Maghar Akadémia
A Petőfi titok Szerző Aranyi László 2009. 03 07.
„KöltÅ‘ életében még nem fordult elÅ‘ – Csak PetÅ‘fivel -, hogy ne akarják tudomásul venni halálát. Elfeledtek már költÅ‘t évszázadokra, mint Villont, kitaláltak, forgalmaztak és ünnepeltek már költÅ‘t, mint Ossiant, de mégis párját ritkítja, hogy kortársak és utódok évtizedekig fütyülve, fittyet hányva az élettani törvények ésszerűségének is, makacsul, nyakas csökönyösséggel hitték, vallották és állították, hogy a költÅ‘ él – látták, hallották, visszatért, bujkál – mintegy ezzel bizonyítandó halhatatlanságát. A PetÅ‘fi-legendakör megszületésének tárgyszerű oka nyilvánvalóan az a tény, hogy holttestét sohasem találták meg a segesvári tömegsírokban… De vajon miért keressük évszázad múltán is tárgyi bizonyítékát annak ami nyilvánvaló? Nem az irodalmi régészek szenvedélyét faggatva leljük meg a választ. Az Å‘ buzgalmuk érthetÅ‘. Ki ne szeretne Schliemann lenni és rálelni Trója romjaira?
A PetÅ‘fi-legendakör szülÅ‘je a lelkiismeret-furdalás. Képzeletdús szélhámosok, handzsal látnokok, emlékbűvészek siserehada váltig halandzsázhatta volna a magáét és senki se figyelt volna oda, ha a magát bűnösnek bélyegzÅ‘ tudat nem kapkodott volna fölmentÅ‘ vigaszhírek után. Hogy tehát mégis él?! S így talán jóvátehetÅ‘ az eszem-iszomba feledkezÅ‘, mással - vele! - nemtörÅ‘dés. Még kifizethetÅ‘k a megnemadott forintok. Még megbocsátható a föl nem kötött nyakravaló. Még akad voks, hogy odakerüljön a kiválasztottak - megválasztottak - közé. Ám mindhiába… PetÅ‘fi meghalt és Dózsa-lüktetésű szíve ott rohadt meg valamelyik segesvári tömegsírban. A halálhírét cáfoló legendák, a halálát körüllengÅ‘ mítoszok szebbek, mint az európai bölcsÅ‘ket ringató görög istenekrÅ‘l szólók. M a görög legendák emberségünk lehetetlen dimenzióit vetítik képzeletünk képernyÅ‘jére, de a PetÅ‘firÅ‘l szólók emberségünk lehetséges dimenzióit. ÉlÅ‘nek hittük halála után, mert rádöbbentünk arra, hogy olyanok lehetünk, lehetnénk amilyen Å‘ volt. S még nem késÅ‘: legyünk is olyanok, nem fogunk ráfizetni! A meg nem alkuvóké a jövÅ‘!” (Szász János) Egy költÅ‘ szavai ezek „a” költÅ‘rÅ‘l. Szép szavak. Kollektív lelkiismeretrÅ‘l és legendákról beszélnek, amelyek úgymond - azért születtek mert „rádöbbentünk arra, hogy olyanok lehetünk, lehetnénk amilyen Å‘ volt”. De vajon igazak-e, vagy tartalmukat tekintve csalóka délibábok, amelyek semmivé foszlanak, ha alaposabban szemügyre vesszük Å‘ket? Tudjuk-e ki volt PetÅ‘fi? Hogyan nézett ki? Ápoljuk-e emlékét? Megtettünk-e mindent azért, hogy eszméi tovább éljenek? Közhely: PetÅ‘fi életével, életművével könyvtárnyi irodalom foglalkozik. De ez a tengernyi szócséplés közelebb vitt-e szellemének megértéséhez, a személyét, halálát