A „régi magyar irodalom” története* – vázlat – A hazai irodalomtörténész társadalomban jól felismerhető egy önálló intézményekkel, habitussal, hagyományokkal rendelkező, saját, megkülönböztető diskurzusrendet használó közösség. Ez a mikrotársadalom a magyar irodalomtudományon belül önálló diszciplinaként megjelenő tematika: a régi magyar irodalom tanulmányozására (művelésére) szerveződött. A modern kor szakértőitől, vagy éppen a kritikustól megkülönbözteti széles segéd- és társtudományi függősége. Kutatásai során nagymértékben támaszkodnia kell az olyan szaktudományokra, mint például a klasszikus filológia, kodikológia, paleográfia, teológia, intézmény-, egyház-, zene- és művészettörténet, sőt: ikonológia, heraldika, archontológia, tipográfia, könyvkötészet, fegyvertan – hosszan folytathatnánk. Munkája sokszor inkább intézmény- vagy művelődéstörténethez hasonlít; a szeme elé kerülő szöveg 1 akárhányszor szakácskönyv, végrendelet, útinapló vagy lóápolási kézikönyv. Míg úgy tűnik, hogy száz évvel ezelőtt mindez az irodalomtörténészi munka lényegéhez tartozott, manapság az ilyesféle filológiát művelő szakember már-már csudabogárnak tűnik. Az alábbiakban azt a tudománytörténeti folyamatot szeretném vázlatosan végigkísérni, ahogyan a jelenlegi helyzet kialakult. Az elmélet A „régi”, „új”, „modern” és hasonló fogalmak használata köztudomásúan önkényes és szubjektív. A mindenkori modernség abban a pillanatban konstituálódik, amikor a vizsgálódó elme megkísérli elhelyezni önmagát a történelem folyamatában. Köztudomásúan a mai értelemben vett irodalomtörténeti tudatosság kezdetei Magyarországon a XVIII. század derekától mutathatók ki. Az átrendeződés a középkorias írói lexikontól a historia litterariák irányába hosszadalmas, küzdelmekkel teli folyamat volt. A mechanikus alfabetikus rendtől eloldódó első nagy vállakozás irányítója, Rotarides Mihály Prolegomena címen emlegetett tervezetében a rendszerezés alapelveként egyaránt alkalmazhatónak és alkalmazandónak tervezte a topográfiai, az institucionális, a biográfiai és a kronologikus szemléletet. Elkészítendő irodalomtörténete négy részben tárgyalta volna (I) a nyelv és az írásbeliség eredetét, (II) a műveltség (res litteraria) fejlődését az ország egyes régióiban, (III) az intézmények (egyetemek, iskolák stb.) jelentőségét és (IV) a fontos szerzőket és műveket. Az anyag történeti elrendezéséhez még német mintáitól és a nagyobb múltú társtudományoktól – történettudomány, egyháztörténet – kölcsönözött kronotoposzokat; mint munkájának címe is jelzi, felosztása szerint az előidők, a 2 középkor és az újkor alkották volna históriája fő korszakait. A magyar irodalomtörténet első autonóm, belső szempontok szerinti tagolása Wallaszky Pál érdeme. 1785-ben megjelent, első renden történeti logikájú Conspectusa két nagy részre, azon belül két-két fejezetre tagolja az időrendet: Pars prior, Sectio prior, de litteratura Hunno-Scythica (az eredet, az elfelejtett előidők); Sectio posterior, ... a suscepto Christianismo ad renatas usque Litteas (a középkor, betetőzve Mátyás aranykorával) * Eredetileg megjelent: „Mint sok fát gyümölccsel…”, Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére, szerk. ORLOVSZKY Géza, Bp., 1997.
