Pinhász Száde
JERUZSÁLEM Magasságokban lebegsz a boldog csillagok között fel nem kutatható világok dicsfény től ittas útjain. Homlokod bíbor és karmazsin virágok övezik, mik látnoka id vércseppjeiből dermedtek örök kristállyá koronádban. Sugárzó falaidra többé egyetlen porszem sem tapad. Olajfáid és pálmáid mennyei tájban gyökereznek. Nem visz feléd ösvény se hegyeken, se tengeren át, talán csak a megszakadt szív egyedül ő talál el hozzád.
Emlékezetedben még lángolnak tornyaid tűzben és aranyban, Jísáj fia szentélyeidben a mélységekből szólítja Jehovát. Ámóc fia még álmodja egyre trónján ülve az Urat s a Galileai vérezve roskad le barna keresztje alatt. Lágyan mosolyogva szállsz tüzes angyalok szárnyain Ázsia sárga pusztái s Európa füstbefúZt városai fölött, a nemzetek egén suhansz keresztül bárgyu tompaság ban hevernek a homályban, olykor felriadva egymásnak rontanak s bamba álomba zuhannak ismét vissza. Szárnyalsz kelet felől Babilón könnyfolyóin átvágva Hispánia sivár dombjai tűnnek s a germán erdők borzadálya.
Nem látnak meg az egerek ujságrongyaikon rágódva, de az óceán zöld zsolozsmák ra zendülve téged magasztal. Szánd meg, ó, mennyek virága az ember elgyötört földjét mely görnyedve némán viseli bánat, gonoszság, esztelenség terhét. Rajtam is könyörülj, tévelygő vándorán e világnak, ki vigasztalan útjain botorkál a lélek gyászos éjszakáján. A kínnal sujtott világ sátáni sötétjén tündököljön át tested fehérsége Isten arája, mennyei menyasszony. Boldog ki megláthatja imádott arcod fényét, boldog, ki megcsókolja lábfejed fehérét . GAT lAKOV J;ORDíTAsA
Arnold Zweig
A MEGSZABADÍTOTT }ERUZSALEM ~
hanyatlott a fenyegetett város, falai között visszhangot vert az izgalom moraja. Emberek tömege zúgott minden utcában, amely a templomhoz vezetett fel; áldozati állatok csordái olykor a házak falához szorították őket. Vörös porfelhő közepette terelték a szarvasmarhákat és a juhokat másnap reggelre a szentélybe; tízszeres égőáldozattal kellett esedezni az Istenhez. Sivítva, jajveszékelve vetették asszonyok a csupasz karjukat férjük nyaka köré, amiért kirendelték őket a kapuk és a külső fal fegyveres őrizetére; a védelem lanyha volt, határozatlan és hit nélkül való. A királyi házak előtt gomolygott a nép. Többen ordítozták, hogy nyissa meg a királya kincsesházát az ellenség előtt, ily módon mentse meg valamennyiőjüket, jóllehet tudták, hogy a kincseskamra üres; mások egy kőhalom körül tolongtak, amilyenhez hasonló még sok maradt a legutóbbi építkezések után; ennek tetejéről bömbölve üvöltözte fejük fölött egy szürke hajú agg, hogy áldozza csak fel Ezékiás az elsőszülöttjét máglyán
Jahvénak, hiszen az egyiptomival kötött szövetségével ő kísértette meg az Istent és bőszítette fel a Nagy Királyt. A tömeg tétován és némán hallgatta; egy papnövendék azonban átkozni kezdte a káromlót és tajtékozva követelte megkövezését; a felháborodás hulláma magával ragadta a feltüzelt embereket, félelmük őrjöngés be csapott át, kő után mozdult minden kar, az öregembert leráncigálták, darabokra szaggatták, és teljesen betemették kővel. A vár néma maradt; a király nem tartózkodott otthon. A legkülső falon állt a király, az uralkodói fehér pálcára támaszkodva. Gondterhelten és gyűlölettel pillantott le elő rehajoltából a mezőre, amely a felső halastó zsilipje körül húzódott a város előtt. Ezékiás, mint hívei szerették mondogatni, őse, Dávid király barna és fenséges fejét örökölte; arca most természetellenesen petyhüdt volt, és az alig negyvenéves férfi tompa szemmel meredt maga elé. Uralkodásának tizennegyedik évében járt. A nap lement, és a tág mezőben izzópirosan szikráztak fel a sisakok, kardok és lándzsahegyek, amelyek megszámlálhatatlan mennyiségben nyújtóztak a vöröslő égnek, és zsibongva nyüzsögtek alant
