A múzeumok helyi körülményei és kontextusai

A múzeumok „helyi” körülményei és kontextusai T

émánk átfogó értelemben a „múzeum, szaktudomány és társadalom” hárma­sának komplex összefüggésrendjébe tartozik.1 Közelítésünk főként a társa­dalmi komponenseket állítja előtérbe, mégpedig azokat, amelyek a mai mú­zeumi gyakorlatban az újabb törekvéseket jellemzik, vagy a szükséges vál­toztatá­sokra sarkallhatnak bennünket. A közel másfél évtizeddel ezelőtt megjelent, ma már klasszikus amerikai kötet, a Museums and Communities – The Politics of Public Culture reflektált először arra, hogy a múzeumok társadalmi környezete radikálisan átalakult a késő modern társadalmakban (Karp–Lavine, ed. 1992). A vizsgált esetek a lakóközösségektől a nem­zet­ ál­la­mo­kig, az etnikai csoportoktól a társadalmi osztályokig terjedtek. A hangsúly a civil tár­ sadalmi mozgásokra, a közösen birtokolt közkultúra kifejezésére, az identitások elemzésére, a kulturális sokszínűség múzeumi megjelenítésének társadalmilag megfogalmazott igényeire és ennek lehetőségeire került. Múzeumok és közösségek közötti partnerkapcsolatok példái arra irányították rá a figyelmet, hogy a múzeumok és a látogatók viszonya vagy a közönség sokszor absztrakt módon kezelt kategóriája mögött valóságos dialógusok, együttműködések jöhetnek létre, s ezek szerepe növekvőben van. Magyarországon ilyen felfogásban még nem szenteltek önálló megbeszélést – vitát, közös eszmecserét – a múzeumok és az őket körülvevő közösségek kapcsolatának vagy viszonyának. Ezúttal egy szűkebb szakterület, a néprajzi muzeológia – s közvetve a néprajz – társadalmi vonatkozásait állítjuk előtérbe. Nem pusztán „a 1

néprajzi muzeológia és a helyi közösségek” kapcsolatát kívánjuk taglalni, mert ennél valamivel összetettebb helyzettel van dolgunk. A néprajzi szakág kiindulópontja ugyan egyértelműen adottság, ám ez kényszerzubbonyként is hat, hiszen korlátozza a múzeum és társadalom komplex viszonyának vizsgálatát. Ezért vetődik fel a más múzeumi szakágakkal – azaz a más kompetenciákkal, módszertanokkal – kapcsolatos viszony problémája. A „helyi kontextus” tehát kettős: társadalmi és tudományos/múzeumi aspektust egyesít, miközben ezek önmagukban is többféleképpen közelíthetők meg akár egyetlen szakterület, a néprajz szempontjából is. A néprajzot tág szakterületként fogom fel, amely kultúr- (művelődés-) történeti és egyéb társadalomtudományos tapasztalatokat, módszertant és elméleti irányzatokat egyesít – legalábbis elviekben, a muzeológián pedig a szakkurátori tevékenység mellett a múzeumi munka minden, ezen kívüli területét is érteni kell. Helyi körülmények a gyűjtemény ­szempontjából A különböző feltételek között tevékenykedő múzeumi szakemberek számára a „helyi” körülmények másként vetődnek föl a központi múzeumok és a helyi társadalom viszonyai közepette működő különféle intézmények esetében. Az előbbieknek is megvan helyi társadal­mi – mondhatjuk: „közösségi” – környezetük, ami számukra sem lehet közömbös, de ez esetben az intézmény gyűjteményi anyaga, szakmai tevékenysé-

 néprajz szakos muzeológusok A néprajzi muzeológia „helyi” körülményei és kontextusai címmel A Veszprémben 2006. október 4–6. között tartott éves konferenciájának bevezető előadása.

