A MISZTIKUS HUSZONKÉT ÉV

A MISZTIKUS HUSZONKÉT ÉV A történelem nem ismétlõdik. És mégis. Mikó Imrének a huszonkét év történetérõl 1941-ben megjelent erdélyi magyar politikatörténete ma is tanulságos olvasmány. És vajon esztendõ ilyenkorra le tud-e tenni bárki is hasonlót az elmúlt huszonkettõrõl? A Kolozsvár Társaság a napokban új Hívó szóval fordult a mai erdélyi magyar értelmiséghez, mintegy emlékeztetve az 1989-es fordulatkor közzétett felhívásra, amelyet a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács megalakulása követett, mintegy elõkészítve a talajt az RMDSZ-nek 1990 elején. Az új Hívó szó egységre, az erõk összefogására buzdít, különös tekintettel az idei helyhatósági és parlamenti választásokra, hogy a sokszorosan huszonkét esztendõ óta felgyülemlett teendõket végre-valahára elvégezzük, vagy elvégezhessék bár kis részét az utánunk jövõk. Történelmi visszatekintésében utal is az 1921-es Kiáltó szóra, Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István röpiratára, Kós és elvbarátai kísérletére, hogy az új helyzetbe került magyarság politikai érdekképviseletére egy demokratikus, erdélyi, magyar néppártot hozzanak létre. Azt már csak én teszem hozzá, hogy ez a kísérlet 1922 decemberében az Országos Magyar Párt létrehozásával (amely formailag az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt egyesülésével jött létre, tulajdonképpen a néppárt programjával) zátonyra futott. A néppárti kezdeményezõk hamarosan kiszorultak az OMP országos vezetõségébõl, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták számára nem sok babér termett. Balázs Sándor alapos monográfiája (Magyar képviselet a királyi Románia parlamentjében. Kriterion Könyvkiadó, 2008) tüzetesen elemzi a korszak parlamenti csatáit. Kissé eufémisztikusan megállapítható, hogy a kezdeti nagy nekirugaszkodás után különvált a reálpolitikusok és az író-, újságíró-, mûvésztársadalomból csak alkalmi politizálást vállalók csoportja. Az értelmiség egy része a politizálás helyett más, megélhetését biztosító elfoglaltság/foglalkozás után nézett, legalábbis egy idõre. 1944–46 között aztán egy részük, így maga Kós Károly is, rövid idõre ismét visszasorolt a politikusok közé, hogy aztán rövidesen visszahúzódjon a mezõgazdasági fõiskola építész katedrájára. Aztán hiába élt közel száz esztendõt, a harmadik újrakezdés már nem fért bele az õ életébe, a 89-es Hívó szót már nem õ fogalmazta, bár szövegszerûen akár ki is mutathatnók a rokonjegyeket a Kiáltó szóval. A Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, majd a belõle kifejlõdött RMDSZ ugyanazokon a gyermekbetegségeken esett át, mint az Erdélyi Magyar Néppárt, illetve a belõle kifejlõdött Országos Magyar Párt. Kezdetben még ernyõszervezetként határozta meg önmagát, amelybe a különbözõ ideológiai ala-

pokon álló platformok (liberális, konzervatív, baloldali stb.) és a civil szervezetek bekapcsolódtak, és a különbözõ szintû vezetõi testületekbe is bekerültek képviselõik. Az RMDSZ értelmiségi holdudvarából egy idõ után elég sokan kihátráltak, rálõcsölve a munkát (és a felelõsséget) a hivatásos politikusokra. A belsõ ellenzékbõl pedig önállósulva immár versenytársként jelentkezett a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt, vállalva a különút mindenféle vélt vagy valós kockázatát. Nem kell hivatásos jósnak lenni ahhoz, hogy aggódjunk: nehogy parlamenti képviselet nélkül maradjon a romániai magyarság, vagy ami még rosszabb, valamiféle makaróni-pártformáció jelentkezzék és jusson az országházba, mint a Felvidéken. Csak bízni tudunk (kezdõ és haladó) politikusaink kollektív bölcsességében: csakugyan összefognak az utolsó pillanatban, és az RMDSZ tapasztalatát a néppártiak lendületével ötvözve sikeresen képviselik a politikai küzdõtéren a hazai magyarság ügyét. Addig is marad nekünk a mindennapi feladat, figyelemmel kísérni a közmûvelõdési eseményeket, beszámolni róluk, ha kell, kezdeményezni vagy átsegíteni a napi megtorpanásokon Zsombolyától Máramarosszigetig, a Szeret mentétõl Bukarestig. Sõt a megújult honlapunk segítségével a virtuális térben is ott van a Mûvelõdés fél éves távolságot tartva a hagyományos nyomtatott változat megjelenésétõl. A korszerû virtuális olvasókat nyilvántartó rendszer alapján tudjuk, hogy naponta 90 olvasó kattint rá tudósításainkra, cikkeinkre, nemcsak Erdélybõl, a Románia valamennyi megyéjében szétszórtan élõk, de a Kárpát-medencei érdeklõdõkön kívül szerte Európából, sõt az Óperenciás tengeren túlról is. A fordulat óta eltelt huszonkét év után bizakodva várjuk a következõ ciklust is. Reméljük, hogy az olvasók kitartanak szívükhöz nõtt lapjuk mellett, s munkatársakban sem lesz hiány. A fiatalabb nemzedék is szeretni fogja, fenntartásában is kiveszi majd a részét. Ennek jegyében ajánljuk a Kedves Olvasó figyelmébe Mûhely-összeállításunkat januári lapszámunkban a tudományos ismeretterjesztés, hely- és mûvelõdéstörténet, a kulturális értékfeltárás és -tudatosítás tárgykörébõl. Így bábáskodva a jövõ értelmiség kinevelésében, amiben elsõsorban a tanáraikat dicsérjük: András Szabolcs (Gyergyószentmiklós), Deák Ferenc (Kézdivásárhely), Kral Zsuzsa (Margitta), Szász Ágota (Marosvásárhely) és társaik mindennapi munkáját, aminek köszönhetõen legutóbb a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciájának jubileumi, tizedik találkozóján 111 elõadásán bizonyított 23 középiskolánk ifjúsága.

SZABÓ ZSOLT

3

Műhely

Másodszor Kolozsváron a tízéves TUDEK Tízéves története során másodszor volt a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciájának (TUDEK) házigazdája Kolozsvár: az erdélyi középiskolák tudományos kutatómunkáját segítõ önképzõkörök 2002-ben találkoztak elõször a TUDEK keretében. Azóta a diákköröket tömörítõ szervezet látványos fejlõdésen ment át: a mozgalomból az Oktatási, Kutatási és Sportminisztérium által is támogatott rendezvény lett, sõt a felsõoktatási intézmények is megkülönböztetett figyelemmel kísérik a díjazottak fejlõdését. A 10. TUDEK megnyitóján december 2-án Vörös Alpár István Vita, a házigazda Apáczai Csere János Gimnázium igazgatója kifejtette: a TUDEK a kultúra egységét fejezi ki. A humán-, a reál- és a természettudományok keresztezõdésénél olyan kapcsolatok teremtõdnek, amelyek a jövõben felbecsülhetetlen értékûnek bizonyulhatnak – mondta. Az Apáczai kórusának mûsora után Szabó Csilla, a tanügyminisztérium kisebbségügyi tanácsosa szólalt

4

fel: „A TUDEK olyan konferencia, amelyet érdemes támogatni. A tudomány a világszemléletünket tudja megváltoztatni, remélem, hogy a TUDEK csak egy kisebb csúcs, amelyet majd nagyobbak követnek”. László Attila alpolgármester a kolozsváriakat a kincses város legértékesebb kincseiként mutatta be, és bízik benne, hogy a TUDEK részvevõi közül sokan választják majd Kolozsvárt egyetemi tanulmányaik színhelyéül, esetleg lakóhelyül. Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar fõkonzul, a rendezvény fõvédnöke kifejtette: a kiteljesedés elõtt álló romániai magyar felsõoktatási rendszer alapját a tudományos kutatómunkát végzõ magyar középiskolásoknak kell képezniük. Sipos Gábor, az Erdélyi MúzeumEgyesület (EME) elnöke a konferencia tudományos elnökének minõségében hangsúlyozta: a Babeº–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem elõnyben részesíti felvételin azokat a diákokat, akik a tudományos ülésszakon

kiemelkedõ eredményeket értek el. Zárásként az apáczais László Kinga (XII. B) Babits Mihály Esti kérdés címû versét mondta el, majd Kiss Levente egykori apáczais diák Liszt Ferenc második transzcendentális etüdjét adta elõ zongorán. A megnyitó után a részvevõk a kolozsvári Állami Magyar Színház Alfred Jarry Übü király címû elõadásának bemutatóját nézhették meg. A 10. TUDEK-re 23 iskola 168 diákja jelentkezett 111 elõadással. Az idei konferencián a tanulók biológia (14 dolgozat), környezettudományok (14), fizika–kémia (11), matematika– informatika (10), irodalom- és mûvelõdéstörténet (13), néprajz (12), történelem (15), pszichológia (13) és közgazdaság–szociológia szekciókban (9) mutatták be kutatási témájukat. A zsûri egy kivétellel egyetemi tanárokból állt össze, akiknek felkérésében a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet segített. A zsûriben jeles személyek foglaltak helyet: Pozsony Ferenc akadémikus, Egyed Emese, Magyari Tivadar, a BBTE jelenlegi, Néda Árpád, a BBTE volt rektorhelyettese és Sipos Gábor. A konferencia mappája, az emléklapok és a konferenciafüzet az Idea nyomdát dicséri. A szekcióülésekkel egy idõben zajlott az Apáczaiban az Erdélyi Tehetségsegítõ Tanács ülése, amelyen meghívottként jelen voltak Bajor Péter és Kormos Dénes, a Géniusz program képviseletében, illetve Szenczi András, a Kutató Diákokért Mozgalom elnöke. Az Erdélyi Tehetségsegítõ Tanács kiemelt prioritású tehetséggondozó tevékenységként értékelte a TUDOK-ot és annak regionális konferenciáit. A díjkiosztó gálára este került

sor a BBTE Aula Magna dísztermében, ahol Magyari Tivadar rektorhelyettes és Nagy László, az Akadémiai Tanács alelnöke köszöntötte a jelenlevõket. A TUDEK-en bemutatott legjobb dolgozatok közül meghallgattuk Szabó Attila és Béni Lehel Robotok szerepe az oktatásban és Láng Melinda Szépapám rossz idõben rossz helyen címûeket. Ezt követte egy igazi transzdiszciplináris kutatás beszámolója: Láthatatlan metropoliszok címmel Markó Bálint, a BBTE Biológia Karának adjunktusa elõadásában. A TUDEK-en elsõ alkalommal részvevõ margit-

tai és szilágycsehi diákok is pozitív élményekkel távozhattak, és remélhetõleg sikerül velük majd a következõ konferenciákon is találkozni. Végezetül Szenczi András értékelte a konferenciát, majd Vörös Alpár igazgató zárószavában bemutatta a temesvári Bartók Béla Gimnáziumot, ahol 2012. december 7–9. között szervezik meg a soron következõ TUDEK-konferenciát. Az estét tanári fórum és diákok számára filmklub zárta. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Filmmûvészet, fotómûvészet, média szakának közremûködésével

Oláh-Badi Levente: Blatt (2009) és Szén János: Boldogulásunkra (2010) címû rövidfilmjeit nézhették és vitathatták meg a részvevõk a szerzõk jelenlétében.

VÖRÖS ALPÁR A díjnyertes dolgozatokból biztatásul közlünk néhányat szerkesztett és rövidített formában. Sajnos a képekrõl mûszaki okokból le kellett mondanunk. Reméljük, hogy a szerzõk közül többen a Mûvelõdés olvasói, sõt munkatársai lesznek.

Állatgyógyászat Kézdialmáson és Ozsdolán Dolgozatunkban két háromszéki település állatgyógyászathoz kötõdõ tudását és az ezt kísérõ hiedelmekkel átszõtt rituális tevékenységeit mutatjuk be. Ebben a témában szinkron és diakron elemzésre törekszünk: két helyi állatgyógyász élettörténetének vizsgálatán keresztül fél évszázadnál hosszabb idõszak tapasztalatát dolgozzuk fel. A jelen átrendezõdõ gazdálkodó és állattartó életmód helyzetképét is körvonalazzuk. A paraszti életformát öröklõ gazdálkodó és állattartó családok értékrendjében a nagyobb állatok a vagyoni helyzet felmutatását is jelentik, ezért az állat egészségének megóvása nagy jelentõségû, az ebben az életformában élõ személy belenevelõdik egy kollektív közösségi tudásba. Az állatok gondozásában és betegségeik gyógyításában hosszú idõ alatt tudást szerzett személyeket a közösség megtisztelõ státussal ruház fel. A téma kifejtéséhez végzett kutatásunk és annak módszerei: életútinterjú; a kiválasztott személy közösségi megítélésérõl alkalmi összejövetel után (mise) spontán megszólított adatközlõkkel való beszélgetés; hivatásos állatorvos véleménye a népi állatgyógyászatról és a helyi szakértõk tevékenységérõl. A szakértõk

életútjának feltérképezéséhez Arnold van Gennep kulturális antropológus átmeneti rítusokhoz kapcsolódó modelljét használjuk, a kiválasztott személyek és a falubeliek együttmûködésében kommunikációs modellt térképezünk fel. Gyûjtésünk elemzéséhez a van Gennep-tanulmány mellett néprajzi szakirodalmat is használunk. Szabó Á. Töhötöm Közösség és intézmény címû monográfiájából a közösség, népi gazdálkodás és állattartás terminusok rétegzett jelentését vesszük át.

A Kriza János Néprajzi Társaság kiadványai közül Szász Mónika Népi állatgyógyászat Gyergyócsomafalván címû elemzését tartjuk módszertani útmutatónak. E munkák mellett a hagyományos gazdálkodásról és állattartásról írt tanulmányokat is áttekintettük. Arnold van Gennep kulturális antropológus kifejlesztett egy modellt, amely a beavatási rítusok lélektani szükségleteket hordozó mozzanatait emeli ki: kiszakít a megszokott környezetbõl, átalakítja a megszokott életet és új közegbe helyez vissza. Ez

5

6

a modell rávetíthetõ a szakértõk életútjára is. I. Kézdialmási adatközlõnk, Tódor Antal már gyermekkorában, az 1920-1930-as években egyik rokonától megtanulta az állatgyógyászati fogásokat. Mestereként tekint a lemhényi keresztapjára, a mûrokonság felértékelt szerepét mutatja a keresztapa és a fiú szimbolikus kapcsolata. Amikor a második világháborús katonai szolgálat és az orosz fogság kiemelte a megszokott falusi életbõl, már rendelkezett az alaptudással, amelyet a kiszakítás idõszakában is alkalmazott. A katonaság és a fogság idején élettapasztalatot szerzett a megpróbáltatások során. Ebben az idõszakban saját tapasztalataira és megérzéseire építette tudása fejlesztését. A szovjet fogságban a túlélés érdekében szüksége volt arra, hogy tudását hasznosítsa, mert ezáltal kiemelõdik a foglyok közül, és pozíciót szerez. Ebben a szakaszban már megjelent a tanító egy orosz katona személyében, akivel a táboron kívüli falvakba jártak gyógyítani. Eltérõ kulturális közegbõl származtak, de egymásra pozitívan hatottak. Adatközlõnk az orosz katonától megtanulta az injekciózást, viszonzásul õ megtanította társát az izomhúzódások kezelésére. Számára az állatgyógyászat az idegen környezetben enyhítõ körülményként szolgált. A régi környezetbe való visszatérés a békeszerzõdés megkötése után következett be. A bõvült tudással és tapasztalattal rendelkezõ ember a falu népétõl elismerést és tiszteletet kapott a fogságban átélt szenvedésekért. Mivel a környéken nem volt állatorvos vagy állategészségügyi szakember, használni kezdte a kiszakítás idején tanult és gyakorolt ismereteit. Rövid idõn belül a falu népe Tódor doktornak szólította. A település határán kívül is tevékenykedett, ez pozitívan hatott vissza a falujában való megítélésére. A szomszédos településeken végzett tevékenysége a kaláka kapcsolat rendszerében is mûködött, szolgáltatását munkavégzéssel viszonozták, például szántás-

sal vagy aratással. Vélemények szerint jutányosan dolgozott. Késõbb a mezõgazdasági termelõszövetkezetben is állategészségügyi beosztottként dolgozott. Képzettségét a kor kommunista elõírása szerint évente három hónapos tanfolyamokkal egészítette ki Sepsiszentgyörgyön. Ez idõ alatt a kihelyezett állatorvostól elismerõ gesztusként egy magyar nyelvû szakkönyvet kapott. A faluközösségen kívüli kapcsolatait továbbra is fenntartotta, ami státusát tovább erõsítette. Az 1989es rendszerváltás óta gyermekei gazdaságában dolgozik. Egy állatorvos kinevezése után családi és baráti kapcsolatai révén tovább folytatja tevékenységét, tanácsokkal látja el az állatorvost, aki elfogadja ezt a gesztust. Külsõ megfigyelõként úgy látjuk, hogy a kívülrõl jött embernek segít eligazodni a falu kommunikációs rendszerében. Alanyunk napjainkban, 94 évesen is tevékenykedik felvigyázóként. II. Ozsdolai adatközlõnk, Bögözi Matild egyszerû falusi aszszony, aki sok más társával együtt nevelõdött bele a falusi állattartás szokásaiba. A hatvanas évek átrendezõdött társadalmában az oktatás kiemelte a helyi kötõdésbõl, lányként számára eddig elérhetetlen területen tanulhatott tovább. Az új környezetet a városi iskola jelentette, ahol a saját akaratából választott szakmát tanult. A megszokott élet átalakítása az iskolában kezdõdött, de a beavatás ott még nem ért véget, mivel a kollektív gazdaságba való kihelyezés után is folytatódott. Volt egy idõszak, amikor a fiatal szakember munkahelyén a nála idõsebb és tapasztaltabb Bende Árpád népi állatgyógyásztól tanult. Utóbbi füvesasszony hírében álló édesanyjától tanulta alaptudását, amelyet az almási példánkhoz hasonlóan az orosz fogságban egészített ki. Bögözi Matild kétféle forrásból tanult: az iskolából és a népi állatgyógyászat helyi ismereteibõl. Maga választotta a szakmát, és életpályáján is látszik, hogy erõs akarata és határozott döntései miként segítették elõre a munkájában. A falu lakosaiból

kialakult egy csoport, amely õt hívja, ha állataik megbetegednek, vagy segíteni kell rajtuk. Ezzel a szakembert e csoport tagjai elismerték, így megszerezte új státusát is. A beavatás során az erõs akaratú lány határozott nõvé vált, az állami munkakör keretében a hivatalosan szakképzett és a népi tudással is felvértezett állategészségügyi technikus nyugdíjazása után is tovább folytatja munkáját. Intenzívebb együttmûködést mutat a település két kisebb részével, amelyhez gyerekkora, majd házassága révén szoros kötelékek fûzik. Immár nyugdíjas korában azt tapasztalja, hogy a rendszerváltás utáni tehetõsebb emberek az új állatorvost hívják, ha szükség van a szakemberre, a falu szegényebb társadalma viszont adatközlõnket részesíti elõnyben, szolgáltatásaiért pedig gyakran terményben fizetnek. A településen dolgozó állatorvosok mindig nyitottak a népi állatgyógyászat iránt. Adatközlõnk szerint a mai hivatásos állatgyógyászat több népi praktikát ismer el és követ. A két életútinterjú több hasonlóságot mutat, ezért néprajzi szempontból fontos általánosításokat emelhetünk ki: a társadalom változása az egyént új helyzetbe állítja, egy életre szóló hivatást kap. A falu kapcsolatrendszerében kiemelt szerepe van, az adatközlõk életében több társadalmi változás átértékeli a magántulajdon fogalmát, és így változnak a szerepkörök is. Mindkét alanyunk nyugdíjazása után is cselekvõ részese a falu állatgyógyászatának.

