A Peer Gynt nem színdarab, hanem lelkiállapot Peer Gynt az Örkényben Baráth József Ibsen drámája tömény filozófia. Ha valaki ezt esetleg nem tudná, az Örkény Színház előadásának megtekintése előtt érdemes külön felhívni a figyelmét rá. Valamint még egy dologra: Ascher Tamás jól megalapozott rövidítései és Kúnos László – Rakovszky Zsuzsa szép fordítása mellett is maratoni hosszúságú, nézőjétől türelmet és koncentráltságot igénylő drámai költemény. 2012. 03. 27. 00:00 További észrevételek a befogadás megkönnyítéséhez: míg a mostanság kedveltebb Ibsendrámák, a Hedda Gabler és a Nóra mellé kitűnő választás a 20. századi filmművészet egyik legnagyobb alakjának, Ingmar Bergmannak valamennyi filmje, addig a Peer Gynthöz inkább Søren Kierkegaard és az egzisztencialista filozófusok életműve az erősen ajánlott. Edvard Grieg zenéjét pedig felejtsük el: ez a rendezés nem a vadregényes északi erdők misztikus lényekkel benépesített világát kívánja bemutatni, és nem is az emberi fantázia teremtő erejét. Ascher kiűz minden egzotikumot, elég arra gondolnunk, amit láthatunk. Hatalmas üres tér, azt három szögletes oszlop osztja csak fel, melléjük támasztva néhány hangfal, radiátor (díszlet: Izsák Lili). Az oszlopok egyikére krétával egy korona és egy országalma, majd a másikra Peer és Solvejg monogramja kerül, a harmadikra pedig az előadás vége felé vándorló madarak kisiskolásokat idéző vonalrajza – ikon formájában alcímként is szolgálhatnának. A színpad hátsó részében egy ajtó, amin néha be-betörnek a monológokat kommentáló társulati tagok; a hátsó falnak támaszkodva egy szintetizátor előtt ülve találjuk a végig színen levő zenészt. A zenekari árokban nem jutott neki hely: azt az előadás többször is használja, maximálisan "belakja" a rendelkezésére álló teret. Maga a színpadi zene (Matkó Tamás) a mostanában futó előadásokéval összevetve a háttérben marad (szerencsére – ne csináljuk zenés színházat a prózaiból!), ha aláfestő és nem a történések helyszíne indokolja, leginkább Thomas Newman stílusára emlékeztet. Az első jelenetekben a feketén és a szürkén kívül alig találunk színeket, aztán az eseményeket követve a folyamatosan szakadó műhó szinte kiégeti a képet. A ruhák (Nagy Fruzsina) a harminc évvel ezelőtti, vidéki "templombajáró" viseleteket idézik, ami nem csoda: a második kép a kis norvég közösséget egy lakodalom apropójából csődíti össze. Nemcsak a ruha jellemez, hanem sokszor annak a hiánya is: Peer, miközben egyre többet és többet oszt meg magából, fokozatosan csupaszodik le. A trollok látszatra csak abban különböznek az emberektől, hogy farkuk van, és nem hordanak nadrágot.
Ascher visszafogottan vezeti művészeit is, kerül minden fölösleges gesztust, technikát. A minimalizmus megteszi hatását: az előadás folyamán minden apró részlet kap valamilyen funkciót, sehol egy fölösleges díszítő elem. Semmi, ami elterelné figyelmünket a szövegről és a színészről. A darab cselekménye vázlatos és röviden összefoglalható: Peer, a falu rossza, álomvilágban él, olvasmányaiból összeszedett történeteket ad elő mint sajátjait. Egy lakodalomból megszökteti a menyasszonyt, majd miután kielégült, elhagyja, és az erdőben kénytelen bujkálni. Eddig a történet követhető része, ezután Peer kitalált, megálmodott vagy valóban végigélt életét követjük, vallomásszerű monológgal, önreflexióval, jelzésszerű groteszk, szatirikus vagy éppen kalandos epizódokban. Peer reakciói vannak a központban, mindent kommentál, valamennyi vallomásában az individuális gyötrelem rejtőzik. Koncentrikus köröket ír le a szöveg és maga a darab is, ugyanoda tér vissza, azaz az egót különböző külső behatások érik, de a lényeg változatlan marad: Gynt sokat akar, nem kevesebbet, mint császárnak lenni Gyntániában, de nem aktív, valójában csak sodródik. Nem állapodik meg senki és semmi mellett, elegendő társa saját magának. A halál markából is ki tud csúszni, de megnyugodni csak pillanatokra, a darab két meghatározó női karakterének karjaiban tud: édesanyjáéban, Åséében az elején és Solvejgében a végén. A záró képben a két karakter mintha egyesülni látszana.
