.KOLNAI AURÉL.
.A náci Németország. és a Nyugat Fordította: Gy√rffy Iván
annak belátásán túl, hogy „Isten gabonarostája” sosem fog „tökéletes” búzát átereszteni, ocsúnak is lennie kell – megelégszünk három rövid megjegyzéssel. (a) A nyugati demokrácia lényegi hanyatlásának oka nem csak és kizárólag az, hogy bizonytalankodva és lanyhán kezeli a „szociális kérdést”. A másik ok a hiányos – ha éppen nem teljesen elhibázott – teoretikus együttm∫ködés. Olyan országokban, mint amilyen Anglia, Amerika vagy Franciaország, a politikai szabadság filozófiai és szociológiai el√feltevéseit nagyjából-egészében természetesnek veszik; a rendszer többé-kevésbé m∫ködik, mivel a feltételek viszonylag kedvez√ek. Ám Németország esetében ez másképpen van. A demokrácia súlyos gondjai – a szabadság korlátai, a nép szabadságára tör√ elit megléte, az önfenyítés kényszere, a gazdasági megszorítások hatása a megértés és együttm∫ködés lehet√ségére, a demokrácia és a nemzeti öntudat közötti kapcsolat jellege – növekv√ veszélyhelyzetet eredményeztek Közép-Európában, amely most szabadult meg oligarchiáitól. Európa e tájékán olyasfajta szellemiséget igényeltek, amelyhez a nyugati demokrácia dogmatikus tradíciói nem könnyen és nem túl hatásosan illeszkednek, ugyanakkor Németország intellektuális hagyományai részben ugyan nem tudtak megfelelni a feladatnak, részben viszont pozitív befolyást gyakoroltak. Dióhéjban összefoglalva: a demokrácia elmélete túl sokat foglalkozik a demokrácia „posztulátumaival” és „architektúrájával”, és túl keveset a demokrácia kiszolgálására és irányítására hivatott csoport hatalmi konszolidációjával. Ennélfogva a gyakorlatban elfelejt√dik, hogy nem a
1. A NYUGAT CS◊DJE
A
Németországban végbement ellenforradalom elsöpr√ gy√zelmével, amely különösen er√szakos és antiliberális formát öltött a rasszista náci fasizmusban, és a német expanziós nyomás diadalmas újjászületésével, amely az „óriásfaj” szervesen idekapcsolódó filozófiáján nyugszik, a Nyugat ügye komoly hanyatlásnak indult, és sokkal súlyosabb veszedelmekkel t∫nik szembenézni, mint bármikor ezel√tt. Legtöbbünk nagyon is tudatában van annak, hogy ez – jelent√s mértékben – a tágabb értelemben vett Nyugat ügyetlenkedéseinek és melléfogásainak köszönhet√, emiatt érezzük szomorúan igazolva magunkat, amikor „a Nyugat cs√djér√l” beszélünk – annak ellenére, hogy √szinte reményeim szerint semmiképpen sem totális cs√dr√l van szó. Ezeket a hibás lépéseket számos különböz√, változatos természet∫ úgynevezett „nyugati” tényez√ okozta. A nyugati gazdasági és politikai felépítmény sürget√, megoldatlanul maradt problémái, a Nyugat rosszindulatú praktikái Németország irányában a világháborút követ√en, az igazi nyugati nemzetek közötti együttm∫ködés részleges vagy teljes hiánya, csakúgy, mint a köztük és a szláv Kelet közötti koordináció elmaradása, és végül a német demokraták és szocialisták gyengesége a köztársaság átmeneti id√szakában mind-mind hozzájárultak ahhoz, amit „a Nyugat cs√djének” neveztünk. E téma alapos kifejtése, vizsgálata szakért√bb tollat igényelne az enyémnél, de nem is illene ide. Itt –
The War Against the West, New York, Viking Press, 1938.