15

Múzeumi Közlemények

Elmélet Visszhang és Módszer

Fejős Zoltán

Elmélet és Módszer

ge és a közönséggel való kommunikációja több áttétellel kapcsolódik ehhez a környezethez, mint a regionális, városi múzeumok vagy helytörténeti gyűjtemények, tájházak esetében. A Nemzeti Múzeum és Józsefváros, a Szép­mű­vé­ sze­ti Múzeum és a Városliget, a Nép­rajzi Múzeum és az V. kerület, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum és Szentendre kapcsolata egyenként is más és más környezeti „beágyazottságot” jelent, s ez még inkább igaz, ha ezen túlmenően a nagyobb társadalmi kontextust nézzük. A ma sokszor emlegetett „nemzeti intézmény” fogalma is fölvethető oly módon, hogy egy-egy múzeum milyen gyűjteményi és társadalmi referenciakörrel rendelkezik. De az is nyilvánvaló, hogy a nemzeti kultúra – vagy a „nemzeti kulturális örökség” – szempontjából meghatározó központi, nagy intézmények sem általában vagy absztrakt módon lépnek kapcsolatba közönségükkel, hanem különféle csoportokon s individuumokon keresztül, s ebben a viszonyban szerepe van az adott múzeum legközvetlenebb környezetében elérhető különféle társadalmi csoportoknak, közösségeknek is. A központi vagy regionális intézményeknél ugyanakkor a helyi közösségekhez, meghatározott társadalmi és kulturális csoportokhoz fűződő és velük kiépíthető kapcsolatok a közvetlen környezeten is túlterjednek, s ennek nyomán térben távolra kinyúló kooperációk jöhetnek létre. Épp ez jelenti az egyik újabb jellemző vonását a „múzeum és társadalom” kapcsolatrendszerének. Az eltérő léptékek, különféle strukturális és hálózati pozíciók ellenére azonban vannak közös pontok, tapintható változások, amikhez többféleképpen közelíthetünk, figyelembe véve a nemzetközi tapasztalatokat s a vonatkozó szakirodalom tanulságait. Ezúttal egy ilyen lehetőséget választottam, s annak is csak néhány összefüggését tárgyalom. A múzeum és közösség kapcsolatának egyik markáns iránya a gyűjteményi anyag társadalmi eredetének összefüggésében vethető fel. A meghonosodott szóhasználat és a múzeumok alapító okirata erre a „gyűjtőkör” és „gyűjtőterület” megnevezéssel utal. Ezek kifejtett módon rendszerint területi egységeket jelentenek, Múzeumi Közlemények

s csak közvetve utalnak társadalmi kategóriákra. A Néprajzi Múzeum alapító okiratának vonatkozó része így hangzik: „Gyűjtőköre kiterjed a magyar nép, valamint az európai és az Európán kívüli népek hagyományos és jelenkori néprajzi tárgyi emlékeire, írásos, képi, mozgóképi és hangzó dokumentációjára. Gyűjtőterülete országos, illetve a nemzetközi gyűjtemények esetében az érvényes nemzetközi szerződések, nemzetközi és kétoldalú egyezmények, jogszabályok figyelembe vétele alapján valamennyi kontinens. A múzeum anyaga a nemzeti kulturális vagyon részét képezi.” Ez a hagyományos múzeumi felfogást tükröző megszövegezés az extenzív jellegű gyűjtőmunkára vezethető vissza, amely területi léptékek szerint határozta (határozza) meg a megőrzésre érdemesnek tartott tárgyak, információk körét s ezáltal a múzeum szakmai tevékenységének és intézményi autoritásának súlyát. Ez a történeti, a művészeti, a természetrajzi múzeumokra éppúgy érvényes, mint az etnográfiai gyűjtemények szerveződésére. A mögöttes koncepció az volt, s ez utóbbiak esetében rendszerint meg is fogalmazódott, hogy egy nép, egy kultúra, egy földrajzi terület egymást fedő egységet alkot. Az elmúlt három évtizedben a múzeumok történetének egyik legfontosabb fejleménye, hogy megváltozott (illetve változóban van) a múzeumok és a „gyűjtőkör” viszonyának egész problémaköre. Két nagy változási irányt érdemes közelebbről megvizsgálni, melyek meglehetősen más társadalmi, ideológiai keretben és ennek megfelelően más múzeumi kontextusban érvényesülnek. Ezek léptéke sem azonos, de mindkettő értelmezhető oly módon, hogy a konkrét intézményi változásokon túl alapvető hatással vannak a muzeológiai gyakorlat egészére és a mögöttes múzeumi filozófiára. Számunkra ezért is tanulságosak. Alternatív mintákat adhatnak saját követett modelljeink átalakításában, s a hangsúlyok megváltoztatását segíthetik annak érdekében, hogy a múzeum jobban alkalmazkodjon a mai társadalmi, kulturális fejleményekhez, illetve erőteljesebb befolyást tudjon elérni ezek alakításában. Mert ne feledjük: a múzeum az ICOM meghatározása szerint „a tár-