23
a férfiak, a lovak, tevék és öszvérek, amelyeket Szanhérib, Asszíria királya küldött Jeruzsálem ellen; s mivel ő maga Lákis városát ostromolta éppen, Rabsaké főpohárnokot, az étekfogót, a birodalom főkamarását állította a sereg élére. Ezékiás mögött filiszteus testőrségének öt hegyes sisakos, pajzsos és hosszú lándzsás harcosa várta, mikor lép le a falról a király; ő azonban nem moccant, csak az ujjai járták egyre fekete szakálla rendezett fürtjeit. Végre lihegő férfiak léptek fel a falra, és a király feléjük fordult. Eljákimot és Sebnát, az udvarmestert és az írnokot, valamint a papoknak véneit zsákruhába öltözve ÉzsajáS prófétához küldte volt, Ámos fiához, hogy adjon tanácsot és könyörögjön Jahvéhoz - miután Rabsaké az egész nép füle hallatára, amely némán és döbbenten gunynyasztott a falakon, fennszóval és zsidó nyelven, hogy mindenki értse, előre eltökélt szándékkal káromolta Júda istenét, és így kiáltott: "Hol vagyon olyan isten minden országok istenei között, aki megszabadíthatta országát kezemtől? Akképpen fogja Jahve is megszabadítani Jeruzsálemet kezemtől! " Az írnok és az udvarmester meghajolt a király előtt; Ezékiás, bágyadt hangján, mohón kérdezni kezdte őket, azok pedig felemelkedtek és jelentették, hogy Elóhim embere, miután meghallgatta az üzenetet, bezárkózott, hogy imádkozzék. Majd hosszabb idő múltán megdicsőült arccal kilépett, a vak is láthatta, hogy Istennel beszélt, és hírül adta, hogy az Úr a saját hatalmas neve kedvéért megszabadítja a várost, ha az előzőleg megtisztítja magát a falai között még mindig büntetlenül tenyésző, égbekiáltó bűntől. Hozzák elő a királyi vár ciszternájából Simeont, a lévitát, és oldozzák meg bilincseit, azután pedig erősítsenek éles áldozókést a jobb kezére, és éjfél előtt egy órával eresszék le a falról, hogy az ellenség sátrai elé osonhasson. Kiáltsa elott hét ízben, amilyen hangosan csak tudja: "Jahve, Júda Istene láthatatlan, szent, mindenütt jelen van és ő a legerősebb!" - és azután döfje a kést a saját szívébe, mert akkorát vétett Elóhim ellen, hogy önkezével végrehajtott halálos ítélete után vetheti csak latba az Úr a hatalmát. A többiről később. A király megparancsolta, hogy hozzák elő sietve a lévitát, de ElJákim időközben már ki is szabadította. Elnyomorított lábain nehezen lépdelt felfelé a meredek lépcsőn, és láncait vonszolva állt meg a király előtt. Térdig fekete volt a ciszterna iszapjától. Mohón lélegezte be az esti levegőt, szeme égett az egészen lesoványodott, szakállas arcban. Láncai minden mozdulatra megcsörrentek, karján és arcán patkányharapások nyomai látszottak, kezéről és lábáról pedig baltával hasították le a hüvelyk- és nagyujjat, jeiéül annak, hogy a papságból kitaszíttatott; sebeit szurokkal tapasztották le. Fiatal volt még. Elemeit a szentélyből egy ezüstcsészét meg egy ezüstkancsót egy asszony kedvéért nyilvánvalóan halállal kellett lakolnia. A nép bömbölve követelte megkövezését; a papok véneinek tanácsa azonban helyénvalóbbnak látta, ha ezekben a nehéz napokban nem önt olajat a tömegharag tüzére. Inkább a ciszternába vetették, immár tizenhét napja. A király azonban iszonyodva nézte, és hátrább lépett, mert az elítélt bűzlött, mint a dög. Megkérdezte tőle, akar-e tanúbizonyságot tenni Elóhim kedvéért, és a bűnös, öklével verve mellét, rekedten kiáltot-
