A modern pusztulás romjainak képe az utóbbi id k. Robert Moses:.Az autópályák világa

.MARSHALL BERMAN.

Robert Moses:

.Az autópályák világa Fordította: Szoták Zsuzsanna

uralják. Az autók vadul kerülgetik a kamionokat: mintha ezen az autópályán mindenkin úrrá lenne az a kétségbeesett, leküzdhetetlen bels√ kényszer, hogy a lehet√ leggyorsabban hagyja maga mögött Bronxot. Az autópályától északra és délre elterül√ városképre vetett pillantás – gyors pillantásoknál aligha van többre lehet√ség, hiszen az út nagyobb része a föld alatt fut és több méter magas téglafal szegélyezi – igazolja ezt a kényszert: bedeszkázott, elhagyatott épületek és kiégett, elszenesedett épülettestek százait, valamint törmelékkel és hulladékkal teleszórt, üres tömbök tucatjait láthatjuk. Tízpercnyi autózás ezen az úton mindenki számára megpróbáltatást jelent, de különösen iszonytató azok számára, akik még emlékeznek a régi Bronxra: a valamikor népes, virágzó városrészekre. Mígnem ez az autópálya átszelte a szívét, és olyan hellyé változatta, ahonnét mindenkinek menekülnie kell. A Bronxban feln√tt gyerekekre, így rám is különös iróniával nehezedik az érzés: igyekszünk minél el√bb kikerülni innen, átszáguldunk gyermekkorunk színterén, örvendezve az út végének láttán, nemcsak ártatlan szemlél√i, de aktív résztvev√i is vagyunk annak a pusztításnak, amely a szívünkbe markol. Visszanyeljük könnyeinket, és rátaposunk a gázra. Mindezért Robert Moses a felel√s. Amikor Allen Ginsberg az 1950-es évek végén feltette a kérdést: „Ki volt az a cement és alumínium szfinx?”, mindjárt biztos voltam benne, hogy Moses volt az √ embere, még ha maga a költ√ nem volt is tisztában ezzel. Mint Ginsberg versében: „Moloch, ki korán behatolt a lelkembe”, Robert Moses és középítményei nem sokkal

Ha egy túlzsúfolt világvárosban akarsz dolgozni, húsvágóbárddal kell magadnak utat törnöd. Én mindenesetre rendületlenül építek tovább, ti pedig kövessetek el mindent, ha meg akartok állítani. (Robert Moses maximái) Milyen cement és alumínium szfinx törte fel koponyáikat és falta fel agyvelejüket és képzeletüket?… Moloch, kinek épületei ítéletek! (Allen Ginsberg: Üvöltés)

A

modern pusztulás romjainak képe az utóbbi id√k legszembeötl√bb példája ama képek és szimbólumok közül, amelyekkel New York ajándékozta meg a modern kultúrát. Bronx, ahol feln√ttem, mára már korunk felgyülemlett nagyvárosi lidércnyomásának nemzetközi jelképévé vált – kábítószerek, bandák, gyújtogatások, gyilkosságok, rettegés, többezernyi lakatlan épület és sok olyan környék, amely szemét és törmelék borította pusztasággá változott. A kerületet kettészel√ Cross-Bronx autópályán áthajtó több százezer autós nap mint nap tapasztalhatja Bronx irtózatos végzetét, bár valószín∫leg értetlenül szemléli. Az éjjel-nappal agyonzsúfolt úton gyors, végzetesen gyors a forgalom; a megengedett sebességet még a veszedelmesen kanyarodó és fokozatos lassításra kényszerít√ belép√ és kilép√ rámpáknál is rendszeresen túlszárnyalják; a látóhatárt ádáz és er√szakos sof√rök vezette hosszú kamionkaravánok

Marshall Berman: All That Is Solid Melts Into Air. The Experience of Modernity. Penguin Books, New York–London, 1982. 290–312 old.

103

Marshall Berman

a Bár Micvó el√tt léptek be az életembe, és segítségükkel hamarosan véget ért a gyermekkorom. Moses mindvégig jelen volt egyfajta meghatározhatatlan, tudatel√tti szinten. Úgy t∫nt, hogy New Yorkban és környékén minden monumentális építmény az √ keze nyomát viseli: a Triborough híd, a West Side autópálya, a többtucatnyi, széles, parkosított f√útvonal Westchesterben és Long Islanden, Jones és Orchard strandjai, a számtalan park, a lakótelepek, az Idlewild (a mai Kennedy) Repül√tér, a Niagara vízeséshez közeli hatalmas gátak és er√m∫vek rendszere. A lista végtelennek t∫nt. Az √ ötlete volt a számomra különös varázzsal bíró esemény, az 1939–40-es Világkiállítás, amelyre anyám méhében magam is ellátogattam. Elegáns emblémája programfüzetek, poszterek, képeslapok, hamutálak alakjában díszítette lakásunkat, és egyben jelképezte az emberi kalandvágyat, a haladásba és a jöv√be vetett hitet. Vagyis annak a kornak minden h√si ideálját, amelybe beleszülettem. 1953 tavaszán és √szén Moses alakja aztán egészen más módon árnyékolta be az életemet: kijelentette, hogy egy méretében, költségében és szerkezetében eddig példátlan, óriási autópályát fog emelni a szomszédságunk kell√s közepén. Eleinte csak hitetlenkedtünk, mintha egy más bolygóról származna az ötlet. El√ször is azért, mert a környezetünkben szinte senkinek sem volt autója, életterünket a környék és a városközpontba tartó metróvonalak határozták meg. Ezenkívül, még ha a városnak szüksége van is erre az útra – vagy az államnak volt rá szüksége? (Moses tevékenységében csakis a maga számára voltak tisztán kivehet√k a hatalmi viszonyok és er√vonalak) –, biztosan nem gondolják komolyan, amir√l a mendemondák szólnak. Vagyis hogy az autópályáért letarolják a miénkhez hasonlóan megbízható, rendes, s∫r∫n lakott városrészek tucatjait. Hogy közel 60 000, többségében zsidó, de számos olasz, ír és fekete, munkás és alsóközéposztálybeli embert hajítanak ki otthonából. A bronxi zsidók meg voltak zavarodva: hogy tehet ilyet velünk egy zsidó hittestvérünk? (Fogalmunk sem volt arról, milyen zsidó is Moses, illetve mennyire voltunk csupán akadályok az útjában.) De még ha meg is akarná tenni, biztosra vettük, hogy ez itt, Amerikában nem történhet meg. Még mindig a New Deal utolsó sugaraiban sütkéreztünk: a kormány a mi kormányunk volt, amely végül majd segítségünkre siet, és megvédelmez bennünket. De nem így lett; miel√tt magunkhoz tértünk volna, megjelentek a markológépek és buldózerek, az emberek pedig egymás után kapták meg a kiköl-

tözésre felszólító levelet. A környékbeliek dermedt pillantást vetettek a bontási vállalkozókra, az elt∫n√ utcákra, egymásra, majd szedték a sátorfájukat. Moses közeledett, és sem evilági, sem túlvilági er√ nem tartóztathatta fel. Bronx központját csaknem tíz éven keresztül (az 1950-es évek végét√l az 1960-as évek elejéig) törtékzúzták, pusztították. Barátaimmal gyakran ácsorogtunk a Grand Concourse mellvédjére támaszkodva, ahol azel√tt a 174. utca volt, és figyeltük, hogyan halad a munka – bámultuk a roppant markológépeket és buldózereket, a hatalmas fa- és acéloszlopokat, a színes véd√sisakot visel√ munkások százait, a Bronx legmagasabb tet√i fölé tornyosuló óriási darukat, a robbantásokat, a frissen hasított k√ vad, recés szikladarabjait, a pusztítás képét mérföldekre keletre és nyugatra, ameddig a szem ellát. És bámultuk, hogyan változik megszokott, szeretett környékünk fennkölt, látványos romhalmazzá. Amikor az egyetemen felfedeztem Piranesit, rögtön otthon éreztem magam. Columbia könyvtárából az építkezésre hazatérvén úgy éreztem, Goethe Faust-ja utolsó, z∫rzavaros felvonásának kell√s közepébe csöppentem. (Meg kell hagyni, Moses építményei megihlették az embert.) Kivéve, hogy itt a humanizmus nem diadalmaskodott a pusztítás felett, s√t az építkezés befejeztével kezd√dött el igazán Bronx hanyatlása. Az út mellett húzódó utcák hosszú sora fuldoklott a porban, a benzing√zben és a fülhasogató zajban. Különösen a Bronxban azel√tt sohasem látott nagyságú és lóerej∫, Long Island, New England vagy éppen dél felé tartó, nehéz rakományokkal terhelt kamionok dübörgése volt elviselhetetlen éjjel-nappal. Húsz éve huzamosan lakott bérházak sorai váltak lakatlanná, gyakran jóformán egyik napról a másikra; ennél rosszabb nyomornegyedekb√l menekül√, elszegényedett latin-amerikai és fekete családok tömegei foglalták el ezeket az épületeket, gyakran a Szociálpolitikai Ügyosztály támogatásával, amely még a mélyre zuhant lakásbéreket is fizette. A jelenség pánikot keltett, és mihamarabbi menekülésre kényszerítette az √slakosokat. Az építkezés ugyanakkor számos kereskedelmi tömböt is tönkretett, másokat elvágott megszokott vásárlóiktól, így a boltosokat nemcsak a cs√d szélére taszította, de egyre jobban kiszolgáltatta a b∫nözésnek is. A kerület 1950-es években még virágzó, hatalmas, nyitott piaca a Bathgate súgárút mentén megtizedel√dött; ami az építkezés befejezése után egy évvel még megmaradt bel√le, füstté vált. Ily módon elnéptelenedve, gazdaságilag kifosztva és érzelmileg

