"Fehér Gábor 1893. április 27-én született Hajdúszoboszlón. Régi hajdú családból származott. Apja városi tisztviselő volt, maga is irodalomkedvelő, irogató ember, aki hosszú időn át lapszerkesztőként is tevékenykedett városában (Szoboszló és Vidéke, stb.). A literátus hajlamot tehát családi örökségként hozta magával.
Elemi iskolai tanulmányait Hajdúszoboszlón, a középiskolát Debrecenben végezte. Bentlakó növendéke volt a nagy múltú református kollégiumnak, s az ott töltött évek életre szóló élményekkel gazdagították. Később íróként is diákkori emlékeihez nyúlt vissza legszívesebben. Egyetemi tanulmányokat is Debrecenben folytatott, ahol magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett. Közben - mint németszakos hallgató - egy évet Halléban, az ottani egyetemen töltött. A háború kitörése után - nyilván a hadbavonult tanárok helyettesítésére - egy évig Szatmárnémetiben, majd rövidebb ideig Debrecenben és Miskolcon tanított. 1917 tavaszán azonban őt is bevonultatták, s a háború végéig Kőrösmezőn katonáskodott zászlósi rangban. 1919 szeptemberében került Nyíregyházára, a két évvel korábban alapított evangélikus leánygimnáziumba, amely éppen érkezése idején első válságperiódusát élte. Alapító igazgatóját, Popini Albertet a forradalmak alatti magatartása miatt felettes egyházi hatóságai fegyelmi úton elbocsátották állásából. A fiatal iskolának saját épülete sem volt. Egy ideig az evangélikus elemi iskola kölcsön-tantermeiben, majd alkalmi épületekben tanítottak. A lelkes fiatal tanárok azonban mindent elkövettek, hogy a külső tárgyi feltételek hiányát pótolják, hogy az induló gimnáziumot, minden nehézség ellenére, színvonalas, jó iskolává tegyék. E buzgó tanárok között is az egyik legtevékenyebb éppen Fehér Gábor volt. Már ez első évben, 1919-ben önképzőkört szervezett. Kollégáinak és egykori diákjainak emlékezete szerint kivételes képességű tanár volt, aki nagy műveltségével, szuggesztív egyéniségével óráin és az önképző-köri foglalkozásokon egyaránt valósággal lenyűgözte növendékeit. Nyilvános szereplései is arról tanúskodtak, hogy nem mindennapi színészi adottságokkal rendelkezett. Ezzel maga is tisztában volt, s nem is idegenkedett a közönség előtti fellépésektől sem. Tudott énekelni és különösen szeretett verset mondani. Emlékező tehetségéről legendák keringtek. A nagy költők műveinek többségét könyv nélkül tudta. Nemcsak a kisebb terjedelmű verseket, hanem a Toldit, a Csongor és Tündét, a Bánk bánt és Az ember tragédiáját is. Az ő irodalomórái nemcsak pedagógiai, hanem művészi élményt is jelentettek.(...) A tanári munka mellett hamarosan bekapcsolódott a város kulturális életének szervezésébe és irányításába is. Alig néhány hónappal Nyíregyházára érkezése után, már 1919 decemberében
két jótékonysági esten is fellépett énekszámokkal. Nem sokkal a társaság újjászervezése után, 1922 elején előadást tartott a Bessenyei Körben Rákosi Jenő esztétikája címmel, majd még ugyanabban az évben Bessenyei emlékbeszédet mondott. A következő évben az irodalmi szakosztály titkára lett, s ebben a minőségében különböző irodalmi délutánokat és esteket szervezett. 1929-ben a Kereskedő Ifjak Egyletében Adyról, a Turáni Körben Vörösmartyról tartott előadást. 1931-ben és 1933-ban Bartók és Kodály munkásságát, jelentőségét méltatta, s ennek kapcsán szenvedélyes hírlapi viták kereszttüzébe is került. Közéleti szereplésével párhuzamosan bontakozott ki publikációs tevékenysége is. Ha nem is túlságosan gyakran, a húszas években elég rendszeresen jelentek meg írásai a helyi lapokban, elsősorban a Nyírvidékben. Ezek többsége novella (A pénzhalász, A fecskék, Történetek a szoboszlói strandról, Iránytű nélkül), de egy hosszabb szabad versét (Capri), egy útirajzát (Firenzei levél) és néhány pedagógiai tanulmányát (A gyermekiélek és az alsófokú nevelés) is őrzik a lap hasábjai. A Nyírvidék közölte először folytatásokban, 1929-es évfolyamának október 20 és december 20 közötti számaiban Semmibe ívelő hidak című regényét is, amelyet Jóba Elek