GERMANOSZ KONSTANTINÁPOLYI PÁTRIÁRKA
TEMPLOMI ÜDVGONDOZÁS ÉS MISZTIKUS SZEMLÉLŐDÉS 1. Az Egyház Isten temploma, szent hely, az imádság háza, az emberek közössége, Krisztus Teste. Krisztus menyasszonyának nevezik. Az a víz tisztította meg, melybe Krisztus bemerítkezett; az Ő vére hintette meg, amivel is menyasszonyi ruhába öltöztették, és a Szent Lélek kenete pecsételte meg a prófétai jóslat szerint: „neved kiöntött olaj” (Én 1,3) és „siessünk keneteid illata után” (Én 1,4), mert „olyan az, mint a drága kenet a fejen, amely lecsordul a szakállra, Áron szakállára” (Zsolt 132,2 LXX). Az Egyház olyan földi mennyország, ahol az ég feletti Isten lakik és körüljár. Ez jelképezi Krisztus keresztre feszítését, eltemettetését és föltámadását: nagyobb dicsősége van, mint a mózesi Bizonyság Sátrának, ahol az irgalom trónusa és a Szentek Szentje található. Előre szemlélhettük a pátriárkákban, próféták jövendöltek róla, apostolok alapozták meg, főpapok hódoltak előtte és a mártírokban teljesedett ki. 2. A szimandron az angyalok trombitáját jelképezi, mely arra hívja a versenyzőket, hogy a láthatatlan ellenséggel harcoljanak. 3. Az apszis egyrészt a betlehemei barlangnak felel meg, ahol Krisztus született, de azt a barlangot is jelképezi, ahova eltemették őt, ahogy Márk evangélista megjegyzi: „volt egy sziklába vágott sír, ahová Jézust helyezték” (vö. Mk 15,46). 4. A szent asztal (az oltár – a ford.) azt a sírban lévő fekvőfelületet mutatja, ahová Krisztust helyezték. Ezen fekszik az igazi és mennyei kenyér, a misztikus és vértelen áldozat. Krisztus feláldozza testét és vérét, és felajánlja örök életre szóló eledelként a híveknek. A szent asztal Isten trónusa is egyben, amelyen a kerubok által hordozva testileg pihen. Titkos vacsoráján Krisztus ennél az asztalnál ült tanítványai között és megfogván a kenyeret és a bort, tanítványaihoz és apostolaihoz így szólt: „vegyétek, egyétek és igyatok ebből: ez az én testem és vérem” (vö. Mt 26,26-28). Ezt az oltárt előre jelképezte az az ószövetségi asztal, melyre a manna, mely valójában Krisztus volt, leereszkedett a mennyből. 5. A baldachin itt azt a helyet jelképezi, ahol Krisztust keresztre feszítették: mert az a hely, ahová eltemették és kifeszítették Őt, közel volt egymáshoz. Ezt tehát azért helyezték a templomba, hogy összesűrítve jelenítse meg Krisztus keresztre feszítését, eltemetését és föltámadását. A baldachinban ugyancsak az Úr megnyugvása bárkáját is látják, melyet, amint már leírták, az Ő személyes Szentek Szentjének és legszentebb helyének tartanak. E mellé Isten parancsa mindkét oldalról karddal ellátott kerubot rendelt (vö. Kiv 25,18): mert míg a ’KIB’ a bárkának, addig az ’OURIN’ Isten ragyogásának és fényének felel meg. 6. Az oltár Krisztus szent sírját ábrázolja. Krisztus erre helyezte fel önmagát áldozatul az Istennek és Atyának: áldozati bárányként, főpapként és Emberfiaként felajánlva testét, titokzatos vér nélküli áldozatként föláldozva és föláldoztatva. A hívőknek ezzel azt az értelem szerinti imádást mutatja be, 1
melyen keresztül az örök és halhatatlan élet részeseivé válnak. Ezt az ’alkonyati bárányt’ készítette és áldozta fel Mózes Egyiptomban, amikor annak vére visszaszállt a zsarnokra, hogy ne tudja elpusztítani a népet (vö. Kiv 12,7-13). Az alkonyati kifejezés azt jelöli, hogy az igaz bárányt estefelé ölték le, azt az Egyetlent, aki a keresztre szegezte az egész világ bűnét: „Krisztus, ami Pászkánk, érettünk áldoztatott fel” (vö. 1 Kor 5,7). Az oltár a mennyei és szellemi oltár, melyet helyesen neveznek is így: ahol a földi és halandó papok, akik folyamatosan segédkeznek és szolgálnak az Úrnak, a halhatatlan és mennyei Erők szellemi, szolgáló és hierarchikus erőit ábrázolják, mert nekik égő lángoszlopként is kell létezniük. Mert végeredményben Isten Fiáért, a mindenek Bírájáért rendelték el ezt a törvényt és alapították meg mind a mennyei, mind a földi erők szolgálatát. 7. A béma egy csegely, egy trónus, ahol Krisztus, a mindenek Királya uralkodik apostolaival, amint ki is nyilatkoztatja nekik: „ti is tizenkét trónon fogtok ülni, és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét” (Mt19,28). Mindez a második eljövetelre is utal, amikor megjelenik a dicsőség trónusán ülve, hogy megítélje a világot, ahogy a próféta állítja: „ott állnak a bírói székek, Dávid házának székei” (Zsolt 121,5). 8. A koronapárkányzat a mózesi törvény szerinti szent díszítés, mely egy megmunkált kereszt segítségével a keresztre feszített Krisztus alakját ábrázolja. 9. A szentélykorlát az imádság helyét jelképezi: kívülről a hívek számára, míg belülről, mely a Szentek Szentje, csak az áldozópapok által közelíthető meg. A bronzból készült korlátok hasonlóak a szent sír körüliekkel, tehát senki nem léphet be vétlenül. 10. Az ambó a szent sír előtti kő alakját idézi fel (melyen angyal ült, miután elhengerítette azt a sír bejáratától), mely az Úr feltámadását hirdeti a kenethozó asszonyoknak (vö. Mt 28, 2-7). Erre utal a próféta szava: [„kopár hegyen kiáltsatok emelt hanggal” (Iz 13,2)] „magas hegyre menj föl, emeld fel erősen hangodat” (Iz 40,9). Ezért az ambó egy hegynek tekinthető, melyet egy sík és lapos helyre tettek. 