Hiedelmek és rítusok

A népi tudáshoz tartoznak az állattartáshoz kötõdõ hiedelmek és rítusok, amelyeknek gyakran óvó-védõ funkciójuk van. Ezeket a hiedelmeket adatközlõink ismerik, közléseiket más helyi adatközlõk tudásával egészítjük ki. A továbbiakban ismertetjük az ozsdolai gyûjtésen rögzített hiedelmeket és rítusokat, amelyeket kézdialmási párhuzamokkal egészítünk ki. Ozsdola lakosságának nagy része római katolikus, az egyház pedig annyira beépült az

emberek életébe, hogy az állattartás rituális tevékenységeiben is szerepet kapott. Több hiedelem is van, amelyek az egyházat bekapcsolják az állattartás rituális védelmébe. Íme néhány példa: karácsony és óesztendõ-búcsúztató között nem szabad mosni, mert ha mosol és ruhát teregetsz, az állat bõrét teríted ki. (Ennek párhuzama Almásban is él.) Amikor valaki malacot vesz, a gazda szerencsepénzt ad a vevõnek, aki azt a templom perselyébe dobja. Az istálló ablakkeresztjére szentelt pimpót kell kötni, ami megvédi az állatokat a betegségtõl. Vízkeresztkor a papnak az istállót is meg kell szentelnie. Vízszentelõkor vizet vesznek és azzal szórják meg az ólat és az állatokat. Olyan hiedelmek is léteznek, amelyekben az egyház nem kap szerepet: tavasszal, amikor a juhokat és teheneket kihajtják a seregbe, láncot kell tenni a kapu közé, hogy az állatok azon átlépjenek; ez a biztosítéka annak, hogy az állatok õsszel hazatérnek. Ha a gazdák egymás újszülött állatait megnézik, íratlan törvény leköpködni azokat, hogy nehogy rontást hozzanak rájuk. Tavasszal addig nem szabad bevinni semmilyen szakított virágot a házba, míg a csirkék ki nem kelnek. Ha a tehén teje elapad, a gazda meg van gyõzõdve, hogy a szopóbéka (varangyos béka) vitte el a jószág tejét. Kikapós menyecske fekete tyúk tojásával eteti az urát, hogy az ne vegye észre, hogy félrejár. A jószágok sokszor a vészt, idõjárás-változást is elõre jelzik, de ahhoz hogy a gazda megértse a jelzéseket, jól kell ismernie az állatait, és sok tapasztalatra van szüksége. Megfigyelték például, hogy földrengés elõtt a szárnyasok nyugtalanul karácsolnak és nem ülnek el az ülõre. Többször is megtörténhet, hogy a kutyák orgonálnak, ha valahol tûz üt ki. Ha a kakas este kukorékol, másnapra az idõ megváltozik. Az almásiak szerint, ha a tehenek mind egy oldalukra fekszenek, megváltozik az idõ. Vagy, ha a macska kifele mosdik, jó idõ lesz, ha befelé, akkor rossz.

A bemutatott hiedelmekben a mágikus, természetfeletti erõ nyilvánul meg. Ezek a hiedelmek a két településen még mindig élnek, és a gazdák ezekhez igazodnak. A mágikus világképû hiedelmek és rítusok néha az egyházi szolgáltatás vallásos tartalmával egészülnek ki, így két világ találkozik az állatok egészségét és védelmét szolgáló rítusokban. Az állattartáshoz kötõdõ szokások és hiedelmek a közösségek kollektív tudását jelentették mindenkoron, a mai fiatalabb nemzedéknél viszont észrevehetõ e szellemi hagyaték töredezettsége. A hiedelmek jelképes értelmérõl az adatközlõk tudnak, amelyeket a Jelképtár értelmezéseivel vetünk össze. A hagyományos paraszti közösségekben az állattartás a vagyoni helyzet felmutatását is jelenti. A magántulajdon elvesztésével a családok igyekeznek a család számára szükséges táplálékot továbbra is elõállítani, így visszaszorított formában az állattartás tovább él. A rendszerváltás után nagy a jelentõsége a falusi emberek életében a gazdálkodó és állattartó életformának. Napjainkban újabb átrendezõdést tapasztalhatunk, amelynek során több állattartó réteg alakul ki. Vannak, akik az állattartást kiegészítõ jövedelemként kezelik, bár manapság ezt egyre többen mind nagyobb kudarcként élik meg. Mások a család saját szükségletére tartanak állatokat, vannak, akik teljes mértékben az állattartásból élnek, és vannak, akik felszámolják a családi gazdaságot. Kézdialmáson a családi vállalkozásként felépülõ nyereségorientált nagyvállalkozás – összetett tevékenység, amelyben a vadgazdaságra épülõ turizmus kísérõjeként a vadászat – is megjelenik.

Két életpálya képeiből

Bögözi Matild állattartó család kilencedik gyermekeként született Ozsdolán. Mint a legtöbb akkori falusi gyermek, természetesen õ is hamar belenevelõdött az állattartásba. A kisebb gyermekek elsõként a tyúkudvarban kaptak feladatot, majd a pipepásztorok közé kerültek, és ahogy nõttek,

a szülõk elismerését és bizalmát megszerezve liba-, juh- és tehénpásztor is lehetett belõlük. Amikor Bögözi Matildnak el kellett döntenie, hogy állatgyógyászatot vagy könyvelést tanul tovább, könnyen ment a választás, mert elmondása szerint soha nem szeretett egy helyben ülni, sokkal szívesebben járta a szomszédokat. Szülei elbeszélésébõl tudja, hogy a nagyapja, akit õ személyesen nem ismert, nagy szakértelemmel tudott malacot herélni és szívesen is járt segíteni a szomszédoknak és a rokonoknak. Bögözi Matild 14 évesen került városi iskolába, Kézdivásárhelyre, ahol bentlakó volt a mai Nagy Mózes Gimnáziumnak otthont adó épületben. Az intézmény az akkori város peremén helyezkedett el, és mivel közel volt a kollektív gazdaság, a tanulási évek alatt már tapasztalatot is szereztek a szakmában. Szigorú rendszer szerint minden héten megvoltak a szolgálatosok, akik az állatokhoz mentek, ahol mindenféle munkát el kellett végezni: istállótakarítást, állattisztítást, állatok viselkedésének a megfigyelését, részt kellett venni a herélésnél és kezeléseknél is. Bögözi Matild a gimnázium elvégzése után azonnal állást kapott az ozsdolai mezõgazdasági termelõszövetkezetben, ahol állategészségügyi technikusként dolgozott. Sokat segített neki a tapasztalatszerzésben Bende Árpád, akinek a faluban – Bögözi Matild bevallása szerint – a legnagyobb szakmai tudása volt abban az idõben. Bende Árpád a gyógyfüvek gyûjtését és felhasználását édesanyjától tanulta, majd az orosz fogságban azt is megtanulta – s ez kedvenc mondásává vált –, hogy „nincs olyan hús, amit nem lehet megenni, csak nem elég éhes az ember”. Miután hazakerült a fogságból, nagy tiszteletet és tekintélyt szerzett a faluban. A kollektív gazdaságban mesterséges megtermékenyítõként dolgozott, de az állatok mellett embereket is gyógyított. A gyógyszereket, kenõcsöket maga készítette a patikában vásárolt anyagokból. Bögözi Matild ugyanazokat a

7

8

munkákat végezte mint a férfiak, a falu lakosai pedig elfogadták, hogy egy nõ is képes foglalkozni az állatokkal. Elmondásuk szerint sokszor elõnyösebb volt õt hívni, mert nem kellett attól tartani, hogy reszket a keze a pálinkától. Néhány esetet így elevenített fel: „Elsõ évemben történt, hogy átküldtek Hilibbe (Ozsdolához tartozó kis település), hogy métely ellen adjak injekciót, de ahogy az állat rúgkapált, egy kis véreret is elkapott a szer, és a jószág földhöz ütte magát. Futni kezdtem hazafelé, hogy hozzak koffeint, szíverõsítõt, de nem értem volna át a hegyen. Közben a gazda egy veder vizet loccsantott az állatra, s az attól lábra állt. Egy másik alkalommal belefutott a disznó a facsögbe, s lehasadt a szalonna az oldaláról, úgy, hogy egy jó táblát húzott a földön maga után. Engem hívtak elõször, és együtt vártuk az állatorvost, de hogy az nem jött, muszáj volt tennem valamit. A disznót létrára kötöttük. Visszavarrtam a megtisztított szalonnát. Karácsonykor mikor mentem az állatokat összeírni, az asszony kihozott a kamrából egy tábla szalonnát, s mutatta a varrás nyomát”. Elmondása szerint volt Szentkatolnán herélni, de gyógyított martonosi és sárfalvi jószágot is, amit felhajtottak Ozsdolára. A kollektívben töltött munkaidõ alatt fiatal végzõsök jöttek Ozsdolára gyakorlatozni, de szinte semmilyen gyakorlati tudással nem rendelkeztek. Az 1989-es rendszerváltás után a kollektív gazdaság felbomlott, így nyugdíjba vonult. A falubeliek azonban továbbra is hívták a beteg állatokhoz, mert meg voltak elégedve a munkájával, és megbíztak benne. Tódor Antal már egészen kis korától kezdve állatbarát volt, talán ez késztette arra, hogy állatok gyógyításával foglalkozzon. Ezt a mesterséget korán tanulni kezdte keresztapjától, Fülöp Károlytól, akitõl jelentõs tudásra tett szert. Katonai szolgálata idején ezt a tudást kamatoztatta, majd tapasztalattal is kiegészíthette, ugyanis mint a lovasság egyik huszára és

állatorvosa teljesített szolgálatot. Késõbb a háborúban is foglalkozott állatokkal, sajnos sokkal kevesebbet, ugyanis futárként teljesített szolgálatot. Elmondása szerint, amikor a háború véget ért, és menekülniük kellett, egy közeli faluban húzta meg magát, és nem is sejtette, hogy az a nap milyen változást hoz az életében: fogságba esett. Erre így emlékszik: „Na, vót Kassa, Semse község mellette, s oda béhúzódtunk, de akkor es a lovam megvót. Annyi széna vót, akkor aztán adtam enni. Mán az oroszok jöttek, körülvettek, elfogtak. Egyik a puskámot vette el, ütte a kõhöz, törött el, a másik egyebet. Olyan rend ruhám vót, azelõtt való nap vettem, két orosz kölyök úgy esszeverekedett felette, hogy... Elvették a szép magyar ruhát, s adtak egy roszszat mást”. Tódor Antalt kétszáz társával együtt gyalog kivitték Lengyelországba. Ott elõbb egy kõbányába került, mint mondta, számára ez volt fogságának legkeservesebb idõszaka, ugyanis se enni, se inni nem kaptak rendesen. Az elszállásolásuk is nagyon emberpróbáló volt, ugyanis földbe ásott burdékban aludtak. Késõbb, a csapatának zászlósával való véletlen találkozásának köszönhetõen helyzete jobbra fordult. Kiderült ugyanis, hogy ért az állatgyógyászathoz, így átkerült egy olyan táborba, ahol állatokkal foglalkoztak. Itt se kapott enni rendesen, de a szûkségben megoldást talált: „A bárány felfordult, megdöglött, s elig vártuk, hogy megegyük”. Elmondása szerint ebben a táborban töltötte a legtöbb idõt, de sokkal jobb körülmények között, mint az elõzõben. Csak a telet nem szerette, mert a táboruk a Volga mellett volt, télen pedig jeget kellett törniük, hogy a tutaj szabadon közlekedhessen. Ez eléggé veszélyes munka volt, mert aki nem vigyázott, könnyen belefulladhatott a Volgába. A tavaszt ellenben különösen szerette, ehhez az évszakhoz kapcsolódik egyik legkedvesebb emléke is: a juhnyájba egy kecske is bekeveredett, késõbb megfiadzott, de mindkét gidája elpusztult; ennek következtében

viszont – Tódor Antal szavaival élve – „egy esztendeig fejõs tehenünk volt”. Ebben a Volga menti táborban Tódor Antalra fontos feladatot bíztak: egy orosz katona állatorvos kísérõjeként be kellett járnia a közeli falvakba állatokat gyógyítani, ekkor tanult meg jól oroszul. Elmondása szerint jópár fogást lesett el az orosztól, de õtõle is megtanult egyet s mást amaz. Egy évig jártak együtt, majd az orosz katona hirtelen eltûnt, Tódor Antal pedig egyedül járta a közeli falvakat, amíg haza nem került Almásba. Négy év fogság tapasztalataival, valamint a hadseregben és gyermekkorában szerzett ismereteivel felvértezve kezdte el az állatgyógyítást szülõfalujában. Kezdetben a mezõgazdasági termelõszövetkezetben dolgozott, majd ennek megszûnése után a falu- és környékbeliek hívták, ha szükségük volt rá, így mindenki tudta, hogy „Tódor doktort” kell hívni, ha valamelyik állat megbetegedett. A falubeliek így emlegetik õt: „Ha a disznyóm beteg volt, híttam, s jött. Lázat mért, inekciót adott, ha szükség volt, megvágta a fülit a disznónak. Mindig meggyógyította”; „Rendes ember, nagyon együttérzõ, senki nem panaszkodott rá”; „Nagyon õszinte volt, rendes, vidám, minden jót rea lehet mondani. Drágás se volt, a bõrt se húzta le az emberrõl. Akárki hívta, örökké ment. Nagyon szerette az állatokat, amit tudott, azt megmentett”; „Nem csak az állatokot, de az embereket is szerette, mindenkivel nagyon kedves volt”. A faluban tíz megkérdezett fiatalból (12–19 év közöttiek) négyen ismerték, tíz öregbõl (60 év felettiek) kilenc, tíz felnõttbõl (20–59 évesek) pedig mindenki.

BÖGÖZI RÉKA RANCZ SÁNDOR Adatközlõk: Bögözi Matild (64 éves), Kelemen Mária (67), Kelemen Csokszi Piroska (65), Molnár Etelka (64), Kovács Sándor (59), Kelemen Gábor (23), Varga Éva (32), Cserei Mátyás (15), Rancz Olga (78), Horváth Tibor (56), Tódor Antal (94).

Laterna magica Művészet a sötétben Ojtoz falu Kézdivásárhelytõl 20 kilométerre, az Ojtoz-szoros, a Kárpátok egyik legfontosabb hegyszorosának keleti kijáratánál, az Ojtoz-patak völgyében fekszik. A tõle 7 kilométerre található Bereck községhez tartozik. Ojtoz falu Erdély, ezen belül a Székelyföld Moldvával alkotott határa. Lakosságának nemzetiségi és felekezeti megoszlása éppen ezért vegyes. 1992-es adatok szerint a falu összlakossága 399 fõ volt, amelybõl 284 magyar és 76 román; vallásfelekezet szerint 345 római katolikus, 20 református, 32 görög katolikus és 2 más felekezetû. A falu lakosságának nagy része mezõgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozik, más munkalehetõségek nem igazán adottak a környéken. Sok család megélhetését a különbözõ segélyek biztosítják. A falu szociális háttere tehát gyenge, az életszínvonal éppen a még elviselhetõ szinten van. Ojtozban csak elemi magyar oktatás van, a falubeli gyermekek Bereckbe járnak iskolába, a faluban alig vagy egyáltalán nincsenek kulturális események.

Az ojtozi Jánó testvérek

Jánó Elemér 1936-ban, Jánó Gyula 1938-ban született Ojtozban. Kézdiszentléleki származású édesapjukat, Jánó Gyulát nem ismerték, a második világháború idején, 1940 körül elhunyt. Fiatalon özvegyen maradt édesanyjuk, Jánó Erzsébet egyedül nevelte fel gyermekeit. A falusiaktól megtudtuk, hogy apjuk vérbajos volt. Valószínûleg ezért születtek mindhárman fogyatékkal, ami részben a mozgásukat korlátozza, illetve nagy mértékben a beszédkészségüket is. Ez utóbbi jelentette a legnagyobb problémát dolgozatunk elkészítésekor. Jól hallanak, de szinte érthetetlen a beszédük, a hangformálásuk. Minden nehézség és megpró-

báltatás ellenére Jánó Erzsébet teljes elszántsággal és elhivatottsággal töltötte be anyai szerepét. Iskolába járatta gyermekeit, és hogy meglegyen a mindennapi kenyerük, titokban, a pincéjükben megrendelésre varrt azokban az idõkben, amikor ez tilos volt. A falubeliek megértették a Jánó család helyzetét, és amikor lehetett, segítettek nekik. Ez kiderül azokból a kérdõívekbõl, amelyeket a faluban készítettünk. Erre utaló adatokat szolgáltatott visszaemlékezésében az ojtozi Koszta család egyik tagja, Ranczné Koszta Vilma: „Emlékszem, leányka koromban szomszédok voltunk Jánóékkal. Édesanyám, amit tudott, adott nekik, sõt az is elõfordult, hogy asztalhoz ültette õket. Arra is emlékszem, hogy már gyermekkorukban sokat faragtak. Kisautót, repülõket, szekereket, mindenfélét”. Késõbb Elemér és Gyula a híres ojtozi deszkagyárban vállaltak munkát. Itt közel tíz évet dolgoztak. Jelenleg a két testvér saját kis házukban él, és unokahúguk, Barote Éva segíti õket. Már nyolc éve, hogy átvette édesanyjuktól a gondozásukat. Õ fõz és mos rájuk, takarít, de a testvérpár is kiveszi a részét a házimunkából. A hideg beálltakor Elemér és Gyula fát hasogatnak és behordják a házba. Barote Évától megtudtuk, hogy szeretnek bejárni Kézdivásárhelyre. A városban cukrászdákba mennek, sétálnak, innen szerzik be az alkotásaikhoz szükséges festékek, szerszámok egy részét. Gyula fõleg fest, Elemér pedig többnyire faragott, de agyvérzése következtében erre már tíz éve nem képes.

Művészet a sötétben

„A mûvészet az egyik bibliai példázat szerint Isten tanácsára keletkezett a veszélyek legyõzése, illetve a lelki egyensúly megõrzése céljából. Az emberi

nyugtalanság csillapítását szolgáló lelki szükséglet” – írja Gazda Klára (Közösségi tárgykultúra – Mûvészeti hagyomány. Néprajzi Egyetemi Jegyzetek 4., Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2008. 25. l.) Amikor egy embernek leépül valamely érzékszerve, vagy éppen nem alakul ki örökletes rendellenesség miatt vagy más okból, akkor az illetõ szerv funkcióit a többi szerv megpróbálja helyettesíteni, pótolni. Vak embernek például sokkal élesebb a hallása, finomabb a tapintása. A Jánó fivérek esetén a beszédképesség hiánya az alkotóenergia felerõsítéséhez vezetett. Az elején alkotásaik még csak dekoratív, szórakoztató funkciókat töltöttek be, majd késõbb mindehhez társultak a kifejezõ, megörökítõ funkciók, valamint szublimációs funkció is, azaz a mûvészetük segítségével kiélhették elfojtott vágyaikat. Késõbb pedig, ami talán a legfontosabb, alkotásaik vallási funkciót is kaptak. Egyrészt szakrális témákat megjelenítõ, másrészt a család és a mindennapi élethez kötõdõ eseményeket feldolgozó munkákat láthattunk náluk. Gondolunk itt a több tucat faragott és öntött feszületre, a templomokra és a különbözõ Isten-ábrázolásokra, míg a másik oldalon az egyetlen fából kifaragott láncra, vonatra, a családtagokat különbözõ események kapcsán bemutató alkotásokra. A továbbiakban ezt részletezzük. A nehéz helyzetük ellenére elért lelki béke és egyensúly egyre közelebb vitte õket Istenhez, egyre erõsebbé tette hitüket. Gyulának látomása is volt. Ezt a látomást gondosan kidolgozott részletességgel meg is jeleníti egy dombormû formájában, illetve több változatban. Elmagyarázta a részletek jelentését: a táj nagy részét elfedõ Isten arc hatalmas koronával, egy tündér egy ösvé-

9

10

nyen és egy angyal, amint dél felé repül. A háttérben található fenyõfák pedig éppen úgy vannak, ahogy az ablakon keresztül látjuk. A korábban említett változatok ugyanezt a látomást örökítik meg. Ez a folyamatos, kényszeres ismétlése a látványnak mutatja, hogy mennyire erõs a késztetés, hogy kifejezze azt, amit szavakkal nem tud elmondani. Ehhez a kompozícióhoz hasonlít a ház elõtt álló gyümölcsfa körüli drótkerítésre elhelyezett négy dombormû. „Pontosan így láttam” – mondta nehezen érthetõ, mégis kivehetõ szavakkal Gyula. Ezeken a faragott és gondosan kifestett mûveken már õ is megjelenik Isten elõtt, hisz „álmában szembe fordult Istennel”. Az arányokkal még inkább érzékeltetni próbálta Isten mindenhatóságát. Egy másik alkotásán Isten kezében tûz látható, feltehetõen az õsi igazságszolgáltatást szimbolizálva: a rosszat megégeti, a jónak világít. „Isten a jó embert nem bántja” – magyarázta Gyula. Noll szerint „a tradicionális, írásbeliség nélküli társadalmakban a mentális képek alapvetõ jelentõségûek a szakrálissal való kommunikációban és a szellemekkel, istenekkel stb. való direkt kapcsolatteremtésben, amely hitük szerint az álmokban és látomásokban valósítható meg”. (Lenyomatok 7. Fiatal kutatók a népi kultúráról, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2008, 72. l.) Mint hajdanán a táltosok idejében, a Jánó fivérek az 1960– 1980-as években különlegességük miatt is elfogadottakká váltak, mint olyan emberek, akik közelebb állnak Istenhez. Erre a státusra kitartó munkájukkal is rászolgáltak, amikor elsõsorban feszületeket, corpusokat kezdtek ábrázolni. Ezeket nagyrészt ólomból öntötték, többet ki is festettek, a kereszteket olykor népi jellegû növénymotívumokkal díszítették. Alkotásaik tükrözik egyrészt a templomi Krisztus képét, a székely falvakban oly sok helyen látott motívumokat. A kommunizmus idején, amikor a kegytárgyakat nehéz volt besze-

rezni, a Jánó-testvérek bejárták Felsõháromszék falvait, és árulták feszületeiket. Ez hiánypótló tevékenység volt, és erõfeszítéseiket az emberek elismerték. A sérült emberektõl átvett kegytárgyak a vásárlókat is megerõsítették hitükben, mert mindenki csodálattal nézte, hogy mire képes ez a testvérpár. Munkáikban tiszta lelkületüket vélték felfedezni. A Jánó ivérek tulajdonképpen példát mutattak a közösségnek arról, hogy milyennek kell lennie az emberi hitnek, és milyen kapcsolatot kell ápolnia a keresztény embernek Istennel a nehézségek ellenére is. A feszületek mestere, Gyula, kérdésünkre elmondta, álmában jelent meg a feszületen Krisztus, kit õ többtízszer és mindig különbözõ módon meg is formázott. Az általa alkotott corpusok igencsak arányosak, mert alkotójuk ráérez az anatómia néhány szabályára. A templomokat Elemér készítette, mint a faragott dolgokat általában. Az épületek az utolsó kis részletig ki vannak dolgozva. Õ is hangoztatja: „a lelkemben van, a szívembõl csináltam”. S mint értesültünk, a berecki templomot úgy faragta ki, hogy csupán néhányszor látta. Ez azt bizonyítja, hogy mennyire jó megfigyelõ, milyen pontos vizuális memóriával és térbeli érzékkel rendelkezik. Érzékelésükre jellemzõ, hogy részleteiben jól látják a világot, és ezeket a részleteket úgy öntik formába, hogy kerek egészként szépnek és harmonikusnak tessék. Ezt az észrevételünket Gyergyai Réka pszichológus is alátámasztja, amire a késõbbiekben ugyancsak utalunk. Más témájú alkotás egy kis vonat mozdonnyal és fát szállító tehervagonokkal, melyet Elemér mintázott meg. Õ az ojtozi fafeldolgozó üzemben dolgozott, ott naponta láthatta a vonatot. A vonat is aprólékosan és pontosan kidolgozott arányos alkotás. De Elemér faragványai közt felbukkan egy ismételgetett, szokványosnak nem mondható forma. Elemér elmondta, hogy ezek „luxusautók, ahogy állnak az utcán”.