1
Pars posterior, Sectio prior, ... a renatis ad instauratas litteras, seu ad annum 1776 (a reformáció és az anyanyelvűség kezdetei, a végén hanyatlás), Sectio posterior, ab 3 instauratione litterarum, id est: ab anno 1776 (a saját korának fellendülése). Wallaszky periodizációjának átgondoltságát mi sem bizonyítja jobban, hogy korszakhatárai gyakorlatilag máig érvényesek. Különös érzékenységre vall, hogy a saját jelenidejében kijelölt határpont majdnem pontosan egybeesik a csak később kikristályosodó kardinális jelentőségű korszakhatárral, 1772-vel, a régi magyar irodalmat per definitionem lezáró esztendővel. Wallaszky számára az „instauratio” mérföldköve a Ratio Educationis kibocsátása és a pozsonyi egyetem Budára való átköltözése. Bár az újonnan kezdődő korszakot tárgyaló fejezetet teljes egészében a Ratio ismertetése tölti ki, mégis, jó érzékkel ismerte fel, hogy a megújuló hazai felsőoktatás legfontosabb fejleménye a vernacularis nyelvek előtérbe 4 helyeződése. Néhány évvel később Pápay Sándor már a Wallaszky által kimunkált alapzatra építette magyar irodalomtörténetét. Három „időkerűletre” osztott történetének határpontjai: a honfoglalás, a reformáció és II. József trónralépte. Az 1776-os határpont apróbb módosításával még jobban kiemelte a váltás jelentőségét: „a' mikor egy felül a' Literátori nagyobb szabadság által, más felűl polgári alkotmányunknak 's nyelvünknek is megrázattatása által, olly hathatós rúgót kapott a' hazafiúi buzgóság a' Nemzeti Literátúrának foganatosabb előmozdítása is, hogy ez attúl fogva szemlátomást halad előfelé a' Nemzeti előmenetelnek és ditsőségnek ösvénnyein.” A „legújabb időnyomot” meghatározó jelenségek: az 1790-es nyelvvédő törvények, az újságírás terjedése, a Tudós Társaság, a fejlődést lelkesítő „jutalomtételek”, a Játékszín és „nyelvünk közönséges tanítása”. Pápay talán első ízben érvényesíti következetesen a fejlődés gondolatát. Rimay nála felülmúlja Balassit, Beniczky Péter pedig Rimayt. A XVI. század költői „Tsáktornyai Mátyás, Tserényi Mihály 's több illyen Verselők ... a' mostani Poétákhoz képest tsak 5 Kintornyálóknak mondathatnak.” Elsőként Kazinczy Ferenc nevezte meg az új éra kezdőpontjául az 1772-es esztendőt. Az új korszak nyitányául azt az évet választotta, amikor legátfogóbb irodalmi programot kidolgozó testőríró, Bessenyei – akiben saját előképét látta – 6 egyszerre négy művel is a nyilvánosság elé lépett. Tettének mitológia-teremtő szerepével maga is tisztában lehetett; erre utal a Tübingai pályamű sokszor idézett 7 helyének megemelt pátosza: „Horizonunkon egy gyönyörű új hajnal emelkedett fel...” A Kazinczy által kezdeményezett „nagy elbeszélés” tudományos kanonizációját Toldy Ferenc munkássága teremtette meg. Irodalomtörténeti koncepciójában az ókor (az elveszett ősköltészet) és a latin nyelvű középkor századai után 1526-tól indul „egyetemes emelkedésnek” a nemzeti irodalom ügye. 1606 és 1711 közé esik az első virágzás, amelyet 1772-ig tartó nemzetietlen és ezért hanyatló korszak követ.8 Annál inkább kiemelkedik az „epochális” 1772. évvel meginduló újjászületés (1772–1807), majd nyelvújítás (1807–1831)korszaka, hogy a reformkorral (1831–49) újabb „egyetemes virágzás” bontakozzék ki.9 „Csak a tudományos irodalom mutatott lassú haladást – állapítja meg sajnálkozva –, minthogy az iskola folyvást deák volt.” Ezzel kimondatlanul is saját tudomány-teremtő tevékenységét tette meg az 1772-vel meginduló folyamatok végső betetőzésévé.10 Hogy milyen sok szubjektív mozzanatot hordozott a régi és új korszakhatárának irodalomtörténeti kijelölése, elárulja a kétkötetes Magyar költők élete című monográfia bevezetője: „Az 1752-ben született Virág, s az 1759-ben született Kazinczy Ferenctől fogva, számos, s a legnevesebb, 2