11. A keleti irányba végzett imádságot az apostoloktól örököltük, mint minden mást. Ez azért van, mert a jóság megismerhető napja, Krisztus Urunk, a keleti égtáj azon területein munkálkodott a földön, ahol az érzékelhető Nap felkel, amint a próféta is állítja: „Kelet az ő neve” (Zak 6,12); és „boruljatok le az Úr előtt minden népek, ki keleten emelkedett fel az egek egeibe” (vö. Zsolt 67,34); és ismét „haladjunk abba az irányba, ahol az Ő lábai álltak” (vö. Zsolt 67,34); illetve „lábával azon a napon az Olajfák hegyére áll, ami keletre van” (Zak 14,4). A próféták azért is nyilatkoznak így meg, mert a mi lángoló reményünk, hogy újból viszontlátjuk a paradicsomi Édenkertet és Krisztus Urunk második eljövetelének hajnalfényét, szintén keletről érkezik. 12. Vasárnap nem térdelünk annak jeléül, hogy Krisztus harmadnapi feltámadásával megváltotta bukásunkat. 13. Pünkösdig sem térdelünk, mert a Húsvét utáni hétszer hét napra figyelmezünk; hétszer hét negyvenkilenccel egyenlő, melyet a vasárnap egészít ki ötvenné. Az áldozópap fején lévő tonzúrán (melyet bérmáláskor és a kisebb rendek felvételekor végeztek el rajta – a ford.) keresztül felragyogó 2
kettős korona Péter főapostol áldott fejét jelképezi. Amikor elindult, hogy az Urat hirdesse és tanítsa, fejét kigúnyolásképpen leborotválták azok, kik nem hittek szavainak. A tanító Krisztus megáldotta ezt a fejet, átváltoztatva ezt a becstelenséget tiszteletté, a nevetséget dicsőséggé. Egy koronát helyezett rá, mely nem drágakövekből készült, de ragyogóbb, mint az arany, a topáz vagy a drágakő: a hit kövét és szikláját. A legszentebb Péter, a hegycsúcs, a szépség, a 12 kőből lévő apostolokat ábrázoló korona, így vált Krisztus főpapjává. 14. A papok stólája Áron ruháját jeleníti meg, mely arra szolgál, hogy egészen a lábukig befedje őket. Rátekintve lángolónak látszik, ahogy a próféta is mondja: „Követeiddé teszed a szeleket, szolgáiddá a perzselő tüzet” (Zsolt103,4) és ismét „Ki ez, aki Edomból jön”, mert Edom földszínűt, kiválasztottat és vöröset jelent egyben, melyhez a próféta is hozzáteszi: „vérvörös ruhákban Boszrából?” (Iz 63,1a). „Miért vörös az öltözeted, és ruháid miért olyanok, mint a szőlőprésben taposóé?” (Iz 63,2). Ezzel a próféta Krisztus testét, mint ruhát jelzi, a keresztet beszínező tiszta vére által. Vagy más szempontból azt jelenti - miután Krisztus szenvedésekor bíbor színű köpenyt viselt -, hogy az Egyház főpapjai ilyen Főpap szolgái. 15. Az a valóság pedig, hogy a papok összekötözés nélküli felonban járnak, arra mutat rá, hogy így csak maga Krisztus ment megfeszítésére miközben keresztjét hordozta. 16. Az égi segédkezők és papok mennyei ragyogásában huszonnégy presbiter és hét diakónus foglal helyet. Az presbiterek a szeráfok erejét bírják, a papi stólákkal mint szárnyakkal fedve. Az ajkaikat jelképező két szárnyukkal himnuszokat zengenek, miközben Krisztust, az isteni és szellemi, izzó parazsat, kezeikkel mint fogókkal az oltáron tartják. Az angyali erőket megjelenítő diakónusok pedig vékony lenből készült orárionnal mint szárnyaikkal övezve körüljárnak, segítve azokat a lelkeket, melyeknek szolgálatára rendeltettek. 17. A ruhájuk karjain lévő hímzések Krisztus bilincseit ábrázolják: mert megírták, hogy megkötözve vezették Őt Kaifás főpaphoz és Pilátushoz. A ruha oldalain levő hímzés a Krisztus oldalán végigfolyt vérre emlékeztet. 18. Az epitrachelion az a ruha, melybe a főpap saját kezeivel öltöztette Krisztust az Ő nyakára helyezve azt, amint összekötözve elvonszolták szenvedésére. 19. Az omofor Áron stólájához hasonló, mely hosszú ruhát az Ószövetség papjai viseltek, bal vállukra helyezve. (A püspök omoforja pamutból és nem lenből készül, mert azt az elveszett bárányt jelképezi, melyet az Úr megtalált és vállára emelt.) A szerzetesi szkímát a pusztában élő Keresztelő János utánzására hozták létre, kinek köpenye teveszőrből és ágyéka körüli öve bőrből volt. Ez azért is van így, mert mindazok, akik rálépnek a szerzetesi ösvényre, azoknak az önmegtagadó, józan, bűnbánattal és szenvedéssel teli alázatos és egyszerű utat kell választaniuk. Ezért mindannyian gyászba borulnak és feketébe öltöznek, remélve azt, hogy elnyerik a dicsőség és öröm fehér, isteni ruháját a mi Urunk Jézus Krisztusban. A teljes megnyiratkozás hagyománya az Úr testvérének, Szent Jakab apostolnak, illetve Pál apostolnak és az üdvözülő maradéknak utánzása. A köpenyek az isteni apostolok által viselt köpenyek képmásai. 3