Ez a mû példázza talán legjobban határtalan képzelõerejét és alkotókészségét. A szobájuk falán található egy négyzetméternél nagyobb felületû olajfestmény, Gyula mûve. A képen egy „boldog család” látható, meg Jézus Krisztus maga, ahogy a terített asztal körül imádkozó család elõtt megjelent. Sajátos ábrázolásmódot használ, sehol sem satíroz, vagy szokványos módon árnyékol, hanem vonalakból és csíkokból rakja össze a tárgyak formáját, ad mélységet és perspektívát a képnek. Szabadon játszik a tér adta lehetõségekkel, paradox módon egyszerre ferdítve és tágítva azt, ugyanakkor a szereplõk teljesen arányosak. A család, a terített asztal a szeretet és biztonság motívuma. Ezzel a festménnyel könnyû meghatározni mûvészetük lényegét, olyan események és vágyak kifejezése, melyek hiányoznak az életükbõl, vagy éppenséggel nagy hatást tettek rájuk. Alkotásaik tulajdonképpen lelki, kognitív szükségleteik kivetítõdései. Terjedelmi megkötések miatt azonban mindenikre nem tudtunk kitérni. Amennyire fogyatékos fizikai értelemben véve Gyula és Elemér, legalább annyira több alkotói képességben. Munkáikban a tökéletesre törekszenek. A tanulásra rendkívül fogékonyak, ezt az is mutatja, hogy minden egyes apró részletet ellestek a környezetükbõl, és képesek voltak önképzõ módon ilyeneket alkotni.

A mássághoz való viszony

Az Ojtozban kiosztott 45 kérdõív alapján érdekes következtetéseket vontunk le a Jánó testvérek és a faluközösség kapcsolatáról. Kutatásunk során egyaránt érdekelt a fiatal nemzedék (16 és 25 év között nyolc megkérdezett), a középkorúak (25 és 50 év között 17 megkérdezett), valamint az idõsebb korosztály (51 és 80 év között 20 megkérdezett) véleménye. Az 1. kérdéskörben (1–3.) felmértük, hogy a faluban mennyire ismerik a testvérpárt, valamint arra is kíváncsiak voltunk, hogy meny-

nyire tartják velük a kapcsolatot. A válaszadók 98 százaléka ismeri õket (beleértve a román nemzetiségûeket is), tudják, hol laknak, azonban nagyon ritkán szoktak velük beszélgetni, találkozni. A 2. kérdéskörben (4–6.) a Jánó testvérek alkotásaival kapcsolatosan kérdeztünk. A 16 és 25 év közöttiek 12,5 százaléka (nyolcból egy), a 25 év felettiek 47,05 százaléka (17-bõl nyolc), az idõsebb korosztályhoz tartozóknak pedig mindenike (100 százaléka) látott már a munkáikból. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy melyek a legismertebb alkotások. A legtöbben a feszületeket ismerik. Továbbá felmértük egy 1-tõl 10-ig számozott skálán, hogy mennyire tartják ezeket a mûveket értékesnek, szépnek. Az eredmények átlaga 7,51. A 3. kérdéskörben (7–9.) a Jánó fivérek fogyatékáról és gyermekkoráról érdeklõdtünk az alanyoktól. Erre vonatkozóan csak az idõsebb korosztálytól kaptunk használható információt. A megkérdezett idõs emberek 80 százaléka azt állította, hogy apjuk vérbajos volt, ebbõl származhat rendellenességük. Ezzel kapcsolatosan tisztáztuk, a vérbajt legtöbb esetben a szifiliszre értették. Az idõsek elmondták, hogy az iskolában csúfolódtak velük, utánozva beszédüket: Gyula Gukkinak ejtette nevét, ezért ragadványként rajta is maradt. Elemér már gyermekkorában kisautókat, játékokat faragott, amelyeket Gyula kifestett. Utolsó, 10. kérdésünkre adott válaszokból kiderült, hogy a faluban élõ emberek tisztában vannak a testvérpár nehézségeivel, amiben csak tudják, segítik õket.

Reflexiók

A Jánóéknál tett látogatás után azt kérdeztük magunktól: hogyan képesek látni a fényt ilyen mostoha körülmények között? Erre sokféle megközelítésbõl lehetne választ adni. Szakemberek véleményét is kikértük. Gyergyai Réka pszichológus szerint a beszédben megfigyelhetõ rendellenes beszédfejlõdés, a nehézkes járás, a kommunikációs készség

fejletlenségének okai (mindkét testvérnél megfigyelhetõek ezek a tünetek) az örökletes tényezõkben keresendõk. Ami különleges mindezen tünetek mellett, hogy képesek olyan alkotásokat létrehozni, amelyek a kreativitás (mint általános képesség) fejlettségérõl árulkodnak. A testvérpár sajátos fejlõdési útjára jellemzõ, hogy rendelkeznek olyan képességekkel, mint például a tárgyak és jelenségek részleteinek pontos megfigyelése, alkotói képesség, szépérzék, amelyek megkülönböztetik õket más hasonló fogyatékossággal rendelkezõ személyektõl, és lehetõvé teszik e különleges, egyedi és eredeti alkotások létrehozását. A képek, a szobrok és más jellegû mûveik magukban hordozzák sajátos világnézetüket, azt, ahogyan õk a valóságot érzékelik. Feltételezhetõ, hogy ezen képességüket édesanyjuktól örökölték, akinek varrónõként ugyanezekkel az adottságokkal kellett rendelkeznie. Egyfajta tanulási folyamat és a környezet nevelõ hatása is megfigyelhetõ a munkáikon. Feltehetõ, hogy ha megfelelõ képzésben részesültek volna, akkor minden, ami személyiségük erõssége, magasabb fejlettségi szintet mutatna. E két eset is bizonyítja, hogy fogyatékossággal együtt élve is lehet maradandót, egyedit alkotni. Befejezésül a Vetró András kézdivásárhelyi szobrászmûvészszel folytatott beszélgetésünk egy részletét idéznénk, a mûvész ugyanis így vélekedett: „Õket nevezném én õstehetségeknek, hiszen teljesen önképzõek voltak. Engem megérint, amikor eszembe jut Tollas Tibor börtönköltõnek A törpe hegedûs címû verse, amiben egy félig-meddig nyomorék ember börtönbe kerül, és öszszetákol egy hegedût, ami õt életben tartja. Aztán bekövetkezik a tragédia: a börtönõr összetöri a hegedûjét, ami addig meg is szólalt, és öngyilkossággal végzõdik a történet. De az ebben a költeményben megrajzolt embertípus nagyon hasonlít a két testvérhez. Én személyesen ismerem õket, s bravúros dolgokat faragtak, most

nem csak a templomra gondolok, mert készítettek õk láncokat is egyetlen fából kifaragva, tehát szakmai tudással is rendelkeznek. Több mint valószínû, hogy ezt a két embert egy megszállott hajtóerõ tartja életben. Az a kis múzeum, ami ott körülveszi a belépõt, bizonyítja, hogy ezeknek az embereknek az élete ebbõl áll. Ez tartja õket életben, úgy, mint a törpét a hegedûje. Megfaragnak õsmagyar és archetipikus motívumokat egyaránt. Például sok feszületet, amit láttak a temetõkben, s ami nagyon elterjedt a székely falvakban (többek közt én is készítettem egy másolatot a haralyi székely Krisztusról). S az is meglepõ, hogy egyik feszületük, corpusuk, nagyon részletesen van megmintázva, tehát bizonyos anatómiai ismeretekre is ráéreztek. Ez a két ember rendkívül nyitott szívû, ezt az is mutatja, ahogyan titeket fogadtak. Egyszerûen beengedik a szemlélõt a legbensõbb világukba”.

BUDAI KINGA UGRON NÓRA Adatközlõk: András Jenõ (42 éves), Andorkó Éva (71), Balog Károly (36), Bodán Mária (68), Bokor ªtefan (41), Borcsa Benedek Rozália (72), Stelian Ciulei (20), Duka Ilona (39), Fábián Gizella (73), Fejér Béla (65), Fejér László (28), Fülöpné Borcsa Mária (72), Garai János (38), Garai Magdolna (74), Garai Csengele (16), Horváth Magdolna (68), Horváth Rita (23), Elisa Denisa Iutuc (18), Iutuc Koszta Éva (43), Kelemen Jolán (66), Kelemen György (66), Keresztes Rozália (67), Kocsis Gyula (63), Kocsis Erzsébet (62), Koszta István (38), Koszta Lajos (70), Kovács Erika (34), László Ilona (32), Lázár István (41), Lázárné Koszta Otília (40), Lengyel Mária (31), Máthé Julianna (61), Máthé Zoltán (21), Makai Magdolna (68), Mihály Piroska (37), Papp Gizella (40), Ranczné Koszta Vilma (72), Sinkler Árpád (39), Szabó Mária Etelka (19), Szejke Gizella (75), Szõke János (73), Tuzson Orsolya (26), Tuzson Mihály (27), Vass Attila (17), Veres Ernõ (72).

11

PÁLYÁZAT Az Írók Szakszervezete, az Írók Alapítványa, a Sárvári Tinódi Gimnázium és Sárvár Város Önkormányzata 2012. április 3–6-ig Sárvár városában megrendezi

a magyar nyelvű Kárpát-medencei diákírók, diákköltők 35. irodalmi táborát.

A pályázatot vers-, próza és tanulmány kategóriában hirdetjük meg, és várjuk minden 14 és 18 év közötti középiskolás diák magyar nyelven írt írásait. A pályázatok maximális terjedelme 15, írógéppel, számítógéppel (14 pontos betûnagysággal), vagy kézzel írt kéziratoldal. A pályázatok beérkezésének határideje: 2012. március 2. Kérjük, hogy a pályázók postán, egy, jól olvasható példányban küldjék el munkáikat, és a borítékra kívülrõl írják rá, hogy melyik kategóriában pályáznak (így: „verspályázat”, „prózapályázat” vagy „tanulmánypályázat”). Tehát, aki két kategóriában is pályázik, két borítékban küldje írásait. A pályázatokat a következõ – új – címünkre várjuk: Írók Alapítványa, 1097 Budapest, Lónyay utca 43. fsz. 1. Fontos: ímélen beérkezõ pályamunkákat – az esetleges technikai problémák miatt – nem nyomtatunk ki és nem veszünk figyelembe! Kérünk mindenkit, hogy tüntesse fel pályázata belsõ címoldalán a saját nevét és címét, iskolája nevét és címét, továbbá a saját ill. az iskolája ímél címét, telefonszámát. A pályázat nem jeligés. A legjobb ötven pályázat szerzõje meghívást kap a 2012. április 3–6. között megrendezésre kerülõ sárvári irodalmi táborba, ahol kiértékeljük a pályamunkákat és sor kerül a díjkiosztó ünnepségre is. A beérkezett írások visszaküldésére, a várható nagyszámú pályázatra való tekintettel, nem vállalkozhatunk. A neves költõkbõl, írókból álló zsûri által kiválasztott legjobb 50 pályázónak 2012. március 22-ig meghívót küldünk saját vagy iskolai ímél címére, esetleg postai úton értesítjük. A táborban csak a meghívottak részvételét tudjuk biztosítani, számukra a rendezvény díjmentes. (Szükség esetén a pályázó útiköltségét is megtérítjük.) Budapest, 2012. január 20. A rendezõk nevében minden érdekeltnek jó munkát és sikeres pályázatot kíván: MEZEY KATALIN

Az albisi református egyházközség történetébõl

12

Albis a Partiumban elterülõ kis falvak egyike, gazdag múltú település. Ahogy közeledünk az Érmelléki hegylánc oldalán elhelyezkedõ település központja felé, már messzirõl szembetûnik a falu büszkesége, a református templom. A templom eredete a középkorig nyúlik vissza, ezt mesélõ falai is bizonyítják. Dolgozatunk célja hangsúlyozni, hogy kis, jelentéktelennek tûnõ településnek is ugyanolyan fontos a történelme, mint akármely híresebb helységnek. Az adatgyûjtés során anyakönyveket, presbiteri jegyzõkönyveket és egyházi nyilvántartásokat tanulmányoztunk, és a helyszínen is szemlélõdtünk. Remélhetõleg felkeltjük mások érdeklõdését is a kis települések mûemlékei iránt. Albis falu elsõ ismert lakói szászországi telepesek voltak,

akik IV. Béla király hívására telepedtek le itt. Ezt bizonyítja a templom is, amely a csak rájuk jellemzõ stílusban épült a 13. század végén, nem kõbõl, hanem égetett téglából, mivel a környéken kevés a kõ. A templom elhelyezkedése kelet–nyugati tájolású. Az épületnek érdekessége továbbá a torony alatt elhelyezkedõ keresztboltíves szentély, amely rendkívül ritka ezen a környéken. Ezt a felbecsülhetetlen értékû mûemléket az idõk folyamán többször átépítették: a templomhajót az 1600-as években meghosszabbították nyugat felé, és 1766-ban megépítették a torony legfelsõ emeletét.

A templombelső

A templomba két bejáraton keresztül juthatunk be: a jobb oldalon a férfiak, a balon pe-

dig a nõk. Ugyanez érvényes az ülésrendnél is, külön ülnek a férfiak, külön a nõk, külön a presbiterek és külön az egyházfik. A templomhajóban és a szentélyben összesen 62 pad van és egy papi szék. A templomban a nõk mindig ugyanarra a helyre ülnek minden egyes istentiszteleten. A karzaton van egy 11 váltós elektromos fújtatású Wagenstein orgona. Felirata: „Ez orgonát a magyar kálvinizmus sorspróbás nehéz idején, Isten dicsõségére törhetetlen hitük bizonyságára áldozatos közadakozásból állíttatták az Albisi református hívek az 1938. évben”. A karzaton néhány pad is található. A karzat alatt is vannak padok és egy mostanában nem használatos orgona. A koronás szószékre tíz lépcsõfokon lehet feljutni, mellette helyezkedik el a beépített

papi szék, amely 1862-bõl származik, vele szemben van a barna fenyõbõl készült Úrasztala, amely szintén 1862-bõl maradt ránk. Az északi falon elhelyezett három márványtáblából kettõ a két világháború albisi hõsi halottainak állít emléket, egy pedig a templom felújítását és a lépcsõk építését örökíti meg. A gyülekezet az énekek sorrendjét egy faragott fatábláról olvashatja, amelyet özvegy S. Páll Lajosné 1978-ban adományozott az egyházközségnek. A férfiak a valamikori szentély elõtti hajórészben foglalnak helyet. 2007-ben a felújítások, illetve ásatások alkalmával itt néhány sírt találtak, amelyek a feltárást végzõ Emõdi Tamás szerint a 17–18. századból származnak. Mivel a csontvázak a szentély alól kerültek ki, feltételezhetõ, hogy ezek az emberek hajdan fontos szerepet tölthettek be az egyházközség életében. A régészek a sírokban ruházati elemeket is találtak, mint például párta-, bõr- és ruhamaradványokat, cipõsarkot, kapcsokat, mellényt. A templomnak összesen 16 ablaka van, ezekbõl 14 a szentélyben és a hajóban, kettõ pedig a bejáratnál a templom elõszobájában. Dénes Béla tiszteletes elmondása szerint a templom régi mennyezete kazettás volt, amelyet a sorozatos beázások miatt nádas vakolt plafonra cseréltek. Nemrég azonban megpróbálták korhû kinézetére visszaállítani, így jelenleg egy teljesen új, 133 (7 x 19) darabból álló kazettás menynyezet látható. A templom külseje tetszetõs, mégis tiszteletet parancsoló. A közel egyméteres vastagságú téglafalakat kívülrõl 13 pillér támasztja. A falakon nincs semmiféle motívum, azokra inkább az egyszerûség és a letisztultság jellemzõ. A legutóbbi festésénél figyelembe kellett venni a templom mûemlék jellegét, így a falakat ennek megfelelõen festették. Az elsõ két szint drapp színû, a legfelsõ szint pedig valamivel világosabb. A színeltérés magyarázata, hogy a torony felsõ szintje sokkal késõbb, 1766-ban épült. A templomba két lépcsõsor vezet

fel (közel 30 lépcsõfokkal), az egyiken a férfiak, a másikon pedig a nõk közlekednek.

A torony

A 2007-ben végzett felújítás során felfedeztek egy második toronyfeljáratot. A toronyba egy sötét folyosón keresztül juthatunk fel, amelyet többen Gyilkos folyosóként emlegetnek. A feljárat szûkösségébõl adódóan a fény nem jut be, kivéve egy-egy helyet, ahol a régen védelmi célokat szolgáló lõréseken szûrõdik be némi fény. Az elsõ szintre való feljutás után megfigyelhetõ néhány jellegzetesség, mint például az, hogy a talaj eléggé egyenetlen, mivel az elsõ szint talapzata egyben a szentély mennyezete. Innen egy újabb keskeny, falba vájt folyosón keresztül érhetõ el a torony második szintje. 44 téglalépcsõ után 17 falépcsõ, összesen tehát 61 lépcsõ vezet fel a legfelsõ szintre. Megéri a fáradtságot a két gyönyörû bronzharang látványa, amelyek együtt több mint fél tonnát nyomnak. A két harang különbözõ idõkbõl származik. A 250 kilogramm súlyú kisebbik harang, 1766-ban készült, felirata: „AZ ALBESI REF. SZ. EKKL. MAGA. KOL. CSIN. ANO 1766”; vagyis az albisi református szent eklézsia a maga költségén csináltatta 1766-ban. A nagyobbik, 300 kilós harang 1924-ben készült, felirata: „Isten dicsõségére öntették az albisi református egyház hívei közadakozásból 1924. Öntötte Biszák J. Gyorokon”. A harangok szilárd fatalapzaton állnak, innen zengik be egész Albis falut üzenetükkel. Minden egyes alkalomnak megvan a maga hagyományos harangszava, például halálesetkor mind a két harang szól, ugyanígy emlékharangkor is, de a vasárnapi istentiszteletre csak egy harang hívja az embereket. Többen azt állítják, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején Albis egyik harangját is ágyúvá öntötték, bár ez csak feltevés, mivel nem találtunk erre vonatkozó iratot vagy bármiféle más bizonyítékot.

