A ménteleki református templom építésének története

Ünnepi szám 2006. szeptember 9.

IV. évf. 3. szám

A ménteleki református templom építésének története Írta: B. Bíró Terézia

200 Ft

Méntelek 60 évvel ezelőtt Cethal, még régebben Aranyhomoka néven szerepel a levéltári feljegyzések szerint. Méntelek középső részét 5-6 km hosszúságban állóvizek borították, amelyben valamikor óriás halat fogtak ki, innen eredt a Cethal elnevezés. A tavakban most is találhatók halak. „Szépen legel a kisasszony gulyája” – a mocsaras vizek mellett lejátszódott idillikus történet emlékét őrzi a dal és a „Kisasszony”-nak nevezett tó. Méntelek a várostól 11 km-re, Lajosmizsétől 6 km-re fekszik. A Benei úttól nyugatra eső része homokos terület. Régen járás volt, amit városunk elöljárósága kedvező fizetési feltételek mellett a vagyontalan emberek között szétosztott, akik valóságos csodamódon néhány év leforgása alatt szőlő és gyümölcskertté varázsolták a hasznavehetetlen földet. Kisebb-nagyobb tanyákat is felépítettek szorgalmas munkával összekuporgatott pénzecskéjükből. Természetesen az akkori időkben még divatos mezitlábra húzott papucsok, és több divathullámot túlélő egyszerű ruházatuk mellett nem kaptak idegrohamot a kis vagyonszerzés, otthonuk ily módon történt megalapítása miatt. Nem lettek hűtlenek régi kenyeret adó gazdájukhoz, továbbra is eljártak dolgozni, és némelyek 10-20 év múlva tekintélyes gazdák lettek. Ezek a kevésigényű, szorgalmas emberek már szerették az iskolát, a könyveket és olvasgatták a Bibliát. Lassanként szükségét érezték az Isten igéjének alapos megismerését is, ezért egyre nagyobb igény mutatkozott annak magyarázására, az arra hivatottak részéről. Ünnepi alkalmakkor a Benei út mellett levő iskolában gyűltek össze, amikor a városból kiküldött lelkész úrvacsorát is osztott közöttük. A budapesti baptista felekezet részéről állandósulttá vált prédikátor kiküldése, és a református hívek közül mind többen csatlakoztak hozzájuk, amit a református egyházunk akkori lelkésze nt. Mészáros János mindenre kiterjedő figyelme nem került el, s meg is találta a baj orvoslását. „Ménteleken templomnak kell épülni.” 1911. július 7-én Kecskemét lakosságát éjfél után irtózatos földrengés rázta fel álmából. Ha még 5 percig tart, minden épület összeomlik, maga alá temetve az alvó embereket. Egy hónapig tartott a föld kisebb-nagyobb rengése, úgy hogy heteken keresztül az udvaron sátrak alatt aludtunk (ha tudtunk aludni), sokan a sétakerti padokon, széles útvonalakon felöltözve szunnyadoztak. A munka szünetelt, a romok eltakarítása is lassan 2

