A média története Barbier, Frédéric Bertho Lavenir, Catherine

A média története

Barbier, Frédéric Bertho Lavenir, Catherine

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A média története ìrta Barbier, Frédéric és Bertho Lavenir, Catherine Publication date 2004-03-31 Szerzői jog © 2004-03-31 Frédéric, Barbier; Catherine, Bertho Lavenir Kivonat A különféle médiumok története 1751-től napjainkig. A pontosan dokumentált, idézetekben bővelkedő műben számos, az adott kor atmoszféráját hűen visszaidéző anekdotát találhat az érdeklődő olvasñ.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom Bevezető | A médiumoknak van történetük ....................................................................................... ix 1. A média meghatározása ....................................................................................................... ix 2. A média és a közigazgatás ................................................................................................... ix 3. A médiumok és a tudás ........................................................................................................ ix 4. A média és a politika ............................................................................................................. x 5. A médiatörténet és a történetìrás .......................................................................................... xi 6. A médiumok ideje ............................................................................................................... xii 1. Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) ................................................................ 1 1. I. fejezet | Az ancien règime könyvkiadása (1751–1790): a francia modell .......................... 1 1.1. A HAGYOMÁNYOS KÖNYVKIADÁS ................................................................ 1 1.1.1. A zárt piac .................................................................................................... 1 1.1.2. Korporatista logika ....................................................................................... 2 1.1.3. Olvasás és előkelőség ................................................................................... 3 1.2. A KÖNYV ÉS A FELVILÁGOSODÁS .................................................................. 4 1.2.1. A francia nyomdaipari termékek számának gyarapodása ............................ 4 1.2.2. Új könyvek, új olvasñk, új olvasási szokások .............................................. 5 1.3. A NYITÁS KONJUNKTÚRÁJA ............................................................................. 7 1.3.1. A könyvkiadás szabályozása ........................................................................ 7 1.3.2. A könyv földrajza, hálñzata és társadalmiasodása ..................................... 10 1.3.3. A házalñkereskedelem (a kolportázs) ........................................................ 10 1.3.4. A könyv és a nyomtatvány társadalmiasulása ............................................ 12 1.3.5. Az olvasás elidegenìtő hatása és veszélyei ................................................. 14 2. II. fejezet | Eurñpa és sajtñi ................................................................................................. 15 2.1. A NÉMET KÖNYV ÉS A KÖNYV ELTERJESZTÉSÉNEK ELLENŐRZÉSE .. 15 2.2. AUSZTRIA: NEMZETI KULTÚRÁK ÉS POLITIKAI KÖZPONTOSÍTÁS ...... 16 2.3. AKKULTURÁCIÓ ÉS NEMZETI ELSAJÁTÍTÁS: AZ OROSZ MODELL ....... 17 2.4. AZ ÚJVILÁG ......................................................................................................... 19 2.5. A MÉDIUMOK, A NEMZET ÉS AZ ÁLLAM ..................................................... 20 2.5.1. A változás útjai ........................................................................................... 20 2.5.2. Eltérő történelmi tapasztalatok ................................................................... 21 2.5.3. A csomñpont: médiumok, kultúra és politika ............................................ 22 3. III. fejezet | A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790–1820-as évek) ... 23 3.1. A NYOMTATVÁNY A FORRADALOM IDEJÉN: A FRANCIA MODELL ..... 23 3.1.1. A jogi kategñriák: a nyomtatvány státusa és szerepe ................................. 23 3.1.2. A forradalom és könyvei ............................................................................ 24 3.1.3. Új emberek? ............................................................................................... 25 3.1.4. Olvasási szokások, kulturálñdás, elsajátìtás ............................................... 26 3.2. A POLITIKAI FORRADALOMTÓL A RENDSZER CSÁSZÁRI ÚJJÁSZERVEZÉSÉIG ................................................................................................. 27 3.2.1. A francia könyv- és médiatörténet időrendi sajátosságairñl ....................... 27 3.2.2. A könyvkiadás szabályozása ...................................................................... 28 3.2.3. A könyvhálñzatok ...................................................................................... 30 3.2.4. A nyomtatványtermés ................................................................................ 30 3.3. EURÓPA: A NYOMTATÁS ÉS A NEMZETI KÉRDÉS ..................................... 31 3.3.1. Napñleon értetlensége ................................................................................ 32 3.3.2. Könyv, kultúra és a német nemzet ............................................................. 32 3.3.3. Oroszország: siker, majd visszahúzñdás .................................................... 33 3.3.4. Új nemzetek Eurñpa térképén: a görög példa ............................................. 34 4. IV. fejezet | A könyvipar feltalálása .................................................................................... 35 4.1. AZ ELJÖVENDŐ FORRADALOM ELŐSZELE (1815–1830) ............................ 35 4.1.1. 1815 Eurñpája ............................................................................................ 35 4.1.2. A legújabb kor, a nyomtatás és a fogyasztás .............................................. 36 4.1.3. A piacok vonzereje ..................................................................................... 37 4.2. AZ ÁTMENET ÉVEI (1830–1838) ....................................................................... 38 4.2.1. A pénzügyi válság archaikus vonásai ......................................................... 38 4.2.2. A politikai válság modern jellege ............................................................... 39

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.


4.2.3. A könyvkiadás válasza: Gervais Charpentier és az ipari méretekben előállìtott könyv ................................................................................................................... 39 4.2.4. A nagy példányszámú sajtñ ........................................................................ 41 4.3. A KÖNYVIPAR KULCSFIGURÁJA: A KIADÓ ................................................. 41 4.3.1. Az új piaci lehetőségek kiaknázása ............................................................ 41 4.3.2. A kiadñ feladatai ........................................................................................ 41 4.3.3. A párizsi könyvkiadñk világa ..................................................................... 42 4.3.4. Kiadñk és nyomdászok .............................................................................. 44 5. V. fejezet | Szerzők, szövegek, olvasñk: az ipari mediatizáciñ kezdetei ............................. 46 5.1. ÍRNI ........................................................................................................................ 46 5.1.1. A közvetìtők kora ....................................................................................... 46 5.1.2. A szerzők anyagi helyzete: a függetlenség álma ........................................ 47 5.2. Az ìrñ és feladata .................................................................................................... 47 5.2.1. A szellemi alkotás jogi státusa ................................................................... 48 5.3. AZ ELIPAROSODÓ IRODALOM ........................................................................ 49 5.3.1. Egy lehetséges modell: a médiumok iparosodása és a nők ........................ 49 5.3.2. Piac és fogyasztás az ipari korszakban ....................................................... 50 5.4. A KÁRPÓTLÁS: OKTATÁS, POLITIKAI KÜZDELEM ÉS AVANTGÁRD .... 51 5.4.1. Nevelés és oktatás ...................................................................................... 51 5.4.2. A kulturális elidegenedés ........................................................................... 52 5.4.3. Az elkülönülés ............................................................................................ 52 5.5. IPARI IRODALOM ÉS POPULÁRIS KULTÚRA ............................................... 53 5.5.1. A hagyomány világai ................................................................................. 53 5.5.2. A házalñirodalom eltűnése ......................................................................... 53 5.5.3. A népszerű irodalom megújulása ............................................................... 55 5.6. AZ IPARI KÖNYVTERJESZTÉS ......................................................................... 56 5.6.1. A könyvterjesztés működésében bekövetkező változások ......................... 56 5.6.2. A könyv térhñdìtása ................................................................................... 56 5.6.3. A hálñzatok tipolñgiája .............................................................................. 57 5.6.4. A házalñkereskedelem hálñzatai ................................................................ 57 6. Az első rész összefoglalása ................................................................................................. 59 2. Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) ............................................................... 60 1. I. fejezet | A tájékoztatás stratégiai fontossága .................................................................... 60 1.1. A POSTA, A „SZORGOS HÍRTERJESZTŐ” ....................................................... 61 1.1.1. Sajtñbarát tarifák ........................................................................................ 62 1.1.2. A levéltitok tisztelete .................................................................................. 62 1.1.3. A nemzetközi pénz- és hìrforgalom ........................................................... 63 1.2. A TÁVÍRÓ, AVAGY A PILLANATNYISÁG ÁLMA ......................................... 64 1.2.1. A nemzeti hálñzatok: a technika ellenőrzése, ellenőrzés a technika által .. 65 1.2.2. A közvélemény manipuláciñja ................................................................... 66 1.2.3. Tenger alatti vezetékek: birodalmi geopolitika .......................................... 68 1.2.4. A rádiñkommunikáciñ és a telekommunikáciñ nyitott modellje ................ 69 1.2.5. Technikai váltás és hatalmi súlypont-átrendeződés ................................... 70 1.3. A TELEFON, AVAGY A HÁLÓZATON KERESZTÜL BONYOLÍTOTT SZEMÉLYES KOMMUNIKÁCIÓ PEDAGÓGIÁJA .................................................. 71 1.3.1. Telefon és társadalmi változások az Egyesült Államokban ....................... 71 1.3.2. Hálñzat és állam ......................................................................................... 72 1.3.3. Telefon és szociabilitás .............................................................................. 72 1.3.4. Kommunikáciñs utñpiák ............................................................................ 73 2. II. fejezet | Az újság és az időszaki sajtñ aranykora ............................................................ 74 2.1. A SAJTÓIPAR FELTALÁLÁSA .......................................................................... 74 2.1.1. Egy forradalom kronolñgiája ..................................................................... 74 2.1.2. Girardin, a sajtñ és a nyilvánosság ............................................................. 75 2.2. A TÖMEGSAJTÓ FELÉ FÉLÚTON ..................................................................... 75 2.2.1. Az újìtás logikája: a folytatásos regény ...................................................... 75 2.2.2. Új sajtñműfajok .......................................................................................... 76 2.2.3. A technikai újìtások .................................................................................... 77 2.2.4. Az oldalszerkesztés .................................................................................... 77 2.2.5. Világméretű összehasonlìtás ...................................................................... 78 2.2.6. A nélkülözhetetlen tőke .............................................................................. 79 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.


2.2.7. A hìrkereskedelem és a sajtñügynökségek ................................................. 80 2.2.8. A terjesztés ................................................................................................. 80 2.2.9. A véleményformálñ sajtñ hatalma .............................................................. 81 2.2.10. A sajtñmágnások ...................................................................................... 82 2.3. A KÖNYV KÜZDELME A MULANDÓSÁGGAL .............................................. 83 2.3.1. A könyv válságai ........................................................................................ 83 2.3.2. Megújulási kìsérletek ................................................................................. 83 2.3.3. Terjesztés és reklám ................................................................................... 85 2.4. POLITIKAI SZEREPVÁLLALÁS: TÖMEGMÉDIUMOK ÉS TOTÁLIS RENDSZEREK ............................................................................................................. 85 2.4.1. Média és manipuláciñ ................................................................................ 85 2.4.2. Oroszországtñl a Szovjetuniñig .................................................................. 86 2.4.3. Nácizmus és ellenállás ............................................................................... 87 3. III. fejezet | A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? ................................................. 89 3.1. AZ ÁLLÓ- ÉS A MOZGÓKÉP HAGYOMÁNYA ............................................... 89 3.2. A MOZI SZÜLETÉSE ........................................................................................... 90 3.2.1. Az új technika új nyelve ............................................................................. 91 3.3. A KLASSZIKUS HOLLYWOODI STÍLUS ÉS A STÚDIÓRENDSZER ............ 94 3.4. A MOZIFILM GAZDASÁGTANA ....................................................................... 95 3.4.1. Technikai váltás, narráciñ és stúdiñrendszer .............................................. 97 3.4.2. Az ìrott elbeszéléstől a megfilmesìtettig .................................................... 99 3.4.3. A műfajok kodifikáciñja és megújulása ................................................... 100 3.4.4. Cenzúra, mozi és népszerű kultúra ........................................................... 100 3.5. A KÉP IGAZSÁGA ............................................................................................. 102 3.5.1. A mozielőadás anatñmiája ....................................................................... 102 3.5.2. A filmhìradñ ............................................................................................. 103 3.5.3. Az elkötelezett képek ellentmondásai ...................................................... 103 3.5.4. Fikciñ és valñság a háború ábrázolásában ................................................ 105 3.6. EURÓPAI KULTÚRÁK ÉS NEMZETI MODELLEK ....................................... 106 3.6.1. A szovjet filmesek narratìv kìsérletei ....................................................... 107 3.6.2. Németország expresszionizmus és konformizmus között ........................ 107 3.6.3. Olaszország és a kulturális barkácsolás .................................................... 107 3.6.4. Franciaország: az állam szerepe a nemzet kulturális identitásának védelmében 108 3.6.5. Az új országok ......................................................................................... 110 3.7. A MOZI MINT A LEHETSÉGES MŰVÉSZETE ............................................... 111 4. IV. fejezet |A rádiñ az állam és a piac között .................................................................... 111 4.1. Az első lépések ..................................................................................................... 111 4.2. AZ AMERIKAI RÁDIÓ, AVAGY A RÖVIDHULLÁMÚ VARÁZSLAT ........ 112 4.2.1. A CBS, a műsorszolgáltatñ rádiñ ............................................................. 113 4.2.2. A reklámstruktúra .................................................................................... 114 4.2.3. Hogyan kovácsolhatñ egységbe a hallgatñtábor? ..................................... 115 4.2.4. Kapcsolatok a sajtñval .............................................................................. 117 4.3. AZ EURÓPAI RÁDIÓZÁS KÜLÖNFÉLE MODELLJEI .................................. 118 4.3.1. A BBC: a kereskedelmi rádiñzás elutasìtása ............................................ 118 4.3.2. A rádiñzás és az állam: a német modell ................................................... 118 4.3.3. A német rádiñ hallgatñi ............................................................................ 120 4.3.4. A francia modell, avagy a kétértelműség diadala ..................................... 121 4.3.5. Rádiñműsorok a harmincas évek Franciaországában ............................... 122 4.3.6. A rádiñadñk és a rendszeresség ................................................................ 123 4.4. POPULÁRIS KULTÚRA, TÖMEGKULTÚRA ÉS TÖMEGMÉDIA ................ 124 4.4.1. A tömegkultúra kritikája .......................................................................... 124 4.4.2. A modern populáris kultúra védelmezői .................................................. 125 3. Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) .............................................................................. 127 1. I. fejezet | A televìziñ aranykora ....................................................................................... 127 1.1. A TELEVÍZIÓ LASSÚ TECHNIKAI BEÉRÉSE ............................................... 127 1.2. AMERIKA ÉS AZ ÚJ NYILVÁNOSSÁG .......................................................... 129 1.2.1. Hogyan használja fel a televìziñ a rádiñsok szakértelmét? ...................... 129 1.2.2. A nézettség felmérésének eszközei .......................................................... 130 1.2.3. A nagyközönség és a televìziñ dialektikus viszonya ................................ 131 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1.2.4. A CBS és a szenátor ................................................................................. 132 1.2.5. Vietnam és a varieték ............................................................................... 132 1.3. AZ EURÓPAI MODELL: NEMZETI ÉS POPULÁRIS ..................................... 133 1.3.1. A nemzeti modellek kiépülése ................................................................. 133 1.3.2. A francia televìziñ a De Gaulle-korszakban ............................................. 134 2. II. fejezet | A televìziñ mint varázslatos médium? ............................................................ 136 2.1. A KÁBELTÉVÉ ÉS A NETWORKS KÜZDELME ............................................. 137 2.2. AZ EURÓPAI MODELLEK MEGINGÁSA ....................................................... 138 2.2.1. A kábeltelevìziñ Angliában, azaz a piac megteremtésének nehézségei ... 139 2.2.2. Németország: kései és szilárdan kézben tartott átalakulás ....................... 140 2.2.3. Az olasz televìziñzás forradalmai ............................................................ 142 2.2.4. A neotelevìziñ stìlusjegyei ....................................................................... 142 2.2.5. A francia televìziñzás rendszertelen átalakulása ...................................... 143 2.2.6. 1981: a kábeltelevìziñzás kiépülésének ellentmondásos folyamata ......... 144 2.2.7. Mit sugározzon az új francia televìziñ? .................................................... 145 2.2.8. A kikapcsolñdás modellje ........................................................................ 146 2.2.9. A valñságshow-k, avagy a tükör-televìziñzás .......................................... 146 2.2.10. Tájékoztatás és szñrakoztatás összemosñdása ........................................ 147 2.2.11. A tájékoztatás és a látványosságként felfogott világ .............................. 149 2.3. A KOMMUNIKÁCIÓ ELMÉLETEINEK KRITIKÁJA ..................................... 150 2.3.1. McLuhan lángolñ prñzája ........................................................................ 150 2.3.2. A mediolñgia ............................................................................................ 151 3. III. fejezet | A nyomtatvány az informatika korában ......................................................... 152 3.1. AZ IDŐSZAKI SAJTÓ A JELENKORBAN (1950–1980) ................................. 153 3.1.1. A liberalizmus, avagy az angol példa ....................................................... 153 3.1.2. A francia sajtñ .......................................................................................... 154 3.2. AZ IDŐSZAKI SAJTÓ VÁLSÁGA ÉS A PÉNZÜGYI CSOPORTOK MEGOLDÁSI KÍSÉRLETE (1980–1995) .......................................................................................... 154 3.2.1. Válság és koncentráciñ ............................................................................. 155 3.2.2. Tartalmi változások .................................................................................. 156 3.2.3. A sajtñ hatalma ......................................................................................... 156 3.2.4. A „planetáris, állandñ, azonnali és immateriális” rendszer ...................... 157 3.3. NYOMTATÁSI TECHNIKÁK ÉS A NYOMTATOTT MŰVEK OLVASÁSÁNAK GYAKORLATAI ........................................................................................................ 157 3.3.1. Az új technikai paradigma ....................................................................... 157 3.3.2. Új könyvformátumok: a zsebkönyv ......................................................... 158 3.3.3. A bizonytalan könyv: számìtástechnika és hypermédia ........................... 159 3.3.4. Olvasatok és olvasási szokások ................................................................ 160 3.4. MÉDIA, KULTÚRA, HATALOM ...................................................................... 162 3.4.1. Könyv és árpolitika .................................................................................. 162 3.4.2. Az angol minta ......................................................................................... 162 3.4.3. Németország, avagy a könyv kulturális modellje ..................................... 163 3.5. A MAI FRANCIAORSZÁGI KÖNYVKIADÁS ................................................ 164 3.5.1. A nyomtatványok ..................................................................................... 164 3.5.2. A pénzügyi struktúra ................................................................................ 165 3.6. ÚJ MŰKÖDÉSI ELVEK, ÚJ MEGOLDANDÓ PROBLÉMÁK ........................ 166 3.6.1. A terjesztés ............................................................................................... 166 3.6.2. Minőség és profit ..................................................................................... 167 3.6.3. Média, imperializmus és szabadság ......................................................... 168 4. IV. fejezet | Az elektronikus médiumok második generáciñja .......................................... 169 4.1. HÁLÓZATI GLOBALIZÁCIÓ ÉS NUMERIZÁCIÓ ......................................... 170 4.1.1. Kábel és műhold ....................................................................................... 170 4.1.2. A numerizáciñ .......................................................................................... 172 4.1.3. A távközlés szigorúan szabályozott világa ............................................... 172 4.1.4. Az informatika átalakulásai ...................................................................... 173 4.1.5. Az informatikárñl szñlñ diskurzus ........................................................... 174 4.2. A MÉDIA METAMORFÓZISA .......................................................................... 176 4.2.1. A rádiñzás átalakulása .............................................................................. 176 4.2.2. Hollywood metamorfñzisai ...................................................................... 177 5. V. fejezet | Az innováciñ kanyargñs útjai .......................................................................... 178 vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.


5.1. CSALÁDI VIDEÓ ÉS ELEKTRONIKUS JÁTÉKOK: A JAPÁN BIRODALOM 179 5.1.1. A családi videñ csábìtása ......................................................................... 179 5.1.2. A videojátékok, avagy az interaktivitás felfedezése ................................. 182 5.1.3. A numerikus képpel kapcsolatos nehézségek .......................................... 184 5.1.4. Szimuláciñs játékok és virtuális valñság .................................................. 185 5.2. A HÁLÓZATOK ÉS AZ INNOVÁCIÓ .............................................................. 185 5.2.1. A viziofon ................................................................................................ 185 5.2.2. Az informáciñs sztráda ............................................................................. 187 5.2.3. Az internet a piacon ................................................................................. 188 5.2.4. Az internet és a médiumok ....................................................................... 190 5.2.5. Az új médiumok és a társadalmi kötelék .................................................. 192 4. Általános konklúziñ | A sokszìnűség védelmében ...................................................................... 194 1. Hálñzati világ (1950–1995) ............................................................................................... 194

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája 2.1. Franciaországban kiadott napilapok (1874-1914) ...................................................................... 78 2.2. Újságok a 20. Század elején ...................................................................................................... 79 3.1. A napilapok példányszáma, 1910-1980 (milliñ) ...................................................................... 153 3.2. A jelentősebb angol napilapok példányszáma ......................................................................... 153 3.3. A franciaországi könyvtermés (1935-1995) ............................................................................ 164 3.4. A generálé occidentale médiaérdekeltségei (1995) ................................................................. 165 3.5. A könyvkiadással kapcsolatos tevékenységek általános indikátorai az 1990-es években ....... 169

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető | A médiumoknak van történetük „Az valñban kimutathatñ, hogy minden ilyen levegőimpulzus végül is valamennyi, az univerzumban létező egyedre hatással van.” (Edgar Allan Poe: A szavak ereje)1

1. A média meghatározása Miből is áll a médiatörténet? Médiának tekintünk minden olyan kommunikáciñs rendszert, amely lehetővé teszi, hogy egy társadalom betöltse három létfontosságú funkciñját: a megőrzést, az üzenetek és a különböző tudásformák távolsági kommunikáciñját és végül a különböző politikai és kulturális gyakorlatok reaktualizálását. Valamit valamilyen formában megőrizni azt jelenti, hogy megteremtjük az informáciñk felhalmozásának lehetőségét, új perspektìvába helyezzük őket, és belőlük kiindulva jelentős szellemi munkát végzünk, azaz lehetővé tesszük mind a tudás, mind a tudás kritikájának fejlődését. Távolsági kommunikáciñt végezni, akár a (kéziratos vagy nyomtatott) ìrás, akár más médiumok (a telefon vagy egyéb 19. század végi telematikus eszközök) segìtségével, annyit jelent, hogy kiszabadulunk a tér- és időbeli meghatározottság béklyñibñl, hogy közkinccsé tesszük a tudást, s egyúttal újrarendezzük a tudáshoz kapcsolñdñ gyakorlatokat és modelleket. Ilyen értelemben különösen fontos médiumként tekinthetünk az egyszerű szñbeli közlésre, a társalgásra,2 amely lehetővé teszi a szociabilitás, a szellemi tevékenység, a politikai cselekvés különböző formáinak megszerveződését és továbbfejlődését – gondoljunk csak a lutheránus és kálvinista prédikáciñkra, később a felvilágosodás kori társaságokra vagy éppen a politikai klubokra. Ugyanez érvényes az ìrásra, a nyomtatásra, manapság pedig a kommunikáciñ és az informáciñ legújabb technikáira. Összefoglalñan elmondhatjuk, hogy egy klasszikus definìciñ szerint médiának tekinthetünk minden társadalmilag létrejött kommunikáciñs struktúrát, sőt a definìciñt kiterjesztve, médiának nevezzük ezen struktúrák hordozñit.

2. A média és a közigazgatás A média kulcsfontosságú szerepet játszik a társadalom életében. A média teszi lehetővé és hozza létre a társadalmi életet, később persze ez utñbbi visszahat a médiára. Minden társadalom a média köré szerveződik, és egyetlen társadalom sem működhet a közvetìtés (médiation) különféle eszközeinek segìtsége nélkül, ezen eszközök közül a legfontosabbak pedig a különböző médiumok. Ami a szoros értelemben vett közigazgatást illeti, kizárñlag az ìrás teszi lehe-tővé a dolgok lejegyzését és nyomon követését – ìrásbeliség nélkül nincsen igazgatás: Franciaországban a Capeting-monarchia egyre növekvő ereje – különösen a 12. század során – az egyre jelentősebb ìrásbeliségen alapszik; a kiépülő királyi közigazgatás hivatalaiban mind több feljegyzés születik. A birodalmak szükségszerűen a „papìr birodalmai”, később pedig az informáciñ – és az informáciñ ellenőrzésének – birodalmai. A legújabb kor fontos történelmi változásai egészen a 20. század végéig csak megerősìtik ezt a különösen a legfejlettebb országokban észlelhető jelenséget: a társadalom egyre több funkciñt lát el, az egyén életének mind több mozzanata esik társadalmi ellenőrzés alá; ez a jelenség pedig azon alapszik, hogy exponenciális növekedésnek indult a társadalom dokumentumtermelése. Az egyre növekvő papìrhalom nélkül a társadalom nyugati modellje voltaképpen működésképtelen lenne.

3. A médiumok és a tudás A média vizsgálatának második, elvontabb szintjén két kulcsfontosságú jelenségcsoporttal szembesülünk. Az informáciñt valamiféle anyagi hordozñ segìtségével rögzìtjük, biztosìtván hosszabb vagy rövidebb távú fennmaradását, s ezzel megteremtjük a tudás és az ismeretek felhalmozñdásának lehetőségét. A rögzìtés tehát a gondolkodás történetének nélkülözhetetlen eszköze. Fogalmazzunk konkrétabban: a könyv első forradalmának

1 2

A szavak ereje. In E. A. Poe összes művei. Nemes Ernő fordìtása. Szeged, 2001, Szukits Könyvkiadñ, 177. A társalgást, amely pedig rendszeres vizsgálatot érdemelne, könyvünk nem tárgyalja.

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető | A médiumoknak van történetük legfontosabb mozzanata Gutenberg találmánya (1450 körül). Csak később jön el az a kor, amelyben a nyomtatott könyvek számának megsokszorozñdása először új munkatechnikákat, majd fokozatosan új olvasási szokásokat, katalñgusokat, bibliográfiákat és enciklopédiákat hoz létre, hogy végül, a 16. század közepén megszülessenek az első nagy, modern könyvtárak. A fentebb leìrt változások csak később vezetnek el a tudás régi modelljének megkérdőjeleződéséhez, a teljes ismeretelméleti újjárendeződéshez, az „1630-as év csodájához”, Descartes műveihez és a modern gondolkodáshoz. A tudás struktúráját és rendszerét alapvetően a használatos médiumok materiális fejlettsége, elterjedtsége és lehetséges alkalmazásai határozzák meg.

4. A média és a politika Az emlìtett két objektìv funkciñ – az ügykezelés és a tájékoztatás – vizsgálata során eljutunk a széles értelemben vett politika kérdésköréhez. A politikai közelìtés fontossága akkor válik szembeötlővé, ha ráébredünk, hogy nem hagyhatunk figyelmen kìvül két megkerülhetetlen tényezőt, amelyek közül az egyik strukturális, a másik pedig történeti. 1.A struktúrák. Minden emberi társadalom különböző anyagi összetevők (technikák, eszközök), különböző szervezeti elvek és társadalmi gyakorlatokalapján működik. Minden társadalomnak szüksége van azonban közös világképre (imaginaire global), s egy elvont értelemben vett kultúrára is, amely lehetővé teszi számára, hogy elhelyezze magát az időben, értelmet adjon létezésének és tapasztalatainak, és meghatározza jövője kìvánatos irányát. Kizárñlag a kultúra képes a társadalomszerkezet valñdi dimenziñit felvázolni; cask kulturális tükre teszi lehetővé a társadalom számára, hogy ábrázolja, reprezentálja önmagát, s a tükör által meghatározott mñdon létezzék. Az ideális, a modellszerű3 kivetìtése a „kìvánatos” – és néha a „lehetséges” – rendjébe, szolgál magyarázatul a kulturális modell önbeteljesìtő voltára. Ez az önbeteljesìtő jelleg visszacsatolásszerűen kiterjed a modell létét és működését biztosìtñ eszközökre, vagyis a médiára. A szñban forgñ modellt természetesen a lehető legelvontabb, legátfogñbb kategñriák alkotják. A keresztény középkor politikai gondolkodásának központjában a szakralitás elve áll, az az elv, amely egy időn kìvüli (extratempo-rális) célt – az örök üdvösséget – tételez. A modernitás jelentős mértékben azon alapszik, hogy az emberek terveit az égből leviszi a földre, az emberi cél-kitűzéseket egy deszakralizált rendszer keretei közé állìtja, és olyan jövőt vázol fel, amelynek kìvánatos volta abban rejlik, hogy a jelenhez képest javìthatñ. Ezzel párhuzamosan annak lehetünk tanúi, hogy a médiumok – esetünkben a könyvek, először kéziratos, majd nyomtatott formájukban – kilépnek a monostorok könyvtáraibñl, és világi környezetbe kerülnek; eközben persze tartalmuk is komolyan mñdosul. Érdemes megfigyelni, milyen messzire kerültünk az ideálisan felfogott eszmetörténettől: igaz, hogy a társadalom csak elvont kultúrája által létezik, ezt az elvont kultúrát azonban jelentősen meghatározzák bizonyos anyagi tényezők – a technikai szint, a történelmi örökség, az életkörülmények. A médiumok tanulmányozása éppen azt teszi lehetővé, hogy ezen összefonñdñ viszonyok rendszerének lényegét ragadjuk meg. 2.Történelmi nézőpontbñl a legfontosabb szempont a médiumokhoz, illetve az azok hordozñihoz valñ hozzáférés kérdése. A szövegek sokszorosìtásának lehetősége már a 15–16. században oda vezet, hogy az olvasás egyre több ember számára válik elérhetővé. A küszöbönállñ lutheri reformáciñt az ìráshoz valñ új viszony határozza meg: minden ìrástudñnak jogában áll közvetlenül hozzáférni az isteni igéhez; a német reformátorok pedig teljesen új tìpusú (könnyebb, olcsñbb és gyorsabban elkészülő) nyomtatványokra támaszkodnak, amelyeknek tartalma is eltér a korábbiaktñl, s ráadásul sokkal szélesebb körben hozzáférhetők. Ugyanez a logika lép működésbe a 18. század során: mind többen férnek hozzá a nyomtatott informáciñhoz, és ez a változás lehe-tővé teszi polgárok egy csoportja számára, hogy létrehozzanak egy kulturális érintkezési hálñzatot, a Szellem Köztársaságát (la République des Lettres), amely hosszú távon közvéleménnyé terebélyesedik. Ez teszi lehetővé – különösen Franciaországban –, hogy megindul a politikai forradalom folyamata. Nyugat-Eurñpa 19. századi története három probléma, a sajtñ szabályozásának kérdése, a tömegek politikai rendszerben betöltött szerepe, illetve a politikai rendszer újjászervezése körül forog. A jelenség napjainkra sem tűnt el, de sokkal bonyolultabb, rejtettebb és talán egyfajta fonák logika szerint működik. Egyrészről elmondhatñ, hogy a legmodernebb technikák, amelyek roppant sebességgel egyre tömegesebb informáciñ szállìtására képesek, elvileg a kommunikáciñ nagyfokú demokratizálását tennék lehetővé – ahogyan ezt a „felvilágosultak”, különösen a Nora Minc-jelentés állìtják; s ez a tétel gyakran bizonyìtást is nyer. Másrészről viszont a rengeteg rendelkezésre állñ informáciñ voltaképpen használhatatlan, pedig az informáciñs eszközök növekvő technicitása miatt mind valñszerűt-lenebb, hogy egy átlagos felhasználñ Alain Touraine: Production de la société. Paris, 1973. A közelmúltban Franciaországban megjelent könyvek közül a következőkre hìvjuk fel az olvasñ figyelmét: Daniel Bougnoux: Sciences de l’information et de la communication. Paris, 1994; Armand Mattelart: L’invention de la commu-nication. Paris, 1994. 3

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető | A médiumoknak van történetük önállñan uralni legyen képes a rendszert. A kérdés pénzügyi oldalárñl (a készülék ára, valamint felszerelési és működtetési költségei) még nem is beszéltünk. A médiumok történetének, ha az egyáltalán a történészek kompetenciájába tartozik, csak azért van értelme, mert a legégetőbben aktuális kérdésekhez és mélységi elemzésükhöz jutunk el általa.

5. A médiatörténet és a történetírás Ez a meglehetősen elméleti távlat valñjában jñl illeszkedik a történetìrás mélységi törekvéseihez. A médiatörténet azért felel meg tökéletesen Fustel de Coulanges ambiciñzus meghatározásának, amely szerint „a történetìrás nem a múltban megtörtént, különféle természetű események felhalmozása, hanem az emberi társadalom tudománya”, mert a francia historiográfiai hagyományhoz hìven a társadalom tanulmányozásának általa nyújtott perspektìvája egyszerre centrális és globális. Roger Chartier a következőképpen fogalmazza meg az általános médiatörténet részét alkotñ könyvtörténet feladatát: „…tör-ténelmi távlatba kell helyeznie a könyv világának – amely mindig különböző formák, különböző tárgyak, különböző anyagi hordozñk világa – és az olvasñk világának – az olvasñt társadalmi szempontbñl képességei, különböző konvenciñk, elvárások és másokkal közös olvasási gyakorlatai határozzák meg – találkozását. […] A történeti kutatás azt is lehetővé teszi, hogy jobban megértsük a jelenkor forradalmát; a különböző képernyőkön szerkesztett és olvasott, távküldött, megszokott hordozñiktñl elszakadt szövegek forradalmát. Az elektronikus szöveg ténylegesen megkérdőjelezi azokat a bevett kategñriákat, amelyeken eddig a szerzői jog alapult, és amelyek ìrásbeli örökségünk megőrzését és leìrását szolgálták…” A „francia tìpusú” historiográfia célkitűzése olyan globális történetìrás volt, amely az ismeretek különböző kategñriáit – politika-, gazdaság-, társadalom- és kultúrtörténet – prñbálja egységes egésszé összeszervezni. A szoros értelemben vett politikatörténet (a történelem mint csaták egymásutánja) jelenti a leghagyományosabb közelìtést; a politika szerepének eddig elhanyagolt kérdése azonban manapság komoly újjáértékelésen megy keresztül: márpedig a médiatörténet, amely a legösszetettebb társadalmi köteléket vizsgálja, mélységesen politikai természetű problémákat vet fel (az ideolñgia, az uralom és a politikai részvétel, a közigazgatás eszközeinek és a kontesztáciñ lehetséges mñdozatainak kérdéseit). A közelmúlt történeti kutatásainak elsődleges terepe a gazdaság- és a társadalomtörténet volt, szoros összefüggésben azzal, hogy a történetìrás különleges fontosságot tulajdonìtott a gazdasági tényezőknek. A gazdasági-társadalmi vizsgálatok tárgyául azok az anyagi tényezők szolgálnak, amelyek körül minden csoport szükségszerűen szerveződik. Márpedig a médiatörténet – hasonlñan a korábbi idők könyvtörténetéhez – ezen problematika szìvében helyezkedik el, legyen szñ akár technikatörténetről (gyártási technikák: a szétszed-hető betűk tipográfiája, az ipari forradalom, a távközlés új technikái) vagy a létrehozás, a terjesztés és a fogyasztás közgazdaságtanárñl (például hozzáfér-hető-e a nyomtatott szöveg, vagy sem; megismerhető-e annak tartalma). Az 1900-as évektől kezdve azonban a történészek figyelme más kérdések felé fordult, nem kis részben más, a szélesebb értelemben vett szellem problémáját kutatñ tudományágak hatására. Franciaországban a Revue de synthèse historique célkitűzése az akkoriban történeti pszicholñgiának nevezett kutatási irány előmozdìtása volt: egy adott társadalmi csoportnak csak kultúrája ad mélységet, csak kultúrája biztosìtja létfeltételeit. Ez a harmadik tìpusú történetìrás a század közepének mentalitástörténeti munkáiban kerül fokozatosan újra előtérbe, és ezen mentalitástörténeti munkák közé tartoznak az új könyv-és nyomtatványtörténeti kutatások. A mentalitástörténet (a természeti népek szemlélete szembeállìtva a tudományos gondolkodással stb.), különösen pedig a tudás archeolñgiája4 az im-manencia bizonyos formáját hozta létre, amennyiben kimondatlanul is többé-kevésbé időtlen struktúrák létezését sugalmazza. Ezek a struktúrák részben vagy egészben meghatározzák a történeti tartalmat. A felszabadulás vágya az immanencia alñl arra ösztönzi a történészeket, hogy más problémákat vizsgáljanak, és előnyben részesìtsék a különböző gyakorlatok, a személyes életutak tanulmányozását és a monográfiákat. Tudjuk, hogy a monográfia akkor nyeri el valñdi értelmét, ha képes megvilágìtani azt a hátteret, amely meghatározza például egy személyes életút vagy egy sajátos szellemi eljárás jelentőségét. Továbbra is fennáll azonban a kérdés: hogyan általánosìthatjuk a monografikus eredményeket, hogyan juthatunk el a tudás magasabb szintjére? Márpedig a médiatörténet éppen azt teszi lehetővé, hogy az aprñlékos vizsgálatok eredményei közösségi, kollektìv szinten is hasznosuljanak; egy globálisabb közelìtés előtt nyitja meg az utat, hiszen az egyén mikrohistñriáját is vizsgálja ugyan, de népes csoportok hosszú távú makrohistñriája is a látñkörébe tartozik.

Michel Foucault: A tudás archeolñgiája. Budapest, 2001, Atlantisz Kiadñ; lásd még uő: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeolñgiája. Budapest, 2000, Osiris Kiadñ. 4

xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető | A médiumoknak van történetük Végül, a 2000. év művelt embere számára, aki szeretné reálisan értékelni a média harmadik forradalmát, amely a közvélekedés szerint körülveszi, és amelynek jelentőségét nem is kìvánjuk a priori tagadni, a médiatörténet nem kizárñlag azért lehet érdekes, mert olyan új informáciñkkal és összehasonlìtásokkal szolgál, amelyek segìtségével bizonyos alapelvek meghaladhatñk, hanem azért is, mert lehetővé teszi, hogy felszabaduljunk egy olyan beszédmñd kötöttségei alñl, amely szinte kötelezővé tette az új médiumok dicséretét és a hagyományos médiumok szánakozñ lekezelését. A „könyv halálárñl”5 szñlñ rossz kérdéseket jñval pontosabban és tudományosabban megfogalmazott problémafelvetéssel kell helyettesìteni: mi újat hoz a média-könyv (amelyet meg kell különböztetnünk az általában vett nyomtatványtñl); milyen következményekkel jár a megjelenése; melyek az új médiumok sajátosságai; hogyan illeszkednek be az új médiumok a megjelenésük előtt már szükségszerűen létező történelembe, amelynek meghaladásához ők is hozzájárulnak; milyen gyakorlati változásokat hoznak magukkal közvetve vagy közvetlenül, és milyen ritmus szerint? A történésznek nem feladata egy minden időben és helyen érvényes, általános médiaelmélet megalkotása. A történészt szerepe és az általa felhalmozott ismeretek természete ennél szerényebbé, noha paradox mñdon ennél nagyra törőbbé is teszi: feladata nem lehet más, mint a legszélesebb értelemben vett kommunikáciñs rendszerek diakronikus elhelyezése. A szñban forgñ rendszerek egy őket megelőző történelem alapzatán (technika-, gazdaság-, társadalom- és politikatörténet) szerveződnek, a továbbiakban pedig új orientáciñk szerint, a társadalom szükségleteinek, szellemi mozgásainak, ideolñgiáinak és általános fejlődésének függvényében fejlődnek tovább; mi több, a társadalmak legfontosabb irányadñivá növik ki magukat. Végül pedig az általuk hordozott üzenetek és informáciñtìpusok, de még anyagi formájuk, az informáciñátadás és az informáciñvétel mñdozatai is visszahatnak, jelentősen vagy sem, a „nagy egészre”, a társadalomra, amelynek pedig termékei. Noha nem vettük számìtásba a médiumok még (különösen az egyén oldalárñl) megtervezendő történeti pszicholñgiáját, s noha a makroszkopikus közelìtés mñdszertana szükségszerűen egyszerűsìtő, a média története azzal, hogy bevezeti a tudományosságba a visszhang6 mindig újrakezdődő játékát, voltaképpen az időtartam dialektikájának szisztematikus vizsgálatára tesz kìsérletet.7

6. A médiumok ideje Végül ejtsünk szñt az e könyvben elfogadott kronolñgiai határvonalakrñl. Bár a médiumok jelölik ki az informáciñ áramlásának hordozñit és a kommunikáciñ társadalmilag létrejött formáit, a kommunikáciñ fő funkciñi követik a társadalomban bekövetkező változások ütemét (e változásokat egyébként hosz-szú távon ők maguk is befolyásolják). Durva megközelìtésben három egymást követő, összekapcsolñdñ és egymást részben lefedő tendenciát fedezhetünk fel a médiumok történetében. A 18. század második felét tekintsük itt terminus a quñként: ezekben az években zárñdik le az a folyamat, amely felszámolja az érzékelésnek és a reprezentáciñnak azon sémáit, amelyek a modern kor kezdetétől fogva lehetővé tették a világ megértését és alakìtását. Új társadalmi célkitűzés születik, legyen szñ akár a felvilágosult despotizmusrñl,8 a felvilágosodás problematikájárñl vagy éppen a politikai részvétel kérdéseiről. Ugyanekkor létrejön egy új tudományos és technikai univerzum, amely a kommunikáciñ új rendszereit és gyakorlatát is magával hozza. Az 1751-es évet tekintjük a változás szimbñlumának, hiszen ebben az évben kezd megjelenni az emblematikus könyv, az Enciklopédia, amely egyfelől összegzi régebbi körök könyvekben megőrzött tudását, másfelől viszont a jövőbeli fejlődés ìgérete is egyben. „Az enciklopédiák feladata az, hogy összegyűjtsék a szétszñrt ismereteket […], hogy felkutassák és átadják azok általános rendszerét […], azért, hogy az elmúlt évszázadok erőfeszìtései ne vesszenek kárba, hogy leszármazottaink tanultabbak s egyben erényesebbek, boldogabbak is legyenek nálunknál, s hogy ne tűnjünk el anélkül a föld szìnéről, hogy az emberi nem érdekében cselekedtünk volna…” 9 Ebben a politikai indìttatású logikában a nyomtatvány és a könyv központi szerepet játszik: az ìrás és a nyomtatás teszi közkinccsé és ìgy kiaknázhatñvá az egész felvilágosodást; végső soron tehát a néptömegek számára teszi el-érhetővé a fejlődést. A hatalom elmélete egyre finomodik ugyan, a rendszer alapjaiban mégis konzervatìv marad: továbbra is az elitek kizárñlagos feladata az ügyek vitele, a közügyekben valñ általános részvétel kérdése még nem kerül napirendre, noha fogalmilag már elgondolhatñ. A 18. század utolsñ három évtizedében Franciaországban hirtelen felbukkan a demokrácia problematikája, amelynek alapjául a természetjog („minden ember szabadnak és egyenlőnek születik”) és az új gondolati modellek egyre szélesebb Fabrice Piault: La fin d’un règne. Paris, 1995. Magának az üzenetnek a visszhangjárñl van szñ, a kifejezés klasszikus kommunikáciñelméleti értelmében; de a vizsgálat egy másik szintjén a hordozñk, a formátumok és a felhasználñi gyakorlatok visszhangja is előkerül. 7 Gaston Bachelard: La Dialectique de la durée. Paris, 1980. 8 Jean Meyer: Le despotisme éclairé. Paris, 1991. 9 Encyclopédie ou dictionnaire raisonnée… Genève, 1777. 5 6

xii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető | A médiumoknak van történetük körű elterjedése szolgál; de szembesülnünk kell a közvetìtés (médiatisation) problémájával is: ugyanaz az elv működik itt, mint a reformáciñ idején: a forradalmi eszmék sikere legalább részben az új közönséget megcélzñ nyomtatványok elterjedtségétől függ. A folyamat egyébként hiába indult meg már a 18. század végén, csak a későbbiekben, hosszú távon teljesedhetett be; a 19. század egész történetét pedig a sajtñtörvényekkel és a legjobb oktatási rendszerrel kapcsolatos, végső soron tehát az ìrás feletti hatalomrñl szñlñ vissza-visszatérő viták határozták meg. Miközben a fenti kérdésekről folyñ éles viták közvetlenül politikai sìkra kerülnek át, a nyugati társadalmak gazdasági struktúrája mély változásokon megy keresztül. Az ipari forradalom elsőként Angliát érinti, s csak lassacskán kerül át a kontinensre: a nem mezőgazdasági termelés súlya jelentősen meg-nő, az urbanizáciñ, a munka új ritmusa – középtávon pedig a gyarapodás és az új fogyasztási logikák és gyakorlatok megjelenése – gyökeresen megváltoztatja az emberek lakhatási szokásait és életmñdját. A közgazdasági és politikai kérdésekről szñlñ viták a kor érdeklődésének középpontjába kerülnek. Különösen fontosak lesznek a nyomtatott médiumok (a periodikák); mivel egyre több olvasñt érnek el, jogi helyzetük közvetlen politikai kérdéssé válik. A 19. században létesültek először olyan, az egész földkerekséget átszövő hálñzatok, amelyek elhozták a korban élők számára a gyors informáciñszállìtás tapasztalatát. Ezen egyre kiterjedtebb hálñzatok a világfalu visszavissza-térő utñpiájának és a mindenki előtt nyitott, univerzális kommunikáciñ demokratikus álmának első hordozñi. Fogalmazzunk konkrétabban: e hálñzatok teszik lehetővé az informáciñáramlás ellenőrzésének elgondolását és megszervezését a modern képviseleti demokráciák és a liberális elven működő gazdaságok keretei között. Válaszul a hálñzatok működése során megnyilvánulñ torzulásokra és visszaélésekre, rövid idő leforgása alatt kikristályosodnak használatuk különböző formái, megszületik a működésüket szabályozñ törvény- és szabályrendszer; létrejön tehát a nemzetközi együttműködés azon rendszere, amely – kis mñdosulásokkal – egészen a 20. századig fennmarad. A 20. század elejének legfontosabb eseménye: belép a médiumok közé a hang és a kép. Mint az előzőekben a könyv és az újság, a mozi is sajátosan politikai funkciñt tölt be, hiszen a fikciñs alkotások az emberi viszonyok, illetve az egész társadalom képzeleten alapulñ ábrázolását nyújtják; tájékoztatñ funkciñjának betöltése során pedig (lásd a hìradñt) a mozi összekapcsolja a világ ábrázolását és a közösségi élet bemutatását. Megjelenése azzal a következménnyel járt, hogy az új médium keretei között régi tartalmak bukkantak fel: újra előkerült az a nagyregényekre jellemző narráciñ, amelyhez a 19. század vége szoktatta hozzá Eurñpa végre ìrástudñvá vált népeit, és általános lett a populáris sajtñ sugallta világkép is. Nem meglepő tehát, hogy a cenzúra kérdése – amely végigkìsérte a könyv egész történetét – az 1930-as évek filmművészeti életét is megosztotta. Az új médium nemcsak folyamatosságot és újrakezdést jelent, megjelenése azt is lehetővé teszi, hogy komolyan elgondolkodjunk a médiumok sajátos logikájárñl: mi változik, ha nem szavak, hanem mozgñképek segìtségével fejezzük ki magunkat? A 20. századi médiumok vizsgálatának két, egymással összefüggő kérdés szolgál alapjául: mit mondhatunk el a kép kifejező funkciñjárñl, illetve hogyan mñdosulnak a még az ìrott szñ világában kialakult gondolati sémák? A rádiñhallgatás elterjedése a két világháború között pedig új problémákra hìvja fel a kortársak figyelmét: a közbeszéd feletti uralom, a médiumok totális rendszerekbeli kiépülésének, illetve általánosabban: az állam és az új informáciñs és szñrakoztatñ médiumok viszonyának kérdéseire. Ezen a téren az észak-amerikai modell élesen szemben áll az eurñpaival: az előbbiben az állam igen erősen beavatkozik, de a beavatkozás a szabályozásra korlátozñdik; az utñbbiban viszont a közhatalom már a programok létrehozásában is tevékenyen részt vesz. A rádiñadásokrñl szñlñ gondolkodás kulcskérdése mégsem az, hogy ki rendelkezik az informáciñ feletti ellenőrzéssel, inkább az, hogyan artikulálñdnak a kultúra különböző szintjei (elit- és populáris kultúra, kereskedelmi és nemzeti kultúrák). A második világháborút követő években a televìziñ mutatkozik a korábbi modellek közvetlen örökösének, nemcsak azért, mert felhasználja a rádiñ és a mozi szakembereinek gyakorlati tudását, hanem azért is, mert új terminusokban teszi fel a társadalom szerkezetére és a közösségi életre vonatkozñ kérdéseket. A televìziñ egyre megújulñ folyamatok segìtségével formálja a közösség életét, méghozzá nemcsak a kifejezetten politikai műsorokban, hanem a szñrakoztatñ és fikciñs adásokban is. A televìziñ egyre inkább úgy működik, mint a legfontosabb mintaadñ nyilvánosság – a kifejezés habermasi értelmében –, olyan kivételezett hellyé válik, ahol a világ, a társadalom, az egyén, az erkölcsi értékek és viselkedések különböző ábrázolásai megütköznek egymással, és újraszerveződnek. Egyre általánosabb elterjedtsége szükségessé tette a gondolkodást a természetéről, figyelembe véve elsősorban azt a tényt, hogy megjelenése szakìtást jelent az ìrásbeliség világának elfogadott gyakorlataival, különösen a könyvvel. Az értelmiségiek által felvázolt duális – a könyv, illetve az új médiumok – szembeállìtásban a jelenkori médiumok (mozi, rádiñ, televìziñ), különböző mértékben ugyan, de valamennyien a csábìtás, az üres szñrakoztatás, a hamis és elidegenìtő ábrázolás oldalán állnak. E jellemvonások nem egy bizonyos történelmi konfiguráciñ termékei, hanem az új médiumok természetéből következnek.

xiii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető | A médiumoknak van történetük A 20. század végén bekövetkező ñriási változások még élesebben teszik fel a média működésének anyagi és gazdasági feltételeivel kapcsolatos kérdéseket. Új szövegszerkesztői rendszerek születnek, és az adatok egyre szélesebb közönség számára válnak hozzáférhetővé, az informatika ez irányú tovább-fejlődése megkérdőjelezte az ìráshoz valñ viszonyunk kizárñlagosságát, amelyet még a könyv első forradalmátñl (a Gutenbergforradalomtñl) örököltünk. A képi ábrázolás új ökonñmiája pedig egy alapvető modellváltás hipotézisével szembesìti a jelenkor emberét: lehetséges, hogy éppen most szűnik meg az ìrás feletti kollektìv uralom korszaka, amelyre a képi kultúra kora következik, amelynek mozgatñrugñi azonban mindenben különböznek a megelőzőktől? Az új informáciñs világhálñzatok és a nagy adatbankokhoz valñ hozzáférés, a hypertext gyors felfutása és a képek transzformáciñs technikáinak elérhetősége – lehetséges-e, hogy mindezek a lehetőségek teljesen új kollektìv – és persze egyéni – gondolkodásmñdot honosìtanak meg? Ha ìgy van, akkor elmondhatñ-e, hogy a két évszázada türelmesen és szakadatlanul szőtt kötelék a különböző tudásformák, az ismeretáramlás és a véleményformálás különböző mñdozatai és a képviseleti demokrácia működése között hirtelen elavult és érvényét vesztette? A média forradalma egyenesen a társadalom modelljének forradalmához vezet.

xiv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) 1. I. fejezet | Az ancien règime könyvkiadása (1751– 1790): a francia modell A könyv „második forradalma” (1751–1870) „Abban az időben, amikor ez a történet kez-dődik, a Stanhope-féle sajtñ és nyomdafestékes henger nem szerepelt még a kis vidéki nyomdákban…” (Balzac: Elveszett illúziñk)11 Csak akkor érthetjük meg azokat a jelenségeket, amelyek az 1760-as évektől kezdődően a médiumok ökonñmiáját Gutenberg után másodszor is alapve-tően felforgatták, ha röviden felvázoljuk az ancien règime könyvkiadásának rendszerét. Rövid ismertetőnk bemutatja majd, hogy a korszak elején hogyan nyìltak meg új utak a könyvkiadás előtt, és mely logika szerint avultak és tűn-tek el a megelőző kor rendszerének elemei. A felvilágosodásnak a 18. század közepén győzedelmeskedő kulturális modellje az 1630-as évek szellemi válságátñl folyamatosan alakul ki. A 17. század programalkotñ szellemi áramlata egyesìtette magában az ésszerűség szisztematikus keresését, a tudományos szellem működési feltételeinek meghatározását és a tudás fokozatos világivá válását; közvetlen kapcsolatot tételezett fel az ismeretek hasznosìtásának lehetőségei és az ember életének anyagi körülményei között: az ismeret objektìv és az emberi értelem hozza létre, cserében viszont meghatározza a fejlődés lehetőségeit. A hiedelmek és vélekedések viszont kikerülnek a tudományos ìtéletek kategñriáinak érvénye alñl. A szellem forradalma eleinte csak néhány ezer embert érint, a Szellem Köztársaságának polgárait. Ezzel a jelenséggel párhuzamosan – bár a könyv ökonñmiája végső soron csak igen kis mértékben mñdosul – a szövegek és az olvasási mñdok fej-lődése, valamint a nyomtatott szöveg köré szerveződő gyakorlatok általános nyitásrñl tanúskodnak. Újabb és újabb folyñiratok, olvasñkabinetek és tudñs társaságok születnek, létrejöttük a lassan egyre jelentősebb kereslet ékes bizonyìtéka, bár célközönségük továbbra sem nagyon népes. Az akkulturáciñ folyamata hosszú távon megváltoztatja a tömegek életét, ezért kerülhet előtérbe egy új kérdés (amelyre a felvilágosodás képtelen választ találni), s ezért indulhat el a nemzeti kérdés és a politikai forradalom (majd forradalmak) teljesen új folyamata. Világosan látszik, hogy egy bizonyos egyensúlyt sikeresen elérő rendszer (esetünkben a felvilágosodás rendszere) már magában rejti saját meghaladásának – s végső soron saját pusztulásának – csìráit.

1.1. A HAGYOMÁNYOS KÖNYVKIADÁS Az ancien règime nyomdászattörténeti szempontbñl: a nyomdászat működésében a nyomtatás gazdasági és kulturális rendszerének állandñ vonásaira he-lyeződik a hangsúly abban az időszakban, amely Gutenberg közvetlen – 1500-as évekbeli – utñdaitñl egészen a 19. század első éveiig tart. Az ancien règime e logikájának három fontos jellemzője van.

1.1.1. A zárt piac Ha szoros értelemben vett közgazdasági téren maradunk, azt mondhatjuk, hogy a könyvek piaca teljességgel zárt, illetve csak minimális mértékben tud terjeszkedni. Egy további fontos tényező: a kor majd három évszázada során a nyomñprésen csak kevés technikai újìtást hajtottak végre, a fábñl készült, emberi erővel működtetett gépezet csak igen alacsony termelékenységre képes.2A nyomda általában önfinanszìrozñ alapon működő családi vállalkozás: a mester halála és örökösének megtalálása mindig komoly nehézséget okoz.

