztesse Heikét minduntalan az első évek szenvedéseire. A parlagon lévő földet is művelésbe vették. Soha annyi követ nem hordtak el onnan, mint azon a nyáron! Meg is roppant a háta Milannak, így Heikének gyakran kellett egyedül dolgoznia. De a fontos az, hogy a szőlőtőkéket elültették. Öt év múlva Milan volt Planina leggazdagabb embere. Mások is megpróbálkoztak utánuk a szőlőtermesztéssel, és sikerült is nekik, de senkinek sem volt akkora birtoka, mint Milannak. Borát a környéken kívül is megismerték, és különleges, telt zamata miatt hamar kapós lett. Milan Heikéről keresztelte el azt a fajtát. Heike felnőtt, szép szál legény lett belőle. Szép, ez talán túlzás, de messzebbről azért nem festett rosszul izmos testével, magas termetével, meg valószerűtlenül széles, kissé hegyes vállával, ami születésekor édesanyja halálát okozta. Ha közelebbről nézett rá az ember, az első pillanatban visszataszította ijesztően csúnya arca, de csak míg bele nem nézett a kénessárga szempárba, melyből annyi jóság és melegség áradt. Akkor azonban megmagyarázhatatlan jóérzés töltötte el az embert, mint amikor sírhatnékja van a boldogságtól vagy a meghatottságtól. Szénfekete dróthaja ellenállt minden fésülésnek, lapáttenyere erőt és biztonságot nyújtott. Heike egész lényéből titkos erő áradt, a szeretet formáját öltve mindazok iránt, akiket magához közelállónak tekintett. Elena, Milan és az összes testvére iránt. Most, immár tizenkilenc évesen azonban már tudta,

hogy eljött a búcsú pillanata. A házban nyüzsögtek a cseperedő gyerekek. És a Jéghegyek Népe utáni sóvárgása is nőttön-nőtt, ahogy teltek a napok. Egyik este a konyhaasztalnál ültek és beszélgettek, mint rendesen. Elena elsírta magát. – Nem akarlak elveszíteni, Heike! – Ez az élet rendje, édesanyám, hogy a gyerekek elhagyják a házat, ha felnőnek. Azután meg eggyel több lesz az ágy és eggyel kevesebb az éhes száj. – Ne beszélj így, fiam – mondta nem éppen érces hangon Milan. Heike jóval meghaladta korban a többi gyereket, szülei magukban már régen a felnőttek közé számították. – Azt reméltük, itt fogsz gyökeret verni a faluban. Találsz magadnak egy rendes lányt és… Heike elmosolyodott. – Én is jól el tudnám itt képzelni az életem. De kötelességem, hogy hazamenjek északra. Sölve megörökölt egy birtokot Norvégiában, át kellett volna vennie. Aztán meg a húga semmit sem tud arról, hogy mi történt vele. Nem mintha el akarnám mesélni neki, de azt azért tudnia kell, hogy a bátyja már nem él. Felnőttem, a saját fajtámnál van a helyem. A birtok is alighanem gazdátlan. Az az én örökségem, felelek érte. – Megértünk téged, fiam – mondta Milan. – De a testvéreidnek nagyon fogsz hiányozni. Meg az egész falunak. A gyerekeknek, az idősebbeknek meg… – Hogy akarod megtenni azt a hosszú utat? – sírdogált Elena. – Természetesen kapsz tőlem egy lovat – mondta Milan. Ez a legkevesebb, amit tehetek érted.

– Nem így gondoltam – magyarázta Elena. – Az emberektől féltelek. Hogy csak a külsőd alapján fognak megítélni, anélkül, hogy tudnák, mennyi jóság lakozik benned. – Ez nekem is eszembe jutott – mosolyodott el Heike. – Tudom, hogy nem vagyok az a kimondott szépség… – Nemcsak erről van szó. Első látásra mintha nem is ember volnál. Ez a te szerencsétlenséged. És óriási igazságtalanság. – Ne aggódjon, édesanyám – mondta Heike. – Van valaki, aki mindig vigyáz rám. Tudják maguk is. Milan bólintott. – Igen, és ez megnyugtat… Viszont… Eddig nem akartam beszélni róla, de… ugye te sok minden másra is képes vagy? Heike ábrándosan elnézett a fejük fölött. – Igen. De egyelőre nem mertem kipróbálni a képességeimet. Elena is rászánta magát, hogy feltegyen egy idáig el nem hangzott kérdést. – Drága gyermekem – fogott hozzá Heike szemébe nézve –, annyiszor gondolkoztam rajta… Mikor kicsi voltál, gyakran kántáltál valami furcsa mondókát, amiből egy szót sem értettem. Azután leszoktál róla. Miért hagytál fel vele és mit jelentettek azok a szavak? – Azok csak úgy bennem vannak – válaszolta csendes mosollyal arcán Heike. – Most is bennem szunnyadnak, csak most hallgatnak. Igazság szerint fogalmam sincs, mit jelentenek. Nem Sölve nyelvének szavai, fogalmam sincs, honnan erednek. Csak úgy bennem vannak. – Egy napon biztosan megérted majd a jelentésüket – mondta Milan.

– Igen, én is úgy hiszem. Mert az egyik ősöm, egy Ulvhedin nevű, szintén tudott ilyen varázsigéket, amik a semmiből jöttek. Meg egy másik is, nagyon-nagyon régen, őt Hannának hívták. Ulvhedin a földből feljövő gonosz lények legyőzésére használta fel őket egy távoli országban, nagyon messze innen. Elena megborzongott. – Ez igazán kísértetiesen hangzik. Örülök, hogy nem próbáltad ki itt a furcsa képességeidet, Heike. A szomszédoknak aligha tetszett volna. ELJÖTT A BÚCSÚ NAPJA. Hadd ne essék szó róla, hisz mindannyiuknak oly nagy fájdalmat okozott. Tudták, hogy valószínűleg soha többé nem látják viszont egymást. Heike messzi útra indult. Haza, az otthonába. A saját birtokára, ahol le akart telepedni, egy olyan hosszú és bonyolult nevű helyre, hogy ki sem tudták mondani a nevét: Graastensholmba. A bánatnak sok arca van. Ezúttal halvány, tompa fájdalom képét öltötte fel, de a háláét is. A háláét, hogy Heike és Elena meg a családja megismerték egymást. És hogy tizennégy együtt töltött évet kaptak ajándékba. Amikor Heike kiért a faluból, megállt a kapaszkodón és hátrafordult. Sokáig nézte a kis házcsoportot odalent és arra gondolt, hogy most látja őket utoljára. Azután az erdőt kutatta tekintetével. Jól számított. Az egyik magaslaton megpillantotta a titokzatos alakot, akivel ezekben az években annyiszor találkozott az erdőben. Sohasem váltottak szót egymással. Hisz hogyan is válthatna szót az ember egy árnyalakkal? Ám Heike ezúttal odasúgta a „Sötétség Vándorának”

a messzeségbe: – Találkozunk még! A férfialak kissé felemelte karját. Intett, hogy úgy lesz. Heike megnyugodva mosolyodott el. Azután továbbügetett. Amikor azonban elhagyta Krajnát, nagy hibát követett el. Emlékezetében úgy maradt meg utazásuk errefelé, sok-sok évvel ezelőttről, hogy folyamatosan nyugati irányban haladtak Sölvével, arra, amerre a nap lenyugszik. Azzal keverte össze, amikor Bécsből Salzburgba mentek. Így esett, hogy a Milantól kapott ló hátán nyílegyenesen kelet felé tartott, abban a hiszemben, hogy Bécsbe fog eljutni. Maga mögött hagyta Zágrábot, azután Szegedet és egyhónapi fáradságos lovaglás után a Maros völgyén keresztül készült átkelni Erdély belseje felé, a két francia nemes nyomdokain, messze-messze keleten. S mikor a nyár őszbe hajlott, már annak a szorosnak járt a közelében, amely mögött a korhadó erdő fenyegetett. Ámde addigra már nem volt egyedül.

5. fejezet A MAROS VÖLGYÉNEK bejáratánál akadt rá útitársára. Volt ott egy nagyobbacska falu a parton, épp azon a helyen, ahol a folyó az erdélyi havasokból leér a magyar pusztára. Heikének korgott a gyomra, ennivalót kellett szereznie. Hazulról hozott úti elemózsiája régen elfogyott.

Csakhogy nemegyszer kellett fájdalmasan tapasztalnia, hogy az embereket megijeszti a külseje, hisz aki csak meglátta, hányta magára a keresztet és „Távozz tőlem, Sátán”-t mormogott. Akárhogy is, ennie kellett. A piactér szélénél mégis megtorpant s megállt a fák alatt. Nem akaródzott beljebb mennie. Levertnek és elhagyatottnak érezte magát. Nem értette, miért riadoznak tőle annyira. Heike nyílt szívű ember volt és nagyon bántotta az elutasítás. Otthon, a faluban mindenki szerette. Sokszor felötlött benne, hogy bár sose fordított volna hátat Elenáéknak. Persze tudta, hogy így kellett lennie. S most már azt is tudta, hogy az utazás északi hazájába nehezebbnek ígérkezik, mint gondolta. A faluban épp hetivásárt tartottak marhákkal, lovakkal, lacikonyhával, mutatványosokkal. Heike nagy szemekkel bámulta a forgatagot. Úgy látszik, Planina nagyon kicsi és nagyon csöndes pontja a világnak, ha így tud pezsegni az élet – gondolta. Egy izgalmas közjáték különösen felkeltette érdeklődését. Apró színpadon fiatal fiú próbálta magára vonni a nyüzsgő sokaság figyelmét bűvészmutatványaival. Heike rokonszenvesnek találta a megjelenését. Nyílt, okos kópéarca volt, sűrű, barna haja, mely alighanem sosem látott még fésűt, mosolygós barna szeme, gondtalan derűről tanúskodó, kissé pisze orra és széles, jókedvű szája. Ideoda pattogott a színpadon, mint a gumilabda, és nevetségesen kezdetleges kunsztokat adott elő nevetségesen rosszul. A közönség a legkevésbé sem értékelte a produkciót.

Rothadt paradicsomok és más löttyedt gyümölcsök repültek a levegőben, hangos pfujozás nyomta el osztrák szóvirágait. Végül el kellett tűnnie a színről. Heike tétován lépett a színpad mögötti rongyos sátorhoz. Ott ücsörgött lógó orral az osztrák fiú és a paradicsomlevet törölgette magáról. – Legalább kerül valami az ember gyomrába – jegyezte meg akasztófahumorral, amikor meglátta maga előtt Heike lábait, azután lenyalta kezéről a paradicsomot. – Akarod, hogy segítsek neked? – szólalt meg Heike. A fiú felpillantott rá és nyomban felpattant. Kezét védekezőn emelte maga elé. – Te miféle szerzet vagy? – kérdezte hátrálva. – Csak nem maga az ördög ajánlja fel szolgálatait? Például a lelkemért cserébe? – A lelkedet megtarthatod magadnak – mosolyodott el Heike. – Semmi közöm a patáshoz. Viszont ha kerítesz ennivalót, kisegítelek egy kis varázslással. A fiú jól megrágta szavait, változatlanul tartva a három lépés távolságot. Azután levonta a kínálkozó következtetést. – Ha varázsló vagy, miért nem szerzel magadnak ennivalót bűbájossággal? – Eszem ágában sincs – felelte Heike barátságosan. – Az ábrázatommal van baj, te is megijedtél tőlem. Nemigen áll velem szóba senki, ezért csak nehezen tudok ennivalót szerezni. – Az utóbbival nem vagy egyedül. – A jelek szerint nem. Szóval, segítünk egymásnak? – Hogy gondolod? – tért ki a válasz elől a fiú. – Visszamégy még a színpadra? – Vissza. Csak még várok egy kicsit.

– Igazából magam sem tudom, meddig terjed a tudományom, mert nagyon ritkán szoktam varázsolni, de azt hiszem, meg tudnék csinálni veled egy szemfényvesztő trükköt. Az kell hozzá, hogy végig a szemembe nézz a színpadról, ellenben a nézők nem láthatnak engem. – Az nem gond – mondta a fiú. Heike kíváncsivá tette. – Félrehúzzuk a függönyt, te beállsz mögé, én meg oldalvást állok és úgy nézlek. – Nagyszerű. Leszámítva, hogy nem állni fogsz, hanem ülni. – Mit akarsz csinálni? Akármire nem vagyok kapható! Csak semmi átfűrészelés, meg ilyesmi, világos? – Nem, semmi ilyesmi. De először is ki kell próbálnom, hogy tudom-e veled, és csak azután lépünk fel. Nem megyünk be a sátorba? Megláthat valaki. – Rendben. Utána meg elfelezzük a rohadt paradicsomokat. Heike elmosolyodott. Máris megkedvelte a fiút. Nemsokára megkezdődött a mutatvány. Peter, mert így hívták az osztrák fiút, kiment a színpadra és meghajolt Láthatólag ideges volt, hisz ilyet eddig még nem csinált. A közönség máris füttyögni kezdett. – Hölgyeim és uraim – kiabálta –, önök egyedülálló kísérlet tanúi lesznek. Azt kérem, maradjanak teljesen csendben, hogy összpontosíthassam a figyelmemet… Nem sokan értették német vagy inkább osztrák beharangozóját, de azért valamelyest elcsendesedett körülötte a bámész nép. Peter törökülésben letelepedett a földre és erősen nézett Heike szemébe, aki a függöny takarásában állt vele átellenben. Az embereket kezdte érdekelni, mi sül ki ebből. Fe-

szült csend vette körül a színpadot. A leghangosabb elégedetlenkedők amúgy, is elmentek már onnan, nem lévén kíváncsiak a pancser bűvészfiú további bohóckodására. Csak egy egészen kicsi legényke emelte fel a karját, hogy hozzávágjon egy jó leveses paradicsomot, de valaki elkapta a karját. – Várj még avval! Ráérsz hozzávágni, ha elfuserálja. Peternek egyszerre tágra nyílt a szeme ámulatában. A következő pillanatban a döbbenet moraja hullámzott végig a sokaságon. Egy asszony felsikkantott. Peter teljesen mozdulatlanul ült. Mégis lassan, nagyon lassan felemelkedett a földről, míg végül szabadon lebegett a semmiben, jó három arasznyira a színpad felett. Heikét magát is legalább annyira megdöbbentette a siker, mint a nézőket. Ráeszmélt, hogy lelke mélyén sosem hitt igazán ennek a „mutatványnak” a megvalósíthatóságában. Úgy megijedt, hogy végül kizökkent belőle, mire Peter nagy puffanással lepottyant a földre. Fájdalmas fintorral az arcán feltápászkodott a színpadról, de rögtön utána diadalmasan lendítette magasba a karját az elragadtatott publikum üdvözlésére. Az emberek lelkesen dobálták be neki kisebb-nagyobb pénzérmeiket és újráztak. Peter akkurátusan felszedegette a garasokat, majd kifejtette, hogy a műsorszám oly mértékben igénybe vette, hogy a nap hátralévő részét pihenéssel kell töltenie, ezért sajnálatára nem léphet fel újra. Ezek után behúzta a függönyt és a két fiatalember lekuporodott a sátorban, hogy megszámolják a fizetséget. Nem sokáig ücsöröghettek odabent, mert belépett

hozzájuk egy ember. Heike maga elé kapott egy sátorlapot és elrejtőzött. A férfi el akarta szegődtetni Petert saját artistájaként, azt mondta, együtt járnák majd be a világot és rengeteg pénzt keresnének. Peter, akinek mindig is vágott az esze, megkérdezte tőle, hogy mi volna ebben az ő szerepe. – Gondoskodom rólad, természetesen. Azonkívül vigyázok, hogy senki se lophassa el a pénzedet. Továbbá kikiáltom a számodat és agyba-főbe dicsérem mindenütt. – Hálás köszönetem – nyájaskodott Peter –, de eddig is nagyszerűen elboldogultam egymagam, nincs szükségem élősdikre. Most pedig mennem kell. A férfi kellemetlenkedni kezdett, erőszakkal próbálta rávenni Petert az egyezségre. Peter azonban közölte vele, hogy ő nagyon érzékeny ember és nem tud úgy fellépni, ha felizgatják. A férfi sűrű káromkodások közepette végre hátat fordított neki, de megfenyegette, hogy még viszszajön. – El kell tűnnünk innen, most azonnal – súgta Peter Heikének. – Én kelet felé tartok… – Az jó lesz, mert én is – felelte Heike. Nagy sietve lebontották a sátrat és elpárologtak a térről. Mivel Peternek nem volt lova, felrakták a rissz-rossz sátrat Heike lovára, ők meg gyalogszerrel követték. Szedték a lábukat, hogy kijussanak a faluból. A falun túl az út emelkedni kezdett a hágó felé. – Sok mindent csinálhatnánk együtt – nevetett Peter. – Te megmutatod a kunsztokat, én pedig előadom. Ugye nem veszed ezt úgy, hogy élősködöm rajtad? – Nem, dehogy. Hiszen én nem állhatok ki a színpadra. Az emberek azt hinnék; maga az ördög próbálgatja a tudományát. De most már tényleg éhes vagyok!

Egy kis, kanyargós hegyi faluba érkeztek. Peter rögtön elszaladt és vett egy kevés kenyeret, húst meg tejet. Azután leültek a fűbe a fák alá és falatozni kezdtek. Esteledett, vége volt a napnak. Nem pihenhettek sokáig, mert még el akartak jutni egy faluba, feljebb az úton. Peter hallotta, hogy ott fogadó is van. – Mondd, hova is készülsz tulajdonképpen? – kérdezte Peter. Az, hogy kelet felé, elég tág fogalom. Én Kolozsvárra megyek, a rokonaimhoz. – Én pedig Bécsbe – mondta büszkén Heike. – Ott születtem, azért beszélem a nyelveteket többé-kevésbé használhatóan. De Bécs csak egy állomás lesz az úton, mert valójában… Hirtelen észrevette, hogy Peter értetlenül bámul rá. – Bécsbe? – kérdezte amaz csodálkozva. – De hiszen én onnan, jövök! Heike megtorpant. – Hogyhogy? – Ahogy mondom. Ha erre mész, egyre jobban távolodsz Bécstől. – Mit mondasz? De hát én azt hittem, hogy… Látod, ez a hátránya, ha az ember nem tud megkérdezni másokat útközben. Azonmód lezöttyent egy füves földkupacra. – Most mit csináljak? Visszaforduljak? – kérdezte csüggedten. – Nem kell visszafordulnod, legalábbis, ha nem egyenesen Bécsbe készülsz. – Nem, északabbra megyek. Skandináviába. Van ott egy Norvégia nevű ország, oda. Meg Svédországba is. Ott lakik a nagynéném, de fogalmam sincs, hogy hol van. Kezébe temette arcát.

– No, ne légy úgy elkámpicsorodva – vigasztalta Peter. – Majdcsak rátérünk a helyes útra. De egyedül nem mehetsz tovább, ez veszélyes vidék. Azt mondom, keressük meg azt a falut a fogadóval és aludjunk rá egyet! Heike nagyot sóhajtott és felállt. Értelmetlennek tűnt minden. Egy teljes hónapja indult el útjára és távolabb van a céltól, mint valaha. Tovább baktattak. Időközben besötétedett, nem látták rendesen az utat. Mégsem mertek megállni, okvetlenül fedelet akartak a fejük fölé. Peter magáról mesélt. Egyetemre járt Bécsben, sok mindent megtanult és elolvasott. A család élete azonban zátonyra futott, szétszéledtek, és Peternek abba kellett hagynia a tanulmányait. Úgy határozott, hogy felkeresi a rokonait Kolozsvárott. Hogy fenn tudja tartani magát az úton, egyszerű bűvészmutatványokkal próbálkozott, de látványos kudarcot vallott mindenütt, míg Heike meg nem jelent. – Azt hittem, mutatványos vagy – nevetett Heike. – Pont úgy nézel ki. – Ezt bóknak vegyem vagy sértésnek? – Szerintem a mutatványosok rokonszenves emberek – mondta jóindulatúan Heike. Tovább beszélgettek. Megnyerő természetével és kikezdhetetlen derűlátásával Peternek sikerült felvidítania Heikét, s az mindjárt nem látta olyan sötéten a jövőt. Peter azt tanácsolta neki, hogy lakjon addig az ő kolozsvári rokonainál, amíg meg nem tervezik a pontos útvonalat. – Különös! – mondta azután. Nem lehet ennyire messze az a fogadó. Már régen ott kellene lenniük, ha igaz, amit az előző faluban mondtak. Körülnéztek a sötétben, de semmi mást nem láttak,

csak néhány fekete és sötétkék hegycsúcs csipkézett rajzolatát az égen. Egy folyó vagy tán patak csordogált a közelükben, különben semmi sem törte meg a csendet. – Gyanúsan keskeny ez az út – dünnyögte Peter és lehajolt. – Mit gondolsz, nem tévedtünk el a sötétben? – Nincs kizárva. – Most mit csináljunk? – Peternek megremegett a hangja. – Errefelé borzasztó sok a vadállat, és ha kiszimatolnak bennünket, széttépnek minket is meg a lovakat is. Heike körbenézett. – Ne törődj a vadállatokkal – mondta szórakozottan. – Régóta vagyok már úton és teljesen egyedül. A legvadabb erdőségeken mentem át, farkasok üvöltöztek körülöttem. Nyugodj meg, nem fognak bántani minket és a lovat sem. Barátja az arcát fürkészte. – Van valami védőangyalod? Vagy talizmánod? – Az utóbbi – válaszolta nyugodtan Heike. Peter nem kérdezett többet. Furcsa egy csudabogár ez a Heike, de ha valami túlvilági összeköttetése van, akkor biztos, hogy nem a Sátánnal – gondolta magában. A többi meg nem érdekelte. Egy kiszögellő szikla tövében felütötték a sátrukat, úgy, hogy mind a négy oldalról védve legyenek. Azután lefeküdtek aludni. A közelben csak úgy nyüzsögtek a ragadozó állatok, mind zsákmányra vadászott, de Heikét és barátját nem háborgatták. Messze elkerülték a kőszikla alatti zugot. – Ki vagy te, Heike? – suttogta Peter a sötétben. Eltartott egy darabig, mire választ kapott. – Nem tudom, Peter. Azért kell elmennem északra, hogy rájöjjek. Tudod, az én fajtám sok jót is meg rosszat

is örökölt. Szívemből remélem, hogy nekem a jó jutott. – Biztos vagyok benne – motyogta Peter. És már aludt is. MÁSNAP MÁR SEMMI kétségük sem lehetett, hogy eltévedtek. A tetejébe olyan messzire elkeveredtek az ösvénytől, hogy már azt sem találták. Hogy fognak viszszajutni a főútra? A Maros mélybe vájt völgye után kutattak, de köröskörül csak dimbes-dombos tájat láttak, puha füves buckákat, végtelen, erdőket és egymáson keresztül-kasul átbukfencező dombhátakat. Reménytelenül eltévedtek. Már azt sem tudták, hogy a Marostól északra vagy délre járnak-e. – A folyótól délre vannak a Kárpátok havasai, a Ruszka-, Kudzsiri- és Szebeni-havasok – magyarázta Peter. – Északra pedig a Bihar hegység húzódik. Fogalmam sincs, hol vagyunk! – Hogy te mi mindent tudsz! – mondta elismerően Heike. – Mondtam, hogy olvasott ember vagyok – nevetett fel Peter, ám nevetésébe szomorúság vegyült. Tudták, hogy ha rossz irányba indulnak el, egyre távolabb jutnak a hágótól. – Szerencse, hogy mindenütt jó sok ennivalót kaptál – mondta Heike. – Igen, jó pénzt kerestünk a lebegőszámmal, viszont úgy bevágtam a fenekemet, hogy ezt a részt legközelebb hagyd ki; ha szabad kérnem. Ámbár ahogy így elnézem, többet az életben nem fogunk fellépni… A borúlátás sosem volt tartós Peternél. – Buta beszéd! – folytatta. – Még nem vagyunk el-

veszve. Van mit ennünk, fiatalok vagyunk, erősek és átkozottul okosak, jól mondom? – De még mennyire! – mosolyodott el Heike. Nagyon örült, hogy útitársra lelt. Peter ugyan szegény volt, de hát ugyanezt róla is el lehetett mondani. A hétköznapi erkölcsein is lehetett épp foltot találni, ezzel szemben életvidám társaság volt, és Heike be is érte enynyivel. Újabb napnak néztek elébe. Úgy tűnt, a hegyvidéknek sehol sincs vége. Emberi településnek nyomát sem látták semerre. Késő délután azonban, amikor már mohón megnyúltak az árnyékok, Peter egyszer csak felkiáltott: – Odanézz! Amott, a szemközti dombon! Ha az nem egy út, akkor megeszem a kalapom! – Könnyen mondod, ha nincs is kalapod. De úgy látom, igazad van! Gyerünk! Mindjárt visszatért a jókedvük. Átvergődtek egy újabb dombon és láss csodát: tényleg volt ott egy keskeny út! Peter térdre borult és megcsókolta a fűlepte, márgás földet. Körbenéztek. Heike tanácstalanul fordult barátjához: – Mit gondolsz, melyik irányba…? Peter is tétovázott. Ugyanott álltak, ahol a két francia poroszkált végig néhány héttel korábban. Persze ők erről mit sem tudtak. – Arra menjünk! – határozott Peter. Nem a legszerencsésebben. ALIG VALAMICSKÉT HALADTAK előre, amikor hirtelen felrémlett előttük valami az út szélén. – Nézd! Emberek! – kiáltott fel csodálkozva Heike. –

Már azt hittem, mi vagyunk az egyetlenek a föld kerekén. – Én is. Úgy nézem, egy fiatal lány. Egy fekvő férfi fölé hajol. Gyere, siessünk! A lány észrevette őket és odafutott hozzájuk. – Ó, ti vagytok az én mentőangyalaim – kiabálta németül, de amikor megállt és meglátta Heikét, hozzátette: – Vagy talán mégsem. Látszott rajta, hogy megijedt. – Ne félj semmit! – somolygott Peter. – A barátom egy farkasbőrbe bújt bárány. Ha léteznek angyalok, akkor Heike az. Miben segíthetünk? A lány nem volt nagy szépség, de nyílt tekintete rokonszenvesebbé tette. Parasztlánynak látszott, de hát ezen a kies vidéken nem sok úri kisasszony forgolódhatott. – Az apám… Meghalt. Eltévedtünk és nem bírta tovább erővel – mondta. – Fogadd részvétünket – felelte Peter. A lány nem tűnt túlságosan letörtnek. – Halottakról jót vagy semmit – jegyezte meg kurtán. – Segítenétek elföldelni? Közelebb érve mindjárt jobban megértették a lányt. A földön fekvő férfi bűzlött az olcsó pálinkától, noha már nem is lélegzett. Egészében elhanyagolt, lompos, durvalelkű ember, leginkább kóbor lótolvaj benyomását keltette. Ruhája csupa cicoma, szája petyhüdt, ahogy nyilván életében is, és elképesztően mocskos volt mindene. Nem volt mit teketóriázni. A két fiatalember mindjárt nekilátott, hogy nagyjából elfogadható sírhelyet készítsen neki, ami ásó és egyéb szerszámok híján nem volt könynyű feladat. A temetést némán végezték, a csenddel tisztelve meg a halottat. Peter elmormolt egy rövid imádságot, azután újból felkerekedtek.

A lánynak – egyébként Mirának hívták – fogalma sem volt róla, merre járnak. Körülbelül ugyanarról a tájékról indultak el az apjával, mint Heike és Peter, miután az öreget kiseprűzték a hegyek közt fekvő egyik kis faluból, minthogy szemtelenül sokat talált magához venni az ott lakók javaiból. Nagy bánatára a parasztoknak sikerült visszavenniük tőle fáradságos munkával ellopott összes szerzeményét, így most a lányának semmije sem maradt. Annak idején megígérte édesanyjának, hogy vigyáz az apjára, de bizony ez meghaladta az erejét. Főleg mert apja örökké parancsolgatott neki és ugráltatta, ha meg berúgott, agyba-főbe verte, márpedig folyton részeg volt. – Isten bocsássa meg nekem, hogy így beszélek róla – szakította félbe önmagát Mira. – Mégiscsak az apám volt. Peter kedvesen rámosolygott. – Időnként ki kell önteni az epét, ami felgyülemlik az emberben. – Igen, de nem szép dolog. Mira aggodalmasan nézett körül. A másik kettő tudta, mire gondol. Aki rosszat mond egy halottra, kockáztatja, hogy a halott szelleme üldözni fogja. Peter sarkon fordult és hátrafelé mentében hangosan, jól érthetően kiabálta: – Béke poraidra! Nyugodj békében! Azután, mint az üdvösséget osztó papok szokták, széles mozdulattal az áldás keresztjét rajzolta a levegőbe. Az út eltünedezett mögöttük a szürkületben. PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB, már estefelé, ugyanazon a hágón haladtak keresztül, ahol előttük Yves és a báró. Mikor kiértek belőle, Peter felszisszent. – Jesszusom! Erdő ez vagy egy élőhalott?

Meghökkentő szembeállítás, ám Heike nagyon is helyénvalónak találta. Mozdulatlanul álltak mindhárman, belélegezték a fák közé rekedt, szitálóan párás levegőt. A ló ijedten nyihogott és fülét hegyezte. Az enyészet jelei az erdőben így nyárutón még szembeszökőbbek voltak. A ló hátán ülő Mira megborzongott. – Halálszagot érzek – mondta Peter fakó hangon. – Én is – dünnyögte Heike. – Hogy lehet egy erdő ilyen…? Nem fejezte be a mondatot. Heike azonban tudta, mire gondol. – Mintha szeme volna és figyelne minket – mondta, Mira miatt halkra fogva hangját. – Visszaforduljunk? – suttogta Peter. – Nem tudom – felelte Heike. – Itt valami nincs rendjén. – Miért nézel olyan furcsán? – A… talizmánom. – Mi van vele? – Nem tetszik neki, hogy vissza akarsz fordulni. – Mi a csudát beszélsz itt össze-vissza? Heike félrehajtotta inge nyakát és megmutatta. Peteinek leesett az álla. – Egy… mandragóra? Jesszusom! – Tizenkilenc éven át oltalmazott engem. – És most azt akarja, hogy menjünk tovább? – Azt nem mondtam. Csak azt tudom, hogy tiltakozása jeléül összerándult. – Egy szót sem értek az egészből! – Félek – nyöszörgött Mira. Miről beszéltek? – Semmiről. – Én kiválasztott vagyok, Peter – magyarázta Heike.

– Eddig akihez a talizmán tartozni akart, azok mind kiválasztottak voltak. Az volt a küldetésük, hogy legyőzzék a gonosz hatalmakat. Nem tudom, mit csináljunk most. Nem merek szembeszállni a talizmánnal. – Úgy gondolod, hogy az erdő ilyen gonosz hatalom? Heike ráemelte kénessárga szemét. – Te mit gondolsz? Peter idegesen heherészett. – Hát, jóságosnak biztos nem mondható. Sóhajtott egyet, azután folytatta: – Azt hiszem, igazad van. Nem tudjuk, hova keveredünk, ha visszafordulunk. És egyszer majd csak vége lesz ennek az erdőnek. – Igen – mondta halkan Heike. – Éppen attól félek. – Hogy érted? – kérdezte Peter, aki mindig résen volt. – Úgy értem, vajon mit rejt az erdő? Ez a válasz elnémította Petert. Szótlanul mentek tovább, szinte lábujjhegyen, középütt a makrancos lóval. Mira félelmében behunyta a szemét. Végtelenül rosszkedvűek voltak, jóval inkább, mint ugyanitt a két francia. A három fiatal ugyanis sokkal érzékenyebben reagált mindenre, mint a szellemileg eltompult francia nemesek. Azonkívül a franciák nagyobb biztonságban érezték magukat attól, hogy lóháton ültek, a két fiú védtelenebb volt náluk. Hozzájárult az ősz miatti rothadás is, ami sűrű, mozdulatlan bűzként ülte meg a latyakos földet. A borostyán beteges sárga színt vett fel, a fákon a moha szálai nyúlósakká váltak. Mindez erősen hatott a fiúkra, kivált Heikére. Mira is betapasztotta kezével a fülét. Nem látni, nem hallani, nem tudni semmit! – Valami kórság rágja ezt az erdőt, Peter – mondta

halkan Heike. – Nekem mondod? – Nem a felszínre gondolok. Azt látjuk a szemünkkel. Van itt valami más is, valami, amit nem láthatunk, és sokkal de sokkal veszélyesebb. Az erdő csak elrejti előlünk. – Elrejti? Úgy érted, van valami ez alatt az undok erdő alatt? – Vagy belül, a belsejében – tűnődött Heike. – És szerinted utána kellene járnunk? – Csak ha nem félsz. – Ugyan! A pokolba is, kíváncsivá tettél! Benne vagyok. Kis ideig szótlanul baktattak tovább, azután Heike újra megállt. – Nem, mégsem. Nem akarlak belerángatni titeket. Visszafordulunk. – Soha! – mondta Peter. – Nézd csak, máris ritkul ez a nyúlós sziruperdő! Átjutottunk rajta! És semmi veszedelmeset nem tapasztaltunk. Peter könnyedsége Heikére is átragadt. – Jó, akkor menjünk tovább – mondta. – Egész izgalmas ez a kirándulás, nem? – Jobbat el sem tudnék képzelni. A te társaságodban akad élmény bőven. Brr! Még rágondolni is rossz, mi lenne, ha egyedül mászkálnánk itt! – Én sem szeretnék itt egyedül lenni – mondta Heike a maga lassú, megfontolt módján. – És most egy lány is van velünk, akit meg kell védenünk. Egymásra mosolyogtak. A lelkük mélyén azonban nagyon is nyugtalanok voltak. Csak nem akarták, hogy a másik lássa bizonytalansá-

gukat, szorongásukat. Az erdő még nem eresztette ki őket fojtogató markából, habár már világosodott előttük az égbolt. Egyszer azonban mégiscsak kiértek belőle. Kisebb völgyet láttak maguk előtt. Lent, a völgy mélyén falucska kuporgott. – Hurrá! – kiáltott fel Peter. – Itt emberek laknak! – Hol? – kérdezte Heike. – Nem látod? Ott lent! Egy aranyos kis házkupac. Most már Mira is elvette kezét a szeméről. – Hát nem látod, Heike? – mondta. – Istenem, végre emberek közelében vagyunk! Köszönöm neked, Szűzanyám! – Tényleg, már látom! – mosolyodott el Heike. – Azt hittem, egy kőhalom az. De lám, templom is van, meg minden. – Én jobban látok a sötétben nálad, már tegnap este is észrevettem. Gyertek, siessünk, mielőtt megint besötétedik. Félúton jártak, amikor Heike megállította a lovat a lejtőn. – Hallottátok? – Nem. Mit? – kérdezte Peter, aki pár méterrel előttük haladt és most visszafordult. – A szárnysuhogást. Egy nagy madár. Nem, kettő is! Kár, hogy ilyen sötét van. – Juj! Valami megcsapott! Egy suhintást hallottam és valami súrolta az arcomat! Le akarok menni hozzátok! – rémüldözött Mira. Heike lesegítette a lóról. – Semmi baj, már elrepült – nyugtatgatta a lányt. – Én semmit sem hallottam – csodálkozott Peter.

– Közel voltak – mondta Heike. Rosszat sejtett. Hármójuk közül egyedülő nem érzett megkönnyebbülést, hogy kievickéltek az erdőrengetegből.