írókat majd mind vagy személyesen ismertem, vagy levelezésben álltam velök, és nem csak rólok magokról bírok adatokat; nem csak magamnak volt alkalmam őket észlelni, s fejlődésök meneteléről, ha tán töredékesen is, gondolkodások, nézeteik és koruk irodalmi életéről képet nyerni, hanem ugyan tőlök régebbi kortársaikról is sokat hallottam ... melyeket emlékezetem őrzött meg: egy nemét az irodalomtörténeti hagyománynak.”11 Az aktuális irodalmi jelenidő és közelmúlt (II. kötet) kiterjedését tehát Toldy emlékezetének terjedelme jelöli ki – szemben az szövegforrásokban rögzített, véglegesen lezárult régiséggel (I. kötet). Toldy felfogásában az 1772 előtti korszak lassan változó, szinte egynemű közeg, ahol „az irodalom nemzeti létünk folyománya volt”, szemben az Bessenyeiék mozgalma nyomán önmaga autonómiáját kiküzdő irodalmisággal, amikor az immár „saját erejéből újulva meg, maga vette oltalmába a nyelvet, a nemzetséget.” Ez az erőteljesen duális irodalomfelfogás emlékeztet a keresztény teológia történetszemléletére, ahol az a Krisztus megtestesülése élesen két részre osztja az időt (vö: Kr. e. – Kr. u., vagy: Ószövetség – Újszövetség). Toldytól kezdve meghonosodott az irodalomtörténeti szóhasználatban a régi és az újabb magyar irodalom szétválasztása anélkül, hogy a kettőt megkülönböztető karakterjegyek módszeres kifejtését szükségesnek érezték volna. Horváth Cyrill 1899es korszakmonográfiája már a címében hordozza a kifejezést.12 Ez az impozáns kiállítású, képekkel és facsimilékkel gazdagon felszerelt kötet már azért is figyelmet érdemel, mert benne az anyag előadása nem a szokásos időrendi–műfaji logikát követi. A nyolc fejezet tartalma sorrendben: (1) a magyar nép ősi irodalmi hagyatéka; (2) a középkori krónikák; (3) az egyes szerzetesrendek irodalmi tevékenysége; (4) a középkorvégi humanista mozgalmak; (5) reformáció–ellenreformáció; (6) a líra, „Balassa” és követői Petrőczi Kata Szidóniával bezárólag; (7) a históriás énekek, Zrínyi és követői; (8) a emlékiratok, a tudományos irodalom és a dráma a XVI–XVIII. században. Látható, hogy az egyes fejezetek váltakozva épülnek fel hatástörténeti, műfaji és intézményi szemlélet alapján. A szerző számára az irodalom „régi magyarsága” magától értetődő, nem szorul definícióra. A tárgyalt korszakot nem tekinti sajátos meghatározójegyek alapján leírható egységnek. A könyvében bemutatott nyolcadfél évszázadot a lényegében változatlan társadalmi bázis és az irodalmiság kifejletlen archaikussága jellemzi. A régi magyar irodalom fogalmát tudományosan is körülhatároló Horváth János a Kazinczy–Toldy-féle dualista szemléletet követte.13 Nagy ívű irodalomismereti szintézisének egyik központi gondolata a határozott különbségtétel a régi és az új irodalom között. Nála az új korszak lényege: az irodalmi tudat létrejötte.14 Az irodalmi tudat felderengésének jelei közé tartozik: az irányzatosság, a stílus, az ízlés és különösen: a reflektált történetiség megjelenése. Mindezek az 1770-es évtized végétől mutathatók csak ki teljesen kifejlett formában a hazai literatúrában; a