haladt előbbre. A templomok ajtajait bezárták, ahova pedig most úgy vágyódott mindenki, szánva-bánva bűneit, a közömbösséget, amely a katasztrófa előtt ránehezedett a lelkekre. A puszták lakói is átélték a veszedelmes éjjelt, sőt az állatok is féltek. Egy – a város felé tartó – kocsin ülők nagy sóhajtást hallottak, mintha egybeolvadt volna a lakosság ijedt jajkiáltása. A lovak megtorpantak, és már az esti órákban megérezték a veszedelmet. A félelmetes időben sehonnan sem várhattunk segítséget, még a legbátrabbak is az égre tekintgettek, mert mindenki érezte saját tehetetlenségét. A hívő lelkek azonban most is megérezték az isteni gondviselés csodálatos erejét. A lakosság testi épsége sértetlenül maradt, a leomló mennyezetek, kidőlt falak, gerendák, tetők, kémények lehullása emberek, gyermekek testében kárt nem okoztak, de a büszkén hordott fejek meghajoltak, a szemekből hullott a könny, ahogy a romokra tekintettek. Olyan eggyé lettünk a közös fájdalomban, mintha édestestvérek lettünk volna, mert hiszen mennyei Atyánk ítélt felettünk szeretetlenségünk miatt. Az evangélikusok kicsiny templomában gyűltünk össze istentiszteletre, mert olyan jól esett a hit vigasztaló tanítását hallani, és hálát adni Istennek megmaradásunkért. Az ország minden részéből érkezett részvétlevél és anyagi segély is. Idővel megindult a munka. A mi egyszerű, de őseink rendíthetetlen erejéről, hitéről bizonyságot tevő templomunk1 helyrehozása megtörtént, a hatalmas kövekből épült kerítést lebontottuk, és a méntelekiek kihordták a templomuk felépítésének céljára. 1914-ben háborúba sodródott nemzetünk. A négy évig tartó háború minden tervet megsemmisített. A lelkekben elkeseredés, lemondás, kétségbeesés foglalt helyet. A harctérről hazatértek elvesztették hitüket, és különösen a tanyai emberek – kisebb-nagyobb birtokosok – zúgolódtak a háború okozta veszteségük miatt, amit a munkaerő hiánya idézett elő. Az asszonyok és a serdülőkorban lévő gyermekek nem tudták pótolni az erős férfikezek munkáját. Amikor felvetődött a templom építésének a gondolata, a felelet így hangzott: „A köveket eladták, elhordták, nem óhajtjuk, hogy felépüljön a templom… Isten nem volt ott a harctéren sem.”

1

értsd a kecskeméti református templom B. Bíró Terézia: A ménteleki református templom építésének története

A kecskeméti gyülekezet az elhunyt Mészáros János helyébe két lelkipásztort választott, mert hiszen mindenütt nagy munka várt a papokra. Dr. Hetessy Kálmán és Muraközy Gyula meglátogatták a ménteleki öreg iskolában összegyűlt híveket, és az elhangzott tanítás és közös éneklés nagy hatással volt mindenkire. 1919-ben már engedélyt adott a tanácsköztársaság vezetősége a minden hónapban egyszer megtartható istentiszteletre, ami a méntelekiek óhajtása volt. Természetes következmény volt a templomépítés tervét elölről kezdeni, mert éppen a megrendült lelkek, a megtört szívű emberek érezték legjobban, hogy a hitetlenség mennyi bajnak lehet kútforrása. Ünnepélyek rendezése, a feldúlt lelkek megvigasztalása, a gyermekek tanítása, népművelési előadások, szövő-varró tanfolyamok tartása az öreg iskola falai között a tudást, a testvéri összefogást, a mindent jóvá tevő szeretetet, az örömmel, jókedvvel teljesített munka áldását hangoztatták, amely nélkül megerősödés, nemzetünk minden rétegének boldogulása lehetetlen. A fásult szívek lassanként kiengesztelődtek, a legidősebbek példát mutattak a türelem, a megbocsátás gyakorlására, és biztatták a fiatalabbakat áldozatos tettekre. Lelkipásztoraink mint megértő jó testvérek, a nép szeretetét megnyerték, és a református hívek lelki temploma már újjáépült. Ezen alapult meg sok nehéz akadályt legyőzve a kőtemplom, ha nem is az ősök emlékét hirdető hatalmas kövekből, melynek megőrzött egyetlen darabját beépítették a kis templom falába. 1925-ben dr. Ravasz László püspöki körútja alkalmával Méntelekre is ellátogatott. Fogadtatására a puszta határánál magyarruhás bandérium vonult ki, az iskola udvarán felállított emelvényen foglalt helyet a püspök, a feje felett öreg eperfa lombjai képeztek sátort, az eresz alatt kis fecskék csicseregtek, mintha együtt örültek volna a szív mélyéig meghatott gyülekezettel, amely a XC2. zsoltárt boldogságtól könnyes szemekkel énekelte. A zöld gallyakkal díszített nagy udvar nem tudta befogadni a puszta népét, és a nagy számban megjelenteket, akik a püspök kíséretében jöttek. Istentisztelet után a virággal díszített 70 m2 területű tanteremben és előszobában 120 teríték mellett foglaltak helyet a