A csuklya is összhangban van az apostol szavaival: „a világ meg van feszítve számomra, és én a világnak” (Gal 6,14). Az arra felvarrt lila-fehér hímzés, illetve kereszt, a Krisztus oldalából kiömlő vért és vizet, míg a lazán nyitott köpeny a szárnyas angyalokat idézi. Ezért hívják a szkímát az angyalokhoz hasonló élet megjelenítőjének. A vállkötés azt a keresztet felvevő, hittel felékesített és megerősített szerzetest jelképezi, aki a hit pajzsát azért hordozza, hogy képes legyen elfojtani a gonosz összes fullánkját, felvenni az üdvösség sisakját és a lélek kardját, mely Isten Igéje (vö. Ef 6,16-17). Az öv azt jelenti, hogy a szerzetes az önmegtagadást és a tisztaságot hordozza, ágyékát felövezve az igazság erejével. A szandálok pedig azt idézik fel, hogy a szerzetes rálépett az üdvösség útjára: ellenfelei számára félelmetessé és ellenségei számára legyőzhetetlenné válik, és lábait már a békesség evangéliumának szolgálatába állította. 20. Az előkészületi asztalon fekvő megszentelt kenyérről azt valljuk, hogy az a mi Istenünk jóságának túláradó gazdagságát jelképezi, mert Isten Fia emberré lett, és önmagát mint adományt és áldozatot, a világ életéért és üdvösségéért váltságdíjul és jóvátételül adta. A bűn kivételével a teljes emberi természetet magára öltötte. Az emberi nem nevében zsengeként ajánlotta fel és egészen elégő áldozatként mutatta be magát az Istennek és Atyának, ahogy írva van: „Én vagyok az élő kenyér, mely a mennyből szállt alá,” és „ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él” (Jn 6,51). Erről mondja Jeremiás próféta: „pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt” (Jer 11,19 LXX), a kereszt fájára utalva, melyre testét szegezték. 21. Az a darab, melyet a lándzsával vágnak ki a kenyérből, arra a bárányra irányítja figyelmünket, melyet „leöletésre visznek, és nem nyitja ki száját lenyírója előtt” (vö. Iz 54,7). 22. A bor és a víz azt a vért és vizet jelenti, mely Krisztus oldalából tört elő, amint a próféta is hangoztatja: „kenyerét megkapja, vize nem fogy el” (vö. Iz 33,16). Mert ez a lándzsa annak felel meg, mellyel Krisztust átszúrták a kereszten. A kenyér és a kehely valóságosan és legigazibb módon az utolsó vacsora emlékét idézi fel, melyen Krisztus fogva a kenyeret és a bort, így szólt: „vegyétek, egyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én testem és vérem”. Ezzel erősítette meg, hogy halálának, föltámadásának és dicsőségének részeseivé fogadott minket. Ezek után a pap átveszi a kosárban lévő adományt a diakónustól vagy az alszerpaptól. Fogja a lándzsát, majd a keresztpecsét mentén megjelöli és megvágja azt, miközben mondja: „mint juhot visznek leölésre, illetve mint bárány csöndben van nyírói előtt”. Ezeket hangoztatva a szent diszkoszra helyezi az adományt és rámutatva mondja: „nem nyitja ki száját: az embersége szerint neki is kijáró ítéletet megvonták tőle. Ki fog beszélni nemzedékéről, mert életét kitépték a földről.” Megemlékezvén ezen eseményről, a pap kezébe veszi a szent kelyhet, és a diakónus bort és vizet önt bele. Ezután így szól a diakónus: „víz és vér ömlött ki oldalából, és az, aki látta ezt, tanúskodik erről, és igaz az ő tanúsága”. Ekkor a szent kelyhet az isteni asztalra helyezi, majd a kenyérre, azaz az áldozati bárányra, és a borra, a kiömlött vérre mutat, mondván: „mert hárman vannak, akik tanúskodnak, a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy (1 Jn 5,8)”, most és mindenkor és örökkön örökké. Az áldozópap ekkor megragadja a füstölőt, tömjént helyez bele, és elkezdi a felajánló imádságot. 4
23. A liturgia antifónái a próféták jövendöléseivel azonosak, melyekkel előre jelezték Isten Fia eljövetelét, hirdetvén: „Istenünk megjelent a földön, s az emberekkel társalgott” (Bar 3,38), valamint „fölségbe öltözött” (Zsolt 92,1). Miután el- és befogadták az Ige szolgálói és szemtanúi segítségével, természetes, hogy a próféták is az Ő megtestesüléséről szólnak, melyet mi is hangoztatunk, kik megértettük azt. 24. Az Evangéliummal való bemenet Isten Fiának eljövetelét és világba való belépését jelenti, amint az apostol is mondja: „amikor bevezeti (az Isten és Atya) elsőszülöttjét a földkerekségre, így szól: ’Imádja őt Isten minden angyala.’” (Zsid 1,6). A püspök stólája ekkor Krisztus testének vörös és véres alakját ábrázolja. Maga a halhatatlan Egy és Isten viselte az Istenszülő Szűz szeplőtelen vérével áztatott stólát (az emberi testet – a ford.), mint porfírt. A jó pásztor ekkor emelte vállaira az elveszett bárányt, melyet pólyával körbe tekert és nem az értelem nélküli állatok vályújába, hanem a józan emberiség értelmes oltárára helyezett. Az angyali rendek himnuszokban emlékeznek meg erről: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú emberekben!” (Lk 2,14); és „az egész föld imádjon téged” (Zsolt 65,4) és mindenki hallja: „jöjjetek, imádjuk, hajoljunk meg előtte” (vö. Zsolt 94,6). És mi hirdetjük eljövetelét, melyet Jézus Krisztus kegyelme tárt föl nekünk. 