Csery Péter
A modern kapitalizmus zsákutcája és túlélése „A kudarc egy alkalom az intelligensebb újrakezdésre.” Henry Ford
Az elmúlt öt évben kevés olyan hír látott napvilágot, amely valamilyen vonatkozásban ne tartalmazta volna a „krízis”, „válság”, „recesszió” szavakat. Nem véletlenül, hiszen a 2008-ban kirobbant globális válság kapcsán nem nagyon találunk olyan közgazdászt, gazdasági újságírót, politikust, vagy véleményvezért, aki elmulasztotta volna felvázolni saját elméletét a krízis okait és potenciális megoldásait illetően. A különböző teóriák habár a részleteket tekintve nagyon különbözőek, mégis lényegük, és kiindulópontjaik alapján alapvetően két csoportra oszthatóak: vannak, akik szerint a mostani globális válság
a
kapitalizmus
természetéhez
normális
tartozik,
beleilleszthető a
konjunktúra
dekonjunktúra
egymást
és és a váltó
ciklikusságába, viszont mások szerint olyan gazdasági cezúrához érkeztünk, ami szétfeszíti az eddigi közgazdaságtan kereteit, és megkérdőjelezi a korábban konszenzussal övezett összefüggések helytállóságát. A Méltányosság Politikaelemző Központ a két elméleti oldal „csatazajában” már több alkalommal is elemezte a gazdasági részfejleményeket, különös figyelemmel az európai
szuverén
adósságválságra.
Hol 1
egyetértettünk,
másutt
ütköztettük
véleményünket olyan közkeletű, ha tetszik „mainstream” megközelítésekkel, amelyek a neoliberális paradigmát, vagy kizárólagosan a komoly gazdasági nehézségekkel küzdő országokat tekintik „bűnbaknak”.
Mindazonáltal most – az elmúlt öt év
gazdasági folyamatainak szisztematikus vizsgálatát követően – láttuk elérkezettnek az időt, hogy szélesebb történeti kontextusba helyezve azonosítsuk azokat a kulcsfolyamatokat,
amelyek
meglátásunk
szerint
meghatározták
az
európai
kapitalizmus három évtizedes fejlődési dinamikáját. Ezek birtokában pedig már lehetőségünk nyílik a globális és azon belül az európai kapitalizmus további fejlődési pályájának prognosztizálására is.
Fejlődési pálya 1979-2008
A modern kapitalizmus egyik legfontosabb történelmi mérföldköve kétségtelenül NagyBritannia és az Egyesült Államok neoliberális szövetségkötése volt. Margaret Thatcher és Ronald Reagan összehangolt elméleti alapokat követő politikája ugyanis globálisan győzte le a stagflációtól gyengélkedő keynesiánus paradigmát, és ezzel a kapitalizmus „ingáját” a keresletszabályozó államközpontúságtól a piac önszabályozó „láthatatlan kezéhez” lökte. A szakértői vélemények zöme pedig pont ennek a neoliberális paradigmának a kudarcát látja a jelenlegi krízis
mögött.
Ezzel
az
állítással
ugyanakkor, bármennyire is csábítóan kézenfekvő, nem tudunk egyet érteni, ugyanis ahogy korábban kifejtettük, a válság nem a neoliberalizmus miatt alakult ki,
hanem
éppen
azért,
mert
a
gyakorlatban a neoliberális alapvetések nem érvényesültek maximálisan, vagyis egyfajta szelektív, vagy „torzult” modell került alkalmazásra.