104

Robert Moses: Az autópályák világa

összetörve – bár a fizikai sérülés éppen elég ártalmas volt, a bels√ sebek még súlyosabbak voltak – Bronxot kezdte magába szippantani a nagyvárosi métely egész rettegett örvénye. Moses láthatólag megdics√ült a pusztításban. Amikor a Cross-Bronx autópálya befejezése után megkérdezték t√le, vajon az efféle városi autópályák nem vetnek-e fel bizonyos emberi problémákat, türelmetlenül így válaszolt: „A dolog igazán kevés viszontagsággal jár. Csakugyan jelent némi kényelmetlenséget, de még így is túlzok.” Korábbi, vidéki és külvárosi autópályáihoz viszonyítva mindössze annyi volt a különbség, hogy „itt több ház, több ember áll az utunkban, ennyi az egész”. Azt mondogatta, hogy „ha egy túlzsúfolt világvárosban akarsz dolgozni, húsvágóbárddal kell magadnak utat törnöd”.1 A tudatalatti egyenl√ségjel a feldarabolandó és elfogyasztandó állattetemek és „az utunkban álló emberek” között meghökkenti az embert. Ha Allen Ginsberg ilyen metaforát adott volna saját Molochjának szájába, sohasem úszta volna meg ép b√rrel: egyszer∫en túl „soknak” min√sült volna. Moses hajlama a túlzott kegyetlenségre látnoki zsenialitásával, megszállott energiájával és megalomán ambícióival társulva lehet√vé tette számára, hogy az évek során szinte már mitológiába ill√ hírnévre tegyen szert. Moses a történelem és a kulturális mitológia titáni épít√inek és rombolóinak hosszú sorában utolsóként t∫nt fel, XIV. Lajos, Nagy Péter, Haussmann báró, Sztálin (bár megszállott kommunistaellenes volt, el√szeretettel idézte a sztálini maximát: „Nem lehet rántottát készíteni a tojások feltörése nélkül”), Bugsy Siegel (a maffia mesteri megszervez√je, Las Vegas megteremt√je), „Kingfish” Huey Long; Marlowe Tamburlaine-je, Goethe Faustja, Ahab kapitány, Mr. Kurtz és az Aranypolgár utódjaként. Moses mindent megtett, hogy óriássá n√je ki magát, és egy id√ után még élvezte is növekv√ szörny-hírét, amely, véleménye szerint jól bevált a közvélemény megfélemlítésére és a lehetséges ellenfelek távoltartására. A végén azonban – mintegy negyven év után – a maga által táplált legenda okozta a vesztét: több ezer ellenséget szerzett neki, közöttük olyan, hozzá hasonlóan eltökélt és leleményes ellenségeket is, akik megszállott, szenvedélyes gy∫löletükben arra tették fel életüket, hogy feltartóztassák √t magát és gépezetét is. Az 1960-as évek végére aztán sikerrel jártak, amelynek eredményeképp Mosest leállították, és megfosztották az építés hatalmától. Teremtményei azonban ma is körülvesznek minket, szelleme pedig ma is kísérti a magán- és közéletet.

Nem nehéz hosszasan fejtegetni Moses személyes hatalmát és stílusát, de ezáltal elfedjük határtalan tekintélyének egyik els√dleges forrását, nevezetesen azt a képességét, amellyel meg tudta gy√zni a néptömegeket arról, hogy benne személytelen világtörténelmi er√k eszközét, a modernitás mozgató szellemét lássák. Negyven éven keresztül √ határozta meg a modern képét. Szembeszállni az általa épített hidakkal, alagutakkal, autópályákkal, lakótelepekkel, vízier√m∫vekkel, stadionokkal, kultúrházakkal egyet jelentett – vagy legalábbis úgy t∫nt – a történelemmel, a haladással és magával a modernitással való szembefordulással. Erre pedig, különösen New Yorkban, kevesen álltak készen. „Vannak, akik elégedettek a dolgok természetes állapotával. Számomra ezek az emberek reménytelenek, nekik ki kell térniük az útból. Ez hatalmas állam, de léteznek még más államok is. Az ilyen emberek menjenek csak a Sziklás-hegységbe.”2 Moses azt a húrt pendítette meg, amely több mint egy évszázadon át a New York-iak érzékenységének alapvet√ lényege volt: a haladással, a megújulással és reformmal, állandóan változó világunkkal és szellemünkkel való azonosulást, amit Harold Rosenberg „az Új hagyományának” nevezett. Bronxban, a radikalizmus minden formájának melegágyában ugyan hány zsidó volt hajlandó arra, hogy kiálljon a „dolgok természetes állapotának” szentségéért? Moses lerombolta a világunkat, de mindezt látszólag olyan értékek nevében tette, amelyeket mi is a magunkénak vallottunk. Emlékszem, ahogy a Cross-Bronx autópálya építkezése fölött állva az otthonomat sirattam (amelynek végzetét lidércnyomásos pontossággal láttam el√re), örök emlékezést és bosszút fogadva, de ugyanakkor küszködtem is azokkal a zavaró kétségekkel és ellentmondásokkal, amelyeket Moses m∫ve kifejezett. A Grand Concourse, amelynek magasságából szemlél√dtem és gondolkoztam, leginkább egy fasorral szegélyezett, párizsi sugárútra hasonlított. Egyik legszembeötl√bb jellegzetessége az 1930-as években épített pompás lakóházak sora volt: az építészetileg egyszer∫, világos formájú, néhol geometriai élesség∫, másutt biomorfikusan hajlított, a téglától elüt√, élénk színekben pompázó, krómmal ellenpontozott, zöld területekkel harmonikusan váltakozó, napfényes és leveg√s épületek mintha olyan jólétr√l vallottak volna, amely nemcsak a kivételezett helyzetben lév√ lakók, hanem mindannyiunk számára elérhet√ volt. Az épületek stílusát, amely ma Art Deco-ként ismeretes, fénykorukban „modern”-nek nevezték. A családunkat büszkén „mo-

105

Marshall Berman

dern”-nek kikiáltó szüleim számára a Concourse épületei a modernitás csúcsát jelentették. Családunk anyagi helyzete nem tette lehet√vé, hogy itt éljünk – egyébként kicsi, szerény, de büszke „modern” épületben laktunk messze a domb alján –, mégis ingyen csodálhattuk a házakat, és a belvárosi kiköt√ben horgonyzó, varázslatos óceánjáró hajók sorait is. (Az épületek ma szárazdokkban vesztegl√, léket kapott, kiszolgált hadihajók képzetét keltik, óceánjárókat pedig alig találunk.) Amikor tanúja voltam, amint az épületek egyik legszebbike áldozatul esik az útépítésnek, olyan bánat fogott el, amelyr√l ma már tudom, hogy a modern élet betegsége. A fejl√d√, terjeszked√ modernitás gyakori ára nemcsak a „tradicionális” és „premodern” intézmények és a mili√ pusztulása, hanem mindazé, ami a leginkább létfontosságú és a legszebb magában a modern világban, és ebben rejlik az igazi tragédia. Bronxban, Robert Mosesnek köszönhet√en, a városi sugárút modernitását elavultnak bélyegezte és porrá zúzta az autópálya modernitása. Sic transit! Kiderült, hogy modernnek lenni sokkal bajosabb és veszélyesebb, mint ahogy nekem tanították.

