A sertésistálló és annak berendezése. 1) Daczára a mérsékelt égövnek, amelybe hazánk is beleesik, az istálló nálunk is egy szükséges rosz, ami nélkül nemcsak azért nem lehetünk el, mert idıjárási viszonyaink változékonysága azt mintegy reánk parancsolja, de el nem lehetünk azért sem, mert a belterjesebb gazdálkodás felé haladva, hova-tovább kényszerítve leszünk, különösen egynémely fajta sertéseinket, nagyrészt istállón tartani. Az ilyen kényszerhelyzetben levı tenyésztınek eszerint, az anyagi megterheltetéssel járó mivoltánál fogva, rosznak nevezett szükséggel szemben az a legfıbb feladata, hogy a szükséget kitöltvén, annak rosz oldalát elviselhetıvé tegye, s ezt úgy teheti, ha olcsó pénzen a czélnak minél nagyobb mértékben megfelelı istállót épít és rendez be. Abban a pillanatban ugyanis, amelyben az istálló olcsóságával és czélszerüségével a tenyésztıt anyagilag érzékenyebben nem érinti, megszünik szükséges rosz lenni s értékes eszközzé lesz, amely jó oldalát is csakhamar látni engedi. Hogy hazánkban csak kevés czélszerüen épitett sertésistállót találunk, arról nap-nap mellett meg lehet gyızıdni. Mert ha a sertésistállóra nézve egyedüli kivánalomképen csupán azt állitanók fel, hogy az bekerítve és fedve legyen, s így a tél zord hidege és a nap forró sugarai ellen nyujtson védelmet: hát még ezen egyetlen kivánalmat is – különösen kisgazdáinknál – ritkább helyen fognók feltalálhatni. Szokásos ugyanis nálunk Magyarországon – nagyobb uradalmaktól s egyes jobb gazdaságoktól eltekintve – a sertésistállót, jobban mondva ólat, az udvar egy félreesı zugában, egyéb épületek között összetákolni s vagy félig nyitva hagyni azt, vagy paticsos, de ritkán vagy legalább is hiányosan mázolt alkotmányok alakjában megalkotni, amelynek környékén övig süpped a sertés az oda folyó vizelet- (trágyalé-) alkotta pocsojában, s amely mindenféle betegségnek nyujt ugyan fészket, de egészséges tartózkodási helyet semmiesetre sem szolgáltat. S mert a sertés disznónak is neveztetik, azon nézet van általánosan lábra kapva, hogy annak sem ápolásra, sem tisztaságra szüksége egyáltalán nincs; hogy az a piszokban, rondaságban díszlik legjobban. Igaz, hogy a sertés a pocsojába is belefekszik, ha tiszta víz nem áll rendelkezésére; igaz, hogy bıre alatt rendesen vastagabb rétegben felhalmozódó zsír – tehát rosz hıvezetı réteg – képesebbé teszi változékony éghajlatunknak egyéb házi állatainknál sikeresebben ellentállani; de ki tagadná ma már azt, hogy pocsojás, tisztátalan helyek kipárolgása az állat szervezetére egészséges nem lehet, hogy a nagyfoku hıingadozások, ha egyébképen nem mutatkoznának is hátrányosaknak, de mindenesetre takarmánypocséklással vannak összekötve. Azután meg azt is figyelemre kell méltatnunk, hogy a magyar sertés ma már távolról sem oly edzett, mint volt évtizedekkel ezelıtt, mikor még félvadon tenyésztetett az óriási erdıségekben. A gazdasági intensivitás fokozódásával karöltve kell, hogy sertésállományunk is hova-tovább nemesedjék, a nemesedéssel párhuzamban pedig, bár csak hosszabb idı lefolyása alatt, a szervezet is finomodik, a sertés ellentállóképessége, edzettsége pedig csökken. A jól és czélszerüen épitett istálló szükséges volta tehát hova-tovább érezhetıbb lesz. A nemes angol sertés különösen a malaczozás idején – nagyon is megköveteli, bár nem is a dédelgetést, de mindenesetre a meleg és tiszta istállót. S mennél elıbbre halad nálunk is a gazdasági intensivitás, mennél kevesebb lesz azon terület, melyet sertés által értékesíthetünk legjobban, vagyis mennél számitóbb és törekvıbb lesz gazdaközönségünk, mennél nehezebb a létérti küzdelme, annál inkább meg fogja magyar sertésünk is közeliteni igényei tekintetében az angol sertést. A 1
Mutatvány Kovácsy B. és Monostori K.: „A sertés, annak tenyésztése és hízlalása” czimü mőbıl.
czélszerüen épitett sertésistálló tehát, ha ma talán még nem is, de elıbb-utóbb nélkülözhetetlen kelléke lesz minden sertéstenyésztéssel foglalkozó gazdaságnak. Azonban a kevésbé nemes sertést is – kiindulva abból, hogy a takarmány a legjobban kihasználtassék – kell, hogy a hideg évszakban czélszerüen épült istállókban tartsuk, hol elsı sorban a hideg ellen legyenek óva, mert – miként fentebb is hangsúlyoztuk és alább még részletesebben megbeszéljük – hidegben az állat a feltakarmányozott szénhydratok igen jelentékeny mennyiségét kénytelen hıképzésre forditani, ami természetesen a hús- és zsírképzıdés rovására történik, s ez különösen hizóknál, de rideg sertésnél is méltányolandó körülmény. Viszont a rosszul épitett istálló nyáron túlságosan meleg, a nap heve ellen védelmet alig, vagy egyáltalán nem nyujt, ami egészségi szempontból ugyancsak nem elınyös, sıt – különösen a hizóknál – végzetes is lehet. Az tehát a czélnak megfelelı sertésistálló, mely a tél zord hidege ellen kellı védelmet nyujt, de a nyár forró sugara ellen is óvja a sertést. Az egészségtan követelményeinek megfelelı sertésistállónak azonban egyéb kellékekkel is kell birnia. Már az épités alkalmával gondoskodni kell a légcserérıl, mely egészségügyi szempontból igen fontos szerepet játszik; gondoskodni kell elegendı világosságról, mert a napsugarak hatalmas fertıtlenitı tulajdonságát mivel sem lehet pótolni, úgyannyira, hogy minden sötét istálló kell, hogy egyszersmind egészségtelen is legyen, és legfeljebb hizóállatoknál engedhetı meg, hogy az istálló nem ugyan sötét, de homályos legyen. Úgy kell épiteni az istállót, hogy az tisztán tartható, a híg ürülék könnyen eltávolítható