körülvevÅ‘ titkok, legendák megfejtéséhez? Mondhatjuk-e immár, születésének 163 éves távlatából, hogy megtaláltuk PetÅ‘fit, PetÅ‘fi a miénk? Persze nem a hazafias frázisokkal, a szóvirágokkal, az ünnepi megemlékezések szokványos tiszteletköreivel méltatott közhely-PetÅ‘firÅ‘l van szó, nem a múzeumlépcsÅ‘ és a többi mítosz „lánglelkű” PetÅ‘fijérÅ‘l, a legendák, a titkok ködébÅ‘l elÅ‘bukkanóról, hanem az „igaziról”, a „meg nem alkuvóról”. Mindezt azért kellett elöljáróban elmondani, mert néhány hónappal ezelÅ‘tt ismét „megtalálták” PetÅ‘fit. Napi- és hetilapok számoltak be róla szenzációként, hogy szovjet irodalomtörténészek feltételezése szerint Szibériában megtalálták a költÅ‘ sírját. Józan, mértéktartó hangok ugyan ezúttal is rögtön figyelmeztettek egy régebbi legenda újjászületésére, de félÅ‘, hogy a kollektív lelkiismeret ezúttal is ily módon tér ki a homályoszlatás elÅ‘l, nem beszélve arról, hogy az ilyen legendák ismét csak alkalmasak arra, hogy az újabb nemzedékek PetÅ‘fivel kapcsolatos különben is hiányos gondolkodását hamis útra tereljék. Mert az ilyen felfedezések csaknem másfél évszázados múlta tekintenek vissza.
Évszázados fantomkép Mintha vásári ponyvák rémregényeit olvasgatná az ember a PetÅ‘fi-titokkkal kapcsolatban. Miután PetÅ‘fi nem halottja, csupán eltűnÅ‘je volt a segesvári csatának, tág tere nyílt a legendáknak, a lázas fantasztáknak, a ködevÅ‘ ostobaságnak, rejtélyeket megoldani kívánó fantáziáknak. Se vége, se hossza annak a pernek, amely PetÅ‘fi halálés sírhelye ügyében folyt és folyik a magyar sajtóban és tudományos életben. S nincs hiány a rémregényekbe illÅ‘ epizódokból sem. Hány és hány jelentkezÅ‘ akadt, aki megtalálta a költÅ‘ maradványait, tudni vélte, koponyájából (miután kifÅ‘zték) évekig ittak is, hogy a csata után (szászok, oláhok, muszkák) élve eltemették és meszet öntöttek rá, hogy hadifogságba esett és szibériai ólombányákba hurcolták… Efféle titkokban nincs hiány. Pákh Albert már 1860-ban, a Vasárnapi Újság hasábjain felszólította a kortársakat emlékeik leírására, összegyűjtésére. Negyvenet közülük le is közölt, de aztán elege lett az emlékezésbozót irtásából. A múlt század 70-es, 80-as éveiben hazafias érzelmű gazdag erdélyi fÅ‘urak is elkezdték a forrásanyagok, emlékek gyűjtését, de hagyatékuk anélkül kallódott el, hogy az utókor felhasználhatta volna. Egy világhírű embertani kutató, Török Aurél, egyetemi tanár 1885-ben vállalkozott volna a költÅ‘ testereklyéinek megkeresésére. Mindössze 36 évvel PetÅ‘fi feltételezett halála után, akkor, amikor a szemtanúk, a csata résztvevÅ‘i közül sokan még éltek, tehát tudományos létjoga is volt a reménynek. De jött a szitokáradat, az átokesÅ‘, a hazafias http://www.magharakademia.hu
KészÃ-tette a Joomla!
