A nyelvi képesség evolúciója és patológiája: hogyan utalnak a zavarok az eredetre? Kas Bence MTA Nyelvtudományi Intézet ELTE GYFK Fonetikai és Logopédiai Tanszék
Bevezetés. Az alábbi írás a nyelvpatológia néhány újabb eredményének fényében értékeli az emberi nyelv kialakulásával kapcsolatos főbb nézőpontokat. Ennek során előbb bemutatja az evolúcióelmélet alaptételeiből származó problémákat a nyelv kialakulásával kapcsolatban, majd azt, hogy ezeket a problémákat hogyan kezelik a nyelvi evolúció genetikai, illetve kulturális elméletei. Végül a nyelvfejlődési zavar területéről származó vizsgálatokat mutat be, amelyeket bár a genetikai felfogás váltott ki, mégis inkább támogatják a nyelv kulturális evolúciós eredetének feltevését. A nyelvi evolúció problémája. Az emberi nyelvi képesség eredetét sokan kutatták. A modern tudományos elméletek alapja a darwini evolúcióelmélet, amely szerint a törzsfejlődést a génkészlet véletlenszerű változásai és a környezeti feltételek szelekciós hatása határozza meg. A különböző génváltozatok folytán kialakuló fenotipikus különbségek hatással vannak az egyedek sikerességére az életben, a környezethez való alkalmazkodást jobban segítő (adaptív) tulajdonságok fennmaradnak, a hátrányt jelentőek (maladaptívak) kiszelektálódnak. Az emberi nyelv eredete ebből a szempontból azért talányos, mert nem könnyű azonosítani, vagy egyáltalán a létét bebizonyítani egy olyan genetikai eltérésnek, amely a nyelvi képesség mint fenotipikus jegy hátterében állna, és az sem világos, hogy önmagában a nyelvi képesség adaptív lehetett-e az emberi faj fejlődése során. Az e kérdésekben való állásfoglalások alapján két fő nyelvi evolúciós elméleti hozzáállás különböztethető meg, a genetikai, illetve a kulturális eredet felfogása. A nyelvi evolúció genetikai elméletei. A nyelv genetikai alapú evolúcióját hirdetők, így Chomsky (1968), Pinker és Bloom (1990) szerint az emberi nyelvi képesség egy humán- és nyelvspecifikus neurális modul működéséhez köthető, amelynek nyilvánvalóan van genetikai alapja. Ennek alátámasztására számos elméleti érvet alkalmaznak, így a környezeti beszédminta rossz minősége, a negatív visszacsatolás hiánya, az elsajátítási folyamatok és a nyelvek szerkezetének egyetemessége. A felfogás fő empirikus igazolását az állati kommunikációs rendszerek eltérésében és a legfejlettebb emlősállatok nyelvtanulási „nehézségeiben” látják. Az állatok kétségkívül az embernél sokkal korlátozottabb kóddal és témákról kommunikálnak. Nem tudnak a kommunikációs helyzettől időben és térben elvonatkoztatni, nem tudnak kérdezni és hazudni. A legtöbbre megtanított emberszabású majmok is számos aspektusban – így a mondatalkotás rugalmassága, a referenciális szimbólumhasználat, a szókincsméret – elmaradtak az embergyerekek kommunikációs képességeitől (Pinker 1994). Pinkerék szerint az állati nyelvtanulás kudarcát a nyelvi képességet kódoló génállomány humánspecifikus volta okozza. Ők tehát egyrészt azt állítják, hogy az emberi nyelvi képesség autonóm agyi reprezentációval rendelkezik, másrészt azt, hogy ezt egy olyan génállomány alakítja ki, amely a fajok közül először és egyedül az embernél jelent meg 1 . A megjelenés módjában azonban Chomsky és Pinkerék nincsenek azonos véleményen. Míg a nyelv genetikai meghatározottságára egyként igennel felelnek, a nyelv adaptivitását és a nyelvi modul kialakulását eltérően képzelik el. Chomsky szerint a nyelvi modul egyetlen specifikus genetikai változás következményeképpen jelent meg, és a nyelv adaptivitása nem játszott ebben szerepet. Pinker és Bloom ezzel szemben amellett érvel, 1
Az elmélet kifejtése óta változott Chomskyék nézőpontja a tekintetben, hogy mit is foglal magába a nyelvi modul. Hauser, Chomsky, Fitch (2002) szerint újabban már csak a rekurzív szintaktikai képességet.