2

90. zsoltár

vendégek és helybeliek közül mindenki, aki befért. A fő adományozók özv. Keresztes Imréné saját otthonában szerényen meghúzódva élvezte nemesen érző szívének áldott nyugalmát, id. Keresztes István a baromfik, torták és kenyér adakozója Kéri Ferenccel a pörköltet kavargatták hatalmas üstben, amely Jenei József jóvoltából került az asztalokra, a szintén saját borát ütve csapra őrizte a kamrát, hogy félrelépés ne történjék a boroshordó körül. Özv. Borbély Ödönné a pecsenyék és sütemények készítője száz szál túrós rétest húzott egy nap alatt, melyet másnap frissen töltve, sütve szolgálhattak fel. Csirkéket, süteményhez szükséges dolgokat Bíró János, Bíró Ferenc, Kele Pál, Szentgyörgyi Pál, Bodon Ferencné, Jenei Istvánné, Darányi Károlyné, özv. Varga Mihályné adtak. A sütemények készítésénél Mujkos Mariska, Juliska és a fent felsorolt családok leányai segédkeztek, ugyancsak ők díszítették a tantermet Borbély Tinike irányításával. Borbély Ferenc a gyönyörű díszkaput állította fel, Fürj Károly és a Bodon testvérek segítségével. Tatár Mihályné a fűtés és edények fő gondozója nélkül nem került volna tálakba a frissen sült meleg túrós rétes. Az udvaron, padokban ülve terítés nélkül is jóllakhatott mindenki, és ami megmaradt, a gyermekek intézték el előzetes engedélyt kérve a tanító nénitől, aki jóságos szüleivel boldogan nézte a lakomázók derűs arcát, és az Istennek hálás szívvel köszönve meg végtelen nagy kegyelmét, hogy Méntelek népe ilyen feledhetetlen ünnepet engedett megérni. Azok, akik részt vettek ezen az ünnepi összejövetelen, ha nem ismerték is a pusztai emberek meleg szívét, itt meggyőződhettek arról, hogy a sok szenvedésben megedzett szívű emberek jobban tudnak áldozni, szeretni, mint a kényelemben, bőségben élők, akik ilyen nagylelkűségre képtelenek, mert az igényeik kielégítése mellett mellőzhető, érdeknélküli tettekre gondolni sem akar. A tanyai emberek mellett Szél János és felesége, Mészáros Ilona nevét is itt sorolom be, akik a templomépítés céljára földet adományoztak, az ünnepélyek rendezésekor süteményt és gyümölcsöt adtak. Özv. Sutus Mihályné kocsiján a lelkészeket több alkalommal kihozta, és a fenti ünnepségen a püspöknek finom szőlőt, gyümölcsöt adott át. A templomépítés ügyét már Főző Jenő tanítói működése idejében az itt felsoroltak szívükön B. Bíró Terézia: A ménteleki református templom építésének története