Generálva: 31 January, 2017, 20:55
Maghar Akadémia
felzúdulás vihara. Megszállott misztikusok, mint Vadnay Károly, vagy közvélemény-formáló közírók is, mint Mikszáth is, vad és durva támadásokat intéztek a professzor ellen. Török Aurélnak 1885-ben még reális esélyei lettek volna PetÅ‘fi sírjának azonosítására. A költÅ‘ születésének századik évfordulóján, 1923-ban Salamon Henrik orvosprofesszor viszont már csak feltételezésekre támaszkodhatott volna, a megvalósításig az Å‘ terve sem jutott el. S az „igazi” PetÅ‘fi megkeresésére vonatkozó elszánások nekifeszülések története mind-mind hasonló kudarcok története. A búsmagyarkodás, szenzációhajhászás, az amatÅ‘r dilettantizmus, az álmodozó széplelkek, a cinikus hivatalnokok, a kis irodalmi zsarnokok mindig gyÅ‘ztek a „muszáj herkulesek” felett. A misztikus ködösítéseknek, a lázas fantáziálásnak azonban mindig jutott pénz, nyilvánosság, siker. S a PetÅ‘fi eltűnésével összekapcsolható titkok, rejtélyek kedveznek is az évszázados fantomkép, a lecsiszolt, újra és újra feltámasztott legendakör kialakulásának. A téma legavatottabb kutatója Dienes András több könyvet írt errÅ‘l (A PetÅ‘fi titkok, A legendák PetÅ‘fije, Az utolsó év, PetÅ‘fi a szabadságharcban), de elÅ‘tte is számosan (Ferenczy Zoltán, Meztl Hugo, Tarnos DezsÅ‘) próbáltak meg szembeszállni e fantomkép terjedésével. Mint azt a szibériai Petrovicsról évszázados legenda és újabb felbukkanása is bizonyítja, kevés sikerrel. BÚJDOSÓ „Nem halt meg PetÅ‘fi a csatában. Kijött a csatából. Csabára ment, ott hallotta, hogy Görgei lepaktázott az ellenséggel. Gyorsan kocsira ült PetÅ‘fi, hogy elmenjen Világosra, agyon akarta ütni Görgeit. Mentek kocsival, eltört a kocsi alatta. Kovácsot hívtak, megcsinálták, mentek tovább. Megint alatta a kocsi, megint megcsinálták, harmadszor is eltört a kocsi. Szidta PetÅ‘fi a kovácsokat, hogy miattuk nem tud elmenni Világosra, de csak eljutott. Mikor odaért, hallotta hogy Görgei már eladta a magyar sereget és a tizenhárom tábornokot. PetÅ‘fi mikor meghallotta, vett egy kocsi diót, éppen dióverés ideje volt, megfúrta a diókat, minden dióba tett egy cédulát. Vers volt a cédulákon, le volt írva minden, hogy árulta el Görgei Magyarországot és a tizenhárom tábornokot. Akkor elment bujdosni az országba PetÅ‘fi, felöltözött svábnak, mint aki diót árul, járt a szekérrel, árulta a diót. Az emberek megvették a diót, eltették, és amikor jött karácsonykor diót törtek, akkor tudta meg az egész ország, kicsoda Görgei, milyen nagy áruló. Gondolkoztak az emberek, hogy jött a cédula a dióba, eszükbe jutott a sváb, aki árulta, tudták már, hogy PetÅ‘fi volt. De PetÅ‘fi sehun se volt már, többet se látták.” (Virág János, Csigapuszta) Látták az ólombányákban Annak lehetÅ‘sége, hogy PetÅ‘fit az oroszok Segesvárnál foglyul ejtették és Szibériába hurcolták, már 1861-ben a Vasárnapi Újság ankétján is felmerült. Aztán 1867-ben a sztorit a nagy mesemondó, korának egyik legnagyobb tekintélye, s PetÅ‘fi egykori jóbarátja, Jókai szövi tovább a Hon című lapban. (Oroszországban kellene kutatni érte, és általában magyar