legyen, ellenkezıleg az bomlásnak indulván, ammoniakot és egyéb a szervezetre károsan ható bomlási terméket fejleszt. A fentiekkel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy csak az a sertésistálló jó, mely költségesen van építve és luxuriosusan berendezve; sıt ellenkezıleg: a czélszerüségnek fıkellékét abban is találjuk, hogy az istálló olcsó legyen, ellenkezıleg – a tıketörlesztést s a kamatokat is számitásba véve – a sertéstenyésztés alig, vagy éppen nem leend jövedelmezı. A mondottakat szem elıtt tartva tehát, a következıkben fejezhetjük ki magunkat röviden: a sertésistálló oly tartózkodási hely kell hogy legyen, amely az idıviszontagságok ellen egészségi szempontból kellı védelmet nyujt, de különben az állatra nézve a szabadban való tartózkodásnak lehetıleg megfelel és mindazt a föltételt nyujtja egyszersmind, ami a tenyésztı czéljaira és érdekeire nézve elınyös. A tenyésztési vagy tartási czél szerint már mostan megkülönböztetünk sertésszállásokat, fiadztató- és hízlalóistállókat. Mielıtt ezekre külön-külön rátérnénk, némi általános dolgokat látunk szükségesnek elırebocsátani. Már eddig is hangoztattuk, hogy az istállóépitésnél az állat egészségügyi kivánalmait kell elsı sorban is szem elıtt tartanunk. Különösen kell azonban hangsúlyoznunk, hogy az istálló épitéséhez szükséges terület hibás megválasztásával olyan bal lépést követünk el, melyet késıbb helyrehozni vagy egyáltalán nem, vagy csak fölötte nagy költség árán lehetne. Nem elegendı egymagában véve az istállót dombos vagy kimagasló helyre épitenünk, de meg kell gyızıdnünk arról is: vajjon a talaj árja nem-e igen magas? s vajjon a csapadéknak és híg ürüléknek elvezetése nem ütközik-e igen nagy akadályokba? Árvizeknek kitett, vadvizes vagy magas talajvizü telkek sertésistálló épitésére egyáltalán nem alkalmasak, mert – egyebektıl eltekintve – tapasztaltatott, hogy ily helyeken a sertésorbáncz nagyobb számban szedi áldozatait; pedig e pusztitó betegséget, különösen az utóbbi években, elég alkalma volt megismerni a gazdaközönségnek. Ha pedig térszőke vagy más okokból kifolyólag egyáltalán kényszerítve vagyunk ily helyekre épiteni az istállót, úgy legalább igyekezzünk annak padozatát magasra emelni és vízhatlan alapzattal megakadályozni, hogy a falak felsı része is nedvessé váljék. Arra is legyünk tekintettel, nehogy valami régi trágyatelep vagy behordott
peczegödör fölé építkezzünk, mert az ilyenek kigızölgése egyáltalán nem elınyös állategészségügyi szempontból. Hidegebb vidékeken czélszerü az istálló homlokzatát, melyen az ajtók nyilnak: délfelé, melegebb vidékeken pedig keletre épiteni, hogy így elıbbi esetben az istálló kellı melege fentartható legyen, utóbbi esetben pedig a túlerıs északi szelek és a meleg ellen is némileg védve legyen. Még melegebb vidékeken az istálló homlokzatát nyugatra irányitani sem rosz, de már észak felé helyezni, egészségtelen volta miatt, nem ajánlható. Igaz ugyan, hogy a délnek fekvı homlokzat a legforróbb napsugarakat engedi az ajtók és ablakokon behatolni, ezen azonban az ajtók bezárása s az ablakokra alkalmazott szalmafüggönyök által némileg segiteni lehet. Ami-a sertésól térnagyságát illeti, az a benne elhelyezett sertések számától, nagyságától, hasznositásától és elhelyezési módjától függ, de a fıfeladat mégis az marad mindenkor, hogy a sertés elég kényelmes és tágas álló- és fekvıhelyet s elegendı tiszta levegıt leljen. Tekintve, hogy az istálló falának legalább 2.5–3 m/ magasnak kell lennie, – miként erre alantabb még rátérünk, – azt mondhatjuk, hogy átlagosan 2–3 m/2 területet igényel minden felnıtt sertés. És pedig malaczokra számitani kell 0.5–0.8 m/2-t, süldıkre 0.8–1.0 m/2-t, hizósertésekre 1.6–2 m/2-t, tenyészkoczákra 2.5 – 4 m/2-t ugyanannyit a kanokra is. A sertésistálló falai, amelyek nemcsak arra hivatvák, hogy télen a hideg, nyáron pedig a meleg ellen védelmet nyujtsanak, hanem arra is, hogy a külsı és belsı levegı között a cserét fentartsák, mint ismeretes, nagyon sokféle anyagból készíthetık, s hogy az épitı melyikhez nyúl, az különös pénzügyi helyzetétıl függ. Hazánknak egy nagy része abban a helyzetben van, hogy se fája, se téglának való anyaga nincs, a követ pedig éppen csak hirébıl ismeri. Az ilyen vidék sertésistálló épitıjének azt ajánlani, hogy ne vályogból, hanem kıbıl vagy téglából építkezzék, igazán kalács nélkül való tanács volna. Ismét ott, hol a kı olcsó vagy pedig a téglaégetés minden nagyobb akadály és nagyobb költség nélküli, hiába ajánlanók a vályogot épitıanyagul, még az esetben is, ha a kınél avagy téglánál olcsóbb is lenne. A fentiekkel csak azt akarjak mondani, hogy habár mi ismerünk jó és rosz épitési anyagot, s habár hajlandók vagyunk mindenütt a jobbat ajánlani, mégis az építtetıre kell bíznunk a falnak való anyag megválasztását, épúgy mint a sertésól más részeinek fölépitéséhez szükséges anyagok kikeresését; mert hiába, ha valahol, itt csakugyan a körülmények és helyi viszonyok, legfıbbképen pedig a pénzügyi viszonyok döntık. Nekünk tehát csak az lehet feladatunk, hogy – bár röviden – elmondjuk véleményünket ama fıbb anyagokról, melyek akár az istálló fala, akár fedele épitésénél használatba jönnek, feltárva azok elınyeit és hátrányait. A szilárd falaknak, aminı a tégla és kı, legfıbb elınyük tartósságuk és szilárdságukban rejlik; elınyük továbbá, – azon esetben, ha nem túlságosan likacsosak, – hogy szárazak, a légcserét nem nagyon akadályozzák, szóval: az egészségügyi követelményeknek megfelelık. Az