MISKOLCI EGYETEM MŰSZAKI FÖLDTUDOMÁNYI KAR FÖLDRAJZ-GEOINFORMATIKA INTÉZET TERMÉSZETFÖLDRAJZ-KÖRNYEZETTAN INTÉZETI TANSZÉK
A SÁTAI-PATAK VÍZGYŰJTŐTERÜLETÉNEK FELSZÍNALAKTANI VIZSGÁLATA Szakdolgozat
Szerző: Demkó Judit, földrajz alapszakos hallgató Témavezető: Prof. Dr. habil. Hevesi Attila, professzor emeritus Miskolc, 2014. május 9.
Miskolc, 2014
Eredetiségi nyilatkozat Alulírott Demkó Judit, a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Karának hallgatója büntetőjogi és fegyelmi felelősségem tudatában kijelentem és aláírásommal igazolom, hogy ezt a szakdolgozatot meg nem engedett segítség nélkül, saját magam készítettem, és a szakdolgozatban csak az irodalomjegyzékben felsorolt forrásokat használtam fel. Minden olyan részt, melyet szó szerint vagy azonos értelemben, de átfogalmazva más forrásból átvettem, egyértelműen a forrás megadásával megjelöltem. Miskolc, 2014. május 9.
...................................... Demkó Judit
Tartalomjegyzék 1. Bevezetés .......................................................................................................................4 1.1. Témaválasztás .........................................................................................................4 1.2. Célkitűzés ...............................................................................................................4 1.3. Kutatási módszerek .................................................................................................5 1.4. Szakirodalmi előzmények ........................................................................................5 2. A Sátai-patak vízgyűjtőterületének földrajzi helyzete és határai, nevének eredete ...........6 2.1. A vizsgált terület földrajzi helyzete és határai ..........................................................6 2.2. A Sáta név eredete ................................................................................................. 11 3. Földtani felépítés ..........................................................................................................11 4. Felszínalaktan .............................................................................................................. 15 5. Éghajlat ........................................................................................................................ 16 6. Vízrajz ......................................................................................................................... 16 7. Élővilág ....................................................................................................................... 19 7.1. Növényzet ............................................................................................................. 19 7.2. Állatvilág .............................................................................................................. 21 7.3. Természetvédelem ................................................................................................. 22 8. Talajviszonyok ............................................................................................................. 24 9. Felszínalaktani jellemzés .............................................................................................. 25 9.1. Az Upponyi-hegyhát felszínalaktani bemutatása és értékei .................................... 25 9.2. A Sátai-patak vízgyűjtőterületének felszínalaktani jellemzése ................................ 26 9.2.1. Derázió (lejtőmarás) ........................................................................................ 27 9.2.2. Csuszamlások.................................................................................................. 31 9.2.3. Pergés és omlás ............................................................................................... 35 9.2.4. Eróziós formakincs .......................................................................................... 37 9.2.5. Antropogén formakincs ................................................................................... 38 Összegzés ........................................................................................................................ 46 Summary ......................................................................................................................... 47 Köszönetnyilvánítás ......................................................................................................... 48 Felhasznált irodalom ........................................................................................................ 49 Mellékletek ...................................................................................................................... 54
1. Bevezetés
1.1. Témaválasztás
Szakdolgozatom témája a Sátai-patak vízgyűjtőterületének felszínalaktani vizsgálata. A téma és a vizsgált terület kiválasztását több tényező is befolyásolta. Egyrészt, a felszínalaktant a földrajztudomány egyik legszebb részének tartom. Kicsi gyerekkoromtól fogva vonzott a természet, többek között az érdekelt, hogyan alakulnak ki a felszín formái, később ezek csoportosítása és térképezése is felkeltette figyelmemet. Így már egyetemi tanulmányaim kezdetén körvonalazódott, hogy valószínűleg ebben a témában fogom elkészíteni szakdolgozatomat. Másrészt, a terület kiválasztásánál nagy szerepet játszott annak elérhetősége és előzetes ismerete is, mely a további megismerés és terepbejárás szempontjából előnyt jelentett. Az elmúlt pár évben sokat jártam a Bükk-vidék északi részén, a Lázbérci Tájvédelmi Körzet területén és környékén. Itt található Sáta község, melyen keresztül folyik a róla elnevezett vízfolyás, a Sátai-patak. A településen él a párom, ezért sokat jelentett számomra az is, hogy vizsgálataimat olyan helyen folytathattam, ahová szoros érzelmi kötődés fűz. Harmadrészt, a feltérképezendő terep nagysága kedvező abból a szempontból, hogy vizsgálataim során be tudjam járni a terület jelentős részét. Továbbá ösztönzőleg hatott az is, hogy e területről nem áll rendelkezésünkre részletes felszínalaktani vizsgálat.
1.2. Célkitűzés
Célom, hogy meghatározzam a Sátai-patak vízgyűjtőterületét és elkészítsem annak felszínalaktani térképét. Feladatom, hogy felszínalaktani jellemzést írjak a vizsgált területről, melyhez nélkülözhetetlen, hogy először megismerjem és bemutassam földtanát, éghajlatát, vízrajzát, növény- és állatvilágát, talajviszonyait.
4
1.3. Kutatási módszerek
Szakdolgozatom elkészítéséhez többféle módszer állt rendelkezésre: szakirodalom feldolgozása, terepbejárás, térképek elemzése, informatika és térinformatika alkalmazása. Egyik legnagyobb feladatom a szakirodalom összegyűjtése és feldolgozása volt. A szakdolgozat megírásához nemcsak könyvek járultak hozzá, hanem szakmai folyóiratok, valamint a megbízható forrással rendelkező internetes oldalak is. A szakmai irodalom felkutatásához a Miskolci Egyetem – Könyvtár, Levéltár, Múzeum, a Miskolci Egyetem Földrajz Intézetének könyvtára és a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár nyújtott segítséget. Kezdetben tematikus térképek vizsgálatával nyertem adatokat a területről. A vízgyűjtőterület meghatározására és felszínalaktani elemzésre az 1:10 000-es méretarányú EOTR topográfiai térképek nyújtottak lehetőséget. Ahhoz, hogy a területet jobban megismerjem, elengedhetetlen volt a terep bejárása. Sáta környékéről személyes tapasztalatot szereztem, így a szakirodalmi és térképi elemzést saját megfigyelésekkel egészítettem ki. A szakdolgozatban leírtak szemléltetéséhez fényképeket készítettem. A topográfiai térképek tanulmányozása mellett a terepen látottak alapján szerkesztettem meg a Sátai-patak vízgyűjtőterületének felszínalaktani térképét. A térinformatikai feladatok elvégzéséhez az ArcGIS 10.1 szoftvert használtam. Az Adobe Photoshop CS4 program segítségével utómunkát végeztem egyes képeken, térképeken (vágás, kiegészítés, képminőség javítása kontraszt és telítettség beállításával). A szöveget Microsoft Office Word 2007 szoftverrel szerkesztettem.
1.4. Szakirodalmi előzmények
A Sátai-patak vízgyűjtőterületéről és környékéről viszonylag sok szakirodalom áll rendelkezésünkre. Főként a földtani munkák száma nagy. Ez köszönhető a XX. század elején elkezdődött földtani fúrásoknak, és a barnakőszén-kutatásoknak a Borsodiszénmedencében. Szakdolgozatomban leginkább az újabb kutatásokat, munkákat használtam fel a földtani viszonyok bemutatásához (P ELIKÁN P. 2002a; PELIKÁN P. 2002b; GYALOG L. 2005). A vizsgált terület arculatát főleg a szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgások, és az ember felszínalakító tevékenysége határozza meg. Ehhez is számottevő szakirodalom áll 5
rendelkezésre. Kiemelkedőek SZABÓ JÓZSEF geomorfológiai munkái (SZABÓ J. 1993, 2001, 2006, 2013). A Bükk északi előterében PEJA GYŐZŐ (1957, 1962) és HEVESI ATTILA (1977, 1978, 2002c, 2002d, 2013) végzett felszínalaktani vizsgálatokat. Átfogó képet kaphatunk a Bükk-vidék, valamint a kistájak természetföldrajzáról „A Bükki Nemzeti Park” (BARÁZ CS. 2002) és „Magyarország kistájainak katasztere” (DÖVÉNYI Z. 2010) című könyvekből.
2. A Sátai-patak vízgyűjtőterületének földrajzi helyzete és határai, nevének eredete
2.1. A vizsgált terület földrajzi helyzete és határai
Munkám megkezdése előtt első feladatom volt, hogy a Sátai-patak vízgyűjtőterületét meghatározzam (1. térkép). Így, a téma kiválasztása után, vizsgálataimat négy egymáshoz csatlakozó 1:10 000-es méretarányú EOTR topográfiai térképlap elemzésével kezdtem, melyek lefedik a Sátai-patak vízgyűjtőterületét. Az ehhez felhasznált térképlapok a következők: 87-211, 87-212, 87-213, 87-214. Ezeket összeillesztettem, és a szintvonalak valamint a domborzat nagyformái (völgyközi hátak, tetők, nyergek) alapján berajzoltam a vízválasztó vonalat.
6
1. térkép A Sátai-patak vízgyűjtőterületének helyzete (saját szerkesztés 1:10 000-es méretarányú EOTR térképlapok és SRTM alapján) 7
Sáta Borsod-Abaúj-Zemplén megye nyugati részén, Ózdtól délkeletre található (2. térkép). Az Upponyi-hegység peremén, a Csernely-patak mellékvölgyében épült fel. Ózdtól körülbelül 15 km távolságra érhető el, kanyargós mellékúton (DOBOSY L. 2007).
2. térkép Sáta viszonylagos földrajzi helyzete Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (saját szerkesztés a MBFH térinformatikai adatbázisa alapján) Az Észak-magyarországi-középhegység tájtagolása és nevezéktana napjainkban is vita tárgyát képzi (SOMOGYI S. 2000, HEVESI A. 2000). E problémák részben az átmeneti „sávok” besorolásából adódnak, részben pedig figyelembe kell venni a társadalmi (történeti-néprajzi-politikai) szempontokat is, melyek más határokhoz igazodnak (H AJDÚMOHAROS J. – HEVESI A. 1997). Vizsgálati területem a PÉCSI MÁRTON és SÁRFALVI BÉLA szerkesztésű „Magyarország földrajza” című könyv szerint az Északi-medencesor középső részén, a Borsodi-medencében fekszik (PÉCSI M. – SÁRFALVI B. 1960). 1997-ben HAJDÚ-MOHAROS JÓZSEF és HEVESI ATTILA elkészítették a Kárpátok és a Kárpát-medence új tájtagolását. E szerint a vizsgált terület az Upponyi-hegyháton 8
(kistáj)
helyezkedik
el,
mely
az
Északnyugati-Kárpátok
(nagytáj),
Mátraerdő
(középtájcsoport), Bükkvidék (középtáj) része (HAJDÚ-MOHAROS J. – HEVESI A. 1997). A már említett nevezéktani és határ kérdéseiről fejti ki véleményét HEVESI ATTILA legutóbbi tájbeosztással kapcsolatos munkájában (2003), illetve felvázolja a Kárpátmedence és a Kárpátok országhatárok nélküli tájtagolását. Főleg a Mátraerdő (Északmagyarországi-középhegység) magyarországi részének tájtagolását ismerteti részletesen. E szerint a Sátai-patak vízgyűjtőterülete a következőképp sorolható be: Mátraerdő (nagytáj), Bükk-vidék (középtájcsoport, 3. térkép), Upponyi-hegyhát (középtáj), Csokvaományimedence (kistáj; HEVESI A. 2003).