16

pusztulása miatti félelmet jelentette, hanem a kultúra – igencsak dehumanizált technikai kifejezéssel élve – „hordozóinak” tényleges elmúlását sugallta. Az eljövendő generációkra hivatkozó gyűjtők és múzeumok számára fel sem vetődött, hogy ezek között majd ott lesznek, lehetnek azok is, akik őseit eltűnőben lévőnek látták. A múzeumi gyűjtemények értelme abból fakadt, hogy a domináns hatalmi és tudásközpontok számára nyújtsanak „megmentett” forrásanyagot, amely használói specialisták, így kutatók, szakemberek, valamint a művelt nagyközönség érdeklődő tagjai lettek. Az utóbbi időben ez a viszony kezd kétoldalúvá alakulni, a forrásközösségek igényt tartanak a tőlük elszármazott információkra, s a múzeumok is fontos közönségüket ismerték fel bennük. Mindezek hatására átalakulóban van a kurátori munka, megnövekedtek a kölcsönösséget, a partnerséget feltételező és biztosító együttműködés különféle formái. S ebben az összefüggésben ragadható meg a forrásközösségek fogalmával leírható helyzet egyik rendkívül lényeges vonása. A kifejezés tartalmilag olyan viszonyra utal, ahol a „műtárgyak fontos szerepet játszanak a forrásközösségek tagjai identitásában”, vagyis itt a gyűjtemény és a közösség között nem formális vagy absztrakt, hanem aktív viszony jön létre. E kapcsolódást a kulturális és morális érdekek, sőt a tulajdonlás kérdései hatják át, s ennek révén a közösségeknek „sajátos elvárásai, szükségleteik vagy hozzáférési jogaik lehetnek a múzeumok által őrzött örökséghez”. Ebben az új viszonyban – a kötet szerkesztőinek szavaival élve – „a múzeumok a műtárgyak gondnokai lesznek”, mely funkciót a forrásközösségek érdekében látják el. A tárgyak kiállításakor és interpretálásakor már nem az egyedüli meghatározók, hanem „elismerik morális, etikai (gyakran politikai) kötelezettségét annak, hogy a forrásközösségeket bevonják azon döntésekbe, melyek anyagi örökségükkel kapcsolatosak”. A technikák folyamatosan alakulnak, sikereket, érdemi partneri dialógust főleg a múzeumok közelében élő csoportokkal sikerült eddig kialakítani. A távolság növekedésével a kooperációs szándék és eredményesség is csökken, noha ilyen esetekben is vannak gyü-

Kitől, kinek, kivel?

Museums and Source Communities (Múzeu­ mok és forrásközösségek) címmel jelent meg 2003-ban egy tanulmánykötet, amely átfogó képet ad arról, hogy miként változott meg a 19. század derekán vagy azt követően megszerveződött nagy múzeumok és a „világ népeinek” korábbi egyirányú kapcsolata (Peers–Brown, eds. 2003). Legáltalánosabb értelemben a forrás- (vagy származási) közösség kifejezés azokra a közösségekre, társadalmi csoportokra utal, ahonnét a múzeumok anyaga származik. A fogalom tartalma kettős: vonatkozik egyrészt azokra a csoportokra, amelyektől egykor a tárgyakat gyűjtötték, másrészt ezek mai utódaira. Leginkább őslakos népekkel kapcsolatban használják, de elvileg minden kulturális csoportra alkalmazható, akiktől a múzeumok anyagukat gyűjtötték vagy „megszerezték” – utaljon ez a finom stiláris fordulat a muzealizálás nem mindig tiszta eszközeire. Gyakran, noha nem minden esetben, a múzeumok és gyűjtési területek két szélső pólust képviseltek: a múzeum a birodalmi, hatalmi központokban működött, a forrásközösségek pedig a gyarmatosított népekből kerültek ki. Ha nem erről volt szó, a kapcsolat akkor is egyirányú maradt, a világ távoli pontjairól származó tárgyak, információk másutt, a szellemi központokban váltak az egyetemes tudás részeivé, valamint a múzeumok intézményes autoritásának alapjává. Nemzeti keretek között a múzeumi anyagot szolgáltató társadalmi forráshelyek szintén nem önmaguk jogán voltak érdekesek, hanem a kiépülő nemzeti kánonba emelésük lehetősége és az elvont tudományideál miatt. Az etnográfiai gyűjteményeket az a feltételezés alapozta meg, hogy a pusztulóban lévő kultúrákat, életformákat a tárgyak megőrzésével meg lehet menteni az emberiség vagy a nemzet emlékezete számára. A „kihalás” paradigmája azonban nem egyszerűen a tárgyi javak