igen likacsos lágy kövek, éppen nedvesség-felszivó tulajdonságuk miatt, kevésbé megfelelık, de jól épitett téglaalapra fektetve használhatók. A fiókrendszer szerint favázba rakott téglafal is, habár már tőzveszélyesebb, igen jónak mondható; nem rosz, de talán még tőzveszélyesebb a fonadékfal (patics), mely kivülrıl agyaggal van tapasztva. Már nagyon tőzveszélyes a deszkafal, úgy nemkülönben a gerendafal, különösen ha nincsen kellıleg vakolva. A jól készült vályogból épitett fal, ha szilárd téglavagy kıalapra van fektetve s az esıverés és a talajvíz felhatolása ellen cementburokkal van védve, elég tartós, száraz s ami fı: olcsó, szóval: szerényebb igényeknek teljesen megfelelı. A kı- vagy téglaalapzat legalább 1 m/-nyire emelendı a föld fölé, ellenkezıleg – különösen ha cementirozás nem alkalmaztatott – a sertések túrás által nagy kárt tehetnek a falban. Végre
a sárfalat ajánlani egyáltalán nem lehet, nemcsak azért, mert nem tartós és nagy az eshetıség, hogy egész váratlanul itt vagy ott bedıl, hanem azért se, mert a levegı által csak alig átjárható. A jó téglafalnak tehát nincsen párja. Igaz ugyan, hogy ha jó a tégla, a levegıt nem igen ereszti keresztül s amellett olcsónak se nevezhetı; a légcserét azonban megfelelı szellıztetık alkalmazása által, részint pedig üreges tégla használata, vagy pedig a középen üres fal készitése által lehet elımozditani, drágasága pedig bıségesen kárpótoltatik tartóssága által. Az ujonnan épült istállók levegıje igen magas páratartalommal bir, miért is kiszáradás elıtt sertéseket benne elhelyezni egyáltalán nem czélszerü. A padlást illetıleg elsı sorban irányadó az, hogy szándékozunk-e azon takarmányt tartani vagy sem; mert ha igen, úgy a szilárd padlás készitése el nem kerülhetı. Legjobb és legbiztosabb volna ez esetben a bolthajtásos mennyezet. Ez azonban oly költséges, hogy szóba is alig kerülhet. Ettıl eltekintve, legczélszerőbb az impregnált gerendamennyezet. Az ilyen mennyezet azonban, nagy súlya miatt, mindenesetre erıs falakat igényel, de elınye a tartósság és hordképesség. Az egymáshoz rótt és felül bedeszkázott gerendák fölébe 5–8 c/m vastag agyagréteget kell fektetni, vigyázva, hogy a repedésektıl teljesen ment legyen s ezért ismételten is át kell kenni, illetıleg a repedéseket kifoltozni. Ezen agyagréteg teljesen megakadályozza azután a kigızölgés felhatolását a padlásra, s így nincs kitéve a takarmány a megromlásnak, de meg ezen vastag réteg tőz esetén is némi isoláló réteget képez. Nem tanácsos ritkán egymásmellé helyezett gerendák felsı és alsó lapjára is deszkákat szegeztetni, mert ezáltal olyan üreg származik, amely csak a patkányok és egerek tanyájává teszi azt, melyek elsı sorban is a deszkákat rágják össze. Ha a padláson nem szándékozunk takarmányt tartani, elegendı lesz az 1 m/ távolságra fektetett gerendákra szorosan egymásba rovátkolt deszkákat fektetni. De sıt abban az esetben, ha az ilyen padozat két sor deszkával láttatik el, úgy, hogy a felsı sor fedje az alsó hasadékait s e fölébe néhány centiméter vastag agyagréteget fektetünk, úgy az ilyen padlás minden hátrány nélkül takarmányeltartásra is alkalmas. Hazánkban sokhelyt még ma is dívik a sövénybıl fonott s alul-felül beagyagolt padlás; az ilyen azonban nagyon is tőzveszélyes és már ezen szempontból sem ajánlható alkalmazásra. Kapcsolatban e tárgygyal szükségesnek tartjuk fölemliteni, hogy a padlásajtót és feljáratot sohasem volna szabad magában az istállóban alkalmazni, hanem mindig csak azon kivül, azért pedig, nehogy az istállógızök – a jól épitett padlás daczára – az ajtón át felhatoljanak. A fedél anyagának megválasztásánál is az épitı pénzügyi helyzete a mérvadó; de ba valahol, hát az istálló ezen részének épitésénél fukarkodni, mikor a kisebb vagy nagyobb mérvben tőzveszélyes anyag megválasztásáról van szó, nem szabad. Azt mi is elismerjük, hogy egy jól készitett szalma- vagy nádfedél a padláson összehordott takarmány fentartására elégséges és házilag lévén készíthetı, olcsó is. De nem ajánlhatjuk eléggé, hogy ily tőzveszélyes anyaghoz a tenyésztı csak akkor nyúljon, ha már teljesen elkerülhetetlen. Ha megerıltetésébe kerül is, vegyen inkább cserepet, palát, tőzmentes papír- vagy bádoglemezt, szóval: tehetségéhez mért oly anyagot, amely tőz ellen nagyobb biztonságot nyujt. Magas fedeleket, melyek minthogy nagyon is költségesek, de viharoknak sem képesek elegendı mérvben ellentállani, nem tanácsos alkalmazni; a padlás tere, mely alacsonyabb fedelek alkalmazása mellett természetesen kisebbé válik, magasabb padlásfalak emelésével különben is pótolható. A sertésistálló padozása és csatornázása hazánkban egyáltalán nem alkalmaztatik, amennyiben az teljesen fölösleges és csak költséget okozó dolognak tekintetik. A jól-rosszul