6. fejezet MIRA TOVÁBBRA IS tartott Heikétől, nem mert ránézni a keménykötésű fiatalemberre, aki szótlanul bandukolt mögöttük. Görcsösen szorította Peter kezét, mintha ő volna a fuldoklónak a szalmaszál ezen a baljós vándorúton. Heikének az jutott, hogy vezesse a lovat, amint a sötétben lefelé ereszkedtek a göröngyös úton. – Jaj, Istenkém! Majd meghaltam a félelemtől abban a rémes, tocsogós erdőben! Az volt az érzésem, hogy mindenünnen gonosz szemek kémlelnek minket. A fákról, a mohából, a pocsolyából. Be kellett hunynom a szemem, hogy ne lássam őket. – Most már túl vagyunk rajta – mosolygott Peter. – Tudod, az ember idegességében sokat képzelődik, később aztán belátja, hogy ezek csak az ő agyának szüleményei. Viszont kigondoltam valamit… Nem lesz jó, ha így érkezünk meg, mint három idegen. Mármint, hogy így találkoznak velünk az emberek. Mi volna, ha azt mondanánk, hogy te valamelyikünk húga vagy? – Igen, a tied! – kiáltott fel Mira és közelebb simult Peterhez. A következő pillanatban már belátta, hogy buta volt, hisz éppenséggel nem a húga szeretne lenni jóképű útitársának. Másfelől viszont az is igaz – morfondírozott tovább Mira, hogy Heikével mégsem állhatok rokonság-

ban. Heike csöppet sem hasonlít rám, sőt, Heike egyáltalán senkire sem hasonlít. Valami iszonyatos mélységből bukkanhatott fel a földre az ősidőkben… Habár Peter jótáll érte. És milyen óvatosan segített le a nyeregből, pedig halálra rémültem az érintésétől. Mindenesetre borzalmasan fest. Végtére mindegy is, kinek leszek a húga, úgyis csak egy éjszakára kérünk fedelet a fejünk fölé! Szép, csalfa remények… A késői óra meg a fáradtság elbágyasztotta. Apa… Szegény apa. Ő most örök álmát alussza egy sírban, amelyet soha senki sem fog észrevenni. Mennyire egyedül lehet… – gondolta. Nem, nem akar sírni! Jobb lesz, ha inkább arra gondol, hányszor kellett kimentenie a kutyaszorítóból a kétes ügyei miatt. Hol a csendőröknek rimánkodott, hogy engedjék szabadon, hol a lopott holmit szolgáltatta vissza, hol a parasztokat óvta szélhámos ügyleteitől, hol megpróbált lelket verni belé, mikor merev részegre itta magát a hasonszőrű cimboráival… És mennyi verést kapott tőle! Azóta is süket a fél fülére, mikor egyszer nekiesett, csak azért, mert nem akarta a testét árulni. Persze apja volt az erősebb. Megalázta őt a becsületében, „kuncsaftokat” szállított neki. Undorítóbbnál undorítóbb alakok teperték le durván, akiket az apja vonszolt be a hálókamrájába, vagy a pajtába, vagy ahol épp fedél került a fejük fölé. És csak vigyorgott, amikor ő sikoltozott és segítségért kiabált. A pénzből meg szokás szerint pálinka lett.

Ezt kellene elsiratnia, nem az apját. Vagy mégis gyászolnia illene? Köteles a gyerek holtában is tisztelni az apját? Sosem szabadul már meg tőle? Hogy jön ő ahhoz, hogy Peterről ábrándozzék! Ő, akit lealacsonyítottak és bemocskoltak… Mira öntudatlanul kicsúsztatta kezét a Peteréből. Különös, de mintha valami melegség áradt volna felé hátulról. Lehet, hogy ez a rémisztő Heike mindent tud és mindent megért? Ugyan, csak képzelődik! – Hova igyekeztetek? – kérdezte Peter. – Te meg az apád? – Á, sehova, csak úgy kóboroltunk. Ha valaki teljesen lehetetlenné tette magát mindenütt, akkor már csak a legeldugottabb helyek maradnak. – Sok ilyen gyökértelen, félresiklott sorsú ember kallódik szerte a világban – mondta Peter. – Én is közéjük tartoztam. – Te? Pedig te olyan finom embernek nézel ki! – Még hogy én? – nevetett fel Peter. – Egyetlen vagyonom az éles elmém, de pénz híján semmit sem tudok kezdeni vele. Arra születtem, hogy professzor legyek, helyette senkiházi mutatványos lett belőlem. Heike mentett meg. – Ő… ő is ilyen vándoréletet él? – Heike? Nem, és Skandináviába készül, északra, mert megörökölt egy birtokot, vagy lehet, hogy kettőt. Mira hátrafordult és nagy szemekkel bámult Heikére. A sötétben azonban csak tagbaszakadt alakjának körvonalai rajzolódtak ki az óriási vállakkal, arca szerencsére árnyékban volt, mert azt Mira nagyon nem szerette volna látni.

Lehet, hogy csak képzelődött, de Heike mintha barátságosan rámosolygott volna. Peter felsóhajtott. – Újabb nehézség: hogyan fogjuk megértetni magunkat? – Tényleg! Abban a faluban, ahol utoljára megfordultunk apámmal, egyáltalán semmit sem értettünk. És nyilván itt is ugyanazt a nyelvet beszélik – mondta Mira. – Vidító – jegyezte meg Peter. Szurokfekete volt az ég, mire nagynehezen leértek a faluba. Az ablakokból azonban biztató fénynyalábok világítottak kifelé. Hamar megtalálták a terecskét a fogadóval. Kikötötték a lovat és beléptek az ivóba. Jöttükre a bent iszogató néhány férfi elhallgatott, arcuk zárkózottá vált. Először is gyanúsan későre járt, másodszor nőnek nem volt keresnivalója a férfinem olyan felségterületein, mint egy délvidéki kocsma. Amikor azután Heikére is rávetődött a gyertyák fénye, fölpattantak mindannyian. Szaporán hányták magukra a keresztet, és kezüket védekezőn emelték maguk elé. – Grüss Gott! – köszönt derűs hangján Peter. Izgatott szóözön volt a válasz. Az emberek Heikére mutogattak, szemlátomást a lehető legsürgősebben az ajtón kívül akarták tudni. És Mirát is, igen, legjobb lesz, ha tágulnak innen mind a hárman, de rögvest. Heike figyelt, hegyezte a fülét. De hiszen ez Dimitru nyelve! – állapította meg magában. Könnyedén meghajolt és románul szólalt meg: – Nézzék el nekem, hogy ilyen a külsőm, nem én tehetek róla. Biztosíthatom mindannyiukat, hogy semmi közöm a sötét hatalmakhoz, ellenben nem tagadom, hogy minduntalan nehézségeim származtak miatta az emberek

között. Kérem, hogy a bensőm, ne a külsőm alapján ítéljenek meg. Heike kellemes, mély hangja ezúttal is megtette hatását. Az emberek kissé lehiggadtak, de azért a székükre nem ültek vissza, hogy szükség esetén azonnal kirohanhassanak az ivóból. – A barátaim, ez a testvérpár itt, meg én messziről jöttünk és eltévedtünk. Megmondanátok, hol vagyunk most és hogy kaphatunk-e ennivalót meg fedelet a fejünk fölé? Megkönnyebbülve, hogy másra háríthatják át a döntést, kórusban hívták Zenót. Elmaradhatatlan kötényével a derekán megjelent az ajtóban a fogadós. – Azt mondja, nem bánt minket, és istenemre, én majdnem el is hiszem neki – mondta az egyik férfi Heikére bökve. – Ételt meg szállást akarnak. Zeno szótlanul szemlélte a vendégeket. Heikét különösen sokáig fürkészte. Azután kedvetlenül bólintott és intett, hogy üljenek le, amíg elkészül az étel. Az emberek hellyel kínálták őket a hosszú asztalnál. Kíváncsiak voltak az idegenekre. Kis ideig csendben méregették egymást. Azután Heike megszólalt A jószándékú érdeklődő hangján kérdezte: – Ugye van valami gond, ami nyugtalanítja a falut? Peter és Mira természetesen nem értette, a férfiak azonban felkapták a fejüket. Időközben Zeno is visszajött és hallotta a kérdést. Senki sem válaszolt. Feszengve néztek össze. Látszott rajtuk, hogy nem bíznak Heikében.

Azután Zeno is leült közéjük és kifejezéstelen hangon, Heikére szegezve pillantását megkérdezte: – Miből gondolja? – Nehéz erre válaszolni. De ha többet tudok, esetleg segíthetnék. A férfiak gyanakvása csökkent, hátradőltek a széken és fellélegeztek. – Hogy jön egy ilyen fiatal süvölvény ahhoz, hogy ilyeneket mondjon nekünk? – folytatta mozdulatlan arccal Zeno. – Mert olyan ősöktől származom, hogy hatalmamban áll legyőzni a gonoszt. Mindnyájan levegő után kapkodtak és körbepislantottak, mintha attól félnének, hogy elbújt valaki a sarokban. – Nincs itt semmiféle gonosz – közölte Zeno, de a szeme elárulta. – Egyáltalán semmiféle gonosz sincs itt, nem is értem, hogy juthatott erre a képtelen gondolatra! Heike körbejáratta tekintetét a helyiségben. – Ez az erdő… – mondta lassan. – A fekete madarak az éjszakában… És miért nincsenek itt fokhagymakoszorúk, ahogy az összes szlavóniai, magyarországi és környékbeli fogadó falán? – Nem értem, miről beszél – dörmögte Zeno. – Jó, akkor mondja meg, hol vagyunk! – Ardealban. A falunkat Stregestinek hívják. Peter, aki hasztalan próbálta követni a beszélgetést, most felélénkült. – Ardeal Erdély román neve. A strega pedig azt jelenti, hogy boszorkány. Heike fellélegzett. – Értem – mondta, azután németül folytatta. – Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek szeretnének elmondani

nekem valamit, csak nem merik. Félnek valamitől vagy valakitől. Esetleg súlyos büntetés vár arra, akinek eljár a szája. – Lehet, de miről beszéltetek? Úgy látom, halálosan félnek. – Majd később elmagyarázom. Azután újra a falubeliekhez fordult: – Az, hogy nincs fokhagymakoszorú, azt jelenti, hogy a környéken nincsenek vámpírok? Erre már nyugodtan válaszolhattak. – Nem, vámpírok nincsenek – mondták többen is. – És más sincs? Az arcok újra bezárultak, mint a kagyló, mégis rájuk volt írva a félelem. – Miféle más? – kérdezte vissza vállvonogatva Zeno. – Mi más lehetne? No, alighanem elkészült az en… Nyelvébe harapott. Mindenki fülelt, Heike most már kendőzetlen rettegést látott az arcukon. Kintről hintó zörgése hallatszott. – Vajon ki kocsikázik még ilyen késő este? – kérdezte Peter mosolyogva. A férfiakon látszott, hogy legszívesebben elindulnának, de az ajtón nem juthattak ki anélkül, hogy találkoznának a hintó utasaival. Nyílt az ajtó és két hölgy lépett be. Egyikük, amelyik magasabb és büszkébb volt a másiknál, megtorpant a küszöbön. Fekete fátylat viselt, mögüle azonban átsejlett nem mindennapian szép arca, nagy, fekete szeme és remegő orrcimpája. A hölgy sarkonfordult és kitolta maga előtt az ajtón a másik, a fiatalabb hölgyet. Rögtön utána a hintó elrobogott a térről.

Az ivóban halálos csend lett. Az emberek megkövülten álltak és egymásra meredtek. Azután Heikére szegeződött minden szempár. Jó darabig nem vették le róla a szemüket. – Ki volt ez a két csodaszép hölgy? – tudakolta Peter. Heike lefordította kérdését. Zenonak meg kellett köszörülnie a torkát. – Feodora hercegnő, meg egy rokona, Nicola. Itt laknak a közelben. Újra csend telepedett a szobára. Egy idő múlva Zeno Heikéhez fordult, és lassan, mint aki álomból tér magához, így szólt: – Úgy látszik, az úr tényleg fura ősöktől származik. Ez eddig még sosem fordult elő! A FÉRFIAK FELSZEDELŐZKÖDTEK, Heike és barátai már magukban láttak hozzá a vacsorához. Zeno úgy téblábolt a konyha meg az ivó között, mint egy zavarodott tyúk, de nem merte megszólítani Heikét. Csak amikor már az emeletre kísérte fel őket a szobáikhoz, kockáztatott meg egy-két célzást: – Talán ez lehetne a fiatalurak szobája, ha megfelel – mondta és kinyitotta ugyanannak a szobának az ajtaját, melyet nemrég a báró osztott meg unokaöccsével. – A kisasszony pedig talán a szomszéd szobában hálhatna. – Köszönjük – mondta Heike. – Jó lesz így. Zeno közelebb lépett és alig hallhatóan odasúgta neki: – Talán jobb lesz, ha a kisasszony zárva tartja az ablakot. Errefelé sok a bogár… Mivel Zeno meg is vizsgálta, hogy jól zár-e az ablak, Mira megértette, miről van szó.

– Ne, annyira meleg van! – mondta panaszos hangon. Heike azonnal leintette. – Tedd azt, amit mond, Mira! Bármi történik, ki ne nyisd az ablakot! Van itt egy légyfajta, ami roppant veszélyes… Ezt a magyarázatot Mira is elfogadta és szótlanul nézte, hogy a két férfi gondosan betömködi az ablak hézagait. – És persze az ajtót se nyisd ki! – figyelmeztette Heike. – Itt az éjjeli, nem kell kimenned. Ne mozdulj innen, amíg föl nem ébresztünk reggel! Heike most Zenohoz fordult: – Szóval ez a… légy kifejezetten a nőkre veszélyes? – Igen – motyogta a fogadós. – Nem kedveli a fiatal lányokat. Heike megértette, hogy Zeno szokatlan dolgot cselekedett. Először fordult elő, hogy figyelmeztette a vendégeit. Tehát bízik Heikében és reménykedik. Súlyos teher ez annak, aki még sohasem próbálta ki veleszületett adottságait, de egyben izgalmas kihívás is. Bárcsak többet tudna! Átment a másik szobába, s ott is azonnal betömte a legkisebb lyukat is az ablakon. Peter, aki már aludni tért, kidugta fejét a dunyha alól és türelmetlenül kérdezte: – Mi történik itt? – Egyelőre nem tudom – válaszolta Heike és leült az ágy szélére, hogy lehámozza lábáról a csizmát. – Mindenesetre vigyáznunk kell Mirára. Nem szabad egyedül hagynunk. – De hát most is egyedül van!

– Bezárkózott és megígérte, hogy reggelig nem mozdul az ágyból. Heike egyik csizmájával a kezében elgondolkodva üldögélt az ágyon. – Biztos, hogy a két hölggyel van valamilyen módon kapcsolatban. Peter rögtön felült az ágyban. – Azzal a bájos kicsikével biztosan nem! Láttam rajta, hogy egészen meg van félemlítve. – Én a fiatalabbikat nem figyeltem, csak a másikat. – Nem csoda, pompás példány – mondta Peter széles vigyorral az arcán. – Bár engem Nicola bűvölt el teljesen. Szerintem az a bestia a hatalmában tartja. Szegényke mintha könyörgött volna a szemével, hogy szabadítsam ki. – Meglehet. Mégis azt hiszem, nem kellene beleártanod magad a két szépség rabló-pandúr játékába. Legalábbis amíg nem tudunk meg többet róluk. Peter visszahanyatlott a párnájára. – Nicola… – ízlelgette a szót ábrándosan. – Milyen gyönyörű név! – Inkább Mira biztonsága foglalkoztatna! – Mira! Ugyan, az egy tehén! Túl sokat fantáziálsz, Heike. Mi olyan veszélyes itt? Egy öreg, halódó erdő, mi van azon félnivaló? Nagyot sóhajtott, azután folytatta: – Egyfolytában csak Nicolára gondolok. Milyen légies, milyen törékeny teremtés! És azok a riadt őzikeszemek, amelyekkel olyan esdeklőn nézett rám… – Ejha! Mi mindent észre nem vettél egy szemhunyásnyi idő alatt! – Abban a röpke pillanatban benne volt az egész

örökkévalóság, érted? Mérhetetlenül szomorú lehet a sorsa! Meg kell mentenem! Bármi áron! Heike elnyomott egy ásítást és bebújt az ágyba, Bizonytalanság gyötörte. A völgyben rejtőzködő gonoszság vasmarok gyanánt tartotta fogva gondolatait és nem hagyta elaludni. A szűk hálókamrába zártságot is rosszul viselte, mint mindig, de azt mondogatta magában, hogy így még mindig jobb, mint odakint. Ez valamelyest segített. Végtelenül hiányzott az otthona, Elena és Milan, a kistestvérei. Túl fiatalnak és tapasztalatlannak érezte magát, hogysem megbirkózhatna a völgyet és a falut pusztító megfoghatatlan betegséggel. Végül azt tette, amit gyermekkorában szokott, amikor reménytelenül kicsinek és boldogtalannak érezte magát a ketrec fogságában. Óvatosan leakasztotta nyakából a mandragórát, és kezével átfogva maga mellé fektette az ágyba. Szüksége volt rá. A mandragóra érintésétől, mint már annyiszor, most is megnyugodott. Nemsokára elaludt végre. MIRA ÁLMOT LÁTOTT. Ide-oda hánykolódott az ágyban és halkan nyögdécselt. Mindenfelől lopakodó léptek és suttogás különös nesze hangzott. Ő feküdt valahol. A helyiség leginkább kriptára hasonlított. Halottak állták körül, színtelen hangon mormogtak, miközben lassan ringatták magukat jobbra-balra és lebámultak rá. Egy-egy pillanatra ablak tűnt elő mögülük. Az ablakon túl is mintha látott volna valamit… Fakó arcokat? Vagy tapogatódzó, kapaszkodó, befelé igyekvő kezeket?

Nem tudta kivenni őket. Az álomban minden elmosódik. Kintről is hasonló hangokat hallott, de nem, inkább tipegés és suhogás neszét. Nem madárszemek azok? Kicsi, villogó, fekete madárszemek? Mennyi gyűlölet árad felé sanda pillantásukból! Nem, mégsem. Pedig biztos, hogy van ott valami! Megint eltakarták a ringatózó alakok, gyámoltalanul nyöszörögtek, és ő nem látta tőlük az ablakot. Most újra felvillant a kép. Igen, már látta. Valami előrehajolt és megpróbált behatolni az ablakon át. Egy suhintás, egy szisszenés – de mi lehet az? A mormolás egyre erősödött, mind fenyegetőbbé és elkeseredetté vált, hatalmas zúgássá fokozódott. Mira ide-oda dobálta magát, felsikoltott – és felébredt. Egy pillanatig nem kapott levegőt. Fojtogató forróságot érzett. A szobában azonban csend volt. Mira lassan visszatért a valóságba, az álom elenyészett, lassan, puhán lesiklott tudata rejtelmes mélyére. Gyorsan ki kell nyitnia az ablakot, csupa veríték mindene. Már kiszállt az ágyból, amikor eszébe jutott Heike intelme. Visszafeküdt. Most már komolyan kellett vennie a szavait. Hallgatózott. A völgy hangjaira fülelt, de síri csend vette körül. Az volt az érzése, hogy átlépte a halál birodalmának határmezsgyéjét. Elhadart egy imádságot. Arra gondolt, biztosan apja halála hatott így rá. Nem csoda, ha holtakkal álmodik. Csak ne volna ilyen egyedül! Mi lenne, ha átkopogna a fiúkhoz? Á, butaság. Mit mondana nekik? Hogy gyertek, fog-

játok meg a kezem, mert rosszat álmodtam? Hirtelen észrevette, hogy egész testében remeg, attól a perctől fogva, hogy felébredt. Eszébe jutott, hogy Zeno, a fogadós még a kulcslyukat is betömte. Nem tudta eldönteni, hogy ezt nyugtalanító vagy ellenkezőleg, megnyugtató körülményként vegye-e számításba. Alighanem mindkettő igaz. Már pirkadt, mire végre újra elszenderedett. PETER NYUGODTAN ÁTALUDTA az egész éjszakát. Ajkán időnként üdvözült mosoly jelent meg, mintha álmában csodálatos dolgokat élne át, melyek az ő titkai maradnak. Heike felriadt egy pillanatra. Tudata nem tisztult ki egészen, félúton járt az alvás és az éberség között. A völgy képe lebegett a szeme előtt, átitatta fogékony képzeletét. A hallgatag, rothadó, tunya fákról csöpögő vízcseppek, a lassú buborékok: a folyó posványos partján, a hiábavaló reménységet tápláló csend, a várakozó és szenvedő természet jajszava… S mindez valami ismeretlen forrásból eredő ideges nyugtalansággal vegyítve. Heike az oldalára fordult. Ujjai ösztönösen szorosabbra fonódtak a mandragóra körül. Botladozva formálódtak gondolatai. El kell vinnem őket innen, minél hamarabb. Egy percig sem maradhatunk tovább, mint feltétlenül szükséges. Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok még. Hogyan is szállhatnék szembe az erdővel? Peter és Mira… Sietni kell! Veszélyben vannak. Egyik így, másik úgy, de veszélyben mind a ketten. Ki kell vezetnem őket az erdőből. Most rögtön…

Heikét újra elnyomta az álom. Talán nem is tudta; hogy ébren volt.

7. fejezet HEIKE ÉBREDT FEL elsőnek. Csendben, nehogy megzavarja Peter álmát, kibújt az ágyból és pár perc múlva már kinn állt a ház előtt. A fogadó fehérre meszelt falait elárasztották a reggeli nap sugarai. A néptelen tér közepén kút; kávájára tapadt, rothadásnak indult falevelekkel. Szemközt, a tér túlsó felén a nyár utolsó virágai egy erkély korlátján. Ennek a többinél valamivel gazdagabb háznak kikövezett udvara is volt, az apró kövek finom mintázatú mozaikká álltak öszsze. Heikében egy pillanatra felötlött, hogy a két előkelő hölgy talán itt lakik. De nem, mégsem, hiszen hintóval jöttek. Szép falu. Csak nagyon öreg. Heike átment a téren. A túloldalon, két ház között baluszteres kőkorlátot pillantott meg, ahonnan leláthatott a tóparti rétekre. Két ló legelészett ott. Látott egy darabkát a völgy végéből is. A reggel azonban újabb meleg napot ígért, s az éjszaka hidegét őrző föld meg a felmelegedett levegő találkozásából felszálló pára egyre halványabb és lágyabb szürkészöld ködfelhőkbe rejtette a tájat, ahogy távolabbra nézett. Fülledt, csaknem elviselhetetlenül meleg nap készülődött. A nyár utolsó, ásító lélegzetvétele, mielőtt kileheli lelkét. Mielőtt lekaszabolja az alattomosan lopódzkodó

őszi fagy. Hatalmas, kiszögellő sziklatömb uralta a völgy túlsó részét. Heike azon tűnődött, mi lehet mögötte. Valószínűleg semmi. A sziklatömb fölött két magányos, kiéhezett holló körözött, zsákmányt keresve a völgyben. Zeno, a fogadós is kijött a térre. Heike csak most vette észre, mikor megállt mellette. – Szép állatok – mondta a lovakra mutatva. – Nem hasonlítanak a környékbeli lovakra. – Nem – felelte Zeno –, mert két francia nemeséi voltak. Magukkal kellene vinniük őket, ha elhagyják Stregestit. Nem tudjuk hova tenni őket, nincs hely az istállókban, meg abrak sincs. Nem élnék túl a telet. Heikének feltűnt, hogy úgy fogalmazott: „ha elhagyják”, nem pedig úgy, hogy amikor elhagyják a falut. De nem akart lecsapni a szóra. Tudta, hogy Zeno keresi a kapcsolatot vele, de óvatosnak kell lennie és megfontolnia minden szavát. – És miért nem vitték magukkal a franciák a lovaikat? – kérdezte inkább, bár lehet, hogy ez is túlságosan célratörő kérdés volt. Mindegy. Zeno egy pillanatig habozott, azután kétértelműen válaszolta: – Mert eltűntek. Heike elértette, hogy a két franciára gondol, de úgy tett, mint aki félreérti: – No és… sok ló tűnt el errefelé? – Igen – felelte Zeno kurtán. Látszólag két malomban őröltek, de mindketten tudták, hogy a másik is tudja. – Az erdőben? – kérdezte Heike. – Valószínűleg.

Zeno bizonytalan válasza arra utalt, hogy másról van szó. – A barátaim még nem ébredtek fel. Szeretnék sétálni egyet a faluban reggeli előtt. Van valami, amit különösen érdemes megnézni? – érdeklődött Heike most már nyíltabban. Zeno önkéntelenül a sziklatömb felé pillantott, de gyorsan vissza is kapta róla a szemét. – Esetleg a templom? – mondta lassan, csaknem kelletlenül. Vajon mit próbált meg közölni vele? Heike nem tudta kihámozni a szavaiból. – Volna ideje velem jönni? – kérdezte. Zeno a fogadó felé fordult. – Egyelőre nem – válaszolta. – Induljon csak el az úr, később jövök én is. – Nagyszerű. Elváltak. Heike ődöngött egy darabig az utcákon a levegő páráján megszűrt napfényben. A falu nem volt nagy. Csak a téren állt két-három tekintélyesebb ház, azokat leszámítva csupa nyomorúságos kis vályogviskó támogatta egymást leírhatatlanul mocskos, bűzlő sikátorok jobb- és baloldalán: Az ágyneműt szellőztető gyászruhás asszonyok Heikét megpillantva rémülten húzódtak be házaikba, majd lopva néztek utána a függöny rejtekéből. Mióta ideérkezett, Zenón és az ivóban poharazgató négy atyafin kívül nem látott más férfit. Mindegyikük megette már kenyere javát, s egyiküknek sem volt éppen bizalomgerjesztő fizimiskája. Zenót kivéve Heike elég rusnyának találta valamennyit. Sok az özvegyasszony ebben a faluban – állapította

meg magában. Nemsokára kicsiny templom mellett vitt el az útja. Egy kis ideig nézegette az épületet, de nem találta különösebben izgalmasnak. Inkább a rácsos vaskerítéssel körülvett kicsi temetőbe fordult be a templom mögé. Nagyon-nagyon öregnek látszott, biztosan volt valahol egy újabb is. Vaskos gyökerek és izmos vadszőlőindák tekergőztek a sírköveken, zöldes-barnás fonadékot képezve rajtuk. Heikét meglepte, hogy a néhány még álló kőlapra idegen, számára ismeretlen ábécével vésték rá a feliratot. Ily módon nem sok támpontot nyújtottak további gondolatok szövögetésére. Egyszerre a semmiből mellette termett Zeno. A templomkert puha avarja elnyelte léptei neszét. Zeno arcán idegesség tükröződött. – Bemehetnénk a templomba? – indítványozta. Heikének nem volt ínyére a dolog, de érzékelte, hogy Zenónak valamiért nagyon fontos, így aztán bólintott és követte. A fogadós rövid imát mondott el egy viharvert Krisztus-szobor lábánál. Heike sosem látott még ilyen ütöttkopott feszületet. Szinte az összes festék lepattogzott róla, alatta a fa is elkopott már, s egészen kifényesedett a belékapaszkodó kezek ezreitől. Elnézve, milyen görcsösen szorítja kezével a keresztet Zeno, Heike megértette, hogy pontosan így történik ez évtizedek óta. A templom volna a menedék a falu nyomorultjai számára? – Itt biztonságban leszünk – suttogta Zeno riadt tekintettel. – Mire kíváncsi? – Rengeteg dologra. Először is az eltűnt férfiakra. Hová lettek?

– Honnan tudhatnánk, hová lettek azok, akik eltűntek? – Tehát egyiküket sem találták meg? – De, egyetlenegyet. Még élt. De csak egy percig. Évekkel ezelőtt. Vajon miért mondja, hogy élt? – töprengett Heike. A többiek talán meghaltak? Lehet, hogy Zeno többet tud, mint amennyit elmond? – És abból, amelyik élt,… ki tudtak szedni valamit? – kérdezte. – Csak két szót. Mást nem. – Mi volt az? Zeno elsápadt. Darabonként lökődtek ki száján a szavak, és mintha teljesen elmerült volna saját gondolataiban. – Rettenetesen nézett ki. Iszonyatosan… Anyaszült meztelenül találtak rá… Az egész-teste… furcsa karmolásokkal volt tele. És az volt a legfurcsább, hogy a szerszáma… Zeno nem bírta kimondani a szót, helyette kinyújtott mutatóujjával a levegőbe bökött, és egészen feldúltnak látszott. Heike elpirult. – Folytassa! Két szót mondott az az ember. – Igen. Már haldoklott. Ritka jóképű, erős, nagydarab fickó volt, úgyhogy a puszta akaraterejével túlélt volna bármit. De csak bámult ránk és leírhatatlan iszonyat volt az arcán. Alig bírta kipréselni a száján azt a két szót… „Hollószárnyak suhogása”… Kétségbeesett szemmel nézett ránk, mintha figyelmeztetni akarna valamire. Azután kilehelte a lelkét. Heike meg akarta kérdezni, hogy hol találtak rá, de

ekkor kinyílt a templom ajtaja, s belépett rajta Zeno felesége. – Szóval itt vagy? – súgta páni félelemben az urának. – Gyere innen, mielőtt ránk hozod a bajt! – De nekem tudnom kell… – kezdte volna Heike, de az asszony a szavába vágott. – Egy szót se többet! – intette le haragosan. Hasztalan lett volna kérlelni. Zeno bűntudatosan csoszogott a felesége nyomában. Más esetben biztosan helyre tette volna az asszonyt egy „tartsd a szád, fehérnép!”pel, most azonban túl nagy volt a tét. Efféle titkokat nem lehet büntetlenül kifecsegni. De még mielőtt kiléptek volna a templomból, Heikének sikerült odasúgnia: – A két hölgy? – Pszt! – hallgattatta el Zeno elszörnyedve, s Heike rögtön rájött, hogy nem a feleségétől retteg így. – Tudnom kell! – makacskodott. Zeno belekapaszkodott a karzatot tartó faoszlopba, mintha valamilyen túlvilági támaszra lenne szüksége, hogy beszélni tudjon. Miközben felesége háta eltűnt az előtérben, ahol valaha a fegyvereiket hagyták a templomba betérő férfiak, odasúgta Heikének: – A hercegnő… életveszélyes! Erőszakkal tartja hatalmában szegénykét. – Mi van a hercegnővel? Zeno a rettegéstől és a különleges újság izgalmától tágra-nyílt szemmel, egészen halkan suttogta: – Az egy férfifaló! – Zeno! – hallották kintről az asszony éles hangját. – Hol maradsz már? Kiléptek a templomból. Heike kettejük mögött ma-

radt. Kusza gondolatok kavarogtak a fejében. Heike tisztaszívű fiatalember volt. Elena otthonában a gyerekek előtt nem esett szó férfi és nő viszonyáról. Tilalmas és bűnös dolognak számított az emlegetése, ilyenformán Heike is nagyon keveset tudott róla. Némi fogalma azért persze volt, egészében azonban a testi kapcsolat valami roppant ködös, rejtélyes és tisztátalan dolognak tűnt fel előtte. Zeno szavai épp ezért kínosan érintették. A „férfifaló” kifejezés teljes tartalmát sem értette. Megszaporázta lépteit és beérte a házaspárt. – Reggeli után elmegyünk innen – közölte kurtán és kissé bosszúsan. – Nagyszerű – biztatta a fogadósné, Zeno azonban csalódottan sóhajtott. – De hát miért? Azt hittem… – Felelősséggel tartozom a barátaimért. És ha semmit sem engednek megtudnom, nem tudok magukon segíteni. – Tessék! Ezt akartad? – mordult Zeno a feleségére. – Csak nem gondolod komolyan, hogy ez a zöldfülű fog segíteni rajtunk? – felelte amaz. Rövid volt az út, máris megérkeztek a fogadóhoz. Mira az ajtóban állt, élvezte a verőfényt. Jólesett ránézni formás, gömbölyded bakfistestére. – Szóval odakint tekeregsz! – mondta szégyenlősen Heikére mosolyogva. – Kopogtam az ajtótokon, de egyikőtök sem válaszolt. Heike elmosolyodott. – Úgy látszik, Peter jól elaludt. Mindjárt fölkeltem – mondta. Felszaladt a lépcsőn, bekopogtatott és benyitott. A szoba üres volt. Zavarodottan ment vissza Mirához. A lány látta az

arcán, hogy valami nincs rendben. – Nincs a szobában – mondta mogorván Heike. – Megkeresem. Zeno természetesen semmiről sem tudott, hisz ő sem volt a házban. A felesége sem. Az egyik konyhalány azonban nagy zavarba jött Heike kérdésétől. Elpirult és beletemetkezett a zöldség felkockázásába. – Halljuk, ki vele – mordult rá Zeno. – A fiatalúr… azt kérdezte, hogyan… – Nem kérdezhetett semmit, mert nem tud románul – vágott közbe Heike. – Csak azt kérdezte, hogy… Csak egyetlen szót mondott. Egy nevet. Nem kellett kimondania, Heike megelőzte: – Nicolát, igaz? A konyhalány könnyes szemmel bólintott. Ugyanaz a lány volt, aki annakidején Yves-et is olyan sokáig és szomorúan követte tekintetével, mikor elment. – Peter úr olyan kedves fiatalember volt mondta hüppögve. – A többi is. Hogyhogy „volt”? Heikébe beléhasított a félelem, szíve összeszorult. – És elment? Miután te megmondtad neki, merre menjen? Újabb bólintás és hüppögés volt a válasz. – Hová? Zeno válaszolt a lány helyett. – Nicola kisasszony mindig segítségért könyörög. Mindig. Kétségbeesetten és szívbemarkolóan. És mindig balul végződik. A hercegnő… – Elhallgass! – ripakodott rá a felesége, magánkívül az izgatottságtól. – Tönkre akarsz tenni mindannyiunkat?