hogy ez a forgatókönyv kevéssé valószínű: szerintük a nyelv fontos szerepet játszik az ember sikerességében, így az egyre fejlettebb nyelvi képességet birtokló egyedek térhódítása nyomán választódott ki a több, egymást követő és egymásra épülő genetikai változás során kifejlődött nyelvi szerv. Ez az emberi egyedek születésekor már tartalmazza a bármely emberi nyelv elsajátítását lehetővé tevő elveket és paramétereket. A nyelvi evolúció kulturális elmélete. Az állatok és az ember közti genetikai különbséget senki sem vitatja, azt azonban igen, hogy e különbségek közt keresendő az emberi nyelvi képesség oka. Tomasello (1999) szerint az emberi mivoltot meghatározó genetikai változások egyike sem nyelvspecifikus. Ehelyett olyan, általánosabb következményekkel járó genetikai változásokat tartanak valószínűnek, melyek minőségileg magasabb szintű kognitív és szociális képességeket eredményeztek. Azt állítják tehát, hogy az ember számos más képességében is eltér a legfejlettebb emberszabásúaktól is, és ezek az általános tanulási képességbeli eltérések lehetnek a felelősek a nyelvért is. Kiemelik többek között a tudatelmélet (más egyedek ismereteinek, szándékainak és érzelmeinek felfogása), a tanítási helyzetek felismerése és a módszerközpontú tanulás képességét, melyek lehetővé teszik a kumulatív kulturális evolúciót. Ez az ismeretek és készségek generációról generációra való átadását, fejlesztését és halmozódását jelenti, mely aktív tanítás és utánzásos tanulás útján történik (Tomasello 1999). Ebben az elméleti keretben a nyelv adaptivitása sem feltétlenül játszik szerepet, hiszen a genetikai változások okozta fejlett szociális és általános tanulási képességek, amellett, hogy lehetővé tették a nyelvi képességet, önmagukban adaptívak lehetnek más területeken. A nyelv e felfogásban nem feltétlenül a kiválasztódás oka; lehetséges, hogy az említett fejlettebb tanulási képességek önmagukban adaptívak, a nyelv elsajátításának képessége pedig ezekhez kapcsoltan adódik át. A nyelvi evolúció kulturális elmélete szerint tehát genetikai programunk nem a nyelvet, hanem egy olyan rugalmas szociális tanulási képességet tartalmaz, mely lehetővé teszi számunkra az elődeink által fokozatosan kialakított kulturális ismeretek és készségek – többek közt a nyelv – elsajátítását. Nyelvi zavarok és a nyelvi evolúciója. A többek közt Chomsky és Pinker által képviselt nativista nyelvfelfogás a közelmúltban számos empirikus vizsgálatot generált. Ezek többsége ugyan az egyén nyelvelsajátításáról és annak zavarairól szól, az eredmények – éppen a genetikailag kódolt nyelvi képesség feltevése miatt – közvetetten mégis minősíthetik a nyelvi evolúció elméleteit. A nyelvi zavarok területén különböző kérdések merültek fel, amelyek alkalmasak az elméletek közti döntésre, a teljesség igénye nélkül itt az alábbiakkal foglalkozom: Létezik-e nyelvi gén? Ugyanolyan tünetei vannak-e a nyelvfejlődési zavarnak minden nyelvben? Sérülhet-e függetlenül a nyelv és a gondolkodás? A nyelvi gén kérdése. Elsőként Gopnik és Crago (1991) mutatták be az azóta elhíresült KEcsaládot, amelyben halmozottan fordult elő nyelvi zavar. Az érintettek kifejezetten gyengék voltak például a nyelvtani hibák felismerésében, de saját produkciójuk is feltűnően sok nyelvtani hibát tartalmazott. A családot részletes genetikai vizsgálatoknak vetették alá, és a 7. kromoszómán egyértelmű genetikai károsodást találtak náluk (Lai és mtsai 2001). A sérült gént, a FOXP2-t nevezték egy darabig „nyelvi génnek”. Később azonban kiderült, hogy egyrészt a KE-család ugyanazon tagjainál nemcsak nyelvi zavar áll fenn, hanem a beszédszervek koordinált mozgásának jóval általánosabb zavara, orofaciális apraxia mutatható ki (Vargha-Kadem és mtsai 1995). Másrészt pedig ugyanez a gén már a rágcsálók genomában is megvan, így aligha tekinthető nyelvinek a szó szoros értelmében. Ahogy Fisher