ledöngölt agyagpadlózat az, ami itt-ott egyedül alkalmazásra talál és még a nagyobb uradalmakban is ritkán történik e tekintetben kivétel, és nagy ritkaság az, ha a fiadztatók kideszkáztatnak. Külföldön – intensivebb kezelés mellett – nem így van, amennyiben az istállótalaj mindenütt úgy készíttetik elı, hogy legalább a híg ürülék levezetésére alkalmas legyen, ami állategészségügyi szempontból határozottan kívánatos is. Hogy az átázott talaju istálló egészséges nem lehet, s hogy az ilyen istállóban a betegülési és elhullási esetek gyakoriabbak, az köztudomásu dolog és bıvebb magyarázatot egyáltalán nem igényel. Általában a legolcsóbb, de a czélnak nem éppen a legmegfelelıbb, ha elegyengetett kavicsos rétegre vastag agyagréteget jól ledöngölünk. A ledöngölést azonban nem csupán akkor kell eszközölnünk, ha az oda szánt agyagot már mind behordtuk és elegyengettük, hanem legalább 3–4 rétegen kell a döngölést végrehajtanunk. Sıt legjobb az agyagot vékony rétegenkint felhordanunk és azt, alapjától kezdve, folyton döngöltetnünk. Megjegyzendınek tartjuk e helyen, hogy nem egy izben tapasztaltuk, miszerint a fentvázolt módon készült agyagréteget, hogy az meg ne repedezzen, vérrel szokták bekenni. Részünkrıl a vérnek e czélra való felhasználását semmi szín alatt nem ajánlhatjuk, éppen bomlékony természete miatt. Inkább ajánlhatjuk e czélra a vasreszeléket vagy a megtört és átszitált kohósalakot, mely az agyagot szilárdabbá teszi. Az ilyen agyagpadozat mindenesetre gyakori foltozást, sıt ujitást szükségel; ellenkezıleg a híg ürülék meggyőlvén, bomlásnak indul és az állatok egészségi állapotára károsan ható gázokat fejleszt. Az agyag fölébe hintett homokréteg s a bı alom meglehetısen gátat vet a padló kikopásának. Még ilyen elıvigyázat mellett is azonban gyakori javitást igényel az ilyen padozat, mert a sertések általi felturatását megakadályozni nem lehet. Készitésénél súlyt kell arra is fektetni, hogy a padozatnak – a híg ürülék levezetése czéljából – lejtése legyen; de még ez esetben is nagyobb mennyiségü híg ürüléket fog az magába venni, amelyek ott bomlásnak indulván, az istállót elbüdösitik és egészségtelenné teszik. Sokhelyt elıszeretettel alkalmazzák a deszkapadozatot is, különösen a fiadztató-ólakban. Részünkrıl semmiféle istállóban nem vagyunk nagy barátjai a deszkahidlásnak, nem pedig azért, mert a deszka magába szívja a híg ürüléket, amely ott bomlásnak indulva, káros gázokat fejleszt. Nagyon hideg sertésólakban azonban a kideszkázásnak helye lehet, azért, mert mindenesetre a deszkapadozat az, mely legmelegebbet tart. Ilyen esetekben is azonban a deszkázat nyárára mindig kidobandó és napon kiszáritandó, már csak azért is, mert a deszkák között is átcsurog a híg ürülék, átáztatván a talajt; a talaj és deszka között levı üreg pedig legjobb fészke a patkányoknak, melyeknek pedig távoltartása a sertésektıl határozottan kivánatos. Hogy a nemkeczes része is az istállónak, tehát az, hol a sertések egy szakaszban nagyobb számban vannak elhelyezve, deszkapadlóval látassék el, egyáltalán nem ajánlatos, de nem is igen van alkalmazásban. Ha pedig már egyáltalán ilyen padozatot alkalmazunk, úgy igen czélszerünek mutatkozik az alatta levı talajt üvegtörmelékkel keverni, miáltal a patkányok és egerek befészkelése meggátoltatik. Bár ritkán, de mégis alkalmazzák itt-ott a négyszögletü fatönk-burkolatot. Erre nézve ugyanaz áll, amit fentebb a deszkáról már elmondottunk, hogy t. i. rothadó anyagokat könnyen vesz magába. Alkalmazzunk bármily kemény fát is, az mégis teleivódik híg ürülékkel, minek káros következményeire már több izben utaltunk. A palakı- vagy homokkı-burkolatokat is használják itt-ott, habár ez sem üti meg a mértéket, mert – különösen a homokkı – gyorsan kopik és nem lévén egyenlı keménységü, kopása is egyenetlen. Már jobb ennél a keményre égetett téglaburkolat. Az ilyen burkolat természetesen csak akkor leend tartós, ha a téglák élére állítva, cement közé rakatnak. Az ilyen burkolat rendesen nagyobb költséget okoz, de azután tartós is.
Mindezeknél jobb azonban és aránylagos olcsósága miatt leginkább ajánlható is a bétonpadlózat. Jó béton-padlózat azonban csakis úgy létesithetı, ha a keverék kellı szakértelemmel készíttetett, s eközben legfıbb súly arra fektetendı, hogy tiszta, jól kimosott folyóhomok használtassék. A béton-ágyat, tehát az alatta levı földréteget is jól el kell késziteni, mielıtt a beöntéshez fognánk. Az eredeti talajt fel kell egy bizonyos magasságig tölteni, amely czélra ledöngölt agyagot használjunk s e fölé durva, rostált avagy még jobb: mosott kavicsot hinteni, körülbelül 10–15 c/m magasságban. E fölébe alkalmazandó azután a tulajdonképeni bétonréteg. A jól készitett béton-padló nagyon tartós és oly könnyen tisztán tartható, mint egy más padozat sem. Elsı látszatra drágának tünik; tekintve azonban elınyeit s azt, hogy házilag is elkészíthetı, aránylag a legolcsóbb. A híg ürülékek elvezetésérıl csatornázás által, illetıleg a hidlás megfelelı lejtésével kell gondoskodni. Ezen csatornázás azonban egyszerü legyen és olcsó is, mert csak így fog a czélnak megfelelı lenni. Részünkrıl a complikált és költséges csatornázásnak semmiféle istállóban barátjai nem vagyunk, azért pedig, mert a szők és complikált csatornák gyakori eldugulásuk által sok bajt okoznak; másrészt pedig, mert a zárt csatornák legjobb fészkeül a patkányoknak szolgálnak. Részünkrıl tehát a sertésistállók részére csakis nyilt csatornázást ajánlhatunk. Az ilyen csatornában, ha az elegendı lejtéssel bir, a vizelet könnyen és fennakadás nélkül lefoly s egyszerü söprés által tisztán tartható. Minden istállóban elegendı egy, legfeljebb két levezetı-csatorna, amelyekhez a padozat minden irányból megfelelı lejtéssel birjon. Ha ugyanis a járdákat a falak mentén két oldalt csináljuk, akkor elegendı egy az istálló közepén végigfutó csatorna; ha ellenben a járda vagy a malaczetetı hely az istálló közepén van, úgy a két hosszanti fal mellett két levezetı-csatornát készíttessünk. Ezen csatornák azonban mindössze csekély, vályuszerü mélyedést képezzenek és szegleteket, sarkokat, melyek a tisztogatást már nehezitik, sehol ne alkossanak. A sertésistálló hımérséklete és légcseréjére nagy befolyást gyakorol ugyan