24
ta a láncütötte zajban, hogy isteni kegyelem volna a részére. Bűnbánatot érzett. A király megparancsolta, hogy mosdassák meg, és adjanak neki bort, kenyeret, zsírozót; majd valamennyien leszálltak a falról, épp amikor az ég peremén elhalványult már az alkony utolsó Pírja is. Az asszírok még nem húztak árkot és sáncot a táboruk köré; a jobb szárny világos és foltos sátrai alig két íjlövésnyi távolságra voltak a város falaitól. A zsoldosok meztelenül jártak-keltek a lenti, csak nagyjából elrendezett utcákban és a házak vászon ajtófüggönyeinek lebbenésében. Éjszakára készülődtek; búzát őröltek kövek közt és vizet hordtak nagy agyagkorsókban, amelyek párosával lógtak vállukon egy fagémről és a mérleg karjaira emlékeztettek. Utóvédcsapatok voltak, még csak ma érték el a tábort, csupa fiatal harcos, első ízben jártak ebben az országban; néhány százados akadt köztük csupán, aki már az előző Nagy Király alatt is szolgált, és három évvel ezelőtt részt vett Sza mária meghódításában, felégetésében. Ezek a nagyra nőtt férfiak, ha páncéljukat és öltözéküket ledobták, mindig megijesztették a helybelieket bőrük szokatlanul fehér színével, hajuk kukoricaszőkeségével és kerek szemükkel, amely szürkésen kéklett, akár a tengeri kavics. Gyalogosan harcoltak, szervezetten és gyakorlottan, dór hopliták a tengerparti városokból és az égei szigetekről, sőt némelyek egyenesen spártai születésűek voltak, és erre nagyon büszkék! Sóváran néztek a város felé, melyet meghódítani vágytak, hiszen tömve lehetett kinccsel és asszonnyal; mert még mindig arról beszélt az egész sereg, hogy Ezékiás nemrégiben is háromszáz tálentom ezüstöt és harminc tálentom aranyat ajándékozott a Nagy Királynak, remélvén, hogy jobb indulatra hangolhatja maga iránt; és asszonyt kívántak, mivel Rabsaké, a férfivágyat is az ostrom sikerére gerjesztvén, megtiltotta nekik, amikor felkerekedtek Lákis alól, hogy nőket hozzanak magukkal. Amikor pedig egynehány némber mégis utánafutott a csapatnak, a vezér előszó lította a perzsa lövészeket, hogy nyilazzák le őket. A sereg sarló formájú ívben vette körül Jeruzsálemet: a dórok fehér sátraihoz az amálékiták fekete sátrai zárkóztak fel; ezek a kipróbált harcosok sisak és páncél nélkül ültek tevéiken, és nagy távolságokon röpítették át holttetemeken mérgezett vékony dárdáikat; az övéik mellé települtek az asszír előkelő ségek kékre festett bőrkunyhói; ők tetőtől talpig Páncélban harcoltak a sarlós kerekű harci szekerek magasából, s mivel ők adták a hadvezérek testőrségét, Rabsaké és két társának szállása körül táboroztak. A bal szárnyról ide hallatszott a perzsák lovainak nyerítése. A perzsák sátor nélkül aludtak a földön, s lóhátról, íjjal-nyíllal küzdöttek; kerek sisakot viseltek és kettős vászonréteg között birkagyapjúval bélelt páncélt; a legszélső bal szárnyon pedig a szíriaiak foglaltak helyet, ez a vaskos lándzsákkal és tőrrel felfegyverzett, gyalogos nép. Görbe kardjukat a belső ívén fenték meg élesre, s magas, csúcsos sisak, rézveretű szíjpáncél és antilopszőrrel bevont nádpajzs szolgált oltalmukra. Ők értek elsőnek a város alá; karddal kihányt gödrökben állították fel őreiket. A görögök viszont, kimerülten és álomra vágyva, sajnálták erre az időt. Úgy határoztak inkább, hogy őreik teljes
SALAMON TEMPLOMÁNAK REKONSTRUKCIÓJA, JEAN FOUQUET, 15. SZ.