barnájának töretlen, éles sorától övezve. Az egész nagyszabású, vízszintes ívet két elegáns, fából, téglából és k√b√l emelt, Art Deco stílusú fürd√ház szakítja meg, illetve a kett√ között félúton, a park kihalt közepén emelked√, mindenhonnét jól látható, hatalmas, oszlopszer∫ víztorony, annak a huszadik századi városi építészetnek nagyszer∫ségét idézve, amelyet ez a park egyszerre dicsér és megtagad. Jones Beach látványos módon vonultatja fel a természet alapelemeit – föld, nap, víz, ég –, a természet ugyanakkor itt olyan elvont horizontális tisztasággal és sugárzó világossággal jelenik meg, amelynek teremtésére csak a kultúra képes. Még többre értékelhetjük Moses alkotását, ha tudatában vagyunk annak (amint azt Caro élénken fejtegeti), hogy Moses érkezéséig ez a terület megközelíthetetlen és felderítetlen mocsár és szemétlerakóhely volt, s hogy micsoda lélegzetelállító átalakuláson ment keresztül ténykedése nyomán alig két év leforgása alatt. Jones Beach még egy dönt√ szempontból tiszta: ide nem törhetett be a modern üzleti és kereskedelmi élet. Itt nincsenek hotelek, kaszinók, óriáskerekek, hullámvasutak, ejt√erny√s ugrások, tivoli gépek, lokálok, hangszórók, hot-dog árusok, neonreklámok; nincs kosz, zaj vagy z∫rzavar.3 Így aztán Jones Beach akkor is meg√rzi csodálatraméltóan békés légkörét, ha egy Pittsburgh-nyi nagyságú tömeg özönli el. Éles ellentétben áll a t√le mindössze néhány mérföldre nyugatra elterül√ Coney Islanddel, amely már megnyitásakor magához vonzotta a középosztálybeli közönséget. Coney Island zsúfoltságát és felfokozottságát, z∫rzavaros lármáját és mozgását, beteges életerejét, amelyet Weegee fényképei és Reginald Marsh rézkarcai örökítettek meg, és Lawrence Ferlinghetti A Coney Island of the Mind cím∫ m∫ve dics√ít szimbolikusan, Moses teljességgel kitörölte Jones Beach látomásos tájképéb√l.4 Milyen lehetne a Jones Beach szelleme? Ugyancsak nehéz lenne költészetben vagy hatásában a drámai mozgástól és ellentétt√l függ√ bármilyen más szimbolikus nyelven kifejezni. De formáit felfedezhetjük Mondrian diagramszer∫ festményein és az 1960-as évek minimalizmusában, míg színárnyalatai a neoklasszicista tájképfestészet nagyszabású hagyományához (Poussint√l, a fiatal Matisse-ig és Milton Averyig) kapcsolják. Egy ver√fényes napon Jones Beach elrepít bennünket a Mediterráneum, az apollói tisztaság, az árnyéktalan, tökéletes fény, a kozmikus geometria, a végtelen látóhatár felé nyújtózó, töretlen távlat nagyszer∫ ábrándjába. Ez az ábránd legalább olyan √söreg, mint Platón. Legszen-

M

ilyen utak torkolltak a Cross-Bronx autópályába? A Moses által az 1920-as évekt√l tervezett közmunkák a lehetséges és helyes modern élet látomását – vagy inkább látomássorozatát – fejezték ki. Szeretném kifejteni a Moses által meghatározott és megvalósított modernizmus megkülönböztet√ jelleg∫ formáit, hogy megmutassam a bennük meghúzódó ellentmondásokat és baljóslatú, rejtett áramlatokat – amelyek a Bronxban törtek felszínre – , illetve a modern ember számára megmaradó jelentésüket és értéküket. Moses els√ nagyarányú munkája az 1920-as évek végén egy minden addigitól forradalmian elüt√ köztér megalkotása volt, a Jones Beach Víziparké Long Islanden, amely New York City határában az Atlantióceán mentén húzódott. Ez az 1929-ben megnyíló és nemrégiben 50. évfordulóját ünnepl√ strand olyan óriási, hogy egy forró júliusi vasárnapon a zsúfoltság leghalványabb érzete nélkül is könnyedén befogad akár félmillió embert is. Tájképként a legszembeötl√bb jellegzetessége a tér és forma leny∫göz√ tisztasága: a teljességgel lapos, vakítóan fehér homokpart egyenes, széles csíkban nyújtózik a látóhatár felé egyik oldalról a tenger tiszta, áttetsz√, végtelen kékjét√l, a másik oldalról pedig a deszka-járólapok

106

Robert Moses: Az autópályák világa

vedélyesebb és legnagyobb hatású modern híve Le Corbusier. Ugyanabban az évben, amikor Jones Beach megnyílt, nem sokkal a Nagy Gazdasági Összeomlás el√tt így körvonalazza a modernitásról sz√tt klasszikus álmát: Összehasonlítva New Yorkot és Isztambult azt mondhatnánk, hogy az egyik kataklizma, míg a másik egy földi paradicsom. New York izgató és felkavaró. Akárcsak az Alpok, akárcsak a vihar, akárcsak a csata. New York nem szép, és ha ösztönzi is gyakorlati tevékenységünket, megsebzi boldogságérzetünket… Egy város elnyomhat bennünket tört vonalaival, érdes körvonalával szétszaggatva az eget. Hol lelhetünk nyugalmat?… Észak felé tartva a katedrálisok levéltekercsdíszes tornyai a hús haláltusáját tükrözik, a szellem szívbe markoló álmait, a poklot és a tisztítótüzet, a sápadt fényen és hideg ködön átsejl√ feny√erd√ket. A testünk napfényre vágyik. Némely formák pedig árnyékot vetnek.5

Island-i útképei olyan modern kísérletet jelképeznek, amelynek célja annak az újrateremtése, amelyet Fitzgerald elbeszél√je a regény utolsó lapján így fest le: „a régi, zöldell√ sziget, az új világ friss paradicsoma, amelyet a holland kertészek vettek birtokukba”. De Moses ezt a paradicsomot csak egy másik, Gatsby számára olyannyira kedves szimbólum közvetítésével teszi elérhet√vé: a zöld fényen keresztül. Parkosított f√útvonalait csak autóból lehet élvezni: aluljáróit szándékosan olyan alacsonyra építették, hogy buszok ne tudjanak rajta áthaladni, így nincs tömegközlekedés, amely nagyobb embertömegeket szállítana a városból a strandra. Egyedülálló módon magánosított köztér ez, sajátos techno-pasztorális kert, amely csak a legmodernebb gépek tulajdonosainak biztosított szabad bejárást – ne feledjük, ez a T-modell kora volt. Moses alkalmazásában egy fizikai konstrukció szolgált társadalmi rostaként, amely kisz∫rte mindazokat, akik nem rendelkeztek gépkocsival. Moses, aki egyébként sohasem tanult meg vezetni, Detroit ügynöke lett New Yorkban. A New York-i tömegek számára Moses zöld új világa azonban pirost jelzett.

Le Corbusier olyan építményeket akar, amelyek a békés, vízszintes dél képzetét vonultatják fel az észak árnyékolt, szilaj valóságával szemben. Jones Beach, éppen csak túl New York felh√karcolóinak látóhatárán, ennek az ábrándnak ideális megvalósítása. Ironikus, hogy bár Moses a szakadatlan viszályból, küszködésb√l, Sturm und Drang-ból táplálkozott, els√ diadala, amelyre egy fél évszázaddal kés√bb a legbüszkébbnek t∫nt, a luxe, calme et volupté [luxus, nyugalom és gyönyör] diadala volt. Jones Beach ennek az Aranypolgárnak a hatalmas Rózsabimbója. A Queensb√l Jones Beach felé vezet√ Northern és Southern State parkosított f√útvonalai a modern pasztorál újabb dimenzióját nyitották meg. Ezek a lágyan gördül√, m∫vészien parkosított, bár fél évszázad után kissé elny∫tt utak még mindig a legszebbek közé tartoznak a világon. Szépségük azonban (ellentétben a kaliforniai Coast Highway és az Appalachian Trail szépségével) nem az utak természeti környezetéb√l ered: maguknak az utaknak mesterségesen teremtett mili√jéb√l származik. Még ha ezek az utak nem csatlakoznának is semmihez és nem vezetnének sehova, önmagukban akkor is izgalmas élményt jelentenének. Ez különösen igaz a Northern State f√útvonalra, amely Scott Fitzgerald The Great Gatsby (1925) cím∫ m∫vében halhatatlanná tett fejedelmi birtokok vidékén vezet át.6 Moses els√ Long