Mi nem tudunk semmit! Semmit! Érti? Heike nem hagyta magát. – Hova ment? – kérdezte újból. – Menjen ki az úr Târgul Stregestiből, azután tovább a völgyben, oda fog találni – közölte lemondóan Zeno. – De biztos benne, hogy… – Csak hadd menjen! – rikácsolta a felesége. – Még ránk hozza a bajt! Minket is belekever! Heike máris indult. Mira utánaszaladt. – Meg akarod keresni Petert? Veled megyek. – Ugyan! Heike ránézett a lányra, s felfedezte arcán a félelem nyilvánvaló jeleit. – Történt valami az éjjel? – kérdezte tőle halkan. Mira komoly arccal bólintott. – Az ablak… Persze csak álmodtam, de… – Akkor gyere velem! – határozott Heike. A házigazda unszolására, hogy reggelizzenek meg indulás előtt, végül megittak még egy korty tejet és elraktak egy-egy darab kenyeret, hogy majd megeszegetik útközben. Zeno aggódva nézett utánuk. Titokban mégis reménykedett, hogy Heikének sikerül megszabadítania barátját és Târgul Stregestit is. A felesége nem ámította magát ilyesmivel. Kilépve a házból, Heike Mira felé fordult. – Meséld el, mit álmodtál! – Csak egy rossz álom volt. – Hadd döntsem el én. Meséld csak el! Heike maga is meglepődött, mennyi tetterő költözött belé egyszeriben. Ő, a jótét lélek, akire Planinában az összes szülő nyugodt szívvel rábízta gyermekét, roppant

erővel töltődött fel az újonnan jött felelősség hatására. Vajon milyen erők szunnyadnak benne? Sosem mérte fel. Nem is volt rá szükség. Most azonban… Isten legyen velünk! – gondolta. Ez a falu, ez a völgy halálra rémít. Mira az álmában megjelent halottakról beszélt, meg arról a megfoghatatlan, hátborzongató valamiről, ami be akart hatolni az ablakon keresztül. Megdöbbenésére Heike komolyan vette az álmát. – Nagy szamárság volt Petertől, hogy elment – mondta idegesen. – El kell mennünk innen! Most, azonnal! Önhittség volt részemről azt képzelni, hogy majd én megoldom a falu népének gondjait. Érzem, hogy nem vagyok rá képes. – No és Peter? Vele mi lesz? – Természetesen nem hagyjuk cserben! Megkeressük és azután a lehető leghamarabb eltűnünk innen. Időközben kiértek a faluból. Az út most réteken vitt keresztül. – Látod azt a két lovat? Nincs gazdájuk. Megtarthatjuk őket. – Nekünk adták? – Igen. Nem tudnak gondoskodni róluk. – Hát ez csodálatos! Akkor mind a hárman lovon mehetünk! Nekem még sosem volt lovam. Persze tudom, hogy nem lehet igazán az enyém, csak… – Dehogynem lehet. Megérdemled, amiért annyi éven át gondját viselted apádnak. – Nahát! – lelkendezett Mira. – És milyen gyönyörű állatok! – Igen, tenyészlovak. Mit gondolsz, szeretik a kenye-

ret? Szólongatta őket. A lovak a fülüket hegyezték és védekező állást vettek fel. Amikor Heike közelített hozzájuk, elfutottak. – Ejnye, ezek már majdnem elvadultak – mondta csodálkozva Heike. – És egészen ellomposodtak. Sorsukra hagyta a lovakat és körbenézett. – Hát akkor? Merre menjünk? – kérdezte. – Tovább az úton, nem? – felelte Mira, mintha magától értetődő volna. Heike követte pillantását. – Ja, hogy az úton? Mira aggódva nézett rá. – Már máskor is feltűnt, hogy mintha nem látnál jól. – Nem. Nem látok jól – mondta elgondolkozva Heike. Két hollót figyelt, a fejük felett meg a sziklatömb fölött lebegtek az égen. Nem ugyanez a két holló támadta meg Mirát? Amikor tegnap este a falu felé mentünk – töprengett. Jókora madarak. „Hollószárnyak suhogása…” Mirából megállás nélkül folyt a szó. Heikét meghatotta, mennyire félti Petert. „Az egy tehén”, mondta róla Peter. Csúnya és igazságtalan megjegyzés volt. Ő, Heike ugyan a rövid idő alatt nem tudta alaposabban megnézni Nicolát, és elismeri, hogy borzasztó lehet a hercegnő karmai között sínylődni, ráadásul régóta hiába próbálkozva a kiszabadulással, de ha Peter nem veszi észre Mirában az értékeket, akkor egyszerűen buta! Megkerülték a sziklát. A völgyben a rétek kékes párafelhőkbe burkolóztak.

– Odanézz! Jaj, de szép! Nézd! – kiáltott fel Mira. Heike is észrevette. – Uramisten! – suttogta. Érezte, hogy rogyadozik a lába, meg kellett kapaszkodnia Mira vállában. – Uramisten! – ismételgette remegő hangon. – Hát nem gyönyörű? – lelkendezett Mira. – Láttál már ilyet? – Nem látom rendesen – hazudta Heike. – Nem látod? Egy igazi kastély, vagyis inkább vár! Tornya is van! A tetején olyan cakkos mellvéddel. Meg egy irdatlan nagy kapuja, gyönyörű fasor vezet fel odáig. Biztosan oda ment Peter. Heike rásandított a kislányra. Fulladozott, alig kapott levegőt. Csak most értette meg, hogy nem ugyanazt látja, amit Mira. Hogy az ő tekintete áthatol azokon a lepleken, melyek mások szeme elől elfedik a valóságot. Nagyot nyelt, hogy leküzdje az émelygést. Jaj, Peter, szegény pajtásom! – gondolta elkeseredve. Mint akit megbabonáztak, dermedten bámulta a szörnyűséges, iszonytató látványt, nem bírta levenni róla a szemét, pedig nagyon szerette volna. Valójában nem őt babonázták meg, hanem Mirát, Petert, a franciákat meg a többieket, akik mögött bezáródott a hatalmas kapu. Úristen! Peter! Mira látta, milyen nagy hatást tett Heikére a vár, s félreértette a helyzetet. – Ugye milyen lenyűgöző! Gyere, siessünk! – Nem – nyögte Heike fuldokolva. Hányingerrel küszködött, szíve a torkában dobogott. – Nem. Gyere velem!

Megragadta Mira karját és visszaterelte, szinte viszszavonszolta a sziklatömb mögé. – No és Peterrel…? – Megpróbálom kimenteni, de egyedül, nem jöhetsz velem. – Hogyhogy kimenteni? – Ne kérdezz többet! Látva Heike felindultságát, Mira nem mert ellentmondani. Heike rohanvást futott vissza a faluba, maga mögött vonszolva az erőtlenül tiltakozó, megzavarodott lányt. Azon a réten, ahol a két ló legelt, Heike váratlanul megállt. Mira arra gondolt, hogyan is félhetett annyira Heikétől. Most, hogy már belenézett a szemébe és megismerte, érthetetlennek tűnt a viszolygása. – Tessék, Mira, ezt kölcsönadom… Mira döbbenten nézte, hogy leakasztja nyakából a szíjat a mandragórával. – Jesszusom! Mi ez? – kérdezte tágranyílt szemmel. – A legdrágább kincsem, Mira – felelte Heike. – Ez egy elvarázsolt, elátkozott, életveszélyes hely! A gyökeret a nyakadba akasztod és senkinek sem mutatod meg! Amíg veled van, biztonságban tudhatod magad; meg fog védeni, és távol tartja azt, ami az éjjel be akart menni az ablakodon. – Mira megértette, hogy Heike komolyan beszél. – Te tudod, mi volt az? – Nem, sejtelmem sincs. De rá fogok jönni. Fogd, ez egy mandragóra, neki köszönhető, hogy Feodora hercegnő tegnap este visszafordult az ajtóból. Én most nem tarthatom magamnál, mert ha rajtam van, sosem jutok be a várba, az egészen biztos.

Vajon tényleg a mandragóra az oka? – gondolta elbizonytalanodva. Nem inkább az én ereimben folyó vér? Nem, s amint megfordult, meg is bizonyosodhatott erről. Szép, jól karbantartott utat látott maga előtt ugyanott, ahol addig csak alig kivehető, elgazosodott keréknyomot. – Most már érted, milyen nagy a mandragóra hatalma? Mira bólintott. A gyökér csiklandozta a bőrét, de jó meleg volt. – Gondolod, hogy sikerül megmentened Petert? – kérdezte könnyes szemmel. – Mindent megteszek, ami telik tőlem. Ezt megígérem. – És azt a szegény, boldogtalan kisasszonyt is? Aki olyan riadtan nézett a gyönyörű szemével? – Nicolát? Az már sokkal nehezebb lesz, mert őt hatalmában tartja a hercegnő. De természetesen megpróbálom. Csak ne várj tőlem túl sokat! Egyelőre fogalmam sincs, hogyan csináljam. Csupán annyit tudok, hogy ki kell szabadítanom Petert. Mira felsandított rá. – Félsz? – kérdezte. – Igen. Rettenetesen félek. – Pedig olyan szép az a vár. Heike nem válaszolt, de Mira észrevette, hogy idegesen megrándul a szája széle. Amikor Heike tovább akart indulni vele a fogadó felé, mindjárt tiltakozott. – Ne pazarold rám az időt, magam is visszatalálok! – Megyek én is, amúgy is beszélnem kell a fogadóssal.

– No de Peter…! Heike a homlokát ráncolta. – Lehet, hogy tévedek, de úgy vélem, hogy sötétedés előtt nincs nagy veszély. Az az érzésem. Szapora léptekkel átmentek a téren. – Csak ne hagyd, hogy félrevezessen a nappal józan világossága – figyelmeztette Mira. – Okos kislány vagy – mondta Heike és elmosolyodott, pedig tele volt feszültséggel. – Nem, nem fogom ámítani magam. No, itt is vagyunk. Gyorsan elhadarta közlendőit Zenónak és feleségének: – Szeretném a gondjaikra bízni a lányt. Ne hagyják elkóborolni! És tegyék meg ugyanazokat az óvintézkedéseket, mint tegnap este! Nélküle akarok menni a várba. Ha nem térnék vissza, ültessék fel a lovamra, és vezessék ki az erdőből! – Meddig várjunk? – Ha jól látom a dolgot, csak egyetlen éjszakám van. Kár, hogy nem voltak hajlandók többet elárulni. A házaspár arcvonásai megmerevedtek. – Nem vagyunk abban a helyzetben – mondta halkan Zeno. Megkínálták Heikét enni- és innivalóval. Evés után elindult. A falu valamennyi ablakából és ajtajából egyegy szempár követte távolodó alakját. Volt valami a szemekben, amit nem lehetett reménységnek nevezni, de reménytelenségnek sem. Talán leginkább a kettő keverékének. Talán úgy érezték az emberek, hogy ha van valaki, aki meg tudja menteni elveszett falujukat, akkor ez a nagyon fiatal, szelíd mosolyú, ördögien csúnya fiú lesz az.

HEIKE TIKKASZTÓ FORRÓSÁGBAN lustálkodó réteken ment keresztül. A gőzölgő levegő rezgett, remegett, s ettől a távoli dombhátak elmosódó, sápadt kékeszöldes; elvarázsolt élő anyagnak tetszettek. A delelő napnak ki kellene józanítania az embert, Heikét azonban csak még zavarodottabbá tette. Mezítelennek érezte magát a mandragóra nélkül, és úgy érezte, elárulta a gyökéremberkét. De a mandragórával a nyakában sosem juthatna be a várba, nem láthatná Peter szemével a káprázat-világot és sosem találná meg őt. A hollók a feje fölött keringtek a magasban. Nem törődött velük, végül is nem a hollók a fontosak. Mi lesz, ha végzetes ballépést követ el? Elhessegette magától a gondolatot. Épp eléggé meggyűlik a baja a hercegnővel. La strega. Boszorkány. Odaért a kiszögellő sziklához és megkerülte. Mélységes rosszkedvvel nézett fel az útról. Most olyannak látta a várat, amilyennek mindenki más: ódonságában, komorságában fenségesnek tűnt előtte. Ahogyan Mira, Peter, a két francia nemes és a többi ember szemében megjelent. Nem volt vele a mandragóra, hogy felmutassa a tünemény helyett a valóságot. Nagyon szép vár volt. Szépek vastag falainak szürkés-fehér kövei, szép a kapuja. És ha mégis ez a valóság? Ha mások, az összes többi ember látja jól és tényleg úgy áll a helyén a vár, ahogy most találta ott? Teljesen hihető volna: hercegnőhöz méltó lakhely a dombtetőn. Akkor mi az, amit ő látott? Hátha csak jelkép, hasonlat, amit a mandragóra azért tárt szeme elé, hogy óvatosságra intse?

Az utóbbi a valószínűbb. A mandragóra csalta meg a ő érzékeit, nem a hercegnő a többiekét. Igen, így kell lennie! Hisz ez a vár nagyon is valóságos. Szilárd. Erős Másképp hogyan tudott volna Peter bemenni? A fasor, a díszes kapu is valóság. Peter odabent van. Meg kell találnia! Feltéve, ha Feodora hercegnő nem akarja másképp… Újra összeszorult a szíve. Mélyen tüdejébe szívta a levegőt és sóhajtott. Önkéntelenül a melléhez nyúlt, de nem találta ott vigasztaló társát.

8. fejezet HEIKE BEHUNYTA SZEMÉT és egy kis ideig mozdulatlanul állt a fényözönben a napszítta réten. Nem volt vele a mandragóra. Hallgatag barátja sem bukkant most fel a közelben, nem úgy, mint otthon, Planina erdeiben. Úgy érezte, magányosabb már nem is lehetne! – Kedves éjszakai barátom, aki társam és oltalmazóm voltál annyi éven át! – suttogta. – Bárcsak meghallgatnál! Annyira magányos vagyok, tudatlan és tapasztalatlan! Bevallom, halálosan félek. Azelőtt mindig a segítségemre voltál, mikor a faluban elveszett egy gyerek vagy egy állat, vagy amikor valami nyomta a szívemet. Milyen messze vagy most! Kétségbeejtően elhagyatottnak érezte magát Sehová sem tartozik. Senki sem érdeklődne utána, ha nem jönne ki többé a várból. Krajnai családtagjaitól örökre elbúcsúzott. Norvégiában és Svédországban pedig a létezéséről

sem tudnak. Lehet egy ember ennél szegényebb? Gyökértelenül, otthontalanul, szabadon lebegve az ürességben. És hozzá még vállalja fel ezt az egészet? De ha nem, akkor ki más segítene Peternek? Mira talán igen, de ő nem tehet semmit. Egyedül ő, Heike mentheti meg az életvidám Petert, aki még alig kóstolt bele az életbe. Ismét eszébe ötlött az a látomás. Kínlódva nyeldekelt, hogy legyűrje émelygését. Egyszer csak megfeszült a teste, érzékei éberré váltak. Mi lehet ez? Biztonságot adó, puha melegséget érzett. Egy ember közelségét. – Te vagy az, Sötétség Vándora? – suttogta mozdulatlanul. Valaki a vállára tette a kezét, Heike azonban nem ijedt meg. Tudta, hogy nem gonosz szándékú, hanem jóságos erővel van dolga. Érzékfeletti képességei nem fejlődtek még ki annyira, hogy látta volna a kezet, de a hangot hallotta. Mély, bársonyos, szelíd hang volt, s egy olyan nyelven szólalt meg, ami nagyon hasonlított Sölve anyanyelvéhez. Svédnek hívta, azon a nyelven mesélte neki annakidején a Jéghegyek Népéről szóló történeteket. Ez a most hallott nyelv annyira hasonlított Sölvééhez, hogy minden nehézség nélkül megértette. – Barátod, a Sötétség Vándora nem tud most eljönni hozzád, mert a maga megbízását kell teljesítenie. De nem vagy egyedül. Nehéz feladat jutott neked, segítség nélkül túl nehéz egy korodbeli fiatalembernek. Mi nem tudjuk legyőzni a gonoszságot, mert nem férünk hozzá. De rajtad keresztül tudunk hatni, ha elég erős és elszánt vagy.

Heike bólintott. – Köszönöm – dadogta. – Tudok róla, hogy szépanyámat, Villemot a Jéghegyek Népének átoksújtotta halottai segítették meg, akik a jóért harcoltak, és jól értem, hogy most velem is ez történik? Kik vagytok? – Hárman jöttünk, mi vagyunk a legmegfelelőbb erők erre a feladatra. Biztosan hallottál már rólunk. – Te… Jóságos Tengel vagy? – Igen. Velem van Sol is. Tudod, Sol szeret borsot törni kíméletlen nőtársai orra alá. Harmadikunk pedig Mar, ő mindent tud a gonoszság erejéről és gyenge pontjairól. Indulj el most! Itt leszünk, hogy melletted álljunk. Mostantól már nem fogod észrevenni, hogy jelen vagyunk. Magadnak kell gondolkoznod és cselekedned. Légy óvatos, nehogy az a gonosz nőszemély túljárjon az eszeden! A kéz eltűnt. Heike újra egyedül találta magát a réten. Teleszívta tüdejét levegővel és elindult útjára a vár felé. PETER A HETEDIK mennyországban érezte magát. Egy asztalnál ülhetett Feodora hercegnővel és az ijedt kis Nicolával a vár ódon ebédlőjében. Az ételt ugyan teljesen íztelennek érezte, mintha száraz füvet rágott volna, de nem is csoda, hiszen egészen cserepes volt a szája a felfokozott izgalomtól. Feodora hercegnő gyakorlott társalkodóként vitte a szót és nem mulasztotta el kifejezésre juttatni rendkívüli örömét, amiért ilyen művelt és mindenben járatos vendéget fogadhat otthonában. Peter elemében volt, irodalmi idézetekkel és mélyenszántó eszmefuttatásokkal sziporkázott. Legalábbis ő mélyenszántónak tartotta.

Nagyon igyekezett, hogy kivívja a csendes kis Nicola elismerését. Időnként találkozott tekintetük az asztal fölött, ilyenkor bíztatóan rámosolygott a lányra. Ugyanis közvetlenül megérkezése után, amikor egy percre egyedül maradt vele, Nicola belekapaszkodott a kezébe és tágra nyílt, könyörgő szemmel súgta: – Vigyen el innen, nagyon szépen kérem! Feodora… a hercegnő… ért a bűbájossághoz és fogva tart engem. Saját erőmből nem tudok kiszabadulni, mert megbabonázott! Peter ünnepélyesen megfogadta, hogy megmenti. Ekkor Nicola szemében a könyörgés csodálattá változott, az ifjú bécsi diák keble pedig dagadni kezdett a büszkeségtől és a birtoklásvágytól. Feodora láthatóan nem örült a látogatónak, de természetesen megadta neki a kötelező udvariasságot. Persze, hogy nem örül! – gondolta magában Peter. Nyilván megérezte bennem az ellenséget, méghozzá a veszélyes és elszánt ellenséget. Légy nyugodt, Nicola, nem megyek el innen nélküled! Olykor elfogta a lelkifurdalás, amiért Heike tudta nélkül elpárolgott a fogadóból. Heike megtiltotta, hogy megkeresse Nicolát, legalábbis egyedül. Közösen kellett volna kigondolniuk a szegény kis rabmadár kiszabadításának tervét. Ő azonban nem ért rá Heikére várni. A szerelem tüze kigyúlt benne, nyughatatlanság vett rajta erőt, nem bírt magával. Amikor a konyhalány megmutatta az utat, úgy rohant árkon-bokron át, mint akinek üldözők vannak a nyomában. Érdekes, hogy az a kis konyhalány milyen esdeklőn

nézett rá. Mint aki nem akarja, hogy elmenjen Nicolához. Alighanem beleszeretett egy kicsit. Szegényke! Szegény Mira meg már nem is tudta eltitkolni, mennyire odavan érte. Mit csináljon, nem tehet róla, ha nem tudja viszonozni érzéseiket. Aki egyszer megpillantotta Nicolát, rá sem tud nézni másra. Tiszta szerencse, hogy Heike nem figyelte Nicolát az este, különben most nagyon boldogtalan lenne szegény pára. Ugyanis napnál világosabban látszott, hogy a lány csakis őt, Petert vette észre. Belépett a csupacsont inas és valamit súgott a hercegnőnek. Feodora szeme nyugtalanul megremegett és éles hangon kérdezett valamit románul. Az inas mogorvának látszott. Jó darabig tanácskoztak, azután a hercegnő elmosolyodott. Gúnyos, diadalittas mosoly jelent meg az arcán. Intett az inasnak, hogy távozhat. E közjáték után a két fiatal felé fordult, és visszaváltva németre így szólt: – Vendégünk érkezik, akiről gondoskodnom kell. Nicola, kedvesem, megtennéd, hogy átkíséred Peter urat a lovagterembe és mesélsz neki a várkastély történetéről? Nicola szemében félelem villant. – Igenis, néném. Megragadta Peter kezét és behúzta magával a hosszú, komor terembe, ahol a tető vastag keresztgerendái csak fokozták azt a nyomasztó hatást, amit a súlyos, kongó, sötét terem amúgy is tett a belépőre. Nicola egy pillanatra hozzásimult lovagjához. – Nagyon örülök, hogy te jöttél el, nem az a csúf barátod. Peter rajtakapta magát, hogy ujjongó örömmel töltik

el a szavai. Hűtlen árulónak érezte magát. – Heike nagyon rendes fiú – motyogta bűntudatosan. Nicola egész testében megborzongott. – Szörnyen ijesztő a külseje! Olyan nagyon csúnya! Te viszont igazán csinos fiú vagy, Peter. Peter átkarolta a lány karcsú derekát és belenézett a szemébe. – Itt fogjuk hagyni Târgul Stregestit, együtt, mind a négyen! Te meg én, meg Heike és Mira. – Csak te meg én! Mi ketten! – dorombolt Nicola. – Jó, Heike meg Mira nélkülünk is kitalál a faluból – hagyta rá Peter. – Csak ki tudjalak vinni innen! – Igen, igen, próbáld meg, Peter! Tudom, hogy neked sikerülni fog! – Ne induljunk el most mindjárt? – Nem, most nem lehet. Az inas őrt áll a kapuban. Majd éjszaka, pirkadatkor, amikor mindenki alszik… Peter egészen megmámorosodott. Az a szempont, hogy Heike meg Mira nem várhat olyan sokáig, és ő is bajosan, teljesen eltörpült ahhoz képest, hogy most Nicola életének megmentéséről van szó. A vár történetéről végül nem sokat tudott meg Peter. A két fiatal egészen egymásba feledkezett. Leültek egy padra és sugdolózva szövögették terveiket a jövőről, közben óvatosan illették egymást ujjuk hegyével, az ajkukkal, no meg a pillantásaikkal, melyek sokkal de sokkal beszédesebbek voltak ügyefogyott érintéseiknél. Peter nem tudott betelni kedvese látványával. Ajka, mint a csipkerózsa, ébenfekete haja fényes, mint a legfinomabb selyem, szeme tiszta, mint a harmatcsepp. – Ó, Peter, annyira szeretnék kiszabadulni innen! Mindig, de mindig megakadályozta az utolsó pillanatban,

de most végre… – Hogyhogy mindig? – kérdezte féltékenyen Peter. – Többször is megpróbáltam már megszökni, azt gondolhatod. Egyedül is, de volt, hogy más is akart segíteni, nem tagadom. De Feodora mindig elgáncsolta a tervemet. Ó, Peter, el sem tudod képzelni, milyen rettenetes ez így, nincs is rá szó! Feodora alávaló gonosz boszorkány! Nicola a fiú erős vállába rejtette arcát. Peter szeme sötéten villámlott. – Meg tudnám fojtani azt a banyát! Könyörtelen zsarnok! – Az! Tudod, azt hiszi, hogy csodaszép – szipogott Nicola. – Az összes férfi, aki csak beteszi a lábát a várba, kellene neki. Mindet magának akarja… – Igen, észrevettem, hogyan mórikálta magát nekem is, amikor megjöttem – mondta izgatottan Peter. – De amikor látta, hogy csak te érdekelsz, majdhogynem megdühödött rám… – Igen, engem meg gyűlöl, mert fiatal vagyok és előttem az élet. Attól fél, hogy elhódítom tőle a gavallérokat, örökké féltékeny, és a leghitványabb fogásokhoz folyamodik. El sem hinnéd, mi mindenre képes! Peter gyengéden mosolygott rá. – Holnap reggel hetedhét országon túl fogunk járni, ígérem neked! – Ó, Peter! Gyere, menjünk át innen egy másik szobába! HEIKE NEM HITTE volna, hogy beeresztik a várba. Pedig úgy történt. Sokáig álldogált habozva a kapu előtt. Nézte a vastag

falat, mely kötőanyag nélkül egymásra rakott, óriási kőkockákból állt. Többször is a határán volt, hogy megérintse őket, de végül mindig visszahúzta a kezét. Azok után, amit még a mandragórával a nyakán látott, nem merte. Végül mégiscsak összeszedte bátorságát és egy pillanatra hozzányúlt egy kőhöz, azután villámgyorsan el is kapta a kezét, mint akit kígyó mart meg. Pedig a kő kő volt, semmi más. Újra megfogta és végigsimította tenyerével a hűvös felületet. Tehát az a sok szörnyűség csak délibáb volt. Azért láttatta vele a mandragóra, hogy óvatosságra intse. Eltúlozta a veszélyt, nehogy felesleges kockázatot vállaljon magára. Még emlékezett arra a hangra… A hatalmas ragadozó madarak rémisztő, visszhangos, rekedtes rikoltozására. Vagy inkább dögevők voltak? Az is lehet, mert látni nem látta őket. Sosem felejti el azt a förtelmes látomást! Idővel sikerült rávennie magát, hogy bekopogjon. Hihetetlenül sápadt és vézna ember nyitotta ki a kaput. Heike előadta, mi járatban van: a barátját keresi, úgy tudja, ide jött. Az inas azt kérte, várjon néhány percet, becsukta a kaput és eltűnt. Heike várt. A völgyet nézte, meg a Târgul Stregestinél jóval nagyobb városka romjait. Az összedőlt falak között birkák legelésztek. Elnézte az undok erdőt, mely felfalta az egész völgyet s felkúszott egészen a vár lábáig. Hideglelős borzongás futott végig a testén. Ki kell hoznia Petert, és azután el innen, ahogy csak bírja a lovak lába.

Igaz is! Azok a lovak szinte teljesen elvadultak, meg sem tudják majd közelíteni őket. A csontváz-inas visszajött. – Erre parancsoljon az úr – mondta. Nagyszerű, ezt akarta. Most már benn volt a várban. Szemével végigtapogatott mindent, eszébe vésett minden lépést, minden fordulót, minden zugot. Szüksége lehet még rá. Nagyon hiányzott legkedvesebb, leghűségesebb barátja, a mandragóra. De tudta, hogy okosan cselekedett, amikor kölcsönadta Mirának. Részben a lány miatt, részben a saját érdekében. Hogy a csodába engedhették be őt ide? Tudják, hogy nincs nála a mandragóra? Vagy más az oka? Nem kételkedett benne, hogy hamarosan választ kap a miértre. Nem fogja kellemesen érinteni, annyi bizonyos. Lehet, hogy épp most sétál be a csapdába? Pedig csak ő mentheti ki innen Petert és Nicolát. Hiába, kintről nem tud semmit sem tenni, mindenképpen be kellett jönnie a várba, ha segíteni akar. Amíg még nem késő. Az inas a vár ebédlőjébe vezette Heikét. Az előző este megismert előkelő hölgy elébe jött a fogadására. Peter sehol. Az ifjú Nicola sem, akit nem ért rá alaposabban megnézni. Ismét átfutott fején a gondolat: hátha csak azért engedték be, hogy túljárjanak az eszén és ártalmatlanná tegyék? A többes szám Feodora hercegnőnek és az egyszálbélű kapuőrnek szólt, aki nyilvánvalóan a hercegnő rab-

szolgája. A szép hölgy ragyogó mosollyal üdvözölte. – Isten hozta, fiatalember! Ugyebár találkoztunk tegnap a fogadóban, amikor ifjú rokonát sajnálatos rosszullét fogta el? Miféle rosszullét? – gondolta Heike. Ne hárítsd át másra, neked magadnak lett egyszerre sürgős, hogy viszszaforduljatok. A hercegnő kézcsókra nyújtotta kezét, csakhogy Heike nem épp az előkelő körökben nevelkedett. Ő a krajnai parasztok egyszerű, természetközeli életét élte. Megszorította a hercegnő kezét és mélyen meghajolt. A hercegnő nyugtázta a dolgot és magában elhelyezte Heikét a megfelelő skatulyában. Vajon hogyan szólítsa? Most tapasztalta meg Heike, hogy sok tekintetben hiányos a neveltetése. Nem az emberséggel és a lelki finomsággal volt baj, abból nagyon is sokat megtanult, hanem a társasági érintkezés külsődleges illemszabályainak útvesztőiről. – Fenséges hercegnő – mondta végül, ami nem is volt rossz kezdet, mert ezzel a megszólítással nem sérthette meg – bocsássa meg, hogy betolakodtam szépséges otthonába, de a barátom ide indult ma reggel, és mivel a tervezettnél hamarabb kell elhagynunk Târgul Stregestit, eljöttem érte. Itt van a várban? – Ó, az ifjú Peter úrra gondol? – mondta mosolyogva. – Igen, itt van, csak most éppen rövid körsétára indult Nicolával a várban. Hamarosan visszaérnek. Megkínálhatom közben valami harapnivalóval? – Nem, köszönöm, épp most ettem. – Nos, akkor tudom már, mit csinálunk. Mi is körülnézünk egy kicsit. Esetleg össze is találkozunk velük,

ámbár meglehetősen nagy a vár. Kedvenc foglalatosságom a vár régmúlt történetéről mesélni, de sajnos ritkán toppannak be hozzánk vendégek. Bizalmasan belékarolt Heikébe és átvezette egy másik helyiségbe. A fiatalember nem tudta nem észrevenni a hercegnőből sugárzó érzékiséget. Rendkívüli ereje volt, s Heike, akinek eddig nem sok dolga akadt nőkkel, különösen nehezen tudta kivonni magát a hatása alól. Séta közben Feodora szóval tartotta. Töviről hegyire elmesélte az összes történetét a szilaj Bogdanról, aki lovával felugrott az asztal tetejére, s onnan kaszabolta le vendégeit, Anciol meghiúsult nászáról, Borisz vajdáról, aki megmentette Erdélyt a törököktől, a négy asszonyról, akik kikaparták volna egymás szemét, ha be nem zárják őket, meg a két fivérről, akik á mohácsi csatában vesztették életüket. – Ugye a hercegnő is vajdák ivadéka? – érdeklődött Heike udvariasan, miközben Anciol tüneményes menyasszonyi ruháját csodálták meg. Feodora fájdalmas arccal simogatta meg a ruha nehéz selymét. – Igen, az vagyok. Apám volt az utolsó a vajdák fényes sorában. Heike nemigen látott semmi fényeset abban, ha valaki lemészárolja a vendégeit vagy szűk szobákban lakat alatt tartja a feleségeit. – Hogyan tudták annyi éven át megőrizni Anciol ruháját? – kérdezte elismerően. – Mert olyan végtelenül gyönyörű – válaszolta ellágyulva Feodora. – És mert megesküdött rá, hogy soha senki sem öltheti fel, csak ő maga, ha majd az oltár elé áll benne. Ám mint tudja, a menyegző meghiúsult.

Heike bólintott. – A hercegnő elbeszélése alapján ítélve Anciol káprázatosan szép lány lehetett. Hogyan történhetett, hogy mégis megcsalta a vőlegénye? – Ah, bizonyára ön is ismeri a szerelem szeszélyeit. Ha Ámor nyilai eltalálnak valakit, olykor tökéletesen érdemtelen személyekkel is szerelembe eshet. Az a lány semmiben sem vehette fel a versenyt Anciollal, és mégis… Egyébként Anciolnak is volt egy gyenge pontja… A hercegnő a nyelvébe harapott, talán túl sokat talált elárulni. Heike várakozóan nézte kénessárga szemével. – Mégpedig? – kérdezte. – Ó, semmi, nem fontos – mondta Feodora legyintve és elfordult. – Talán túlságosan is kimutatta, mennyire sóvárogja a szerelmet. Az ilyesmi elriasztja a másikat. De nézze csak! Ez itt apám fejedelmi koronája. Vessen egy pillantást a gyönyörű ékkövekre! Ez a rubinkő egymagában egy vagyont ér ma… – Bizonyára – mondta szórakozottan Heike. Mit is mondott Zeno Feodoráról? Hogy férfifaló? Nos, az a mód, ahogyan a csípőjét ringatta előtte, a csúnya és, tapasztalatlan Heike előtt, alighanem valami effélére utalt, azt még ő is kapiskálta. Azon tűnődött, amit Anciolról mondott… Hogy „sóvárogta a szerelmet”. Heike tudta, hogy a szerelem szónak kettős értelme van. Egyfelől az érzelmeket jelenti, de van egy kézzelfoghatóbb, földközelibb jelentése is. A férfifaló asszony pedig szerelmet akar, mármint az ágyban. A kettő bizonyára nagyjából ugyanaz. És ha a két személy is ugyanaz? Heike megborzongott az iszonyattól. Mintha valami

hüllő kúszott volna végig a hátán. Feodora egy karnyújtásnyira lépkedett előtte, csípője kihívóan ringott, sötét selyemruhája a derekára feszült, súlyos fekete hajkoszorúja alól csábítóan kivillant nyakának vékony fehér csíkja. Heike arra gondolt, hogy a haja talán egészen a lábikrájáig is leér, és életében először alkotott magának fogalmat arról, mit is takar az a kifejezés, hogy erotikus vonzás. Mindvégig szigorú életet élt, rá sem nézhetett a faluban lakó lányokra, Elena megtiltotta neki. Persze azt még ő is megértette, miért tartja távol a lányoktól Elena. Azért, hogy ne utasítsák vissza, ne okozzanak neki sebeket. Heike nem táplált illúziókat saját vonzereje felől, látta magát elégszer a víz meg különböző fémtárgyak tükrében. Felvillant előtte újból a kép, ahogy Feodora megérintette a ruha kelméjét. Határtalan gyengédség és fájdalom volt abban a mozdulatban. Heike nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy saját menyasszonyi ruháját simogatta. – Most pedig megnézzük a galériát – mondta Feodora felvidulva. – Lehet, hogy a fiatalok is ott vannak. Odafordult Heikéhez. – Igen, én is úgy gondolom, hogy sürgősen magával kell vinnie az ifjú Peter urat – mondta, s tekintetében a macskáéhoz hasonlatos kifejezés jelent meg. – Próbáljuk meg előkeríteni. Ebből a megjegyzésből két következtetést vont le Heike: Először, hogy a hercegnő irigykedik Nicolára! Saját magának akarja fenntartani a fiatal férfiakat, különben mehetnek a pokolba. Ha viszont borsot törhet Nicola orra alá azzal, hogy elhalássza előle a fiatalembert, akkor boldog. Heike személye tökéletesen érdektelen ebben az

összefüggésben, mert Heike nem vonzza őt, mint férfi, és Nicolának sem kell. A másik gondolat pedig, ami megfogant Heike agyában, az volt, hogy ki kell mennie a várból. Nem itt kell keresgélnie, ha le akar csapni a vár sötét hatalmaira. Hanem abban a temetőben, amit a díszes vasrács vesz körül. A vár urainak gazzal benőtt sírjainál. Meg kell keresnie a megcsalt Anciol nyugvóhelyét, amely nem lehet más, mint Feodora hercegnő sírja. A két személy azonos! A felismerés egyszerre előhívta benne a förtelmes reggeli látomás emlékképeit. Újra ott zakatolt bensejében a félelem, miközben a hercegnő a folyosók labirintusán át a képcsarnok felé vezette. Mintha megint hallotta volna a nagy dögevő madarak rekedt, mohó rikácsolását, de a reggeli látomáshoz most az a szorongató érzés is társult, hogy engedve a nyomásnak mindjárt a fejére szakadnak a vár termeinek és folyosóinak sötét mennyezetei. Súlyos vízcseppek koppanását hallotta, azt visszhangozták a dohos falak, a padló drága prémszőnyegei szétrohadt rongyként jelentek meg a szeme előtt, és felfedték az alattuk nyüzsgő hernyókat. Heike egyfolytában győzködte magát, hogy nem szabad rémeket látnia, hisz mindez csak az ő képzelgésének szüleménye. Egyvalamit azonban nem tudott kiverni a fejéből: A várbeli körsétának még az elején egyszer egy faragott ajtó előtt haladtak el. Feodora még csak le sem lassította lépteit, sőt mesterkélten élénk csevegésével feltűnően igyekezett elterelni Heike figyelmét, így akadályozva meg, hogy megkérdezze, hová vezet az az ajtó. Heike azonban egyszerre borotvaélessé vált érzékszerveivel azonnal felfogta, hogy ez az ajtó kiválik a töb-

bi közül: emögött kell, hogy legyen a vár titkának magja, az összes gonoszság fészke! Megpróbálta elhelyezni ezt a benyomását azon a színpadon, amit reggel látott, még a mandragórával a nyakában. Hogyan értelmezze mindezt? Hol lehet a gócpont, ha ezt a két képet, a reggeli rémlátomást meg a vár építészeti szerkezetét egymásra csúsztatja? Nem tudta megtalálni a választ, mert Feodora szünet nélkül beszélt, miközben kinyitotta a galéria ívelt ajtaját. Abban mindenesetre biztos volt, hogy el kell mennie a temetőbe. Anciol, a megcsalt menyasszony sírjához. Anciol buja, gonosz, hazajáró szellem: ludvérc, ahogyan a nép nevezi. Ártalmatlanná kell tenni! A vár csak ezután következhet a sorban, ha egyáltalán szükség lesz rá. Arra számított ugyanis, hogy a gonoszság hatalma addigra már megtörik. Amire azonban tapasztalatlanságában nem számított: egy ludvérc soha nem mond le önként a hatalmáról.