fegyverzetben őrködnek, páncélban, lábvérttel, sisakosan és pajzsosan; háromóránként váltják majd őket, jóllehet a város felől fenyegető kitörésre nem is gondolt senki. Az őr ség parancsnokai, csupán alsóingüket viselve, sátruk előtt álltak, és azt a két amálékita törzsfőt hallgatták, akik lassan forgó nyelvvel írták le nekik a város főbb épületeit; tol-
mács fordította szóról szóra a durva sivatagi beszédet dór nyelvre - mintha csak hernyók keltek volna pillangószárnyra. A görögök a hosszú úton barátkoztak össze a szűkszavú tevés néppel, szemük ámuldozva követte azok kinyújtott barna karját és csuklóját a rövid láncra forrasztott tőrrel. Látták a királyok fényes palotáját, amelyet a harcos Dávid
25
emelt annyi esztendővel ezelőtt és amelyet varázstudományú fia, Salamon nagyobbított meg és bélelt ki arannyal egyetlen éjszakán, kígyófejű és szárnyas szeráfok segítségével; a templomhegyen Jahve háza meredezett, ez ország istenéé, aki láthatatlanul lakozott odabent, arannyal teljesen beborított termekben és nagy hatalomban. A hopliták ujjongva várták, hogy kifoszthassák; megvetően nevettek az istenen, aki senki előtt sem mert mutatkozni; elvégre köztük aztán igazán tudhatta a legutolsó is, milyen az istene, örege vagy ifjú, szakállas és erős férfi avagy szép keblű nő. Ám Jahve háza még mindig vörösen izzott magaslatán, noha a nap már réges-rég lement; és a harcosok hirtelen egy nagy felhőt kezdtek mutogatni egymásnak az égen, amely négy hosszú és egy rövidebb csík ban, rózsapirosan nyúlt ki az ég egyik pontjáról a fél látóhatár folé, kinyújtott véres kézhez hasonlóan, és az ostromlók megsejtették egymás rebbenő szemhéja alatt a néma riadalmat. A levegő fojtó volt és nyomott, az éjszaka nem hozott enyhülést, és habár a felhő szétterült az égen, az amálékiták megjósolták, hogy nem fog esni. Naplemente után elüldögéltek még a görögökkel a sátorban egy ideig, hogy kurtítsanak az őrség éjjelén, barna volt a bőrük és fekete a szakálluk, körmüket hennával sárgáspirosra festették és mellüket csontamulettek borították; bőrserlegből itták a bort, míg a görögök vízzel hígítva szürcsölték facsészéikből. Utóbbiak meztelenül és fehéren nyúltak el a foldön, és nyöszörögtek a hőség miatt. Protoklész, a szigetről származó görög ifjú mellett a sok sebtől edzett Agaszilaosz feküdt, az egyik százados; szerette a fiút; az amálékiták tudták ezt, és titokban borzadtak ezen a szörnyűségen. A borostömlő kiürült, és végül már némán hallgatta mindenki a szíriai tolmácsot, aki Jahvéról beszélt. A görögök már nem nevettek megvető en az istenen. Az egyre fojtóbb levegőben mintha az ő hatalmát kezdték volna érezni, könnyen nekilóduló és lelkük mélyéig ható képzeletük váratlanul iszonyatosnak kezdte felfogni, láthatatlanságában, az istent, lelküket pedig ijedelemmel töltötte el, hogy mindenütt jelen van, és uralkodik e nép és ország felett. Egy órával éjfél előtt Agaszilaosz fogta a sisakját, páncélját és kardját, elment ellenőrizni az őröket. A bejárat előtt, az egyik sátorcövekhez kötve, az amálékiták tevéje térdelt és aludt; szorosan a görög tábor mellett felvert sátrukból ezen az egy tevén jöttek át azok ketten. A sereg végre elcsendesedett nehéz álmában, a város is néma volt, és az olaj táplálta lámpa szórt csupán némi fényt az iszogatók feje fölött az újholdas sötét éjszakába. Hirtelen elnyújtott kiáltást hallottak a borozgatók valahonnan, a sötét közelségb ől. Nyomban talpra ugrottak, és kijózanodva füleini kezdtek. Fel is hangzott ismét, még buzgóbban, még közelebbről; az amálékiták amulettjükhöz kaptak, a tolmács pedig reszketve fordította a görögöknek: "Jahve, Júda istene láthatatlan, szent, mindenütt jelen van és ő a legerősebb!" - és már fel is hangzott harmadízben, kétségbeesett ujjongással, és a sátor hangtalanul beomlott. Az üvöltés behatolt a teve tompa álmaiba, oroszlánbőgésként érzékelte, s a harmadik kiáltásra minden ízében remegve ugrott fel az állat, magával rántva a sátorcöveket. Emezek pedig, kiket a nehéz vászon betemetett, úgy vélték, isten keze zárult össze fölöttük, és üvöltöttek félel-