J

ones Beach-et és Moses els√ Long Island-i parkosított f√útvonalait az 1920-as évek gazdasági fellendülésének id√szakára jellemz√ szabadid√s tevékenységek és a hozzájuk kapcsolódó iparágak látványos növekedésének kontextusában kell értelmeznünk. Ezek a Long Island-i beruházások a város határain éppen csak kívül es√ pásztori világ megnyitását szolgálták, az ünnepek, a játék és a szórakozás világáét, azok számára, akik elegend√ id√vel és anyagi eszközzel rendelkeztek ahhoz, hogy kilépjenek a munkás hétköznapokból. Moses átalakulásait az 1930-as években annak a nagyarányú változásnak a fényében kell szemlélnünk, amely az építkezés jelentésében ment végbe. A Nagy Gazdasági Válság idejében, amikor a magánvállalkozások és -üzletek összeomlottak, valamint n√tt a tömeges munkanélküliség és elkeseredés, az építkezés magánberuházásból közberuházássá és komoly, sürget√ közfeladattá vált. Az 1930-as évek jóformán minden komoly építkezését – hidakét, parkokét, utakét, alagutakét, gátakét – szövetségi pénzb√l finanszírozták, a New Deal különféle ügynökségeinek (CWA, PWA, CCC, FSA, TVA) égisze alatt. Ezek a beruházások összetett és világosan megfogalmazott társadalmi célok köré csoportosultak. El√ször is a gazdaság fejlesztésére, a fogyasztás növelésére és a magánszektor serkentésé-

107

Marshall Berman

re szolgáltak. Másodszor, több millió munkanélküli számára teremtettek munkahelyet, és a társadalmi béke elérését segítették. Harmadszor, fellendítették, koncentrálták és modernizálták az építkezések színteréül szolgáló térségek gazdaságát Long Islandt√l Oklahomáig. Negyedszer, kiterjesztették „a köz” fogalmát, és jelképesen szemléltették, hogyan gyarapítható az amerikaiak élete anyagilag és szellemileg közm∫vek segítségével. Végül pedig új, izgalmas technológiák alkalmazásával a nagyszabású New Deal beruházások megcsillantották a látóhatáron felbukkanó dics√séges jöv√ ígéretét, egy új nap eljövetelét, amely nemcsak a kiváltságosok, hanem az egész nép számára virrad. Amerikában Moses talán els√ként fogta fel, milyen óriási lehet√ségeket rejt magában a Roosevelt-kormányzat középítkezések iránti elkötelezettsége; megértette azt is, hogy mostantól kezdve milyen mértékben d√l majd el az amerikai nagyvárosok sorsa Washingtonban. Mind a Városok Megbízottjának, mind pedig az Állami Parkok Megbízottjának pozícióját birtokolva szoros és tartós kapcsolatokat alakított ki a New Deal hivatali szervezetének legenergikusabb, újító szándékú tervez√ivel. Figyelemreméltóan rövid id√n belül megtanulta, hogyan szabadíthat fel dollármilliókat a szövetségi alapokból. Ezután egy els√osztályú tervez√kb√l és mérnökökb√l álló legénységet toborzott (f√ként a munkanélküliek soraiból), egy nyolcvanezer emberb√l álló munkahadsereget mozgósított, és nagy csinnadrattával hozzálátott egy nagyszabású programhoz, amelynek célja a város 1700 (a Válság mélypontján még a mainál is rosszabb állapotban lév√) parkjának megújítása, illetve több száz új park, játszótér és jó néhány állatkert építése volt. Moses ezt a feladatot 1934-re fejezte be, amellyel egyrészt tanúbizonyságot tett zseniális irányítói és végrehajtói tehetségér√l, másrészt megértette a közberuházásban rejl√ nyilvános látványosság értékét is. A Central Park gyökeres felújítása, gy∫jt√medencéjének és állatkertjének építése a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában folyt: reflektorok ragyogtak, légkalapácsok dübörögtek egész éjjel. Így nemcsak a munkát gyorsította fel, de új, a közönséget állandó b∫völetben tartó látnivalót is teremtett. Úgy t∫nt, a munkásokat is magával ragadta a lelkesedés: nemcsak lépést tartottak a könyörtelen tempóval, amit Moses és m∫vezet√i diktáltak, hanem a vezet√k elébevágva kezdeményeztek is, új ötletekkel hozakodtak el√, határid√ el√tt teljesítettek, így aztán a mérnökök ismételten visszakényszerül-

tek tervez√asztalaikhoz, hogy a munkások önálló haladásának figyelembevételével igazítsanak a terveken.7 Az építés modern románcának legnagyszer∫bb példája volt ez, azé a románcé, amelyet Goethe Faust-ja, Carlyle és Marx, az 1920-as évek konstruktivistái, az Ötéves Terv korszakának szovjet újjáépítés-filmjei, az 1930-as évek végének TVA és FSA dokumentumfilmjei és a WPA falfestményei dics√ítettek. Ami különös életh∫séggel és hitelességgel ruházta fel ezt a románcot, az az a tény, hogy megihlette a munkát ténylegesen elvégz√ embereket. Úgy t∫nt, a munkások képesek értelmet és élvezetet találni egy fizikailag kimerít√ és alulfizetett munkában, mivel rendelkeztek egyfajta koncepcióval a munka egészét tekintve, és hitték, hogy ez a munka értékes az egész közösség számára, amelyhez √k is tartoztak. Az a hihetetlen mérték∫ zajos helyeslés, amely Mosesnek a város parkjaiban folytatott áldásos tevékenykedését fogadta, ugródeszkaként szolgált számára ahhoz, ami sokkal többet jelentett neki, mint a parkok. Közutak, parkosított f√útvonalak és hidak olyan rendszerér√l álmodott, amely a metropolisz egészét sz√né át: ennek részét képezte a magasépítés∫ West Side autóút, amely Manhattan egész hosszúságát átívelve, Moses újonnan épített Henry Hudson hídján áthaladva vezetett keresztül Bronxon és Westchesteren. A Belt parkosított f√útvonala, amely Brooklyn határán kanyargott az East folyótól az Atlanti-óceánig, s amelyet a Brooklyn-Battery alagút (Moses el√nyben részesített volna egy hidat) kötött össze Manhattannel és a Southern State-tel; illetve – az egész rendszer szíve – a Triborough beruházás, hidak, beköt√ utak és parkosított f√útvonalak roppant összetett hálózata, amelyek Manhattant, a Bronxot és Westchestert kötötték volna össze Queensszel és Long Islanddel. Ezek a beruházások hihetetlenül drágák voltak, Mosesnek mégis sikerült Washingtont rávennie arra, hogy legnagyobb részét kifizessék. Technikailag zseniálisak voltak: a Triborough mérnöki terve ma is klasszikus tananyag. Ezek az építmények – Moses szavaival élve – segítettek „egybesz√ni New York nagyvárosi vérkörének laza szálait és elny∫tt széleit”, és egy sohasem látott egységgel és összefüggéssel ellátni ezt a rendkívüli módon összetett térséget. New York egész sornyi látványos, új vizuális megközelítését teremtették meg, számos új távlatból – a Belt Parkwayr√l, a Grand Centralról, és a fels√ West Side-ról – mutatva be Manhattan pompáját, illetve a nagyváros bizarr m∫alkotásainak egész új nemzedékét táplálták.8 A Hudson partja a fels√városban,

108

Robert Moses: Az autópályák világa

amely Moses egyik legsikerültebb városképe, különösen akkor válik szembeszök√vé, amikor rájövünk, hogy (amint Caro fényképei tanúsítják) Moses érkezése el√tt ez egy csavargók viskóiból és szeméttelepekb√l álló kietlen terület volt. Ha átkelünk a George Washington hídon, lefelé ereszkedünk, majd rásiklunk a West Side f√útra, ahol elénk tárulnak Manhattan felvillanó, ragyogó fényei és tornyai a Riverside park buja zöldje fölött, akkor még Robert Moses – vagy New York – legesküdtebb ellensége is elérzékenyül: tudjuk, hogy hazaérkeztünk, hogy a város befogad, és ezért Mosesnek jár köszönet. Az 1930-as évek legvégén, amikor Moses alkotóereje csúcsán volt, életm∫vét abban a könyvben szentesítették, amely felállította a modern építészet, tervezés és design kánonját: Siegfried Giedion Space, Time and Architecture cím∫ könyvében. Giedion m∫ve, amelynek tartalma el√ször egy el√adás-sorozat formájában volt hallható a Harvardon 1938–39-ben, feltárta három évszázad modern tervezésének történetét, Moses életm∫vét pedig a folyamat betet√zéseként értékelte. Giedion hatalmas fényképeket mutatott be a nemrégiben befejezett West Side f√útvonalról, a Randall's Island többszint∫ négyágú csomópontjáról és a Grand Central parkosított f√útvonalának „perecszer∫” többszint∫ csomópontjáról. Ezek a m∫vek, mondta, „bizonyították, hogy a nagyszabású lehet√ségek hozzátartoznak e korhoz”. Giedion Moses parkosított f√útvonalait kubista festményekhez, absztrakt szobrokhoz és mobilokhoz, illetve filmekhez hasonlította. „Annyi más, a korszellem által megtermékenyített alkotáshoz hasonlóan, a parkosított f√útvonal értelme és szépsége nem ragadható meg egyetlen megfigyelési pontból úgy, mint valamikor a versailles-i kastély ablakából. Kizárólag mozgás közben, állandó sodrásába beleveszve tárható csak fel, a közlekedés el√írt szabályait követve. Korunk tér-id√ érzete ritkán tapintható olyan élénken, mint vezetés közben.”9 Így Moses építményei nemcsak a nagyvárosi tér modernizációjának új fejezetét nyitották meg, hanem áttörést is jelentettek a modernista látomásban és filozófiában. Giedion és az 1930-as évek egész generációja – a Le Corbusier-t vagy a Bauhaust követ√ formalisták és technokraták, a marxisták, s√t az új agrárpopulisták – számára ezek a parkosított f√útvonalak egy varázslatos világ kapuját tárták fel, egyfajta romantikus falusi házikóét, ahol a modernizmus és a pasztoralizmus egymásba fonódhatott. Úgy t∫nt, Moses az egyetlen közéleti figura a világon, aki megértette „korunk tér-id√ fogalmát”; ráadásul