2
A szelektív neoliberalizmus ugyanis féktelenül felszámolja a tőke előtti szabályozási és egyéb akadályokat, és a valódi neoliberalizmussal, illetve a washingtoni konszenzus szellemiségével szemben kiiktatja a növekedés reményében a makroegyensúlyt garantáló biztosítékokat. A szelektív neoliberális gazdaságpolitikát követők miközben a minimális állam szükségességét hirdetik, a gyakorlatban csak „féloldalasan” valósítják meg: visszavágják a bevételeket, de növelik a kiadásokat és eladósítják az államot. A szabad és tiszta verseny mindenhatóságát hirdetik, közben annyira lecsökkentik a szabályozási/ellenőrzési fékeket, hogy a kockázatvállalás kezelhetetlenné válik, a verseny torzul és transzparenciáját veszti, valamint a piacra lépés implicit küszöbe is az egekbe szökik. Mindezek végterméke pedig nem más, mint a válság két közvetlen kiváltó okának megjelenése: az államok „fiskális alkoholizmusa” és a bankok egyensúlyit jóval meghaladó, bizonyos esetekben a józan ésszel is nehezen összeegyeztethető hitelezési gyakorlata. Fontos látni, hogy a pénzügyi közvetítőrendszer felelőtlen működése ugyan önmagában
is komoly
gazdasági
kockázatokat
hordozott
magában,
de a
financializálódás elmúlt harminc éves evolúciója nélkül, aligha tudott volna ilyen pusztító, a modern kapitalizmus létjogosultságát is megkérdőjelező hatást kifejteni. A financializálódás alatt azt a kulcsfolyamatot értjük, melynek során a bankrendszerek sokszorosukra nőve egyre kiterjedtebben kezdtek el működni, szolgáltatásaik, termékportfólióik komplexebbé aminek
egyre váltak,
köszönhetően
egyre
nagyobb
mértékben hozzá
járultak a
GDP
növekedéséhez. Ez a trend igazából kisebbnagyobb mértékben, de az
összes
fejlett
gazdaságot jellemezte, gondoljunk 3
csak
Ciprusra, ahol a bankrendszer mérlegfőösszege a GDP 7-8 szorosa körül mozog, de az Egyesült Államokban is többszörösére nőtt a pénzügyi rendszer. Franciaországban az államközpontú gazdasági és pénzügyi működést váltotta fel a kontinens egyik leginkább piacorientált rendszere, s habár Németországban a tradicionálisan erős szövetkezeti pénzügyi struktúra és a takarékbank- hálózat vezető szerepe a kkvszektor finanszírozásában továbbra is megmaradt, a nagy univerzális kereskedelmi bankok jelentősége sokszorosára emelkedett, továbbá a részvénypiaci aktivitás is ugrásszerűen megnőtt. Sőt még a skandináv államkapitalizmus mintaországában, Svédországban is hasonló financializálódási mintázatokat figyelhetünk meg, amelyet érdemben az 1991-es bankválság sem tudott lefékezni.1 Beszédes adat, hogy az európai bankok eszközértéke tíz év leforgása alatt, 2001 és 2011 között majdnem kétszeresére(!) emelkedett. Itt kell leszögeznünk: maga a financializálódás egyáltalán nem az ördögtől való, sőt maximálisan egyetértve Robert M. Solow Nobel-díjas közgazdász tételeivel,
1
Gregory Jackson-Richard Deeg: The long-term trajectories of institutional change in European capitalism, Journal of European Public Policy, 2012
4
meglátásunk szerint teljesen természetes, hogy az egyre összetettebben működő gazdaságok csak komplex pénzügyi rendszerek mellett tudnak egészségesen fejlődni. A megfelelően beágyazott és kiterjedt pénzügyi közvetítő struktúrák nélkül a gazdaság ugyanis egyszerűen „kiszárad”, hiszen nincs, aki a szétszórtan található tőkét a különböző termelést végző felhasználókhoz allokálná, senki sem biztosítja a megfelelő likviditást a rendszerben, így pedig maga a kapitalizmus küzdene súlyos működési zavarokkal. A problémát tehát nem önmagában a finacializálódás jelentette, hanem hogy a financializálódás
találkozott
a
szelektív
neoliberalizmus
totális
deregulációs
törekvéseivel. A két folyamat fúziójának eredményeképp a további pénzügyi kockázatvállalás többé már nem a gazdaság kiszolgálásának hatékonyságát fokozta, nem járult hozzá az olajozottabb működéshez, csupán rájátszva a jólét illúziója iránti igényre, a pénzügyi szereplők profitját duzzasztotta, és az instabilitást növelte a rendszerben. A gyakorlatban ez például a devizahitelezés felfutásában, vagy éppen az átláthatatlan pénzügyi innovációk megjelenésében, és a valós kockázatokat „felhígító” még olykor a hitelminősítőket is megtévesztő „keletkeztető és szétterítő modell” (OAD) széles körű alkalmazásában öltött testet.