könyvnyomdája még ugyanabban az évben kötetben is kiadott. (...) E többé-kevésbé rendszeresnek mondható szereplések Nyíregyháza kulturális-életében és a helyi publikációs tevékenység után elgondolkodtató lehet, hogy a harmincas évek elején eleinte ritkul, majd csaknem teljesen megszűnik jelenléte a helyi közéletben és sajtóban. Az 1928-ban megjelent Az 50 éves Nyírvidék albuma és az 1930-as Bessenyei Almanach még közölte egy-egy novelláját, de sem az 1932-es kiadású Szabolcsi Antológiában, sem az ugyancsak 1932-ben napvilágot látott Írások című kiadványban nem szerepelt, s az 1934-ben indult Szabolcsi Szemlében is - egész fennállása alatt - mindössze egyetlen novellája jelent meg. Természetesen a folyóirat szerkesztő bizottságának sem volt tagja. A harmincas évek elején láthatólag a Bessenyei Körrel is meglazult a kapcsolata. (...) Sok jel arra mutat, hogy a harmincas évek elejétől egyre kevésbé érezte magához közel Nyíregyháza szellemi életének akkori irányítóit, sem a Bessenyei Kör, sem a Szabolcsi Szemle vezérkarát. Nem elhanyagolható azonban fokozatos elszakadásában az irodalmi motiváció sem. Aligha lehet ugyanis véletlen, hogy ez a visszahúzódás időben egybeesett a Napkelet című folyóirat pályázatán elért sikerével, s azzal, hogy ettől kezdve már fővárosi folyóiratok is gyakrabban közölték írásait. Ezek az új lehetőségek nyilván felfokozták írói becsvágyát. Nem akart többé csak helyi író lenni. Annál kevésbé, mert a megyei lapokban és antológiákban tagadhatatlanul sok volt a műkedvelő szerző és a töményen dilettáns mű, s ez a körülmény aligha csábította, inkább elriasztotta ezektől a fórumoktól az igényesebb alkotókat. Furcsa ellentmondása azonban Fehér Gábor egyéniségének, hogy miközben nem akart csak helyi író lenni, nem törekedett igazán arra sem, hogy főhivatású, "profi" író legyen belőle. Alapvetően a tanári hivatás volt számára a legfontosabb, az igazán meghatározó, amelyet semmi mással nem tudott volna fölcserélni. Az írói ambíció ehhez képest valami plusz, de alapjában véve mégis csak inkább másodlagos megnyilvánulási lehetőséget jelentett számára. Igényesebb, műveltebb alkotó volt, semhogy közösséget vállalhatott volna az irogató dilettánsokkal, de - ha a szó legnemesebb értelmében is - mint író, végső fokon ő maga is műkedvelő maradt.
Ha a helyi irodalmi és közélettel a 20-as évek végétől nem tartott is közelebbi kapcsolatot, azért nem volt magányos ember. Az iskolában, ahol tanított, jól érezte magát. Popovits Margit magyar-német szakos tanárnő személyében feleséget is ott talált magának, akivel haláláig harmonikus házasságban éltek. Igazi barátokra azonban nem a munkahelyén tett szert, ahol férfikollégája különben is alig akadt. Tanártársai közül csak Ambrózy Gézával állt baráti viszonyban. Már a 20-as évek közepén a néprajztudós múzeumigazgató, Kiss Lajos környezetébe került, s ott lelt igazán kedve szerinti társaságra. Kiss Lajos még Jósa András idején került Nyíregyházára, majd a múzeumalapító főorvos halála után foglalta el az igazgatói posztot. Nagy tisztelettel ápolta és gyarapította Jósa örökségét, de egészen már karakterű egyéniség volt, mint Jósa. Nem közéleti ember, inkább befelé forduló tudóstípus. Ennek ellenére hamarosan igen rangos baráti kör alakult ki körülötte. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az akkori Nyíregyháza igazi szellemi elitje. A legszűkebb magját ennek a szellemi körnek Kiss Lajos-on kívül Fehér Gábor és Gacsályi Sándor alkotta. Szorosan hozzájuk tartozott még Vígváry László, a műgyűjtő főorvos, Turi Sándor paszabi tanító, az amatőr néprajzi gyűjtő, majd később, a harmincas évek második felében olyan fiatal tanárokkal bővült ez a kör, mint Makay László és Hadházy Lajos. S ekkoriban csatlakozott hozzájuk a festő Boros Géza, Kiss Lajos későbbi veje. Kiss Lajos kapcsolatai révén kerültek közelebbi barátságba később Ortutay Gyulával, s lényegében Kiss Lajosnak köszönhető az első sóstói művésztelep létrejötte is. Baráti szálak fűzték Rudnay Gyulához, s ennek a