megvolt benne „Haussmann energiája és lelkesedése”. Ez tette √t „egyedülállóan képessé arra, hogy, amint Haussmann megállta a helyét a maga korában, √ is megbirkózzék a korból fakadó lehet√ségekkel és szükségletekkel”, és felruházta azzal a kizárólagos képességgel, hogy megépítse „a jöv√ városát” a mi korunkban. Míg Hegel 1806-ban Napoleont „lóháton járó Weltseele”-ként képzeli el, addig Giedion 1939-ben Mosesre mint kerekeken gördül√ Weltgeist-re néz fel. Moses további magasztalásban részesült az 1939–40-es Világkiállításon New Yorkban, amely a modern technológia és ipar gigantikus dics√ítéseképp a „Holnap Világának Építése” címet viselte. A világkiállítás két leglátogatottabb kiállítása – az üzletorientált General Motors Futurama és az utópista Democracity – egyaránt várost és vidéket összeköt√, magasépítés∫ városi autópályák és parkosított f√útvonalak képét álmodta meg pontosan úgy, ahogy Moses megépítette √ket. A Moses útjain és hídjain át a kiállításra özönl√ látogatók közvetlenül érzékelhettek valamit ebb√l a látomásszer∫ jöv√b√l, és megtapasztalhatták azt is, hogy láthatólag m∫köd√képes.10 A parkok megbízottjaként Moses választotta ki azt a földterületet, ahol a világkiállítás kapott helyet. Szédületes gyorsasággal, minimális költséggel s a fenyegetés és ravaszság t√le megszokott elegyével több száz tulajdonos telkét sajátította ki egy akkora területen, mint Manhattan belvárosa. Legjelent√sebb teljesítménye a világkiállítás kapcsán Flushing ama hírhedt salakhegyeinek és szemétdombjainak lerombolása volt, amelyeket az ipari és emberi hulladék nagyszer∫ modern szimbólumaként Scott Fitzgerald örökített meg: Ez a salakvölgy – fantasztikus farm, ahol gabonatáblákhoz és kertekhez hasonlóan salak terem. A salak háznagyságúra n√, füstölg√ kéményekkel; az itteni emberek groteszk módon hamuszürkén mozognak és olvadnak bele a hamuszín∫ légbe. Id√nként hamuszín∫ autókaravánok kúsznak láthatatlan csapáson, kísérteties csikorgással. Majd megállnak, és nyomban hamuszín∫ emberek nyüzsögnek körülöttük, ólomszürke ásókkal, áthatolhatatlan porfelh√t vernek fel, s ez eltakarja minden mozdulatukat. ( A nagy Gatsby, Második fejezet) Moses eltörölte ezt az iszonytató színt, és el√ször a vásártér középpontjává, kés√bb pedig a Flushing Meadow parkká alakította át. Ez a lépés a biblikus

109

Marshall Berman

líricizmus ritka kiáradására ragadtatta: egy csodálatos részt idézett Ésaiás könyvéb√l (61:1–4), amelyben „fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szív∫eket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást; …adjak nékik ékességet a hamu helyett… és a puszta városokat megújítják, és a régi nemzetségek pusztaságait”. Negyven évvel kés√bb, az utolsó interjúk alkalmával még mindig különös büszkeséggel mutatott rá: én vagyok az, aki leromboltam a Hamvak Völgyét, és szépséget ültettem helyébe. Ebben a hangnemben – azzal a lázas hittel, hogy a modern technológia és a társadalmi szervezettség képes hamu nélküli világot teremteni – zárult le az 1930-as évek modernizmusa. Hol csúszott hiba a számításba? Hogyan váltak fanyarrá az 1930-as évek modern látomásai a megvalósításuk során? A történet egészének feltárása sokkal több id√t és teret követelne, mint amennyivel itt és most rendelkezem. Mégis megfogalmazhatjuk ezeket a kérdéseket olyan korlátok közé szorítva, amelyek nem lépik túl e könyv témáját: hogyan jutott Moses – valamint New York és Amerika – a Hamvak Völgyének 1939-es lerombolásától a sokkal iszonytatóbb és terméketlenebb modern lakatlan területek létrehozásáig alig egy évtizeddel kés√bb, alig néhány mérfölddel arrébb? Az árnyakat magukban az 1930-as években ragyogó látomásokban kell keresnünk. Mosesnek mindig is megvolt a maga sötét oldala. Frances Perkins, az Államok els√ munkaügyi államtitkára az FDR alatt, aki hosszú évekig dolgozott Moses oldalán, és élete végéig csodálója volt, jól emlékszik az emberek Moses iránti szívb√l jöv√ szeretetére a New Deal els√ éveiben, amikor még játszótereket épített Harlemben és a Lower East Side-on. Kés√bb azonban zavartan fedezte fel, hogy Moses „nem szereti viszont az embereket”: Ez mindig megdöbbentett, hiszen az emberek életkörülményeinek javításáért tett mindent… Számára azonban csak szemét, mocskos népség voltak, akik üvegeket hajigáltak el Jones Beach-en. „Majd én elkapom √ket! Majd én megtanítom √ket keszty∫be dudálni!” Szerette a népet, de nem az embereket. A nép… számára egy óriási, alaktalan tömeg; meg kell mosdatni, ki kell szell√ztetni, szüksége van kikapcsolódásra, de nem személyes okokból – csak hogy jobb népet faragjunk bel√le.11

hogy az „emberiség” iránti szeretet és a valóságos emberek iránti gy∫lölet elegye a modern politika végzetes veszélyeinek egyike. A New Deal id√szakában Mosesnek sikerült fenntartania egyfajta kényes egyensúlyt a két pólus között, és boldoggá tennie nemcsak szeretett „népét”, hanem az általa megvetett embereket is. De senki sem tarthatta sokáig fenn ezt az egyensúlyt. „Majd én elkapom √ket! Majd én megtanítom √ket keszty∫be dudálni!” A hangvétel félreismerhetetlenül Kurtz úré: „Nagyon egyszer∫ volt” – mondja Conrad narrátora –, „és az altruista érzelmekhez fellebbez√, megindító kiáltványnak végén tündökl√en és ijeszt√en lobbant, akár egy villámcsapás a sötét égen: Irtsátok ki valamennyit!” Meg kell tudnunk, mi volt Moses életében Kurtz úr afrikai elefántcsont-kereskedelmének megfelel√je, milyen történelmi lehet√ségek és intézményes er√k törték át legveszélyesebb törekvéseinek gátját: milyen út vezetett az „adjak nékik ékességet a hamu helyett” tündöklését√l a „húsvágóbárddal kell magadnak utat törnöd” szemléletéig és a Bronxot szétzúzó sötétségig? Moses tragédiájának része, hogy nemcsak korrupt volt, hanem hogy végs√ soron egyik legnagyszer∫bb teljesítménye okozta végzetét. Moses középítményeivel ellentétben ez a diadal jórészt rejtve maradt, csak az 1950-es évek végén kezdték az oknyomozóriporterek érzékelni. A m∫ hatalmas, összefonódó „köztestületek” hálózata volt, amely képes volt arra, hogy gyakorlatilag korlátlan mennyiség∫ pénzt teremtsen el√ építkezésekhez, s amely egyetlen végrehajtói, törvényhozói vagy törvényszéki hatalomnak sem tartozott elszámolással.12 A „köztestület” angol intézményét a 20. század elején illesztették hozzá az amerikai közigazgatási rendszerhez. Joga volt kötvények kibocsátására bizonyos középítmények – például hidak, kiköt√k, vasútak – emeléséhez. Amikor a beruházás befejez√dött, illetéket rótt ki az építmény-használatért egészen addig, amíg vissza nem fizette a kötvényeket; ezen a ponton normális esetben fel is oszlott, és átadta a középítményt az államnak. Moses azonban úgy vélte, egy köztestületnek nem kell magát térben és id√ben korlátoznia: amíg elegend√ pénz folyik be – mondjuk a Triborough híd használati díjából –, s amíg a kötvénypiac biztató, a köztestület becserélheti régi kötvényeit újakra, hogy még több pénzt gy∫jtsön össze még több építmény létrehozására. Amíg a (teljességgel adómentes) pénz akadálytalanul folyik be, a bankok és az intézményes befektet√k örömmel jegyzik az új kötvényeket, a testület pedig továbbra