25. A Háromszorszent himnusz a következőket foglalja magába: az egekben az angyalok zengik, hogy „dicsőség a magasságban Istennek”. A földön a bölcsekhez hasonlóan ajándékokat hozunk Krisztusnak – a hitet, a reményt és a szeretetet rendre mint aranyat, tömjént és mirhát –, és mint a szellemi erők hittel kiáltjuk: „Szent Isten”, amit az Atyára vonatkoztatunk, „Szent Erős”, amely a Fiút és Igét ábrázolja. Ő megkötözte és erőtlenné tette a gőgös Sátánt, kinek hatalma volt a halálon, életet adván nekünk a kereszten való eltiprásával; „Szent Halhatatlan”, aki az életadó Szent Lélek, minden teremtmény létben tartója, és aki által kiáltani tudjuk, hogy „könyörülj rajtunk”. Akkor az ambón lévő zsoltározók egyike az oltár felé fordulva felkészül a ’Dicsőségre’ a Háromszorszent himnusz háromszori ismétlése után, mikor is vagy egyes, vagy többes számot használva kéri: „áldd meg, uram, a ’Dicsőséget’” (’áldd’: ευλογησατε, ευλογησον – a ford.). Az egyes szám használata a három személyben létező isteni egységet állítja elénk, mert az egész Egyház úgy fohászkodik, hogy az Egy-Isten olyannyira meg legyen áldva, amennyire emberileg csak lehetséges, hogy ezért majd méltónak találtasson a Kerubéneket és a Háromszorszentet a testetlen, isteni erőkkel együtt zengeni magának a Szentháromságnak. Amikor pedig a zsoltározó többes számban használja az ’áldani’ szót, az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek három személyére utal; és mikor hozzáteszi, hogy ’Uram’, az istenség egy természetét nyilatkoztatja ki. 26. A püspök trónra lépése és a hívek megáldása azt jeleníti meg, hogy miután az Isten Fia bevégezte üdvgondozását, felemelte kezét és megáldotta szent tanítványait mondván: „békét hagyok rátok” (Jn 14,27). A püspökök által tehát Krisztus ugyanazt a békét és áldást adja a világnak. A hívek „és a te lelkednek” válasza azt jelképezi, hogy te, ó, Uram, kölcsönös egyetértésben megnyilatkozó békét hagytál ránk: oly békét ajándékoztál nekünk, mely elszakíthatatlan egységben van Veled, hogy amely mértékben a békében vagyunk Szent Lelked által, kit teremtésünk hajnalán adományoztál nekünk, annyira elválaszthatatlanokká váljunk szeretetedtől. 27. A trónon való helyfoglalás Isten Fiának testben való feltámadását és a vállaira vett bárányt, az omoforral megjelenített ádámi természet szimbolizálja, melyet minden Kezdet, Erő és égi Hatalmasság előtt az Istennek és Atyának ajánlott. Csak az Egyetlen isteni eredetű - míg mások 5
átistenülnek, mely az igazi emberi természet lényege -, a feláldozó szentsége és az áldozat tisztasága miatt. Maga az Atya pedig áldozatként és az emberi nemért közbenjáró felajánlásként fogadta Fiát. A Fiúról mondták ugyanis, hogy „szólt az Úr az én Uramnak (tehát az Atya a Fiúnak): ülj az én jobbomra” (Zsolt 109,1), mire Ő a Magasságbeli trónjának jobb oldalán foglalt helyet a mennyországban. (Ő a Názáreti Jézus, az eljövendő dolgok főpapja.) 28. A prokimen szintén a próféták jövendölését és kinyilatkoztatását hordozza magában Krisztus második eljöveteléről. Csatakiáltással masírozó harcosokhoz hasonlóan elől menetelnek: „Te, aki a kerubokon trónolsz, jöjj, és ments meg minket”. [És Ő valóban Isten szent trónusán ül.] Mint Krisztus szemtanúja és szolgálója, az apostol is az Ő Királyságát hirdeti, fennhangon kiáltva: „Krisztus azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg” (Zsid 9,11), és „mivel ilyen kiváló főpapunk van, ki a mennyekből ereszkedett alá, siessünk tanúskodni róla.” Pál apostollal együtt Keresztelő János is így kiált: „Az az Isten Báránya, aki ’utánam jön és elveszi a világ bűneit’ (Jn 1,29); Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket, ki közöttetek van.” 29. [Dávid alleluját zeng, amikor így szól: „Íme jön a mi Istenünk, színe előtt emésztő tűz” (Zsolt 49,3). Örömhírvivőinek bölcsessége már ekkor beragyogta a világot.] A Zsidókhoz írt apostoli levélben az ’AL’ arra utal, hogy Ő eljön; az ’EL’ szó Istent jelent, még az ’OUIA’ arra szólít fel, hogy dicsőítsük és himnuszokban zengjük az élő Istent. 30. A tömjénező Krisztus emberségét, a benne lévő tűz az Ő istenségét ábrázolja. A tömjénfüst az előtte haladó Szent Lélek jó illatát nyilvánítja ki, mert a tömjénező (a belülről fakadó) édes örömnek felel meg. A tömjénező belseje alatt a Szűz Istenszülő legszentebb méhét is értjük, aki az isteni parazsat, Krisztust hordozta magában, „akiben az istenség egész teljessége lakik testi formában” (Kol 2,9). Így együttesen árasztják a tökéletes jó illatot. A tömjénező belseje az istenség tüzének parazsát, azaz a Szent Lélek munkájának édességét is magába foglaló keresztelő medencére is utal, mely a hit általi isteni kegyelem befogadásának kellemes illatot árasztó helye. 31. Az Evangélium Isten leereszkedése hozzánk, amikor is láthatóvá teszi magát számunkra: ezután már soha nem fog felhőben és sötétségben beszélni hozzánk, mint tette azt Mózesnek villámlás, fény és harsonazengés közepette, vagy a hegyen levő tűzben hang és homály által. Már nem is prófétai látomásokban, hanem látható, valódi emberként jelenik meg. Úgy szemlélhetjük Őt, mint szelíd és békés királyt, aki oly csendesen ereszkedett alá, mint eső a gyapjúra; most már láthatjuk dicsőségét, mint az Egyszülött Fiú dicsőségét, ki telve van kegyelemmel és igazsággal (vö. Jn 1,14). Rajta keresztül az Isten és Atya szemtől szembe és nem rejtőzködve szólt hozzánk. Az Atya az egekből rátekintve hangoztatja, hogy „ez az én szeretett fiam” (Mt 3,17): a próféták által előre hirdetett Bölcsesség, Ige és Erő. Kinyilatkoztatta magát az evangéliumokban, hogy mindaz, aki befogadja és hinni fog az Ő nevében, részesedjen abban a kegyelemben, hogy Isten fiaivá váljanak (vö. Jn 1,12). Hallottuk és saját szemünkkel láttuk, hogy Ő valóban Isten Bölcsessége és Igéje, és ezért kiáltjuk mindnyájan, hogy „dicsőség néked, Uram”. A Szent Lélek pedig, aki eddig a derült égboltban rejtőzködött, most egy ember által nyilvánul meg: „kövessétek és hallgassatok Rá”. 32. A világegyetem négy széliránya miatt alakult ki a négy különböző formájú élőlényre - melyeken a