művésztelepnek akkor elsősorban a Rudnay-tanítványok voltak a résztvevői. Fehér Gábor írói munkássága viszonylag későn bontakozott ki. Tudunk ugyan róla, hogy diákkorától írt verseket, egyetemista korában a Debreceni Főiskolai Lapok közölte egy elbeszélését és néhány versét. Láttuk, hogy a húszas években, ha nem is sűrűn, de bizonyos rendszerességei jelentkezett írásaival a Nyírvidék hasábjain, igazán azonban csak a húszas évek végén lépett írásaival a szélesebb nyilvánosság elé, mégpedig kritikusként, szakíróként és szépíróként szinte egyszerre. Könyvismertetései, kritikái főként a Protestáns Szemlében, pedagógiai cikkei a Protestáns Tanügyi Szemlében láttak napvilágot, de állandó munkatársa volt A Mi Utunk, a Magyar Ifjúság és Az Erő című ifjúsági lapoknak is. Mint szépíró a Napkelet hasábjain tűnt fel 1928ban, amikor A Jenei csodálatos históriája című elbeszélésével sikerrel szerepelt a folyóirat novellapályázatán.(...) Hogy hogyan került oda, nem tudjuk biztosan. Lehet, hogy rendszeres vagy legalább alkalmi olvasója volt a Napkeletnek, s spontán elhatározásból vett részt a pályázaton. (...) Bárhogyan történt is azonban, a sikeres szereplés meghatározó élményt jelentett Fehér Gábor számára. Nem a Napkelet volt a korszak legrangosabb folyóirata, de azért sokat elárul a pályázat színvonaláról, hogy kik vetélkedtek a díjakért. Gulyás Pálon és Juhász Gézán kívül többek között Marconnay Tibor, József Attila, Dsida Jenő és a megyénkben élő Tartallyné Stima Ilona neve olvasható még a névsorban, a novella-kategóriában Fehér Gáboron kívül Dallos Sándor volt a legismertebb pályázó, a későbbi népszerű író, többek között A nap szerelmese és az Aranyecset című regények szerzője. Mellettük még Gömöri Jenő, Szakáts László és Váczy József neve olvasható a kiemelt pályázók között. Ilyen mezőnyben sikerrel szerepelni, nem akármilyen büszkeség lehetett az addig még országosan alig ismert vidéki tanárnak, aki a
hivatalos elismerésen felül - mintegy ráadásként - még valami egyebet is kapott, Németh László barátságát, vagy legalábbis élete végéig tartó figyelmét és érdeklődését. (...) Németh László később is figyelt Fehér Gáborra, egy kicsit talán mint saját felfedezettjét is, számon tartotta őt. (...) Az elbeszélés, amely az országos elismerés mellett Németh László barátságát is megszerezte szerzőjének, jellegzetes parasztnovella. A Jenei csodálatos históriája nem első írása volt, de ez nyitotta meg a régi szoboszlói életből táplálkozó, népies hangvételű paraszttörténeteinek sorát, amelynek a következő években még jó-néhány folytatása akadt. ( Jeneiné Konyárra készül , Történetek a szoboszlói strandról , Kakucsit végképp leberheli a sors a placcrul, stb.). Ezek a szoboszlói történetek alkotják Fehér Gábor írásainak egyik legjellemzőbb vonulatát. E novellák életanyagát az író szinte kizárólagosan gyermek- és ifjúkorából hozta magával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy írásaiban közvetlen élményeket szólaltatott volna meg. A direkt, személyes jelenlét ugyanolyan ritka ezekben a szoboszlói novellákban is, mint a valamivel későbbi debreceni diáktörténeteiben. Nyolc évig volt növendéke az ősi kollégiumnak, diákhistóriái azonban többségükben nem saját élményeken alapulnak, hanem olyan anekdotákat örökítenek tovább, amelyek már az ő diákkorában is közszájon forogtak. Nem ő kerekített anekdotát egy-egy átélt humoros eseményből, hanem már maga is anekdotaként hallotta a sokszori elmondás révén már-már szinte végleges formában.(...) E témakörbe tartozó elbeszéléseinek többsége a 20-as évek végén, a 30-as évek elején keletkezett. (...) Legfeltűnőbb jellegzetességei azonban ezeknek az írásoknak a tájnyelvi és népnyelvi elemekkel gazdagon átszőtt, esetenként a túlcifrázásról sem egészen mentes, nem ritkán mesterségesen kacska-ringósított nyelvhasználat. A részletesebb stilisztikai elemzés lehetőségének hiányában, talán szókincsének néhány kiragadott példája is érzékeltetni tudja e népies vagy helyenként inkább népi eskedő stílus sajátságait. A Jenei csodálatos históriájában a főhős hazaindulás előtt szeredást akasztott nyakába, az eső perkészni kezdett, a leány hazatámított, a haragos apa taslit ígért neki, majd eltángálással fenyegette meg, feleségével tengelyt akasztott, haragjában megfordult benne az ütő, s még hosszan lehetne idézni a hasonló példákat nemcsak ebből, a többi hasonló novellából is.