A MODERN ÁLLAM KIALAKULÁSA ÉS VÁLTOZÁSAI

1

TAKÁCS P.: A MODERN ÁLLAM TÖRTÉNELMI ÉS KONCEPCIONÁLIS FŐTÍPUSAI (ÖSSZEFOGLALÓ ÁTTEKINTÉS) A MODERN ÁLLAM KIALAKULÁSA ÉS VÁLTOZÁSAI Az államtan a modern állam elmélete; ezért léte és fejlődése történelmileg ehhez az intézményhez kötődik. Nem véletlen, hogy akkor, ott és úgy alakult ki, amikor, ahol és ahogyan. Az alábbiakban – megtörve itt azt a sokak által elfogadott elvet, amely szerint a társadalom ún. anyagi folyamatait egy ilyen munkában a szellemi viszonyok „előtt” kell ismertetni – a modern állammal kapcsolatos történeti kérdéseket tekintem át és értékelem vázlatosan. 1. POLISZ, REGNUM, STATUS EGY PÁRHUZAM. A modern állam keletkezése és a közhatalom korábbi formáihoz való viszonya egy kultúrtörténeti párhuzammal érzékeltethető szemléletesen, mely az opera születésének módjára utal. 1600. október 6-án különleges eseményre került sor a firenzei Pitti palotában: bemutatták az Euridikét. A zenetörténet szerint ez volt az első színpadon is előadott opera. Szerzője, Jacopo Peri a Cameratának nevezett zenei iskola tagja volt, melyet az ismertebb szerzők köréből Claudio Monteverdi is követett, akik a reneszánsz szellemében a görög drámát kívánták újjáéleszteni. Ám valamilyen különös ok miatt – tévesen – azt hitték, hogy az ókori görög színjátszás „zenés színház” volt, amit a deklamálás és a szólóhangra írt recitativo uralt. Miközben tehát azt hitték, hogy egy régi színházi gyakorlatot elevenítenek fel, tulajdonképpen „véletlenül” feltalálták az operát. A modern állam – bár nem tudjuk „hónapra és napra” megmondani, hogy mikor is keletkezett – ehhez hasonlóan formálódott a XV-XVI. században, s öltött alakot azt követően. Fontos különbség persze, hogy a közhatalom e formájának kialakulása emberek tízés százezreinek, sőt millióinak műve volt: olyan politikusoké, mint Cosimo és Lorenzo Medici, olyan uralkodóké, mint angliai Erzsébet és a Napkirály, olyan bankároké, mint a Fuggerek, olyan minisztereké, mint Richelieu, Mazarin és Colbert, s olyan történelmi névtelenségben maradt embereké, mint a condottierék, a parasztfelkelők, a levellerek, prédikátorok, kalózok, konkvisztádorok, amerikai telepesek és így tovább. Közülük sokan, különösen kezdetben, azt hitték, hogy csak a régit elevenítik fel: bibliai parancsokat teljesítenek, az ókori szokásokat újítják meg és az évszázados hagyományokat folytatják. Eközben azonban – szándékaiktól

2

függetlenül, tehát tulajdonképpen „véletlenül” – egy egészen új dolgot hoztak létre: az államot. ÁLLÁSPONTOK. Az újkori európai állam és az intézményesült közhatalom korábbi formáinak viszonyát illetően az államelméleti szakirodalomban két jellegzetes, bár ritkán ütköztetett álláspont létezik. Az egyik szerint a modern állam a közhatalom korábban kialakult, ugyancsak államnak tekinthető formáinak történelmi folytatása az újkori európai társadalomfejlődés viszonyai között. Ezen álláspont képviselői úgy vélik, hogy az első államok több ezer évvel ezelőtt, az ókori Közel-Keleten, Ázsia bizonyos térségeiben, illetőleg Észak-Afrikában jöttek létre, s a történelmi fejlődés későbbi korszakaiban – a hűbériség és rendiség idején, majd az újkorban – a mindenkor adott feltételek között folyamatosan átalakultak. Így felfogva az állam az emberek együttélésének a civilizációs fejlődés csaknem egészét (a hagyományos terminológia szerint a történelemnek az őstársadalmak felbomlását követő teljes korszakát) végigkísérő formája. A másik álláspont szerint a közhatalom államnak nevezhető formája az újkori európai fejlődés sajátossága, amely e kontinens különböző régióiban némileg eltérő módon a XV-XVII. század folyamán formálódott, majd az azt követőkben alakult ki végleges jelleggel. E nézet hívei úgy látják, hogy az újkor elején Európában létrejött, s történelmi léptékkel nézve ma is létező állam (melyet az európai nyelvek többsége a latin status szóból képzett főnevekkel jelöl) lényegesen

különbözött, illetőleg különbözik – példának okáért

– Mezopotámia

városkirályságaitól, az egyiptomi, ázsiai vagy dél-amerikai despotikus birodalmaktól, az ókori görög poliszoktól, a poliszból világbirodalommá vált egykori római impériumtól, valamint a középkori hűbéri-rendi regnumoktól (királyságoktól). A különbségek ezen álláspont képviselői szerint oly nagyok, hogy az „állam” szót, már ha ez nyelvileg lehetséges volna, az intézményesült közhatalom újkori fejlődés során létrejött formájára kell(enne) fenntartanunk, a korábbi jelenségeket pedig az eredeti kifejezésekkel – polisz, imperium, regnum, stb. – lenne célszerű megjelölni. A szakirodalomban az első álláspont mondható többséginek. Ezt képviselte a XIX. század szinte minden gondolkodója, ezen az alapon különböztette meg a történeti államtípusokat Georg Jellinek, a XX. század folyamán pedig ezen az állásponton volt – egyebek között – Felix Ermacora és az államtan számos más művelője. A kortárs szakirodalomban ezen az

3

alapon áll Roman Herzognak az ősi államok kérdéseit elemző munkája. E történetileg tág államfogalomra épülő koncepciót vallották és vallják sajátjuknak a marxista szerzők is. Hazai szakirodalmunkban is ez az álláspont mondható általánosan elfogadottnak. Abból persze, hogy valamely nézet többségi vagy valamely nézetet általánosan elfogadnak, még nem következik, hogy helyes. Egy lehetséges ellenérv például a következő. Az ilyen államfelfogás keretei között az államiság lényegi jellemzőit úgy kell megadni, hogy azok egyaránt vonatkozzanak az olyan, egymástól nagyon is különböző „államokra”, mint III. Ramszesz fáraó Egyiptomja, Periklész Athénje, II. Richárd Angliája, Lorenzo Medici Firenzéje, a jacksoni Egyesült Államok, a sztálini Szovjetunó és a mitterrandi Franciaország. Ám ha e nagyon eltérő jelenségek közös jellemzőit akarjuk megadni, akkor azok roppant általánosak és elvontak, már-már semmitmondóak lesznek. Például csak annyit mondhatunk, hogy az állam hatalmi jellegű intézmény, mely bizonyos érdekek érvényesítése mellett a különböző emberi csoportok közös ügyeit is szervezi. Ezt az eljárást követve ráadásul olyan pozíciót fogadunk el, amelyből szinte alig láthatók a modern állam (vagy ahogy a másik álláspont képviselői fogalmaznak: az állam) legsajátosabb vonásai, mindenekelőtt a joghoz való viszonya. A második álláspontot kevesebben támogatják, de körükben az államtani hagyomány mélyen gondolkodó és megbízható képviselői is megtalálhatók. Egyikük, Max Weber például így fogalmazott: „mivel az állam teljes kibontakozása mindenképpen a modern időkre jellemző, az állam fogalmát ajánlatos az állam modern típusával összhangban ... definiálni”. Carl Schmitt még ennél is tovább menve azt hangsúlyozta, hogy az állam „egy történeti korszakhoz kötődő, konkrét fogalom”. Monografikus igénnyel ezt az álláspontot a szakirodalomban Herbert Krüger fejtette ki. E történetileg szűk államfogalomra épülő koncepcióknak – miközben lehetővé teszik a modern állam jellemzőinek tartalmasabb leírását – azzal a problémával kell szembenézniük, hogy a nagyon általános és történetileg kézenfekvő jellemzőket (például a hatalmi jelleget) alulértékelik. AZ ÉN ÁLLÁSPONTOM. A magam részéről úgy vélem, hogy mindkét álláspont csakis egy sajátos módszertani eljárással kiegészítve tartható, ami a történetileg tágabb fogalomra épülő nézetet a szűkebbre épülőhöz, ez utóbbit pedig az előbbihez közelíti. A helyes elgondolás tehát – mint oly sok esetben, itt is – valahol középen található; noha ebből nem következik,

4

hogy középúton jár, vagy hogy pont félúton lenne a két nézet között. E megfogalmazással arra utalok, hogy a második felfogást megalapozottabbnak tartom, de csak egy sajátos közvetítő szempont figyelembe vételével gondolom fenntarthatónak. E közvetítő szempont révén az első egyes elemei is megőrizhetők. Ez esetben tehát az igazság úgy van a két szélső álláspont között, hogy magába építi a másodikként említett (történelmileg „szűknek” nevezett) felfogást, de perspektívaként felveszi önmagába az első (történelmileg „tágabbnak” nevezett) álláspont egyes elemeit is. Hogyan lehetséges ez? E közvetítő szempontot egy módszertani eljárás teszi lehetővé, mely nem más, mint a Cambridge-ben működött osztrák filozófus, Ludwig Wittgenstein által családi hasonlóságnak [family-resemblance] nevezett jelenség államokra való alkalmazása. A családi hasonlóság a hasonlóságok egyik formája, mely lényegében lánchasonlatot jelent. Egy halmaz különböző elemei kétféleképpen is hasonlíthatnak egymásra: szokványos módon és lánchasonlat-szerűen. A hasonlóság szokványos felfogása szerint egy (példának okáért) négy elemet tartalmazó halmazban az α, β, γ és δ elemek akkor hasonlók, ha mindegyikük rendelkezik valamely p, vagy p és q, esetleg p, q és t minőséggel. Sokszor így hasonlítanak egymásra például az egypetéjű ikrek: mindegyiküknek ugyanolyan a szája (p), az orra (q) és a szeme (t) is. A fenti problémára vonatkoztatva ezt tükrözi az a megközelítés, amely minden államot hatalmi jellegű (p) intézménynek tekint, mely érdekeket érvényesít (q), és egy közösség közös ügyeit is szervezi (t). Egy halmaz elemei azonban – miként egy családban a testvérek (akik nem ikrek) – máshogy is hasonlíthatnak egymásra. Példának okáért úgy, hogy a halmaz két tagját (α és β) valamely k minőség jellemzi és kapcsolja össze, két tagja (β és γ) között egy s minőség jelent hasonlóságot, ismét másik két tag (γ és δ) pedig egy z minőségben osztozik. A családi hasonlóság kifejezésben a családi jelző (Ludwig Wittgenstein nyomán, de szabadon példálózva) azt jelenti, hogy négy testvér a következőképpen is hasonlíthat: Annának és Hannának a szeme (k) hasonlít egymásra, de arcuk más vonásai nem nagyon, Hannának és Pankának ugyanolyan a szája (s), de másban nem hasonlítanak, Pankának és Blankának pedig szinte egyforma az orra (z), de szemük és szájuk már különbözik. Tehát a négy gyermek arcán nincs egy olyan vonás, amelyik mindegyikükben közös lenne, de ha rájuk nézünk, mégiscsak az lesz a benyomásunk, hogy testvéreket látunk, mert nagyon hasonlítanak egymásra.