17

Múzeumi Közlemények

Elmélet és Módszer

sadalom és fejlődése szolgálatában álló” nonprofit intézmény. Az első irányt a forrásközösség, a másodikat az écomusée fogalmával közelíthetjük meg.

Elmélet és Módszer

3. fejezet 2. pontja szól (Etikai kódex 2005:13). Úgy is fogalmazhatunk, hogy az Etikai kódex szintetizálja, általánosítja a múzeumok és az anyagukat szolgáltató, a kulturális forrásokat biztosító közösségek közötti viszony kérdését, s ily módon ez az összefüggés a múzeumi tevékenység egyik általános sarokpontjává válik.

mölcsöző példák, s nem csupán az etnográfiai múzeumok palettáján. Ez utóbbi kapcsán említhető például a Victoria & Albert Múzeum és a szikh közösségek együttműködése (vö. Nightingale–Swallow 2003) vagy a bécsi Néprajzi Múzeum azon kísérlete, hogy a Monarchia egyes nemzetiségeitől származó anyagot a mai „utód­ államok” múzeumaival közösen, azok újabb gyűjteményeivel együtt dolgozzák föl egy-egy kiállításon. Az irány további részletek nélkül is nyilvánvaló, s kellően jelzi azt az egyetemes hátteret, amely a múzeumi gyakorlat általános módosulását markánsan meghatározza, s amely közvetett módon a szűkebb európai vagy hazai, a nemzetállami előzményekben gyökerező „múzeum és közösség” gyakorlatot is befolyásolja, illetve alakítja. A jelzett háttér olyan távlat, amely felerősít tendenciákat, s elősegíti azt, hogy érzékenyebbé váljunk saját, közelebbi problémáink megoldásában. (A közhangulat létrejöttében gyakran a nagyon távoli fejlemények is szerepet játszanak, s erre példa ez az összefüggés.) A posztkoloniális kritika és múzeumi gyakorlat persze csak sok áttétellel vonatkoztatható saját körülményeinkre, melyek részletezésére itt nincs módunk, azonban a „múzeum és közösség” viszony általános megváltozásában az ilyen, a távoli helyek közösségei szempontjából megfogalmazott kritikai diskurzus is szerepet játszik. Meggyőzően kifejezi ezt az ICOM 2004-ben kiadott Etikai kódexe. A 6. fejezet címe így szól: „A múzeumok szorosan együttműködnek azon közösségekkel, ahonnan gyűjteményeik erednek, illetve amelyeket szolgálnak.” Az alapelv meghatározása után három pont vonatkozik a gyűjtemények eredetére: az együttműködés, a kulturális vagyon viszszajuttatása, illetve visszaadása. (Egy negyedik pont kimondja, hogy a múzeumoknak tartózkodniuk kell a megszállt országokból származó kulturális tárgyak vásárlásától.) Ezt négy olyan pont követi, amely a „szolgált közösségek iránti tisztelet” követelményeit összegzi, s elsősorban a kortárs gyűjtést, a közösségi szolgáltatásokat és a támogatói szándék befogadását taglalja. A gyűjtemények hozzáférhetőségéről mint e problémakörhöz kapcsolódó lényeges alapelvről az ismeretek megalapozását és bővítését taglaló Múzeumi Közlemények