mindenek Istene uralkodik - utaló Evangélium. Az Őt kinyilatkoztató teremtményeket együtt tartva, nekünk ajándékozta az egy Lélek által sugalmazott négy különböző evangéliumot. Négy arcuk van nekik, melyek Isten Fiának cselekedeteit nyilvánítják ki: az oroszlánra hasonlító első cselekvésére, 6
tekintélyére és uralkodására utal; az ökörre hasonlító második üdvgondozását és papságát jelképezi. A harmadik egy emberre hasonlít, ami tisztán ábrázolja egy ember képében való megjelenését, míg a negyedik jelkép egy repülő sas, mely a Szent Lélek ajándékára utal. Az evangéliumok tehát annak a négy élőlénynek felelnek meg, melyeken Krisztus uralkodik. A János szerinti evangélium kinyilatkoztatása óta tudunk Atyjától való uralkodói, az Atyától való és dicsőséges születéséről. A papi jellemvonást hordozó lukácsi evangélium Zakariás pap templomban való tömjénezésével kezdődik. Máté evangélista embersége szerinti születését eleveníti fel, melyet nemzetségtáblának nevezünk, így ez az evangélium emberként ábrázolja Őt. Márk prófétai lelkülettel a magasságból az emberiséghez érkező kezdetről szól: „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete, amint meg van írva a prófétánál: ’Íme, elküldöm küldöttemet.’” (Mk 1,1-2). Ez utal az evangélium szárnnyal való ábrázolására. 33. A püspök áldása a hívekre Krisztus 6500 esztendő elteltével megvalósuló második eljövetelét mutatja az ujjaival ábrázolt ςφ betűkkel. 34. Az iliton azt a vászontakarót jelképezi, mellyel Krisztus testét körbe tekerték, mikor levették a keresztről és sírba helyezték. 35. A hitjelölteket kivezetik, mert még nem merítkeztek meg az isteni keresztségbe és Krisztus misztériumaiba. Róluk állapítja meg az Úr: „más juhaim is vannak; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak szavamra; [és egy akol lesz és egy pásztor]” (vö. Jn 10,16). 36. A szentélyhez tartozó szkeüofülakionban tartották az előkészületet, mely arra a Kálváriára utal, ahol Jézust keresztre feszítették. A hagyomány szerint Ádám ősatyánk koponyája nyugszik itt, melyre az is utal, hogy „keresztre feszítésének közelében volt egy sír” (vö. Jn 19, 41-42). A Kálváriának ezt az eseményét Ábrahám is előábrázolta, mikor Isten parancsa szerint sziklából oltárt állított fel e hegyek egyikén, fát gyűjtött, ráhelyezte fiát, majd egy kost ajánlott fel égőáldozatként. A kezdetnélküli és örökkévaló Isten és Atya örömmel telt el a végső időkben az Ádám ágyékából származó tiszta Istenszülő Szűztől megtestesülő örök Fiát látván, a neki tett megerősített ígéret szerint. Ő emberként testileg szenvedett, de istenségét tekintve szenvedhetetlen maradt. Megfeszítésére menvén, Krisztus felemelte a keresztjét és saját ártatlan testét ajánlotta fel a kos helyett, az oldalán késsel átszúrt bárányként. Felkínálta magát, hogy sokak bűnét hordozza, és így emelkedett Főpapunkká. Emberként halt meg, ám Istenként támadt föl, visszakapva ezért azt a dicsőséget, melyet a világ kezdete előtt is együtt birtokolt az Istennel és Őselvvel (vö. Zsid 7,26-28). 37. A diakónusok bevonulása és a szeráfok hasonlóságában jelenlévő hívek segítségével a Kerubének az összes szent és boldog bemenetelét ábrázolja. Ők sorrendben megelőzik azokat az angyali erőket és seregeket, kik láthatatlanul szolgálnak az utánuk érkező, titokzatos áldozatára készülő, és halandó kezek által magasra emelt, hatalmas Krisztus Királynak. Velük együtt érkezik a Szent Lélek a vértelen és szellemi áldozatra. A Szent Lélek lelkileg a tűzben, a tömjénezőben, a füstben és az illatos levegőben szemlélhető: mert a tűz istenségére, a tömjénfüst pedig láthatatlan eljövetelére utal, édes kegyelemmel átitatva minket a titokzatos, élő, illetve vértelen szolgálat és égőáldozat segítségével. Mindezeken túl a szellemi erők és a szolgáló angyalok, kik látták a kereszten beteljesülő kiszolgáltatottságát és Krisztus halálát, egyben a halálon aratott győzelmét, a poklokra való leszállását és harmadnapi feltámadását, velünk együtt éneklik, hogy alleluja. 7
Ez a bemenetel Krisztus eltemetését is elénk tárja, amikor József levévén a fáról a testet, azt tiszta gyolcsba göngyölvén fűszerekkel és balzsammal látta el, és végül Nikodémussal egy sziklába vágott új sírba helyezte el. A szentély a szent sír képe, az oltár természetesen az a felület, ahová legtisztább és legszentebb testét fektették. 38. A diszkosz József és Nikodémus kezeit jelképezik, akik eltemették Krisztust. A diszkosz, melyen Krisztust viszik, a mennyei körökkel is magyarázható, mely kicsiben ábrázolja nekünk a lelki Napnak, azaz Krisztusnak, látható, kenyér alakjában történő bevitelét. 39. A kehely pedig arra a tálra utal, mely felfogta az ’orvosságot’, amely Krisztus véres és szeplőtelen oldalából, kezeiből és lábaiból ömlött ki. Más megközelítésben a kehely a Bölcsesség edényét is jelképezi, ami maga az Úr: ugyanis Isten Fia átlényegítette vérét, hogy a bor helyett igyanak belőle, és a szent asztalon eléjük téve mindannyiukhoz így szólt: „igyatok az értetek átváltoztatott véremből, ami a bűnök bocsánatára és az örök életre szól.” 40. A diszkosztakaró annak a szemfedőnek felel meg, melyet Krisztus fejére helyeztek a sírban, hogy betakarják vele arcát. 