5

A közhatalom különböző formáira vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy Periklész Athénjét és Lorenzo Medici Firenzéjét valamely k vonás kapcsolja össze; az utóbbiban és II. Richárd Angliájában valamely s minőség lesz közös, a szóban forgó angol királyság és a jacksoni Amerika pedig egy z jellemző alapján hasonlít egymáshoz. Bonyolítja persze a helyzetet, ha a hasonlóság e fogalmát a közhatalom történelmileg létezett formáira alkalmazzuk. Ez a közvetítő nézetet a fentebb kisebbséginek nevezett álláspont felé közelítheti. Vagyis nem kizárt, hogy az államnak nevezett halmaz egyes elemei (ti. a főbb történeti államtípusok) közül kettő-kettő mindig hasonlít egymásra egy-egy vonatkozásban, de – a halmazt egy történelmi idősíkon is elhelyezve – annak elsőként és utolsóként létrejött elemei (például III. Ramszesz Egyiptoma és Mitterrand Franciaországa) már nem. Sőt az is lehetséges, hogy annak időben egymást követő elemeit (így a középkori regnumot és az újkori államot) összehasonlítva inkább különbözőségeket, semmint hasonlóságot – pontosabban az egyetlen hasonlóság mellett nagyon sok különbséget – találunk. Ezért fogalmaztam fentebb úgy, hogy a második nézet szerintem megalapozottabb, de csak azzal a kiegészítéssel, hogy a lánchasonlat első és utolsó elemében, s így az egész sorozatban legalább egy közös vonásnak (nevezetesen a hatalmi jellegnek) is meg kell lennie. Mint oly sok kérdésben, e tekintetben is a történelem a legjobb tanácsadó, s mindjárt át is tekintem az állam kialakulását és annak főbb korszakait. Előtte azonban egy kis etimológiai kitérőt teszek. AZ ÁLLAM SZÓ EREDETE ÉS JELENTÉSTÖRTÉNETE. A modern állam – bár kétségtelenül ugyanúgy hatalmi intézmény, ahogyan az intézményesült közhatalom korábbi formái is – inkább különbözik az ősi birodalmaktól, az ókori polisztól és a középkori regnumtól, semmint hasonlít azokhoz. Ezt az állam szó etimológiája és használatának története – bár nem bizonyítja, de – jól szemlélteti. Az állam szó mai jelentése ugyanis, történelmi léptékkel mérve, viszonylag újkeletű. POLISZ, CIVITAS, RES PUBLICA ÉS STATUS. A görögök a πόλις [polisz] szóval jelölték meg saját politikai közösségeiket, melyből a politika szavunk származik. E szó egyszerre utalt a városra, a szabad polgárok közösségére és egységére, az általuk kialakított közös hatalom szerkezetére, gyakorlására vagy befolyásolására, s mindemellett erkölcsi jelentése is volt. A hagyomány úgy tartja, hogy az ógörög πόλις szót – számos bonyodalmat okozva ezzel – egy ismert régi Arisztotelész-fordító, a flamand Willem van Moerbeke

6

„városállamként” ültette át latinra, s később ez a szóhasználat terjedt el minden európai nyelvben. E szóhasználat azt sugallta, hogy a polisz [városállam] modern értelemben véve is államnak tekinthető. Voltak szerzők, például a skót származású amerikai Robert M. MacIver, aki az így felfogott városállammal [angolul: city state] a modern államot országállamként [country state] állította szembe. Ez a kifejezés azonban találó volta ellenére sem terjedt el. A polisz latin megfelelője az ókori Rómában eredetileg a civitas [község, város, polgárság, nép] volt. Ez az előbbieken túlmenően sajátos jogi jelentéssel is rendelkezett, amennyiben a civis [a polgár] jogi állapotára is utalt. A rómaiak ezen kívül két másik kifejezést is használtak saját közhatalmi rendszerük megjelölésére. Ha konkrétan akarták megnevezni azt, akkor a populus romanus, illetve a senatus populusque romanus kifejezésekkel éltek. A civitashoz némileg hasonló, tehát elvontabb értelemben használták továbbá a res publica kifejezést is, mely eleinte a „köz dolgaira” – javára, céljaira, érdekére, vagyonára, ügyeire és viszonyaira – vonatkozott, később pedig a politikai intézményekre is. A status szó ugyanakkor az ókori nyelvhasználatban sosem jelentett államot, s ha a rómaiak életük egyes politikai vonatkozásainak megjelölésére használták is azt, akkor – főleg különböző összetételekben (például status civilis) – a politikai közösség valamilyen állapotára, esetleg formájára, illetve szerkezetére utaltak vele. Magára az államra azonban már csak azért sem, mert az ezáltal jelzett jelenség nem létezett, maga a fogalom pedig túl absztrakt lett volna volt a konkrétumok iránt fogékony rómaiak számára. A status eredeti jelentése szerint „az ügyek, a dolgok állására” (vö. rerum status), „nyugalmi állapotra”, „helyzetre” és annak „állandóságára” utalt. A középkori latin nyelvben a status szónak több jelentése volt, mely olykor országonként is változott. Amennyiben ezzel a szóval valami

(mai

felfogásunk

szerinti)

politikai

dologra

utaltak,

úgy rendszerint

és

legáltalánosabban az uralom formáját jelölték vele – szemben a kormányzás konkrét módjára utaló regimennel és gubernaculummal, illetőleg az általában vett hatalmi jelleget kifejező elvont potentiaval. A status ebben az uralom formájára utaló értelemben jelezte az uralkodó helyzetét, illetve állapotát is; például amikor különböző összetételekben (status regalis, stb.) a fejedelmi hivatal, bevétel vagy méltóság megjelölésére használták. A status egyes szókapcsolatokban (például status coronae, status regni) valamely ország általában vett politikai viszonyait, másokban pedig (például status principis) az uralkodó helyzetét jelölte. A

7

középkor folyamán egyébként a hatalmi viszonyok megjelölésére a regnum és az imperium szavakat, illetőleg azok olyan nemzeti megfelelőit is használták, mint a Reich, a régne, a reign, a regno és az empire. AZ ÁLLAM SZÓ HASZNÁLATA ÉS JELENTÉSEI. Az állam szót – amint azt a régebbi szakirodalomban Georg Jellinek, az újabban pedig Wolfgang Mager, Quentin Skinner és mások hangsúlyozták – mai jelentéssel csak az újkor elején kezdték használni. Ez annak ellenére is így van, hogy a szó a legtöbb európai nyelvben a latin statusból, pontosabban annak bizonyos jelentéseiből [állapot, helyzet, körülmény] ered. Az európai nyelvekben az államot jelölő szavak – így az angol state, a német der Staat, a francia l’état, az olasz lo stato vagy a spanyol estado – eredetileg a dolgok bizonyos állapotára utaltak. Vagyis arra, amit az angol state of affairs vagy a német der Zustand sugall. Ilyen jelentéssel bírt a magyar nyelv állam szavának előzménye, az álladalom is, mely nyelvünkből mára teljesen kikopott. „Az ókortudomány közhelye – fogalmazott egy ezzel kapcsolatos hazai elemzésben Varga Benedek –, hogy erőltetett a görög poliszt a mai állam előképének tartani. Hogy a középkori politikai organizációk leírhatók-e az állam fogalmával, Gierke óta megosztja a medievisztikát [középkor-tudományt]… Az egyik általános nézet szerint a kései középkor folyamán már találkozhatunk az állam valamiféle felismertető modelljével. Ennek első jeleit Mitteis már a X. századtól,Kantorowitz, Post és Stayer pedig a XIII. századtól igyekszik kimutatni. A másik nézet szerint, amelynek képviselői közé Otto von Gierke-t, Walter Ullmant és Quentin Skinnert sorolhatjuk, a középkor gondolatvilágától idegen volt az állam elméleti modellje, és annak feltűnése csak a középkori világkép bomlásával jelenhetett meg. Kérdéses ugyanis – teszi hozzá „költőien” Varga –, hogy a status kifejezés állam értelmű használata előbb létezhetett volna-e, mint maga az intézmény…”. A szavak valóban akkor keletkeznek, amikor van mit megjelölniük, s ez a régi szavak új értelmű használatára is igaz. Az újkor elején a döntő változás az olasz szóhasználatban következett be, összefüggésben azzal, hogy Itáliában alakultak ki a modern állam első, sok vonatkozásban még kezdetleges formái. Ezek között is Firenze járt az élen, mely – mint Jakob Burckhardt fogalmazott – „magas rendű politikai tudatossága” okán „megérdemli, hogy a világ első modern államának neveztessék”. Ilyen körülmények között érthető, hogy Niccolò Machiavelli volt az első, aki már kifejezetten mai értelemben használta e szót. A lo stato [állam] Machiavelli szóhasználatában – amint arra hazai szakirodalmunkban Paczolay Péter rámutatott – három dolgot jelölt: egyrészt a fejedelem vagy egy szűkebb csoport

8

által gyakorolt politikai hatalmat (a hatalom gyakorlójának személyét, fenségét, szervezetét és tevékenységét), másrészt a hatalmi tevékenység tárgyát, vagyis azt a területet és népességet, amely fölött a hatalmat gyakorolták, harmadrészt pedig a kormányzást és annak formáját. A statusból származó európai szavaknak (α) a dolgok állapotára utaló jelentéséhez a XVIXIX. század között – bár eleinte ritkán használták (Jean Bodin például alkalmasint a latin res publicával, Thomas Hobbes pedig gyakran az angol commonwealth- szel utalt tárgyára) – számos más gondolat is társult. Mindenekelőtt (β) a hatalmi alá-fölérendeltségé. Ezt ugyanis a politika szó – ami az újkor hajnalán egy ideig még őrizte az eredeti ókori görög (az emberek mellérendeltségére is utaló) gondolati tartalmat, s csak a XIX. században változott meg jelentése – nem fejezte ki. Ezzel összefüggésben egyre hangsúlyosabbá vált az is, hogy az állam szó a közösség hatalmi eszközökkel történő irányítására, illetve az annak során feltétlenül figyelembe veendő szempontokra és érdekekre, így például a raison d’état-ra is utal. Egy másik jelentésbővülés abban állt, hogy a szóval egyre gyakrabban (γ) egy folyamatosan létező intézményre kezdtek rámutatni, aminek következtében a fogalom fokozatosan elszemélytelenedett (például amikor a szuverenitás gondolatát társították hozzá) és absztrakt jelentésre tett szert. Az intézményre utaló jelentés – nyilvánvalóan a modern államok tényleges gyakorlatára, például a „jogalkotó állam” kialakulására reagálva – lehetővé tette a tágabb közösség intézményi rendjére utaló szabályoknak, így a jognak az állam fogalmához valóközelítését is. Lassanként például általánosan elfogadottá vált, hogy aki a főhatalmat birtokolja, annak módja és – meghatározott feltételek teljesülése esetén – joga van az adott közösségben bizonyos kérdéseket eldönteni, illetőleg törvényekkel szabályozni. A XVIIIXIX. században felerősödött az a már korábban is létező szóhasználat, amely – a személyes kötelékek rendjét hangsúlyozó ókori és középkori szemlélettel ellentétben – (δ) a terület fogalmával kapcsolta össze az államiság eszméjét (lásd például a das Land, terre, uraság – ország szavakat és azok különböző összetételekben való használatát: országgyűlés és így tovább). Az állam és a főhatalom, illetőleg a jogalkotó főhatalom, valamint az állam és a terület fogalmainak ilyen összekapcsolódása tovább erősítette a jelenség modern jellegét. Az újkor folyamán az állam szóhoz kötődő jelentések bizonyos elemei természetesen módosultak is. Az „alattvalókból” például államnép, majd népesség, illetőleg állampolgárság, vagyis az állampolgárok közössége lett (melyre manapság – az amerikai szóhasználat hatására – átfogóbban: politikai közösségként utalnak).