Hol, mit, hogyan, kinek? A távoli ellenpólusaként a közeli hely alapján is kialakultak a hagyományos múzeumok társadalmi gyakorlatát kritikailag érintő törekvések, amelyeknek egy lényeges áramlatát az écomusée irányzata testesíti meg. Mint az előzőek, úgy ez is az „új muzeológia” meghatározó, önmagán túl mutató gyakorlata, illetve eszmei mozgalma. A szót Hugues de Varine, az ICOM akkori főtitkára 1971-ben alkotta. Szándéka az volt, hogy a hagyományos múzeumideállal szemben az általa és főképpen a Georges Henri Rivie`re által képviselt új elképzelésnek nevet adjon. Az új elnevezés arra az előzőleg már évek óta körvonalazódó múzeumkoncepcióra vonatkozott, amely ideálisan egy adott hely minden múltbeli emlékét és a természeti környezetét is magában foglaló intézmény kialakításának távlati programjára vonatkozott. A szó új volt, de a kezdemények korábbra tehetők, Franciaországban már az 1960-as évek derekán kialakultak in situ jellegű, esetenként a természeti parkok és szabadtéri múzeumok ötvözetét jelentő intézmények, ahol a helybeliek aktív alakítói lettek az anyagi és természeti javak megőrzésének, s alkalmanként a látogatók kiszolgálásának. A leghatásosabb francia példa az 1974-ben megnyílt Le Cresusot-i egykori Schneider-acélgyár teljes környezetére kiterjedő ipari és néprajzi múzeum lett. A neves múzeumi szakember és teoretikus, Kenneth Hudson egy cikkében azt hangsúlyozta, hogy hasonló előzmények és párhuzamos törekvések Franciaországon kívül is több helyütt megfigyelhetők voltak Tanzániától a mexikói vidéki múzeumi hálózaton át több helyi angliai kezdeményezésig. Mindezek lényegi vonásaként az egyes helyek fölértékelődését lehet kiemelni, ahol egységben van az ember alkot-

18

19

Múzeumi Közlemények

Elmélet és Módszer

sem követik szolgaian a kezdeményezők elképzeléseit. A hatást még inkább jelzi, hogy ma számos más múzeum mutat écomusée-jegyeket, és világszerte sok kis, helyi, ipari, falusi múzeum, önkéntesek által működtetett vagy nem profeszszionális szervezet követi az écomusée filozófiájának, praxisának hatását, s a rá jellemző módszereket veszi át, hogy „megragadja és fenntartsa a hely bizonytalan, nehezen megragadható értelmét” (Davis 2005:375, adatok: 370). Az écomusée a hagyományos múzeumhoz ké­ pest alternatívaként tűnt föl. Georges Henri Ri­ vie`re azt vallotta, hogy egy ilyen múzeum ideálisan egy tér- és egy időbeli múzeum szerves egységéből áll, ami megőrzi az intézmény kialakult, alapvető céljait, de ki is bővíti azt a közösségi aktivitás integrálásával (Rivie`re 1973). A kulcs, mint már az eddigiekből is kiderült, a hely, az ökológiailag és társadalmilag egységesen kezelt környezet kiindulópontja, de ez minden múzeum funkcióra hatással van. Ennek alapján – s a létező intézmények működését tekintve – az ökomúzeum és a hagyományos múzeum között Patrick Boylan két hárompólusú viszonyt állít szembe. Az utóbbit az épület, a gyűjtemények és a látogatók hármasa, az előbbit a terület, az örökség és a lakosság /népesség kapcsolódása határozza meg (Boylan 2006b:56–57). Hasonló módon, több részletre kiterjedően egy másik elemző szerint a hagyományos múzeumot az épület, a gyűjtemények, a szakemberek és a különféle, szakmailag elfogadott eljárásmódok határozzák meg, ahova kívülről kapcsolódnak a látogatók, azaz a helybeliek és a turisták. Az új típusú múzeumot (ökomúzeumot) egy laza határokkal bíró területen belül az egymással mellérendelő viszonyban lévő faktorok alkotják, így az örökség, az emlékezet, a népesség. Mindezek több „alkotórészt” általánosítanak. Így például az örökség egyszerre a táj, az építkezés, a szellemi hagyomány stb., a népesség a helybeliek különböző csoportjaira vonatkozik – az idősekre, a specialistákra, de a passzív lakosságra stb. is. A látogatók nem egy falakkal körülhatárolt helyre lépnek be, hanem egy területen találkoznak az imént felsorolt kategóriák egyes konkrét példái­ val, eseteivel (Davis 2005:371), ezáltal a múlt, a tárgyi és szellemi örökség helyi kontextusá-