Ford. Benedek Marcell. Budapest, 1998, Eurñpa Kiadñ, 7. Histoire de l’édition française. 2e éd. Paris, 1990, 4 vol.; Maurice Audin: Histoire de l’imprimerie: radioscopie d’une ère, de Gutenberg à l’informatique. Paris, 1972; Le livre français, hier, au-jourd’hui, demain. Paris, 1972; Robert Estivals: Le livre dans le monde: introduction dans la bibliologie internationale. Paris, 1983 (a jegyzetekben számos értékes hivatkozással, ám sajnos következetlen elrendezésben). JeanNoël Jeanneney: Une histoire des médias. Paris, 1995. Médias. Szerk. C.-J. Bernard. Paris, 1995. 1 2

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Ebben a rendszerben igen egyszerű tipolñgia alapján szerveződik meg a feladatok megosztása. Egyik oldalon a rendelésre dolgozñ nyomdászmestert találjuk, a másikon a kiadñt, aki a publikálandñ művekkel kapcsolatos jogok birtokosa, tehát rendelkezik a szerző és a hatñságok engedélyével: a kiadñ többé-kevésbé szabályos időközökben közzéteszi az elérhető művek katalñgusait, amelyek mind a szakmabeliek, mind a vásárlñkör számára munkaeszközül szolgálnak. Ami a terjesztést illeti: nagyon kevés olyan kiadñ van, aki kizárñlag kiadással foglalkozik. A piac roppantul szűk, az ñriási távolságokat pedig anyagi képtelenség uralni; mindez arra ösztönzi a szakmabelieket, hogy többoldalúan tevékenykedjenek. A franciaországi vidéki nyomdászok többsége könyvterjesztő is egyben; a kiadñk pedig könyvek kiskereskedésével és bizományi árusìtásával is foglalkoznak, miközben a párhuzamos hálñzatok is egyre nagyobb fontosságra tesznek szert. Egyre több könyvet és nyomtatványt adnak el nem könyvárusìtásra szakosodott kereskedők, házalñk és vásárosok, de más magánszemélyek is, például tanárok. Végül: az ancien règime könyv-kereskedői rendszerében tevékenykedők előnyben részesìtik a könyvkiadás tőkét nem igénylő mñdozatait: kéziratért igen ritkán fizetnek, a katalñgusbñl választott művek jogainak megszerzése pedig gyakran cserekereskedelem útján történik.

1.1.2. Korporatista logika A rendszer második jellemzője: a korporatista logika uralma: a nyomdászok, a könyvkereskedők és a bizományosok mind különböző korporáciñkba tömörülnek. Munkájukért és a könyvkiadás felett gyakorolt öncenzúrájukért cserébe a hatalom a korporáciñkat kizárñlagos jogokban részesìti (lásd a király nyomdásza stb.): a vállalkozñ szellem és a vállalkozñk jellegzetes lélektana teljesen hiányzik a rendszerből, s ezen a technikai forradalom előszele sem képes változtatni. A numerus claususnak azonban vannak előnyös oldalai is: a legjelentősebb nyomdák tulajdonosai a helyi notabilitások közé emelkednek. A valen-ciennes-i Henry-dinasztia számos magisztrátus családdal áll rokoni kapcsolatban.3 A régi nyomdászdinasztiák sikerét a contrario az is bizonyìtja, hogy a forradalom idején leszármazottaik jelentős része emigráciñba kényszerül. Az ellenőrzés ezen rendszerének fenntartásában érdekelt közhatalom a nyomdászok számának korlátozása mellett mindegyiküknek kizárñlagos jogokat biztosìt. A hivatalos iratok kinyomtatásával megbìzott s ìgy rendszeres (bár nem túl magas) jövedelemre szert tevő nyomdászok cserében készek a felügyelet és az öncenzúra bizonyos formáinak gyakorlására. Mivel létbiztonságban élnek, eszük ágában sincs tiltott dolgokkal foglalkozni, ellenben mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiváltságaikat megőrizzék, és az „újonnan jötteket” szemmel tartsák. A francia, különösen a párizsi könyvkereskedők csak igen kevéssé érdek-lődtek az új tìpusú spekuláciñk iránt, ez azonban nem is meglepő, hisz féltve őrzött kiváltságaik kifejezetten előnyös helyzetet teremtettek számukra: egy szűk, de megbìzhatñ piacra termeltek kis példányszámú, de meglehetősen drága könyveket (még egy valñdi bestseller, az Enciklopédia első, in-folio kiadása is csak négyezer példányban kelt el). „Filozofikus” világnézete ellenére a lille-i Jean-Baptiste Joseph Henry a következőket ìrja tiltott portékát ajánlñ svájci levelezőinek: „Bizonyos tìpusú műveket nem áll mñdunkban fogadni. Be kell egyébként vallanom önöknek, uraim, hogy bizonyos könyvek árusìtása olyan komoly veszélyeket, veszteségeket és kellemetlenségeket jelentene számomra, ami az egész szakmátñl elvenné a kedvem; noha én magam is ezen könyvek tartalma szerint gondolkodom. Egy magára valamit adñ kiadñház azonban mindig a nyugalmat részesìti előnyben a kockázatos haszonszerzéssel szemben.”4 A cenzúra és a kiváltságok következtében szintén ugyanez a logika érvényesül a könyvkereskedéssel is foglalkozñ könyvkiadñk döntéseiben. XIV. Lajos ñta a királyi hatalom legfontosabb célkitűzése az, hogy olyan kulturális rendszert hozzon létre, amelynek működésében a király személyének, illetve a központosìtott államnak kizárñlagos szerepe van: azonfelül, hogy minden szöveget cenzúráznak, a hatalom elismer egy hivatalos nyelvet és egy hivatalos irodalmat, az Akadémia közzéteszi saját Szñtárát (1694), a szìnháznak és az irodalomnak pedig a királyi udvar szab irányt. A rendszert a párizsi könyvkereskedő-nyomdászoknak adott kiváltságok teszik teljessé: a privilégium kedvezményezettje egy meghatározott időtartamra kizárñlagos jogokkal rendelkezik egy adott szöveg publikálására, védelemben részesül a hamisìtñk ellen, ìgy tehát kockázat nélkül tesz szert néha kifejezetten jelentős nyereségre. A francia kultúrának a felvilágosodás Eurñpája felett gyakorolt dominanciája pedig tovább erősìti az érdekközösséget: a legjelentősebb könyvkereskedő-nyomdászok (szinte kizárñlag párizsiak) egyre vagyonosabbak, egészen természetes hát, hogy létérdekük a rendszer változatlan formájának fenntartása. Gyakorlatilag szabályozatlan tevékenység marad azonban a könyvkiskereskedés; ezen üzletág felett a különböző kamarák csak elméleti felügyeletet gyakorolnak. Az 1723-as

Frédéric Barbier: Les Henry, imprimeurs et libraires à Valenciennes au XVIIIe siècle. Mélanges de la Bibliothèque de la Sorbonne, 13, 1995. 61–80. 4 Idézi Frédéric Barbier: La circulation du livre dans la région du Nord à la veille de la Révolution. Revue du Nord, LXXI, 1989. 950. 3


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) királyi rendelet előìrja ugyan a könyvek kiskereskedésével foglalkozni szándékozñk szakmai képességeinek vizsgálatát, a rendelkezések átültetése a gyakorlatba azonban elsikkad.

1.1.3. Olvasás és előkelőség Végül emlékeztetnünk kell arra, milyen szűk volt a korszak olvasñközönsége, amint ezt az ìrástudással kapcsolatos statisztikák is bizonyìtják. Az olvasñközönség még a 18. század során is aprñ, felvilágosult szigetekből tevődik össze, amelyek tagjait esetenként hatalmas földrajzi távolságok választják el egymástñl. Még ha elmondhatjuk is, hogy bizonyos államokban (Eurñpa germán és protestáns vidékei és az angolszász világ) a lakosság egyre nagyobb hányada válik ìrástudñvá, a mindennapi élet anyagi körülményei itt sem teszik lehetővé a rendszeres hozzáférést a nyomtatott betűhöz; kivételt csak a hagyományos könyvek és szövegek (kegyességi ìrások) vagy értéktelen ponyvák jelentenek. Hangsúlyoznunk kell viszont, hogy a lakosság egy csekély hányadára az elképesztően jñ anyagi körülmények és a teljes szellemi nyitottság jellemző. A régi egyházi gyűjtemények mellett nagyon jelentős nemesi könyvtárakat is találunk, amelyek tulajdonosuk kivételesen magas társadalmi helyzetéről árulkodnak. A hatalmas hercegi könyvtárak más nagyurak törekvéseinek szolgálnak mintául: emlìtsük meg példaként a Malborough család fantasztikus blenheimi gyűjteményét vagy éppen a csodálatos trelissicki könyvtárat. A kultúra a kontinensen is képes a kiemelkedés, az előkelőség eszközéül szolgálni, pedig itt a nagykereskedők, a bankárok, a pénzemberek kevésbé fontos szerepet játszanak: az Aufklärung Németországának hercegi könyvtáraira a francia választ műkedvelők (mint például Emmanuel de Croÿ herceg) gyűjteményei adják meg. Az a tény, hogy a könyv és a nyomtatvány sikerrel hñdìtja meg a társadalom egy vékony szeletét, nem zárja ki más fontos jelenségek felbukkanását. A további terjeszkedés lehetősége adott; elsősorban értelmiségi csoportokat – ìrñkat, oktatñkat, papokat, ügyvédeket és jogászokat, valamint orvosokat – érhet el a könyv. Noha a jelenség globális értékeléséhez egyelőre hiányoznak az eszközeink, mégis, cáfolhatatlan jelek bizonyìtják, hogy egy szociográfiai értelemben igen tarka csoport nyitottá vált az ìrott betűre. Különböző régi könyvtárak vizsgálataibñl számos adattal rendelkezünk, összegzésük azonban igen nehéz feladat: Párizsban, ÉszakFranciaországban és a Jurában, valamint a tartományi székhelyeken (Dijon, Besançon, Amiens, Lille, Aix-enProvence) számos jogász, tisztviselő vagy orvos rendelkezik több száz, helyenként több ezer nyomtatványbñl állñ, gyakran tematikusan specializált könyvtárral.5 Ugyanezek az emberek népesìtik majd be egy generáciñval később az új akadémiai társulásokat, ìgy segìtvén elő a felvilágosodás kulturális modelljének megvalñsulását. Az olvasñközönség azonban egészen a 18. század második feléig nem volt elég népes ahhoz, hogy meginduljon az ìrñi tevékenység autonomizálñdásának folyamata. Az ìrñ, ha nem rendelkezik magánvagyonnal, kénytelen állást (például egyházi feladatot) vállalni, vagy egy társadalmilag felette állñ személy szolgálatába szegődni. A személyre szñlñ ajánlás gyakorlata igen jellemző a kor viszonyaira: az olvasñközönség szűkös-ségét uralkodñk és mecénások támogatása egyensúlyozza ki. Lehetőségek nyìlnak tehát a (később értelmiséginek nevezett) tehetségek előtt, de az egyszerű népnek is több alkalma lesz találkozni az ìrott betűvel, bár erre kevés és gyakran csak közvetett bizonyìtékkal rendelkezünk. Vidéken, ahol bár általában nem létezik intézményesìtett könyvkereskedés, azért találhatunk könyvet vagy más nyomtatványt: a házalñk hálñzata vagy a helyhez kötött, bár nem könyvárusìtásra specializálñdott árusok viszonylag rendszeres időközökben eljuttatnak a lakossághoz kis füzetkéket, vallásos könyveket, almanachokat és naptárakat, képeket, illetve mindenféle papìrárut. A kulturálñdás elsődleges tere azonban természetesen a város,6 ahol rengeteg nyomtatvánnyal találkozhatunk, hiszen itt koncentrálñdik a kulturális közvetìtésre alkalmas népesség7 (például a háziszolgák), akik a jñlétben élők életmñdját a széles néptömegek felé közvetìtik. Különösen Párizsban látszik szükségszerűnek, hogy az eleinte csak a kiváltságosokra jellemző művelődési törekvések a széles néprétegek életére is hatással legyenek. Nemcsak arrñl van szñ, hogy itt könnyebben érhetők el a kulturális intézmények és szolgáltatások (például a könyvkereskedések), hanem arrñl is, hogy „Párizs a királyság minden más városánál kétségtelenül több alkalmat nyújt a kultúrával valñ találkozásra, hiszen itt születik vagy találhatñ meg minden könyv, újság és kép, de itt élnek és ide kötődnek a jñ és a rossz ìrñk is; itt az ìrott betű minden formájában fellelhető. A főváros létrehozott egy olyan, csak rá jellemző kultúrát, amelyben a gesztusok és az életformák a legfrissebb ismereteknek megfelelően alakulnak, és ahol a másokkal valñ találkozás és kommunikáciñ széles le-hetőségei még a legszegényebbeket és az ìrástudatlanokat is abban a hitben ringatják, hogy eredeti kulturális javakat sajátìthatnak el. Az újonnan érkező, legyen akár átutazñ, akár Párizsban végleg letelepedni szándékozñ, többet érezhet a városi levegőből, mint a közeli kisvárosba felutazñ Az Histoire des Bibliothèques françaises mellett lásd még Les Bibliothèques au XVIIIe siècle. Szerk. Louis Trénard. Revue française d’histoire du livre, no 55–56, 1989. 6 La ville et l’innovation: relais et résaux de diffusion en Europe, XIV–XIXe siècles. Paris, 1987. 7 Les intermédiaires culturels. Aix-en-Provence. Paris, 1981. 5


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) falusi; a főváros-ban új kapcsolatokon alapulñ, az eddigitől gyökeresen különböző, új életet kezdhet, más emberré válhat.”8

1.2. A KÖNYV ÉS A FELVILÁGOSODÁS A nagyon hosszú távú (máig tartñ) folyamatokban a kontinuitás logikája érvényesül tehát: a legjelentősebb törés annak a kornak a terméke, amelyben az „ipari forradalom” generikus kifejezésével leìrt jelenségek megjelennek. Finomìthatunk azonban ezen az időrenden, méghozzá úgy, hogy kiemeljük a 19. századi ipari társadalom és a 20. századi fogyasztñi társadalom létrejöttét megelőző két történelmi korszak fontosságát: az első lényeges tényező a konjunktúra fokozatos változása, amelynek következményei a 18. század második felében már érezhetők; a másik jelentős esemény pedig maga a politikai forradalom, 1789 nagy forradalma. Mindent összevéve, a könyvkereskedés régi rendre jellemző szabályozásának számos aspektusa változatlanul megfigyelhető az iparosodñ 19. században. Ezzel a kérdéssel már a mentalitástörténeti munkák is foglalkoztak, a közelmúlt könyvtörténeti kutatásai azonban pontosabb adatokkal tudnak szolgálni: minden jel arra mutat, hogy Franciaországban, de más országokban is, fokozatosan új helyzet áll elő, különösen az 1760-as évektől kezdve.9

1.2.1. A francia nyomdaipari termékek számának gyarapodása Bár az ipari termelés csak a restauráciñ idején, különösen a Júliusi Monarchia éveiben indul erőteljes növekedésnek; ennek a fejlődésnek azonban az 1760-as évektől kezdve már számos előfeltétele megvan. Ezt több számszerűsìthető adat mutatja, nem utolsñsorban a nyomdaipari termékek számának jelentős növekedése. Ennek valñdi dimenziñit nehéz felmérni: a történész kénytelen a kiadott művek számának vizsgálatára szorìtkozni, figyelmen kìvül hagyva két kulcsfontosságú tényezőt, a példányszámot és a kiadványok valñdi elterjedésének kérdését. Adatok egész sora áll rendelkezésünkre, különösen a 19. századtñl kezdve, a kötelespéldány-helyeken és a kurrens bibliográfiákban – például a német könyvkereskedők vásári katalñgusaiban, vagy éppen a bibliofilek és tudñsok által összeállìtott retrospektìv bibliográfiákban. Emlìtsük meg végül a jelentősebb könyvtárakban őrzött kötetek statisztikáját, amely sok szempontbñl érdekes adatokkal szolgálhat. A francia nyomdaipari termékek legjobb értékelését hagyományosan Joseph-Marie Quérard La France littéraire-jében találhatjuk meg.10 Quérard adatai szerint a kiadott művek száma 1701 és 1770 között megháromszorozñdott, méghozzá egy többé-kevésbé töretlen fejlődési ütem szerint. Ez abszolút értékben évi 2000 kiadványt jelent a század elején; mìg az 1770-es évtized éveiben a 6000-et is meghaladja ez a szám. A növekedés a későbbiekben sem áll meg, persze Quérard szerint (aki egyébként csak az irodalmi kiadványokkal számol) természetesen lelassul. Ezek a puszta számok is igen fontosak, hiszen arrñl tanúskodnak, hogy a könyvszakma struktúrái mély változásokon mentek át; megfeleltek a könyv második forradalma logikájának. Az egy-egy nyomda, város vagy régiñ könyvtermésére vonatkozñ monografikus részadatok, a fentebbi megfigyeléseket kiegészìtve, ékesen bizonyìtják, hogy az 1760-as és 1770-es években újjáéled a vidéki könyvnyomtatás: Bordeaux-ban, északon11 vagy akár Strasbourg-ban megváltozik a helyzet, és a termelési görbe hirtelen elemelkedik arrñl a nulla közeli szintről, amelyre a királyi szabályozás eleddig kényszerìtette. A nyitást jelzi a kiadott művek tìpusváltozása is: már nemcsak a hagyományos vidéki bestsellereket (helyi érdekű nyomtatványok,12 kegyes olvasmányok, almanachok, népi naptárak) nyomtatják a vidéki műhelyekben. A vidéki kiadñk ezentúl kifejezetten tudñs (régiñtörténeti művek, tankönyvek) vagy éppen kifejezetten szñrakoztatñ jellegű munkák (regények) kinyomtatására is vállalkoznak. Összességében az az érzésünk támadhat, hogy a piac lassan megnyìlik; márpedig ezen lényegi változás következményeként a párizsiak képtelenek megőrizni hagyományos kizárñlagosságukat. E megfigyeléseket megerősìtik a kötelespéldányhelyek, illetve a különféle kiadási engedélyek feldolgozásábñl származñ adatok (ez a két adatsor teszi lehetővé a fentebbi megállapìtások megerősìtését és finomìtását): a kiváltságok elsősorban a párizsi könyvtermést szabályozzák: számuk 1730 és 1777 között egyre növekszik, 1735 és 1777 pedig a francia könyvkiadás, illetve a felvilágosodás két kiemelkedő éve. Az 1770-es években a kiváltságokat ábrázolñ görbe hirtelen lehanyatlik, ami azt jelzi, hogy a párizsiak megérzik a vidéki könyvnyomtatñk, illetve a hatalom támogatását élvező újonnan jöttek konkurenciáját.

Daniel Roche: Le Peuple de Paris. Paris, 1981, 204. Daniel Mornet: Les origines intellectuelles de la Révolution française. Lyon, 1989; Michel Vovelle: Le tournant des mentalités en France, 1750–89. Social History, 5, 1977. 605–630. 10 Paris, 1827–1864, 12 vol. 11 A szerző északon nagyjábñl a mai Nord-pas-de-Calais adminisztratìv területét érti. – A szerk 12 A helyi polgárság számára előállìtott nyomtatványok, például partecédulák, árcédulák stb. 8 9


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Ekkorra a királyi közigazgatás már feladja a kiváltságokra és a szigorú felügyeletre alapozott politikáját, és sokkal rugalmasabban választja meg mñdszereit. Az új magatartás legszebb példája az úgynevezett hallgatñlagos engedély: a hatalom, bár nem vallja be nyìltan, lehetővé teszi bizonyos, elméletileg tiltott könyvek vagy kiadások közzétételét (amelyek lajstromba vétele sem tilos többé).13 A régi rend utolsñ évtizedében a hallgatñlagos engedély a hatalom által kiadhatñ felhatalmazások legfontosabbika lesz; a „hallgatñlagosan engedélyezett” könyvek száma szinte exponenciálisan megugrik.

1.2.2. Új könyvek, új olvasók, új olvasási szokások A terjesztési hálñzatok kiszélesedése (például a mozgñárusok és mindenféle viszonteladñk által) arrñl tanúskodik, hogy a széles néptömegek újfajta viszonyba kerülnek a nyomtatott betűvel. 1789-ben a La Bastille dévoilée (A Bastille leleplezése) cìmű mű szerzője némi kaján örömmel a következőket ìrja: „Nem tudom, mindenki érez-e olyan hálát ezen emberek iránt, amilyet én érzek; ők voltak azok, akik vagyonuk, szabadságuk s nemritkán életük kockáztatása árán segìtettek hozzá minket ahhoz, hogy eljussunk oda, ahol most tartunk. Nem elegendő ugyanis, hogy az ìrñk megìrják könyveiket, valakiknek ki is kellett nyomtatniuk, sőt végtelen tereket, kémeket és besúgñkat legyőzve, el is kellett juttatniuk hozzánk őket.” További adatokkal is bizonyìthatjuk, hogy a médiumok új, jelentősebb pozìciñt foglalnak el a társadalomban; az új olvasási és a kultúra elsajátìtásával kapcsolatos szokások ennek a jelenségnek egyszerre jelentik hajtñerejét és végeredményét. Igaz ez a szövegek formátumára, nyomdai megformálására, de természetére is: úgy érezhetjük, hogy a társadalom általános célkitűzése mñdosul ezekben az években, s ezzel párhuzamosan a széles néptömegek viszonya is radikálisan megváltozik az ìrott betűhöz. Még rövid leìrását sem adhatjuk itt a francia nyomdaipari termelést e kulcsfontosságú időszakban meghatározñ tendenciáknak. Mindazonáltal fel kell sorolnunk azokat a megkerülhetetlen adatokat, amelyek rávilágìtanak az 1760–1770-es években bekövetkező törésre. Ami a könyveket illeti, elmondhatñ, hogy a kiadott művek tematikus eloszlása megváltozik, persze hosszú távon nem jelentős mértékben. A könyvkereskedelem bestsellerei még mindig a vallásos jellegű kiadványok; e kategñriába sorolhatñ az 1723 és 1727 közötti években nyomtatott könyvek több mint harmada, illetve az 1750–1754 között kiadott könyvek több mint negyede. Ráadásul ezeket a könyveket nyomják a legmagasabb átlagos példányszámban. Az igazi törés a század végén következik be: becslések szerint az 1784–1788 között nyomtatott könyveknek már csak körülbelül 10%-a vallásos jellegű. Bár ez a becslés valñszìnűleg nem állja meg a helyét, tény, hogy Franciaország már az ancien régime utolsñ éveiben elindult a deszakralizáciñ ösvényén; ezt a folyamatot a forradalom fogja felgyorsìtani, majd intézményesìteni. Eurñpa más államai csak a 19. század második felében indulnak el ezen az úton. 14 A vallási témájú könyvek részaránya tehát csökken, egyre népszerűbbek viszont azok a könyvek, amelyek már a modern ember viszonyát tükrözik a nyomtatott betűhöz és a könyvből elsajátìthatñ tudáshoz, azaz a tudományos és szñrakoztatñ olvasmányok. A történetìrás, a földrajz és az útleìrások egy-részről az egyetemes tudás enciklopédikus tervének felelnek meg, de más körök és más civilizáciñk tanulmányozása utal a relativitásérzék kérdésére és a tolerancia kìvánalmára is. A tudományok és a művészetek statisztikai görbéje a vallási görbe pontos ellentettjeként rajzolñdik ki: 1750 körül a nyomtatott könyvek egyötödét tették ki, a forradalom előtti évekre részarányuk megközelìtette a 40%-ot. Komoly következtetéseket vonhatunk le abbñl a tényből is, hogy a felvilágosodás könyvtermésének legdinamikusabban fejlődő – persze abszolút értékben még ìgy is kisebbségben maradñ – szektorát azok a könyvek alkotják, amelyeket ma a „politikai gazdaságtan” cìmszñ alá sorolnánk. A gondolkodás ezen új terepének hangsúlyosabbá válása (különösen 1750-et követően) a felvilágosodás alapvető célkitűzéséről tanúskodik: hogyan lehetne ésszerűen, a közjñt szem előtt tartva megszervezni a társadalmat? A század második felében jelentősen megnőtt a politikai gazdaságtannal foglalkozñ nyomtatványok száma. 15 Adam Smith 1776-ban megjelenő munkáját már 1777-ben franciára fordìtják, sőt 1777 és 1789 között nem kevesebb, mint öt kiadása lát napvilágot. Az 1780-as években egyébként további politikai gazdaságtannal kapcsolatos témák is közmegvitatás tárgyául szolgálnak, méghozzá brosúrák és újságcikkek lapjain. Amikor az egész ország a rendi gyűlés összehìvásárñl beszél, mindenütt elérhető Jacques Necker Rapport fait au Roi… par le ministre de ses finances (Jelentés a királynak… pénzügyminiszterétől) cìmű munkája. „A jelentést tizenöt garasért (sol) meg lehetett kapni minden újdonságokkal foglalkozñ kereskedőnél, arrñl nem is beszélve, hogy a mozgñárusok a főváros minden negyedébe elvitték azok számára, akik meg akarták szerezni. Márpedig sokan

Így megjelennek a kiadñi, illetve kereskedői katalñgusokban is. – A szerk. Der Umgang mit dem religiösen Buch. Göttingen, 1991. 15 Jean-Claude Perrot: Une histoire intellectuelle de l’économie politique. Paris, 1992. 13 14


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) meg akarták szerezni, hiszen olyan munkárñl van szñ, amely igen alkalmas arra, hogy felkeltse a hazafias polgárok figyelmét.”16 Ami a szñrakoztatñ irodalmat illeti (ide sorolhatjuk a szìndarabokat és különösen a regényeket), igen nehéz volna megbìzhatñ becsléseket közölnünk: a statisztikák viszonylagos állandñságot mutatnak – a kiadott könyveknek körülbelül 30-40%-át alkotják az ide tartozñ könyvek –, de a könyvtermelés folyamatos bővülésének időszakában ez az állandñ részarány jelentős növekedést jelent. 17 A kiadott művek nagy száma, műfaji tarkaságuk,18 a sorozatok és „válogatott művek” (a Bibliothèque universelle des romans – Egyetemes Regénytár – többtucatnyi kötetet foglal magába) számbavétele tovább bonyolìtja a vizsgálatot; mindezek a tényezők nemcsak a közérdeklődés egyre növekvő sokoldalúságát, hanem az ìrott szöveghez valñ új viszonyt is mutatják. Szinte emblematikus adathalmazzal szolgál a korabeli folyamatok minden jellegzetességét magában foglalñ kiadványtìpus, a periodika. A periodikák rengeteg előnnyel rendelkeznek: még a drágábbak is kifizethetők, cikkek igen változatos egyvelegével szolgálnak, felgyorsìtják a hozzáférést a hìrekhez és az ismeretekhez, s végül lehetővé teszik, hogy olvasñik részt kérjenek a Szellem Köztársaságának (amely egyébként kezdi a Polgárok Köztársaságává kinőni magát) erőfeszìtéseiből és gondolataibñl. Jellegzetes formátumuk következménye pedig a nyomtatott szöveghez valñ viszony megváltozása: a periodikát, a „lapot”, nem úgy olvassuk, mintha könyv lenne, nem őrizzük meg feltétlenül könyvtárunkban; az igen elterjedt, de tiszavirágéletű periodikák térhñdìtásának következtében a nyomtatott szöveg elveszti hagyományos pozìciñinak egy részét.19 A közreadott folyñiratok statisztikájának vizsgálata nemcsak a fejlődés általános vonásait, hanem a műfajon belüli modellváltásokat és az olvasñi szokások mñdosulását is illusztrálja. 20 Az 1680–1720-as évek viszonylagos stagnálását követően a görbe emelkedni kezd: a gyors növekedés 1720-ban kezdődik (53 periodika), és egészen 1750-ig tart (137 periodika); hasonlñ ütemű növekedésre a század utolsñ harmadában találhatunk példát – 1760ban még mindig csak 137 periodika jelenik meg Franciaországban, számuk 1770-re azonban 188-ra, 1780-ra pedig 277-re nő. Még ennél is érdekesebb az a tény, hogy nem ugyanazokrñl a periodikákrñl van szñ; az újakat nem ugyanazok a célkitűzések mozgatják, és a hozzájuk kapcsolñdñ szokások is megváltoznak. Az 1770–1789es évek gyors növekedése két, eddig többé-kevésbé kisebbségben lévő műfajnak köszönhető: egyrészről megszaporodnak az újságok – ezzel a kifejezéssel azokat a sajtñtermékeket jelöljük, amelyek általános informáciñkkal szolgálnak, mégpedig gyorsan (1725 és 1750 között 5, 1750 és 1775 között 14, mìg 1775 és 1789 között összesen 47 újságot nyomtattak); másrész-ről pedig nagy jelentőségre tesznek szert a történetipolitikai jellegű folyñiratok (a fentebb emlìtett időszakokban 22, 18 és végül 32 volt belőlük). Ezzel ellentétben a specializált (például irodalmi) folyñiratok száma stagnál, sőt esetenként csökken is: hiszen ettől az időtől fogva a periodikáktñl gyors és hatékony informáciñk szolgáltatását várják el, ezzel pedig a hagyományos könyv képtelen hasonlñ feltételek mellett szolgálni. Térjünk vissza a könyvekhez: a kiadások nyelvében és a kiadott művek formátumában bekövetkező változások szintén a könyvek tartalmának világivá válására és az olvasás szokásának elterjedésére utalnak. Még egy olyan régi nemzetállamban is, amilyen Franciaország, megfigyelhető, hogy az 1760-as évektől kezdve jelentősen megnő a francia nyelvű publikáciñk aránya a latin nyelvűek rovására. Németországban, melyet sokkal bonyolultabb viszonyok jellemeznek, hasonlñ a helyzet – pedig ott ráadásul életerősebb maradt a latin tudományosság hagyománya, és nem is létezik egységes nemzetállam. A német nyelven kiadott könyvek száma először az 1760-as években haladja meg a latin nyelvűekét: a könyv végleg kilép a tudñsok világábñl, és a szélesebb közönség meghñdìtására indul. Ezzel párhuzamosan mñdosul a könyv formátuma is; márpedig a könyv technikai szerkesztésében bekövetkező változások igen nagy jelentőségűek. A formátum, a könyv vastagsága, a tipográfiai változások, a szöveg elrendezése az egyes oldalakon belül (a többé-kevésbé elkülönìthető bekezdések formájában), az illusztráciñk szerepe, a visszakeresést lehetővé tévő apparátus (cìmlap, oldalszámozás, élőfej, tartalomjegyzék, mutatñk) megléte vagy hiánya megannyi, a könyvkereskedő és a nyomdász döntéséről tanúskodñ jel; egyúttal ezek a

Journal de Hardy, 2 janvier 1789 (BN, ms. Fr. 6687). De l’administration des finances en France cìmű értekezésében Necker is a közvélemény megnövekedett jelentőségét emeli ki. 17 S. P. Jones: A List of French Prose Fiction from 1700 to 1750. New York, 1939; V. G. Mylne – R. Frautschi: Bibliographie du genre romanesque français, 1751–1800. London–Paris, 1977. 18 Megtalálhatjuk itt Rabelais ìrásai mellett a „Kék könyvtár” egyes darabjait, a 17. század legnagyobb regényeit éppúgy, mint a felvilágosodás alapszövegeit (pl. Az Új-Héloïse-t) vagy Mme de Sévigné leveleit. 19 Pierre Albert-Fernand Terrou: Histoire de la presse. 3. kiad. Paris, 1979. 20 Jean Sgard: Dictionnaire des journaux, 1600–1789. Paris, 1991, 2 vol. 16


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) tényezők határozzák meg, miképpen használhatják az olvasñk a kiadott könyveket. 21 Viszonylagos észrevétlenségük ellenére jelentőségük ñriási. A tárgy archeolñgiája – legyen szñ egy könyvről, periodikárñl, újságrñl, vagy később a rádiñrñl és az azt követő médiumokrñl – mindig pontos felvilágosìtásokkal szolgál használatárñl és a hozzá kapcsolñdñ gyakorlatok fejlődéséről. Márpedig a 18. század második felének legjellemzőbb fejlődési tendenciája, hogy a könyv könnyebbé, elérhetőbbé, kezelhetőbbé válik. Az in-octavo, in-duodecimo vagy még annál is kisebb formátumú könyvek meghñdìtják a közönséget. Igen népszerűek lesznek – legalábbis bizonyos körökben22 – az aprñ, kézre eső könyvecskék, amelyeket az olvasñk a zsebükben hordanak, s alkalomadtán kocsiban vagy séta közben olvasni kezdhetnek. A rendszeres kutatások azt is kimutatják, hogy ezzel párhuzamosan a könyvek vastagsága (oldalszáma) is csökkenő tendenciát mutat, olyannyira, hogy a forradalom éveire a füzetkék és más pillesúlyú olvasmányok uralják a piacot. Vizsgáljuk meg végül a szövegek belső elrendezését. Bár ezen a téren nem rendelkezünk szám-szerűsìthető adatokkal, az mindenképpen megállapìthatñ, hogy a fejlődés iránya megfelel az új tìpusú gondolkodás követelményének: világos, egyértelmű és viszonylag levegős szövegelrendezés, elegáns és tökéletesen olvashatñ tipográfiai jelek (Didot), jñl elkülönìthető és nem túl hosszú bekezdések, mutatñk, élőfejek, az olvasást megkönnyìtő hivatkozási rendszerek, minőségi illusztráciñk; megannyi jel, amelyek mindegyike a kor jellemző törekvéseire, az áttekinthetőségre, az ésszerűségre és az elérhetőségre utal. A nyomtatványok számának emelkedése, illetve tartalmuk és formátumuk jelentős mñdosulása világosan jelzi, hogy kialakult egy új, szélesebb és eddig ismeretlen olvasási szokásokkal rendelkező olvasñközönség (ahogy erre a német történészek külön is felhìvták figyelmünket). Olvassuk csak újra Sébastien Merciert: „Manapság bizonyosan tìzszer többet olvasnak Párizsban, mint száz évvel ezelőtt, erről könnyen meggyőződhetünk, ha szemügyre vesszük a városban számtalanul elszñrt kis könyvárust, akik, kis utcasarki bñdéikban vagy akár a szabad levegőn, régi könyveiket vagy éppen új, hatalmas ütemben meg-jelenő füzetkéiket árulják. A vásárlñkat mintha csak mágnes vonzaná a polcokhoz. Már-már terhére vannak az árusnak, aki, hogy ügyfelei ne tudjanak leülni, eltávolìtotta boltjábñl a székeket. De az olvasñkat ez sem gátolja abban, hogy ñrákat töltsenek a könyvek fölött vagy éppen a füzetkéket lapozgatva, és persze előzetesen ìtélkezzenek érdemeikről és esetleges sikerükről.”23

1.3. A NYITÁS KONJUNKTÚRÁJA 1.3.1. A könyvkiadás szabályozása A könyvkiadás – különösen a 18. század utolsñ harmadában fellépő – irányváltásának számos kìsérőjelenségét is megfigyelhetjük: megváltozik a nyomtatott kiadványok társadalmi státusa, a könyvkiadás geográfiája, végül pedig mñdosul a könyvszféra szabályozása.24 A könyvkiadás szabályozása Franciaországban 1629 ñta a kancellár feladatai közé tartozik; az egyház és az egyetem ősi, a kiadott szövegek ellenőrzésével kapcsolatos előjogait pedig az 1623-ban létrehozott királyi cenzori hivatal veszi át. Minden egyes kiadvány megjelenését adminisztratìv aktusok egész sora szabályozza tehát, a két legfontosabb közülük: a cenzor által kiadott nyomtatási engedély, illetve a királyi privilégium, amely egy adott könyv kinyomtatására kizárñlagos jogokat biztosìt a kiadñ számára, legalábbis egy bizonyos időre. A rendszer politikai és gazdasági logikája (szigorúan ellenőrzött és drága könyvek) tehát a gyakorlatban a külföldi, különösen pedig a periférián találhatñ nyomdákat részesìti előnyben. 25 A merkantilista gondolkodás pedig azt sugallná, hogy az államot nem kifizetődő megfosztani ettől a nem elhanyagolhatñ jövedelemforrástñl, hiszen a tiltott könyvek külföldi kinyomtatását úgysem lehet megakadályozni, s nem kivitelezhető a példányok összeurñpai (ìgy Franciaországot is magában foglalñ) elterjedésének meggátlása sem. Chauvelin, aki 1729 és 1732 között a könyvnyomtatást felügyelő ügyosztály (la Li-rairie) munkáját irányìtja, a következőképpen fejezi ki elégedetlenségét: „Ha már úgyis kinyomják ezeket a könyveket, jñ franciaként nem mondhatok mást: jobb lenne, ha nálunk nyomnák. Miñta csak megvannak ezek a Bayle-ék, biztos vagyok benne, hogy legalább egymilliñba kerültek az államnak. Miért dobjuk ki ezt a pénzt az ablakon? Bayle-t ìgy is, úgy is olvassák…”

„A Rajnán, illetve a Csatornán túlrñl érkező könyvek jñrészt igen kuszák: megìrták ugyan őket, de elfelejtették megszerkeszteni…”, idézi René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, t. II. 580. 22 1747-ben a Versailles-bñl Párizsba kocsin hazatérő Emmanuel de Croÿ herceg sötétedéskor nem szándékozik abbahagyni az olvasást, ìgy kocsisát arra kéri, hogy gyújtson világot. Majd leszáll szükségét végezni, kocsija viszont elrobog mellette, a kocsis nem vette ugyanis észre, hogy leszállt. Marie-Pierre Dion: Emmanuel de Croy. Bruxelles, 1987, 196. 23 L. S. Mercier: Le Tableau de Paris. Amsterdam, 1781–88, 12 vol. T. 12, 151–155. 24 Georges Minois: Censure et culture sous l’Ancien Règime. Paris, 1995; Philippe Minard: Typographes des Lumières. Seyssel, 1989. 25 Itt azokrñl a Franciaország határainak közvetlen közelségében találhatñ nyomdákrñl van szñ, amelyek francia könyvek kiadására szakosodtak. 21


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Ebből az alapelvből indul ki Chauvelin, amikor kiadja az első „hallgatñlagos engedélyeket”. Persze ettől még nem kevésbé szúr szemet a rendszer politikai-közigazgatási struktúrái és a felvilágosodás között húzñdñ szakadék, amelynek áthidalására Chauvelin még egy kìsérletet tesz. Így fogalmaz az ügyosztály felügyelőinek elküldött instrukciñiban: „Az elkobzandñ és megvizsgálandñ gyanús és veszélyes könyvek listájárñl az a véleményem, hogy nem egy mű van köztük, amely nélkülözhetetlen a könyvtárakban, és a művelt emberek haszonnal forgathatják. […] Bátran szemet hunyhatunk tehát a megtűrt régi könyvek felett, még ha azok nincsenek is hivatalosan engedélyezve. Persze csak akkor lehetünk engedékenyek, ha a példányszám és az érintett személyek rangja arra enged következtetni, hogy a szñban forgñ könyvek nem céloznak meg szélesebb közönséget, illetve nem tesznek lehetővé visszaéléseket. Semmi sincs nagyobb ellentétben a könyvkereskedelem szellemével, mint a túlzott szigor…”26 A kereslet növekedése nyomást gyakorol a rendszerre: egyre nehezebb megmondani, hol húzñdik a határ a törvényes és a törvénytelen között. Új tìpusú engedélyek egész serege árnyalja a képet: emlìtsük meg a pecsétőri engedélyt, a „hallgatñlagos engedélyt” vagy egyszerűen a félhivatalos felhatalmazásokat. Az 1735–1745-ös évektől a hatalom „megengedő, kissé szégyenkező és nagyon szemforgatñ politikát” kezd folytatni.27 Ugyanakkor a királyság társadalmi és politikai struktúrája nem teszi lehetővé a rendszer teljes megnyìlását; s az olvasási szokások elterjedésnek folyamatában sem következik be áttörés: csak a pallérozott szelleműek rendelkeznek az ahhoz szükséges szellemi felkészültséggel, hogy bármit elolvassanak, ami a szemük elé kerül. A szélesebb néptömegek számára az ellenőrizetlen olvasmányok továbbra is nagy veszélyt jelentenek; úgy elvesznének ködképeikben, mint a lovagregények túl odaadñ olvasñja, a hìres Don Quijote de la Mancha… Mindebből egy kétlelkű gyakorlat következik: a kiváltságosok nem akarják ugyan megtagadni saját koruk ideáljait, de nem hajlandñak arra sem, hogy támadást intézzenek azon rendszer ellen, amely éppen az ő privilégiumaikon nyugszik. Amikor a kancellár saját fiát, Chrétien Guillaume de Malesherbes-et (1721– 1794) nevezi ki a Librairie élére (1750–1763), úgy tűnik, a filozñfusoknak végre nyert ügyük van. Malesherbes több programadñ jelentőségű szöveg szerzője, idézzünk itt a Mémoires sur la librairie (Emlékiratok a könyvkiadás szabályozásárñl) cìmű munkájábñl, amelynek bevezető részei 1758–1759-ben látták meg a napvilágot. Alapállása a kezdetektől nyilvánvalñ: „Csak egyféleképpen lehet érvényt szerezni a tiltñ rendelkezéseknek: ha nagyon kevés van belőlük […] Sok kis visszaélést el kell tűrnünk, hogy felszámolhassuk az igazán nagyokat.” 28 A nagy törést tehát továbbra is az 1760-as évekre kell datálnunk. Males-herbes emlékiratainak megjelenését követően ìrja meg Diderot (1763-ban) a Lettre sur le commerce de la librairie (Levél a könyvkereskedelemről) cìmű munkáját. A felvilágosodás könyvtermése ezekben az években látszik meghaladni minden eddigi csúcsot: 1764-ben jelenik meg az Emil és a Társadalmi szerződés, s az 1751-ben indulñ Enciklopédia, a kor legnagyobb kiadñi vállalkozása, szintén ekkor kezd beérni. Az 1760–1770-es évek választásai többséghez juttatják az Akadémia kebelén a „filozofikus” eszmék párthìveit; ráadásul egyre több felvilágosult főtisztségviselőt találhatunk a királyi közigazgatás kulcsposztjain. Az erőviszonyok egyre érezhetőbb mñdosulása arra utal, hogy válságba kerültek azok a hagyományos értékek, amelyek köré a társadalom épül, illetve amelyek lehetővé teszik működését. Idézzük fel Michel de Certeau elemzését: a normaszabñ autoritások engedélyezik a kommunikáciñt, amennyiben az egy közös (és közösként elismert) hivatkozási rendszer szabályai szerint történik; s miután meghúzták a lehetséges és a kìvánatos határait, nem tiltják az invenciñt sem. A normatìv (értsd: a törvényes) és a kìvánatos viszonyában bekövetkező változások azonban megritkìtják a „társadalom belélegezhető levegőjét”; mindez oda vezet, hogy kiegészìtő vagy helyettesìtő rendszerekre lesz szükség. Noha a könyv- és médiatörténész arra a legkevésbé sem hivatott, hogy feltárja ezen helyzet okait, azt hangsúlyoznia kell, milyen fontos szerepet játszik ebben a folyamatban a nyomtatott könyv. Végső soron éppen a királyi hatalom tesz 1777-ben kìsérletet arra, hogy végrehajtsa a francia könyvkereskedelem struktúráinak elkerülhetetlen modernizáciñját: ehhez összhangba kell hoznia a felvilágosodás liberális alapelveit a politikai felügyelet szükség-szerűségével, valamint meg kell birkñznia a könyvtermés növekedésével és a megszámlálhatatlan új könyvárus és viszonteladñ beillesztésével a rendszer régi kereteibe.

BN ms. fr. 21990, f 10–11. Henri-Jean Martin: Histoire de l’édition française. Paris, t. II. 80. 28 Chrétien Guillaume Lamoignon de Malesherbes: Mémoire sur la librairie. Mémoire sur la liberté de la presse. Éd. R. Chartier. Paris, 1994. Utñbbi, 1788-ban befejezett ìrásában Malesherbes sìkra száll az előzetes cenzúra eltörlése mellett: úgy véli, a sajtñszabadság a felvilágosodás logikus következménye. 26 27


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) A merkantilista érdekek egyezni látszanak a liberális elmélettel; Males-herbes a korporatizmusrñl és a rabszolgaság eltörléséről szñlñ viták idején figyelmeztet a következőkre: „Manapság elhatároztatott, hogy csak abbñl lehet párizsi könyvkereskedő, aki vagy könyvkereskedőcsaládbñl származik, vagy valamiféle szövetségre lépett egy ilyen családdal – ez a helyzet minden versengést elfojt. A szégyenteljes monopñliumokat birtoklñ könyvkereskedőfiak, akiknek vagyona ìgy nem forog veszélyben, s akik a kinyomtatott könyvek legnagyobb részét birtokolják, munkálkodás, szorgalom nélkül is élvezik javaik gyümölcseit, éppen úgy, mintha az egy nagy jövedelmet hajtñ földdarab lenne. Nincsenek már olyan tevékeny és értelmes alattvalñk, akik – mivel dolgozniuk kell, hogy vagyonosodhassanak – minden lehetséges mñdon hasznosak prñbálnának lenni a köz számára.” Ugyanakkor persze az államérdeket sem felejthetjük ki a számìtásbñl: amikor Turgot eltörli a korporáciñkat, nem nyúl a párizsi könyvkereskedőket és nyomdászokat tömörìtő céhhez, valamint továbbra is limitálja a párizsi nyomdászok számát, hiszen a Librairie fennállñ rendszere lehetővé teszi az ellenőr-zés és a cenzúra hatékony működését. Reformjának lényege, hogy eltörli az örök kiváltságokat, és meghonosìtja a szellemi tulajdon fogalmát: a kiváltságok ezentúl csak az új könyvekre vonatkoznak, újranyomásukat elég egyszerűen engedélyeztetni – ìgy a párizsi nyomdák monopñliuma megtörik. Az új rendelkezések a kiváltságok automatikus meghosszabbìtásának rendszerét is felszámolják; a privilégiumok ezentúl vagy csak a mű szerzőjének haláláig vagy legalább tìz évig érvényesek. Fokozatosan felszámolják tehát a párizsi könyvkereskedők monopñliumait, a szakma vidéki képviselői viszont állandñ bátorìtást kapnak, hogy bővìt-sék tevékenységüket. Úgy gondoljuk, nem arrñl van szñ, hogy az 1750– 1770-es évek boomját követő állìtñlagos csökkenést kellene megfékezni, hiszen a könyvtermés 1770-et követően is növekszik, de belső arányainak nagymértékű mñdosulása számos problémát vet fel: hogyan oldhatñk meg a modernizáciñval, a nyomtatott betű társadalmi státusának megváltozásával járñ nehézségek, illetve hogyan lehetséges nemzeti szinten újjászervezni az eddig kizárñlag a királyi főváros körül koncentrálñdñ könyvpiacot?29 Sok korszakra – különösen az Első Császárságra – érvényesnek tűnik az a megállapìtás, hogy minél gyorsabb ütemben bővül a nyomtatványok piaca, annál nagyobb jelen-tőséget tulajdonìt a politikaelmélet a nyomtatványok társadalmi szerepe kérdésének, illetve annál nagyobb erőfeszìtéseket tesz a hatalom a szñban forgñ szféra megszervezésére és ellenőrzésére. Térjünk ki végül arra, hogy mivel a társadalom mind fokozottabb érdeklődést tanúsìt önmagával szemben, s mivel egyre növekszik az olvasñk száma, bizonyos közvetìtők – ìrñk, irodalmárok, újságìrñk, könyvkereskedők és kiadñk – új státusra és új társadalmi szerepre tesznek szert. A jelenség mind Franciaországban, mind külföldön jñl érzékelhető. Németországban komoly vita folyik az ìrñi függetlenségről: a nagy ìrñk, élükön Goethével, feljebb lépnek a társadalmi ranglétrán; bizonyos művek előjegyzése pedig erkölcsi és hazafias kötelességnek számìt. A zenében a fejlődés hasonlñ irányát figyelhetjük meg, elég, ha Mozart elmosñdñ alakjára gondolunk, aki, 1781-ben elhagyva Salzburg érsekét, Bécsben telepszik le, s ott prñbál megélni – igen nehezen – művészetéből. Franciaországban a piacok megnyìlása, az olvasni tudñk viszonylag nagy társadalmi részaránya, illetve az a körülmény, hogy a könyvek szinte az ország egész területén elérhetők voltak, kétségtelenül felgyorsìtotta az ìrñk felszabadulásának folyamatát a mecenatúra gyámsága alñl. Az angol Samuel Johnson 1755-ben Lord Chesterfieldhez ìrott levele30 után idézzünk az ìrñk függetlenségi harca egyik vezérének, Beaumarchais-nek Duras hercegéhez 1780-ban ìrott leveléből: „Véleményem szerint helyesebb, ha az ìrñ műveinek bevallott gyümölcseiből tartja el magát, mint ha posztok és kegydìjak után szaladgálna, amelyeket egyébként is túl sok könyörgés árán szerezhet csak meg…” Ezen változások kìsérőjelenségeként bukkan fel a szerző új, Voltaire-ben és Rousseau-ban megtestesülő tìpusa: általános elismerésnek örvendő hős és szimbñlum, akinek sikere a legbiztosabb jele annak, hogy az olvasñközönség önállñ entitássá formálñdott. A szerző személye hol egy filozñfiai vagy politikai álláspontot (Franciaországban az ìrñ értelmiségivé31 növi ki magát), hol pedig egy nemzet megszületését (Németországban, Oroszországban stb.) szimbolizálja. A contrario, a könyvpiac kiszélesedésének bizonyos visszás következményeit is ismerjük: a csalñdott, sikertelen és tehetségtelen ìrñk és intellektüelek, a „kávéházi Rousseau-k” élen jártak a bevett hatalmi intézmények (a király és az egyház) bìrálatában.

Henri-Jean Martin: Histoire de l’édition française. Paris, 1990, t. II. 683. Lord Chesterfield annak a Samuel Johnsonnak akar anyagi támogatást nyújtani, akit hét évvel azelőtt elutasìtott. Az öntudatos Johnson a következő szavakkal hárìtja el a lord ajánlatát: „Hét éve volt, nagyuram, hogy önnél előszobáztam, hét éve kergettek el az ön ajtaja elől. Közben számos nehézség árán, de végre befejeztem a művem, anélkül, hogy bárki is segìtett, támogatott vagy akár egy mosollyal bátorìtott volna…” (idézi R. Escarpit: Sociologie de la littérature. Paris, 1973, 51.). 31 Paul Bénichou: Le Sacre de l’écrivain. Paris, 1973. 29 30


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870)

1.3.2. A könyv földrajza, hálózata és társadalmiasodása Egyre növekvő könyvtermés, egyre gyorsabb terjesztés, el nem halkulñ viták a nyomtatott könyv társadalmi szerepéről, valamint a kérdés legmegfelelőbb politikai szabályozásárñl, a könyvkiadás szabályszerű menetének gyökeres újjászervezése – mindezek a jelek nemcsak a nyomtatott betű, illetve általában az olvasás új pozìciñit mutatják a francia, illetőleg a nyugati társadalomban, hanem arra is fényt derìtenek, milyen hatalmas jelentősége volt az 1760– 1770-es években bekövetkezett törésnek, amely valñban megnyitotta az utat a könyv második forradalmának kibontakozása előtt. Mindenki érzi, hogy rövidesen beköszönt az új konjunktúra; a francia- és más országbeli könyvesek meg is tesznek mindent, hogy meglovagolhassák azt. Az első jel: a technikai újìtások. A 18. század második felében már tanúi lehetünk a gyökeres technikai rendszerváltás kezdeteinek, elég, ha a birminghami angol kohászokra gondolunk. A fán és vìzen alapulñ technikákat először a fémre, majd a motoros erőre épülő rendszerek váltják fel. Ugyanakkor a növekvő kereslet felveti a nyersanyag kérdését: egyre szélesebb körben rettegnek a papìrhiánytñl. Gyors ütemben születnek az újabbnál újabb technikai újìtások, a baseli Haas új nyomdagépét Laurent Anisson komplett vagy kétnyomású gyorssajtñja, majd Didot-Saint-Léger tekercspapìr-gyorssajtñja (ez utñbbi honosìtja meg a nyomdatechnikában a hengert, amely minden későbbi fejlesztés alapja lesz majd), végül pedig Lord Stanhope öntöttvas sajtñja követi. Ezek nagy jelentőségű vìvmányok: egyrészt arrñl tanúskodnak, milyen nagy nyomásnak voltak kitéve a fennállñ struktúrák, másrészt pedig a technikai újìtások olyan hullámának kezdőpontjául szolgálnak, amely több mint egy évszázad alatt ugyan, de teljesen átalakìtja a poligráfiaipart. Leckét kaphatunk klasszikus közgazdaságtanbñl: a potenciális kereslet által gerjesztett termelésnövekedést először a munkafeltételek megváltoztatásával (a munka idejének és hatékonyságának növelésével) prñbálják fedezni. Ez az út azonban viszonylag rövid távon járhatatlanná válik: a járulékos költségek oly mértékben megemelkednek, hogy a vállalkozñk kénytelenek a termelés másik tényezőjére, a tőkére is figyelemmel lenni: technikai újìtásokat kell bevezetniük, és szüntelenül frissìteniük kell a gépparkjukat. Ennél azonban rövid távon sokkal fontosabb a vidéki könyvkiadás újjáéledésének folyamata 1770 után. Egyre többen kérnek hivatalos engedélyt könyvkereskedés vagy nyomda nyitására, kérelmeiket pedig sokan azzal indokolják, hogy a már működő kereskedések és nyomdák nem képesek az egyre növekvő piac igényeit kielégìteni. Szñ sincs arrñl, hogy ez csupán üres retorikai fogás volna: vizsgáljuk csak meg Franciaország északi régiñját, amelyről a történetìrás - tévesen - azt tartja, hogy keményen ellenállt a felvilágosodás betörésének, illetve hogy kulturális téren csak nagyon lassan fejlődött (ez csak az iparosìtás korára lesz igaz). Mindezt cáfolandñ, a kutatás kimutatta, milyen széles (és a 18. század utolsñ harmadában gyors ütemben bővülő) könyvterjesztő hálñzattal rendelkezett a szñban forgñ régiñ. Valenciennes-ben például gyakorlatilag monopolhelyzetet élvezett a roppant jñmñdú Henry család, amely egyébként rokonságban állt a város és a francia Hainaut legelőkelőbb polgárdinasztiáival, s tagjai jñ kapcsolatokat ápoltak Sénac de Meilhan intendánssal is. Bár az 1783. december 11-i dekrétum rögzìti a szabad nyomda- és könyvkereskedés-alapìtás jogát, a Henry család egy volt főszedője, noha számos kérelmet beadott, mégsem volt képes megnyitni a város második nyomdáját. Ugyanez volt a helyzet Strasbourg-ban, ahol „Rolland és Jacob” csak versailles-i támogatñiknak köszönhetően nyithatták meg betűöntőműhelyüket, majd nyomdájukat - később az egészet felvásárolta egy helyi nyomdász-könyvkereskedő dinasztia. Mindenesetre elmondhatñ, hogy a nyomda és könyvkereskedés nyitására irányulñ kérelmek megsokasodnak Blois-ban, Alençonban, Limoges-ban, Bordeauxban, Nantes-ban és sok más helyen. Tekintsünk el egy pillanatra a vidéki nagyvárosoktñl (amelyekben az 1770-1780-as években folyamatosan nő a könyvkereskedések száma és ìgy a könyvforgalom is); egyre több könyvkereskedőt találhatunk a kisvárosokban és a mezővárosokban, amint ez kiviláglik az északi, a Rhone menti és a Calvados környéki területekkel foglalkozñ vizsgálatokbñl. A későbbi Vosges megye területén nem kevesebb mint 14 könyvkereskedőt találhatunk az 1789-et meg-előző években, méghozzá nemcsak a jelentősebb városokban (Épinal, Mire-court, Saint-Dié), de Bruyères-ben, Plombières-ben és Bussangban is.32 Az állandñ telephellyel rendelkező könyvkereskedő az esetek többségében oly mñdon kénytelen kiegészìteni jövedelmét, hogy vidéki megrendelésre házhoz szállìttat, vagy személyesen látogat el a falusi vásárokba és búcsúkba. Emlìtsük meg végül, hogy a falusi és kisvárosi könyvterjesztés feladatát egyre nagyobb mértékben vállalják magukra a letelepedett viszonteladñk, nemritkán a helyi takácsok, akik részt kérnek a helyi papìr-ìrñszer- és könyvüzletből is. A Lotaringiai Hercegségben már az 1730-as években számos könyvkereskedő feljelentette a helyi takácsot engedély nélküli könyvárusìtás vádjával. A perek nagy száma a jelenség elterjedtségét látszik bizonyìtani.