(2005) összefoglalja, a FOXP2 csak közvetetten érintett a nyelvi szerveződésben. Olyan, emlősökre jellemző génről van szó, amely működése során az agyban fejti ki hatását, és amelynek az emberi változata a beszédet is lehetővé tevő arc- és állkapocsmozgások jobb koordinációját lehetővé tevő kérgi-kéregalatti kapcsolatokat szabályoz. A humán FOXP2 tehát nem közvetlenül a nyelv vagy a beszéd génje, hanem a finoman koordinált artikulációs mozgásokat (így a beszédet is) lehetővé tevő neurális mechanizmusok kialakulását előidéző kromoszómaszakasz (Fisher 2005). Mindez azt jelenti, hogy a tudomány mai állása szerint nem tudunk nyelvi génről; a FOXP2 alapján mindenesetre nem vehető bizonyítottnak a humán nyelvi képesség specifikus genetikai háttere. A nyelvfejlődési zavar nyelvközi összehasonlítása. A specifikus nyelvfejlődési zavar (specific language impairment, SLI) kifejezés olyan gyerekek csoportját takarja, akik nem képesek tipikusan fejlődő társaikhoz hasonló tempóban és minőségben elsajátítani az anyanyelvüket annak ellenére, hogy átlagos beszédkörnyezetben nevelkednek, érzékszerveik épek, értelmi képességük legalább átlagos, és neurológiai károsodás, pszichiátriai vagy szociális zavarok sem mutathatók ki náluk. Ez a jelenség minden nyelvben megfigyelhető. Annak ellenére azonban, hogy bármely nyelvet tanuló gyerekek közt előfordulnak elsajátítási problémák, kérdés, hogy a nyelvek milyen aspektusai jelentenek nehézséget számukra. A nyelvfejlődési zavar tüneteinek nyelvközi összehasonlítását részben épp a genetikai alapú evolúciós- és elsajátításelmélet váltotta ki. Ha ugyanis a nyelvi képesség egy specifikus, genetikailag meghatározott modul, és a nyelvi zavar az itt reprezentált nyelvi paraméterek károsodása, ez alapján azt várhatjuk, hogy a nyelvi zavar minden nyelvben hasonló tünetekben, pl. a távoli szintaktikai függőségek vagy az igei egyeztetés zavarában fog megnyilvánulni. Ez következik többek, így például Clahsen és Hansen (1997) vagy van der Lely és Stollwerck (1996) nativista nyelvizavar-magyarázataiból is. A kulturális elmélet viszont azt állítja, hogy a nyelvet tanulás útján sajátítjuk el, amiből – kissé leegyszerűsítve – különböző nyelvek esetén különböző zavarok következnek. Ami a tényeket illeti, bár nyelvfejlődési zavarban általában kimutathatók korlátozottságok a szótanulásban és a fonológiai feldolgozásban, ezek hasonlósága nem érv a genetikailag adott nyelv mellett, hiszen pl. a szavak minőségében (az alaki és némi jelentésbeli eltéréseket leszámítva) nincs jelentős különbség a nyelvek között. A nyelvtani rendszer az, amely tekintetében a nyelvek – így elsajátításuk is – nagyban eltérnek. A morfológia elsajátításában márpedig nem minden nyelvben mutatkozik korlátozottság, a zavarok pedig minőségileg széles skálán mozognak. Az olasz és az angol adatok összevetéséből kiderül, hogy a gazdag morfológiájú nyelvet beszélők jobb szinten alkalmazzák a ragozást a kevésbé ragozó nyelvet beszélőknél (Leonard 1998). Amikor a gyerekek hibáznak, szintén az anyanyelvük típusa határozza meg a hibák minőségét. A