„Szereti a népet, de nem az embereket”: Dosztojevszkij ismételten figyelmeztetett bennünket arra,

110

Robert Moses: Az autópályák világa

is építhet, örökkön-örökké. Mire az eredeti kötvényeket kifizetik, nem szükséges a városi, állami vagy szövetségi kormányzathoz vagy éppen az emberekhez fordulni a következ√ építkezésekhez szükséges pénzért. Moses a bíróságon bebizonyította, hogy egyetlen kormány sem rendelkezik törvényes joggal még ahhoz sem, hogy bepillantást nyerjen egy testület könyvelésébe. Az 1930-as és 1950-es évek vége között Moses vagy tucatnyi ilyen – parkok, hidak, autóutak, alagutak, áramtelepek építését, vagy a város megújítását célzó – köztestületet hozott létre vagy szerzett meg magának, és egy hihetetlenül er√s, számtalan kerékkel dolgozó gépezetté olvasztotta √ket össze. Fogaskerekeit milliomosokká tette, üzletemberek és politikusok ezreit állította gyártószalagja mellé, és New-York-iak millióit vonta be feltartóztathatatlanul szélesed√ körforgásába. Kenneth Burke az 1930-as években úgy nyilatkozott, hogy bármiképp vélekedjünk is a Standard Oil és a U.S. Steel társadalmi értéke fel√l, Rockefeller és Carnegie munkáját, amellyel megteremtették ezeket a gigantikus komplexumokat, a modern m∫vészet diadalaként kell értékelnünk. Moses köztestületekb√l álló hálózata nyilvánvalóan ebbe a csoportba tartozik. A modern tudomány egyik legkorábbi és a 20. századi m∫vészetben számos formában megújuló álmát valósítja meg: egy állandó mozgásban lév√ rendszer megalkotását. Moses rendszere, még ha a modern m∫vészet diadalát jelenti is, mégis részesül e m∫vészet legmélyebb kétértelm∫ségéb√l is. Olyannyira elmélyíti a „nép” és az emberek között feszül√ ellentmondást, hogy végül még a rendszer közepén elhelyezked√k sem – még Moses maga sem – rendelkeznek elég hatalommal a rendszer alakításához és állandóan terjeszked√ mozgásának irányításához. Visszatérve Giedion „bibliájához”, megérthetjük Moses életm∫vének néhány mélyebb jelentésrétegét, amelyeket Moses maga sohasem fogott fel igazán. Giedion úgy látta, a Triborough híd, a Grand Central parkosított f√útvonala és a West Side autóút a „város új formájának” kifejezései. Ez a forma „a város létez√, rues corridors-ba és kis tömbökbe való merev felosztásától eltér√ léptéket” követelt meg. Az új nagyvárosi formák már nem m∫ködhettek szabadon a 19. századi város keretein belül: így tehát „valójában a város szerkezetét kell megváltoztatnunk”. Az els√ felszólítás szerint: „nincs többé hely a városi utcák számára; fennmaradásukat nem engedélyezhetjük”. Giedion itt olyan fejedelmi hangot üt meg, amely er√sen emlékeztet Moses saját hangvételére. De a városi utcák lerombolása Giedion számá-

ra csak a kezdet: Moses közútjai „el√remutatnak abba a korba, amikor a szükséges sebészeti beavatkozás után a mesterségesen felduzzasztott város természetes méretére csökken majd”. Félretéve Giedion látomásának cikornyáit (Mi tesz bármilyen városi méretet „természetesebbé” a többinél?), tanúi lehetünk itt annak, hogyan vesz a modernizmus új, drámai fordulatot: a modernitás fejl√dése régimódivá, elavulttá tette magát a modern nagyvárost. Igaz, a város lakosai, ábrándjai és intézményei alkották meg a közutakat – „New York… érdeme a parkosított f√útvonal megteremtése”.13 Most azonban, egy végzetes dialektika folytán, mivel a város és a közút nem fér össze, a városnak mennie kell. Ebenezer Howard és „Kertváros” tanítványai már a századforduló óta sugalltak valami hasonlót. Moses történelmi küldetése – e látomás szemszögéb√l nézve – egy új, szuperurbánus valóság megteremtése volt, amely a város elavultságát teszi láthatóvá. A Triborough hídon való átkelés Giedion számára egyet jelentett egy új „tér-id√ folytonosságba” való belépéssel, amely örökre maga mögött hagyja a modern nagyvárost. Moses megmutatta, hogy szükségtelen valami távoli jöv√re várni: rendelkezünk a megfelel√ technológiával és szervezeti eszközökkel ahhoz, hogy itt és most eltemessük a nagyvárost. Mosesnek sohasem állt szándékában ezt tenni: a „Kertváros” gondolkodóival ellentétben √szintén szerette New Yorkot – a maga vak módján –, és sohasem akart ártani a városnak. Középítményeinek, bármit gondolunk is róluk, a városi élet javítását kellett szolgálniuk, nem pedig magának a városnak a kioltását. Bizonyosan visszarettent volna attól a gondolattól, hogy 1939-es Világkiállítása – New York történelmének egyik nagyszer∫ pillanata – annak a látomásnak eszközévé válik, amely végs√ soron a város romlását vonja maga után. De mikor értették meg valaha is a világtörténelem alakjai tetteik és m∫veik hosszú távú jelent√ségét? Moses nagyszabású építkezései New Yorkban és a város körül a 20-as és 30as években valójában csak el√játékként szolgáltak Amerika szerkezetének összehasonlíthatatlanul nagyobb ív∫ újjáépítéséhez a II. világháborút követ√en. A mozgatóer√t ebben az újjáépítésben a sokmilliárd dolláros Szövetségi Közúti Terv jelentette, valamint a Federal Housing Administration hatalmas lakásépítési beruházásai az el√városokban. Ez az új rend egységes áramlattá olvasztotta össze az egész nemzetet, amelynek éltet√ eleme az automobil volt. A városokat akadályként fogta fel a közlekedés áradatában, illetve színvonaltalan lakások és hanyatló vá-

111

Marshall Berman

rosrészek szeméttelepeiként képzelte el, és az amerikainak minden esélyt meg kell adni arra, hogy onnan elmeneküljön. Nagyvárosi városrészek ezreit tüntette el ez az új rend; ami Bronxszal történt, mindössze egyik legnagyobb és legdrámaibb esete volt annak, ami mindenütt folyt. Három évtized er√sen t√késített közútépítése és el√városiasítása több millió embert és munkahelyet, valamint többmilliárd dolláros t√kebefektetést vont el Amerika nagyvárosaiból, olyan állandó válságba és z∫rzavarba taszítva ezzel a nagyvárosokat, amely mind a mai napig gyötri lakóit. Moses egyáltalán nem ezt akarta; akaratlanul mégis ennek el√idézésében segédkezett.14 Moses építményei az 1950–60-as évek között jóformán teljességgel nélkülözik azt a formai szépséget és emberi érzékenységet, amely korábbi munkáit jellemezte. Vezessünk 20 mérföldet a Northern State parkosított f√útvonalán (1920-as évek), majd forduljunk vissza, és vezessük le ugyanezt a távolságot a párhuzamos Long Island autópályán (1950–60-as évek). Csodálkozni és siránkozni fogunk. Szinte minden háború utáni m∫ve érzéketlenül durva stílusban épült, feladatuk a megfélemlítés és az eltiprás: hatalmas acél- és cementtömbök, híján minden képzeletnek, finom árnyalatnak vagy játékosságnak, elzárva a várostól, kopár, kietlen területekkel körülárkolva, beledöngölve a tájba b√sz megvetéssel minden természeti és emberi élet iránt. Moses mostanra láthatólag g√gösen közönyös lett építményeinek emberi min√sége iránt: a puszta mennyiség – a munkagépek száma, a cement tonnái, a kapott és kiadott dollárok milliói – t∫nt egyetlen mozgatóerejének. Moses életm∫vének utolsó, legrosszabb korszaka szomorú iróniával terhes. A kegyetlen munkálatok, amelyek feltörték Bronxot („több ember áll az utunkban – ennyi az egész”), olyan arányú társadalmi folyamat részei voltak, amely mellett még Moses megalomán hatalmi törekvései is eltörpültek. Az 1950-es évekre már nem saját látomásait követve épített; ehelyett hatalmas tömböket illesztett a nemzeti újjáépítés és társadalmi beolvasztás már létez√ rendszerébe, amelyet nem √ alkotott, és alapjaiban meg nem változtathatott. Moses a legjobb id√szakában új anyagok és társadalmi lehet√ségek igaz teremt√je volt. Legrosszabb id√szakában nem is annyira pusztítóvá – bár sokat rombolt –, hanem mások irányelveinek és utasításainak végrehajtójává vált. Hatalmát és dics√ségét annak köszönhette, hogy olyan új formákat és közvetít√ eszközöket tárt fel, amelyek segítségével a modernitást kalandként lehetett megélni; ezt a hatalmat