9

Ugyanígy: a modern nemzetállamok megjelenésével hangsúlyossá vált a nép és az általa lakott terület kapcsolata. Az abszolút monarchiák óta gyakran arra hajlunk, hogy az államot sajátos intézményrendszerként, hatalmi és jogi „gépezetként” (működésének szociológiai jellemzői alapján például „uralmi üzemként”), külső megjelenésére figyelve pedig elsősorban viszonylagos állandósággal bíró szervezetként lássuk. E szempontokat és hangsúlyokat az állam fogalmi meghatározására tett elméleti kísérletek hol felerősítik, hol meggyengítik. A szóhasználat története alighanem azok nézetét igazolja, akik szerint az állam szóval csak a közhatalom újkori formáját szabadna megjelölni, az azt megelőző korszakokra vonatkozóan pedig meg kellene tartani az eredeti elnevezéseket: polisz [πόλις], civitas, res publica, status regni, imperium. Ez azt jelenti: az állam – ahogyan ma ismerjük – nem az emberek együttélésének a történelmi fejlődés csaknem egészét végigkísérő formája, hanem – megőrizve a közhatalom korábbi formáinak néhány jellemzőjét – az újkori európai fejlődés teremtménye. Fogalmazhatunk persze úgy is, hogy a különböző emberi közösségek közös hatalma, vagyis a közhatalom megszerveződésnek módját és formáit illetően az újkor kezdetén olyan változások történtek, amelyek a modern államot annak korábbi formáitól lényegesen különböző jelenséggé tették. 2. A MODERN ÁLLAM KIALAKULÁSA ÉS JELLEGE A. A FEUDÁLIS ABSZOLUTIZMUS ÁLLAMA. A modern állam a feudális abszolutizmus kialakulásával összefüggésében keletkezett. Egyes elemzések ezt úgy pontosítják, hogy valójában nem az abszolutizmus korában, hanem az ahhoz vezető több évszázados úton formálódott; mások meg – épp ellenkezőleg – úgy, hogy maga az abszolutizmus volt a modern állam első formája. Akárhogy is legyen, születésének jegyeit a későbbi történelmi fejlődés Európa egyes részein elhalványította, illetve teljesen eltüntette, míg máshol felerősítette. AZ ABSZOLUTIZMUS TÖRTÉNELMI HELYE. Az abszolutizmus – amint azt az angolamerikai Perry Anderson Az abszolutista állam [Lineages of the Absolutist State, 1974] című könyvéből vagy (eltérő történetfilozófiai alapon) a magyar Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti

régiójáról

[1983]

című

munkájából

is

tudjuk

(melyekre

az

alábbiak

megfogalmazásakor nagyban alapozok) – a feudális társadalom válságára adott újszerű válasz volt.

10

Mint egyetlen társadalom, a feudális társadalom sem volt mentes a kisebb-nagyobb válságoktól és a „válságkezelésnek” már ekkor is sokféle módja volt. A válság falupusztulásokat, a városi gazdaságok időleges hanyatlását, politikai anarchiát és gyakran népességcsökkenést jelentett. Ezek egyik jellegzetes megoldása a terhek egy részének a paraszti rétegekre való áthárítása volt, ami persze gyakori parasztfelkelésekhez, ezek következményeként pedig Nyugaton a jobbágyi kötöttségek fellazulásához, Közép- és KeletEurópában a „második jobbágysághoz” vezetett. A válságból máskor a „lovagi banditizmus” (százéves háború, Rózsák háborúja) ígért kiutat. Történeti mércével mérve azonban a leghatékonyabb válságkezelési stratégia a gazdasági tér kitágítása volt. Ez eleinte csupán azt jelentette, hogy a fejlettebb nyugati városgazdaság a saját „infrastruktúrájává” alakította át a közép-európai térséget, később azonban azt, hogy Európa két szélső régiója – vagyis a Nyugat- és Kelet-Európa – gazdasági és politikai expanzióba kezdett. Ez az expanzió négy évszázadon át tartott, s legintenzívebb szakaszai Nyugat- Európában az abszolút állam utáni korszakra estek. E hosszú időre már csak azért is szükség volt, mert a gyarmatosításhoz először meg kellett ismerni, vagyis fel kellett fedezni a világot. Az európai ember 1600 körül a Föld szárazföldi területeinek csak 32%-át (a tengereket is számításba véve pedig csak 49%-át) ismerte; ez az „ismert tér” 1800-ra is csupán a Föld 60%-ára (a tengereket is ide véve 83%-ára) emelkedett. A földrajzi felfedezéseket követően tehát Nyugat-Európa a gyarmatosítással „magához kapcsolta” Amerikát és Afrika, illetve Ázsia egyes részeit; KeletEurópa, gyakorlatilag Oroszország pedig az „orosz földek gyűjtögetése” révén egy hatalmas ázsiai térséggel egészítette ki a kontinens keleti felét. Közép-Európának nem állt módjában az ilyen „kitörés” (expanzió), ez azonban nem a földrajzi körülményekkel, hanem – Szűcs Jenő szerint – inkább azzal volt magyarázható, hogy ez a régió ebben a korban már a nyugati gazdaság (részben nyugatias, részben keleties jegyeket mutató, s Kelet-Európával is érintkező) perifériája volt. A válságok megoldásának az expanziós módja mindenütt politikai eszközöket igényelt, s megteremtette az abszolút monarchiák kialakításának feltételeit: a gazdaságilag és uralmi feltételeiben meggyengült hagyományos nemességet, a megerősödött városi polgárságot, a „második jobbágyság” garantálását a központi kormányzattól váró, s ezért annak meghódoló közép-kelet-európai nemességet, valamint a gazdasági fejlődés aktív tényezőivé váló állami gépezetet. A válságok kezelése tehát – részben a társadalom különböző rétegeinek

11

jóváhagyásával – mindenütt állami feladattá vált. E feladat megoldásához azonban az államoknak korábban sem ismeretlen, az addigi európai fejlődéshez mérten azonban újszerű, abszolutisztikusnak nevezhető eszközöket kellett igénybe venniük. Nem sokkal az első (VII. Henrik angol és XI. Lajos francia király, valamint V. Károly németrómai császár nevéhez köthető) központosítási törekvéseket követően minden jelentős európai országban – így Richelieu Franciaországában, I. Erzsébet Angliájában, Gusztáv Adolf Svédországában, I. Lipót Habsburg monarchiájában – kialakult az utóbb abszolutizmusnak nevezett kormányzati rend. AZ ÁLLAMI ESZKÖZÖ. A feudális abszolutizmus eszközrendszerének legfontosabb eleme egy – a korábbiakhoz mérten – hatalmasra duzzasztott hivatali apparátus volt, mely szakképzett, fizetett, az uralkodótól függő, s gyakran jogi végzettségű tisztségviselőkből állt. Ekkor született a modern értelemben vett bürokrácia. Az

„alkalmazáson,

fizetésen,

nyugdíjon,

előléptetésen,

szakszerű

képzésen

és

munkamegosztáson, szilárd hatáskörön, aktaszerűségen, hierarchikus alá- és fölérendeltségen nyugvó bürokratikus hivatali apparátus – fogalmazott Max Weber – egyértelmű mércéje volt az állam... modernizálásának”. Ez az apparátus kezdte meg a társadalom és a gazdaság mai értelemben vett „igazgatását”, vagyis a társadalmi viszonyok tudatos alakítását és szervezését, illetve a társadalmak központilag meghatározott célok elérése érdekében való „mozgósítását”. Ennek egyik előfeltétele egy meghatározott terület politikai egységének megteremtése volt. Ez azt jelentette, hogy a társadalom különböző részeiben mintegy „szétfolyó” (ti. az állami funkciókat a hűbéri hierarchia különböző pontjaira szétosztó), s ezért jelentősebb igazgatási szervekkel sem rendelkező regnum helyébe egy országos központból kiépített, viszonylag egységes és hierarchikus államszervezet lépett. E szervezet képes volt arra, hogy központosítsa a korábban decentralizált igazgatást, jogalkotást, ítélkezést, adóztatást és erőszak-alkalmazást. A kiépülő új állami eszközrendszer nélkülözhetetlen része volt a korábbinál jóval nagyobb méretű, fizetett és kizárólag a hadviselésre szakosodott állandó hadsereg, valamint az új intézményi formákat kapó, mind politikai súlyában, mind számarányában növekvő rendőrség. Ekkor születtek a hivatásos, gyakran titkosan működő diplomáciai szervezetek, valamint az információ-szerzés mai szemmel nézve kezdetlegesnek mondható, de az adott korban mégiscsak újszerű szervezeti formái is.

12

Az új állam tevékenységének egyik legfontosabb területe a szabályok megalkotása, vagyis a jogalkotás lett – szemben az azt megelőző időkkel, amikor a törvényeket nem alkották, hanem azok „lettek” (pl. szokásjogi úton keletkeztek). A jogalkotás kiemelt szerepére már csak azért is szükség volt, mert a legtöbb európai országban a régiók szerint változó (partikuláris) jogot gazdasági okokból egységes jogrendszerrel kellett felváltani. Erre tekintettel néhányan a modern államot jogalkotó államnak, vagy a későbbi fejlődésére tekintettel: törvényhozó államnak is nevezik. A feudális abszolutizmus államának kiépülése a gondolatok síkján úgy is értelmezhető, hogy az államhatalom birtokosai sikeresen elvitatták a különböző helyi hatalmaktól a „legitim erőszak-alkalmazás” lehetőségét. Ennek révén az immár egységes és centralizált államok – mint Max Webertől tudjuk – szert tettek a fizikai erőszak legitim alkalmazásának monopóliumára. Ugyancsak ebben a korszakban lett a politikai gyakorlat nélkülözhetetlen részévé az az elv, hogy az állam valamely szerve (például a fejedelem vagy a parlament), később pedig az állam mint olyan, az adott területen létező egyéb hatalmak felett áll, vagyis egyfajta „főhatalom” birtokosa, azaz

szuverén. Ezzel

párhuzamosan

–

összefüggésben

Európa vallási

megosztottságának megjelenésével, valamint azzal az igénnyel, hogy az állam teremtse meg az egymással háborúzó felekezetek hívei közötti békét – fokozatosan elvált egymástól a politikai-állami tevékenység és a vallási élet, vagyis kezdetét vette a szekularizáció, ami az egyházak politikai hatalmának háttérbe szorulásával járt. A centralizált állam tevékenysége az országonként szerveződő társadalmak – később a születőben lévő modern nemzetek – egészére kiterjedt, s így joggal nevezhető területi államnak, majd sok, de nem minden esetben nemzetállamnak. Az egyre részletesetesebben szakosodó hivatali apparátus egyik legfőbb területe a gazdasági igazgatás intézményrendszere lett, ideértve a gazdasági eredmények politikai elsajátításának állami szervezetét, az adóztatást és az ún. adóigazgatást is. A modern állam – amint azt a kameralisztika mindig is tudta, később pedig Rudolf Goldscheid és a modern közgazdaságtan ún. bécsi iskolája pedig előszeretettel hangsúlyozta – „adóztató állam”: működésének feltételeit a tagjai vagy alattvalói által (a tevékenyéségük vagy vagyonuk után) kötelezően fizetett anyagi juttatások révén biztosító szervezet.

13

Sikeresen adóztatni persze csak egy fejlődő gazdaságot lehet, vagyis ahhoz, hogy adóztasson, az államnak – korábban ismeretlen mértékben – gondoskodnia kellett a gazdaság fejlesztéséről is. S valóban: az abszolutizmussal egy korábban nem létező állami funkció is megszületett: a gazdaság irányítása. Az uralkodók persze korábban is szabályoztak egyes gazdasági kérdéseket (például megreformálták a pénzrendszert, vámokat vetettek ki, vagy új mértékrendszert honosítottak meg), de csak az abszolút monarchiák idején lett általánosan elfogadott, hogy egy társadalom gazdaságának – későbbi kifejezéssel: a nemzetgazdaságnak – politikai eszközökkel is irányt lehet szabni. Tehát az abszolút monarchiák teremtették meg a mai értelemben vett gazdaságpolitikát. A modern állam első jelentős gazdaságpolitikai rendszere a merkantilizmus volt, melynek különböző eszközei (például a korábban csak bevételi forrásként kezelt vámokból kialakított védővám-rendszer, valamint a „kereskedelmi mérleg” intézménye) a gazdaság egészét támogatták, illetve védték más nemzeti gazdaságokkal szemben. A merkantilizmus újszerűsége volt az is, hogy történelmileg először fogalmazta meg azt az elvet, mely szerint az állami gazdaság forrása a népesség adózóereje. E gyakorlati és eszmei-ideológiai folyamatok keretében tehát (s az „abszolút állam” kifejezés erre is utal) a közhatalom új formája – hogy eleget tehessen azon elvárásoknak, amelyeket a gazdasági és a társadalmi élet különböző területein támasztottak vele szemben – egy egységes intézményrendszerben vonta össze a korábban a társadalom különböző pontjain gyakorolt politikai funkciókat. A közhatalom e formáját ezért egyes elméleti irányzatok képviselői (például Georg W. F. Hegel és Karl Marx) később politikai államnak is nevezték, melytől a polgárinak nevezett társadalmat határozottan megkülönböztették, sőt néha szembe is állították vele. Ezzel – egyebek mellett – azt is hangsúlyozták, hogy ez az állam „maga alá rendelte” a társadalmat. TÖRTÉNELMI RÉGIÓK. Ám az, hogy az állam mintegy „maga alá rendelte” a társadalmat, Európa egyes részein nem ugyanolyan módon és mértékben valósult meg, s különböző ideig állt fenn. A feudális abszolutizmus államainak többé-kevésbé hasonló eszközrendszere és a főbb tendenciák azonossága ellenére ugyanis már ekkor lényegesen különbözött Európa nyugati, keleti és középső régiója, s formálódott az északi (skandináv) és a mediterrán régió is, mely utóbbiakra később térek ki. A leghatározottabb különbségek – részben Nyugat- és Kelet-Európa már korábban is eltérő fejlődésével, részben pedig az