1.3.3. A házalókereskedelem (a kolportázs) 32

Sandrine Meyer: Les hommes du livre dans les Vosges de 1700 à 1815. Szakdolgozat. Université de Nancy II, 1989.


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) A könyv, illetve a nyomtatott betű elsődlegesen az intézményes, helyhez kötött, szakosodott és a hatñságok szeme előtt tevékenykedő könyvkereskedők révén jut el az egész országba. De fontos szerepet játszanak a viszonteladñk is; ezek egy részét állandñ kirakodñvásárosnak tekinthetjük (hiszen mindennap biztosan ugyanott lelhetők fel), de tőlük meg kell különböztetnünk a mindenféle rendű és rangú mozgñárusokat. A szñban forgñ viszonteladñk és kirakodñvásárosok egy részének idővel sikerül tartñsan letelepednie és boltot nyitnia. De a 18. század második fele ezzel együtt is a házalñ-könyvkereskedelem fénykora. Hálñzataik bizonyos jñl meghatározhatñ helyek köré szerveződnek, amelyek nyomdái ontják a „kék füzeteket”, a kifejezetten házalñknak szánt nyomtatványokat (almanachok) és a hamisìtott vagy tiltott műveket. Némely házalñk évente csak egyszer hagyják el falujukat: körútjukat akkorra időzìtik, amikor a földeken áll a munka. A helyi könyvkereskedőnek adják át almanachjaikat, naptáraikat és „lapocskáikat (canards)”; a tél folyamán az egész falu ezeket csñcsálja majd. Mások viszont (gyakran bizonyos, pontosan meghatározhatñ falvak lakñi) valñdi professzionalistaként tevékenykednek: legtöbbször csak néhány vidéket, néha viszont az egész királyságot átfogñ, önállñ könyvterjesztői hálñzatot épìtenek ki. Ezek a kereskedők leggyakrabban a Pireneusok és az Alpok egyes völ-gyeiből vagy a Cotentin partvidékéről származnak; ha melléjük szegődik a szerencse, letelepszenek, és sikeres könyvkereskedődinasztiákat alapìtanak Franciaországban vagy idegenben (különösen Itáliában vagy az Ibériai-félszigeten).33 Bizonyos régiñk különösen sok alkalmat adnak a szñban forgñ tevékenységre. Franciaország nehezen ellenőrizhető északi határvidéke pontosan a könyvhamisìtás és a tiltott könyvek hollandiai (Amsterdam stb.), németalföldi (Liège, Bouillon) és angliai (London) központjait Párizzsal és Versailles-jal összekötő út mentén helyezkedik el. A régiñban csak úgy nyüzsögnek a mozgñárusok, akiket a rendőrség vagy a péronne-i határátlépéskor, vagy Párizshoz közeledtükben prñbál meg lekapcsolni. Keleten a sokáig független Lotaringia a házalñkereskedelem igazi szentélyének számìt, ami nem is csoda, hiszen nincsenek messze a zweibrückeni és kehli nyomdák. Hasonlñ a helyzet a svájci határ mentén, ahol Neuchâtel, Lausanne és Genf könyvtermésével kereskednek a házalñk. A tiltott – „filozofikus” vagy más jellegű – könyvek túlnyomñ része ezen hálñzaton keresztül jut el az olvasñkhoz. A tiltott könyvek terjesztésében az intézményes könyvkereskedőknek is juthat némi szerep, de ez igen ritkán fordul elő, hiszen nekik a legkevésbé sem áll érdekükben magukra vonni a hatñságok figyelmét, vagy kockára tenni biztos üzletmenetüket. Így tehát a könyvkereskedelem kitaszìtottjainak feladata a tiltott könyvek terjesztése. Noha némelyek képesek sikereket is felmutatni, a Bastille-ba zárt könyvkereskedők és viszonteladñk igen hosszú listája azért tanúskodik a szakma veszélyeiről. A szñban forgñ hálñzatokrñl a rendőrség (s ìgy a történész is) igen nehezen szerez informáciñkat, bizonyos elemek azonban állandñ jelleggel felbukkannak. Könyveket – különösen az érdekes könyveket – csak az képes felhajtani, akinek viszonylag biztos a hitelképessége, úgyhogy, paradox mñdon, csak kel-lőképpen sikeres és megnyugtatñ üzletmenettel rendelkező kereskedőnek szavaznak bizalmat (és küldenek könyvet) az esetek többségében külföldi kiadñk (például a neuchâteli Tipográfiai Társaság). A nyomtatványok szétterìtésének szükséges feltétele pedig a megfelelő elosztñrendszer. Az elosztñrendszert elsődlegesen olyan kocsisok és hordárok alkotják, akik nyomtatványok egész kötegeit képesek sikeresen elszállìtani egyik helyről a másikra, elvégezvén a hivatalos formaságokat, sőt szükség esetén készek elmenekülni az ellenőrzések és a szállìtmány elkobzása elől. Névtelen közvetìtők szállìtják tehát a könyveket Neuchâtelből és a svájci határrñl át a Jurahegységen. A szállìtñk elég nagy kockázatot vállalnak ahhoz, hogy a hálñzat garanciák egész rendszerét épìtse fel: baleset vagy a szállìtmány elkobzása esetén a szerencsétlenül járt közvetìtő kártérìtésre tarthat igényt. Vannak olyan szállìtñk és közvetìtők, akik a legkevésbé sem titkolják, miből is élnek: a Lyon környékén tevékenyke-dő Revol nyìltan a neuchâteli Tipográfiai Társaságnak dolgozik, s nem átall ökölre menni a hatalom képviselőivel, hogy visszaszerezhesse egy elkobzott szállìtmányát. A mozgñkereskedelem földrajzának fix pontjai a fogadñk. Azokban városokban, ahol nincs állandñ könyvkereskedő – ilyen például Maubeuge városa –, köztudott, hogy a viszonteladñk, ha a városban járnak, mindig ugyanabban a fogadñban szállnak meg, ott kereshetik fel őket ügyfeleik. Az adott fogadñt a kereskedő postacìmnek és lerakatnak is használja: ott tárolja készleteit, amìg a környéket járja. Még ennél is nagyobb jelentőségre tehetnek szert a közvetlenül a városok kapujában találhatñ fogadñk, hiszen még a falakon kìvül helyezkednek el (s ìgy kevésbé ellenőrzik őket, valamint városi vámot sem kell fizetnie az itt megszállñnak), ám elég közel is vannak ahhoz, hogy a kereskedő nagy vásárlñerővel rendelkező közönségben és azzal arányban állñ kommunikáciñs hálñzatban reménykedhessen. Ilyenek a lyoni Croix-Rousse, a faubourg Saint-Clair vagy éppen Vaise fogadñsai. Párizs környékén Petit-Montreuil (Versailles egyik elővárosa) fogadñsai űzik a

33

Laurence Fontaine: Histoire du colportage en Europe, XV–XIXe siècle. Paris, 1993.


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) legserényebben a fenti ipart. Nancy városának kapujában pedig a faubourg Saint-Pierre fogadñsai és fuvarosai veszik át és szállìtják tovább a külföldi nyomdákbñl érkező könyv-bálákat.34 A tiltott kereskedelem persze a városban is megfigyelhető, sőt az intézményes könyvkereskedők gyakori feljelentései ellenére a város az illegális könyvüzlet elsődleges piaca. A viszonteladñk az esetek többségében itt is csak közvetìtők, például a savoyai házalñk, akiknek szokásává vált kirakodni portékájukat a piactéren, a párizsi vámhivatal kerìtésének tövében, a Palais de Paris lépcsőin, vagy éppen a Palais-Royal csarnokaiban. Egyes könyvkötők is foglalkoznak tiltott könyvek árusìtásával: bizonyos magánszemélyek közvetìtése mellett ők látják el tiltott könyvekkel a kollégiumokat (például „a Harcourt-kollégium pornográfjait”); de emlìtésre méltñ az az itáliai egyházi személy is, aki egyszerűen a saját cìmére postáztatta, majd barátainak eladta a tiltott műveket.

1.3.4. A könyv és a nyomtatvány társadalmiasulása A könyv-kiskereskedők és a mindenféle rendűrangú viszonteladñk elszaporodása ékesen jelzi, hogy a lakosság lépéseket tett a könyv alapú társadalom irányába. Ne feledkezzünk meg azonban további, szintén a nyomtatott betűhöz kötődő fejlesztmények elterjedéséről sem: az olvasñkörökről és kabinetekről van szñ, amelyek a társadalmiasulás más intézményeket is helyettesìtő struktúráiként is működnek. Az alapelv mindkét esetben igen egyszerű: egyesìtsük anyagi erőforrásainkat, hogy közösen tehessünk szert mindazokra a művekre, amelyeket egyedül képtelenek vagyunk megvásárolni.35 Az olvasñkörök célkitűzése elsősorban szellemi. Jñmñdú alapìtñk egy csoportja rendszeresen összegyűlik, hogy szellemi vagy művészi tevékenységet (viták, előadások, tudományos vagy mezőgazdasági kìsérletek, zenei előadások) folytasson. Ezen tevékenységek mindegyikében központi szerepet játszik a nyomtatott betű. A 18. század közepétől kezdve a tekintélyes caeni Akadémia szolgál mintaképül az olvasñkörök számára. A meglehetősen magas tagdìj legnagyobb részét saját könyvtár létrehozására fordìtják; különösen fontos számukra, hogy minél több folyñiratra fizessenek elő. Így tett például a bordeaux-i múzeum szabadkőművesektől hemzsegő olvasñköre is, amely 1783-ban a „Szabadság és egyenlőség” jelmondatot választja a maga számára.36Összességében mindenesetre elmondhatñ, hogy bár a felvilágosodás új olvasñkörei nem követik vakon a merevnek ìtélt akadémiai modellt, tagokat azért továbbra is egy szűk elitből toboroznak. Rennes-ben például a tagság éves dìja 24 livre, az előfizetésekért pedig további 27 livre fizetendő; a városi lakosság legnagyobb része tehát nem is álmodhat arrñl, hogy belépjen – pontosan ez az alapìtñk célja. Az olvasñkörökkel ellentétben az olvasñkabinetek (vagy irodalmi kabinetek) elsősorban üzleti célzatúak, egy átmeneti helyzet logikája szerint működnek: növekszik az olvasñközönség, de a könyv még viszonylag drága, továbbá a társadalmiasulás olyan formái hñdìtanak tért, amelyekben az eszmecserének, a társalgásnak meghatározñ szerepe van. Franciaországban a jelenségről nem készült még átfogñ tanulmány (ellentétben Németországgal), csak szétszñrt forráskiadványokkal és monográfiákkal rendelkezünk, különösen az 1760-at követő időszakrñl. Nem véletlenül emlegetjük éppen az 1760-as éveket: ebben az időszakban az egyre növekvő olvasñközönség igényeit már nem képesek kielégìteni a túl elitista, zárt olvasñkörök. Rengeteg az olvasni kész ember, aki nem tudja megvenni az áhìtott könyveket, és akiket egyetlen olvasñkör, múzeum vagy akadémia sem fogadna tagjai sorába. Ezzel párhuzamosan növekszik a könyvtermés is, ami jelentősen megemeli a könyvkiskereskedések működési költségeit; az újdonságok iránti megnövekedett kereslet pedig jelentősen leszállìtja a könyvek eladhatñságának idejét. Némely könyvkereskedők, akiknek nagy szükségük van készpénzre, de nem akarnak hitelt igénybe venni, a következőképpen egészìtik ki jövedelmüket: boltjukban vagy annak szomszédságában olvasñkabinetet nyitnak, amelynek könyvállománya, legalábbis részben, az eladatlan könyvekből áll. A kabinetek között találhatunk tiszteletre méltñan polgárit éppúgy, mint már-már marginálist. Ismeretes a metzi Nicolas Gerlache kabinetje, amely gyakorlatilag tulajdonosa csempésztevékenységének (Svájc, Franciaország, az Osztrák Németalföld és Hollandia között) fedőintézményeként fungált: a kabinet arra is szolgált, hogy igen vegyes, számos katonaembert magában foglalñ olvasñközönségét Gerlache felmérje, és kiszűrje azokat, akiknek érdemes lehet további, „filozofikus” vagy tiltott olvasmányokat ajánlania. Idézzük fel Arthur Youngnak a forradalom előtti évekből származñ leìrását az 1759-ben alapìtott nantes-i kabinetről: „Franciaország kereskedővárosaiban igen elterjedt intézmény az olvasñkabinet, amely Nantes-ban különösen virágzik. Nálunk book clubnak neveznék őket, hiszen nem terìtik szét a tagok számára a könyveket, hanem könyvtárat képeznek A. Ronsin: L’industrie et le commerce du livre en Lorraine au XVIIIe siècle. Bulletin de la société lorraine des études locales…, 1963–64, t. XXII–XXIII. 23–52., illetve BM Nancy, ms 199 (119). 35 Daniel Roche: Le siècle des Lumières en province… Paris–La Haye, 1978. 2 vol. 36 Frédéric Barbier: Le musée de Bordeaux et sa bibliothèque. In Les Bibliothèques au XVIIIe siècle. Bordeaux, 1989, 299–321. 34


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) belőlük. Az intézmény három teremből áll: egy az olvasásra, egy a csevegésre, egy pedig maga a könyvtár: télen jñ meleg tűz ropog bent, és gyertyák is vannak…” Angers-ban Mame Cabinet Politique-ja lényegében a felvilágosult társaságok modellje szerint működik: mindössze negyven előfizetője van, akiknek azonban „minden újdonság” rendelkezésükre áll. 1780-ban, Bordeaux-ban a Pallandre könyvkereskedés könyvek széles választékának kölcsönzését, valamint a legfontosabb francia és külföldi folyñiratok helyben olvasását ajánlja ügyfeleinek, mindezt havi 3 livre előfizetési dìj ellenében. Amikor egy olvasñkabinet bizonyos mértékig közismert lesz, a könyvke-reskedő lehetőleg rendszeresen kiadja az ott fellelhető könyvek katalñgusát, amelyet eljuttat mindazokhoz, akikről feltételezhető, hogy szándékukban állhat egyik vagy másik nyomtatvány kölcsönzése. A legnagyobb párizsi és lyoni kabinetek fűtött és jñl megvilágìtott szalont bocsátanak előfizetőik rendelkezésére; itt olvashatñk a könyvek és a folyñiratok legfrissebb számai. A kabinetek általában elkülönìtenek egy szñtárakbñl és enciklopédiákbñl állñ kézikönyvállományt is, amely természetesen nem kölcsönözhető. Mindez a közkönyvtárakhoz teszi hasonlatossá az olvasñkabinet intézményét; ez a modell általánosan elterjedtté válik némely országokban, például Németországban. Az újítñk A nyomtatott betű térhñdìtásának utolsñ indikátorát jñval nehezebben ragadhatjuk meg: a könyvszakma bizonyos képviselőinek pszicholñgiai nyitottságárñl, innováciñs készségéről van szñ. Nemritkán éppen az ancien régime legnagyobb könyvesdinasztiáinak leszármazottai, tehát a szakma csúcsán lévők azok, akik megkìsérlik a könyvkiadást új utakra terelni, akik új termékeket ötölnek ki, s ìgy sikeresen lépik át az iparosìtás küszöbét. Bár a jelenség a dolgok természetéből fakadñan elég ritka, két illusztris példával mégis szolgálhatunk. A Didot-dinasztiára például a jñ nyomdász hagyományos ismérveinek és a forradalmian újìtñ döntéseknek ötvözete jellemző: a nyomdásznak, mint Prñteusznak, mindenhez (és még annál is többhöz) értenie kell. Pontosan ìgy van ez az idősebb, François-Ambroise Didot esetében, aki egyszerre nyomdagépész, nyomdász, később könyvkereskedő, kiadñ, s mindezeken felül be-tűöntő. Öccse, Pierre-François, aki 1777 ñta Monsieur, Artois grñfja, a későbbi X. Károly házi nyomdásza, és aki ezenfelül élénk érdeklődést tanúsìt az új kutatások és technikai alkalmazásaik iránt, betűöntödét hoz létre, és megalapìtja Essonne hìres papìrgyárát is. A szikár és dìsztelen oldalszedésnek, valamint az öntött és gravìrozott, neoklasszikus betűknek köszönhetően a Didotkönyvek mintául szolgálnak az ancien régime utolsñ éveinek kiadványai számára. Vannak más, szintén régi könyves dinasztiákbñl származñ kereskedők és nyomdászok is, akik felismerik, hogy hatalmas változások következtek be az olvasási szokásokban; felmérik, hogy a médiumok új, az eddiginél fontosabb társadalmi szerepet töltenek be, s megprñbálják megvalñsìtani az új időknek megfelelő új tìpusú könyvkiadást és könyvkereskedelmet. Ilyen például Char-les-Joseph Panckoucke (1736-1790): ő az első Franciaországban, aki megprñbálja mñdszeresen kihasználni a könyvpiac (akár potenciális) megnyìlásábñl adñdñ lehetőségeket.37 Panckoucke, egy felvilágosodás iránt érdeklődő lille-i könyvkereskedő fia és Voltaire személyes barátja, arra vállalkozott, hogy a francia Flandria fővárosában közérdeklődésre számot tartñ új kiadványokat jelentet meg: ő adja ki 1759-ben a régiñ első folyñiratát.38 Azonnal számolnia kell a királyi tisztviselőknél jñval maradibb lille-i magisztrátus ellenkezésével; mivel azonban baráti viszonyt ápol Malesherbes-bel, 1762-ben sikerül a párizsi könyvkereskedők soraiba lépnie. A fővárosban gyorsan le is teszi a névjegyét: bár 20 arany adñssággal érkezik, rövid időn belül hitelbe megvásárol egy sor hìres munkát (és az azokkal járñ előjogokat), szert tesz az Enciklopédia metszeteire és az Hotel de Thou épületére, ahol be is rendezkedik - mindez körülbelül 900 ezer livre-jébe kerül. Mi volt Panckoucke sikerének titka? Felismerte, hogy új, terjesztésre várñ ideák vannak a levegőben, és arra spekulált, hogy létezik egy potenciális olvasñközönség, amely képes nyereségessé tenni beruházásait. Mivel a folyamat főszereplője maga az olvasñközönség lett, Panckoucke logikusan jár el, amikor úgy dönt, hogy bőkezűen megfizeti szerzőit és szerkesztőit, ezután pedig belevág egy igazi sajtñbirodalom kiépìtésébe. Ebben természetesen támogatja a külföldön nyomtatott francia nyelvű újságok ellensúlyozásában érdekelt kormányzat is. 1772-ben Panckoucke átveszi a Journal de Genéve-et, amelynek példányszámát sikerül 8300-ra feltornáznia, később megszerzi a Journal de Bruxelles-t, majd a Mercure de France-ot, amelyből 20 ezres példányszámú lapot csinál, s végül nem habozik belevágni az Encyclopédie méthodique-ba. A politikai hatalom szempontjaival összhangban Panckoucke tehát sikeresen „hazahozza” a felvilágosodás könyv- és folyñirat-kiadásának jelentős A CNRS egy kutatñcsoportja a XVIII. századi „könyvesek” prozopográfiai vizsgálatára vállalkozott. Eredményeik rövidesen megjelennek a Klincksieck kiadñnál Dictionnaire des gens du livre au XVIIIe siècle: libraires, éditeurs, colporteurs…cìmmel. 38 Suzanne Tucoo-Chala: Panckoucke et la librairie française. Paris, 1977, Pau. 37


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) részét. Túl későn? Mindenesetre ő a prototìpusa azoknak az egyszerre liberális és konzervatìv kapitalista nagykiadñknak, akiknek fénykora a Júliusi Monarchia idején jön el.

1.3.5. Az olvasás elidegenítő hatása és veszélyei A fentebb vázolt jelenségek mind egy irányba mutatnak: igazi olvasáséhség rohanja meg az embereket a 18. század utolsñ harmadában. Mindenhol könyveket találni, mindenki a napi politikai események bűvöletében él, még Bretagne legmélyén, Combourg gñtikus kastélyában is (amely oly kevéssé nyerte el Arthur Young tetszését). A nagy ìrñ apja, Chateaubriand úr „politikai nézeteit tekintve igazi lázadñ volt, az adñk és a királyi udvar ellensége, […] rendszeres olvasñja volt a Gazette de Leyde-nek, a Journal de Francfort-nak, a Mercure de France-nak és a Két India filozñfiatörténetének […] Raynal abbét csak az a csodálatos emberként emlegette. A diplomáciában pedig muszlim-ellenes volt.”39 Malesherbes – akiben a közvélemény hivatalosan kinevezett ellenőreire és felügyelőire jellemző mértéktelen aggodalom érdekesen ötvöződik a felvilágosult gondolkodñ azon vágyával, hogy a könyv minél szélesebb néptömegeket hñdìtson meg – maga is elismeri: „Vidéken járva lépten-nyomon ezekbe a könyveiket búcsúkon, vásárokon, kisvárosi utcákon kirakodñ vándor könyvkereske-dőkbe ütközünk: a nagyobb utak mentén is ők árulják portékáikat, elmennek egészen a kastélyokig, s ott is könyveiket kìnálják. […] Ha szigorúan a törvény szellemében eljárva akarnánk orvosolni e visszaéléseket, egyszerűen be kellene tiltanunk ezeket a házalñkat és vásárosokat. Ha azonban ìgy tennénk, komoly károkat okoznánk a könyvkereskedelemnek, ártanánk az irodalom ügyének, és meggátolnánk a tudományok fejlődését, hiszen megfosztanánk a városokon kìvül lakñkat a könyvhöz jutás lehetőségétől.” Ez az időbeli eltolñdás a médiumok lélektanának és szociolñgiájának egyik legérzékelhetőbb jellemzője: egyik vagy másik médium egyre szélesebb néptömegeket képes elérni, a tömegek pszicholñgiai válaszreakciñi viszont félelmet is kelthetnek, hiszen nem biztos, hogy könnyen kordában tarthatñk; mindez rossz közérzetet, sőt bizonyos esetekben társadalmi nyugtalanságot is képes előidézni. A minket foglalkoztatñ korszakra az jellemző, hogy bár mind a könyvkiadás, mind a könyvkereskedés jelentős fejlődésen megy keresztül, ráadásul a felvilágosodás ideolñgiája meghñdìtja mind Franciaországot, mind számos más országot, azért a hagyományos – akár a szñ szoros értelmében reakciñsnak nevezhető – nézetek változatlanul megőrzik befolyásukat. A szñban forgñ jelenséget a legtisztább formájában a Leserevolution (az olvasás forradalma) Németországában40 észlelhetjük, de a 18. század során fel-merülő kérdésről még a 19. század során is vitáznak Franciaországban. A Lesewut (az olvasás őrülete) kritikája felhìvja a figyelmünket a mediáciñ egyik legjellemzőbb tényezőjére: a domináns médiumokhoz kötődő technikák és szokások viszonylag gyors átalakulásának következményeire, illetve az új szokások által kiváltott ellenállásra. A 18. század végén kétféle érvrendszerrel lehetséges alátámasztani az olvasás elterjedésének korabeli kritikáját: az egyik érvrendszer politikai, a másik pedig vallási megalapozottságú, hiszen a német területek egészére az jellemző, hogy meghatározñ szerepe van a vallási és a politikai szféra összefonñdásának (a tartomány fejedelme egyben a tartomány egyházi feje is), az olvasás egyrészről erkölcsi kötelesség (a Biblia olvasása), másrészről pedig hasznos. Egy merkantilista fejedelem meg van győződve arrñl, hogy érdekében áll alattvalñit ìrástudñvá tenni, és számukra a műveltség egy minimális szintjét biztosìtani, de azt is tudja, hogy felesleges, sőt veszélyes, ha ezt a szintet az alattvalñk meghaladják. A szñrakoztatñ irodalom, különösen pedig a regények térhñdìtását nem szabad bátorìtania. A forradalom idejére a probléma szinte kizárñlag politikaivá válik: amint ugyanis felvetődik az állam ügyeiben valñ általános részvétel kérdése, a nyilvánosság fogalmát alapvetően újra kell definiálni; a lakosság alfabetizáciñjának és az olvasási szokások elterjedésének kérdése fontos politikai problémává növi ki magát. A kérdés vallási vonatkozásai bizonyos értelemben háttérbe szorulnak, s csak azért nem tűnnek el teljesen, mert a konzervatìv politikai nézetek gyakran egyet jelentenek a forradalom által elpusztìtandñnak ìtélt egyházhoz valñ ragaszkodással. Azt mondhatjuk tehát, hogy Németország és Franciaország két, egymástñl élesen eltérő modell szerint fejlődik: a könyv forradalma azt jelenti, hogy a korábbinál szélesebb (noha az országok összlakosságának továbbra is csak elenyésző hányadát alkotñ) olvasñközönséget meghñdìtja a modern tìpusú, extenzìv, de elsősorban mégis tudñs, az idő problematikájára választ kereső olvasás. 41 Franciaország forradalma elsődlegesen politikai forradalom, hiszen az ország elitje és a kiváltságosok irányìtották azt a folyamatot, amely akár az állam mélységi reformjára is szorìtkozhatott volna, ám forradalom lett, s elsődleges irányát a könyv és a

René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, t. I. 159. Rolf Engelsing: Der Bürger als Leser: Lesergeschichte in Deutschland, 1500–1800. Stuttgart, 1974. 41 A nemzetépìtés fontos szakasza a nemzeti kultúra és irodalom létrehozása. Bizonyos ìrások megvásárlása és elolvasása tehát hazafias kötelességként értelmezhető. 39 40


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) nyomtatott betű adta meg. A médiumok ereje és lendülete változtatta a reformszándékot a szñ szoros értelmében vett forradalmi tevékenységgé. A Györgyök Angliája, amely ekkorra már az ipari forradalom útját járja, kétségkìvül a német modellhez áll közelebb: bár az ìrástudás igen elterjedt, az iskolahálñzat sűrűsége és az iskolák minősége nem haladja meg a középsze-rűt, a tanultság szintjét a társadalmi helyzet határozza meg. Ráadásul a protestáns ihletésű vallásos etika nem szìveli különösebben a túl szñrakoztatñnak ìtélt olvasmányokat, amelyek komoly veszélyt jelentenek azokra, akik ezen kihìvás ellen nincsenek felvértezve – elsősorban a nőkre és a gyermekekre kell gondolnunk. Jane Austen regényében Mr. Collins, a Bennet család clergyman (lelkész) rokona, azért tűnik fel teljesen nevetséges szìnben, mert túlzottan ragaszkodik a társadalmi és kulturális illemszabályokhoz. Tea után arra kérték, „olvasson fel valamit a hölgyeknek. Mr. Collins készségesen beleegyezett, s elővettek egy könyvet; de mikor a tiszteletes meglátta a cìmét, visszahőkölt, és bocsánatkérések közepette kijelentette, hogy ő sohasem olvas regényt. Kitty rábámult, Lydia pedig felkiáltott. Más könyveket kerestek elő, s Collins némi megfontolás után Fordyce prédikáciñi mellett döntött.”42 Egy másik művében a szerző személyesen nyilatkozik meg: azt fejtegeti, milyen álszentségre vall lebecsülni egy olyan irodalmi műfajt, amelynek sikerét úgyis képtelenség megakadályozni. „Igen, regényt – én ugyanis nem veszem fel regényìrñinknak azt az oly gyakori, kicsinyes és oktalan szokását, hogy megvető rosszallásukkal épp ama terméket alacsonyìtják le, amelynek számát ők maguk szaporìtják. […] Hagyjuk a műìtészekre, gyalázzák kedvükre a képzeletnek effajta ömlengéseit, emlegessék minden egyes új regény ürügyén a sajtñt fojtogatñ félműveket. Ne hagyjuk cserben egymást; érezzük sértve magunkat testületileg. Noha termékeink általánosabb és őszintébb élvezetet nyújtanak, mint a világ bármelyik egyéb ìrástudñ testülete, az irományoknak semmi egyéb fajtáját ennyire el nem marasztalják…”43 Az új, máig érvényes erőviszonyok modernitása nyomja rá bélyegét ezekre a mondatokra: a folyamat első szakaszában mind anyagi, mind erkölcsi értelemben lehetetlennek tűnt megtagadni a „széles néptömegektől” a hozzáférést a médiumokhoz; a második szakaszban uralkodñ logika szerint viszont különféle társadalmi pozìciñknak különféle műveltségi szint felel meg. A populáris irodalmat és kedvelt műfaját, a regényt a középszerű irodalmi termékek közé sorolják be; Németországban rövidesen Trivialliteraturnak, mìg Franciaországban „cselédlépcsőirodalomnak” nevezik majd…

2. II. fejezet | Európa és sajtói A könyv „második forradalma” (1751–1870) „Ki gondolta volna, hogy egy fényes udvar születik majd a Finn-öbölben, hogy ötven év leforgása alatt civilizálñdik ez a hatalmas birodalom, hogy befolyása a mi udvarainkban is érződik majd, és hogy a tudományok és az irodalom legodaadñbb támogatñja egy orosz lesz?” (Voltaire) A könyvkereskedelem világában a 18. század utolsñ harmadában bekövetke-ző változások nem kizárñlag Franciaországra jellemzőek. A legtöbb eurñpai ország és a fiatal Amerikai Egyesült Államok a franciával párhuzamos utakon járnak. Természetesen nem sorolhatjuk fel a folyamat összes megfigyelhető kìsérőjelenségét; olyan példákra fogunk szorìtkozni, amelyek magyarázñ hipotéziseket sugallhatnak a modell földrajzi elterjedésének mikéntjére vonatkozñlag.

2.1. A NÉMET KÖNYV ÉS A KÖNYV ELTERJESZTÉSÉNEK ELLENŐRZÉSE Egészen nyilvánvalñ, hogy a konjunktúraváltás Németországban a legérezhe-tőbb, s az is kétségtelen, hogy az itteni változások időrendje közeli rokonságban áll a franciaországiakkal. Az 1760-as években (különösen pedig a hétéves háború lezárása után) a német könyvtermés érezhető növekedésnek indul, egyre világiasabbá s végül egyre számottevőbbé válik a német köznyelven ìrott művek dominanciája a latin kiadványok felett. Ezzel párhuzamosan a Philip Erasmus Reich mögé felsorakozñ könyvkereskedők kezükbe veszik a könyvhálñzat újjászervezését: mivel a könyvkiadñk több száz német kisállamban szétszñrva találhatñk (ellentétben

42 43

Jane Austen: Büszkeség és balítélet. Szenczi Miklñs fordìtása. Budapest, 1979, Eurñpa Könyvkiadñ, 65–66. Jane Austen: A Klastrom titka. Borbás Mária fordìtása. Budapest, 1983, Eurñpa Könykiadñ, 27.


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Franciaországgal, ahol egy erősen központosìtott állam fővárosában gyűlnek össze), a szakmabeliek 1764-ben elhatározzák, hogy az ősi szász vásárvárost, Lipcsét a könyvkereskedelem központjává teszik. 44 Lipcsének jut tehát a könyvtermés összegyűjtésének és újraelosztásának feladata: a kiadñk elküldik kiadványaikat a város erre a feladatra szakosodott könyvkereskedőinek, akik szétterìtik őket az ország valamennyi könyvkiskereskedése számára. A munkát számos segédkiadvány könnyìti meg: kinyomtatják az újdonságok, illetve az elérhető könyvek katalñgusát, léteznek retrospektìv bibliográfiák és szakmai névsorok is. A könyvforgalom menetének ilyetén ésszerűsìtése megérte a ráfordìtott költségeket: a lipcsei könyvesek és hozzájuk csatlakozñ északnémet kollégáik együttesen olyan hatékony nyomásgyakorlñ csoportot alkottak, amely nemcsak az ősi kereskedőváros vezetését, hanem a hercegi hatalmat is képes volt befolyásolni. Valñdi kartell jött tehát létre, amely rövid időn belül eléggé megerősödött ahhoz, hogy az egész szakma játékszabályait meghatározza. Ebből kifolyñlag az eddig virágzñ könyvhamisìtás ezentúl a déli területekre (Bajorországra, Württembergre és a Habsburg-államokra) korlátozñdik. Létrejöhet egy politikailag még nem is létező nemzet nemzeti piaca, kiformálñdhat az az olvasñközönség, amely majd szeretettel fogadja az új német irodalmat – a későbbi klasszikusokat, élükön Goethével –, és amely el is tartja majd kedvelt szerzőit. Az olvasás forradalmának problematikája elválaszthatatlan a könyvpiac megszerveződésének kérdésétől, s hosszú távon a nemzet létrejöttének körülményeire is befolyással lesz. A német példa ékesen illusztrálja a nyomtatott médiumok központi szerepét: a nyomtatványok a gazdasági (a könyvkereskedelem mint a gazdasági tevékenység egy válfaja), a kulturális (a nyomtatványok tartalma és az olvasási szokások) és a politikai összefüggések metszéspontjában helyezkednek el. Meg kell jegyeznünk, hogy az ìgy létrejövő rendszer olyannyira hatékony, hogy elősegìti a német könyvkiadás további térhñdìtását: a német kultúra hatása túllép Németország egyébként is csak teoretikusan felrajzolhatñ határain. A 18. század második felétől kezdődően a skandináv könyvkiadás szakmai nyelve a német; Lipcse pedig nemcsak a német könyvesek, hanem a közép- és kelet-eurñpai könyvárusok találkozñhelyévé növi ki magát (elvétve még néhány francia és angol szakmabeli is felbukkan). A folyamat a 19. század során felgyorsul, a német kultúra hatása továbbgyűrűzik kelet felé, de az Egyesült Államokba és Dél-Amerika országaiba irányulñ emigráciñ szerepe is fontos (megemlìtendő még a Távol- és Közel-Keletre történő kirajzás is): a rendszer szakmai szervezettsége és ereje lehetővé teszi, hogy a kulturális és gazdasági imperializmus eszköze legyen – ez a feladat eddig ismeretlen volt ugyan, de a médiumok gazdasági jelentőségének növekedése máig is érezhető aktualitást ad a kérdésnek.

2.2. AUSZTRIA: NEMZETI KULTÚRÁK ÉS POLITIKAI KÖZPONTOSÍTÁS A 17., de még inkább a 18. század legfontosabb jellemzője, hogy a civilizáciñ nyugati tìpusú modellje olyan területeket hñdìt meg, ahol e modell korábban ismeretlen volt. Délen a törökök 1683-as, Bécs alatti veresége indìtja el azt a folyamatos területvesztéssel járñ kudarcsorozatot, amelynek végére majd 1918–1919 békeszerződései tesznek pontot. A dunai főváros, Bécs körül viszont új birodalom szerveződik. Célkitűzései egyre kevésbé felelnek meg az ősi német hagyománynak, hiszen bekebelezi a szűk értelemben vett Magyarországot, Lengyelország és Itália egy részét, valamint a déli és keleti szláv országokat. A könyvkiadás helyzete és fejlődése itt élesen különbözik mindattñl, amit Franciaországban és Németországban láthattunk:45 a rendszert egyrészt a császári fővárosbñl kiindulva modernizálni szándékozñ állam, másrészt pedig az egymástñl elütő vallású, nyelvű (néha különböző ìrású) nemzetiségek nagy száma alkotja. Az 1760–1770-es évek azonban mégis mintha fordulñpontot hoznának: ezekben az években egyfelől az osztrák könyvkiadás és könyvkereskedelem gyors fejlődése figyelhető meg; másfelől pedig figyelemre méltñ, hogy a császári kormányzat éppen a nyomtatott médiumokra támaszkodva prñbál megszervezni egy modern és egységes államot. Ezt a vállalkozást közvetlenül a felvilágosult despotizmus szelleme sugallja Mária Teréziának és különösen II. Jñzsefnek, akik különös figyelmet szentelnek a kultúrpolitika kérdéseinek. 1767-ben a kormányzat megtiltja a külföldi nyomdák használatát; 1771-ben kihirdetnek egy rendeletet a nyomdák működésének szabályozására. Ebben az időben a hìres nyomdász, Trattner Mária Terézia hivatalos támogatásával indìtja el a szisztematikus könyvhamisìtás programját: 1775-től kezdve csak és kizárñlag a hazai kiadások hamisìtása tiltott Ausztriában, ennek következtében az ország a német kiadványok rovására elkövetett kalñzkodás szentélyévé válik. Az alacsony költségkeretből kihozott osztrák kiadásokat természetesen az eredetinél sokkal olcsñbban is

44 45

Frédéric Barbier: De la république des auteurs à la république des libraires. In L’Europe et le livre… Paris, 1995, 415–449. A. D. J. Durtsmüller: 500 Jahre Druck in Österreich. Wien, 1981, 2 vol.


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) árulják. Mintha ez nem is volna elég, Ausztria megtiltja az eredeti kiadású művek behozatalát, ha annak már létezik osztrák kalñzkiadása. A könyvkereskedelem és a könyvhamisìtás nemcsak Bécsben és Prágában, hanem Brnñban és Pozsonyban is töretlenül fejlődik. A kormányzat ugyanakkor komoly figyelmet fordìt az iskolahálñzat és az iskolai könyvkiadás fejlesztésére, kihirdeti a legszélesebb sajtñszabadságot (1781-ben), valamint biztosìtja a szabad nyomdaalapìtás jogát. Az erőfeszìtések rövid időn belül kézzelfoghatñ eredményekkel járnak: 1750 és 1800 között Bécs a német városok könyvkiadási sorrendjében a negyvenharmadikrñl a harmadik helyre jön fel, a mérsékelt árú osztrák könyvek száma gyors ütemben növekszik, a könyvexportbñl származñ bevételek az 1773as 135 ezer tallérrñl 1793-ra 3 milliñ 260 ezer tallérra ugranak. A nyugati kulturális modell Kelet-, illetve Délkelet-Eurñpára irányulñ hatásának első számú közvetìtőjeként a császárváros lép fel: ez nem véletlen, hiszen a birodalom fővárosában szerb és román, sőt újgörög nyelven is nyomtatnak. Bécs fokozatosan átveszi Velencétől az emigráns görög kultúra fővárosának szerepét is. 46 Minden, újonnan az Osztrák Monarchiához csatolt területen azonnal nyomdák jönnek létre, a könyvhálñzatok pedig a tartományi fővárosok köré szerveződnek. A török előrenyomulás felszámolta a régi hálñzatokat; helyreállìtásuk és kiterjesztésük a Nyugat kebelébe valñ visszatérés feltétele. Noha nem rendelkezünk pontos térképpel a 18. század második felének közép- és kelet-eurñpai nyomdavárosairñl, az nyilvánvalñ, hogy a helyzet semmiben sem hasonlìt az 1750 előtti állapotokhoz, amikor is a német többségű területeken kìvül csak a Baltikumban (Mitau, Pernau, Riga), Csehországban és Morvaországban észlelhettünk kiterjedt könyvhálñzatot. 47 Vegyük Budát, a magyar fővárost: a 15–16. század során a nyomdák és kereskedők itt szorgosan működtek, a könyvélet mindig élénk volt (gondoljunk csak Corvin Mátyás könyv-gyűjteményére); a város elfoglalása a törökök által (1541) azonban durván véget vet az idillnek. Közel két évszázadon keresztül csak Budán nyomtatnak magyar nyelven; elsősorban a Portátñl többé-kevésbé független keleti fejedelemségben: a Biblia egyik első magyar nyelvű kiadása 1551-ben Kolozsváron, Erdélyben lát napvilágot. Amint Magyarország visszakerül az osztrák uralom alá (Lipñt 1686-ban foglalja vissza Budát), újra felütik fejüket a nyomdák, újjáéled a könyves civilizáciñ: Johann Landerer 1725-ben nyitja meg az első budai nyomdát. Egyre nagyobb területek jutnak újra osztrák kézre (és csatoltatnak Magyarországhoz), aminek következtében tovább nő Buda könyvészeti jelentősége. Az első időkben éppen a könyvhálñzat segìtségével illeszkednek be ñriási területek a nyugati modell struktúráiba. Persze nehézségeket okoz, hogy ez a könyvhálñzat kelet felé haladva egyre ritkább. Az új Osztrák Birodalomban a 18. század utolsñ harmadában megfigyelhető törés egészen eredeti formát ölt: ez az a történelmi pillanat, amikor – a Herderhez hasonlñ német filozñfusok és filolñgusok hatására – az értelmiségiek egy új kategñriája bukkan fel: olyan felvilágosult nemesekről, tudñsokrñl, kutatñkrñl és professzorokrñl van szñ, akik élénk érdeklődést tanúsìtanak a nemzeti nyelvek, irodalmak és kultúrák fejlődése iránt. II. Jñzsef az ésszerűségre hivatkozva prñbálja meg – sikertelenül – kierőszakolni, hogy Magyarországon ezentúl a német legyen a kormányzás kizárñlagos nyelve; persze ettől még a magyar könyvek jelentős része továbbra is latinul jelenik meg. Emlìtsük meg, hogy ebben az időben tevékenykedik Kazinczy Ferenc (1759–1831), aki megkìsérli rögzìteni a magyar nyelv szabályait, hogy a magyar nyelv végre elismerten kultúrahordozñ és irodalmi nyelv legyen. A nyomtatott betű ezen újjászületés legfontosabb médiuma. Hasonlñ jelenségeket figyelhetünk meg természetesen Csehországban, valamint a déli és keleti szláv területeken – az első szlovén nyelvtan például 1797-ben lát napvilágot.

2.3. AKKULTURÁCIÓ ÉS NEMZETI ELSAJÁTÍTÁS: AZ OROSZ MODELL A könyvkereskedelem orosz modelljének vizsgálata lehetővé teszi, hogy némileg árnyaljuk az akkulturáciñ, illetve egy részben kìvülről jövő kultúra elsajátìtása folyamatának48 (mindkettőnek elsődleges eszköze a könyv, illetve a nyomtatott betű) mikéntjéről alkotott vélekedéseinket. A 17. század klasszikus Eurñpája voltaképpen csak egy szűk Eurñpa, amelynek Oroszország nem alkotñrésze. Az a folyamat, amelynek során az ñriási, lassan kontinensnyi méreteket öltő orosz tér fokozatosan beilleszkedik a nyugati politikai-kulturális tömb keretei közé, voltaképpen egy 17. század végén uralomra kerülő uralkodñ ösztönzésének köszönhetően indul be. Burjev 1634-es Ábécéskönyvét megelőzően csak vallási jellegű Mario Infelise: L’editoria veneziana nel ’700. Milano, 1989; K. Sp. Staikos: Die in Wien gedruckten griechischen Bücher, 1749–1800. Palaio Psychoko, 1995; Aikaterini Koumarionou: Die griechische vorrevolutionäre Presse: Wien-Paris, 1784–1821. Palaio Psychoko, 1995. 47 David L. Paisey: Deutsche Buchdrucker, Buchhändler und Verleger, 1701–1750. Wiesbaden, 1988. 48 Gary Marker: Publishing, Printing and the Origins of Intellectual Life in Russia, 1700–1800. Princeton, 1985; La France et la Russie au siècle des Lumières. Paris, 1986; Iosif E. Barenbaum: Geschichte des Buchhandels in Russland und der Sowjetunion. Wiesbaden, 1991. 46


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) nyomtatványok láttak napvilágot Oroszországban. Nagy Péter cár 1689-ben kezd a Nyugat felé nyitñ, voluntarista politikát folytatni. 1698-ban megbìzza Kopjevszkijt, hogy ìrjon néhány szigorúan világi tárgyú művet, amelyeket a hollandiai Tessing kiadñnál ki is nyomat. 1707-ben Amszterdamban cirill betűmintákat öntet, és Moszkvába hozatja őket; 1710 és 1714 között pedig a Journal de Trévoux közzéteszi az Oroszországban kinyomtatott új művek listáját. A cár hollandiai és franciaországi utazása (1716–1717) felgyorsìtja a változások ütemét: I. Péter látogatást tesz a hollandiai és párizsi könyveseknél, megtekinti a Királyi Nyomdát, találkozik Delisle földrajztudñssal, és 8 ezer rubelért könyveket vásárol, amelyeket Koppenhágábñl küldenek el Szentpétervárra. Schumacher könyvtárost azzal bìzza meg, hogy egészìtse ki a gyűjte-ményt, később, 1726-ban pedig őt kéri fel arra, hogy az egy évvel korábban alapìtott Tudományos Akadémia számára vásároljon sajtñkat és nyomdatechnikai eszközöket. A szñban forgñ Akadémia egyébként nem sokkal ezután elindìtja a Petersburgische Zeitungot (Pétervári Lapok), valamint de facto kisajátìt egy kiadñt, amely kezdetben elsősorban exportra dolgozik. 1749-ben az Akadémia fiñk-könyvkereskedést nyit Moszkvában. Eleinte tehát elsősorban a holland, másodsorban pedig a francia könyvke-reskedők uralják az orosz könyvpiacot. Néhány nagyon jelentős személyiség – például Antioh Kantemir herceg (1708–1744), először konstantinápolyi, majd párizsi követ – hosszú ideig Nyugat-Eurñpában tartñzkodik, ami azzal a következménnyel jár, hogy felerősödik a francia kultúrának az oroszra gyakorolt hatása. E folyamat végterméke az orosz nyelvű kézirat- és könyvtermés megnövekedése: Kantemir nemcsak Fontenelle és Montesquieu oroszra fordìtásában jeleskedik, hanem orosz–francia szñtárt is készìt, sőt számos, elsősorban kéziratos formában terjesztett munkának is szerzője.49 A francia kultúra olyan mély hatást gyakorol a jñmñdú rétegekre, hogy az 1771-ben Párizsban letelepedő Alexander Sztroganov (1733–1811) rousseau-i elvek szerint neveli gyermekeit, noha ebben az időben az Emil Oroszországban tiltott olvasmány. Sztroganov egyébként a Baráti Társaság nevet viselő páholy tagja; részt vett a franciaországi Nagy-Oriens megalapìtásában is. Fia, Pavel aktìvan részt vett a francia forradalomban, de aztán haza kellett térnie Oroszországba. Oroszországba a könyveket először Hollandiábñl, Koppenhágábñl és Lübeckből szállìtják – a Hanza-város kikötőjén keresztül érkezik meg Szentpétervárra Voltaire könyvtára is, amelyet II. (Nagy) Katalin cárnő 1779ben megvásárolt (a szállìtást Grimm és Jean-Louis Wagnière intézte). A lényeges kérdések azonban már nem itt dőlnek el: 1768-ban a Tudományos Akadémia elveszti az orosz könyvkereskedelem felett élvezett monopñliumát; külföldi könyvkereskedők és kiadñk telepszenek meg Szentpéterváron. A legjelentősebb az újonnan jöttek közül a német Weitbrecht, aki rövid időn belül levelezni kezd a neuchâteli Tipográfiai Társasággal, és aki megvásárolja az Akadémia birtokában lévő gyűjteményeket. Moszkva talán legjelentősebb könyvkereskedése pedig Christian Rüdigeré. Bár francia piaci jelenlét is megfigyelhető (Viard 1769-ben érkezik Szentpétervárra), a Nyugat-Eurñpa és Oroszország között a Baltikumon keresztül zajlñ könyvkereskedelem egyre nagyobb mértékben kerül a német könyvesek kezébe: csak néhány párizsi kereskedő áll közvetlen kapcsolatban Oroszországgal, Tilliard, Prudence Brunet vagy éppen Lagrange és Kéralio kisasszony. A 18. század utolsñ harmadában elszaporodnak az értetlenségre utalñ jelek, miközben az oroszországi irodalmi és könyvtermés nagymértékben függetlenedik nyugati modelljeitől. Noha II. Katalin (1762–1796) meghìvja Vol-taire-t és D’Alembert-t Moszkvába, illetve Rigába; a moszkvai egyetemmel orosz nyelven kiadatja Marmontel Bélisaire-jét – az eredetit 1768-ban Párizs érseke elìtéli –; nagyvonalú, a birodalom közigazgatási újjászervezésével kapcsolatos reformterveket sző, ez utñbbiak mégis gyorsan le is kerülnek a napirendről, ezzel egy időben pedig oszlásnak indulnak az Orosz Birodalmat a szabadság templomaként láttatñ francia és nyugateurñpai illúziñk. Jaucourt lovag Oroszországgal foglalkozñ Enciklopédia-cikkei meglehetősen kritikus szelleműek, ugyanez mondhatñ el Chappe d’Auteroche abbé Voyage en Sibérie-jéről (Szibériai utazás) is.50 Diderot, aki II. Katalin cárnő kamarása, Naris-kin herceg társaságában utazik Hágábñl Szentpétervárra, meglehetősen csalñdottan tér haza öt hñnapos (1773–1774) oroszországi tartñzkodását követően; maga Katalin cárnő pedig számos pñtlap beillesztésére szñlìtja fel a Voltaire-rel valñ levelezésének kiadásán dolgozñ Panckouckét. Oroszországban a könyvre támaszkodñ nemzeti irodalom és nemzeti történetìrás alapozza meg a nyugati kultúra folyamatos elsajátìtásának és a nemzetállam kiépülésének folyamatát. Nyikolaj Novikov, aki 1767-ben az új törvénykönyvet előkészìtő Nakaz Bizottság titkára volt, 1769-ben azzal a céllal adja könyvkiadásra a fejét, hogy Az elsősorban az iparosìtásra és a fogyasztñi társadalom kiépülésének folyamatára koncentrálñ újkor- és legújabbkor-történészek sokáig alábecsülték a kéziratok jelentőségét. Az orosz példa arra mutat rá, milyen fontos szerepet játszik a kézirat akár még a 20. században is. 50 Voyage en Sibérie. Paris, 1768, Debure. 49


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) elősegìtse az orosz nyelvű irodalom és irodalmi kultúra fejlődését: 1773 és 1775 között kiadja a Régi Orosz Könyvtár cìmű sorozatot; 1777-ben elindìtja az első kritikai bibliográfiával foglalkozñ orosz periodikát, a Szentpétervári Tudñs Értesítői; két évvel később pedig haszonbérbe veszi a moszkvai egyetem nyomdáját. Mihail Scserbatov (1733-1790), aki szintén képviselősködött a Nakaz Bizottságában, sőt később szenátor is lett, 1770 és 1774 között kiadja nagy művét, az Oroszország története az ősidőktől kezdve... cìmű munkát. Szintén az orosz belső piac könyvigényéről tanúskodik az az 1782-ben kihirdetett rendelet, amely magánnyomdák alapìtását teszi lehetővé. Két évvel később Novikov létre is hozza a két nyomdával rendelkező Tipográfiai Társaságot, majd rövid időn belül egy olvasñkabinetet is meghonosìt Moszkvában. A társaság szerzői között - a fordìtñkat leszámìtva - hozzávetőlegesen száz értelmiségit találhatunk, akik nagy többsége liberális orientáciñjú, sőt szabadkőműves kötődésekkel is rendelkezik. Párizs forradalma azonban brutálisan véget vet a kibontakozásnak.