11
Kolnay Aurél
demokrácia a többség funkciója, hanem a többség a demokráciáé, hogy olyanoknak adományozni szabadságot, „akiket a mások szabadságának tagadása éltet” (R. Dell), legjobb esetben is óriási luxus, válságos helyzetekben azonban hamis következtetésen alapuló, önsorsrontó könnyelm∫ség, és hogy a kommunistákat a nácikkal egy osztályba soroló hivatalos demokrata felfogás legalább annyira értelmetlen, mint a demokraták és fasiszták összemosása a kommunisták részér√l. (b) Továbbmenve, helytelennek tartom azt a bevett nyugati véleményt, mely szerint a nyugati hatalmak csupán annyiban tekinthet√k hibásnak, hogy túlságosan is kemény kézzel bántak Németországgal a háborút követ√en. E bánásmód természetesen bizonyos vonatkozásokban kemény és igazságtalan volt, s mindenekfölött alig tett különbséget a militarista és a weimari Németország között; más tekintetben azonban meglehet√sen elnéz√ volt, legf√képp pedig a következetesség hiányzott bel√le, a közös akarat egységes ereje. A Hohenzollern Birodalom lerombolása nem ütötte meg a kell√ mértéket; a köztársaság túl gépiesen kárhoztatta b∫neit; a földre sújtott Németországtól megtagadták a lehet√séget, hogy valóban idomuljon a Nyugathoz. Csak kénytelen-kelletlen „engedményeket” kapott, egyiket a másik után, hogy katonai erejét és h∫béri rendszerét a múlt új köntösbe öltöztetett gonosz irányelveinek megfelel√en élessze újjá és fejlessze tovább. Ezt a folyamatot, habár Robert Dell kimerít√en leírta, aligalig említik a németbarát nyugati „pacifisták” legkülönfélébb csoportjai. S amiképp a mindent az „er√ külpolitikájának” perspektívájából szemlél√ nacionalisták vakon mentek el Németország bels√ átalakulásai és azon feladat mellett, hogy a weimari köztársaságot meger√sítsék az ellenforradalom √rjöng√ démonaival szemben, a „baloldal” sematikus pacifizmusa és osztályharcos társadalomelmélete úgyszintén egyoldalú és kényelmetlenül irreális abban, ahogyan összekeveri a „kapitalista társadalom”, a „militarizmus” (a francia úgymond „legy√zte” a németet!), a „nemzetközi egyenl√ség” stb. fogalmakat. Manapság a legnagyobb veszedelmet véleményem szerint a népszer∫ „koldus-elmélet” jelenti önelégült egyszer∫ségével és olcsó nagylelk∫ségével, nem is beszélve a mögötte lapuló sivár beképzeltségr√l és vasárnapi-iskolás kényeskedésr√l. Mintha a gonosz úgymond valóban az igazságtalan „nyirbálás” egyszer∫ „terméke” lehetne, és, ami még jobb, fukar borravalóval, vagy akár nagyúri adománnyal el lehetne tüntetni! Mintha egy narkomániást pusztán valami
jófajta burgundival jobb belátásra lehetne téríteni (anélkül, hogy egyazon id√ben az összes elérhet√ morfinlerakatot elzárnánk el√le)! Amennyire tudom, Norman Angell múlhatatlan érdemeit máris tetézte azzal, hogy a „koldus-elmélet”-et apró darabokra zúzta (lásd még Wickham Steed legújabb könyvét, a Vital Peace-t). (c) Valljuk meg azonban azt is, hogy egyesek – els√sorban jó szándékú németbarátok – „a Nyugat cs√djét” fájdalmasan felnagyították. Hozzászoktatták magukat ahhoz a kényelmes nézethez, hogy „nincs értelme” megkísérelni a nacionalista Németország étvágyának megfékezését. Mi jó származott a háborús gy√zelemb√l, és Közép-Európa vezet√ hatalmainak nyomorából? Nyilvánvalóan éppen ezeknek az er√knek keményebb és gonoszabb formában való visszatérése, és egy még szörny∫bb háború fenyeget√ veszélye. Az olvasó ítéletére bízom, hogy ez az érv valóban rendelkezik-e a szándékai szerinti következetességgel. Ugyanakkor er√sen kétségbe vonom magát a premisszát is. A központi hatalmak veresége, bár jobban is ki lehetett volna aknázni, nagy el√relépést jelentett. A helyzet néhány tekintetben most kedvez√tlenebb, mint az 1918-as kataklizmát megel√z√en volt, más szempontból azonban nagyságrendekkel jobb. Számos nemzet nyerte vissza szabadságát; az abszurd és elnyomó dinasztikus elven m∫köd√, a pángermán tervekkel szemben szolgai alázatot mutató Habsburg monarchia megsz∫nt, korábbi népességének jelent√s része jelenleg is Franciaország szövetségese; Oroszország, s ez napról napra világosabb lesz, a cári rezsim idejéhez képest sokkal szervesebben kapcsolódik a nyugati világhoz. Másfel√l viszont sanyarú illúzióvesztéssel is szembe kell néznünk; a