3. térkép HEVESI ATTILA legutóbbi tájtagolási térképe (2003) a Bükk-vidékről (HEVESI A. 2013) A Sátai-patak vízgyűjtőterülete a „Magyarország kistájainak katasztere” szerint az Északi-középhegység (nagytáj), Bükk-vidék (táj; 4. térkép), Bükklába (kistáj-csoport), Upponyi-hegység (kistáj) része (MAROSI S. – SOMOGYI S. 1990). A könyv két évtizeddel később megjelent, új változatában a következőképpen alakul a tájtagolás és elnevezés: 9
Észak-magyarországi-középhegység (nagytáj), Bükk-vidék (középtáj), Upponyi-hegység (kistáj; DÖVÉNYI Z. 2010).
4. térkép A Bükk-vidék földrajzi tájai MAROSI S. – SOMOGYI S. 1990 alapján (MEZŐSI G. 2011) Jelmagyarázat: A – nagytáj határa, B – középtáj határa, C – kistájcsoport határa, D – kistáj határa Ezek alapján elmondható, hogy a Bükk-vidék tájtagolása nem teljesen egységes, változó és eltérő nevezéktana is. Megfigyelhetjük, hogy az utóbbi évtizedek tájbeosztással kapcsolatos munkáiban Upponyi-hegyhátként, illetve Upponyi-hegységként jelenik meg az a területet, amelyet észak-északkelet felől a Sajó völgye, kelet és dél felől a Bán- és Szilvás-patak völgye, észak és északnyugat felől a Hangony és a Hódos-patak völgye határol (MAROSI S. – SOMOGYI S. 1990, HAJDÚ-MOHAROS J. – HEVESI A. 1997, HEVESI A. 2003, DÖVÉNYI Z. 2010).
10
2.2. A Sáta név eredete A Sáta név eredete bizonytalan, valószínűleg személynévből vált helynévvé. A névadás arra vall, hogy a település a XI. században jött létre. Neve az oklevelekben későn jelent meg. Egy 1281-es oklevélből tudjuk, hogy Bótával határos és a Bariusok földje (KISS L. 1988; DOBOSY L. 2007). „A szláv iskola a szláv Sat, a kisorosz sata=ruha szóból származtatja nevét s természetesen szláv telepnek is tartja, holott török szó s így már a neve kizárja a szláv őstelep létezését” (KLEIN G. – PÉCHY-HORVÁTH R. 1939, p. 140.). A község neve a történelem során nem sokat változott, Satha, Saatha, Sattha alakokat találunk (KLEIN G. – PÉCHY-HORVÁTH R. 1939). Mélyebb kutatást végzett/végez Sáta helytörténetét illetően a sátai születésű BARTA ZOLTÁN, író, melynek eredményeit honlapján adja közre. A falu helynevének eredetéről több megközelítést is megvizsgált. A már említett szláv és török eredetet elveti. Az utóbbinak sem történelemi, sem nyelvészeti alapja nincs, hiszen a török uralom idején már évszázadok óta Sáta volt a község neve. Érdekesség, hogy irodalomtörténeti kutatásai során találkozott a hun-magyar eredetű isatha=ősatya szóval. Sáta neve az 1281-es oklevélben hasonló alakban szerepel: Satha. Végül arra a következtetésre jutott, hogy személynévből eredeztethető a község neve. A hont újrafoglaló magyarok kultúrájában felfedezhető az a névadó naptár (féran naptár), melyből az újszülött gyermekek számára választották a neveket. Ebben a neveket az év arra a napjára jellemző csillagállás alapján képezték, így egy adott névből meg lehetett állapítani, hogy a gyermek az év melyik napján született. Sáta magyar eredetű férfinév, a féran naptár szerint a Halak-Begyűjtés hava (a Gergely-naptár szerint október) 26. napja a névnapja. Az író feltételezései szerint valószínűleg egy Sáta nevű férfi alapította a falut vagy róla nevezték el, vagy október 26án alapították a települést (BARTA Z. 2014b).
3. Földtani felépítés A földtani viszonyok szemléltetéséhez mellékeltem Sáta környékének földtani térképét (5. térkép; www.mfgi.hu).
11
5. térkép A vizsgált terület és környékének földtani térképe (forrás: www.mfgi.hu) A Bükk-vidék földtörténetileg legidősebb része az Upponyi-hegység (HEVESI A. 1977). A késő-ordovíciumban homokkő keletkezett (Rágyincsvölgyi és Csernelyvölgyi Formáció). A szilur időszakban általános süllyedést jelző medence-kifejlődés volt 12
jellemző, melyben agyagpala-lidit összlet (Tapolcsányi Formáció) rakódott le. A devonban mészkő (Upponyi Mészkő Formáció, Abodi Mészkő Formáció) és bázisos vulkanitok (Zsinnyei Metabazalt Formáció) jöttek létre. A kora-karbonban felerősödő szárazföldi anyagbehordódással mészkő és agyagpala rakódott le a hullámverési zóna alapja alatt (Lázbérci Formáció; PELIKÁN P. 2002a). A krétában az Upponyi-hegység megemelkedett, és erősen lepusztították a szél, a folyó- és csapadékvizek, az aprózódás és a mállás, így néhány évmillió alatt tönkké alacsonyodott (HEVESI A. 1977). A kréta időszakban keletkezett a Nekézseny környékén található homok- és kavicskő. Ezek nyersanyagát korábban bükki eredetűnek tartották, származásuk ma kétséges (HEVESI A. 2002b). PELIKÁN PÁL szerint a Nekézsenyi Konglomerátum Formációt felépítő kőzetek anyaga északi irányból származik, a mészkő anyagú kavicsok az Aggteleki- és Rudabányai-hegység triász és jura képződményeivel azonosíthatók. A formáció az Upponyi-hegység és a Bükk szerkezeti érintkezésénél található. Alapszelvényét a nekézsenyi vasúti megálló átvágásában láthatjuk (1. kép; PELIKÁN P. 2002b).
1. kép A Nekézsenyi Konglomerátum Formáció alapszelvénye (a képet készítette: Demjén Péter)
13
A késő-oligocén – kora-miocén hegységképző mozgások hatására a Bükk az Upponyi-hegységgel együtt a Darnó-vetősáv mentén föltolódott az Ózd-Pétervásáraidombság oligocén összleteire. Ekkor a Bükk északi előtere hosszú, DNy-ÉK-i irányú vetők mentén pásztásan föltagolódott (HEVESI A. 2002c). A mai Upponyi-hegység dombsági előterét – aminek része a vizsgált terület is – középső- és késő-miocén korú képződmények alkotják. A felszín nagy részét kavics, homok, homokkő, aleurit, agyag és agyagmárga borítja (Egyházasgergei Formáció, Garábi Slír Formáció, Bádeni Agyag Formáció), valamint a homok-, aleurit- és agyagrétegek között barnakőszén-telepek helyezkednek el (Salgótarjáni Barnakőszén Formáció; GYALOG L. 2005). Sáta közelében több helyen van feltárva homok, melyet a helyiek hasznosítanak (erre részletesebben az antropogén formakincs leírásánál térek ki). Nagy kiterjedésben például a Szégyen-tetőn van felszínen (2. kép), melyben osztriga (Ostrea) maradványokat is találtam.
2. kép Felhagyott „homokbánya” Sáta és Nekézseny között, a Szégyen-tetőn (saját kép) Szarmata korú tűzhányó termékek építik föl a Lázbérci-víztározótól észak, északkeletre emelkedő felének tetőit és hátait, melyek többnyire középső-miocén (ottnangi-kárpáti, bádeni) korú agyagos tengeri üledékekre települtek (HEVESI A. 2013). 14
A pliocénban és a jégkorban az egész Bükk-vidék tovább emelkedett. A törésvonalak mentén az Upponyi-hegység és a Bükk egyre határozottabban elkülönült egymástól. A jégkor végére kialakult a Bükk-vidék maihoz hasonló arculata (HEVESI A. 1977). A késő-pleisztocén-holocén korú deluviális üledék (lejtőüledék) fő kőzetalkotója agyag és homok (GYALOG L. – KAISER M. 2005). Ezek a képződmények a lejtők felületét pusztító esővíz és hóolvadék lemosó hatása következtében halmozódtak és halmozódnak fel (KAISER M. – GYALOG L. 2005). Terepi bejárásaim során két helyről vettem mintát lejtőüledékből (a vízgyűjtőterület északi részén lévő Berek-tanyán és az északkeleti részen, a sátai Salamon utca végén található kőfejtőben), és azt tapasztaltam, hogy 10%-os sósavval megcsepegtetve pezsegnek. Ebből arra következtetek, hogy a lejtőüledék löszt is tartalmaz. A pleisztocén idején a száraz szelek finom port hoztak magukkal északabbról, melyek a periglaciális (jégkörnyéki) területeken lösszé alakultak. Ezt a lejtőkön a záporok, az olvadékvíz és a talajfolyás tovább szállította, így ezekre a lejtőkre a lejtőlösz jellemző (SZÉKELY A. 1993). Ami a kistáj szerkezeti vonalait illeti, az idősebb ÉNY-DK-i és a fiatalabb ÉÉKDDNY-i szerkezeti irányok jellemzőek. ÉNY-on éles szerkezeti határ a Darnó-vonal (DÖVÉNYI Z. 2010).
4. Felszínalaktan
Az Upponyi-hegység, mint kistáj 148 és 454 m közötti tszf-i magasságú dombvidék és alacsony középhegység. A kistáj tengelyében elhelyezkedő, ó- és középidei üledékes és átalakult kőzetekből, valamint miocén tűzhányótermékekből felépülő Upponyi-hegység 350-400 m tszf-i átlagmagasságú, vízszintesen és függőlegesen egyaránt erősen tagolt: 4 km/km2 feletti vízfolyássűrűség, és 200 m/km2 relatív relief jellemzi. A tőle délre elhelyezkedő dombság átlagosan 250-300 m tszf-i magasságú, gyengén tagolt: 2 km/km2 alatti vízfolyássűrűség, illetve 100 m/km2 körüli relatív relief jellemző. Az északiészaknyugati dombvidék 200-250 m tszf-i magasságú, vízszintesen gyengén (2-3 km/km2), függőlegesen erősen tagolt (140 m/km2). A kistájon az átlagos relatív relief 115 m/km2, az átlagos vízfolyássűrűség 3,1 m/km2 (DÖVÉNYI Z. 2010). A jégkorszakokban az Upponyi-hegyhát periglaciális terület volt, ahol sajátos felszínalakító folyamatok uralkodtak. A lejtőmozgások a laza, harmadidőszaki üledékeken hoztak létre máig is jellemző, széles, lapos martlejtőjű (deráziós) völgyeket, 15
suvadáskoporsókat és csuszamlásoktól hullámos lejtőket (HEVESI A. 1978). PEJA GYŐZŐ „A Bükk hegység természeti képe” című munkájában az előbb említett felszínformák szempontjából hazánk egyik legklasszikusabb területeként említi ezt a tájat (P EJA GY. 1962). Mivel szakdolgozatom témája felszínalaktani vizsgálatokra irányul, ezt a témakört további fejezetben fejtem ki részletesen.