ta és a természeti környezet, valamint a hivatásos szakemberek és a helyi lakosság, az amatőr aktivisták egymást segítő ténykedése. Úgy véli, lehetséges ökomúzeumok nyersanyaga bárhol megtalálható. „Európa – írja – többé-kevésbé nem más, mint potenciális ökomúzeumok óriási hálózata. Sejtszerű szerkezet jellemzi, és minden kulturális körzete olyan történelmi sejt, amely arra vár, hogy meghatározzák, magyarázzák és népszerűsítsék.” (Hudson 1996.) Hasonlóképpen, Párizs kapcsán fogalmazott úgy egy szerző, hogy „egy város […] önmagában is technológiai múzeum, amely olvasata különféle médiákon keresztül felfogható és megérthető” (idézi Cossons 2005:34). Ezek a gondolatok jelzik, felerősítik az écomusée térbeli, holisztikus jellegét, s mintegy megelőlegezik azokat a mai törekvéseket, amelyek a helyek emlékezetét, örökségét igyekeznek rögzíteni, felhalmozni akár a létező intézmények keretein kívül, alternatív formákban, élve az elektronikus információmenedzsment lehetőségeivel. Ezt akár az écomusée közösségközpontú ideáljának kiterjedéseként, sajátos hajtásaként is értékelhetjük. Az écomusée körül kétségtelenül sok a félreértés, sok a mítosz, három évtizedes múltját számos kritika, illúzióromboló beszámoló kíséri. A kezdeti, ma már aranykorként idézett időszakhoz képest ezen a téren is beköszöntött a hét szűk esztendő, az anyagi források csökkenése. A finanszírozási válságban egyre inkább a turisztikai bevételekre kell alapozni, s ezzel az eredeti dilemma, miszerint a helyi közösség vagy a külvilág élvez-e elsőbbséget (vö. Hudson 1996), eldőlni látszik, mégpedig ez utóbbi irányába. Annál is inkább, mert az idő múlásával minden egyes esetben megváltozott az intézmények he­lyi közösségi szerkezete is, jóllehet ez nem okvetlenül bontja le a múzeum és a közösség szerves kapcsolatán nyugvó működési elveket. Mindezek ellenére az écomusée a múzeumi világ paradigmatikus fejleménye, hatása túlterjed saját intézményes hálózatán, ami egyébként önmagában sem lebecsülendő. 1998-ban 25 országban 166 ökomúzeumot tartottak nyilván, 2003-ban csak Európában 150, Olaszországban 64, Japánban nyolc múzeum nevezte magát ily módon. Ezek változatos intézmények, koránt-

Elmélet és Módszer

a)

b)

1. ábra. A hagyományos múzeum és az écomusée René Rivard ábrája szerint (idézi Davis 2005:371)

val szembesül(het)nek. E strukturális különbség ellenére az ecomusée-k is rendelkeznek általában valamilyen központtal – Rivie`re-nél ez az „időbeli múzeum” helyszíne –, amely az intézmény professzionálisan kezelt forrásainak (például adatbázis, könyvtár) és látogatói kiszolgálórészeinek főbb centruma. Lényeges, hogy ez a modell nem merül ki abban, hogy a múzeum a „kulturális örökség hatósága” (Fliedl 2004: 301) módjára létezik, hanem mai szóval élve megpróbál aktív „emlékezeti helyként” működni, vagyis ily módon lehet részese és alakítója a múlt, az örökség folyamatosan, a helyi közösségekkel együttműködésben zajló „termelésének” is. Ebben az összefüggésben nyilvánvaló, hogy az intézményesen felhalmozott forrás- és emlékanyag más helyzetben van, mint a hagyományos múzeumokban. A francia gyakorlat arra is példát mutat, hogy a jelen kulturális örökségként Múzeumi Közlemények

