Forrás: http://www.elitmed.hu/folyoiratok/lam/0504/18.htm LAM 2005;15(4):324-8.
HISTÓRIA
A múlt árnyai A szombathelyi patológia jegyzőkönyveinek üzenete (1920–1946) Garzuly Ferenc Szombathelyen 1920 és 1946 között – 16 kötetbe szedve – megközelítően 3000 boncjegyzőkönyv készült. Egy korszakot, gyógyíthatatlan betegségeivel, vezető halálokaival elevenítenek meg előttünk. Egy orvost láthatunk munka közben, aki az ismereteket gondos munkával gyűjti össze, értékeli és adja át. Akkor is, amikor már „baljós volt felette a menny”. Érzékeltetik a jegyzőkönyvek a háttérben, a kórházi osztályokon folyó küzdelmet, betegek és orvosok hétköznapi gondjait, egyéni tragédiáit. Kórházi boncjegyzőkönyvet Szombathelyen 1920-ban készítettek először, bár a patológiai osztályt csak később, 1929-ben hozták létre. A városban lévő „császári és királyi” huszárlaktanyához 1889-ben csapatkórházat építettek. Ez a vesztes világháborút követően funkciót váltott, Vasvármegye és Szombathely Város Közkórházává alakult át. 1928-ban új helyen új kórházat kapott a megye és a város. A régi kórházat átköltöztették, az új kórház a régi névvel, 1929-ben kezdte el működését. Az intézmény a Markusovszky Kórház nevet 1955-ben vette fel (1). Az első jegyzőkönyveket tartalmazó kötet első oldalán ez olvasható: Vasvármegyei Közkórház Bonzjegyzőkönyve 1920. Évente csak néhány boncolást végeztek, az újabb évek jegyzőkönyvei ugyanabba a kötetbe kerültek. A 36. oldalon azonban már az új kórházban kialakított proszektúrán készült jegyzőkönyvvel találkozunk, és az 1929-es évszámmal. Az 1920–29 között létrejött jegyzőkönyvek egy része négy-öt oldalas leírást ad a boncolás során talált elváltozásokról, más része rövidebb. Valamennyit kézzel írták. A leírást latin diagnózisok felsorolása követi. Az adatok gyakran hiányosak, itt-ott hiányzik a diagnózis is, másutt az aláírás, ismét másutt a sectio dátuma. Nem mindig tudjuk megfejteni, mi indokolta a boncolást. Egy hétéves kislány lövési sérülést szenvedett. Három beteg műtét közben vagy röviddel a műtétet követően lelte halálát. A halált okozó betegségek: agyhártyagyulladás, agytályog, agydaganat, tüdőgümőkór, tüdőgyulladás, tüdőinfarktus, szívbelhártya-gyulladás, hashártyagyulladás, bélcsavarodás, vérhas. A jegyzőkönyvet ketten írták alá (ahol aláírták): a jegyzőkönyvvezető és a boncoló főorvos. Az előbbiek a belgyógyászat alorvosai, utóbbi az osztály főorvosa, a Jendrassik-klinika egykori tanársegédje, dr. Stranz Gyula (1885–1940), aki 55 éves korában bekövetkezett haláláig vezette a belgyógyászatot. 1920–29 között a laboratórium, kórbonctan, kórszövettan, röntgen- és fertőzőrészleg is hozzá tartozott, de ő volt a pulmonológus és a neurológus is a kórházban (1). Szövettani vizsgálatokról ezekben a jegyzőkönyvekben nincsen szó, a véleményekből mégis kiderül, hogy alkalmanként azokra is sor került. Nem lehet biztonsággal megítélni, hogy a boncolások közül melyek voltak törvényszéki jellegűek. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy egy belgyógyász klinikai munkája mellett boncoljon.