5. Éghajlat
A „Magyarország kistájainak katasztere” című könyv 2010-es kiadása szerint a kistájon a völgyek éghajlata mérsékelten száraz, a 300 m-nél magasabb területeké hűvösmérsékelten száraz. A napsütéses órák évi száma 1820 körül van, nyáron megközelítően 730, télen 160-170 óra (DÖVÉNYI Z. 2010). Az évi középhőmérséklet 8,5-9,2, a tenyészidőszaké 15,3-15,8 °C. Április 20-22-e és október 12-e között a napi középhőmérséklet meghaladja a 10 °C-ot. A fagymentes időszak 170 napnál rövidebb. Az utolsó tavaszi fagy április 25-e körül, míg az első őszi október 10-e körül várható. Az évi legnagyobb hőmérsékleti értékek átlaga 31,0-32,0 °C, a legkisebbeké -17,0 – -19,0 °C. Az évi csapadékmennyiség 600-640 mm, a tenyészidőszaké 370-390 mm. A 24 óra alatt hullott legtöbb csapadékot (113 mm) Sátán észlelték. Évente 45-50 hótakarós napra számíthatunk, az átlagos legnagyobb hóvastagság 22-25 cm. A leggyakoribb szélirány a nyugati és a délnyugati. Az átlagos szélsebesség 2,5 m/s (DÖVÉNYI Z. 2010).
6. Vízrajz A térség legnagyobb vízfolyása a Gömör-Szepesi-érchegységben eredő Sajó, melynek vízrendszeréhez tartozik a vidék összes vízfolyása (DOBOSY L. 2007). A környék nevezetes vízügyi létesítménye a Bán- és a Csernely-patakon, Uppony és Dédestapolcsány között 1968-ban létesített Lázbérci-víztározó (DÖVÉNYI Z. 2010). A mesterséges tó 5,88 millió köbméter víz befogadására alkalmas, területe 78 hektár. Fontos szerepet játszik a Sajó-völgyi-iparvidék, valamint számos környező község életében is. Az ivóvíz minőségű víz igen jelentős vízvédelmi feladatokat követel meg, ezek megvalósulását segíti a környezetvédelem (SCHMIDT S. 1989). 16
A Lázbérci-víztározót a Bán- és a Csernely-patak táplálja. Együttes vízgyűjtő területük 218 km2 (7. térkép). A Bán-patak délkelet felől érkezik, két fő forrásága az Északi-Bükkben ered; a Szalajka- folytatását adó Szilvás-patak Nagyvisnyó alatt egyesül a Verebce-lápa felől érkező Bán-patakkal. A patak a Lázbérci-víztározó előtt még felveszi a Baróc-, Mályinkai- és Csondró-patakot, majd a tároló után Vadnánál ömlik a Sajóba. A Bán-patak erős sodrú vize a XIX-XX. század fordulóján még több őrlő- és kallómalmot hajtott. A Csernely-patak északnyugat felől érkezik a tározóba, mely több kisebb vízfolyásból szedődik össze, ezek egy-egy településről érkeznek a főágba (ANDRIK P. és társai 1977; HEVESI A. 2002a). A vízfolyásokon a ritka árvizek kora tavasszal és nyár elején jellemzőek (DÖVÉNYI Z. 2010). Az Upponyi-hegység forrásokban szegény. Fúrások igazolják, hogy a csekély mértékben karsztosodott hegység nagy része karsztvizet nem tartalmaz (V ITÁLIS GY. 1959). A térségben a legjelentősebb forrás a nekézsenyi Bükk-forrás, kiegyenlített karsztos vízjárással (DÖVÉNYI Z. 2010). A Sátai-patak vízgyűjtőterületének vízrajzáról nem áll rendelkezésünkre sok adat. A Sátai-patakot egy kisebb patak táplálja. Neve nincs a térképeken és nem említi a szakirodalom, a helyiek Hangya-pataknak hívják. Megfigyeléseim szerint a vízfolyások vízhozama kicsi, csapadékszegény időszakban nincs víz a medrük egészében. A tavaszi hóolvadást követően és nagyobb nyári esőzések után jellemzőek árvizek. A két patak egymásba ölelkezésétől nem messze találunk egy forrást (6. kép). A sátai születésű B ARTA ZOLTÁN a következőképp ír róla honlapján: „A Lilicénél lévő mosóhely és a kút környékén több helyen is forrás van, ezekből három közterületen van, mások a közeli portákon kútként szolgálnak” (BARTA Z. 2014a).
17
7. térkép A Csernely- és a Bán-patak vízfolyásrendszere (forrás: 1:100 000-es méretarányú EOTR topográfiai térkép)
18
6. kép A Lilicénél található forrás Sátán (saját kép)
7. Élővilág
7.1. Növényzet Kutatási területem a növényföldrajzi tájtagolás szerint a Bükk hegység flórajárásának (Borsodense) része, mely a Pannóniai flóratartományhoz (Pannonicum) tartozik, azon belül az Északi-középhegység flóravidékébe (Matricum; TARDY J. 1999). A Sátai-patak vízgyűjtőterülete 250-350 m tengerszint feletti magasságából következik, hogy zonális növénytársulása a cseres-tölgyes (Quercetum petraeae-cerris). A cseres-tölgyesek lombkoronaszintjét a kocsánytalan és a csertölgy (Quercus petraea, Q. cerris) uralja. A cser- és kocsánytalan tölgyön kívül a társulás „jobb” állományaiban megtalálható a barkócaberkenye (Sorbus torminalis), a mezei juhar (Acer campestre), továbbá a vadkörte (Pyrus pyraster) és a vadalma (Malus sylvestris) is (VOJTKÓ A. 2002). Lombozatukon a fény áthatol, ami gazdag cserjeszint kialakulását teszi lehetővé (S UBA J. 2002). Elterjedt cserjefajai az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a közönséges fagyal (Ligustrum vulgare), a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea), a bibircses és csíkos 19
kecskerágó (Euonymus verrucosus, E. europaeus) és az ostorménfa (Viburnum lantana). A fénybőség következtében a gyepszint is fejlett. Lágyszárú növényei közül jellemző a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla), a ligeti perje (Poa nemoralis), az egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), a hegyi sás (Carex montana), a vitéz bükköny (Vicia cassubica) és a lednekfajok: tavaszi, fekete és széleslevelű lednek (Lathyrus vernus, L. niger, L. latifolius; KÁRÁSZ I. 1989). A vízfolyások mentén megfigyeltem nádasokat (Phragmitetalia) és magassásosokat (Magnocaricetalia). A dombsági szinteken a patakokat főként füzesek (Salicetum albaefragilis) kísérik. Lombkoronaszintjük főként fűzfajokból áll, például fehér és törékeny fűzből (Salix alba, S. fragilis; VOJTKÓ A. 2002). A hegy- és dombvidékek patakjait éger (Alnus) dominálta erdők szegélyezik (FALUSI E. – PENKSZA K. 2010). Ezeket a Sátaipatak torkolatától, a Csernely mentén figyeltem meg. Napjainkban a táj arculatát leginkább a nagy kiterjedésű fátlan foltok határozzák meg. A zonális növénytársulás, a cseres-tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) ma már csak kis területet foglal el. Sok helyen telepített lucfenyvesek (Picea abies), illetve erdei- (Pinus sylvestris) és feketefenyvesek (Pinus nigra) találhatók (3. kép), terjeszkednek az akácosok is (DÖVÉNYI Z. 2010). Emberi hatásra jöttek létre a hegy- és dombvidéki kaszálórétek, melyek az erdők kiirtásával, azok helyén alakultak ki (H ÁZI J. 2010).
3. kép Telepített erdei és feketefenyves Sáta déli határában (saját kép) 20
7.2. Állatvilág Magyarország az állatföldrajzi felosztás szerint a közép-dunai faunaterületbe tartozik. A Bükk és vidéke az Ősmátra (Matricum) faunakörzet része (BANKOVICS A. 1989). A
továbbiakban
az
állatvilágot
a
növényföldrajzi
alapokra,
a
zonális
növénytársulásokra támaszkodva mutatom be. A cseres-tölgyes társulás igazi értékei, jellemző állatvilága ma már csak a ritka bolygatatlan állományokban található meg (DUDÁS GY. és társai 2002). Fajgazdagok lepkékben, a cincérfajok nagy része is ezekben az erdőkben él, gyakoriak a farkaspókok. Az erdőszegélyek a vitorlapók fajoknak kínálnak élőhelyet (DUDÁS GY. és társai 2002). A tölgyesek feltűnő rovarfaja a szarvasbogár (Lucanus cervus) és az orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis; BANKOVICS A. 1989). Kiemelkedő a madarak fajgazdagsága. A Bükk-vidéken különös hangsúlyt kapott a nagy térigényű nappali ragadozó madarak, valamint a baglyok és a feketególya (Ciconia nigra) védelme (SZITTA T. 2002). Gyakoriak a harkályfélék (Picidae), feltűnőek az énekesmadarak, mint például a cinegék és rigók (SZITTA T. 2002; BANKOVICS A. 1989). A kétéltűek közül a békák, míg a hüllők közül a gyíkok a leggyakoribbak (VÁSÁRHELYI I. 1977). A kisebb emlősöket képviseli a vakondok (Talpa europaea), a keleti sün (Erinaceus roumanicus); a cickányféléket (Soricidae) a mezei és erdei cickány (Crocidura leucodon, C. suaveolens). Sok a rágcsáló (Rodentia) is a térségben, többek között megtalálható a vörös mókus (Sciurus vulgaris), a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius), az erdei pocok (Clethrionomys glareolus) és a pirók erdeiegér (Apodemus agrarius; VÁSÁRHELYI I. 1977; SZITTA T. 2002). A ragadozók közül leggyakrabban rókával (Vulpes vulpes) találkozhatunk (VÁSÁRHELYI I. 1977). A nagytestű patások állományát a gímszarvas (Cervus elaphus), az őz (Capreolus capreolus) és a vaddisznó (Sus scrofa) képviseli (SZITTA T. 2002; DOBOSY L. 2007). Nyomaik, túrásaik nyomon követhetők a Sátához közeli erdőkben és erdőszéleken, a terepbejárások során sűrűn találkoztam riadtan futó őzcsapatokkal is.
21
7.3. Természetvédelem A védett természeti területeken az ott élő növény- és állatfajokat, az elterjedt élőhelyeket
nyilvántartják
a
nemzeti
parkok
igazgatóságai.
A
Sátai-patak
vízgyűjtőterületének keleti részét érinti a Bükki Nemzeti Parkhoz tartozó Lázbérci Tájvédelmi Körzet. A vizsgált területet részben lefedi a Natura 2000 hálózat, amely a madarak védelmére kijelölt Különleges Madárvédelmi Területekből, és az élőhelyek, növény- és más állatfajok védelmére kijelölt Különleges Természetmegőrzési Területekből áll (BNPI 2014). Ennek köszönhetően a vízgyűjtőterület természeti értékeiről friss adatokat kaphatunk. Az Upponyi-hegységben 1975-ben hozták létre a Lázbérci Tájvédelmi Körzetet, mely a Lázbérci-víztározónak köszönheti létét. Növény- és állatvilága sokszínű, ilyen kis területen hazánkban ritkán figyelhető meg ilyen nagy változatosság. A hegység számos földtani és felszínalaktani értéket is rejt (Upponyi-szoros, Damasa-szakadék, Rágyincsvölgyi sziklák; HEVESI A. 2002d, BARÁZ CS. – KISS G. 2007). Az Upponyi-hegység Különleges Madárvédelmi Terület, ehhez tartozik Sáta keleti része is (BNPI 2014). A vízgyűjtőterületet érintő kiemelt jelentőségű természetmegőrzési terület a sátai Tőkés-völgy és a borsodbótai Kotyindó-tető (6. térkép; Natura 2000 2014).