3

hordták: Erdei László és felesége, Szentgyörgyi Mihály, Nagy László és felesége, K. Szabóné Ötvös Erzsébet, Szabó Sándor, Keresztes Imre, Csikai Mihályné, Nagy István, Nagy Sándor, Pető Imre, Pintér testvérek, Sándor László, Somodi testvérek, Bíró Sándor, Csordás Mihály, Szöllősy József, Tormási Ferenc, Fazekas Lajos, József, Mihály, Kéri Ferenc, özv. Héjjas Istvánné, özv. Tószegi Józsefné, Tatár Józsefné, Kéri Imre, Erdei Lajos, Szabó Sándor, Bíró Ferenc, Bíró János. Az építkezéshez anyagot, téglát a fenti családok életben levő tagjai hordták ki kocsival, vagy segítettek munkájukkal: Somodi Sándor az anyagbeszerzést vállalta és gondoskodott a kiszállításáról, Somodi Pál, Szijjártó László, Bodon István és Gyula, Fürj Károly, ifj. Jenei István és József, Szentgyörgyi Mihály, Tatár Mihály mindenütt készséggel, jó szívvel teljesítették a rájuk bízott munkát. A Leánykör tagjai teát, süteményt szolgáltak fel több alkalommal, amelynek jövedelméből fehér selyemből készült úrasztalterítőt, keresztelési és úrvacsorai terítőket szereztek be, amelyhez az aranyrojtot dr. Bíró Sándorné Szél Mária adta. Jenei Juliska szószékterítőt hímzett saját költségén, Ladányi Lászlóné a terítők hímzésében segített. Bíró Judit, Juliska, Terike és Jusztika, Bodon Jusztika, Jenei Erzsike szorgalmasan dolgoztak Borbély Tinika és Kállai Jucika részvételével a terítőkön, hogy a templomavatásra elkészüljenek. Tatár Ilonka vak leányka horgolt terítőt készített a kis öltözőfülkébe elhelyezett asztalkára, amit kedves szavak kíséretében vettem át, amely így hangzott: „Örömmel dolgoztam a terítőn, mert Jézust nagyon szeretem, és Őt látom mindig magam előtt, de hányan vannak a látók, akik Jézust még sohasem látták.” Ezeket a szavakat szeretném bevésni a szívekbe, hogy mindenkire világosság derülne e küzdelmes földi életben! Nem tudom él-e még Ilonka, elszakadtam a méntelekiektől, de szívemből kívánom, hogy boldog hitében tartsa meg az Isten, és ártatlan lelke példaként tündököljön az ifjúság előtt. Amikor a fiatalabb nemzedék az idősebbek útmutatásán továbbfejlesztette és megvalósuláshoz közeledett a méntelekiek évtizedeken át óhajtott templomépítésének terve, a katolikus hívek gyorsan hozzáláttak a kis imaházuk felépítéséhez, ami a reformátusokat hathatósan feltüzelte, úgy, hogy a sorozatos természeti csapások, károk mellett is mindenki siettette az annyira várt templom felavatását. 4

Ünnepélyek jövedelme, perselypénzek, önkéntes adományok mellett már a lelkészlakás is készen várta a lelkipásztort, akit Csikay Kálmán személyében megválasztottak. 1935. december havában megtörtént a beiktatás. A már előbb ismert lelkészt szeretettel befogadták, aki átvette a hetényegyházi gyülekezet gondozását is, ugyanúgy, mint a ménteleki, nyíri iskolás gyermekek tanítását, amely eddig az öreg iskola tanítójának volt kötelessége az istentiszteleti ének vezetésével egyetemben. A templom felavatásának idejét és ünneplését szándékosan hagytam utoljára, mert ehhez már szomorú, de mégis vigasztaló emléket kell felidéznem, amit nem tudok magamba zárva őrizni. 1930-ban ősszel történt meg a templom felavatása. Ugyanez év augusztus 15-én temettük el a 82 évet élt drága jó apámat. Utolsó óhajtása az volt, hogy engedje meg Isten, hogy megláthassa a kis templomot, és kérése teljesedett. Teljesedett halála előtti éjjel mennyei Atyánkhoz való fohásza: „Teremtő Istenem, úgy haljak meg, ne lássák szenvedésemet.” Úgy halt meg, másnap ebéd után az udvaron pillanatok alatt összeesett, egy jajkiáltás nélkül. Anyám 1926-ban halt meg, boldog hálával köszönte meg, hogy a püspökünket saját szerény otthonunkban fogadhattuk, és a lélekemelő ünnepélyt megérte. Áldott lelkű szüleim elvesztése gyógyíthatatlan sebet ejtett sokat szenvedett szívemen, és nagyra becsült püspökünk újabb megjelenésekor én már nem bírtam mást tenni, mint zokogni, úgy, hogy a felavatás lefolyását nem tudtam megfigyelni. A tömeg egy része kiszorult a templomból, és ezek az udvaron hallgatták az igehirdetést a segédlelkész ajkáról, ezek között voltam én is. A közebéd Szél Jánosék tanyáján volt egy nagy sátor alatt. A ménteleki templom alapkőletételi ünnepségen elhangzott beszédem itt közlöm:

„Kedves Hallgatóim! Mélyen tisztelt Vendégek! Hadd tudják meg, hogy a Te kezed munkája ez, hogy Te cselekedted ezt Uram!” – ezt mondja a zsoltáríró. Mit cselekedett az Úr – kérdik tőlem e percben kedves hallgatóim? A felelet íme így hangzik: 11 éven át, forradalmak, gyűlölségek között, nyomorúságok és felfuvalkodottság ellenére minden évben összejöttünk e kedves helyen, hogy épüljünk és építsünk, örüljünk és sírjunk, hogy helyreállítsuk a szívek békéjét, itt a természet ölén Isten végtelen szeretetét megérezzük és

B. Bíró Terézia: A ménteleki református templom építésének története

gyönyörködjünk a természet nyújtotta szépségekben. Ez az Úr akarata! Most nézzünk szívünkbe, s gondoljunk arra, megértettük-e Isten akaratát. Itt fekszik előttünk egy kő, mely erős, sokkal erősebb, mint itt közülünk bármelyikünk, de mit ér ennek ereje lélek nélkül! És mivé lesz e kő, ha sok-sok társával egybekapcsolja az ésszel, lélekkel megáldott ember, aki hatalmasat, szépet akar alkotni belőle. Hiszem, hogy Isten kegyelméből nemsokára megláthatjuk Méntelek pusztán hitünknek, áldozatkészségünknek legszebb tanújelét, a templomot. A ménteleki református híveknek forró óhajtása volt, hogy templomuk legyen, mert a gyülekezet befogadására nincs megfelelő hely. Az 1911-i földrengés után a templomot körülvevő kerítés lebontásából kikerült termésköveket a ménteleki gyülekezet részére templomuk felépítése céljából átadták, amelyet nagy fáradtsággal kihordtak kocsikon, szekereken. Ezeket az 1914-18. évek alatt részben eladták a reményvesztett egyházi és világi vezetők, mert a köveket elsodorta volna a világháború mindent megsemmisítő vihara, amely nem kímélt semmit. Most ez az egy darab kő beszél a múltról, az erős lelkek és acélos erejű hívekről, akik sürgős kocsikon útnélküli utakon, hogy a magyarság gócpontján, a különböző felekezeteket eggyé forrasztő krisztusi szeretetet még jobban elmélyítse a mindenki számára érthető nyelven tartó istentiszteletet a maguk puritán egyszerűséggel épült templomában, de fényesen tündöklő hitbuzgósággal. Nem voltak akkor még gépkocsik, vonatok, de nem voltak Kecskeméten hatalmas utak sem, s csak egyszerű gazdálkodó családok, akiken évtizedeken át hordott ünneplő ruha, fényűzést kerülő nagyanyákon nem volt csillogó ékszer, de volt a szívükben elégedettség, békesség és hajnaltól késő estig dolgoztak, de vasárnapokon ott ültek imádkozó lélekkel a templom padjaiban. A magyar paraszt valóságos szeretettel művelte földjét, és nem kereste a szórakozást az otthonán kívül. Nem ivott, nem kártyázott, hanem a régiek disznótorai, lakodalmak vidám, romlatlan lelkületéről beszél és nem szégyelltek jókedvükben egy-egy zsoltárt elénekelni. A szívükben élő szeretet serkentette őseinket, a hatalmas, szegényt, gazdagot befogadó szent hajlék építésére, amelyben még most is dicsérhetjük Istent. Akiket az áldott lelkű szülők megtanítottak arra, hogy a szülői házon kívül van egy hely, ahol