fasizmus és nácizmus felt∫nése égbekiáltó. Ezek a veszteségek azonban csak további harcra és kitartásra kell ösztönözzenek bennünket – hogy soha fel ne adjuk. A szabad humanitás offenzívában van, még akkor is, ha az ellenséges er√k újszer∫ és jóval összeszedettebb formában jelennek meg, ráadásul a húsz évvel ezel√tt sejthet√nél hasonlíthatatlanul nagyobb erélyt mutatnak fel. Hely hiányában itt most b√vebben nem, csak egy rövid hivatkozás erejéig térek ki Mowrernek a weimari köztársaság bukásával kapcsolatos elemzéseire (pp. 1–26, 70–107, 324 ff.), valamint Wickham Steed gondolataira a m∫köd√ demokrácia mentális és materiális kívánalmairól (Hitler: Whence and Whither, pp. 152, 187. ff,; Meaning of Hitlerism, pp. 187–206). Mindazonáltal hadd illesszem ide Steed bölcs szavait: „Vigyáznunk kell, nehogy mi is eláruljuk a de-
12
A náci Németország és a Nyugat
veket vallva aláveti magát a náci fels√bbségnek, vagy pedig elfogadja a kihívást, és felkészül a különböz√ aspektusainak, kívánalmainak megfelel√en szellemi, társadalmi és politikai síkon zajló küzdelemre. 2. Az a központi idea, hogy a náci Németországgal lehetséges a „megegyezés”, hogy bizonyos ideiglenes el√nyök oltalmazása technikai értelemben vett „egyezményekkel” lehetséges, a náci Németország mély és lényegi, a megértést, az egyenl√ méltóságot, a törvényes rendet, és az emberség józan közegét eleve kizáró hitvallására való tekintettel alapvet√en elhibázott és értelmetlen. A Nyugatot fenyeget√ legnagyobb veszedelem az, hogy a megelégedettség, lemondás és barátságosság gesztusai nyújtotta biztonságérzetbe ringatja magát, amely a legjobb esetben sem jelent többet egyfajta fegyverszünetnél. 3. Semmiféle „engedmény”, legyen bármekkora is, nem képes arra, hogy gyengítse vagy elhárítsa a náci fenyegetést, mivel az ilyesfajta engedmények egyetemes szándékot feltételeznek. Noha ez befészkelheti magát a nyugati elmébe, egyértelm∫en ellentétes a náci gondolkodás axiómájával: az Élet és Hatalom közös Egysége különleges organizmusának vallásos önszuverenitásával. Ezen a mentális szinten az engedmények csupán a gyengeség és széttöredezettség jelei, s csak tovább növelik az étvágyat. Ha az engedmények politikájára hagyatkozunk, zárva tartjuk szemünket a valóság el√tt. Normális esetben az engedmények csodákat tehetnek; ebben az esetben viszont csak bonyodalmak s végs√ soron katasztrófa keletkezik. 4. A küzdelem felvétele f√ként és leginkább a Nyugat saját belátásán és elhatározásán múlik. Nem csupán a föld hatalmas anyagi er√forrásai állnak a Nyugat rendelkezésére, de az egész nyugati társadalom is kell√képpen fel van vértezve arra, hogy az Emberiesség és a Józan Ész érdekében cselekedjék, s nemkülönben azon alapvet√ értékekért, amelyek sosem vesznek ki teljes mértékben az Isten teremtette lélekb√l. A Nyugat ügye nem nemzetek közötti harcot jelent, s nem is pártok közötti küzdelmet: az erkölcsi öntudat által egységbe szervezett civilizált világ küzd az emberiség zendül√ivel. 5. A Nyugat és a náci Németország közötti konfliktus elválaszthatatlanul összekapcsolódik a nyugati társadalom bels√ problémáival. Ha semmi mást nem teszünk, mint hogy Németország ellen fordítjuk saját fegyverét (Machtpolitik), ugyanúgy zsákutcába jutunk, mint akkor, ha folytatjuk az engedmények politikáját.
mokrácia józan elveit, és a rabszolgaság felé vezet√ utat egyengessük perverz és degenerált elméletek rejtegetésével… Önmagunk kormányzása csak akkor lehetséges, ha létezik a szó valódi értelmében vett kormányzás is.” S ha már tényleg kudarcról beszélünk, az inkább Németország cs√dje – a „másik Németországé” akár –, mint a sz∫kebb értelemben vett Nyugaté. „A világháborút követ√en” – írja Mowrer – „Németország önnön megújításán keresztül történelmi lehet√séget kapott a vezet√ szerepre – és elszalasztotta ezt a lehet√séget… A nyugati parlamentáris rendszerb√l és a porosz autokráciából összeeszkábált hibrid képz√dmény helyett újfajta demokráciával állhatott volna el√, amely egyszerre hatékonyabb, és ugyanakkor autentikusabban fejezi ki a népakaratot.” Ám a demokrácia cs√döt mondott. Vajon a Nyugat törzse képes lesz-e megállítani a mélyr√l fakadó rothadást, és ellensúlyozni ezt a cs√döt?