22
6. térkép Kiemelt jelentőségű természetmegőrzési területek helyzete Sáta határában [saját szerkesztés az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) térinformatikai adatbázisa és 1:10 000-es méretarányú EOTR térképlapok alapján] A borsodbótai Kotyindó-tetőn ritka növényfaj a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) és a piros kígyószisz (Echium russicum); veszélyeztetett állatfaj a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus), a hegyesorrú és a közönséges denevér (Myotis blythii, M. myotis). A sátai Tőkés-völgyben szintén megtalálható a nagy szarvasbogár és a leánykökörcsin (4. 23
kép), és a ritka nagy tűzlepke (Lycaena dispar) is. A terület fontos kosbor-lelőhely (5. kép), többek között előfordul a bíboros és pompás kosbor (Orchis purpurea, O. laxiflora subsp. elegans), a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) és a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium). A sásokat is több faj képviseli, például a széles- és a keskenylevelű gyapjúsás (Eriophorum latifolium, E. angustifolium) és a fekete sás (Carex nigra; Natura 2000 2014).
4-5. kép Leánykökörcsin (balra) és agárkosbor (Anacamptis morio; jobbra) a sátai Tőkésvölgyben (saját képek)
8. Talajviszonyok A Bükk-vidék talajtakarója sokszínű, ami elsősorban a talajképző tényezők (éghajlat, élővilág, domborzat, talajképző kőzet és talajképződésre rendelkezésre álló idő) hegységen belüli sokféleségéből fakad. Talajföldrajzi szempontból a Bükk-vidék területe a barna erdőtalajok zónájába tartozik. Emellett megtalálhatók a kőzethatású talajok, vízhatás alatt képződő talajok, váztalajok, valamint az erdőtalajok mezőségiesedett változatai is (DOBOS E. 2002). Az Upponyi-hegység közepesen-erősen tagolt, ezért lepusztult, gyakorta vízmosásos. Ennek következményeként földes kopárral is találkozhatunk az agyagbemosódásos barna 24
erdőtalajok között. Szántóföldi művelést a lankásabb, kevésbé tagolt felszíneken folytatnak, a terület többi része erdő és rét. A legfontosabb termesztett növények az őszi gabonafélék, a kukorica, a napraforgó, a burgonya és a vörös here (STEFANOVITS P. 1999b). Az agyagbemosódásos barna erdőtalajok szelvényeiben a humuszosodás, a kilúgozás, az agyagosodás folyamatait az agyagos rész vándorlása és a közepes mértékű savanyodás kíséri. Felismerhetők a szintekre tagozódás alapján. A kilúgozási szint színe fakó, szerkezete szárazon poros vagy leveles. A felhalmozódási szint sötétebb, többnyire vörösesbarna. Szerkezete diós, szárazon hasábos. A talaj szerkezeti elemeinek felületén agyaghártyák találhatók. A felhalmozódási szintben gyakoriak a vaskiválások - szeplők, erek, borsók -, amelyek a vasvegyületek mozgásának jegyei. E talajok vízgazdálkodása kedvező, vízvezető képességük kielégítő, víztartó képességük jó. Tápanyag-gazdálkodásuk általában közepes (STEFANOVITS P. 1999a). A települések mezőgazdasági művelés alá vont határában szerkezete megváltozott. Az erdőirtások és a legeltetés miatt erős talajpusztulás vékonyítja (HEVESI A. 1977). A földes kopárok laza, üledékes kőzeteken keletkeznek, ahol a talajképződés folyamatait a felszín gyors és állandó pusztulása akadályozza. A humuszosodás a talajszelvénynek csak vékony rétegét érinti, a humuszos szint vastagsága nem éri el a 10 cm-t. A talajképző kőzet „mélyebb” átalakulására nincs lehetőség, mert a már átalakult anyagot a talajpusztulás elszállítja helyéről, és mindig újabb nyersanyag kerül a talajképződési tényezők hatása alá (STEFANOVITS P. 1999a).
9. Felszínalaktani jellemzés
9.1. Az Upponyi-hegyhát felszínalaktani bemutatása és értékei A Bán-patak völgyrendszerének kialakulása előtt az Upponyi-hegyhát a Bükkháttal együtt, a Bükk északi hegylábfelszíne volt. Felszínének nagyobb hányadát középső-későmiocén üledékek (agyag, homok, kavics) és andezites tűzokádékkövek hordozzák, kőzetfelépítése, és ennek megfelelően, arculata is változatos (HEVESI A. 2002d). Legmarkánsabban elkülönülő része az Upponyi-hegység. Hegységi jellegét a Lázbérci-víztározótól DNy-ra, főleg vetősíkok mentén rögszerűen kiemelt, ó- és középidei kőzeteinek, ÉK-re az azokra vastagon települt andezitagglomerátumnak köszönheti. A 438 25
m-ig
emelkedő
DNy-i
szárny
felépítésében
kora-karbon
időszaki
agyagpalák,
homokkövek, diabáztufás és féligkristályos mészkövek uralkodnak. A Rágyincs-völgy bal oldalát kvarcerekkel átkeményített palák és homokkövek látványos tarajokkal és tornyokkal ékesítik. A mészköveket az Upponyi-szoros tárja fel. A Csernely szurdoktorkolatának jobb oldalán kisebb barlangok nyílnak (Upponyi I. és II. kőfülke), melyek őslénytani leleteikről nevezetesek. E kora-karbon kőzetekhez DNy-on csatlakozó kréta időszaki homokkő földtani ritkaságnak számít, mert a Mátraerdő magyarországi részén máshol nem fordul elő ilyen korú kőzet felszínen (HEVESI A. 2002d). Az Upponyi-hegység andezitagglomerátumból felépülő ÉK-i szárnya az Upponyihegyhát legmagasabb tetőit hordozza (450-454 m). A lávabombákkal tagolt kőzet látványos sziklacsoportja az Upponytól ÉK-re emelkedő Három-kő. Ennek É-i szomszédságában, az Egres-völgy bal oldalában található a Damasa-szakadék. Ezt a felszínformát hazánk egyik legfiatalabb és legnagyobb szabású tömbös földcsuszamlása hozta létre. Az andezitagglomerátum feküje laza, bádeni korú, agyagos-homokos tengeri üledékösszlet, melyet a völgy patakja nagy esőzések után erősen átnedvesít. A vizes kőzeteken a tűzokádéktakaró peremének egyensúlyi helyzete bizonytalanná vált, és 1848ban, gyengébb földrengések omlással kísért csuszamlást váltottak ki. Így az egymásra támaszkodó tömbök között az ország egyik leghosszabb, zegzugos álbarlang-rendszere jött létre (HEVESI A. 2002d). Az Upponyi-hegyhát Upponyi-hegységet körülölelő részének arculata több szempontból is
hasonlít
a Bükkháthoz. Uppony Ny-i határában egy kisebb,
Csokvaománynál egy nagyobb, vízfolyásokat egyesítő (Csokva-, Ományi-, Sátai-, Úszó-, Csernely-patak) völgymedence mélyül felszínbe. Mindkét tájon gyakoriak a lejtőmarás (derázió) és a hegycsuszamlás által létrehozott felszínformák. Az utóbbi egyik legfiatalabb példája az Arlói-tó medencéje, amelyet a Csahó-hegyről a Szohony-völgybe lesuvadt kőzettömegek gátoltak el. A lejtőmozgás kiváltó oka az alábányászás volt (HEVESI A. 2002d). 9.2. A Sátai-patak vízgyűjtőterületének felszínalaktani jellemzése
Ahhoz, hogy a vizsgált területet geomorfológiailag bemutassam, elengedhetetlen volt, hogy felszínalaktani térképet szerkesszek (1. melléklet). Ennek elkészítését a terepi megfigyelések és az 1:10 000-es méretarányú EOTR térképlapok elemzése tette lehetővé. Szakdolgozatom elején már hangsúlyoztam, hogy a Sátai-patak vízgyűjtőterületéről még 26
nem készült felszínalaktani térkép. A térkép szerkesztésében nehézséget okozott, hogy a felszínformák között nincsenek éles határok, valamint nem volt minden forma felismerése egyértelmű. Ennek érdekében igyekeztem minél többször terepre menni és ott rárajzolni a felszínformákat a topográfiai térképre. A továbbiakban az elkészült térkép főbb felszínformáit fogom bemutatni.
9.2.1. Derázió (lejtőmarás)
A különböző típusú tömegmozgások domborzatletaroló és anyagmozgató folyamatait deráziónak hívjuk (PÉCSI M. 1964 – In: PÉCSI M. 1975). PÉCSI MÁRTON 1964-ben vezette be a derázió (derade=lekaparni) fogalmát az előtte használt korrázió helyett (PÉCSI M. 1964). Kialakulásukban részt vesznek a tömegmozgások (folyások, kúszások, csuszamlások), a faggyal aprózódás, a záporpatakok eróziója és a hólé leöblítő hatása (SZÉKELY A. 1993; SZABÓ J. 2013). Tanulmányozásuk fontos szerepet kapott a magyar felszínalaktanban, mivel a korábbi éghajlati feltételek (a pleisztocén periglaciális szakaszai) kedvezőek voltak hazánkban a deráziós folyamatok számára, és a létrejött formák jelentős része még nem pusztult el, sőt továbbfejlődésük még ma is megfigyelhető (SZABÓ J. 2013). A deráziós lejtő- és völgyfejlődés alaktani jegyei sokfélék, de a legtöbb formára jellemző a lekerekítettség és a vonalas bevágódás hiánya. Fejlődésük során, az egyre szélesedő völgyek között a keskenyedő (víz)választók is mindinkább lankás, domború hátakká válnak. A terebélyesedő páholyszerű völgyfők akár össze is érhetnek, így a völgyek között lekerekített hátú szigetek (deráziós kúpok, deráziós piramisok) maradnak. A deráziós völgyfejlődés mechanizmusa időben változhat. A formákban érvényesülhet a folyóvízi erózió hatása, így a morfológiai kép összetettebb lesz: a folyamatok arányától függően
deráziós-eróziós
vagy
eróziós-deráziós
völgyek
jönnek
létre.