foglyokért.) Az 1877-es orosz-török háború idején a hazai közvélemény szimpátiája – érthetÅ‘ okokból – egyértelműen a törökök felé fordult, s egyúttal bármilyen mesét hajlandó volt elhinni. Ekkor vetÅ‘dött fel elÅ‘ször, hogy nemcsak az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc, de az 1863-as lengyel felkelés hadifoglyai is szibériai ólombányákban sínylÅ‘dnek, s esetleg PetÅ‘fi is köztük lehet. Egy Boros Sándor nevezetű szibériai fogoly 1877 áprilisában már a lapokban is beszámolt PetÅ‘fi szibériai raboskodásáról, majd két volt lengyel fogoly is – akiknek 1869-ben sikerült megszökniük – beszámolt a PetÅ‘fivel való találkozásról, „aki Å‘sz hajú, lesoványodott, de izmos csontú” ember volt. Egy a sok álsír közül. A Székelykeresztúron (Románia) felállított emlékműn a feltételezett halál és az újratemetés idÅ‘pontja szerepel. A legenda szerint a költÅ‘ túlélte a csatát, sebesülten jutott el a faluig, s ott halt meg. A helybeliek tudják, hogy a kÅ‘ alatt nem PetÅ‘fi nyugszik, de úgy vélik, kell egy hely, ahol tisztelettel emlékezhetnek rá. Az álhírek lépésre kényszerítették a „tudós” PetÅ‘fi Társaságot, amely májusban kérelmet intézett a belügyminiszterhez, aki az információk ellenÅ‘rzését rendelte el. Ugyanakkor felbukkantak az elsÅ‘ hazai szélhámosok is. 1877. június 3-án kezdÅ‘dött a korszak egyik legnagyobb botránya, a Manassas-féle humbug. 1877-ben nemzeti betegségünk, a fecsegés - írja Dienes - olyan járvánnyá fajult, hogy ez alól írók, közigazgatási vezetÅ‘k, politikusok sem tudták kivonni magukat. Az egész ország – valami fuvallatra – az Oroszországban raboskodó költÅ‘rÅ‘l beszélt, szemtanúk tűntek fel, akik látták a szibériai ólombányákban. Helfy Ignác a Parlamentben Tisza Kálmánt interpellálta az ügyben, s bár hamarosan kiderült, hogy Manassas - igazi nevén Pap János – romlott múltú csavargó, aki az orránál fogva vezette az országot, a mesék tovább terjedtek. Török Aurélnak ugyan nem sikerült megnyernie a nemzetet tervei megvalósításához, annál nagyobb hitele volt viszont a magukat kinevezÅ‘ ismerÅ‘sök, bennfentesek, barátok „sztoriainak”. A század vége fele azonban egyre kevesebb volt a valószínűsége, hogy a költÅ‘ még élhet. Így megjelentek a színen azok a távoli utazók, katonák, hadifoglyok, akik a költÅ‘ sírja felÅ‘l hoztak új, izgalmas híreket, dokumentumokat. S a XX. Században is - a boszniai okkupációtól kezdve (ahol a hegyekben élÅ‘ Å‘sz remeteként Iátták) a második világháborúig – mindig jelentkezett valaki újabb és újabb történetekkel. Az egyik legfontosabb „szemtanú" Barátosi Lénárt Lajos, aki az Ázsia-kutató Geck-expedíció tagjaként jutott el Csitába, ahol 1909-ben azt hallotta, hogy a Bajkál-tó mellett van egy Kerezs (Körös) nevű falu, amelyet egy Petrovics neve volt magyar Å‘rnagy alapított. Barátosi odautazott és ,.megbizonyosodott", hogy ez a Petrovics azonos PetÅ‘fivel, aki Damjanics(!) parlamentertisztjeként esett cári fogságba, ahol falut építtetett, verseket írt és Urgában véres Å‘rnagyi zubbonya és kardja is látható volt.
http://www.magharakademia.hu
KészÃ-tette a Joomla!