2. AZ ELLENÁLLÁS MEZEJE
„Kíméletlen éjben, a napon ravasz, Határkövet dúlva okít ez a gaz. Szurtos, lompos, szilaj, titkos, ölni kész – ◊si alapzatra új téglákat tész; Szívet, elmét tipró, fene nagy kórság Apáink gyilkosa: átkozott rabság.” … „Ne hódolj a rabnak, békearcú harc. Az √si Királynak járma léleksarc. Hízelg√ szavakkal jó cserét kínál – Szabad évekért friss rokonvér dukál. Bármily lármát dobol, bármit is csikar, A soknev∫ Királyt ∫zzed el hamar!” (Rudyard Kipling: Az √si kérdés)
A
lább tíz tézisben fogalmazom meg azokat a következtetéseket, amelyek – úgy t∫nik – vizsgálódásainkból fakadnak.
(A) A TÉNYEK
1.
A Nyugat az alábbi választással kénytelen szembenézni: vagy lemond a világban betöltött vezet√ és példaadó pozíciójáról, és pánfasiszta, pánteuton el-
13
Kolnay Aurél
(B) A PERSPEKTÍVÁK
nie; ez egyet jelent bizonyos illúzióktól való megszabadulással, ugyanakkor új kihívás is: offenzíva a szabadságellenes törekvések ellen. 9. A Nyugat ügyének sürget√ szüksége van az egység megalapozására. Ezt kétségkívül a Népszövetség alapjain is el lehet képzelni, politikailag azonban a Nyugat er√s szövetsége messze túlnyúlik a Népszövetség jelenlegi korlátain, szellemi értelemben pedig megel√z mindenféle formális szerz√dést, jogi kikötést. Az egység, amelyre szükségünk van, nem véletlenszer∫ szövetségesek taktikai megállapodása, hanem egy tudatos és eltökélt ellenfél által fenyegetett közös ügy tudatos és fegyelmezett kinyilvánítása. Ez az egység nem jelent a nácizmuséhoz hasonló rugalmatlan és egynem∫, csak éppen ellenérdekelt „nyugati” rendszert – ilyen nem létezik, és egyáltalán nem lenne nyugati. Sokféle érdek és vélemény rugalmas szövetét jelenti olyan alapvet√ azonosság kimutatására, amely a mindenki számára hasonló veszéllyel szemben formálódik. Ez az egység magában foglalná a szláv Keletet, Szovjet-Oroszországot, s számos más, nem kifejezetten „nyugati” országot és hatalmat. Csatlakozásuk anyagi erejét is jóval felülmúlná ennek erkölcsi fontossága. A keleti szövetségesek nyilvánvalóvá tennék, hogy a Nyugat csupán az egységes emberiség formálódó vázlata, az egyetemes honpolgárság kristályosodási pontja. 10. A náci Németországhoz hasonlító fasiszta államokkal kötött taktikai szövetség — a német expanzió ellensúlyozására — nem tekinthet√ hibásnak, ám szigorúan külön kell választani az eredeti és lényegi „egységt√l”. Hasznos segítség lehet, de ha ett√l kell függnünk, félig máris elvesztünk. Az egységet az eseti „érdekközösség” kizárólag kiegészítheti, de meg nem teremtheti. Nem lenne túlságosan biztonságos „két diktátor kölcsönös utálatába” helyeznünk reményeinket. Kihasználhatjuk ezt és az ehhez hasonló helyzeteket, de nem építhetünk rájuk. Hogyan lenne képes a Nyugat felvenni a harcot a náci Németországgal másképpen, mint a Szabadság nevében? Nem áll módunkban eladni lelkünket, még Németország számlájára sem. Az egység kényszerít√ kötelességünk; örömmel várjuk a jelentkez√ket. Miel√tt azonban egységbe formálódnánk, végre helyben kell lennünk.
6.