2.4. AZ ÚJVILÁG Az 1783-ban függetlenedő amerikai angol gyarmatok két okbñl is különleges esetet jelentenek: egyfelől a lakosság jelentős része már igen korán meglehetősen szoros, és barátinak mondhatñ viszonyra lép a könyvvel, illetve a nyomtatott betűvel; másfelől pedig a 19. század végétől kezdve az Egyesült Államok köztudomásúlag igen fontos szerepet játszik a minket itt érdeklő szférában.51 Amerikában sokáig viszonylag kevesen élnek: 1790-ben nincsenek többen négymilliñnál. A lakosság szinte kizárñlag az északkeleti partvidéken, az Apalache-hegységen innen telepedett le; még legnagyobb városaik (Philadelphia) lélekszáma sem haladja meg a 40 ezret. A gazdaságot a primer szektor uralja, ami pedig a népességet illeti, a brit szigetekről érkező többség svédekkel, hollandokkal, hugenotta menekültekkel, zsidñkkal, később pedig németekkel olvad össze, a déli államok szìnes bőrűiről nem is beszélve. Olyan mutatñk ezek, amelyek a priori nem látszanak kedvezni az ìrásbeli civilizáciñ gyors térhñdìtásának. Pedig a volt angol gyarmatok lakossága igen meghitt kapcsolatokat ápol az ìrott betűvel. Új-Anglia első nyomdája 1638-ban jön létre; 1642-ben kötelezővé tétetik az oktatásban valñ részvétel, ennek következtében a 17. század végén 95%-os az olvasni tudñk aránya. Ha délebbre ereszkedünk, ott a gazdaságot az ültetvényes rendszer uralja, s bár az életkörülmények kevésbé kedve-zők, az elemi oktatásbñl mégis sokan részesülnek: a szegények iskolába járatják gyermekeiket, a gazdagabbak pedig házitanìtñt fogadnak: az eredmények (1700-ban Virginiában 55% az ìrástudñk aránya) megállják az összehasonlìtást az öreg kontinensen tapasztalhatñkkal. Az 1636-ban alapìtott Harvard mintájára egyetemi kollégiumok jönnek létre (Williamsburg – 1693, Yale – 1716, Princeton – 1746). Az Egyesült Államokban ñriási hangsúlyt fektetnek az oktatásra; ez egyrészt annak köszönhető, hogy a nevelés kulcsszerepet kap a protestáns etikában (1774-ben az amerikai lakosság 99%-a protestáns); másrészt pedig annak, hogy az oktatás teszi lehetővé a társadalmi integráciñt és felemelkedést, ami különösen fontos, hiszen nem egy ancien régime-tìpusú rendi (nemességből, egyházbñl, harmadik rendből állñ) társadalom az amerikaiaké. Teljesen logikus tehát, hogy az oktatásra fektetett különös hangsúly kedvező hatást gyakorol a könyv-, illetve a nyomtatványok kereskedelmére (persze a keleti part és Új-Anglia mindig legalább egy lépéssel a Dél és a Nyugat előtt jár). Noha nem szűnik meg az angol könyvimport sem, Bostonban az 1700as években mégis legalább 20 könyvkereskedő működik. Számos ragyogñ 18. századi magánkönyvtárrñl is tudunk. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a protestáns látásmñd szerint az olvasás nemcsak lelki üdvünk elnyerésének legfontosabb eszköze (a szent szövegek olvasása), hanem ahhoz is hozzájárul, hogy megfelelően töltsük be földi küldetésünket, ìgy váljunk méltñvá a ránk sugárzñ isteni kegyre.52 Vegyük a bostoni Benjamin Franklint (1706–1790): ő a legjellegzetesebb alakja annak a sajátos helyzetnek, amelyben a könyv kultúrájára valñ nyitottság ötvöződik az ìrott betű praktikus és haszonelvű modelljének (kegyességi könyvek, kézikönyvek, almanachok, enciklopédiák, politikai ìrások stb.) uralmával. Az ifjú Franklin kezdetben apja nyomdájában tanonckodik, majd Philadelphiába megy, ahol újságìrñként tevékenykedik, elképesztő méretű levelezést folytat, irodalmi társaságot alapìt, végül megvásárolja a Pennsylvania Gazette-et. Az egyre aktìvabban politizálñ Franklin Londonban az amerikai brit gyarmatokat képviseli, majd a függetlenségi háború idején Franciaországban teljesìt nagyköveti szolgálatot, ennek során találkozik Franciaország legfel-sőbb vezetőivel és a filozñfusok pártjának jeles képviselőivel. A helyzet pontosan az oroszországi viszonyok ellentéte: a paradoxon – viszonylag kevéssé népes államok együttese, mérsékelten kedvező demográfiai mutatñk, gyenge urbanizáciñ, szűkös erőforrások; de aránylag ìrástudñ népesség és már a 18. században is jelentős könyv- és nyomtatványforgalom – magyarázatát társadalmi Jon Tebbel: A History of Book Publishing in the United States… New York, 1972–1981, 4 vol. Max Weber: Die protestantische Etik und der „Geist” des Kapitalismus. Új kiadás, Bodenheim, 1993. Magyarul: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, 1982, Gondolat Kiadñ. 51 52


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) és kulturális tényezők együttesében kell keresnünk. A frissen bevándoroltak körében az asszimiláciñ (ami egyben a kultúra átvételét, az akkulturáciñt is jelenti) rohamléptekben halad előre: bár a pennsylvaniai német nyelvű könyvkiadás viszonylag sokáig megőrzi pozìciñit, az emigránsok igen gyorsan – általában egy generáciñ leforgása alatt – elfelejtik anyanyelvüket. A vallási tényező is roppantul fontos: legyen szñ akár francia hugenottákrñl, akár más protestáns szektákrñl (anglikánokrñl, puritánokrñl, baptistákrñl, kvékerekről vagy holland reformátusokrñl), az újonnan jött protestáns bevándorlñk majd mindegyike nyitott az olvasásra, hiszen az olvasás szokása jelenti az új gyarmatosok jöveteléhez és elhelyezkedéséhez feltétlenül szükséges szabadság minimumát. Mindez azt jelenti, hogy a 18. század végén a könyv, de még inkább az újság, nagy szerepet játszik a tizenhárom volt angol gyarmat életében. A felső Ohio és Chillicothi környékén utazgatñ Chateaubriand éjszakai szállást kér egy isten háta mögötti kis farmon, egy forrás mellett. Miközben azt várja, hogy megsüljön a krumpli vacsorára, észrevesz egy földre hullott angol nyelvű újságot: ebből kell megtudnia XIV. Lajos varennes-i letartoztatásának hìrét… A fejlődés következő szakaszában a demográfiai növekedés (amelynek el-sődleges forrása a folyamatos bevándorlás) az amerikai könyvpiac kiszélesedésének legfőbb tényezője. Az ñriási területek földrajzi integráciñja folyamatosan növekvő piacot ìgér, amelynek áldásait kihasználhatják a befektetők és a mindenféle rendű-rangú kereskedők: „Ha ma viszontlátnám az Egyesült Államokat, nem ismernék rá; a hajdan erdőkkel borìtott helyeken megművelt földeket találnék; ott, ahol a bozñtban tapostam utakat, most széles utakon haladnék. […] Postakocsival lehet eljutni az Ohiñhoz vagy a Niagarához, mìg az én időmben vezetővel vagy indián kìsérővel utaztunk. […] S hogy e megle-pő kép teljes legyen, meg kell ismernünk az olyan városokat, mint Boston, New York, Philadelphia, Baltimore, Charlestown, Savannah, New Orleans; ezek éjjel fényárban úsznak, lovak és kocsik árasztják el őket, kávéházakkal, báltermekkel és szìnházakkal ékeskednek, és kìnálják a fényűzés mindenne-mű örömét.”53 Így ìr Chateaubriand londoni nagyköveti posztjárñl, nem sokkal azelőtt, hogy Thiers elküldené Tocqueville-t az amerikai közigazgatás bizonyos jellegzetességeit tanulmányozni. A nagy eurñpai könyvkereskedők (különösen az angolok) számára az amerikai hamisìtványok már komoly konkurenciát jelentenek. Egyre inkább foglalkoztatni kezdi őket az Egyesült Államok könyvpiaca, képviselőket küldenek hát New Yorkba, ahol fiñküzleteket is nyitnak. Nemsokára fiaikat is odaküldik tanonckodni. 1826-ban a párizsi és strasbourg-i Levrault család üzleti kapcsolatban áll Londonnal és Bostonnal;54 egy generáciñval később pedig a nagy hìrű Meyer kiadñ fia New Yorkban szándékozik könyvkereskedőként letelepedni…

2.5. A MÉDIUMOK, A NEMZET ÉS AZ ÁLLAM Levonhatunk-e ezekből a szükségszerűen hiányos adatokbñl általános érvényű következtetéseket? Vegyük észre mindenekelőtt a változások figyelemre méltñ egyidejűségét. Az adatok egy irányba mutatnak: 1760 körül egymástñl földrajzilag igen távol fekvő területeken is nyilvánvalñ cezúra észlelhető. A fordulat éve tehát 1760, igaz ez a Lengyelország önállñ állami létének meg-szűnése idején is virágzñ lengyel felvilágosodásra, az ausztriai könyvkereskedelem gyors fejlődésére, az oroszok erőfeszìtéseire, hogy előbb holland, majd angol és francia könyvesek segìtségével felzárkñzzanak a nyugati modellhez. Ezekben az években az angol konjunktúra is hasonlñ görbét ìr le, a skandináv könyvkereskedelem is gyors fejlődésnek indul; 55 ekkoriban hatol be a könyv a dunai fejedelemségekbe és Erdélybe, sőt a kereskedő diaszpñra közvetìtésével még a török uralom alatt élő Görögországba is. Az 1760-as évek fordulata tehát egy teljesen új rendszer kapuit nyitja meg; olyan folyamatokat indìt be, amelyek gyakorlatilag a 20. század elejéig működnek tovább.

2.5.1. A változás útjai A változások egyidejűsége egészen természetes mñdon arra ösztönzi a kutatñt, hogy feltegye a fejlődést lehetővé tévő tényezők esetleges konvergenciájának kérdését. Első tényezőként kétségtelenül a demográfiai viszonyokat, illetve a lakosság szerkezetét kell vizsgálnunk. A 17. század végétől kezdve az eurñpai népesség statisztikai görbéje emelkedő pályára lépett, az emelkedés pedig oda vezetett, hogy egy évszázad leforgása alatt megduplázñdott a kontinensen élők lélekszáma – a folyamat éppen 1750-et követően éri el csúcspontját. További tényezők is kedvezni látszanak az ìrott kultúra térhñdìtásának:

François-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordìtása. Budapest, 1999, Osiris Kiadñ, 120–122 Frédéric Barbier: Trois cents ans de librairie et d’imprimerie: Berger-Levrault… Genève, 1979, 307. 55 Le Soleil et l’étoile du Nord: La France et la Suède au XVIIIe siècle. Paris, 1994; Bo Bennich-Björman: Sweden and the German Bookmarket in the end of the 18th and the beginning of the 19th Century. In Beiträge zur Geschichte des Buchwesens im frühern 19. Jt., Wiesbaden, 1993, 53–94. 53 54


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) emlìtsük meg például az átlagos élettartam megnövekedését, az ìrástudás egyre szélesebb körű elterjedtségét, a városiasodást, az életszìnvonal viszonylagos emel-kedését.56 A potenciális olvasñközönség kibővülése az anyagi környezet bizonyos változásaival is összefüggésbe hozhatñ: a földrajzi integráciñ folyamata egyre gyorsabb ütemű. Gondoljunk csak az angol csatornarendszer, az eurñpai (különösen a francia) úthálñzat kiépülésére; a szállìtás és a levelezés új rendszereinek megszerveződésére – ez már a szállìtñeszközök első forradalmának kora. 57 Lehetségessé válik az egyre szélesebb piacok áttekintése, a piaci résztvevők ezentúl gyorsan hozzájutnak a szükséges informáciñkhoz, ami az eddigieknél sokkal jelentősebb és komplexebb pénzügyi műveletekre teszi képessé őket. Az időszaki sajtñ elterjedése is elképzelhetetlen lett volna az új területek földrajzi integráciñjának folyamata nélkül, ami egyébként visszahat a kultúrára és a kulturális szokásokra: bizonyos körökben szokássá válik az eseményekkel és a felmerülő problémákkal kapcsolatos tájékozñdás, ami már szinte közéleti részvételt jelent, ha csak közvetettet is. De ne vágjunk a dolgok elébe: bár valñban bővül az olvasñközönség, és valñban beindult Eurñpa kulturális integráciñjának folyamata, a felvilágosodás uralkodñ modellje továbbra is elitista. A továbbra sem egyenlőségelvű politikai rendszerekben a társadalom aprñ kisebbségét alkotñ politikai tényezők szerepe aránytalanul fontos maradhat. Ahhoz viszont, hogy a könyvkereskedelem ipari méreteket ölthessen, nemcsak egy viszonylag népes, művelt elitre van szükség, hanem arra is, hogy a széles néptömegek bármi mñdon, de az akkulturáciñ olyan szintjére jussanak, hogy többé ne a hagyományos társadalom működési elvei szerint éljenek. Ha majd a társadalom meghaladja a Szellem Köztársasága kis csoportjait, ha egyre többen kérnek jogot az új struktúrák és az új közvetìtő rendszerek aktìv használatára („a könyv forradalma” stb.), akkor mondhatjuk, hogy a felvilágosodás problémarendszere többé nem aktuális, ezentúl a politikai forradalom és a nemzetépìtés kérdéseivel kell majd számolnunk. A tömegmédiumok logikájába átlépve egyben a jelenkor civilizáciñs rendszerébe – amelyet a médiumok új, egészen más rendszere határoz meg – is átlépünk.

2.5.2. Eltérő történelmi tapasztalatok Kétségtelenül létezik egy bizonyos ideolñgiai közösség, amely lehetővé teszi, hogy D’Alembert a berlini akadémián elnököljön, illetve hogy német tudñsok népesìtsék be a szentpétervári akadémiát; az sem vitathatñ, hogy a felvilágosodás modelljének tìpus-könyvtárai mindenhol egyformák; mégsem lehetetlen Eurñpa olyan térképét felrajzolni, amelyen az ñriási szintkülönbségeket koncentrikus körök jelzik. Eurñpa szìve, az ipari fejlődés központja továbbra is a régi Északnyugat-Eurñpa: a London, Párizs, Amszterdam és a Rajna alsñ folyása közötti területek. Voltaképpen innen irányìtják az egész világot: a gazdasági és pénzügyi hatalom Londonban koncentrálñdik; a kereskedelem központjai London és Amszterdam; Párizs pedig a világ szellemi, művészeti és bizonyos mértékben politikai fővárosa. Az oktatás és a könyvterjesztés rendszerének kiépìtése fontos szerepet játszhat a felzárkñzási kìsérletekben, de a későn érkezők soha nem lesznek képesek behozni azt a hátrányt, hogy ezek a privilegizált régiñk már ősidők ñta bizalmas viszonyt ápolnak az ìrott civilizáciñval. A 18. század végének Angliájában az - egyébiránt nem túl magas szìnvonalú - oktatás már igen elterjedt volt: bár Jane Austen emlìtett regénye hősnőjének, mivel sok gyermeke van, nincs ideje követni idősebb lányai szellemi fejlődését, a szñban forgñ lányoknak azért rendelkezésükre áll a házi könyvtár. Falják is a regényeket, mi több, fejükbe vésnek egy kisebb idézetgyűjteményt, hogy csilloghassanak a társaságban.58 Az uralkodñ vallás, a jñtékonykodással és oktatással foglalkozñ magánszervezetek megsokasodása, a parlamentarizmus hagyománya, a jñlétben élők viszonylag nagy száma és viszonylag magas műveltségük, az ipari fejlődés igen korai beindulása – ezen tényezők következtében válhat Anglia a nyomtatott betű útján történő akkulturáciñ melegágyává. A korai indulásbñl származñ időbeli előnye teszi lehetővé, hogy a királyság integrálja és intézményesìtse a politikai ellentéteket és harcokat; ebben a folyamatban különösen nagy szerepet játszanak a nyomtatványok és az időszaki sajtñ. Előnyös helyzetüknek köszönhető az is, hogy képesek elkerülni mind a francia tìpusú politikai forradalmat, mind a német tìpusú nemzeti-tekintélyelvű kisiklást. A harmincéves háború katasztrñfáját csak nagyon lassan kiheverő, Rajnán túli Németország fokozatosan lép át a modernitásba. Az Elbán, a Moraván és a Lajtán túl Eurñpa felzárkñzni szándékozñ része terül el; a felzárkñzási szándék a vizsgált kor alapvető fontosságú jelensége, mozgatñrugñi elsősorban politikai jellegűek ugyan, de kelet felé haladva mégis egyre exogénebbnek tűnnek fel: II. Frigyes Poroszországa az Aufklärung és az eurñpai Histoire économique et sociale du monde. Paris, 1978, t. III. Bertrand Gille: Histoire des techniques. Paris, 1978. 58 Jane Austen: A Klastrom titka. Borbás Mária fordìtása. Budapest, 1983, Eurñpa Könykiadñ. 56 57


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) felvilágosodás egyik központja, Szilézia városait pedig könyvkereskedők és könyvbizományosok hada népesìti be. Ha tovább haladunk kelet felé, fel-felgyulladnak kis lámpács-kák a felvilágosodás térképén: a balti part a Klopstock műveit legnagyobb számban megrendelő régiñk közé tartozik; Varsñ, Szentpétervár, Moszkva – a sor később Odesszával és Kijevvel egészül ki – egyre gyakrabban szerepel a nagy nyugati könyvkereskedők szaknévsoraiban és számlakönyveiben. Ha délnek fordulunk, az osztrák könyvkereskedők hálñzatai fokozatosan hñdìtanak tért a török uralom alñl felszabadulñ területeken. A nyugati modell kemény magja tehát kiegészül egy igen széles perifériával, amely csak meglehe-tősen lazán illeszkedik ugyan a rendszerbe, mégis átmenetet alkot az Ural és a Kaukázus, valamint Amerika gyarmatosìtott határvidékei felé. Bár a könyv- és nyomtatványforgalom továbbra is mérsékelt marad, s bár a könyvkereskedők nyeresége továbbra is abbñl származik, hogy viszonylag alacsony példányszámban, de drágán árulják könyveiket, az a tény, hogy a társadalom minden rétege nyitottabb lesz a könyv (illetve az ìrott betű) civilizáciñjára, mégis egy új, a társadalmi és politikai viszonyok egészét szabályozñ logika keresésére utal: ezen kutatásnak és épìtésnek kizárñlagos eszközei pedig a médiumok (ezen kifejezés a korban csak a nyomtatványokra utalhatott). Az olvasñközönség bővülése a nemzet vagy az állam kulturális és politikai életében résztvevők arányszámának emelkedését követi. A kommunikáciñ új, gyorsabb, más tartalmak átvitelére alkalmas és más elveken alapulñ mñdozatainak feltalálása megkönnyìti és felgyorsìtja a közönség kibővülésének folyamatát, sőt végső soron minőségi változásokra vezet.

2.5.3. A csomópont: médiumok, kultúra és politika Tegyük fel a cezúra időbeli meghatározására vonatkozñ kérdést: létezik-e olyan indikátor vagy indikátorok olyan csoportja, amely biztonsággal jelezni tudná – hasonlñképpen ahhoz a minimális gazdasági növekedéshez, amely képes beindìtani az ipari forradalmat –, melyek a küszöb átlépésének feltételei; mi kell ahhoz, hogy a média egy adott kulturális és gazdasági rendszerből egy másikba lépjen? 59 Természetesen nem tagadhatjuk az anyagi tényezők (demográfia, az ìrástudás mutatñi) fontosságát, mégis úgy véljük, hogy a magyarázat legfontosabb elemei máshol keresendők. A kommunikáciñs eszközök 18. század végén megindulñ forradalmának legfontosabb tényezője a politikai-közigazgatási kategñriák és a kulturális kategñriák között fennállñ viszonyrendszerben, illetve az ezen viszonyrendszert érintő változások időrendjében keresendő. A már régñta egységes közigazgatással bìrñ Franciaországban a nemzeti nyelv, az ìrott kultúra és a nyomtatvány térhñdìtása egyértelműen a királyi hatalomhoz kapcsolñdik. A folyamat már a 15. század során megindul, 60 a 17. századra pedig egyértelműen győzedelmeskedik: ekkor jön létre a nyelv és az ìrott kultúra további fejlődését szigorúan normatìv szellemben szabályozñ Akadémia; az életmñd kérdésében pedig XIV. Lajos udvara tekinthető normaszabñ intézménynek.61 Hasonlñ jelenségeket figyelhetünk meg a 15. és 16. század során, majd később, a harmincéves háborút követően, néhány itáliai és német fejedelemségben is – azzal a különbséggel, hogy itt a nemzeti és politikai keretek nem esnek egybe. Ha továbbhaladunk észak, de főleg kelet felé (az Elbátñl keletre fekvő német területekig, Lengyel- és Oroszországig), vagy esetleg délnek fordulunk (az Ibériaifélsziget vagy a Mezzogiorno Itáliája felé), azt tapasztalhatjuk, hogy ezeken a területeken a kérdés egészen más formában vetődik fel. Ennek magyarázatát pedig a következő tényezőkben, az alacsony nép-sűrűségben, a társadalmi és politikai struktúrák archaikus voltában, valamint a közigazgatási és állami keretek folyamatos változásában kell keresnünk. Az időbeli eltérések akár évszázados méretet is ölthetnek: amint az Joseph Roth 1928-as lengyelországi látogatása során született feljegyzéseiből kiderül, a mecenatúra Nyugat-Eurñpában már gyakorlatilag régen felszámolt intézménye Lengyelországban makacsul fennmaradt, ezt azonban könnyen magyarázhatjuk a feudális lélektan és az archaikus társadalmi struktúrák konzerválñdásával. 62 A médiumok indusztrializálñdása és az általuk közvetìtett üzenetek új státusa (ezentúl tömegterjesztésre alkalmas áruként tekintenek rájuk) felerősìti a kultúrföldrajzi uralom folyamatát. A paradoxon lényege, hogy a médiumai közvetìtésére támaszkodñ nyugati modell éppen akkor kezd a rajta kìvül állñ területek meghñdìtásához, amikor maga is jelentős mñdosulásokon megy keresztül: a 18. század második felében a politikai mező kiszélesedése arra ösztönzi a felvilágosult despotákat, hogy vegyék figyelembe a széles néptömegek érdekeit is. Nem sokkal ezután a franciaországi forradalom meghonosìtja a politikai demokrácia igen vitatott modelljét. Voltaképpen az történik, hogy a felvilágosodás civilizáciñja minden – ideolñgiai, politikai, kulturális, gazdasági és technikai – téren először saját meghaladásához, majd saját W. W. Rostow: Les étapes de la croissance économique. Paris, 1970. Henri-Jean Martin: Histoire et pouvoirs de l’écrit. Paris, 1985. 61 Norbert Elias: La Société de cour. Új kiadás, Paris, 1985. Magyarul: A civilizáciñ folyamata. Budapest, 1987, Gondolat Kiadñ. 62 Joseph Roth: Croquis de voyage. Paris, 1994, 376. 59 60


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) felszámolásához vezet: amikor a felvilágosodás létrehozza az új nyilvánosságot, ezt a változást voltaképpen a médiumok által keltett visszhang hajtja előre; majd eljön az az idő, amikor éppen ennek a transzformáciñnak köszönhetően történik meg a nagy átmenet: a rendszer maga mögött hagyja a nyomtatványok hagyományos ökonñmiáját, és tömegipari és tömegkereskedelmi méreteket ölt. A folyamat Franciaországban jár a legsúlyosabb következményekkel, hiszen a francia politikai modellben számos tényező ötvöződik: a kulturális hegemñnia, az állami és nemzeti keretek egybeesése, illetve a versenytárs nélküli főváros hipertrñfiája, azaz kñros túlnöveke-dése. A hatalmon lévők kétségtelenül elfogadják ugyan a felvilágosodást, de a felvilágosult despotizmus szellemével ellentétben az elitek nem képesek elhatározni magukat a mindent eldöntő reformok meghirdetésére. Az ancien régime utolsñ éveinek Franciaországában több hatalmi tényezőt találhatunk, amelyek közé kétségtelenül kezd felzárkñzni az egyre szélesebb közvélemény. Fordìtsunk egy pillanatra hátat Franciaországnak és politikai forradalmának. Az átmenet a médiumok az iparosodás logikája szerinti működésének fázisába először Eurñpa nagy népsűrűségű, városias, magas életszìnvonalú régiñiban zajlik le, ahol a társadalmi és politikai struktúrák modernizálñdtak, és a kapcsolati rendszerek a legsűrűbbek. Ehhez a bizonyos értelemben mo-dellértékű centrumhoz prñbál majd – nagy nehézségek árán – felzárkñzni a periféria. A felzárkñzás folyamatának sikere azonban nagymértékben a külföldtől függ: az új porosz királyság létrejöttének következtében Brandenburg sikeres felzárkñztatása megkezdődhet ugyan, az orosz cárok erőfeszìtéseit azonban rendre kisiklatják a földrajz és az időtartam uralhatatlan tényezői. Közép- és Kelet-Eurñpa legnagyobb részét a továbbiakban is az elkésettség jellemzi, s ez alñl csak nagyon lassan képesek felszabadulni – talán egészen a mai napig ezzel küszködnek. A kulcsfontosságú jelenségek ezen összességének egyik legfontosabb indikátora a médiumok (esetünkben a nyomtatott betű) története.

3. III. fejezet | A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790–1820-as évek) A könyv „második forradalma” (1751–1870) „Törvényhozñk, emberbarátok, az egyetemes alkotmány mérnökei […] azért járultunk elétek, hogy megkérjünk: részesítsétek a Pantheon apoteñzisában Gutenberget, ezt az istenekhez méltñ embert, aki az Örökkévalñhoz hasonlñan szñlt: »Legyen világosság«, és lőn…” (Anacharsis Cloots, 9 IX 1792)

3.1. A NYOMTATVÁNY A FORRADALOM IDEJÉN: A FRANCIA MODELL Franciaország 1789-ben kezdődő politikai forradalma hirtelen új dimenziñba helyezi az eddig csak kezdeti fázisában lévő folyamatot. Amint arrñl már szñ volt, Eurñpa más nemzeti közösségei a franciátñl eltérő történelmi utat jártak be. Angliában az átmenet szinte kizárñlag a gazdasági átalakuláson alapszik: az ipari forradalom már az 1780-as években megindul (társadalmi következményei, a városiasodás, életformaváltás gyorsan megfigyelhetők), a hatalmi ágak elrendeződése pedig nem gátolja meg a belső viszonyok demokratizálását. Németországban a kulturális és ideolñgiai ténye-zők az integráciñ folyamatának legfontosabb elemei: a változások elindìtñja az első időkben valñszìnűleg az olvasás forradalma volt, amely egyébként is morális és individuális indìttatású (a Bildung ideáljának megfelelően: az egyén fejlessze és formálja saját magát). Mégis, a Grande Nation, Franciaország politikai súlya, az ottani politikai események hatalmas jelentősége, az 1792 és 1813–1815 közötti francia kormányok mind politikailag, mind kulturálisan expanzionista politikája – ezen tényezők hatására a demokrácia lesz az a politikai modell, amely meghatározza majd a 19. századi Eurñpa politika- és kultúrtörténetét. A korszak meghatározñ újìtása tehát francia eredetű, persze más történeti-földrajzi keretek között a demokrácia is más olvasatokban szerepel, megvalñsìtása más mñdon történik, és más problémarendszer részét alkotja.

3.1.1. A jogi kategóriák: a nyomtatvány státusa és szerepe


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) A 18. század utolsñ harmadára jellemző átalakulás felgyorsulni látszik az ancien régime utolsñ évtizedében, s még jellemzőbben a forradalom idején: igaz ugyan, hogy „nem a könyvek csinálták a forradalmat”,63 azért mégiscsak a könyvek tették lehetővé; cserébe viszont a forradalom alapjaiban forgatta fel a nyomtatványokkal, illetve a médiumokkal kapcsolatos tevékenységeket és szokásokat. Minden az észnek rendeltetik alá, ez egyenesen következik a felvilágosodás logikájábñl. Már Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata is hangsúlyozza, hogy a természetjog mindenek felett áll, ez pedig mindenfajta cenzúra és szabályozás eltörlését jelenti. „A gondolatok és a vélemények szabad közlése az emberek egyik legértékesebb joga; ennélfogva minden polgár szabadon szñlhat, ìrhat és nyomtathat ki bármit, felelősséggel tartozván viszont e szabadsággal valñ visszaélésért a törvény által meghatározott esetekben.”64 Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, amely egyszerre univerzális (az emberre vonatkozñ) és nemzeti (a polgárt [citoyen] érintő) távlatokban fogalmaz, Jean-Jacques Rousseau hatásárñl tanúskodik, hiszen a nemzet általános akaratában megtestesülő ellenhatalom felemelkedésének manifesztuma, amely a királyi abszolutizmusnak üzen hadat.65 Persze a forradalmárok, hasonlñképpen az összes rájuk következő politikai rendszerhez (egészen a Harmadik Köztársaságig és annak 1881-es sajtñtörvényéig), nem voltak képesek széles konszenzusra jutni az ország alkotmányos rendjének kérdésében, ìgy a Nyilatkozat elveit sem voltak képesek tartalommal megtölteni. A szellemi tulajdon nyilvánvalñan védelemre szorul (erre szolgál a Lakanal jelentése alapján hozott 1793. július 21-i dekrétum), ìgy azonban a korlátlan szabadság elve megkérdőjeleződik. A politikai küzdelem kiszélesedése következtében azonban a problémák sokkal közvetlenebb kezelése válik szükségessé: 1792. augusztus 10-e után a monarchista újságok csak titokban adhatñk ki; a Bureau d’esprit (a Gondolat-minisztérium) pedig a kormányzat pénzügyi beavatkozását irányìtja a könyvkiadással kapcsolatos ügyekbe. A felvilágosult gondolkodás ekkor már nincs napirenden, ez az állandñ összecsapások ideje; Saint-Just hìres kijelentése (amely szerint „legfontosabb törvényünk a Köztársaság védelme”) jñl jelzi a célok új, 1789 univerzalizmusát végleg felváltñ hierarchiáját. 1793. március 29-én a Konvent visszaállìtja a represszìv cenzúrát az ellenforradalmi indìttatású ìrásművekkel szemben; a III. év alkotmánya pedig egy cikkelybe foglalva hirdeti ki a korlátlan sajtñszabadságot, és jelenti be gyakorlati korlátozását – ez nagyfokú politikai realizmusra vall: „Nincsenek többé privilégiumok, céhek; a sajtñ szabadságának korlátai nem léteznek többé […]. Azok a tiltñ hatályú törvények, amelyek szükség esetén mégis korlátozzák a sajtñ szabadságát, szigorúan átmenetiek, ìgy legfeljebb egy éven keresztül érvényesek, hacsak hivatalosan meg nem hosszabbìtják hatályukat.” Amikor tehát Bonaparte átveszi a hatalmat, „a könyvnyomtatás szabadsága már csak távoli emlék; csak rendszeressé kellett tenni a szabályozást…”66 Az univerzálisnak tekintett ész termékeként és eszközeként felfogott nyomtatvány korának a könyvkereskedelem és a könyvnyomtatás politikai szabályozása vet véget; olyannyira, hogy 1810–1811-ben gyakorlatilag helyreáll az ellenőrzésnek az ancien régimere jellemző szisztémája.

3.1.2. A forradalom és könyvei Noha a nyomtatványok segìtségével működő propaganda semmiképp sem tekinthető újdonságnak (gondoljunk csak a lutheri reformáciñ sikerére), a forradalmat közvetlenül megelőző években a jelenség szokatlan méreteket ölt. A könyvtermés exponenciális növekedésével párhuzamosan egy radikális irányváltást is megfigyelhetünk: könnyebb fajsúlyú kiadványok (röpcédulák, karikatúrák, falragaszok, újságok) egész hulláma lát napvilágot. A nyomtatvány, amely eddig az ésszerűség és a felvilágosodás hordozñja volt, a politikai küzdelem mindennapi eseményei során használatos propagandaeszközzé válik. A kiadott könyvek száma néhány év leforgása alatt ñriásit zuhan (1794-ben 400-nál kevesebb új könyv kerül ki a nyomdákbñl); ezt a visszaesést azonban a

Roger Chartier, Daniel Roche: Les livres ont-ils fait la Révolution? In Livre et révolution. Dir. Frédéric Barbier, Claude Jolly, Sabine Juratic. Paris, 1988, 9–20.; Frédéric Barbier: Livre et Révolution: théorie et pratique de la législation. In La Révolution française et le développement du capitalisme. Dir. Gérard Gayot, Jean-Pierre Hirsch, Lille, 1989, 209–225.; uők: La Révolution libératrice: l’exemple des activités du livre en France, entre révolution politique et révolution industrielle. Histoire, économie et société, 1993, no. 1. 41–50.; Roger Chartier: Les origines cultu-relles de la Révolution française. Paris, 1989; Michel Vovelle: La mentalité révolutionnaire: so-ciété et mentalités sous la Révolution française. Paris, 1985. 64 Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjte-mény. 1/1. Budapest, 1970, Tankönyvkiadñ, 19. 65 Marcel Gauchet: La Révolution des pouvoirs: la souveraineté, le peuple et la représentation, 1789– 1799. Paris, 1995; uő: La Révolution des droits de l’homme. Paris, 1989. 66 Histoire de l’édition française. Paris, 1990, t. II. 696. 63


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) periodikák és a különféle alkalmi nyomtatványok megszaporodása ellensúlyozza. 67 Meredeken megugrik a periodikák és az alkalmi nyomtatványok példányszáma: a Père Duchêne egyes számai akár 80 ezer példányban is elkelnek. Az új sajtñtermékek tartalma sem hasonlìthatñ a régiekéhez: az új nyomtatványok legfontosabb jellemzője az, hogy napi érdekességekkel foglalkoznak. 1789-ben nagy sikert aratnak azok a kiadványok, amelyek a rendi gyűlés megnyitásárñl, majd egymást követő üléseiről számolnak be, és közlik a legfontosabb beszédeket, jelentéseket. E kiadványok azonban olyan nyelven ìrñdtak, hogy elolvasásukra csak egy felvilágosult kisebbség képes. A politikai küzdelem hevében ekkor már más tìpusú kiadványok is születnek: a nyomtatvány új feladatai közé tartozik a meggyőzés, a párthìvek toborzása, mindez természetesen új műfajokat igényel; ekkor születik meg a vitairat és a karikatúra. Az ifjú Chateaubriand lovag, aki a forradalom kezdetén éppen Párizsban időzik, a következőképpen ìrja le a politikailag ekkor még sokszìnű sajtñ virágzását. „Ezrével jelentek meg a röplapok és az újságok, a szatìrák és a versek; az Apostolok cselekedeteiben megjelenő dalocskákra a Nép barátja vagy a monarchisták klubjának Fontanes által szerkesztett lapja, a Mérséklet hasonlñkkal válaszolt. A Mercure politikai témájú cikkeit ìrñ Mallet-Dupan semmiben sem értett egyet Laharpe-pal és Chamfort-ral, a lap irodalmi szerkesz-tőivel…”68 A politikai szükségszerűség azonban rövid idő alatt új helyzetet teremt. Az objektivitásnak már nincs keletje, a terror idején pedig az önkény az erény nevében működik. Az új műfaj, a nagy példányszámú politikai irat megszületését négy formális jellemző segìtségével ìrhatjuk le. Először is létre kellett hozni egy teljesen új, a felvilágosodás művelt elitjének diskurzusátñl alapjaiban különböző, elkötelezett hangvételű és a széles néptömegek számára is érthető beszédmñdot. Ennek eszközei a magukkal ragadñ kifejezések, felkiáltások (akár trágár káromkodások formájában is), az első személy használata, az agresszìv stìlus, a karikaturisztikus és álnaiv leìrások, végső soron tehát „egy olyan ìrásmñdrñl van szñ, amelynek elsődleges funkciñja nem egyszerűen a közlés és a kifejezés, hanem egy nyelven túli valami kikényszerìtés, ami egyszerre maga a Történelem és a benne valñ állásfoglalás”. 69 Elvontabb szemszögből nézve a forradalmi diskurzus két, egymással élesen szemben állñ, fogalompárokban megtestesülő alapelv oppozìciñján alapszik. Íme néhány példa a fogalompárokra: degenerált arisztokrata/új ember, zsarnokság/republikánus szabadság, idegen/hazafi. Ezek a nyelvjátékok olyan koherens rendszert alkotnak, amely egyrészt világmagyarázattal szolgál, másrészt pedig leìrja a forradalom etikai tartalmát: aki ezt a rendszert szñban vagy ìrásban megkérdőjelezi, a „bűn győzelmét” segìti elő. A politikai elkötelezettségnek külsődleges jegyekben is meg kell nyilvánulnia, hiszen az ancien régimere az volt jellemző, hogy különös viszonyban állt a könyvvel – a gyakran erotikus (vagy éppen pornográf) tartalmú, elegáns és dìszes kivitelű könyvet egyesek bibliofil szeretettel vették körül. Ennek következtében a forradalom idején a könnyű, alig pár oldalas kiadványokat vagy éppen a falragaszokat, képeket és karikatúrákat részesìtik előnyben. A könnyen kezelhető formátumú könyvek nyomtatása során igen gyakran a „Kék könyvtár” szövegelrendezését utánozzák. Mivel a lehető legalacsonyabban prñbálják tartani a bekerülési költségeket, az esetek többségében a legigénytelenebb betűtìpusokkal szedik a kiadványokat, ami pedig az illusztráciñkat illeti, a nyomdászok a legközönségesebb famegmunkálásra szorìtkoznak – ezzel magyarázhatñ a nyomtatványok gyakorta archaikus jellege. Egyes vidéki, orléans-i vagy épinali nyomdák az illusztrált falragaszok előállìtására specializálñdnak. A forradalmi idők cél-kitűzése már modern: lenyomni az árakat, széles körben terjeszteni a kiadványokat: a szigorú határok közé szorìtott bekerülési költség ötvözése a magas példányszámmal komoly nyereséget ìgér. A contrario, a régi tìpusú könyvkereskedelem nyereségességét biztosìtñ kiadványok – a vallási, jogi és közigazgatási jellegű művek – egyik naprñl a másikra vesztik el jelentőségüket. A dekrisztianizáciñt követően a párizsi Nyon az alábbi megjegyzést teszi: „1789-től kezdődően az üzletmenetemnek teljesen befellegzett, annak következtében, hogy felszámolták a gyermekneveléssel és oktatással foglalkozñ vallásos szervezeteket, és a kollégiumok sem működnek. Raktáraimban szinte kizárñlag iskolai könyvek és vallásos művek porosodnak eladhatatlanul… ezen használaton kìvüli klasszikus művek értékét (vagy inkább értéktelenségét) 60 ezer livre-re becsülöm.”70

3.1.3. Új emberek? Ouzi Elaya: Presse populaires et feuilles volantes de la Révolution à Paris: inventaire méthodique et critique. Paris, 1991. Általános bibliográfiával szolgál az Histoire générale de la presse française. Paris, 1969–76, 5. vol. 68 François-René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, II. 580 t. I. 235. 69 Roland Barthes: Le degré zéro de l’écriture. Paris, 1972. (A fordìtás Angyalosi Gergely: Barthes, a semleges prñféta cìmű művéből származik. Budapest, 1996, Osiris Kiadñ, 16.) 70 Carla Hesse: Le sort des imprimeurs et libraires parisiens après la chute de la chambre syndicale en 1791. In Livre et révolution. Paris, 1988, 31. 67


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) A forradalom új tìpusú nyomtatványtermését a szakmában újonnan megjelent emberek seregeinek köszönhetjük, akik a szabályozás megszűntét kihasználva lettek nyomdászok vagy még gyakrabban könyvkereskedők. Számos hìres könyvkereskedő vagy nyomdász, aki túlzottan is kötődni látszott az ancien régime-hez, emigráciñba kényszerült, néhányukat pedig egyenesen kivégezték: Anissont, aki időközben Ris-Orangis földesura lett, Párizsban végezték ki, ugyanerre a sorsra jutott Douai-ban Jean-Pierre Derbaix és még sokan mások. Mivel vidéken az intendatúra szolgálatában állñ nyomdász-könyvkereskedők voltaképpen a kiváltságos rétegekhez tartoztak (és persze megkìséreltek beilleszkedni az új notabilitások szűk csoportjába is), a politikai küzdelem radikalizálñdása számos esetben (legalább időlegesen) emigráciñba kényszerìtette őket. Amikor az Alkotmányozñ Nemzetgyűlés kihirdeti a szabad nyomda- és könyvkereskedés-alapìtás jogát (azt se felejtsük el, hogy rövidesen hatalmas mennyiségű régi, az emigránsok és a vallásos intézmények könyvtárainak elkobzásábñl származñ könyv kerül piacra), rengeteg jövevény települ le az országban, főleg könyvkereskedőként. Az Allarde és Le Chapelier nevéhez fűződő (1791. március 17-i) törvények felerősìtik a tendenciát. A számok, ha nem teljesen megbìzhatñk is, sokatmondñk: az ancien régime 36 párizsi nyomdásznak adott működési engedélyt; mìg az 1799-es (a forradalom 7. éve) Almanach du commerce (Kereskedelmi Almanach) összesen 224 párizsi nyomdászrñl számol be, akik közül sokan ekkor tesznek szert nagy vagyonra. Vidéken hasonlñ a helyzet. Vegyük Limousin régiñját: a megelőző időkben négy nyomda működött Limogesban és egy Tulle-ben, 1791–1793 között négy új műhely nyìlt, 1794-ben kettő és még 1798-ban is egy.71 A későbbi Creuse megye területén a forradalom előtt nem létezett nyomda; a közigazgatáshoz szükséges nyomdai munkát Riomban vagy Moulins-ben kellett elvégezni: a guéret-i Guyes-nyomda létrejötte nemcsak azért figyelemre méltñ, mert képes volt teljesìteni az új közigazgatás nyomdai igényeit, hanem azért is, mert alapìtñja aktìvan politizált: a Konvent tagjaként megszavazta a király halálát (1792). A contrario, a politikai helyzet viszonylagos stabilizálñdása (ami a hivatalos helyről érkező megrendelések számának csökkenésével jár) komoly (gyakran egyenesen végzetes) anyagi nehézségeket okoz az újonnan jöttek nagy részének. Hasonlñ helyzetben vannak a könyv-kiskereskedések, amelyeknek megalapìtásához kisebb befektetésre van ugyan szükség, üzletmenetük azonban jñval kevésbé kiszámìthatñ, mint a nyomdáké. Összességében elmondhatñ tehát, hogy bár a jelenleg is folyñ kutatások magasabbra becsülik az ancien régime utolsñ évtizedében működő nyomtatványterjesztők számát az eddig elfogadottnál, kétségtelen tény, hogy a forradalom első évei jñl érzékelhető törést hoznak. Persze a leglényegesebb kérdés nem ez, hanem a legkönnyebb fajsúlyú nyomtatványok arányszámának emelkedése, illetve ezzel összefüggésben a terjesztési hálñzatok sűrűbbé válása és az új olvasási és szövegelsajátìtási szokások meghonosodása.

3.1.4. Olvasási szokások, kulturálódás, elsajátítás Bár a rendelkezésünkre állñ forrásanyag nem túl gazdag, az 1789–1799-es évtized során mégis olyan olvasási és kulturálñdási szokások meghonosodását figyelhetjük meg, amelyek önmagukban nem jelentenek ugyan újdonságot, azokban a társadalmi rétegekben azonban, amelyeknek immár rendszeres jel-lemzőivé válnak, korábban ismeretlenek voltak. A felvilágosodás a közösségi olvasás gyakorlatának fellendülésére támaszkodott; a művelt társaságokban, a szalonokban és az akadémiákon, miután a szöveg elhangzott, vita következett a tartalmárñl. A forradalom idején a hangos olvasás gyakorlata (amely kifejezetten politikai jellegű részvételt igényel) már nem csak a régi, kiváltságos néposztályok köreiben figyelhető meg, sőt fontos szerepet kap a nép tájékoztatásában is – nem véletlen hát, hogy egyre propagandisztikusabb jelleget ölt.72 1789-et követően a rendi gyűlések képviselőinek leveleit egyes városok főterein rendszeresen felolvassák; az is szokássá válik, hogy az emberek a nyìlt utcán összegyűlve hallgatnak meg felolvasásokat az újságokbñl és a hìrlapokbñl: a párizsi Palais-Royal termei és udvarai számtalan, az újdonságok hìrére összeverődő, tétlen bámészkodñ számára szolgálnak találkozási helyül. A tömeg pillanatok alatt összesereglik egy-egy botcsinálta szñnok körül – ìgy maradt meg a népi emlékezetben például Camille Desmoulins, amint egy asztalra vagy székre felugorva szñnokol. A politikai társaságok és klubok felelevenìtik a felvilágosodás társasköreinek gyakorlatát: felolvasnak, majd megtárgyalnak mindenféle hìrt, beszámolñt vagy javaslatot. J-B. Morret egy tusrajza a „Hazafiakhoz” cìmzett kávézñt ábrázolja, amikor „jñ hìr érkezik északrñl” (egy 1792-es hadisiker hìre): amìg a háttérben többen ülve maradnak, a kép középpontjában egy férfi felolvassa a hadseregtől érkezett hadijelentést egy feszülten figyelő Paul d’Hollander: Les imprimeurs limousins pendant la Révolution. In Les imprimés limousins, 1788–1799. Limoges, 1994, 128–129. Könyvünkben nem esik szñ a beszéd és a szñnoklat forradalomban betöltött szerepéről. Akit ez a fontos kérdés foglalkoztat, lapozza fel Georges Lefebvre La Grande Peur de 1789 (Paris, 1932) cìmű művét. 71 72


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) társaságnak. Egyes vidéki periodikák, például a La Feuille villageoise (Falusi Lapok) kifejezetten feltételezik műveltebb olvasñik segìtségét, ez utñbbiak közvetìtik a szöveget a többségében ìrástudatlan népesség számára. A forradalom idején tehát, közvetlenül vagy áttételesen, de széles néptömegek nyernek bebocsátást az ìrásos akkulturáciñ világába; ezzel egy időben kezd gyors ütemben terjedni az extenzìv olvasás modellje: a társadalom legalsñ rétegei számára is egyre inkább elérhető és a nyilvánosság új tereit meghñdìtñ könyv kezdi elveszteni a ritka és értékes tárgy státusát, egyszñval banalizálñdik. A régi beidegződés, amely szerint a ritka és drága könyvet folytonosan újra és újra kell olvasni, kénytelen meghñdolni a könnyen elérhető nyomtatvány forradalmi „logikája” előtt: ez nem tulajdonìt különösebb értéket a kiadványoknak, amelyeket egyébként tartalmuk is gyors és azonnali „fogyasztásra” predesztinál. Maradjunk Limousinban: „a nagy és szemet gyönyörködtető, az üzenet közvetìtésére alkalmassá tett, mindenféle politikai és polgári elvárásnak megfelelő falragaszok olvasása, tehát a nyomtatvány tette láthatñvá a forradalmat még az utolsñ, valamilyen tájnyelvet beszélő analfabéta számára is. A nyomtatvány kultúrájának a forradalom éveiben aratott győzelme egy új rendszer eljövetelét is jelenti, azt, hogy átléptünk a kommunikáciñ új formáinak világába…”73 Emlìtsük meg végül, hogy az a forradalom, amelyet az ìrott racionalitás, vagyis a törvény forradalmaként, a szñbeli szokásjog (coutumes orales) ellen vìvott küzdelemként vizsgáltunk, egészen új terminusokban veti fel az országon belüli nyelvek és tájidiñmák közötti viszony kérdését. Ha ugyanis feltételezzük, hogy a lakosság többsége (esetleg egésze) politikai részvételre jogosult, akkor a nyelv kérdése elsőrendű politikai problémává válik. Vegyük csak a breton példát: a forradalom annál nagyobb nyomást gyakorol erre a kisebbségi nyelvre, minél nyilvánvalñbbá válik összefonñdása bizonyos ellenforradalmi politikai célokkal. A forradalom győzelme kifejezetten a nemzeti nyelv (amelyről láttuk, milyen nagy mértékű politikai elfogultságra képes) győzel-mét jelenti. A 19. században bekövetkező változás, amelynek során megtörténik az átmenet egy őshonos, vidékies, nagymértékben a szñbeliségen alapulñ civilizáciñbñl egy városias, az ìrásbeliséget rendszeresen használñ civilizáciñba, hűen követi a breton nyelv használatát illusztrálñ statisztikai görbe lassú ereszkedését. A francia nyelv (a politikai hatalom nyelve) térhñdìtása, amely azt jelzi, hogy valñban mindenki részt kérhet a politikai hatalombñl, a modell sikeres voltát illusztrálja.74

3.2. A POLITIKAI FORRADALOMTÓL A RENDSZER CSÁSZÁRI ÚJJÁSZERVEZÉSÉIG 3.2.1. A francia könyv- és médiatörténet időrendi sajátosságairól A forradalmi megrázkñdtatás után a Direktñrium, a Konzulátus és a császárság évei a politikai, társadalmi és kulturális újjászerveződést és stabilizáciñt hozzák el. Ezt az egyszerre társadalmi és politikai problémarendszert tükrözi az 1815 előtt nyomtatott könyvek császári-birodalmi stìlusa, amely kifejezésre juttatja Franciaország elkésettségét az ekkor már a romantika bűvkörében élő Eurñpával szemben. 75 A szövegelrendezés és az üzenet anyagi hordozñinak vizsgálata a nyomtatványkutatás legìgéretesebb ága. Márpedig az 1800-as évek könyvművészetét Didot esztétikai ìtéletei határozzák meg, amelyekre jñ ideig megkérdőjelez-hetetlen, kanonikus modellként tekintettek. A neoklasszikus stìlus természetesen nem a forradalom találmánya: a könyvek kiállìtásában már az 1770-es évektől kezdve szìvesen visszatértek a szikár és szigorú formákhoz, használták a Pompei és Herculaneum felfedezése által ihletett antikizálñ motìvumokat. A könyvművészet két legkiemelkedőbb alkotása azonban Didot nevéhez fűződik: Vergilius, illetve Racine művei 1799-ben, illetve 1801-ben láttak napvilágot. A kiadásokat a nyomdai betűk geometriai tökélye, a roppant fehér, új velinpapìrbñl készült oldalak (a velint az essonnes-i Didot–Saint-Léger-gyár gépei állìtják elő), a dìszìtőelemek teljes hiánya, a David szikár és mégis teátrális, finoman megmunkált metszetekre kidolgozott stìlusának átvétele jellemzi. Összességében elmondhatñ, hogy a klasszikus értelemben vett művész-könyvek mintájául szolgálnak, ugyanakkor programadñ könyvnek is tekintendők. Tizenkét éves zűrzavar után nyilvánvalñvá kell tenni, hogy a forradalom véget ért; az ñkori Rñma ugyanakkor továbbra is állandñ hivatkozási alapul szolgál: a forradalmi erények klasszikus katalñgusát viszont egyre inkább az újonnan jött megmentő, a konzuli hős mìtosza kezdi uralni. Az 1801-es párizsi Iparkiállìtás bìrálñbizottsága nem véletlenül ìtéli a kiadványokat „minden idők és minden ország legtökéletesebb nyomdatechnikai alkotásának”. A párizsi Daniel Roche előszava a Les imprimés limousins, 1788-1799-hez. Limoges, 1994, VII. Michel de Certeau – Dominique Julia – Jacques Revel: Une politique de la langue. La Révolution française et les patois. Paris, 1975. 75 P.-A. Daru: Notions statistiques sur la librairie pouvant servir à la discussion des lois sur la presse. Paris, 1827; P. Delalain: L’imprimerie et la librairie de 1789 à 1813. Paris, 1900 (reprint 1973); H. Meidinger: A statistical account of the book trade in various countries. Journal of the Royal Statistical Society, III, London, 1840; Bernard Vouillot: L’imprimerie et la librairie à Paris sous le Consulat et l’Empire (Doktori dissz.). Paris, 1979. Németországot illetően: Frédéric Bar-bier: L’Empire du livre. Paris, 1995; Reinhard Wittmann: Geschichte des deutschen Buchhandels. München, 1991. Spanyolország: Jean-René Aymes: La guerre d’indépendance espagnole, 1808– 14. Paris, 1973. 73 74


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Városházán 1804. december 16-i császári fogadás alkalmábñl kiadott munkáiban Didot a napñleoni pompát a Rñmai Birodalom modelljei által ihletett stìlusban magasztalta.76 Ez természetesen kizárñlag francia problematika. Noha a 18. század utolsñ éveinek Eurñpáját a neoklasszikus irányzat és annak esztétikája uralja, mégiscsak Franciaországban a legközvetlenebb a kapcsolat a neoklasszicizmus és a politikai konjunktúra között; máshol már másfajta irányzatok honosodnak meg és hñdìtanak tért – ezeket összefoglalñ néven romantikának nevezzük. A Wieland műveit közzétevő lipcsei Göschen kiadñ 1794-ben még a francia mintát követi: a gñt betűket neoklasszikusra cseréli, az oldalak szerkesztése pedig szigorúan szimmetrikus, és roppantul szikár. Idézzük Göschent: „Remélem, hogy az inquarto [Wieland-] kiadás ugyanolyan tökéletes lesz, mint Didot Boileau-ja, La Fontaine-je és Télemakhosza.” 1802-ig összesen 36 kötet jelenik meg, 250 talléros (több mint 900 frankos) áron, azaz meglehetősen drágán. Göschen azonban rövid időn belül új esztétikai és gazdasági elvek alapján folytatja kiadñi tevékenységét: a Didot-féle modell túl drága, csak egy nagyon szűk olvasñközönséget (gyakorlatilag csak a hercegi udvarokat) képes meghñdìtani, azonkìvül pedig olyan szabályok szerint készült, amelyek derék könyvkereskedőnk szerint nem felelnek meg a hagyományos „német erényeknek”. Márpedig az olvasás forradalma és a francia politikai események együttesen egy új problémarendszer németországi felbukkanásáért felelősek: a nemzeti egység alapjául ezután kulturális kategñriák – nemzeti nyelv, irodalom és könyvkiadás – szolgálnak. Amikor Göschen elhatározza, hogy könyvsorozatot szentel a német irodalom klasszikusainak, megprñbálja az új kiadványokat a lehető legszélesebb körben elérhetővé tenni. Programját a következőképpen fogalmazza meg: „A [pármai] Bodoni és Didot nagy érdemeket szerzett a nyomdatechnika fejlődésében, de drágák. […] Következésképpen az én célkitűzésem nem lehet az, hogy luxuskiadásokat bocsássak ki, hanem elegáns […], a régiek szellemében fogant, egyszerű, szép és korrekt könyveket akarok. Legyen meg bennük a németes türelem és gondosság, de fényűzésre nincs szükség. Egyszerűség, tisztaság, szép szìnek, jñ be-tűformák, erős, fekete nyomás szép papìron – erre gondolok, nem másra…” A különleges politikai viszonyok következtében a francia irodalom és könyvkiadás jñ tizenöt éven keresztül meglehetősen sajátos, a többi eurñpai országtñl elütő fejlődési jegyekkel rendelkezik. Az angol fejlődés legfontosabb jellemzője az iparosodás; a németek a nemzetépìtés problémáival küszködnek stb. A mindig éles szemű megfigyelőként ismert (mert mindig a háttérben maradñ) Chateaubriand is észleli a hiányosságokat: „Észre kell vennünk a császár, sőt a forradalmi iskola egyik jellegzetességét: miközben a társadalom jñl-rosszul haladt előre, az irodalom nem mozdult; kìvül maradt az eszmék változásain, nem követte saját korát. […] Az államfő hasznot húzott a gúzsba kötött irodalombñl, kaszárnyába zárta, ez volt az ő hadserege. […] Azt se feledjük, hogy az anarchiába belefáradt közönség szìvesen vette fel újra a szabályok igáját. […] Az új időket ábrázolñ irodalom nem jutott uralomra, csak mintegy negyven-ötven évvel az után a korszak után, amelynek nyelvén megszñlalt. E fél évszázad során csupán az ellenzék művelte.” 77 Grafikai téren a párizsi Didot-dinasztia nemzetközi hìrnévre tett szert; észre kell azonban vennünk, hogy a nemzeti irodalmak és könyvkiadások megszületésével egy időben sokan megkérdőjelezik a Didot-stìlust, sőt annak gazdasági vetületét is. I. Napñleon bukását követően a neoklasszicizmus gyorsan lehanyatlik, pedig tökéletesen kifejezte a franciaországi médiumok politikaigazdasági egyensúlyát a szoros értelemben vett ipari forradalom hajnalán.