9. fejezet HEIKÉT ANNYIRA FELZAKLATTA friss felismerése, hogy először észre sem vette Petert és Nicolát. A galériában üldögéltek és úgy rebbentek szét jöttükre, mintha forró ölelés után nyitották volna rájuk az ajtót. Barátját megpillantva Peter elpirult. Heike végre közelebbről is megnézhette Nicolát. Érzékei nyomban működésbe léptek, forró hullámok

tolultak a nyakába. Milyen kicsi és védtelen teremtés, nem látszik többnek tízenhat évesnél, pedig Feodora szerint már elmúlt húsz. Olyan tündérien kedves látványt nyújtott, hogy Heike szívében mindezidáig némán szunnyadó húrok pendültek meg. Szomorúan állapította meg magában, hogy ha akarná sem tudná elhódítani barátjától. Napnál világosabb, hogy Nicola semmiképpen sem választaná őt Peter ellenében. Heike csak annak örült, hogy előző este nem látta a lányt, mert akkor haszontalan, hiú ábrándozásra vesztegette volna idejét. Nicola már választott! Így utólag Heike már nem volt annyira sebezhető. Mindenesetre ki kell juttatniuk a várból. Élet-halál kérdése! Azon töprengett, vajon miért tartja Feodora a hatalmában, miért akar egy ludvérc fogságban tartani egy élő fiatal lányt. Kihúzta magát. Most azután igazán úgy érezte, van miért harcolnia. Nemes küzdelmet fog vívni barátjáért és a legcsodálatosabb lányért, akit valaha is látott. Az sem baj, hogy az a lány már másé. Sőt, ez a körülmény csak még magasztosabbá teszi küzdelmét. – Ah, szóval itt vagytok! – mondta Feodora könnyedén. – Hadd mutassam be ifjú rokonomat, Nicolát. Nicola, ő Peter úr barátja. Heike kezet akart fogni Nicolával; de a lány undorral húzta vissza a sajátját. Heike még sohasem érezte magát ilyen csúnyának, mint ebben a percben. – Peter úr, a barátja azért jött, hogy elvigye önt innen – mondta a hercegnő. – Bizonyára az lesz a legjobb, ha csatlakozik hozzá. Előzőleg azonban szeretném megmutatni kedves Heike barátjának az őseimet…

Mivel Peter már elkötelezte magát. Nicola mellett, a hangulat rendkívül feszült volt. – Nicola nélkül nem megyek! – szögezte le elszántan Peter, szeme sarka azonban árulkodón megremegett, valahányszor pillantása találkozott a hercegnőjével. Maga Nicola pedig reszketett a félelemtől. – Várj, Peter! – súgta neki, talán abban a hiszemben, hogy más nem hallhatja. – Ne vele együtt! Nagyon rosszul esett ez Heikének, annyira rosszul, hogy képtelen volt előadni azt az erélyes hangvételű szónoklatot, amit Nicola szabadsága érdekében előre kigondolt. – A lány itt marad – jelentette be a hercegnő. Szavai ostorcsapásként hangzottak. – No de… – kezdte volna Peter. – Ne most, Peter! – rimánkodott Nicola suttogva, de mindhárman meghallották a kitűnő akusztikájú csarnokban. – Ne most! Gyere vissza máskor! Emlékszel, mit beszéltünk meg? Peter bólintott, arcán a mátkáját védelmező rettenthetetlen lovag kifejezésével. Heike zavarban Volt, nem igazán tudta, mit tegyen. Muszáj elvinnie innen Petert, de később már nem jöhet vissza újból, márpedig Nicolának is ki kell innen jutnia. Ekkor azonban Feodora hercegnő megcsillantotta erejét. Egy római cézár fensőséges nyugalma sugárzott belőle, ahogy ott állt a csarnok közepén, s puszta hallgatásával és akaratával megsemmisített minden ellenállást. Heike kezdte érteni, milyen roppant hatalommal uralkodhat a lány felett. De vajon miért? Hogyan? – törte a fejét Heike. Milyen rokonságban van egymással ez a két nő? Vagy lehet,

hogy Nicola nem is nemesi származék, s a hercegnő csak azért vette magához, mert hamvas szépségével vonzza a férfiakat? Akiket azután ő elcsábít tőle és tönkretesz? Hogy ily módon diadalmaskodjék a fiatalabb nő felett? Heikének nem maradt ideje tovább töprengeni. Feodora karonfogta és megkezdődött körsétájuk a galériában. Peter és Nicola csüggedten követte, őket, tisztes távolból, de Feodora úgy tett, mintha a világon sem volnának. – Ő bizonyára a szilaj Bogdan – mondta Heike. A festmény marcona vitézt ábrázolt, félrecsapott kalpaggal a fején, kezében lovaglóostorral. Elképesztő méretű bajusz ékesítette arcát. Vesébe látó, meredt tekintetétől, amit a festő ügyetlenségének vagy a kor merev stílusának is be lehetett tudni, kissé kellemetlenül érezte magát a szemlélő. – Tizenötödik század – motyogta Peter. – Úgy van – mondta a hercegnő kissé megemelve hangját. – Ennek a Borisznak volt a fia, itt, mellette. Meg a négy asszony valamelyikének. Hm… Borisz, a délceg vajda… Nos, Borisz átható tekintetében tényleg megvolt az a fajta nyers erő, ami leveszi a lábukról a nőket. – Megnézhetném az asszonyok képmásait is? – vetette közbe Heike. – Úgy látom, a hercegnő nemzetsége csupa válogatott szépségből áll. Heike szemében annyi szelíd, méla áhítat tükröződött, miközben ezt mondta, hogy szó sem lehetett hízelgésről vagy gavallériáról. A hercegnő hálásan megköszönte a bókot, s egészen felélénkült. Buzgón magyarázni kezdte a teremben függő, csupán négy-öt portréval kapcsolatos tudnivalókat.

– Ő ugyebár Anciol? – kérdezte Heike, s a Feodorára feltűnően hasonlító ifjú dáma arcképére mutatott. – Nem, sajnos róla egyetlen festmény sem készült. A hölgy, akit kérdez, a Feodora névre hallgatott, nemzetségünk számos más nőtagjával megegyezően. Meglehetősen késői sarj. Ha egy pillantást vet Borisz kedvenc feleségére, rögtön észreveszi a hasonlóságát, nemde? Nos, ő orosz volt, az első Feodora mindnyájunk közül. Később előszeretettel kereszteltették a leánygyermekeket Feodorának. – Igen, kétségtelen a hasonlóság a két hölgy és a hercegnő között – mondta Heike. Biztosra vette, hogy Anciol is a megszólalásig hasonlított rájuk. Különösen a hercegnőre… Egyre erősödött az a meggyőződése, hogy a kettő egy és ugyanaz a személy. Még valamiben biztos volt, noha szinte semmit sem értett a művészetekhez. Éspedig abban, hogy az összes arckép néhányszáz évvel ezelőtt készült. Annál újabbat nem talált közöttük egyet sem. Ez a körülmény is megerősítette elméletét, amely lassan formát öltött a fejében. Ha nem látja reggel azt az undorító látomást, a várba betoppanó minden más látogatóval egyetemben ő is azt hitte volna, hogy egy szabályos várban sétálgat szabályos várúrnők társaságában. Most azonban megérett benne a képzeletét már régóta foglalkoztató gondolat, hogy Feodora voltaképpen nem más, mint a régen halott Anciol, és hogy Nicola eleven embergyerek, akit a telhetetlen kísértetasszony azért kötött magához, hogy odacsalogassa várába a férfiakat. És most ő, Heike felel Peter és a szerencsétlen kis-

lány életéért. Neki kell kiszöktetnie őket a várból, anélkül, hogy a hercegnőben gyanú ébredne. Volt segítsége. Tudta, hogy három őre a Jéghegyek Népéből a háta mögött áll és figyeli lépéseit. Gondolkodnia azonban neki magának kell. De ha mégis tévedés az egész? Ha Feodora hercegnő valóságos, hús-vér asszony és a reggeli látomás káprázat volt csupán? Heike úgy döntött, megpróbálja kikényszeríteni, hogy a hercegnő elárulja magát. – És a hercegnő mindeme ősei Târgul Stregesti templomának kertjében nyugszanak? – kérdezte. – Csaknem mindegyikük, igen. Itt fenn a sziklás hegyen bajosan lehetett volna kriptát építeni. Heike bólintott. – Szívesen megnézném ma délután azt a temetőt. Feodora újabb nem várt meglepetésben részesítette, amikor szemében a hála könnyeivel így válaszolt: – Ó, hát megtenné? Igazán hálás lennék, ha noszogatná egy kicsit a templomszolgát. Rettenetesen elhanyagolt állapotban vannak a családi sírok, és ez oly igen bánt engem! De boldog vagyok, hogy eljött hozzánk! Képzelem! – gondolta magába Heike. Mi ez a fortélyos színielőadás, amelyben ez a némber a szerepét játszsza? A hercegnő következő szavai ehhez némi támpontot szolgáltattak. – No de nem is tartóztatom tovább az urat. Vigye el a barátját, ha óhajtja. Ellenben, ha esetleg ráérne visszajönni ma este, szívesen látom. Szóval így állunk! Petert nem hívta meg. Én kellek neki, mert éjszaka él igazán, éjszaka mutatkozik meg az

ereje. Itt éjszaka tűnnek el a férfiak. Magához akar édesgetni, hogy azután ártalmatlanná tegyen! Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy különleges nemzetségből származom. Úgy tűnik, nem. Meg fog lepődni! Peter szeme haragos villámokat lövellt Heike felé, miközben négyen együtt a vár külső kapuja felé haladtak. Heike csak mosolygott a szokásos szelíd s ezúttal egyben bocsánatkérő mosolyával, és úgy tett, mintha nem venné észre. Majd kint, ha már szilárd talajon járnak, beszél Peter fejével. A hercegnő nem kísérte ki őket a kapuig, Nicolát is visszatartva megállt az ablaktalan, komor csarnok ajtajában. Nem csoda, hogy olyan sötét volt odabent: a hazajáró szellemek félnek a naptól és a fénytől. Heikét ellenben további meglepetés érte, amikor elbúcsúztak a hölgyektől. Azon nem csodálkozott, hogy. Feodora hercegnő túláradó szívélyességgel kezelte és kedvesen megismételte estére szóló meghívását. Ő már belédöfte a tőrét, vagy legalábbis megtette a végső előkészületeket. Hanem Nicola…! Ez a tüneményesen szép kislány, aki pillanatonként elpityeredett kétségbeesett helyzetében, úgy tűnt, egészen másképp néz rá. Kezet ugyan nem nyújtott neki, szeme azonban világosan beszélt, s ezt erősítették meg szavai is, melyeket búcsúzóul súgott oda neki: – Szépen kérem, hogy Peterrel együtt jöjjön ide este! Bocsásson meg, hogy ennyire félreismertem! Már látom, hogy önben nemes szív dobog. Ne haragudjon, hogy gyermeteg módon csak a külseje alapján ítéltem meg! Mindezt gyorsan, részvétlenül hadarta el, mert nem akarta, hogy Feodora meghallja. Azután még halkabban

és még gyorsabban hozzáfűzte: – És ne menjen ki a temetőbe, sem ön, sem Peter! Ne higgyen a hercegnő unszolásának! A temető a vesztüket okozná! A falubeliek elmondták, hogy a sírokat a halottak lelke őrzi, a betolakodókat megtámadják és a legkegyetlenebbül megkínozzák. Nem akarom, hogy ez történjen önökkel! Szemében könnycseppek gyülekeztek. Heike egészen ellágyult, de összeszedte magát. – Vigyázunk mi magunkra – mondta mosolyogva. – Azonkívül a falu lakói nyilván maguk is jó néhányszor elmennek a temetőbe, nem? – A régi részébe, ahol Cetatea de Strega sírjai vannak, oda nem. Az összes vajdát és a leszármazottaikat oda temették el. Nocsak! – gondolta Heike. – Tehát ez a vár neve! Cetatea de Strega: „a boszorkány vára”. Peter nagy élvezettel tartott neki hevenyészett előadásokat a különböző nyelvekről, többek közt arról is, hogy milyen rokonság van köztük. Azt, hogy a falu és a vár az olasz „strega” szóról kapta nevét, Heike cseppet sem találta meglepőnek, hiszen a római császárok hajdan elfoglalták ezt a területet és Dáciának nevezték el. Később a szláv hatás érvényesült erőteljesen, mind a nyelvben, mind a népesség összetételében. Heike megkockáztatta azt a feltevést, hogy Târgul Stregesti temetőjében a cirill ábécé betűit látta a sírköveken. Hiszen az első Feodora orosz nő volt. Nicola keze könnyedén megérintette a karját. – Kérem szépen, legyenek óvatosak, ne menjenek oda! Ha nem jönnek vissza este, nem lesz tovább miért élnem! Heike nyugtalan pillantást vetett a hercegnőre, de az,

láthatóan hűvösen, tartva a három lépés távolságot, Peterrel beszélgetett és nem hallotta őket. Az önzetlen Heike szívből örült, hogy barátja ilyen remek lányt talált magának. Nicola teljes bizalommal, sőt, szinte már csodálattal a tekintetében nézett fel csúnya arcára. Kicsi tündérke, aki aggódik választottja épségéért és őt kéri meg, hogy vigyázzon rá. A saját boldogulása miatt is kéri: ki akar szabadulni a boszorkány fogságából. És aggódik még érte, Heikéért is! Heikének vigyáznia kellett, nehogy túlságosan elérzékenyüljön. Nagyot sóhajtott, hogy lenyelje a torkában lévő gombócot. Ez a szívet melengető teremtés őérte aggódik! Ekkora örömöt szinte már el sem tudott viselni! Nemsokára a fasorban baktattak a rétek irányába. A nap már régen túljárt delelőjén, lefelé gördült a látóhatár felé. A fülledt meleg nem enyhült. Peter csalódottan és dühösen lépkedett Heike oldalán. – Mondd, mire volt ez jó? Miért jöttél értem? Sajnáltad tőlem ezt a napot Nicolával? – Meg kell értened, Peter! Halálos veszélyben forgott az életed! Peter elfintorodott. Minduntalan a fejét forgatta és sóvár pillantásokat vetett a hátuk mögött magasodó várra. – Ugyan, menj már! Halálos veszély! Mi a bizonyíték rá? Heike válaszolni akart, de azután mégis meggondolta magát. Így, hogy barátja egyenesen rákérdezett, újra elbizonytalanodott. Mit is mondhatna? Hiszen a várban minden olyan valóságos és természetes. Találkoztak egy barátságos hölggyel, aki büszkén mutogatta nekik otthonát. Meg egy túlérzékeny, feszült kislánnyal, aki szembeszállt gyámjával és boszorkánynak nevezte. Hányszor

megtörtént ez már a történelemben! Heikét kétely fogta el. Hátha csak az ördögöt festi a falra. Miközben Peter a szitkait szórta rá, Heike egyre inkább úgy érezte, hogy melléfogott. Hogy volna ludvérc Feodora hercegnő, aki olyan bizalommal karolt belé? Nem, az lehetetlen! Hiszen fizikai valóságában érezte a keze súlyát a karján. Heike természetfeletti erőkkel kapcsolatos ismeretei még Krajnából származtak. Ezekről a dolgokról rendkívül alapos felkészítésben részesítették. Tudta, hogy a kísértetet meg kell különböztetni a ludvércektől. A kísértet egy ember lelke, tehát testetlen lény, úgynevezett asztráltest. A ludvérc azonban olyasféle élőlény, aki sosem halt meg igazán, sosem oszlott fel a teste. A vámpírok a ludvércek seregébe tartoznak, egyes boszorkányok is. Sok-sok más árnyékszerű lény is közéjük számít, ezek például az élők vérével táplálkoznak vagy más módon tartják fenn magukat. Heikének egész idő alatt az volt a benyomása, hogy Feodora hercegnő ilyesfajta lény. Azt azonban nem értette, hogyan, mi módon él és virul. Mostanra már teljesen összezavarodott és igazából azt remélte, hogy tévedés az egész: hogy a hercegnő ártatlan ember, olyan mint bárki más, a vár pedig az, aminek látszik: jó állapotban lévő, pompás épület. Ebben az esetben erőszakkal beavatkozott Peter szívet melengetően szép szerelmi történetébe, noha semmi kézzelfogható oka nem volt rá. Pedig ez a legkevésbé sem állt szándékában. Heike egészen lehangolódott. Mit tud egyáltalán felhozni őrült ötletének alátámasztására?

Stregesti népének együgyű, babonás félelmeit. Nicolának azt a kijelentését, hogy Feodora boszorkány. Egy látomást. Istenem, mennyire távolinak tűnik a mai nap reggele, amikor az a látomás rátört! Mi mást? Mira panaszát, hogy valami be akart hatolni a szobájába az éjjel? De hisz az is csak álom volt! Zeno beszámolóját a réten talált férfiről, akinek azok voltak az utolsó szavai, hogy „hollószárnyak suhogása”? A sok férfi, akinek nyoma veszett. A gazdátlan lovak… A madarak a sötétben. Volt valami más is, de azt nem tudta felidézni, mert már elfelejtette. Régen volt… Ám mind közül az volt a legfontosabb, amit a Jéghegyek Népének három halottja mondott: nagy veszély fenyegeti az életét, ezért segíteni fognak neki. Az ő szavaikat nem kérdőjelezheti meg, ha az összes többi érvét elveti is. Újra határozott hangon szólalt meg: – Hallgass rám, Peter. Találkozni fogsz Nicolával és még ma éjjel kiszöktetjük a várból, ahogy javasoltad. De először is ártalmatlanná kell tennünk a gonosz Feodorát. Ezért akarom, hogy velem gyere a temetőbe megtalálni a sírját… – Te nem vagy eszednél! – De igen, komolyan beszélek. Nem tudjuk kihozni onnan Nicolát, amíg a boszorkány él. Feodora megbabonázta Nicolát, és ezt a bilincset nem tudjuk szétroppantani. – Hogyhogy él? Az előbb mintha a sírját emlegetted volna! – Légy szíves, ne gúnyolódj! Ez nem játék. De nem akarok erre több szót vesztegetni, mert éppoly keveset

értek az egészből, mint te. Látod ott azokat a lovakat? Megtarthatjuk őket, mert a gazdáik eltűntek, valószínűleg az erdőben. Már elég régen. Az egyik Miráé lesz, a másik a tied, így magad elé ültetheted Nicolát a nyeregbe, ha elmegyünk innen. Heike örült, hogy ezzel egy kissé felvidíthatja Petert. – Mit beszélsz? Tényleg megtarthatjuk őket? No de…? Heike elmondta, amit tudott a két franciáról, meg hogy télen meg fognak fagyni a lovak, mert nincs, aki ellássa őket. – Nahát! Ez pompás! El kell mondanom Nicolának! – Majd ha eljön az ideje. Csak az a baj, hogy elvadultak. Nem tudjuk befogni őket. – Á, azt én elintézem. Apámnak gyerekkoromban mindig voltak lovai. Egy egész csomó. Peter a szájába vette két ujját és nagyot füttyentett a lovaknak. Azok mindjárt hegyezték a fülüket. – Nahát! – csodálkozott el Heike. A két pompás állat először persze félt tőlük. Peter azonban tudta, hogyan kell velük bánni. Hívogatta, csalogatta őket, közben egyre közeledett hozzájuk, s végül már a kezébe prüszköltek. Az egyiket finoman, óvatosan megpaskolgatta, miközben úgy gügyögött neki, mint egy kisgyerekhez szokás. – Ilyet még nem pipáltam! – mondta döbbenten Heike. – Én sosem lettem volna képes rá. – Amit én nem tudok a lovak lelkéről, azt nem is érdemes tudni – vigyorgott elégedetten Peter. – De mivel nincs nálunk zabla, egyelőre itt maradhatnak. Később majd értük jövök még. Most hova megyünk?

– Először a fogadóba. Utána pedig mindenképpen el kell mennünk a temetőbe, megértetted végre? Ha nem, akkor én megyek vissza éjjel Nicoláért, nem te. – Miért? – kapta fel a fejét Peter. – Mi közöd az én kedvesemhez? – Ne féltsd tőlem. Viszont ha nem tudunk elbánni Feodora hercegnővel, akkor nem jöhetsz el ma éjjel a várba, mert az neked túl veszélyes volna. – Már megint kezded? – sóhajtott Peter. – Ezt már legalább ötvenszer elmondtad. Rendben van, elmegyek veled a temetőbe. Legalább belátod majd, hogy jócskán melléfogtál. – Köszönöm. Semminek sem örülnék jobban, mint hogyha kiderülne, hogy melléfogtam. Peter a fejét csóválta. – Fura egy szerzet vagy te, Heike! Téged semmivel sem lehet kihozni a sodrodból? – De igen – válaszolt szelíden Heike. – Van valami ebben a völgyben, ami egyfolytában piszkál, és amitől tombolni tudnék. Éppen ezért tettem fel magamban, hogy legyőzöm. – Váljék egészségedre! – zárta le kurtán a vitát Peter. A FALUBAN AZ EMBEREK nem hittek a szemüknek, amikor meglátták a két fiatalembert az utcán baktatni és befordulni a térre. Összedugták a fejüket, s megindult a sugdosás mindenütt. A fogadósnak meg a fogadósnénak is leesett az álla, amikor egyszercsak benyitottak az ajtón. Összeszaladt az egész társaság, és csak ámultak és bámultak. Mira ellenben mindjárt odarohant hozzájuk és örömében majd kibújt a bőréből.

– Megtaláltad Petert, Heike? Ó köszönöm, köszönöm! – Megtalált, igen – dörmögte mogorván Peter. – Miért olyan nagy ügy az? – Hát az urak visszajöttek? – dadogta Zeno. – Vagy nem is ott voltak? – Ha Cetatea de Stregára gondol, akkor bizony onnan jövünk. Megmondtam, hogy visszahozom Petert, nem? Döbbent csend ülepedett az ivóra, zavarodottan, értetlenül ácsorgott mindenki. – No de.. No de… Még soha senki… Heike félbeszakította a fogadóst. – Kaphatnánk valami jó kis harapnivalót? – kérdezte. – Utána pedig vissza kell mennünk a temetőbe. Zeno nagyot fújt. – Mondja, miféle ember az úr? Mert hogy ez az úr miatt van, nem pedig a barátja miatt, az biztos. – Nem tudom – nevetett fel Heike és a fejét rázta. Zeno egészen felélénkült. – Fiúk! Lányok! Ide hozzám! Mindenki! – kiáltotta. – No, mire vártok? Tegyétek az asztalra a legjobb falatokat, amit csak találtok a házban! A fiatalemberek nekiláttak a fejedelmi ebédnek. Falatozás közben Heike kikérdezte Zenot: – Beszélnem kellene valakivel, aki jól ismeri a régi temetőt. A papot keressem? Vagy a sekrestyést? Vagy valaki mást? – Majd én elintézem, bízza csak rám! – felelte Zeno. Mira is ott ült velük az asztalnál. – Úgy megváltoztál, Peter! Hova lett a tegnapi kedves, nagyszájú, vagány Peter? – kérdezte panaszos hangon.

– Ugyanaz az ember vagyok – fintorgott Peter. Heike a szemébe nézett. – Nem, Peter – mondta lassan, szelíden. – Megváltoztál. Nem önmagad vagy. – Ne mondd, tényleg? Mégis milyen vagyok? – Utálatos. Mogorva, ideges, rosszindulatú és undok. Tegnap nem ilyen voltál – válaszolta Heike helyett Mira. – Peter nagyon nyugtalan, Mira – szólt közbe Heike. – Olyankor gyakran viselkedik így az ember. Heikét magát is aggodalomba ejtette, hogy kedves barátja így kifordult önmagából. Ez nem az a Peter volt, akit ő ismert és szeretett. Gyorsan kellett megtömniük a hasukat, nem volt vesztegetnivaló idejük. A nap már nyugtalanítóan alacsonyan állt a hegyek fölött, és egyiküknek sem volt kedve még egy napot a faluban tölteni. Mielőtt elhagyták a fogadót, Heike tenyerébe vette Mira kezét és halkan megkérdezte: – És veled mi a helyzet? Mira behunyta a szemét. – Ó, én nagyon-nagyon jól vagyok. Olyan jó ez a biztonság. Mondd, Heike, az a talizmán… Lehetséges volna, hogy él? Tudom, hogy őrülten hangzik, de sokszor úgy hallom, mintha azt mondogatná: „Ne félj, Mira!” – Nem, cseppet sem hangzik őrülten. Mit gondolsz, miért adtam neked kölcsön? – Köszönöm, Heike! Tudod, más körülmények között a lehető legmesszebbre elhajítottam volna ijedtemben, mert nagyon vallásos vagyok. De arra gondoltam, hogy te jó ember vagy és a javamat akarod. Heike meghatódott. – Sokkal jobban örülök a szavaidnak, mint hinnéd.

Mert, tudod, én tulajdonképpen gonoszságra születtem. De a gyermekkori élményeim hatására minden erőmmel azon vagyok, hogy leküzdjek minden gonoszságot, amivel a világban és mindenekelőtt önmagamban találkozom. Mira nem nagyon értette, miről beszél, hiszen nem ismerte Heike korábbi életét. Csak annyit mondott: – Ha így van, akkor sikerült, Heike! No igen… – gondolta Heike. – Mindenesetre még előttem az élet. Remélhetőleg. Mikor arra gondolt, mi vár rá a következő órákban, bosszúságára újra végigfutott a hátán a félelem hidege. – Vigyázzatok magatokra! – suttogta Mira. – És a kedvemért külön vigyázz Peterre is, Heike! Akarod, hogy veletek menjek? – Nem, semmilyen körülmények között sem szabad kimenned az ajtón kívülre! Eszedbe se jusson! És jól zárkózz be éjszakára, ahogy tegnap is, az nagyon fontos! Mira egészen megrémült. – Hát nem jöttök vissza sötétedés előtt? – kérdezte. – Nem. Ha végeztünk a temetőben, visszamegyünk a várba és megpróbáljuk kihozni Nicolát. Mira arca megrándult. – Értem. Hát persze, segítenetek kell Nicolának. De nem akarod mégis, hogy visszaadjam a talizmánodat, vagy hogy nevezted? – A mandragórát? Sokért nem adnám, ha a nyakamban lehetne. Csakhogy most az utamban lenne. Nem azt látnám miatta, amit Peter, azonkívül a hercegnő sem viselné el a közelségét, márpedig akkor meg lenne kötve a kezem. Különben is, te jobban rászorulsz, mert teljesen védtelen vagy, a hercegnő pedig a vetélytársát látja ben-

ned. Minden férfit magának akar, érted? Ezért gyötri Nicolát is olyan rettenetesen. – Értem. Öregszik és fél, hogy megszűnik a hatalma a férfiak felett, igaz? – Igen, valahogy ilyenformán. Heike nem ért rá elmagyarázni neki, hogy Feodora voltaképpen azonos Anciollal, a megcsalt menyasszonynyal, aki bosszút akar állni az összes férfin. És az összes fiatal lányon is, amiért egyikük elrabolta tőle a jövendőbelijét. Amúgy is csak feltevés az egész. Megszorította Mira kezét. – Gondolj majd ránk, Mira! – Gondolok. Imádkozni fogok mindkettőtökért. Heike félrefordult és keserűen elmosolyodott. Egy pillanatig erőt gyűjtött, azután megrázta magát és intett Peternek. Kiléptek a fogadó ajtaján.

10. fejezet A FÉL FALU a tér házai előtt ácsorgott, mire kijöttek a fogadóból: gyászruhás asszonyok, meg a néhány szál, eléggé félresikeredett külsejű férfi. Minden szem Heikére és Peterre szegeződött. Heike kétkedéssel vegyes reménységet olvasott ki belőlük, kétségbeesett, néma könyörgést és olyan határtalan, időtlen idők óta meglévő elkeseredést, amiről nem hitte volna, hogy létezhet egyáltalán. A látvány szorongással töltötte el. Megborzongott. Mi lesz, ha nem sikerül? Márpedig ez a valószínűbb. Hiszen semmit sem tud!

A két fiatalember meglepetésére nyugat felől bárányfelhőket hajtott az égre a szél. Kellemetlen… Szükségük lett volna a telihold fényére. Fel is jött már az égre fehér, most még halovány tányérja, miközben a nap félig már lebukott a hegyek mögé. – Elkelne egy fáklya – mormogta Peter. – A templomnál van lámpás – felelte Heike. – Zeno mondta. – Az jó lesz! De remélem, még nappali világosságban elvégezzük a nagyját? – Persze. Egy darabig még nem lesz sötét. Befordultak egy sarkon, és már meg is érkeztek a templomhoz. Egy öregember várta őket a kapuban, nyilván Zeno szólt neki. E pillanatban lement a nap, a völgyre hosszú árnyak vetődtek. Mintha a halál hidege vonta volna ölébe őket. Peter hirtelen sarkon fordult. – Azt hiszem, mégsem megyek be – mondta. – Semmi kedvem sírok között kutakodni a sötétben! Pláne, hogy sejtem, mi a szándékod. – Mi a szándékom? – Azt hiszed, nem tudom, hogyan kell ártalmatlanná tenni a ludvérceket? – Akkor viszont Nicola nélkül megyünk el innen. – Azt nem! – tiltakozott hevesen Peter. – Jó, hát menjünk, essünk túl rajta! Üdvözölték a kapuban álló, hajlott hátú öreget. – A paphoz van szerencsénk? – kérdezte Heike. Az öreg reszketeg hangon válaszolt: – Nem, papunk már nincs egy ideje, a hercegnő küldte el. Engem bízott meg a temető gondozásával. Igazság szerint ágyhoz vagyok kötve, de mikor meghallottam,

miről van szó, mégiscsak… De nem akarok belekeveredni! – Nincs is rá szükség, öregapám. Csak mutassa meg a sírokat, a többit mi elintézzük. Peter láthatólag nem érezte jól magát a bőrében. Miközben megkerülték a templomot, hogy hátramenjenek a bekerített temetői részhez, örökösen a fejét forgatta, és Heike aggódva vette észre, hogy tekintete a várat fürkészi. – Elég későn érkeztek az urak – mondta nyugtalanul az öreg. – Lement a nap, pedig ilyenkor még nem szokott. Heike elértette, mire gondol. A 1udvércek napközben gyámoltalanok, el lehet kapni őket a sírjukban. Éjjel kelnek életre, akkor viszont már lehetetlen szembeszállni velük. Egyelőre azonban még világos volt. A hegyek mögött változatlanul sütött a nap, csak Stregesti szűk völgyében követelték jussukat az árnyékok. Ám ha majd végképp felülkerekedik a sötétség, az a hintó megint be fog gördülni a térre a magas rangú hölgyekkel és fura inasával. Márpedig akkor hiábavaló minden ellenállás. – Igyekeznünk kell! – mondta lázas izgalomban Heike. Az öreg bólintott. Göcsörtös keze nehezen birkózott meg a kertkapu lakatjával. Végre kipattant a zár. A kapu úgy csikorgott, mintha emberemlékezet óta nem nyitották volna ki. Beléptek a temetőbe. – Nem tudom kisilabizálni ezeket a betűket – mondta Heike és nem sietett a másik kettő tudtára adni, hogy

másmilyen betűket sem tud elolvasni. – Én igen – mondta Peter. – Legalább hasznosítom magam. Rosszkedve egy percre sem múlt el, mióta visszafordultak a várból. Heikét bántotta a lelkiismeret, hogy belekényszerítette Petert ebbe a hátborzongató vállalkozásba, de egyedül nem tudta volna megemelni a súlyos kőlapokat. Feodorának igaza volt: a temetőt hihetetlenül elhanyagolt állapotban találták. Hajókötél vastagságú gyökerek tekergőztek a sírokon. Az erdő… – gondolta Heike. Már a templom hátsó falára is felkúszott. Körbefont mindent, nyálkás, csepergő ágai a sírok fölé csüngtek, hosszú gyökereivel mind előrébb tapogatózott, mintha észrevétlenül, alattomban be akarna kebelezni minden talpalatnyi helyet. Az öreg elmondta, hogy az egyenesen álló sírköveket könnyen el lehet olvasni, viszont azok kevésbé értékesek. A nemzetség előkelőbb tagjai a fekvő kőlapok alatt nyugszanak. – Ugye nagyon régi ez a temető? – kérdezte Heike. – Ó, öregebb, mint az emlékezet. Heike még a fogadóban kabátja alá rejtett egy hosszú, hegyes acélszeget, meg egy kisebb fejszét. Az udvaron találta, onnan csente el őket. Senkinek, még Peternek sem szólt róla, nehogy kitalálják, mire készül. Peter félrekotorta lábával a rothadt avart a legközelebbi kőlapról és felolvasta a feliratot: – „Sabin de Muntele”. Muntelének hívták ezeket a vajdákat? Heike lefordította a kérdést. – Igen – bólintott az öreg. – Arról a hegycsúcsról

kapták nevüket, amit ott délen látnak. Ez itt egy vajda volt, Isten nyugosztalja! Gyorsan keresztet vetett. Heike lefordította a választ is. Kísérőjükön meglátszott az idegesség. Öregesen kurta lépteivel ide-oda botorkált, körbetekingetett, folyton a szája szélét nyalogatta. Peter továbblépett. – „Mihail de Muntele vajda”… Ajaj, az évszámokkal mindig bajban voltam. „Meghalt MDLXXIV”. Mennyi is az? 1574? – Olyasformán – felelte reszketeg hangján az öreg. – Jöjjenek velem, megmutatom a fontos sírokat… A fiatalemberek követték. Aztán egyszer csak megtorpant az öreg, hogy majd fellökték. – Nem maradhatok itt tovább. Veszélybe sodornám magamat meg a családomat. Azok a sírok amott vannak, közvetlenül a fal tövében, nélkülem is megtalálják – suttogta rémült szemekkel és olyan halkan, titokzatosan, hogy alig értették, s közben karjával a temető legelárvultabb pontja felé kalimpált. Azon a részen az erdő már majdnem a fal tetejéig kapaszkodott fel, indák, gyökerek, ágak burjánzó szövedékével telepedve a sírokra. A töpörödött öregember kiloholt a temetőből, amenynyire csak kurta lábai engedték. Heike aggodalmasan pillantott fel a sápadt aranytól a narancson át az égővörösig terjedő színek egész skáláját felvonultató égboltra. A színkavalkád ellenpontjaiként néma, fekete madarak, varjak és hollók siklottak az égen észak felől, a sziklaszirt irányába, mely két részre, egy élő és egy kihalt falura osztotta fel a völgyet. Közöttük emelkedett ki a erdőből Cetatea de Strega, a Boszorkány