ragozatlan tövet gyakran alkalmazó angolban a jellemző hiba a rag elhagyása, illetve a ragozatlan alakkal való helyettesítés, pl. plays ’játszik’ helyett play ’játszani’. A mindig ragozó olaszban elhagyás nem, sokkal inkább helyettesítés fordul elő, pl. dormono ’alszanak’ helyett dorme ’alszik’, míg a svédben gyakori az infinitívuszal való helyettesítés, amely azonban nem azonos a ragozatlan tővel, pl. klipper ’vág’ helyett klippa ’vágni’. A németre jellemző bonyolult, az igeragozással is összefüggő szórend sajátos, az angolban és az olaszban nem tapasztalt nehézségeket okoz a nyelvi zavaros gyerekek számára (Leonard 2000). A tünetek tehát jórészt nyelvspecifikusak, nem sikerült egyetemes, nyelvfüggetlen korlátozottságot kimutatni a nyelvfejlődési zavarok hátterében. A grammatikai morfológia korlátozottsága ráadásul sohasem kategorikus, inkább fokozatbeli eltérés: a nyelvi zavart mutató gyerekek is használnak grammatikai morfémákat, csak arányaiban kevesebbszer helyesen, mint tipikus fejlődésű társaik. Sohasem lehetett egy nyelvtani jegy vagy morféma használatának a teljes hiányát vagy mindig helytelen használatát tapasztalni. Úgy tűnik, a nehézséget a következetlenül jelölt, szemantikailag nem vagy nem
könnyen értelmezhető morfológiai elemek – névmások, több tulajdonság, pl. szám, személy, idő, nem által meghatározott ragok – elsajátítása okozza, főleg, ha ez egybeesik olyan felszíni tényezőkkel, mint a ritka előfordulás, alaki bonyolultság és nagyobb terjedelem. Mindezek az eredmények arra utalnak, hogy az egyes nyelvekben tapasztalt nehézségek sokkal inkább a feldolgozási-elsajátítási folyamatok, mint a nyelvtan terminusaiban írhatók le. Nem arról van tehát szó, hogy a genetikailag részben „előre megírt” program bizonyos paraméterei sérülnek, hanem hogy az elsajátítás során minden nyelv a szerkezetéből adódóan más-más nehézséget támaszt. Ezeken a pontokon mutatnak gyengeséget azok, akiknek valamely a nyelvelsajátításhoz szükséges tanulási képességük – fonológiai feldolgozás, munkamemória stb. – alacsonyabb szintű. Bár e képességzavarok és a nyelvi tünetek kapcsolatáról még viszonylag keveset tudunk, az eddigi adatok határozottan ebbe, és nem a genetikailag beépített nyelvi modul irányába mutatnak. Az elme modularitása és a fejlődési zavarok. Az elme modularitása, vagyis a nyelv elkülönültsége a kognitív rendszerben szintén a genetikai evolúciós teóriából adódó hipotézis (Chomsky 1968). Eredeti kifejtése óta némileg módosult, legutóbbi megfogalmazásában már nem a teljes nyelvet, csak annak komputációs összetevőit, a szintaxist és a fonológiát tartják az elme többi részétől függetlennek (Hauser, Chomsky és Fitch 2002). E modularitáskoncepció a fejlődési és szerzett kognitív zavarokkal kapcsolatban azt jósolja, hogy a nyelv – de legalábbis a nyelvtan – és a kogníció más részei egymástól függetlenül sérülhetnek, illetve maradhatnak épen. Ennek a logikának látszólag megfelel két értelmi fogyatékossággal járó genetikai szindróma, a Down- és a Williams-szindróma (DSZ és WSZ), illetve a normál intelligenciájú gyerekeknél megfigyelhető specifikus nyelvi zavar (SLI) tüneti képe. A modularista érvelések szerint DSZ-ban és WSZ-ban az értelmi elmaradás hasonló szintű, a nyelvi képességben azonban számottevő az eltérés a WSZ-sok javára, akik a DSZ-sokkal ellentétben relatíve jól használják a nyelvet. SLI-ban pedig a WSZ-val látszólag ellentétben, ép intellektus mellett a nyelvi képesség zavara tapasztalható. Ezek az eltérések, legfőképpen a Williams-szindróma egyfajta idiot savant-ként való beállítása adják az alapját Pinker (1994) és mások érvelésének, mely szerint a nyelvi képesség független a megismerés többi részétől. 