Bessenyeiéket megelőző évszázadok pedig az irodalmi paradigma kifejlődésének előidejét képezik.15 A régi irodalmban Horváth Jánost éppen a modern irodalom-fogalom létrejöttét előkészítő jelenségek izgatták, elsősorban ezeket vizsgálta a korszakot feldolgozó monográfiáiban és nagy tanulmányaiban. Az 1772-es korszakhatárt illetően lényegében a Horváth János-i koncepció alapján áll a máig érvényes, utolsó magyar irodalomtörténeti szintézis is.16 A kézikönyv első harmadát szerkesztő Klaniczay Tibor az 1772-ig terjedő időszakot a magyar irodalomtörténet egységes kategóriák alapján vizsgálható korszakának tekintette: „A régi magyar irodalom története azt a fejlődési folyamatot tárja fel, amely a modern 3
nemzeti irodalom (pontosabban: szépirodalom) kialakulásához vezetett.” A korszakra egységesen és általánosan jellemző szempontok: (1) a modern-korinál szélesebb irodalom-felfogás, amely magába foglalhatja a szóbeliséget és a res litteraria egészét ; (2) az irodalom magyarországi: szerves része a latin írásbeliség, és – egyre csökkenő mértékben – az itt élő etnikai kisebbségek anyanyelvi tevékenysége is; (3) a régi magyar irodalom európai jellegű, de az általános tendenciák kronológiai eltolódásokkal, regionális (kelet-európai) alakváltozatokban érvényesülnek.17 A korszak belső periodizációjában (ősköltészet, középkor, reneszánsz, barokk) egy gyengített marxizmus érvényesül, amennyiben a nyugat-európai művelődés nagy stíluskorszakai az egyes hazai társadalmi osztályok, rétegek ideológiájaként jelennek meg: „E négy nagy korszak a 18. század második feléig terjedő ideológiai-kulturálisművészi fejlődés négy nagy fázisát jelenti, négy egymást követű olyan nagy egységet, melyek mindegyikét – a gazdasági-társadalmi fejlődéssel összhangban – alapvető művelődési, ideológiai tényezők, valamint a művészet és irodalom hasonló tartalmi és formai mozzanatai szorosan összekapcsolnak.”18 A négy nagy korszak egyben az irodalom irányzatok, programok szerinti megoszlásának, differenciálódásának, önállósodásának egyre határozottabban kibontakozó fejlődési állomásait is jelenti.19 A kézikönyv kétségkívül kiemelkedő színvonalú első két kötete a legindokoltabb bírálatokat éppen a túlhangsúlyozott elhatárolódása okán kapta. Az 1968-as ún. periodizációs vitában Szauder József óvott az 1772-es korszakhatár túlhangsúlyozásától: „A cezúrán túl – ez a régi irodalom – a társadalomtörténeti kategóriákba foglalt tényanyag a fejlődés lassú menetében majdnem hogy homogénnek látszik, a cezúrán innen – ez az új – a politikai eszmeiség jegyében hirtelen felgyorsuló folyamat a szinte egymásra torlódó új s újabb kezdeményezések heterogén halmazának tűnik.” Talán az sem véletlen, hogy az utóbbi három évtizedben elsősorban a „kettévágott” XVIII. század termésének megítélésében érte a legtöbb kihívás – a változásoktól egyébként is idegenkedő – magyar irodalomtörténeti kánont.20 A gyakorlat A magyar irodalomtörténet megteremtésével párhuzamosan az újonnan kiformálódó diszciplína kezdte kivívni maga számára az akadémiai legitimációt is. A magyar irodalom oktatása helyet kapott a budai (majd pesti) egyetem esztétika tanszékének tevékenységében.21 1791-től önálló tanszéket kap a magyar nyelv és irodalom. Vályi András (1791–1801), majd Révai Miklós (1802–1807) az első professzorai. Czinke Ferenc (1808–1830) dicstelen tanársága alatt azonban a tanszék hosszú időre elveszíti