14

abszolutizmus korának történeti körülményeivel összefüggésben – a nyugati és a keleti államfejlődés között mutathatók ki. Melyek ezek? A nyugati abszolutizmusok, először is, viszonylag rövid ideig, ötven-százötven évig álltak fenn, míg a keleti (gyakorlatilag az orosz) abszolutizmus mintegy négy és fél évszázadon keresztül tartott. Másodszor, amíg az előbbiek a nemességet részben az államapparátus részévé tették (például hivatalvásárlás vagy adóbérlet révén), részben pedig biztosították számára, hogy polgári tevékenységet válasszon, azaz kereskedjen, addig az utóbbiban a nemesi osztály minden érdekeltség nélkül, mintegy automatikusan hivatalnok vagy katona, vagyis „szolgáló nemes” volt. A nyugati abszolutizmus tehát az állam alá rendelte, a keleti pedig mintegy államosította a társadalmat – hangsúlyozta és széles körű kutatási anyagokat felhasználva bizonyította Szűcs Jenő. Továbbá, amíg a nyugati gazdasági protekcionizmus, legalábbis részben, a magánszférát (a polgári magántulajdonosok világát) erősítette, addig a keleti – mivel ott a városgazdaság és a kereskedelem fejletlensége miatt nem, vagy alig volt modern magántulajdon – kizárólag az államot. Fontos különbség az is, hogy a szellemi-ideológiai életben Nyugaton a társadalom világosította fel önmagát, illetve az uralkodókat; Keleten ezzel szemben az uralkodók vezettek be felvilágosult reformokat és kívánták felvilágosítani alattvalóikat (felvilágosult abszolutizmus). Végül, amíg az egyes nyugati abszolút államok területileg viszonylag kis méretűek maradtak, s gyarmataik nem váltak saját állami-közjogi rendszerük részévé, addig a keleti egy hatalmas politikai-közjogi, s nem utolsó sorban katonai egység (sajátos értelemben vett birodalom) lett. E lényegesen különböző sajátosságok ugyanakkor nem homályosítják el, hogy e két történelmi pályaívnek voltak közös jellemzői is. A hasonló eszközökön túl elsősorban az, hogy államilag irányított és támogatott expanzióval oldották meg a társadalmi-gazdasági problémákat. Az Európa e két jellegzetes régiója közötti területek állami viszonyai részben különböztek fentiektől, részben pedig vegyítették a nyugati és keleti vonásokat. Az egyik jellegzetes történelmi pálya Lengyelországé volt, amely – nem véve tudomásul a kor fő tendenciáit – nem lépett a politikai hatalom koncentrálásának útjára, s ezért a nagyhatalmak egyszerűen letörölték a térképről (azaz felosztották). A jellegzetesen „keleties” hatalmi struktúrákat kiépítő porosz abszolutizmus ezzel szemben katonai-bürokratikus szervezettségre törekedett,

15

ám még így is elég hajlékony volt ahhoz, hogy a XIX. században megvalósítsa a Nyugathoz való felzárkózáshoz szükséges reformokat. Fejlődésének és nagyhatalommá válásának körülményei persze sok mindent előrevetítettek XX. századi történelméből is. Egy harmadik történelmi változat a Habsburg Birodalom volt, amely meglehetősen egyedi módon, a rendiség és az abszolutizmus közötti kompromisszumra épült: formailag „keleties” jellegű volt (birodalom), de sosem valósította meg a teljes centralizációt (amit a magyar rendiség ereje is jelez). További fontos jellemzője, hogy nem formálta modern nemzetekké népeit, és nem hozott létre nemzetállamot. A feudális abszolutizmus állami rendjének kiépülése és annak működése tehát Európa különböző történelmi régióiban különböző módon és eltérő mértékben, illetve jelleggel valósult meg, s ez a későbbi fejlődésre is kihatott. A nyugati fejlődés sajátosságait befolyásoló tényezők egyik legfontosabbika az volt, hogy ott – nem minden előzmény nélkül, de javarészt a szóban forgó korszakban – kifejlődött a polgári társadalom, mely sikeresen megszabadult az állam abszolutisztikus elemeitől és azt polgári állammá tette. B. A POLGÁRI ÁLLAM POLGÁRI TÁRSADALOM. A polgári társadalom történetileg a középkori városi társadalmakból

keletkezett;

a

történeti

gyökerek

ellenére

azonban

a

társadalom

szerveződésének jellegzetesen modern formája volt, mely a gazdálkodás kapitalista rendszerén alapult. A polgári társadalom kifejezést többféle értelemben is használjuk. Gyakran a gazdasági viszonyokhoz közvetlenül kötődő életszférák körét értjük rajta, máskor pedig úgy értelmezzük – például a civil társadalom kifejezésben –, mint ami a társadalom nem-politikai területeit foglalja magában, vagy azokra a jelenségekre utal, amelyek kívül esnek a közélet és a közhatalom körén (magánszféra). Olykor ezzel a kifejezéssel jelöljük a szociológiai értelemben vett társadalmi szerkezetet (például az ellentétes érdekű osztályok és rétegek viszonyát, amennyiben az még nem kapott politikai kifejeződést), a társadalom politikamentes intézményeit (így az egyesületek, a közösségi célokért is tevékenykedő ún. non-profit szervezetek világát), vagy a politizálással nem foglalkozó magánemberek körét. Gyakran e fogalommal utalunk a magánjellegű szabadságok világára, és azokra a határokra, amelyek az állami-politikai tevékenység korlátait jelentik.

16

A polgári társadalom hosszú történeti fejlődés eredményeként alakult ki. A társadalmak történetileg változó jellegét először a skót felvilágosodás képviselői – mindenekelőtt Adam Ferguson, Adam Smith és John Millar – fogalmazták meg. Azt állították (ma már persze kissé naivnak tűnő módon), hogy a társadalom fejlődésének négy, egymást követő korszaka van: a vadászó, a pásztorkodó, a mezőgazdasági és a kereskedői szakasz. Az utóbbi a polgári társadalom. Egyáltalán nem volt naiv viszont az a gondolatuk, hogy e korszakok a létfenntartás sajátos módja szerint különböznek. Innen már csak egy lépés volt annak megfogalmazása, hogy a társadalomfejlődés minden korszakát a tulajdon egy sajátos rendje jellemzi. A polgári társadalom alapja a polgári magántulajdon. Ennek legfőbb jellemzője – amint azt Georg F. W. Hegel jogfilozófiája és Karl Marxnak a (marxizmussal kapcsolatos polémiák ellenére is széles körben elfogadott) társadalom- és történelemfilozófiája kimutatta –, hogy mentes a politikai előfeltételektől: nem feltételezi a tulajdonosnak valamely politikai közösséghez (például egy poliszhoz vagy valamely rendhez) való tartozását. Ebből következik, hogy e tulajdonosnak – szemben például a középkori hűbéri tulajdonnal – tulajdona használatához nem kell közvetlenül politikai tevékenységet folytatnia. Ez részben azért van így, mert a polgári magántulajdonra épülő gazdasági rendszerben – közismert nevén a kapitalizmusban – a gazdálkodás alanyaira csak gazdasági kényszerek hatnak. E tulajdon a piacgazdaságra épülő rendben szabadon értékesíthető és – a piaci rend jellegétől is függően – értéket teremt. A polgári magántulajdon lehet igen változatos formát öltő tőketulajdon, lehet munkaerő-tulajdon, de megjelenhet a gazdaságilag értékesíthető javak más formában, például tudásként vagy forgalomképes információként is. Az újkor előtti társadalmak politikai jellegűek voltak: a vagyon nagysága és formája, a születés (a család), a munka módja (a foglalkozás), a képzettség és a társadalmi státusz mintegy kijelölték az egyénnek az állami és politikai renden belüli helyzetét és másokhoz való politikai viszonyát. A tőkés árutermelés térhódítása, a piacgazdaság uralkodóvá válása és a modern nagyvárosi lét megszüntették a vagyoni, családi, foglalkozási és az ehhez hasonló különbségek politikailag, illetőleg közjogilag meghatározó jellegét, s az e területen létező egyenlőtlenségeket politikamentes – a szó mai értelmében vett társadalmi – különbségekké tették. Az ilyen társadalom már magántársadalom volt, hiszen az egyes társadalmi (vagyoni, foglalkozásbeli, születési, stb.) egyenlőtlenségeknek nem volt közvetlenül politikai jellege és politikailag meghatározó szerepe. Az eleinte még államilag támogatott magántulajdon a

17

nyugati fejlődésben önállóvá vált, s megerősödve már nem volt szüksége az állami gyámkodásra (mely, mint minden segítség, a másik oldalon korlátozást is jelentett). POLGÁRI ÁLLAM. E helyzet politikai és jogi következményeit a polgári forradalmak vonták le, megteremtve a polgári államot és a modern jogot. A polgári állam – vagyis a polgári magántulajdonon alapuló gazdálkodás politikai kereteit jelentő és jogi feltételeit biztosító állam – egyik jellegzetes vonása az, hogy abban, mivel a politikai hatalom és a gazdasági uralom gyakorlóinak személyi köre elvált egymástól, a közhatalom gyakorlása önálló tevékenységgé vált. A XIX. században megjelentek a kizárólag politikával foglalkozók – a politikának és a politikából élők – korában ismeretlen csoportjai: a politikusok és az államférfiak. Ez részben azzal függött össze, hogy a piacgazdaság személytelen uralmi rendszerként működik, melynek fenntartásához nincs szükség személyes uralomra. A tőketulajdon és a funkcionálisan ahhoz tartozó tulajdoni formák ugyanis a piacgazdasági rendszerben személyes erőszak nélkül is működnek. Másfelől a társadalmi integráció piacon kívüli („politikai”) területein új, átfogó és sajátos szaktudást igénylő feladatokat kellett, illetőleg kell megoldani. E feladatok körébe olyan dolgok tartoztak, mint például az érdekképviselet, a törvényalkotás, vagy a szó modern értelmében vett kormányzás. A piaci rendben, s ennek következtében „társadalmilag” uralkodó osztályok és rétegek e korban már nem vettek részt feltétlenül a politikai hatalom gyakorlásában; a hatalmat gyakorló csoportok pedig rendszerint nem folytattak közvetlenül magángazdasági tevékenységet. Mivel a társadalmi különbségek politikailag meghatározó jellege megszűnt, s a szekularizáció következtében a vallás tömegmértekben elvesztette világnézet-formáló szerepét, a modern korban alternatív eszmerendszerek – ahogy Eötvös József nyomán másutt neveztem: „uralkodó eszmék” – és az azokból képződő ideológiák befolyásolják a politikai gondolkodást. A modern társadalom viszonyai között ezen eszmék, bár uralkodnak, mégis szabadon választhatók – annyiban legalábbis, hogy egy adott társadalmi helyzet már nem jelöli ki az egyén számára a politikai gondolkodás szükségszerű útjait. Ezért lehetséges, ha nem is tipikus, a konzervatív pártokat támogató munkás, a liberális felfogású arisztokrata vagy a szocialista meggyőződésű tőkés vállalkozó. A modern társadalmak szerveződésének egyik központi elve a magánjellegű és a közösségi – vagyis a polgári és az állampolgári – létformák és tevékenységek korábban ismeretlen mértékű elválasztása lett. E folyamat úgy is leírható, mint az egyes társadalmi szférák