Generálva: 31 January, 2017, 20:55
Maghar Akadémia
SÍRJÁT MEGTAPOSTÁK „Mikor PetÅ‘fi elesett a csatában, az ellenség fÅ‘vezére megparancsolta, hogy keressék meg PetÅ‘fi holttestét és temessék el jó mélyen. Mikor el volt temetve, azt mondta a fÅ‘vezér, most úgy egyengessék el felette a földet, hogy nyoma se maradjon, hol fekszik. Elegyengették, hogy nyoma sem maradt. De asse volt elég, egy század huszárt rendelt ki a fÅ‘vezér, azt parancsolta: - Egy napig lovagoljatok a csatatéren, hogy egyformán tapossátok le a földet mindenütt. Letaposták a földet a huszárok. Akkor azt kérdezte a fÅ‘vezér: - Na, melykÅ‘tök tudja, hol van PetÅ‘fi sírja? - Két huszár mondta, hogy Å‘k még tudják. A két huszárt nyomban a fÅ‘vezér nyomba fÅ‘be lövette, hogy senki se tudja, hol van PetÅ‘fi Sándor. Azért nem találják a sírt, senki se tudja megmutatni. Azt a kettÅ‘t, amelyik még tudta, fÅ‘be lövette a fÅ‘vezér. A többi, ha tudta is, nem mondta, nehogy úgy járjanak Å‘k is.” (B. Kiss Kálmán, Szabadszállás) "Lázálmok" Az elsÅ‘ világháborút követÅ‘en ugyancsak számos volt hadifogoly tért haza azzal a írrel, hogy megtalálták PetÅ‘fi sírját Szibériában. Közülük Svingel Ferenc és Sándor József "sztorija" keltette a legnagyobb feltűnést. Svigel beszámolója szerint egy Iliszunszk nevű faluban olyan sírt fedezett fel, amelynek felirata a következű: .,Alexandr Petrovics, magyar Å‘rnagy és költÅ‘, meghalt Iliszunszkban (Ázsia) 1856. év május havában." A sírt lefényképezte és fényképet közzétette. Nem sokkal késÅ‘bb Sándor József könyvben számolt be (Nemes PetÅ‘fi Sándor költÅ‘nk Szabadszálláson született és Szibériában halt el) saját meseváltozatáról. Å• is megtalálta PetÅ‘fi sírját, de nem lliszunszkban, mert ilyen falu nem létezik, hanem Ijiszunszkajában. Sándor a könyvben azt is leírta, mint is kereste fel Å‘t korábban Svigel és árulta neki dokumentumait állásért, majd 35 pengÅ‘ért. „Leleplezése" után viszont Svigel perelte be Sándort, mert úgymond - jogtalanul tette közzé azt a fényképet, amelyet a sírról a rendelkezésére bocsátott. A nem mindennapos, de jellemzÅ‘ pereskedésben végül a PetÅ‘fi Társaságnak is állást kellett foglalnia, amely fÅ‘titkári jelentésben számolt be arról, hogy a Svigel-féle fénykép nem PetÅ‘fi sírját ábrázolja, mert a sírkereszt nem származhatik 1856-ból, nincs rajta korhadásnak nyoma, s a névtábla anyaga is elütÅ‘ a kereszt anyagától, stb. Megállapították, hogy a szöveg az orosz helyesírást nem ismerÅ‘ személytÅ‘l származik. Ugyanakkor lélektani képtelenség is Iátható a feliraton, ahol a helységnév után a világrészt nevezik meg.
SZIBÉRIA „Én úgy hallottam az öregektÅ‘l PetÅ‘fi halálát, hogy PetÅ‘fi itt volt a SzÅ‘lÅ‘hegyen, mikor jöttek a kozákok. http://www.magharakademia.hu
KészÃ-tette a Joomla!