jelentőségét és igazán méltó vezetőt majd csak Toldy Ferenc22 személyében kap. A tanszék élén Toldyt követő Gyulai Pál halála után egyszerre két professzort is kineveztek, a kolozsvári Zrínyi-kutatót, Széchy Károlyt és Riedl Ferencet.23 Az így létrejövő két irodalmi tanszék között azonban csak alkalmi munkamegosztás jött létre. A professzorok váltogatva tartottak régi és modern irodalmi kollégiumokat.24 A tanrendben általában két-két félévet kapott az ősköltészet–XVI. század és a XVII– XVIII. század története. Az évfolyamelőadások mellett ekkor már – magántanári 25 segédlettel – szemináriumi munka is folyt. Toldy és az őt követő nemzedékek tudományosan képzett, felkészült irodalomtörténészeinek egyik legfontosabb feladata a Bessenyeit megelőző félhomályos évszázadok irodalmi termésének, tényeinek, szövegeinek összegyűjtése és rendszerezése volt. Az ekkor induló nagy igényű vállalkozások a teljességre 4
törekedtek; csak kiragadva közüllük néhányat: Szinnyei József gyűjtése, Szabó Károly (és folytatóinak) retrospektív bibliográfiája, a nagy írói monográfiák és szövegközlő sorozatok, mindenekelőtt a Gyulai Pál kezdeményezésére 1871-ben meginduló Régi Magyar Költők Tára.26 A filológiai aprómunkát a pozitivista szaktudományosság sorra induló folyóiratainak (Egyetemes Filológiai Közlöny, Magyar Könyvszemle, Irodalomtörténeti Közlemények, Irodalomtörténet) közreműködői végezték el.27 E folyóiratok hasábjain elsősorban a régi magyar szövegek tárgy- és hatástörténeti feldolgozásában születtek kiemelkedő, sokszor máig meghaladhatatlan teljesítmények.28 Nem véletlen, tehát, hogy az irodalomtudomány 1948-ban napirendre kerülő átszervezésének irányítói legfőbb ellenségüket a filológiai–pozitivista iskolázottságú irodalomtörténeti iskolában találták meg. Az Irodalomtörténeti Társaság élén Alszeghy Zsolt elnöki székét elfoglaló Lukács György betiltani ugyan nem akarta a régi korszakok tanulmányozását, de nem titkolta, hogy a kutatások főiránya csakis a XIX–XX. század lehet. A régi magyar irodalom ebben a légkörben egyenesen a klerikális reakció melegágyának számított; a tudományszak létjogosultságát Klaniczay Tibornak éles hangú nyilvános vitában kellett megvédenie.29 A korszak kutatásának (és kutatóinak) étmentése érdekében Klaniczay már 1948-ban megszervezte az Irodalomtörténeti Társaság régi magyaros munkaközösségét. A csoport tagjai heti egy alkalommal ültek össze. Sokszor éjszakába nyúló beszélgetéseikre gyakran meghívást kaptak a társtudományok azonos korszakkal foglalkozó képviselői is.30 Az elkülönülés és specializáció jegyében ment végbe az egyetemi irodalomoktatás átszervezése is. Az 1954-ben a piarista rend belvárosi gimnáziumi épületébe költöztetett pesti bölcsészkaron négy tanszékre bomlott az 1948 óta Waldapfel József vezette irodalomtörténeti intézet. Ezek: a Felvilágosodás és reformkori (I. számú), a XX. századi (II. számú), a XIX. század második fele (III. számú), és régi magyar irodalmi (IV. számú) tanszékek. A számozással az erőviszonyokat is kifejező tanszékek élén sorrendben Waldapfel József, Bóka László, Sőtér István és Tolnai Gábor professzorok álltak. A tanszéki hierarchiában némiképp háttérbe szorított Klaniczay Tibor az MTA 1957-től működő Irodalomtörténeti Intézetébe szervezte át az ekkor már jelentős eredményeket felmutató munkaközössége tevékenységét. A csoport legfontosabb feladata ekkor az új irodalomtörténeti szintézis