Úgy tervezhetjük meg az ellenállást okosan és hatékonyan, ha többfrontos támadást indítunk. Nincsen egyetlen kizárólagos gyógymód, nincs gyors és csalhatatlan, egyes-egyedül m∫köd√ filozófiai vagy politikai csodaszer. Összetett tevékenységre van szükség: szellemire és politikaira; ideológiaira, morálisra, tudományosra, társadalmira, gazdaságira, diplomáciaira, és, ha szükséges, katonaira – a helyzet kívánta mértékben egyszerre kifelé és befelé. Az intellektuális kritika és önmagunk ismételt meger√sítése csupán akkor válik szellemi er√vé, ha elkötelezzük magunkat, hogy semmilyen tekintetben nem engedünk. A fegyverkezés és a védelmi szerz√dések politikailag üresek, amíg nincs olyan szellemi közeg, amely alkalmazásukat garantálja, és közvetlenné teszi. 7. A fegyveres konfliktust nem szabad fatális szükségszer∫ségnek avagy elviselhetetlen szörny∫ségnek tekinteni. Egyetlen háború sem lehet teljes mértékben, szigorúan véve „elkerülhetetlen”, különösen nem egy a mostanihoz hasonló bonyolult helyzetben; valamiféle„preventív háború” nem cáfolná meg átfogóan a nácizmust, s kihasználatlanul hagyná a Nyugat mély erkölcsi energiáit. Másfel√l azonban a „béke” puszta fenntartása bármi áron, bármiféle következmények esetén morálisan és praktikusan is összeegyeztethetetlen a politika legf√bb elvével. Az egyetlen lehetséges megoldás olyan – erkölcsi és törvényes, materiális és stratégiai – rendíthetetlen, megsemmisít√ erej∫ fens√bbséget tanúsítani, amelyik vagy elrettenti a felel√tlen Európa-ellenes hatalmakat attól, hogy mesterkedéseikre fegyverrel tegyenek pontot, vagy legalábbis biztosítja, hogy azok az elvetemült kalandorok, akik kardot ragadnak, „kard által is vesszenek el”. 8. Ha a vasvédelem jelszava használható is a háborúról és békér√l, a kollektív biztonságról értekezve, a szellemi kérdésekben nem irányadó. Az emberek közötti kapcsolatokban a nyugalom és a békesség lehet a rendíthetetlen er√ jele; az eszmék szintjén, a történelmi er√k hömpölygésében az élet egyenérték∫ a fejl√déssel, a puszta önvédelem pedig önfeladást jelent. Nem mondhatjuk, hogy a demokráciát egyfajta családi ékszer vagy bocsánatos gyengeség gyanánt kell meg√riznünk; hogy a fasizmus a demokráciával összemérhet√, normális és elfogadható kormányforma; hogy a nácizmus a német lélek legitim önkifejezése. A demokráciának újjá kell szület-
„A
z a felvetés – írja Robert Dell, – amely szerint a Harmadik Birodalomnak meg kell adni az esélyt a fair play-re nemzetközi üzelmei folytatásához, a mániákus öngyilkos ösztön egyik tünete. Amit valójában tennünk kell – minden országnak, amelyikben
14
A náci Németország és a Nyugat
még érték a szabadság, a civilizáció, és amelyik megbecsüli az emberi jogokat –, az, hogy összefogjunk ellene.” A fasiszta országok egymás természetes szövetségesei; óriási melléfogás volt a Nyugat részér√l, hogy Mussolinira bízta Ausztria függetlenségének védelmezését. A jelen nagy problémája „nem az azonnali háború elhárítása, hanem Európa újjászervezése”. („Kicsoda tervezi meg a tervez√ket?” Különböz√ tervez√k foglalnak egybe strukturálisan eltér√ terveket: ezt jelenti a „Nyugat” – és a „Nyugat elleni harc”.) „A hitlerizmus megdöntéséhez kizárólag valamifajta er√szak alkalmazása vezethet el, mivel √ is er√szakkal él, és csak azt érti meg. Egyetlen módja, hogy letörjük a náci Németország »saját erejével« hajtott »egészséges harci kedvét«, az, hogy megmutassuk, a nyugati civilizáció még mindig er√sebb.” Wickham Steed sürgeti a „határozott, éber és felkészült h∫séget a szabadelv∫ civilizáció elveihez azon országok részér√l, amelyek féltett kincsükként óvják, valamint az eltökélt készséget arra, hogy a háborút, az emberi vállalkozások legkorlátoltabb, legintoleránsabb és legértelmetlenebb formáját nem hagyják büntetlenül még a leger√sebb és legharciasabb népek részér√l sem”. A Népszövetség tagjai sem lehetnek közönyösek egy olyan ország iránt, mely a háború