és dics√séget arra használta, hogy a modernitást kíméletlen, kérlelhetetlen szükségszer∫ségek és nyomasztó megszokások rendszerévé intézményesítse. A sors iróniája, hogy éppen akkor vált céltáblájává tömegek személyes rögeszméjének és gy∫löletének – így az enyémnek is –, amikor elvesztette saját látnoki és kezdeményez√ képességét, és a Szervezet Embere lett. New York Ahab kapitányaként vált ismeretessé számunkra, éppen abban a pillanatban, amikor már elvesztette uralmát a hajó fölött, bár √ állt a kormánynál. Moses fejl√dése és m∫veinek kibontakozása az 1950-es években a háború utáni kultúra és társadalom kialakulásának egy másik, fontos elemét is hangsúlyozza: a modernizmus végleges lehasadását a modernizációról. Könyvemben igyekeztem megmutatni a dialektikus kölcsönhatást a környezet – különösen a nagyvárosi környezet – kibontakozó modernizációja és a modernista m∫vészet és gondolkodás fejl√dése között. Ez, a 19. században dönt√ jelent√ség∫ dialektika, létfontosságú maradt az 1920–30-as évek modernizmusa számára: központi helyet foglal el Joyce Ulysses-ében, Eliot Átokföldjé-ben, Döblin Berlin, Alexanderplatz-ában és Mandelstam Egyiptomi bélyegé-ben, Léger, Tatlin, Eisenstein, William Carlos Williams és Hart Cane m∫veiben, John Marin, Joseph Stella, Stuart Davis és Edward Hopper munkáiban, Henry Roth és Nathaniel West regényeiben. Az 1950-es évekre, Auschwitz és Hiroshima nyomán, e párbeszéd folyamata örökre megszakadt. Nem arról van szó, hogy a kultúra maga megrekedt vagy hanyatlásnak indult volna: rengeteg zseniális m∫vész és író dolgozott alkotóereje csúcsán vagy ahhoz közelítve. A különbség az, hogy az 1950-es évek modernistái nem merítettek energiát vagy ihletet a körülöttük lev√ modern környezetb√l. Az absztrakt expresszionisták mesterm∫veit√l Davis, Mingus és Monk radikális kísérletéig a jazz területén, Camus A bukás, Beckett Godot-ra várva, Malamud A varázshordó és Laing The Divided Self cím∫ m∫véig, a kor legizgalmasabb m∫alkotásait mindenféle közös környezett√l való széls√séges elhatárolódás jellemzi. A környezetet, korábbi modernizmusokkal ellentétben, nem támadják: egyszer∫en nincs jelen. Ezt a hiányt dramatizálja közvetett módon az 1950-es évek két, talán leggazdagabb és legmélyebb regénye: Ralph Ellison A láthatatlan (1952) és Günter Grass A bádogdob (1959) cím∫ m∫ve. Mindkét könyv zseniális módon idézi fel a közelmúlt nagyvárosaiban – Harlem és Danzig az 1930-as években – zajló szellemi és politikai életet, s bár mindkét szerz√

112

Robert Moses: Az autópályák világa

id√ben el√re halad, egyik sem képes elképzelni vagy megragadni a jelent, a háború utáni nagyvárosok és társadalmak életét, amelyb√l m∫veik születtek. Ez a hiány önmagában a legszembet∫n√bb bizonyítéka lehet a háború utáni környezet szellemi sivárságának. Ironikus módon talán éppen ez a sivárság táplálta a modernizmus kialakulását azáltal, hogy a m∫vészeket és gondolkodókat saját forrásaikhoz való visszatérésre és legbels√bb énjük mélységeinek feltárására kényszerítette. Ugyanakkor ez a sivárság észrevétlenül elrágta a modernizmus gyökereit azzal, hogy képzeletvilágát elzárta a mindennapi modern világtól, amelyben a hús-vér férfiaknak és n√knek mozogniuk és élniük kellett.15 Els√sorban a modern szellem és a modernizált környezet közötti szakadékból fakadt az 1950-es évek végének gyötrelme és elmélkedése. Ahogy az évtized vontatottan haladt el√re, a képzel√er√vel megáldott emberek egyre elszántabban igyekeztek nemcsak megérteni ezt a feneketlen mélységet, hanem a m∫vészet, a gondolat és a tett erejével át is hidalni azt. Ez a vágy hozott létre olyan, egymástól nagyon eltér√ m∫veket, mint Hannah Arendt The Human Condition, Norman Mailer Advertisements for Myself, Norman O. Brown Life Against Death és Paul Goodman Growing Up Absurd cím∫ munkái. Ebben az emészt√, de megvalósíthatatlan rögeszmében osztozik az 1950-es évek végén született regények két legéletszer∫bb f√h√se: Doris Lessing Anna Wolfja, akinek naplója tömve van befejezetlen vallomásokkal és a felszabadítást követel√ kiadatlan kiáltványokkal, valamint Saul Bellow Moses Herzogja, aki az önkifejezés eszközéül a világ nagyhatalmaihoz intézett, befejezetlen és elküldetlen leveleket választotta. Végül a leveleket mégis befejezték, aláírták és kihordták; a modernista nyelvnek lassan új formái bukkantak fel, amelyek egyszerre voltak személyesebbek és politikusabbak az 1950-es évek nyelvénél, és amelynek segítségével a modern férfi és n√ képes volt szembeszállni az √t körülvev√ új fizikai és társadalmi rendszerekkel. Ebben az új modernizmusban a háború utáni építkezés gigantikus motorjai és rendszerei központi szimbólumokként szerepeltek. Erre példa Allen Ginsberg Üvöltése-e:

kongresszusa! Moloch, kinek épületei ítéletek!… Moloch, kinek szeme ezer megvakult ablak! Moloch, kinek felh√karcolói mint végtelen Jehovák állnak hosszú utcákon! Moloch, kinek gyárai álmodnak és hörögnek a ködben! Moloch, kinek kéményei és antennái megkoronázzák a városokat!… Moloch! Moloch! Hipermodern lakások! láthatatlan külvárosok! csontváz-kincstárak! megvakult f√városok! démoni ipartelepek! kísérteties népek! legy√zhetetlen tébolydák! gránit farkak!… Inukszakadtáig emelik a Molochot az égig! Járdák, fák, rádiók, tonnák! a várost emelik az égig, mely létezik és mindenütt fölénk terül!… Moloch, ki korán behatolt a lelkembe! Moloch, kiben testetlen tudat vagyok! Moloch, ki ki∫zött a természetes elragadtatásból! Moloch, kinek odavetettek! Ébredj a Molochban! Égb√l kiáradó fény! Leny∫göz√ dolgok történnek itt. Ginsberg arra ösztönöz bennünket, hogy a modern életet ne kietlen sivárságként, hanem óriások eposzba ill√, tragikus ütközeteként éljük meg. Ez a látomás a modern környezetet és megteremt√it olyan démoni er√vel és világtörténelmi formátummal ruházza fel, amely még a világ Robert Moseseinek legvadabb álmain is túltesz. Ugyanakkor a látomás feladata az, hogy felrázza és hasonlóan naggyá tegye az olvasót, hogy vágyainkat és erkölcsi képzel√er√nket addig korbácsolja, míg harcra nem merjük hívni az óriásokat. De amíg fel nem fedezzük az óriások törekvéseit és er√it magunkban – „Moloch, ki korán behatolt a lelkembe” –, addig nem vagyunk rá készek. Ennélfogva Ginsberg a költ√i nyelv olyan struktúráit és eljárásait fejleszti ki – a vakító villanások és az elkeseredett szóképek kitörései közötti játék, valamint a sorok ünnepélyes, ismétl√d√, ráolvasásszer∫ egymásra halmozása –, amelyek felidézik és felülmúlják az általa annyira gy∫lölt felh√karcolókat, gyárakat és autópályákat. Ironikus módon, bár a költ√ az autópályák világát az agy és képzelet halálaként ábrázolja, költ√i látomása mégis az e világ mögött meghúzódó értelmet és képzel√er√t hívja életre, s√t, sokkal él√bbé teszi, mint amennyire épít√i önmagukban valaha is képesek voltak. Amikor barátaimmal felfedeztük Ginsberg Molochját, és azonnal Mosesre gondoltunk, nemcsak kikris-