az ajtók és ablakok száma s többé-kevésbé czélszerü elhelyezése, legnagyobbat azonban az alkalmazott szellıztetı-készülékek minısége. A feladat mindig az legyen, hogy a sertésól mindazon elınyöket lehetıleg nyujtsa, melyeket a szabadbani tartózkodás nyujt, azoknak hátrányai nélkül. Legnagyobb hátránya a szabadbani tartózkodásnak a túlmeleg és túlhideg, tehát az istálló által ezeknek kiegyenlitésérıl kell gondoskodni elsı sorban. Köztudomásu dolog ugyanis, hogy a nagyon meleg istállóban a sertés elpuhul, elkényesedik és silány nemzedékeket szül. Ellenben igen hideg istállóban nagyobb mennyiségü takarmányt fogyaszt, hogy húsban maradjon. Eddigi észleletek nyomán azt mondhatjuk, hogy a sertésistálló legmegfelelıbb hımérséklete 10–14 C°. Malaczoztatás alkalmával jobb a magasabb hımérséklet; ellenırzése czéljából nem árt az istállóban egy hımérıt kiakasztani s ennek útján az istálló hımérsékletérıl gyakrabban tudomást szerezni, annyival is inkább, mert a cselédség tudvalevıleg barátja a melegnek s inkább minden nyilást elzár, mintsem az istálló hımérséklete alászálljon. Nagyon nehéz azonban, csupán az ajtók és ablakok segélyével az istállóban egy bizonyos állandó hımérsékletet fentartani, mert kinyitva azokat, a hımérséklet nagyon is alászáll; ellenkezıleg pedig nagyon is fölmelegszik. Más úton kell tehát az istálló- és külsı levegı kicserélıdését eszközölni, és pedig nem egyedül azért, hogy az istálló hımérséklete egyenletes, hanem fıleg azért, hogy a levegı a légzés czéljaira is minden tekintetben megfelelı legyen. Nem szólva tehát az ajtók és ablakokról, e helyen a szellıztetıkészülékeket fogjuk tárgyalni. Ezen szellıztetı-készülékek általában két rendszer szerint készülnek, t. i. vízszintesen vagy pedig függılegesen. Az elıbbeniek nem egyebek, mint a falakba ütött különféle alaku,
elhelyezésü és berendezésü nyilások, és mert elıállitásuk olcsóbb és könnyebb, többnyire ezekkel találkozunk mindenféle istállóban. A függıleges rendszerü szellıztetık a mennyezeten és fedelen készült nyilások, melyek bár háromszorta nagyobb munkát végeznek, az elıbbenieknél mégis csak ritkábban nyernek alkalmazást. A vízszintes szellıztetık – miként mondottuk – a falon ütött kerek, kerekded vagy négyszögletü rések, melyek kivül – hogy a madarak bele ne fészkelhessenek – sodronyhálózattal záratnak el, belül pedig levegıhajtó kerekekkel és különféle zárókészülékekkel. Alkalmaztatnak egy vagy mindkét oldalfalon a mennyezettıl nem messzire vagy a padozat fölött ugyancsak egy vagy mindkét oldalon. Az alsóknak czéljuk a friss levegıt bevezetni, a felsınek pedig a romlott belsı levegı elvezetése. Sokan az alsó nyilásokat fölöslegeseknek tartják, sıt károsnak is, amennyiben általuk állitólag léghuzam eredményeztetik; nekünk is volt alkalmunk ezt tapasztalni és részünkrıl is kiküszöbölendınek tartjuk az alsó nyilásokat, annyival is inkább, mert a sertések többnyire feküsznek, s így a hideg levegı beáramlása közvetlenebbül érinti ıket, mi nem egyszer hátrányukra lehet. A függélyes rendszerü szellıztetık bár igen sokfélék, lényegükre nézve azonban megegyeznek abban, hogy a mennyezet és tetın alkalmazott kürtıkbıl állanak, melyek a belsı levegı ki- s a külsı bevezetését eszközlik. Lehetnek e berendezések azután egyszerüek és complikáltak. A négy szál deszkából összerótt kürtı a legegyszerübb és legolcsóbb is. Ezen – rendesen az istálló közepén alkalmazott – kürtık alsó tágasabb vége az istállóba szájadzik, míg másik végük a tetızetbıl kürtıszerüleg emelkedik ki. Tanácsos az ilyen kürtıket duplán késziteni, s az így támadó üreget rosz hıvezetıvel, péld. szalmaszecskával, fürészporral kitölteni, miáltal a párák lecsapódása megakadályoztatik és télen át való csepegése elkerültetik; esı és hó behatolása ellen felül fedélszerüleg bedeszkázandó. Belül ismét egy könnyen nyitható és csukható zárólappal látandó el, hogy ennek segélyével a légcsere szabályozható legyen. Az ilyen egyszerü szellıztetı-kürtı azonban csupán a romlott levegı elvezetésére szolgál, de nem egyszersmind annak frissel való pótlására is. Szükséges leend tehát a falon néhány nyilást hagyni, hogy azokon keresztül friss levegı juthasson az istállóba, ha ugyan az ajtók és ablakok nem úgy vannak szerkesztve, hogy a friss levegı azokon keresztül juthasson az istállóba. Számos más szerkezet van, mely nemcsak a romlott levegıt vezeti el, de egyszersmind a frisset is bevezeti. Az ilynemü szerkezetek azonban sertésistálló részére többnyire költségesek, azért csupán egyet kivánunk fölemliteni – a Hoffmann-félét, mely ugyancsak deszkából van összeróva s az elıbbenitıl csak annyiban különbözik, hogy a kürtı négy rekeszre van osztva, melyek közül kettı hosszabb lévén, mélyebben ereszkedik az istállóba s a légcserét ily módon jobban végzi. Egyébiránt önként értetıdik, hogy rondán tartott sertésistállóban a legtökéletesebb szellıztetırendszerek mellett is bőzös, romlott leend a levegı, ami különféle bajokra szolgáltathat okot. Fontos dolog tehát – az alkalmazott szellıztetık daczára is – istállónkban a legnagyobb tisztaságra súlyt fektetni. Hazánkban azonban, miután a sertésistállók legtöbb helyt félig vagy egészben nyiltak, a szellıztetık alkalmazása mainapság fontos kérdést még nem igen képez. Nem képez pedig annyival is kevésbé, mert olyan helyeken is, hol az istálló zárt, többnyire megrepedezett falak vagy a túlságos nagy ajtók, – jobban mondva kapúk, – a mennyezet nélküli tetızet anélkül is elegendı alkalmat és módot nyujt a szellızésre.