3.2.2. A könyvkiadás szabályozása A Direktñrium, a Konzulátus és az Első Császárság évei alatt a francia könyvkiadást újra egy viszonylag szigorú adminisztratìv rendszer ellenőrzi és szabályozza; ezt a rendszert, legalábbis részben, a felvilágosult despotizmus hagyománya ihlette. A három egymást követő rezsim elhozza a politikai és társadalmi stabilizáciñ korszakát: az első célkitűzés szerint meg kell erősìteni a francia társadalmat, akár „gránittömbök” segìtségével is, de elsősorban persze törvényhozási és közigazgatási kezdeményezések útján; a másik célkitűzés szerint pedig oly mñdon kell hosszú távra bebiztosìtani a rendszer, illetve később az új dinasztia hatalmát, hogy szigorú ellenőrzés alá vonják a szellem világát78 – elsősorban a nyomtatványtermést és a könyves szférát. Bonaparte egykor az Ideolñgusok pártjának tagja volt, és döntéseit továbbra is a felvilágosult ésszerűség határozta meg. A hatalom új artikulálñdási formái, a folytonos vészhelyzet politikájának kényszerei, a régi barátokkal rövidesen bekövetkező szakìtás (amelynek a Décade philosophique79 [Filozñfiai évtized] cìmű folyñirat megszűnése [1807] szimbñluma lehetne), végül pedig a szellemi világ szoros rendőri ellenőrzésének Fasti. PARISIIS: EX MANDATO PRAEFECTI SEQUANE EXCUDEBAT P. DIDOT NATU MAIOR ANNO XIII–M. DCC. CIV. François-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordìtása. Budapest, 1999, Osiris Kiadñ, 182–183. 78 Hans Speier: The Historical Development of Public Opinion. Amer. Journal of Sociology, 1950. t. LV. 376–378. 79 A folyñirat 1804 után Revue philosophique, littéraire et polit ique cìmmel jelent meg. 76 77


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) szándéka – mindezen tényezők miatt Franciaországban új viszony áll be a politikai hatalom és az értelmiségiek között. A demokratikus forradalom elutasìtása és az ancien régime (amely-től nehéz elszakadni) társadalompolitikai kategñriáihoz valñ visszatérés jellemzi az új rendszert, amely azért kénytelen észlelni, hogy az elveiben univerzális forradalom diskurzusát nem lehet teljesen elhallgattatni. Már a Konzulátus megteremti a könyvkiadás szigorú ellenőrzésének feltételeit. A császár azonban sokkal körmönfontabb mñdon jár el: a cenzúra és az ellenőrzés nem tesz szert független intézményi létre: ezeket a feladatokat a rendőrség és a közigazgatás látja el. A cenzúra és az ellenőrzés szigorúságát voltaképpen csak fokozza, hogy nem nyìlt és deklarált elvek szerint működik. Már az 1800-as évektől kezdve hatalmi szñval korlátozzák a megjelenő folyñiratok számát, visszaállìtják az előzetes engedélyeztetés kötelezettségét, a rendőrség pedig utñlag cenzúrázza a nyomtatványokat; a döntő intézkedések azonban ekkoriban még függőben maradnak. 1801-ben Fontanes felkéri Chateaubriand-t, hogy ìrjon a Mercure de France-ba, de ez már az a kor, amelyben a sorok között kell szñlni: „Az efféle csatározások nem voltak teljesen veszélytelenek, politikárñl csak irodalomnak álcázva lehetett beszélni, de Bonaparte rendőrsége félszavakbñl is értett.” 80 1805 után a császár nyugtalanìtñnak tartja a nemzeti értelmiség választásait, és egy levelében a következőket ìrja Fouchénak: „A forradalom ideje lejárt, Franciaországban ma egyetlen párt létezik, s én sosem fogom eltűrni, hogy az újságok bármit az érdekeim ellen ìrjanak vagy tegyenek …” Az oktatás és az időszaki sajtñ megrendszabályozása után, az 1808-as évet követően a könyvkiadás kerül az Államtanács figyelmének homlokterébe.81Napñleonnak számos döntése tanúsìtja, méghozzá 1809-ből, legfontosabb célkitűzését – szigorú ellenőrzést gyakorolni, miközben ne legyen túl nyilvánvalñ, hogy éppen a forradalom eredményeinek felszámolása zajlik –, miközben ugyanez évben a párizsi Agasse-műhely kinyomtatja Malesherbes Mémoires sur la librairie-jének (Értekezés a könyvkereskedelemről) első kiadását (amelyet egyébként a császár könyvtárosa készìtett elő). A császár döntéseiben persze az aktuálpolitikai megfontolások is nagy szerepet játszanak: úgy szándékozik újjászervezni a könyvkiadás ellenőrzését, hogy Fouché meg az ő rendőrsége még véletlenül se uralhassák egyedül ezt a közvélemény formálásában ñriási szerepet betöltő területet. Nagy veszélyt lát abban, hogy világos törvénykezés és szabályozás hiányában önkényes döntésekkel határoznak majd fontos kérdésekről. Az 1810. február 5-i dekrétum ezért az adminisztratìv ellenőrzés olyan rendszerét hozza létre, amely egészen 1870-ig fennmarad. A könyvkiadás ellenőrzése a belügyminisztérium egy újonnan felállìtott főigazgatñságának (Direction générale) hatáskörébe kerül. Ez a főigazgatñság 1811. oktñber 14-i rendeletével újraindìtja a Journal général de la librairie et de l’imprimerie-t (Könyvkiadñi és Nyomdai Közlöny), a kurrens bibliográfiának és a szakmai hirdetések közlönyének ötvözetét, amely lehetővé teszi, legalábbis elméletileg, a könyvtermés közvetlen és teljes ellenőrzését. A harmadik szám a cenzúra kérdésével is foglalkozik: megtiltja, hogy „bárki olyasvalamit nyomtasson vagy nyomtattasson, ami károsan befolyásolhatja az alattvalñk kötelességérzetét a császárral, illetve az államérdekkel szemben”. Az ancien régime-hez hasonlñan a császárság idején is hatalmi úton korlátozzák az egyes városokban működő nyomdászok számát (Párizsban először 60, majd 80). A nyomdászoknak engedélyező okirattal kell rendelkezniük, és esküre is kötelezik őket. Bár a könyvkereskedők nem esnek a numerus clausus hatálya alá, ők is engedély- és eskükötelesek. Egyenként számon tartják a Franciaország 140 megyéjében működő nyomdászokat és könyvkereske-dőket; listákat állìtanak össze a császárság területén megjelenő nyomdatermékekről, a Főigazgatñság pedig névre szñlñ aktákat vezet a „megmaradt” nyomdászokrñl és könyvkereskedőkről. Valamivel később további törvényszövegek egészìtik ki a már ìgy is meglehetősen szigorú rendszert: drasztikusan korlátozzák a megyénként engedélyezett folyñiratok számát (az 1810. augusztus 3-i rendelet megyénként egyetlen, Párizsban pedig négy82 periodikát engedélyez). Végül pedig a külföldi könyvek behozatalát szabályozzák roppant szigorúan: a francia és latin nyelvű könyvek importját súlyos vámokkal terhelik meg; egy hosszú miniszteri körirat hìvja fel a prefektusok figyelmét a házalñ könyvkereskedelemben rejlő veszélyekre. 1811-ben kilenc császári cenzort neveznek ki, de a rendszer bukása idején már húsznál is többen vannak; munkájukat ezenkìvül harminchat felügyelő, inspektor is segìti. A végső cél nem más, mint az, hogy a könyvszféra szoros adminisztráciñja útján a rendszer a franciák szellemi erejét is uralja, adminisztrálja. 83 Bár számos javaslat érkezik e tárgyban, a császárnak mégsem áll szándékában visszaállìtani a nyomdászjelöltek szakmai tudását vizsgálñ mestervizsgákat. Az Államtanács utolsñ munkaülésén, amelyet a kérdés tárgyalásának szenteltek, a következőképpen nyilatkozik: „az állam szempontjábñl teljesen közömbös, hogy egy jövendő François-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordìtása. Budapest, 1999, Osiris Kiadñ, 165. J. G. Locré: Discussions sur la liberté de la presse, la censure, la propriété littéraire, l’imprimerie et la librairie, qui ont eu lieu dans le Conseil d’Etat pendant les années 1808, 1809, 1810. Paris, 1819. 82 Moniteur, Journal de l’Empire, Journal de Paris és a Gazette de France. 83 1811-ben 12 „könyvesre” (nyomdászra vagy könyvkereskedőre) jutott egy állami tisztviselő: ez azt jelenti, hogy a könyvkiadás a legszigorúbban ellenőrzött tevékenység volt a korban. 80 81


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) nyomdász ügyes vagy ügyetlen. Az viszont elsőrendűen fontos kérdés, hogy csak azok alapìthassanak nyomdát, akik élvezik a kormányzat bizalmát…” Az események gyors ütemben követik egymást. 1814. április 2-án a konzervatìv Szenátus – meglehetősen szemérmetlenül – éppen a sajtñszabadság hiányát használja ürügyül Napñleon megbuktatására, XVIII. Lajos kormánya azonban ugyancsak kötelező cenzúrának vet alá minden, húsz ìvnél rövidebb nyomtatványt. A száz nap idején hozott döntések arrñl tanúskodnak, hogy Napñleon kénytelen volt figyelembe venni az „idők szavát”, amivel szemben a kormányzñ erők viszonylag tehetetlenek. A könyvvel és az időszaki sajtñval kapcsolatos tevékenységek gyakorlatilag szabadon folytathatñk: a forradalom öröksége megkerülhetetlenné vált. Maga Napñleon egyébként a következő – soha be nem igazolñdñ – jñslatot teszi: „A fiam majd a sajtñszabadságot tiszteletben tartva uralkodik: hiszen ez szükséges rossz…”

3.2.3. A könyvhálózatok A hatalom tehát állandñ kìsérleteket tett a könyvszakmában dolgozñk létszámának korlátozására. Ennek ellenére a könyvterjesztő hálñzatok az Első Császárság éveiben csak mérsékelt veszteségeket szenvedtek. Sokkal nagyobb nehézségekkel küszködnek a szñ szoros értelmében vett könyvkereskedők, azaz a nyomtatványokra specializálñdott viszonteladñk. A párizsi könyvkereskedők és nyomdász-könyvkereskedők száma 1814-ben nem haladja meg a nyolcvanat; azt mondhatjuk tehát, hogy a császár szándékai, legalábbis ezen a téren, közel jártak a megvalñsuláshoz. Napñleon célkitűzése ugyanis az volt, hogy a könyvkereskedés polgári, politikailag veszélytelen pénzkeresetté váljon; ìgy lehetett a könyvszakmátñl távol tartani a „kispályásokat”, akik akár minimális jövedelem fejében is hajlandñk tiltott dolgokba bonyolñdni. Jñval kevésbé sikeres azonban a császári hatalom a házalñ kereskedelem, illetve a nyomtatványterjesztés új formáinak (az olvasñkabineteknek és a kölcsönkönyvtáraknak) a megzabolázásában. A hatñságokat igencsak aggasztja a házalñ kereskedelem egyre gyorsabb ütemű fejlődése, amelyet már felmérni is nehéz, és még nehezebb kordában tartani. Válaszul olyan rugalmas intézkedéseket és döntéseket hoznak, amelyek alkalmasak lehetnek a folyamatosan változñ helyzet kezelésére. 1810 végén a belügyminiszter felhìvja a prefektusok figyelmét a házalñ kereskedelem hálñzatainak fokozatos térhñdìtására, ami azért különösen veszélyes, mert e hálñzatok szolgálnak egyrészt a törvényes rend felforgatására alkalmas, másrészt pedig az irracionális hiedelmeket táplálñ (mágia, boszorkányság stb.) nyomtatványok és képek terjesztésének elsődleges eszközéül. A miniszter kérésére sebtében elvégzett prefektusi vizsgálatok eredményeire támaszkodva viszonylag pontosan felmérhetjük a hálñzat jelentőségét. A Vogézekben például a házalñk szabályos rendszerességgel elégìtik ki a keresletet: azokba a falvakba és kisvárosokba szállìtanak (Raon-l’Étape, Bru-yères, Senones stb.), amelyek nem rendelkeznek könyvesbolttal. Kìnálatuk vevőik belterjes olvasási szokásairñl tanúskodik: kisszámú könyv, többségük vallásos munka, illetve az elemi oktatásban használatos olvasñkönyvek. A megelőző korhoz hasonlñan a császárság idején is találkozhatunk azokkal a házalñ életformára specializálñdott falusi közösségekkel, amelyeknek tagjai szabályos időközönként elindulnak Franciaország útjain, hogy különböző kiadványokat terjesszenek: találhatunk ilyen házalñfalvakat az Alpokban, a Pireneusokban, a Cotentin vidékén és a Vogézekben. A közösségek hasonlñ működési elv szerint tevékenykednek egészen a házalñ kereskedelem (a Harmadik Köztársaság idején bekövetkező) szinte teljes megszűnéséig. A távolsági házalñ kereskedelem hatñsugara túlmutat a megyék határán, Franciaország egész területére kiterjed. A hálñzatot a helyhez kötött, nem a könyvekre specializált kereskedők (vaskereskedők, rőfösök) közreműködése teszi teljessé.

3.2.4. A nyomtatványtermés Bár kétségtelen, hogy az általános mutatñk egyre kedvezőbb képet mutatnak (növekszik az ìrástudñk aránya, egyre több figyelmet kap az iskoláztatás kérdése); az sem vitathatñ, hogy a minőségi változások (különböző kiadványtìpusok megjelenése, a könyvek lehetséges felhasználása stb.) nagyobb szerepet játszanak a korban a mennyiségi változásoknál, mégis, azt kell mondanunk, hogy részleteiben csak igen kevéssé ismerjük a francia könyvkiadás 1789–1815 közötti gazdasági viszonyait. A rendelkezésünkre állñ bibliográfiai adatok szerint az évente kiadott könyvek száma az 1800-as évtizedben ezer körül van; ez a szám az 1810-es év reformjait megelőzően viszonylag lassan ugyan, de növekszik. Az 1810-es évben egészen pontosan 2872, 1811-ben pedig 2373 új kiadványbñl érkezik köteles példány; a császárság utolsñ éveit általában véve a könyvkiadás komoly visszaesése jellemzi. A statisztikát tovább rontja a „140 département Franciaországának” széthullása, hiszen a számìtásba vett könyvtermés jelentős része eltűnik a


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) belgiumi, holland, német és itáliai prefektúrák elszakadásával. A restauráciñ éveitől kezdve a kiadott új könyvek száma kivétel nélkül mindig meghaladja a háromezret. Noha statisztikáink nem teljesen megbìzhatñk, s helyes értelmezésük sem egyszerű, mégis azt mondhatjuk, hogy a tendencia nyilvánvalñ: a 19. század első tizenöt évében Franciaország éves könyvtermése megháromszorozñdott. Az 1809-es, illetve az 1810-es év között megfigyelhető törés – az előbbi év során körülbelül ezer; az utñbbi évben pedig négyezer új könyvet jegyez Franciaország nagy bibliográfiája – a felügyelet hatékonyságának növekedésével magyarázhatñ, ez pedig az 1810-es év reformjának köszönhető. Természetesen az sem elhanyagolhatñ, hogy az egész iparágat érintő újjászervezés biztosabb terepet teremtett a befektetések számára. Az 1812 és 1830 közötti évek könyvtermésének vizsgálata megerősìteni látszik ezen értékelést, hiszen az alapos elemzésből az derül ki, hogy ezekben az években az irodalmi művek a könyvtermés egyre nagyobb részarányát (az összes publikáciñ egyharmadát) alkotják. Folyamatosan növekszik a földrajzi, történelmi kiadványok és az útleìrások részesedése is: az 1812-es évtől kezdve a könyvtermés 10%-át ezek a művek adják. A szñban forgñ statisztikák nem túlzottan pontosak, elemzésük pedig csak általánosságokhoz segìti hozzá a kutatñkat. Rögzìtsük mégis két megfigyelésünket az állami felügyeleti rendszer és a francia könyvkiadás általános gazdaságtanának igen nehezen áttekinthető összefüggéséről. Egyfelől a szigorú állami felügyelet nem volt képes érdemben befolyásolni az alaptendenciát, a könyvtermés fokozatos, mégis gyors ütemű növekedését – a példányszámok és a kiadñk költségvetésének vizsgálata ugyanakkor megmutatja, hogy továbbra is a kis példányszámban és drágán eladott kiadványok régi modellje uralja a könyvnyomtatást. Másfelől a kiadványok számának folyamatos növekedése egy emberöltő elteltével súlyos válsággal szembesìti a könyvkiadást. A restauráciñ utolsñ éveinek (1826–1830) krìzise taszìtja majd az egész iparágat a nyomtatvány második forradalmának döntő szakaszába – az ipari forradalomba. A politikai forradalom következményeit tehát leginkább csak késleltetve és hosszú távon érzi meg a könyv, illetve a nyomtatvány közgazdaságtana. Pontosan akkor, amikor az egykori Nagy Nemzet a demográfiai hanyatlás lejtőjére szédül – és ezzel igen kedvezőtlen helyzetbe kerül a 19. századi Eurñpa nemzetei között zajlñ politikai, de még inkább gazdasági versenyben –, veti el a forradalom a lehető legszélesebb politikai részvétel ideájának magvait, megteremtve ezzel a tájékoztatás (azaz a nyomtatvány) nemzeti piacát. A nyomtatvány a tömegek politikai öntudatra ébredésének legfontosabb eszközévé válik; a piac expanziñjának szükségszerű következménye – legalábbis Franciaországban – a könyv második forradalma, az ipari méretű könyvkiadás forradalma.

3.3. EURÓPA: A NYOMTATÁS ÉS A NEMZETI KÉRDÉS Az állam- és nemzetépìtés, valamint a médiumok státusának és szerepének egymással összefüggő változásai szükségessé teszik az összehasonlìtñ vizsgálatot: tekintsünk ki egy pillanatra más, különböző ütemben épìtkező nemzeti modellekre. Közismert tény, hogy a nemzet mint szervező elv (a közös vallásra, kultúrára, nyelvre, irodalomra, tehát a médiumok rendszerére és természetesen a közös politikatörténetre támaszkodñ) kiemelkedése a kor legfontosabb tényezője.84 Franciaországban a széles körű politikai részvétel és a forradalom hozza létre a tájékoztatás – és ìgy a nyomtatás – piacát, amelynek országos szintű kiterjedése teremti meg az ágazat ipari forradalmának lehetőségét. Franciaország határain kìvül azonban a nemzet új, közös és nemzetinek tekintett kultúrára, nyelvre és irodalomra alapozott meghatározása a nemzeti integráciñ és a nemzeti piacok létrejöttének legfőbb eleme. Ezzel magyarázhatñ annak szükségessége, hogy mindenki részt vegyen, legalábbis elméletben, egy kulturális és politikai rend megteremtésében – amint ezt a Szent Szövetség reakciñs politikája mutatja. Ismeretes, hogy a nemzetépìtés (Nationalisierung) folyamata már korábban, az 1760-as, 1770-es években elindult mind Csehországban és Magyarországon, mind Ausztriában magában és a Habsburg-korona más országaiban, sőt Görögországban és a dunai fejedelemségekben is. 85 Ezen mozgalmakat a következő természetes jelenségek kìsérik: megjelenik egy új összetételű (túlnyomñ részben már nem vallásos könyveket előállìtñ) és nemzeti nyelvű könyvtermés; esetleg új irodalmi folyñiratok születnek (Lengyelországban); s kiépül a viszonyoknak megfelelő terjesztési struktúra (emlékezzünk csak az olvasñkabineteknek az 1780-as évek Németországában betöltött szerepére).

Jeremy D. Popkin: The book trades in Western Europe during the Revolutionary Era. In Papers of the Bibliographical Society of America. 1984, vol. 78–4, 403–445. 85 Georges Castellan: Histoire des peuples d’Europe centrale. Paris, 1994. 84



3.3.1. Napóleon értetlensége Napñleon, illetve a birodalmi és hegemonikus indìttatású francia politika természetesen nem maradt semleges ezen komplex, térben és időben igen eltérő körülmények között zajlñ jelenségekkel szemben. Kezdjük azzal, hogy a császár semmit nem értett a fentebbi folyamatokbñl. Napñleon a felvilágosodás embere volt, külpolitikai nézeteit a 18. századi olvasñkabinetekben divatos nézetek, az emberi jogok egyetemes elvein alapulñ forradalom eszméi határozták meg; egyébként pedig kizárñlag rövid távú politikai célok mozgatták, amit ő maga sem rejtett véka alá: „Én mindig csak két évre előre gondolkodom”, mondta. Amikor Németországban a nürnbergi Palm könyvkiadñ terjeszteni kezdi Gentz Németország sanyarú állapota cìmű pamfletjét, a császár, hatalma tetőpontján, bìrñság elé állìttatja, elìtélteti és kivégezteti őt. A 18. század szellemében jár el akkor is, amikor vaktában cserélgeti a különböző országokhoz tartozñ területeket: képtelen például a lengyelkérdést helyes kontextusában tekinteni, számára Lengyelország csak a Franciaország, Oroszország és Anglia között zajlñ gigászi erőprñbának egy mellékes tényezője. Az 1808-ban kezdődő spanyolországi események bizonyìtják talán a legékesebben, hogy Napñleon világképében egyszerűen nem találhatott helyet a népi és nemzeti háború ideája, pedig ezek a háborúk okoznak majd számára nagy gondokat 1812-ben Oroszországban, illetve 1813-ban Németországban. Bár Napñleon képtelen volt politikai koncepciñjának részévé tenni a nemzeti gondolat felemelkedését, paradox mñdon hozzájárult annak sikeréhez, hiszen számos helyen uralma ellenében kristályosodott ki a nemzeti ellenállás. A hagyományos francia monarchikus modell ereje, illetve az a tény, hogy Párizs gyakorlatilag az új Eurñpa fővárosává vált, azzal a következménnyel jár, hogy a nyomtatás közgazdaságtanának vizsgálatakor még egy fontos tényezőt figyelembe kell vennünk: Párizs Eurñpa politikai és kulturális fővárosa marad, méghozzá nemcsak a császárság fennállása alatt, hanem a 19. század legnagyobb részében. Párizson át vezet az út mindazon kiadñk számára, akik nemzeti vagy eurñpai sikerekre vágynak: számos új, a „köztes területekről” (Elzászbñl vagy Svájcbñl) származñ vagy egyenesen külföldi kiadñ telepszik meg a Szajna partján. A nemzetközi könyvkereskedelem hasznán például a bordeaux-i Martin Bossange a strasbourg-i származású Treuttellel és Würtz-cel, valamint a Levrault testvérekkel osztozik. Ez utñbbiak egy időben a porosz emigráns Frédéric Schoell-lel szövetkeztek; Alexander von Humboldt műveit például a párizsi Levrault–Schoell és Társai adják ki elsőként.86 További emigránsok is dolgoznak náluk, például a frankfurti Wilhelm Fleischer. Julie Krüdner, Livñnia kormányzñjának lánya és a berlini orosz követ elvált felesége szintén Párizsban adatja ki első regényét, a Valérie-t. A nyomtatvány, később pedig a nagy példányszámú, ipari keretek között előállìtott nyomtatvány válik tehát – a rousseau-i logikának megfelelően – a nemzetépìtés és a nemzettudat legfontosabb közvetìtőjévémédiumává: az esetek túlnyomñ többségében a kulturális tényező játssza azt a kulcsszerepet, amely Franciaországban a politikáé volt. Bár a folyamatok különböző szakaszokon mennek keresztül, a végeredmény ugyanaz: a könyvpiac megnyìlik a tömegek előtt. A jelenség rövidesen beláthatatlan politikai következményekkel jár.

3.3.2. Könyv, kultúra és a német nemzet Elmondhatñ tehát, hogy a nemzeti azonosságtudat igen nagy mértékben a külföldi (francia) fenyegetés ellenében bontakozott ki és erősödött meg. A nemzettudat felkeltésében és ébrentartásában hatalmas szerepet játszott a nemzeti nyelvű irodalom, s ebből kifolyñlag a nyomtatás is. Három példa segìtségével kìséreljük meg bemutatni a párhuzamokat. A negyedik koalìciñ összeomlása, a jénai vereség, Napñleon 1806-os bevonulása Berlinbe, később a tilsiti békeszerződés és Poroszország feldarabolása (1807) paradox mñdon katalizátorszerepet töltöttek be a királyság, sőt egész Németország életében. Hardenberg alapjaiban újjászervezi a közigazgatást és a hadsereget (1808), Wilhelm von Humboldt pedig megalapìtja a berlini egyetemet (1810); ennek katedrájárñl hangzanak el rövidesen Fichte Beszédei a német nemzethez. Ezekben az években teszik Goethe és barátai Weimart Eurñpa egyik irodalmi fővárosává, amelyet Mme de Staël is meglátogat. Heidelberg-ben művészek és értelmiségiek egy csoportja azon fáradozik, hogy felkutassák és kiadják az irodalmi néphagyomány legfontosabb textusait. Friedrich Creuzert barátai, Brentano és Arnim segìtik nagy vállalkozásában: Des Knaben Wunderhorn (A fiú csodakürtje) cìmen gyűjtik össze a nép dalait.87

Frédéric Barbier: Une librairie „internationale”: Treuttel et Würtz à Strasbourg, Paris et Londres. Revue d’Alsace, 1985. t. CXI. 111–123.; uő: Entre la France et l’Allemagne: les pratiques bibliographiques au XIX e siècle. Revue de synthèse, 1992. t. CXIII. 41–53.; uő: Martin Bosange, Paris und Deutschland. In Beiträge zur Geschichte des Buchwesens im frühen 19. Jahr-hundert, Wiesbaden, 1993, 95–113. 87 A vállalkozásrñl lásd Heine Németországrñl cìmű művét. 86


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Nemsokára a Grimm testvérek, a német népmesék összegyűjtői, feldolgozñi és a nyelv megújìtñi is csatlakoznak a nagy vállalkozáshoz: az első, Goethének ajánlott népmesegyűjtemény 1805-ben lát napvilágot Heidelbergben. A mozgalom hullámai rövidesen elérik a porosz fővárost, Berlint is, elég csak Bettina von Arnim és mások szalonjaira vagy a Realschulbuch handlungra és más könyvesházakra gondolnunk. Napñleon 1812-es sikertelen oroszországi hadjárata természetesen fontos szerepet játszik ebben a folyamatban: a demokratikus indìttatású nemzeti, a nemzet egységének alapelvére épülő törekvések hamarosan szembekerülnek a fejedelmek konzervatìv célkitűzéseivel, a monarchák ugyanis annak minden elemében szeretnék helyreállìtani a forradalom által megtépázott régi rendet.88 A nemzet történeti-földrajzi meghatározása a kor talán legfontosabb problémája; nem kevésbé jelentős azonban a nyomtatás, illetve a könyv közgazdaságtanának kérdése sem. Avagy nem joggal nevezte-e Chateaubriand az 1813-as hadjáratot a „poéták hadjáratának”?89 A rendszer fő jellemzője az, hogy a kulturális intézmények kiépülése időben megelőzi a politikai intézményekét. Miután az ìrñk képtelennek bizonyultak a hatékony önszerveződésre, és miután az 1815-ös év békerendszere következtében Németország politikailag továbbra is széttagolt maradt, igen fontos szerepre tett szert a nemzeti könyvkereskedelmi hálñzat (der deutsche Buchhandel), amelynek létjogosultságát Friedrich Christoph Perthes, liberális politikai irányultságú hamburgi könyvkereskedő a következő, szinte filozofikus mélységű szavakkal kìsérelte meg igazolni: a nemzeti könyvkereskedelmi hálñzat létrejötte a német irodalom, tehát gyakorlatilag a nemzeti kultúra „létfeltétele” (Bedingung des Daseins) (1816).90 A restauráciñ első éveiben bekövetkező események (Wartburg ünnepe, 1816; Kotzebue meggyilkolása, 1819), a fejedelmek többsége, illetve a porosz király egyre konzervatìvabb politikája, a létrejövő szövetségi rendszer kongñ üressége mind azzal a következménnyel jártak, hogy visszaszorultak a politikai nyitást és a sajtñ liberalizáciñját célzñ törekvések: az 1819. évi karlsbadi rendeletek visszaállìtják az egyetemek feletti szigorú ellenőrzést, illetve az előzetes cenzúrát, az 1820. májusi keltezésű bécsi zárñ jegyzőkönyv pedig megerősìti az uralkodñk abszolút szuverenitásának elvét, az alkotmány gondolatát pedig csak abban az esetben fogadja el, ha az nem kisebbìti a monarchák kezében összpontosulñ hatalmat.

3.3.3. Oroszország: siker, majd visszahúzódás Az ancien régime utolsñ éveiben az egyre fokozñdñ értetlenség határozta meg a Nyugat-Eurñpa felvilágosult körei és filozñfusai, illetve II. Katalin cárnő kormányzata között fennállñ viszonyt. A franciaországi események rohamos ütemben követik egymást. Ségur grñfjának beszámolñja szerint a Bastille bevételének hìrét „a szentpétervári pénzemberek, kereskedők, polgárok és néhány fiatal arisztokrata” lelkesen fogadták, a cárnő azonban nem elégszik meg azzal, hogy kifejezze ellenérzését („Én arisztokrata maradok. Elvégre is ez a szakmám”): házi szerzőivel pamfleteket ìrat a filozñfusok ellen, megszigorìtja a cenzúra és a felügyelet rendszerét, tárt karokkal fogadja a francia emigránsokat, továbbá szigorúan franciaellenes külpolitikát folytat. Novikovot 1792-ben letartñztatják, majd tizenöt évi börtönbüntetésre ìtélik, s bár az új cár, I. Pál szabadlábra helyezteti, Novikov nem folytathatja szerkesztői-kiadñi tevékenységét. XVI. Lajos kivégzését követően az 1793. február 8-i ukáz megszakìt minden diplomáciai kapcsolatot Franciaországgal, illetve királypárti hűségeskü letételéhez köti a francia emigránsok befogadását. A következő, 1796-os ukáz önhatalmúlag és radikális mértékben csökkenti az Oroszországban kiadott könyvek számát, illetve a külföldi könyvek behozatalát, sőt elrendeli a magánkézben lévő nyomdák bezáratását is. Az 1789 és 1815 között zajlñ események, Franciaország és Oroszország politikai szembenállása a contrario az egész birodalomban, de különösen Szentpéterváron elősegìti a nemzetivé válás irányába indulñ orosz kultúra fejlődését. A francia kultúra azonban továbbra is erős befolyást gyakorol a nemesség legjobb mñdú tagjaira – gondoljunk csak Jekatyerina Daskova hercegnére (1743–1810), a tudományos akadémia vezetőjére (1782) és az új Orosz Akadémia első elnöknőjére, vagy Mihail Herskovra (1733–1807), aki a moszkvai egyetem igazgatñja, majd kurátora (1763–1802), és akit epikus költeményeinek köszönhetően az orosz klasszicizmus atyjaként tartanak számon. Az 1812-es győzelem és a francia seregek veresége, különösen pedig a kozákok bevonulása Párizsba az orosz haza diadala: „Feledhetetlen idők! Dicső, lelkes idők! Hogy feldobogott az orosz szìv a haza szñra!”91 A diadalmámor azonban gyorsan elillan: a forradalom szelleme 1830-ban 1848-ban és 1871-ben újra felbukkan, és oly nagy félelmet kelt, hogy a már eddig is fennállñ rendőrállami rendszer tovább szigorodik. Az 1830-as években a cenzúrát (szekták, külföldiek, levelezés, szìnház, nyomtatványok stb.) Olde-kop, a császári Az itáliai Alfieri is inkább franciellenesnek, mint ellenforradalmárnak mondhatñ François-René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, II. 474. 90 A XVIII. század második felét illetően lásd Frédéric Barbier: De la république des auteurs à la république des libraires. In L’Europe et le livre… Paris, 1996, 415–449. A későbbi időkre vonatkozñlag lásd uő: L’Empire du livre: le livre imprimé et la construction de l’Allemagne contemporaine (1815–1914). Paris, 1915. 91 Alekszandr Puskin: Hñvihar. In Válogatott prñzai művei. Trñcsányi Zoltán fordìtása. Budapest, 1972, Eurñpa Könyvkiadñ, 99. 88 89


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) kancellária III. ügyosztályának főcenzora gyakorolja. Az ügyosztály vezetője egyébként nem más, mint Benkendorf grñf, akit Puskin egy-szerűen „rácsok nélküli börtönőrként” jellemez. 92 A III. ügyosztály rendelkezik továbbá egy félhivatalos orgánummal, az Észak méhecskéjével, amelynek direktora, Bulgarin, Puskin és barátai Irodalmi Újságjának ellehetetlenìtésén fáradozik. Elmondhatñ ugyanakkor, hogy a birodalom gazdasági fejlődésének kìsérőjelenségeként a társadalom a 19. század során sok szempontbñl modernizálñdik: a fejlődésnek köszönhetően új társadalmi csoportok (polgárság, munkásság) tűnnek fel, elsősorban természetesen Moszkvában és Szentpéterváron. Az új társadalmi jelenségek természetesen nem hagyják érintetlenül a kulturális szférát és a könyvkereskedelmet sem: egyre nyilvánvalñbb, hogy a felvilágosodás filozñfiája, illetve a magát felvilágosultnak ìtélő despotizmus nem képes megoldani a kor problémáit. A 19. század során tovább szigorodñ cenzúra csìrájában fojtja el az egyre nyilvánvalñbb válság megoldására tett kìsérleteket.

3.3.4. Új nemzetek Európa térképén: a görög példa Bár a görögök a háttérbe szorultak a pravoszláv Oroszország mögött, fejlődésüket mégis érdemes figyelemmel kìsérnünk, hiszen Görögországnak nemcsak politikai, hanem kulturális jelentősége is van a nyugati hatalmak szempontjábñl. Noha a történelmi Görögország a 15. század végén ottomán iga alá került, a görög nyelvű nyomtatványok hagyománya megszakìtás nélkül fennmaradt nyugaton, ahol a hellenizmus a reneszánsz ñta egyébként is a tudñs irodalmi kultúra rendszerének alapvető része. A görög közösségek – a legnépesebbet közülük Velencében találjuk – már régñta újgörög nyelvű, elsősor-ban vallásos tartalmú és exportra szánt kiadványokat tesznek közzé, s ezek alkotják a Velencei Köztársaságnak a szárazföldi és az égei Görögországgal folytatott kereskedelme jelentős részét. A 18. századra a Földközi-tenger keleti medencéjében és a Feketetengeren zajlñ kereskedelem egésze a Konstantinápolyban, Odesszában, Szmirnában vagy még nyugatabbra, az Adriai-tenger kikötőiben vagy Livornñban, Marseille-ban, Lisszabonban és Amszterdamban megtelepedő görög kereskedők kezébe kerül. Mindennek következtében sajátságos helyzet áll elő: a jelentős számban és tudñs szellemben készült görög nyelvű nyomtatványok a történelmi Görögország területén kìvül születnek, miközben Görögország lakossága túlnyomñrészt ìrástudatlan, minimális kereslete pedig csak a népi vallásosság szellemében fogant imádságoskönyveknek, vallásos képgyűjteményeknek van. Létezik azonban egy külföldön iskolázott, kereskedőkből és értelmiségiekből állñ kisebbség, amely hajlamos arra, hogy közvetìtő szerepet játsszon az akkulturáciñs folyamatban. A tanulmányaikat nagyobb nyugat-eurñpai városokban folytatñ hellén ifjak a felvilágosodás gondolkodásának és útkeresésének első számú megfigyelői, akik hamarosan nagy erőfeszìtéseket tesznek a nyugati modell meghonosìtására Görögországban. Ezen célkitűzés egyenes következménye a törökellenes nemzeti felszabadìtñ háború, amelyet részben a kultúra fegyvereivel vìvnak meg: a könyvkiadás és könyvterjesztés korabeli jelentőségét nem lehet túlbecsülni. 93 1762-ben egy Joannisz Pringosz nevű kereskedő 800 kötetes könyvtárát Amszterdambñl szülőfalujába, a Vñlosztñl északkeletre fekvő Zagorába szállìtja, hogy ott könyvtárat alapìtson: „A könyvnyomtatás nagyon szép dolog. Olcsñbbak lettek a könyvek, ma már mindenki megvásárolhatja őket. […] Az olvasás felnyitja az olvasñ szemét, tudatos embert farag belőle.” Amikor húsz év múltán, 1774-ben Choiseul-Gouffier hercege partra száll Pátmosz szigetén, jñ okkal képed el azon, hogy az első ember, akivel találkozik, egy ortodox szerzetes, aki arrñl kérdezi: „S vajon Voltaire él-e még?”94A bezárkñzás és a többség változatlan analfabétizmusa nem összeegyeztethetetlen egybizonyos nyitottsággal, amelyről minden Görögországot megjárt utazñ beszámol. Azt sem szabad persze figyelmen kìvül hagynunk, hogy Vol-taire-nek a szultán kormányzata ellen intézett támadásai, illetve II. Katalin törökellenes hadjárata jelentős mértékben hozzájárult a felvilágosodás görögországi népszerűségéhez. Az 1789 és 1815 közötti események tovább fokozzák a nyugati modell vonzerejét: franciák és angolok szállják meg a Jñnszigeteket; a nyugati fennhatñság alá került területen pedig végre megnyìlhat az első görögországi nyomda (Korfu, 1798).95 Ezzel egy időben gyors ütemű fejlődésnek indul a bécsi, párizsi és londoni újgörög nyelvű könyvkiadás: bár a Fényes Porta komoly diplomáciai erőfeszìtéseket tesz betiltásukra, mégis új folyñiratok látnak napvilágot. Az új görög királyság forradalma és függetlensége (1821) két tényezőnek, egy művelt elit kisebbség tevékenységének, illetve az ìrástudatlan tömegek felkelésének köszönhető. Az egyes országok különbözőképpen reagálnak a mindenütt észlelhető cezúrára. Általános érvénnyel kijelenthető azonban, hogy a kéziratos vagy túlnyomñrészt nyomtatott médiumok kulcsszerepet játszanak az új történelmi helyzetben. Angliában, ahol az ipari forradalom hatása már érezhető, Lord Stanhope öntöttvas sajtñja technikai újìtások egész sorát indìtja el, mìg végül a szedés teljesen gépesìtetté nem válik. Franciaországban a Ch. A. Rund: Fighting Words: Imperial Censorship and the Russian Press, 1804–1906. Toronto, 1982. C. Th. Dimaras: La Grèce au temps des Lumicres. Genève, 1969. 94 Choiseul-Gouffier: Voyage pittoresque dans l’Empire ottoman. 2e édition. Paris, 1842, t. I. 164. 95 Athénba 1825-ben érkeznek meg az első nyomdagépek 92 93


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) felvilágosodás fokozatos térnyerésének és a társadalmi-politikai rendszer viszonylagos korsze-rűtlenségének köszönhetően bekövetkező forradalom kulcskérdésévé válik a médiumok, illetve a nyomtatványok problematikája, amelynek vizsgálata egyenesen a jelenkori politika centrumába vezeti a kutatást. Németországban az „olvasás forradalmábñl” kinövő kereslet kielégìtését a német nemzeti kultúrájú területek és a nemzeti könyvpiac integráciñja teszi lehetővé. Még keletebbre és Eurñpa délkeleti részén a nyugati politikaikulturális modell vonzereje kifejezetten a nyugati könyvek hálñzatának integráciñján alapul.

4. IV. fejezet | A könyvipar feltalálása A könyv „második forradalma” (1751–1870) „A szerény és visszahúzñdñ, az atyáitñl örökölt néhány nyomdagépét hiánytalanul leszármazottaira testálñ tudñs helyére végleg a merész és talpraesett spekuláns lép. […] A születő hatalmas gyárak arra ösztönzik a nyomdászt, hogy tudñskodás helyett minden erejét a kereskedelmi tevékenységre fordítsa, s minden eszközzel prñbálja meg kielégíteni a gőzzel hajtott, ezért fáradhatatlan masinák kielégíthetetlen étvágyát.” (A. Firmin-Didot, 1849)

4.1. AZ ELJÖVENDŐ FORRADALOM ELŐSZELE (1815–1830) Az informáciñ és az informáciñ birtoklása kérdésének minden szinten hatalmas politikai jelentősége van: az államok között a hatalomért és befolyásért zajlñ küzdelemben a kulturális szféra egyre fontosabb szerepet játszik. A gazdasági élet szereplői komoly nyereségre tehetnek szert, ha vetélytársaiknál gyorsabban jutnak lényegi informáciñkhoz; a nemzet politikai életének centrumába kerülő néptömegek pedig ezentúl tájékoztatásra szorulnak: a politikusoknak az ő rokonszenvüket kell elnyerniük jñl szerkesztett nyomtatványok és ügyes sajtñkampányok útján.

4.1.1. 1815 Európája A válság hosszú évtizedei után Eurñpa helyzete végre újra kedvezőnek látszik. Bár Franciaország visszaszorul 1789-es határai mögé, a bécsi kongresz-szus résztvevői nem képesek a forradalmi korszak minden vìvmányát eltörölni: a létrejött új hatalmat, a közvéleményt, a médiumok, különösen pedig a periodikák strukturálják. Eurñpa, legalábbis a kontinentális Eurñpa központja továbbra is Párizs és Franciaország marad, amint ezt az 1830-as és az 1848-as események által kiváltott nemzetközi visszhang mutatja. Hasonlñ a helyzet Franciaország határain túl: bár Németország politikai széttagoltságának visz-szaállìtása kétségtelenül a bécsi kormányzat és a Szent Szövetség erejét mutatja, döntéseik egyre inkább az utñvédharc látszatát keltik. Az egyre szélese-dő olvasñközönség nyomása, a kultúrahordozñk egyre fontosabb szerepe, a felvilágosodás öröksége, a francia forradalom hatása – ezek a tényezők teszik igazán égetővé a nemzetiségi kérdést, amelyet egyébként liberális világnézetűek feszegetnek a leggyakrabban. Metternich hiábavalñ erőfeszìtései nem képesek elfedni, hogy a 19. század első éveiben Eurñpa már teljesen más arcot mutat, mint 1780-ban. A negyedszázados eurñpai küzdelmek első számú győztese kétségkìvül Anglia, de az angol társadalom a gazdasági átalakulás sajátságos nehézségeivel látszik küzdeni. Bár Nagy-Britanniában az ipari forradalom és a technikai újìtások biztosìtják a folyamatos fejlődést, itt is megfigyelhetők bizonyos aggasztñ jelenségek: a falusi elvándorlás, a városi lakosság proletarizálñdása, a társadalmi elégedetlenség stb. Kereskedelmi és pénzügyi tevékenységének (valamint a birodalom kiépülésének) köszönhetően London egészen 1914-ig a világ gazdasági fővárosának szerepét tölti be. A kontinentális Eurñpa legalább egy emberöltőnyivel Anglia mögött lemaradva kapcsolñdik be az ipari forradalom folyamatába.96 Demokrácia, nemzetiségi kérdés, ipari forradalom – három alapvető fontosságú jelenség, amelyek hatása már a 18. század utolsñ harmadátñl kezdve érezhető. Bár országonként és térségenként különböző ütemben haladnak előre, hatásuk mégis összegződik az új társadalmi szervezőelv térhñdìtásában. Felbolydulnak a hagyományos életformák, a politikai részvétel elve általánosan elfogadottá válik, a társadalmi kötelékek természete lényegi változáson megy keresztül, következésképp nem maradhat változatlan a médiumok szerepe és státusa sem. Az ekkor elkezdődő folyamat ideolñgiai következményei máig érezhetők. A médiumok – különösen a nyomtatott formáik – kulcsszerepet játszottak abban az 1770–1780 táján megindulñ átalakulásban, amelynek végeredménye az új, a médiára visszahatñ, annak közgazdaságtanát alapve-tően felforgatñ politikai helyzet lett. A francia iparosodás történetének két, egymással ellentétes jellegzetessége, hogy egyfelől a forradalom által rákényszerìtett politikai problematika felgyorsìtotta a „könyvszakma” iparosodását, másfelől az 1789–1795-ös pénzügyi válság és a visszatérő instabilitás egy időre megtöri a kapitalizmus lendületét, és néhány évtizeden át késlelteti a tömegtermelés és -fogyasztás folyamatának kialakulását. 96



4.1.2. A legújabb kor, a nyomtatás és a fogyasztás Már a személyszállìtás forradalmát és a vasút feltűnését megelőzően is észlel-hetők a földrajzi integráciñ bizonyos jelei. Ezek a változások új társadalmi viselkedésformákat generálnak: a pénzügyi szféra egyes résztvevői maximálisan kihasználják az informáciñ egyre akadálytalanabb áramlásábñl származñ lehetőségeket. A „világfalu” ideája bizonyos (anyagi) értelemben már akkor megvalñsul, amikor az egész világot átfogja a közlekedési eszközök hálñzata, amelyet kérlelhetetlen, a véletlent kizárñ menetrendek szabályoznak. Ezt a változást jelképezi Jules Verne Phileas Foggja A 80 nap alatt a Föld körül cìmű regényében. Ezzel párhuzamosan mélyrehatñ változások mennek végbe az emberek időfelfogásában és időbeosztásában. Mivel a lakosság egyre nagyobb része kezd az iparban és a szolgáltatñ szférában dolgozni, mind többen települnek be a városokba.97 Mindez azzal a következménnyel jár, hogy egyre többen kényszerülnek mind több időt szánni arra, hogy eljussanak a munkahelyükre: legyen szñ akár a déli parton lakñ és a Citybe dolgozni járñ gazdag angol pénzemberekről, akár Nyugat-Párizs előkelő elővárosainak jñmñdú lakñirñl, akár a gyárakban dolgozñ munkások tömegeiről. Minket elsősorban az érdekel, hogy elgondolhatñvá vált egy új, a hagyományostñl, a természetestől (ha mondhatjuk ìgy) határozottan elütő időfelfogás, amely immár teljesen független a mezőgazdaságtñl és az évszakoktñl. Ezentúl élesen elkülönül a munkaidő és a szabadidő; van már ideje a városi közlekedésnek, a családi összejöveteleknek, a hétvégének, a vakáciñnak. Pontosan ez, a mezőgazdaság évszakok meghatározta időbeosztása alñl felszabadulñ szabadidő aggasztja a kor moralistáit: hogyan lehetne kellemesen, mégis illendően eltölteni? Amint elhagyjuk a falvak, a mezővárosok, sőt a számos kisváros környékét, azt látjuk, hogy az ìrott betű egyre nagyobb jelentőségre tesz szert: az uralkodñ életforma diktálta időfelfogás nemcsak hogy összeegyeztethető az olvasással, de az alfabetizáciñ és az oktatás meg is nyitja a társadalmi felemelkedésnek a múltban elképzelhetetlen lehetőségeit a lakosság széles tömegei előtt. Természetesen az átlagos életszìnvonal emelkedése is feltétele a fentebb leìrt változásoknak. A nyomtatás fejlődését is ezek a tényezők határozzák meg. A manufakturális úton előállìtott árucikkek – esetünkben a nyomtatványok – értékesìtése csak akkor lehet sikeres, ha a pénzforgalom már elért egy bizonyos fejlettségi szintet. Ehhez egyrészt feltétlenül szükséges, hogy a társadalom végleg túllépjen a cserekereskedelem és az önellátás rendszerén, amelyen vidéki környezetben egyelőre csak a ritka vásárok ütnek rést. Van azonban egy ennél is súlyosabb feltétele a nyomtatványok áttörésének: elengedhetetlenül fontos, hogy a lakosság egy jelentős része olyan jövedelmi szintre jusson, amely megengedi az alapvető fogyasztási javak (táplálék, lakhatás, ruházkodás) megszerzését, hogy azután áttérhessenek a felesleg szétosztásának – kétségkìvül kellemesebb – problémájára, azazhogy a megszerzett felesleget félretegyék-e, vagy fogyasztási javakra költsék; később aztán inkább a különböző fogyasztási cikkek közötti választás kérdése okoz fejtörést. Ha a lakosság egy része egyszer átlépte a szñban forgñ jövedelemhatárt, ne lepődjünk meg azon, hogy az új fogyasztási cikkekre (nyomtatványok, a kikapcsolñdás más mñdozatai, kávéház, koncert, szìnház vagy utazás) fordìtott összeg arányosan gyorsabban növekszik, mint a lakosság jövedelme. Az életszìnvonal emelkedése a fogyasztás új mintáinak megjelenésével jár, új életformák alakulnak ki, s ez kedvez a nyomtatványok elterjedésének. Bár a rendelkezésünkre állñ statisztikai adatok nem teljesen megbìzhatñk, annyi bizonyos, hogy a 19. század során komoly változások állnak be a népesség jövedelmi viszonyaiban – persze minden ország más képet mutat. Az elsőként iparosodñ Angliát kiemelt mértékben sújtja lakossága proletarizálñdásának problémája, az angolok átlagjövedelme mégis emelkedő tendenciát mutat, legalábbis az 1880-as évekig. Itt tehát igen hamar kiépült a nyomtatott kiadványok tömegtermelésének feltételrendszere. Angliát Franciaország követi, ahol is az átlagjövedelem növekedése legalább részben annak köszönhető, hogy a malthusi logika igen korán működésbe lépett. Az 1840-es években 380 frankra rúgñ éves átlagjövedelem 1875-re 600 frank fölé, az első világháborút közvetlenül megelőző évekre pedig 876 frankra emelkedik. Németország lassabban indul be (1855-ben kevesebb mint 400 frank a német átlagjövedelem), de 1870-re megelőzi eurñpai vetélytársait: 1910-re megközelìtik az évi 1000 frankot. Ha minden más tényezőt állandñnak tekintünk, úgy becsülhetjük, legkevesebb 640 frankos évi átlagjövedelemre van szükség ahhoz, hogy valaki könyvet vagy periodikát vásároljon. A földrajzi és társadalmi tényezők és persze az egyéni döntések árnyalják a képet, de általánosságban véve kijelenthetjük, hogy a nyugati nagyhatalmak népességének többsége valamikor 1830 és 1880 között belépett a modern fogyasztás rendszerébe. Természetesen nem becsüljük alá a pauperizáciñ, a falusi elvándorlás és a városi lakosság prole-tarizálñdása jelentőségét: Charles Booth becslése szerint 1899-ben, a viktoriánus Anglia egyik legragyogñbb évében, London lakosságának 30%-a a szegénységi küszöb alatt élt, s ìgy csak a legszükségesebb fogyasztási cikkekre költött. A whig kormányzat liberális programja foglalkozik az iskolarendszer reformjával, és előirányozza közkönyvtárak megnyitását is, ez azonban nem jelent teljes megoldást a könyvhöz, illetve az ìrott kultúrához valñ hozzáférés problémájára. Néhány adat: a 19. század közepén Nagy-Britannia lakosságának 55%-a városlakñ, 1910-re ez a szám 88%-ra emelkedik. Németországban ugyanez a mutatñ 35% és 62%-os, Franciaországban 25% és 44%-os. 97



4.1.3. A piacok vonzereje A restauráciñ éveit már nem ìrhatjuk le az ancien régime könyvkereskedelmére jellemző fogalmakkal: nagyot változott a politikai együttállás, s egészen más már a széles néptömegek viszonya is az ìrott betűhöz. A preindusztriális időkhöz képest ñriási életformaváltás következett be, amelynek következményei anyagi téren is érezhetők. Létezik már egy bizonyos kereslet, s ezt számos könyvkereskedő és kiadñ érzékeli is, de a szakmabeliek még nem voltak képesek kidolgozni a megfelelő mñdszereket: egyelőre nem világos, hogyan fog beilleszkedni a könyvnyomtatás világa a tömegfogyasztás rendszerébe. Nemcsak arrñl van szñ, hogy „veszik a könyveket”, ahogy egy nagy párizsi kiadñ ìrja (a jövő tehát biztosìtottnak látszik, ha sikerül átvészelni az esetleges válságokat); ennél sokkal fontosabb, hogy a piaci feltételrendszer alapvetően megváltozott. Az olvasñkabinetek98 korabeli virágzása két okkal magyarázhatñ, egyrészt anyagilag kedvező feltételekkel működnek (viszonylag kevés pénzért sok olvasnivalñt nyújtanak, s nem igénylik a termelési vagy a terjesztési struktúra radikális átalakìtását sem); másrészt pedig hìven őrzik a felvilágosodás és a forradalom által áthagyományozott társadalmi formákat. Mossé már 1824-ben felismeri annak fontosságát, hogy a könyvterjesztők legfontosabb célkitűzése az árak csökkentése és a példányszám növelése kell legyen, hiszen a könyvpolitika egyértelműen összefügg a könyvipar gazdasági pozìciñival: „Bizonyìtott tény, hogy minél nagyobb a szabadság, és minél hevesebb a verseny egy adott iparágon belül, annál jobb és olcsñbb termékek előállìtására képes a szñban forgñ iparág. […] A szabad verseny radikálisan csökkentené a bekerülési költségeket, és piacot teremtene, hiszen egyre több könyvkereskedés nyìlna… ” 99 Új, a hatékonyabb terjesztést szolgálñ eljárások felbukkanása is bizonyìtja, hogy megváltozott a könyvkereskedők, a könyv és az olvasñközönség között fennállñ viszonyok természete. Vegyük csak az olvasñk figyelmét felkelteni hivatott, szìnes reklám-falragaszokat vagy az újságokban megjelentetett ismertetőket a könyvújdonságokrñl. De roppantul fontos az is, hogy a kiadñk jñ viszonyt ápoljanak a kritikusokkal, akik képesek irodalmi eseményként beharangozni az új művek megjelenését. 100 Londontñl Párizson át egészen Szentpétervárig az újságìrñ, a divatos irodalmi kritikus válik a rendszer legfontosabb szereplőjévé. Ezekben az években bukkannak fel az első utazñügynökök, akiket párizsi kiadñik küldenek vidékre, az értékesìtést fellendìtendő. Vegyünk egy kivételesen sikeres könyvet, például Lamennais Egy hívő szavat (1834). Az 1500 eladott példánynak köszönhetően a kiadñ meggazdagszik ugyan, ám ez még a hagyományos könyvkiadás sikere, nem pedig a modern tìpusúé: az első kiadás sztereotìpjainak101 megőrzése lehetővé teszi, hogy a további kiadások ne kerüljenek túl sokba - s valñban, még 1834-ben három in-octavo kiadás lát napvilágot, később pedig számtalan további kiadás is megjelenik, kisebb formátumban. 102 Ára viszonylag magas (6 frank), szedése pedig hagyományos: oldalanként 250 leütés, ez kevesebb mint 200 ezer leütést jelent egy 241 oldalas könyvben. A piac fokozatos bővülésének van egy utolsñ, itt még nem tárgyalt összetevője: az ismert ìrñk és értelmiségiek új státusra tesznek szert. A tömegmédiumok rendszere valñban arra épül, hogy minél inkább kihasználja a szerzők hìrnevét. A minta már a 18. század második felében adott volt, gondoljunk csak Voltaire-re, Rousseaura vagy Beaumarchais-ra. A 19. századra azonban a jelenség új méreteket ölt, a hangot pedig Chateaubriand Atalája adja majd meg. Számos, a mű és szereplői hìrnevét ügyesen kihasználñ kìsérőtermék (ma talán ìgy neveznénk) jelenik meg a piacon anélkül, hogy az ìrñ és a kiadñ közvetlen hasznot húzna az új üzletből. A regény hősei helyet kapnak Párizs leghìresebb viaszbabagyűjteményében, a szöveget sok helyen szìnpadra alkalmazzák, nemritkán parodikus formában, a regény epizñdjait megörökìtő metszetek kerülnek a kocsmák és fogadñk falaira; mindeközben a klasszikus iskola képviselői az „új, eddig ismeretlen műfajrñl” vitatkoznak. Minden adott tehát ahhoz, hogy egy sikeres mű szerzője személyében is hìressé váljon („divatba jöttem…, s ez megrészegìtett”): az Atala öt év alatt tizenkét új kiadást ért meg, és számos nyelvre lefordìtották. A legkedveltebb szerzők személyes hìrneve paradox mñdon hozzájárult ahhoz, hogy a restauráciñ éveiben kiadñik egy része csődbe menjen: az újdonsült hìrességek olyan magas honoráriumot követeltek kézirataikért, amelyet a régi rend hagyományos könyvkiadási rendszere nem volt képes kitermelni – de a kiadñk tulajdonképpen ebből is a megújulás szükségességét szűrhették le.