A parókia

Az albisi mai parókia 1942 és 1944 között épült. Sajnos az ezt rögzítõ jegyzõkönyvek a kommunizmus idején eltûntek; az idõsebbek elmondása szerint ezeket egy szekérre felrakva a közeli legelõre vitték, ahol elégették õket. Saja Sándor hajdani albisi lelkész egy 1953. június 2-án kelt iratban megemlíti, hogy az új parókia építése során egy pattintott kõkorszakbeli baltát találtak, és ugyanebben az idõben az erdõben is találtak egy ehhez hasonlót, mind a kettõt elküldték a nagybányai múzeum munkatársának, Klement Károlynak. A régi parókiáról 1940-ben készült fénykép. Ezen látható, az eredeti épület az udvar északi oldalán, és furcsának tûnik, hogy az utca felõli oldalon egy kis házikó állt, feltehetõleg disznóól. A jelenlegi parókia az udvar déli, vagyis az utca felõli oldalán áll. Az új parókia elsõ lakója az azóta elhunyt Saja Sándor tiszteletes, a létesítmény az õ szolgálata idején épült. Saja Sándort követõen Várady József (elhunyt), majd Koszta Endre (nyugdíjas, már nem Albison él) lelkészek laktak a parókián és szolgálták a gyülekezetet. Ma Dénes Béla hirdeti az igét Albis falu lakóinak.

Fejezetek a templom történetéből

A templom történetébõl több érdekes eseményt rögzítettek a krónikák. Például a toronygomb elhelyezését, amely nagy ünnepség keretében zajlott. A presbitériumi jegyzõkönyvek errõl feljegyezték például azt, hogy a falu apraja-nagyja hozzájárult, ki-ki a sajátos módján: voltak, akik süteményeket árultak, és voltak, akik fizikai munkával járultak hozzá a toronygomb elkészítéséhez és felszereléséhez. Az iratok szerint az ünnepség „lelkileg és anyagiakban” egyaránt gazdag volt. Az eseményen nem csak a helyiek voltak jelen, hanem a környezõ településekrõl is sokan eljöttek. A 350 ülõhelyes templomba körülbelül 400-500 ember zsúfolódott be, az igét Szablyár Kornél esperes hirdette. A toronygombot nyolc-nyolc magyar ruhá-

13

ba öltözött fiú és lány vitte ki a templomból a Tebenned bíztunk eleitõl fogva kezdetû, 90. zsoltárt énekelve. A nyolc lány megkoszorúzta az új gömböt és a csillagot. Közben eleredt az esõ, így a gyülekezet egy része a templomba kényszerült, itt folytatták az ünnepséget, amelyen fellépett a vegyes kar, és többen szavaltak, mások mellett Várady József tiszteletes Az albisi õrtorony címû, erre az alkalomra írt saját versét szavalta el.

Az egyházközség kegytárgyai

A gyülekezet tulajdonában több értékes kegytárgy található. Ezek közül néhányat ma is használnak, a többit pedig ereklyeként õrzik. A ma is használt tárgyak közé tartozik az 1897-bõl származó két ezüst kehely, egy ezüst kan-

csó, egy 1898-ból származó ezüst tál, valamint 1704 és 1758-ból fennmarad ónkannák. Említést érdemelnek ugyanakkor az értékes úrvacsorai terítõk is, melyekbõl a nyilvántartás szerint 15 található a gyûjteményben. A legrégebbi egy 1725-ös fehér terítõ.

Az anyakönyvek

Megfigyelhetõ, hogy 1902 és 1945 között majdnem minden évben csökkent a születések száma. A legtöbb gyermek 1902-ben jött a világra. Ebben az idõszakban sok volt az ún. törvénytelen gyermek, szinte majdnem minden évben született egy, de akár több is. 1902 és 1945 között összesen 431 törvényes, 39 törvénytelen és 5 halva született leányt, ugyanebben az idõszakban pedig 461 törvényes, 30 törvénytelen és 7

halva született fiút jegyeztek Albisban.

Néhány érdekes adat

A toronyba felvezetõ Gyilkos folyosó szélessége 55 centiméter, magassága 1,8 méter. A nagyharang átmérõje 78, a kisharangé 69 centiméter. A torony magassága az ablakig 15,3 méter; a toronyablak szélessége 1,16 méter, magassága 2,75 méter. A toronybelsõ méretei a legfelsõ szinten 5,3 x 5,2 méter, az elsõ szinten 4,90 x 4,80 méter. A templom teljes hossza kívül 29 méter, belül 24,7 méter, ebbõl 18,7 méter a hajó hossza, 4,7 méter pedig a szentélyé. A boltív tartófalai közötti távolság 3,65 méter. A hajó szélessége 6,8 méter, a szentélyé 4,8 méter.

KÓCZA RICHÁRD, BURCA MERCÉDESZ

Szépapám rossz időben rossz helyen... Az 1916-os gyergyószárhegyi tragédia

14

Munkám központi témája az 1916. szeptember 22-ei gyergyószárhegyi tragédia, amikor is a román hadvezetés kivégeztetett nyolc helybéli lakost, köztük szépapámat is. Dolgozatomban bemutatom szépapámat, arról értekezek, hogy ki volt õ, elemezem a különbözõ beszámolókat, és összevetem azokat a családunkban õrzött emlékekkel, végül megfogalmazom feltevéseimet és következtetéseimet. Munkám során a gyergyószentmiklósi levéltárban, a gyergyószárhegyi plébánián és községházán, könyvtárakban kutattam, és felkerestem olyan személyeket, akik a kor eseményeivel kapcsolatos iratokkal rendelkeznek. Az elsõ világháború eseményeit a Gyergyói-medence lakói is nagy figyelemmel követték, ennek fõ oka az volt, hogy a vidékrõl nagyon sok katona küzdött a harctereken. 1914. június 28-án történt a szarajevói merénylet, amikor egy Gavrilo Princip nevû szerb egyetemista meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Románia semlegessége formális volt, 1914. október 1-jén az orosz–

román megállapodás szerint már a semlegességért odaígérte Romániának Erdélyt és Észak-Bukovinát. 1916-ban az Antant-hatalmak tárgyalásokat folytattak Romániával, és Erdélyt ígérték neki, ha belép a háborúba a központi hatalmak ellen, s mindezt az augusztus 17-i, bukaresti titkos megállapodásban rögzítették. I. Ferdinánd román király és a Ion I. C. Brãtianu kormánya szembefordult Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával: 1916. augusztus 27-én este 11 órakor Románia hadat üzent a Monarchiának és betört Erdélybe.

A családról

Szépapámat Deák Józsefnek hívták, 1859-ben született Gyergyószárhegyen Deák Lajos és Ferencz Rozália fiaként. Velem együtt szépapámig a családfa hat nemzedéket ölel magába. Én 1994-ben születtem, szépapám az édesanyám felõli ágon található. Ezen az ágon édesanyám, Láng (lánykori nevén Geréd) Zita 1976-ban született. Az õ édesanyja, tehát anyai nagyanyám Geréd (lánykori nevén Szabó) Erzsébet 1951-ben született, az õ édesany-

ja, azaz anyai dédanyám Szabó (lánykori nevén Deák) Erzsébet 1921-ben született és 2004-ben halt meg. Dédanyám édesapja Deák Péter volt, aki 1883-ban született és 1954-ben halt meg. Az õ édesapja, tehát a dolgozatomban szereplõ szépapám, Deák József, aki az elsõ világháború idején Szárhegy község elöljáróságának tagja, tanácsos volt, s akit 1916. szeptember 22-én román katonák agyonlõttek. A szárhegyi eseményekről Az 1916-ban Szárhegyen lezajlott eseményekrõl több szóbeli és nyomtatásban megjelent írásos beszámolót sikerült összegyûjtenem. Ezek között sok hasonlóságot és még több különbséget fedeztem fel. Az elsõ forrás Garda Dezsõ gyergyószentmiklósi tanár, történész beszámolója, az egyetlen nyomtatásban megjelent változat, amely a Gyergyószentmiklós története címû munka II. kötetében olvasható. Megállapítható azonban, hogy Garda Dezsõ nem vette figyelembe a Székely Nép címû újság valamennyi cikkét; amit könyvében leírt, az ugyanis csak egy része

az 1916 szeptemberében Szárhegyen történteknek. Ugyanakkor a tragédia után huszonhét évvel, 1943. szeptember 23-i számában a Székely Nép címû újság is közölt néhány, részben téves adatot a tragédiáról, ez volna a második forrás. Egy harmadik beszámolót Kulcsár Gézától kaptam, aki a helyi RMDSZ által összegyûjtött forrásokat használta fel; ezzel a változattal azonosak a szárhegyi Domus Historiában leírtak is. A negyedik beszámolót az 1916ban 14 éves Becze Anna mesélte el, akinek fia jegyezte le a visszaemlékezését. A másik két változatot Kulcsár Ágostontól, illetve családomban Deák (Gáspár) Magdolnától jegyeztem fel. A különbözõ beszámolókból kiderül, hogy a román katonai elõõrs 1916. szeptember 6-án, a fõcsapat pedig 8-án érkezett Gyergyószárhegy községbe. A román parancsnok elöljáróságot nevezett ki, akiknek elrendelte, hogy kutassanak fel minden lakást, és ha lõszert vagy lõport találnak, szolgáltassák be a katonáknak. Így is történt, de Oláh Alajos, aki menekülõben volt, hátrahagyta egyik napszámosának, hogy elrejtett a kályhakéménybe két kiló puskaport, és úgy vigyázzon rá, mint a szeme fényére; ha magyar katonák érkeznek a faluba, vegye ki azokat, és tegye jó helyre, ha pedig románok jönnek, a lõport hagyja a helyén. A románok megérkeztek, és éppen az Oláh Alajos házában rendezték be fõhadiszállásukat. Hideg idõ járt, a román parancsnok pedig meghagyta az egyik katonának, hogy következõ éjjelre gyújtsanak be a kályhába. A katona a délután folyamán teljesítette a parancsot, csakhogy a kéményben levõ puskapor a tûz hatására felrobbant. Senki sem sérült meg súlyosan, egy õrmester kabátujját letépte a robbanás, és egy repeszdarab kisebb horzsolást ejtett a karján. A románok azt híresztelték, hogy a robbanás az ezred segédtisztjének, a fõhadnagynak leszakította a karjait, kiszakította az oldalát, a sebesült haldoklik. Ezért parancsba adták, hogy az összes férfit le kell tartoztatni, és az elöljárókat is keresni kezdték. Szépapám megijedt, és elrejtõzött az alsó erdõben. A családi

emlékezet szerint felesége, azaz Rozália szépanyám utána ment, hogy keresse meg és hívja haza. Amikor megtalálta szépapámat, ezt mondta: „Gyere haza, József, mert engem lõnek ki, és mi lesz a gyermekekkel?” Így hát visszatért a faluba, a román katonák elfogták, és a többiekkel együtt bezárták az Oláh Gergely lakásába. A katonák egész éjjel ásták a sírt, hogy napfelkeltekor az elfogottakat kivégezzék. Reggel nyolc órakor elõállították a nyolc elöljárót, és köréjük terelték a hozzátartozókat. Az irtózatos percek drámaiságát az is növelte, hogy az otthon maradt lakosság között elterjedt a hír, miszerint minden férfit kivégeznek, majd az is szájról szájra járt, hogy a férfiak hozzátartozóit sem kímélik. Sõt, egy harmadik hír arról szólt, hogy minden felnõttet kivégeznek, a gyermekek majd maguktól fognak elpusztulni. Puskás Balázs községi bíró az utolsó szó jogán papot kéretett lelki megbékélésre, de ezt megtagadták tõle. Azután azt kérte a parancsnoktól, hogy köttessék be szemeiket, õk nem félnek szembenézni a halállal, de nincs lelkierejük végignézni a velük szemben felsorakoztatott hozzátartozók pokoli fájdalmát. Ezt is megtagadták. Becze Anna elmondása szerint Puskás Balázsnak végig kellett néznie társai kivégzését, s amíg rá került a sor, a haja percek alatt megfehéredett. A nyolc elöljáróval tizenhat fegyveres román katona állt szembe, egy katona térdelve, egy pedig állva várta a parancsot. Eldördültek a puskák. Kétségbeejtõ pillanatok következtek, mert bár mindenki két-két golyót kapott, egyet a szívébe a térdeplõ katonától, és egyet a fejébe az állva lövõ katonától, Csergõ Alajos a két lövés ellenére is állva maradt. Kezét magasra emelte és ezeket mondta: „Ne bántsatok, ártatlan vagyok! Ne öljetek meg, soha senkinek kárát nem akartam, Isten a tanúm! Ha megöltök, verjen meg az Isten!”. Végül egy parancshangra tizenhat lövés dördült, Csergõ Alajos pedig öszszelõve hullt társai fölé. A kivégzés után Puskás Balázsné kérésére megengedték, hogy levegye a férje óráját a véres mellérõl. Kulcsár Ágoston szerint a

nyolc elöljárót kihallgatás nélkül lõtték agyon, a többi ötvenhét személyt azért nem végezték ki, mert közben megérkezett egy magas rangú tiszt, és leállította a vérengzést; a mártírokat pedig végtisztesség megadása nélkül belehányták a gödörbe és betemették. A kivégzés után a falu népének még a tragédia színhelyére sem szabadott néznie, mert ez volt a parancs. 1916. október 11-én a románok futva távoztak a községbõl, menekültek a Mackensen tábornok vezényelte Erdélyt visszafoglaló hadsereg elõl. A román katonák egyik lõszeres szekere felrobbant a nagy rohanásban. A szárhegyi holttesteket 1916. december 14én hantolták ki, és Szabó György plébános segédlete mellett újból eltemették a község temetõjébe.

Kérdések a tények fényében

Menekülése elõtt Oláh Alajos – mint szó volt róla – meghagyta napszámosának, Deák Tamásnak, hogy elrejtett két kiló puskaport, és ha magyarok jönnek a faluba, akkor a puskaport vegye ki, és tegye jó helyre, amíg vissza nem tér, de ha románok jönnek, hagyja a helyén. Miért mondta ezt? Úgy gondolta vagy tudta, hogy az õ lakásában szállnak majd meg a románok? Meg akarta ölni az ellenséget, vagy az elöljárókat akarta bajba sodorni? Hiszen a forrásokból kiderül, hogy õ volt a község korábbi bírója. Vajon volt valamilyen összekülönbözése az új bíróval, Puskás Balázzsal, netán az összes elöljáróval? Valószínûbbnek tartom, hogy a hazáját akarta védeni. Az is talány, hogy az elöljárók tudtak-e vagy sem az elrejtett puskaporról… Az 1916. szeptember 22-ei gyergyószárhegyi vérengzés áldozatai: Puskás Balázs bíró (59 éves) és a tanácsosok: Csergõ Alajos (56), Deák József (57), Farkas Tamás (46), Fazakas Mihály (60), Simon Sándor (65), Szabó Gergely (46), Szabó Sándor (55).

LÁNG MELINDA Adatközlõk: Becze Anna (1902–1952); Deák Magdolna (született Gáspár, 76 éves); Kulcsár Ágoston (76); Kulcsár Géza (70).

15

A gyergyói zsidóság száz éve (1850–1950) Dolgozatom témája a gyergyószentmiklósi és gyergyószéki zsidóság történetének néhány adaléka. Azért említek a címben száz évet, mert hozzávetõlegesen 1850 és 1950 között éltek jelentõsebb számban zsidók Gyergyóban, ma már a tízet sem éri el a számuk. Dolgozatomban azt fogom bemutatni, hogy ez alatt a száz év alatt a zsidóság fontos szerepet töltött be a vidék fejlõdésében, de az itt élõk sem kerülhették el a holocaust végzetét.

16

A zsidók beköltözése a Gyergyóimedencébe A zsidóság Gyergyó-vidéki megjelenése szoros összefüggésben áll a székely körvasút kiépítésével. Megjelentek a külföldi tõkéjû faipari vállalkozások, melyeknek irányítása részben az idetelepült zsidók kezében volt. Az ország északi-északkeleti részébõl szegény sorsú zsidók is települtek városunkba, akik faiparban segédmunkásként keresték meg a kenyerüket, és a város zsidóságának túlnyomó részét képezték. Gyergyószentmiklós zsidósága a 20. század elejére formálódott szervezettebb közösséggé. 1890-ben harminckilenc fõt számolunk, 1900-ban már 177, 1910-ben 321 és 1930-ban 619 a lélekszám. Szentmiklósra a zsidók nagy része Moldva északi részérõl települt be. A zsidó nagypolgárság a helyi kiskereskedõk, szeszfõzõk, fakereskedõk soraiból emelkedett ki, de nem voltak sokan. Erdély gazdaságában is ugyanebben az idõszakban foglaltak el jelentõsebb szerepet, amiben fontos tényezõ volt, hogy fokozatosan az erdélyi magyarok soraiba asszimilálódtak. A társadalmi élet válaszfalai nem voltak áthághatatlanok, de a kirekesztés és az elzárkózás nem szûnt meg teljesen. A szászok közé zsidók nem léphettek be, a románok felé is elindult asszimiláció már az 1860-as években el-

akadt. Egyedül a társadalom magyar része nyitott kaput számukra. A jiddis nyelv használata nem tûnt el, de a 20. század elején már az erdélyi zsidók kétharmada magyar anyanyelvû volt.

A zsidók tevékenysége és foglalkozása

A zsidók nagyrészt faipari segédmunkásként keresték meg kenyerüket. Mint már említettük, a székely körvasút kiépítésével a faipar Gyergyó vidékén is fellendült. A fafeldolgozó üzemek jelentõs részét zsidó származású emberek alapították és mûködtették. Megszületett a Gyergyói Faipar nevû cég, a Foreszta és Heimann Leó fûrészüzeme. Nyilvánvaló, hogy a tulajdonképpeni faipart a zsidóság teremtette meg, az ágazat termékei pedig Szíriába és Egyiptomba is eljutottak. Az említett vállalatok részlegeit tönkremenetelük után a Löwi, a Vágó, a Horváth és a Rubin családok vásárolták meg. Ezek a cégek a deszkametszést gõzgépesítették, és a vasútnak köszönhetõen lehetõvé vált számukra a félkészáru nagy mennyiségben való szállítása. A Halász család egy szeszgyárat létesített a városban, és ökröket szállított nagyobb városokba, külföldre. Zsinagógájukat a helyi zsidó hitközség egykori elnöke, Halász Adolf kezdeményezésére 1927ben adományokból építették fel. Az épület mór stílusban készült, az ortodox irányvonal elõírásait követve, vagyis a nõk csak a karzaton vehettek részt a szombati ünnepen. Az elsõ rabbi Krausz Mór volt. A gyergyói zsidóság egyik leghíresebb szülötte Salamon Ernõ költõ volt. 1912. május 12én született Gyergyószentmiklóson. Édesanyja a törékeny Charap (Harap) Irénke volt. Salamon Ernõ kétéves volt, amikor az apját a frontra vitték, ahonnan 1917ben tért vissza. Ekkor Erzsébetvárosba, majd Dicsõszentmártonba

költöztek. Késõbb visszajöttek Gyergyóba. Elemi iskoláit Salamon Ernõ Erdõszentgyörgyön és Marosvásárhelyen, a középiskoláit pedig szülõvárosában végezte. Kolozsváron jogot hallgatott, de 1932-ben abbahagyta a jogászatot. Részt vett egy tüntetés szervezésében, emiatt letartóztatták. 1935-ben visszajött Gyergyószentmiklósra. 1939-ben és 1940-ben kétszer is behívták munkaszolgálatra, majd sajtópert akasztottak a nyakába és újra börtönbe került. 1941. nyarán az ákosfalvi lágerbe hurcolták, 1942ben munkaszolgálatra küldték Ukrajnába, ahol 1943. február 27én olasz fasiszták agyonlõtték. A város gimnáziuma ma az õ nevét viseli.