Mivel
Magyarországon a holocén folyamán a lejtőmarásos folyamatok számára ideális éghajlati körülmények csaknem eltűntek, főleg a völgyek alsó szakaszán a folyóvízi vonalas erózió vette át a fő szerepet (SZABÓ J. 2013). A lejtőmarás a különböző kitettségű lejtőket eltérő hatékonysággal pusztítja. Ezeken különböző a besugárzás mértéke, a hó vastagsága, ezek szerint az olvadás-megfagyás gyakorisága és mélysége, az olvadás sebessége, valamint a növényzet. Ez az oka annak, hogy a völgyaszimmetria a jégtakaró környéki területeken gyakoribb. Az aszimmetriát aszerint határozzuk meg, hogy merre néz a meredek oldal. 27
Hazánkban az északi és a keleti aszimmetria a jellemző, mert a délies kitettségű lejtőkön a napsugárzás hatására hamarabb indul meg a hóolvadás, így itt tartósabb a lemosás és a talajfolyás. A nyugatra néző lejtők azért pusztulnak erősebben, mert a délelőtti besugárzás először a levegőt melegíti fel, a délutáni pedig a fagyott talajt olvasztja (SZÉKELY A. 1993). A lejtőmarás összetett folyamat, melyet sok tényező és hatás befolyásol. E völgyek kialakulása függ a kőzet minőségétől, rétegzettségétől, a lejtő szögétől, az éghajlati és domborzati viszonyoktól, valamint a növényzet és társadalom hatásától (SZ ÉKELY A. 1993). SZÉKELY ANDRÁS (1993) a deráziós völgyeket hossz- és keresztmetszet szerint az alábbi főbb típusokba sorolta: 1. „Tál alakú: enyhe lejtőjű, kevésbé bemélyedt, rövidebb völgyek. 2. Teknő alakú: közepes lejtésű oldalakkal határolt, néhány 100 m hosszú, széles talpú völgyek. 3. Kád alakú: meredek lejtőjű, hosszabb völgyek, szélesebb völgytalppal. 4. Aszimmetrikus: egyik oldaluk lényegesen meredekebb. 5. Deráziós tálak: kerekded, tál formájú, egészen rövid, pár száz méter hosszú, rendszerint az eróziós völgy felé tölcsér alakban kiszélesedő völgyek” (SZÉKELY A. 1993, p. 417.). Az enyhe, homorú lejtőjű, valódi völgytalp nélküli sekély völgyet, völgyhajlatot dellének nevezzük (SZÉKELY A. 1992). A Bükk észak-északkeleti előterében, többek között Arló, Borsodszentgyörgy, Ózd és Kazincbarcika környékén PEJA GYŐZŐ tanulmányozta a deráziós (nála még korráziós) formákat. Ózd-Bolyok környékén, az Akasztó-hegy déli oldalán a lejtőmarásos jelenségek gazdag formakincsét figyelhetjük meg (1. ábra). Vizsgálatai során megállapította, hogy a deráziós formák ezeken a területeken általában laza kőzeten (homok, homokkő, homokos agyag, tufák, tufitok) jelennek meg. Többnyire a nagy reliefenergiájú tönkperemeken, azok meredek lejtőin és az eróziós völgyek oldalain helyezkednek el. Megfigyelései, leírásai mai napig helytállóak (PEJA GY. 1957 – In: BOROS L. 2000).
28
1. ábra Az ózd-bolyoki Akasztó-hegy déli lejtőjének deráziós formái (PEJA GY. 1957 – In: BOROS L. 2000) Jelmagyarázat: I.: a lejtő alsó lépcsője; II.: felső lépcső; A: felületi erózióval koptatott lejtő; B: Bolyok (ma Ózd része); C: cirkuszvölgy; E: vonalas erózióval bevágódott völgyrészletek; G: deráziós gerinc; K: deráziós kúpok; N: deráziós nyereg; P: deráziós páholy A
Sátai-patak
vízgyűjtőterületén
a
derázió
létrehozta
formakincs
a
legmeghatározóbb, mely a terület kőzetfelépítéséből következik (5. térkép). Az összekevert, mozgó anyag könnyen marta/ marja a miocén korú laza, üledékes kőzetekből felépülő lejtőket. Már említettem, hogy hazánkban a holocénban a lejtőmaráshoz szükséges feltételek egyre gyengültek (SZABÓ J. 2013), így a deráziós formákban mindinkább érvényesülnek a folyóvízi erózió hatásai is, melynek köszönhetően eróziós-deráziós völgyek jönnek létre. Terepbejárásaim során azt állapítottam meg, hogy a területen a leggyakoribb formák az olyan deráziós völgyek, melyekben folyóvíz által létrehozott formákkal (vízmosások) is találkozhatunk. A legnagyobb deráziós völgytípus a Kotyindótető alatt húzódó deráziós tál (6. kép). Jellemzőek a kád alakú (7. kép) völgyek is. A völgyeket alacsony völgyközi hátak választják el egymástól.
29
6. kép Deráziós tál Sáta északkeleti határában, a Kotyindó tető alatt (saját kép)
7. kép Deráziós kád Sáta déli határában, a vizsgált terület keleti részén (saját kép) 30
9.2.2. Csuszamlások
„A lejtők anyagának egy markánsan kirajzolódó felszín (csúszópálya) mentén a nyíróerők hatására bekövetkező gyors elmozdulást csuszamlásnak nevezzük” (SZABÓ J. 1993, p. 277.). A csuszamlásos folyamatok megindulásához domborzati és szerkezetikőzettani feltételek szükségesek. Domborzati oldalról a csuszamlások előfeltételeként minősíthető a lejtő alakja és a lejtőszög. Szerkezeti-kőzettani szempontból a csuszamlások megindulásának leggyakoribb oka az anyag jellegének megváltozása, állékonyságának csökkenése, ami a természetben vízfelvétel vagy vízleadás útján történik. Tehát a víz jelenléte döntő körülmény a lejtőstabilitás szempontjából (SZABÓ J. 2001). Ebből következik, hogy a csuszamlások elsősorban a nedves tájak laza, vízfelvételre képes anyagokból álló lejtőinek jellegzetes folyamatai (SZ ABÓ J. 1993). A csuszamlásokat több szempont szerint osztályozhatjuk, melynek kiindulópontja a folyamat meghatározásának legfontosabb tartalmi jegye, a csúszópálya (SZ ABÓ J. 1993). A csúszópálya kialakulási körülményei szerint megkülönböztetünk homogén és inhomogén anyagú lejtőkön létrejött csuszamlásokat:
Homogén anyagú lejtőkön a nyírószilárdságot meghaladó nyíróerő esetén a csúszópálya csak a mozgás megindulásának pillanatában jön létre. Ezek a szingenetikus csúszópályák görbült felszínek. Magyar elnevezésük: suvadás.
Inhomogén (rétegzett) kőzettömegben rendszerint különböző kohéziójú vagy belső súrlódási szögű rétegeket elválasztó felületek válnak csúszópályává, előre jelezve a csúszás helyét (preformáció). A preformált csúszópályák általában sík felszínek (SZABÓ J. 1993).
A csúszópálya viszonylagos magassága szerint három típust különböztetünk meg. A meginduló csuszamlás pályájának magassága (m) a lejtőlábhoz képest lehet:
talpponti (m=0), melyet szeletes csuszamlásnak hívunk;
talppont feletti (m>0), azaz lejtőcsuszamlás;
talppont alatti (m<0), mely a szingenetikus típusoknál jellemző (SZABÓ J. 1993).
A csúszópályának a lejtőszöghöz való viszonya szerint szintén három típust különböztetünk meg, melyeket preformált csuszamlások esetében vizsgálunk. Ezek általában akkor alakulnak ki, ha a csúszópálya a lejtő irányába dől. A folyamat eredménye
31
szempontjából lényeges, hogy a csúszópálya hajlásszöge (α) hogyan viszonyul a lejtő meredekségéhez (β).
Ha a β > α, akkor a lejtő elmetszi a felszínre kifutó réteget, annak nincs alátámasztása és a csuszamlás könnyen kioldódik (rétegcsuszamlás).
Ha az α = β, akkor a kőzetet tagoló rétegek a lejtővel párhuzamosak. Mégis kialakulhatnak csúszások, ha a lejtő felszínén vízfelvételre hajlamos anyagok vannak (köpeny- vagy szőnyegcsuszamlások).
Ha az α > β, akkor a rétegfejek csak a lejtő felső részén léphetnek felszínre. Ezek a lejtők szerkezetükből adódóan nem csúszásveszélyesek, rajtuk sokkal inkább omlásos jelenségek következnek be. Anyaguk jellegétől függően meg is csúszhatnak, de ezek már a szingenetikus csuszamlások csoportjába tartoznak (SZABÓ J. 1993).
A csúszópálya anyagának jellege szerint szintén a preformált csuszamlások vizsgálata indokolt. A rétegfelszínek főleg akkor válhatnak csúszópályává, ha az érintkező anyagok közt laza, állékonyság csökkenésre hajlamos anyag van (SZABÓ J. 1993). A lecsúszott anyag minősége szerint három csoportra oszthatjuk az anyagokat:
Merev és rugalmas anyagok a csúszás során egy tömbben maradhatnak (hegy- és tömbös csuszamlások). A tömbök általában tufafelszíneken vagy laza üledékes fekürétegeken mozdulnak el.
A
plasztikus
anyagok
mozgás
közben
széttagolódva
hepehupás
csuszamlásfelszínt adnak (halmazos csuszamlások). Ha egy darabban maradnak, szőnyegszerű formát öltenek.
A pépszerű anyagok mozgása a lejtőn általában folyásos jellegű, gyakran csúszással is kombinálódnak (SZABÓ J. 1993).
A szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgásoknak száraz és nedves csoportját különböztethetjük meg. Ezt tovább osztályozzuk aszerint, hogy az anyag milyen gyorsan, mekkora tömegben mozog, így lassú és gyors változatról beszélhetünk. E szerint a csuszamlás a szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgás leggyorsabban lejátszódó, nedves típusa (HEVESI A. 1997). „Ha a csúszópálya a talajban vagy a kőzeteket fedő málladékban jön létre, talaj- vagy málladékcsuszamlásról, ha a lejtőt felépítő kőzetek belsejében, lejtő- vagy hegycsuszamlásról beszélünk” (HEVESI A. 1997, p. 28.). A csuszamlások formai elemei (2. ábra) közé tartozik a többnyire karéjos formájú szakadásfal, a fal előtti sebhelyen anyaghiány lép fel, ahol a csúszópálya is felszínre 32
kerülhet, melyet csúszási tükörnek hívunk. Az elmozdult anyag mögött mélyedések keletkezhetnek, melyet hepének hívunk, az előtte lévő kiemelkedés pedig a hupa. Ha a mélyedések (hepék) lefolyástalanok, akkor összegyűlhet benne a talajvíz és a csapadék, így hepe-tavak keletkeznek. A lejtő alacsonyabb részeire rácsúszó tömeg kiszélesedő, szétterülő nyelvformát (csúszásnyelv) képez. A lecsúszott anyag a súrlódás miatt alul erősen fékeződik, ezért általában domború peremmel áll meg. A csúszásnyelvet hosszanti, valamint sugárirányú repedések tagolják (SZABÓ J. 1993).