Vára, a sziklatömb szemközti oldalán. Az épületet azonban innen természetesen nem láthatták. A településnek, mely fölött a vár magasodott, nem adatott meg, hogy éljen… – Sietnünk kell – mondta Heike fojtott hangon. – Most még világos van. Lehet, hogy nemsokára jön a… – A hintó? – mondta ki Peter halkan. – Egész idő alatt azt fülelem. Csak éppen nem azért, amiért én – gondolta Heike. Te abban reménykedsz, hogy viszontlátod a bájos kis Nicolát. Heike nagyon is megértette barátját, de elvárta, hogy legyen türelemmel. Mindent a maga idején. Peter nyughatatlanul, idegesen téblábolt az összegubancolódott gyökerek körül. Szerencsére az öregember hozott magával egy fejszét, hogy szét tudják vagdosni őket. – Gyere csak, Heike! – kiáltotta. Heike átmászott egy élő kígyóhoz hasonlatos karvastagságú gyökéren és a szinte észrevehetetlen márványlap fölé hajolt. Peter lesöpört róla egy kupac ragadós falevelet és megpróbált odábbhúzni néhány vékonyabb gyökérszálat, de átkozottul szívósak voltak. – Nézd, mi van ide írva! „Фёдора”. Feodora… – Nahát! – súgta Heike. Peter torka kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt. – Nem nagy újság. Nézd ott azt a másik sírkövet, amelyik megdőlt! Azon is ez áll – mondta. Heike reményei megcsappantak. – Tényleg. Jut eszembe, a hercegnő említette, hogy a Feodora gyakori név a családban. De mi nem ezt a nevet

keressük, Peter. – Tudom. Gyerünk, folytassuk! Peterben feltámadt a vadászösztön. Letérdelt a földre, gyökereket cibált, leveleket hajigált félre. Heike segített neki. Felfedeztek egy hatalmas síremléket, melyet szinte összefüggően betemetett a növényzet.„Bogdan” – betűzte Peter. – Szóval itt nyugszik a szilaj Bogdan. – Ez pedig alighanem Borisz és a négy asszony sírja – mondta Heike. – Ez a nagy, meg körülötte a négy kisebb. De hol a…? Tudták, hogy most már a temető magja körül járnak. A nemzetség fénykorát egyre nagyobb és díszesebb síremlékek jelezték. – Gyere csak, Heike! – súgta rekedten Peter. – Nézd! Ott, egészen a fal tövében! Fényűzően pompás kőlaphoz sikerült nagynehezen beásnia magát. Viszonylag a legfrissebbek közé tartozott a temetőben, noha szintén ősréginek látszott. – Megvan! – suttogta, mint aki attól fél, hogy meghallja valaki. – Nézd! Ez egy kettős síremlék! A fölső nevet megismered, igaz? – Meg. Újabb Feodora. – Igen. Az alsó pedig…! Peter betűről betűre olvasta ki a nevet: A-N-C-I-O-L! – Ez az! Megvan! – sóhajtott fel Heike. – Rajta, siessünk! Add a fejszét! Mindjárt teljesen besötétedik. Nézd, hogy sápad az ég alja! Kevés sírt tartott markában ilyen erővel az erdő, mint ezt. Szinte teljesen belepte a falon átnyúló hosszú indák és gyökerek kusza fonadéka. A szabadon maradt foltokat évek alatt rájuk rakódott, nyálkás, oszladozó avarréteg

fedte. Peter hiába végzett derekas munkát, nem tudott hozzáférni a sírkőhöz. – Tompa a fejsze – panaszolta. – Visszapattan a gyökerekről, mintha bőrszíjat csapkodnék vele. – Kell, hogy legyen éle! Add ide, majd én! Heike lázas sietséggel fogta kezébe a fejszét és vágott oda a legközelebbi gyökérkígyóra. Semmi eredmény! Újból megpróbálta. – Reménytelen – dünnyögte Peter. – Lehajolt és a földet vizsgálta a sír körül. – Mit csinálsz? – kérdezte Heike. – Lyukat keresek. Heike kifejezéstelenül nézett rá. Tudta, mire gondol a barátja. Mivel a vámpírok szinte bármivé át tudnak változni, az emberek rendszerint kisebb lyukak után kutattak a sírjuk körül, feltételezve, hogy kígyó vagy hernyó alakjában szöktek ki onnan. Anciol-Feodora azonban nem vámpír volt, arra mindenki esküdött a faluban. – Találtál valamit? – Nem. Nem is számítottam rá. Heike csak bólintott. Újra nekiesett fejszéjével a gyökérnek, de mintha a kősziklából akart volna vizet fakasztani. – Úgy látszik, fel kell adnunk – mondta Peter. Látszott rajta, hogy mehetnéke van, legszívesebben máris indult volna a várba Nicolához. Heikében ekkor hirtelen felrémlett egy emlék. Még gyermekkorából, amikor végtelen órák során át kuporgott magára hagyva szűk ketrecében. Gyakran énekelt ilyenkor. A dalok maguktól formálódtak ajkán, maga sem értette a szavakat.

– Várj csak! – intette le Petert. Barátja csüggedten engedelmeskedett. Heike tudatában lassan felerősödtek azok az ismeretlen szavak, sorokká álltak össze, formát öltöttek. Halkan, botladozva keresték az utat kifelé. Peter rámeredt. – Te jó ég! – sóhajtotta. – Hiszen ezek varázsigék! Zauberlieder! Du bist doch ein Mahner! Heike fél füllel hallotta csak, hogy barátja szellemidézőnek nevezi, és hogy szerinte varázsdalokat kántál. Nem volt magánál, a rigmusok ugyanúgy hatalmukba kerítették, mint annak idején Ulvhedint, és mint ahogy Hanna önkívületi állapotba tudta hozni magát velük. Peter bénultan nézte, képtelen volt bármit cselekedni. Heike megemelte a fejszét, és anélkül, hogy megszakította volna az éneklést, lesújtott. A gyökér nagy roppanással kettéhasadt és összetekeredett, mintha halálos görcsbe rándult volna. Peter továbbra is úgy állt ott, mint akit a földhöz szegeztek, csak a fejét fordította el a látványtól. Heike egyik gyökeret mészárolta le a másik után, végül mintha vergődő kígyók egyetlen fájdalmas kötege vette volna körül a sírt. Sistergett az avar görcsös tekergésük alatt. A kőlap kiszabadult. Peter magához tért, és izgatottan nekiesett az avarszőnyegnek. Keze csupa ragacs lett a nyirkos, nyálkás levelektől. A két barát egymásra nézett. Egyformán meg voltak ijedve mind a ketten. Heike varázsereje megszűnt. Összeszedték magukat és nekiveselkedtek a kőlapnak. Nehéz volt. Egyazon oldalon állva kellett megemelniük és a falnak dönteniük, ahogy egy pincelejárat fedőlapját szokás.

Nem volt még teljesen sötét, így beláthattak a sírba. Nagy, súlyos, szokatlanul széles koporsó feküdt benne. – Ugyanabban a koporsóban fekszenek – mondta Peter hitetlenkedve. – Ilyet még sosem hallottam! – Én sem. De az a fő, hogy megvan Anciol. – Igen. Ismét egymásra néztek. Azután bólintottak, és leugrottak a nem túl mély sírba. Szemrevételezve a koporsót, megállapították, hogy nem fából készült, de olyan öreg volt, hogy anyagát már nem tudták azonosítani. – Nem fa – suttogta Peter. Heike tudta, mire gondol. Akik eltemették, be akarták biztosítani magukat, nehogy a halott kísértete kijusson onnan. Nem takarékoskodtak a pecsétviasszal, de az idők során szétrohadt, így Heike és Peter nagyobb nehézség nélkül el tudta távolítani. Ezután óvatosan felemelték a koporsó fedelét, előre tartva attól, amit látni fognak. Ha vámpír lesz benne, akkor a holttest olyannak fog látszani, mintha élne, üde rózsaszínűnek, esetleg itt-ott friss vérfoltokkal. Ugyanígy az összes többi ludvérc is mentes a halál külső jeleitől. Lekerült a fedél a koporsóról. Semmi ehhez hasonlót sem láttak, mégis nagyon meglepődtek. Két csontváz feküdt előttük. Egyikük egy felnőtt nőé, aki holtában is karjában tartotta egy aprócska gyermek csontvázát. Heike és Peter nem tudta mire vélni a dolgot. – Anciolnak gyereke lett volna? – suttogta Peter. – Hajadonként? – Úgy látszik, így áll a dolog. Erről eddig nem esett szó.

Heike lepillantott a megindító látványra. – Hát, itt nincs több keresnivalónk. Ebben a koporsóban ugyan nem lakik hazajáró szellem. Mi pedig meggyaláztuk a sírjukat. – Az elméleted szétpukkadt. – Igen. Vagyis nem. Nem tudom. Lehet, hogy mégis kísértetről van szó. A kísértetek teste ugyanis feloszlik. – Nem kellene akkor vasat tennünk a sírba? – Nálam van egy vasdarab – vallotta be Heike. – Egy acélszög, amivel a démonok szívét keresztül lehet szúrni. De azt kár lenne itt hagyni. Ha keresztény volnék, keresztet tennék a sírba. Vezeklésül, amiért feldúltuk a nyugalmukat. Peter időközben már le is akasztott egy láncot a nyakából. Kicsi kereszt lógott rajta. – Engem is bánt a lelkiismeret. Odateszem kettejük közé. Elmondjak egy imát? – Tudsz imádkozni? – Hát persze. Betette a keresztet az asszony és a gyerek csontváza közé, majd miután visszatették a koporsófedelet és kiléptek a sírból, összekulcsolta ujjait és elmondott egy rövid imát értük. Kérte az Urat arra is, hogy bocsássa meg a bűnt, amit Heikével elkövettek. Visszahelyezték a sírlapot. Heike lelkében különös nyugalom áradt szét. – Ezt végképp nem értem – mondta Peter, aki újból megnézte a sírfeliratot. – Nicsak! – Mit találtál? – Most már semmit sem értek. Ide nézz! „Feodora – Született 1580-ban, meghalt 1618-ban. Anciol – született és meghalt 1618-ban”.

– Ezek szerint Anciolnak a kicsit hívták. – Hát, az lehet. Akkor viszont semmi sem vág egybe. – Sajnos nem – felelte Heike és szorongva körülnézett. – Tovább kell kutatnunk. Az igazi Anciol, a megcsalt menyasszony után. – Ma este már nem maradhatunk tovább, felfoghatnád végre! – fortyant fel Peter. – Alig látunk valamit. Szürke az ég, nemsokára koromsötét lesz. – Meg kell találnunk, Peter. Különben hogy akarod kiszabadítani Nicolát? – Ó, azt bízd csak rám! Ez az egész, hogy Feodora hercegnő azonos Anciollal, csupán egy ostoba elmélet. – Igenis több mint elmélet! Te nem láttad, amikor azt a menyasszonyi ruhát simogatta. – Értsd meg, hogy nem várhatok tovább! El kell mennem Nicolához! Ahogyan ma reggel is odahúzott a szívem. Szeretem, hát nem érted? Heike közelebb lépett hozzá. – Nem szabad elmenned ma este! Teljesen megőrültél! Az összes férfi éjszaka tűnik el! Felfoghatatlan, miért, de te meg én kaptunk egy nap haladékot. A mai napot. Senki más nem jött még ki élve a várból. Nem értem, miért engedett el minket a hercegnő, de a legrosszabbtól tartok. Gyere, keressük tovább! Azt mondták, van itt egy lámpás a kapu fölött, igaz? – Fütyülök rá! – torkolta le Peter dühösen. – Épp elég nagy a baj, ne tetézd te is! – Csak az ördögöt fested a falra! – Lehet. De inkább ezt teszem, mintsem hogy rózsaillatnak véljem a kénkőbűzt! Az éjszaka hidege lassan lejjebb hömpölygött a hegyekből. Heikének eszébe jutottak a réten legelésző lo-

vak: bizony a telet nem élnék túl. Azon töprengett, vajon mi történhetett a két francia nemessel. Az este visszacsempészte a félelmet, amit a csalóka nappali fény elnyomott. Bárcsak több belátás lenne Peterben! Mint akit megbabonáztak! És ahogy sötétedik, egyre konokabb lesz. A hold fényesebben sütött, de nem sokat értek vele, mert a hegyek felől jövő hideg szélrohamok meglódították a felhőket. Heikének számítania kellett rá, hogy az este folyamán hol kisüt, hol elbújik majd a hold. Sejtelme sem volt azonban arról, milyen hatásos látványt nyújt sziluettje, amint így gondolataiba merülve áll a holdfényben. Akár egy hadvezér! Arcának sajátságosan rút vonásait elrejtette a félhomály, így keménykötésű alakja jobban érvényesült. Most először vette észre Peter, hogy barátjának komoly előnyei vannak vele szemben. Feltámadt benne a féltékenység! Amíg Stregestibe nem jött és meg nem pillantotta Nicolát, nem gondolta volna, hogy egyáltalán képes efféle indulatokra. Nicola, szegény kicsi madárkám! – sóhajtotta. Idáig nem ismert irigységgel méregette most Heikét, s úgy látta, szinte sűrítménye a férfiasságnak valószínűtlenül széles vállával, keskeny csípőjével, izmos hátával, melyen a kabátot vastag szíj szorította derekához, vállig leérő szertelen, fekete sörényével, a macskáéra emlékeztető puha, takarékos mozdulataival. Peter gyanította, hogy Heikének fogalma sincs rendkívüli vonzerejéről, ellenkezőleg, visszataszítóan csúnya vadembernek tartja magát. Lelki szemeivel azonban meglátta, milyen ellenállhatatlan hatása lesz majd a nőkre, ha pár év múlva komoly férfivá érik.

Mit számít ehhez képest az ördögi arc? Talán még előnyére is válik! Petert mardosta a féltékenység. – Tovább kell keresnünk! – mondta Heike elszántan. – Hol az a lámpás? Te láttad? Peter felnyögött. – Igen, ott lógott a kapuban. Szóval ragaszkodsz hozzá, hogy…? Tényleg kísérteties volt a Muntele-család ódon temetője. Heikét most érintette meg igazán az eltelt századok levegője. – Mondd, Peter, melyik volt a legfrissebb évszám, amit olvastál? – Nem láttam mindegyiket. Az utolsó, azt hiszem, 1618 volt. – Gondolod, hogy újabbak is vannak? – Te beteg vagy! Hiszen Feodora hercegnő ott él a várban. Nicola is. A hercegnő apja pedig vajda volt! – Nicola szerintem nem rokona Feodorának, csak egy kislány a faluból – mondta Heike. – A boszorkány a hatalmában tartja. És hogy Feodora apja vajda volt…? Nem tudom… Vajon mikor szűnt meg Erdélyben a vajdák uralma? Tudunk mi erről valamit? – Hm… Igazad van – hunyászkodott meg egy kissé Peter. – Lehetséges, hogy ma is léteznek vajdák. De az is lehet, hogy az 1600-as évek elején elvesztették hatalmukat. Ne ijesztgess már folyton! El akarok menni végre innen! Az utóbbi szavakat már vicsorogva mondta. Heike azonban hajthatatlan volt. Végül Peter engedett. Miközben a hold átvette uralmát az égbolton, és hol

előbukkant, hol elbújt a széltől űzött felhők mögött, a két fiatalember botladozva keresgélt tovább a vajdák temetőjének sírkövei között. Peter hátán a hideg futkosott, amikor szeme újra beleütközött a Feodora névbe. Anciolból azonban nem akadt több. Tudták, hogy még nem láttak minden sírt. Némelyik sírkövet már annyira kikezdte az idő, hogy nem lehetett kibetűzni a feliratot. Másokat mindenestül maga alá gyűrt a növényzet. Megint mások olyannyira régen kerültek oda, hogy épp csak egy kődarab utalt létezésükre, minden jelölés nélkül. Már csak a temető egészen szűk sarka maradt hátra. Peter egyre kevesebb hajlandóságot mutatott az együttműködésre. Egyszerre Heike felkapta a fejét. – Hallgasd csak! Peter fülelt, de egyebet nem hallott, mint az avar zizegését meg valami furcsa, sustorgásszerű hangot, mintha a rég halott vajdák szomorúan panaszolnák egymásnak, hogy megzavarták nyugalmukat. Kellemetlenül érezte magát, gerincében bizseregtek az idegek, s nem mert hátrafordulni, nehogy szembe kelljen néznie valami szörnyűséggel, ami a háta mögött áll. – Nem. Nem hallok semmit. Heike megpróbálta elkapni pillantását a sötétben. – Nem hallod a dögevő madarakat? – Micsoda? Te meghibbantál? – Hallgasd csak a rikoltozásukat! Hogy visszhangzik a két hegyoldal között! Valami idehozta őket. Sötét este! Gyülekeznek, mintha zsákmányra lesnének. – A dögevők zsákmányai a halottak – mondta elkomorodva Peter. – Igen – felelte Heike. – Vagy a halálraítéltek. Nem

hallod őket? – Egy hangot sem hallok. – Nem értem – mondta zavarodottan Heike. – Örökösen ijesztgetsz! – Dehogy! Eszembe sincs… Várj! Most valami mást is hallok! Te nem? Peter hallgatózott, nem akart ellenkezni Heikével. Egyszer csak megdermedt. Most már mindketten hallották: a kavicsok hosszú, éles csikorgását, az ügető paták gyors dobogását. – A hintó! – kiáltott fel türelmetlenül Peter. – Közeledik a hintó! Mindjárt behajt a fogadó elé, Nicola engem keres, én meg nem vagyok ott! Peter már futásnak eredt volna, de Heike elkapta a karját. – Állj meg! Várj, elment az eszed? Egyenest a halálba készülsz? – Eressz! – Még nem találtuk meg a boszorkányt! – Zagyvaság! Különben is már késő van, most már nem is találhatjuk itt. Heike belátta, hogy van igazság abban, amit mond. A ludvércek éjszaka sosem maradnak bent a sírjukban. Mégis vissza kellett tartania barátját. – Várj, Peter! – Eressz el, ha mondom! – Nem akarom, hogy meghalj! – Nem fogok meghalni. Nicolának szüksége van rám. Jaj, ne! Visszafordult a hintó! – kiáltotta kétségbeesetten. – Várjanak! Várjanak meg! Itt vagyok! Csakhogy Heike vasmarokkal fogta a karját. Peter dühödten fordult meg és teljes erejéből rávágott a fejszével. Heikének sikerült elkapnia fejét a csapás elől, de a

fejsze így is alaposan eltalálta. Kénytelen volt elengedni Petert, nyakához kapott és összegörnyedt a fájdalomtól. A fejsze foka a füle tövét, nyakának inait és a vállát súrolta. Csillagokat látott a fájdalomtól. Nyüszített, érezte, hogy megfordul vele a föld. Ennek ellenére megpróbált Peter után nyúlni, hogy elkapja. A teljesen megvadult Peter észrevette, hogy Heikét ájulás környékezi és megtorpant. Egy pillanatig habozott, majd elvonszolta a félig öntudatlan Heikét a vajdák sírhelye előtti alacsony ravatalozóhoz, belökte és rázárta az ajtót. Azután inaszakadtából futott a hintó után, de az addigra már kiért a faluból. – Várjanak! Várjanak meg! Jövök! – kiáltotta, hogy az egész falu hallotta. A hintót azonban már elnyelte a sötétség a sziklatömb mögött. Peter utánarohant. Könnyekkel küszködve bukdácsolt a sötétben, s közben arra gondolt, hogy igenis ki fogja szabadítani Nicolát Feodora karmai közül, egyedül is. A szerelem mindenre képes.

11. fejezet HEIKE NEM LÁTOTT mást maga körül, csak sötétséget. Nem volt egészen magánál, amikor bezuhant ide, s öntudata hol visszatért, hol újra cserbenhagyta. Furcsa, döngő hangot hallott, mint mikor bevágnak egy súlyos ajtót, majd csikorgást, nyikorgást, mintha kívülről rázár-

nák. Azután csend lett. Féloldalt rettenetesen sajgott a nyaka, alig tudta mozdítani a fejét. Fekve kellett maradnia, amíg nem csillapodott egy kissé a fájdalom, pontosabban, amíg hozzá nem szokott. Ujjai döngölt földpadlót tapintottak. Dohos, áporodott szag csapta meg az orrát. Kínlódva szedte össze minden erejét és nagy nehezen sikerült lábra állnia. Fejét bevágta a mennyezetbe, málladozó vakolat zuhant le körülötte a földre. Felnyögött az újabb fájdalomtól, noha az ütés nem volt erős. Hol vagyok? – töprengett. A temető… Peter. Ez volt az utolsó, amire emlékezett. Hol az ajtó? Okulva az előzőkből, behúzta a fejét és előrenyújtott karral lépett egyet. Ujjai máris falba ütköztek. Végigtapogatta az egyenetlen felületet, s keze mindjárt egy sarkot tapintott. Továbbhúzta tenyerét az újabb, földszerű falfelületen, melyet éppoly egyenetlennek érzékelt, csak most átlósan futó szálkás gerendákat is kitapintottak ujjai. Újabb sarok, csupán néhány arasznyira az előzőtől. Újabb fal. Kiverte a hideg veríték. Ha most megint sarok következik, akkor… Az következett. Mégpedig rögtön! Ujjai megremegtek. Most már csak egy fal maradt, éppoly ijesztően rövid, mint a többi három. Itt kell lennie az ajtónak! Ott volt. Heike a zárat kereste ujjaival. Nem volt zár!

Keze idegesen cikázott az ajtó felületén, le s fel, ujjait belevájta a félfa szélének résébe, kapkodva szedte a levegőt, tüdeje sípolt, dőlt róla a veríték. Sehol egy nyílás. Nekirontott az ajtónak. Sajgott a válla, s a fájdalom megint majd szétvetette a fejét. Az ajtó meg sem mozdult. Most már tudta, hol van. Látott egy kis halottasházat, amikor bejöttek a temetőbe, de nem gondolt vele. Akkor még nem tulajdonított neki jelentőséget. Most viszont erre szűkült egész élettere. – Peter! – kiáltozta rettegve. Kint azonban halálos csend vette körül. Lidércnyomás! A szűk faketrecben töltött négy gyerekkori év miatt Heike nem bírta elviselni a bezártságot, szabályosan megbetegítette. Ez volt a gyenge pontja. Levegő után kapkodott, szeme kigúvadt, érezte, hogy elhatalmasodik rajta az iszonyat. Felordított. A félelemtől eszét vesztve taszigálta az ajtót és a falakat, véresre karmolta ujjait a falak meg a tető dohos vakolatán, megpróbálta felnyomni a mennyezetet, kilökni az ajtót, kiásni a földet, s közben ordított páni félelmében. Feje hasogatott, mintha szilánkokra akarna szétrobbanni, de nem törődött vele, megszállottan csak egyetlenegyre tudott gondolni: ki innen! Ki innen! Tehetetlenségében elcsukló hangon sírt és üvöltözött, nekirontott a gerendáknak, rángatta, cibálta őket, rohangált körbekörbe, mint a kerékben a mókus, óriási vakolatdarabokat szakított le a falról, hogy szeme-szája telement porral, köhögött, prüszkölt, hallotta saját zakatoló szívverését. Elméje elhomályosodott.

Hirtelen megnyugtató, mély férfihang ütötte meg a fülét: – Heike! Eltelt néhány másodperc, mire lelket tudott verni magába. – Heike! – mondta újból a hang. – Nyugodj meg! Nemsokára segítség érkezik. Már úton van hozzád. Tüdeje nem engedelmeskedett mindjárt, de azért megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Hátát a falnak támasztva ült az egyik sarokban, ahova lerogyott, amikor lassan felfogta, hogy beszél hozzá valaki. Heike újra védtelen gyermek volt, aki kétségbeesett küzdelmét vívja a magány, a félelem és a gonosz ellen. És most is abban a meggyőződésben, hogy sosem fog kikerülni innen, sosem lesz szabad. Rettenetes élmény ismétlődött meg most vele. – Jól van, Heike, semmi baj – mondta a barátságos hang. – Te vagy Jó Tengel? – suttogta Heike. – Igen. Nem akartunk többször beavatkozni, de ami most ért, az méltánytalanság veled szemben, a fájdalmas emlékeid miatt. Az idődet sem vesztegetheted itt, s ami a fő: nem szabad megháborodnod! – Ki kell jutnom innen! Most rögtön. Nem bírom tovább… – Lesz, aki segít. Már úton is van. – Te nem tudnád…? – Nem. Csak eleven ember tudja kinyitni. Heikét ismét elfogta a páni félelem, öklével nekiesett az ajtónak. – Takarékoskodj az erőddel! Szükséged lesz rá ma éjjel. Jól van, no, nyugodj meg! Nem vagy egyedül.

Heike újra összecsuklott a sarokban. Fejét a falnak döntve kuporgott ott, reszketett, mint akit a hideg ráz, igyekezett nyugalmat kényszeríteni magára, de nem sikerült. Görcsös csuklás szaggatta mellét, vacogott a foga, alig tudta kipréselni száján a szavakat. – Maradj itt! Kü-hü-lönben… megint jön a tűjével, ho…hogy belémdöfje… Erős, biztonságot adó férfikéz nehezedett a vállára. Heike hozzásimította az arcát, torkából sírás tört fel. PETER BELENÉZETT a legszebb szempárba, amit valaha is látott. Cetatea de Strega lovagtermében álltak egymással szemben. Szívéhez szorította Nicola apró kezeit. Csodálatosan közel volt most hozzá a lány. – Nincs itt a néném – suttogta. – Nem tudom, hova lett, de nála soha nem lehet tudni. Elképesztő ötleteket eszel ki. – Akkor szökjünk el most azonnal! – súgta vissza Peter. – Igyekeznem kell, mert bezártam a barátomat, és nem maradhat ott egy örökkévalóságig. Zavartan elmosolyodott, némi bűntudatot érzett Heike miatt. – Nem, most még nem lehet – mondta Nicola ijedten pislogva. – Tudod, az inasunk, aki a kaput őrzi… Még nem alszik. Meg kell várnunk, míg pirkad, mert az az ember Feodora rabszolgája és azonnal leállítana minket. Azonkívül Feodora is itt kell, hogy legyen valahol a várban, biztosan megint elbújt. Ilyenkor a legveszélyesebb, mindenféle főzeteket kotyvaszt, vagy legalábbis terveket forral, csupa szörnyűséget. Ó, én jól ismerem, és nagyon félek tőle, Peter! Vigyázz rám, maradj mellettem éjszakára! Azután majd hajnalban kilopódzunk!

A lány szerelmes arcának látványa kiűzte Peter fejéből az aggodalmas gondolatokat. Megcsapta a légáram. Milyen huzatos, hideg az éjszaka ebben a várban! – gondolta. A hegyek felől süvítő szél végigsöpört a termeken, csontig hatolt, jajgatva fütyült a fal öreg kőkockái között. Kellemetlen, dohos szagot is hozott magával, úgy tűnt, lentről, a padló alól. Biztosan pincét is építettek a vár alá – okoskodott Peter, habár nem emlékezett rá, hogy látott volna pincére utaló boltívet körsétájuk során. – Köszönöm, Nicola, hogy el akartál jönni értem – mondta. – Nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott a fogadóban. De siettem hozzád, amilyen gyorsan csak tudtam. Nagy kár. Ha találkoztunk volna Zenónál, már régen túl lennénk hetedhét országon. – De nem azzal az inassal. Ő ült a bakon, tudod jól. Tehát bezártad Heikét? Csúnya dolog volt tőled – kacagott fel a lány. – No de gyere, megmutatom a szobádat. Ott várhatsz, amíg megpróbálom kideríteni; mivel foglalatoskodik Feodora. Nagyon nyugtalan vagyok miatta! Miközben egymás derekát fogva áthaladtak a sötét galérián, Nicola megkérdezte: – Tehát mégis elmentetek a temetőbe? Pedig óvtalak benneteket! – Heike kötötte az ebet a karóhoz. Peternek alkalma nyílt szert tenni arra a tapasztalatra, hogy módfelett bajos dolog egyik kezünkkel egy gyertyatartót egyensúlyozni, miközben a másikkal egy lány derekát próbáljuk a lehető legközelebb húzni magunkhoz. Ám ha igazán fontos dologról van szó, az ember nem ismer lehetetlent. – Találtatok valami érdekeset a temetőben?

– Nem, a világon semmit. Nem is tudom, mire számított Heike. – És a halottak szellemei nem kergettek meg titeket? – Nem. Az erdő ellenben nagyon utálatos volt. Heikének varázsigéket kellett énekelnie, hogy szét tudja vágni a gyökereket. Nicola visszahőkölt. Elsápadt, s a galériába beszűrődő holdfény most még fehérebbnek láttatta keskeny, finom kis arcát. – Micsodát? Varázsigéket? Csak nem azt akarod mondani, hogy a barátod varázsló? – Nem kétséges, hogy az. Nicola újból elindult. – Szó ami szó, meg is látszik rajta. Jól tetted, hogy bezártad. Efféle mesterkedésnek itt nincs helye, képzeld csak el, mennyi szörnyűségnek lehet az elindítója. Nos, íme a szobád, itt biztonságban leszel a nagynénémtől. Kibírod, amíg visszajövök? – Hogyne, nagyon szép szoba – mondta Peter nem nagy meggyőződéssel, minthogy a véres vadászjelenetet ábrázoló falikárpit eléggé csüggesztően hatott rá, különösen a gyertya imbolygó fényében. Mintha eleven alakok lettek volna. Az ágyhoz lépett és megtapintotta a baldachint tartó, díszesen faragott oszlopok egyikét. – Pompás ágy! – Igen; eredetileg biztosan nászágynak készült valaha – mondta Nicola közönyösen. – De végül sosem használták annak. „Anciol nászágya!” – gondolta Peter. – Nem kockázatos belefeküdni? – csúszott ki a száján. Nicola felkacagott.

– Kockázatos? Miért volna az? Arra gondolsz, hogy buja gondolatok támadhatnak bennünk? Nos, tudod, számomra szent dolog egy férfi ágyába feküdni. – Nem, természetesen nem arra gondoltam. Nem is tudom, mire gondoltam. Mindenesetre nem volt bizalma az ágyhoz. A hercegnő külön erre az alkalomra faragott nászágya, melyet nem avathatott fel… Barátságosabb hálóhelyet is el tudott volna képzelni. Nicola észrevette a húzódozását. – No de kedvesem, azóta egész generációk aludtak már ebben az ágyban! No, akkor várj meg itt, körülnézek mindenütt a várban. Nem tudok megnyugodni, amíg nem láttam, mit művel a néném. Peter tenyerébe fogta a bájos arcocskát. – Látom rajtad, hogy tényleg nyugtalankodsz miatta – mondta a lány tekintetét fürkészve. – Igen, sosem fordult még elő, hogy ennyi ideig nem mutatkozott. Biztos, hogy valami ördögi dolgot forgat a fejében. Olyankor bezárkózik a titkos kamrájába, és az nem sok jót ígér. A titkos kamrájába? Peternek rögtön a faragott ajtó jutott eszébe. Azt a szobát nem mutatták meg se neki, se Heikének. – De ne maradj el túl soká! – mondta, mielőtt Nicola magára hagyta. Félt a sötétben, és csöppet sem tetszett neki ez a vendégszoba. Milyen kihalt, rideg és huzatos ez a vár! És ha kicsit fülel, egészen furcsa, különös hangot hall: sejtelmes susogást, zizegést, sistergést. Az volt az érzése, hogy nemrég valahol ugyanezt a neszezést hallotta. Hát persze, emlékszem már – sóhajtott fel megköny-

nyebbülten. A temetőben! Azok a tekergőző gyökerek adtak ki ilyen hangokat az avarban, mikor Heike kettévágta őket! Az egésznek semmi köze a várhoz. Egy darabig ügyefogyottan ácsorgott a szoba közepén. Nem nagyon értette, mit is vár tőle Nicola. Feküdjön le aludni, vagy maradjon fenn? Csak azért is hátat fordított a vadászjelenetnek. Elképesztő, milyen beteges ízlésük volt régen az embereknek! Sokkal jobban most sem érezte magát, de legalább nem látta szenvedni azokat a szegény állatokat. A pokolba kívánta az egész gobelint. Tönkreteszi a hangulatát, épp most, mikor Nicolát várja, a menyasszonyát… Ajaj, ez nem túl szerencsés kifejezés éppen ebben a szobában! Mindenesetre nagyon vágyott utána és tudta, hogy nehezen bírja fegyelmezni magát, ha együtt virrasztják majd át az éjszakát. Márpedig Nicola így tervezi. Tartott a visszajövetelétől, attól, milyen hatással lesz rá, ha Nicola betoppan a szobába, de ugyanakkor remegett az izgalomtól, hogy viszontlássa. Nyílt az ajtó és belépett Nicola. Peter csak ámult-bámult, amikor a tündérszép jelenség gyertyával a kezében megjelent az ajtóban. Átöltözött, most hálóinget viselt, és az olyan gyönyörű volt, hogy Peternek könny szökött a szemébe. Mély kivágását csipkék díszítették, leheletfinom anyaga meg-meglibbent a teste körül. Az én kis menyasszonyom – gondolta megindultan Peter. Az enyém! Az én egyetlenem! Első pillanatban alig ismert rá, mert kontyba tűzött haját most kibontva viselte. A szikrázóan fényes feketeség vízesésként omlott le törékeny testére. Szégyenlősen mosolygott Peterre, s közben kivillantak bájos, kissé elő-

reálló fogai, melyek gyermekivé, ugyanakkor mégis izgatóan különlegessé tették arcát. – Nem alszol? – kérdezte suttogva és elpirult. Peter megértette, hogy az ő öltözetének józansága hozta zavarba. – Hosszú lesz az éjszaka, s nem üldögélhetünk fent a hideg teremben, itt az ősz. Gyere, feküdjünk le az ágyba, nincs abban semmi bűn. Úgy mondta mindezt, mint egy huncut gyerek, aki a felnőtteknek engedélyezett, számára azonban tiltott dolgot készül tenni, de nincs tisztában csínytevése veszélyeivel. – Ez az ágy olyan széles, hogy senki sem gondolhat rosszra, ha megosztjuk egymással. Tudom, hogy egy ujjal sem fogsz hozzám nyúlni, hiszen tisztelsz és becsülsz. – Hogyisne! – dadogta Peter kissé pontatlanul fogalmazva, és vetkőzni kezdett. Zavartan, ügyetlenkedve rángatta le magáról ruháit, mert még sohasem feküdt lánnyal egy ágyban. A szalmakazal a nyári éjszakán, az egészen más. – Megtaláltad a nénédet? – kérdezte, miközben lezuttyant a dermesztően hideg ágyra, és alig tudta elnyomni vacogását. Nicola már a dunyha alatt feküdt, illedelmesen kihúzódva a jobbszélre. – Nem, nem találtam meg és ez nyugtalanít. De most ne gondoljunk rá! Ó, annyira bízom ebben az éjszakában! Hogy ezúttal sikerülni fog. – Micsoda? – Hát amiről beszéltünk. Mindig balul ütnek ki a próbálkozásaim, Feodora az utolsó pillanatban mindig megakadályozza a kiszabadulásomat a rémséges, gonosz húzásaival. De most itt vagy nekem te is! Petert nyugtalanság és súlyos lelkifurdalás fogta el.