18

(gazdaság, politika, kultúra, jog) elkülönülése. Ezek közül a legjelentősebb a társadalom és a politika, illetve a társadalom és az állam viszonylagos elkülönülése. A társadalmi élet magánjellegű és közéleti-politikai szférái ugyanakkor nem csupán elváltak egymástól, hanem sajátos közvetítő mechanizmusok révén össze is kapcsolódtak egymással. E mechanizmusok közül a legfontosabb a politikai nyilvánosság intézményrendszere (így mindenekelőtt a sajtó és a közvélemény), a társadalmi érdekeket politikai akarattá formáló politikai pártok rendszere, valamint az érdekérvényesítés egyéb szervezetei (szakszervezetek, egyesületek, szakmai érdekképviseletek). A polgári társadalom érdekrendszere ezen intézmények és szervezetek révén jut el az állami döntési centrumokba (például a parlamentbe),

hogy

ott

„törvényként”

vagy

„kormányzati

döntésként”

nyerjen

megfogalmazást. E közvetítő mechanizmus egyik sajátos funkciója az, hogy a társadalom segítségükkel döntéseik igazolására és társadalmi elfogadtatására kényszerítheti az állami szerveket. E korban ugyanis általánosan elfogadottá vált, hogy az állami döntéseknek jogszerűeknek (legálisaknak), magának az állami rendnek pedig legitimnek, vagyis a társadalom politikailag releváns része által elfogadottnak, illetőleg elfogadásra méltónak kell lennie. A MODERN JOG. A polgári állam kiépülésével párhuzamosan született meg a modern jog is. A modern jog egyik fő jellemzője, hogy szabályai általánosak (egy adott jogközösség minden tagjára kiterjeszthetőek) és a lehetőségekhez képest formalizáltak, s ezért – a jogalkalmazás ehhez igazodó voltát feltételezve – lehetővé teszik az egyes cselekedetek jogi következményeinek előre jelezhetőségét. Ez nyilvánvalóan a gazdálkodás újszerű módjával áll kapcsolatban: „a kapitalizmusnak – jegyezte meg Max Weber – egy gép pontosságával működő és pontosan kiszámítható jogrendszerre van szüksége…”. A társadalom és állam, a magánélet és közélet, a polgár és állampolgár elválása a jog területén a magánjog és a közjog közötti határozott választóvonal kialakulásával járt. A modern (kontinentális) jogban így nem véletlenül elevenítették fel e két jogterület római jogi megkülönböztetését, és az árutermelés viszonyaira szabott egyéb római jogi intézményeket. A modern jog továbbá – ugyancsak a gazdasági és társadalmi okoknál fogva – minden korábbinál teljesebb mértékben kiterjesztette a jogegyenlőséget. Ezen részben bizonyos alapvető anyagi jogosultságokban való egyenlőség (vagyis egyenjogúság) volt, részben pedig az állami szervek részrehajlás-mentes eljárását (vagyis a törvény előtti egyenlőséget)

19

jelentette. Az egyenjogúság kiterjesztése az elmúlt évszázadokban fokozatosan történt. Először a magánjog területére tartozó jogok (például a tulajdonosi jogok) egyenlőségét ismerték el, amit a „negatív” politikai szabadságjogokban való egyenlőség megteremtése követett (ilyen volt például a szólás- és sajtószabadság jogi elismerése). Csak a XIX. század folyamán vált elfogadottá, hogy a jogegyenlőséget a közélet és a közhatalom befolyásolásának területére is ki kell terjeszteni, vagyis a polgárok között a „pozitív”, részvételi jellegű jogokat, így a választójogot is egyenlően kell elosztani. A POLITIKA RENDSZERE. A jogegyenlőségnek a politikai élet területére való kiterjesztése, vagyis az általános és egyenlő választójognak – a modern demokrácia eszméinek elterjedésével együtt járó – bevezetése, valamint a társadalomfejlődés új fejleményei (így mindenekelőtt a nagyvárosi tömegtársadalmak kialakulása, majd a középosztály kibővülése) jelentős mértékben átalakították a nyugati polgári társadalmak állami és politikai életét. A XIX. század végén sok nyugat-európai országban egy sajátos és fokozatos „rendszerváltás” zajlott le, melynek hatása máig érezhető. Ekkor születtek a mai értelemben vett politikai rendszerek, melyeknek a közhatalmi jogosítványokkal rendelkező állam csupán az egyik – bár kétségkívül a legfontosabb – eleme. KÖZÉP-EURÓPA: „URAK ÉS KENDEK”. Közép-Európában a társadalom – többek között a korábbi történelmi sajátosságok (a városfejlődés elmaradottsága, „második jobbágyság” stb.) és a történelmi fáziskésésből is következő perifériahelyzet miatt – nem a nyugati módon fejlődött. A kapitalizálódás és a piacgazdaság kialakulása nem csupán megkésett, hanem sajátos, kizárólag e régiókra jellemző törvényszerűségek szerint ment végbe. A polgárosodás viszonylag gyorsan, de „tagolatlanul” (a társadalmi struktúra nem minden elemére egyformán kihatva) és a hagyományos értékek szempontjából romboló módon zajlott le. Ennek ellenére nem számolta fel maradéktalanul a régi politikai rendszerek minden elemét. E régióban nem tűntek el teljesen a korábbi társadalmi és gazdasági szerkezetek, s a tőkés fejlődés – ahelyett, hogy annak helyébe lépett volna – beleépült a feudális gazdasági és társadalmi rendbe. A legtöbb országban egy kettős társadalmi struktúra alakult ki: a politikaiállami szférát monopolizálni igyekvő hagyományos uralkodó osztályok mellett megjelentek a részben hozzájuk alkalmazkodó polgári csoportok; a lakosság döntő többségét kitevő

20

parasztság mellett pedig megszületett a nagyvárosi munkásság. Az „urak és kendek” e sajátos világát e térségben szinte mindenütt nemzetiségi ellentétek hatották át. E különös fejlődés hátterében az állt, hogy társadalmi méretekben nem vált általánossá a politikai előfeltételektől mentes polgári magántulajdon, és nem alakult ki a gazdaságtól elválasztott politikai szféra. Az egyes társadalmi csoportok történeti előjogainak fennmaradása megakadályozta az autonóm, polgári társadalmi lét kibontakozását, s e régióban továbbra is jellemző maradt a politikai-hatalmi szféra korábban is meglévő – ahogy oly esetlenül mondani szokták – „túlsúlyos jellege”. Ez azt is jelenti, hogy e régióban a jelentős változások sokszor nem társadalmi, hanem állami kezdeményezésre indultak meg. Így az államok maguk próbálták meg modernizálni társadalmaikat. Amíg a nyugati társadalmak és gazdasági rendszerek saját erejükből, a maguk választotta úton és szerves módon újították meg önmagukat (autonóm módon modernizálódtak), addig Közép-Európában a társadalmat mintegy „felülről”, gyakran autokratikus, a XX. században pedig totalitárius eszközökkel igazították a kor követelményeihez. 3. A MODERN ÁLLAM TÖRTÉNELMI ÉS KONCEPCIONÁLIS TÍPUSAI A modern állam – a mögötte álló gazdasági és társadalmi fejlődés világtörténelmi perspektívájából szemlélve – polgári állam. Ez az állam – az imént jelzett és az ezt követő történelmi tendenciák keretei között – a XIX. századi Nyugat-Európában liberális, a XX. századiban először ún. intervenciós, majd szociális-jóléti államként formálódott meg, Középés Kelet-Európában pedig előbb modernizáló állam volt, mely később több helyütt (a polgári jelleget részben vagy egészben tagadó) totális állammá változott. Eltért a nyugat-európai pályaívtől a (meglehetősen különböző egyedi eseteket felmutató) dél-európai és a (viszonylag homogén, kis túlzással akár régiószerűnek is tekinthető) észak-európai fejlődés is. Ezeket másutt részletesen jellemzem, itt pusztán főbb vonásaikat mutatom be. . A. TÖRTÉNELMI TÍPUSOK A LIBERÁLIS ÁLLAM. A „liberális állam” kifejezést több értelemben is használjuk. Vagy az állami tevékenység egy jellegzetes tendenciájára, vagy a liberális elvekkel leginkább összeegyeztethető eszményi államrendre, vagy pedig a modern polgári állam egyik – teljes mértékben a XIX. században kifejlődött – történeti típusára utalunk vele. E utóbbi értelemben ez az állam választotta el legteljesebb mértékben az államot és a társadalmat. Ennek egyik eleme volt, hogy a lehető legkisebb mértékben avatkozott a privátszférába, ideértve a

21

magántulajdonon alapuló gazdaságot is, és ekkor még elviselte az ezzel járó szociális feszültségeket. Ebben a korban – és a liberalizmus eszméitől nem függetlenül – alakultak ki az egyéni szabadságot biztosító modern állami intézmények alapjai és alkotmányos garanciái. Nyugaton történelmileg ezek az államok szüntették meg a polgári társadalom magánjellegű életszférái feletti abszolutisztikus állami ellenőrzést. Általában azt az – először a német Wilhelm von Humboldt által megfogalmazott, újabban pedig (hogy a történelmi idősík mindkét végéről adjak egy-egy példát) az amerikai Robert Nozick által hangsúlyozott – elvet követték, hogy az állam nem a magánszféra problémáinak megoldási eszköze. Ez az elv persze a gyakorlatban sosem volt teljesen megvalósítható. Ám azt a követelményt közvetítette, hogy az állam a lehető legnagyobb mértékben „vonuljon ki” a gazdaságból és a magánjellegűnek tartott társadalmi szférákból. A köz- és a magánszféra – s ezzel együtt: politika és gazdaság, társadalom és állam, polgár és állampolgár – a modern viszonyok között csaknem mindig meglévő elkülönítését a lehető legteljesebben a liberális államok valósították meg. A gazdálkodás állami irányítása helyett a liberális államok nemzetgazdasági szinten a szabad piaci verseny álláspontjára helyezkedtek, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban pedig – legalábbis azon országokban, amelyek számára ez kedvező volt – a merkantilizmust a szabad kereskedelem elvével váltották fel, bár kétségtelen, hogy azokat szinte sehol sem vitték végig következetesen. A liberális laissez faire, laissez passer, le monde va de lui-méme [engedjetek szabad folyást a dolgoknak; a világ megy magától is] szellemében szabadon hagyott, vagyis az állam által nem befolyásolt tőkés piacgazdaság a XIX. század folyamán a termelékenység minden korábbit felülmúló növekedéséhez vezetett. A gazdasági rend törvényszerűségei azonban időről-időre komoly gazdasági válságokat eredményeztek, s elmélyítve a társadalmi egyenlőtlenségeket szociális feszültségeket idéztek elő. Erre a helyzetre a modern államok egyfelől a magángazdaság viszonyainak egyre több kérdésére kiterjedő szabályozásával, vagyis az azokba való állami beavatkozással, másfelől (némileg később s az állami beavatkozás által lehetővé téve) a társadalmi egyenlőtlenségek politikai kiegyenlítésével reagáltak. AZ INTERVENCIÓS ÁLLAM. Az állam gazdasági és társadalmi viszonyokba történő beavatkozása – ismert szakkifejezéssel: az állami intervenció – a nyugati országokban a XIX. század végén jelent meg. Mint jelzetem, az egyik legkorábbi elemzését a magyar Somló