26
mükben. Egyeseknek sikerült kiszabadulni közülük: ezek "Az isten, az isten!" - kiáltással rontottak a táborba, és azon nyomban halálukat is lelték; mert Simeón távolabbi kiáltásai már sok alvót felébresztettek, s azok, félig még álomittasan és meztelenül fegyver után kapva, kirontottak, hogy az ostromlottak kitörését visszaverjék. Dühödt kiáltozással rohantak egymásnak a tökéletes sötétségben. Agaszilaosz futólépésben hozta magával az őröket, miután teljes fegyverzetben, álltukban alva találta őket; szégyenüket jóváteendő, lekaszaboltak mindenkit, aki csak útjukba került. Agaszilaosz, a többieket nem számítva, akiket szintén megölt, maga döfte a kardot Protoklész hátába is, amint ez éppen kiszabadult végre a sátor alól; azután továbbfutott, Protoklészt keresve. Az egyre terjedő tömegmészárlásban, a harcolók és a sebesültek kiáltásaiból mégiscsak észrevették több helyütt, hogy görög harcol görög ellen; ez azonban csak növelte a zavart és az őrjöngést a mindenütt jelenlévő és meg nem fogható ellenséggel szemben. Általános dulakodás és hátrálás kezdődött; a távolabbiakat beszorították az amálékiták sátrai közé. Az amálékiták pedig, a görög nyelvet nem ismervén, az elkeseredett harci zajból értettek csupán, és a maguk módján védekeztek. A két legközelebbi törzs főnöke az őrsátorban esett el; így hát parancs nélkül harcoltak, és nagy ívben hajították dárdáikat a támadók hátsó soraiba, avagy közelharcban, szemtől szembe átölelve, a csuklójukra erősített tőrrel pedig hátba döfve végeztek ellenfeleikkel, akiket puszta lélegzetvételük tett árulójukká. A hopliták kiáltozva keresték társaikat a sötétben, rendezték soraikat, és igyekeztek az egymás közti harcot elkerülni. A sivatagi barbárok nyilvánvalóan lázadók voltak, és összejátszottak a héberekkel; a hopliták fáklyát próbáltak gyújtani, de mindenfajta tűzszerszám széttaposódott a harcban, vagy immár tetemek borították. Az amálékiták elhajították dárdáikat, és lassan hátrálni kezdtek; legtöbben a tevék mögé rejtőztek, és üresen dobták ki onnan puzdráikat, néhányan felültek az állatok hátára, de hirtelen holtan buktak róluk alá. Mert miközben a hopliták falanxa nyomta meg őket és hatolt soraik közt halált osztón elő re, addig Rabsaké, bizonyosnak vélvén, hogy az ostromlottak kitörés ével van dolga, maga köré tömörítette testőreit, és megparancsolta a perzsáknak, hogy siessenek az amálékiták segítségére; a perzsák nyilai tehát célba vették a teveháton ülőket. Az amálékiták észrevették, és dühtől és kétségbeeséstől tajtékozva fordultak az új ellenség ellen, a mérgezett hajítódárdák hangtalanul válaszoltak az ökörszarvról lepattogó nyilak surrogására. Amikor a perzsák lovastámadásra indultak, Rabsaké felkantároztatta és hátra küldte valamennyi harci szerekét, hogy helyet teremtsen a lovasságnak; nem rendelkezett azonban elegendő fáklyával, és a kerékagyak acélsarlói átjárták a perzsa lovak inát. Az amálékiták oldalán semminém ű világítás nem volt, és a perzsák, mivel a saját nyelvükön kívül nem értettek mást, így megkülönböztetni sem tudták, vajon a csatakiáltások nem héber nyelvűek-e; ellenségnek tekintettek hát mindenkit, aki eléjük került, amazok pedig, noha újra meg újra felismerték a kerek perzsa sisakokat, nem tehettek mást, mint hogy védekeztek. Ez a harc, ember ember ellen, három óra hosszat tartott.