41. A nagytakaró, vagy más elnevezéssel aérion, azt a követ ábrázolja, melyet József hengerített a sír elé és Pilátus katonái lepecsételtek. Az apostol is megemlékezik erről a takaróról: „bízunk abban, hogy Jézus Krisztus vére által bemegyünk a szentélybe, amelyet nekünk mint új és élő utat a függönyön, azaz a saját testén keresztül megnyitott” (vö. Zsid 10,19-21). Krisztust tehát keresztre feszítették, az életet eltemették, a sírt őrizték, a követ pedig lepecsételték. A pap az angyali erők közepette már nem a földön járva, hanem a mennyei szentély, azaz az Isten trónusa előtt lévő oltár felé közeledik, miközben a nagyszerű, kimondhatatlan és kifürkészhetetlen Isten titkát szemléli. Ekkor a feltámadás tanújaként hálát ad és megerősíti a Szentháromságba vetett hitet. A fehér ruhát viselő angyal a sírkőhöz közeledik, majd elhengeríti azt kezével, és ruhájával rámutatva félelmetes hangon nyilatkozik meg a diakónus által, ki a harmadnapi feltámadást hirdeti azzal, hogy felemelve a takarót kiáltja: „álljunk illően”, mely az első napra, „álljunk félelemmel”, mely a másodikra, „békében ajánljuk fel” (az áldozatot – a ford.), mely a harmadik napra utal. A hívők hálát adnak Krisztus feltámadásáért: „a békesség irgalmáért, a dicséret áldozatáért”. Ekkor a pap az embereket a háromságos istenismeretre tanítja, melyet maga is a kegyelem által sajátított el: „a szent és egylényegű Háromság kegyelme legyen mindnyájatokkal”. A hívők ezt közösen megerősítik és imádkozva felelik: „és a te lelkeddel”. Aztán az áldozópap mindenkit az Ő szent hegyére, a mennyei Jeruzsálemhez felvezetvén kiálltja: „figyelmezzünk, emeljük föl szívünket”. Ekkor mindannyian azt válaszolják, hogy „felemeljük az Úrhoz”. A pap mindenkit felszólít: „adjunk hálát az Úrnak”. [A hívek megerősítik: „méltó és igazságos” hálaadó himnuszokat zengeni a Szentháromságnak, hogy a lélek szemét birtokolhassuk, mellyel a mennyei Jeruzsálemet tudjuk keresni.] Aztán a pap magabiztosan az irgalmasság Istenének trónusához járul és tiszta szívvel a hit bizonyosságában, megszólítja Istent. Ezek után már nem felhőben közeledik, mint egykor Mózes tette a Bizonyság Sátrában, hanem fedetlen arccal szemléli az Úr dicsőségét. Közvetlenül Istenhez tud járulni, mert a Szent Háromság istenismeretére és a hitre tanították, rejtekben tudtára adva az örök idők óta és nemzedékektől elrejtett misztériumokat, melyeket Isten Fiának megtestesülése most már a felszínre hozott. A Megtestesült, az Atya keblén nyugvó egyszülött Fiú, nyilatkoztatta ki (az Atyát – a ford.). A valóságban Isten láthatatlanul beszélt Mózeshez és Mózes Istenhez: most pedig a 8
pap, a szentélyben tartózkodó két kerub között állva, és hódolatot adva az Isten rettenetes és szemmel nem befogadható dicsőségének és világosságának, a mennyei liturgiát szemlélve bevezettetik az életadó Háromság ragyogásába. [Az örök és születetlen Isten és Atyáéba; a szintén kezdet nélküli, egyvalóságú, de Tőle született Fiú és Igéjébe; és ugyanabban a természetben egyöröklétezésű és eljövendő Szent Lélekébe.] A Szent Háromságéba, aki öröktől fogva összekeverhetetlen hüposztáziszaiban, azaz személyeiben, és aki természete egysége szerint az oszthatatlan és elkülöníthetetlen istenség, királyság és dicsőség. A pap mégis szemléli és kinyilatkoztatja a szeráfi erők és a négy karámban lévő teremtmény háromszor szent dicsőségét. A hangosan éneklő és mindent beárnyékoló kerubokkal és szeráfokkal együtt ő is megnyilatkozik: „győzelmi éneket énekelvén, kiáltván, hangoztatván és mondván”, majd „szent, szent, szent a Nyugalom (Seregek – a ford.) Ura”, az erők egyetlen háromszor szent Istene, „hozsanna a magasságban, áldott, ki az Úr nevében jő”. A hozsanna megmentést jelent, mely világosságként érkezik az Úr nevében. A mindenki által bemutatott lelki üdvözlés (békecsók – a ford.) a jövőben bekövetkező hitet, szeretetet, egyetértést, az összhangzást és a mindenki részéről a másik felé forduló, értelemben megjelenő azonosságot ábrázolja, melyeken keresztül az arra méltó megkapja az Isten Igéjére irányuló belső meghittséget. Mert a szó szimbóluma a száj, mely alapján majdnem mindenki, aki szellemi lényként elmerül a szóban, szintén együtt növekszik az első és egyetlen Szóval, minden szó szerzőjével. Isten szent temploma ajtóinak bezárása az átmenetre és az eljövendőre utal: a szellemi világban bekövetkező félelmetes szétválasztásra és a rettenetes ítéletre, azaz a méltók számára Krisztus menyegzői szobájába történő bevezetésre, illetve az érzékek megtévesztő működésének végső visszautasítása helyére. Azután a mindenki által elmondott Hitvallás szertartása az eljövendő korok titokzatos hálaadásaként jelenik meg, a mindenható Isten csodálatos szavai és az értünk végzett gondoskodása miatt, aki által szabadokká is válunk. Ezen hálaadással mindazok, akik hódolatot ajánlanak fel saját