Más szervezeti formák („körök”, tudñs társaságok stb.) is elterjedtek voltak a korban. Lásd Françoise Parent-Lardeur: Lire à Paris au temps de Balzac. Paris, 1981. 99 J.-M. Mossé: Du commerce de la librairie, des moyens de le rendre plus florissant et de déjouer lescontrefacteurs étrangers: observations… Paris, 1824. 100 Nagyon ritkán vizsgálják a hìrverés korabeli gyakorlatát, amely pedig fontos szerepet tölt be a nyomtatványok piacán. Emlìtést érdemel Daniel Droixhe kitűnő monográfiája (Le marché de lalecture dans la Gazette de Liège à l’époque de Voltaire: philosophie et culture commune. Liège, 1995). Lásd továbbá Balzac leìrását az Elveszett illúziñkban. 101 Másolat, „tömöntvény” a nyomdai szedésről vagy kliséről további kiadások céljára. 102 AN F18 III/21. 98



4.2. AZ ÁTMENET ÉVEI (1830–1838) Az ancien régime könyvkiadásának működési elvét nem egyik naprñl a másikra váltja fel az új: több évtized szükséges ahhoz, hogy az egyik logikát végleg felváltsa a másik. A francia könyvkiadást az is modellértékűvé teszi, hogy a francia nyelv és irodalom ñriási súllyal van jelen a kor Eurñpájában.

4.2.1. A pénzügyi válság archaikus vonásai Mivel a folyamatos háború és a blokád következtében a császárság állandñ gazdasági nehézségekkel küszködött, a restauráciñ könyvkiadása kénytelen volt a hagyományos úton elindulni: hìres ìrñk összes műveit és nagy romantikus képeskönyveket dobtak piacra, alacsony példányszámban és viszonylag drágán. A mintát Renouard 60 kötetes Voltaire-kiadása szolgáltatta (az ifjabb Moreau illusztráciñival, Párizs, 1819–1823). A könyvtermés túlnyomñ része párizsi nyomdákbñl származik; a pénzügyi struktúrák elmaradottsága pedig arra kényszerìti a könyvkiadñkat, hogy hitelezzenek ügyfeleiknek: a helyi ve-vők számlát nyitnak beszállìtñiknál, és általában évente csak egyszer fizetnek. A számlák távolsági rendezése elsősorban kötelezvények és váltñk útján történik. Hitelezőiknek a kiadñk úgy fizetnek, hogy saját, aláìrásukkal garantált értékpapìrjaikat hozzák forgalomba, esetleg beváltják a harmadik féltől kapott értékpapìrokat. Bevételeik legnagyobb részéhez csak viszonylag hosszú időn belül beválthatñ értékpapìrok formájában jutnak hozzá. Ezek forgalmán és a váltñk zsirálásának gyakorlatán alapul az a többé-kevésbé hatékony, bár néhány komoly kellemetlenséggel járñ pénzügyi rendszer, amelyre a preinduszt-riális kor könyvkereskedője támaszkodni kénytelen. A kiadñnak ki kell épìtenie a könyvterjesztés hálñzatával szinte párhuzamosan egy pénzforgalmi hálñzatot. A rendszer a résztvevők kölcsönös bizalmára épül, hiszen közös ügyleteik csak bizonyos idő múlva hoznak majd hasznot. Fogalmazzunk konkrétabban: a könyvkiadñk és a könyvkereskedők csak akkor számìthatnak sikerre, ha rendelkeznek egy olyan „baráti” hálñzattal, amelynek tagjai készek hitelezni egymásnak, ìgy biztosìtva a könyvek, illetve az értük járñ értékpapìrok zavartalan forgalmát.103 A kor kereskedelmi levelezésében számos példát találunk arra, hogy a leendő üzletfelek egymás megbìzhatñságárñl, hitelképességéről, üzletmenetéről, szokásairñl, üzleti (sőt akár privát) erkölcseiről érdeklődnek. A hitelrendszer általánossá válása oda vezet, hogy rövid idővel a hitelek lejárta előtt a piaci szereplők beválthatñ értékpapìrok vagy készpénz után kezdenek szaladgálni, hogy „teljesìthessenek”. Ha egyik vagy másik adñsa fizetésképtelenséget jelent be, a kiadñ talán még hozzájuthat a pénzéhez, bár a csődtömeg behajtása olyan sok időt vesz igénybe, hogy képtelenség rá hitelt szerezni. Ha fizetésképtelen ügyfele nem túl nagy összeggel maradt adñsa, a kiadñ sikeresen túlélheti a válságot, mert saját hitele nem ingott meg. Költségei persze megnőnek, mert ebben a pénzhiányos korszakban csak igen nagy kamatra juthat kölcsönhöz. Ha azonban a válság továbbgyűrűzik, és úrrá lesz a könyvkereskedelem szféráján kìvül eső területeken is, akkor a hitelrendszer egésze összeomolhat: a pénz elveszti értekét, a legszilárdabb cégek papìrjaiba vetett bizalom is megkérdőjeleződik, hiszen nem tudhatñ, hogy a kisebb cégek csődje kit ránt magával. Aki nem képes hozzájutni kintlévőségeihez, maga sem tudja teljesìteni vállalt kötelezettségeit – összeomlás összeomlást követ. Pletykák keringenek a bajba került cégeket sújtñ nehézségekről: legalább annyira bizalmi válságrñl van tehát szñ, mint a hitelrendszer krìziséről. A restauráciñ korának párizsi könyvkiadñi sok válságon mennek keresztül, melyek mindegyike a régi rend modelljét szabályozñ logika szerint zajlik. Az 1818-as, illetve az 1826-os év válságai csak enyhe következményekkel járnak, 1830-ban azonban minden adott ahhoz, hogy általános krìzisről beszélhessünk: a politikai forradalmat hitelválság104 kìséri; a pénz elrejtőzik, az üzletemberek kivárnak, annál is inkább, mivel sok pénzügyi tranzakciñ július végén volt esedékes, márpedig az események felborìtották a pénzügyi kalendáriumot. Augusztus első tìz napjában mindenki megprñbálja pénzre váltani a birtokában lévő értékpapìrokat: az a hìr járja, hogy a Banque de France tìzmilliñs hátralékkal küszködik. „Senki sem hajlandñ egy fillért sem kiadni”; a behajthatatlan követelések egyre csak halmozñdnak, a bankároknak pedig eszük ágában sincs átvenni a kétes értékpapìrokat. A válság elültével „összeszedik a hullákat” – ez jñ alkalom arra, hogy egyesek elképesztően gyümölcsöző üzleteket kössenek. Elterjed például a hìr, hogy az idősebbik Bossange csődbe ment, mérlege körülbelül egymilliñs hiányt mutat:105 össznépi számolgatás kezdődik, vajon ez a bukás mennyiben sújtja egyik vagy másik cég hitelképességét. A szilárdnak tűnő, egymást a dominñelvnek megfelelően mégis romba döntő cégek csődje következtében az értékpapìr-portfoliñk szinte teljesen értéküket vesztik. A csődbiztosok megállapìtása szerint „az üzlet stagnálása kényszerìtette arra [a csődbe ment kereskedőt], hogy további A könyvszakmában dolgozñk tehát abban érdekeltek, hogy állandñ partnerekkel kereskedjenek. Frédéric Barbier: Finance et politique: la dynastie des Fould (XVII–XXe siècle). Paris, 1991. 105 O. és H.-J. Martin: Le monde des éditeurs. In Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1985, 171. A források lelőhelye: A. Seine D10U3/9, no. 6666 és köv. D11–U3/79. 103 104


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) kölcsönöket vegyen fel; ez persze csak úgy volt lehetséges, hogy ñriási kamatterheket vállalt, legalább 75 000 frank értékben.” A minden céget kivétel nélkül sújtñ nehézségek a következő okokkal magyarázhatñk: a hitelrendszer dezorganizálñdik, a könyvkereskedelem régi rendre jellemző modellje képtelen megoldani a növekvő kereslet problémáját, a belga könyvhamisìtñk konkurenciája pedig megoldhatatlan feladat elé állìtja a francia kiadñkat.

4.2.2. A politikai válság modern jellege Hangsúlyoznunk kell, hogy a hitel régifajta válságát egy olyan, nagyon is modern politikai krìzis robbantotta ki, amelynek egyik kiváltñ oka éppen a médiumok megnövekedett társadalmi súlya volt. A válság eredete egészen a restauráciñ első éveiig vezethető vissza: a fiatal Adolphe Thiers (1797–1876) 1822-ben érkezik meg Párizsba, hasonlatosan a korabeli regények hőseihez. Igen korán csatlakozik a „haladás pártjához”, amely a bankár Laffitte, két könyvkiadñ, Martin Bossange és Alexandre Schubart körül szerveződik, és amelyet a háttérből Talleyrand mozgat.106 Thiers egyébként Schubart-nál száll meg, és Cottánál kezd cikkeket publikálni. Schubart százezer frank értékben vásárol a Le Constitutionnel részvényeiből, kizárñlag abbñl a célbñl, hogy védence szerkesztői állást kaphasson a lapnál. A politikai válság 1829-ben, a Polignac-kor-mány megalakulásával kezdődik: az ellenzék válaszul megalapìtja a National cìmű lapot, amelynek munkatársai Thiers, Mignet és Armand Carrel. Az új sajtñtermék a négy könyvkiadñ, Bossange, Renouard, Sautelet és Charles Hin-gray támogatását is élvezi. Mindenki gyorsan megérti, mennyire fontos az a tény, hogy az országban többségben lévő politikai tábor emblematikus jelen-tőségű sajtñtermékre tegyen szert. Július 25-én, vasárnap, X. Károly aláìrja az ellenzéki sajtñ megzabolására irányulñ saint-cloud-i rendeleteket, amelyek a másnapi Le Moniteurben jelennek meg. Elsöprő tiltakozáshullám indul; amìg azonban az ellenzék Thiers-nél, a National szerkesztőségében ül össze tanácskozni, a rendőrség elözönli a párizsi nyomdákat, a többek között a Nationalt is előállìtñ műhely sajtñit pedig összetörik. A lázadñk három nap leforgása alatt átveszik a hatalmat Párizsban; 31-én, szombaton Orléans hercegét a királyság általános helytartñjává kiáltják ki. Amikor pedig az új kormányzat harmincmilliñs hitellel siet a bajba jutott vállalkozñk segìtségére, az orléans-ista könyvkiadñknak sikerül az összeg jñ tizedét magukhoz ragadni.

4.2.3. A könyvkiadás válasza: Gervais Charpentier és az ipari méretekben előállított könyv Minél több embert „megmozgatni” (a kifejezés La Fayette-től származik) a kitűzött politikai célok érdekében – új logika, a tömegfogyasztás logikája szerint működtetni a könyvkiadást. Bár ez az idea már régñta a levegőben van, a könyvipar „feltalálását” mégis egyetlen ember, Gervais Charpentier (1805– 1871) nevéhez szokás kötni, akinek életrajza számos tanulsággal szolgál. Char-pentier igazi homo novus, atyja a császári gárda kapitánya volt. Balzachoz hasonlñan107 már igen ifjú korában eljegyzi magát a szép kilátásokkal kecsegtető könyviparral – a Ladvocat cégnél ügynökösködik. Egyre szélesebb olvasñközönség kìváncsi a továbbra is igen drága könyvekre; ha megvásárolni nem lehet, hát kikölcsönzik őket: az olvasñkabinetek legszebb évei ezek. Charpentier tehát olvasñkabinettel összekötött könyvkereskedést nyit, de az 1830-as válságba belebukik. Maradék kis tőkéjével új kereskedést nyit a Beaux-Arts utcában, sőt megprñbál a kiadás felé tájékozñdni. Az 1871-es kiadású a Chro-nique de la Bibliographie France (Franciaország könyvkiadásának krñnikája) cìmű mű a következő szavakkal emlékszik meg az 1838-as év konjunktúrájárñl: „Ezekben az években a francia könyvkiadñk újdonságok rovatban szereplő kiadványai egyre kevesebb példányban keltek el külföldön: a 7 frank 50-be kerülő, csúnyán, ñriási sorközökkel nyomtatott, csaknem fehér lapokbñl állñ regényeket szinte kizárñlag Wahlen és Hauman hamisìtott változataiban lehetett eladni. A kiadñk kénytelenek voltak csökkenteni a példányszámot. A kalñzok ellen […] csak egyféleképpen lehet harcolni: ha az eredetit képesek vagyunk olyan olcsñn előállìtani és eladni, mint ők a hamisat. […] Charpentier kiszámìtotta, hogy a hamisìtványoktñl elzárt francia piacon háromszor annyit is eladhat az azonos áron előállìtott eredetikből […] ebből pedig szükségszerűen jelentős nyereség származik majd.” Az ötlet tehát gazdaságossági számìtásokon alapszik: a nyomtatványok kiadásával járñ bekerülési költségek egy része állandñ, a példányszámtñl független nagyságú összeget ad ki (a kézirat megvétele, a szedés, a nyomdagépek kopása, vállalkozási költségek stb.). Megemelt példányszám esetén ezek a fix költségek többfelé oszlanak: olcsñbban lehet tehát árulni a könyveket. Az árcsökkenést elősegìtette az új, sűrűbb szedési rendszer (oldalanként 1560 leütés): a kiadványok kevesebb nyersanyagot – papìrt108 – igényeltek, egy hosszabb textus is R. Marquant: Thiers et le baron Cotta: étude sur la collaboration de Thiers à la Gazette d’Augsburg. Paris, 1953. Schubartot a német Cotta könyvkiadñ küldte megbìzottként Párizsba. 107 Balzac, imprimeur et défenseur du livre. Paris, 1995. 108 A „jézuspapìr” feltalálása (1837) komoly következményekkel járt az iparág egészének fejlődésére nézve. 106


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) kiadhatñ lett egy, esetleg két kötetben. Az újonnan beszerzett gépi sajtñkat pedig csak úgy lehetett gazdaságosan működtetni, ha mást (elsősorban napilapokat) is nyomtattak rajtuk, ezáltal tovább csökkenhetett a kiadñkra nehezedő pénzügyi nyomás. Charpentier új, korszakalkotñ stratégiát honosìt meg a sorozatok kiadásában is. Az elv lényege: a sorozat darabjai voltaképpen szabványszerűen gyártott, ipari tárgyak, állandñ külsővel és állandñ áron kerülnek forgalomba. Az újìtás komoly előnyökkel jár: a kiadñ előzetes költségszámìtást végezhet (hiszen a kiadott kötetek egy kaptafára mennek), a költségeket nem kötetekre lebontva, hanem az egész sorozatra kivetìtve számolhatja; ez azt jelenti, hogy egy bizonyos kötetet akár a bekerülési költségnél is olcsñbban árulhat, ha ìgy többet adhat el a sorozat további köteteiből. A szabványosodás folyamata végkifejleteként értékelhetjük a német Reclam kiadñ 1867-ben indìtott Universal-bibliothek cìmű monumentális, több ezer kötetes sorozatát, amely olyan sikeres volt, hogy 1912-ben még automatákat is felállìtottak a forgalmazás érdekében.109 Vizsgáljuk meg a célközönséget: a kollekciñk puszta léte világossá teszi a könyvkiadást meghatározñ tényezőkben bekövetkezett változásokat. A kiadás régi rendszere a kereslet elvén működött: a jegyzékkatalñgusokbñl és a kritikákbñl tájékozñdñ olvasñ egyszerűen megrendelte a kiadñtñl az őt érdeklő műveket. A nagy példányszámokkal dolgozñ, ipari méretekben működő könyvkiadás viszont abban érdekelt, hogy nehezen megszerzett tőkéje minél rövidebb ideig heverjen tétlenül: gyorsan kell eladnia, tehát a kìnálat elvén kell működnie. A tömegtájékoztatási eszközökből tájékozñdñ olvasñ véletlenül találja magát szemben egy bizonyos könyvvel (egy kirakatban vagy pályaudvari olvasñteremben), és meg is veszi. Ennek a forgalmazási rendszernek a sorozatok fontos elemét alkotják, hiszen az olvasñk hamar hozzászoknak egyik vagy másik kiadñ sajátos jegyekkel ellátott termékeihez: az egységes tipográfiával készülő fedőlapokat könnyű felismerni; további kiadványaik reklámcélzatú bemutatását pedig a kiadñk a belső borìtñn, esetleg külön kis mellékletben adják az olvasñk kezébe. Charpentier Balzac A házasság fiziolñgiája és Brillat-Savarin Az ízlés fiziolñgiája cìmű műveivel indìtja be sorozatát. A két mű ioctodecimo formátumban, velin jézuspapìron jelenik meg; a boltokba 3 frank 50-ért kerülő könyvek kereskedői ára 3 frank, úgy, hogy hat megvásárolt kötet után a hetedik ingyen jár. Balzacot 50 000 példányban nyomja ki, 175 000 frankos bevétellel számolhat tehát. Pár év leforgása alatt a Charpentiersorozatban több mint 400 mű jelenik meg. Gervais Charpentier-t halála után fia, Georges (1846–1905) követi a kiadñ élén, tőle pedig a pályáját egyszerű könyvügynökként kezdő Eugène Fasquelle veszi át a stafétabotot. A Charpentier-rendszer sikere rövidesen nyilvánvalñvá válik: a könyvek átlagos vételára egy emberöltő leforgása alatt (1848 és 1870 között) 48%-kal csökken, sőt 1870 és 1910 között további 23%-ot esik; Charpentier receptjét pedig átveszi a hazai és a külföldi konkurencia. A Librairie nouvelle (Az új könyvtár) 1854-ben, illetve Michel Lévy 1856-ban beindulñ sorozatai is ezt a mintát követik. A nagy példányszámú sajtñban megjelenő folytatásos novellák (feuilletons) konkurenciájára a könyvkiadás az úgynevezett „négygarasos regények” (romans à quatre sous) megjelentetésével válaszol. A nevükhöz méltñan roppant olcsñ áron kaphatñ sorozat kiadványai egyforma borìtñval, nagy példányszámban, sűrű szedésű in-quarto formátumban, fanyomatos illusztráciñkkal jelennek meg. Kötetenkénti egyfrankos áru sorozatával Lévy azonban valñszìnűleg elérte a bon marché, az olcsñság határait, hogy egy korabeli bevásárlñközpont szlogenjével éljünk. A nyomdatechnika fejlődése azzal a következménnyel jár, hogy a kiadñk számára pénzügyileg egyre inkább megéri magas példányszámokkal dolgozni. A nyomdagépek amortizáciñs költségei, valamint az ipari méretű könyvnyomtatásra valñ áttérés hatalmas befektetései arra késztetik a kiadñkat, hogy az eddiginél nagyobb költségvetéssel dolgozzanak. Bár a kedvezőtlen demográfiai mutatñk következtében a francia belső piac arányaiban kevésbé tűnik ìgéretesnek, az új termék – a megváltozott tartalmat hordozñ, ipari méretekben előállìtott könyv – mégis képes az 1830-as, 1840-es évek során konjunktúrát teremteni. A Gervais Charpentier újìtásai meghñdìtották Angliát és Németországot is. A londoni könyv- és nyomtatványpiac 1830 körül válságos időszakát éli; a korabeli szakértők azon gondolkodnak, vajon még mindig fényűzési cikk-e a könyv, vagy általános fogyasztási cikk vált belőle.110 Az angol kiadñk, francia kollégáikhoz hasonlñan, a könyvárak mérséklésében látják a probléma megoldását: rendszeres időközönként megjelenő kiadványait (két-három hetente egy új mű) Constable 3 shilling 6 pennys áron forgalmazza. Más kiadñk is ezt az utat követik, ìgy azt mondhatjuk, hogy a tömeges olvasás jelensége az 1820–1840-es években jelenik meg Angliában. A német kiadñk, Cottát követve, több tìzezres példányszámban vállalkoznak könyvek kiadására. 111

Frédéric Barbier: L’empire du livre. Paris, 1995, 96–97. James J. Barnes: Depression and Innovation in the British and American Book Trade, 1819–1939. In Book and Society in History. New York–London, 1983, 283. 111 Frédéric Barbier: L’Empire du livre. Paris, 1995. 109 110


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) A termelési mutatñk arrñl tanúskodnak, hogy a 19. század töretlen konjunktúrája gyökeresen megváltoztatta a könyvkiadás világát. A rendelkezésünkre állñ statisztikák112 azt mutatják, hogy mìg az 1840-es évek Franciaországában évente 6200 új cìmet adtak ki, 1860-ban már évi 13 500-at, 1880-ban évi 20 800-at, a századfordulñn évi 28 000-et, a háború előestéjén pedig 32 800-at. Bár a nemzetközi összevetést megnehezìti, hogy a bibliografikus összeìrásokat nem egységes rendszer szerint szerkesztik, az mégis nyilvánvalñ, hogy a németországi mutatñk hasonlñ ütemű fejlődésről árulkodnak: 1840-ben évi 6200, 1880-ban évi 15 000, 1914ben pedig több mint évi 35 000 cìmmel.113

4.2.4. A nagy példányszámú sajtó Nagy jelentőségű az a tény, hogy az ipari méretekben kiadott periodikák „feltalálása” pontosan egy időben zajlik Charpentier „forradalmával”. A júliusi forradalom ékesen bizonyìtotta, hogy a negyedik hatalmi ág felmérhetetlen fontosságú. Persze már a forradalom előtt is történtek kìsérletek arra, hogy nagyon olcsñ időszaki kiadványokkal prñbálják meghñdìtani a piacot. A vállalkozások mintájául az angol Charles Knight filléres magazinja, a Penny Magazine szolgált, amely az 1820-as év nagy válságára prñbált megoldást találni. A Penny Magazine-t egyébként 1832-től kezdve sokan követni prñbálják Angliában, sőt a modell külföldre is kikerül, és a Martin Bossange által Németországban kiadott Pfennig Magazine prototìpusául is szolgál.114 A döntő jelentőségű, az újságok, illetve a periodikus sajtñ modern megjelenési formáját meghatározñ ötlet azonban egy másik regényes életű személyiség, Émile de Girardin nevéhez fűződik, aki 1836-ban indìtja útjára a La Presse-t, az első valñban ipari logika szerint működő periodikát.115

4.3. A KÖNYVIPAR KULCSFIGURÁJA: A KIADÓ A könyvnyomtatás és a könyvkiadás a 19. század elején megindulñ induszt-rializáciñjának nem kizárñlag technikai feltételei vannak (a sztereotìpia, a gépi és a rotatìv sajtñ, az illusztráciñ új technikái, az ofszetnyomás116 stb.); a sikerhez az is szükséges, hogy mind a termelésben, mind a terjesztésben új szervezeti keretek honosodjanak meg.

4.3.1. Az új piaci lehetőségek kiaknázása A médiumok megváltozott helyzete következtében a Júliusi Monarchia éveire elképzelhetővé válik az áttérés az új működési rendszerre. A Chateaubriand nyomdokain járñ szerzők megprñbálják kihasználni a konjunktúra nyújtotta lehetőségeket; a kiadñk pedig egyre merészebb vállalkozásokra határozzák el magukat. Chateaubriand maga egyébként két éven keresztül az Elveszett Paradicsom fordìtásának kénytelen szentelni minden idejét („Milton napszámosa lettem” – panaszkodik). 1835 végén azonban két kiadñ, Delloye és Sala 800 ezer frank alaptőkéjű részvénytársaságot hoz létre. Az új vállalkozás évi 12 ezer frankos járadékot biztosìt a hìres ìrñnak a Síron túli emlékiratok szerzői jogaiért cserébe. A Chateaubriand Társaság az ìrñ barátait, csodálñit és politikai elvbarátait gyűjti egybe – a vállalkozást mégsem koronázza siker. A kiadást Sala és a La Presse nagy hatalmú szerkesztője, Émile de Girardin vitái hiúsìtják meg. Nem az ìrñk, hanem a Charpentierhez hasonlñ kiadñk lesznek képesek az új piaci lehetőségek kiaknázására; ők vetik bele magukat elsőként a könyvipari spekuláciñkba.

4.3.2. A kiadó feladatai A nagy változás első jeleként új tìpusú kiadñk jelennek meg Franciaországban: ők vállalják magukra a kapitalista vállalkozñkra hárulñ szerepet, az ő kezükben összpontosulnak majd a könyvipar legfontosabb, harmadik szektorbeli funkciñi. Vannak a hatalom legfelsőbb köreibe bejáratos kiadñk (Hachette) és olyanok is, akik ösztönös üzleti érzéküknek köszönhetően rájönnek, milyen újìtásokkal (könyv, majd könyvsorozat, végül olcsñ sajtñtermékek) lehet nagy bevételre szert tenni. A kiadñ mindenesetre elolvassa és véleményezi a kéziratokat, majd megteremti kiadásuk anyagi feltételeit: ő határozza meg a példányszámot, ő számolja ki a bekerülési költségeket, ő dönt a könyv bolti árárñl, a terjesztés üteméről és körülményeiről. Ebben a fázisban már a könyv megjelenésével kapcsolatos Frédéric Barbier: Une production multipliée. In Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1990, 105–130. M. Plant: The English Book Trade. London, 1939; R. Wittmann: Geschichte des deutschen Buchhandels. München, 1991; G. Razone: La letteratura e il consumo […], 1845–1925. In Letteratura italiane. Dir. A. Asor Rosa. Vol II. Torino, 1983. 114 Frédéric Barbier: Martin Bossange, Paris und Deutschland. In Beiträge zur Geschichte des Buchwesens in frühen 19. Jt. Wiesbaden, 1993, 95–113; Richard D. Altick: The English Common Reader: a Social History of the Mass Reading Public, 1800–1900. Chicago, 1957, 332 115 Könyvünk második felében részletesen tárgyaljuk majd ezt a fontos kérdést. 116 Eric Le Ray: Histoire de l’offset en France, de l’analogique au numérique, 1904–1994. DEA-dolgozat. Paris, IV. 1995, 2 vol. 112 113


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) materális döntéseket is hoznia kell: milyen formátumban, milyen papìron, milyen betűtìpussal, milyen szedéssel, továbbá hogy illusztráciñkkal vagy anélkül jelenjen-e meg a könyv. A döntések függvényében további intézkedésekre van szükség: kapcsolatba kell lépnie a papìrszállìtñkkal, a tipográfusokkal, a nyomdával, esetleg a metszetek készìtőivel stb. Az ipari logika szerint működő könyvkiadñkban az is megtörténhet, hogy a kiadñ kifejezetten felkér egy szerzőt egy bizonyos tìpusú szöveg megalkotására. A kiadñk nemsokára külön osztályt hoznak létre, amelynek feladata a szerzőkkel valñ kapcsolattartás, a szerződések előkészìtése és szignálása, valamint a kefelevonatok átnézése. Hachette-nél 1860 ñta dolgoznak irodalmi szerkesztők. A könyvkiadñra hárulñ pénzügyi feladatok sem kevésbé jelentősek. Mivel az ipari méretű termelés roppantul tőkeigényes, a nagyobb kiadñk kénytelenek a bankokra támaszkodni, különösen igaz ez az időszaki sajtñtermékek kiadñira. Végül azt kell megvizsgálnia, hogy a kész termék illeszkedik-e az előzetes tervbe, majd elő kell készìtenie annak terjesztését. Külön osztály foglalkozik a hìrveréssel kapcsolatos tennivalñkkal, jelesül plakátok, közlemények elhelyezése a Bibliographie de la France-ban és más kiadványokban, a sajtñpéldányok kiküldése, a reklámozandñ könyvről szñlñ nagyobb lélegzetű cikkek közzététele ismert, nagy példányszámú lapokban, a mű eljuttatása a kis-kereskedőkhöz. A Második Császárság idején a nagyobb kiadñknak már külön sajtñfelelősük van. Egy jñ kis botrány (az újságìrñ Armand Carrel Émile de Girardinnel vìvott párbaja és halála 1836-ban) vagy egy per (például a Romlás virágai vagy a Bovaryné kapcsán) természetesen igen alkalmasak az olvasñközönség kìváncsiságának felkeltésére; a kiadñk nem is mulasztják el tudatosan kihasználni az események reklámértékét. Pár évvel később a következő bölcsesség egyenesen szállñigévé válik: „– Ha nem indul is eljárás, mi azért közzétesszük a hìrt, hogy a könyvet be akarják tiltani. Ez néhány ezer eladott példányt bizonyosan jelent. […] Remélem, nem talál ebben kivetnivalñt? – Épp ellenkezőleg. Semmitől sem szabad visszariadnunk, ha a tisztességünkről és a nemzet becsületéről van szñ.”117 Az utolsñ fázis: a szűk értelemben vett terjesztés. Fel kell mérni az értékesìtés folyamatába bevonandñ kiskereskedők helyzetét, rögzìteni az árusìtás anyagi feltételeit, előkészìteni (csomagolni) és elszállìtani az árut, összesìteni a számlákat és a kifizetéseket – az eladatlan példányok visszaszállìttatását követően. Egy kiadñház legfontosabb tőkéje a könyvállománya, azaz mindazon általa kinyomtatott könyv, amelyek jogai a kiadñ birtokában vannak. Magátñl értetődik tehát, hogy a kiadñk elemi érdeke az állományukba tartozñ művek újrakiadása, sorozatokba illesztése, illetve a kiadñi katalñgusok eljuttatása az ország nagyobb városaiba, esetleg külföldre is. A kiadñk természetesen rendelkeznek raktárral is, ahol azonnal megtalálhatñk az esetlegesen tőlük megrendelt művek. A kiadñ lesz tehát a könyvipar újonnan kiépülő rendszerének központi szereplője, hiszen rá hárulnak a termeléssel kapcsolatos harmadik szektorbeli funkciñk. Racionális és gazdasági megfontolások ráadásul igen gyakran arra ösztönzik őket, hogy bekebelezzék a nyomdákat (ìgy tesz a Hachette, a Larousse és a Chaix), sőt a Hachette terjesztői hálñzatot is szerez. A pénzügyileg sikeres könyvkiadñk ráadásul nagy figyelmet fordìtanak arra, hogy a pénz és az irodalom között fennállñ viszonyokat 118 álszent mñdon elleplezzék: úgy tesznek, mintha a könyv az ideák világában létezne, s mint ilyen, nem kerülne pénzbe. Regnault joggal gúnyolñdik a Les Français peints par eux-mêmes (Ahogyan a franciák látják magukat) lapjain: „Az új idők kiadñja mindent megprñbál elleplezni, ami az üzletre emlékeztet […] nem boltot tart fenn, hanem kabinetet. Áruházai szalonok, ügynökei alkalmazottak, vásárlñi partnerek. Nemsokára a pénztárosokat is minden bizonnyal átvevőknek fogják nevezni.”

4.3.3. A párizsi könyvkiadók világa Az ancien régime könyvkereskedelme Párizsban koncentrálñdott; a legnagyobb kiadñházak a 19. században sem hagyják el Párizst. A kiadñk túlnyomñ részét a restauráciñ és a Júliusi Monarchia éveiben alapìtották, a legnagyobbak azonban – elsősorban azok, amelyek a termelés valamelyik szektorára specializálñdtak – a Második Császárság idején érték el legjelentősebb sikereiket. Ebben az új világban ritkán voltak sikeresek a régi nagy cégek örökösei. De a klasszikusokat kiadñ Didot leszármazottai Pierre (1761–1853), a fivére, Firmin (1766–1834) és különösen ez utñbbi fia, Ambroise FirminDidot (1790– 1876) az új körülmények között is megállták a helyüket. Firmin Didot nagyszabású és hozzáértő kiadványaival lett hìres, 1872-ben az irodalmi akadémia, az Académie des Inscriptions et des Belles-Lettres tagjává választották, teljesìtményét a kereskedelem világa is elismerte: tagja a Párizsi Kereskedelmi Kamarának és a Manufaktúra Bizottságnak, elnöke a Könyvkereskedők Körének, aktìv résztvevője a nemzetközi ipari 117 118

Georges Darien: Les Pharisiens. Paris, 1978, 89. Jean-Yves Mollier: L’argent et les lettres. Paris, 1998.


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) kiállìtások bìrálñbizottságainak. Az természetesen nem vitathatñ, hogy a könyvipart az új jövevények uralják, akiknek felmenői a könyves szakmátñl igen távol eső területeken tevékenykedtek. A kor legjelentősebb kiadñja, Louis Hachette (1800–1864) az Ardennekből származik, ahol atyja bìrñsági ìrnok volt. Louis a hìres párizsi tanárképző főis-kolán szerez képesìtést, miután azonban politikai okokbñl eltiltják a közoktatástñl, 1826-ban megszerzi a jelentéktelen Bredif könyvesboltot. Louis Bréton jegyző és a Rousseau, Moisant és Társa bank támogatásával 1832-ben kiadja Manuel général ou journal de l’instruction primaire (Az általános ismeretek kézikönyve, azaz az elemi oktatás menete) cìmű művét, majd további kézikönyvek megìrására kap megrendeléseket az oktatási minisztériumtñl (1835). Hachette a későbbiekben fokozatosan bővìti tevékenységi körét: 1851-ben angol mintára létrehozza a „Vasúti könyvtárat” (az ötlet a londoni világkiállìtáson tett látogatása során tetszik meg neki). A kiadñ még ugyanez évben szer-ződést köt a vasúttársaságokkal: a megállapodás értelmében a pályaudvarokon és környékükön kizárñlag a Hachette-nek van joga könyveket árulni. További pozìciñkat sikerül meghñdìtania a Journal pour tous (Mindenki Újságja) és a La Semaine des enfants (A Gyermekek Hete) megindìtásával (1857), valamint Ségur grñfnő néhány művének kiadásával.119 Halálakor Hachette tekinthető Párizs első számú kiadñjának, magánvagyona több mint kétmilliñ frankot tesz ki, cégének csillaga pedig töretlenül ìvel felfelé. Három évvel később egy a világkiállìtásrñl szñlñ jelentés a következőket állapìtja meg: „Nincs ma kiadñ Franciaországban, de talán a világon sem, amely olyan kiemelkedő pozìciñkkal rendelkeznék, mint amilyet a Hachette és Társai lassan, de biztosan kivìvott magának. […] 800 szerző több mint 4000 művét adták már ki, és ha ideszámoljuk a tizenegy nyomdájukban dolgozñkat, hozzávetőlegesen 3000, különféle rendű és rangú embernek adnak munkát.” A nagy kiadñk az új, feltörekvő üzleti tehetségek iskolái: Victor Masson is Hachette-nél dolgozott, mielőtt 1837-ben megalapìtotta volna saját kiadñját. Tankönyvekre és orvosi kiadványokra szakosodik; sikereinek köszönhetően a Második Császárság éveire a legnagyobb párizsi kiadñk egyikévé növi ki magát. Hachette, Larousse vagy Hetzel kizárñlag könyvkiadással foglalkozott, voltak azonban a párizsi könyvkereskedelemnek olyan alakjai is, akik más jel-legű befektetésektől sem riadtak vissza. A Cotentin-félszigetről származñ Garnier testvérek a kezdetekben például mozgñ könyvárusként működtek, majd 1836-ban boltot nyitottak a PalaisRoyalban. Balzac, aki visszatérő látogatñja volt a galériáknak, igen életszerűen ìrja le a helyszint: „A két barát ezután belépett a Fa-galériába, amely ez idő tájt az Újdonságokhoz cìmzett könyvkereskedés székhelye volt. […] A hideg, magas és széles Orléans-galériának, e világtalan üvegháznak a helyén barakkok, vagy pontosabban szñlva deszkabñdék voltak, meglehetősen rosszul festett kis bñdék, gyér világosságukat a kert és az udvar felől kapták. […] A boltok hármas sora két, körülbelül tizenkét láb magas galériát alkotott. A középső bñdésor a két galériára nyìlt, amelynek levegője dögletes bűzt árasztott rájuk, tetőzete pedig világosságot engedett be a mindig piszkos üvegeken keresztül. Ezeket a zugokat annyira megdrágìtotta a közönség odacsődülése, hogy bár némelyik alig volt hat láb széles és nyolc-tìz láb hosszú, ezer tallérra rúgott a bérük. […] Így hát min-denfelől mintha valami ocsmány és émelyìtő szegély ñvta volna a galériák megközelìtésétől a kényes ìzlésű embereket, de a kényes ìzlésű emberek kevéssé riadtak vissza. […] Így hát a közvélemény, a hìrnév itt viharzott fel, és itt csöndesült el, éppen úgy, mint a politikai és kereskedelmi üzletek. […] A könyvkereskedők és a költészet, a politika és a prñza birodalma volt ez, masamñdoké és végül örömlányoké, akik csak este érkeztek.”120 Egy varázslatos tér paradoxonai: különböző világokbñl jövő emberek találkoznak itt, a szabad ég alatt, vagy sáros és mocskos viskñkban pedig egész vagyonok cserélnek gazdát. A Második Császárság éveiben a Garnier testvérek elképesztő üzleteket bonyolìtanak: különösen nagy haszonra tesznek szert a Palais-Royal, a későbbi Montparnasse pályaudvar és a Petit-Montrouge környéki ingatlanokat érintő üzletekből. Honoré Champion joggal jegyzi meg: „kizárñlag könyvértékesìtésből nem lehet akkora vagyonra szert tenni, amekkorára a Garnier családnak sikerült.” A legkiemelkedőbb pénzügyi siker mégis a Lévy fivéreknek, egy lotaringiai zsidñ házalñ fiainak jutott osztályrészül, akik pályájuk kezdetén maguk is hasonlñképpen keresték kenyerüket. Ők futtatták fel a filléres könyvek kereskedelmét, szoros kapcsolatban álltak a leghatalmasabb francia és külföldi pénzügyi körökkel. A „könyvkereskedelem basája” (ő indìtotta el a „Michel Lévy könyvei” sorozatot, amelynek egyes kötetei 1 frankba kerültek) minden áldott estéjét a Riche kávéház hátsñ termében töltötte. Néhány évvel később, 1863ban, ő adja ki Renan művét, a Jézus életét - a könyvből 1,3 milliñ példányt adnak el, és tìz nyelvre is lefordìtják. Halálakor hozzávetőlegesen 3 milliñ frankot, egy Vendőme téri házat, egy kìnai porcelángyűjteményt, néhány festményt (Bonington, Meissonier), és egy 450 palack bort rejtő pincészetet hagyott utñdaira.121

A fentebb emlìtett művek az 1859-ben indulñ „Rñzsaszìn könyvtárban” jelennek meg. Honoré de Balzac: Elveszett illúziñk. Benedek Marcell fordìtása. Bukarest, 1978, Kriterion Kiadñ, 244–246. 121 Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1990, 604. 119 120



4.3.4. Kiadók és nyomdászok Didot-t kivéve, a párizsi könyvesek többsége csak és kizárñlag könyvkiadással foglalkozik; nyomdákra csak jñval később (Hachette) vagy csak speciális okokbñl (Larousse) tesznek szert. Ez alñl az időszaki sajtñtermékek kiadñi persze kivételek: a nagy példányszám és a szűk határidők arra kényszerìtik őket, hogy a szerkesztőségek mellett tökéletesen felszerelt nyomdákat állìtsanak fel. A nyomdaipar fejlődésének köszönhetően azonban a Júliusi Monarchia és a Második Császárság idejére új tìpusú, a kor ipari üzemeihez hasonlñ nyomdák jönnek létre. Az új nyomdák először a város szìvében nyìlnak meg, de a kiadñk hamar felismerik ennek hátrányait, sőt veszélyeit, arrñl nem is beszélve, hogy a városi telkek roppantul drágák. A nyomdák ezért hamarosan kiszorulnak a külvárosokba. A párizsi piacot két nyomda uralja. A liberális politikai beállìtottságú Paul Dupont (1796–1879) Firmin Didotnál tölti tanulñéveit, majd 1818-ban megvásárol egy jelentéktelen nyomdát, amelyet azonban gyorsan és látványosan felfuttat. 1860-ban az üzemet Clichybe költözteti. Cégének alaptőkéje 1864-ben már eléri a 2,1 milliñ frankot. Ekkorra Dupont nyomdájában már húsz mechanikus és harminc kéziprés, hat gőzhajtású, tizenöt kőnyomñ sajtñ találhatñ, amelyeket két gőzgép működtet. A kor talán legfontosabb problémája a munkaerő hatékony megszervezése; Dupont a dolgozñk számára olyan szervezeti kereteket teremt, amelyek a nagyipar korában is képesek megőrizni bizonyos, a régi, műhelyjelleggel működő nyomdákat jellemző szokásokat.122Dupont-hoz hasonlñan Napoléon Chaix (1807–1865) sem hagy fel a kiadñi tevékenységgel, elsősorban mégis nyomdászként válik ismertté. Dupont-nál tanonckodik, majd ugyanott nyomdavezető, végül 1845-ben megalapìtja saját üzemét, az Imprimerie centrale des chemins de fert (Központi Vasúti Nyomda). Kezdetben mindössze egyetlen munkást foglalkoztat, de 1846 szeptemberében adja ki az első vasúti menetrendet – ezzel alapozza meg a vagyonát. A menetrendeket és ismertetőket követően más megbìzásoknak is eleget tesz (útikalauzok, térképek, mindenféle adminisztráciñval kapcsolatos nyomtatvány, tőzsdeárfolyamok, értékpapìrok és részvények, reklámok stb.). Chaix mindemellett köteteket és kiadványokat tervez nagy párizsi könyvkiadñk, de különösen folyñiratok, periodikák megbìzásábñl. A 765 ezer frank törzstőkével rendelkező vállalkozás 1865-ben hozzávetőlegesen 400 munkást foglalkoztat. Dupont-hoz hasonlñan Chaix is nagy figyelmet szentel a munkásokat foglalkoztatñ intézmények működésére.123 A nyomdaipar konjunktúrája áttételesen bár, de igen kedvező hatást gyakorol a könyvkiadáshoz, illetve a nyomtatáshoz szükséges gépek gyártására is: az olasz bevándorlñcsaládbñl származñ Hyppolite Marinoni gépi és rotatìv sajtñkat előállìtñ üzeme Eurñpa egyik legjelentősebb vállalkozása e nemben, amely kitüntetéseket is elnyert az 1849-es, 1855-ös és 1867-es kiállìtásokon. A nagy papìripari cégek is komoly vonzerőt gyakorolnak a tőkeerős befektetőkre. Történeti okokkal magyarázhatñ, hogy a nyomdák és a könyvkereskedők Párizsban koncentrálñdtak, ahol a legjelentősebb kiadñk is megtelepedtek. A vasúti közlekedés fejlődése azonban megbontja ezt a hagyományos egyensúlyt: először Párizs környékén, később azonban vidéken is nagy nyomdaüzemek létesülnek. Vidéken nyomtatni jñval gazdaságosabb, mint Párizsban (az ingatlan és a munkaerő is olcsñbb), a vasút megjelenése pedig csökkenti a szállìtási költségeket és a határidők betartása sem jelenthet problémát. Paul Dupont clichyi vállalkozása mellett meg kell emlìtenünk a Crété nyomda üzemét is, amely 1828-ban Corbeilben jött létre, és a Második Császárság éveiben a legnagyobb párizsi kiadñknak is dolgozott. A nyomdaüzem 1868-ban körülbelül 200 munkást foglalkoztatott. Végül emlìtsük meg, hogy számos vidéki nyomda és könyvkereskedő (gyakran a párizsi nagyoknál régebbi alapìtásúak) képes volt Párizstñl távol is fennmaradni, sőt hosszú távon igen jelentősnek bizonyulñ kiadñi tevékenységet folytatni: a strasbourg-i Levrault-(a későbbi Berger-Levrault) ház először a közigazgatásnak és a hadseregnek dolgozik, később azonban maga is piacra dob olcsñ könyvsorozatokat, például a „Családi Könyvtárat”; legnagyobb vállalkozásuk azonban Schmid kanonok erkölcsös történetkéinek kiadása. Az üzemet 1868-ban teljesen újjáépìtik; amikor azonban 1870-ben a Német Birodalom annektálja Elzászt, a cég (amelynek első számú üzleti partnere továbbra is a francia közigazgatás) Strasbourg-bñl Nancyba költözik.124 A Levraultcégre sokban emlékeztet a toulouse-i Privat. A névadñ 1849-ben függetlenedik, kiadñi tevékenységének kezdetén tankönyvekkel, majd történeti munkákkal (különösen a regionalizmus témakörében) foglalkozik. Néhány további nagy név: Ardant Limoges-ban, Mégard Rouenban, Lefort és Daniel Lille-ben.125 A Frédéric Barbier: Les ouvriers du livre et la révolution industrielle en France au XIXe siècle. Revue du Nord. T. LXIII, no. 248 (1981), 189–206; valamint Une imprimerie en 1867. Paris, 1867. 123 Historique de l’imprimerie et de la librairie centrale des chemins de fer. Organisation industrielle et économique de cet établissement. Paris, 1878. 124 Frédéric Barbier: Le transfert des industries alsaciennes en Lorraine après la guerre de 1870… In Actes du 105e Congres national des sociétés savantes. Paris, 1979, Histoire moderne, t. II. 121–134. 125 Rouen, le livre et l’enfant, 1700–1900. Rouen, 1993, 140–152. (Bibliográfiai tájékoztatñ: 153– 155.) 122


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) legjelentősebb vidéki vállalkozások egyike azonban a Mame családé, amelynek tagjai egy Comtat-bñl származñ, 1767-ben Angers-ban letelepült nyomdászsegéd leszármazottai. Armand Mame (1776–1845) Tours-ba költözteti a vállalkozást, fia, Alfred Mame (1811–1893) pedig Franciaország legjelen-tősebb nyomdaüzemévé fejleszti a céget. A hatalmas tours-i üzem felépìtését az tette lehetővé, hogy Mame meghñdìtott egy különleges piacot, a „támadhatatlan”, katolikus szellemiségű ìrások piacát. A sikeres ésszerűsìtés és gépesìtés következtében Mame roppant alacsony költségekkel képes dolgozni, ráadásul úgy, hogy a nyomdájábñl kikerülő könyvek még külső formájukra nézve is szebbek lettek (hìres Mame könyvkötőműhelye). 1862-ben „elemi iskolásoknak szánt könyvecskéket kìnál 35 centime-ért, aranyszìnű kartonpapìr borìtású in-octavñkat 1 frank 20ért, aranydìszìtésű imádságoskönyveket 60 centime-ért, aranymetszésűeket pedig 1 frank 5 centime-ért”. Az 1867-es év során a cég hatmilliñ kötetet nyomtat ki, pedig „néhány éve még a világ összes nyomdája együttvéve sem termelt ennyit”. Ezzel párhuzamosan Mame létrehoz vagy támogat számos, a szociális katolicizmus szellemében fogant munkássegélyező egyletet és más munkásbarát intézményt. 1865-ben belép Frédéric Le Play 1856-ban alapìtott Szociális Gazdasági Társaságába; kiadja a La Réforme sociale (A társadalmi reform) és a L’Organisation de la famille (A család szervezete) cìmű műveket, illetve az Ouvriers européens (Eurñpai munkások) és a L’Organisation du travail (A munka szervezete) cìmű művek második kiadását. A termelés folyamatában elfoglalt központi szerepe a kiadñt az új keletű ipari feudalizmus bárñjává emeli. Életmñdjuk és vagyonuk nyilvánvalñvá teszi, hogy legnagyobb francia kiadñk a frissen meggazdagodott nagyburzsoáziához tartoznak: az 1871-re már majdnem egymilliñ frankos magánvagyonnal és egy Louvrerakparti házzal rendelkező Charpentier még ekkor sem érte el leggazdagabb kollégái, Lévy, Hachette vagy Garnier szintjét, akik mindannyian többszörös milliomosokként távoznak az élők sorábñl. Az ìrott betűhöz, illetve a könyvnyomtatáshoz kapcsolñdñ tevékenységek kivételes státusa és megbecsülése azonban elhalványulni látszik: a könyvkiadás ekkorra már elsősor-ban gazdasági tevékenység, amelyet egyedül a nyereség alapján kell megìtélni. Cotta a könyvnyomtatástñl roppantul távol eső iparágakba is befektet, hasonlñan francia kollégáihoz, Garnier-hez vagy Lévyhez. A jelenség szinte irodalmi klisévé válik: Timothy Forsyte könyvkiadñ ugyan, de ez számára csak egy lehetséges befektetés a többi között. Ha sikeresen üzletel, visszavonulhat, hiszen elegendő jövedelemmel rendelkezik élete hátralévő részére: „Eladta tulajdonrészét a kiadñban, mely főleg épületes könyveket jelentetett meg, az érte kapott jelentős összeget pedig államkölcsönbe fektette…”126 Az ìrott betű és a nyomtatvány világa egyre szervesebben illeszkedik bele a gazdaság, illetve a piac általános működésébe. Talán éppen ez a tendencia magyarázza a contrario, hogy egyre gyakrabban esik szñ a könyves szféra alapve-tő specificitásárñl – ezek a hangok különösen vélt vagy valñs válságok idején erősödnek fel. A francia könyvkiadás már a Júliusi Monarchia idején is kifejezetten kedvező helyzetben volt; a Második Császárság éveiben azonban tovább erősödnek a könyvesek pozìciñi, hála az új kiadñk létrejöttének, de főleg a gépesìtés felgyorsulásának és a zökkenőmentes átállásnak a tömegtermelésre. Az évente kiadott új cìmek száma 1840 és 1875 között gyakorlatilag a háromszorosára emelkedik; ez az arányszám azonban nem veszi figyelembe az átlagos példányszámok emelkedését, ìgy valñszìnűleg alábecsüli a fejlődés valñdi ütemét. A francia könyvkiadás, illetve a könyvszféra és a politikai hatalom viszonyának története kielégìtően magyarázza, miért összpontosul Párizsban mindenféle, a könyvvel kapcsolatos tevékenység. A 19. századi Franciaországra jel-lemző viszonylagosan kedvezőtlen demográfiai mutatñk (elsősorban az a tény, hogy a lakosság túlnyomñ része továbbra is falusi környezetben él, ami nem kedvez a könyvkereskedelem fejlődésének), a hamisìtványok konkurenciája, az angol nyelv nemzetközi térhñdìtása a francia rovására; mindezek a tényezők komolyan elgondolkodtatták a francia kiadñkat: hogyan lehetne elérni a potenciális vevők piacát? A kérdésre számos válasz született: az innováciñs kényszer idejekorán életre hìvta a tömegtermelés rendszerét, a könyvkiadñk igen gyorsan szakosodni kezdtek, szoros kapcsolatokat ápoltak az iskolákkal és az oktatási szférával, s végül olyan terjesztési rendszert honosìtottak meg, amely működőképes volt a demográfiai problémákkal küszködő ország gazdasági viszonyai között is (könyvesbolti, illetve házalñk útján történő értékesìtés). A médiumok új rendszere a 18. század végén indult fejlődésnek. Ezen új rendszer legfontosabb kérdéseiről szñltunk az eddigiekben. A könyvipar fej-lődésének feltételeit elsősorban a kulturális nyitás és a földrajzi integráciñ teremtette meg. Az innováciñs kényszer új működési elvek, új technikai, gazdasági és pénzügyi mñdszerek kialakulásához vezet. Végül a termék és a termelési folyamat megújulása visszahat az újìtást gerjesztő társadalom struktúráira. A közvetìtők (a szerzők, az értelmiségiek) pozìciñja, a szövegek

126

John Galsworthy: A vagyon ura. Kiss Dezső fordìtása. Budapest, [1932], Franklin Társulat 406.


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) meghatározása, („mi az irodalom?”), illetve a szövegek befogadásának különböző mñdozatai alapvető átalakuláson mennek át: a tömegmédiumokra jellemző logika fokozatosan átveszi az uralmat.

5. V. fejezet | Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei A könyv „második forradalma” (1751–1870) „A modern könyvkereskedő ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely már sajnálja az időt arra, hogy megvacsorázzon, nem jár színházba, nem sétál, nem pihen; reggeltől estig Párizs utcáit járja: már csak azért él, hogy pénzt keressen […]. Ilyen a modern kereskedelem…” (Goncourt: Naplñ. 1865. január 31.) A könyvnyomtatás iparosodása rövid távon a termékinnováciñn alapszik: akár azt is mondhatjuk, hogy a könyvesek feltaláltak egy teljesen új terméket, a nagy példányszámú terjesztésre alkalmas könyvet vagy periodikát. A termékek magas példányszámú gyártásának technikai feltételeit közép- és hosszú távon a termelési folyamat megújulása (modern nyomdagépek, gépi szedés stb.) teremtette meg. A változások azonban nem kizárñlag a könyvkiadás pénzügyi egyensúlyát (a magas példányszám és az alacsony példányonkénti ár összefüggését) érintik. A könyvterjesztés indusztrializálñdásának az is feltétele, hogy új tìpusú szövegek jelenjenek meg a piacon (ezt nevezzük tartalmi innováciñnak). Ezen új tìpusú szövegek a befogadás teljesen új technikáit igénylik, felbukkanásuk alapvetően megváltoztatja a szerzők, az irodalmárok és publicisták, valamint az értelmiségiek társadalmi státusát és szerepét, sőt az irodalom meghatározását is. Végső soron minden a piacon dől el: lehetnek a változás anyagi feltételei adottak, a sikerhez – azaz a tömegkommunikáciñs eszközök korába valñ átlépéshez – az szükséges, hogy a célközönség túlnyomñ része nyitott legyen az újdonságokra.