A holocaust Gyergyóban

Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Gyergyószentmiklóson 559 izraelita élt, többségük a holocaust áldozatául esett. Emléküket a ma bezárt zsinagógában elhelyezett márványtáblák õrzik. 1942-ben az akkori hatóságok a zsidó férfiak egy részét Ukrajnába munkaszolgálatra kényszerítették, ahol 51-en vesztették életüket. A medence 986 zsidó lakójának másik részét 1944 májusában deportálták, és az auschwitzi haláltáborba szállították, ahol gázkamrákban meggyilkolták és a krematóriumban elhamvasztották. Összesen 92-en kerültek haza élve. A legfõbb erdélyi gettó a marosvásárhelyi volt. Ide deportálták a Gyergyói-medence zsidóit. Gyergyószentmiklóson a gyûjtõközpont a mai Vaskertes általános iskola helyén volt. Mára már egyértelmû, hogy a gyergyói zsidóüldözés fõszereplõi az anyaországból ide vezényelt hivatalnokok és csendõrök voltak. Azonban Randolph Braham amerikai holocaust-kutató azt állítja, hogy László Ignác plébános is antiszemita volt, mert támogatta

a deportálásokat. Ezt az állítását arra alapozza, hogy amikor László Ignácot 1946-ban a kolozsvári népbíróság elítélte, ezt a vádat is megfogalmazták ellene. Barham azonban figyelmen kívül hagyja azt, hogy a kommunista hatóságok minden vádat kitaláltak és megfogalmaztak, csakhogy bezárhassák a plébánost. Ugyanis más források és a helyiek emlékezete szerint – ha Márton Áronnak a zsidók deportálása elleni (1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban nyíltan kijelentett – sz. m.) tiltakozásához hasonló ellenkezése nem is volt, de – senkit sem buzdított a zsidók elleni atrocitásokra. Sõt, a túlélõk arról tanúskodnak, hogy László Ignác meglátogatta a Vaskertes iskolában összegyûjtött zsidókat és megáldoztatta azokat, akik korábban már kikeresztelkedtek. A lakosság körébõl is kerültek ki olyanok, akik együtt éreztek a nehéz sorsú zsidósággal. Szekula Éva elmesélte, hogy éjszaka az édesapja ételt csempészett az iskola udvarára összezsúfolt emberek számára, miközben

õk otthon rettegve várták vissza a családfõt. A helyiek tehetetlenül nézték, amint ismerõseiket, barátaikat, osztálytársaikat Marosvásárhelyre, majd lágerekbe vitték.

Zárszó

Számomra újdonság volt felkutatni a gyergyói zsidóság rö-

dagítja Gyergyószentmiklós összképét. A holocaust pedig arra figyelmeztet minket: soha nem szabad megengednünk, hogy ilyesmi megtörténhessen.

NOVÁK DÁNIEL

A gyergyói zsidóság a számok tükrében

vid történetét. Habár kevés ideig játszottak meghatározó szerepet Erdélynek ezen a részén, mégis sikerült olyan hagyatékot hátrahagyniuk, ami mindmáig gaz-

A zsidóság számarányánál a felekezeti adatokat vettem figyelembe, hiszen a nemzetiségi hovatartozást illetõen legtöbbjük magyarnak vallotta magát.

Barangolás vízimalmaink között A malmok, valamint a molnármesterség már jó ideje a technikatörténeti és a néprajzi vizsgálatok kedvelt tárgya mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos életben. Ennek magyarázata, hogy a malmok különbözõ típusai már évszázadok óta fontos termelõeszközei a civilizált társadalmaknak; valamint az, hogy az utóbbi évszázad mûszaki fejlõdése szinte teljesen kiszorította a régi malomszerkezeteket, s emiatt az utóbbi években a tudomány szükségét érezte, hogy a még fennmaradt ipartörténeti technológiákat megörökítse. Ezt a témát azért tartottam érdekesnek, mivel manapság ritka a régi, még használatban lévõ vízimalom. Az is kíváncsivá tett, hogy miért tartja a tudomány ilyen fontosnak ezek megõrzését. Dolgo-

zatomban szeretném felvázolni a vízimalmok rövid történetét, fejlõdését, valamint választ kapni arra, hogy miért is játszottak fontos szerepet az emberiség múltjában. Felkerestem a térségünkben levõ, ma is mûködõ vízimalmok közül néhányat, hogy közelebbrõl is megvizsgáljam õket.

Eredeti rendeltetésük

A középkor kezdetén már számos iparágban alkalmazták a víz és a levegõ mozgásenergiáit, de valamennyi szakágban malomnak nevezték az energiahasznosító és -termelõ mechanizmusok együttesét. Az elsõ pontos feljegyzést a vízimalmokról Marcus Vitruvius Pollio római építész adta Architectura címû munkájában. Ebben a Vitruvius által leírt római vízimalomban felismer-

hetõek mindazok a mûszaki elemek, melyek a 19. század második feléig használatban voltak: a vízikerék, a fogaskerék-áttétellel meghajtott, függõleges tengelyre felszerelt malomkõ, valamint a garat. A legkorábbi vízimalmok valószínûleg a függõleges tengelyû kukoricaõrlõ malmok voltak. Ezek a Kr. e. 1., illetve 2. század táján jelentek meg Közép-Keleten, majd néhány századdal késõbb Skandináviában: épp ezért görög, esetleg norvég típusú malomnak nevezték õket. Figyelembe véve azt a tényt, hogy malom és molnár szavunk szláv eredetû, és valószínûleg az óhorvát és ószlovén mlin, mlinár szavak származéka, arra következtethetünk, hogy a honfoglalás elõtt a Kárpát-medencében

17

élõ szláv népek már ismerték és használták a vízimalmokat, így valószínû, hogy népünk az õ jóvoltukból ismerkedett meg ezekkel a szerkezetekkel. A víz energiáját a malmok segítségével nem csak a gabona õrlésére, hanem a textiliparban, a bányászatban is használták, majd késõbb a kohók légfúvóit is vízi erõ hajtotta. A középkor óta, egészen a 19. század végi malomipari forradalomig, a vízimalmok õrléstechnikája egyszer változott: amikor bevezették a szita alkalmazását. A technikatörténeti kutatás szerint Nyugat-Európában a 16. század közepén látták el a malmokat szitáló szerkezettel. A magyarországi összeírásokból pontos adatokat tudhatunk meg az országban mûködõ vízimalmok számáról. Az 1863-as öszszeírás még csak Magyarországra vonatkozik, a késõbbi adatok viszont kiterjednek Erdélyre is. 1873-ban Erdélyben 4414 vízimalom õrölt, melyekbõl legtöbb már tíz évvel korábban is mûködhetett. Összeadva ezt a számot a Magyarországon mûködõ malmokéval, kiderül, hogy az 1860-as évek elején mûködött a legtöbb vízimalom térségünkben.

A fejlődés

18

Az emberi civilizáció talán egyik legõsibb tevékenysége a különbözõ magvak felaprítása. Ehhez a mûvelethez viszont szükség

volt a törõ, õrlõ, aprító szerkezetek, a késõbbi malmok elõdeinek létrehozására. Így a forgóköves malom felfedezése tulajdonképpen nem jelentett mást, mint a mezopotámiai kultúrában a Kr. e. 3. évezredtõl a kocsikeréknél és a fazekaskorongnál alkalmazott rotációs elv átvitelét a gabonaõrlõ eszközre. A forgóköves malom továbbfejlõdésének legalapvetõbb feltételét a tengely alkalmazása teremtette meg. A következõ meghatározó fordulatot a malmok továbbfejlõdésében a fogaskerék-áttétel alkalmazása jelentette. Némely kutatók szerint a fogaskerék-áttétel keleti találmány, és a római áttételes vízimalom feltalálása elõtt az öntözéses vízi kultúrával rendelkezõ népek már alkalmazták. Az ókorból megörökölt vízikerék valójában azzal indította el az emberi munka gépesítésének az ipari forradalom felé tartó folyamatát, hogy egy apró találmány beiktatásával a csak õrlésre szánt malmokat sokféle célra használható gépekké alakította. Ez a találmány a vízikerék tengelyére alkalmazott emelõként mûködõ bütyök, amely a tengely fordulásakor emelt és ejtett egy (késõbb több) munkaeszközt (például: kalló malmok). Ez a szerkezet a bütykös tengely. Ezt az újítást nevezhetjük kiindulási pontnak a teljesen automatizált gépekhez vezetõ úton.

A 12. századtól aztán újabb, már komplikáltabb mûveletekre sikerült felhasználni a vízimalom bütykös tengelyét, mégpedig az ércek zúzására, aprítására. Ezeket a bányászat és kohászat is egyaránt a felülcsapó szerkezet megjelenésével párhuzamosan alkalmazta, ezek is mérföldkõnek számítottak a mûszaki fejlõdésben. Ezek a vízimalmok kezdetekben csak egy szerszámmal voltak felszerelve. Késõbb viszont, a 13. század elejétõl megjelentek a több szerszámmal mûködõ vízimalmok. A több kerékkel üzemelõ malmok nem minden kereke végzett azonos mûveletet, ezáltal létrejöttek például bizonyos vízi fûrészek is, amelyekre Erdély eldugottabb falvaiban még ma is találhatunk példát.

Típusok

Etnográfiai szempontból a legfontosabb két malomtípust megkülönböztetnünk: a patakmalmot, valamint a hajómalmot. A patakmalmok többsége a patakokból kivezetett malomárok, malomcsatorna mellett épült, mivel ott könnyebben tudták biztosítani a malom mûködésének feltételeit; a malmot nem fenyegette az áradások idején lezúduló víz veszélye a fõfolyáson. A patak és a malomcsatorna között duzzasztót vagy gátat emeltek, ahol zsilippel szabályozták a csatornába befolyó víz mennyiségét. A középkorban a gátak vázát többnyire vesszõbõl kötötték, így azok nem voltak tartósak, és rengeteg fát igényeltek. Az idõk során a patakmalmok különbözõ korszerûsítéseken estek át, ugyanúgy, mint a hajómalmok. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy a mûszaki újításokkal számos patakmalom (különösen a városoktól távol esõ domb- és hegyvidéki településeken) egészen az 1950es évek elejéig mûködött. A hajómalmok a római civilizáció találmányai, az elsõ ilyen szerkezetekre vonatkozó adatok a kései ókorig vezethetõk vissza. Ezek a malmok hajókra, vagy más úszó testekre elhelyezett szerkezetek. A hajómalom két hajóból áll: házhajóból és völgyhajóból, ezek között volt a

vízikerék. A házhajó egy zárt építmény, ebben volt a molnár lakhelye és maga a malomszerkezet is. A völgyhajó egy átlagos, nyitott hajó volt, amelyre csak azért volt szükség, hogy tartsa a két kerék között lévõ lapátkerék tengelyét. A házhajót gerendákkal összekapcsolták a völgyhajóval, majd a gerendákra deszkahídlást helyeztek el. Más vízimalmokkal szemben a hajómalomnak az az elõnye, hogy a helyét változtatni lehetett. Ezzel ellentétben megvolt a maga hátránya is: a téli idõszakban, fagyás idején partra kellett horgonyozni, vagy pedig egy jégzajlásmentes kikötõbe kellett vinni.

Kerekek

A 18. század végére kialakult a három leggyakrabban használt vízikerék-típus, amelyek csupán a víz nyomómagasságában különböznek egymástól. Az alul csapott vízikeréknél a lapátok belemerülnek az áramló folyóba, így szinte minden áramló vízben lehet használni. A hátránya azonban, hogy használhatatlan, ha a víz folyásiránya áradás miatt megváltozik. A felül csapott vízikeréknél a zárt lapátokra felülrõl érkezik a víz, ezért maga a kerék sokkal masszívabb, mivel el kell bírnia a víz súlyát. Az áradások nem befolyásolják a mûködését, mert a víz egy csatornán keresztül érkezik a kerékre, a víz mennyisége pedig egy zsilipkapuval szabályozható. A középen csapott vízikeréknél is a víz egy csatornán keresztül érkezik, és körülbelül a keréktengelynél folyik a kerék lapátjaiba. Elõnye, hogy nem szükséges olyan nagy esésmagasság, mint a felülcsapottnál, ahol a beáramló és kiáramló víz magasságkülönbségének legalább akkorának kell lennie, mint a kerék átmérõje. A kanalas malom a legrégebbi malomtípus. A vízikerék vízszintes kialakítású, forgássíkja egybeesik a forgó, felsõ malomkõ forgássíkjával. Ezeknél a vízikerék és a forgó malomkõ tengelye közös, így szerkezetük a lehetõ legegyszerûbb volt. Általában nagyesésû folyók, patakok mellett alakították ki õket, de hátrányuk volt

az alacsony teljesítmény. A vizet sugár irányból engedték a kanalakra egy kivájt belsejû fatörzsön vagy fából készített csatornán keresztül, a malomkõ fordulatszámának szabályozását pedig a kerékre engedett víz mennyiségével érték el. Romániában ma még négy ilyen malom üzemel Krassó-Szörény megyében, a Karas folyón.

Működés

A vízimalmok, a járgányos és a szélmalmokhoz hasonlóan fogaskerék-áttétellel mûködtek: a vízikeréknek a malomházba (hajómalmoknál házhajóba) benyúló tengelye egyben a nagy fogaskerék tengelye volt, ennek fafogai a kis fogaskerék fogazatába illeszkedtek, ezáltal hozták forgásba a felsõ õrlõkõ vastengelyét, a szálvasat. A deszkakéreggel körülvett malomkövek a malom szintjénél magasabb kõpadon helyezkedtek el, ahová 4-6 deszkalépcsõ vezetett. A malomkövek fölött volt a négyszögletes garat, másképpen a nagygarat.

Őrlési folyamatok

A malom a magyar vidéki élet egyik fontos termelõeszköze, és különbözõ típusai alapvetõ szükségleteket elégítettek ki az elmúlt évszázadok során. A molnárok vékással felöntötték a megnedvesített, õrölni való gabonát a garatba, amelynek az alján a szí-

jakon függõ, egyik oldalán nyitott kisgarat (más néven csillegõ) állandó rázásával biztosította a gabona egyenletes adagolását. A kisgaratból a gabona a felsõkõ nyílásán keresztül a kõmejjbe jutott, ahonnan eloszlott a malomkövek közé. Az õrlemény finomságát a két malomkõ közötti távolság határozta meg, amit rendszerint a felsõ- vagy forgókõ állításával szabályoztak. Ha a forgókövet a kõemelõvel vagy ékkel leeresztették, akkor a malomkövek közelebb kerültek egymáshoz, ezáltal finomabb lisztet õröltek, ha a követ feljebb emelték, durvább lett az õrlemény. Hogy a malomkövek közül kikerülõ liszt ne porlódjék szét, a köveket deszkakéreggel vagy kávával vették körül.

Használati tárgyak

A molnárság alapvetõ használati tárgyainak egyike a faragó szekerce, amellyel a malomkõ középsõ sávját recézik annak érdekében, hogy a gabonaszemek könnyebben összezúzódjanak. Egyéb eszközei a molnárságnak: malomkõ, szita, láda, zsák, molnárkocsi, gabonamérõ lapát.

Malommúzeumok

Napjainkban sok vízimalmot újítanak fel technikatörténeti jelentõsége miatt, és a közönség számára is látogathatóvá teszik õket. Magyarországon manapság

19

hasznosak lehetnek. Elsõsorban turistahívogatóként, hiszen az eredeti állapotukba visszaállított csodamasinák joggal tartanak igényt az érdeklõdésre, a látogatók kíváncsiságára. Háromszéken, pontosabban a mai Kovászna megyében például az önkormányzat arra próbálja ösztönözni a malomtulajdonosokat, hogy fogjanak össze, alapítsanak egyesületet, így közösen tudnak pályázni a létesítmények felújítására, és be tudnának kapcsolódni a turisztikai forgalomba is. A 19. században Háromszéken több mint harminc malom õrölt, mára már csak egy üzemel az erdõvidéki Kisbaconban.

A korondi malom

nagyon elterjedtek az olyan néprajzi múzeumok, amelyek a régi malomipar világába kalauzolnak el, és betekintést nyújtanak a jelenlegi állapotukba is; bemutatva egyszersmind az õrlés fejlõdéstörténetét is az õskortól napjainkig. Ilyen múzeumok például az Örvényei Malom Múzeum, a Túristvándi Vízimalom Múzeum, a Ráckevei Hajómalom Múzeum, valamint az Orfûi Vízimalom Múzeum, amelynek az a kiváltsága, hogy az egyetlen mûködési engedéllyel rendelkezõ vízimalma Magyarországnak.

Működő vízimalmok Erdélyben

20

A 19. századi malomösszeírások szerint szülõföldünkön az õrlõszerkezetek nagyobb hányadát a vízimalmok képezték. Erdélyben ekkor (néhány tucat gõzmalom mellett) a lakosság liszt- és egyéb daraszükségleteit szinte kizárólag vízimalmokkal látták el. 1894-ben, amikor a gõzmalmok elterjedése már éreztette hatását, egyes források szerint Erdélyben még 5136 mûködõ malom létezett, amibõl mára már csupán néhány maradt meg eredeti formájában, mûködõképesen. Mostanában Erdélyben is egyre több székelyföldi településen ismerik fel, hogy a több száz éves vízimalmok még mindig

Korond hajdani Udvarhely, ma Hargita megye, a Sóvidék egyik legrégibb, legnevezetesebb települése iparmûvészeti, idegenforgalmi és mûvelõdési szempontból. A helység egyik néprajzi büszkesége nem más, mint a régi, de még mûködõképes vízimalma. A vízimalom tulajdonosa Györgyi Tamás, akire ez a családi hagyaték még dédapjától maradt. A tulajdonos minden odalátogató turistának szívesen beszámol a malom mûködésérõl, és történetét is elmeséli. Bár a malom bizonyos részei ma már villamosítva mûködnek, igazán nagy felújításon a szerkezet utoljára 1867-ben esett át, azóta folyamatosan üzemel. A tulajdonostól azt is megtudtam, hogy milyen nehézségekkel jár egy ilyen régi, már muzeális értékû szerkezet karbantartása. A malomnak fából készült, felülcsapott kereke van, amit a közelmúltban cseréltek ki, és bár így eltart még három-négy évtizedig, a víz és a nap hatására a fa nagyon könnyen megévõdik. A környéken régen összesen harminchat vízimalom és két gõzmalom volt, mára viszont már csak ez az egy maradt; más helyeken a vízimalmokat teljesen eltüntették, a gátakat nem rendezték, a malomárkokra pedig ráépítettek. Emiatt a környezõ falvakból is gyakran idejárnak az emberek õröltetni, és olyan is elõfordul, hogy egy nap alatt 150 kilogramm gabonát

õrölnek a korondi malomban. Az ipartörténeti ritkasággal egyazon udvarban ma egy panzió is mûködik, így a malomnál turistákból nincs hiány.

A székelyvarsági fűrészmalom

A középkorban épített, illetve a 19. század utolsó évtizedeiben megszületõ fûrészmalmok mûködési elve azonos az õrlõmalmokéhoz. Jelenleg is mûködõ példányok még fellelhetõk Erdély és a Balkán eldugottabb részein, ahová a villamos áramot csak részben vagy egyáltalán nem vezették be. A fennmaradt fûrészmalmok egyike az udvarhelyszéki Székelyvarságon található. Varság Hargita megyében, a Görgényi-hegység déli nyúlványain fekszik, jellegzetes erdélyi magyar hegyi település. A helység története sokban különbözik más székely faluétól, fõleg abban, hogy nem középkori faluként jött létre, hanem több apró településbõl szervezõdött önálló tanyaközséggé 1907-ben. Annak ellenére, hogy a korondihoz képest a varsági vízimalmot kevésbé korszerûsítették, még ma is üzemel. Tulajdonosa szívesen fogadja a látogatókat, és õ is lelkesen számol be a malom mûködésérõl és annak fénykoráról.

Következtetés

A mai gépesített világból a vízimalmok mint mûködõ használati eszközök szinte teljesen kiszorultak. Ennek ellenére ezek a malmok szerves részét képezik mind a történelmi, mind pedig a technikai múltunknak. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy megtegyünk minden tõlünk telhetõt annak érdekében, hogy eredeti állapotukban megõrizzük, esetleg felújítsuk ezeket az ipartörténeti ritkaságokat. Úgy gondolom, hogy jó irányban haladunk afelé, hogy a vízimalmok ne vesszenek feledésbe, azokat a következõ nemzedék is megismerje és megszeresse, és még sokáig fennmaradjanak az emberiség számára.