Pedig az egyik legismertebb patológus, Virchow is gyakorló orvos volt. Meglepő, hogy a leírás és a vélemény is mennyire szakszerű, lényegre törő, korrekt. Pedig az orvosok munkában akkor sem szenvedtek hiányt, sőt, a következő években sem. A működését megkezdő új kórház nyolc osztályának 1000 ágyára is csak nyolc főorvos, hét alorvos és néhány segédorvos jutott (1). Dr. Görög Dénest (1901–1945), későbbi címzetes egyetemi magántanárt, 1929-ben nevezték ki a patológiai osztály vezetőjévé. Budapesten, Berlinben és Göttingenben volt orvostanhallgató. Végzés után a pécsi egyetem Törvényszéki Orvostani Intézetében és Kórbonctani Intézetében dolgozott, dr. Entz Béla professzor mellett, aki később gyermekeinek keresztapja is lett (1). A kórbonctan személyzete a vezető főorvoson kívül egy alorvosból, egy gépírónő-szövettani laboránsból, egy szakaltisztből és egy boncszolgából állt (2). Az általa végzett boncolások jegyzőkönyvei közül az első 1929. április 9-én keltezett. Ezen a beteg neve, életkora, foglalkozása, a felvétel és a halál időpontja, valamint a klinikai diagnózis szerepel, ezt követik a boncolás során megállapított latin diagnózisok. A boncolásról részletes leírás nem készült. A további jegyzőkönyvek hasonló formájúak, a 25-ös számú jegyzőkönyvtől kezdődően azonban a feljegyzések már formanyomtatványra készültek, kézzel írottak. A szervek megjelölésénél tollal írt kereszt jelzi, hogy a szervek közül melyeknek a boncolására került sor. A további szabad helyre a lapokon a latin kórbonctani diagnózis került. Egy példa erre a legrövidebbek közül „Meningitis basilaris tuberculosa acuta cum hydrocephalo externo et interno acuto. Disseminatio miliaris tuberculosa apicis pulmonis utriusque. Tbc vetusta caseosa noduli lymphatici hili pulmonis unius. Pleuritis et pericarditis chronica fibrosa (pleurae dextrae). Degeneratio parenchymatosa renum.” (1929., 7. számú. jegyzőkönyv, hétéves gyermek.) A boncjegyzőkönyvek tanúsága szerint 1929-ben Görög Dénes 186 sectiót végzett. Néhány adat a ma már gyógyítható betegségekről. A leggyakoribb betegség a gümőkór (35 eset), a boncoltak megközelítően egyötödében fordult elő. Luesre utalt a bonclelet 12 elhunytban (lues congenita, osteochondritis syphilitica, aortitis luetica, paralysis progressiva, tabes dorsalis). Vakbélgyulladáshoz, illetve fekély átfúródásához csatlakozó hashártyagyulladás miatt öten haltak meg. Két-két beteg halálát okozta hastífusz, diftéria, tetanusz, egy-egy betegét skarlát, kanyaró, vérhas. A századelőn a tüdővész Magyarországon pusztító népbetegség volt, amit a Vas megyei kórház kórbonctanának adatai is alátámasztanak. Vasvármegye polgári közössége elsőként az országban, 1903. március 1-jén alakította meg a Tuberkulózis Ellen Védekező Vasvármegyei Egyesületet (TEVVE), majd az első tüdőbeteg-gondozót (1906), és a szegény sorsú, tuberculosisban megbetegedett szülők gyermekei nevelésére szolgáló erdei iskolát (1908). 1929-ben az ország legmodernebb, 113 ágyas tüdőosztálya épült fel a kórházban, vezetésével az Erzsébet Királyné Szanatórium alorvosát, dr. Prugberger Józsefet, dr. Görög Dénes későbbi barátját bízták meg.