Ha Feodorának mindannyiszor sikerült megakadályozni Nicola szökését, akkor könnyen lehet, hogy ezúttal is útjukat állja. Márpedig hogy fogja ő felvenni a harcot egy boszorkány tudományával? Heikének talán sikerülne. Talán! De ő bezárta. Jaj, istenem, nem lett volna szabad! Peter gondolatai újabb fordulatot vettek. Másfelől viszont mit kezdene Heikével éppen most… Most, mikor együtt van Nicolával. Mégiscsak jó megoldást választott. Hova tenné Heikét a mámoros boldogságnak és a szerelmi álmoknak ebben az órájában? Átküldené a hercegnőhöz, hogy szórakoztassa kicsit a hölgyet? Szép dolog lenne ilyet tenni egy önzetlen baráttal, aki csak a javát akarja? Peter elfintorodott. – Hol járnak a gondolataid, drága barátom? – duruzsolta Nicola, gyengéden megsimogatva Peter haját. Sohasem hasonlított még ennyire meghatóan egy szárnyaszegett madárkára, mint ebben a mostani védtelen helyzetében. Felkönyökölt az ágyban és ellágyulva nézte a lányt. Hosszú haja csillogó köpenyként vette körül szeretnivaló arcát. Peter óvatosan megérintette, tenyerével megsimogatta a tarkójánál. Milyen selymes a haja, és milyen szép, ahogy a fekete szálak csillámlanak a viaszgyertya fényében! Peter is megállapította magában, hogy a női hajban valami egészen különleges érzékiség rejtezik, főként, ha olyan hosszú és olyan ápolt, mint Nicoláé. – Tetszik neked? – kérdezte Nicola egy árnyalatnyi

sértődöttséggel a hangjában. – Csodálatos! – makogta Peter. – Káprázatos! Sosem láttam ilyen szépet! – Köszönöm, jólesik hallani. Valaki, aki meg akart bántani, egyszer azt mondta, hogy nincs benne semmi különös. Peter rögtön kitalálta, ki lehetett az: a féltékeny Feodora hercegnő. Mert az ő haja még hosszabb és még sötétebb. Hogy lehet valaki ennyire utálatos egy ilyen szegény, megfélemlített kislánnyal? – Ne törődj vele, ostoba fecsegés – vigasztalta kedvesét. – Csak az irigység mondatta vele. Érezte, hogyan hatalmasodik el egész testén a vágy, amint a hollófekete hajat simogatja, de igyekezett uralkodni magán. Nem akarta elijeszteni a kis rabmadarat, akit a gondjaiba vett. Nicola testestül-lelkestül rábízta magát, büszkén, hogy szíve választottja nagy és erős, és meg tudja védeni őt. Nem mutatkozhat érdemtelennek a bizalmára. Mindenesetre nem volt könnyű dolga. Az igazság az, hogy Peter legalább annyira kapaszkodott Nicolába oltalomért és vigaszért, mint fordítva. Viszolygott az egész vártól, meg ettől a szobától is, különösen most, hogy Heikére sem támaszkodhatott. Most értette meg, milyen hatalmas az az erő és az a nyugalom, ami barátjának megadatott. Heike közelében biztonságban érezhette magát, még ebben a középkori környezetben is. Volt itt valami megfoghatatlan, valami ijesztő, amit nem tudott megnevezni. Mintha a baldachinos ágy lábánál maga a megtestesült félelem állt volna lesben. Peternek nem volt annyi képzelőereje, hogy gondolatban lefesse alakját, csak érezte, hogy végigfut tőle hátán a

hideg. Egy cseppet közelebb húzódott Nicolához. Megértette, micsoda pokol lehet a lány élete ebben a várban, összezárva egy boszorkánnyal, aki Heike szerint ludvérc. Az utóbbit nem tudta elképzelni róla, ez meghaladta képességeit, de úgy találta, bőven elég az is, ha csupáncsak boszorkány. Nem csoda, hogy szegény kislány menekülni próbált tőle. Azon tűnődött, hol lehet most a hercegnő. Meg az a kellemetlen inasa. Meg a többi szolga. Vajon hol bujkálnak? A két fiatal elsugdolózott egymással egy fél órácskát, és nem kizárólag Peteren múlott, hogy egy kicsivel közelebb kerültek egymáshoz és az ágy közepéhez. Nem könnyű felmelegíteni a dunyhát egy ilyen jéghideg szobában, érthető, ha egymástól akartak kölcsönvenni egy kis testmeleget. Nem kevésbé érthető, hogy további fél óra elteltével már egymás karjaiban feküdtek, a tapasztalatlan Peter pedig élete eddigi legcsodásabb perceit élte át. Szégyellte, hogy eddig olyan keveset tudott az erotikus szerelem titkairól. A szalmakazalba döntött cselédlány bizony nem a legjobb tanítómester. Igyekezett a lehető leggyengédebben és legóvatosabban bánni Nicolával, akiben végső soron kárt tett, és úgy tűnt, a lány értékelte tapintatát, még ha potyogtak is szeméből a félelem és a szégyen gyámoltalan könnyei, amiért hagyta, hogy magával ragadja a szerelem. Persze majd elveszi feleségül, azon nem fog múlni. A kis Nicola úgy kimerült, hogy elaludt a karjában. Előzőleg még megkérte Petert, hogy ébressze fel idejében, az éjszaka utolsó órájában, még hajnalhasadás előtt. Amikor még mindenki alszik.

Peter megígérte. Kis idő múlva őt is elnyomta az álom. MIRA, ZENO MEG A FELESÉGE már tűkön ült a fogadóban. Várták, mikor ér végre vissza a két fiatalember. A házaspár megígérte, hogy vigyáz Mirára, s vigyázott is. Zeno kötelességtudó ember volt. – Többé nem látjuk őket – aggodalmaskodott a fogadósné. – Ne kárálj már, asszony! – intette le az ura. – Hisz magad is láthattad, mi történt. Idejöttek értük a hintóval, de nélkülük kellett visszafordulniuk. Mert mi tartottuk a szánkat. Nem jöttek rá, hogy a temetőben kellene keresgélniük. – Igen, de az a fafejű gyerek azt mondta, hogy utána felmennek a várba. Tisztára megháborodott! – Elhallgatsz már, te locska?! Én mondom, az a hoszszabbik gyerek meg fog menteni minket! Kemény legény az és csuda dolgokat tud! Vagy tán volt már olyan, hogy valaki épségben visszajött a várból? Soha! Egy sem, ha mondom! Hány derék embert elvesztettünk a faluból! Odavonzotta őket valami jófene érti, milyen hatalmasság. Az a gyehennára való hercegnő olyan fájintos, hogy… – Csitt! Miket handabandálsz itt össze? Az lesz a vége, hogy úgy járunk, mint az az asszony. Tudod, amelyik figyelmeztette azt az idegent. Emlékszel, hogy találtunk rá? Szét volt szaggatva a teste! Mint akit vadállatok téptek szét! A saját szobájában! Zárt ajtók mögött! Mira nem sokat értett abból, amit mondtak de azt látta, hogy nagyon izgatottak és a „Cetatea” szó többször is megütötte a fülét. Így valamelyes fogalma azért volt róla, miről beszélnek.

– Én bezzeg nem kellettem neki – dörmögte Zeno. – Nem hát! Mert olyan rusnya vagy, hogy csak én bírtam rád nézni. Azonkívül szüksége van rád. A házadba mindenféle férfinép betér, oszt ő meg kiválogatja a legjavát. No de eleget jártattuk a szánkat! Csak a baj lesz belőle. Mindketten Mirára néztek, mert a lány látszólag minden ok nélkül összerezzent és sikkantott egyet. Majd szörnyethalt ijedtében, mikor egyszercsak a vállán érzett egy kezet. De azután észrevette, hogy a puha, könnyű női kéz megnyugtatóan hat rá ebben a ma esti felajzott idegállapotában. – Mi volt az? – kérdezte a fogadósné. Mira azonban nem tudta a választ. Elhárító mozdulatot tett a kezével, mintha azt kémé, maradjanak csendben és várjanak egy kicsit. A talizmán jó ideje nyugtalanul izgett-mozgott a nyakában és Mira nem tudta, mit kell tennie. Elég rémisztő jószágot bízott gondjaira Heike, de ha tényleg meg tudja védeni őt, akkor megalkuszik vele. Az azonban, hogy „a gyökér” – félelmében, vagy fájdalmában, ki tudja? – összegörnyed, mintha közölni akarna vele valamit, meglehetősen felkavarta Mirát. És nem mondhatta el, habár nem is akarta, se Zenónak, se aggodalmaskodó párjának. Most viszont… Nos, úgy érezte, most segítség érkezett, igaz, nem tudta, kitől. Esetleg a hercegnőtől, az övé barátságos hatalom, azt Mira biztosra vette. Vagy Nicolától? Nem, Nicola csak egy hétköznapi lány, s különben is, mi oka volna rá, hogy segítsen neki? Hanem ez a Heike igen furcsa szerzet! Mira egy percig sem kételkedett abban, hogy varázsló

és a talizmán hatalmát sem kérdőjelezte meg, bár igencsak megrémült, ha rágondolt. Tulajdonképpen nem is döbbent meg igazán a vállán nyugvó kéztől, gondolta, hogy nyilván Heikével függ össze valamiképp, csak azt nem tudta, hogyan fogja megérteni, amit közölni akar… – Várjanak csak! – mondta a maga nyelvén. – Mindjárt! Érzek valamit! A fogadós meg a fogadósné kíváncsian nézett Misára, semmit sem értettek, persze a szavait sem. Mira várakozó bizonytalansága hamar bizonyossággá változott. Felpattant a lócáról. – Jöjjön, Zeno úr! Heike veszélyben van! A fogadós kihallotta Heike nevét, az asszony azonban felpaprikázódott és rádörrent: – Mi ütött beléd, te lány? Mira azonban úgy állt ott, mint egy reszkető, csupa ideg felkiáltójel. – Heike, értik? – kiabálta, mintha amazok süketek volnának. – Jöjjön, siessen! Heike… Heike… Várjon csak, már tudom! Megvan! Beszorult valahova. Szüksége van a segítségemre. Hírt kaptam. Most rögtön indulnom kell. A házaspár egy szót sem értett az egészből. Ekkor Mira megragadta Zeno kezét és maga után húzta. – Hé, mit művelsz? – rikácsolta a fogadósné. – Mit ráncigálod az uramat? Zeno azonban felfogta, hogy a lányt valami fontos dolog zaklatta fel ennyire, és hagyta, hogy kivonszolja az utcára. A fogadósné utánuk rontott, de az ajtóban megtorpant, onnan ordította:

– Ne a várba! Nem viheted föl a várba! Jóformán csak ő maradt meg nekünk! – Biztos a temetőbe akar vinni. Meglátom, mi a szándéka – felelte Zeno, miután a lány a várral ellentétes irányba indult vele. – A temetőbe? – zokogott az asszony. – Mintha az bármivel is jobb lenne! A lármára felébredtek a falu lakói. Târgul Stregesti minden ablakában gyertyavilág pislákolt. Mira és Zeno futva tette meg a rövid utat a temetőig. Mira nem is próbált magyarázkodni, úgysem beszélték egymás nyelvét, érezte azonban, hogy nincsenek egyedül. Szép formájú, keskeny, fiatal kéz fogta az övét és vezette az úton. Hamar kiértek a temetőbe, ahol a fiatal nő keze egyenesen a halottasház felé vezette tovább Mirát. – Itt van! – kiáltott fel a lány és ezt már Zeno is megértette. Úgy rohantak, hogy Zeno kezében a lámpás többször is majdnem elaludt. Egyelőre azonban égett. Zeno felemelte és megvilágította vele a halottasház ajtaját. Nem kellett bekiabálniuk, hogy bent van-e Heike, mert a fiatalember meghallotta lépteiket, ők pedig hallották, hogy az ajtót püföli. Volt valami hisztérikus ebben a püfölésben, ami mindkettőjüknek szöget ütött a fejébe. Rendben van, senki sem szereti, ha bezárják a temetőbe, no de ez azért…! És hogy épp Heike, azzal a higgadt természetével! Néhány másodpercig tartott csupán, hogy Zeno kinyissa az ajtót. Heike megállt az ajtónyílásban, meg kellett kapaszkodnia a szemöldökfában. Nehezen lélegzett. Mira és

Zeno döbbenten nézte. Az egész testét vastagon belepő por és földréteg alatt is jól látszottak arcán a rettegés, a fájdalom és a könnyek nyomai. – Mi történt? – kérdezte Zeno és hangja megremegett. – Kísértetek jártak odabent? – Nem, nem – nyögött fel Heike. – Gyerekkori emlékek… Be voltam zárva… egy ketrecbe… négy évig… – Te jóságos Isten! – suttogta Zeno. – Mit mondtál? – kérdezte Mira. Heike elmagyarázta németül is. – Jaj, Istenkém! És most ott kellett kuporognod! Jaj, micsoda szörnyűség! – hüledezett Mira. Nagyon sajnálta Heikét. – Köszönöm, hogy eljöttetek. De most már vége… Hol van Peter? A fogadóban? – Azt hittük, együtt vannak! – felelte Zeno. – Nem, itt aztán végképp nincs – mondta keserűen Heike. Közben Mira fogta a fejkendőjét és megpróbálta letörölni Heike arcáról a piszok nagyját. – Csak nem ő…? – kérdezte Zeno elképedve. – De ő. Nem volt magánál, mindenáron fel akart menni a várba – mentegette barátját Heike. – Mindegyikükkel ugyanez történik – dünnyögte Zeno. – Akkor Peter úr el van veszve. – Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! – sziszegte Heike a fogai között. – A Jéghegyek Népe nem adja fel olyan könnyen! Csak előbb mondja meg a fogadós úr, hol találom Anciol sírját! Már mindenütt kerestük a temetőben. Mirának sikerült többé-kevésbé letisztítania a foltokat. Zeno lámpásának imbolygó fényében újra félelmetesnek látszott Heike alakja. De most már egyikük sem

ijedt meg tőle. Megismerték, és így volt fülük és szemük másra is. Kellemesen mély, szelíd hangjára, a tekintetéből sugárzó szelíd szomorúságra és jóságra. Zeno egyenesen valami megváltófélét látott benne. Târgul Stregesti megváltóját. – Anciol hercegnő nem itt nyugszik a temetőben – válaszolta Zeno. – Nem temették ide, hiszen öngyilkosságot követett el. Heike a homlokára csapott. – Hát persze! Én ökör, hogy erre nem gondoltam! Levetette magát a szikláról; ugye? – Igen. – És nem tudja, hol földelték el a testét? Rettenetesen fontos, hogy tudjam. Hiszen ő a boszorkány, igaz? – De még mennyire! Ő, Anciol, a megcsalt menyaszszony! Megmondom, úgy, ahogy van, mert látom, hogy megsegít minket a fiatalúr. Akkor is, ha darabokra szaggatja nyomorult testem az a boszorkány. – Igaz is! Azt az asszonyt, aki fecsegett, vadállatok tépték szét? Egyszer elszólta magát a fogadós úr, onnan tudom. – Nem. Nem a vadállatok. Hanem azok ott! – Amik miatt bezárkóznak és betömnek minden rést éjszakára? Tulajdonképpen mik azok? – Mi nem tudjuk. Csak a halottak tudják. Heike nem könnyebbült meg túlságosan ettől a felvilágosítástól. – Értem. Szóval, hol van Anciol sírja? Zeno lehalkította a hangját. – Azt mondják, a vár pincéjében temették el. Heike fellélegzett és kibámult a sötétbe. – Hát persze. Az egyetlen ésszerű megoldás. A vár

pincéje… Újra eszébe jutott az a förtelmes látomás. Most már tudta, hogy a mandragóra az igazat mutatta. Minden más káprázat csupán, boszorkányság, mágia. – Oda kell mennem – jelentette ki eltökélten. – Maradjon Mirával, van nála egy talizmán, az megvédi a gonosz hatalma ellen. Ha valami baj történne, akár magával, akár a feleségével, szóljanak Mirának, hogy tartsa maga elé a talizmánt. Akkor nem eshet bántódásuk. Bizalma jeléül a fogadós azonnal kézen fogta Mirát és nagyokat bólogatott. Mira sírva fakadt, amikor megtudta, hova készül Heike. – Jaj, hát te is elmész! Akkor senkim sem marad. – Nem akarod, hogy visszahozzam neked Petert? – kérdezte Heike kedvesen. – Ő már elveszett. Te is az ő sorsára jutsz. – Nekem több az esélyem, mint Peternek. Mert vannak segítőim. – Igen – csillant fel Mira szeme. – Engem is egy fiatal hölgy vezetett ide. De látni nem láttam… – Szóval ő segített – mosolyodott el Heike. – Sol a neve és boszorkány volt, az 1500-as években élt. De ő jóságos boszorkány. Legalábbis időnként – fűzte hozzá tűnődve. Soltól tényleg sok minden kitelt. Mindenesetre jó volna, ha most itt teremne. – Két másik segítőtársam is van – magyarázta Zenónak is. – Egyikük a legeslegjobb ember volt a föld kerekén. Boszorkánymester, a jó szolgálatában. A másikukról nem sokat tudok, de annyi bizonyos, hogy jól ismeri a gonosz természetét, mert valaha kényszerűségből

azt szolgálta. Azután sikerült kitörnie, megmenekült, és az őseim közül talán neki van a legnagyobb lelkiereje. – Úgy tűnik, igen hatalmas szövetségesei vannak a fiatalúrnak – mondta Zeno kifejezéstelen arccal. – Igen – mosolyodott el Heike és tréfásan hozzáfűzte: – No de ne feledkezzünk meg a saját kiválóságomról se! Kezdem sejteni, mire vagyok képes. A hercegnő megtapasztalhatja ma éjjel a pokol tüzét. Még nem tudja, kivel áll szemben! Heike ezek után minden jót kívánt Mirának meg a fogadósnak, és eltűnt a sötétségben, még mielőtt Isten oltalmát kérhették volna neki. – A jóságos hatalmak kísérjenek utadon, Heike! – kiáltott utána Mira. Már nem láthatták ajkán a ferde mosolyt. Heike nyílsebesen haladt a vár felé.

12. fejezet AMIKOR HEIKE kilépett a tisztásra a szikla másik oldalán, a hold fénye ragyogta be az eget, és fent a hegytetőn, a sűrű erdő mélyéről fenyegetően rajzolódtak ki az ősi várkastély körvonalai. A többiek szemével figyelte a kastélyt a távolból. Nem úgy, mint aznap reggel. Csak így bukkanhat Peter nyomára. Kicsit megpihent, hogy összeszedje magát. Pillanatnyilag erőtlennek érezte magát, és szörnyen félt. De ha arra gondolt, hogy Peter talán még él, ebből a gondolatból bátorságot merített.

Folytatta útját. Valami nem hagyta nyugodni. Bárcsak fel tudná idézni azt az érzést, amely hirtelen elfogta a temetőben, és vissza tudna emlékezni Zeno rövid válaszára! De semmire nem emlékezett. Az világos volt számára, hogy fontos lenne mindezt újra emlékezetébe idézni, de sajnos nem ment. Minél közelebb ért a kastélyhoz, annál jobban lelassultak a léptei. Úgy érezte mintha a föld magába szívta volna minden erejét. Persze ez nem volt több puszta képzelődésnél. – Segíts, Tengel! – suttogta – Tengel, Sol, Mar, segítsetek! Nem olyan egyszerű helyt állnom ebben a kalandban. Hiszen még sose tettem próbára az erőmet! Hirtelen észrevette, hogy nem egyedül tart a feketén tátongó várkapu felé. Még lépéseket is hallott maga körül. Két férfi súlyos lépteit és könnyed női lépéseket. Heike elmosolyodott. Hercegnő, te bestia, most aztán élesítheted a karmaidat! Mert az már biztos, hogy megküzdünk egymással! A várkapu volt az első akadály. Hogyan juthatna át rajta? Amikor ma reggel a hercegnővel és a kis Nicolával megtekintették a kastélyt, nem jártak a cselédek lakrészében. Így Heike nem tudhatta, hol lakik az inas. Tudta, hogy három kísérője nem tudja kinyitni a kaput. Ebben csak magára számíthat. Zárva találta, arra pedig még csak gondolni sem mert, hogy kopogjon. Hagyjuk aludni az alvó oroszlánt. Nem így tartja a mondás? Csak nem futamodik meg egy nyomorult kapu miatt? Megvárta, míg a hold eltűnik a felhők mögött, összeszedte az erejét, és felfelé kezdett mászni a kaputól nem messze, a falból kiálló köveken. Fiatal volt,

erős és ruganyos. Ez eddig rendben is volna. Hanem a fal magas volt. Már szédítő magasságban járt. De nem volt mit tenni, folytatnia kellett az utat felfelé. Csak abban reménykedhetett, hogy nem fog lezuhanni. A hold hol előbukkant, hol elbújt a felhők mögött. Ez nem volt különösebben a segítségére. Biztosan Feodora szolgálatába szegődött az is. Mert amint talált egy kis repedést vagy kiugró részt, amiben megkapaszkodhatott volna, a hold eltűnt, ő pedig várhatott addig, amíg újra előbújt. Ezért idegölő és kimerítő volt a felfelé vezető út. Egy ideig mozdulatlanul lógott a falon fent a magasban, azt sem tudva, hogyan másszon tovább. Azután oldalazva haladt felfelé, új lehetőségeket keresve. Hirtelen elérte a fal felső szélét és felhúzta magát. Bejutott! Fentről a nyitott várudvarra látott. Céltalanul körbejárt a tetőn. Mitévő legyen most? Hol lehet Peter? No és hol a hercegnő? Heike hallgatózott. Ha abban reménykedett, hogy hangokat fog hallani vagy valami életjelre bukkan, csalódnia kellett. Ám nemsokára megcsapta a fülét valami ijesztő hang: elfojtott ordítás, kotkodácsoló, vagy inkább bugyogó hang, panaszos nyöszörgéssel vegyítve. Titokzatos zizegés, mint amikor a kígyó elkínzottan csúszik – mászik, tekeredik a rothadó alomban. Pontosan mint a „gyökerek”, amelyeket agyoncsapott a temetőben. Heike hátán végigfutott a hideg, amikor megértette, mi is ez a hang.

A hercegnő elvarázsolta mindannyiukat. Azt látták és úgy éreztek, ahogy ő akarta. A varázslat révén a hangok az igazi Cetatea de Stregából jöttek. Amikor Heike rádöbbent erre, úgy érezte, mintha kicsúszna lába alól a talaj, és az erős holdfényben egy pillanatra bepillantást nyert a kastélyba. Nem sokáig, nem is látott teljesen tisztán, de egy felvillanás erejéig belátott a szobába, ahol Peter és Nicola tartózkodott. Aztán villámgyorsan vége szakadt ennek. A boszorkány újra győzedelmeskedett a Jéghegyek Népe tapasztalatlan és fiatal leszármazottja felett. De egy belső hang azt súgta, hogy az éjszaka folyamán a benne rejlő erők, mellyel csak a nemzetség kiválasztottjai bírnak, megsokszorozódnak. Ez megnyugtatta, mivel bizonyára szüksége lesz minden erejére. – Ó, Peter, szerencsétlen flótás – suttogta maga elé. – Mibe keveredtél? Heike a röpke látomás alatt azért még látta, hogy Peter az igazak álmát alussza, karjaiban tartva a szépséges kis Nicolát. Heike érezte, hogy veszély leselkedik rájuk. Sajnálta félbeszakítani ezt az idillt, de nem tehetett mást, hisz életről – halálról volt szó. Most legalább tudta, hol van Peter szobája. Óvatosan végigment a tetőn, amíg a várudvarhoz közel eső nyitott ablakhoz nem ért. Lehasalt és leereszkedett az ablakpárkányra, majd bemászott az ablakon. Ha a ludvérc bent van a szobában és megragadja a lábamat, sikítok – gondolta félig ijedten, félig tréfásan. De nem történt semmi. Beosont a keskeny ablakon, és ott állt az emeleti szobában, ahová korábban még nem tette be a lábát.

Minden jel arra mutatott, hogy az emeletet nem használják. Úgy nézett ki, mint egy szokványos házban a padlás. Meglátott egy lépcsőt, minden bátorságát összeszedte, hogy lemerészkedjen rajta. Megszokásból a melléhez nyúlt, hogy érezze, helyén van-e a mandragóragyökér. Persze nem volt ott. – Ó! – jajdult fel Heike, kezét az arca elé tartva – Ó, Peter, Peter! Milyen ostoba is volt, hogy nem jött rá korábban az igazságra! Hogyan tudná megmenteni Petert? – Tengel! Sol, Mar! Segítsetek! Egyedül az én erőm kevés – suttogta. Könnyű, bátorító simogatást érzett. Ez biztosan Sol. Lement a galériába. A rideg, kék holdfényben úgy tűnt, mintha a képmások szemükkel követnék minden lépését, mintha utána fordulnának, ahogy gyors léptekkel elhaladt mellettük. Nem maradt sok ideje. Peter nagyobb veszélyben volt, mint képzelte. De miféle veszély leselkedik rá? Miről is beszélt ott mindenki? Mira azt álmodta, hogy az a valami elsuhant az ablaka előtt. Megbénított és megölt sok-sok embert… „Hollószárnyak suhogása.” Halott férfiak, testüket vékony karcolások borítják. Kigúvadt szemmel feküsznek, legnemesebb részük szerelmeskedésre készen. Egy pletykás asszony darabokra tépve. Szép kilátások! Heike hallotta az őt kísérő lépteket, amint áthaladt a galérián, és egy ajtóhoz ért. Az ajtó egy másikra emlékeztette a ház másik részén, amit akkor megcsodált. A kastély szívéhez vezető ajtó. Sajnos a rövid látomás alatt

nem nyert betekintést az ajtó mögé, de ha még egyszer lehetősége nyílna erre, kipuhatolná, mi rejlik mögötte. „Ha lehetősége nyílna.” De hiszen még nincs veszve semmi. A játszma még nem ért véget. Igaz, de még azt sem tudja, milyen ellenféllel kell megküzdenie. Csak azzal van tisztában, hogy félelmetes az ereje! Új szobába ért, amelynek olyan kicsi ablaka volt, hogy nem szűrődött be a holdfény. Meg kellett állnia, amíg a szeme hozzászokott a sötéthez. Bárcsak nála lenne Zeno lámpása! Igaz, inkább csak akadályozná. Elriasztaná vele az ellenfelet. Végre meglátta egy ajtó körvonalait. Amennyire viszsza tudott emlékezni, éppen ez alatt a hely alatt volt az ajtó, ahonnan az előbb lenézett a tetőről. Az ajtó mögött lesz Peter. Heike nem ránthatta fel az ajtót és nem kiabálhatott be a barátjának, hogy siessen kifelé. A dolog nem volt ilyen egyszerű. Észrevétlenül kellett bejutnia. A szerelmesek aludtak. Ha szerencséje van, nem fogják meghallani. Így találhatna egy rejtekhelyet, ahol elbújhat az ismeretlen érkezéséig. Csak abban reménykedett, hogy nem kezdenek el újra szerelmeskedni. Heikének nem volt nagy kedve meglesni mások meghitt együttlétét. Az ajtót sikerült csendben kinyitnia. Tágas hálószobában találta magát, melyben, nagy, mennyezetes ágy állt. Jól látott, mivel a szoba nagy ablakán beszűrődött az erős holdfény, és még egy gyertya is világított. Micsoda gondatlanság részükről, hogy nem fújták el, most viszont jól jön neki! Tekintete egy nagyméretű gobelinre tévedt a falon.

Fájdalomtól és kétségbeeséstől eltorzult arccal fordult el. Szerette az állatokat, és nem tudta megérteni, hogyan képes valaki ilyen undorító vadászjelenetet a falra függeszteni. Peter mélyen aludt, boldog mosollyal az arcán. Nicolának csak a gyönyörűen metszett szeme és orra látszott ki. Haja aláhullt a szőnyegre. Körülnézett a szobában. Felülhetne az egyik kötőgerendára. Onnan belátja az egész szobát, és leugorhat, ha szükséges. A gobelinnek háttal telepedett le, arra nem volt kíváncsi. Heike kényelmesen elhelyezkedett, hátát egy oszlopnak támasztotta. Azon gondolkodott, mennyi lehet az idő. Planinában nem volt óra. Ott az ember a nap járását követte, illetve az ösztöneire hallgatott. Nemsokára pirkad – gondolta. Már jó ideje elmúlhatott éjfél. Természetesen felkelthette volna Petert és csendben kilopózhatott volna vele, de akkor elmulasztja a lehetőséget, hogy szembeszálljon a gonosszal. Peter életét veszély fenyegeti, biztosan ő lesz a támadás célpontja. Heike nem tudott mit tenni, várakozott. Bárcsak tudná, mire vár! Különben erősen kételkedett benne, hogy Petert csendben magával vihetné. Úgy érezte, bajba sodorná őket, ha zajt csapnának. A vadászjelenetnek is volt valami szerepe? Heike már-már megfordult, hogy újra szemügyre vegye, de aztán úgy gondolta, mégsem lehet olyan fontos. Egyszerűen csak ijesztő és undorító. A hold megbízhatatlan cinkostársnak bizonyult. Fé-

nye nagyon rövid ideig töltötte be a szobát. Amikor újra elsötétedett, Heike attól félt, hogy kialszik a gyertya lángja, mert már alig pislákolt. Ha a kritikus pillanatban a hold fénye nem szűrődik be a szobába, nem fogja látni, mi történik, és ez Peter életébe kerülhet. Jaj, de nem jó, hogy mindent ilyen sötéten lát! Biztosan a szobából áradó borongós hangulat van rá hatással. Ráadásul hideg is volt a szobában. Nem értette, Peter hogy bírja. Persze jól be van bugyolálva a paplanba, a mennyezetes ágy régi, poros függönye mögött. Milyen elhanyagolt a szoba! Letörölték már itt a port valaha? Hirtelen rádöbbent, hogy amikor belépett, nem ez a látvány fogadta. A szoba tisztának tűnt. Most jött rá, hogy a szeme láttára vált ilyen kopottá. Enyhén kellemetlen szag csapta meg az orrát. Óvatosan változtatott testhelyzetén. Olyan régóta ült egy helyben, hogy elzsibbadt a lába, és egész teste sajgott. Kegyetlenül rázta a hideg. Különös fáradtság uralkodott el lassan rajta. Peter nehéz légzésére is felfigyelt. Nem volt természetes a légzése. Valószínűleg őt is, Nicolát is a szoba különös légköre kerítette hatalmába. Vagy mégsem…? Nem tudhatta biztosan. Csak azt tudta, hogy mindenáron küzdenie kell a fáradtság ellen, nem aludhat el. Mi lenne, ha itt fent elnyomná az álom, és hirtelen a földre zuhanna, mint egy részeg disznó! Heike humorérzéke néha különös helyzetekben is megnyilvánult. Telt-múlt az idő. Odakint világosodni kezdett. Még nem történt semmi. A gyertya is kialudt. Heike hirtelen

felébredt szunyókálásából, és kiegyenesedett. A hajnali derengés szürkés fénnyel töltötte be a szobát. Így minden még titokzatosabbnak tűnt. A vadászjelenetnek mintha kifakultak volna a színei, fekete szürkésfehér árnyalatokat mutatott. Az egész szobán a pusztulás nyomai látszottak. Furcsa szag térítette magához. Nem is szag, inkább bűz. A rothadás és halál bűze. Heike hányingert érzett. A sötét szobában az ágyat kereste: – Peter! – suttogta – Peter! Amikor barátja semmi jelét nem mutatta, hogy meghallotta hívását, hevesen rákiáltott: – Peter! Idesüss! Abban a pillanatban, amikor Heike a padlóra ugrott, Peter álmosan felnyitotta a szemeit. – Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte felháborodva, de Heike már oda is ugrott, és kirángatta az ágyból. – Odanézz! – kiáltotta – Odanézz! Gyere gyorsan, siess! Peter lassan arra fordította a fejét, amerre Heike nézett, majd a borzalmas látvány hatására kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Bénultan egyre csak az ágyban fekvő hálótársát bámulta. A hajnal fénye elég erős volt ahhoz, hogy leleplezze ezt a felfoghatatlan látványt. Vigyorgó koponya feküdt az ágyban, a két szemüreg ijesztően meredt rá. A szőnyegen egy kar csontváza feküdt, ahol előbb még a szép Nicola karja lógott. De ez még nem minden. Az ágyon kívül a levegőben Péter irányában a lány gyönyörű haja lengedezett. Fekete volt, mint a holló

szárnya. Lassan kígyózott előre, céltudatosan, halálos veszélyt jelentve a döbbenetében elnémult szeretőre. – Gyere onnan – kiáltotta Heike, és magával rántotta Petert. Szegény fiú persze meztelen volt. Heike felkapta a székről a ruháit és a karjára dobta. Majd az ajtó felé lökte barátját De túl késő volt. A haj ellenségesen fújtatva a padlóra vetette magát és nyílsebesen repült az ajtó felé, hogy elzárja a fiúk elől az utat. Azután Peter testén kezdett felkapaszkodni. Szegény fiú a rémülettől szinte eszét vesztve próbálta letépni az arcára és nyakára tapadó hajtincseket. Olyan erősen kapaszkodott Heikébe, hogy az kénytelen volt ellökni magától. Heike egy ugrással megragadta az undorító hajtömeget és messzire hajította. Érezte, hogyan próbálnak a hajszálak a kezére tekeredni, majd kilökte Petert a szobából és becsapta maguk mögött az ajtót. Ebben a pillanatban sistergő suhogást hallott, mint amikor becsap valahová a villám. A haj is kipréselte magát az ajtón keresztül, velük együtt. Heike megragadta társa kezét, és mint az őrült, futni kezdett a galérián keresztül. A padlón fekete, kígyószerű valami iramodott utánuk. Peter magánkívül ordítozott egész idő alatt. – Nem jutunk ki; itt pusztulunk! – Maradj csöndben! Nyisd ki az ajtót, bízd rám ezt a rémséget! De a haj Petert, a szeretőt szemelte ki zsákmányául. Amikor a galéria végére értek, már nem volt a nyomukban. Heike megkönnyebbülten felsóhajtott és feltépte az ajtót. Kijutottak a többi terembe, és rohantak tovább,

mentve az életüket. Heike hirtelen megtorpant. – Hol vagyunk? Csapdába kerültünk, itt már nincs több ajtó. Megfordultak. A reggeli fény nagyon halványan derengett, ennek ellenére látták, mi kúszik le lassan az egyik ajtónál lévő gerendáról. – Az ördögbe! – suttogta Heike. A haj suhogva felröpült a levegőbe és Peter nyaka köré tekeredett. Villámgyorsan egész teste köré fonódott, belevágódott a húsába, de főleg a nyakát szorította. – Segíts, Heike, ments meg! – kiáltotta már félig megfulladva. Tehetetlenségében elsírta magát. Nincs sok időm – gondolta Heike elkeseredve, de nem maradt más lehetőség. Behunyta a szemét és összeszedte minden erejét. Jéghegyek Népe összes varázslói, adjátok át nekem varázstudományotokat! Peterből elfojtott nyögés tört fel, majd összeesett. Teljesen rátekeredett az az ocsmányság. Heike érezte ősei közelségét. Ők maguk is tehetetlenek, csak rajta keresztül tudják érvényesíteni varázserejüket. Olyan szavak hagyták el a száját, melyekről azt sem tudta, mit jelentenek. Egy másik hang olvasta a varázsigéket vele együtt egy furcsa nyelven. Ez Mar lesz – gondolta. Sölve mesélt a szibériai törzsről. Köszönöm, köszönöm, Mar! A szavak szünet nélkül bugyogtak fel Heike szájából. Peter újra szabadon lélegzett. A hajtömeg ernyedten hullott a földre. Heike befejezte a ráolvasást. Talpra állította a barát-