kirobbantásának vétkében b∫nös. „Máskülönben a közönyös semlegesség feladásától való húzódozásuk értéktelenné teszi korábbi vonakodásukat a háborútól.” Idetartoznak azok a szavak is, amelyeket Csehszlovákia elnöke, Eduard Benes 1933-ban (még külügyminiszterként) leírt: „A technikai felszereltségen túl a modern hadviselés erkölcsi képességeket is kíván: er√s akaratot, er√s idegeket, fáradhatatlan kitartást, nyugalmat és önkontrollt, és a jó és igazságos ügy szolgálatába vetett hitet… Arra törekszünk, hogy államunkat és nemzetünket szorosan NyugatEurópához láncoljuk, érdekeinket Nyugat-Európa érdekeihez kössük: nem pusztán Kelet-Közép-Európa érdekeihez. Nyugat-Európának élénk érdekl√dést kellene tanúsítania létünk és zavartalan fejl√désünk iránt. Ilyen irányban építjük ki katonai együttm∫ködésünket, amely a Népszövetségben való tagságunk kötelezettségeib√l következik.” Végezetül még két dolgot szeretnék tisztázni. Felmerülhet a kérdés, a „totális” engedmények politikája nem akadályozza-e meg a háborút, vagy legalább fokozatosan nem csillapítja-e a náci fasizmus vad és elkeseredett agresszivitását. Összességében véve hajlandó vagyok erre a kérdésre igenl√en válaszolni; csupán azt a kikötést kell tennem, hogy
ez a magatartás – azonkívül, hogy teljes egészében gyalázatos, morális öngyilkosság volna –, hamar kivihetetlenné válna, és sokkal kevésbé nyújtana lehet√séget a (mégoly hitvány) békére, mint a gy√zelmi esélyekkel folytatandó háborúra. Na persze, adjunk meg mindent a náci Németországnak, amire vélhet√en a foga fáj: Kelet-Európát és a Balkánt, természetesen Ausztriát és Csehszlovákiát, Hollandiát és talán néhány északi „teuton” tartományt, KeletFranciaország egy darabját, nem beszélve a svájci németek földjér√l, s támogassuk a tengerentúli gyarmatok megszerzésében, amelyekre vonatkozó igényei – ebben biztos vagyok – nem szükségszer∫en lesznek túlzottak; s mindezek logikus következményeként teljes egészében biztosítsuk erkölcsi helyeslésünkr√l belpolitikáját illet√en, mely sok kicsi fasiszta kormány füzéréb√l áll, részint a német modell értelmében, de mindenekfelett vigyázó szemüket Berlinre vetve… S nem is alaptalanul reménykedhetnénk, hogy így a náci Németország megtartja, s√t el√írja majd a „békét”. Mi több, az ilyen gyors ütem∫, hatalmas terjeszkedés gyökerekig formálja majd át a neogermán mentalitást, megalomániáját nyíltabbá és szégyentelenebbé teszi, bizonyos mértékig pedig megszabadítja üldözési mániájától. Új uralkodó osztályok formálódnak a német polgári és katonai arisztokráciából és a „gyarmati” hivatalnokrétegb√l; id√vel ezek az új oligarchiák talán zokon veszik majd a gazdasági és nemzeti válság fájdalmas vajúdásából megszületett náci fasiszta állam sz∫klátókör∫ totalitarizmusát. Minél tovább mérlegeljük ezt a „elmekísérletet”, annál szembet∫n√bbé válik tökéletes képtelensége. A hatalma csúcsán lév√ germán „fels√bbrend∫ ember” g√gös és elviselhetetlen uralma nem lesz kevésbé rossz akkor sem, ha már nem tipikusan fasiszta; semmiféle korlátokat nem t∫rne, s id√vel új igényeket támasztana magának – például az „árja” India, vagy a germán „rassz-elitet” felmutató ÉszakAmerika irányában. Kétségkívül lesznek állandó, vagy legalábbis fel-felbukkanó lázadások, összecsapások a különféle régiókban. De nem szükséges ennyire el√reszaladnunk: sokkal közelebb van az a pont, amelynél a meggondolatlan pacifizmus e tervezete a kedvez√tlen tények rendíthetetlen akadályába ütközik. Senki sem lenne hajlandó végigvinni a kísérletet: Oroszország nem adná meg magát ellenállás nélkül, még akkor sem, ha francia segítséget nem kapna; nehéz lenne Angliának rábeszélnie Franciaországot erre a magatartásra; és √szintén kétlem, hogy Anglia valaha is magára vállalná ezt a feladatot. A tervnek kifejezetten sok gyenge pontja akad. Nem
15
Kolnay Aurél