Az új kórházban Időzzünk most el egy olyan időszaknál, amelyben az új kórház már „gőzerővel” dolgozott! Mondjuk, az 1936-os évnél. Ebben az évben 213 esetben történt boncolás. A jegyzőkönyvek egy részén az alorvos, dr. Horváth Béla aláírását találjuk. Róla fia, dr. Horváth Attila egyetemi tanár, a budapesti Bőrgyógyászati Klinika vezetője a következő információkkal szolgált. Nemcsak édesapja, édesanyja is a proszektúrán dolgozott, ő gépelte a jegyzőkönyveket,
szövettani leleteket. A kórbonctant magába foglaló épületben laktak. 1939-ben, amikor fiuk megszületett, Toronyba költöztek, apja ott lett körzeti orvos. Egy ideig még visszajárt boncolni, megszerezte az igazságügyi orvos szakértői szakképesítést, majd a tisztiorvosi szakképesítést is. Jelentős változást láthatunk az 1929-es feljegyzésekhez képest. A lényegre törő kórisme már mindenütt magyaros, csak az orvosi nyelvben közhasználatú latin szavak maradtak meg a diagnózisokban. Például (86. számú jegyzőkönyv, 16 éves napszámos, tüdőosztály, klinikai diagnózis: tbc. pulm.): „Mindkét tüdő kiterjedt disseminált és conglomerált tuberculosisa, a csúcsban több borsónyi-ökölnyi cavernával. Kiterjedt, különösen jobb oldalt nagyméretű mellhártya összenövések. Acut serofibrinosus szívburokgyulladás. Általános nagymértékű lesoványodás. A szívizom, máj és vesék parenchymás degenerációja.” A 213 meghalt közül 68 személynél – már közel minden harmadiknál – gümőkórt találtak. A tüdővész miatt elhunytak életkori skálája széles, egyévestől a legöregebbig terjed. Gyakori a tuberkulózis az elmebetegek közt, náluk leginkább ez a halálok. Még egy betegség ragadott el fiatalokat ebben az évben, a Heine–Medin-kór. Nyolc gyermek és egy 27 éves felnőtt halálát okozta a járvány. Valamennyi esetben megtaláljuk a gerincvelő szakszerű vizsgálatáról készült leírást. A lues késői idegrendszeri szövődményei miatt tíz beteg halt meg. A tabes dorsalis miatt elhunytaknál szintén sor került a gerincvelő vizsgálatára és a velőshüvely-festés elvégzésére is. Négy beteg hastífusz, két beteg orbánc miatt halt meg. A jelenleg vezető halálokokkal nem, vagy alig találkozunk a boncjegyzőkönyvekben, szívinfarktus kórismével egy esetben sem, agyi keringészavarral is csak ritkán. A daganatos betegek között ebben az évben egynek sem volt tüdődaganata vagy mellrákja. Alsóvégtag-trombózist és tüdőembóliát is csak két jegyzőkönyv említ. A teljes anyagban valamennyi korosztály erősen érintett. Tizenhat gyermek volt egyévesnél fiatalabb. Különösen szembetűnő, hogy a boncoltak negyede a 20. életévét sem töltötte be, és hogy a 60 évesnél fiatalabbak száma közel háromszorosa volt a 60 évesnél idősebbeknek. A legtöbben a csecsemő- és gyermekosztályon, illetve gyermekmenhelyen, valamint az idegelme osztályon haltak meg (39-39), ezt követte a tüdőosztályon (36), a belgyógyászaton (35) és a sebészeten (28) meghaltak száma. A nagyobb osztályok ágyszáma egyébként a következő volt: elme- és idegosztály 405, sebészet 189, tüdőbetegosztály 113, csecsemő- és gyermekosztály 97, belgyógyászat 67 (1). A feljegyzésekből megismerhetjük az elhunytak volt foglalkozását. Nagyot fordult a világ azóta: napszámos, béres, földműves, gazdatiszt, uradalmi cseléd, uradalmi gulyás, uradalmi gazda, gazdasági cseléd, kaszakovács, borpincemunkás, marhahajcsár, kocsikísérő, tojáskereskedő, teknővájó, nevelőnő, díjnok, kifutó, háziszolga, magánzó, városi szegény, községi szegény, szegényházi ápolt, hadirokkant, szellemi szükségmunkás.