Milyen cement és alumínium szfinx törte fel koponyáikat és falta fel agyvelejüket és képzeletüket?… Moloch, az érthetetlen börtön! Moloch, a halálfejes lélektelen fegyház és a keservek

113

Marshall Berman

tályosítottuk és mozgósítottuk gy∫löletünket; hanem ellenségünknek azt a világtörténelmi formátumot és rettenetes nagyságot biztosítottuk, amelyet mindig is megérdemelt, de sohasem kapott meg azoktól, akik a legjobban szerették. ◊k nem tudták elviselni, hogy belenézzenek abba a nihilisztikus örvénybe, amelyet kotrógépei és cölöpver√i nyitottak meg; ezáltal sohasem értették meg Moses mélységeit. Így csak akkor vált lehetségessé e világ megértése annak teljességében, amikor a modernisták végül szembeszálltak az autópályák világának alakjaival és árnyaival.16 Vajon megértett-e Moses bármit is ebb√l a szimbolizmusból? Nehéz erre válaszolni. Abban a kevés interjúban, amelyet kényszernyugdíjazása és 92 éves korában bekövetkezett halála között adott, még mindig dühös kirohanásokat intézett becsmérl√i ellen, áradt bel√le a szellemesség és az er√; nagyszabású terveket kovácsolt, és Kurtz úrhoz hasonlóan nem volt hajlandó bedobni a törölköz√t („Véghezviszem a terveimet… Megmutatom, mit lehetne tenni… Még

visszatérek… Én…”). Long Island-i útjain nyugtalanul bolyongott limuzinjával (egyike a hatalmi korszakából megtartott kevés szerzeményének), s egy fenséges, százmérföldes, a hullámokat ostromló tengerparti kocsiútról álmodott, vagy a világ leghoszszabb hídjáról, amely a tengerszoroson át összekötné Long Islandet Rhode Islanddel. Az öregúr tagadhatatlanul rendelkezett egyfajta tragikus nagysággal; de az már nem olyan biztos, hogy birtokolta azt az önismeretet, amely az igazi nagyság velejárója. A The Power Broker-re reagálva Moses panaszosan folyamodott mindannyiunkhoz: hát nem én töröltem el a Hamvak Völgyét, és ültettem szépséget helyébe az emberiség örömére? Ez így igaz, és ezért hódolattal is tartozunk neki. Ugyanakkor Moses valójában nem eltörölte, csak arrébb lapátolta a hamvakat. Hiszen a hamvak hozzánk tartoznak, bármilyen egyenesre és simára építjük is strandjainkat és autópályáinkat, bármilyen gyorsan vezetünk is – vagy szállítanak bennünket –, bármilyen messzire jutunk is Long Islanden.

Jegyzetek

1. Ezeket a kijelentéseket Robert Caro idézi átfogó tanulmányában: The Power Broker: Robert Moses and the Fall of New York (Knopf, 1974), 894, 876. o. A „húsvágóbárd” részlet Moses Public Works: A Dangerous Trade (McGrawHill, 1970) cím∫ emlékiratából való. Moses méltatása a Cross-Bronx autópályáról egy Caro készítette interjúban hangzott el. Lásd még Caróról és Mosesr√l írt cikkemet, amely „Buildings Are Judgement: Robert Moses and the Romance of Construction” címmel jelent meg a Ramparts 1975. márciusi számában, illetve egy további szimpoziont a júniusi számban. 2. A Long Island Ingatlanügyi Tanácshoz intézett beszéd 1927-ben, amelyet Caro a 275. oldalon idéz. 3. Az amerikai vállalkozói szellem azonban sohasem adja fel. Hétvégeken egymás után t∫nnek fel közvetlenül a part fölött cirkáló kis repül√gépek, és füstírással vagy hirdet√plakátokkal felszerelve népszer∫sítik a különféle üdít√italés vodkamárkákat, a görkoris diszkókat és szexklubokat, vagy éppen a helyi politikusokat és üzleteket. Még Moses sem dolgozott ki módszereket az üzleti és politikai élet kirekesztésére a légtérb√l. 4. Coney Island összefoglalja mindazt, amit a holland építész, Rem Kolhaas a „zsúfoltság kultúrájá”-nak nevez. Lásd Delirious New York: A Retrospective Manifesto for Manhattan cím∫ m∫vét, különös tekintettel a 21–65. oldalra. Kolhaas Coney Islandben Manhattan hangsúlyozottan függ√leges „toronyvárosá”-nak prototípusát, egyfajta el√játékát látja. Vessük össze Jones Beach széls√ségesen vízszíntes ívével, amelyet csak a víztorony, az egyetlen megengedett függ√leges szerkezet ellensúlyoz. 5. The City of Tomorrow, 64–66. o. Lásd Kolhaas, 199–223. o., Le Corbusier és New York. 6. Az út építése éles viszályhoz vezetett a birtokosokkal, és Mosesnek az emberek friss leveg√höz, nyilvános terekhez és a mozgásszabadsághoz való jogáért harcoló bajnok hírnevét szerezte. „Izgalmas volt Mosesnek dolgozni”, emlékezett fél évszázaddal kés√bb az egyik mérnök. „Úgy éreztem, valami nagyszabású dolog részese vagyok, hogy az egyszer∫ emberekért küzdök a gazdag birtokosok és haladásellenes törvényhozók ellenében… Szinte olyan volt, mint egy igazi háború.” (Caro, 228, 273.) Az igazság azonban, ahogy Caro rámutat, az,

hogy a Moses által kisajátított földek szinte mindegyike kisebb otthonokból és családi farmokból állt. 7. Az esemény részleteir√l lásd Caro, 368–72. o. 8. Másrészr√l azonban, ezek az építkezések egy sor durva és csaknem végzetes csapást mértek Manhattan úthálózatára. Kolhaas a Delirious New York 15. oldalán metsz√ éllel fejti ki ennek a rendszernek New York környezetére kifejtett hatását: „A Hálózat kétdimenziós fegyelme eddig elképzelhetetlen szabadságot teremt a háromdimenziós anarchiának. A Hálózat új egyensúlyt határoz meg a korlátozás és felszabadítás között… Felállításával New York már mindörökre védett minden (további) totalitárius beavatkozás ellen. Egyetlen tömbben – a lehetséges legnagyobb területen, amelyet még lehet építészetileg szabályozni – fejleszti ki a nagyvárosi Én maximális egységét.” Pontosan ezeket a nagyvárosi énhatárokat szándékozott Moses saját énje elsöpörni. 9. Space, Time and Architecture, 823–32. o. 10. Walter Lippman, úgy t∫nik, egyike volt azon keveseknek, akik el√re látták e jöv√nek hosszú távra szóló jelent√ségét és rejtett költségeit. „A General Motors egész vagyont költött arra, hogy meggy√zze az amerikai népet arról”, írta, „hogy ha élvezni kívánják az autógyártásba fektetett magánvállalkozások teljes hasznát, úgy újjá kell építeniük városaikat és autóútjaikat közbefektetésekb√l.” Ezt a találó jóslatot Warren Susman idézi kiváló „The People’s Fair: Cultural Contradictions of a Consumer Society” cím∫ tanulmányában, amely a Queens Museum katalógus kötetének 25. oldalán olvasható, s amelynek címe: Dawn of a New Day: The New York World’s Fair, 1939/40 (NYU, 1980). Ez az érdekes, különböz√ tollakból származó tanulmányokat és remek fényképeket felvonultató kötet a világkiállításról szóló m∫vek legjobbja. 11. Frances Perkins, Oral History Reminiscences (Columbia University Collection), Caro idézi a 318. oldalon. 12. Az amerikai köztestületek útmutató elemzését Annemarie Walsh végzi el The Public Business: The Politics and Practices of Government Corporations (MIT, 1978) cím∫ m∫vében, különös tekintettel az 1., 2., 8., 11., és 12. fejezetre. Walsh könyve leny∫göz√ anyagokkal szolgál Mosesr√l, de életm∫vét egy olyan széles, intézményes és társadalmi kontextusba helyezi, amelyet Caro hajla-

114