Generálva: 31 January, 2017, 20:55
Maghar Akadémia
Katonaruhában volt, a kozákok észrevették. Akkor hirtelen odatermett egy lovasember fekete lovon és azt mondta PetÅ‘finek: - Üllj fel Sándor!... - Hogy ki volt a lovasember, nem tudom, azt senki se tudja. PetÅ‘fi felült a lóra, a lovas vitte az úton, de a Spánkútjánál PetÅ‘fi leugrott a lóról és beszaladt a mocsárba, ami ott volt. S a kozákok körülfogták a mocsarat, megtalálták PetÅ‘fit és elvitték Szibériába. Mikor az elsÅ‘ háború volt, egy magyar katonatiszt megtalálta Szibériában PetÅ‘fi sírját, haza akarta hozni a csontjait, de Å‘t is ott halt meg, nem hozhatta haza. Még a nevét is hallottam annak a honvédtisztnek. Gyóni Bélának hívták.” (IdÅ‘s Juhász János, Fehéregyháza) A második világháború idejére az a terméketlen vita elült, de - Dienes András meséli el egyik könyvében - de addigra terjedelmes cikkgyűjtemény gyűlt össze a megjelent írásokból. Lázálmok – írta a dosszié borítójára, amely a PetÅ‘fi-emlékezéseket gyűjti össze s szerepel benne mindaz, amit a két világháború közötti, lázas Európában PetÅ‘firÅ‘l a hazai és külföldi lapokban megjelent. „Micsoda zsibvásáros idÅ‘! – kiált fel a szerzÅ‘. – Egymás után hegyén-hátán adat, hazugság, hagyomány és monda, mindenki tele torokkal kínálja a portékáját, a legcifrábbat, a legképtelenebbet... Mintha elmebetegek közé mentek volna emlékezést gyűjteni...” –írja, majd megjegyzi: „Végül, nem csodálom, hogy a Magyar Nemzet cikkírója 1942-ben szinte a haját tépve, hisztérikusan sikoltozik: „…mi volna, ha a szerkesztÅ‘ urak minden lapnál fogadalmat tennének, hogy ezeket a szemenszedett hülyeségeket nem közlik le??” A goromba hangra azonban csak átmenetileg hallgattak el az „igazlátók” és igazmondók, mert a szibériai legenda a második világháborút követÅ‘en is makacsul tartotta magát. 1948-ban a forradalom és szabadságharc kitörésének 100. évfordulójára centenáris emlékanyaggyűjtést rendeztek, s a beérkezÅ‘ emlékezésekben újra és újra felbukkant a régi mese. „Szibériában még hosszú ideig élt és írta verseit a szabadságharcról.” „Egy bányában dolgozott Szibériában, de mindenki tudta hogy kicsoda, mert sapkáján volt egy nemzetiszín szalag, arra volt ráírva hogy Alexandr Petrovics.” „Szibériában volt rab, de hazaengedték; volt egy fekete furkósbotja, azt kifúrta, abba rejtette verseit.” Dienes könyveiben ismerteti, leírja ezeket a legendákat, mondákat, hiedelmeket, ahogy beszámol a PetÅ‘fi-titok történetérÅ‘l is. Hiába azonban a filológusok, irodalomtörténészek, tanárok munkája, ha ez a legenda napjainkban is tovább élhet, a tömegkommunikációban teret kap. Mint legutóbb, amikor szeptembertÅ‘l a Népszava, Vasárnapi Hírek, majd a legendát cáfolva a Magyar Nemzet is sorra beszámolt a szibériai Petrovics-legenda újabb feltűnésérÅ‘l. Mint e beszámolókból megtudhattuk, a témát a Heves Megyei Népújság tálalta elÅ‘ször, amely a Kárpáton-túli Ifjúság című magyar nyelvű szovjet lapból vette értesüléseit. Az Ungváron megjelenÅ‘ lap beszámolt arról, hogy a Munkácson élÅ‘ V. V. Pagirja helytörténész és irodalomkutató foglakozik PetÅ‘fi szibériai utóéletével. Pagirja egy másik munkácsi irodalomtörténész (Tivanenko) adataira hivatkozva azt állítja, hogy egy Szibériában elhunyt Petrovics azonos PetÅ‘fivel. Aki hadifogolyként