2. ábra A csuszamlások formai elemei (V ARNES, D. J. 1958 és PÉCSI M. 1975 alapján módosításokkal – In: SZABÓ J. 1993) SZABÓ JÓZSEF szerint „dombságaink földtani felépítése olyan, hogy ritkán fordulnak elő bennük jelentősebb vastagságú homogén rétegek. Ezért a csúszási felszínek rendszerint réteghatárhoz kötöttek, ritkák a suvadások” (SZABÓ J. 2001, p. 154.). A vizsgált terület felszínének arculatát kevésbé határozzák meg a csuszamlások. Tanulmányozásuk nem könnyű, mert a csúszás felismerését segítő alaki jellemzőket a külső erők (szél, víz, szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgások, stb.) megváltoztatják, elfedik. Az ember felszínalakító tevékenysége és a növényzettel való borítottság szintén nehezíti felismerésüket. Sáta környékén többnyire kisebb csúszásnyelvek fordulnak elő, a csuszamlásokról már csak a hullámos lejtők tanúskodnak. A területen meghatározó lejtőmarásos folyamatok hamar elegyengetik ezeket a formákat. Az általam vizsgált 33
területen nem, de közvetlen közelében két jelentősebb csúszás is van, melyet az Országos Felszínmozgás Kataszter jegyez, melyet a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal honlapján érhetünk el (MBFH 2014). Az egyik a vízgyűjtőtől nyugatra, Sáta és Ózd között, egészen pontosan a ladányvölgyi szerpentin felett elhaladó vasútvonal keleti oldalán következett be. A csúszás típusa rétegcsúszás, melynek lehetséges elindító oka a szivárgó víz. A felszínmozgást követően részbeni tereprendezésre került sor, megerősítették a vasúti alagutat és a vasúti pályáról eltávolították a lecsúszott földtömeget (MBFH 2014b). A csúszás helyét növényzet borítja, a topográfiai térkép szintvonalai is jól mutatják a csúszás sebhelyét és nyelvét. A másik csúszás a vizsgált terület északi részének közvetlen közelében, az Őrhegytől északnyugatra található (8. kép). A csúszás típusa suvadás, lehetséges oka az átázás. Szélessége 130, hosszúsága 260 m (MBFH 2014b).
8. kép Suvadás az Őr-hegytől nyugatra lévő domb északi lejtőjén (saját kép) A képen (8. kép) is jól látszik, hogy a felszínmozgás mai napig folyamatban van. Egyes formai elemei is meghatározhatók. Jól érzékelhető a szakadásfal (a mögötte látszó 34
lejtők már a Sátai-patak vízgyűjtőterületéhez tartoznak). Alatta hepe alakulhatott ki, a mélyedés előtt található hupa pedig tovább csúszott (szőnyeges talajcsuszamlás). Szépen kirajzolódik a csúszás nyelve is. Jól látszik az is, hogy a növényzet már visszatelepülőben van. Néhány lejtőn megfigyeltem a talaj kúszását jelző ferdén álló fákat is (9. kép).
9. kép Talajkúszás miatt ferdén álló fa a Bika-dombtól nyugatra (saját kép) A csuszamlások anyagáttelepítő tevékenységük révén mindaddig lankásítják a lejtőt, amíg ismétlődésükkel fokozatosan csökkentik az abban lévő nyírófeszültséget, hosszabb távon helyreállítják a lejtő egyensúlyát. A csuszamlás formái anyagi minőségtől függően pusztulnak. Először a szakadásfal alakul át rézsűvé, melyet a hepék feltöltődése vagy lecsapolódása követ (SZABÓ J. 1993) – ez látszik a bemutatott suvadás esetében is.
9.2.3. Pergés és omlás
Az omlás „a szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgások száraz fajtája. Laza, ill. aprózódás és mállás lazította kőzetek igen meredek – függőleges vagy csaknem függőleges – lejtőkről hirtelen, nagy tömegben való lezuhanása” (HEVESI A. 1997, p. 136.). Egyes 35
szakirodalmak szerint a méret nem lényegi ismérve az omlásoknak. A hegyomlások éppúgy közéjük tartoznak, mint a labilis helyzetbe kerülő kőzetdarabok vagy talajrögök hullása, valamint a finom törmelék- vagy talajszemcsék pergése (SZABÓ J. 1993). Az omlásoknak három nagy csoportját különböztetjük meg: szabálytalan periódusú, szabályos periódusú és epizodikus omlások (SZABÓ J. 1993). A Sátai-patak vízgyűjtőterületén többnyire
szabályos periódusú omlások
figyelhetők meg.
A
szakirodalom szerint jellemzőjük, hogy évszakos vagy napszakos ritmusuk van. Más időpontokban sem kizárt a mozgás, de az anyag-áttelepítés zöme szabályosan visszatérő időközönként történik. Ilyen szabályos periódusa van a kő- és talajpergésnek (SZABÓ J. 1993). Mint azt már említettem, a vizsgált területet laza üledékes kőzetek építik fel. Ezekben nem sűrűn figyelhetünk meg természetesen létrejött meredek lejtőket, viszont a Sáta környéki kőfejtők és pincék függőleges vagy közel függőleges falain jellemző a pergés. A laza üledékek a napi hőingás hatására aprózódnak, a kicsi szemcséket pedig könnyen szállítja a szél. A meredek falak alatt hallani lehet a fák és bokrok leveleire pergő törmelék- és talajszemcsék kopogását. A lejtők lábánál kisebb törmeléklejtők is felhalmozódhatnak (10. kép).
10. kép Lejtő tövében felhalmozódó törmeléklejtő, kora-miocén homokban Sáta és Nekézseny között (saját kép) 36
9.2.4. Eróziós formakincs Bár a vizsgált terület völgyeinek oldalát elsősorban a szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgások alakítják, megfigyelhetünk eróziós-deráziós völgyeket is. Csapadékvíz okozta felületi lepusztulás (areális erózió) a lejtőleöblítés (H EVESI A. 1997). A Sáta környéki lejtők többsége fátlan, így heves esőzések alkalmával a leöblítés a fő felszínformáló. A lejtőn leáramló víz a felszínről lesodorja a kisebb szemcséjű laza anyagot és elindulhat a talaj pusztulása is. Az erdőirtás és a szántóföldi művelés gyorsítja ezt a folyamatot; a talajréteg elvékonyodik és vízmosások képződnek. STEFANOVITS PÁL ezen a területen erős talajpusztulást állapított meg (STEFANOVITS P. 1999c). A felszínt hatékonyabban pusztítja a vonalas (lineáris) erózió (G ÁBRIS GY. – LÓCZY D. 2013). „A felszínen lefolyó víz összegyülekezve barázdákat, mélyebb és szélesebb árkokat, vízmosásokat (aszó) váj és vés” (HEVESI A. 1997, p. 187). A vizsgált területen
megfigyelhetjük
ezeket
a
formákat.
Meredekebb
lejtőkön
található,
anyagnyerésre használt gödrökből (ezt a 9.2.5. Antropogén formakincs alfejezetben fejtem ki) barázdák és árkok indulnak ki. Megfigyeléseim szerint néhány völgyfőből időszakos vízmosások indulnak. Ezekben fás szárú növényzet is megtelepül. A nagy esőzések és a tavaszi hóolvadás során a völgyek alsó szakaszán hordalékkúpok alakulnak ki. A víz hatékony felszínalakító hatást fejt ki az árvizek idején, melyek szintén a heves esőzések és a tavaszi hóolvadás után jellemzőek. A patakok medrét legutóbb 2013 őszén rendezték (11. kép), így védekezve az árvíz ellen.
37
11. kép A Sátai-patak medre a 2013 őszi mederrendezés után, a falu határától nyugatra (saját kép)
9.2.5. Antropogén formakincs
Az emberi tevékenység, más felszínalaktani tényezőkhöz hasonlóan, maga is jelentős felszínformáló erő. A Föld lakosságszámának növekedésével az antropogén folyamatok intenzitása is tovább fog erősödni a jövőben, ezért az antropogén formakincs és folyamatok vizsgálata fontos része a természetföldrajzi kutatásoknak (SZABÓ J. 2006; TÓTH CS. 2013). Az antropogén formákat több szempont alapján csoportosíthatjuk. A beavatkozás jellege szerint beszélhetünk közvetlen (direkt) és közvetett (indirekt) hatásról. Az elmúlt évtizedekben antropogén geomorfológiai szempontból a következő tevékenységi területeket különítették el: mező- és erdőgazdaság, bányászat, vízgazdálkodás, ipar, településfejlődés,
közlekedés,
hadviselés,
turizmus
és
sportolás.
Ezeken
belül
megkülönböztetünk kimélyített, elegyengetett és felhalmozásos formákat (SZABÓ J. 2006). A továbbiakban erre a rendszerre támaszkodva mutatom be a vizsgált területen megfigyelt antropogén eredetű felszínformákat. A Sátai-patak vízgyűjtőterületén szembetűnő, településfejlődéshez kapcsolódó formák, a laza üledékes kőzetekbe vájt pincék. A faluban három különböző helyen 38
találhatók régi borospincék, melyek egykor volt kiterjedt szőlőtermesztésre utalnak (DOBOSY L. 2007). Ezeket a mellékelt felszínalaktani térképvázlaton jelöltem. A pincék eredeti funkciója a szőlőtetű járvány következtében szűnt meg a XIX. század második felében, a károsított ültetvényeket nem telepítették újra. 1935-ben már nem is jegyeztek szőlőterületeket (BARTA Z. 1998). Ma a három pincehely közül kettő van még olyan állapotban, melyeket meg tudtam látogatni. Az egyik a falu déli részén, Nekézseny irányában érhető el. Ezek az úgynevezett cigánykői pincék, melyeket homokba vájtak (12. kép). Egymás felett, négy sorban helyezkedik el összesen 37 pince. Építésükben megfigyelhető egyfajta hasonlóság: a lejtősen befelé haladó bejárati rész nagyjából két méterig nyúlik be, ott képezték ki az ajtót, amelyen át közvetlenül a pincébe juthatunk. Ezek a járatok általában 2,5 m szélesek és 5 m hosszúak, de találhatunk hosszabb pincéket is, melyekben mindkét oldalon 1-2 m hosszú beásások vagy vakablak-szerű mélyedések vannak. A laza kőzet miatt a vájatok bejárata kővel van felfalazva (13. kép). Az egyik pince előtt még borház is épült (B ARTA Z. 1998). A helyiek elmondása szerint a világháborúk előtt terményt tároltak bennük, majd búvóhelyként szolgáltak a háború alatt. Az 1980-90-es években pár pincét rendbe raktak és használtak, de folyamatosan feltörték és kirabolták azokat, azóta üresen állnak. Mára nagy részük beszakadt és hulladékkal töltődött fel. Ezek a pincék egy földrajzos vagy geológus számára érdekesek lehetnek a pincefalon látható vetők miatt is (14. kép).
12. kép Kora-miocén homokba vájt pincék Sáta déli részén (saját kép) 39
13. kép Kora-miocén homokba vájt pince kővel megerősített bejárata (saját kép)
14. kép Kora-miocén homokban kialakult vetők a cigánykői pincék egyikében (saját kép)
40
A Széchenyi István utca 74. száma alatt találhatók azok a pincék (15. kép), melyeket homokos tufitba (helyi elnevezéssel élve „kőporba”) vájtak. Ezek az úgynevezett Kőlyuki pincék, melyek egykor az ősi falu utolsó házai után helyezkedtek el. Belső kialakításuk hasonlít a homokba vájt pincékéhez, magam is jártam egy-kettőben, ezekben is vannak vakablakok, és némelyik ujjszerűen ágazik szét. Állítólag egykor 36 pince volt itt, ma körülbelül 20 számolható meg. A pincehelyet félkör alakban vájták ki, a „kőport” a helyben épített házak vakolására használták (BARTA Z. 1998). A kőzet gyorsan pusztul, kézzel is könnyen morzsolható. A mesterséges vájatok mellett megfigyelhetünk természeti folyamatok útján létrejött üregeket is. Érdekes, hogy a felszíntől több mint 10 méterre a függőleges falba is vájtak üregeket. Ezeket nem tudtam megközelíteni és kialakításuk okáról sem jutottam adatokhoz.