22

Bódog nyújtotta az Állami beavatkozás és individualizmus (1902), című művében. Az intervenció az I. világháború idején kibővült, az 1930-as években pedig általánossá vált és állandósult, s egyidejűleg a célja is kiegészült. Az államok az intervencióval stabilizálták a ciklikus válságoktól szenvedő gazdaságot, s ezzel csökkentették a társadalmi és politikai konfliktusforrásokat, az 1950-es évektől pedig biztosították az állam szociálpolitikai tevékenységének feltételeit. Az intervenciós államok így a XX. század második felére szociális-jóléti állammá váltak. A gazdaság stabilizálásának legfontosabb módja a piaci verseny állami szabályozása és befolyásolása volt. A piac befolyásolása során a modern államok olyan eszközökkel éltek, illetve élnek ma is, mint az állami hitelpolitika (vagyis a kamatlábak alakítása), a szubvenciók és dotációk rendszere, az állami vállalatok létrehozása és működtetése, inflációs politika (vagyis a forgalomban lévő pénz értékének befolyásolása), és a konjunktúra-politika, azaz a bizonyos termékek iránt mesterséges kereslet kialakítása a termelés ösztönzése végett. A társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítésének és a konfliktusforrások csökkentésének állami eszközei ugyancsak változatosak: olyan eszközök tartoznak ide, mint a foglalkoztatáspolitika, a társadalmi struktúra tudatos alakítása, a környezetvédelem és így tovább. A modern államok ezen eszközök révén képessé váltak arra, hogy a történelem süllyesztőjébe küldjenek egész társadalmi rétegeket (például az egyik országban a hagyományos nagyipar dolgozóit, a másikban a szénbányászokat) és elősegítsék új társadalmi csoportok létrejöttét. A második világháború utáni korszakban ezen eszközök körébe tartozik a szociálpolitika is, amelynek legfontosabb területe a társadalombiztosítás rendszere lett (nyugdíj- és az egészségbiztosítás, államilag fenntartott egészségügyi intézmények, szociális juttatások stb.). Az állami beavatkozást folytató rendszerekben elhalványodott a magán- és közszféra, a gazdaság és politika, a társadalom és állam, a polgár és állampolgár liberális korban megszokott elválasztottsága. Az államok a korábban a magánszféra által megoldott, vagy csak részben megoldott feladatokat vállaltak fel (így kiterjedt oktatási, szociális és egészségügyi intézményeket tartanak fenn), a magánszféra körébe tartozó intézmények (például a magánbankok és a nagy magánvállalatok) pedig gyakran közfunkciókat láttak el és hatósági jellegű jogosítványokat kapnak. A magán- és közszféra a XX. század folyamán, s különösen annak második felében – amint azt Jürgen Habermas összefoglaló elemzéseiből megismerhetjük – sajátos módon egybefonódott. Jellegzetes terméke e fejlődésnek a magántulajdonban lévő közüzem, a köztestületi feladatokat ellátó és hatósági jogosítványokat

23

kapó egyesület, s azok a sokak szemében gyanús dolgok, amelyek az utóbbi időben – például „ppp” [public private partnership] néven – tűntek fel életünkben. A jogfejlődésben e tendencia a magánjog átpolitizálódásában (vagy ahogy egyesek mondják: publicizálódásában,

közjogiasodásában)

és

a

közjog

privatizálódásában

(elmagánjogiasodásában), valamint az azok közötti ún. vegyes szakjogok (a magánjog és a közjog közötti köztes jogágak) kialakulásában nyilvánult meg. E köztes jogágak tipikus példája a munkajog, amely a liberális korban kizárólag magánjellegűnek tekintett munkaszerződések szabályozását már a XX. században közjogias elemekkel, így a kollektív szerződés vagy a sztrájkjog szabályozásával vegyítette. A magánjog politizálódását és a közjog privatizálódását bizonyítja, hogy az intervenciós politikát folytató állam nem bízza teljes mértékben a magánfelekre, hogy milyen szerződéseket kötnek, hanem olykor szerződéskötési kötelezettséget állapít meg, vagy szerződési tilalmakat rendel el. E folyamat előrehaladtát jól jelzi, hogy manapság még annak is vannak hívei, hogy a büntetés-végrehajtás egyes teendőit (például a börtönök „üzemeltetését”) is magánvállalkozásokra bízzák, holott azok jellegzetesen hatósági közfeladatok. A társadalmi élet e két területének összefonódása azonban nem valamiféle refeudalizáció (ahogy azt korábban Jürgen Habermas vélte, később visszavonva e tézisét), mert a kormányok arra törekszenek, hogy az állami beavatkozás során ne sértsék meg a kérdéses területek sajátos törvényszerűségeit: a gazdaságot a gazdasági racionalitás alapján, a kulturális szférát az ott uralkodó racionalitások alapján igyekeznek szabályozni és befolyásolni. Másrészt, az állam gazdasági és társadalmi területekre való beavatkozása nem jelentette a társadalom és az állam közötti határvonalaknak (a totalitárius rendszerekből ismert) teljes eltűnését sem. E határvonalakat az elmúlt harminc évben teret nyerő ún. neoliberális-neokonzervatív gazdaságpolitika tovább erősítette. A SZOCIÁLIS-JÓLÉTI ÁLLAM. A gazdaság állami szabályozása – azon túl, hogy fogyasztói társadalmakat hozott létre (vagyis olyanokat, amelyekben a gazdasági fejlődés motorjává a fogyasztás növekedése vált) – hosszú távon lehetővé tette, hogy az állam a magángazdaságban keletkezett nemzeti össztermék egy igen nagy részét, bár sosem a nagyobbik hányadát, elvonja, és az általa helyesnek tartott szempontok szerint újólagosan elossza. A megtermelt javak egy részének állami – elsősorban költségvetési eszközökkel megvalósított – újraelosztása (szakkifejezéssel redisztribúciója) a mai államok egyik legszembetűnőbb jellemzője.

24

Hogy a modern állam „adóztató állam”, az valójában a XX. század második felének perspektívájából látható: az ún. fejlett országokban 1967-ben a nemzeti össztermék – átlagosan – 26%-át, 1997-ben pedig – ugyancsak átlagosan – 37%-át vonták el és osztották újra az államok. Az államfejlődés szempontjából ugyanakkor a döntő változást nem az újraelosztás ténye és növekedése, hanem céljainak változása jelentette. Az újraelosztás során ugyanis az államok a XX. század első felében elsősorban gazdasági (ti. a hatékonyságot és válságmentes gazdálkodást szolgáló), kivételesen pedig politikai (a háborús időkben a hadviselés szükségleteihez igazodó) szempontokra figyeltek, a század derekától azonban ezek mellett a szociálisakra is. Az így létrejövő szociális- jóléti államok azok „kárpótlására” törekszenek, akiket a kapitalista módon működő gazdaság piaci törvényszerűségei miatt hátrány ért: például elvesztették a munkájukat, vagyonukat vagy egészségüket. Vagyis biztosítékokat kívánnak nyújtani a piacgazdaság bizonytalanságai és „szociális kockázata” ellen. Közülük egyesek arra törekszenek, hogy a rászorult polgáraik számára biztosítsák a minimális szinten való megélhetést, mások ezen túl a népesség lehető legteljesebb foglalkoztatását próbálják elérni, s ennek érdekében munkahelyteremtő gazdaságpolitikát folytatnak, s akadnak olyanok is, amelyek esélyegyenlőséget kívánnak teremteni, s „állampolgári jogon”, s így a középosztály számára is nyújtanak bizonyos szolgáltatásokat. Ezek az államok néhány kivétellel, a klasszikus (vagy inkább mondjuk így: a régi) liberális állammal szemben, elismerik a szociális jogok bizonyos, bár országonként változó körét. Bár a szociális-jóléti állam néhány évtizeddel ezelőtt, kb. 1980 körül működési válságba jutott, ám fénykorában (1950-1970) kialakult intézményei és struktúrái lényegében mindmáig változatlanok. A keretei között lezajlott változások – a működésére vonatkozó kritikák ellenére is – irreverzibilisnek tűnnek: azokat ugyanúgy nem lehet „visszacsinálni”, ahogy a kinyomott fogkrémet sem lehet visszaerőltetni a tubusába. A jóléti államok alapját mindenütt a magántulajdonon alapuló piacgazdaság képezi. Ezt még a szociális szempontok érvényesítése végett is csak olyan mértékben korlátozzák, hogy alapvető jellemzői (magánjellege, piacszerű működése) ne szenvedjenek csorbát. A jóléti államok lényegesen nem alakították át a polgári állam korábban kialakult államjogi szerkezetét; csupán kiegészítették intézményrendszerét. Két jellegzetes új intézményt hoztak

25

létre: a társadalombiztosítást mint állami intézményt és (sok országban) a munkaadókat, munkavállalókat és az államot egy asztalhoz ültető korporációs érdekegyeztető fórumokat. A működésbeli változásokat – így az állami centralizáció növelését, a parlament melletti korporációs döntési mechanizmusok térhódítását és így tovább – alapjában véve a liberális korban kialakult intézményrendszer, majd az azt kiegészítő polgári demokrácia modelljén belül valósították meg. A MODERNIZÁLÓ ÁLLAM. A történelmi fejlődés, így az államfejlődés Közép-, Kelet-, Észak- és Dél-Európában a nyugatitól kisebb-nagyobb mértékben eltérő módon alakult. A XIX. század folyamán Európa középső és keleti régióiban a polgári társadalom nem függetlenedett az államhatalomtól és nem vált autonómmá. A Nyugattal szembeni elmaradottságot – mely időről-időre egyfajta „lemaradottság-pszichózisban” és az „Európához való felzárkózás” valamilyen doktrínájában is kifejezésre jutott – rendszerint politikai úton, az állam segítségével próbálták megszüntetni. A polgári fejlődés ezért nem az autokratikus vonásait megőrző állam ellenében ható magánszférát erősítette, hanem magát az államot. E társadalmak ekkor is a mintakövető modernizáció útján fejlődtek, s e modernizációs folyamatban – miként korábban is – kitüntetett szerep jutott az államnak. A modernizáló állam a szakirodalomban ritkán használt kifejezés. Arra utal, hogy az állam a Nyugattal szembeni elmaradottság felszámolása érdekében a polgári fejlődés aktív előmozdítója, s a társadalom megújulásának nélkülözhetetlen tényezője. Az állam ilyen szerepvállalásának

e

régiókban,

így

Magyarországon

is,

számos

sajátossága

és

következménye volt. Mivel az állam a modernizáció aktív tényezője volt, ezért a társadalom leglényegesebb viszonyait „felülről”, vagyis politikai úton határozták meg. Ráadásul e régióban gyakran úgy valósultak meg a legalapvetőbb változások, hogy először elfojtották az azok meghonosítására irányuló reformmozgalmakat és leverték az azokat megvalósítani kívánó forradalmakat, majd pedig – bizonyos idő elteltével – „központilag” és lépésről-lépésre haladva bevezették a követelt változásokat, vagy azok egy részét. Néha ezt a forradalom felülről elvével magyarázták, mely mögött a legtöbb esetben egy kudarcba fulladt vagy levert forradalom keserűsége állt.

26

A gazdasági modernizáció politikai ösztönzésével rendszerint együtt járt a magángazdaság állami támogatása, ezzel pedig a gazdasági fejlődés meghatározott (nem ritkán militarista) irányba való terelésének lehetősége is. Az államilag ösztönzött magángazdaság a felszínen kapitalisztikusan működött, a gazdasági folyamatokat azonban – az ún. klasszikus kapitalizmus lényegével ellentétesen – alapvetően az állam határozta meg. Ennek következtében e régiók társadalmi-gazdasági rendszerében – melyet ifj. Leopold Lajos egy mára méltatlanul elhanyagolt (a XIX-XX. század fordulójának korát elemző) tanulmányából vett kifejezéssel akár színlelt kapitalizmusnak is nevezhetünk – a gazdasági törvényeknél mindig fontosabbak voltak a politikai döntések. Egy színlelt kapitalizmusban vannak ugyan vállalkozók, de azok a tőzsdei híreknél fontosabbnak tartják a kormánykörökből kiszivárgó információkat. Egy színlelt kapitalizmusban „színlelt vállalkozók” tevékenykednek, akiknek gazdasági lehetőségeit a folyamatosan változtatgatott üzleti feltételek, főleg pedig az állami megrendelések határozzák meg, legyen szó például vasútfejlesztésről, mint a XIX. században, vagy – hogy a XX. századi továbbgondolás lehetőségére is utaljak – autósztráda-építésről és informatikai fejlesztésről. A társadalom és a gazdaság „felülről” kiinduló modernizálása gyakran autokratikus jellegű állami eszközöket igényelt. Ezek igénybevételét egy feudális maradványokat őrző politikai kultúrában semmilyen erő nem tudta megakadályozni, s a hatalmi elit gyakran etatisztikus törekvéseinek az állammal szemben különböző elvárásokkal – például az állami támogatások és megrendelések iránti igénnyel – fellépő csoportok nem tudtak, nem is akartak határt szabni. Azok a törekvések, amelyek a magánjellegű problémák megoldási eszközéül kívánták felhasználni az államot, gyakran épp a társadalom köréből indultak ki. A polgári társadalom erői – ahelyett, hogy korlátozták volna a közhatalmat – az állam segítségét kérték problémáik megoldásához. A problémák részleges vagy teljes megoldása fejében viszont az államok korlátozták a polgári társadalomból kiinduló mozgalmakat, nem ismertek el egyes szabadságjogokat, s csak részben valósították meg a polgári jogegyenlőséget. A részben vagy csak korlátozottan elismert szabadságjogok miatt nem fejlődött ki a nyugatihoz hasonló mértékben a kritikai nyilvánosság intézményrendszere (például a szabad sajtó), ennek hiányában pedig a társadalom nem mindig és nem mindenben tudta az államot döntései megindokolására és igazolására (legitimálására) kényszeríteni. A politikai kultúrában a demokratikus szabadságjogok követelése és intézményesedése helyett inkább a politikai ügyekben való „részt nem vétel” és a „bele nem szólás” gyakorlata honosodott meg. A társadalmi érdekkonfliktusokat e régiókban nem a fejlődés szükségszerű, és az állami

27

intézményrendszer keretében megoldandó jelenségének, hanem a társadalmi fejlődés nem kívánatos melléktermékeinek tekintették. A minták követésének szándéka az állami intézményrendszerre is kiterjedt. Az államok mintegy önmagukat modernizálták: nyugati intézményeket és eljárási formákat, illetve politikai technikákat vettek át (miként egyébként korábban, a felvilágosult abszolutizmus idején

is).