5.1. ÍRNI 5.1.1. A közvetítők kora Az ipari médiumok kulcsfontosságú szerepet játszanak a jelenkori nyugati társadalom működésében. Mind gyakorlati, mind politikai téren a médiumok működtetik a társadalmat, és adják összetartñ kapcsainak legalapvetőbb rétegét. Az új helyzetnek köszönhetően egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a médiumok működését megszervező és ellenőrző közvetìtők - a kiadñk, az újságìrñk, a kritikusok, a publicisták és az ìrñk.127 A mediatizáciñ megnövekedett fontosságának köszönhetően szinte bárki a nélkülözhetetlenség pñzában tetszeleghet (olyan pñz ez, amely képes elfedni az értelmiségi valñdi jelentőségét vagy jelentéktelenségét): bárki büszkén ìrñnak vallhatja magát, sikertelenségét pedig a kiadñk anyagiasságával vagy a Flaubert által kigúnyolt kispolgár értetlenségével magyarázhatja. Arra is számos példát ismerünk, hogy egy-egy szerző úgy arat sikert, hogy igazábñl nem bizonyìtotta képességeit – a helyzet azñta sem sokat változott. Szentpéterváron könnyen találkozhatunk azzal az emberrel, aki „mindenkit ismert, valaha hivatalnokoskodott, utazgatott […], állandñan tervekkel házalt, részvényeket kìnált megvételre, könyveket javasolt, ismerte az ìrñkat és publicistákat, magának tulajdonìtott jñ néhány névtelenül megjelent újságcikket, kiadott egy füzetecskét, amelyet soha senki el nem olvasott, egyszñval roppant elfoglalt ember volt…”128 Franciaországra tekintve elsősorban az tűnhet fel, milyen nagy befolyásra tettek szert a periodikák tulajdonosai, főszerkesztői és a legnevesebb újságìrñk. A jelenség már a század első éveiben megfigyelhető, de különösen felerősödik 1830-at követően. Chateaubriand egy, a Mercure de France-ban publikált cikkével szerzett hìrnevet; a Bertin-dinasztia (akik pedig inkább pénzemberek, mint könyvkiadñk) vagyona és befolyása pedig a Journal des Débats-nak köszönhető; Adolphe Thiers Cottánál kezdte pályáját mint újságìrñ. Számos további közismert személyiséget sorolhatunk fel: Girardin, Villemessant (1812–1879), Véron doktor vagy akár Polydore Millaud, mindannyian az általuk irányìtott sajtñtermékek képviseletében jutnak be a nagyvilági vacsorákra, ìgy szerezvén értékes informáciñkat a várhatñ miniszterváltásokkal és az aktuális pénzügyi spekuláciñkkal kapcsolatban. A jelenség a Harmadik Köztársaság éveiben éli fénykorát. Az új elvek szerint szerveződő könyvkiadás már az 1760-as évektől kezdve széles körű ismertséget biztosìtott az ìrástudñknak, majd az értelmiségnek. A társadalmi (tehát egyben politikai) következményekkel járñ új filozñfiai Christophe Charle: Naissance des „intellectuels” (1880–1900). Paris, 1990; Les Intellectuels en Europe au XIXe siècle: essai d’histoire comparée. Paris, 1996; Pascal Ory – Jean-François Sirinelli: Les Intellectuels en France, de l’affaire Dreyfus à nos jours. Paris, 1992. 128 Lermontov: La Princesse Ligovskoi. Paris, 1976, 79–80. 127


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) irányzatok közvetìtőinek szerepét mindig a változásokra érzékeny ìrñk játsz-szák. A forradalom természetesen felerősìti ezt a tendenciát – paradox mñdon, Chateaubriand szerint, „a császárság és cenzúrája nem enged be mást a politika szìnterére, csak azt, aki az irodalom felől érkezik”. Az ìrñ romantikus magánya szintén képes lesz kortársai életérzését kifejezni. Kivételes egyéniségek (Goethe, Byron, Puskin, Hugo vagy valamivel később D’Annunzio) egyenesen megtestesìthetik a korszellemet. Teljesen mindennapossá válik azonban az a jelenség, hogy francia ìrñk tettekkel bizonyìtják politikai elkötelezettségüket: gondoljunk Madame de Staëlra, aki Párizst elhagyva, „nagy utazásra” indul Németországba; vagy idézzük fel Chateaubriand példáját, aki miután Enghien hercegét kivégezték, nem fogadja el a wallisi követi posztot.

5.1.2. A szerzők anyagi helyzete: a függetlenség álma A könyvipar beköszöntével alapvetően megváltoznak a szerzők munkakörülményei az ancien régime-re jellemző viszonyokhoz képest. A mecenatúra rendszere gyakorlatilag eltűnt: az a szerző, aki képes meghñdìtani a nagyközönséget, könnyen megélhet az ìrásbñl. A szerzők első regényeiért a kiadñk körülbelül 800–1300 frankot fizetnek, de Scribe 4000 frankot kasszìroz egy háromfelvonásos darabjáért; Georges Sand folytatásos regénye pedig 10 000 frankot ér. Eugène Sue, a kor ìrñfejedelme, 26 500 frankot kap a Párizs rejtelmeiért, sőt 1844-ben már 100 ezer frankot a Bolygñ zsidñért. Néhány évvel később, 1862-ben, Victor Hugo 250-300 ezer frankra tesz szert a Nyomorultakért. Kizárñlag regényìrásbñl azonban csak a néhány igazán hìres ìrñ tud megélni. A többiek kénytelenek újságot ìrni, fordìtást vállalni, vagy akár az irodalomtñl meglehetősen távol eső ügyletekbe bonyolñdni. Gondoljunk csak Balzacra, aki mind nyomdászként, mind könyvkereskedőként, mind betűön-tőként kudarcot vallott, mielőtt az ìrásnak szentelte volna magát.129 Amikor Chateaubriand nem hajlandñ tisztséget vállalni a Júliusi Monarchia szolgálatában, elveszti minden hivatalos jövedelemforrását – rákényszerül arra, hogy áruba bocsássa irodalmi műveit, elsősorban a Síron túli emlékiratokat. Barátai megprñbálják felkelteni a nagyközönség érdeklődését iránta, hogy anyagilag is sikeressé tegyék a mű kiadását. 1834 februárjában, Abbaye-aux-Bois-ban Madame de Recamier barátokbñl és befolyásos személyiségekből társaságot verbuvál össze, amely hìrét viheti a nagy vállalkozásnak: első lépésként felolvasásokat tartanak az Emlékiratok fejezeteiből. A párizsi folyñiratok (Jules Janin Revue de Paris-ja és Sainte Beuve Revue des Deux Mondes-ja) részletesen beszámolnak a gyakori felolvasásokrñl. Könnyen előfordulhat azonban, hogy az anyagi siker elmarad, mert egyetlen kiadñ sem vállalja a könyv megjelentetését. A történelem során először figyelhetjük meg, hogy értelmiségi csoportok hajlandñk a figyelem felkeltésére irányulñ tevékenységet folytatni. Az időszaki sajtñra roppant fontos szerep hárul ebben a folyamatban, hiszen a hìrverés elsődleges eszközéül a folyñiratok és az újságok szolgálnak. Szokásba jön, hogy egyes szerzők folyñiratokban, folytatásokban jelentetik meg művüket vagy annak részleteit. Egy-egy jñl csen-gő név komoly tőkét képvisel, hiszen a folytatások mind nagyobb bevételt hozhatnak a kiadñnak és a szerzőnek egyaránt.130 Általánossá válik, hogy a szerző egyre inkább figyel arra, milyen anyagi kondìciñkat ajánl fel neki a kiadñ.131

5.2. Az író és feladata Az ìrñ hirtelen a piac és a kereskedelem világban találja magát, de paradox mñdon, ettől nem lesz sem szabadabb, sem függetlenebb. Egyrészről meg kell felelnie az olvasñközönség ìzlésének és feltételezett elvárásainak, másrészt pedig anyagilag sok tekintetben függ kiadñjátñl, aki feltételeket szab, sőt egyre gyakrabban műveket rendel. Bár a jelenség nem teljesen új (találunk rá példát a 18. század Németországában is), a Goncourt fivérektől megtudhatjuk, hogy minőségileg új helyzet állt elő: Michel Lévynek például egész listája van a szerzőknek javasolt cìmekből és témákbñl; mìg „[Hachette] abban mesterkedik, hogy szerzőivel a nagyközönség ìzlésének és szükségleteinek megfelelő könyveket ìrasson, amelyeket elad a tárgyuk és a cìmük, s amelyeknek ìgy nincs szükségük sem emberekre, sem nevekre, sem tehetségekre.”132 A valñság azonban ennél sokkal banálisabb. Ahhoz, hogy az ìrñ rendszeres jövedelemre tegyen szert, rendszeresen ìrnia kell, akár mesterségesen is felduzzasztva a terjedelmet (a folytatásos regények ìrñinak kedvenc mñdszere ez); esetleg éjszaka is dolgoznia kell, amint azt Georges Sand teszi, hiszen napjait másféle kötelezettségek töltik ki, a határidők pedig kérlelhetetlenek, különösen az előre kifizetett művek esetében. 1836R. Bouvier – E. Maynials: Les Comptes dramatiques de Balzac. Paris, 1938. Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 1968, 793. 131 Uo. t. IV. 323. 132 Journal des Goncourt. T. I. Paris, 1956, 1355 (1863. november 9-i bejegyzés). Ismeretes, hogy Georges Darien is komoly összetűzésbe keveredett kiadñjával, Alfred Sarine-nal, ìgy át is ment a Stockhoz. 129 130


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) ban Lamartine megélhetési gondokkal küzd, olyannyira „hogy akár már állást is vállalna a könyvkereskedelemben”. A teljes csődtől csak a Jocelyne kiadása és kölcsönök mentik meg. 1843-ban még nagyobb bajba kerül: „tollával és szellemével, orcája verìtékével kénytelen megkeresni a betevőt.” 133 Nohant levelezéséből pedig mélységes fásultság érződik, és az sem titok, milyen örömmel teszi le a tollat egy cikk vagy könyv sikeres befejeztével, illetve milyen komoly anyagi gondokkal küzd: „Megint tollat kell fognom, ez borzasztñ! Este kilenctől reggel hétig megállás nélkül ìrni! […] Mivel vagyonom nincs, néhány évig még meg kell élnem szerény képességeimből. […] Ön [Buloz] azt csinálja nagyban, amit a többi szerkesztő kicsiben. Üdvös volna hát, ha fel lenne készülve minden es-hetőségre, és nem panaszkodna pénzhiányra, mint valami zugárus, amikor mi, ìrñk kopogtatunk az ajtaján.”134

5.2.1. A szellemi alkotás jogi státusa A törvényi szabályozás kérdése csak másodlagos szerepet játszik az ìrñ megélhetési feltételei mögött. A forradalom kimondta ugyan a „vélemények és a gondolatok szabad közlésének jogát”; mivel azonban eltörölte az előjogokat (a kapitalisták, tehát a kiadñk előjogait), voltaképpen megfosztotta az ìrñkat attñl, hogy rendelkezzenek a saját szövegeik felett. Chapelier 1791-es és főleg Lakanal 1793-as jelentésének köszönhetően azonban normalizálñdott a helyzet: tőlük származik a szerzői jogoknak a 19. századtñl egészen máig érvényben lévő meghatározása: „A szerzőknek műveikhez, szellemük gyümölcséhez valñ joga a legszentebb, a legsérthetetlenebb […] és a legszemélyesebb jogok közé tartozik.” Az ìrñk életük végéig élvezik a műveik kizárñlagos jogait. Haláluk után örököseik további tìz évig rendelkeznek a szerzői jogokkal – a későbbiekben ez ötven évre mñdosul, az elhunyt ìrñ özvegye pedig haszonélvezeti jogot kap volt házastársa műveire. Helyreállnak tehát a szilárd tulajdonviszonyok, enél-kül nem is létezhetnének polgári társadalmak. Az ìrástudñ tehát minden eszközt latba vethet, hogy felsrñfolja szellemi termékének árát; bár művét értékesìti, valamiféle erkölcsi joggal elméletileg továbbra is rendelkezik felette (bár maga Chateaubriand is úgy nyilatkozik, hogy „M. Migneret” után „M. Bal-lanche fia” lett A kereszténység szellemének tulajdonosa). Értékesìteni lehet egy kéziratot (egy vagy több kiadás számára), egy ötletet, egy cìmet, egy adott mű kizárñlagos jogait, sőt: amiñta bizonyos szerzők hìrneve még kézìrásuk piaci értékét is megnöveli, maguk a kéziratok is kereskedelmi forgalomba kerülhetnek. Georges Sand például nagyon szeretné visszaszerezni a sajátjait Bu-loz-tñl: „Az ìrñnak joga, hogy visszakapja kéziratait, ha másért nem, azért, hogy kijavìthassa a levonatokat. Ez mindig ìgy volt, s nem értem, miért tesz kivételt az én esetemben. […] El sem merem hinni, hogy a koszos papìrlapjaimmal folytat szánalmas spekuláciñt. Mivel ez az Ön számára bizonyára nem érzelmi kérdés, nyomatékosan megkérem, küldje vissza hozzám mind az újakat, mind a régieket. Tudom, hogy megőrizte őket, mert egyszer megmutatta a szekrényében felpolcozott papìrlapokat.” 135 Járhatñ útnak látszik az is, hogy az ìrñk megprñbálnak szervezetekbe tömörülni: ezzel egyrészt orvosolni tudnák az igen rendszertelenül csordogálñ bevételek problémáját, másrészt pedig ìgy hatékonyabban gyakorolhatnának nyomást a kormányzatokra, hogy tegyenek végre valamit a könyvhamisìtás ellen – ez utñbbi jelenség legalább olyan érzékenyen érinti a szerzőket, mint a kiadñkat. Az angolok már igen korán elindultak ezen az úton: David Williams már 1774-ben előáll a Litterary Fund ötletével: a segélypénztár tervezete 1790-től vagy 1793-tñl meg is valñsul Londonban. Szinte ezzel egy időben alakìtja meg Párizsban Beaumarchais a Société des auteurs dramatiques-ot (Dráma-szerzők Társasága), amely bizonyos értelemben az 1838-ban létrejövő Société des gens de lettres (Irodalmárok Társasága) előfutárának tekinthető. Angliában a Society of British Authors 1843-ban alakul meg.136 A 19. század elején a franciák igen érzékenyek a könyvhamisìtás problémájára, amely annál is inkább érinti őket, mivel e korban a francia irodalom uralja Eurñpát. 1802-es dél-franciaországi utazása során Chateaubriand informáciñkat prñbál gyűjteni A kereszténység szelleme avignoni hamisìtásárñl, ami egy bizonyos Chambeau lelkén szárad. A nagy ìrñ november 6-án kelt szellemes levelében ìgy számol be Fontanes barátjának a történtekről: „Az Atalának öt, mìg A kereszténység szellemének egy kalñzkiadására bukkantam. […] Az lett a vége, hogy megegyeztem a kiadñval, aki vállalta, hogy kifizeti avignoni utam költségeit, átad néhány példányt a négykötetes kiadásbñl, amely egyébként precìzebb, mint az enyém. Cserében törvényesìtem a fattyam: elismerem második kiadásnak…”137 Az újságìrñk egy csoportja 1838 januárjában megalapìtotta az Irodalmárok Társaságát, mely azt tekinti fő célkitűzésének, hogy az ìrñkat mind az igazságszolgáltatás különböző fñrumain, mind a kormányzattal valñ François Dumont – Jean Gitan: De quoi vivait Lamartine? Paris, 1952, 36. Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 1968, 190, 193, 668. 135 Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 1968, 137. 136 F. Kron: Schriftsteller und Schriftstellerverbände, […] 1842–1973. Stuttgart, 1976. 137 René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, t. II. 706. 133 134


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) kapcsolattartás terén képviseljék: megkìsérlik megakadályozni, hogy a folytatásos regényeket minden további nélkül újraközöljék különböző külföldi és vidéki lapok, jogi segìtséget nyújtanak a különféle perekben érintett ìrñknak, illetve mindent megtesznek tagjaik anyagi helyzetének előmozdìtása és a szellemi tulajdon nemzetközi elismertetése érdekében. Balzac, a Társaság egyik legaktìvabb tagja, nagy erőfeszìtéseket tesz Georges Sand bevonására.138

5.3. AZ ELIPAROSODÓ IRODALOM139 A kiadñ tehát úgy teheti nyereségessé befektetéseit, ha lehetőségeihez mérten „nagyot markol”. A könyvipar és a tömegmédia térhñdìtása számos, látszñlag – de csak látszñlag – ellentmondásos következménnyel jár.

5.3.1. Egy lehetséges modell: a médiumok iparosodása és a nők Mindjárt le kell szögeznünk, hogy a nők fontos szerepre tesznek szert az iparosodásnak indulñ médiumok új világában. A kérdés tárgyalása során megérthetjük a nyomtatott médiumok iparosodásának bizonyos jellemzőit, és beleláthatunk a folyamatot mindvégig kìsérő vitás kérdésekbe is. A18. század második felétől kezdve a nők jelentős részét alkotják a fokozatosan növekvő olvasñközönségnek. Arányuk különösen magas a polgári olvasñk között, hiszen a polgárok asszonyai általában nem dolgoznak, s ìgy rendelkeznek szabadidővel. Az ikonográfia, a regények, az önéletrajzok, a levelezések mind arrñl tanúskodnak, hogy a nők számára roppantul fontos az ìrott betű: sokat olvasnak, ez pedig aggasztja mind a konzervatìv („vajon mit olvasnak?”), mind a progresszìv („a nők nem kapják meg azt a tìpusú irodalmat, amire szükségük lenne, el vannak vágva a valñ élettől”) moralistákat. Emma Bovary nemzetközi jelenség – gondoljunk csak Puskin Lizaveta Ivanovnájára vagy Parasztkisasszonyára, aki „a világot és az életet csak a könyvekből ismeri”. A nők ráadásul levelezést is folytatnak, sőt nemritkán ìrásra is vállalkoznak – a 19. század különösen kedveli a gyermekkori naplñk műfaját. A gazdaság működésének törvényszerűségeiből következik, hogy sokan megkìsérlik elfoglalni ezt az ìgéretesnek mutatkozñ piacot: a kiadñk kiötlik a modern női regény műfaját, kifejezetten nekik szánt sorozatokkal prñbálják meghñdìtani a női olvasñközönséget, számos nő ragad tollat, és arat irodalmi sikert. Az esetek túlnyomñ többségében a nőirodalom kifejezetten középszerű, hiszen kénytelen megfelelni a hamis moralizálás szempontjainak; a tömegmédiumok elterjedése mégis fontos szerepet játszik az emancipáciñ folyamatában, hiszen megnyitja a nők előtt a kultúra világát, amely eddig csak egy jelentéktelen kisebbség számára volt elérhető. Nem véletlen hát, hogy a nőirodalom kérdésére rövid időn belül komoly figyelem irányul. Bár a 19. század első éveinek Angliájában Jane Austen jelentős sikerrel jár, ez még nem az ipari könyvkiadásnak, hanem a régi modellnek a sikere: első regényének kiadásárñl 1803-ban tárgyal Crosbyval, végül azonban a mű nem jelenik meg. Következő könyvét 1811-ben Thomas Egerton adja ki Londonban; a 140 fontos honorárium kétségtelenül megszilárdìtja az ìrñnő anyagi helyzetét. A következő mű, amely 1812-ben lát napvilágot, még nagyobb sikert arat: Jane Austen „250 fontot tehet be a bankba, és további nyereségre áhìtozik…” Ötödik regényét befejezve elhatározza, hogy ezentúl maga irányìtja pályafutását: kiadñt vált, és bevételei növelésének érdekében Murrayhez fordul, „aki rablñ ugyan, de legalább udvarias”. Sir Walter Scott elragadtatott kritikát ìr az Emmárñl, s a közönség is lelkesen fogadja a regényt. Megszületett az első ìrñnő: a könyvnek és az egyre szélesebb olvasñközönséggel valñ közvetlen kapcsolatnak köszönhetően mind Jane Austen, mind a műveit olvasñ hölgyek kiszabadulnak a hátrányos megkülönböztetésen alapulñ társadalmi helyzetükből. Bár az álnév használatának igen elterjedt szokása (George Eliot, a Brontë nővérek stb.) arrñl árulkodik, hogy az új szerepet nem könnyű elvállalni, a kereskedelmi siker – amelyet Angliában korábban és gyorsabban érnek el a nők, mint Németországban vagy Franciaországban – mégis tagadhatatlan. Az ìrñnők jelenléte olyan mélyen áthatja a társadalmat, hogy még egy konzervatìv beállìtottságú regényhős sem emel kifogást a magátñl értetődőnek ìtélt jelenség előtt: „Nagyon büszke volt arra, hogy asszonyi dolgokban mindig szabadon gondolkodott, mert nem látta be, miért is ne fessenek képeket, vagy ìrjanak dalokat, sőt akár könyveket is, ha ezen a réven csinos zsebpénzhez juthatnak.”140 Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy bár az ìrás és az irodalom vitathatatlanul hozzásegìti a nőket a függetlenség eléréséhez, hiszen megnyitja előttük az érvényesülés és az – anyagi – siker lehetőségét, amelyből eddig kizárattak, a nőirodalmat és -olvasñközönséget kulturális értelemben már a tárgyalt korban is alsñbbrendűnek Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 709. Lásd még Jean-Yves Mollier: Balzac et la propriété littéraire internationale. L’année balzacienne. Vol. XIII. 1992. 139 Sainte-Beuve: De la littérature industrielle. Portraits contemporains. Paris, 1855, 484–504. (az 1839-ben, a Revue des Deux Mondes-ban megjelent cikk újrakiadása). 140 John Galsworthy: A vagyon ura, 212. Kiss Dezső fordìtása 138


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) tekintették. Ez a jelenség mind a mai napig érvényes, gondoljunk csak a rñzsaszìn regényekre és a női magazinokra.141 Ebből a szemszög-ből a tömegmédiumok korára jellemző kulturális nyitás nem több illúziñnál: az esetek többségében az új szerzők új művei semmi felforgatñt, veszélyeset vagy invenciñzusat nem tartalmaznak, épp ellenkezőleg, konformizmusukkal és ártalmatlanságukkal tűnnek ki. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az olvasás csak tovább erősìti a nők bevett elzártságát: a hölgyek továbbra sem olvasnak újságot, márpedig az újságolvasás jelképezi az üzleti és a politikai életben valñ részvételt és jártasságot, nem csoda hát, hogy a továbbiakban is szinte kizárñlag férfiszokásnak tekintik. 142 Az ìrñnők és olvasñik tevékenysége természetesen a nemi egyenlőség kérdésének felvetésébe torkollik. Georges Sand vagy Hedwig Dohm berlini ìrñnő – regényei „a meg nem értett, Nietzschét olvasñ és a szavazati jogukért küzdő nőkről szñlnak, akiket műveletlen férjük elnyom” – például nagy vehemenciával tárgyalják a problémát. A tetteikre és gondolataikra támaszkodva emancipálñdni és közéleti szerepet vállalni szándékozñ nők még sokáig csak hangos és kissé botránygyanús kisebbséget alkotnak. A médiában kétségtelenül bekövetkező nyitás kìsérőjelenségeként a kulturális hierarchia valamilyen mñdon mindig újjászerveződik, ez pedig lehetővé teszi, hogy egy, a társadalmi többségtől elkülönböződő kisebbség elitként határozza meg magát.

5.3.2. Piac és fogyasztás az ipari korszakban A tömegtermelés kialakulásának és az ipari rendszerek működésének feltétele, hogy a néptömegeknek szánt nyomtatványok tartalmi és anyagi-formai téren egyaránt megújuljanak. Az ipari logika idővel megváltoztatja az irodalom és az irodalommal kapcsolatos gyakorlatok szerepét és státusát is. Közgazdaságtani szempontbñl a nyomtatvány csak egy tárgy a sok közül, amelynek nincs különleges értéke, és amelyre éppen úgy érvényesek a piac törvényei, mint bármely más ipari termékre. Egy nyomdát felszerelni ñriási költségekkel jár: ipari méretekben állìtani elő egy kiadványt (megvásárolni a kéziratot, a szükséges papìrmennyiséget stb.), megszervezni a terjesztést – mindez több százezres (talán milliñs) beruházást igényel, s a befektetésnek gyorsan meg kell térülnie. A bevételnek a lehető leghamarabb jönnie kell: a kiadñk tehát örökösen a bestsellert hajszolják, mindenki a „nagy dobásrñl” ábrándozik, amelyből a kiadással járñ költségek finanszìrozhatñk lennének: „Ó, ha valami nagy üzleti sikert arathatott volna; például megszerezhette volna az egyik japán lámpácskát azok közül, amelyek egy évadon keresztül bevilágìtják a kiadñk helyiségeit! De lám…”143 A siker biztosìtásának számos hatékony mñdja létezik: már korábban is ismeretesek voltak a plakátok, újsághirdetések és cikkek, vagy az az eljárás, hogy a lehető legnagyobb olvasñközönséget elérendő, ugyanazt a szöveget a legkülönbözőbb formátumokban is közzéteszik. Rövidesen azonban új, gyakran igen ötletes technikák is felbukkannak: ilyen például a kiadás aprñlékos megszervezése (először folytatásonként, majd más formátumban, minél nagyobb hìrverést csapva az új kiadvány körül), jutalomkiadványok eljuttatása az olvasñkhoz vagy az a mñdszer, hogy a kiadandñ műre már előfizetést gyűjtenek stb. Virágzik a könyvvel kapcsolatos melléktermékek ipara, hiszen nemzetközi jogvédelem hìján minden vállalkozás sikerrel kecsegtet. Nem ismeretlenek persze a botrányszagú mñdszerek sem: a kiadñk nagy sajtñvitákat, esetleg szenzáciñs pereket provokálnak, de az sem ritka, hogy friss események reklámértékét kihasználva prñbálnak túladni régebbi kiadványaikon, legfeljebb a borìtñjukat és cìmlapjukat megújìtva. A távoli országokban kitörő háborúk például remek alkalmat nyújtanak arra, hogy akár több évtizedes, az adott országgal foglalkozñ kiadványokat újra kiadjanak. Léteznek kifinomultabb mñdszerek is: a kiadñk gyakran olyan sorozatokat indìtanak el, amelyek főhősei lassan a közönség személyes ismerősévé válnak. Általában jellemző, hogy a kiadñk a könnyen olvashatñ, nemritkán szenzáciñhajhász műveket részesìtik előnyben. Különösen ügyelnek a hangzatos cìmekre (amelyeket az ìrñ a későbbiekben sokszor kénytelen megtagadni). A szellemi prostitúciñ persze nem új jelenség, gondoljunk csak néhány, a 19. század első éveiből származñ könyvcìmre (Santa Maria, avagy a rejtélyes várandñsság). Ezentúl még az évszázados múltra visszatekintő „helyi hìrharsonákat” (canards) – azaz a házalñk útján terjesztett, néhány lapos kiadványokat, amelyek a különös kegyetlenséggel elkövetett bűntényekre és az emlékezetes katasztrñfákra specializálñdtak – is ipari mñdszerekkel állìtják elő. Edward Lloyd (1815–1890) 1836-ban indìtja útjára a Penny Bloods (Véres drámák fillérekért) cìmű sorozatát – az elgondolást a 19. század végi és 20. századi népszerű sajtñ valñsìtja meg rendszeres formában.144 Egy másik,

A „rñzsaszìn” könyvek kiadása egészen a mai napig jñl jövedelmező befektetésnek számìt: az Hachette „Harlequin” sorozatában 1994ben összesen 485 könyv jelent meg, összesen 206 milliñ frank értékben. A „rñzsaszìn” könyvek háromegyedét nagy bevásárlñközpontokban értékesìtik. 142 Ez sokat elárul a könyv és a periodikák között fennállñ új értékhierarchiárñl. 143 Georges Darien: Les pharisiens. Paris, 1978, 81. 144 Dominique Kalifa: L’encre et le sang. Récits de crime et de société à la Belle Époque. Paris, 1995. 141


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) sokáig kifejezetten populárisnak tekintett műfaj, a detektìvregény prototìpusa Émile Gaboriau A Lerouge-ügy cìmű, 1863-ban megjelent munkája volt. A krimi a 19. század utolsñ éveiben indul virág-zásnak.145 A kiadott művek tehát megtalálhatñk a különböző katalñgusokban és a könyvkereskedések polcain. Az érdeklődést csak úgy lehet felkelteni és ébren tartani, ha a szñban forgñ mű bekerül a köztudatba. Ez a kényszer jelentősen megrövidìti a könyvek és a kiadások átlagos élettartamát: ha a mű nem arat sikert, ha a forgalmazást követő hetekben nincs igény az újranyomására, a kiadvány pillanatok alatt eltűnik a kereskedelmi hálñzatbñl; a preindusztriális könyvkereskedelem régi logikája szerint csak egy-egy olvasñ kifejezett kérésére lehet már előkerìteni a kiadñk raktáraibñl. Robert Louis Stevenson szellemesen ìrja le a jelenséget: „A tisztelt olvasñ talán ismeri EHB figyelemre méltñ munkáját, a Ki nézett az ñrára? cìmű ìrásművet, amely miután néhány napig megtalálhatñ volt minden pályaudvari bñdéban, később mintha eltűnt volna a föld szìnéről. Sic transit gloria mundi. Csak a jñisten a megmondhatñja, hová tűntek el ezen tiszavirág-életű remekmű példányai. Hosszas kutatással is csak hármat sikerült fellelnem: egyet a British Museumban (téves raktári számon), egyet az edinborough-i ügyvédi társaság gyűjteményében, egyet pedig bőrbe kötve Gédéon Forsyth polcán (ami nem is meglepő, hiszen ő a mű szerzője, EHB álnév alatt)…”146 A kiadott könyvek száma elképesztő ütemben növekszik (pedig a kiadott cìmek vizsgálatára alapozott statisztikák még alá is becsülik a jelenséget, hiszen nem veszik figyelembe az átlagpéldányszám megsokszorozñdását), a szövegek mind változatosabb tipolñgiát, a nyomtatványok pedig egyre gazdagabb formaváltozatokat mutatnak; mindez jelentősen befolyásolja a kultúra meghatározását és működését, amennyiben az a továbbiakban már nem jelle-mezhető kizárñlag az ìrott betűhöz valñ viszonnyal. Az eddig ismeretlen, szofisztikált formákat öltő kultúra a személyes tőke legfőbb összetevőjévé válik. Az ìrástudñk többsége undorral tekint a (mind szoros, mind etimolñgiai értelmében vett) vulgaritás térhñdìtására. Goncourt szerint „Mintha valamiféle szellemi égszakadás következett volna be Franciaországban. Siker, pénz, népszerűség, olvasñk kizárñlag az ostobáknak és a középszerűeknek jutnak. Timothée Trimm sikeresebb, mint Havin. Millaud több mint 150 ezer példányt ad el népbutìtñ lapjábñl. Balzac, Hugo és Michelet hajdani országának legolvasottabb szerzője Leo Lespes (alias Timothée Trimm).”

5.4. A KÁRPÓTLÁS: OKTATÁS, POLITIKAI KÜZDELEM ÉS AVANTGÁRD A könyvipar normákat szab, és felügyeli betartásukat, válaszul azonban, a hagyományos receptnek megfelelően, olyan ellenerők bukkannak fel, és olyan mñdszerek terjednek el, amelyek célja a szerzők és egyes olvasñk függetlenségének bizonyos fokú biztosìtása. Egyesek a legkönnyebben elidegenìthető olvasñtábort – az úgynevezett nagyközönséget, amelyet aligha nevezhetünk függetlennek – célozzák meg; más szerzők viszont az újìtás, az avantgárd útjára lépnek, kìsérletező irodalmat ìrnak, ami lehetővé teszi, hogy elitként határozzák meg magukat. Természetesen nem áll szándékunkban, hogy értékìtéletet alkossunk, csupán a rendszer működésének alapelveit prñbáljuk meg felvázolni: mivel a politikai rend már nem a hagyományos alapokon (a katolikus egyház és a szakrális monarchia egységén) nyugszik, s mivel ennek következtében a széles néptömegek politikai életben valñ részvétele jelenti a rendszer fő problémáját, a hatalom alapjául szükségszerűen a mediatizáciñ (esetenként a manipuláciñ) különböző, jñl leplezett, de ettől nem kevésbé hatékony formái szolgálnak.

5.4.1. Nevelés és oktatás Az iskolázottság különböző szintjei között húzñdñ szakadék betemetése kizárñlag az oktatás fejlesztésével történhet. Az oktatás azért is különösen fontos lehet az 1870-es évek Franciaországában, mert az adott politikai helyzet legfontosabb problémája, hogyan fogadtassák el az ország lakosságának többségével a köztársaságot. A tankönyvkiadás két okbñl is kulcsszerepet játszik a kiadñk fejlődésében: egyrészt, mert a kor politikai vitáinak középpontjában az iskola kérdése áll, másrészt pedig mert a tankönyveket valñban ipari méretekben lehet előállìtani és eladni. Hachette, Masson vagy a későbbiekben Fernand Nathan mind ezen a roppant sikerekkel kecsegtető piacon erősödtek meg. A szűk értelemben vett tankönyvkiadás mellett fejlődésnek indult az az ágazat is, amelyet oktatási-nevelési könyvkiadásnak nevezhetünk, ide sorolandñk a népoktatásban használatos kiadványok is, melyek a nagy liberális értelmiségiek és a Littré és Pierre Larousse mögött felsorakozñ lexikográfusok célkitűzéseinek megvalñsulásában töltöttek be fontos szerepet. Az 1855-ben beindulñ Nagyenciklopédia sem más, mint „a tudományok, az irodalom és a művésze-tek leltára. Feladata a magas szintű ismeretterjesztés, a modern tudomány jelenlegi állásának bemutatása. Az Enciklopédia tartalmazza korunk humán tárgyú ismereteit. Kizárñlagos szerkesztési elve a tudományos elfogulatlanság.” 145 146

Boileau-Narcejac: Le roman policier. Paris, 1975. Robert-Louis Stevenson: Une mort encombrant. Paris, 1980, 147.



5.4.2. A kulturális elidegenedés A társadalmi felemelkedés útja szintén az oktatáson és az irodalmi kultúra elsajátìtásán keresztül vezet; erről tanúskodik a kor Franciaországának néhány jel-lemző alakja, Léonard kőműves, a „kézműveslegény” Agricol Perdiguier, vagy valamivel később a „paraszt” Ephraïm Grenadou.147 Az ifjú Martin Nadaud a restauráciñ éveiben kőművesként megy Creuse megyéből Párizsba. Joggal veti fel, hogy az újonnan érkezetteket teljességgel elzárják az ìrott kultúrátñl; egész életét a kulturális elidegenedés elleni küzdelemnek szenteli. Pierre Bourdieu munkáibñl azonban kiviláglik, hogy a kulturális szakadékot rövid távon teljességgel lehetetlen felszámolni, akármilyen tiszteletre méltñ erőfeszìtéseket tesznek is egyes nemes szándékoktñl vezérelt értelmiségiek.148 Éppen úgy, mint az 1848 előtti nagylelkű, de meglehetősen utñpisztikus gondolkodású szocialisták esetében, a kultúrának az ìrott betű és a könyv útján történő elsajátìtása szük-ségszerűen elvezet bizonyos politikai problémák feszegetéséhez. Nadaud, aki tisztában volt munkástársai teljes szellemi nyomorával, iskolát alapìtott, amelyben a munkások nemcsak az alapismereteket sajátìthatták el, de szert tehettek bizonyos fokú politikai tudatosságra is. „Éppen ezekben az években, 1838 és 1848 között születtek meg az első szocialista újságok és brosúrák. Nem haboztam el beszerezni Rouannet-nál, a Joquelet utcában a legforradalmibb szelle-mű iratokat, amelyekből fel is olvastam tanìtványaimnak.” A kulturális elidegenedés problémáját természetesen sokkal rendszeresebben tárgyalják a tudományos szocializmus német teoretikusai. Nem véletlen, hogy a Kommunista Kiáltvány harmadik pontja éppen a „szocialista és kommunista irodalom” meghatározásával, elemzésével és célkitűzéseivel foglalkozik. A német szociáldemokrata mozgalom pedig nem elégszik meg a felforgatñ irodalom terjesztésének hagyományos csatornáival a munkások között:149 létrehoz egy könyvkiadással és könyvterjesztéssel foglalkozñ önállñ hálñzatot, amelynek központi szerve, a berlini székhelyű Vorwärts Buchhandlung könyvkereskedés adja ki a párt Vorwärts (Előre) cìmű politikai lapját. A hálñzat katalñgusábñl kiderül, hogy nagyszámú könyvet tartanak raktáron – elsősorban természetesen politikailag elkötelezett ìrásokat, de szépirodalmi műveket is. Az ajánlott könyvek listáját pedig a szekciñkönyvtárak állìtják össze és terjesztik. 1911– 1912-ben a Buchhandlung Vorwärts éves forgalma eléri a 800 ezer márkát is.

5.4.3. Az elkülönülés A politikai elégedetlenség tehát rövid időn belül szervezett formát ölt. Ezzel párhuzamosan azonban felbukkan, méghozzá éppen az értelmiség köreiben, egy új tìpusú elégedetlenség is – amelyből természetesen szintén nyereségre lehet szert tenni: a hangsúlyozottan minőségi irodalom szembeállìtásárñl van szñ a profittal, azaz a közönségességgel. Ez az elitizmus azonban néha kissé gyanúsnak tűnik. Vegyük például egyes amerikai ìrñk céltudatos realizmusát, amelyet azonban a 19. századi amerikai irodalmi kánon konzervativizmusa nem képes megemészteni. Vagy nézzük az 1880-as évek bizonyos párizsi körei által (gondoljunk Stéphane Mallarméra) követett politikát, majd később Gaston Gallimard-t és számos irodalmi és avantgárd folyñirat alapìtását.150A Mercure de France-t 1890-ben indìtotta útjára a közkedvelt Alfred Vallette, aki 1892 és 1895 között alapìtotta meg a Vallette kiadñházat is. A minőségi könyvkiadás modellje minden lényeges ponton az ipari könyvkiadás ellentettje: a Mercure szerkesztősége, mely egy öreg bérházban, „Beaumarchais egykori lakhelyén találhatñ, kis labirintus: nincs benne sem telefon, sem ìrñgép” – ìrja meglepve Stefan Zweig. A jelenség azonban ott öltött igazán változatos formákat, ahol a könyvipar különösen szilárdan illeszkedett be a kapitalizmus rendszerébe – Németországban. Eugen Diederichs kifejezetten kultúrkiadñként (Kulturverleger)151 határozza meg saját tevékenységét: azt állìtja, hogy elsősorban irodalmi minőségük alapján dönti el, kiadja-e a szövegeket, vagy sem. Münchenben irodalmi kìsérleteket folytatnak, mìg Berlinben néhány dandy 1899-ben folyñiratot indìt, amelynek már cìme is – Insel (Sziget) – a profitéhes világtñl valñ elzárkñzás és elkülönböződés szándékára utal. A nem sokkal később alapìtott könyvkiadñ hasonlñ – valñban nem éppen profitorientált – elvek szerint működik: „Néhány évvel ezelőtt egy igen kulturált dilettáns költő elhatározta, hogy vagyonát nem versenyistállñba fekteti, hanem szellemiekbe. [Heymel] úgy döntött, hogy mindenfajta nyerészkedési szemponttñl független könyvkiadñ vállalatot alapìt. Németországban csakúgy, mint bárhol a világon, a

Martin Nadaud: Léonard, macon de la Creuse. Paris, 1982; Agricol Perduigier: Mémoires d’un compagnon. Paris, 1982; Ephraïm Grenadou: Grenadou, paysan français. Paris, 1978. 148 „Ezekben az években sem könyveket, sem újságokat nem találhattunk a munkásszállásokon: a munkások ettek és aludtak, eszükbe sem jutott az ìrott kultúra…” (Nadaud, op. cit., 55.) 149 A könyvterjesztés hagyományosnak nevezhető útja: a munkások egyike, esetleg egy „főállású” ügynök munkahelyről munkahelyre járva kìnálja az olvasnivalñt. 150 Pierre Assouline: Gaston Gallimard. Paris, 1985. 151 Kultúrkiadñnak nevezzük azokat a kiadñkat, amelyek a minőséget az anyagi megfontolások elé helyezik. 147


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) könyvkiadás elsősorban anyagi haszonra tekintett, Heymel azonban nemcsak a kockázatot vállalta, hanem a biztos veszteség tudatát is: mértéke nem az eladhatñság lett, hanem a kiadásra kerülő művek valñdi értéke.” 152 A hasonlñ elvek szerint működő kiadñk természetesen csak viszonylag drága könyvekkel szolgálhatnak, legalábbis eleinte. Kizárñlag kedvező gazdasági mutatñkkal rendelkező országok engedhetik meg maguknak tehát ezt a luxust. Németország, amely 1914-ben a világ második vezető hatalma, kétségtelenül ebbe a körbe tartozik.

5.5. IPARI IRODALOM ÉS POPULÁRIS KULTÚRA A populáris kultúra kérdése a legnehezebben megválaszolhatñk közül valñ, kétségkìvül azért, mert valñjában helytelenül megfogalmazott kérdés. Mindenesetre az ipari méretű könyvkereskedelem kialakulása és a tömegmédia rendszerébe valñ átmenet szükségszerűen megváltoztatta a populáris kultúra legalapvetőbb jellemzőit.

5.5.1. A hagyomány világai Tegyünk mihamarabb egy lényeges észrevételt: a populáris kultúra, a széles néptömegek kultúrája, az ancien régime évszázadaiban vidéki és szñbeli kultúrát jelent. Az ancien régime világa hagyománytisztelő: az emberek ugyanazokkal a mozdulatokkal dolgoznak a földeken, mint felmenőik tették, minden kìvülről érkező újìtást veszélyforrásként érzékelnek. Térjünk vissza egy rövid időre a 19. század első éveibe Creuse megyébe: „Arrñl kezdtünk beszélgetni, vajon van-e valami haszna iskolába küldeni a falusi gyerekeket. Anyám hevesen tiltakozott, mondván, hogy nagy szüksége van rám a földeken. Nagyapám is ezen a véleményen volt, s a többi parasztember sem gondolta máshogy.”153 Bár ñriási időbeli eltéréseket észlelhetünk a gyors ütemben változñ és a lemaradñ térségek fejlődése között, a nyitás fokozatosan mindenhol érezhetővé válik.154 Az ìrástudás – igaz, lassú – elterjedése, a gyors urbanizáciñ, a nagyvárosi életforma megszületése, az ipar és a harmadik szektor fejlődése, a centrumtñl távol eső területek földrajzi integráciñja – mindezek a tényezők aláássák az ancien régime-re jellemző társadalmi kötelékeket és szokásokat, véget vetnek a régi kulturális modell dominanciájának. Az állam szándékai nem egyértelműek, hiszen elsősorban politikai megfontolásokbñl kiindulva kell cselekednie: a hatalom képviselőit kétségtelenül aggasztja, hogy az olvasñk számának növekedése a politikai felforgatás veszélyét is megnöveli. Persze a kérdés jelentősége túlmutat ezen a politikai perspektìván; a populáris kultúra termékeinek elsődleges terjesztői, a házalñ kereskedők szigorú hatñsági felügyeletének megszervezésével a hatalom mérsékelni prñbálja a „káros könyveknek az emberek szellemére gyakorolt felmérhetetlenül nagy befolyását” (Nisard). Az állam célkitűzései részben kulturálisak, részben politikaiak: küzdeni kell a babonaság, a jñslás, a mágia különböző formái ellen, elterjeszteni bizonyos gyakorlati (mezőgazdasági, orvostudományi, higiéniai stb.) ismereteket; minden lehetséges eszközzel elő kell tehát segìteni az általános kulturálñdás folyamatát, amelynek fontosságát a hivatalos propaganda egyébként is előszeretettel hangoztatja. Nyizsnyij-Novgorodban Gorkij ifjúsága idején még igen elterjedt volt a boszorkányhit, az ìrñ családjának otthonában pedig csak egyféle nyomtatvány volt megtalálhatñ: a szentkép, amelynek varázserőt tulajdonìtottak. „…a falon pedig, nagyapa ágya felett papìrlap lñgott, rajta nagy nyomtatott betűs felìrás: »Megváltñ Jézus, Egyedülvalñ! Legyen velem szent neved az élet minden napjában és ñrájában!« […] …nagyanyñ kisvártatva mosolyogva mondta: – Ez a papìr száz rubelbe került!”155 Az orosztñl eltérő politikai hagyományokkal rendelkező – germán és angolszász – országokban az akkulturáciñ folyamata az esetek többségében el-sődlegesen a hittérìtői buzgñsággal áll összefüggésben, ìgy gyakran fontos szerep jut a magánalapìtványoknak.

5.5.2. A házalóirodalom eltűnése

Stefan Zweig: A tegnap világa. Egy eurñpai visszaemlékezései. Tandori Dezső fordìtása. Budapest, 1981, Eurñpa Könyvkiadñ. Martin Nadaud: Léonard, macon de Creuse. Paris, 1982, 28. 154 Goethe későbbi titkárának, Eckermann-nak a szülei, bár igen szegények voltak, nem gördìtettek akadályt tehetséges fiuk továbbtanulási tervei elé. 155 Makszim Gorkij: Inasévek. Radñ György fordìtása. Budapest, 1961, Magyar Helikon, 248. 152 153


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Az 1815 és 1870 közötti évek az a korszak, amelyben még utoljára játszik fontos szerepet az a fajta populáris irodalom, amelynek mintái és szövegei egészen a könyvnyomtatás feltalálásának idejére (vagy még régebbre) nyúlnak vissza. A könyvkiadás és könyvterjesztés gazdasági feltételeiben, illetve a kultúra rendszerében bekövetkező változások, valamint az egyre szélesebb politikai participáciñ új tìpusú populáris szövegeket és könyveket hìvnak életre. A periodikák (különösen a folytatásos regényeket közlő időszaki kiadványok) a regénnyel egyetemben egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert. A hagyományos műfajmeghatározás szerint populárisnak ìtélt nyomtatványokat négy fő kategñriába sorolhatjuk. A bestseller továbbra is a széles néptömegek enciklopédiája: az almanach vagy kalendárium, amely aprñ, fűzött, in-quarto vagy in-octavo kötetekben jelenik meg. Néhány kiadvány terjedelme a száz oldalt is meghaladhatja; a papìr közepes minősége, illetve az ñsdi betűk használata arrñl árulkodik, hogy a kiadñk elsődleges célkitűzése, a prein-dusztriális könyvkiadás logikájának megfelelően, a bekerülési költségek alacsonyan tartása. Az almanachokat általában régi, esetenként akár a 15. század végéről származñ fametszetekkel illusztrálják. Bár néhány kiadvány országos terjesztésű, az almanachok többségét regionális keretek között állìtják elő és terjesztik, amint ezt cìmük is tanúsìtja (Almanach de Liège, Liégeois, Double liégeois, Grand astrologue de Liège stb.). Az almanach tartalma elsősorban hasznossági kritériumoknak felel meg: naptár, amely jelzi a régiñban tartandñ vásárok időpontját; de találhatunk benne mezőgazdasági és higiéniai jñ tanácsokat, sőt többékevésbé fontos meteorolñgiai informáciñkat is. A legtöbb almanach szñrakoztatñ részeket is tartalmaz: jñslatokat, erkölcsös történeteket, tréfákat, anekdotákat és szñvicceket, esetleg kegyes szentenciákat, az aktuális történésekről szñlñ cikkecskéket, sőt folytatásonként egyik évről a másikra megjelenő elbeszéléseket is. Tekintsünk bár el az almanachoktñl, a populáris könyvek más kategñriáinak is kizárñlagos témája a vallás, az erkölcs és a hasznosság, amint ez a házalñkereskedelemben forgalmazott könyvek vizsgálatábñl kiderül. A követ-kező vallásos témájú művekkel találkozhatunk a házalñ kereskedők hatñsági ellenőrzés céljábñl összeállìtott könyvlistáin: Biblia, imakönyvek, zsoltárok, énekek, Szentìrás-részletek, a Jézus Krisztus követése vagy más kegyességi füzetek. A házalñforgalomban felbukkanñ képek többsége is szentkép, de találunk vallásos szellemiségű (például Csevegés a szökőkútnál) vagy politikai témájú (például A császári család, Az 1866-os nagy árvíz) témájú metszeteket is. Az egyre nagyobb számban megjelenő erkölcsi témájú művek vizsgálatábñl az is kiderül, milyen nagy jelentőséget tulajdonìt a kor a vallásos nevelésnek. Egyes kiadñk kifejezetten a nép erkölcsi épülését szolgálñ szövegek, illetve gyerekeknek szánt rövid, épületes történetek előállìtására specializálñdnak. A remek üzletet jelentő műfaj legfontosabb szerzője a hihetetlenül termékeny Schmid kanonok. E kiadñk egyébként idővel a gyermekirodalom kiadásába is beszállnak. Ebben a környezetben, ahol a pénzforgalom továbbra is mérsékelt, az emberek csak hasznos könyvre vagy nyomtatványra akarnak költeni. Hasznosnak hagyományosan a vallási indìttatású könyveket tekintették, de a hasznosság fokozatosan laicizálñdñ fogalma a szñ szoros értelmében vett pedagñgiához kezd közelìteni: A jñ földműves, Az állatorvos kézikönyve, Hogyan számoljuk ki költségeinket? – a populáris könyvek hagyományos szellemében fogantak, ìgy a hatalom támogatására is számìthatnak. „A »populáris kultúra« […] éppúgy, mint a »populáris irodalom«, elsősor-ban gyakorlati tanácsokat fogalmaz meg: hozzásegìt bizonyos számìtások helyes elvégzéséhez, és meghatározza a teendőket. Összességében tehát populáris ratiñnak nevezhetnénk: egy sajátos gondolkodásmñd fonñdik össze a cselekvés egy sajátos mñdjával…”156 Tévedés volna ugyanakkor, ha azt hinnénk, hogy ezt a világot kizárñlag a hagyománykövetés és a szñbeliség jellemzi: számos kiadvány kifejezetten az ìrásbeliséggel kapcsolatos ismereteket terjeszt. Ilyenek például a Tökéletes titkár cìmmel kiadott brosúrák, amelyekben nemcsak különféle helyzetekre alkalmazhatñ (többek között hivatalos) levélmintákat találunk, hanem az egy-szerűbb pénzügyi dokumentumok (váltñk, elismervények) leìrását is. A kiadványok utolsñ lapjai pedig számtani alapismereteket és táblázatokat tartalmaznak, melyek a régi mértékegységek tizedes rendszerre történő átváltásában segédkeznek. Az iskolahálñzat kiépülésével párhuzamosan hñdìtanak teret a pedagñgiai célzatú kiadványok, például Noël és Chapsal hìres Francia nyelvtana vagy az iskolás gyermekeknek szánt olvasñ- és számtankönyvek. Végül egy bizonyos szint felett már értelmetlenné válik hagyományos kategñriák szerint működő, populáris kultúrárñl beszélni, hiszen ugyanazok a hálñzatok, amelyek a fentiekben populárisként emlegetett kiadványokat terjesztik, valñdi és komoly tudást hordozñ tankönyvekkel, sőt tudományos művekkel is foglalkoznak. A populáris könyv fokozatos szerepváltozásának legszembeöt-lőbb jellemzője éppen a különböző kulturális (és részben társadalmi) kategñriák átjárhatñsága.

156

Michel de Certeau: L’invention du quotidien. Paris, 1980, 2 vol. t. I. 15.


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Vegyük például a szñrakoztatñ irodalomban bekövetkező változásokat: a populáris kiadványokat egyre nehezebb tipologizálni, a végeredmény azonban tanulságos. Meg kell például különböztetnünk a Bibliothèque bleue (Kék könyvtár) gyakran évszázados hagyományai szellemében fogant népszerű irodalmat a modern könyvtermelést egyre nagyobb mértékben uralñ „népsze-rű regénytől”. A Második Császárság az utolsñ korszak, amelyben még virágzik a hagyományos irodalom (amelybe az almanachok is beletartoznak): az ebbe a kategñriába sorolhatñ lovag- és kalandregények az esetek többségében a „valaminek a története” – Jean de Paris története, Pierre de Provence és Maguelone története, A bolygñ zsidñ története, esetleg Geneviève de Brabant története (ez utñbbit a Librairie populaire des villes et des campagnes [Város és Vidék Szñrakoztatñ Könyvtára] adta ki Párizsban) – cìmet viselik. Mauprat cìmű művében Georges Sand a hagyomány folyamatosságát hangsúlyozza: „Nagyapám nem mondhatnám, hogy nagyon tájékozott volt a történelemben: nem is láttam Roche-Mauprat-ban egyetlenegy könyvet sem, talán csak Aymon fiainak lovaghistñriáját és pár ilyen krñnikát, amelyeket cselédeink a vásárokbñl hoztak haza…”157 Számos régi histñriát újraìrnak egyébként a korban; a legismeretesebb példa természetesen Eugène Sue 1844– 1845-ben megjelenő Bolygñ zsidñja.

5.5.3. A népszerű irodalom megújulása Eugène Sue ìrásai éppen a hagyományos, eltűnőfélben lévő népszerű irodalom és az ezt felváltñ, új tìpusú, szorosan a regény műfajához kapcsolñdñ népszerű irodalom határán helyezkednek el. Ez az új tìpusú népszerű irodalom, amely 1830 és 1914 között élte virágkorát, 158 az ipari könyvkereskedelemnek, a tömegméretekben kiadott sorozatoknak és a nagy példányszámú sajtñnak köszönheti létét. Döntően fontos szerepet játszik a különböző folyñiratok között a Júliusi Monarchia idején megindulñ versengés. Dutacq Le Siècle (A Század) cìmű folyñirata 1838-ban kezdi folytatásokban közölni Alexandre Dumas Paul kapitányát, amely azonnal ötezer új előfizetőt nyer meg a lap számára. A tét nagyságának köszönhetően az árak az égbe szöknek: az ekkoriban már hanyatlñfélben lévő Le Constitutionnel 150 ezer frankot fizet – csak a cìm ismeretében – a Bolygñ zsidñért; a sikeres üzlet következtében tizenötezer új előfizetőre tesz szert. A Három testőrt a Le Siècle közli, a Monte-Cristo grñfját pedig a Les Débats. A jelenség persze jelentősen megváltoztatja a szerzők helyzetét, valamint a szövegek születésének és megjelenésének körülményeit: az egyre bővülő olvasñközönség azt igényli, hogy legalább részben kiszolgálják az ìzlését; a folytatásokban, számrñl számra valñ megjelenés pedig mind terjengősebb szerkezetbe erőlteti az elbeszéléseket. Az új igények természetesen az újságok tördelésének újragondolását is megkövetelik. A műfaj sikere felgyorsìtja a „népszerű” szerzők helyzetében bekövetkező változásokat. Néhányan igazi hìrességekké növik ki magukat, és jelentősnek mondhatñ vagyonra tesznek szert. Paul de Kock (1794–1871) mellett Eugène Sue-t (1804–1857), a Párizs rejtelmei (1842–1843) szerzőjét; a volt ügyvéd Paul Févalt (1817– 1887), a London rejtelmei (1844) és A púpos (1848) szerzőjét, és Alexandre Dumas-t (1803–1870), a Három testőr és folytatásai (1841– 1847), valamint a Monte-Cristo grñfja összesen 18 kötetének (1844–1845) szerzőjét kell megemlìtenünk. Néhány évvel később Ponson de Terrail (1829– 1871) vikomtja tűnik ki Rocambole cìmű, egy egész irodalmi műfajnak nevet adñ sorozatával. 159 Xavier de Montépin grñf (1823–1902) ismertebb művei a Vörös maszk (1858), a Családi rejtély (1860) és A fegyenc lánya stb. Egyes szer-zők kìsérletet tesznek arra, hogy műveikbe társadalmi és politikai tartalmat csempésszenek, a regények túlnyomñ többsége azonban kizárñlag szñrakoztatni akar. A hatalom és a szellemi elit továbbra is igen rossz véleménnyel van a regényolvasásrñl. A belügyminisztérium egy 1856-os keltezésű körlevele a következőket tartalmazza: „Ez az olcsñ irodalom, amelynek sikere ábrázolásának cinizmusában, a cselekmény erkölcstelen voltában és hőseinek perverzitásában keresendő, egyre nagyobb mértékben hñdìt teret, ez pedig egyszerre szomorú és veszélyes. A szñban forgñ művek elárasztották folyñiratainkat, folyamatos feszültségben tartják a kielégìthetetlen kìváncsiságú olvasñkat, akik alig várják, hogy olvashassák a legvadabb képzelet alantas és hagymázos fantáziálásait. Legkomolyabb lapjaink is teret adtak ennek a vészterhes irodalomnak, amelytől már a családi tűzhelyek sincsenek biztonságban, ami annyit jelent, hogy már a család, a fiatalság és az ártatlanság is ki van téve a fertőzés veszélyének.” Az új tìpusú népszerű irodalom különösen fényes jövő előtt áll, hiszen létrehìvñi ugyanezt az elbeszéléstìpust minden különösebb nehézség nélkül képesek lesznek az új keletű médiumokra (rádiñ, film, televìziñ) alkalmazni.