Jegyzőkönyvek 1930-tól 1943-ig Ha most visszatekintünk és átlapozzuk az 1930–1935-ös boncjegyzőkönyveket, hasonló megállapításokra juthatunk, néhány kiegészítést kell csak tennünk. A boncolások száma évenként 165 és 253 között ingadozott. Az 1930-as évben a 69-es számú sectio törvényszéki volt, nem üres papírlap van azonban a helyén, hanem a jegyzőkönyv szövegének másolata, az egyik aláíró Görög Dénes, mint „kir. törvényszéki orvos”. A további években egy–négy hasonló boncolásra kerül sor. Az 1935. évi első törvényszéki sectio
jegyzőkönyvén aláírása alatt már ez olvasható: „egyetemi magántanár, törvényszéki orvos”. Sokat dolgozott, közleményei jelentek meg itthon és külföldön, egyetemi előadásokat is tartott (3). Ő lett a kórház első magántanára. Az elmeosztályon 1932-ben kitört hastífuszjárványt dr. Tanka Dezső főorvos írásából ismerhetjük meg (4). Az osztály „megfigyelőjében” 51 beteg volt összezsúfolva, ezek közül 25 kapta meg a betegséget, közülük hét meghalt. Lépjünk tovább az 1937–43-as évekre! A boncolások száma fokozatosan emelkedik, 1942-ben éri el a maximumot, 406 boncolást, de még 1943-ban is jelentős a szám, 320. Az utolsó három évben a jegyzőkönyveket tartalmazó kötetek közel dupla olyan vastagok, mint az első években. Még 1942-ben is találkozunk olyan jegyzőkönyvvel, amelyben Görög Dénes neve alatt „kir. törvényszéki orvos” cím szerepel, ami arra utal, hogy származása ellenére címét megtarthatta, éppúgy, mint osztályvezetői orvosi rangját is. Pedig a törvényszéki orvosi vizsgálatra kerülő esetek közül az egyikben egy csendőr, a másikban egy honvédtiszt is érintett volt. 1937–39-ben a boncjegyzőkönyvek egy részét Horváth Béla alorvos írta alá, de az utolsó három évben a megszaporodott sectiók ellenére sem találunk más aláírást a jegyzőkönyveken, mint Görög Dénesét. Az előző évekre jellemző betegségek itt is konzekvensen halmozódnak. A fő problémát változatlanul a gümőkór jelenti. Ismételten felüti a fejét a Heine–Medin-kór, skarlát, szamárköhögés, diftéria, tetanusz, vérhas, hastífusz. Gyermekágyi láz és torokmandula eltávolítása utáni vérbelehelés miatt is meghal egy-egy beteg. Három gyermek halálához babszem belehelése vezet. Változatlan arányban fordul elő a késői lues. A belgyógyászaton szívbelhártya-gyulladás, szívizomgyulladás, myodegeneratio cordis kórisme szerepel leginkább kardiológiai halálokként, egy esetben sem találkozunk a szívinfarktus diagnózissal. Az utóbbi a patológiai diagnózisok között sem szerepel. Az adatok csak fenntartással értékelhetők, mivel a halottak mintegy 35 százalékánál mellőzték a boncolást (5). Egy másik tényező, ami az arányokat befolyásolhatta, az volt, hogy a súlyos állapotú betegeket, haldoklókat gyakran hazavitték.
Sokasodó árnyak A zsidóság, a zsidó származású orvosok helyzete – beleértve a kikeresztelkedettekét is – az évek során egyre nehezebbé vált. Az ellenérzések nem voltak új keletűek. Már Paracelsus is azt írja egy helyütt: „A zsidók sokat dicsekszenek orvosi tudományukkal, és pirulás nélkül mondogatják, hogy ez a művészet nagyon régi eredetű náluk. De mit tudnak az orvosi tudományból? Mi van orvosi könyveikben? Egész orvosi művészetük tiszta huncutság és csalafintaság.” (6) „A zsidó orvosok gyakorlatának korlátozásában azonban nem a keresztény orvosok, hanem az egyházi férfiak, nevezetesen a pápák jártak elől. Így Gratianus már 1115ben elrendelte, hogy senki az egyházi vagy világi emberek közül ne merészeljen a zsidókkal együtt enni, inni, lakni, betegségében zsidó egyén segítségét kérni, ilyentől orvosságot elfogadni.” (6) Mégis, úgy tűnik, a megszaporodott boncolások miatt rövidül le az utolsó években a patológiai lelet, és nem azért, mert Görög Dénes érzi a vészfelhőket maga és családja fölött. 1943. december 28-án egy csecsemőnél a szövettani vizsgálat során különleges pajzsmirigyelváltozást talál, a metszetet Budapestre küldi, az egyetem patológiai intézetébe, a válaszon Zalka Ödön egyetemi tanár aláírása szerepel, a leletek közé illesztik a könyvbe. A levél így
kezdődik: „Kedves barátom! Küldött metszeted igen érdekes. Azt hiszem, hogy egy anyai részről stimulált pajzsmiriggyel állunk szemben. Régen ismeretes, hogy az újszülött pajzsmirigyek milyen különböző szövettani képet adnak…” 1944 áprilisában és májusában tragikus változás következett be a zsidóság helyzetében: „1944. április 5.-e után Szombathely utcáin is feltűntek a sárga csillagok. … Kizárták a zsidó orvosokat a kamarából. … Április 28-án jelent meg a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos miniszterelnöki rendelet… A gettókerítés és a kapuk megépítésére valamint a beköltöztetés lebonyolítására … a határidőt 1944. május 12-ére, este 8 órára tűzték ki.” (7) Az 1944-es boncjegyzőkönyveket tartalmazó kötetet egy ideig nem találtuk meg. Dr. István Lajos professzort kérdeztem a történtekről. Megtudtam, hogy 1944-ben medikusként végzett boncolásokat és ezekről jegyzőkönyveket is készített. A keresést ezért újra kezdtük és végül megtaláltuk, egy kötetbe kötve, az 1944, 1945 és 1946-ban készült jegyzőkönyveket. Görög Dénes utolsó jegyzőkönyve 1944. május 17-i keltezésű. Ez abban az évben a 137. boncolást jelentette. Két kivétellel valamennyi jegyzőkönyvön az ő aláírása szerepel. Az utolsó jegyzőkönyv is olyan korrekt, mint az előzők. A helyi közigazgatási szervek alkalmazottai a következő napokban emelhették ki a munkába feledkező, a veszélyről tudni nem akaró főorvost otthonából – sok társával együtt – a végső útra.