Az ajtókat illetıleg megjegyzendınek tartjuk, hogy azok száma már a tőzveszélyre való tekintetbıl se légyen kevés, de az ellenkezı hibába sem jó esni, különben télen át az istállót elég melegen tartani nem lehet. Ugyanezen okból a deszkákból jól-rosszul összetákolt kapuszerü ajtók sem ajánlatosak. Legmegfelelıbb, ha az ajtók szélessége 2–2½ m/ s a magasságnak is ez legyen a maximuma. Szők ajtóközökben a kifelé rohamosan törekvı sertések könnyen agyonnyomhatják egymást s ezért még széles ajtók oldalfáinak elgömbölyitése is czélszerü. A szárnyas és kifelé nyiló ajtó jobb, mint az egyoldali és befelé nyiló; legczélszerőbb azonban az oldalra tolható, már csak azért is, mert az ajtósarkok kimozditása lehetetlen, ami pedig a közönséges sarkon forduló ajtóknak oly gyakori hibája. Megfelelı különben az olyan ajtó is, mely derékon ketté van vágva, s így két alsó és két felsı szárnynyal bir. Ez ajtóknak különösen oly istállókban van elınye, melyek rosszul szellıznek, amennyiben a felsı egyik vagy mindkét szárnyat ki lehet nyitni, anélkül, hogy a sertések az istállót elhagyhatnák. Elérhetı ugyan ez rácsajtó alkalmazása által is, az ilyen rácsajtók azonban a sertések által gyakran töretnek össze, s így költségesebbek a fentebb emlitett szerkezetnél. Sertésistállóknál általában csak az oldalfalakon alkalmazott ablakok jöhetnek tekintetbe. Symmetria és tetszetısség szempontjából kivánatos, hogy azok egymástól egyenlı távolságban helyeztessenek el, az istálló padozatától legalább 1½ m/ magasságban, hogy kinyitásuk alkalmával a léghuzam ne érinthesse a netalán fölmelegedett sertéseket. Olyan vidékeken különben, hol gyakori az északi szél, czélszerü az északnak fekvı falon ablakokat nem hagyni, hanem a déli oldalon fekvıket nagyobbra építtetni. Ott, ahol jól mőködı szellıztetık vannak, az ablakok kinyitására semmi szükség nincsen. Gondoskodni kell azonban, hogy az üvegtáblák kitöredezve ne legyenek; még inkább pedig arról, hogy szalmával, rongygyal s egyebekkel az ablak ne sötétíttessék el, mert az ablaknak az a rendeltetése, hogy az istállóban világosságot terjeszszen; erre a világosságra az állatnak nagy szüksége van, s éppen azért sem az ablakok számával, sem pedig nagyságával fukarkodni nem ajánlatos. Ott, ahol egyszersmind a szellıztetést is az ablakok végzik, gondoskodni kell arról, hogy az könnyen nyitható és csukható legyen. Ilyen ablakoknál fakeretet alkalmazni egyáltalán nem czélszerü, amennyiben a lecsapódó nedvesség folytán igen könnyen rothad. Azért tehát mindenesetre vaskerető ablakok alkalmazandók. Ilyen ablakot tüntet fel 44. ábránk.
Ezekben elmondottuk volna, amit az istállóra vonatkozólag általánosságban szükséges tudnunk, és most lássuk a külön-féle czélokra használatos istállókat. A sertésistállók lehetnek: 1. ólak vagy hidlások; 2. sertésszállások; 3. hízlalók; 4. elletık vagy kntriczák. Az ólak vagy hidlások kisebbszerü, csupán 2–3 sertés befogadására szolgáló primitiv épületek, melyeket jóformán csak a pórnép és a cselédség birtokában találunk. Az ilyen ólak legtöbbnyire fából és deszkából vannak összetákolva és csak ritkább helyen fogunk kıbıl épültre találni. Padlózata deszkából vagy gömbölyü rudakból készült, az oldalak bevésett deszkából állanak, fedele pedig szalmából vagy nádból készült. Mellsı részén csapóajtóval van ellátva az eleség benyujtására, amely az ajtó elé vagy mögé helyezett vályuban adatik a sertések elé. Egyik oldalán a sertések ki-, meg bebocsátására szintén ajtóval bir. Maga az épület nem fekszik a földön, hanem oszlopokon 50–100 c/m magasságban. Részünkrıl az ilyen ólakat – daczára annak, hogy általánosan el vannak terjedve – valami practikusaknak nem nevezhetjük, nem pedig egyrészt azért, mert azok tisztántartása úgyszólván lehetetlen, másrészt pedig, mert a lecsurgó híg ürülék elvezetésérıl sehol sincs gondoskodva; az az ól alatt tócsákat képezvén, bomlásnak indul és – tapasztalásunk szerint – is nem egyszer súlyos kimenetelü betegségeknek lehet oka. Ott is tehát, hol az ilyenféle ólak épitéséhez ragaszkodnak, okvetetlenül szükségesnek tartanók az ól alatti talaj oly módoni kikövezését, bétonirozását vagy agyaggal való ledöngölését, hogy ezáltal a híg ürülék lefolyást nyervén, eltávolítható legyen. Úgy nemkülönben azt, hogy ez épületek magasabbra emeltessenek és nagyobb ajtókkal látassanak el, hogy így annak belsıleg való kitisztogatása is lehetséges legyen. Általában pórnépünknél a sertés – ez a hasznos házi állat – nagyon mostoha elbánásban részesül. Ha az udvar más részeiben találunk is némi tisztaságot, a sertésól környékén mindenesetre csak piszok és rondaság fog honolni, mintegy tanujeléül annak, hogy pórnépünk a rondaságot és sertést egy kalap alá tartozó fogalomnak tekinti, melyek egyike a másik nélkül el nem lehet. Aligha csalódunk pedig, mikor a sertések nagy halandóságának egyik fıokát éppen ebben a körülményben véljük feltalálhatni. S ezen sajnálatra méltó körülményen mi – e könyvünkkel – bizonyára segiteni nem fogunk, annyival is kevésbé, mert a nép megrögzött hitét egykönnyen megingatni nem is lehet. Csakis a néptanitók és lelkészek volnának hivatottak a nép ilynemü ferde hitét idık folytán helyes mederbe terelni, ha t. i. nevezettek úgy képeztetnének ki, hogy ilyen iránybani mőködésre is hivatottságot éreznének magukban. De visszatérve tárgyunkra, az ólakat, illetıleg hidasokat – tekintettel kevés költséggel járó elıállitásukra – mi teljesen elvetendınek nem találjuk; de hangoztatjuk ismételten is, hogy azok a czélnak némileg is csak akkor felelnének meg, ha oly módon építtetnének, hogy a tisztaságra általában nagyobb gondot lehessen forditani; és különösen, ha a hidlás alatti talaj oly módon készíttetnék elı, hogy a híg ürülék elvezetésére s így ártalmatlanná tevésére alkalmassá váljék. E czélból tehát a hidlás alatti tér okvetetlenül kikövezendı, kicementirozandó vagy legalább is több rétegben ledöngölt anyagból oly módon készitendı, hogy elegendı lejtéssel birjon a vizelet lefolyása czéljából. Czélszerü, ha az etetıvályu bent az ólban van elhelyezve és elıtte egy csapóajtó van (45. ábra), amelyen keresztül az eledel egyenesen a vályuba önthetı. Francziaországban a kisbirtokosságnál fıleg az olyan istállók
vannak használatban, mint aminıt 46. ábránk érzékít. Ez mindenesetre massivabb épület, de azután a czélnak jobban is megfelelı, legfıkép azért, mert könnyebben tisztogatható. Amint az ábrából kivehetı: A kettıs ajtóval bir, ami tagadhatatlanul igen practikus, C-nél pedig egy nagyobb nyilással, melyben D csapóajtó van elhelyezve.