létrehozása volt. Az 1771 előtti korszakot tárgyaló két kötet igen kedvező kritikai fogadtatása tette lehetővé, hogy 1968-ban az Irodalomtudományi Intézeten belül önálló osztály alakulhatott reneszánsz–barokk kutatócsoport (REBAKUCS) néven. A REBAKUCS indulásától fogva gyakorlatilag a nevében jelzett irodalomtörténeti kutatások csúcsszervezeteként működött. Klaniczay Tibor vitathatatlan tekintélyének köszönhetően igen jó kapcsolatokat sikerült kiépítenie a társtudományok és az európai todományosság megfelelő intézményeivel is. Klaniczay személyes tudományszervezői érdeme, hogy a mozgósítható szellemi és anyagi erőforrásokat a lehető legnagyobb hatékonysággal volt képes hasznosítani. Az érintett intézmények között hatékony kommunikáció és arányos munkamegosztás alakult ki. A havi felolvasások, éves konferenciák rendje, a specializálódott műhelyek, gondosan szerkesztett sorozatok, kötetek sokasodása a külső szemlélőnek is egy olajozottan működő, hatékony nagyüzem képét mutatták.31 Mivel a régi magyar irodalom – a kezdeti „antiklerikális” túlzások elülte után – ideológiai szempontból szélárnyékos területnek számított – afféle rezervátumnak –, e 5
tudományszak viszonylagos nyugalmat és autonómiát élvezve sikeresesen tudta megőrizni régi hagyományait. A korszak kutatói ritkán részesülnek országos figyelemben, vagy éppen zajos elismerésben; belső értékítéletükben előkelő helyen áll a szakmai hozzáértés, a kitartó munka, a megbízhatóság.32 Jelenleg a régi magyar irodalmi kutatások decentralizációja figyelhető meg. A tervutasításos rendszer ideológiai terhétől megszabadulva a tanszékek száma megduplázódott; a régi hagyománnyal rendelkező műhelyek pedig – a specializálódás jegyében – saját alprogramokat indítottak útnak. Az egyes kutatási intézmények önálló kapcsolatokat építenek ki a nemzetközi tudományossággal.33 (Orlovszky Géza)
Jegyzetek
1 Lásd még: TARNÓC Márton, Régi magyar irodalom – korszerű humán műveltség = T. M:, Kettőstükör, Bp., 1988, 5–14. A filológia poéziséről: SZERB Antal, Gondolatok a könyvtárban = Szerelem a palackban, Bp., 1963, 257–279. 2 [ROTARIDES Mihály], Historiae Hungaricae literariae ... lineamenta, Altoviae et Sergestae, 1745. Rotarideshez és a következőkhöz: KENYERES Imre, A magyar irodalomtörténetírás fejlődése a XVIII. században, Bp., 1934. 3 Paulus WALLASZKY, Conspectus reipublicae litterariae in HUngaria az initiis regni ad nostra usque tempora delineatus, Budae, 1808 (ed. altera auctior et emendatior). 4 P. WALLASZKY, I. m. 159–160. 5 PÁPAY Sámuel, A magyar Literatúra esmérete, Veszprém, 1808, 336, 373, 390–391. 6 Talán azért is válhatott a magyar irodalomtörténeti hagyomány legszilárdabb korszakhatárává ez az átmenet évtizedéből kiragadott esztendő, mivel szimbólumként egyaránt elfogadható volt a nemzeti törekvéseket és a Felvilágosodás eszmerendszerét hangsúlyozó irányzatok képviselői számára is. Minderről lásd: MEZEI Márta, Periodizáció és korszemlélet (1772 értékelésének története) = Irodalom és felvilágosodás, szerk. SZAUDER József, TARNAI Andor, Bp., 1974. 143–175. 7 KAZINCZY Ferenc Tübingai pályaműve a magyar nyelvről, (1808), kiad. HEINRICH Gusztáv, Bp., 1916 (RMK 37), 153–154. 8 TOLDY Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története, 1–2, Pest, 1851. 9 TOLDY Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelen korig rövid előadásban, 1–2, Pest, 1864–1865; A 28. előadás kezdete: „Uraim! A legújabb irodalom kezdetéhez, az epochális 1772. évhez érkeztünk.” Ezt a modellt 6