Az

államhatalmi

ágakat

elválasztották

egymástó,

meghonosították

a

parlamentarizmust, s különválasztották az államot és az egyházakat is. Az intézményeket és eljárásokat ugyanakkor nem egyszerűen átvették, hanem a helyi körülményekhez igazították, aminek következtében a „nyugati” intézmények sok esetben „keleties” módon működtek. A parlamentarizmussal és a többpártrendszerrel például sok helyen hosszabb időn át nem járt együtt a „politikai váltógazdálkodás”; az egyébként is korlátozott politikai szabadságjogokat pedig gyakran e korszak végén sem egészítette ki az általános és titkos választójog. Amíg a nyugati fejlődésben a „liberális korszakot” az állami beavatkozás, majd a szociálisjóléti állam követte, addig e korszakok egymásra következése a közép- és kelet-európai fejlődésben nem mutatható ki. Mivel a kapitalista gazdaság létrejöttében az állam igen nagy szerepet vállalt, ezért e térségben az államfejlődésnek a szó szoros értelmében vett liberális és intervenciós korszakai nem különíthetők el. A bismarcki Németországban része volt ennek az is, hogy a társadalmi problémák megoldásához nyújtott állami „segítség” (pro forma megelőzve a nyugat-európai jóléti intézményeket) társadalombiztosítási rendszer kiépítéséhez vezetett. Ebben szerepe volt annak is, hogy az uralkodó elit megóvja a fennálló hatalmi szerkezetet a forradalmi támadásoktól. A szociális intézmények jelentősen különböztek a később kialakított nyugatiaktól, a gazdaságba való beavatkozás technikái pedig a nyugatiaknál nyersebbek, a gazdasági törvényszerűségeket kevésbé tisztelők voltak. Mindez a dolog természetében rejlő egyik ellentmondásra világít rá: az államilag vezérelt modernizációs folyamat a nyugati minták átvételére irányult, a XX. század elejére előállt társadalmi és politikai végeredmény azonban – mivel a nyugati fejlődéssel ellentétben állami eszközökkel valósították meg – lényegesen eltért a megvalósítani kívánt modelltől. Ezért nem csoda, hogy Kelet-, Közép- és Dél-Európa több országában a modernizál államot a totális állam követte. A TOTÁLIS ÁLLAM.

A fentebb vázolt előzmények után Kelet-, Közép- és Dél- Európa

több országában a XX. század első felében egy új, addig teljesen ismeretlen állami-politikai

28

rend alakult ki, melyet a totális államnak, illetve totalitárius politikai rendszernek nevezünk. Ez nem egyszerűen az autokratikus állami gyakorlat „mennyiségileg” felfokozott formája, vagy egy erős és határozott diktatúra volt, hanem minőségileg új jelenség. A totális államok – melyek történelmileg „tiszta” típusai Mussolini Olaszországa, Hitler Németországa és a Sztálin Szovjetuniója voltak – az elképzelhető legteljesebb mértékben felszámolták a társadalom és állam, s ezzel együtt: a politika és gazdaság, a közszféra és privátszféra közötti határvonalakat: a hagyományos értelemben vett magánszférát a lehető legszűkebb területre, gyakorlatilag a családi viszonyok közé szorították vissza. Ennek elérése érdekében az államhatalmat monopolisztikusan birtokló politikai csoport ellenőrzése alá vonták a társadalmi élet szinte minden területét; így a gazdaságot, a kultúrát, az oktatást, a vallási életet, az információáramlást, sőt még a magánérintkezés világát is. Ezt egy olyan állami-politikai struktúra tette lehetővé, amely – miután annak kiépítése során (különböző

tisztogatásokkal,

koncepciós

perekkel

és

más

módokon)

fizikailag

megsemmisítették ellenzőit – megakadályozta az államhatalmat birtoklókkal szemben hatékony ellenállásra képes erők kialakulását. A totális állam legfontosabb strukturális jellemzője az egypártrendszer, a titkosrendőrség különleges szerepe, az állam és az uralkodó párt közötti hatásköri határok elmosódása, a központilag ellenőrzött tömegkommunikáció és az államosított érdekképviseletek. Ezek a polgári demokráciákban kialakult intézmények látszólagos fenntartása, de működésük módosítása (például a parlament súlyának a minimálisra csökkentése, az államhatalmi ágak elválasztása helyett azok egységének érvényesítése) mellett alakultak ki. Ezek az államok, függetlenül attól, hogy megszüntették-e a termelés eszközeinek magántulajdonát, központi direktívák alapján működő tervgazdasági rendszereket (kritikai kifejezéssel élve: „parancsgazdaságot”) építettek ki, melyekben az állam, a piaci viszonyok lehető legteljesebb háttérbe szorításával elvonta a megtermelt javak jelentős részét és politikai szempontokat (sokszor a hadsereg érdekeit) szem előtt tartva osztotta el. Minthogy a totalitarizmus Nyugat-Európához képest fejletlennek mondható gazdasági viszonyok között alakult ki, a totális államok is modernizáló államok voltak, abban az értelemben legalábbis, hogy – gyakran „emberi életekben” is kifejeződő nagy áldozatok révén – kialakították a szóban forgó országok modern iparát és gazdasági infrastruktúráját, fejlesztették technológiáját, s (ott, ahol az ismert történelmi körülmények miatt nem omlottak össze) késői

29

korszakukban szociális reformokat is megvalósítottak. Egyik belső ellentmondásuk az volt, hogy a gazdasági növekedést sok esetben végül is csak katonai expanzióval tudták fenntartani. Sajátos politikai vonásaik (karizmatikus vezetők, az elitpártok szerepe, totális ideológiák) államszerkezeti megoldásaik (az államhatalmi ágak egysége, a titkos és nyilvános állami szervek különleges viszonya és így tovább), valamint a joghoz való ellentmondásos viszonyuk mellett egyik fő vonásuk az volt, a kezdetben csak átmenetinek tartott állami erőszakot állandósították, ami az állami hatalomgyakorlást a totalitarizmus delelőjén – mely az 1930-as – 1950-es évekre tehető – kifejezetten terrorisztikus jellegűvé tette. Az ún. késői totalitarizmus idején (az 1960-as évektől) a hatalomgyakorlás terrorisztikus jellege megszűnt; s bár a rendszer fennmaradását veszélyeztető politikai szabadságjogokat és a magántulajdonhoz való jogot továbbra sem ismerték el, az emberi életek millióit nem pusztították el. Több közép-európai országban a társadalom nem-politizáló rétegei számára így megteremtődött a jogbiztonság egy minimális szintje és elismerést nyert néhány nempolitikai jellegű szabadságjog is (Magyarországon például az utazási szabadság). A „munkához való jog” gyakorlati megvalósításával (vagyis a szinte teljes foglalkoztatással), széles társadalmi rétegek életszínvonalának emelésével és a szociálpolitikai juttatások egy bizonyos körének biztosításával az alapjában véve bolsevik politikai rend, bár kommunisztikus vonásai (nagy politikai hierarchia, az elit által irányított állami tulajdonú gazdaság) továbbra is megmaradtak, szocialista színezetet nyert. A politikai hatalom továbbá több országban fokozatosan teret engedett egy minimális – s elsősorban gazdaságilag értelmezett – magánszférának, melybe gyakorlatilag nem avatkozott be, noha a beavatkozás lehetőségét fenntartotta magának. Lengyelországban e lehetőség 1981-ben szükségállapot formájában aktualizálódott. Magyarországon ezzel szemben a társadalom és a hatalmi elit között egy olyan negatív konszenzus jött létre, amelyben a politikai ügyekbe való bele nem szólásért a középosztályos gazdagodás lehetősége járt. A központilag irányított parancsgazdaságban több országban is megjelentek a piacgazdaság elemei, s teret kapott az egyéni gazdasági érdek is. Az állami redisztribúció mértéke csökkent, noha a nemzeti összterméknek a korszak utolsó éveiben is csak mintegy 40%-át osztották el piaci úton. A gazdaság és társadalom irányításában – teret kapott a szakértő bürokrácia, melynek döntéseit már nem csak politikai megfontolások, hanem szakmai szempontok is vezérelték. A rendszert azonban – annak strukturális korlátai miatt – ez sem tudta hatékonyan működtetni.

30

Például nem volt képes az 1970-es években zajló információ-technológiai forradalom eredményeinek adaptálására. A szakértők szerepének növekedése mögött az állt, hogy a hatalmi elit a korábbinál ritkábban és kisebb mértékben alkalmazta társadalomirányítás közvetlen, akkortájt „kézi-vezérlésűnek” nevezett eszközeit (például a közvetlen utasításokat), s céljait normák révén kívánta elérni. Ez a társadalmi élet bizonyos szabályosságainak kialakulásával és – a cseh író-politikus, Václav Havel kifejezésével élve – a hatalmi rend „rutinizálódásával” járt együtt. A monopolisztikus hatalomgyakorlás keretei között – amint azt az elsők egyikekeként nálunk Gombár Csaba észrevette – a hatalmi elitben különböző, ám nem nyilvánosan megfogalmazott politikai alternatívákat képviselő csoportok jelentek meg. Az alternatív erők sikerét persze a szovjet érdekek által is befolyásolt hatalmi logika döntötte el. Miként korábban, e rendszerekben ekkor sem létezett legális politikai ellenzék, s Lengyelországot kivéve a hatalommal szembeni számottevő társadalmi ellenállás sem. Az uralkodó párton belül azonban különböző (Moszkva-barát, Nyugat-orientált, szociáldemokrata, népies és technokrata)

áramlatok

kaptak

helyet.