Ami már mostan a sertésszállásokat illeti, ezek rendesen csak fából, illetve deszkából összetákolt építmények, melyek fedéllel birnak ugyan, de bekerítve rendesen csak három oldalról vannak, s így szél és hideg ellen védelmet egyáltalán nem nyujtanak. Az ilyen szállások nagysága többnyire jelentékeny szokott lenni, mert ezek leginkább a nagybani hízlalásnál vétetnek igénybe. Így péld. a kıbányai szállások nagysága rendesen 800 m/2, melybıl 350 m/2 fedél alatt van, míg a többi terület etetıhelyül szolgál. Természetes azonban, hogy kevesebb sertés befogadására kisebb terület is elegendı. Kıbányán tehát a sertések ilyen szállásokban vannak elhelyezve, s az évszakra való tekintet nélkül, szabadban kapják eleségüket és éjjelre is ezen nyitott szállásokban maradnak elhelyezve, azzal indokoltatván ez eljárás, hogy ilyeténkép a sertések az idıjárás viszontagságainak elviselésére, s így kihizás után is hosszabb szállitások eltürésére alkalmasakká tétetnek. Mi részünkrıl ezt a nézetet osztani nem tudjuk, mert sehogysem vagyunk képesek felfogni, hogy a hizóba fogott sertés a hizás folyamata alatt bár némikép is edzıdjék. Ha nem volt a hizóba fogáskor edzett, az idı viszontagságaival szemben ellentálló a sertés, úgy bizonyára nem lesz az akkor sem, mikor a hizóból kikerül, bármilyen edzı procedurának vettetett légyen is alá. Hanem igenis az ilyen edzési kisérletek által eléretik az, hogy egy bizonyos foku kihizásig több takarmányt igényel egy és ugyanazon sertés, mint amennyit kissé védettebb istállóban igényelne; mert igaz ugyan, hogy a hizósertésnek vastag szalonnája rosz hıvezetı, s így a hizott sertéstıl hidegben sem vonatik el oly nagymennyiségü hı, mint amennyi elvonatik péld. a szarvasmarhától, de mindenesetre elvonatik annyi, amennyit figyelmen kivül hagynunk annyival kevésbé volna szabad, mert azt egy nagyobb mennyiségü takarmánynyal kell pótolnunk. Mi részünkrıl a nyitott szállásoknak barátjai egyáltalán nem vagyunk, nem pedig különösen hizósertések részére, amelyeknél a lehetö legnagyobb hasznot kell czélul tőznünk: tehát a minél rövidebb ideig tartó hízlalást; mert minél rövidebb ideig tart ez, annál kevesebb takarmány fogyasztatik a folyton tartó anyagcsere végzésére. A lehetı legrövidebb ideig tartó hízlalást azonban csak úgy érhetjük el, ha egyebek között az istálló hımérsékletére is tekintettel vagyunk; mert hogy 8–16 fokos hideg mellett – amilyen hidegnek pedig nem egyszer van kitéve a szállásokban a hizósertés – nem a legkedvezıbb eredmények érhetık el, az kétséget alig szenved. Az ilyen, egyik oldalukon nyitott szállások legfeljebb rideg sertésnek valók, és még ilyen esetben is megfontolandó és etetési kisérletekkel kideritendı, hogy a zárt istálló nem jövedelmezıbb-e – tekintettel a csekélyebb mennyiségben szükségelt takarmányra – a nyitottnál. Hízlalóknak – nézetünk szerint – sokkal inkább megfelelık a zárt és szilárdan épült istállók a nyitottnál, annyival is inkább, mert egyszerü szerkezetüknél fogva, valami nagyon sokkal nem
is drágábbak a szállásoknál. Így péld. nagyon megfelelı istállót lehet épiteni duplán egymásra fekvı deszkákból, s különösen fabı vidékeken az ilyen épület sokba nem is kerül. Avagy az Alföldön a téglaalapzatra vályogból készült épület fog olcsóbb lenni. Szóval minden vidéken kinálkozik anyag, melylyel elég olcsón lehet istállót épiteni, amely különben, ha többe is kerül a közönséges szállásoknál, a többköltség kamatait a jobb eredmény busásan fogja megfizetni. Az ilyen épületek belseje, ha tisztán csak hízlalási czélra szolgál, rekeszték nélküli szokott lenni, de esetleg léczkerités által több rekesztékre is osztható. Padlózata lehet homok, amely azonban idınkint megujitandó, továbbá béton, tégla vagy asphalt. Legjobbnak mondható a homok, eltekintve azon kellemetlen oldalától, hogy tisztántartása bajosabb, több munkát igényel, s hogy aránylag rövidebb idıközökben megujitandó. Az ilyen istállókban azután – föltéve, hogy szellıztetıvel is el vannak látva – a hımérséklet tetszés szerint szabályozható.
Az etetés természetesen nem bent az istállóban, hanem annak udvarán eszközlendı, amely czélból az udvaron egy megfelelı terület kideszkázandó avagy agyaggal kidöngölendı, és legfeljebb esı avagy nagy sár esetén kényszerüségbıl lesz czélszerü az istállóban etetni, amely e czélból vályúkkal látandó el, amilyeneket alantabb mutatunk be. Czélszerü, ha az ilyen istállók udvarán vízmedencze van. Egy ilyen massivabb istállót mellılrıl tekintve tüntet fel a 47. és oldalról a 48. ábránk, mely elıbbin két szellıztetı is van alkalmazva; utóbbin pedig a világitás, az ablakok, az épület két végén vannak elhelyezve s a hosszant futó falakon ablakok alkalmazva nincsenek.