2 E felvetés következtében – az SLI esetében ettől függetlenül is – többen kezdték vizsgálni az említett szindrómákra jellemző képességstruktúrát. Kiderült, hogy a kép nem ilyen egyszerű; mindhárom szindrómára különböző képességek erőssége és gyengesége jellemző. SLI-ban egyáltalán nem érintetlen a nyelven kívüli kogníció, az idetartozó gyerekek nagy hányadánál mutathatók ki specifikus képességzavarok, így akusztikai feldolgozási, munkamemória- és végrehajtófunkció-deficitek (pl. Marton és Schwartz 2003, Bishop 2001). Egyenetlen képességrendszer jellemzi a WSZ-t és a DSZ-t is, a kognitív profilbeli különbség pedig megmagyarázhatja a nyelv és a téri-vizuális képességek eltérő fejlődését a két szindrómában. Jarrold és munkatársai (1999) kutatásai szerint a téri és a verbális rövid távú emlékezet terjedelme kettős disszociációt mutat a két tünetegyüttesben. A Williamsszindrómások relatíve jó nyelvi képessége legalábbis részben annak köszönhető, hogy náluk jobb a verbális rövid távú emlékezeti kapacitás és a hallási diszkriminációs képességek, míg a Down-szindrómára e tartományok gyengesége jellemző, ugyanakkor a téri rövid távú emlékezet terjedelme náluk nagyobb. Nem arról van tehát szó, hogy a DSZ-nyelv a középsúlyos értelmi fogyatékosság alapján elvárható nyelvi szint, és a WSZ-nyelv ehhez képest érintetlen. Látva a szindrómánkénti különbségeket a képességstruktúrában, nem is igen fogalmazható meg általános elvárás a kognitív és a nyelvi szint viszonyával kapcsolatban. DSZ-ban a nyelvi teljesítmény elmarad a mentális szinttől, WSZ-ban pedig annak megfelelő, bár minőségileg eltérő szerveződésű. A DSZ-nyelvnek az intellektuális képességzavaron 2 A felfogás egy további, a nyelven belüli rendszerek szétválását propagáló részét boncolgatja az evolúció szempontjából Pléh és Lukács (2005).
túlmenő elmaradását pedig a nyelvelsajátítás szempontjából lényegesebb képességek – a verbális munkamemória deficitje okozhatja. A nyelv tehát nem elszigetelt; szoros kapcsolatban áll más kognitív rendszerekkel, amelyek zavara esetén a nyelv elsajátítása is zavart szenved. Összegzés. A fenti három adatcsoport tanulságai a következőkben összegezhetők. Nincs bizonyíték arra, hogy létezne a humán nyelvi képességért felelős specifikus génszakasz. Az eddigi egyetlen jelölt, a FOXP2 az oromotoros rendszer finom koordinációját szabályozza, így humán változatának nyilván van köze a hangos beszéd kialakulásához. A Chomskyék által hangsúlyozott szintaktikai képesség alapja azonban nagy valószínűséggel nem ez. A nyelvfejlődési zavar tünetei nem annyira a nyelvtani elvek és paraméterek sérüléseként, mint inkább a feldolgozási, tapasztalatgyűjtési folyamatok nehézségeiként írhatók le. Az egyes nyelvek szerkezeti jellemzői különböző pontokon okoznak nehézséget a kevésbé rátermett nyelvtanulók számára, e különbségek részben nyelvtani jellegűek (pl. a ragozási rendszer bonyolultsága), másrészt azon kívül esőek (pl. az egyes morfémák észlelhetősége, gyakorisága). A különböző kognitív képességzavarok eltérő mértékben érintik a nyelvelsajátítást, nincs empirikus bizonyíték a fejlődésben a nyelvi és az egyéb kognitív képességek éles, kettős szétválására, így az elme modularitásának Pinker és kollégái által támogatott felfogása