került e tájra, és feleségül vette Tatjana Kuznyecovát. Megtalálták Kuznyecov fotóalbumát is, amelyben egy fotón ugyanaz a fejfa látható, mint Svigel fényképén. Egy másik „bizonyíték” szerint pedig Petrovics Csita környéki tanyáját KiskÅ‘rösrÅ‘l nevezte el. Ennyi az információ, amelynek nyomán a lapok szenzációsnak tűnÅ‘ felfedezésrÅ‘l cikkeztek, holott nem nehéz felismerni a motívumokban a Barátosi- és a Svigel-féle „sztori” elemeit, amelyekbÅ‘l most egy „újat” konstruáltak. A több mint másfél százados ködevés tehát folyik tovább, s miközben volna mit tennünk PetÅ‘fi „megtalálása” ügyében, még mindig a PetÅ‘fi-titok ponyvamegoldásain rágódunk. Az igazi PetÅ‘fi pedig továbbra is valamelyik segesvári tömegsírban nyugszik. S ha már az unokák áldó imádság mellett nem is helyezhetik el az emlékezés virágait haló porai fölött, a „szent névnek” tartozunk annyival, hogy a vásári ponyváról az Å‘t megilletÅ‘ helyre állítsuk alakját, eszméit, történelmi örökségét. Hogy nem tudjuk, végül is testének hol a sírja, ezt a szomorú tényt akár jelképnek is tekinthetjük. Mert ha ismerjük és értjük, halhatatlan a költÅ‘ s a forradalmár, bennünk él, örökké újra és újra megszületik. SebÅ‘k János
VENGEROV PETROVICS ALEXANDER Lászlóffy Imrének a szabadkai Naplóban, 1940 karácsonyán megjelent cikke megszólaltatta Sztrogoljev Nyikolajevics Vladimir cári tábornokot, aki azt állította hogy neki PetÅ‘fi Sándor – a sógora volt (Részletek.) „Én magam nem emlékszem PetÅ‘fire. A költÅ‘ apám, Sztrogoljev Nyikolajevics Dimitrij szibériai otthonában, mint az akkor 15 éves Kszénia nÅ‘vérem és a 18 éves Bogumil bátyám angol és francia nevelÅ‘-nyelvtanítója, illetÅ‘leg elÅ‘zÅ‘leg, mint apám uradalmi munkafelügyelÅ‘je került (…) Tudtam azt, hogy bal keze béna volt és errÅ‘l a kézfejérÅ‘l két ujja hiányzott, valamint az egyik lábára – most már nem tudom, hogy melyikre – bicegett. Ahogy szüleim és hozzátartozóim elmondása alapján visszaemlékszem – nekik ezt a magyar hadifogoly mesélte – Paszkievics vezér orosz tábornok egyik hadsegéde, Karkasev herceg, a magyar hadifoglyok Å‘rzésére és ellátására kirendelt kozákcsapat parancsnoka vette védelme alá. Karkasev, mikor tudomást szerzett, hogy a foglyul ejtett katonatisztek között egy Å‘rnagyi rangban levÅ‘ súlyos sebesült tiszt is van, akit a hadifogoly katonák kitüntetÅ‘ tisztelettel vesznek körül, elrendelte, hogy a kozákok és tisztjeik megkülönböztetÅ‘ módon bánjanak a hadifogoly tisztte (…) Úgy tudom hogy PetÅ‘fit – Vengerov Petrovicsot egy akkor magyarországi kórházban operálták meg orosz katonaorvosok. Karkasev rendeletére (…) tábori sebesültszállító kocsin Oroszország belsejébe szállították (…) a magyar szabadságharcban foglyul ejtett katonákat Szibériában a Bajkál-tó környékén több táborban telepítették le. Ahogy tudom, ezek a fogolytáborok Csita, Iljiszunszk és Moloko környékén voltak. Apám, aki egy inspekciós körútja alkalmával 1851-ben járt ezekben a táborokban, több hadifoglyot hozott magával (…) A hadifoglyok között volt Vengerov Petrovics Alexander (…) aki durva ruhában, komoran és szótlan végezte kötelességét. Apám PetÅ‘fit uradalma legmegbízhatóbb emberének tartotta és kilétét a véletlen fedezte fel elÅ‘ttünk. A helyÅ‘rség http://www.magharakademia.hu
KészÃ-tette a Joomla!