A fiadztatók vagy elletıistállók hazánkban többnyire szintén meglehetıs primitiv alkotmányok és nagyon sok helyt csak három oldalról vannak bekerítve, egyik oldalakon pedig szabadok. Hogy az ilyen istállók a czélnak egyáltalán meg nem felelık, s hogy csak a kissé nemesebb sertéseknél is az elhullási százalékot jelentékenyen emelik: példákkal illustrálnunk alig szükséges. Az ilyen félig nyitott kutriczák kiküszöbölése tehát nagyon ajánlatos és elkerülhetetlenül szükséges ott, ahol a nemesebb nyugati sertésnek akár tiszta vérben, akár keresztezés alakjábani tenyésztése czéloztatik. Tekintettel azon körülményre, hogy a fiadztató-istállóra hazai viszonyaink közepette évente csak egyszer, akkor is csak néhány hétre van szükségünk költség, illetıleg tıkebefektetés kerülése szempontjából nem éppen szükséges e czélra külön épületet felállitanunk, amennyiben a kellı idıben valamely
más megfelelı épületet is, péld. pajtát, istállót stb. e czélra kevés fáradsággal berendezhetünk, amennyiben a széjjelszedhetı keczeket a kiszemelt helyiségben egyszerüen összetákoltatjuk, vagyis megfelelı távolságban a fal mellett czölöpöket állíttatunk fel oly módon, hogy azokat bedeszkázván, 2.5–3 m/2-nyi zárt területek létesüljenek, melyen ezután elıl ajtót alkalmazunk, mely az 1½ m/ széles járdára nyiljon. Az oszlopok tehát, vagyis a válaszfalak magassága 1½ m/-nél nagyobb semmiesetre se legyen; ellenkezıleg a kondás nem tekinthet be a keczekbe, ami pedig a felügyelet szempontjából nagyfontosságu. Ott azonban, ahol évente kétszer fiadztatnak, vagy ahol angolvérü sertést tenyésztve, a gazdaság intensivitása miatt is a sertések egész éven át istállóra vannak utalva, elkerülhetetlen, hogy a koczák részére külön istálló állíttassék fel. Az ilyen istálló már mostan nagyon sokféle szerkezetü lehet. Legegyszerőbb az a szerkezet, amelynél az egész istálló csupán olyan széles, mint maga
a kecz, és legfeljebb a keczek elıtt egy járdaszélességü kiugró fedéllel bir. Ilyen szerkezetet tüntet fel a 49., 50. és 51. ábránk. A 49. ábrán, mely elılrıl tekintve mutatja az istállót, az is fel van tüntetve, hogy minden egyes kecz csapóajtóval, e mögött tehát vályuval is bir. Ez az istálló tagadhatatlanul minden képzelhetı között a legolcsóbb, de jónak természetesen nem a legjobb, de mindenesetre sokkalta jobb az egyik oldalán nyitott istállónál. Lényegesen javitani lehetne az ilyen istállón, ha ablakokkal láttatnék az el, mert a teljes sötétség – különösen a fejlıdésben levı állatra – nagyon is hátrányos. Az ennél szélesebb istállókban a kutriczák két vagy több sorban lehetnek elhelyezve, lehetnek simplák vagy duplák. Lehetséges az a berendezés, hogy a kutriczák két sorban ugyan, de nem a fal mellett vannak elhelyezve, hanem a fal és a kutriczák között 1.20 m/ széles járda van, ahova is a koczák kutriczájának ajtaja nyilik. A koczának 1.50 m/ széles kutriczája mellett a malaczok részére 1 m/ széles kecz van s a kettıt egymástól 45 c/m magas ajtó választja el, melyen a malaczok keresztülbujhatnak ugyan, de a kocza nem. A malaczok kecze ugyancsak egy 45 c/m magas ajtóval a középen levı 2 m/ széles etetıtérre nyilik. Természetesen ez már költségesebb kiállitás, de azután minden tekintetben practikus is. Valamivel egyszerüsiteni lehet e berendezést azáltal, ha a középen csak 1 m/ széles tért hagyunk; ez azonban már nem szolgálhat etetıhelyül, s így a malaczokat vagy saját keczeikben, vagy pedig az istállón kivül kell etetni.
Az 52. ábra egy alaprajzot mutat be 20 kocza és kanok vagy hizók részére. A falak mentén hosszában vannak elhelyezve a keczek a, amelyeknek száma az ide mellékelt rajzon 20, de hosszabb istállóban több is lehet. Az – istálló közepén van a 2¾ m/ széles kondás szoba l, két egymástól elkülönitett istállórész kanok vagy hizók részére k és a takarmány-elıkészitı kamra t, melyet azonban esetleg egyéb czélra is lehet használni. Az istálló ezen középsı elkülönitett részétıl a keczeket vagy kutriczákat a hosszant futó két járda választja el g, melyek c járda útján egymással közlekedésben állanak. A járdák szélessége 1½ m/ , s így szükség esetén a malaczoknak takarmányozási helyül is szolgálhatnak. A járdák mindkét végén ajtó van, az istálló tehát összesen négy ajtóval van ellátva. Helykimélés szempontjából még inkább megfelelı az olyan istálló, aminınek alaprajzát 53. ábránk tünteti fel. Itt ugyanis a keczek a nem hosszant, hanem az istálló keresztmérete mentén két sorban vannak elhelyezve, s az ugyancsak 1½ m/ széles járdákra g nyilnak. Ily módon kis területen igen nagy számu koczát lehet elhelyezni, még abban az esetben is, ha a járdák szélesebbre készíttetnek. Az olyan berendezések, hol a malaczok saját keczeikben és nem külön etetıtéren lesznek etetve, ma már hova-tovább ritkábban alkalmaztatnak; azért pedig, mert az etetés nagyon is fáradságos, sok munkát igényel, tehát költséges is. Még abban az esetben is tehát, ha a
kutriczák kettısek, czélszerü lehet külön etetıtérrıl gondoskodni, amennyiben ezáltal a megtakaritás munkaerıben lényeges. Végre ami a sertésistálló fölszerelését és berendezési tárgyait illeti, az vajmi kevésbıl áll, s a keczektıl eltekintve, csupán a vályúk méltók fölemlitésre. E tekintetben nincs sok mondanivaló, mert hazánkban legáltalánosabban a favályúk vannak használatban: kisebbek a malaczok, nagyobbak a felnıtt sertések részére. Igaz ugyan, hogy a fa anyagokat, tehát takarmánymaradékokat, illetve vizet és mindennemü piszkot vesz magába, ez azonban elenyészı csekélység azon óriási elınynyel szemben, mely olcsóságában rejlik. S éppen ezen olcsóságát tekintve, mi sem nyujtunk valamely más vályunak a favályúkkal szemben elınyt; hangsúlyozni kivánjuk azonban, hogy az ilyen vályúk tisztántartásáról különösen is szükséges gondoskodni, etetés elıtt azokat mindig kitisztíttatni;és idıközönkint kiforráztatván, napon is kiszáritani.
Hogy azonban a favályúknál más, jobb, a czélnak megfelelıbb vályúk is vannak, az kétséget nem szenved, s ilyennek tekintendı minden fémvályu – különösen, ha belül emaillirozva van, miáltal a rozsdásodás is elkerülhetı. Ezen fémvályúk, amellett hogy igen könnyen tisztán tarthatók, a favályúknál még sokkalta tartósabbak is. Ezek a vályúk, miként az az 54., 55. és 56. ábrákon szembetünik, a legkülönfélébb alakkal birhatnak s a legtöbbnél a szerkezet olyan, hogy a sertések legalább a fejnél egymástól elkülönítve vannak, s így az egymássali czivódásnak legalább némileg gát van vetve. Ezek a vályúk leginkább olyan istállókban czélszerüek és hasznosak, hol az etetés a keczekben bent történik.