való interpretálása részese lehet a helyi közösség önképe megfogalmazásának, kifejezésének. Az écomusée által jelzett irányzat számos párhuzamos, illetve kapcsolódó tendenciával egészíthető ki. Világszerte léteznek közösségformáló és -szervező (vö. Crook 2006) muzealizálási törekvések, de fontosabb arra utalni, hogy a helyi szakgyűjtemények mellett egyre szaporodnak a civil kezdeményezésű, új forrásokat és gyűjteményeket létrehozó mozgalmak, amelyek nagymértékben támaszkodnak az elektronikus kommunikáció, a digitális technika lehetőségeire. Gomba módra szaporodnak nálunk is a helyi információs forráshelyek, elektronikus adatbankok, tudástárak, a múlt és a közvetlen jelen olyan bázisai, amelyek a helyi múlt, az emlékezet alternatív, a múzeumokon kívül maradó, közösségileg (vagy egyénileg) motivált, fenntartott és használt kiindulópontjai lesznek. Egyre gyak-

20

sát és megvalósítását igényli, amitől a „hozott” szaktudományos felkészültség többnyire erőteljesen eltér. A cél érdekében a múzeumokon belül és a múzeumok között bizonyára lehetséges új szakmai kooperációkat kialakítani, de ennél tágabban, az oktatás és a továbbképzés rendszerében lenne szükséges biztosítani a megváltozott múzeumi munkára való felkészítés lehetőségét. (Magyarországon nemigen látni jelét annak, hogy az egyetemi képzésben, például a néprajzi vagy történeti tanszékeken felismernék ennek szükségességét.) A múzeumi munka differenciálódása a tudós-kurátor egykori privilégiumát mára lebontotta (vö. Boylan 2006a), ami átalakítja a szakmuzeológus helyét és viszonyrendszerét a múzeum belső „helyi” körülményei között is. 3. A múzeumok társadalmi szerepéről, értelméről folyó mai múzeumi viták alapján Neil Cossons úgy látja, hogy a jövő múzeumai – főként a természettudományi és a kortárs történeti múzeumok (ide kell értenünk a modern néprajziakat is) – azért fognak a viták középpontjába kerülni, mert „kiállításaik áthágják a köz kényelemérzetének hagyományos mezsgyéjét, ami oda vezet, hogy megkérdőjelezik régóta érintetlen és sérthetetlen autoritásukat és szabadságukat”. A múzeumok nem fognak elrettenni attól – folytatja –, hogy „érzékeny témákhoz nyúljanak, ellenkezőleg, még inkább feszegetik majd a határokat” (Cossons 2005: 35). Ezt a magunk területén nem árt a magunk nyelvére lefordítva intő jelzésként figyelembe venni: a közösségekkel való együttműködés, a partneri szerep útjainak kidolgozása nem azonos a „köz kényelemérzetének” visszaigazolásával, sokkal inkább annak minőségi átalakításával kellene, hogy megvalósuljon. Hivatása szerint a múzeumnak ebben roppant nagy a felelőssége.

Hogyan tovább? Az elmondottakból levonható számos következtetés közül három olyan kapcsolódó tézist fogalmazok meg egy-egy rövid gondolatsorban, amelyek különböző irányokban nyithatják meg a vita, az együttgondolkodás lehetőségét. 1. A közösség, legyen az „távoli” vagy „közeli”, nem homogén, nem változatlan entitás, résztvevőinek érdeklődése, tudásszintje nem azonos, s érdekei sem egységesek, bármit is állítsanak egyes kiemelkedő hangadói. Gyakran a „közösség hangja” sokkal inkább egyének elgondolását, ambícióit takarja. A társadalom, beleértve a helyi társadalmat is, egyre pluralisztikusabb működést mutat, ennek megfelelően a múzeum és közösségek együttműködésének, kölcsönös viszonyának is plurális formáit célszerű kidolgozni. Ebben a múzeumok akár azt is hangsúlyozhatják, hogy többet tudnak annál nyújtani, mint a kollektív identitástermelés, -kifejezés vagy azonosság-megerősítés lehetőségét (Fejős 2003: 25– 26). 2. A múzeumok hagyományos szakmai kompetenciái, valamint a kialakult múzeumi szaktevékenységek nem elegendőek a múzeum és közösség megváltozott, illetve átalakításra szoruló kapcsolatának működtetésére. A tudományos és muzeológiai helyi kontextus a szakemberektől új készségeket, új stratégiák kidolgozá-

Irodalom Boylan, Patrick J. 2006a  The Museum Profession. In A Companion to Museum Studies. Sharon Mac­do­ nald, ed. 415–430. Oxford: Blackwell.