ját, és megragadta a kezét. – Gyere, nincs vesztegetni való időnk! Peter rekedt hangon szólalt meg, még mindig köhögött a fojtogatástól. – Győztünk? – Nem hinném. Ez csak bűvölés volt, hogy kiszabadulj a szorításából. Gyere! Össze-vissza bolyongtak a kastély termeiben és folyosóin, mintha egy ismeretlen hatalom eltakarta volna előlük a kijáratot. Elkövették azt a hibát, amit Anciol szeretői közül oly sokan: beléptek a díszes ajtón. Nem volt nehéz elkövetni ezt a végzetes hibát, hiszen látásuk a varázslat hatására eltorzult, és a félhomályban nem vették észre a varázsigéket az ajtón. Csak egy ajtót láttak, amin korábban még nem próbáltak keresztüljutni. Az ajtó a szabadulás lehetőségét csillantotta meg számukra. Ehelyett azonban a kastély középpontjába jutottak. – Kifelé! – kiáltotta Heike, amikor megértette, hogy csapdába kerültek. – Kifelé gyorsan, ha kedves az életed! Nem sok esélye volt arra, hogy legyőzze a gonoszt bent a várban, amíg Petert nem tudja biztonságban. De úgy látszott, nincs kiút. Amerre csak fordultak, akadályba ütköztek. Peternek, Anciol utolsó szeretőjének is pusztulnia kell! Ez alkalommal is akadályba ütköztek: az ajtó becsapódott mögöttük, és nem tudták kinyitni. Ez várható volt – gondolta Heike. Már belefáradt a kijárat utáni vad futkosásba. Halvány sejtelme sem volt, mi vár még rájuk, de a legrosszabbtól tartott. Az átkozott Anciol nem adja fel

egykönnyen! Meglehetős ingerültséggel sziszegte Peter felé: – Vedd már fel a ruhádat, nem nyújtasz valami szép látványt! Szerencsétlen Peter megpróbálta eltakarni nyomorult állapotát, noha idebent ennek nem volt nagy jelentősége, mivel teljesen sötét volt. A szomszéd helyiségből ugyan beszűrődött valami kis fény, de ez alig számított. Mialatt Peter magára kapta ruháit, Heike besietett a másik szobába. És földbe gyökerezett a lába! – Jaj, nem – nyögte. Peter utána bicegett, mivel még öltözködött útközben, majd megállt az ajtóban: – Ó…Heike, mindjárt elhányom magam! – Addig várj legalább, amíg kijutunk innen – felelte Heike szárazon. Ha kijutunk! Ebben a helyiségben is sötét volt, de azért nem annyira, hogy ne láthatták volna, mi fekszik a következő ajtó előtt a földön. Két férfi holtteste. Az egyik már rothadásnak indult, a másik még elég „jó” állapotban volt. – Te jó ég! – suttogta Peter – A nyavalyába! Megfojtotta őket az a valami, tudod. Megpróbáltak kijutni az ajtón, de nem jártak szerencsével. Nézd csak meg ezeket a vékony karcolásokat a testükön és a nyakukon! Heike, én is így feküdnék most itt, ha nem sietsz segítségemre! – Még nem jutottunk ki – emlékeztette a barátja izgatottan. – De csak ketten vannak, Peter Csak ketten! – A franciák? – Nyilván. De hol vannak a többiek? Távolról sem ők az első áldozatok! Hiszen az egész falut elcsábította nagy gerjedelmében. Nem szólva azokról a szerencsétlen flótá-

sokról, akik ebbe az átkozott völgybe tévedtek. Peter nem igazán figyelt rá. – Nézd csak! Még mindig felajzott állapotban vannak! –mondta hitetlenkedve, és végigsimított a nadrágján, hogy elrejtse saját szégyenét. – Legalábbis az egyik. A másik már kezd egy kicsit… Nem volt képes befejezni a mondatot. Heike józanul folytatta. – Megtartotta őket még egy darabig mint a szeretőit. Idebent egészen száraz a levegő, sokáig jó állapotban maradnak. Peter elzöldült arccal fordult felé: – Hallgass már – suttogta rekedten – Gondold el, ha én… – Jó, jó – mondta Heike – Hanem most ki kell jutnunk innen. Legalábbis neked mindenképpen. – No és te? – Ígéretet tettem, hogy megpróbálom feloldani az átkot, ami ezen a völgyön ül. Te csak hátráltatsz ebben. Peter mély lélegzetet vett. – Erősnek érzem most magam. Szívesen segítek neked. – Köszönöm – felelte Heike. – De azzal ugye tisztában vagy, hogy te kellesz neki? Te vagy a legnehezebb helyzetben… Nem fejezhette be a mondatot, Peter kiáltása szakította félbe: – Heike! Vigyázz, a fejed felett! Heike ösztönösen félreugrott. Az egyik gerendáról kúszott le a hajtömeg, mint egy csúszós angolna, hollófeketén csillogva. – Most aztán benne vagyunk a pácban – kiáltotta

Heike, és magával rántotta Petert – Innen nincs kiút. – Kell, hogy legyen kijárat! – Mit gondolsz, miért fekszik itt ez a két szerencsétlen? Kelepcébe kerültünk, de nincs szándékomban feladni. Peterrel együtt félreugrott, de a haj is rögtön utánuk iramodott. – Tengel! Sol és Mar, segítsetek! – kiáltotta – Nem tudom, mitévő legyek! Hallott már arról, mit meg nem tettek a nemzetség ősei az utódokért. Eszébe jutott, hogy egyszer úgy elvarázsoltak egy kalózkapitányt, hogy az a leghihetetlenebb látomásoknak lett szemtanúja. Emlékezett arra a küzdelemre is, ahogy Ulvhedint a maguk oldalára állították. De akkor a varázslatot élő emberekkel szemben alkalmazták. Anciol azonban ludvérc volt, méghozzá halott, akárcsak ők. Itt csak Heikén keresztül tudják érvényesíteni hatalmukat. Minden attól függ, hogy együtt tud-e működni velük. Anciol nyilvánvalóan nem kezdett ki vele. Tiszteletet érzett iránta, talán még tartott is a képességeitől. Jobban mondva inkább azoktól, akik mögötte állnak. Peternek viszont rosszul állt a szénája. Rémülten kiáltozott, miközben megpróbálta kiszabadítani magát. Heikének sikerült megkaparintani néhány hajtincset. Elhajította őket, de undorító suhogó hangok kíséretében újra Peter nyomába szegődtek. Egyetlen szerető sem menekülhet Anciol félelmetes bosszúja elől. Heike felnyögött tehetetlenségében. Ez így nem megy. Nyilvánvaló volt, hogy így ki nyeri meg a harcot. A fiúk kifárasztása a cél, hogy a haj aztán hozzáláthasson

munkájához. Bárcsak lenne ideje gondolkodni – de amint megpróbálta, a nő újra támadásba lendült. Igen, nőneműként gondolt rá. Ekkor furcsa, zavaros gondolatokkal telt meg a feje. Nehéz volt kiszűrni belőlük valamit. „A nap, Heike, a nap!” – hallotta a belső hangot. Mit kezdjen a nappal ebben a sötét szobában! Összeszedte gondolatait, és akkor eszébe ötlött: – A napos oldalon a várnak nem volt ablaka. Egyetlen nyílása sem! Hogy erre nem gondolt hamarabb! Amikor lentről felnézett a várra, számos ablaknyílás és kémlelőlyuk díszelgett rajta. De ez csak szemfényvesztés volt, semmi más. Amikor bent voltak a vár belsejében, akkor jött rá, hogy csak vakablakok. Sehonnan sem lehetett kilátni a völgyre. Az a kevés fény, ami beszűrődött a kastélyba, vagy a hegyek felől érkezett, ahol soha nem süt ki a nap, vagy a várudvar árnyékos oldaláról. A helyiségben lévő keskeny ablaknyílásnak vagy a hegyek, vagy a várudvar felé kell hát néznie. De semmiképpen sem a völgy felé, ahol most kelt fel a nap. Miközben azon fáradozott, hogy az elcsigázott Petert kiszabadítsa, tovább gondolkozott. A szemben lévő falat tanulmányozta, amelyiknek a völgyre kellett néznie. Óriási kőtömbökből rakták össze, úgy festett, hogy senki nem tudja elmozdítani. – Gyerünk, Heike – suttogta Jó Tengel a fülébe. – Erős vagy, erőd négyszeresére nőtt. – Peter! – kiabálta túl barátja hörgését. – Mássz ide valahogy! És próbálj meg kitartani egy darabig, amíg…

– Ez az! Épp ezt a követ – bátorította újra Tengel hangja. – Most, gyorsan! Heike vállával nekifeszült az egyik falban lévő kőtömbnek. Erős fájdalom hasított belé, ami eszébe juttatta korábban szerzett sérülését. Összeszorított foggal tovább nyomta a kőfalat. Érezte, milyen hatalmas erő árad szét benne. Nincs egyedül! Peter kétségbeesetten hörgött, azon fáradozott, hogy levegőt kapjon. Mély, dübörgő hang tört fel, ahogy megmozdult a kő. – Heike! Segíts! – nyöszörgött Peter fojtott hangon. – Nem bírom tovább, végez velem! – Tarts még ki egy kicsit! Ebben a pillanatban a hajtömeg mintha megértette volna, miben mesterkedik Heike… Ráugrott az arcára, teljesen rátapadt a szájára és az orrára, majdnem megfojtotta. – Nahát ebből nem eszik – hallotta Heike Sol nyugodt hangját. – Hallod-e, te átkozott ördög, engedd el a fiunkat! Mar, mondd el a varázsigét, a fiú meg sem tud szólalni! Furcsa varázsigéket mormogott monotonon egy hang. Nagyon idegennek hangzott a nyelv, Peter, aki már félig eszméletét vesztette, azt hitte, hogy a túlvilágra költözött. De Heike kiszabadult, a haj tehetetlenül zuhant a padlóra. A ráolvasás befejeződött. A haj újra Peterre vetette magát, nem is tett több kísérletet arra, hogy megállítsa Heikét. Senkinek nem volt ideje, hogy Peterrel törődjön. Egyedül kellett boldogulnia. Kegyetlen dolog, de ez volt az egyetlen megoldás, hogy megmeneküljenek.

Heike újra nekiveselkedett. Hirtelen kilazult a kő. Óriási robajjal átbillent, és a szikla másik oldalán lezúdult a völgybe. Épp ekkor kelt fel a nap. Meleg, sárgás fénye beszűrődött, oly megnyugtató volt, hogy Heike mélyet lélegzett. Ahogy kicsit magához tért, nem vesztegette az idejét, Peterhez ugrott, akit már teljesen beszőttek a hajszálak. Átmetszették a ruháját, és a szegény fiú bőrébe hasítottak. Heike magával vonszolta a fény felé. Megragadta a hajat, mely teljesen a nyakára tekeredett, és erőteljes rántással az egész hajcsomót elhajította. Azt hitte, sikerült a falban lévő üregen keresztül kidobnia. No de nem ment ám olyan könnyen a művelet! Olyan ellenállásba ütközött, hogy majdnem elhibázta a dobást. Annak ellenére, hogy segítőtársai is voltak a küzdelemben. Az egész undorító élő hajcsomó csak félig jutott át a falon. Egy része ott maradt az üregben, a ledöntött kőtömb helyén. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a hajcsomó felemelkedne, hogy újra beröpüljön a helyiségbe – de már késő volt: a nap erősebbnek bizonyult. A fiúk szeme láttára összezsugorodott a fényben, sisteregve, mintha égne. A hosszú, csillogó hajtincsek gyorsan bepöndörödtek, mint a tűzben, és büdös égett szag csapta meg az orrukat. Egy perc sem telt bele, a haj megsemmisült. Kis ragadós folt maradt csak utána. Peter a földre rogyott és zihálva szedte a levegőt. – Hogy vagy? – kérdezte Heike. – Jól – kapkodott a levegő után Peter. – A nehezén már túl vagyunk, nem igaz? Jaj, de hogy sajog minde-

nem! Olyan hányingerem van! – Nem csoda, hogy fájdalmaid vannak. A bőröd tele van mély, vörös csíkokkal, a hajszálaktól. Heike odament a kőfalhoz és megérintette. – A vár ugyanúgy áll, mint régen – állapította meg hitetlenkedve. – Ja, és Peter … Bocsáss meg, ha tapintatlannak találod a kérdést … De még mindig … Tudod mire gondolok, ugye? Peter kétségbeesetten bólintott és kezével eltakarta szégyenét. Heike a gondolataiba merült. – Körülöttünk ez a sok halott ember. Mindez aggodalommal tölt el. Szörnyűbb a helyzet, mint amire számítottam. – Mire gondolsz? – Csak egyetlen következtetést vonhatunk le mindebből. – Éspedig? Ebben a pillanatban Peter rémülten felüvöltött. Heike odanézett. Az utolsó hajszál rátekeredett a nyakára és egyre szorította, olyan erősen, mint a hegedűvonó húrja. Heikének nem sikerült megkaparintania, kicsúszott a kezéből. Peter már elkékült, amikor újra felhangzott a monoton torokhang. A hajszál szorítása enyhült, Heike a kezére tudta tekerni, és kivitte a napra, ahol megsemmisült. Így végleg megszabadultak az ocsmányságtól. Peter levegő után kapkodott. – Milyen végkövetkeztetést akartál levonni? – Azt, hogy Anciol – ahogy Sol finoman az átkozott némbert nevezte – még mindig él. Ha egyáltalán ez szóba jöhet egy halott esetében. Az, hogy semmi nem változott, szintén ezt bizonyítja. Meg kell találnunk, Peter! – Hát nem ő feküdt az… ágyban?

– A saját menyasszonyi ágyában? De igen! Ahová egykor a szeretőit csábította. Ám ennek már vége. Attól tartok, nagy fájdalmat okozok neked, ha megmutatom, mit láttam tegnap reggel!

13. fejezet – NEM AKAROK több megrázkódtatást átélni – mondta Peter, és torkát sírás fojtogatta. – El akarom hagyni ezt az átkozott helyet! De hogy jutunk ki innen? Ez jó kérdés. Mivel a két kis szobában nem maradhatnak, a két kijárat pedig le van zárva. Nincs sok lehetőség! Heike már oda is, sietett az ajtókhoz, és megpróbálta kinyitni őket. Először a külső helyiségben lévőnek veselkedett neki, amelyikre varázsfeliratokat írtak. Aztán a másiknak. A halottak között ugrándozott át ügyesen az ajtóig. Persze zárva volt. Nem is számított másra. Peternek nem tetszett, ahogy az ajtóknak dőlt. Mintha hallgatózna… vagy mégsem? – Mi történt, Heike? – Pszt! Három dolgot észlelek. Először is világosan hallom azt a tompa, mormogó sistergést vagy zümmögést. Másrészt huzatot érzek lentről. Harmadszor ez a rettenetes szag innen jön. – A vár szívének neveznéd ezt a helyet? – Vagy a gonoszság szívének. – Heike, nem hiszem, hogy erre kijutunk. – Én sem. Arra nem mehetünk, mivel arrafelé a vár belsejébe vezet az út. – A pokolba.

– Nevezheted így is, ha akarod. – De hogy jutunk ki innen? Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Peter elsírja magát. Heike nem tétlenkedett. Hasra vetette magát a falban tátongó lyukban, hogy körülnézzen, kijuthatnak-e arrafelé. Peter remélte, hogy a ragadós foltnak még a közelébe se megy. Aztán újra behúzódott. – Nem lehetetlen a dolog – jelentette ki habozva. – Kőpárkányt láttam a fal külső részén. Igaz, hogy nagyon keskeny. – Nem baj. Élnünk kell minden lehetőséggel. Messze van a talajtól? – Nem, ezen az oldalon nem. Hanem a völgy nagyon mélyen fekszik. Ha jól sejtem, Anciol innen vetette le magát, a fal legmagasabb pontjáról. – Kérlek… Ne említsd előttem a nevét – borzongott meg Peter. – Úgy érzem, a név puszta hallatára megőrülök. Érted, miről beszélek? – Természetesen. Bocsáss meg, hogy tapintatlan voltam. Nem vesztegethették tovább az idejüket. Rögtön elindultak. Peter ment előre, mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy esetleg egyedül marad ebben a szörnyű épületben. A nyílásban óvatosan kikerülte az emlékezetes foltot. Heike segített neki, amíg elérte a párkányt. – Minden rendben? – Igen – felelte. – Eddig. De hogy jutunk le? Mibe kapaszkodunk? – Nézz körül, van-e kiugrás, hézag a falban. – Inkább megvárlak – mondta Peter. Nem mert egye-

dül nekivágni a feladatnak. Heike is kimászott nagy nehezen. Aztán megkezdték útjukat a fal mentén. Szívük egész idő alatt a torkukban dobogott. Korábban soha nem tartott ennyi ideig ilyen rövid út megtétele! Amikor Peter végre leugrott, és Heike is szerencsésen földet ért, némán megfogták egymás kezét, úgy mentek a kapu felé. – Hogyan lehetséges, hogy ilyen gyönyörű várkastély ennyi gonoszságnak a fészke? – csodálkozott Peter szorongva. Arca még mindig viselte az iménti borzalom és őrült küzdelem nyomait. A hangja sem csengett rendesen. – Gyönyörű? – kérdezte Heike – Várj, amíg elhozzuk a mandragóragyökeret a fogadóból, akkor majd meglátod, milyen valójában! – Ha egyszer eljutok a fogadóba, soha nem térek ide vissza – jelentette ki Peter megingathatatlanul. – Én sem szívesen – jelentette ki Heike is. – De akkor hogyan győzzük le a gonosz boszorkányt? Nincs mit tenni, most kell végeznünk vele. Márpedig nem mehetünk vissza. A kapu is be van zárva, és szörnyen nehéz felmászni a tetőre. Még egyszer nem kísérletezem! Akaratlanul is megindultak lefelé az ösvényen, a hideg reggeli napfényben. Egy másodpercig sem bírták volna tovább idefönt. – És Feodora? A hercegnő? Nem értem, Heike. Mindenki azt híresztelte, hogy Feodora a boszorkány. Hát két boszorkával van dolgunk? És mi lett vele? – Nem beszélhetünk két boszorkányról, inkább két hercegnőről. Anciol is az, csak erre sem én, sem te nem gondoltunk. Azt hittük, hogy a kis Nicola ártatlan vidéki kislány. Amikor Zeno és a többiek a faluban a boszor-

kányról és a hercegnőről beszélgettek, soha nem Feodorára, hanem Nicolára gondoltak. De ezt nem tudhattuk, mert nem említettek nevet. Peter alig észrevehetően megtörölte a szemét. – Hol van most? – kérdezte fátyolos hangon. – Feodora? Hát nem érted? – kérdezte Heike gyengéden. – Te magad oldottad fel az átok alól, amivel még Anciol sújtotta. – Én? – Amikor a kis keresztedet a sírjában hagytad, megnyugodott. Ő lehetett a mi Feodoránk. Mert hirtelen eltűnt a kastélyból, és Nicola nagyon kétségbeesett. Emlékszel? – Igen: Mivel tudok írni és olvasni, rá kellett volna jönnöm, kicsoda is Anciol valójában. Ha az a betűt a név végére tesszük, és az i- t és a c- t felcseréljük, megkapjuk a Nicola nevet. Ez a név jobban illik egy menyasszonyra. Igaz? Heike nem szólt semmit, mert nem ismerte a betűket. A végén azért neki is feltűnt a nevek hasonlósága, de nem jutott semmire vele, mert az egyik név esetében a c-t sznek, a másik esetben k-nak ejtik. Peter áhítatosan a távolba meredt. – Gondold csak el, mi lenne, ha a kis keresztem valamit tehetne egy nyugtalan lélekért. Akkor legalább úgy érezném, én is hozzájárultam ahhoz, hogy megsemmisítsük a boszorkány hatalmát. – Nélküled soha nem boldogultam volna. – Nélkülem soha nem kerültél volna ebbe a nehéz helyzetbe – helyesbített Peter józanul. – Feodora tehát szellem, igaz? – Az volt, igen. De most Anciol lépett a helyébe.

– És az inas? – Nem tudok róla semmit. Úgy gondolom, hogy ugyanolyan függőségi viszonyban áll, mint Feodora. Ő is Anciol rabszolgája. – És a hollók? – kérdezte Peter, miközben tekintetével a madarakat követte a magasban – Megtévesztettek. – Engem is. A szellem haja volt, nem pedig holló. – Jaj, igen. Ne is emlékeztess rá! – Petert újra borzongás fogta el, – Akár hiszed, akár nem, még én suttogtam a fülébe, miközben feküdtünk, hogy a haja ugyanolyan szépen csillog, mint a holló szárnya. Anélkül, hogy bármiről is tudtam volna. – Bocsánatos bűn – szólt Heike és keserű mosolyra húzta a száját. – Nem, szerintem a madarak igaziak, csak ők is Anciol szolgálatában állnak, mint a többiek. Talán a hírszerzői. De ez találgatás csupán. Peter bólintott. – Nagyon is hihető. Még mindig lila volt a nyaka a fojtogatástól. Nehezére esett a Nicolával töltött éjszakáról beszélni. Heike nagyon is megértette! – És a falusiak? – kérdezte Peter. – Miért maradnak ezen az elátkozott helyen? Miért nem hagyják el a völgyet? – Nem hiszem, hogy el tudnának menni innen, Peter. Nem hiszem, hogy élve keresztüljutnának az erdőn. – Úgy érted… Nem találnának ki belőle? – Igen, úgy vélem. Csak az erdőbe vezető út nyílna meg előttük, mint előttünk. Tudod, olyan ez, mint a tengeri anemona. A tenger fenekén él, kitárja szép virágkelyheit, hogy a gyanútlan halakat becsalogassa – majd bezárja a kelyheket, és fenséges lakomát csap.

– Hátborzongató, amit mondasz, Heike. De hogy kerülünk ki innen? – El kell pusztítanunk a kísértetet, hogy megtaláljuk a kivezető utat. A falu lakóinak érdeke is ezt kívánja. Félúton a legelők felé egy kis tisztásra értek. Megálltak és felnéztek a várkastélyra. Fenséges látványt nyújtott. – Egy kísértettel kell végeznünk – szólt újra Heike gondterhelten. – Az éjszaka idetettem az acélszeget és a fejszét. Itt is vannak. Most majd elkapom Anciol boszorkányt addig, amíg nappal van és nincs hatalma. – De ne menj vissza a várba – tiltakozott Peter hevesen. – Nem. Abba a várba nem megyek vissza, amit most látunk. Ott csak az elbűvölő Nicolával találkoznánk ugyanúgy, mint tegnap. Most már tudjuk, hogy ez csupán látomás. Persze most egyedül van, mivel Feodora azóta békében nyugszik. Nem, én az igazi várat akarom látni. – Az igazi várat? Nem értem, mire gondolsz – mondta Peter kicsit türelmetlenül. Heike sóhajtott. – Csak a mandragóragyökérnek van hatalma a látomás felett. Márpedig nincs kedvem… Elgondolkozott. – Hacsak nem…? A kísérőim! – kiáltott fel halkan. – Itt vagytok? Tennétek nekem még egy szívességet? Felfednétek előttünk a valóságot? Lássuk, erősebbek vagytok-e, mint Anciol? Halk nevetés hangzott fel innen – onnan. – Köszönjük! Értünk a szóból! Egyfajta kihívásról lenne szó – hallották Sol gunyoros hangját. – Meglesz, amit akarsz – tette hozzá Tengel. – Ha-

nem a barátod kész elviselni az igazságot? A tisztásról, ahol álltak, teljesen ráláttak a várkastélyra. Innen kígyózott az út a völgy felé. – Nézd meg jól, Peter – szólt Heike. – Utoljára látod a pompázatos várat. Most majd mindjárt feltárul szemünk előtt a keserű igazság. – Nem bírom nézni – szólt Peter és elfordult. Heike ránézett, és kérte, szedje össze magát. Amikor a vár felé fordultak, Peter Heike karjába kapaszkodott. Heike már látta korábban ilyen állapotban, mégis megrendítette a látvány. Egyszerre ijesztő hangok csapták meg a fülüket. Mintha láthatatlan dögevő madarak rajának rikoltozását visszhangozták volna a körülöttük lévő hegyek. Emellett még egy hangot hallottak, amit már korábban annyiszor, csak most még erősebben. Ide-oda kígyózó, csapkodó, sziszegő-zizegő hangot. No és a látvány, ami eléjük tárult! Peter kikerekedett szemmel bámult. – Te jó isten! – suttogta – Mindenható atyám, mi ez? A korábban pompázatos vár felfoghatatlan látványt nyújtott. Alig lehet szavakba önteni. Omladozó falak meredtek rájuk. Itt – ott most is leomlott a völgybe egy – egy kőtömb, szikladarab. A falak csonkokként meredeztek. Minden romokban állt, hézagosan, mint egy tönkrement fogsor. Most lehetett látni igazán, milyen régen használták a várat. Évszázadok óta! De ez még nem minden! Fentről a hézagos omladozó romokból valami massza hömpölygött kifelé. Erről álmodni se mertek volna! Az erdő, a rémisztő, hátborzongató erdő innen származott. Nem úgy volt, mint korábban hitték, hogy az erdő egyre

közelebb kerül a várhoz: a várból nőtt ki sisteregve, jajongva. Innen terjedt el aztán egyre nagyobb területen. A völgyet már teljesen bekerítette, szinte megfojtva a falut. Nemsokára Târgul Stregestit is eléri terjeszkedő útja során. No és az undorító szagok, melyek a vár belsejéből törtek fel! Láthatóvá is váltak gomolygó gőzfelhők formájában. Hullaszag volt, olyan fojtogató és erős, hogy ösztönösen visszahőköltek. – Nem! – suttogta Peter sápadt arccal. – Ez nem lehet igaz! – De igen, ez az igazság. Most felmegyek újra – az acélszeggel és a fejszével… – Nem, nem engedem! Gyere, menjünk innen! – Hova? Aligha jutunk ki az erdőből. Meg akarsz halni? – A barátaid nem tudnak minket innen kivezetni? – Ők is megtartják a szavukat, mint én. Mirára nem gondolsz, meg a falusiakra? Hagyjuk magukra őket? Peter kiegyenesedett és nyelt egyet. Meredten bámult maga elé. – Veled megyek. Heike habozott. – Valószínűleg jobban boldogulnék, ha nem kellene még rád is vigyáznom. De szükségem van rád, Peter. Olyan tehetetlennek érzem magam egyedül. – Biztosíthatlak, hogy nem vagy egyedül – dünnyögte Peter. – De értelek. Gyere induljunk! Heike mély levegőt vett majd újra elindultak felfelé. Mi tagadás, nem repestek a boldogságtól! – Heike, be kell vallanom neked valamit. Tegnap szörnyen féltékeny voltam rád, mert Nicola… Jaj, Iste-

nem mennyire nem akaródzik kimondani ezt a nevet! Mert Nicola beszélgetett veled, amikor indulnunk kellett és arra kért, hogy térj vissza a várba. – Ezért aligha kellett volna féltékenykedned – húzta mosolyra a száját Heike. – Csak azért mutatott hirtelen érdeklődést irántam, mert megemlítettem, hogy ki akarok menni a temetőbe. – Igaz, még figyelmeztetett is minket, hogy ne menjünk oda, mert gonosz szellemek markába kerülhetünk. Micsoda képtelenség! – Igen. Félt, hogy megtaláljuk Feodora sírját, és akkor elveszíti a varázserejét. Ez így is lett. – Igaz is, utána kérdezte, találtunk-e valami gyanúsat a temetőben. Azt feleltem, nem, semmit. – Jól tetted – dicsérte meg Heike. – Ráadásul azt akarta, hogy menjek fel hozzá a várba… Azt hiszem, gyanított valamit. Valószínűleg észrevette, hogy veszélyes erők állnak mögöttem, s szimatolni akart egy kicsit. – Biztosan! Emlékszel, amikor először jártunk a fogadóban? A hölgyek rögtön visszafordultak az ajtóból. – A mandragóragyökér miatt. Akkor megijedtem, különösen azért, mert Feodora nagyon gyorsan megérezte! – Nem Feodora, hanem Nicola. Láttam, amint halkan mond valamit a nagynénjének – erre Feodora megfordult és kitolta maga előtt az ajtón. – Vagy úgy! Ez mindent megmagyaráz! Tehát Nicolát fogta el a rosszullét a mandragóra közelében. Egyébként, még hogy nagynéni…! Azon tűnődöm, milyen rokoni szálak fűzték őket egymáshoz. De ezt sohasem fogjuk megtudni. Újra fent voltak a várnál, és rosszkedvűen nézték az ott uralkodó zűrzavart. Az a sok, romok alól előkígyózó

gyökér, meg a szagok… – Most nem lenne rossz, ha nálam volna a mandragóragyökér – mormogta Heike. – Hallgass már, te nyúlszívű, hisz veled vagyunk – hangzott fel Sol hangja. – Munkára fel, megy az idő! Nem tart örökké a nappal. Ezzel ők is tisztában voltak. A sötétséggel együtt nő a kísértet hatalma. A kapu most csak egy alacsony nyílás volt a falban. De kifelé törekvő, ide-oda tekergő fatörzsek tömték el. – Kicsit távolabb bejuthatunk – mondta Peter látszólag nyugodt hangon. Lejjebb mentek, és átmásztak az omladozó kőfalakon. – Az anyját! – szólta el magát Peter. – Idenézz! Hogy fogunk itt átjutni, anélkül, hogy beragadnánk! A szag szinte kibírhatatlan volt. A gyökerek és a liánszerű fatörzsek úgy tekerődztek, mintha élnének. Úgy tűnt, bármikor megtámadhatják őket és végezhetnek velük. Heike gondterhelten várakozott. – Emlékszel, amikor egy pillanatra beláttam a várba, ahogy a tetőn álltam? – Igen, említetted. – Nem gondolkoztál azon, mit láttam a szobában, ahol voltál? Tudod, nem látomás volt, ami a szemem elé tárult. Téged láttalak és őt, a gyönyörű mennyezetes ágyban. A valóságot láttam. Peter felé fordult és várakozóan nézett rá. – És? Heike szája idegesen megrándult.

– Először a ruhádat láttam. Egy mohával borított kövön feküdt. Aztán téged pillantottalak meg, a hátadon feküdtél, fenyőágak borították a tested. – Nem csoda, ha fáztam – morogta Peter szárazon. – És…ő? – Nem volt elég időm rá, hogy alaposan szemügyre vegyem. Csak azt láttam, hogy nem vagy egyedül az ágyban. – Igen. Ezzel azt akarod mondani, hogy ha megtaláljuk azt a követ, akkor megtaláljuk a szobát is. – Nem feltétlenül. Hiszen emlékszünk rá mindketten, hol döntöttük ki a kőtömböt a falból. Ott a közelben kell lennie a vár magjának. Ahol a zárt ajtó volt, amelyik a pincelejárót zárta el. – Nem azt híresztelték, hogy Anciol a pincében van eltemetve? – De igen. Nekünk a sírját kell megtalálnunk. Így beszélgettek, miközben átvágtak a kőtömbökön és a csúszós gyökereken meg növényeken. – Tudod, Heike, azon tanakodom, hogy Feodora nem próbált-e néha ártani az úrnőjének? – Ebben biztos vagyok. Voltak köztük ellentétek. Hanem tudod mit? Így soha nem jutunk előbbre – jelentette ki Heike, végignézve az előtte elterülő káoszon. – Hogy fogjuk itt megtalálni a pincét? Emberfelettinek tűnt a feladat. Akárhol legyen is eltemetve Anciol, jól kiválasztotta a helyet. – A vámpírokra is jellemző, hogy olyan helyet választanak, amit lehetetlen megtalálni. – De mi nem vámpírt keresünk. – Nem látok nagy különbséget – dünnyögte Peter, és Heike igazat adott neki.

Már majdnem feladták a küzdelmet. Teljesen reménytelennek látszott, hogy egy nap alatt kiássák a sírhelyet. Ekkor nagyon különös, váratlan esemény történt. Megjelent előttük egy magas, vékony árnyék. Rájuk várt. A fal árnyékába húzódott vissza, mintha bántaná az erős napfény. – Gyerünk, Peter – mondta Heike halkan. Peter habozott egy kicsit, aztán lassan barátja nyomába eredt. Amikor közelebb értek, látta, amint Heike meghajol az árnyék előtt. Az is meghajolt, majd kezével az egymásba gabalyodott ágakra és gyökerekre mutatott, és eltűnt. – Barát volt vagy ellenség? – kérdezte Peter halkan, miközben az árnyék által kiválasztott hely felé közeledtek. – Az inas volt – felelte Heike röviden. – A lelkemet rá, hogy bennünk látja a megmentőit! Nem volt idejük elgondolkodni a történteken. Előttük egy lyuk tátongott lent a zűrzavarban. Egymásra néztek. Megpróbálják? Aztán Heike bólintott és lemászott. Peter utána. Meg volt győződve róla, hogy ez csapda, és az ágak összecsapnak a fejük felett. Nem mert felnézni. Nem volt könnyű lemászni, de nem adták fel. Egyszerre szilárd talajt éreztek a lábuk alatt. Jobban mondva, amikor Heike a lábával beletúrt a vastag mohába, kőpadlóra bukkant. Le kellett hajolniuk, szinte kúsztak. Peter felkiáltott. – Heike, odanézz! A közelükben feküdt a két francia holtteste, pontosan

úgy, ahogy korábban látták őket, csak más környezetben. – Most már tudjuk, hol az ajtó – szólt Heike. – Ott kell legyen az idősebb férfi kezénél… – És mögötte a lejárat! – kiáltotta Peter. – Pont úgy, ahogy sejtettük! Lyuk tátongott a kőpadlón. Régen valószínűleg lépcső vezetett lefelé, most csak hasadék ásított a helyén. – Biztos, hogy le kell itt mennünk? – suttogta Peter – Hogy jövünk innen vissza? Heike körülnézett. A liánszerű, ide-oda tekeredő ágak semmi jót nem ígértek. Varázslat ült rajtuk. A boszorka varázsolta el őket. – Lássuk előbb, milyen mély lehet! Fogott egy elég nagy darab követ és ledobta a szakadékba. Nemsokára hallották a koppanást. – Nem olyan vészes, még ha fel is kell utána segítenünk egymást – jegyezte meg Heike. – Gyere! Fogd a kezem, lemászom! Peter felnyögött félelmében, de úgy tett, ahogy Heike mondta. Nemsokára hallotta barátja bátorító hangját. – Gyere, simán megy! De olyan sötét van, hogy az orrom hegyéig sem látok. Persze másra nem számíthattunk, hiszen félnek a világosságtól. Peter azt kívánta, bár ne beszélne Heike olyan tiszteletlenül odalent. Hirtelen eszébe jutott valami: – Heike, majdnem elfelejtettem. Van nálam tűzszerszám! Tüzet gyújtok idefent. – Az jó lesz! Hanem siess, mert nem érzem valami pompásan magam idelent. Nem tudom, mi lehet körülöttem. Peter idegesen reszkető ujjakkal összekapart egy kis száraz levelet és ágat, remélve, hogy ezek nem-részei a

varázslatnak. Először a levelek kaptak lángra, majd az ág is. – Jövök – kiáltotta. Bátran leereszkedett a lyukba. Abban bízott, hogy Heike tudja, mit csinál. Amikor a kezdetleges fáklya megvilágította Anciol kriptáját, megbénultak a látványtól. Tekintélyes méretű helyiségben találták magukat. Üres volt – jobban mondva majdnem üres. Egyvalami volt csak a pincében, de ennek látványa éppen elég volt. A göröngyös kőpadló közepén állt ez a valami, ami fakoporsóra emlékeztetett. Egy vas vagy ólom ládában helyezték el egykor, és valószínűleg jól lezárhatták. De a zárat belülről feltörték! Ott hevert a kőpadlón. A belső koporsó falából tekergő indák nőttek ki. Állandó mozgásban voltak. Innen ered hát az erdő! Innen erednek a főgyökerek, melyek feltartóztathatatlanul terjeszkednek. Régóta átnőttek a mennyezeten és a falakon, hogy utat törjenek maguknak. Hatalmas törzsek. Itt az anyafa! A koporsó tartalmából táplálkoztak… Peter torkából hörgő kiáltás szakadt fel. A koporsó körül férfihullák feküdtek halomban. Egy részük csontváz volt, de néhányon hús- és bőrmaradványok is látszottak. A hullákba is befészkelték magukat a gyökerek. – Az erdő hullákból táplálkozik… – kezdte Peter hitetlenkedve, és elfintorította az arcát. – Igen – szakította félbe Heike. – De a két francia hullája még egész friss… hogysem felhasználhatták volna. Gyerünk Peter, kezdjük! Közelebb lépett a koporsóhoz. Peternek össze kellett szednie minden akaraterejét, hogy kövesse. Bevilágított a koporsóba.