GÁLL ANNA

Galéria

Rohonyi D. Iván szeme és világa Orcátlan autósoktól a járdát mosolygó arccal visszafoglaló gyermekek. Gyermek- és emberarcok magasságában csillogó politikus-félcipõ, elõbbiek, mint mindig – lent, utóbbi, mint mindig – túlontúl is fent. Kolozsvár belvárosában frissen csattant autók, friss törmelék és olajfoltok közepette, természetesen. Március 15-ei hóviharban vonuló zászlók és ünneplõk. A rohanó város õrült forgatagában virágot kínáló hárászkendõs öreganyó. Telefonaknából kikandikáló szerelõ. Vonat által kettévágott ember. Mosolyt fakasztó, elgondolkoztató, borzongató, gerincegyenesítõ, megint elgondolkoztató, megint mosolyt varázsoló, megdöbbentõ – ilyen és ehhez hasonló jelzõk kísérik Rohonyi D. Ivánnak azokat a mindennapjainkból vett sajtófotóit, amelyek a kolozsvári Minerva Mûvelõdési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében minap nyílt tárlatán láthatók. E kiállításon a Szabadság címû kolozsvári napilap fényképésze csak icipici töredékét mutatja fel az utóbbi évek termésének – s hol van még az évtizedes léptékben mérendõ egész, ezen belül az ismeretterjesztõ munkákhoz illesztett felvételeinek sora? De e képekbõl is világosan látszik: az életnek olyan pillanatai köszönnek vissza ránk, amelyek mellett észrevétlenül megyünk el. Rohonyi D. Iván ezekkel a pillanatokkal dokumentálja a múltat s a mát, s ez – Németh Júlia és Dorel Gãinã professzor szavával élve – már maga a riporteri igazmondást mûvészetté fejlesztõ ivánográfia. Találóbbat aligha lelni Rohonyi D. Iván munkájára. Pedig az elején gondolta a fene… Rohonyi D. Iván 1948. március 29-én született Kolozsváron, s amikor gyermekkorában a szü-

lei elhozták neki ajándékba az elsõ fényképezõgépet, nem érdekelte õt különösebben a dolog. „Édesanyámék a Szovjetunióból hoztak nekem egy kis gépet, de csak nézegettem, csavargattam a gombjait, aztán betettem egy fiókba” – emlékszik Iván. Aztán 1965-ben egy szép napon édesapjával összecsomagoltak, és útnak indultak az erdõre csak úgy barangolni. A hátizsákba harapni- s innivaló mellé a fényképezõgép is bekerült, filmmel betöltve, természetesen, majd elkészültek eme barangolás képei. Ez volt a legelsõ lépés. „Innentõl kezdve nem volt megállás. Lassan-lassan vettem magamnak nagyítót, képpapírt, tálcákat, fogókat, vegyszereket, felszereltem tehát a saját laboromat, amelyet évtizedeken át használtam, és amelyet nemrég ajándékoztam régi munkatársamnak és jó barátomnak, Benczédi Józsefnek, hiszen az õ lánya is a fotózás felé kacsingat” – ecseteli Rohonyi D. Iván.

A sajtóhoz, pontosabban a sajtófotózáshoz fûzõdõ kapcsolata nem új keletû, de nem is olyan régi, mint az ember gondolná. Az 1989. decemberi rendszerváltozást megelõzõen ugyanis nem a sajtóban, hanem a Kolozs megyei Építkezési Vállalatnál dolgozott. Tulajdonképpen az állami vállalat fényképésze volt, feladatköre pedig az akkoriban készülõ épületek, illetve a vállalat munkakörével, tevékenységével összefüggõ események megörökítése, azaz képi dokumentálása volt. Az akkori kolozsvári lapok – pontosabban az a kettõ, amelyeket a korabeli Román Kommunista Párt Kolozs megyei bizottsága saját szócsöveként magyar nyelven Igazság, román nyelven pedig Fãclia címen megjelentetett – természetesen igényelte és használta az építõvállalat felvételeit, így Rohonyi D. Iván képei mindkét lapban meg-megjelentek. Az igazi kötõdés mégis ott kezdõdött, hogy Iván néha-néha mindkét

21

lapnak beküldött pályázatra egyegy felvételt, nemegyszer díjnyerteset is. Ezek a szálak fûzõdtek szorosabbra 1989 decemberében. „A kolozsvári lövöldözés (1989. december 21. – sz. m.) után elindultam, és több felvételt készítettem a városban. Bevittem azokat a Szabadság szerkesztõségébe, ahol Orbán Ferenc és Pillich László nagy szeretettel fogadtak engem

22

is, a képeket is, és a következõ napokban-hetekben pedig egyre több felvételt kértek tõlem. Az akkori mûszaki körülményeket és a tudásomat is tükrözik ezek a felvételek. Van, amelyik jobban sikerült, van, amelyik nem” – emlékszik. Azt mondja, 1990 januárjában-februárjában érezte, hogy az építõvállalatnál nem sokáig lesz maradása, hiszen az egész cég recsegett-ropogott, úgyhogy

döntött: átmegy fotósnak a Szabadsághoz. Négyévi szabadságolás után Rohonyi D. Iván Magyarországon próbált szerencsét. A Magyar Távirati Iroda, közismertebb nevén az MTI budapesti központjában kapott munkát. Azt mondja: „ott tanultam meg, hogy tulajdonképpen mi a sajtófotó. Jó társaságban, jó szakemberek között találtam magam, nem is volt idõ elméletezni, hanem élesben, gyakorlatilag a helyszíneken lopva tanultam meg a szakmát. A Szabadságnál akkoriban nem volt túl nagy a lapfelület, nem is közöltünk túl sok fotót. Ha visszagondolok, hogy mit tudtam induláskor, azt kell mondanom, hogy szinte semmit, de nagyon nagy volt bennem a tudásvágy, a tanulni vágyás.” Rohonyi D. Iván 1994-tõl 1996-ig dolgozott az MTI budapesti központjában, ahol többnyire mûvelõdési, valamint belpolitikai eseményeket és helyszíneket örökített meg az utókor számára. 1996-ban végleg hazatért, és közel egy évig külsõs tudósítóként tovább dolgozott a magyar hírügynökségnek, valamint több magyarországi lapnak. Ezzel párhuzamosan egy kolozsvári reklámcég fotósa volt 2002-ig, majd szabadúszóként kereste a kenyerét. 2006-ban másodszor állapodott meg a Szabadságnál. Azóta Kolozsváron nincs olyan esemény – s a megyében sem sok –, amelyen Rohonyi D. Iván ne lenne jelen hatalmas fekete fotóstáskájával, folyton élesre töltött és kattogó gépével. Azt mondja: „Amikor még filmnegatívra dolgoztunk, nem lehetett számolatlanul kattogtatni a gépet. Az MTI-nél természetesen volt elegendõ film, a kollégák használták is rendesen, de én takarékosan dolgoztam. Megszoktam, hogy ne prédáljam a filmet, s hogy egy-egy eseményen, egy-egy állásból három-négy olyan felvételt készítsek, amelyekbõl kiválasztható az az egy, amely a másnapi lapszámba bekerül, vagy amelyet a hírügynökség el tud adni a szerkesztõségeknek. A digitális eszközök megjelenése óta egészen más lehetõségek nyíltak minden fotós számá-

ra. Ma már annyiszor süthetik el a gépet, ahányszor akarják, illetve egészen pontosan, ahány gigabájt a fényképezõgép agyának a befogadóképessége. Egyszóval sokkal könnyebb egy-egy esemény- vagy mozdulatsort rögzíteni, hogy abból a legeslegjobb kocka vagy kockák kiválaszthatók legyenek. „Tudod – mondja Rohonyi D. Iván –, a fotózás maga pillanatok rögzítésérõl szól, miközben azokat a múló pillanatokat halhatatlanná teszed. Szemedhez emeled a géped, egy pillanat, egy kattintás, kész. A történet innentõl kezdve már múlté, csak a felvételed marad meg az örökkévalóságnak.” Örök vita tárgya, hogy ennek a fotós mûfajnak hol van a szakmai, illetve emberi határa. S hogyan mûködik a kettõ közötti átjárás. Merthogy volt rá példa, amikor egy lengyel fotós díjat nyert egy felvételével, amelyen – valahol a Kaukázusban – egy síró férfi agyonlõtt fivérét tartja az ölében. Késõbb kiderült, hogy az egész jelenet megrendezett volt. S arról is folyik a vita, hogy helyesen jártak-e el azok a lesipuskás fotósok, közismertebb nevükön paparazzik, akik mentés helyett fotózták Diana hercegnõt, amikor barátjával, Dodi al-Fayeddel és gépkocsijuk vezetõjével autójukkal 1997. augusztus 31-én a párizsi Alma-rakpart aluljárójának egyik betonoszlopához csapódtak. Diana hercegnõ balesete és halála (netán haláltusája?) témaként nagyobb kihívást jelentett a fotósok számára, mint a bajba jutott embertárs mentése, vagy legalább a segítés kísérlete. Nem állhattam meg tehát, hogy Rohonyi D. Ivánt ne kérdezzem meg: ilyen helyzetben mit tenne? Azt mondta, volt már hasonló helyzetben, amikor a szeme láttára egy autós elgázolt egy asszonyt Kolozsváron. „A sérült hála Istennek nem halt meg, de vérzett a lába. Hívtuk a száztizenkettõt, és akkor eszméltem, hogy be sem kapcsoltam a gépemet, amikor a gyorsmentõ már elrohant. Máskor is letenném a gépet és hívnám a mentõket”.

BENKÕ LEVENTE

23

Enciklopédia

TALLÓZÁS

KÖRTVÉLYFÁJA MÚLTJÁBAN (I.)

Kárpát-medencei Körtvélyes • a görgényi vár tartozékai • a Pókaiak jószágai • Kovacsóczy Farkas szerencsével nem járó birtoka •

24

Körtvélyfája a Maros bal partján, a Marosvásárhely–Szászrégen közötti mûút és (az 1886-ban a forgalomnak átadott) vasút mellett fekszik; Petele, Magyarpéterlaka, Marosjára, Gernyeszeg és Vajdaszentivány határolják. A középkorban a Felsõ-Marosmente településeivel együtt Torda vármegyéhez tartozott, a járások 18. századi kialakulásával a marosjárai járás része lett, majd 1876tól Maros-Torda vármegye régeni alsó járásához osztották (1925-tõl Maros megye, 1940–1944 között ismét Maros-Torda vármegye, 1950–1968 között Magyar Autonóm Tartomány tagja), jelenleg Maros megye része, közigazgatásilag Gernyeszeg községközponthoz tartozik. A falu neve a körtvély szóból ered, ez a körte régies neve, a fa, fája szóalak nem szorul különösebb magyarázatra. A Körtvélyes nevû települések száma a Kárpátmedencében ma már jóval kevesebb, mint amennyi a múltban, a középkorban lehetett. Az apadás oka lehetett a feltûnõ, határjelzõ hagyásfák (erdõirtás alkalmával meghagyott hasznos gyümölcsöt termõ fa: vadalma, vadkörte, berkenye, som, szelíd gesztenye, mogyoró stb., amely a kialakított szántóföldeken, legelõkön, utak mentén, mezsgyéken tovább termett) pusztulása, földrajzi elterjedésük csökkenése, települések eltûnése, de lényegesebb lehetett a vadkörte táplálkozásbeli szükségének lanyhulása, a termesztett körték fokozottabb terjedése

miatt. Erdélyben tucatnyi Körte, Körtvélyes gyökerû település létezik: az elpusztult Barakörtvélyes (1471: Barakerthweles – Barakerthwelgh, Temeshódos és Barafalva közt), Bégakörtés, Bethlenkörtvélyes (1576: Kerthvellyes, Beszterce-Naszód megyében), Déskörtvélyes (1325: possessio Kurthvillus, Kolozs megyében), Érkörtvélyes (1313: Kurthuelus, Bihar megyében), Körtvélyes (1335, 1341: possessio walachalis Keurthweles, a Bihar megyei Várfancsika mellett), Körtvélyes (1333, 1335: Kurtuelus, eltûnt település a Temes megyei Csene mellett), egy másik elpusztult Körtvélyes (1405: Kerthwelyes, Temesrékás mellett), a Mányik határába beolvadt Körtvélyesmányik (1492: KerthwelesManyk), Désfalva mai határának Gálfalva felé esõ részén, a haranglábi völgy északkeleti oldalán egykor elterülõ Körtvélyestelek (1301: possessio Kurtweles-teleke – Kewrwelteluke), Körtvélykapu (1319: possessio seu villa Kurtuelkopu, Maros megyében), Körtvélypatak (Krassó-Szörény megyében), Kiskörtvélyes és Nagykörtvélyes (1405: Kurthveles, Máramaros megyében), Révkörtvélyes (1405: Kwrthuelrew, Szilágy megyében). S mindemellett még van Alsókörtvélyes, Felsõkörtvélyes, Nyitrakörtvélyes és Szepeskörtvélyes (a mai Szlovákiában), Lajtakörtvélyes, Ókörtvélyes és Újkörtvélyes (Burgenlandban), Szentmihálykörtvélyes (Kárpátalján, Ukrajnában). A település elsõ okleveles említése 1441-bõl való (possesiune Kerthwelfa). 1441. január 9-i datálású a kolozsmonostori konvent birtokátengedõ protokolluma, melyben Erne-i Elek fia Zekel Péter kijelenti, hogy

a Torda vármegyei Petherlaka, Kerthwelfa és Thelek birtoknak a királytól új adomány címén nyert felében, atyafiságos szeretetbõl, részelteti Gachalkeer-i Fekete (dictus) Péter fia: Miklóst, azzal a feltétellel, hogy õ is így jár el a királytól vagy királynétól hasonló jogcímen szerzendõ birtokaival. (DL 36390) 1441-ben Andrásfalvi György és Mihály a Balázs fiai szerepelnek Torda vármegyében, mint Körtvélyfája- és Péterlaka-vidéki birtokosok. Ekkor a helység a görgényi várhoz tartozott, amely királyi birtok; az erdélyi vajda, illetve a székelyek ispánjának (gyakran a kettõ ugyanegy személy) tisztségéhez fûzõdött. A vár elsõ okleveles említése 1358-ból való. 1443-ban I. Ulászló király, hû szolgálataiért Hunyadi Jánosnak adományozta a várat és uradalmát, mely adományozást 1447-ben Hunyadi János kormányzó és utódai részére az országnagyok is jóváhagytak. 1453-ban V. László király is megerõsítette Hunyadi Jánost a vár és tartozékai birtokában, „midõn egy évvel azelõtt kilépve a gyermekkorból a pozsonyi országgyûlésen a királyi trónt elfoglalta, elsõsorban Hunyadi János volt kormányzó érdemeire gondolt, amelyek jutalmazását az összes résztvevõk is javasolták és helyeselték” (DL 37629), a király az adományozást 1456-ban megerõsítette és az adományozási oklevélmásolatot privilegialis formában adta ki (DL 37629). Késõbb, 1457-ben ismét a királyi várak közt szerepel a görgényi vár, amely összefüggött a székely ispáni funkcióval, gyakorlatilag ezzel a funkcióval együtt ruházzák át a görgényi várnagyságot. A 16. század folyamán az Erdélyi Fejedelemség létrejöttéig a szé-

kely ispánok birtoka, 1570 után mindvégig az erdélyi fejedelmek ellenõrzése alatt maradt. A vár és birtok a 16–17. században élte fénykorát, a fejedelmek több gazdasági funkcióval látták el a birtokot (papír-, üveg- és kõedénygyártás). Tartozékai közül Petele helységet 1426-ban Losonczi Dénesnek adta zálogba Zsigmond király; Magyarpéterlaka, Körtvélyfája és Marostelek helységeket, mint láttuk, 1441-ben a Toldalagiaknak és ernyei Székelyeknek (akik e helységekre nézve 1443-ban, a várnak Hunyadi János részére történt beiktatásakor ellentmondással éltek) adományozta I. Ulászló király; Péterlakát és Körtvélyfáját, mint a görgényi vár tartozékait 1458-ban cserében három Hunyad vármegyei birtokért a somkereki Erdélyieknek, Istvánnak és Miklósnak adta Mátyás király. A 16. század végén a Pókaicsaládnak voltak jószágai Körtvélyfáján, egy korábbi birtokcserét Báthori Zsigmond is jóváhagy és megerõsít 1585. január 20-i, Gyulafehérváron kiállított oklevelében: „Hûséges szolgálataiért a maga részérõl õ is, ugyanazon feltételek mellett Poka-i Pokay Péternek, valamint utódainak és örököseinek adományozza örökjogon haszonvételeivel és tartozékaival együtt azt a Keorthwelyffaya/Keorthwelfaia-i részjószágot, amely korábban Georgeny várához tartozott, és melyet vármegye ispánja adott Pokay Péternek ennek Also Idecz nevû szász birtokáért azzal a kikötéssel, hogy ha Pokay vagy örökösei az említett birtokot perrel vagy más módon visszaszereznék, akkor a Keorthwelfaia-i részjószágot a fenti várnak visszaadják, továbbá ha ugyanõk a részbirtokon építkezéseket eszközölnének, akkor azok becsértékét meg kell nekik téríteni”. (ETA VII 3, 183–184) Pokai Péter sokáig nem élvezhette a körtvélyfájai birtok jövedelmeit, 1589. január 10-én Báthori Zsigmond elrendeli, hogy a Poka-i Pokai Péter magtalan halálának közhírré tétele után a gyulafehérvári hiteleshely requisitorai (levélkeresõi) iktassák be a vajdai kincstárat annak Keortvelyfaia

birtokbeli részébe és nemesi udvarházába. Az elhalálozott Pokai Péter egyéb Torda vármegyei és Marosszéki birtokainak a vajdai kincstár részére való lefoglalásában kijelölt vajdai emberek között említik az oklevelek Keortvelfaia-i Georeog Tamást is. Az erdélyi káptalan 1589. február 27-i jegyzõkönyve beszámol arról, hogy a parancs értelmében a vajda emberei kiszálltak Körtvélyfájára is, ám a beiktatás ellen Poka-i Horvat Péter officiális (tiszttartó) úrnõje – elõbb Moga Martin, majd Darlacz-i Tabiasi […], végül Pokai Péter özvegye – Toroczkai Zsófia nevében, úgyszintén Georeog Tamás Pokai Péterrel perelt jószágai okán tiltást tettek. A hivatalos eljáráson megjelent szomszédokat felsorolva, a jegyzõkönyv nyugtázza, hogy az óvást tevõk a vajda színe elõtt egy év leforgása alatt kötelesek bizonyítani jogosultságukat a nevezett birtokhoz. (ETA VIII, 226–227, 228, 233–234) Valamelyik jószágrész mégis a kincstárra szállt, mert Erdély kancellárja, Kovacsóczy Farkas 1590-ben birtokot kapott Körtvélyfáján Báthori Zsigmond fejedelemtõl. A fejedelem adománylevele Gyulaférváron kelt, 1590. július 1-jén, Pokai Péter magvaszakadtával a kincstárra szállt birtokok közül a kancellár ekkor Körtvélyfája, Nagyszederjes, Csanád (Erdõcsinád) és Vadad birtokokat kapta. (SzOkl. V. 148–150) Kovacsóczy Körtvélyfáján udvarházat is építtetett, s ekkor veszi fel a Körtvefái elõnevet. (Egy 1591 eleji birtokbeiktatásnál a kancellár körtvélyfájai jobbágyai – Péter Demeter esküdt és Szabó Ferenc – tanúskodnak.) Mivel ellenezte a fejedelemnek a Portával való szakítását, Kovacsóczy Farkas nem sokáig maradt a birtok tulajdonosa, lázadás ürügyén 1594-ben, több társával együtt kivégezték, a körtvélyfájai birtok fiai kezén maradt (1598-ban, Bocskai Istvánnak a görgényi uradalomba és tartozékaiba való beiktatásakor a néhai kancellár és tanácsúr elsõ feleségétõl – a néhai Harinnai Farkas leányától, Békés Gáspár özvegyének nõvérétõl, Farkas Katalintól – való fiai, Kristóf, Zsigmond

és István jobbágyai is tanúskodnak. Fiai közül csupán István, a késõbbi kancellár élte meg a felnõttkort.)