A társadalmi és a piaci logika konfliktusa
Ahhoz, hogy megértsük a mostani válság természetét, nem elegendő pusztán a pénzügyi folyamatok elemzése, hanem a kapitalizmus mint gazdasági rendszer társadalmi dimenzióit is vizsgálat tárgyává kell tennünk, mivel enélkül megtévesztő és féloldalas következtetésekre juthatunk. Először is a modern politikai gazdaságtan elméleteit és különösképpen a hazai közbeszédben megjelenő szemléletmódot figyelembe véve bármennyire is triviálisnak hangzik, de tisztáznunk kell, hogy a kapitalista gazdaságot a kapitalista társadalom intézményrendszerei tartják fenn, és a gazdasági illetve a társadalmi szféra szükségképpen folyamatos interakcióban vannak
5
egymással.2 A két szféra permanens egymásra hatásai rajzolják meg a kapitalizmus fejlődési pályáját, ami azt jelenti, hogy a gazdasági racionalizmus még ha képes is lenne „egyensúlyi” fejlődést biztosítani, az önkorrekciós mechanizmusokat, a politikum szociális
vagy
egyéb
szempontok
érvényesítése
miatt
a
társadalmi
intézményrendszeren keresztül képes lenne módosítani, „eltéríteni”. Joggal merülhet fel persze a kérdés, hogy pontosan milyen interakciókról szólunk? Egyrészt arról a hatásról van szó, amelyet a kapitalista gazdaság az innovációkkal, a piaci erőviszonyok megváltozásával, vagyis a „vesztes” és „győztes” szerepének permanens újraosztásával fejt ki a társadalomra. Ez a cirkuláció instabilitást generál a társadalom
tagjainak
életében,
ugyanakkor
persze
reményt
is
indukál
a
felemelkedésre. A másik erőteljes, de természetes hatás a kapitalista gazdaság „liberalizációs nyomása”, melynek során a haszonszerzés (gazdasági növekedés) reményében minél több területet próbál „kiszakítani” a társadalmi kontroll alól, hogy azon saját piaci logikáját érvényesítse (pl: energiaszektor liberalizációja). Másrészt ezzel szemben állnak a társadalom felől érkező hatások, amelyek leginkább a társadalmi igényt többé-kevésbé artikuláló politikumon keresztül jelennek meg. Ilyen igény például
a
bizonyos
szintig
kárpótlása,
a
vesztesek történő
szociális
egzisztenciális
és
biztonság
fenntartása, vagyis a többség számára
a
stabilitás
megőrzése.