érdekükben az isteni adományokért, részesülnek a méltóságból: ám nekik saját részükről semmi viszontajándékuk sincs a határtalan isteni ajándékokért. A hívők és a diakónusok a hatszárnyú szeráfokhoz és sokszemű kerubokhoz hasonlóan vannak jelen, mert a földi dolgok így ábrázolják a mennyei, transzcendens lelki valóságokat. A négy alakot felvevő teremtmények váltakozva dicsőséget zengenek egymás után: az első oroszlán képében kiáltja, hogy ’szent’, a második ökör képében kiáltja, hogy ’szent’; a harmadik ember képében kiáltja, hogy ’szent’, és a negyedik sas képében mondja, hogy a ’Nyugalom (Seregek – a ford.) Ura’. A három felkiáltásban egy hatalmat, erőt és istenséget látnak, ahogyan Izajás próféta is érzékelte, mikor megpillantotta az Urat fenséges és felmagasztalt trónján, amint a szeráfi erők körbe vették a házat, illatként betöltő hangjukkal (vö. Iz 6,1-4). „Erre odarepült hozzám az egyik szeráf; kezében parázs volt, melyet csípővassal vett el az oltárról” (Iz 6,6) – ez azt az áldozópapot szimbolizálja, aki a fogóval a lelki parazsat, Krisztust tartja a szent oltáron, aki megszenteli és megtisztítja azokat, akik befogadják és részesülnek belőle. Mert Krisztus lép be a nem kézzel alkotott mennyei szentélybe (vö. Zsid 9,24), hogy dicsőségesen közbenjárjon értünk Isten jelenlétében, olyan Főpappá (vö. Zsid 6,20) alakulva át (vö. Zsid 4,14), ki a mennyekbe hatolt; úgy tekintünk rá, mint az Atya előtti pártfogónkra és mint a mi bűneink elszenvedőjére. Nekünk ajánlotta szent és örök testét váltságdíjul 9
mindnyájunkért, amint kijelenti: „Atyám, szenteld meg őket, akiket nevedben nekem adtál, hogy szentek legyenek” (vö. Jn 17,11.17.19) és „azt akarom, hogy ők is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, mert szerettél engem a világ teremtése előtt” (vö. Jn 17,24). Az áldozópap ekkor újból felajánlja Krisztus megtestesülésének titkát, azaz az Istenszülő Szűz Máriától való kimondhatatlan és dicsőséges születését, itt tartózkodását és világban való életét, a keresztet, a halált, a lelkek fogságból való kiszabadítását, halottaiból való harmadnapi szent feltámadását, menybemenetelét, az Atya jobbján való ülését, második és jövőbeli dicsőséges eljövetelét az Istennek és Atyának. A pap a kezdetnélküli Istenre gondol, aki az Atya, és arra az anyaméhre, mely a Fiút fogadta magába a hajnali csillag és az összes korok előtt, amint megírták: „a hajnalcsillag előtt nemzettelek téged” (Zsolt 109,3). Ez után a pap újból könyörög Istenhez, hogy tegye teljessé és emlékezzen meg Fia titkáról, hogy beteljesedhessen az a mondat, hogy „ma szültelek Téged” (Zsolt 2,7): ez nem más, minthogy a kenyér és a bor lényegüljön át Krisztus Isten testévé és vérévé. Ekkor az Atya jóindulatából és akaratából láthatatlanul jelen lévő Szent Lélek kinyilvánítja az isteni beavatkozást, és a pap keze által tanúskodik, betöltve és átlényegítve a szent adományokat, melyek az Úr Jézus Krisztus Testévé és Vérévé alakulnak át, aki ezt közli velünk: „értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek” (Jn 17,19), hogy „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem maradjon, és én őbenne” (Jn 6,56). Így Isten misztériumának szemtanúivá, az örök élet részeseivé, azaz az isteni természet befogadóivá válva, dicsőítsük a hatalmas, körülírhatatlan és Krisztus Isten rendelkezésének megragadhatatlan titkát, és dicsőítve Őt, kiáltsuk: „Imádunk téged” – az Istent és Atyát – „Áldunk Téged” – a Fiút és Igét – „Hálát adunk Néked” – a Szent Léleknek – „ó, Urunk és Istenünk”: az egylényegű és oszthatatlan egységben lévő Háromságot, aki csodálatosan birtokolja mind a személyek különbözőségét, mind az egy természet és istenség egységét. Az áldozópap megjelenítvén az isteni titkot, mély meghajlásával nyilvánítja ki, hogy láthatatlanul és belsőleg az egyedüli Istennek hódol. Mivel látta az isteni fényt, Isten arca dicsőségének világossága beragyogja őt, ezért rettegéssel meghátrál és megalázkodik, mint Mózes, aki, amikor a hegyen tűz alakjában látta az Istent, remegett, elfordult és betakarta arcát, mivel félt Isten arca dicsőségének szemléléséről. Aztán az azokról való megemlékezés következik, akik a lelkek és minden test Istenében szenderültek el, aki minden elhunyt és élő Ura, és aki a mennyben, a földön és az alsóbb régiókban levőkön uralkodik. Mert Krisztus, a Király, jelen van, és - a mi Istenünk és Urunk, az üdvözítő Jézus Krisztus megjelenéséig – a Szent Lélek minden élőt és holtat az egységre és a megnyugvásra hív, és hogy gyülekezzenek össze és járuljanak az Ő arca elé; mert a Hadészben levő összes lelket feloldozta Krisztus halála és feltámadása. Ő föltámadt halottaiból és a halottak zsengéje és elsőszülöttje lett (vö. 1 Kor 15,20). Mindenki számára utat készített a halálból való föltámadáshoz és örök, boldog életben való nyugalmat ajándékozott azoknak, kik az Ő föltámadásának reményében hunytak el. A keresztények lelkeit egybegyűjtik, hogy egyesüljenek a prófétákkal, apostolokkal és főpapokkal azért, hogy Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal közösen ünnepeljenek Krisztus Országának misztikus vacsoráján. Eljutván így a hit egységére és a Szent Lélekkel való közösségre annak az Egynek rendelkezése folytán, aki meghalt értünk és az Atya jobbján foglal helyet, már nem a földön tartózkodunk, hanem a mennyben lévő Isten uralkodói trónusa mellett állunk, ahol Krisztus van, amint ő maga állítja (Jn 17). Mindezek után, fogadott fiaivá és társörököseivé válva Krisztusnak az Ő kegyelme, és nem a 10