fogadta el – apróbb kiigazításokkal (pl. a népnemzeti iskola szerepének felértékelésével) – Arany János is. Arany, aki élete során csak középiskolai katedrát kapott, a gimnázium VI. osztályában a szokásos tanmenettel ellentétben nem a középkoron kezdte az irodalomtörténetet: „És pedig ez osztályban előre bocsátva az irodt. felosztását, a legújabb kort (1772) kezdjük. Ez könnyebb a gyerekeknek, mint a zumtuchel, vonzóbb is.” (1858. febr. 28-án kelt, Lévay Józsefhez intézett levelét idézi: PAP Károly, Arany János magyar irodalomtörténete, Bp., 1911, 49–50.0 10 Kazinczy és Toldy bonyolult pszichológiai vonatkozásokkal megterhelt kapcsolatáról: DÁVIDHÁZY Péter, „Iszonyodám enmagam előtt” Egy írói Oidipuszkomplexum [!] drámája, Holmi, 1995, I, 350–365, 513–524. Toldy ön-mitológiájáról Uő, Az apai név öröksége. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtudomány önmeghatározása, 2000, 8, 45–50. 11 TOLDY Ferenc, Magyar költők élete, I, Pest, 1870, IX. 12 HORVÁTH Cyrill, A régi magyar irodalom története, Bp., 1899. A kötet egy soha el nem készült irodalomtörténeti szintézis első köteteként látott napvilágot. 13 HORVÁTH János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, Bp., 1976. – Horváth János teljesen soha be nem fejezett művének első vázlata 1908-ban látott napvilágot (Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai, II. ker áll. főreálisk. 1908.-i évk.); a második kidolgozás törzsanyagából részlet jelent meg 1922-ben (Minerva, 1922, 187– 207). Az 1920-as évek elején az elkészült részek egyetemi előadások formájában hangzottak el. A mű hányattatott sorsáról lásd KOROMPAY H. János utószavát (I. m., 361–365). 14 Hasonlóan vélekedett már korábban Négyesy László (A magyar verselés története, Bp., 1892, 47.) is; idézi: HORVÁTH J., I. m., 178. 15 Tisztában vagyok vele, hogy nem helyesen használom a Thomas S. Kuhn óta elhíresült kifejezést. Hozzám hasonlóan jár el (ha jól értem) Milbacher Róbert (D. Schedel
Ferenc úr hagyománya = Fanni hagyományai, szerk. ODORICS Ferenc, SZILASI László, Szeged, 1995, 111–125) is. 16 Klaniczay Tibor – akkor rehabilitáció-számba menő („iszta szándékú nagy tudós”) – értékelése Horváth Jánosról: K. T., Polgári örökség és marxista irodalomtudomány (előadás az MTA nagygyűlése keretében, 1963. ápr. 10-én) = K. T., Marxizmus és irodalomtudomány, Bp., 1964, 9–35 17 Tételes megfogalmazása: A magyar irodalom története, 1, szerk. KLANICZAY Tibor, Bp., 1964, 5–10; részletes kifejtése: KLANICZAY Tibor, Az irodalomtörténeti szintézis néhány elvi kérdése = K. T., Marxizmus és irodalomtudomány, Bp., 1964, 36–65. 18 A módszer elméleti megalapozása: KLANICZAY Tibor, A művészeti stílusok helye a marxista kutatásban = K. T., Marxizmus és irodalomtudomány, 66–109. 19 A nagy korszakok közötti váltás finomabb árnyalására a kézikönyv megjelenését követően a kisebb átmeneti korszakok (manierizmus, rokokkó) vizsgálata került előtérbe. 20 Minderről összefoglalóan: BÍRÓ Ferenc, A felvilágosodás korának magyar irodalma, Bp., 1995, 5–19. Vö: SZILÁGYI Márton, Kritika és irodalomtörténet, = SZ. M., Kritikai berek, Bp, 1995. 9–25 21 Az esztétika-professzor SCHÉDIUS Lajos 1780-as évekbeli előadásainak irodalomtörténeti vonatkozásairól, az előadásokról készült jegyzetek kiadásával lásd BALOGH Piroska tanulmányát (kézirat). 7