igazán számol az emberi pszichológiával sem: maximális immoralitásnak alávetett maximális erkölcsi idealizmussal és határozottsággal kalkulál. Másfel√l viszont a vonakodva adott, kétséges moralitású, ám kétségkívül veszélyes apróbb engedmények meglehet√sen mélyen ágyazottak az emberi lélekben. Azután számolnunk kell a „bekerítés” politikájával, és a „két táborra szakadt Európával” kapcsolatos széles kör∫ ellenérzéssel is. Ezek azonban a valós helyzet téves értelmezésén alapulnak. Nem mondhatunk le az emberiség egységbe szervezésér√l csak azért, mert egyesek kétes „fels√bbrend∫ségi” kalandozásuk játékterének tekintik azt, ahogy nem mondhatunk le a józan ész használatáról sem amiatt, mert az √rültek úgy érzik, útjukban áll. A franciaorosz paktum csak azért „kerítette be” Németországot, mivel az nem akart csatlakozni: inkább a „bekerítést” választotta a kölcsönös kötelezvények helyett, mivel √t nem saját biztonsága, hanem mások bizonytalansága érdekli. Ilyesmi mindig is „zavarni” fogja azokat, akik sötét terveket dédelgetnek az – akaratuktól függetlenül – „körülöttük” elhelyezked√, s önnön védelmükre szövetkez√ nemzetekkel szemben. Hasonlók mondhatók el a „két ellenséges tábor” rémálmáról. Eszünkbe sem jut szélnek ereszteni a rend√röket, csak hogy megel√zzük, hogy „két ellenséges tábort” alkossanak a gengszterekkel. Elutasítjuk Carl Schmitt professzor úr „barát és ellenség” elméletét is; ami számára a legtaszítóbb, mi teljes mértékben valljuk: az erkölcsi „gy∫lölködés” behelyettesítését jogi kategóriákkal, s az emberiességet lábbal tipró barbárok morális megbélyegzésével, a „háború” behelyettesítését a „végrehajtással”; racionális és demokratikus társadalmat képzelünk el, amelyben nincsenek civódó népfajok – csupán a civilizált emberiség értékeinek végrehajtói az egyik, és az emberiesség törvényének gyalázói a másik oldalon. Még ha e gyalázók némelyike egymással összefog, s meglehet√s er√t tudnak felvonultatni: akkor sem beszélhetünk egyenérték∫ „táborokról”. Embrionális formában ilyen szituációnak lehettünk tanúi a világháború idején. Az igazság viszont az, hogy amint végre kialakítjuk saját „táborunkat”, az emberiesség „táborát”, semmiféle más „tábor” nem lesz. Valóban félünk attól, hogy békét teremtsünk, csak azért, mert némelyek ez id√ alatt a békét√l való eszeveszett félelmükben „megel√z√” háborúba kezdenek? Azt gondolom, el kellene már határoznunk magunkat akaratuk megtörésére, annak árán is, hogy ellenszenves „táborukat” az emberi szolidaritásra és jóakaratra épül√ saját „táborunkkal” ellensúlyozzuk.
3. A NYUGAT LELKE
„Sárba tiporta, s azt hitte, halott. Übermensch √ bizony: ölés a tét. Rabtetemeket halomra rakott. Itt az id√, hogy ne legyen sötét.” (Cecil Chesterton: Franciaország)
A
mikor gyerekként be voltam temetve a Nyugat elleni sötét birodalmi szövetségbe, szívemben nagy reményeket tápláltam az „antant” gy√zelme iránt, s ajkam egyfajta imádságként mormolta gyönyör∫séges bet∫it. Egy pillanatig sem feltételeztem, hogy „egy” nemzet küzd itt egy „másikkal”, avagy nemzetek „egy” adott csoportja egy „másik” csoporttal, esetleg üzletfelek csoportjai egymás ellen. Százszázalékig biztos voltam benne, hogy az „antant” a „megértéssel” azonos: az Ész és Szabadság zászlaja alatt az emberiesség szövetkezett, olyan nemzetek irányításával, melyek magukon viselik a Magna Charta, Európa els√ szuverén parlamentje, a felvilágosodás és a francia forradalom, a Függetlenségi Nyilatkozat, Jefferson és Lincoln tradícióinak letörölhetetlen bélyegét. Úgyszintén tisztán láttam magam el√tt a rossz oldalnak a zabolátlan és korlátok közé nem szorítható hatalmat istenít√ hitvallását, és a szolgai alázatba, értelemnélküliségbe fúló örömöt. Azt azonban még nem tudtam, egyszeriben – jóval a gy√zelmet követ√ z∫rzavar, kiábrándulás, s a látszólag földbe tiport „démonok” újjáéledése után – milyen világos lesz minden, s a „harag gyümölcsei” mennyire „megsokasodnak”. Egy dolog mindennél fontosabb: a Nyugat lelkének felébresztése. Egység kell