cselekedetek által, megkapjuk Isten Fiának lelkét. Hatalmát és kegyelmét szemlélve, a pap felkiáltva hangoztatja: „Abba, mennyei Atya, tégy méltókká minket, hogy elítélés nélkül bátorkodjuk mondani”:
A ’MI ATYÁNK’ KEZDETŰ IMÁDSÁG MAGYARÁZATA 42. MI ATYÁNK, AKI A MENNYEKBEN VAGY, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED: a név Isten fiának neve. Az ’Atya’ szó kiejtése arra mutat rá, hogy kinek a javaira lettél méltóvá, mivel most már Isten gyermekévé váltál. A ’mennyekben’ szó kiejtése a te Atyád hazájára és lakására utal: ha Istent édesapádnak szeretnéd, nézz a mennybe és ne a földre. Nem mondhatod, hogy ’én Atyám’, csak azt, hogy ’mi Atyánk’, amióta minden ember az egy Atyától való testvéred. SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED azt jelenti, hogy szentelj meg bennünket azért, hogy Te legyél megdicsőítve általunk. Ahogy Istent tudom gyalázni, úgy dicsőíteni is tudom. JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD kifejezés a második eljövetelre utal, hogy akinek tiszta lelkiismerete van, bátran várja a föltámadás és az ítélet eljöttét. LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS azt jelenti, hogy amint az angyalok végrehajtják akaratod, úgy ajándékozz meg, hogy mi is hasonló módon cselekedhessünk. MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NÉKÜNK MA tagmondat arra a kenyérre utal, mely természetünknek és létünknek elegendő. A holnap gondját szintén visszautasítja, mert a mindennapi kenyér Krisztus Teste, és azért imádkozunk, hogy azt szennytelenül vegyük magunkhoz. ÉS BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK, mert keresztségünk óta bűnöket követünk el. Azért könyörgünk, hogy engedje el adósságainkat, ha haragszunk, mert Isten példaként használ engem, hogy amit másnak teszek, Ő is hasonlóképpen fog velem bánni. ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE: mi, emberek, gyengék vagyunk, így ez a mondatrész nem azzal foglalkozik, hogy kísértésbe esünk, hanem sokkal inkább azzal, hogy könyörögjünk a minket elborító kísértések ellen. Mert az, akit elborított és elárasztott a kísértés, az a csapdájában köt ki: de az, aki már elesett, tud még uralkodni? DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL kérés nem azt mondja, hogy ’a gonosz emberektől’, mert ők nem okoznak nekünk sérelmet, hanem ’a gonosztól’. A hatalmas és áldott Isten mindenek feletti legszentebb megszólítása az engedelmes és élő istengyermekség szimbóluma, melyet a Szent Lélek, ajándéka és kegyelme szerint adományozott az embereknek. Ezen örökbe fogadás alapján hívják őket Isten fiainak, amikor már minden emberi tulajdonság hátra marad a kegyelem látogatásának idején, és így mindannyian szentek lesznek oly mértékben, amennyire a jóság isteni szépsége (és az erények) által ragyogóan és dicsőségesen megtisztítják magukat.
11
43. A pap ekkor mindenki előtt kinyilvánítja, hogy veletek együtt én is a szenvedélyek embere vagyok, és nem ismerem mindegyikőtök bűnét. „Nézzétek, lássátok és vegyétek észre Istent! Isten az egyetlen Szent, aki a szentekben lakik”. A hívők pedig így válaszolnak, hogy „egy a szent, egy az Úr, Jézus Krisztus”, az Istennel és Atyával és a Szent Lélekkel. Mert az elmúlt korszakban Mózes bikák és kecskék vérét hintette szét, mondván: „ez az Istennel kötött szövetség vére”. Most azonban Krisztus Isten saját testét adta, melyből vére patakzik (vö. Zsid 9,19), ami az új szövetség, kijelentvén: „ez az én testem és vérem, mely megtöretik és kiontatik a bűnök bocsánatára”. Ettől fogva azzal a tudattal vesszük magunkhoz a kenyeret és a bort, hogy az Isten Teste és Vére, megemlékezvén az Úr Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról, kinek dicsőség legyen végtelen időkön át. Ámen. A liturgia vége felé minden ész és értelmen túl, az összes hívő vallomása („Egy a Szent” kezdettel) mindazok végidőbeli összegyülekezését és egységét jelképezi, akiket Isten, a visszaélés nélküli szellemi korszakban, titokzatosan és bölcsen eltelített az elrejtett isteni egyszerűséggel, miközben az égi erőkkel együtt szemlélik a láthatatlan, kimondhatatlan és áldott világosságot, miáltal képesek lesznek tisztáknak maradni. Végezetül pedig a szent titkok szétosztása marad: magába ölel, és a kegyelem által a benne méltóan részesülőket az eredeti jósághoz teszi hasonlóvá oly hiánytalanul, amennyire ez az emberek számára megközelíthető. Így most már átistenülhetnek és isteneknek is lehet nevezni őket a kegyelem befogadása által, mert Isten teljessége az övék, és bennük már semmi sem mentes az Ő jelenlététől. Az isteni titkokban való részesülést kommuniónak hívjuk, mert a Krisztussal való egységet és az Országot adományozza nekünk. Fordította: Urbán Evariszt
12