22 1850-től, – az elsők között élve a lehetőséggel – az esztétika és a magyar irodalom magántanára, 1860–1876: nyilvános rendes tanár. 1867-től szétválik a magyar nyelvi és az irodalomtörténeti tanszék. 23 1904. december 30-án kapták meg kinevezésüket. Széchy Károly alig egy év múlva meghalt, helyébe Katona Lajos (1906–1910), majd Négyesy László (1910– 1923) és Horváth János (1923–1948) került. A második számú tanszéken Riedl utóda Császár Elemér és Alszeghy Zsolt lett. Az intézmény történetéről: SZENTPÉTERY Imre, A bölcsészettudományi Kar története 1635–1935, Bp., 1935 (A m. kir. Pázmány Péter Tudományegyetem története III); Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története, fősz. SINKOVICS István, Bp., 1970. 24 Szegeden határozottabb specializálódás látható, ahol a magyar irodalom két nyilvános és rendes tanára, Sík Sándor és Dézsi Lajos közül inkább az utóbbinak jutott a régi korszakok előadása. Lásd: DEVICH Andor, A szegedi Tudományegyetem története, Szeged, 1971. 25 PERSIÁN Kálmán, A magyar irodalomtörténet a bp.-i egyetemen, It, 1913, 405–414. 26 Az RMKT-ról, további szakirodalmi hivatkozásokkal: TARNÓCZ Márton, 100 éves a Régi magyar költők tára, AZ MTA I. OK, 1972, 521–528. 27 Az EPhK és az ItK értékeléséhez: NÉMET G. Béla, A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában, Bp., 1981, 161–186, 356–372. 28 A pozitivizmus filológiai teljesítményének kritikus megítélése: KLANICZAY Tibor, Pozitivizmus és filológia = K. T., Marxizmus és irodalomtudomány, 221–229. A hazai pozitivizmus könyvtárnyi szakirodalmáról legújabban alapos tájékoztatás található Bogoly József Ágoston kötetében: B. J. Á., Ars philologiae. Tolnai Vilmos és az irodalomtudományi pozitivizmus öröksége, Bp., 1994. 29 A vita szövege Stoll Béla összefoglalásában olvasható: It, 1950, I, 60–75 (A régi magyar irodalom átértékelésének kérdése, Klaniczay Tibor bevezető előadása és a hozzászólások). Komlós Aladár válasza és önkritikája, K. T. viszontválasza: Uo., 68– 75. 30 A munkaközösség tevékenységéről beszámolók: It, 1949, 242; It, 1951, 118; MTA I. OK, 1952, 43–55. A közös viták eredményeinek felhasználásával készült Klaniczay Tibor egyetemi jegyzete: K. T., Régi magyar irodalom, 1–2, Bp., 1952. A kör tagjainak aktív közreműködésével született meg a sokuk közös mesterét Horváth Jánost (kényszernyugdíjazása évében) köszöntő emlékkönyv (Magyar századok. Irodalmi műveltségünk történetéhez, Bp., 1948). Itt köszönöm meg a munkaközösség alapító tagjának, Stoll Bélának értékes szóbeli információit. 31 Az utóbbi évtizedekben a múlt század-végi pozitivista program kései kiteljesedésének lehettünk szemtanúi és részesei. A teljesség igényével lehetetlen volna felsorolni az új vagy újjáindult adat- és szövegközlő sorozatokat, bibliográfiákat, repertóriumokat, népszerű kiadásokat, monográfiákat és tanulmányköteteket. Áttekintésül lásd: a Bevezetés a régi magyar irodalom filológiájába (szerk. HARGITTAY Emil, Bp., 1996) c. kötet irodalomjegyzékét (307–344, összeállította SZENTMÁRTONI SZABÓ Géza). 32 Tanulságos ebből a szempontból is: JANKOVITS László–KECSKEMÉTI Gábor, Mielőtt nekivágnánk, – Válasz egy javaslatra –, 1996, 411–416. 33 A nemzetközi intézményi rendszer nem ismer a magyarhoz hasonló nagy korszaktömböket. A medievisztika, a reneszánsz–reformáció és a kora-újkor (Early 8
Modern Studies) szakértői logikusan külön információs hálózatot működtetnek.
9