Utolsó úton Dr. Görög Dénes – bár diákkorában konvertált, és gyermekei keresztény nevelést kaptak – származása miatt 1944 májusában, feleségével és lányával a szombathelyi gettóba került. Július 4-én, több mint 1400 sorstársával együtt Auschwitzba hurcolták, ott feleségét, lányát és anyósát az első napon a halálba küldték. Dr. Josef Mengele mellett kellett dolgoznia (8). Pontosan nem tisztázott körülmények között halt meg 1945 januárjában. 1944. április 12-én fiát a tüdőosztály főorvosa, dr. Prugberger József Kőszegre menekítette, ahol az Isteni Ige Társasága nevű missziós rend rejtette el. Fiából kémikus lett: prof. dr. Görög Sándor, a Richter Gedeon Rt. Kutatási Analitikai Központjának volt vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Dr. Görög Dénes elhurcolását követően három évig nem volt az osztálynak önálló vezetője. 1944-ben összesen 230 sectio történt (ebből 135-öt még Görög Dénes végzett). A halálokok ugyanazok: tuberkulózis, gócos tüdőgyulladás, gennyes folyamatok, diftéria és a többi, az előző jegyzőkönyvekből ismert halálok. A jegyzőkönyveken dr. Ormosi Vilma, dr. Dunka György és dr. István Lajos, valamint dr. Magyar Miklós egyetemi tanársegéd neve szerepel.
Változások A várost a Wehrmacht 1944. március 19-én szállta meg. A jegyzőkönyvekből kiderül, hogy 1944 szeptemberében egy német tizedes a lép megrepedése okozta hasűri vérzés, novemberben egy magyar katona koponyasérülést követően kialakult agytályog miatt halt meg. Decemberben egy német katona halálát szilánksérülés okozta, egy másikét gennyes középfülgyulladáshoz csatlakozó gennyedés, egy harmadikét lőtt sérülést követően kialakult agyhártyagyulladás – a Német Hadikórházban (Luftwaffe, Ortslazarett) haltak meg. 1945-ben a sectiók száma 41-re csökkent. Ezek nagy részét dr. Martin Jenő végezte. A halottak között újabb katonákat találunk. Márciusban három német katona halt meg
gránátszilánk okozta sérülés következtében, és egy orosz hadifogoly is, koponyasérülés miatt. István Lajos professzortól tudtam meg, hogy a boncolásokon a német orvosok is részt vettek. A szovjetek 1945. március 29-én jöttek be a kórházba. A kórház emeletén csakhamar szovjet csapatkórház dolgozott (1). Egy novemberi jegyzőkönyv már egy 24 éves orosz szakaszvezetőről szól, haslövéshez társuló hashártyagyulladás a halálok. Ebben az évben különösen nagy problémát jelentett a kiütéses tífusz, a hastífusz és a tetvesség. Id. dr. Kneffel Pálnak, az Országos Közegészségügyi Intézet szombathelyi állomása akkori főorvosának és az általa létrehozott Járványügyi Kórháznak igen jelentős szerep jutott a betegségek megfékezésében, leküzdésében (1).