Bizonyos

társadalmi

és

politikai

érdekek

megfogalmazói – például a nagyipari munkások vagy a termelőszövetkezeti dolgozók képviselői –, ha nem kérdőjelezték meg a társadalmi rend alapjait, eredményesen alkudozhattak a hatalmi elittel. Összességében e késő-totális államokat az jellemezte, hogy megtartották a korábbi korszakban kialakult állami és politikai struktúra leglényegesebb elemeit, de – nagyobbrészt a korábban lezajlott politikai lázadások és forradalmak hatására, részben pedig a szovjet befolyás némi enyhülését kihasználva – változásokat vezetek be azok működési mechanizmusában. E változások fő irányát olykor úgy írják le, mint a totális rendszereken belüli kisebb vagy nagyobb mértékű liberalizálódást, mely nem veszélyeztette a rendszer alapjait. RENDSZERVÁLTOZÁSOK. A totális államok különböző körülmények között és módon szűntek meg. A Szovjetunió esetében az összeomlás egyebek mellett azzal függött össze, hogy gazdasági teljesítménye a késő-totalitárius korban jelentősen csökkent, az Egyesült Államokkal való technológiai-katonai versengésben alulmaradt, a politikai rendszerének reformjára irányuló utolsó kísérletek pedig – melyekre az egész világon két orosz szó, az 1985-ben meghírdetett гла«сность [glasznoszty; nyitás, nyíltság, a korlátozások feloldása] és

31

перестройка [peresztrojka; átépítés] utal – a rendszer fenntartása szempontjából végzetesnek bizonyultak. Közép-Európában a totális államok összeomlása részben a Szovjetunió megrendülésének, majd komoly meggyengülésének a következménye volt, noha kétségtelen, hogy ezeknek az ún. szatelit-államoknak az összeomlása (főleg pedig a szovjet tagköztársaságoknak a megingása) is hozzájárult a Szovjetunió vesztéhez. A szocialistának nevezett, valójában azonban kommunisták uralma alatt álló közép-Európai országok nagy része – a technológiai megújulásra való képtelenség, az elit hatalomvédő törekvései és a nemzetközi pénzügyi rendszer sajátosságai következtében – jelentős mértékben eladósodott. Társadalmaik részben gazdasági, részben politikai elégedetlenségéből következő (és az erkölcsök eróziójában is kifejeződő) ellenállása megnövekedett; s politikai rendszerük fenntartása a szétbomlás állapotába került Szovjetunió számára túl költségessé vált. A máltai csúcstalálkozón (1989) megpecsételődött az ún. jaltai rendszer sorsa is: a két világhatalom vezetői megállapodtak Németország egyesülésének lehetőségéről. 1989/90-ben a közép-európai térség minden államában jelentős történelmi fordulat következett be: Lengyelországban bénító sztrájkok és rendkívüli állapot közepette, Romániában véres forradalom révén, az NDK-ban a berlini fal leomlásával és a két német állam egyesítésével, Csehszlovákiában Magyarországon

a

vízágyúkkal

pedig

a

kísért

tüntetések

„bársonyos

szabályozott

„jogállami

átmenetet”

forradalma” kialakító

során, politikai

tárgyalássorozat eredményeként. Az ezt követő időszakban ezek az országok (néhány kivétellel) elkötelezték magukat a nyugati típusú polgári demokrácia valamilyen formája mellett, és meghonosították a piacgazdaságot. Általánossá vált a többpártrendszer, és kialakultak a politikai pártok közötti váltógazdaság feltételei, melyekkel a legtöbb országban időről-időre éltek is. A demokratikus intézményrendszer mögött ugyanakkor sok országban tovább éltek és ma is hatnak az autokratikus uralmi törekvések, és a pluralizmus is csak formális értelemben épült ki. Miközben a szabadságjogok általában érvényesülnek, egyes esetekben az új uralkodó elitek is megpróbálják megsérteni azokat. Az államszervezet szinte mindenütt a hatalommegosztás, vagy legalábbis az államhatalmi ágak elválasztása elvére épül, s abba beépítették az alkotmány- és jogvédelmi intézményeket(például az alkotmánybíróságot és az ombudsmant), amelyek több helyen kellő módon működnek is.

32

Az állami tulajdon súlya a privatizációnak nevezett folyamatok eredményeként jelentősen csökkent. A privatizáció, néhány országban pedig emellett a részleges reprivatizáció során egy új gazdasági elit jött létre, melynek társadalmi érzéketlensége sokakat meglepett. A történelmi folyamatok mögött több helyütt, így nálunk is, az 1990 előtti és utáni „uralkodó elitek” kompromisszuma, egy hallgatólagos új kiegyezés állt. A gazdaság rekonstrukciójában – összefüggésben a globalizációval is – számottevővé vált a nyugat-európai tőke szerepe. Az államok továbbra is a modernizáció jelentős tényezői maradtak, bár ma már nem „modernizáló”, hanem „fejlesztő” államnak szeretik nevezni magukat, s a társadalmilag megtermelt javak jelentős – országonként változó, általában 35-49 % közötti – részét újraosztják. Bár kiépültek a piacgazdaság intézményei, a gazdálkodás jellege és az államnak a modernizációban játszott szerepe ezen országok gazdaságának szemlélőjét sok esetben ma is a „színlelt kapitalizmusra” emlékezteti. A közép-kelet-európai térség állami életének leglátványosabb fejleménye egyes régi államok szétesése volt az 1990-es években. A megoldatlan nemzetiségi problémák ugyanis új erőt adtak a nacionalizmusnak, mely a térség délkeleti peremén több éves háborúhoz vezetett. Az itt élő népek önrendelkezési jogának érvényesítéseként a korábban föderatív keretbe kényszerített államok önállóvá váltak, és új – korábban sosem létezett – államok születtek. A Szovjetunió szétesése ugyancsak a régi államok függetlenedéséhez és új államok létrejöttéhez vezetett. Oroszország nagyhatalmi szerepének jelentős csökkenése, majd részleges visszaszerzése kihatott a világpolitika alakulására is. Az 1990-es fordulat utáni, „rendszerváltásnak” nevezett korszak egyes közép- és keleteurópai országokban néhány év alatt lezárult, míg másokban, így például nálunk mintegy két évtizedig tartott. Úgy tűnik, a régió jellege ugyanolyan ellentmondásos, mint korábban, s ezek az országok e tekintetben nem lesznek egységesek. Egyes országok (Szlovénia, Csehország) a nyugati polgári demokráciák útjára léptek, míg mások (Ukrajna, Fehéroroszország) saját történeti örökségük maradványaiból egy újfajta, autokratikus elemekkel vegyített államrendet építettek ki. A történelem tehát tovább él velü(n)k, s e régió Nyugat és Kelet közötti átmenetjellege alighanem sokáig megmarad. B. KONCEPCIONÁLIS TÍPUSOK

33

Koncepcionális, vagyis fogalmi alapú típuson azt a leírást értem, amely az állam főbb jellemzőit – a történeti alapokat nem megkérdőjelezve – valamely eszmerendszer kategóriáira tekintettel emeli ki. A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA.

Koncepcionális szinten a polgári állam egyik

korszaka – tekintettel a XIX század végén Nyugat-Európában megindult s a XX. században kiteljesedett fontos társadalmi, jogi és politikai változásra, nevezetesen a politikai rendszerek demokratizálódására, s mögötte a választójog általánossá válására is – polgári demokráciaként írható le. E kifejezés egyszerre utal (α) a magántulajdonon alapuló gazdasági rendre, (β) a politikai rendszer demokratizmusára és (γ) az állam bizonyos, bár konkrétan nem meghatározott jellemzőre is. Ez utóbbi tekintetben lényegében azt jelzi, hogy az ilyen állam elismeri az alapvető politikai jogokat, biztosítja az állami életben való részvétel lehetőségét és a politikai váltógazdaságot. A polgári demokrácia sokak szemében azonos (δ) a képviseleti demokráciával, ahol a közvetlen demokrácia formái és intézményi megoldásai (népszavazás, népi kezdeményezés, közmeghallgatás) csak másodlagos vagy kiegészítő szerepet játszhatnak, vagy olyat sem. Az így felfogott polgári demokráciát egyes szerzők liberális demokráciának nevezik. Ezzel a kifejezéssel vagy intézményrendszerének eredetére utalnak (azon az alapon, hogy a modern állam számos intézményét – parlament és parlamentarizmus, hatalommegosztás, stb. – a liberálisok kezdeményezték), vagy működésbeli szabadelvűségére. Ez utóbbi tekintetben a „liberális” jelző vagy a politikai váltógazdaság feltételére, a versengő többpártrendszerre utal, vagy pedig arra, hogy a rendszerben létezik valami, ami képes megfékezni képes a demokráciák jogokra nézve veszélyes tendenciáit. A többségi demokrácia és a szabadság elvén nyugvó politikai rendszer ugyanis – mint másutt utaltam rá és részleteztem is – gyakran egymás ellenében működik: a szabad rend önmagában még nem demokratikus, a demokráciában hatalomra kerülő többség pedig könnyen arra hajlik, hogy megsértse mások jogait. Ez az ellentmondás többféle módon is feloldható; de az egyik leghatékonyabb megoldást azt alkotmányosság eszméje és gyakorlata jelenti. Talán ezért is van, hogy sokan – a magyar szakirodalomban például Kis János – a polgári demokráciát alkotmányos demokráciaként írják le, s ezzel a fenti jellemzőket (ε) az alkotmányosság eszméjével egészítik ki. E kérdéseket másutt részletezem.

34

JOGÁLLAM. Egy másik fogalomrendszerben a modern állam egy meghatározott korszaka, vagy inkább fejlődési tendenciája megjelölhető jogállamként is – akár abban a formális értelemben, hogy tevékenységének alapja a jog, akár abban a tartalmi vonatkozásban, hogy meghatározott eszményeket kíván megvalósítani. A jogállamiság fogalmában nemcsak a jog és a jogszerűség eszméje, illetve eszménye kaphat helyet, hanem abban más, a joggal kapcsolatba hozható értékek és eszmények is megjelennek. Amíg a jogállamiság pusztán az államnak és a jognak a kapcsolatát hangsúlyozza, addig ezen utóbbi eszmények alapján a modern állam egyes formái leírhatók – például a szolidaritásra tekintettel – szociális jogállamként (amint azt a német alkotmány, a Bonni Alaptörvény teszi) vagy demokratikus jogállamként is (ahogyan az 1989-es magyar alkotmány fogalmazott). A jogállam értelemszerűen alkotmányos állam, mely törvényesen működik, noha az állammal kapcsolatba hozott három jogi eszménynek – törvényesség, alkotmányosság, jogállamiság – tartalma történetileg és absztrakciós szintjét illetően igencsak különbözik. E kérdéseket ugyancsak később részletezem. Itt utalok viszont a modern állam két olyan koncepcionális típusára, amelyek egy-egy eszmerendszer fogalmi rendjében születtek meg, de amelyeket ma már – nyilván módosult jelentéssel – jóval szélesebb körben használnak. TŐKÉS ÁLLAM. A polgári állam kifejezés egy meghatározott elméleti rendszer, a marxizmus és az azáltal befolyásolt irányzatok fogalomrendszerében tőkés államot jelent. E jelzős szerkezet tartalmilag egy osztály érdekeinek politikai eszközökkel való érvényesítésére utal. Ez az állam különbözik a tőkés fejlődést megelőző – a marxista terminológiában prekapitalistának nevezett – korok államaitól, illetőleg a marxizmus szerint az azt követő szocialista államtól. A marxisták szerint az ilyen állam vagy (α) közvetlenül szolgálja a tőkések érdekeit, vagy (β) ezt azáltal teszi, hogy a tőkés gazdálkodás jogi és politikai feltételeit biztosítja. Az előbbi esetben ez az állam – a Kommunista Kiáltvány kifejezését használva – a tőkések intézőbizottsága, az utóbbiban pedig azok érdekeinek a szolgálója, akik az adott viszonyok között kedvezőbb helyzetben vannak; például tőke-, és nem munkaerőtulajdonnal rendelkeznek, jobb piaci értékesülési esélyt ígérő, korszerűbb tudással bírnak, és így tovább. Az előbbi esetben lényege szerint – ahogy a marxisták mondani szokták – osztálydiktatúra (amin alighanem azt értik, hogy nem demokratikus formát öltő osztályuralom), míg az utóbbiban politikai formáját illetően akár demokratikus is lehet.

35

NEMZETÁLLAM.

Részben történeti jellemzőket, részben fogalmi elemeket vegyít a

modern állam egy meghatározott korszakának nemzetállamként való megjelölése, melyben azt hangsúlyozódik, hogy az európai államfejlődés szempontjából a nemzet, akárhogy is fogjuk fel e fogalmat, konstitutív tényező. A nemzetállam – amint azt máshol részletesen kifejtettem – több dolgot jelent. Így az felfogható (α) az etnikai homogenitás értelmében, amikor a kifejezés olyan államra utal, amit egy nemzet alkot és amelynek területén nem élnek más nemzetek. Nyilvánvaló, hogy etnikailag homogén nemzetállamból csak egy-kettő létezik, s a fogalom így legfeljebb viszonyítási pontként, politikai programként (homogenizáció) vagy egy homogenizáló nemzetiségi politika igazolásaként használható. A nemzetállam lehet továbbá (β) területi állam, amikor is a nemzetté vált nép önkormányzati formájának tekintjük; és (γ) olyan polgári állam is, amely egy nemzet gazdasági érdekeit szolgálja s így a nemzetgazdaság politikai-jogi kerete, illetve feltétele. A nemzetállam továbbá (δ) lehet sajátos legitimációs forma, amin azt értem, hogy nem intézményként gondolunk rá, hanem úgy, mint ami az államterülethez mint a szülőföldhöz és a társaikhoz mint honfitársakhoz viszonyuló emberek életének kerete. Végül e kifejezés utalhat arra is, hogy (ε) az állam – mint a nemzetté vált nép politikai intézménye – valamilyen formában egyesíti a nemzetet és a népet, vagy emelkedettebben fogalmazva: az ethnoszt és a démoszt.