mindannyian mindenkor várva várt kedves vendégek vagyunk, amelynek ajtaján belül meg kell, hogy szűnjék az irigység, a harag, ahol enyhet talál a bánatos szív, és megtörik a bűn. A háború előtt hitbeli közönyösség, a háború után a hazatértek lelkében kialudt a hitnek gyengén pislogó lángja. Lassanként a lelkipásztorok buzgólkodására bekövetkezett a lelki ébredés, és a semmi kinccsel nem pótolható hit ereje békében, veszélyek között hánykódó lelkünknek megnyugvást adott. Nem tudom, Isten hol ítél felettem, de ezt biztosan állíthatom, hogy életem minden körülményei között a templomban meg tudtam vigasztalódni, de boldog napjaimban is valami felmagasztosult érzelem járta át lelkemet. Ha szülővárosomtól messzire kerültem hosszabb vagy rövidebb ideig, ha nem hallhattam a kecskeméti harangok zúgóbúgó hívogató hangját, olyan üresnek találtam az életet, hogy sírás fogott el. Pedig másutt is voltak templomok, papok, de azok nem pótolták a szülőváros megszokott, szívemhez nőtt ősi templomát, ahol már gyermekkorom ártatlan, tiszta örömei között a templomi éneklés foglalta el az első helyet. A XC. zsoltár, a konfirmációmra emlékeztető 63. dicséret a megpróbáltatások között is drága vigasztalásom képezte. Adhat-e szülő, nevelő nagyobb kincset a gyermeknek annál, amit senki sem vehet el tőlünk: az igaz hitet, amelynek magvait a templomban lehet megtalálni. Ismét szóljon helyettem a zsoltáríró: „Ha nem a te törvényed lett volna az én gyönyörűségem, elvesztem volna nyomorúságomban.” A templom kulcsa Somodi Sándornak lett átadva, engem pedig a terítők és özv. Végh Zsigmondné ajándéka, az ezüst keresztelőedény további gondozásával bízott meg nt. Muraközy Gyula. Mindezeket 1935-ben Csikay Kálmán nt. úr vette át, elismervény ellenében. A perselypénzek és ünnepélyek jövedelmét a jelenlevő lelkipásztor vagy a ménteleki gyülekezet köztiszteletben álló tagjai vitték be az egyházpénztárba, nyugták ellenében, amiket nyugalomba helyezésem után Kecskemétre költözésemkor az 1945-46. években rendeztem, amennyire lehetett, s átadtam a lelkészi

B. Bíró Terézia: A ménteleki református templom építésének története

5

hivatalnak, hogy halálom után senkit gyanúsítás ne érjen. Utolsó ünnepélyünk jövedelmét 180 Koronát Somodi Sándor gondnok vette át, amely a mész kiváltására lett fordítva. Saját kiadásaimra a cél érdekét szem előtt tartva soha egy fillért sem tartottam meg, amit Tantó Sándor nagy elismeréssel vett tudomásul. Itt emlékezem meg id. Dékány György harangbeszerzési adományáról, amelyet az egyházi pénztárban kezeltek s ugyan e célra gyűjtöttünk aláírásokat Keresztes Imrével alant felsoroltaknál: Fazekes József 20, dr. Merétey Sándor 20, Fazekas Sándor 10, Bodon Ferenc 20, Szabó Sándorné 5, Szappanos István 2, Tatár József 10, Tószegi József 5, Fazekas Mihályné 15, Nagy Lajos 5, Bíró Ferenc 5, özv. Katona Istvánné 5, Kele Pál 50, Jeney József 50, Szabó Sándor 5, Mujkos József 10, Katona Sándorné 5, ifj. Keresztes Imre 10, Szántó Márton 5, Pintér Mihály 20, Pintér Sándorné 5, Pintér Imre 20, Darányi Károlyné 5, Tószegi Imre 5, Tormási Imre 10, Tatár József 10, Tormási Sándor 5, Huszka Mihály 50, Nagy Lajos 5, özv. Keresztes Imréné 50, Bíró Balázs 10, Valkai Sándorné 6, Szappanos István 2, Muraközy Gyula 20, Fazekas József és családja 20, Csikai Mihály 2, Berényi Sándor 2, Bíró József 10, Héjjas Ferenc 4. Özv. Keresztes Imréné 1 vagon téglát adott az építkezéshez. Szél János családja tulajdonát képező harmóniumot templomi használatra átadta. Somodi Sándor a padok beszerzésére gyűjtött. Ifj. Szél János a lelkészlakás körül gyönyörű szőlő és gyümölcsöskertet állított, Tatár Mihály a telek elrendezését, majd a harangozást végezte, utóbb Szabó László lett a harangozó. Annyi kedves, áldozatos lélek buzgólkodott, hogy nem lehetne szűkös keretek között felsorolni, és nincs is tudomásom minden jó cselekedetről, de Isten számon tartja az övéit, és ezenkívül az emberek is megbecsülik azokat, akik a közérdekért önzetlenül hoznak áldozatot. Az 1935. évi pusztító jégverés minden termést tönkretett, fiatal fákat széthasogatott, az utána következő évben az aszály tette tönkre a veteményeket, 1938, 39., 40. és 41. évek a talajvíz emelkedése, tartós esőzések miatt okoztak károkat, tanyák dőltek össze, a templomot, iskolát alig lehetett megközelíteni, a kocsik tengelyig merültek az országutat elborító vízben. 6