Ott feküdt csodálatos Nicolája. Csak egyetlen szembetűnő különbség látszott rajta… Mellette gyöngyöző kacagás hallatszott. Ez nem lehet más, mint Heike kísérője, Sol. Féktelen nevetés rázta, gátlástalan, és hihetetlenül ragadós. Látta, hogy Heike is mosolyra húzza a száját, és őt is csiklandozta a nevetés. Nicola, illetve Anciol, hiszen így hívták valójában, teljesen meztelenül feküdt a koporsóban. Teljes szépségében, kívánatosan. De a haja, legszebb éke eltűnt! Sol teljesen átadta magát a kacagásnak. – Ó, még soha nem mulattam ilyen jót – csukladozott hahotázva. – A végzetes csábító – kopaszon. Anciol ekkor felnyitotta a szemét. Nem tudott megmozdulni, tehetetlenül feküdt. De kőkemény pillantása Solra szegeződött, aki most előre lépett Heike mellől két délceg férfi kíséretében. Peter csak bámult. – Jóóóó napot – hebegte. – Sol… Ilyen szépet még soha nem láttam. Micsoda, gyönyörű hajkoszorú! Ez a kijelentés csak bátorítólag hatott Solra. – Hallottad ezt, haszontalan némber? Igen, igen, ha jól sejtem, rosszul állna a szénám, ha a pillantásod ölni tudna. De mivel már meghaltam, nem árthat nekem! De te… Te még nem haltál meg, barátocskám! Peter szinte megfeledkezett a koporsóban fekvő szörnyetegről, pillantását le sem tudta venni Heike őseiről. Heike sem. Egyre csak a hasonmását bámulta. Teljesen úgy nézett ki, mint ő, csak egy kicsit öregebb volt. – Jó Tengelhez van szerencsém? – suttogta megilletődötten. – Igen, én vagyok. Látod, nem vagy egyedül, én is sokat szenvedtem a külsőm miatt. A gyermekkorom és ifjúságom is meglehetősen nehéz volt. De mindent túl-

élünk. Amikor kivívtuk magunknak mások tiszteletét, a sértések már nem okoznak fájdalmat. Heike bólintott. Mindkét fiú a másik férfi felé pillantott. – Ez maga az ördög – suttogta Peter, és ösztönösen hátrább lépett. – Hadd mutassam be Mart – mondta Jó Tengel. – Shira támasza volt, míg élt; a szellemeknek nincs hatalma felette, akármit is tesznek! – Aha – mondta Heike nagy zavarában. Dübörgő, sistergő, siránkozó hangok hallatszottak mindenfelől, ahogy a gyökerek és ágak kinőttek és hajladoztak. – No de most aztán fussatok, fiúk! Fussatok innen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtok – figyelmeztette őket Tengel. – Különben itt rekedtek és maga alá temet a pince. – Máris megyünk – felelte Heike. – Csak azt áruld el, ki mutatta meg nekünk az idevezető utat? Nem az inas volt? Ki ő valójában? – Hát nem értitek? Egyszer réges-régen hozzá akart férjhez menni – de a férfi megcsalta. – De hisz olyan öregnek és soványnak tűnt. – Hagyta megöregedni. Aztán megkaparintotta és örökre a szolgájává tette. De ne vesztegessétek az időt. Heike, ezt a munkát neked kell elvégezned. A fiú elővette az acélszeget és a fejszét. Kerülte Anciol pillantását, tudta, hogy tekintete végzetes lehet számára. – Rá ne nézz, Peter! – intette barátját. – Nem is merek ránézni. No de mire készülsz? Csak nem akarod…?

Sol segített Heikének, hogy el ne tévessze a célt. – Ide célozz, Heike, itt kell hogy legyen a vén szajha szíve. Ha egyáltalán van neki. Odahelyezte az acélszeget. Mar a koporsó mellett állt lehorgasztott fejjel és különös, éles hangon varázsigéket mormolt. – Erre szükség van – magyarázta Jó Tengel. – Hisz az egész erdőt a gonoszság járja át. Az egyetlen, ami életben tartotta ezt a nőt, a bosszúvágy volt. Félelmetes pusztító erő. Ez árad mindenhonnan. Mar ezt akarja elűzni. Most pedig vedd gondjaidba. Sol egyre csak Anciolt bosszantotta. – No, barátocskám, most aztán megkapod! Az öregség mindjárt meglátszik rajtad. Márpedig a korod nem lebecsülendő. Kétszáz, háromszáz év? Vagy még több? Gondolj csak a szép ráncocskákra, melyek mindjárt ellepik a testedet! És ezekre a szép fiúkra, akik itt állnak és tanúi lesznek átalakulásodnak! Hova lesz az a híres vonzerőd? A nap minden percében férfira volt szükséged, amíg éltél. Erről a jó szokásodról halálod után sem tudtál lemondani. Szégyentelen! Anciol kétségbeesetten küzdött, hogy elkapja Heike pillantását és megakadályozza abban, amire készül. De mindkét fiú kerülte a tekintetét. Nyilvánvalóan gyűlölte Mart, amiért varázsigéket mormol. Látták, amint azon fáradozik, hogy megforduljon, de képtelen volt megmozdulni. Tehetetlen volt, mint a kísértetek nappal. Nem használt már semmiféle bűvölés. Hiszen mindannyian átláttak a szemfényvesztésen. Tehetetlen volt! Mindenki érezte, milyen dühös. Heike háromszor jó nagy levegőt vett, majd felemelte a fejszét.

– Ne nézz rá utána! – figyelmeztette Tengel. – Csak másszatok fel és fussatok, ne gondoljatok másra! Heike bólintott. Peter már készen állt a nyílásnál. Most látta csak, hogy kapaszkodó van a falban, így könynyebb lesz felmászni. Mar mormogása felerősödött, de ugyanolyan monoton maradt. Heike nagy gonddal célzott – majd teljes erőből odavágott. Aztán eldobta a fejszét és elfutott. Kétségbeesett ordítás járta át a kriptát. Azt hitte, kiszakad a dobhártyája. Az ágak és indák kiáltása hangzott fel utána. Összezsugorodtak és görcsösen rángatództak a földön, mint a haldokló. Peter már elindult felfelé. Heike követte. Egy rángatódzó gyökér erősen megcsapta. Majdnem leesett, de aztán szerencsésen felértek. A Jéghegyek Népe három leszármazottjáért nem kellett aggódniuk, ők sérthetetlenek, minden gond nélkül kijutnak. Fent hatalmas káosz uralkodott. Felszakadtak az óriási gyökerek, kövek röpültek a levegőbe. Beszakadtak a falak, kidőltek a fák, hogy megakadályozzák a két fiú kimenekülését a várból. Körültekintően, lépésről-lépésre haladtak, egymást húzva, hogy elkerüljék az életüket fenyegető csapdákat. Átjutottak a kapun, vissza se néztek. Úgy futottak a völgy felé, ahogy a lábuk bírta. Peter erősen sántított, menekülés közben beszorult a lába, de hallani sem akart arról, hogy megálljanak. Az egész völgyet megtöltötte a várból jövő dübörgés. A tisztáson legelésző lovak is megriadtak, de Peternek sikerült megzabolázni és befogni őket. A fiúk visszalovagoltak Târgul Stregestibe, ahol összefutott a falu aprajanagyja, hogy hősökként fogadja őket.

Mira futva jött eléjük. Peter nyakába vetette magát, aki már szinte el is felejtette a lányt. – Ó, köszönjük, Heike, köszönjük – suttogta a lány Peter válla felett könnyes szemmel. – Köszönöm, hogy hazahoztad! Heike nyugtalan volt – El kell tűnnünk innen, de rögtön. Itt vannak nálad a holmijaink, Mira? A lány bólintott. Arra azért még szakítottak időt, hogy Zenótól és feleségétől elbúcsúzzanak. – Most majd végleg békében élhetünk – mondta a fogadós és hálásan megrázta Heike kezét. – Nem is sejtitek, mit jelent ez nekünk! – De igen – felelte Heike halkan – Én el tudom képzelni. Most már tudta, mire kellett volna visszaemlékeznie – arra, ami sok évvel ezelőtt történt. De talán jobb, ha örökre elfelejti! Mialatt egyre jobban elterjedt és erősödött a haldokló erdőből hallatszó zaj és dübörgés, kilovagoltak a faluból. Sűrűn integettek a mellettük elhaladóknak. Mira kölcsönkapta Heike lovát, a fiúk a félig elvadult francia lovakra pattantak. Amikor már majdnem fent jártak az erdőnél, Peter és Mira visszafogta lovaikat. Heike is így tett, de nem szívesen. Azon a helyen jártak, ahonnan először pillantották meg a kis falut a völgyben. – Ne forduljatok meg! – kiáltotta Heike gyorsan. A másik kettő persze rögtön megfordult. Mira felkiáltott – De… – kezdte Peter – Csak néhány kőhalmot látni lent.

– Házromok – felelte Heike szárazon. – Târgul Stregesti már régóta kihalt falu. No gyerünk, át kell jutnunk az erdőn olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet!

14. fejezet LÓRA ÜLTEK, útjuk során látták, hogyan pusztul az erdő. A fatörzsek egyszerűen kettétörtek. Az egész völgyet betöltötte a szörnyű hang. Ki kell hogy jussanak innen minél hamarabb! Az őket kísérő káosz egyre nőtt. Csak a völgyön keresztül menekülhetnek. Az út véget ért az erdő határánál, benőtte a bozót. De a boszorkány hatalma megtört. Most csak arra kellett vigyázniuk, hogy el ne tévedjenek. A lovak is nyugtalanok voltak persze. Felágaskodtak, nem akartak bemenni ebbe a pokoli hangzavarba a potyogó ágak közé. – Mira! – kiáltotta túl Heike az erdőből jövő zajt – Nincs nálad valami, ami az enyém? – A lóra gondolsz? – Tudod, hogy nem arra gondolok. A lány felsóhajtott. – Ó, Heike, már azt reméltem, elfelejted. Nem tarthatnám meg? – Sajnos nem, Mira. Mindent megkaphatsz tőlem, de ezt nem. Ő és én összetartozunk, nem kerülhet ki a nemzetségünkből. Elválaszthatatlanok vagyunk! – Olyan biztonságban éreztem magam. Még az erdőn

is át mertem volna lovagolni. Beletörődtem abba is, hogy olyan fogadóban lakom, ami nem létezik, csak azért, mert velem volt. – Megértelek, de most szükségem van rá. – A lány hatalmasat sóhajtott, és átnyújtotta a mandragóragyökeret. – Mindenesetre köszönöm, hogy kölcsönadtad. Nem tudod, hol tehetnék szert ilyesmire? – Érdeklődj a patikáriusnál – avatkozott a beszélgetésbe Peter. – Ott majd eligazítanak. De nem mindegyiknek van varázsereje. Emberformája kell hogy legyen, és rá kell kötözni egy fekete kutya farkára egy vesztőhelyen. A fekete kutya belepusztul a mandragóra kiáltásába, amikor kihúzzák a földből. – Ezzel a mandragórával is így történt, Heike? – kérdezte Mira hitetlenkedve. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szörnyen régi. Legalább ötszáz éves, vagy még öregebb. – Nem látszik rajta. – Ez igaz. Örökéletű – gondolta a férfi. De nem szólt semmit. A nemzetség mandragóragyökerének igen sajátos formája volt. A növény föld felett lévő levelét hajdanában széttépték, úgy, hogy csak a levél erezete maradt meg. Ezért úgy látszott, mintha igazi haj lógna rá a „fejre” és az „arcra”. Igen megtévesztő volt a hasonlóság. Az is lehet, hogy csak finom gyökérszálak voltak, amit a hajának hittek, semmi más. – Megszerettem ezt a gyökeret – sóhajtott újra Mira. – Nem kellett volna kölcsönadnod. – Ha jól sejtem, megmentette az életedet – mondta Heike.

– Igen felelte a lány komolyan. – Ebben biztos vagyok. Majd egymásra néztek és Heike nagy megelégedéssel az inge alá rejtette a gyökeret. Készen álltak, hogy bevegyék magukat az erdőbe. A nap magasan járhatott. Nem látták, mert felhők borították az eget. A lovak továbbra sem mutattak hajlandóságot arra, hogy bemenjenek az erdőbe. Kényszeríteni kellett őket. A biztonság kedvéért összekötötték a három lovat, hogy egyik se váljon ki. Petert rögtön fejbe vágta egy korhadt ág. Körülöttük sorra dőltek ki a fák, a gyökerek halálos görcsben rángatództak. Gőzfelhők szálltak fel a mocsárból, közben dübörgés hallatszott, amint a korhadt ágak letörtek. Pusztult az erdő, de nekik nem volt más választásuk. Előre kellett jutniuk. Közben szörnyű félelem lett úrrá rajtuk, hogy a végén újra abban a kísérteties völgyben kötnek ki. Most már tudják, hogy nincs ott egy teremtett lélek sem. Nem legelésznek a birkák, már több száz éve! Nincs jószág, nincs fogadó, se templom… Csak rikácsoló hollók keringenek a völgy fölött! Ott legelészett ez a két francia ló gazdátlanul, elvadultan. Abban a völgyben, ahonnan nincs kiút és ahol még a madár se járt Heike és barátai érkezése előtt. Megborzongott, amikor a mögöttük elterülő hatalmas pusztaságra gondolt. Csak a temető állt még mindig a romok között, Ott nyugodott Feodora hercegnő a kislányával a barátai között. Az inas és lovai is nyugalomra találtak, akárhol is legyenek. A gonosz Anciol, mivel acélszeg szúrta át a

szívét, már nem okozhatott több kárt. Az erdő, Anciol bosszúszomjának és határtalan erotikus vágyának megtestesítője, pusztulóban volt. Nemsokára új erdő fog gyökeret verni ezen a vidéken. Az átokkal sújtott völgy megtisztult. Amint egy lápos vidéken haladtak át, ahol a fák nagy csobbanással estek bele a mocsárba, Heike halkan odaszólt Peternek: – Hogy vagy…? Még mindig nem nyughat a…? Szemérmessége megakadályozta abban, hogy egyenesen kimondja. – Nem, nem – sietett Peter a válasszal. – Végre lenyugodott. Nem sokkal azután, hogy szíven szúrtad. – Helyes – bólintott Heike. – Legalább ez is bizonyítja, hogy halott. Mindennek ellenére hálát adhatok azért, hogy viszonylag könnyen sikerült megsemmisíteni. Számos esetben a fejet le kell vágni a testről, hogy megszűnjön az átok. – Pfuj – szörnyülködött Peter. – A franciákra és a többi hullára gondoltam a kriptában … Tennünk kellene valamit velük, nem? Beszélnünk kellene egy pappal… – Valószínűleg – mondta Heike egykedvűen. – De én ugyan fel nem megyek oda többször, hogy elkalauzoljam őket. – Én sem – hagyta rá Peter. – Majd csak odatalálnak valahogy. Nem voltam elég körültekintő. Mivel sokat olvasok, korábban rábukkantam egy hasonló történetre. Keleti monda. – Tényleg? Leszálltak a lóról, hogy könnyebben biztonságos területre vezessék őket. Erre már szinte járhatatlan volt a bozótos. Az utat kidőlt fák hada és buja növényzet zárta

el. – Igen – folytatta Peter. – Azt hiszem, „Fekete haj” volt a címe. Abból a távoli, messze keleten fekvő országból ered, úgy hívják, Japán. A monda vagy kísértethistória egy férfiról szólt, aki elhagyta a feleségét, hogy egy időre egy gazdagabb nőnek legyen a férje mindkettőjük boldogulására. A felesége várt rá, mivel megígérte, hogy sok pénzzel fog hazatérni. Sok év után tért vissza, csodálatos éjszakát töltöttek együtt, s reggel a férfi csak az aszszony csontjait találta maga mellett, és a haja megfojtotta. – Itt majdnem ugyanez történt! – kiáltott fel Heike. – Igen. De nem gondoltam volna, hogy a gyönyörűséges Nicola… Ráadásul az egy kísértethistória volt! – Ami már megtörtént egyszer, megtörténhet még egyszer – felelte Heike. Mira felkiáltott: – Odanézzetek! Magas sziklafalak mindkét oldalon! Nem lehet, hogy ez már az a szoros, mely kivezet az erdőből? – Elhiggyük? – kételkedett Peter. – Megint tamáskodsz – mosolygott Heike. – Igen, azt hiszem, ez az igazi járható út. Mira nem szólt egy szót sem. Egyre csak Petert nézte. Le nem tudta venni szemét a hátáról és a nyakáról. Sokáig lovagoltak azon a délutánon. Olykor némán, gondterhelten, máskor élénk, könnyed beszélgetésbe elegyedtek. Peter szomorúsága feltűnt nekik. Magába roskadva ült a lovon, némán. Nem is lehet csodálkozni a viselkedésén – gondolta Heike. Olyan szerelmes volt – és mekkora megrázkódtatás érte! Egy dologban egyetértettek: mindannyian farkaséhesek voltak, de a pénztárcájuk teljesen üres volt.

– Már nem is emlékszem, mikor ettünk utoljára – szólalt meg Mira elgondolkozva, amikor pihenőt tartottak egy tó partján. Bogyókat gyűjtögettek, Peter a kezével fogott egy halat. Elkezdték sütni. Közben türelmetlenül várták, mikor lesz már kész végre. – Pszt! – szólt rá Peter. – Ha ilyesmin kezdesz el gondolkozni, idő előtt megkótyagosodsz. – Különben azt hiszem, Târgul Stregestiben ettünk utoljára. Vagy hogy is? Nem tudom, nem emlékszem. Heike oldotta meg számukra a rejtélyt. – Amikor néhány napja átkeltünk a szoroson átvezető úton, bekerültünk egy másik korba – mondta. – Mit gondolsz, Peter, mennyit mehettünk vissza az időben? Peter kivette a halat a parázsból, megfújta, majd így szólt: – Nehéz megmondani. Mint tudjuk, Feodora 1618ban halt meg. A falu bizonyára fennmaradt még utána egy darabig. Nem tudom, hogy ez előtti vagy utáni korba kerültünk vissza. – Igen, azt hiszem, a fogadóban igazi ételt ettünk. De a várban? – Odafent mindennek fűíze volt – fejezte be Peter. – Igazad lehet, Heike. Abban az időben, amibe bekerültünk, Nicola, Feodora és az inas már szellemek voltak, visszajártak kísérteni a faluba. Hú de bonyolult! Egy kísértetfalu. Mindenesetre feloldottuk az átkot és megmentettük a nyughatatlan lelkeket. Pontosabban megmentetted őket, Heike. Legnagyobb meglepetésükre Peter könnyekben tört ki. Megpróbálta kezével eltakarnia az arcát, de hallották a mély csuklásokat. Megértően várakoztak, kicsit zavarban is voltak, mint mindig, ha tanúi vagyunk mások érzelem-

kitöréseinek. Végül sikerült lenyelnie könnyeit, mélyet lélegzett és így szólt: – Olyan nehéz napom volt – mondta megtörten, szemeit törölgetve. – Hogyan viselkedhettem így, Heike? Amikor annyira tisztellek téged! Hogyan lehettem mérges rád? Még fejszével is neked rontottam! Megölhettelek volna! Egyáltalán nem rám vall ez a viselkedés. Meg tudnék halni szégyenemben. – Anciol boszorkány hatása alatt álltál – mondta Heike józanul. – Ezzel egész idő alatt tisztában voltam, így nem lepődtem meg a viselkedéseden. Abban tévedtem, hogy azt hittem, igaz szerelem kerített hatalmába, ami elveszi a férfiak eszét. Akkor még nem tudhattam, hogy Nicola gonosz kísértet, és te a varázslata alatt állsz. – Meg tudsz bocsátani? – kérdezte Peter, kezét a vállára téve. – Már megtörtént. Különben gondolod, hogy megpróbáltalak volna ilyen elszántan kiszabadítani a várból? – Köszönöm, Heike! Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! És te, Mira, meg tudsz nekem bocsátani? Csúnyán viselkedtem veled is. A lány hatalmas, ragyogó szemekkel nézett rá. Peter megdöbbent, amikor rájött, milyen erős érzelmeket táplál iránta, ő pedig „tehénnek” nevezte. Hogy zavarát leplezze, elkezdte osztogatni a halat a többieknek. Az evéstől új erőre kaptak. Amikor leszállt az este, lent egy mély völgyben sokkal szélesebb útra bukkantak. Kis falvak szegélyezték, és egy nagy folyó. – Ez már nem lehet szemfényvesztés – jelentette ki Heike, egyben önmagát is bátorítva. – Nem. Ezek a falvak igaziak – erősítette meg Peter.

– Barátaim, a Maros völgyében járhatunk. Itt végre megnyílik előttünk az út a civilizált világ felé. Boldogan lovagoltak le a völgy felé. Igaz, nem a Maroshoz értek, amiről Peter beszélt, de ez nem is volt fontos. Megtalálták a rendes utat, mit is kívánhattak volna még? – Mondd! – kérte nevetve Peter –, egyáltalán átéltük mi mindezt? Târgul Stregesti, Cetatea de Strega és a többi? – Elég valószínűtlennek tűnik minden – mosolygott Heike. – De mivel mindhárman megsebesültünk nemcsak testben, hanem lélekben is, ez a kalandok valódiságát bizonyítja. – Igen, biztosan átéltük mindezt – zárta le a beszélgetést Mira. KÉT NAPPAL KÉSŐBB Peter rokonainál voltak a nagyvárosban. Melegen fogadták őket és végre igazi ágyakban aludhattak. Micsoda fényűzés, miután annyi ideig a szabad ég alatt aludtak! Másnap Peter a rokonaitól megkapta egy történész címét, aki alaposan ismerte Erdélyt. Volt egy múzeuma is, a két ifjú ott látogatta meg. Mira jobbnak látta, ha otthon marad, egy szót sem akart hallani többet a szörnyű völgyről. A professzor, egy nyugodt, kopasz férfi, betessékelte őket a szobájába. A falakat mindenütt könyvek borították. Megkérdezte, mi járatban vannak. Azt akarták tudni, hogy a professzor tudomása szerint létezik-e a Târgul Stregesti nevű falu és a fölötte emelkedő vár. – Igen – nevetett a professzor, aki egyébként jól be-

szélt németül –, de ez csak egy mendemonda. – Az nem olyan biztos – mondta Peter. A történész egyikükről a másikra nézett. Aztán két különös vendége belekezdett a mesélésbe. Nem jutottak messze a mesében, amikor a professzor felállt és az ajtóhoz lépett: – Várjanak, ezt a kollégáimnak is hallani kell. Behívott egy néprajzkutatót, aki Erdély népművészetében volt jártas, meg egy földrajztudóst. Így a két fiúnak el kellett ismételnie mindazt, amit már elmeséltek. A három tudós először erősen hitetlenkedve hallgatta a történetet, majd összeráncolt homlokkal, s még később döbbent tekintettel. Különösen a néprajztudós mutatott nagy érdeklődést az elmondottak iránt. Szigorúan megkérdezte a fiúkat, hallották-e korábban a stregesti gonosz boszorkányról szóló mondát. Mindketten biztosították arról, hogy nagyon távoli országból jönnek, és még sosem jártak erre. Amikor befejezték a mesélést, a tudósok egymásra néztek. – Hol fekszik ez a völgy? – kérdezték. – Nem tudnánk megmondani – felelte Peter. – A Maros alsó szakaszától indultunk, de nem tudtuk, merre járunk. Nem volt emberlakta terület arrafelé. A földrajztudós így szólt: – Hivatalosan nincs ilyen nevű falu. A gazdag erdélyi mondakör részét képezi a történet. – Igen – szólalt meg a néprajztudós is. – A monda szerint van egy falu a délnyugatra fekvő hegyekben. De eddig senki nem látta. – Ez nem olyan különös – szólalt meg Heike szárazon –, mivel előttünk még senki nem jutott ki onnan élve.

A történész elgondolkozott. – Sok ember eltűnt a hegyekben időközben. Azt hittük, vadállatok végeztek velük. – Hallhatnánk a mondát? – kérdezte Heike. – Sok rejtély megoldásában segítene. – Örömmel elmesélem – felelte a néprajzkutató. – De hadd kínáljam meg magukat egy pohár borral. Örömmel elfogadták a kínálást. Aztán a tudós belekezdett a mesélésbe. – A monda egy gepidák nemzetségéből származó hercegnő történetét mondja el, akit Anciolnak hívtak … – Kérdezhetünk közben? – szakította félbe Peter. – Persze! Tessék! – Anciol elég furcsa név. Honnan származik? – Gepida név. A gepidák törzse Erdélyt az időszámításunk elején foglalta el, és 567-ben halt ki ez a nemzetség, amikor a longobárdok vereséget mértek rájuk. Persze a törzs egy része tovább élt elnyomatásban. Anciol, anynyit jelent, „egyetlen, független”. Erre a boszorkányra valóban ráillik a neve. Az önmegvalósítás kényszere hatalmas volt benne! A férfiétvágy is. Az összes férfi, akit elcsábított, szerelmes volt belé, mivel nem volt nála szebb és ellenállhatatlanabb nő a világon. A fiúk egymásra néztek és bólintottak. – Ez ő, a mi Anciolunk – jelentette ki Heike. – No és mikor élt ez az asszony? A néprajztudós megvonta a vállát. – Ez egy monda, uraim. Eddig senki nem hitt benne. De ha találgatnom kellene, a középkorra tippelnék. Úgy írják le, hogy kívánatos és bájos, mint egy gyermek, de csak úgy árad belőle az erotikus vonzóerő. Mégsem volt szerencsés az élete. Az apja odaígérte egy moldáviai her-

ceg fiának. De a gazfickó olyan pimasz volt, hogy egy másik nőbe szeretett bele, Anciol saját unokatestvérébe, aki szintén a várkastélyban lakott. Ráadásul az unokatestvére idősebb volt, mint ő. Ez különösen rosszul esett Anciolnak. Feodorának hívták – de ha igaz, amit meséltek, akkor ez nem az a Feodora, akivel találkoztak. Ő később lép be a történetbe. Anciol jegyese azt merészelte állítani, hogy Feodorának sokkal szebb a haja, mint Anciolnak – azt mondta, hogy Anciol haja hollószárnyakra hasonlít. Ez a hajviseletéből adódott. Középen elválasztva hordta a haját, amely arcát körben keretbe foglalta, és kékesfekete fényben csillogott. Ha Anciol valamire büszke volt, akkor épp a hajára! Micsoda halálos sértés! Az ifjú herceg magával vitte menyasszonyát, Feodorát, és elutazott vele Moldáviába. Hanem Anciol szörnyű dühbe gurult – megjegyzem, egy percig sem bánkódott és arra az elhatározásra jutott, hogy boszorkány lesz. Amúgy is volt benne varázslásra való hajlam. De megesküdött, hogy halála után visszatér, és nem nehéz kitalálni, kinek kell majd megfizetnie az őt ért megaláztatásokért. De nem csak neki, hanem a világon az összes férfinak. A haját fogja felhasználni a bosszúhadjáratban. A másik nem iránti szenvedélye akkor sem csappant, mikor ludvérc lett belőle. Épp ellenkezőleg! Jegyese nem lelte nyugalmát Moldáviában. Felesége, Feodora gyermeket szült neki – de a férfi már nem tudott ellenállni a kísértésnek. Anciol mindent bevetett, hogy visszacsábítsa. Végül őrültként vágtatott a vár felé, csak hogy megkapja a rámért szörnyű büntetést. Az asszony arra kényszerítette, hogy minden áldott éjszaka az ágyasa legyen. Kiszívta minden erejét. Amikor megtört öregem-

berként meghalt, kísértet vált belőle. Anciol az egykori herceget inasává, rabszolgájává tette. Moldáviában háború dúlt. Feodora ükunokájának, akit szintén Feodorának hívtak, menekülnie kellett újszülött gyermekével és apjával, a vajdával. Egy Erdély délnyugati részén fekvő várkastélyban akartak meghúzódni. Hiszen annyit hallott a várról, ott élő rokonairól. De jaj! Ott minden megváltozott. Erdő nőtt a völgy körül, olyan erdő, mely gonoszságból és beteges mohóságból táplálkozott. A falu egyik fele elveszett, a másikat pedig szörnyű csapás sújtotta. A férfiak leküzdhetetlen vágyat éreztek Anciol iránt, aki, miután megtették a dolgukat, végzett velük. Feodora a várkastély miatt kesergett, amelynek ő maradt utolsó örököse. Hiszékenységében kislányát Anciolnak keresztelte, így próbálta megszabadítani a várat a szörnyű csapástól. A szép menyaszszonyi ruhát, amely még mindig megvolt, lányára akarta ráadni, majd ha eljön az ideje. Talán azt hitte, hogy a kísértet így örök nyugalomra tér! Nagy hibát követett el! Anciol – „az egyetlen”! Senki nem viselheti ezt a nevet vagy a menyasszonyi ruhát rajta kívül! Mit képzelt? Az egész nagyon rosszul sült el! Hirtelen megjelenik egykori vetélytársnője szépséges ükunokája, a haja meszsze felülmúlja Anciolét, hosszúságában és szépségében – ráadásul ugyanúgy hívják, mint a vetélytársát. A boszorkány támadásba lendült. Megölte az anyát és gyermekét. Végre bosszút állhatott egykori vetélytársnőjén, az első Feodorán. Pap már nem volt a faluban, így jeltelen sírba tették őket. Feodora hercegnőnek is kísértetként kellett halála után Anciolt szolgálnia. A falu teljesen kipusztult, hiszen

már nem voltak férfiak! Az erdő örökre bezárult Târgul Stregesti körül, és megszületett az erdélyi legenda. Egy ideig csendben üldögéltek tovább. – Félreértettük Feodorát – szólalt meg aztán Heike. – Csak azért próbálta magához csábítani a férfiakat, hogy megmentse őket Anciol – Nicola karmai közül. Így próbálta meg legyőzni a boszorkányt. A történelemprofesszor törte meg a csendet: – Mindig úgy véltem, hogy a monda rosszul van megszerkesztve. Nincs ami összetartsa szerkezetileg, ezért is nehéz elmesélni. – Ez nyilván azzal magyarázható, hogy valóban megtörtént. – mondta a földrajztudós. – Ugyanolyan kiszámíthatatlanul következnek be az események, mint az életben. Hanem fiatalurak, nagyon kíváncsivá tettek minket! Meg kell, hogy mutassák az odavezető utat! – Soha az életben! – kiáltották kórusban. Heike örült, hogy elfogadható kifogással rukkolhat elő. Folytatnia kell útját észak felé, már így is egyhónapos késésben van. Petert pedig tíz lóval se tudnák visszavontatni az erdőhöz! Így nem maradt más hátra, megpróbáltak részletes térképet rajzolni, amennyire csak bírtak. Sokat számított, hogy megtudták a faluk nevét, amikor lefelé tartottak a hegyekből. Ez jócskán megkönnyítette a dolgot. A földrajztudós elárulta: az a terve, hogy expedíciót küld az eltűnt faluk felkutatására. A fiúk megörültek a tervének, már csak azért is, mert a várban fekvő töméntelen halott így legalább megkaphatná a végtisztességet. Azután elérkezett a búcsúzás ideje. Heike nem várhatott tovább. Peter rokonai elég jómódúak voltak, így Heikét alaposan ellátták élelemmel és pénzzel. Azt se

tudták, hogyan kényeztessék, hiszen megmentette Peter életét. Amikor elbúcsúztak, Heike észrevette, hogy Peter és Mira kart karba öltve állnak egymás mellett. Elpirultak és zavartan mosolyogtak. Peter elárulta, hogy szállást szerzett Mira számára a városban és azt tervezgetik, hogy idővel egy fedél alá költöznek. Heike melegen gratulált nekik. Fel sem foghatta, mikor tudták tisztázni egymás iránt táplált érzelmeiket. De ez csak a szerelmesekre tartozik. Az biztos, hogy a szerelem mindig szakít időt arra, hogy kicsírázzon. KÉSŐ ŐSSZEL expedíció érkezett Târgul Stregestibe. A kutatócsoport tagjai bénultan állapították meg, hogy a két fiúnak mindenben igaza volt. Az erdő végleg kipusztult. Ott álltak a házromok is, meg a temető, amelyet megáldott a pap, aki velük tartott, a templom romjai – és Cetatea de Strega. A vár belsejében rábukkantak a két franciára és az összes halott férfira, akik a koporsó körül hevertek. Eltemették őket a temetőben, és megadták nekik a végtisztességet. A koporsó tartalmához nem nyúltak. Szörnyűséges múmia feküdt benne, kitátott szájjal, teljesen kopaszon – a látványra szó nélkül elfordultak, miközben többször keresztet vetettek. Még a pap is elfordult e világcsúfja láttán. Hatalmas köveket gurítottak le a pincébe, hogy betemessék. Majd elhagyták a távoli, vad hegyek között fekvő völgyet. Heike Lind, a Jéghegyek Népe nemzetségének sarja ekkor már hetedhét határon túl járt. Európa északi részén,

Dánián keresztül észak felé tartott, rokonaihoz igyekezett Svédországba és Norvégiába. Haza azokhoz, akiket még sohasem látott, akik még nem is sejtették, hogy Daniel fiának, az eltűnt Sölvének van leszármazottja.