SZATMÁRI LÁSZLÓ Irodalom

DL = Diplomatikai Levéltár, Magyar Országos Levéltár, Collectio Diplomatica Hungarica. A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa. Internetes kiadás (DL-DF 5.1) 2009 ETA VII. 3 = Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei. Báthory Zsigmond királyi könyve. 1582– 1602. Erdélyi Történelmi Adatok VII. 3. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka, Szász Anikó. Az EME kiadása, Kolozsvár, 2005 ETA VIII. 1 = Az erdélyi káptalan jegyzõkönyvei. 1222–1599. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Bogdánfi Zsolt, Gálfi Emõke. Erdélyi Történelmi Adatok VIII. 1. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2006 SzOkl. V. = Székely Oklevéltár. V. kötet. 1295–1603. Szerkesztette Szádeczky Lajos. Kiadja a Székely történelmi pályadíj-alap felügyelõ bizottsága. Kolozsvár, 1896

25

Csataképek az első világháborúból Újházy Sándor galíciai emlékiratából A szatmári festõk-grafikusok egyik jeles alakja, Újházy Sándor neve és munkássága elválaszthatatlan Nagykárolytól. Olyan mûvészek mellett öregbíti a szatmári képzõmûvészet hírnevét, mint például Aurel Popp, Jenzer Mihály, Ion Þânþaº, Sarkady Sándor, Litteczky Endre, Tóth Gyula. Almási Tibor mûvészettörténész róla írt tanulmányából (Alexandru Újházy, viaþa ºi opera. 1890–1941. Studii ºi comunicãri V–VI. 1981–1982, Szatmárnémeti) megtudjuk, hogy Újházy Sándor 1890. december 20-án született a Heves megyei Füzesabonyban Újházy Sándor és Gáll Apollónia gyermekeként. Elemi iskoláit Kassán, a gimnáziumot pedig Iglón végezte. 1911. június 27én tanítói képesítést szerzett, 1912. szeptember 26án pedig a jékelfalvi állami elemi iskolába nevezték ki, ahol a következõ év szeptember elsejéig tanított. Beiratkozott a budapesti királyi képzõmûvészeti akadémiára, ahol 1918. szeptember 5-én rajz- és mértantanári oklevelet szerzett. 1919. április 7-én a nagykárolyi polgári fiúiskolába kapott tanári kinevezést, majd 1923 szeptemberében ugyanott a Vasile Lucaciu nevét viselõ állami középiskolába helyezték át, ahol Jenzer Mihály és Aurel Popp utódaként oktatott rajzot. A kiváló oktatóként ismert és elismert Újházy Sándor nem csak rajzot tanított, hanem a gyermekek kézügyességének fejlesztése érdekében repülõmodellezõ kört is indított, és õ szerelte össze Nagykárolyban az elsõ rádiókészüléket. Bõ két évtizedes nagykárolyi tanári és alkotói pályafutása végén egy, a harctéren szerzett fejsérülésbõl kialakult agydaganat miatt 1941. április 20-án hunyt el Debrecenben. Budapesti képzõmûvészeti tanulmányait Újházy Sándornak az elsõ világháború kitörése miatt félbe kellett szakítania, miután behívták a hadseregbe, és Galíciába vezényelték. 1916. július 5-én súlyosan megsebesült, s ezzel egy idõben a cári orosz csapatok fogságába esett. A darnicai fogolykórházba szállították, ahonnan 1918-ban megszökött és hazatért. Alább harctéri, illetve fogoly-emlékiratából közlünk néhány részletet, amelyben a jó szemû és kiváló íráskészséggel megáldott tanú élethûen tárja elénk a galíciai, ezen belül a Dnyeszter mentén 1915 õszén lezajlott hadi események néhány mozzanatát – egyszóval a háború embertelenségét.

Közreadja: BENKÕ LEVENTE

Előnyomulásunk és visszavonulásunk a Znibrody– Kadlubiska erdő–Bazar vonalon

26

[1915.] Október 12-ik napja és hajnaljának 2-ik órája. A csillagfényes éjszakában lassan vonult ki Beremiany községbõl a 17. század. A második szakasz legénysége kemény lépésekkel kopogott a község

fõutcájának kövezetén utánam. Elõttem Gál hadnagy vezette az elsõ szakaszt és õ elõtte Linszky fõhadnagy, századunk parancsnoka lovagolt kifelé az éjszakában. A harmadik és negyedik szakasz az én szakaszom után következett a megszokott rendben. Rajtunk kívül sehol egy lélek. A kis galíciai parasztházak fekete ablakaikkal egymás után maradoztak el. A keskeny udvarokból innen is, onnan is istállószagot sodort felénk a hideg éjszakai szellõ. A templom mellett elhaladva a kis kastély vén fáinak nagy sötét lombtömegei meredtek elénk. A kastély parkjának a széléhez érve megállott a század. Ott húzódtak el utunkon keresztbe feküdve a fõvédelmi állások. Jó vérû 65-ös bakák tartották megszállva a 10-15 méter széles drótakadály-erdõvel ellátott, jól kiépített vonalat. Az álláson híd vezetett át. Itt leszállott lováról Linszky, és a szolgálatos tiszttel váltott rövid eszmecserét. Egy 65-ös altiszt azonnal a vezetõnk lett és újra megindultak a Heves megyei fiúk sötét tömegei. A hídon áthaladva egy darabon az úton menve nemsokára széles és mély közlekedõ árok nyelte el századunkat. Negyedórai menetelés után beértünk az elõretolt állásba, a Popowa Mohylára. (…) Másfélórai pihenõ után jött az új parancs: Elõre! Irány északkelet. El kell foglalni a Dzuryn patak nyugati partján a Bazar falu déli részén lévõ 321 magaslati pont és attól délre fekvõ 303 magaslati pont között fekvõ útvonalat. Szita kapitány parancsára századunk ezután is tartalékként követte a zászlóaljat. Elindultunk. Az erdõn át századunk minden szakasza indián sorban haladt elõre. Eldobált orosz felszerelési tárgyak, üres tölténydobozok, sárga, kilõtt töltényhüvelyek, véres rongydarabok és bûzös, széttaposott embertrágyák között haladtam szakaszommal elõre. 15 perces menetelés után az erdõ keleti szélére értünk. Nagyszerû látvány! Elõttünk Kadlubiska tanya rongált épületeivel, tetõ nélküli istállóival. Környékét embermagasságú, sok helyen letaposott félig zöld, félig száraz burján, gaz, tüske verte fel. Mindenütt lótrágya szaga terjengett a levegõben. Elõttünk ezredünk zászlóaljainak hosszú rajvonalai meneteltek. A mi zászlóaljunk az ezred bal szárnyának meghosszabbításaként, de lépcsõzötten hátrább helyezve haladt elõre. Északra meszszire, délre a Dnyeszter parti fákig ellátva mindenütt csapatok nyomultak elõre rajvonalakban és kisebb zárt alakulatokban. A Dnyeszter irányában lévõ csapatok a 65-ösök voltak. Messze mögöttünk ágyúkat vontattak szorgalmasan a lovak. Egy egész üteg vonult a 65-ösök nyomán. Távcsõvel nézegettük az elõttünk elterülõ napfényes terepet. Bazar falu irányában 5-6 fõbõl álló lovas kozák járõr csapatok nyargaltak el sebesen és tûntek el valami völgyhajlatban. Burakowka falu irányába rendetlenül orosz gyalogsági rajvonalak futkostak sietve vissza. Mindenütt ropogott a gyalogsági puska. Linszky parancsnokunk igen okosan, óvatosan

vezetett minket elõre. Mindenütt kikereste a terep mélyedéseit, hajlatait és ott gyalogoltunk kígyózó menetben elõre. Kadlubiska tanyától a 2 km-nyire keletre lévõ forrásig mentünk. Innen azután már síkságon, tarlóföldeken, krumplitáblákon, teljesen kitéve az ellenség megfigyelésének, vonultunk elõre. A nap nyári forrósággal sütött le ránk. Az ökörnyálas õszi mezõség ezüstösen csillogott mindenfelé. Északról heves ágyúzás dörgött felénk. Ott nagy csata dúlhat. Burakowka felõl egy kisebb csoport össztüze ropogott. A muszkák kedvelik ezt a parádés lövöldözést. A reggeli izgalom, mely erõt vett rajtunk, már régen elült. Rendes meneteléssel szinte kirándulási hangulatban haladtunk dûlõrõl dûlõre a kitûzött vonal felé. Mi, tisztek folyton a terepet vizsgáltuk, keresvén azokat a helyeket elõttünk, amelyeken legjobban rejtve lehettünk az ellenség szeme elõl. Nem nagyon válogathattunk. Síkság mindenütt. Néha magasan felettünk fütyörészett egy-egy orosz puskagolyó. Lassan leszállott a nap a nyugati látóhatár felé. Közeledett a délután vége. A bakaság már fáradtan cipelte nehéz felszerelését. Porosak, izzadtak voltunk valamennyien. Esteledett. Ezredünk elsõ rajvonalai elérték a Dzuryn patak völgyének nyugati szélét. Zászlóaljunk pontosan a kitûzött vonal felé közeledett. Még nem érték el egészen az utat, amely a déli 321 és 303 magaslati pont között húzódott, amikor egyszerre heves ellenséges gyalogsági puskatûz kezdõdött a völgy keleti peremérõl. Ugyanakkor az oroszok tüzérsége is megkezdte az ágyúzást ránk. Gránátok robbantak zúgva, recsegve elõttünk, mögöttünk, a rajvonalak között, srapnelek üvöltöttek felénk és robbanva lõtték közénk ólomgolyóikat. Tele lett a levegõ srapnel füstfelhõkkel, a krumpli- és tarlóföldekrõl felrobbantott fekete porfelhõk piszkos porréteggel takartak be minket. Az elõttünk lévõ rajvonalakban valósággal félig betemetett néhány katonánkat a gránátrobbanástól feldobott poros föld. Innen is, onnan is felhangzott a pokoli ropogásban a: „szanitéc, szanitéc!” kiáltás. Ott már véreztek a drága Heves megyei fiúk, egri bakák. Mindenfelõl fütyültek a golyók. Hátunk mögül szaladt elõre a tábori hordágyakkal az egészségügyi legénység. Kezdett a helyzet izgalmas lenni. Linszky a századunk elõtt 50-60 méternyire haladt az ütközet küldöncökkel elõre. Az elõttünk haladó 18., 19. és 20. század futó lépésben rohant elõre és elérvén az utat, ott gyorsan hasra vágódtak, sietve ásván be magukat a gyilkos ellenséges tûzben. Ugyanakkor hevesen, igazi „cikra” lendülettel viszonozták jó Manlicher puskáikkal a tüzet. Jól láttuk szabad szemmel is, amint a Manlicher golyók porfelhõt csaptak a muszka fedezékek szélén sûrûn, egymás után. Linszky bámulatos hidegvérrel rendelkezett. Kipirult orcával kemény hangon kiáltotta a parancsokat. Századunk északi szárnyáról az ottani szakasz szárnybiztosító járõrt küldött ki Bazar község felé, amely bal szárnyunktól északra feküdt 150-200 méterre az elsõ épületeivel.

A négy szakasz a legnagyobb rendben, mint a gyakorlótéren tették odahaza, mentek elõre. Amikor a heves ellenséges tûz felhangzott, azonnal lefekvést parancsolt Linszky. Õ állva maradt. Ekkor figyelhettük meg mi is még jobban, hol vannak az oroszok állásai. Hát azok nagyon jól voltak elhelyezve, mint mindig. A Dzuryn patak, mint minden galíciai víz, mély, szakadékos, sziklás, omladékos völgyben folydogál a Dnyeszter közelében. Helyenként kiszélesedve a völgy enyhe lejtõs partot alkotott. Ilyen helyeken telepedtek meg a falvak. A velünk szemben lévõ orosz hadállások elõtt meredeken esett alá a sziklás, törmelékes és omladékos völgyoldal hosszú szakaszon. A mellettem fekvõ altisztem aggodalmasan nézegette a veszedelmes lejtõt. Hányan tudunk majd ott feljutni? Hányan és kik gurulnak majd onnan le sebesülten vagy holtan? Amint így cserélgetjük gondolatainkat, egyszerre éles, hangos kiáltásokat hallunk Bazar falu irányából. Odafigyelt az egész század. A kiküldött szárnybiztosító járõr egy embere lélekszakadva futott rajvonalunk felé és torkaszakadtából kiáltotta: – Link Kawallerie! Link Kawallerie! Balról lovasság! Tehát balról lovasság, mégpedig orosz lovasság. Lovassági támadás készül ellenünk, balszárnyunk ellen. Mintha valamennyiünkbe a villám csapott volna. Zsibbasztó izgalom ült hirtelen ránk. Hát ez halálosan komoly veszedelem, ha nem sikerül megfelelõen felfejlõdni a támadással szemben. Linszky elsõ pillanatban nem érti, mit kiabál az az ember, de mi, a szakaszparancsnokok már rohanva vittük balra kanyarodóba a szakaszokat. Ekkor értette meg Linszky is a bajt, és futott utánunk, el is hagyott minket és azonnal irányította a felfejlõdést. Amilyen gyorsan csak lehetett, vette fel századunk északnak irányulva az arcvonalat és rohantunk lélekszakadva egy mezei dûlõút lapos árkába. Amint így futva megváltoztattuk arcvonalunk irányát, a száraz krumpliföldön nagy port vertünk fel. Az orosz állásokból ezt a futamodást csak a vak nem láthatta. Egyszerre két géppuska is megszólalt és oldalozó tüzeléssel támadott meg bennünket. A gépfegyverek golyói hol elõttünk fütyültek, hol mögöttünk verték fel a port a krumpli közt. Egyszerre elõttünk a dûlõút árka. Végre! Mint a fáradt fürjek vágódtunk bele hasra, lihegve a megerõltetõ futástól, reszketve. Halántékomon majd megpattant az ér és tüzes drótként lüktetett... Szemem elõtt sárgavörös karikák táncoltak. Az egész csapatmozdulat nem tartott két percig. – Töltényeket kikészíteni! Figyelem, pihenni, ásni nem kell! Hallatszott mindenfelõl a parancs. Gyorsan elõkerültek a karton tölténydobozok, és egykettõre ott csillogtak az ötös csomagolású sárga Manlicher töltények. A Manlicher puskák mozdulatlanul, fenyegetõen meredtek a zöldellõ, nagy lucernatáblára. Elõttünk egy darabon át, körülbelül 400 méterig vízszintesen terült el a lucernás, azután lassan hajlott le a mezõ a völgy felé. Oda be már nem láthattunk. A lucernás keleti szélét, tõlünk elõre, kissé jobbra magas, meszelt kõfal zárta le, amely mifelénk esõ végén nagy, kétszárnyú vasrácsos kapuban végzõdött. Ettõl a kaputól a fal még folytatódott vagy 20

27

28

métert, ott sarkot alkotott és keletre vonult tovább a Dzuryn patak völgye felé egy darabig. Ott véget érve paraszt házikóknak, kertkerítéseknek adott tovább helyt. A kõkerítés mögül vén, nagylombú vadgesztenyefák emelkedtek ki, lombjuk kihajlott messzire a lucernás fölé. A rácsos kapun belül a keletre húzódó fal mentén magas istállóféle épület emelkedett vadonatúj, piros cseréptetõvel. Mindezek felett messzire elláthattunk a galíciai síkon északnak és északkelet felé. Amint ezeket gyorsan szemrevettem, Linszky kiáltott felém. Odanézek, látom, hogy tõlem mintegy tíz lépésre balra, nyugat felé egy négyszögletû, kocka formájú, méternél magasabb trágyadomb emelkedik az árok és az út között. Ott áll Linszky az ordonáncaival. – Sanyi! Figyelj jól, és amikor gondolod, kezd meg a tüzet! A század rád figyel és a te lövésed lesz a parancs a tüzelésre. Ugyanakkor jobbra-balra kiadta a parancsot, hogy a szakaszomra, a 2-ik szakaszra is figyeljenek, és miutánunk kezdjék el a lövöldözést. Ezután tovább törülgette piros szélû zsebkendõjével izzadt arcát, tarkóját és nagyokat fújva legyezgette magát térképtartójával. Kezemmel intettem, hogy megértettem a parancsot és szakaszomhoz fordultam utasításokkal. 500-as irányzékkal célozunk. A célpont a lovak szügye! Minden körülmény között fekve maradni és folyton jól célozni és lõni. Ha fölöttünk rohannának el, a szuronyt is beléjük döfni, a lovak hasába. Elfutni nem szabad, mert ló elõl gyalogember úgysem menekülhet. Lõni és mindig lõni gyorsan célozva. Úgy célozni, hogy több ló essen a golyónk útjába! Abban a pillanatban, hogy árokba értünk és gyorsan lefeküdtünk, eltûntünk az orosz géppuska szeme elõl is. Gondolomra még lövöldözött egy kis ideig. Mi pedig igyekeztünk jól megjegyezni a helyet, körülbelül hol lehetnek, hátha hasznunkra lehet ez még holnap. Célt azonban nem látva, abbahagyta örömünkre a lövöldözést. Lehet, azt gondolta, hogy már valamennyien hullák vagyunk. Eddig egyetlen halottja, egyetlen sebesültje sem volt századunknak ettõl a nagy gépfegyvertûztõl, pedig igen veszedelmesen végig lövöldözte a vonalat. Láttam, hogy Linszky küldöncöt menesztett a zászlóalj-parancsnokhoz, Szita kapitányhoz, jelentvén neki mozdulatunkat és a várt lovassági támadást. Alig ment el a küldönc, alig múlt el 10 perc az árokba érésünk óta, éles lónyerítést hallottunk az elõttünk levõ völgy felõl. Nagyot dobbant a szívünk. – Vigyázz! Jönnek! – futott a jelzés a század során végig. A jó Heves megyei fiúk mozdulatlanul fekszenek hason puskáik végében, figyelnek erõsen elõre... A lenyugvó nap utolsó sugarait küldte felénk, aranyos fénnyel világítván meg a kõfalat... Nini, a vaskapun egy járõrünk akart kijönni felénk, de amint a kapun kijöttek és a völgy felé néztek, õk onnan jobban beláttak a völgybe, hirtelen visszaugrattak és kézzel integettek nekünk, a völgy

felé mutogatva. Azzal visszafutva eltûntek a tanyai udvar épületei között. Feszülten figyeltünk a lucernás tábla túlsó széle felé. Ismét lónyerítések. Innen is, onnan is! – Amott, ni! – kiáltja az egyik baka. Odanézünk! Csakugyan. Egy lófej integet fürgén felénk, lassan a nyakát is látjuk és látjuk rajta a lovast is! Libeg a kis háromszögletes piros zászlócska pikája végén. Megcélzom. Mindenki még a lélegzetét is viszszatartja. A magányos lovas nézelõdve jön fürge kis lován elõre. Már a kapu elé ért. Szemmel láthatólag nem vett észre minket. Erre megfordul a lóhátán és integet a völgybe, hogy jöhetnek. Egy perc sem múlt el, amikor sebes ügetésben feltûnik elõttünk az orosz lovasság hosszú sora. Pikáik hegyei megcsillantak a hanyatló napsugárban. Amint az elõbbi magányos lovas vonalába érnek, megállanak. Akkor látjuk, mögöttük sor sor után üget elõre, és egymás mögé rendben gyülekeznek. Gyorsan áttekintettem a vonalat. 500 lovas legalább! Amint így hirtelen megállottak és egy perc alatt felgyülekeztek szabályos rohamalakulatba, nem éreztem már semmi izgalmat. Figyeltem parancsnokukat. Táncoltatta a lovát és valami parancsot kiáltott feléjük. Erre kihúzta kardját, a mi irányunkba intett és megindult felénk lépésben. Éppen szembe velem... megcéloztam a lova nyakát úgy, hogy a golyónak az õ mellén is át kellett mennie! Összeszorítottam a fogam és elhúztam karabélyom ravaszát... Éles csattanás! A ló felágaskodik, a tiszt nagyot kiáltott, két karját feje fölé lendítette... és lovával együtt hanyatt zuhant a földre... a ló újra felugrik, de lovasa fél lábával lógva marad és vergõdik a földön. Egy pillanatra döbbenetes csend. Jobbról, balról a legközelebbi lovasok oda ugratnak elesett tisztjükhöz, de ugyanakkor irtózatos sortûz dördült, ropogott rájuk a dûlõút árkából. A derék cikra fiúk bámulatos pontossággal lõttek. Egy pillanat és a szép rendben felsorakozott ellenséges lovasság a legnagyobb zûrzavarban gomolygott elõttünk. Tízen, tizenöten gyorsan vágtatni kezdtek felénk, vízszintesen tartva pikáikat, lebújva a ló nyaka mögé... de ötven métert sem futottak a lovak, amikor egymás után bukfencet vetettek a lovak, mint a nyulak a körvadászaton. Ló és lovas egy gomolyagként hemperedtek a földön. Az egyik kozák talpra ugrik, hirtelen lehajol fekvõ lovához, lecsatolja a nyerget, azt a fejére kapja, és sebesen fut visszafelé... amott a másik ló hanyatt fekszik és mind a négy lábával az égboltozat felé rugdos, kapálódzik. Hátborzongató lóüvöltések, emberi sikolyok, ordítások, hörgések zûrzavara kavargott elõttünk... Mindez alig tartott két percig. Ekkor megtalálta elveszett fejét valamelyikük, és visszaparancsolta a lovasságot az oltalmat nyújtó völgybe. Pusztító golyóink zápora zúdult a menekülõk után... egymás után estek össze a lovak, míg végre eltûntek elõlünk, csak a halottak és jajgató sebesültek maradtak a hörgõ, fel-felüvöltõ lovakkal elõttünk. Egy ló úgy ült elõttünk alig 100 lépésre, mint a kutya szokott