1941. április 11-én nagypénteken a templomban csak 3-4 férfi volt, a bevonulás megkezdődött. Budapest felől gyalogos katonák érkeztek, fáradságtól, éhségtől kimerülten. Aki csak tehette, segítséget nyújtott, ha mást nem, szűkös kenyeréből tartotta jól őket. A csapásoktól sújtottaknak nagy szükségük volt a vigasztalásra és imádkozásra, mert e nélkül kétségbeesés vett volna erőt rajtuk. 1942. február 5-én és 8-án hózivatar tette járhatatlanná az utakat. Templomunk történetéhez tartozik az a szomorú esemény is, hogy a lelkipásztor apósa és sógora egyszerre ott lelték halálukat, amikor egy, a templom közelében leesett bomba felrobbant. A templom ablakai betörtek és hosszú ideig ismét az iskolában tartottak istentiszteletet, sőt esküvő és keresztelés is ott történt. Elmúltak a bajok s már újabb veszedelem rémítgette az embereket. A csendes, munkás életet keresők kijelentették, hogy többé nem fognak fegyvert. Mégis zúgtak a repülők fejünk felett, bömböltek a riadók, iskolában, templomban, a földek megmunkálásában egyaránt zavart, nyugtalanságot keltve. Mégis megőrzött bennünket az Isten, volt miért hálát adni. Hiszen a háborút az emberek csinálják, azok, akiknek szívében nem él a krisztusi szeretet. Ez az egy törvény megtartása akadályozná meg az öldöklést. Ezért épültek a hatalmas és kicsiny templomok, mert mindig voltak és lesznek emberek, akik nem gyűlölségben, hanem békességben élést akarták és akarják, mert e nélkül nincs értéke az életnek. Ennek lelkükletét hivatottak megerősíteni és fenntartani a lelkipásztorok mellett tanítók is. Így hát róluk se feledkezzünk meg! A millenniumi 1896. évben épült Felsőméntelek puszta iskolájában Hegedűs Nándor, Kürtössy András után tanított. Az 1900. évben épült lajosmizsei vasútvonal melletti iskolában, amelyben Hegedűs Béla, Gulyás Károly, majd Vargai Józsefné, aki jelenleg igazgató is a most már 8 osztályban működő tanítóság mellett. A Méntelek népét nevelő tanítók: Balla István, Bereczky Dániel, Dianovszky – majd 20 éven át B. Bíró Terézia: A ménteleki református templom építésének története

Főző Jenő, 30 éven keresztül Bekéné Bíró Teréz volt, aki ugyancsak a Méntelekhez tartozó Budai úti iskolánál 3 éven át mint helyettes, 1917-18. tanévben hadba vonult tanító Nemcsik Zsigmond üresen maradt Vacsi úti iskolánál is váltakozó rendszerrel tanította ott is az osztatlan iskola tanulóit. Ménteleken 1926-ban két új iskola épült: egy a Sóhordó út mellett, amelynek tanítói Liszka Erzsébet, és utána Kehler Ilona volt. *** Kicsiny fehér tanyák Egyik éppen olyan, mint a másik, Messziről nézve a földön feküdni látszik, Van, amelyet lombos fák takarnak Mint valami tündérpalotát. A másik, a harmadik, tizedik, Mind olyan egyforma, mintha testvér volna, Aki egyszer is átlépte küszöbét, Megismerte a magyar ember szívét.