Ide
sorolható
továbbá
azon
adaptációs
deficit enyhítése iránti igény, melyet a kapitalista gazdaság gyors
dinamikája
és
a
változások egyéni életvitelbe történő lassabb „átvezetése”/elfogadása közötti időeltérés testesít meg. Az általunk felvázolt társadalmi és piaci szempontrendszer,
2
Wolfgang Streeck: How to Study Contemporary Capitalism? European Journal of Sociology, 2012
6
illetve logika közötti harcot nevezi egyébként Polányi Károly érzékletesen a „mozgalom a liberalizációért” és az „ellenmozgalom a szociális, társadalmi stabilizációért, a piacok feletti politikai kontroll kiterjesztéséért” konfliktusának (mindez persze visszavezet eredeti tézisünkhöz, a kapitalizmus „fejlődési ingamozgásához”). Eme konfliktus kapcsán pedig elérkeztünk a politikum szerepéhez és feladatához. A politikai szféra meglátásunk szerint a kapitalista rendszerben kettős feladattal rendelkezik: egyrészt érvényesítenie kell a társadalmi szempontokat (az újraválasztás és a társadalmi béke céljából), másrészt a piaci logikának is teret kell biztosítania a gazdasági fejlődés érdekében, tehát valamiféle egyensúlyt kell teremtenie a szükséges instabilitás, illetve a társadalom tagjainak biztonságérzete között. Többek között éppen a társadalmi talapzat és a gazdasági felépítmény kölcsönhatásai miatt sem érthetünk egyet azzal a szemléletmóddal, amely a kapitalizmust egy önmagát korrigáló, és összességében stabil gazdasági/társadalmi rendszerként festi le. Sokkal helytállóbbnak és a valóságot jobban megragadónak érezzük, különösen az elmúlt évek tükrében, az Adam Smith, Joseph Schumpeter, vagy akár J. M. Keynes munkásságából
kikristályosodó
megközelítést,
miszerint
a
kapitalizmus
egy
dinamikusan változó rendszer, amely konstrukciójából eredően hajlamos a súlyos instabilitásra.3
A Nyugat transzformációs válsága
Összességében azt láthatjuk tehát, hogy a szelektív neoliberalizmus (amely a „mozgalom a liberalizációért” győzelméből eredeztethető), és az általa gerjesztett fentebb ismertetett folyamatok együttesen egy olyan zsákutcás fejlődési ívre állították a modern kapitalizmust, amely a 2008-ban kirobbant globális krízisben csúcsosodott ki.
Hangsúlyozzuk
ugyanakkor,
hogy
a
kapitalizmus
eddigi
pályájának
fenntarthatatlansága nem azt jelenti, hogy szabad piacgazdaság, mint gazdasági
3
Wolfgang Streeck: How to Study Contemporary Capitalism? European Journal of Sociology, 2012
7
rendszer megbukott volna, csupán azt, hogy fejlődési irányát meghatározó gyakorlati modell volt alapjában téves. Ennek értelmében nem beszélhetünk a kapitalizmus végérvényes alkonyáról, ugyanis a fejlett nyugati gazdasági rendszerek „csupán” egy transzformációs válságon mennek keresztül. Ennek során a modern kapitalizmust nem váltja fel valamiféle szélsőségesen új modell, csupán átalakul, és tanulva a múlt hibáiból „intelligensebb” formában működtetik majd tovább. Mindezt a történelmi tapasztalatok birtokában és a racionalitás talaján állva azt teszi lehetővé, hogy valószínűsíthetően a globális hatással bíró szereplők felismerik, hogy a kapitalizmus eddig követett iránya zsákutca, a szélsőségesen egyoldalú liberalizáció és dereguláció „falának ütköztünk”, így az eddig követett modell visszavonhatatlanul kifulladt. Ilyenkor persze fennáll a veszélye annak, hogy az inga a másik irányba leng ki: nagy lesz a kísértés újra az állami szerepvállalás kiterjesztésében látni a problémák megoldását (lásd az Economist folyóiratban folytatott vitát az államkapitalista modellek sikerességéről). Fontos felismernünk azonban, hogy a teljes „hátraarc” ugyanúgy fenntarthatatlan fejlődési pályát jelentene, csak épp ellentétes előjellel, mint a szelektív neoliberalizmus, ráadásul a
kialakult
kölcsönös
függőségek,
a
nemzethatárokon átívelő gazdasági hálózatok létrejötte miatt nem is kivitelezhető. Nem csupán arról
van
szó
tehát,
hogy
a
teljes
visszarendeződés és a kapitalizmus nemzetállami korlátok közé szorítása véleményünk szerint nem jelentene fenntartható megoldást, hanem az elmúlt 30 év fejlődése után már nem is lehetséges.