leülni és forgolódott, erõlködött, hogy felálljon, de hiába. Fájdalmában keservesen nyerített. Ekkor az egyik jó szívû bakagyerek szépen célzott lövéssel fejen lõtte. Szegény állat lassan ledûlt a földre és nem mozdult többet. – „Tüzet szüntess!” „Feuer einstellen!” – hangzik a soron végig Linszky parancsa. Gyorsan csend lett. Vártuk a további fejleményeket. Vajon megismétlik-e a rohamot? A feleletre nem sokáig kellett várni. A nap korongja véres vörös korongként lassan merült le a lila-vörös felhõsávok között a látóhatár alá. Szomorúan terült el elõttünk a feketezöld lucernatábla lótetemeivel, mozgolódó, nyögõ emberroncsaival. Némán figyeltünk. A katonák újabb tölténydobozokat szedtek elõ, és rakosgatták rendre maguk mellé. Alig múlt el negyedóra a haláltánc óta, amikor hirtelen újra feltûnik elõttünk az orosz lovasság. Most okosabbak akartak lenni. Vágtatva jöttek felénk sor sor mögött! A század legénysége most már nem várt parancsot. Mire felhangzott a gyors „Tüzelni” parancs, már ropogtak a Manlicherek. Megkezdõdött a pokoli tánc. A vágtató lovak megsebesülve két lábra ágaskodtak, úgy táncoltak felénk, míg hirtelen el nem terültek a földön. Az orosz lovasság megdöbbenve állott meg ismét. Nem tudtak a kapálódzó, sebesült, megvadulva, arcvonaluk elõtt fel-le nyargalászó lovas nélküli lovak miatt elõre törni. Puskatüzünk mind jobban hevesedett. Mindig több és több ló bukott fel, a lovasok egymás után fordultak le lovaikról. Hiába kardlapozták a szerencsétlen, megrémült állatokat, azok csak vissza, viszsza akartak rohanni. A vaskapu közelében levõ lovasok felismerték a rettentõ veszélyt, amelybe belerohantak és mintegy megragadva a kínálkozó menedéket, 4-5 lovas beugratott a vaskapun a tanyai udvarba. Erre a többiek is nekiiramodtak a kapunyílásnak, hogy halált hozó puskagolyóink elõl menekülhessenek. Ami itt következett, leírni nehéz. Bár a kapu széles volt, hat lónál több egyszerre mégsem fért át rajta. A nekilódult lovak egymást taposva, nyomva veszett nyihogással törtettek befelé. A kapu sarokoszlopaihoz került lovakat úgy odanyomták a többiek, hogy a belük szakadt ki a szerencsétleneknek. Az egyik lovas leugrott az odaszorult lóról, fejét két tenyerébe kapva mintha füleit fogná be, és rohant a fal mentén, pár lépés után összerogyott. Abban a pillanatban, amikor az orosz lovasság egy része így összetódult a kapu elõtt, a másik része tanácstalanul forgolódott elõttünk kiabálva fejveszetten, a velünk szemben lévõ falun és völgyön túl lévõ sötétedõ síkon gyors egymásutánban ágyúk csõtüze villant fel vörösfehéren... dördültek az ágyúk, ugyanakkor már üvöltöttek, visítottak felénk az ágyúlövedékek... Uram! Isten! A gránátok a tanya udvarán vágódtak be, rettenetes robbanással csapódtak szét az összepréselten menekülõ lovasság között. A srapnelek pokol kutyáiként üvöltöttek, robbantak a levegõben saját lovasságuk felett, gyilkos golyóikat csak úgy spriccelték saját lovaikba, saját embereikbe. Igazi égiháborúszerû hang- és

fényzavar volt. Villanás, robbanás, füst, lárma... a kapuoszlop tövében zúg a gránát... robbanás... feldobott téglatörmelékek, kidobott lóhullák... A kapuoszlop és a fal egy része rázuhant az ott ugráló lovakra... egy pillanatra abbahagytuk a lövöldözést. Rettenetes kép. Az orosz tüzérség katonái egymás után vágtattak ki kijelölt helyeikre messze tõlünk, lehorgonyoztak és azonnal lõttek is a tanyára. Öt ágyúval dolgoztak. Alaposan. Nem sejtették, hogy saját lovasságukat segítenek nekünk tönkreverni. (…) Elõttünk lassan elcsendesedett a terep. Kiküldött járõreink egymás után küldték jelentéseiket. Nem találtak ellenséget az elõttünk lévõ völgyben. Sebesültkötözõink erre kimentek az elõttünk fekvõ oroszokhoz és elsõsegélyben részesítették õket. Ugyanakkor a romba dõlt kapun át, a lódögöket kerülgetve jött két egészségügyi katonánk, hordágyon egy súlyosan sérült magyar bakát hoztak. Éppen elõttünk tették le, hogy kissé kifújhassák magukat. Néhány muszka golyó fütyült el elõttünk. – Komám, menjünk innen, mert itt is jár a golyó. A másik erre lehajlik, hogy felemelje a hordágyat. Egyszerre a melléhez kap mindkét kezével, szó nélkül ráesett a sebesült lábaira. – Hát emeld mán, oszt menjünk Isten hírével, hé! Az bizony erre sem mozdul. Visszafordul, odamegy, megnézi, hogy mit csinál. Akkor jajdul fel: – Oh, egyetlen jó komám! Hát itt kellett meghalnod! Tizennégy hónapja voltál egyhuzamban a fronton, most mentél volna haza szabadságra, és most ért utol a kegyetlen halál! Nagyon szerethette bajtársát, hogy így elkezdte siratni. A szakaszvezetõm, igen helyes érzékû ember, ráförmedt: – Fogd már be a szád, ne óbégass, nem halotti torban vagyunk itt, ebadta! Két baka azonnal kifutott és behozták a két halott katonát, mert akkorára a súlyos sebesültön is megkönyörült a jó Isten. Lehet, hogy õt is egy újabb muszkagolyó váltotta meg szenvedéseitõl. Leszállt az éjszaka. A muszkák folyton puskáztak. Kezdett igen veszélyes lenni körülöttünk a levegõ. Néha itt vagy ott felhangzott a jellegzetes muszka össztûz, mint nálunk Úrnapkor a díszszázad szokta, úgy gyakorolgatták magukat. (…) Mi pedig lapultunk az árok fenekén, nehogy feleslegesen kobakunkba akadjon egy bolond muszkagolyó, és alaposan nyitott szemmel figyeltünk mindenfelé körös-körül az éjszakában. A tábori õrsök helyeiken vigyáztak. Figyelõ õrszemeink vonalaink elõtt feküdtek. Egészen sötét lett. Kezdett csípõs hideg lenni. Lassan kibontogatta összecsavargatott köpönyegét a legénység és magára vette. Egymásután elõkerültek a pipák és elbújva a jól odatartott köpönyegek kuckóiban rágyújtottak a fiúk. Nagyokat köpködve kezdték félhalkan kicserélni gondolataikat a történtek felett. (Folytatjuk)

29

A bor transzcendenciája Ugródeszka egy más világ felé A bor mennyekbe emel, vagy pokolba taszít. Ha kellõ alázattal és kultúrával közelítünk a borhoz, felfedi önmaga és a világ szentségét. Összeköt saját magunkkal, az emberekkel, végsõ soron pedig Istennel. Azonban ha mértéktelenül közelítünk hozzá, akkor megbosszulja telhetetlenségünket. A borivás kimenetele kétesélyes. A mérce bennünk van. Hamvas Béla 1945 nyarán, amikor a levegõben még érzõdött a puskapor szaga, úgy döntött, könyvet ír a borról. Mûvének címe A bor filozófiája (Editio M Kiadó, Szentendre 2000), ami szándéka szerint imakönyv akar lenni ateisták számára. Az imakönyv nem egyszerû vallási kellék. Sokkal inkább olyan alkotás, „amelyben észre sem szabad venni, hogy imádkozni tanít” (9. l.) Milyen világ az, amelyikben a jámbor(kodó) ember ateista, és amelyikben észre sem szabad venni, ha imádkozunk? Egy feje tetejérõl a talpára állított világ. Írásában Hamvas egy olyan magas-kultúrát mutat be, amelyben a vallásosság mély, apró rezdülései bontakoznak ki az általános nézetekkel sokszor ellentétes megfogalmazások ellenére is. Mindeközben pedig a borról beszél. Jelen írás az idézett könyvet ugródeszkául használva szeretne szabadon gondolkodni a borról, elsõsorban annak transzcendenciájáról, de nem a hagyományos vallási értelemben, hanem újradefiniálva, ahogyan Hamvas is más jelentéssel tölti meg a szavakat. Egy olyan más világot szeretnék bemutatni, amelyben a borivás szent cselekmény, a bor maga pedig szent ital. Töltsük hát meg a világot borral, ezzel a szent nedûvel.

A bor és a pokol

30

Elõször vizsgáljuk meg a bornak és a pokolnak a kapcsolatát. Gyorsan legyünk túl rajta, hogy azt követõen nyithassunk a szép, a szent felé. Olyan ez, mint amikor az ember hirtelen beveti magát a jeges vízbe, végigégeti a bõrét, majd iparkodik kifelé. Akkor következik be a pokolra szállás, amikor nem tiszteljük a bor szentségét, mértéktelenül rontunk neki. Amikor bánatunkban öntünk fel a garatra, a teljes folyamat során egy Gauss-görbét írunk le: amikor elõször emeljük ajkunkhoz a szõlõ eszenciájával teli poharunkat, bánatunkból, a gödör aljából elindulunk egy képzeletbeli hegyre, felfele ívelõ hangulatunk hegyére. Az ismétlõdõ mozzanat – a pohár megtöltése, szájhoz emelése és kiürítése – növelni kezdi a jó érzésünket. Olyan magasra emelkedünk hangulatunk Gauss-hegyén, hogy fejtetõnkkel már-már megérintjük a mennyország bejáratát. Ha itt lenne vége a folyamatnak, akkor nem neveznénk ezt az esetet sem pokolnak, de sajnos a gond éppen a csúcson kezdõdik, ott pedig lehetetlen megállni. Az iszonyú rafinéria és rászedés a domb tetején: bár megérintjük a mennyországot, de nem juthatunk be oda, tovább kell mennünk, predesztináltan, és ekkor vár ránk a végzet. Az eddig

felfele ívelõ pályánk derékba törik, mert a domboldal szakadékban folytatódik. Talán éppen ezért nem is egészen jó a Gauss-görbe hasonlat, mert annál a lefele mozgás is olyan egyenletes, mint a felívelés. Itt azonban mindeddig azért kellett emelkednünk, hogy még nagyobbat zuhanjunk a pokolba, hogy még fájdalmasabb legyen a talajfogásunk. Így bosszulja meg a bor azt a tiszteletlenségünket, hogy csak eszközként akartuk használni a világtól való menekülésünk során. Ilyenkor a borban rejlõ hiperbolikus mozgásokat esésekkel törjük meg. Sokszor saját magunkat is összetörjük. Ilyenkor a bor szeszélyes, a bolondját járatja velünk, elhiteti, hogy bejuthatunk a mennyországba, halogatja a pokolba taszítást, röhög rajtunk, de biztosan mindig megbüntet, bekövetkezik a végzet. Jellemzõ, hogy másnap robban szét a fejünk, bánjuk minden vétkünket, és még jobban utáljuk a világot, mint annak elõtte. Az emlékezetkiesés sem ritka ilyenkor. Még egy ponton találkozik a bor és a pokol, ez még undorítóbb, mint az elõzõ. Ebben az esetben a bor maga ártatlan az ördögi cselszövésekben. Ez az eset az, amikor a bort arra használjuk, hogy rászedjük embertársainkat. Halálos bûn, a bor megszentségtelenítése! Elrettentõ példa erre a bibliai Lót és két lányának esete, amit a Teremtés könyve 19. fejezetének a 30-tól a 38-as versekig terjedõ része ír le. Lót lányaival egy hegyen telepedett le. Mivel a lányok nem reménykedhettek férfiak társaságában, a legaljasabb célra használták fel a bort. Leitatták apjukat azért, hogy vele háljanak, és utódot támaszszanak tõle. Szentségtörés és istenkáromlás. Elég volt ennyi a pokolban való megmártózásból.

A bor és a húsok

Ezután már csak a bor mennybéli zamatát ízlelgetjük. Fokozatosan haladunk az e világhoz a legközelebbi szintrõl a legmagasabb mennyei egekig. Kezdjük a húsokkal. A hús maga még túlságosan e világi. De meg tudjuk szentelni egy kis borral, ami által az angyali szférába emelõdik. Veszünk egy kis nyakas karajt, ujjnyi vastag szeleteket vágunk, kipotyoljuk, majd fûszerezzük sóval, borssal, mindenki ízlése szerint. Egy kis olajban felpuhítjuk a húst, és megvárjuk, amíg szép fehérré válik a serpenyõben. Ekkor következik a megszentelési rituálé. A húst feltöltjük borral, és egy kis fokhagymával valamint apró szeletekre vágott gombával ízesítjük. Ezután ráhelyezzük a fedõt és várjuk, hogy hasson a bor. A folyamat során a bor megedzi a húst, ellenállóvá teszi a gonosz dolgokkal szemben. Néha megforgatjuk a karajt, és várunk, amíg lesül a matériáról a bor, amíg finoman meg nem pirul mindkét oldala. A szertartás végén az elkészült flekkent szalmakrumplival tálaljuk. Ahhoz, hogy teljes legyen a rituálé, a húsnak megfelelõ bort választunk. Fogyasztáskor a zamatos fokhagyma és a gomba a megszentelt hússal, a ropogós krumplival és a borral együttesen valóságos szájorgiát biztosítanak, és a mennyekbe repítenek.

A bor és a filozófia

Az elõbbinél magasabb szinten egyesül a bor és a filozófia. Mindkettõ, a bor és a filozófia is magában hordozza a túlvilági jegyeket, valami csoda folytán a találkozásuk során mégis képesek felerõsíteni egymásban a bennük rejlõ szentséget. Egy pohár finom kis bor képes beragyogni a napunkat. Amikor pedig a világ dolgait szemléljük, és felcsillan elõttünk az élet értelme, amikor filozófiát mûvelünk, akkor szintén úgy érezzük, hogy a kezünkben az egész világegyetem. Ha ezt a két cselekményt együtt végezzük, borozás közben az élet nagy kérdésein elmélkedünk, akkor ezek felerõsítik egymást. Egy jó gondolat mellett finomabbá válik a bor, egy zamatos bor pedig serkenti és olajozza filozófiánk mozgatórugóit.

A bor és a barátság

Csodálatos a gondolatok világa, de ellen kell állnunk a kísértésnek: nem rekedhetünk meg az ideák világában! Társas lények vagyunk, ami önmagában hatalmas ajándék. Egy darabig élvezetes lehet az egekben szárnyalni, és élvezni az eszmék és a bor nagyságát, de egy idõ után egyedül magányossá válunk. Ekkor érkezünk el ahhoz a ponthoz, amikor valamelyik embertársunkkal közösen fogunk felrepülni. Sokkal szívderítõbb ez, mint a magánrepülés. A másik ember érték a számunkra, olyan, mint a gyémánt. Ápolgatjuk, fényesítjük, hiszen a mi gyémántunk, a mi barátunk a legdrágább a világon. A szemünkhöz emeljük, hunyorítunk, s eközben belenézünk. Szemkápráztató szín-kavalkádot fedezünk fel, ami megannyi szépséget rejt magában. De ami még ennél is lenyûgözõbb az, hogy egyszer csak megpillantjuk sajátmagunkat visszatükrözõdve. Úgy látjuk magunkat, ahogyan a másik mutat meg minket önmagunknak. Így nyerünk új identitást. A legõszintébb önfeltárulkozások két koccintás között érnek el bennünket. A borozás a barátság legjobb fóruma.

A bor és a szerelem

Az emberi kapcsolatok legmagasabb foka a szerelem. Ezen a szinten a felek nem csak feltárják önmagukat a másik elõtt, hanem valami érthetetlen, de mégis megtapasztalható módon eggyé válnak. A szerelemben vagyunk a leginkább sebezhetõk. Pengeélen lejtünk közös táncot, és közben szabadon feltárjuk a torkunkat: ha a másik fél át akarná harapni, akkor lehetõsége legyen halálos sebet okozni. És mégis, ekkor vagyunk a legboldogabbak. Olyan a bor, mint a szerelmes ember. Képzeljük el, hogy egy egyszerû, de elegáns szobában vagyunk a szerelmünkkel. Az éjszaka sötétjét mécsesek fénye árasztja el. A háttérben halk zene szól. A párunk az ágyon féloldalasan ledõlve, egy pohár borral a kezében csak ránk vár… Ez annyira romantikusra sikerült, hogy lassan már szürreális. Gyorsan mondok egy másik példát is, nehogy azt gondoljuk, hogy a körülmények miatt válik a bor és a szerelem azzá, amit mondani szeretnék. A következõ helyszín egy diszkó. A körülmények kevésbé romantikusak, sûrû cigarettafüst, dübörgõ zene, de innen sem hiányzik a szerelmünk és a pohár bor a kezébõl.

Elég annyi, hogy koccintás után, ahogy ajkunkhoz emeljük a bort, belenézünk mélyen kedvesünk szemébe, és megtörténik az a fajta egyesülés, amirõl az elõbb beszéltem. Figyeljük meg a bor magatartását: alázatosan a háttérbe húzódik, és a szeretõknek engedi át a teret. Ugyanilyen maga a szerelmes is. A háttérbe húzódik, hogy szíve választottjáért mindent megtehessen, amire szüksége van. Szóval: a párunk az ágyon féloldalasan ledõlve, egy pohár borral a kezében csak miránk vár. Odatérdelünk mellé, koccintunk, kortyolunk, és közben egymás szemébe nézünk… Majd eggyé válunk.

A bor és Jézus Krisztus

Sokan a bor szentségi fokainak megismerése során már az elsõ lépcsõnél, a pokol tornácánál magunkra hagytak. Õk naponta összetörik magukat, de miközben vágyakoznak a szabadulás után, nem hiszik, hogy volna rá esélyük. Mi viszont tudjuk, hogy van. Mások továbbjöttek velünk, de késõbb sátrat vertek a száj és egyéb orgiák mellett, és onnan nem hajlandók tovább mozdulni. Magasabb szintre jutottak azok, akik felismerték a szellem nagyságát, de sokan nem voltak képesek visszaszállni velünk a földre. Úgy megszívták magukat bölcsességgel, hogy most valahol a felhõk között lebegnek, mint valami héliumos lufik. Mi azért szálltunk le a földre, hogy magunkhoz vegyünk valakit, akivel megoszthatjuk csodatapasztalatunkat. Így választottunk barátokat, és közben az életünknek kezdett életszaga lenni. Voltak, akik beérték ezzel, de mi bátorkodtunk, és még egy szinttel tovább léptünk. Megismerkedtünk a szerelemmel. Nem azzal a bugyuta rózsaszín köddel, amit szappanoperákban látni, hanem a valódi szerelemmel és szeretettel. Látom, hogy nagyon megfogyatkozott a társaságunk. De van-e olyan, aki még tovább mer lépni velem, a bor misztériumának legfelsõ szintjére? A szentek szentélyébe? Gyere, megfogom a kezed, menjünk együtt. A bor legmagasabb foka Jézus Krisztusban valósult meg. Az istenség maga tárulkozott fel a borban. Fokozatosan mutatom ezt meg, hogy emészthetõ legyen, el ne tántorodjunk a cél elõtt azt mondva: már kellõ mértékben megrészegültünk a bortól. Elfogadtuk már a szerelmet, ami a borkultúránk utolsó elõtti lépcsõfoka. A szerelem a házasságkötésben kimondott igenben teljesedik be. Jézus pontosan egy esküvõn vett részt, amikor felbecsülhetetlen tragédia történt. Elfogyott a bor! Ember ezt a hiányt képtelen pótolni. Jézus azonban nem hagyta magukra ezeket a szerencsétlenül járt embereket. A szolgákkal vizet töltetett a korsókba, majd hatalmával átváltoztatta a vizet borrá. Jézus Krisztus az, aki megtölti újból az üres poharainkat borral. Elérkeztünk a bor transzcendenciájának a csúcsához és forrásához. Jézus nemcsak egyszerûen bort kínál fel, amikor szükségünk van rá. Ennél sokkal radikálisabb lépést tesz. Saját vérét mint éltetõ bort adja nekünk. Az utolsó vacsorán, megkínozatása, keresztre feszítése és feltámadása elõtt ezt mondta a borral telt kehelyre: „Igyatok ebbõl mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségé”. Elhisszük?

SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD

31