15. kép Miocén korú homokos tufitba vájt pincék Sátán (saját kép) Megállapíthatjuk, hogy a pincék mára funkciójukat elvesztették, mivel a falunak gondozott szőlőterülete nincs, csak a kertekben van néhány tőke egyes portákon. A használatban lévő pincékben ma nem bort, hanem zöldséget, almát és szerszámokat 41
tárolnak (BARTA Z. 1998). Ezek a pincék többnyire a telkeken találhatók. A cigánykői és kőlyuki pincék egy része beszakadt és használhatatlan. Környékük gondozatlan és benőtte a növényzet. Egyes pincéket építési törmelékkel és kommunális hulladékkal töltöttek fel, de találni itt elhullott állati tetemeket is. Keletkezési idejükről nem állnak rendelkezésünkre írásos feljegyzések. Mezőgazdasághoz köthető formák a lejtőkön létrehozott teraszok. Hazánkban leginkább a szőlőültetvények számára készítették és készítik őket. A lejtők teraszozására a könnyen művelésbe vonható lankásabb térszínek hiánya szorította az embert. Kialakításuk tereprendezéssel kezdődik. A lejtők egyenetlenségeit kihasználva, különböző magasságú, szélességű és anyagú teraszokat építenek. Méretük alapvetően a lejtő meredekségétől függ. Minél meredekebb az eredeti lejtő, annál keskenyebb teraszok hozhatók létre, és egyre nagyobb az egymás fölött sorakozó felszínek közötti szintkülönbség (CS ORBA P. 2006). A Sátai-patak vízgyűjtőterületének északi részén, a Berek-tanya felé közúton haladva, jobb oldalt a lejtőkön egykor szőlő- és gyümölcstermesztés folyt. Erről árulkodnak a 10,000-es méretarányú topográfiai térképen jelölt ültetvények, a déli lejtőkön létrehozott teraszok, és néhány öreg gyümölcsfa. A terepi bejárások során megfigyeltem, hogy a teraszok vízszintesek, vagy a lejtő irányában megdőlnek, lépcsőszerűen vannak kialakítva, felszínük 5-10 m széles (16. kép). Támfalak nincsenek, a teraszfelszíneket összekötő lejtőrész rézsűs, azaz meredek, fűvel fedett földből álló lejtő. Ma ezeket a teraszokat nem használják, a természeti folyamatok alakítják őket.
42
16. kép Szőlőültetvények számára létrehozott teraszok a vizsgált terület északi részén, a Bika dombtól nyugatra (saját kép) A vizsgált területen közlekedéshez kapcsolódó formák a vasúti töltések és bevágások. Sáta nyugati részén keresztül halad a ma már lezárt Eger és Putnok között megépült vasútvonal (17. kép). Megépülésének felszín-és tájformáló tényezői vannak, valamint közvetett hatásai is érvényesülnek: az eredeti domborzatállékonyság romlik, így töltéscsúszások jöhetnek létre. A vasútépítés általában nagyobb földmunkával jár, mint az útépítés, ugyanis a vasútvonalaknak kisebb lehet a lejtése, mint az autóutaknak. Ezért a bevágások nagyobb méretűek, mint az utak esetében. A kitermelt anyagot a töltések kialakításánál fel tudják használni; nehéz terepen alagutakat építenek. Az eróziós hatás korlátozott, mivel a nyomvonalakat laza zúzalék borítja, ami kevésbé idézi elő a lefolyás koncentrálódását, feltéve, ha a hidak és átereszek száma megfelelő. A vasútépítés miatt fellépő lejtőcsúszások gyakoribbak, mint az utak építése során, mivel az utóbbi kanyarog, és szerpentinek segítségével a meredek lejtőkkel is meg tudnak birkózni. A vasúti töltések és bevágások létrehozásának közvetett hatása lehet a vízzáró réteg átvágása és a lefolyás változása. A vízzáró réteg átvágásával felborul a hidrogeológiai egyensúly. A bevágott lejtő csuszamlásra hajlamos és növekszik az omlások veszélye is (DÁVID L. és társai 2006). A vizsgált területen és környékén több vasúti bevágás is készült. A Sáta nyugati határában megépített vasútvonal a Sátai-patak völgyétől elzárja az ahhoz kapcsolódó 43
kisebb völgyeket, megváltoztatva a lefolyásviszonyokat. Így a területen számos átereszt építettek, melyek a felszínen lefolyó vizeket összegyűjtik és elvezetik.
17. kép A Sáta nyugati határában húzódó vasútvonal töltése (saját kép) Szakdolgozatomban már többször is említettem, hogy a Sáta környékét felépítő kőzetek: a homok és a homokos tufit (= kőpor; BARTA Z. 1998) építkezések nyersanyagául
szolgálnak.
Bár
hivatalos
bánya
nem
működött/
működik
a
vízgyűjtőterületen és környékén (MBFH 2014a), mégis említésre méltók a táj arculatát meghatározó fejtési sebhelyek. A felszínhez közel elhelyezkedő kőzetekhez nem nehéz hozzájutni, így a helyiek könnyen tudják kinyerni a nyersanyagot. Terepi bejárásaim során volt, hogy homokkal teli talicskát toló helybeliekbe futottam. A lakott területen kívül jó pár anyagnyerő gödörrel találkozhatunk. Méretüket tekintve általában párszor pár méteresek, de vannak nagyobbak is. A 3. Földtani felépítés című fejezetben említett Szégyen-tetőn több „homokbánya” is található, mélységük pár méter, területük 20-50 m2 lehet, valamint a tetőről dél felé leereszkedve figyelemre méltó egy körülbelül 50 m hosszú függőleges homokfal. A másik a vizsgált terület északkeleti részén, a Salamon utca végén található kőfejtő, ahol homok és a közbe települt agyagos pala szolgál nyersanyagként. A „bánya” függőleges falai miatt omlások és csúszások jönnek létre. A már nem használt, kisebb fejtési sebhelyek újra a növényzet uralma alá kerültek (18. kép). Pár helyen (a pincékhez hasonlóan) az anyagnyerő gödröket is hulladékkal töltötték fel. 44
18. kép A növényzet által visszahódított fejtési sebhelyek a Bika-dombtól nyugatra (saját kép)
45
Összegzés
Szakdolgozatom témája a Sátai-patak vízgyűjtőterületének felszínalaktani vizsgálata. Célom az volt, hogy meghatározzam a Sátai-patak vízgyűjtőterületét, elkészítsem annak felszínalaktani térképét és bemutassam a jellemző felszínformákat. A felszínalaktani jellemzés előtt ismertettem a terület természetföldrajzi adottságait: földtanát, éghajlatát, vízrajzát, élővilágát és talajviszonyait. A vízgyűjtőterület meghatározása nem okozott nehézséget, viszont a felszínalaktani térkép szerkesztése során akadályba ütköztem. A természetben a felszínformák között nincsenek éles határok, valamint a topográfiai térképről nem minden formát ismertem fel egyértelműen. Ennek érdekében igyekeztem minél többször terepre menni és ott rárajzolni a felszínformákat a térképre. A szakirodalom és a terepbejáráson végzett megfigyelések alapján írtam le a vizsgált terület felszínformáit. A leggyakoribbak a deráziós és eróziós-deráziós formák, főleg a deráziós völgyek típusai. Gyakoriak a csuszamlások is, melyekről sok helyen már csak a hullámos lejtők tanúskodnak. A meredek, függőleges kőfejtők falain jellemző az omlás, de leginkább a pergés. Ezek a felszínalakító folyamatok a területet miocén korú laza, üledékes kőzetein gyakoriak. A vízgyűjtőterületen jellegzetes emberi tevékenység által létrehozott formák a pincék, teraszok, vasúti töltések, bevágások és a fejtési sebhelyek. Úgy gondolom sikerült a célkitűzéseimet megvalósítani, bemutattam és jellemeztem a terület felszínformáit, melyet a felszínalaktani térkép szemléltet.
46
Summary
My thesis subject is the Sátai-stream drainage basin's geomorphological examination. My aim was to define the Sátai-stream's drainage basin, prepare its geomorphological map and introduce the characteristic landforms. Before the geomorphological characterization I presented the geographical features of the area: geological, climatic, hydrological, wildlife and soil conditions. The definition of drainage basin had no difficulty however, I had issues about the editing of the geomorphological map. In the nature, there are no sharp boundaries between landforms, and on the topographic map I can't clearly recognize any form. For this purpose I tried to go to the terrain several times and there draw landforms on the map. I described the examined landforms based on the observations of terrain and the professional literature. The most common derasion and erosion-derasion forms are especially the types of derasion valleys. The landslides are also common, in many places the wavy slopes evince from them. On the steep walls of quarries are characteristic the breakdown, but most of the bounce. These geomorphic processes are common on the area’s Miocene sedimentary structure. On the drainage basin there are forms created by typical human activity: basements, terraces, railway embankments, cuts and scars of the quarries. I think I achieved my goals, I presented and characterized the drainage basin’s landforms with the geomorphological map.
47
Köszönetnyilvánítás Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet témavezetőmnek, Dr. Hevesi Attilának a szakdolgozat elkészítéséhez nyújtott segítőkészségéért, iránymutatásáért és javító munkájáért. Köszönet illeti a Földrajz-Geoinformatika Intézet valamennyi munkatársát is, különösen Dr. Hegedűs Andrást, aki hasznos tanácsokkal látott el. Hálás vagyok a páromnak, Demjén Péternek, aki többször elkísért a terepbejárásokra, valamint Barta Zoltánnak, aki előzetes kutató munkájával hozzájárult szakdolgozatom elkészítéséhez. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm családomnak, főleg a szüleimnek, akik biztattak és támogattak nemcsak a dolgozat elkészítése, hanem az egyetemi éveim során.
48
Felhasznált irodalom ANDRIK PÉTER – TAKÁCS SÁNDOR – CSEH PÉTER 1977: Higiénés vízvizsgálatok hazánk legnagyobb ivóvízhasznosítású víztározóján, a lázbérci tavon – Hidrológiai Közlöny, LVII. évf. 11. szám, pp. 89-90. BANKOVICS ATTILA 1989: Állatvilága - In: Rakonczay Zoltán (szerk.): Ipolytarnóctól Füzérradványig – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, pp. 59-64. BARÁZ CSABA – KISS GÁBOR (szerk.) 2007: Hollókőtől a Bodrogzugig, Bábakalács füzetek – 4. – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger, pp. 29-31. BARTA ZOLTÁN 1998: A sátai borospincék – kézirat BARTA ZOLTÁN 2014a: Legyen közismert Sátáról – Barta Zoltán honlapja. http://bartaz.hu/sata/legyen-kozismert-satarol/ (utolsó letöltés: 2014.03.18.) BARTA ZOLTÁN 2014b: Sáta helyneve és a falu története – Barta Zoltán honlapja. http://bartaz.hu/sata/sata-helyneve-es-a-falu-letrejotte/ (utolsó letöltés: 2014.02.19.) BNPI 2014: Natura 2000 hálózat – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság honlapja. http://bnpi.hu/oldal/natura-2000-halozat-84.html (utolsó letöltés: 2014.03.05.) CSORBA PÉTER 2006: A mezőgazdaságilag hasznosított lejtős területek antropogén geomorfológiai problémái, különös tekintettel a teraszos művelésre – In: Szabó József – Dávid Lóránt (szerk.): Antropogén geomorfológia – Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, pp. 90-97. DÁVID LÓRÁNT – ILYÉS ZOLTÁN – BAROS ZOLTÁN 2006: A közlekedés és az ipar okozta geomorfológiai problémák áttekintése – In: Szabó József – Dávid Lóránt (szerk.): Antropogén geomorfológia – Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, pp. 202214. DOBOS ENDRE 2002: Talajtakaró – In: Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger, pp. 149-153. DOBOSY LÁSZLÓ 2007: Ózdi kistérség – Litoplan Kft., Kazincbarcika, pp. 8-205. DÖVÉNYI ZOLTÁN (szerk.) 2010: Magyarország kistájainak katasztere – MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, pp. 759-761. DUDÁS GYÖRGY – GARAI ADRIENNE – GYULAI PÉTER – ILONCZAI ZOLTÁN – KOVÁCS TAMÁS – VARGA ANDRÁS 2002: Állatvilág I. Gerinctelenek – In: Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Eger, pp. 267-268.