8
Új fejlődési pálya- Az „intelligens” kapitalizmus születése
Ahogy korábban felvillantottuk, a nyugati kapitalizmus átalakulási válsága nagy valószínűség szerint egy fenntarthatóbb, a válság által megvilágított hibák kiküszöbölésén alapuló „intelligensebb” kapitalizmus létrejöttével zárulhat. A Nyugatot ugyanis az elmúlt évszázadok során az tette a jólét szinonimává és világszerte követendő példává, hogy a tanulóképesség mind a politikai mind a gazdasági elitjében rendkívül erősen jelen volt/van. A nyugati társadalmak már évtizedekkel ezelőtt megtanulták, hogy az állam politikai és gazdasági mindenhatóságába vetett vak hit önkényhez vezet, ezért is fordultak később a piaci fundamentalizmushoz, ami viszont mára
elhúzódó
gazdasági
krízishez
vezetett. Az „intelligens” kapitalizmus pont ezekből a tanulságokból táplálkozva jöhet létre, és a globalizációs környezetet figyelembe véve jelenthet valódi megújulási lehetőséget a modern kapitalizmus számára. Ez az újszerű kapitalizmusforma a globális egyezmények és a szupranacionális szervezetek szigorú szabályozásai segítségével állítja a felelősséget, a fenntarthatóságot, illetve az egyensúlyt a gazdasági/üzleti tevékenységek fókuszába. Az „intelligens” kapitalizmus tehát nem nemzetállami keretek között valósul meg, hanem globális szinten épít be olyan racionalizáló biztosítékokat a pénzügyi struktúrákba, amelyek nem zavarják a gazdasági folyamatokat, nem korlátozzák a szabad és tisztességes versenyt, hanem éppen annak keretfeltételeit erősítik, és megakadályozzák az öncélú kockázatvállalást. Ezt célozza a világ legnagyobb gazdaságait tömörítő G20 csoport által elfogadott Bázel III. globális pénzügyi szabályozás, az Európai Unió gazdasági kormányzásának reformja (pl.: túlzott egyensúlytalansági eljárás bevezetése (EIP), a Stabilitási és Növekedési Paktum megerősítése), az államháztartási egyensúlytalanságok megelőzését garantáló 9
fiskális paktum, valamint a rendszerszintű kockázatok csökkentésére szolgáló bankunió létrehozása is. De ugyancsak az „intelligens” kapitalizmus alappillére lehet – megvalósulása esetén- a finn jegybankelnök által vezetett szakértői csoport széles körben ismertté vált, bankrendszerre vonatkozó reformjavaslata, mely szerint az európai pénzintézetek kereskedelmi és befektetési banki tevékenységeit legalább jogilag szét kellene választani, külön tőkésíteni a két szereplőt a keresztfinanszírozás tilalmával. A fenti példák alapján is jól látható, hogy a globális hatással bíró szereplők ugyanazon irányba mozdultak el. Olyan folyamatok indultak el az elmúlt öt évben a válság hatására, amelyek végül képesek lesznek biztosítani a modern kapitalizmus túlélését, ami egyben egy „intelligensebb” és fenntartható kapitalizmus születését is jelenti. Persze ez kizárólag egy nagyon hosszú evolúciós folyamat végén valósulhat meg, de a történelmi tapasztalatok, és a jelenlegi krízis rendkívül élénken élő negatív élménye a társadalmakon keresztül olyan nyomást gyakorol a döntéshozókra, ami miatt nagy valószínűség szerint az előbb felvázolt új fejlődési pályán tarthatják a modern kapitalizmust.
Az elemzés rövidített változata a Figyelő július 4-i számában jelent meg
10