Egekig csapott az az iszonytató süvítés, csattogás és ordítozás, amelybe a tábor mindenfajta robaja összefolyt: a csörömpölés, amikor fegyver fegyvert ér, az a tompa ütés, amikor a fegyver eleven húsba hatol, a harcolók elkeseredett zihálása és kiáltozása, hiszen az elviselhetetlen sötétségben legalább a saját hangjukat akarták hallani, és azoknak a sebesülteknek a velőtrázó jajveszékelése, akiken tapodtak. De a szokásos harci fegyelmet megsokszorozta a bizonytalanság, hogy ki az ellenfél, és megfoghatatlan közelsége mélységes félelemmel töltötte el a küzdőket. Iszony és habozás bénította a kart, de tüzelt is ugyanakkor tomboló gyűlö letre. Voltak férfiak, akik váratlanul sipítón felnevettek és táncra perdültek, mások elbuktak, mihelyt a fegyver hideg éle csak megérintette meztelen hasukat, sokan vakon csapdostak maguk körül és időnként felordítottak, míg azután elfáradtak és nyomban el is hulltak; de valamennyiök szívét megdermesztette a halálfélelem, jóval mielőtt még a láthatatlan ellenség láthatatlan fegyvere elérte volna őket - éji kísértetek, angyali seregek vagy gonosz istenek ellen harcoltak talán? -, és a riadt szemek, lassanként megszokva a sötétséget, hiába kerestek a számtalan fej és kar között, amelyek feketén kaszáltak a még feketébb levegőben, valamiféle ellenséges csapatokat. Parancsszavak hangzottak fel a tábor valamennyi nyelvén, követésük azonban csak újabb tápot adott a tömegmészárlásnak; végét aztán a szíriaiak vetették, akik zárt oszlopok ban bukkantak fel, és rohammal támadták hátba a görögöket. Rabsaké ugyanis, abban a hitben, hogy a jobb szárny veszélyben forog és hátrál, végül is nagy ívben felvonultatta balról a szír gyalogosokat, hogy szorítsák le a támadót a falról és hátulról morzsolják szét; a szíriaiak futólépésben teljesítették a parancsot. A görögök rövid ideig még védekezni próbáltak mindkét irányban - azután rendezetlenül futásnak eredtek. Mint amikor az ár szabadon ömlik szétszakított gátjai között, úgy űzték a szíriaiak az egész sereget maguk előtt, be az ország közepébe; mert a tevék és a lovak kitörtek, mihelyt erre elegendő terük támadt, és magukkal ragadták a testőrséget. A szíriaiak zárt sorokban nyomultak utánuk; amikor haj-
nalodni kezdett, felismerték a harci szekerek romjait, és felfedezték, hogy a vezér hiányzik, alkalmasint a menekülő ket követi; és a szíriaiak még jobban nekiiramodtak, hogy a vezért behozzák. Amikor a nap felkelt, a csatamező pirosan fénylett a vértől, és a tetemek egészen elborították. A zsidók vad harci zajt hallottak városuk előtt, és rettegve várták a hajnalt; a felkelő nap azonban ízzé-porrá tört tábort és megsemmisített ellenséget mutatott szemüknek. Hatalmas örömujjongás tört ki. A férfiak lerohantak a városból, hogy néhány órára még elűzzék a sakálokat, amelyek fülig vörösen fúrták hegyes orrukat a halottak zsigereibe; továbbá, hogy megadják a kegyelemdöfést a súlyos sebesülteknek, és a Nagy Király következő támadása esetére összegyűjtsék a fegyvereket; az aranyat mind-mind a templomba hordták, mivel Jahve angyalai egymaguk verték le az asszírokat, emberkéz segítsége nélkül. A király a hírre hangos örömujjongásban tört ki, rázkódva és szűnni nem akarón nevetett, és beletapsolt a tenyerébe. Ézsajás azonban, midőn a hatalmas hírt megtudta, olyan fehér lett, mint a márvány, lassan térdre hullott, reszketett, és karját háza kőpadlójára, homlokát pedig karjára fektetve, sírva fakadt a földön. A zsákmány között, amely dúsabb volt a dúsnál, a csillogó arany, ékszer és a legkülönbözőbb fegyverek között ámulva fedezték fel a templom egyik áldozati kését; senki sem értette, hogyan kerülhetett a pogányok fegyverei közé; akik pedig sejtették, hallgattak; hiszen sok hullát egészen alaktalan valamivé tapostak össze. Amikor aztán Sebna, a király írnoka és három vén pap ünnepélyesen elvitte a prófétának, hogy megtekintse, Ézsajás úgy tartotta a vértől megfeketedett szerszámot két kitárt tenyerén, ahogyan újszülöttet szokás, mosolya lassan átszellemült, és előrehajolva homlokához érintette. Azután leoldotta a hozzá legközelebb álló pap fejéről a fehér kendőt, belégöngyölte a kést, és felkerekedett, hogy maga helyezze el az Úr tettének ezt a tanúbizonyságát a drága áldozati ajándékok között a szentélyben, amely érintetlenül trónolt a Templom-hegyen.
W. TU RNER RAJ ZA jERUZSÁLEMRÖ L , 1883. AZ IZRAE L MÚZEU M GYŰ jT E M ÉN YÉBÖ L
EMBER MÁRIA FORDÍTÁSA