49
FALUSI ESZTER – PENKSZA KÁROLY 2010: Tavak, holtágak, vízfolyások és parti zónáik
növényzete
–
In:
Szalkay
Csilla
–
Penksza
Károly
(szerk.):
Természetvédelmi, környezetvédelmi és tájökológiai gyakorlatok – Műszaki Kiadó, Budapest, pp. 201-207. GÁBRIS GYULA – LÓCZY DÉNES 2013: A felszínen lefolyó víz munkája – In: Gábris Gyula (szerk.): Általános természetföldrajz II. – ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, p. 146. GYALOG LÁSZLÓ – KAISER MIKLÓS 2005: A negyedidőszaki képződmények korok szerinti leírása – In: Gyalog László (szerk.): Magyarázó Magyarország fedett földtani térképéhez 1:100.000 – Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest, pp. 160-161. GYALOG LÁSZLÓ 2005: Kainozoikum – In: Gyalog László (szerk.): Magyarázó Magyarország fedett földtani térképéhez 1:100.000 – Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest, pp. 112-118. HAJDÚ-MOHAROS JÓZSEF – HEVESI ATTILA 1997: A kárpát-pannon térség tájtagolódása – In: Karátson Dávid (főszerk.) 2002: Magyarország földje, kitekintéssel a Kárpát-medence egészére – Kertek Kiadó, Budapest, pp. 294-306. HÁZI JUDIT 2010: Domb- és hegyvidéki kaszálórétek – In: Szalkay Csilla – Penksza Károly (szerk.): Természetvédelmi, környezetvédelmi és tájökológiai gyakorlatok – Műszaki Kiadó, Budapest, p. 215. HEVESI ATTILA 1977: A Bükk-vidék természeti földrajza – In: Hevesi Attila (szerk.): Bükk útikalauz – Sport, Budapest, pp. 36-47. HEVESI ATTILA 1978: A Bükk szerkezet- és felszínfejlődésének vázlata – Földrajzi Értesítő XXVII. évf. 2. füzet, p. 191. HEVESI ATTILA (szerk.) 1997: Természetföldrajzi kislexikon – Műszaki Könyvkiadó, Budapest, pp. 28-136. HEVESI ATTILA 2000: Gondolatok Somogyi Sándor „Az Észak-magyarországiközéphegység és tájföldrajzi beosztása” c. tanulmányával kapcsolatban – Földrajzi Értesítő XLIX. évf. 3-4. füzet, pp. 303-310. HEVESI ATTILA 2003: A Kárpát-medence és a Kárpátok természetföldrajzi tájtagolásáról – Földrajzi Értesítő LII. évf. 3-4. füzet, pp. 253-267. HEVESI ATTILA 2002a: A Bükk – In: Karátson Dávid (főszerk.): Magyarország földje, kitekintéssel a Kárpát-medence egészére – Kertek Kiadó, Budapest, p. 372.
50
HEVESI ATTILA 2002b: A Bükk hegység földrajzi helyzete, kialakulása, éghajlata – In: Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger, p. 18. HEVESI ATTILA 2002c: Fejlődéstörténet II. Felszínfejlődés – In: Baráz Cs. (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger, p. 84. HEVESI ATTILA 2002d: Felszínalaktani jellemzés, karsztformakincs - In: Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger, pp. 144145. HEVESI ATTILA 2013: Az Upponyi-hegység ismert és kevésbé ismert tájértékei – In: Frisnyák Sándor – Gál András (szerk.): Kárpát-medence: természet, társadalom, gazdaság – a szerencsi Bocskai István Gimnázium és a Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete, Nyíregyháza-Szerencs, pp. 97-104. KAISER MIKLÓS – GYALOG LÁSZLÓ 2005: A negyedidőszaki képződmények genetikai típusok szerinti leírása – In: Gyalog László (szerk.): Magyarázó Magyarország fedett földtani térképéhez 1:100.000 – Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest, p. 147. KÁRÁSZ IMRE 1989: Növényföldrajzi viszonyok – In: Rakonczay Zoltán (szerk.): Ipolytarnóctól Füzérradványig – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, pp. 45-46. KISS LAJOS 1988: Földrajzi Nevek Etimológiai Szótára II. kötet – Akadémiai Kiadó, Budapest, p. KLEIN GÁSPÁR – PÉCHY-HORVÁTH REZSŐ 1939: Községi adattár – In: Csíkvári Antal (szerk.): Borsod vármegye – Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatala, Budapest, p. 140. MAROSI SÁNDOR – SOMOGYI SÁNDOR (szerk.) 1990: Magyarország kistájainak katasztere II. – MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, pp. 864-868. MEZŐSI GÁBOR 2011: Magyarország természetföldrajza – Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 326. MBFH 2014a: Bányászati területek legfrissebb nyilvántartása – Magyar Bányászati és Földtani Hivatal honlapja. http://www.mbfh.hu/home/html/index.asp?msid=1&sid=0&hkl=146&lng=1 (utolsó letöltés: 2014.05.06.) MBFH 2014b: Országos Felszínmozgás Kataszter – Magyar Bányászati és Földtani Hivatal honlapja. http://www.mbfh.hu/home/html/index.asp?msid=1&sid=0&hkl=676&lng=1 (utolsó letöltés: 2014.05.06.) 51
NATURA 2000 2014: Különleges Természetmegőrzési területek – Natura 2000 honlapja. http://www.natura.2000.hu/hu/node/253 (utolsó letöltés: 2014.03.26.) PEJA GYŐZŐ 1957: Korráziós formák felszínalakító hatása a Bükk észak-északkeleti előterében – Földrajzi Közlemények, 2. füzet – In: Boros László (szerk.) 2000: Észak-Magyarország
(Válogatott
geomorfológiai tanulmányok)
–
Diósgyőri
Gimnázium, Nyíregyházi Főiskola Földrajzi Tanszéke, Miskolc – Nyíregyháza, pp. 106-129. PEJA GYŐZŐ 1962: A Bükk hegység természeti képe – Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Földrajz- és Földtan-geofizika Szakosztályok Országos Választmánya, Budapest, pp. 16-17. PELIKÁN PÁL 2002a: Fejlődéstörténet I. Szerkezetfejlődés - In: Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger, pp. 51-70. PELIKÁN PÁL 2002b: Földtani felépítés, rétegtani áttekintés – In: Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger, pp. 31-49. PÉCSI MÁRTON – SÁRFALVI BÉLA 1960: Magyarország földrajza – Akadémia Kiadó, Budapest, pp. 163-165. PÉCSI MÁRTON 1964: A magyar középhegységek geomorfológiai kutatásainak legújabb eredményei – Földrajzi Értesítő, XIII. évf., 1. füzet, p. 14. PÉCSI MÁRTON 1964: A magyar középhegységek geomorfológiai kutatásainak legújabb eredményei – Földrajzi Értesítő, XIII. évf., 1. füzet – In: Pécsi Márton (szerk.) 1975: Geomorfológia – Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest, p. 46. SCHMIDT SÁNDORNÉ 1989: Láz-bérci-víztározó – In: Rakonczay Zoltán (szerk.): Ipolytarnóctól Füzérradványig – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, pp. 130-135. SOMOGYI SÁNDOR 2000: Válasz Hevesi Attila: Gondolatok… Az Észak-magyarországiközéphegység és tájföldrajzi beosztása c. tanulmánnyal kapcsolatban közölt megjegyzéseire – Földrajzi Értesítő XLIX. évf. 3-4. füzet, pp. 309-310. STEFANOVITS PÁL 1999a: A talajok osztályozása – In: STEFANOVITS PÁL – FILEP GYÖRGY – FÜLEKY GYÖRGY (szerk.): Talajtan – Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 249-269. STEFANOVITS PÁL 1999b: A tájak talajviszonyai – In: STEFANOVITS PÁL – FILEP GYÖRGY – FÜLEKY GYÖRGY (szerk.): Talajtan – Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 434-435.
52
STEFANOVITS PÁL 1999c: A talajdegradáció, a talajromlás – In: STEFANOVITS PÁL – FILEP GYÖRGY – FÜLEKY GYÖRGY (szerk.): Talajtan – Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 321-333. SUBA JÁNOS 2002: A Bükk növényvilága – Mezőgazda Kiadó, Budapest, p. 15. SZABÓ JÓZSEF 1993: Tömegmozgások – In: Borsy Zoltán (szerk.): Általános természetföldrajz – Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, pp. 277-283. SZABÓ JÓZSEF 2001: A csuszamlásos folyamatok szerepe a magyarországi felszínformák kialakulásában – In: Ádám Antal – Meskó Attila (szerk.): Földtudományok és a földi folyamatok kockázati tényezői – Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, pp. 143-154. SZABÓ JÓZSEF 2006: Az antropogén geomorfológia tárgya és rendszere – In: Szabó József – Dávid Lóránt (szerk.): Antropogén geomorfológia – Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, pp. 7-15. SZABÓ JÓZSEF 2013: Lejtős tömegmozgások – In: Gábris Gyula (szerk.): Általános természetföldrajz II. – ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 141-142. SZÉKELY ANDRÁS 1993: A periglaciális felszínformálás – In: Borsy Zoltán (szerk.): Általános természetföldrajz – Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, pp. 408-418. SZITTA TAMÁS 2002: Állatvilág II. Gerincesek – In: Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Eger, pp. 281-290. TARDY JÁNOS (sorozatszerk.) 1999: Vörös könyv, Magyarország növénytársulásairól I. – TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, pp. 50-55. TÓTH CSABA 2013: Az élővilág és a társadalom felszínalakító hatásai – In: Gábris Gyula (szerk.): Általános természetföldrajz II. – ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 266268. VÁSÁRHELYI ISTVÁN 1977: A Bükk-vidék állatvilága – In: Hevesi Attila (szerk.): Bükk útikalauz – Sport, Budapest, pp. 111-118. VITÁLIS GYÖRGY 1959: Adatok az Upponyi-hegység vízföldtanához – Hidrológiai Közlöny, XXXIX. évf. 5. szám, p. 379. VOJTKÓ ANDRÁS 2002: A hegység növénytakarója – In: Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park – Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Eger, pp. 238-240.
53
Mellékletek 1. melléklet A Sátai-patak vízgyűjtőterületének felszínalaktani térképe (saját szerkesztés)
54