(...) A szoboszlói novellákkal párhuzamosan született egyetlen nagyobb lélegzetű írói vállalkozása, 1929-ben megjelent Semmibe ívelő hidak című regénye. A mű cselekménye a háború alatt játszódik, mégsem igazán háborús regény. Egy naív és meglehetősen kusza szerelmi történetet mesél el benne az író. Az Isonzó mellől szabadságra hazafelé utazó fiatal hadnagy a vonaton beleszeret egy véletlenül útjába kerülő fiatal leányba, s amikor az, kihasználva a hadnagy rövid távollétét, búcsú nélkül távozik, a hirtelen szerelemre lobbant fiatalember nem nyugszik bele kudarcába, kinyomozza a lány lakóhelyét, utána megy, s bár a család nincs éppen elragadtatva a hivatlan látogatótól, néhány napot mégis ott tölt tisztiszolgájával együtt. Tulajdonképpen ennek a néhány napnak a története a regény. (...) ... a Semmibe ívelő hidakkal csaknem egyidőben jelent meg első diáktörténeteket tartalmazó kötete, s ettől kezdve a régi diákélet ábrázolása lett írói munkásságának legfontosabb területe. Föltehetően maga is úgy érezte, hogy ezekben a debreceni és pataki kollégiumi históriákban találta meg leginkább írói hangját, hogy ízes, bő humorú, csattanókra kihegyezett, az
élőbeszéd fordulatait követő előadásmódja is ezekben az anekdotikus diáknovellákban érvényesülhet a legjobban. A pataki történeteket jórészt egykor ott diákoskodó apjától hallotta, a debreceni históriákat viszont többnyire saját emlékeiből merítette, ami nem föltétlenül jelentette, hogy ezek közvetlen személyes élmények lettek volna. Mint minden diákgeneráció életében, bizonyára az ő idejében is történtek nevezetes csínyek az ősi falak között, emlékezete azonban - sajátos módon - nem ezeket őrizte meg, s mint író nem ezekből merített elsősorban, hanem a kollégium nemzedékről nemzedékre szálló legendáriumából. A saját közvetlen élmények legfeljebb színezték ezt a kimeríthetetlen anekdotakincset. Diákhistóriáiból három kötet látott napvilágot. Először, még 1929-ben, Karácsony Sándor ifjúsági lapja, Az Erő adta ki három elbeszélését külön füzetben, Der harmincjhárige Krieg címmel, majd nem sokkal az író halála előtt, 1940-ben jelent meg az Exodus kiadásában Az utolsó nagybotos és az Obsidio Patakiana. (...) Elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy ezek a művek a magyar ifjúsági irodalom értékes hagyományai közé tartoznak. Talán meglepő, de nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc és Karinthy Frigyes diáktörténetei közelében lenne a helyük. Hogy sem az irodalomtörténetben, sem az olvasói köztudatban nem ott foglalnak helyet, arról nem a korán elhunyt szerző és nem is a művek tehetnek, annak sokkal inkább a körülmények szerencsétlen összejátszásában kereshető az oka. Két legjelentősebb ide tartozó kötete már a háború alatt, röviddel az író halála előtt jelent meg. Folytatásuk így nem lehetett, s a háború után méltatlanul megfeledkeztek az egykori vidéki tanár műveiről. A két elbeszéléskötet megjelenése után a szerző is, olvasói is joggal hihették, hogy a hosszúra nyúlt írói útkeresés korszaka lezárult, hogy ezekkel a művekkel Fehér Gábor véglegesen rátalált saját hangjára, s most már csak az egyenletes emelkedés következhet. Sajnos, nem tudjuk, így történt volna-e, mert a sors kegyetlenül közbeszólt 1941-ben, Magyarország hadbelépése után őt is azonnal mozgósították, s a fronton szerzett tifuszos fertőzés következtében 1941. december l-jén, 48 éves korában meghalt. Nem a harctéren esett el, de a háború áldozata volt. A háború pusztította el, amelyet mint igazi humanista, minden porcikájával gyűlölt, s amely néhány évvel később egyetlen fiát is örökre elragadta." Forrás: Katona Béla