megkérdőjelezhető. A nyelvpatológiai adatok e három, a teljesség igénye nélkül kiragadott – mindazonáltal a genetikai elméletek képviselői által relevánsnak tekintett – csoportja tehát nem támogatja a nyelv genetikai determináltságának hipotézisét. Sokkal inkább összhangban van a nyelv kulturális evolúciós eredetének feltevésével, melyhez a sokrétű tapasztalatszerzés és a fokozatosan létrejövő általánosítások útján zajló implicit konstrukciós folyamatokat feltevő elsajátításelmélet illeszkedik. A rehabilitációs szakma számára fontos tanulság, hogy a nyelvet sem a diagnosztikában, sem a terápiás folyamatokban nem célszerű és nem is lehetséges elválasztani a többi kognitív és szenzomotoros rendszertől. A terápia során fontos a szociális környezet stimuláló jellegének biztosítása a szerzett és fejlődési zavarok esetében egyaránt, és érdemes kihasználni az egyéb kulturális javakkal, ismeretekkel, készségekkel való kapcsolatokat, így többek közt a különböző mozgásformákat és a zenei képességet. Hivatkozások Chomsky, N. (1968) Language and Mind. Harcourt Brace, New York Clahsen, H., & Hansen, D. (1997). The grammatical agreement deficit in specific language impairment: Evidence from therapy experiments. In M. Gopnik (Ed.), The inheritance and innateness of grammars (pp. 141-160). Oxford, England: Oxford University Press. Fisher, S.E. (2005) Dissection of molecular mechanisms underlying speech and language disorders. Applied Psycholinguistics 26, 111–128. Gopnik, M. és Crago, M. B. (1991) Familial aggregation of a developmental language disorder. Cognition, 39, 1-50. Hauser, M. D., Chomsky, C., & Fitch, W. T. (2002). The Faculty of Language: What is it, who has it, and how did it evolve? Science(298), 1569-1157 Jarrold, C., Baddeley, A.D., and Hewes, A. K. (1999) Genetically dissociated components of working memory: evidence from Down’s and Williams syndrome. Neuropsychologia, 37:637–651. Lai, C. S. L., Fisher, S. E., Hurst, J. A., Vargha-Khadem, F., & Monaco, A. P. (2001). A forkhead-domain gene is mutated in a severe speech and language disorder. Nature, 413, 519-523.
Leonard, L. B. (1998): Children with specific language impairment. Cambridge, Mass.: MIT Press. Leonard, L. B. (2000) Specific language impairment across languages. in: Bishop, D. & Leonard, L. (Eds.) Specific language impairment in children. Hove, UK: Psychology Press. 115–119. Marton, K. and Schwartz R. G. (2003) Working Memory Capacity and Language Processes in Children With Specific Language Impairment. Journal of Speech, Language, and Hearing Research 46, 1138-1153. Bishop, D. (2001): Genetic and environmental risks for specific language impairment in children. Philos. Transc. Royal Soc., B, 356, 369-380. Pinker, S. (1994) A nyelvi ösztön. Typotex, Budapest Pinker, S. és Bloom, P. (1990) Natural language and natural selection. Behavioral and Brain Sciences 13 (4), 707-784. Pléh Cs., Lukács Á. (2005) Alkalmazkodás és plaszticitás a nyelv evolúciójában és egyedfejlődési patológiájában. Magyar Tudomány, 2005/1 CXI. köt. 62-69. Tomasello, M. (1999) Gondolkodás és kultúra. Osiris, Budapest van der Lely, H. és Stollwerck, K. (1996): A grammatical specific language impairment in children. Brain and Language, 52, 484-504 Vargha-Khadem F, Watkins K, Alcock K, Fletcher P, Passingham R.(1995) 'Praxic and nonverbal cognitive deficits in a large family with a genetically transmitted speech and language disorder', Proc Nat Acad Sci USA 92, 930 – 933.