Mivel Ibsen művének csak egy főszereplője van, akinek embert (színészt) próbáló mennyiségű és nehéz szöveggel kell megbirkóznia, a Peert játszó színész kiválasztása kulcskérdés. Ascher a premier előtt két dolgot ígért: az elsőt, miszerint igyekszik a darabot úgy meghúzni, hogy a filozófiai kommentárok közül ne maradjon olyan, ami vontatottá tenné az előadást – nem sikerült maradéktalanul teljesítenie. A másodikkal ellenben, miszerint Polgár Csaba meg fogja lepni a nézőket felkészültségével, valóban nem árult zsákbamacskát. Polgár még talán soha nem volt ilyen erős színpadon: például a János királyban játékán a matematikailag kiszámított gesztusok követését lehetett látni, itt már a tudatossághoz ösztönösség is társul, a szerepet nemcsak átgondolta, amiről minden kimondott mondata tanúskodik, hanem igazán magáévá is tette. Peer uralja a teret, rajta kívül két mellékszereplőnek van lehetősége megmutatni, mit is tud: Åse és Solvejg megformálójának. Itt Kerekes Éva Åséje marad emlékezetesebb. A gyerekének mindent megbocsátó anya szerepe egyébként is hálás feladat, Kerekes ki is használja a benne rejlő lehetőségeket. Halála erős pillanat, kimerevített arca napokkal az előadás után is megmarad a fejünkben. Szandtner Anna, bár külsőleg minden adottsága megvan, hogy tökéletes Solvejg lehessen, már láthatóbban kevesebb életet tud lehelni a figurába. A társulat többi tagja gyakorlatilag egy hatalmas kar része, tömegként mozgatja őket Ascher, aki az ilyesfajta összjátéknak nagy mestere. A nagyobb szerephez szokott tagok némelyike láthatóan nem szimpatizál ezzel a kvázi statisztaszereppel. Takács Nóra Diána hozza ki a legtöbbet rövid jelenéseiből, Vajda Milán remek komikusi adottságait csillogtatja. Gálffi Lászlót a végére tartogatja a rendező az Idegen utas szerepére, hiszen a bonyolult gondolatsorok és a fel- meg levonuló, mindig más-más karaktert képviselő aktorok követése bizony kifárasztja a nézőt. A hosszú utazás végére mégsem ő tesz pontot, hanem Solvejg.
Az előadás vége váratlan: a taps késésén ez jól le is mérhető. Nem a közönség figyelmét mindig precízen vezető Ascher számolta el magát. A végtelenül hömpölygő ibseni szerkesztés az oka: a Peer Gynt nem egy színdarab, hanem egy lelkiállapot. Ha három órán keresztül együtt tudunk lélegzeni vele, hatalmas mélységek tárulnak fel, ha ellenben nem sikerül erre a filozófiai attitűdre ráhangolódni, olyan, mint egy hullámvasút. Én, töredelmesen bevallom mint az utóbbiak képviselője, Ascher rendezésének köszönhetően több hullámhegyet éltem, mint hullámvölgyet. Ki is úgy jövünk a színházból, mint amikor a hullámvasútról szállunk ki: szédülünk, helyre kell tenni magunkban az élményt, ez több napot is igénybe vehet. Bizonyos részeket mintha nem értenénk, más részek pedig nem hagynak nyugodni.
Henrik Ibsen: Peer Gynt Fordította: Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa Peer Gynt: Polgár Csaba Åse: Kerekes Éva Solvejg: Szandtner Anna Bíró Kriszta Csuja Imre Epres Attila Ficza István e.h. TEVA ösztöndíjas Für Anikó Gálffi László Király Dániel e.h.
Kulcsár Viktória e.h. Nagyhegyesi Zoltán e.h. Stefanovics Angéla m.v. Takács Nóra Diána Vajda Milán Díszlet:Izsák Lili Zene:Matkó Tamás Jelmez:Nagy Fruzsina Koreográfus:Horváth Csaba Világítástervező: Bányai Tamás Asszisztens: Érdi Ariadne Dramaturg: Gáspár Ildikó Rendező: Ascher Tamás Bemutató: 2012. március 17. Örkény Színház Fotók: Garamvári Gábor http://prae.hu/prae/articles.php?aid=4764