Generálva: 31 January, 2017, 20:55
Maghar Akadémia
parancsnokától ugyanis titkos rendelet érkezett a fogolytábor parancsnokától, amely szerint a katonák kutatást végeztek a magyar hadifoglyok holmijai között. A kutatás alkalmával az egyik hadifogoly ládájában nagy tömegű idegen nyelven írt feljegyzéseket, verseket, valamint francia és angol szótárt, könyveket találtak. A katonai parancsnok ezeket lefoglalta, a hadifoglyot tÅ‘lünk átkísérték a katonai fogházba és megindult a vizsgálat. Ennek során kiderült, a béna kezű, bicegÅ‘ hadifogoly-munkafelügyelÅ‘ – PetÅ‘fi Sándor (…) 1853 telén ismét visszakerült hozzánk (…) egyik nap apám bejelentette a családnak, hogy Kszénia nÅ‘vérem, s Bogumil bátyám francia és angol nyelvtanára lesz. 1853. május 27.-e volt. Ezen a napon készült családom a Bajkál-tó mellett fekvÅ‘ Moloko helység közelében levÅ‘ birtokunkra (…) Már a kora reggeli órákban az egész ház talpon volt, csak a nÅ‘vérem nem jelentkezett. A „bahuska”, nÅ‘vérem dajkája, rémülten jelent meg anyám elÅ‘tt és zokogva jelentette, hogy fiatal úrnÅ‘je ágya üres (…) Ugyanilyen titokzatos módon tűnt el Vengerov Petrovics Alexander is (…) Hetekig tartott a hajsza. Anyám a súlyos megrázkódtatás miatt ágynak dÅ‘lt és pár hetes betegeskedés után meghalt. Az izgalmakat nem tudta elviselni. 1853 augusztusában a turkesztáni határon fogták el a szökevényeket. Apám minden igyekezete, hogy legalább nÅ‘véremet mentse ki a katonai fogházból, sikertelen volt (…) az elfogatásukkal járó eljárás testileg lelkileg teljesen megtörte Kszénia nÅ‘vérem erejét, aki a tomszki katonai börtön rabkórházába került. Itt, a katonai rabkórházban halt meg, mint Vengerov Petrovics Alexander felesége. Utolsó kívánsága az volt, hogy pap áldja meg frigyüket (…) És Kszénia nÅ‘vérem ravatalára nem egy orosz gárdatiszt férjének, hanem a 48-as magyar szabadságharc Å‘rnagyának könnyei hullottak, a sírig is szerelmes orosz feleségéért (…) Pár hétre a temetés után a katonai bíróság kimondta az ítéletet (…) életfogytiglani kényszermunka a voszlyokovai ólombányákban (…) Pár év múlva tudtuk meg, hogy PetÅ‘fit – Vengerov Petrovics Alexandert – odaérkezése után pár hétre társai temették el az ólombányában az egyik elhagyott tárna belsejébe, sokszáz méterre a föld alatt. Forrás: Ifjúsági Magazin, 1985
http://www.magharakademia.hu
KészÃ-tette a Joomla!
Generálva: 31 January, 2017, 20:55