és összhang; de nem a dönt√ pillanatban a Harmadik Birodalomtól való félelemre sarkallt népek közötti eseti, félszívvel kötött egyezmény; a „Megértés” feler√sítése és kiszélesítése: a megtisztult, halottaiból feltámadott, a Népszövetség köntösébe öltözött, er√t√l, eltökéltségt√l, irányító értelemt√l duzzadó, h∫séges tagjaiért felel√s, a szószeg√kre és agresszorokra akaratát rákényszeríteni képes jó öreg antant. A fasiszta méreg mélyen átitatta már a nyugati civilizáció szövetét. Ám csakis rajtunk múlik, hogy a kétségbeesett remény eme er√dítményét tönkrezúzzuk-e. Van valami oka a szabadság és a humanitás elveit vallóknak, hogy cserbenhagyják ügyüket? Semmiféle nincs. Igaz, ami igaz, a szellemi és társadalmi haladás mostanában válságban van; de a sötétség
16
A náci Németország és a Nyugat
és balvégzet minden jót kigúnyoló, s a föld uralmára tör√ démonjaival végs√ ellentétben álló er√k, a Brit Birodalom, Franciaország és kelet-európai szövetségesei, Szovjet-Oroszország és (a nem európai) Egyesült Államok együttese, számos fontos kisebb nemzet gyors és örömteli támogatásával hátuk mögött bárkit le tudnak gy√zni. Egyetlen valóban komoly, leküzdhetetlennek t∫n√ akadályt sem lehet e frigy elé gördíteni. Értéke mindannyiunk számára felbecsülhetetlen. Természetesen ennyi még nem elegend√: az érdekek puszta egyeztetése általában lassítja a hatékonyságot, különösen, amikor nem tudjuk összhangba hozni a hosszú távon másodlagos, mégis közvetlen és szemmel látható helyi érdekek sürg√sségét. Ezért kell újra és újra elismételgetnünk: minden a Nyugat lelkén múlik. Egyetlen szikra elégséges kell legyen, hogy fellobbanjon a t∫z, egyetlen, élett√l duzzadó, aktív mag elég, hogy kicsírázzék az emberiesség: a Nyugat tisztán lássa az Ellenség jelentette veszedelmet, és azt is, ami nyugati, vagy a Nyugat leglényegével rokon. S mi az, amit mi nyújtani tudunk a német nemzetnek, a halálos tombolás zsarnokságától való megszabadulás mellett? Mi kárpótolja majd az 1918 után odakínált és elvesztegetett történelmi lehet√ségekért? Nem tudjuk. Annyi bizonyos, bármilyen módon szabadul meg Németország a Harmadik Birodalomtól, enyhén szólva nem lesz könny∫ kihevernie az addig okozott pusztítást; s ezt mindannyian sajnálni fogjuk, akik közelebbi kapcsolatba kerültünk a germánság hatalmas keresztény, humanista, progresszív szellemi értékeivel. Els√sorban azonban ma-
gunkkal kell tör√dnünk, a Nyugattal, és követ√ivel. Be kell látnunk azonban, hogy a nemzetiszocialista rezsim egy tekintetben talán megkönnyítette az eljövend√ német demokrácia dolgát: a jellegzetes dinasztikus államok csökevényeinek eljelentéktelenítésével segítette a többi normális állam mintájára alakítani Németországot, s akarata ellenére talán közelebb hozta a „kozmikus” birodalmi álmoktól és a pángermán, pánteuton zabolátlanságtól megszabadult nemzeti demokráciához is. A náci Németország és a Habsburg Birodalom reménybeli helyreállítói között meglév√ feszültség pedig szintén birodalomellenes – azaz végs√ soron Nyugat-barát – megoldásra juthat. Életünket annak kell szentelnünk, hogy újraszervezzük, újrafogalmazzuk, újjáépítsük a nyugati Demokrácia építményét. Politikai értelemben ez közös lélekkel áthatott Egységet jelent; szellemileg pedig vissza kell térnünk a gyökerekhez. Hadd idézzem itt Mowrer bölcs gondolatait a nácizmus újszer∫ségével és felfokozottságával kapcsolatban: „Semmilyen misztérium nem képes olyan elemi erej∫ ösztönzésre, semmilyen politikai hitvallás nem lehet annyira lélegzetelállító, mint az, hogy »minden ember szabadnak és egyenl√nek született«. Az emberiség legf√bb feladata, hogy teljes mélységükben felfogja e szavak értelmét.” A jelen események borzalmai közepette – s mindazon borzalmak között, amelyeket, attól félek, e kötetben felhalmoztam –, vigasztaljuk magunkat T. G. Masaryk csodálatos hitvallásával: A DEMOKRÁCIA MÉG GYERMEKKORÁT ÉLI.
Otto Dix: Kártyaháború, 1920
17