A háború utáni évek 1946-ban február és június között már csak 18 sectióról találunk adatokat. Id. dr. Kneffel Páltól megtudtam, hogy boncolásokat később is végeztek, sőt, a kórházigazgató kérésére ő is boncolt, de elképzelhetetlenül rossz körülmények között, „ad oculos demonstrandum”. Mivel a proszektúrának nem volt állandó orvosa, az igazgató azt, akivel az udvaron találkozott, azonnal boncolni küldte. A boncleletet a boncoló megbeszélte a klinikussal, jegyzőkönyv nem készült. Abban az időben a legnagyobb gondot az okozta, hogy sok halottnak hozzátartozója sem volt, és senki sem foglalkozott elszállításukkal, úgy kellett a proszektúrán átlépdelni a holttesteken. A patológia szombathelyi történetének első szakasza ezzel a szomorú momentummal zárul. Dr. Romhányi György (1905–1991), aki dr. Nemes Balogh Ernő egyetemi tanár patológiai intézetének adjunktusa volt Budapesten, címzetes egyetemi magántanár, 1947-ben kap megbízást a szombathelyi patológiai osztály vezetésére. 1951-ben a Pécsi Orvostudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárának nevezik ki. Később a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lesz. A boncjegyzőkönyvek fejlécén 1944 októberéig a „Vasvármegye és Szombathely Város Közkórházának Prosecturája” felirat szerepel. Ekkor találkozunk először új fejléccel a régi mellett, amelyen a vezető főorvos neve is olvasható. A lassan dolgozó kórházi gépezet most készült volna el vele? És a papírhiány semmi pazarlást nem engedélyez? Tény, hogy dr. Romhányi György, az utód főorvos, még 1948-ban is olyan formanyomtatványokra gépelt leleteket ír alá, amelyen ez olvasható: „Vasvármegye és Szombathely Város Közkórházának Prosecturája. Vezető főorvos dr. Görög Dénes egyetemi magántanár”. Igazolva érezhetjük Romhányi György professzor szavait: „A halottak tanítanak bennünket…”. Ne felejtsük el a tanulságokat! Köszönetnyilvánítás A munkához nyújtott információkért, segítségért, tanácsokért a következő személyeknek tartozom köszönettel: prof. dr. István Lajosnak, dr. Prugberger Emilnek, id. dr. Kneffel Pálnak, dr. Csanaky Györgynek, dr. Széll Kálmánnak, prof. dr. Horváth Attilának, dr. Brittig Ferencnek, dr. Tóth Csabának és Geszler Máriának. A Vasi Szemle 2004. júniusi számában megjelent hasonló című írás alapján.
Irodalom 1. Széll Kálmán. A Markusovszky Kórház története. Szombathely: Sylvester Nyomda; 1979. p. 18., 37., 44., 48., 49., 53., 54. 2. Görög Dénes. A prosectura és a központi laboratórium. In: Pető Ernő. A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely város közkórházának életében. Budapest: Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége kiadás; 1934. p. 535. 3. Görög Dénes. A prosectura és a központi laboratórium. In: Pető Ernő. A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely város közkórházának életében. Budapest: Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége kiadása; 1934. p. 540. 4. Tanka Dezső. Typhusjárvány a közkórház elmeosztályán. In: Pető Ernő: A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely város közkórházának életében. Budapest: Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége kiadás; 1934. p. 524-5. 5. Görög Dénes. A prosectura és a központi laboratórium. In: Pető Ernő. A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely város közkórházának életében. Budapest: Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége kiadás; 1934. p. 537. 6. Magyary-Kossa Gyula. Zsidó orvosok a régi Magyarországon. In: Magyar orvosi emlékek. II. kötet. Budapest: Eggenberger-féle könyvkereskedés (Rényi Károly) kiadása; 1929. p. 25-26. 7. Katona Attila. A zsidókérdés közigazgatási megoldása Szombathelyen. In: Baljós a menny felettem. Balázs Edit és Katona Attila (editors). Szombathely: Berzsenyi Dániel Főiskola Történelem Tanszéke és a Magyar-Izraeli Baráti Társaság kiadása; 2001. p. 241-285. 8. Nyiszli Miklós. Dr. Mengele boncoló orvosa voltam az auschwitzi krematóriumban. Budapest: Magvető; 2004. p. 94-5.
Levelezési cím: dr. Garzuly Ferenc, Vas Megye és Szombathely Megyei Jogú Város Markusovszky Kórháza, Patológiai Osztály, 9700 Szombathely, Markusovszky utca 3.