21

Múzeumi Közlemények

Elmélet és Módszer

rabban, s egyre élesebben merül fel a kérdés, hogy a múzeumok milyen viszonyban legyenek ezekkel. Bizonyára megkerülhetetlen, hogy a hűvös „nem veszünk róluk tudomást” helyett, miként lehet partneri stratégiákat kialakítani velük. A helyi alkotókörök működése vagy az egyéni alkotók igényeinek megnyilvánulása hasonló lehetőségekkel kecsegtet, de részben hasonló dilemmákat is idéz, s a múzeumoknak a hagyományos paternalista, az amatőröket megmosolygó attitűdjét, netán a merev elzárkózást új készségekkel kellene felváltani, anélkül hogy a professzionalizmus társadalmi előnyeit, pedagógiai hozadékát felszámolnák, illetve a helyi vagy magánjellegű, a múzeumi hálózaton kívüli tudástárak egyszerű másolatszolgáltatói lennének.

Elmélet és Módszer

2006b  The Intangible Heritage: a Challenge and Opportunity for Museums and Museum Professional Training. Journal of Intangible Heritage 1(1):54–65.

Nightingale, Eithne – Swallow, Deborah 2003  The Arts of the Sikh Kingdoms. In Mu­seums and Source Communities. A Rout­ ledge Reader. Laura Peers – Alison K. Brown, eds. 55–71. London – New York: Routledge.

Cossons, Neil 2005  Múzeumok az új évezredben – a fogalom és a bemutatás változásai. Múzeumi Közlemények különszám, 25–39.

Peers, Laura – Brown, Alison K., eds. 2003  Museums and Source Communities. A Routledge Reader. London – New York: Rout­ledge.

Crook, Elizabeth 2006  Museums and Community. In A Companion to Mu­seum Studies. Sharon Mac­do­ nald, ed. 170–185. Oxford: Blackwell.

Rivie`re, Georges Henri 1973  Role of museums of art and of human and social sciences. Museum 25(1–2):26–44. Újabb kiadása: Museum In­ternational 2001. 53(4):33–42.

Davis, Peter 2005  Places, ’cultural touchstones’ and the ecomuseum. In He­ri­tage, Museums and Galleries. An Intro­ductory Reader. Gerard Corsane, ed. 365–376. London – New York: Rout­ ledge.

Local Circumstances and Contexts of Museums Zoltán Fejős

Etikai kódex 2005  ICOM Múzeumok etikai kódexe 2004. Budapest, ICOM Magyar Nemzeti Bi­zottság. Múzeumi Közlemények 2005. 2. sz. melléklete.

The lecture on which the article was based deals with the relationship between museums, academic life and society, focussing primarily on the social component. The social environment of museums has largely transformed in the past few decades. Real dialogues, partnerships, cooperations have been established between museums an communities and the role of this interrelation is growing, although in Hungary it has not been comprehensively discussed. In the present case ethnography and ethnographic collections and their social aspects are studied, with a special emphasis on the social origin of collections, throwing light on the changed nature of the scope and area of collection, affecting not only the practice but also the philosophy of museums. Two examples of alternative patterns, the source community and the écomusée are discussed.

Fejős Zoltán 2003  Tárgyfordítások. Néprajzi múzeumi ta­ nulmányok. Budapest: Gondolat. Fliedl, Gottfried 2004  Múzeumban. Esszé az osztrák tarto­ mányi múzeumok (Landesmuseum) szere­pé­ ről és történetéről. In A kulturális örökség. Erdősi Péter – Son­koly Gábor, szerk. 267– 303. Bu­dapest: L’Harmattan–Atelier. Hudson, Kenneth 1996  Ecomuseums become more realistic. Nordisk Museologi 2:11–20. (http://www. umu.se/nordic.museology/NM/962/hudson/962.html). Karp, Ivan – Lavine, Steven D., eds. 1992  Museums and Communities: The Pol­ itics of Public Culture. Washington, D. C. – London: Smithsonian Institution Press.

Múzeumi Közlemények

22