„A boldogságra nem elég a jelen, a múlton épül az, és emlékezeten.” Tompa Mihály A szeretet mindent pótol, de a szeretetet nem pótolja semmi. „Szeresd felebarátodat, mint te magadat.” Ezt a parancsolatot kellene megtartani, és ezen lehetne felépíteni a békés, boldog életet, amelyben a munka áldássá válna, nem volnának éhezők, elhagyottak. Az élet szenvedéssel jár. A madárfészekből kiesett fiát sirató anyamadár, az állatok szenvedése, a levelét lehullató fák, virágok, a szülőt vesztett árvák, a késői öregkor testi-lelki szenvedése, a harctéren elveszettek vagy élve maradt nyomorultak sorsa, fájdalma indítson mindenkit türelemre, szánalomra és a megértő szeretet töltse be a szíveket. Ezért imádkozzuk.”

Nincs ott irigység, elégedetlenség A munka folyik hajnaltól estélig. Csendben, békességben, imádságos szívvel Dolgozik mindenki, mindannyionkért. Fűzfa sípot fúvó gyermekek jószágot őriznek, Álmos szemű kis libapásztorok Játék helyett libákat terelnek Esőben, melegben sétálnak utánuk. Jó öreg nagyanya a ház körül tesz-vesz, A kicsinyeket eteti, gondozza. Édes nagyapóka a tanyát rendben tartja Sokat zsörtölődik a rendetlenkedőkkel.

A

ünnepi kiadványa

Utasember, koldus, ha erre jár, Meleg szóra talál, meg is vendégelik, De a dologkerülőket szívükből megvetik, Épp úgy, mint az üres lelkű kérkedőket.

 6044 Hetényegyháza, Csillagfény u. 1.

A pusztai ember nem fennhéjázó, De bölcsességért nem megy senkihez, Szótlanul, hallgatagon figyel, Mint őrállója a magyar erényeknek,

@ [email protected]

Áldja meg az Isten a puszták népét, Kiknek dolgos keze a jövőt formálja, Szívükben él a hit, testvérszeretet, Mindenki számára termelni eleget. Írta: B. Bíró Teréz

 76/32-87-86; 30/638-3357

Munkatársak: B. Kis Józsefné, Falu György Ferenczi Zoltán Ferencziné Bodor Csilla, Nyíri Györgyné

B. Bíró Terézia: A ménteleki református templom építésének története

7

Gyülekezet- és településtörténeti kiállítás 2006. szeptember 9. A kiállítás virtuális időutazásra hívja a látogatót. Az időutazásban az Időhíd híd lesz segítségünkre, melynek egyik pillére a 30-as évek fordulóján (a templomépítés idején), másik pillére 2006-ban kerül elhelyezésre. A hídon láthatóvá válnak egyházközségünk életének fontosabb eseményei. A karzaton berendezett interaktív kiállításhoz vezető lépcsősoron haladva tematikusan láthatók az elmúlt évtizedek lenyomatai ~ olyan dokumentumok, fényképek, amelyek gyülekezetünk életében kiemelkedő fontosságúak voltak, illetve amelyek nagymértékben jellemezték az adott kort. A karzaton látható kiállítási tárgyak, valamint az 1929-es évben kiadott – kézbe vehető – kalendárium és a kor fontosabb eseményeit megjelenítő újság- és könyvrészletek betekintést engednek templomépítő elődeink életébe, kultúrájába, mindennapjaiba. A jelenkor asztalához ülve ugyanakkor rápillanthatunk arra a helyzetre is, amelyben ma élünk, de az Időhídról nézve jelen helyzetünket már nem punktuálisan, hanem folyamatba ágyazva értelmezhetjük. Az ünnepi kiállítás eseménysorozatának részeként jelentettük meg gyülekezetünk újságjának, a Szószólónak két különszámát is, egyrészt néhai Tóth Kása István ménteleki és hetényegyházi lelkipásztor jegyzete alapján az 1924-69-ig terjedő időszakról, másrészt Bekéné Bíró Terézia, gyülekezetünkben a századfordulón itt szolgáló tanító vallástanár naplójának részletét, amely a templomépítés körülményeiről készült. A kiállítás elkészítésének egyik fő célkitűzése az volt, hogy rápillanthassunk arra a folyamatra, amelyben gyülekezetünk él, és amelyben közösségünk építésére szeretnénk időt, pénzt, szeretetet, szakértelmet áldozni ma

8

B. Bíró Terézia: A ménteleki református templom építésének története

.

B. Bíró Terézia: A ménteleki református templom építésének története

9