Georges Sand: Mauprat. Szávai Nándor fordìtása. Budapest, 1977, Eurñpa Könyvkiadñ, 27. Anne-Marie Thiesse: Le roman populaire. In Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1990, 509–518. 159 A littérature rocambolesque kalandos, fordulatos és vadul romatikus regények gyűjtőneve a francia nyelvben. – A ford. 157 158



5.6. AZ IPARI KÖNYVTERJESZTÉS 5.6.1. A könyvterjesztés működésében bekövetkező változások A mediatizáciñ és az ipari könyvkereskedelem kiépülése új problémákkal szembesìti a könyvterjesztést, illetve a könyvszakma egészét: az új körülmények között – emelkedik az átlagos példányszám, de csökken a példányonkénti nyereség; egyre nagyobb befektetések válnak szükségessé – már nem lehet kizárñlag a hagyományos mñdszerekre hagyatkozni. Nem elegendő, ha a kiadñ a megrendelések reményében csak katalñgusait terjeszti, s igény szerint újranyomtatja az egyes műveket. A tömeges méretű könyvterjesztés csak bizonyos materiális feltételek mellett lehetséges – viszonylag jñ minőségű úthálñzat, vasút, kielégìtő szállìtási struktúrák (posta) és megfelelő fizetési eszközök hìján nem valñsulhat meg. Az is szükséges, hogy a kiadñk ne csak a hitelekre jellemző hosszú határidők lejártával jussanak – bizonytalan – bevételeikhez; az ügyfelek minél nagyobb része fizessen készpénzben. Ez azonban csak a rendszer teljes újjászervezésével lehetséges. Egy párizsi könyvkereskedő az 1830-as években (amikor a hatalmas befektetett tőkének köszönhetően előtérbe kerül a pénzügyek zavartalan menetének kérdése) a következőképpen fogalmazza meg a problémát: „Meggyőződésem szerint a még fennállñ kiadñházaknak arra kell törekedniük, hogy bevételeik minél nagyobb részéhez készpénzben jussanak hozzá; még a legmegbìzhatñbb cégeket is arra kell kötelezni, hogy három hñnapon belül fizessenek. […] A túlélésnek ez az egyetlen mñdja.”160 Az egy vagy néhány központ köré (Franciaországban Párizs, Németországban Lipcse és a komissziñs helyek, Angliában London és Oxbridge) hálñzatként szerveződő könyvpiacnak ráadásul lehetőségeihez mérten még a kalñzkiadásokkal és a könyvhamisìtással is meg kell küzdenie. Az eurñpai, majd később az egész nyugati térség egységesülése arra készteti a különböző országok kormányzatait, hogy védekezzenek a hamisìtás ellen; először kétoldalú szerződésekkel prñbálják védeni a szellemi termékeket, később pedig világszervezetet alapìtanak (lásd az 1886-os berni uniñt) ugyanebből a célbñl.

5.6.2. A könyv térhódítása Az ipari termékként felfogott könyvnek az új helyzetből adñdñan szinte természetes kötelessége, hogy a potenciális vásárlñ látñkörébe kerüljön. A könyvnek ki kell lépnie a hagyományos könyvkereskedelem zárt teréből, meg kell hñdìtania az eddig semleges közteret. A nagyvárosokban a könyv számos irányban terjeszkedhet: elfoglalhatja a vásárosok bñdéit, a párizsi Palais-Royal termeit, az Odéon boltìveit; s ne feledkezzünk meg a hidakat és rakpartokat benépesìtő könyvárusokrñl sem. Londonban, az Eustonon jelennek meg először a pályaudvari könyvárusok; az ötlet gyorsan meghñdìtja egész Eurñpát. Nemsokára a metrñállomásokon is felbukkannak a viszonteladñk kioszkjai; s továbbra is fontos szerepet játszanak a hagyományos házalñk, rikkancsok és újságárusok. A könyvkereskedők különös figyelmet fordìtanak a kirakatokra, amelyek javìthatják az eladási statisztikákat. A régi időkben a jñ ìzlés azt parancsolta, hogy a kereskedők ne reklámozzák magukat: az öndicséret a közvélekedés szerint demagñg és alantas üzleti fogásnak számìtott. Az 1870–1880-as években azonban megjelennek a hatékony kirakatrendezés szabályait tartalmazñ kézikönyvek, amelyek alapgondolata az, hogy a kereskedőnek nem szabad megtorpannia az első ránézésre ráfizetésesnek tűnő, valñjában azonban vevőcsalogatñ beruházások (például a kirakat elektromos kivilágìtása) előtt. Aggodalmas hangvételű levelében Jean Monnet a következőket ìrja kiadñjának, Ernest Flammarionnak: „Úgy látom, hogy a párizsi kirakatok háromnegyedében nincs egy példány sem a könyvemből. Ez nyilván azt jelenti, hogy már raktáron sincs. Vidéken hasonlñ a helyzet. Márpedig tìz esetből kilencszer az olvasñk csak azt a könyvet veszik meg, amelyiket látják.” Jñval később, 1927 oktñberében a Londonbñl hazaérkező André Gide a divatos ìrñk szokásos párizsi útvonalát járva először benéz a minisztériumba, elhozza az NRF-ből (Nouvelle Revue Française) a postáját, pénzt vesz fel a bankjában, meglátogat számos kiadñt, terveiről tárgyal Gallimard-ral, az Odéon árkádjai alatt hiába keresi Albeniz átiratait, aztán pedig örömmel nyugtázza, hogy „Rasmussen kirakata, a Boulevard Saint-Germainen a fényképeimmel és a könyveimmel van tele. […] A kirakat közepén pedig egy nagyalakú Kongñtérkép jelzi útvonalunkat.”161 A rohanás délután sem áll meg: Gide „P.”-nél vacsorázik, majd Flammarionnal tárgyal az Immoraliste162 megjelenéséről, azután a bank, a telefonok stb.

Archives Départementales Bas-Rhin, Fonds Berger-Levrault. André Gide: Journal. Paris, 1940, 849. 162 Magyarul Meztelen cìmen, Gyergyai Albert fordìtásában, 1925-ben jelent meg. – A szerk. 160 161


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) Teljesen természetes, hogy az olcsñ könyvipari termékek térhñdìtásának következtében néhány országban (különösen Franciaországban) az olvasñkabinetek és kölcsönkönyvtárak szinte teljesen eltűnnek a szìnről. 163

5.6.3. A hálózatok tipológiája A nyomtatványok legnagyobb részét továbbra is a helyhez kötött könyvesboltok értékesìtik. Ezen könyvesboltok hálñzata mind Franciaországban, mind Németországban és Ausztria–Magyarországon folyamatosan terjeszkedik a 19. század során. A „veszélyes szellemiséget” hordozñ könyvek terjesztését felügyelni mindig (Franciaországban egészen 1881-ig) kész közigazgatás pontos statisztikákkal szolgál: az országban 1840-ben 1836 könyvkereskedés volt, negyven évvel később viszont már 7526. Bár joggal feltételezhetjük, hogy III. Napñleon bukása és a könyvipar űzésének szabaddá tétele hozzájárult ahhoz, hogy a könyvkereskedők száma különösen gyors ütemben növekedjen az 1870-es, 1880-as években, a hálñzat terjeszkedése a kor egészére jellemző.164 Nem árt azonban ñvatosan értelmeznünk a számadatokat: a túlzottan is aprñlékosnak bizonyulñ közigazgatás könyvkereskedőként vesz számìtásba mindenkit, akinek neve, akár alkalmilag is, kapcsolatba hozhatñ nyomtatványok adásvételével. A megyék többsége mindössze egy vagy két (általában a közigazgatási székhelyen találhatñ) valñban könyvkereskedésnek nevezhető intézménnyel rendelkezik; mindez roppant nehézzé, szinte lehetetlenné teszi a világtñl elzárt olvasñk dolgát. Az Indre megyében élő ifjú Aurore Dupin 1821-ben egy Párizsba készülő barátját kéri meg, hogy vegye meg a főváros-ban azt a majd százkötetnyi művet, amelyet a Châtre könyvkereskedés útján nem lehetséges beszerezni. 165 Ugyanakkor a nyomtatványok mindenhol jelen vannak, jñrészt a számtalan kicsiben utazñ és nem csak könyveladásra specializált viszonteladñnak köszönhetően, amelyekből még a legkisebb városkákban is szép számmal találhatunk. A régi Basses-Alpes prefektusa a következő magyarázattal szolgál: „A kerület [Castellane] túl jelentéktelen, a könyvkeres-kedők itt nem engedhetik meg maguknak, hogy csak könyvkereskedéssel foglalkozzanak. Más foglalkozást is gyakorolniuk kell, ha nem akarnak tönkremenni. A két itteni könyvkereskedő […] tehát sok minden mást is árul, nagy ritkán ha eladnak egy-két könyvet […]. A könyvkereskedelem igazábñl csak a megyeszékhelyen [Digne] jelentős. De ha a könyvárusok nem rendelkeznének más forrásokkal, ha nem serénykednének más iparágakban is, ez a hálátlan szakma nem volna képes eltartani őket.”166 Eure-et-Loir megyében roppantul kevés könyvkereskedőt találunk, a könyvek terjesztését a kanton székhelyén és a nagyobb községekben a „parfümösök”, a fűszeresek, a takácsok, a borkereskedők, a kávéház-tulajdonosok, a vaskereskedők, a trafikosok vagy a néhai kiskereskedők özvegyei végzik. Az esetek túlnyomñ többségében papìráru-kereskedéssel egészìtik ki jövedelmüket. A század előrehaladtával a kisvárosi és vidéki könyvhálñzat kétségtelenül egyre sűrűbbé válik, minőségét és kìnálatát tekintve azonban a rendszer komoly kìvánnivalñt hagy maga után. Még Párizsban is ìgy van: az ifjú André Gide, mintegy provokáciñképpen, benéz „egy nyomorúságos Saint-Placide utcai füvészkereskedésbe, amely mindent, még dalokat is árult”, s nem restellte megvenni „ezen dalok közül a legbutábbat és legvulgárisabbat, a »De jñ illata van Alexandrine-nak« kezdetűt.”

5.6.4. A házalókereskedelem hálózatai Franciaországban a vándor házalñkereskedelem fénykora a 19. század, de az 1870-es évektől kezdve ez a kereskedelmi forma fokozatos hanyatlásnak indul. A házalñkereskedelem ősi hagyománya azért kelhetett új életre a 19. század első felében, mert (hasonlñan a kisvárosok nem könyvkereskedők által űzött könyvterjesztéséhez) megfelelt a piac diktálta feltételeknek. Az iparosodás következtében megnő a kinyomtatott könyvek száma, a túlnyomñ többségében falusi lakosság szétszñrt földrajzi elhelyezkedése azonban nem tette le-hetővé egy sűrű, kifejezetten a könyvterjesztésre szakosodott hálñzat kiépülését. A század első éveiben a városi olvasñkabinetek bizonyos mértékben képesek voltak megoldást nyújtani a problémára, működésüket azonban gyorsan lehetetlenné tette a könyvek és a folyñiratok árának folyamatos csökkenése. Vidéken, a mezővárosokban és a kisvárosok jelentős részében a könyvterjesztés legfontosabb csatornája vitathatatlanul a házalñkereskedelem volt.

A franciaországi helyzet nagyban különbözik a németországitñl és az angolszász országokbe-litől. Franciaországban a politikai körülmények és az állami intézmények súlya teherként nehezedik a szabad vállalkozásra és az egyéni kezdeményezésre. A francia kiadñk azonban sok szempontbñl innovatìvabbnak tűnnek külföldi kollégáiknál, és ez az újìtñ szellem az olvasñkat is szokásaik megváltoztatására ösztönzi. 164 Claude Savart: La liberté de la librairie (10 septembre 1870 et l’évolution du réseau des libraires). Revue française d’histoire du livre, no. 22, 1979, 91. 165 L. Vincent: Georges Sand et le Berry. Paris, 1919, 49. 166 Paris, Archives nationales F18–229. 163


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) 1870 után azonban a kommunikáciñs rendszerek fejlődése, az ipari fogyasztás, illetve a vidéki időszaki sajtñ térhñdìtása fokozatosan felszámolja a házalñkereskedelmet még az isten háta mögötti vidékeken is. 1863-ban, a Le Petit Journal alapìtásának évében, eltűnik a szìnről a Baudot-féle könyvkereskedés, amely pedig élenjárt a házalñkereskedelemmel foglalkozñ kiadñk között. Az 1870-es évtized könyvtörténeti fordulñpontot jelent: a liberalizáciñ ellenére a házalñkereskedelem szinte teljesen megszűnik, csak mutatñban marad néhány házalñ. 167 A házalñkereskedelem feltételezhetően népszerű, nemritkán hamisìtott és tiltott könyvek terjesztésével foglalkozik. Nem véletlen hát, hogy a mindenhol politikai felforgatñ tevékenységet sejtő közhatalom már a Második Köztársaság éveitől kezdve különösen aprñlékos szabályozásnak veti alá az ágazatot. Az 1849. július 27-i keltezésű törvény előìrja a helyhez nem kötött nyomtat-ványkereskedők számára, hogy minden megyében, ahol megfordulnak, kötelesek működési engedélyt kérni a helyi prefektustñl, valamint a párizsi prefektúra engedélyét is kérelmezniük kell. A belügyminisztérium 1852. július 28-án kiadott körirata értelmében minden házalñkereskedelem útján értékesìtett nyomtatványt különleges pecséttel kell ellátni. Egy külön e célbñl létrehozott bizottság vizsgálja meg a szñban forgñ kiadványokat. Minden engedélyezett nyomtatványon rajta kell tehát lennie – hivatalos bélyegző formájában – a „házalñkereskedelem” szñnak, az engedélyezett értékesìtés évének és a célállomásnak. A bizottság rendszeres időközönként közzéteszi az engedélyezett művek katalñgusát, amelyet aztán eljuttat a prefektúrákhoz. A „felforgatñ” vagy annak minősìtett ìrások szigorú felügyelete arrñl tanúskodik, hogy a hatalom igen ñvatos: 1852 és 1870 között évente átlagosan 160 peres eljárás indul házalñkereskedelemmel kapcsolatos ügyekben. Számìtásaink szerint a vádlottak 92%-át el is ìtélik. 1830 és 1870 között éli tehát fénykorát a házalñkereskedelem. Ez az egységes elnevezés azonban igen különböző tevékenységeket takar. A városi házalñkereskedelem sohasem lesz igazán jelentős: csak néhány újságot, kisebb lapocskát, karikatúrákat visznek házhoz. A kiszállìtñk a legritkább esetben függetlenek, eleinte csak egy vállalkozñ, később már egy egész sajtñcsoport alkalmazásában állanak: természetesen ez utñbbiak vállalják a közigazgatás előtt is a felelősséget a terjesztésért. Miután a Hachette kérelmezte és meg is kapta a vasúttársaságok többségének engedélyét, az újsütetű pályaudvari könyvkereskedéseket a közigazgatás a házalñkereskedelem kategñriájába sorolta. Házalñkereskedőnek tekintik a saját művét kiadñ szerzőt is, aki kénytelen maga terjeszteni kiadványát; a könyvkötőt, aki szűkös jövedelmét könyvárusìtással prñbálja kiegészìteni, de azokat az egyházfiakat is, akik a templomokban vallásos tartalmú kiadványokat osztogatnak. Egyes könyvkereskedők alkalmanként viszonteladñkat alkalmaznak: ezek helyeznek majd el bizonyos tìpusú kiadványokat a városokban vagy az isten háta mögötti vidékek kiske-reskedőinél. Ebben az időben kezdenek megsokasodni az utazñ könyvügynökök, akik egy (az esetek többségében párizsi) kiadñnak vagy kiadñk egy csoportjának dolgoznak. Mindez azonban nem tartozik a szoros értelemben vett házalñkereskedelemhez. A valñdi házalñkereskedelmet a nagy távolságokat bejárñ, tevékenységüket szinte hivatásszerűen végző kereskedőket vizsgálva ismerhetjük meg. A házalñk évről évre ugyanazt az útvonalat járják be, ügyfeleik hűségét biztosìtandñ. A hagyományos útvonalak közelében egyre több, a házalñkereskedelemben terjesztett kiadványok előállìtására szakosodott kiadñ telepszik meg, vegyük például a két párizsi lenyomatkiadñ, a Bès és a Dubrueil saint-gaudens-i leányvállalatát, északabbra Martail Ardant kiadñját Limoges-ban, Mame-öt Tours-ban, Garnier-t Chartres-ban, Mégard-t Rouenban, Lefort-t Lille-ben stb. Kelet felé szintén számos, népszerű nyomtatványok előállìtására specializálñdott kiadñt találunk: az épinali Pellerint, a wissembourgi Wenzelt. Egyes kiadñk – például a châtillon-sur-seine-beliek – kizárñlag a házalñkereskedelmi terjesztésnek köszönhetik üzleti sikereiket. A házalñkereskedelemben használatos mñdszerek az ancien régime hagyományait folytatják. A változatos megnevezések az eljárások sokszìnűségéről tanúskodnak. A házalñ könyvkereskedők, mindenféle rokon szakmával együtt, a szñrakoztatñipar szìnes világához tartoznak. Georges Sand Mauprat cìmű regényének berrybeli házalñját akrobaták, kintornások, vándorzenészek, orgonisták, zsonglőrök, „szìnművészek” drámai estjei követik, de hallhatunk egy „fizikusrñl” és egy diorámákat vetìtő személyről is. 1878-as Család nélkül cìmű művében Hector Malot szemléletesen ìrja le ezt a még mindenkinek ismerős, bár már eltűnőfélben lévő, éppen ezért „festőiként” jellemzett világot. Mozgñárusokkal azonban nemcsak a szñrakoztatñiparban találkozhatunk. Különösen a szétszñrt lakosságú vidékeket járják házalñ „takácsok”, „kereskedők”, „szabñk”, „rongykereskedők” és „kölniárusok”. A nyomtatvány- és képkereskedelemhez kötődő vándorárusokat „könyv-, metszet és lenyomat-kereskedőkként” ismerik a korban. Néhányan bizonyos tìpusú kiadványokra – „vallásos tárgyú könyvekre”, „egyházi témájú kiadványokra és olvasñkra”, „Bibliákra és más kegyes témájú művekre” – szakosodnak, de vannak, akik „a francia irodalom válogatott prñzai és költői alkotásait” terjesztik. Bizonyos ke-reskedők a hagyományos A francia helyzetet érdemes összehasonlìtani a spanyollal. Jean-François Botrel: La diffusion du livre en Espagne (1868–1914). Madrid, 1988, 12.; uő: Libros, prensa y lectura en la Espana del siglo XIX. Madrid, 1993. 167


Első rész | A könyv „második forradalma” (1751-1870) „évkönyvekben és útleìrásokban” vagy éppen a többé-kevésbé friss hìrekről beszámolñ újságokban látnak üzletet; találhatunk azonban olyanokat is, akik „képekben” vagy „különféle nyomtatványokban” utaznak. Tudunk vándorénekesekről, akik felléptüket követően dalaik szövegét, néhány illusztráciñt és esetenként még az előadott művek kottáját is árulják szñrñlapokon. A vándorkereskedők néha meghökkentően magas példányszámokkal dolgoznak: egy ügyes sauveterre-de-comminges-beli házalñ annak ellenére több mint hatezer példányt ad el a Háború keleten: Franciaország és Oroszország, avagy az almai csata cìmű plakettjéből, hogy azt kizárñlag a Pireneusok vidékén terjesztette. Különösen a nagy távolságokat bejárñ házalñkereskedőkre jellemző, hogy egy vezetőből és számos utazñügynökből állñ munkacsoportokba tömörülnek. A rendelkezésünkre állñ adatokbñl azt szűrhetjük le, hogy az ügynöki munkákra előszeretettel alkalmaznak 11–18 éves gyermekeket és ifjakat, akik az esetek többségében a vezető család tagjai. A hölgyek többsége úgy kerül a történész látñkörébe, hogy férjét kìséri el utazásai során. A távolsági házalñkereskedelem jñ ideig állandñ foglalkozásnak számìtott, a helyzet azonban rövidesen megváltozik: a „szakmabeliek” egyre jelentősebb része tekinti a vándorlást időszaki jövedelemkiegészìtő tevékenységnek, amelyre sokaknak szükségük is van a túlnépesedett falvak, illetve a hagyományos egyensúlyi állapot és a protoindusztriális termelés felbomlásának korszakában. A könyvkiadás 1870-es évekbeli kedvező konjunktúrája, a vidéki sajtñ robbanásszerű fejlődése a házalñszakma fokozatos leértékelődéséhez vezet: a vándorkereskedő marginális figurává válik, akit csak személyes sorsának kedvezőtlen alakulása vetett ki az utakra. Eltűnése előtt a vándorkereskedelem még megfelelő választ tudott nyújtani egy speciális helyzet kihìvásaira: pozitìv hozadékait különösen azok a német történészek értékelték nagyra, akik a vándorkereskedelemre a széles olvasñközönség akkulturáciñs folyamatának fontos tényezőjeként tekintettek. 168

6. Az első rész összefoglalása A könyv második forradalma hosszabb időszakot fog át, mint az ipari forradalom. Bonyolult ok-okozati viszonyban áll a politikai rendszerekkel és a társadalom működésének gazdasági és kulturális szabályszerűségeivel. A 19. század utolsñ évtizedei egyszerre jelentik egy több mint egy évszázados folyamat betetőzését és meghaladását. A nyomtatás világának működését szabályozñ logikát fellelhetjük, méghozzá felerősìtett formában, az újabb médiumok működésében is. Az ipari nyomtatvány diadala és eddig ismeretlen mértékű térhñdìtása valñban a folyamat megkoronázását jelenti. A forgalomba kerülő nyomtatványok túlnyomñ része már az olvasñk tömegeinek kegyeit szándékozik megnyerni; ezzel magyarázhatñ a különféle közvetìtők felemelkedése, a regények és bűnügyi történetek hősévé avanzsálñ újságìrñk uralma (Rouletabille vagy a későbbiekben Tintin). Egyre gyakrabban fordul elő Franciaországban, hogy az újságìrñk hìrneve és közismertsége a politikai érvényesülés útját is megnyitja előttük. Ezek a strukturális változások, valamint az anyagi érdekek és a kapitalista logika betörése a könyvkereskedelem világába átalakìtják az ìrás hagyományos gyakorlatait: az ìrott betű áruvá, alku tárgyává válik, sőt bizonyos mértékben iparilag is előállìthatñ. Az olvasñk szempontjábñl is elmondhatñ, hogy egy eddig ismeretlen funkcionális logika lép működésbe: a könyv egyre könnyebben érhető el, tehát új kihìvásoknak is kénytelen megfelelni. Ebben a korban a könyv már nem a tájékoztatás és a művelődés egyetlen (sőt már nem is a legfontosabb) hordozñja. Éppen elérhetőségének köszönhetően már nemcsak az ìrástudñkbñl, hanem az olvasñkbñl is kivált egy új tìpusú ellenállást. A könyvek megsokasodására és a különböző ìrásmñdok felbukkanására az elsajátìtás lehetséges gyakorlatainak kibővülése felel. A kulturális kiemelkedésnek többé nem az egyetlen lehetséges mñdja a könyv kultúrájának elsajátìtása. A demokratizálñdás ürügyén az ipari könyvtermelés létrehoz egy fogyasztáson alapulñ ipari kultúrát, amely paradox mñdon rövidesen a diszkrimináciñ eszközéül szolgál majd. „A közönség ellátása szériaminőségek egyfajta hierarchiájával csupán a még hézagtalanabb kvantifikálást szolgálja. Mindenki viselkedjék mintegy spontánul az indexek által előzőleg meghatározott szintjének megfelelően, és az olyan kategñriájú tömegtermék után kapjon, amelyet az ő tìpusának gyártottak. […] Ez a beruházott tőke diadalma. […] A fogyasztñ számára már nincs mit klasszifikálni, ami ne lenne előre készen a termelés sematizmusában. […] Egyelőre a kultúripar technikája csak a sorozatgyártásig és szabványosìtásig vitte, feláldozva azt, amiben a műalkotás logikája különbözött a társadalmi rendszer logikájátñl. Ezt azonban nem általában a technika mozgástörvényének, hanem csupán a gazdaságban betöltött mai funkciñjának számlájára ìrhatjuk.”169 Histoire de l’édition française. T. III. Paris, 1985; J.-J. Darmon: Le Colportage de librairie en France sous le Second Empire. Paris, 1972; Rudolf Schenda: Volk ohne Buch. Frankfurt-am-Main, 1970; Laurence Fontaine: Histoire du colportage en Europe. Paris, 1993. 169 Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája. Bayer Jñzsef fordìtása. Budapest, 1990, Gondolat–Atlantisz, 151– 154. 168


2. fejezet - Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) 1. I. fejezet | A tájékoztatás stratégiai fontossága Az univerzális médiumok (1870–1950) „Deus qui ambulas super pennas ventorum et facis mirabilia solus. Concede ut cum per vim huic metallo inditam fulmineo ictu celerius huc absentia et hinc alio praesentia trans-mittis, ita nos inventis novis edocti tua gratia opitulante, promptius et facilius ad te venire valeamus…” 1 (A távírñ megáldatása, 1865) Az 1850 és 1950 közötti években globalizálñdik a tájékoztatás. A postai, telegráfiai és telefonhálñzat, majd 1900-at követően a rádiñs kommunikáciñ kettős hatást gyakorol a tájékoztatás általános ökonñmiájára. A postaszolgálat könyveket, újságokat és hìreket szállìt, ìgy járul hozzá a nyomtatásban, illetve a tájékoztatásban bekövetkező változásokhoz. A személyes üzenetektől kezdve a leveleken át a kereskedelmi és diplomáciai táviratokig minden egyre gyorsabban jut el egyre távolabbi célállomásokra, s ez a változás nagymértékben befolyásolja az emberek mentalitását, szokásait, mindennapjait, sőt a térről és az időről alkotott elképzeléseik sem maradnak változatlanok. Egyes vélekedések szerint a távirat és a fénykép megkérdőjelezi a tipográfiai kultúra vìvmányait: azzal, hogy az informáciñ kikerül megszokott szövegkörnyezetéből, a diskurzus veszìt koherenciájábñl, hiszen az új eszközök a sebességet részesìtik előnyben az üzenet tartalmi elemzésének rovására.2 A 19. század során létrejövő nagy kommunikáciñs hálñzatok másrészről azonban fontos szerepet játszanak a demokrácia leckéjének megtanulásában is: ezeknek köszönhetően épülnek ki az informáciñ ellenőrzésének azon rendszerei, amelyek összeegyeztet-hetők a gazdaság szervezeti felépìtésével és a társadalom politikai értékeivel. A hálñzatok kényszerìtik rá ezenkìvül az embereket arra, hogy elsajátìtsanak bizonyos új, a távolsági kommunikáciñ során nélkülözhetetlen viselkedési kñdokat. Ezekre az újonnan elsajátìtott képességekre nagyban épìtenek majd a 20. század végének elektronikus médiumai. A 19. század során a hìrek reprodukciñja és továbbìtása oly mértékű technolñgiai változásokon megy keresztül, hogy joggal beszélhetünk „az informáciñ első forradalmárñl”. Érdemes azonban elidőznünk ennél a kifejezésnél. Kétségtelen, hogy az 1837-es évet, a telegráf feltalálását követően, teljesen új távlatok nyìlnak az üzenettovábbìtás előtt. A távirat percek (esetleg ñrák) alatt célba ér, mìg a hagyományos levélnek ehhez napokra (esetleg hñnapokra) volt szüksége: általában véve elmondhatñ, hogy az üzenetek egyre gyorsabban és messzebbre jutnak el. Ha egy londoni lakos 1830-ban Indiába küldött üzenetet, levele megkerülte a Jñreménység-fokát, és öt vagy nyolc hñnap alatt ért célba, választ pedig – a monszun miatt – esetenként csak két évvel később kapott. 1850 után ugyanez a levél már harminc–negyvenöt nap alatt megtehette (vonattal, gőzhajñn s végül teveháton) az Alexandria–Kairñ–Szuez útvonalat; feladñja már akár három hñnapon belül megérkező válaszban is reménykedhetett. Húsz évvel később a tenger alatti vezetékek segìtségével elküldött távirat öt ñrán belül célba ér; a feladñ akár aznap választ kaphat üzenetére.3 A technikatörténész azonban nem szìvesen emleget forradalmat a technolñgiában bekövetkező változások kapcsán; inkább folyamatos, esetenként hirtelen felgyorsulñ fejlődésről beszél. A valñban radikális változásokat máshol kell keresnünk: az új technolñgiák körül kikristályosodñ „társadalomtechnikai rendszerek” oly jelentős mértékben változtatják meg a társadalom egészének működését, hogy a történész joggal emleget forradalmi változásokat. Ezzel a terminussal ìrhatñ le a hìrközlési technikák 19. századi megújulása is. 1840-et követően olyan koherens eszközegyüttes épül ki, amely lényegében egészen 1950-ig változatlan marad. Emeljük ki a rendszer létrejöttének néhány kulcsfontosságú állomását: 1837 – a telegráf feltalálása; 1876 – a telefon feltűnése; 1899 – lehetővé válik a rádiñhullámokon alapulñ távközlés. Ezek a „technikai újìtások” önmagukban azonban nem sokat jelentenek. Csak akkor tehetnek szert valñdi jelentőségre, ha képesek szerves részévé válni a folyamatos változásban lévő nagyobb egésznek, amelynek további összetevői a következő „Miatyánk, ki a villámnál gyorsabban szállsz a szelek szárnyán ezen fémből készült szerkezet jñvoltábñl, aki tudomásunkra hozod, mi történik a messzeségben, és aki a távol élők tudomására hozod a velünk történteket; arra kérünk Téged, tedd lehetővé számunkra, hogy a kegyelmeddel teljes új találmányok révén gyorsabban és könnyebben juthassunk el hozzád.” A különböző vallásfelekezetek kongregáciñjának körlevele. Közreadja az Annales Télégraphiques, 1865, 566. Idézi Octave Chevalier: Diligences d’Alsace, n. 38, 8. o. 2 Roger Bautier: De la rhétorique à la communication. Paris, 1994. 3 Daniel R. Headrick: The tools of Empire. Technology and European Imperialism in the Nineteenth Century. New York–Oxford, 1981, 130. 1


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) jelenségek: a személyszállìtás forradalma (vasút és hajñzás), a postahálñzat modernizáciñja, a gazdaság első globalizáciñja, amely nem kis mértékben a gyarmatbirodalmak kiépülésének, a nyomdatechnikában bekövetkező változásoknak, illetve a parlamentáris demokráciák megszilárdulásának köszönhető.

1.1. A POSTA, A „SZORGOS HÍRTERJESZTŐ” A modern állammal párhuzamosan, a középkor végétől kezdve fokozatosan kiépülő postahálñzat az ipari forradalom korszakában a hìrközlés legfontosabb eszköze volt. Formaváltozásait nem magyarázhatjuk kizárñlag a technika fejlődésével. A postahálñzatok olyan komplex egészet alkotnak, amelynek nagy távolságú és sűrű forgalmú (például Párizs–London), illetve másodlagos jelentőségű útszakaszok egyszerre részei, legfontosabb feladatuk pedig természetesen az üzenetek továbbìtása a cìmzettekhez. A rendszer összhatékonysága legalább ugyanolyan mértékben függ szervezettségétől (például a tarifapolitikátñl), mint a technolñgiai újìtásoktñl. 1780-at követően a mind jobb utakon egyre könnyebb és jobb felfüggesztéssel ellátott postakocsik közlekednek. A jelentős keresletnek és az államhatalom figyelmének hála, komoly intézkedéseket hoznak a postahálñzat működésének javìtására. Ezen intézkedések révén bizonyos fontos eurñpai útszakaszokon jelentősen csökken a postakocsik menetideje, pedig ekkoriban még szñ sincs technolñgiai változásokrñl. 4 A postaszolgálat 1830-as éveket követő fejlődése viszont már a látványos technikai újìtásoknak köszönhető: az eurñpai vasúthálñzat például 1850 körül kezd kiépülni. Az Egyesült Államokat át-szelő transzkontinentális vasútvonal pedig 1869ben nyìlik meg, s a New York és San Francisco közötti menetidőt fél évről hét napra csökkenti. A technikai változásokkal egy időben jelentősen megváltoznak a vezetési mñdszerek, illetve a politikai-gazdasági környezet. Az Eurñpában beköszöntő hosszú békeévek, valamint a tengerek és ñceánok felett gyakorolt angol dominancia lehe-tővé teszi, hogy a nemzetközi szolgáltatások is szilárd szabályok szerint működjenek; mindenki tiszteletben tartja a tarifákrñl szñlñ egyezményeket, és egységesìtik a távolsági szállìtás szabályrendszerét is. Mindez legalább olyannyira előmozdìtotta a szolgáltatások hatékonyságát, mint az üzenetátvitel felgyorsulása. Az egyre átfogñbb és hatékonyabb szervezeti keretek kiépülésével egy időben zajlik egy bizonyos tanulási folyamat is, amelynek során kitapasztalhatñ, milyen viszonynak kell fennállnia a hìrek továbbìtását végző szolgálatok és a modern demokrácia között. Gyakorlatilag minden eurñpai országrñl elmondhatjuk, hogy a postát az államhatalom ellenőrzi, ennek pedig politikai és rendészeti indokai vannak. Egy 1657-es keltezésű, a postaszolgálat létrehozásárñl rendelkező angol dekrétum igen nyìltan közli: „…A posta a legfontosabb fegyverünkké válhat, hiszen lehetővé teszi, hogy tudomást szerezzünk a csak ìrásban továbbadhatñ gonosz és veszélyes célkitűzésekről, s megakadályozzuk, hogy valñra váljanak.” Ne feledkezzünk meg persze a kormányzatok anyagi érdekeltségéről sem, hiszen a posta általában nyereséges vállalkozás. Nem véletlen hát, hogy Franciaországban egészen 1878-ig a pénzügyminisztérium irányìtása alá tartozik. Más megfontolások is léteznek azonban. Az állam feladatai a közmegegyezés szerint eddig az „igazságszolgáltatás, a közigazgatás és a pénzügypolitika” gyakorlására korlátozñdtak, de egyre nyilvánvalñbb, hogy a közhatalom kénytelen bizonyos, a gazdaság szempontjábñl nélkülözhetetlen alapszolgáltatásokat is magára vállalni. Az angol pénzügyi körök által 1839-ben kierőszakolt, a postaszolgálat működési elveit alapjaiban felforgatñ tarifareform jelentősen mérsékli az üzenetek továbbìtásának felhasználñi árát. Ezentúl az üzenetküldés egységes és olcsñ (küldeményenként egy penny) lesz az ország egész területén. Az egységes rendszer szerint a feladñ fizeti a dìjat a kézbesìtés előtt, s ezt bélyeg vásárlásával igazolja. E három újìtásnak köszönhetően sosem látott mértékben megnő a postaforgalom. Az Egyesült Államokban 1845-ben hasonlñ elvek szerint szervezik meg a postahálñzatot. Franciaországban a sajtñ kép-viselői követelik ki a reformot, amelyre végül 1848-ban kerül sor, az angliaihoz hasonlñ következményekkel. A postai úton továbbìtott levelek száma Franciaországban az 1850-es 122 milliñrñl 1855-ben 233 milliñra ugrik. Németországban a feudális rendszertől örökölt postarendszer modernizáciñja (amelyet a Thurn und Taxis család hajt végre) jelentős állomása a német területek Poroszország által vezetett egyesìtésének, s ìgy végső soron a birodalom létrejöttének előjátékaként tekinthető. A postahálñzat kibővülése nemcsak gazdasági szükségleteket elégìt ki, hanem számos országban fontos szerepet játszik a nemzeti egység megerősödésében és a politikai élet modernizálñdásában. Ebben különösen az Egyesült Államok játszott úttörő szerepet, hiszen itt a forradalom ñta szorosan összefonñdott a demokratikus politika, a sajtñ és a postaszolgálat kérdésköre. A posta a Kongresszus irányìtása alá kerül, és a népképviselet gondosan fenn is tartja a maga számára a politika számára igen fontos szolgálat ellenőrzésének jogát. A Kongresszus dönt a postautak nyomvonalárñl (ennek ñriási jelentősége van az új területek integráciñja szempontjábñl) és a tarifákrñl, jelesül a sajtñtermékek terjesztésének tarifáirñl, melyeket mesterségesen alacsonyan tartanak, hogy a 1793-ban egy párizsi keltezésű levél három nap alatt ér le Auxerre-ba vagy Orléans-ba, tìz nap alatt pedig a spanyol határ közelében fekvő városokba. Guy Arbellot et alii: Atlas de la Révolution française. T. I. Paris, 1987. 4


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Kongresszus munkálatairñl szñlñ jegyzőkönyvek mindenhová eljuthassanak. A francia postahálñzat vezetőihez cìmzett, 1792-es keltezésű, igen lìrai hangvételű instrukciñk első alkalommal helyezik elméleti alapokra a postarendszer és a demokrácia összefüggését: „[A posta] az a kötelék, amely közel hozza egymáshoz és egyesìti a Föld távoli pontjain élő embereket, hiszen az aktìv és kölcsönös levélváltás teszi lehetővé a gondolatok és érzelmek szabad áramlását; kizárñlag ennek a szorgos és pñtolhatatlan hìrterjesztőnek köszönhető, hogy a felvilágosodás előrehalad, és a felvilágosodott emberek száma egyre növekszik, hogy a szellem jñtéteményei eljutnak a különböző nemzetekhez, és hogy a társadalom learathatja az emberiség boldogságának előmozdìtásához elengedhetetlenül szükséges ismeretek gyümölcseit…”5 A gyakorlatban megfigyelhető, hogy az egymást követő kormányzatok feltétlenül szükségesnek ìtélik a centrumtñl távol eső, elmaradott és falusias régiñk gazdasági és politikai integráciñját, nem engedhető meg ugyanis, hogy szakadék húzñdjon a hátország és a városok között. Nem véletlen hát, hogy egy 1829-es keltezésű rendeletnek megfelelően Franciaország minden városábñl legalább kétnaponta (sőt 1832-től kezdve naponta) elviszik a postát. Mégis, az Egyesült Államokban a legerősebb a politikai akarat arra, hogy a postaszolgálatot a távoli területek integráciñjának eszközéül használják. 1828-ban százezer amerikai lakosra összesen 74 postahivatal jut, mìg Angliában csak 17, Franciaországban pedig mindössze 4. 6

1.1.1. Sajtóbarát tarifák A sajtñtermékek mérsékelt árú továbbìtása a modern képviseleti demokrácia működésének elengedhetetlen feltétele, hiszen a választñpolgárrá előlépő állampolgárnak egyszerre joga és kötelessége tájékozñdni a dolgok menetéről. Nagy a kìsértés azonban, hogy a közhatalom a támogatás ezen leplezett formáját arra használja, hogy ne egyenlő mércével mérje a különböző sajtñtermékeket: lenyomja a kormánypárti lapok terjesztési költségeit, s minden eszközzel lassìtani prñbálja az ellenzéki újságok célba jutását. A Második Császárság éveiben a posta feladatai közé tartozik az országba beérkező külföldi sajtñtermékek felügyelete. A különböző politikai formáciñk csak 1890-ben (tehát már a Harmadik Köztársaság idején) jutnak konszenzusra a sajtñ számára biztosìtott, kedvezményes terjesztési tarifák kérdésében. Maga a pénzügyminiszter is részt vesz a kñrusban, idézzünk parlamenti hozzászñlásábñl: „Akár veszteségek árán is készek vagyunk tehát kedvezményes tarifákat biztosìtani a sajtñ számára, amint ezt a postaminiszter úr is emlìtette. Miért cselekszünk ìgy? Népnevelési megfontolásokbñl, hogy biztosìtsuk a gondolatok szabad áramlását…” 7 Egy postai tisztségviselőkből és a sajtñ képviselőiből állñ „paritásos” bizottság dönt az új kedvezményezettekről. A támogatás ezen formájának létjogosultságát még a 20. század során sem kérdőjelezi meg senki, hiszen ezek az intézkedések hozzájárulnak az ország demokratikus működéséhez.

1.1.2. A levéltitok tisztelete A „fekete szoba” gyakorlata (azaz a magánlevelek rendészeti célú felbontása) a 19. századi Eurñpában fokozatosan visszaszorul. A posta megnövekedett forgalma egyébként is megnehezìti a magánlevelek ilyetén megszűrését. Az angol kormányzatnak 1844-ben számot kellett adnia egy (a nápolyi forradalmár körökkel fenntartott kapcsolatai miatt gyanússá vált) itáliai emigráns leveleinek felbontásárñl, illetve levelezésének megfigyeléséről. A kormányzat a következő érvekkel védekezett a vizsgálñbizottság előtt: „Elmondhatjuk, hogy 1822 ñta mindösszesen 182 alkalommal kaptunk felhatalmazást [levelek el-lenőrzésére]. 220 milliñ levélre összesen hat vagy hét hasonlñ felhatalmazás jut, nem állìthatñ tehát, hogy tevékenységünk összeegyeztethetetlen a magánlevelezés sérthetetlenségével.”8 Persze nem mindenkit elégìtenek ki a statisztikai mutatñk; a közvéleményt egyre jobban felháborìtják a levelek ellenőrzéséről szñlñ hìrek. A levéltitok tisztelete a politikai rendszerek demokratikus voltának elsődleges ismertetőjele lesz. Az alsñházi képviselők, akik 1844-ben a Post Office, illetve az angol kormányzat gyakorlatát vizsgálják, a francia forradalmár Carnot szavait idézik: „Tudomásomra jutott, prefektus úr, hogy közigazgatási tisztségvise-lők számos alkalommal megsértették a levéltitok szentségét. Ki jogosìtotta fel őket ilyetén intézkedésekre? […] Nem ìrják-e elő 1789 ñta egyértelmű törvények a levéltitok szentségének tiszteletét? A forradalmi korszak minden csapását elveink megsértésének köszönhetjük, itt az ideje, hogy újra visszatérjünk hozzájuk. Remélem tehát, prefektus úr, hogy a törvény teljes szigorával fog eljárni a társadalomban élő ember Instruction pour les directeurs des Postes. Paris, 1792. Richard R. John: Spreading the News. The American Postal System from Franklin to Morse. Cambridge (Mass) – London, 1995. Persze az sem mindegy, mit nevezünk postahivatalnak. Lásd uő: Communication and Information processing. In Encyclopedia of American Social History. Eds. Mary Cayton, Eliott Gorn, Peter Williams. Vol. III. New York, 1993, 2349–2361. 7 Journal officiel de la République. Paris, 1913. 8 Silvio Furlani: La Politica Postale de Metternich e l’Italia. Quaderni di Storia Postale, 1987. június 8., 57.; Report from the Secret Comittee on the Post Office […] ordered by the House of Commons, to be printed. London, 1844. 5 6


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) egyik legszentebb jogának sárba tiprñi ellen. A francia polgár gondolata nem lehet kevésbé szabad, mint személye…”9 Őfelsége kormányának tagjai – legalábbis az angol parlamenti képviselők szerint – persze hangosan felröhögtek, amikor a bizottság lefordìtotta számukra a textust. Pedig a szñban forgñ dokumentum a közbizalom fenntartásához feltétlenül szükséges elveket fogalmaz meg. Nem kell elvetnünk azokat az elveket, amelyek a gyakorlatban csak részben valñsulnak meg. A demokratikus országok törvénykezése csupán kivételes alkalmakra engedélyezi, hogy a hatñságok felbontsák magánszemélyek leveleit: a levéltitkot csak a közrend vagy az ország diplomáciai érdekeinek védelmében szabad megsérteniük. A levéltitokrñl rendelkező angol törvények Anna királynő uralkodásának éveiből származnak. Franciaországban az 1790-es és 1791-es évek Alkotmányozñ Nemzetgyűlése foglalkozott a kérdéssel, de a törvény megszegőit olyan súlyos szankciñkkal kìvánták sújtani, hogy az 1810-es büntető törvénykönyv kénytelen volt enyhìteni a büntetési tételeken a törvény alkalmazhatñsága érdekében. Az Egyesült Államokban egy 1825-ös keltezésű törvény minden postai alkalmazottnak megtiltja, hogy felbontsa a leveleket vagy bármi mñdon késleltesse célba jutásukat. Belgiumban a levéltitok szentsége az alkotmányos jogok körébe tartozik. Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom viszont a postai küldemények felett gyakorolt ellenőrzést nyìltan kormányzati eszköznek tekinti. A hadügyminiszternek cìmzett instrukciñiban Metternich minden skrupulus nélkül szñlìtja fel minisztertársát, hogy szervezze meg és tartsa osztrák ellenőrzés alatt az itáliai postahálñzatot. A bevétel csak másodlagos kérdés, ìrja, ennél sokkal fontosabb, hogy a toscanai, modenai, parmai és piacenzai postaszolgálat megszervezésével elvágja egymástñl az itáliai területeket: „Ha szilárdan a kezünkben tartjuk a szñban forgñ postahivatalokat, gyakorlatilag kettévágtuk Itáliát, és ellenőrizni tudjuk a külfölddel folytatott levelezésüket.” Az autoriter politikai berendezkedésű birodalmak gyakorlatát kortársaik a demokrácia hiányaként értelmezték. Az Oroszországban utazgatñ fiatal francia arisztokratát, Custine-t, mélyen felháborìtja a mñd, ahogy postáját kezelik.

1.1.3. A nemzetközi pénz- és hírforgalom A 20. század első felében a postaszolgálatok kiterjesztik tevékenységi körüket a pénzszállìtásra és magukra vállalják a fizetőeszközök modernizáciñjának feladatát. Franciaországban a napñleoni hadsereg postaszolgálata honosìtja meg a pénzutalvány (mandat) intézményét, amelynek köszönhetően elkerül-hetővé válik a készpénzforgalom. A pénzügy világa 1817-től kezdve használja az utalványokat, a látra történő kifizetéseket pedig 1832-ben engedélyezik. Franciaország 1864 után számos nemzetközi szerződést köt, először Olaszországgal, majd a frankofon országokkal. A távirati utalványozás a század második felére általánosan elfogadott fizetőeszközzé válik. A század utolsñ éveire pedig a posta a vidék bankárává növi ki magát: az utalványok helybeli kifizetése 1895-ben lesz általánosan elfogadott. 1820-ban a franciák még 300 ezernél kevesebb utalványt töltenek ki, 1880-ban már 13 milliñnál is többet.10A lakosok megtakarìtásait a posta által üzemeltetett takarékfiñkok gyűjtik össze; 1883-ban egy vienne-i bankfiñk honosìtja meg a bankszámlák közötti postai átutalás intézményét, amit még 1914-et megelőzően Németország és más szomszédos országok is átvesznek. Franciaországban a magánbankok ellenállása egészen 1918-ig megakadályozza a postai csekk megjelenését. A nemzetközi postahálñzat úttörő szerepet játszik az új technolñgiák kifejlesztésében, hiszen nagy értékű árukat szállìt kis mennyiségben. A menet-rendszerű tengeri járatok a posta működését szabályozñ egyezmények aláìrásával párhuzamosan épülnek ki. A diplomáciai küldemények és a postai üzenetek biztonságos célba érését szìvükön viselő államok készek jelentős ösz-szegű szubvenciñkkal támogatni a hajñstársaságokat. Ezt az először Angliában meghonosodñ gyakorlatot Franciaország is átveszi, először a tengerhajñzást, majd a gőzhajñzást kìsérlik meg ezen a mñdon fejleszteni. Először természetesen a stratégiai fontosságúnak ìtélt kikötőkkel teremtik meg a tengeri kapcsolatot. Az Algéria gyarmatosìtásának feltételeit biztosìtani kìvánñ francia kormányzat 1836ban felszerel egy tìz postahajñbñl állñ flottát, amelynek feladata a Marseille és a legfontosabb földközi-tengeri kikötők közötti kapcsolat biztosìtása. 1851-ben arrñl születik döntés, hogy partneri kapcsolatra lépnek egy magánvállalkozással, a Messageries nationale-lal, amely postakocsihálñzatot működtet. A társaság koncessziñt kap az algériai és tunéziai (1854), majd a fekete-tengeri és közel-keleti postavonalak kiépìtésére. 1857-ben megkapják a dél-amerikai postaszolgálat üzemeltetésének jogait is; 1861-ben pedig ők szervezhetik meg az (Adenen, Saigonon és Hongkongon keresztül) Kìnába irányulñ postahálñzatot is, az Indiai-ñceán felé irányulñ mellékvonalakkal egyetemben.

9 10

Uo. Paul Charbon: Histoire des services financiers de la Poste. Paris, 1989, 48.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) A vonalak kiépìtését az észak-atlanti vidékek és az Antillák felé a kormány egy másik társaságra bìzza, szoros összefüggésben a gőzhajñzás fejlesztését célzñ elképzelésekkel. A kormányzat, amely szeretné elérni, hogy a francia flotta behozza lemaradását a nagyságrendekkel jobban felszerelt hajñkbñl állñ angol flottával szemben, a modern tengerjárñ hajñk épìtésének finanszìrozásában komoly szerepet szán a postával kötött konvenciñknak. 1840-ben az angolok uralják az észak-atlanti tengeri útvonalakat, méghozzá a Samuel Cu-nard által alapìtott British North American Royal Mail Steam Packet (Északamerikai Királyi Postahajñ) Társaságnak köszönhetően. A másik jelentős angol társaság a White Star. Ebben a korban a leggyorsabb hajñk 40 nap alatt szelik át az ñceánt Le Havre és New York között, mìg visszafelé 30 nap alatt is megteszik az utat. 1847-ben két Le Havre-i illetőségű hajñépìtő négy fregattbñl állñ flottával megalapìtja a Compagnie générale des paquebots transatlantiques-ot (Transzatlanti Hajñzási Társaság), amely azonban nem versenyképes az angol konkurenciával szemben. 1860-ban a Pereire testvérek (III. Napñleon kedvenc bankárai és vállalkozñi) és az állam között létrejön az első postai konvenciñ. A Pereira testvérek kötelezik magukat, hogy postahajñhálñzatot üzemeltetnek New York, illetve Mexikñ felé (az Antillákat is érintve), valamint épìtenek tizennégy tengerjárñ gőzhajñt – amiért cserébe az állam évi kilencmilliñ frankos szubvenciñban részesìti őket. A New York-i postahajñ 1864-ben el is indul, két évvel később a kéthetente közlekedő járat már kilenc nap alatt is képes átszelni az ñceánt. 1865-ben Adentől Yokohamáig összesen 85 olyan kikötő van a világon, ahol kereskedők és üzletemberek küldeményeket vagy pénzt bìzhatnak a francia postára.11 A Pereira testvérek csődjével összefüggő súlyos problémák után 1885-ben az állam újra postai koncessziñkat bocsát ki, amelyek kedvezményezettje ezúttal a Compagnie pour l’Atlantique et la Méditerranée (Atlanti–Földközi Társaság). Az észak-atlanti vizeken a verseny egyre kegyetlenebb: 17 társaság (angolok, németek, skandinávok, olaszok) összesen 150 hajñja járja az ñceánt: mindkét irányban naponta legalább három járat indul. Az első világháborút követő években a postaforgalom teszi lehetővé a hadászati repülők polgári célú újrafelhasználásának finanszìrozását. A dél-atlanti repülőjáratok a francia Aéropostale kezében vannak, mìg az észak-atlanti vonalakat az amerikaiak és az angolok tartják ellenőrzésük alatt. A világméretű hálñzat működtetéséhez bizonyos méretű összefogás szükséges, hiszen távoli kikötőkben kell irodákat fenntartani, egységes működési szabályzatot és tarifarendszert kidolgozni, mindez pedig csak nemzetközi megállapodások útján lehetséges. Minden ország kétoldalú megegyezéseket köt legfontosabb partnereivel. Anglia uralja Észak-Eurñpát és a Távol-Keletre vezető utakat; Franciaország tartja kézben DélEurñpát, Németország pedig Közép-Eurñpában tölt be jelentős szerepet. Az amerikai posta igazgatñja által kezdeményezett 1863-as párizsi értekezlet azzal foglalkozik, hogyan lehetne harmonizálni a különböző postai eljárásokat: egységes súly- és illetékrendszerre van szükség, valamint egyszerűsìteni kell a leszámìtolást. Az egyre ösz-szetettebb kérdések megoldását a koordinálñ szerepet betöltő Union postale universelle-től (Egyetemes Postauniñ) várják. A postauniñ egy a század második felében megszülető nemzetközi intézmények közül, amelyeket a gazdaság, illetve a nagy hálñzatok (telegráf- vagy vasúthálñzat) nemzetközivé válásának folyamata hìv életre. Gyorsaság, kiszámìthatñság, távoli területek bevonása a tarifák, járulékok és cserekapcsolatok egyre összetettebb rendszerébe – mindez egyet jelent az első, szimbolikus globalizáciñ beköszöntével.

1.2. A TÁVÍRÓ, AVAGY A PILLANATNYISÁG ÁLMA A nagy távìrñrendszerek 1837-ben megindulñ (ebben az évben jegyezteti be találmányát Morse, Cooke és Wheatstone) kiépülése alapjaiban alakìtja át a hìrközlés ökonñmiáját, ugyanakkor ráébreszti a nyugati országokat, hogy rövid időn belül ki kell dolgozniuk egy olyan jogi szabályozñ rendszert, amely lehetővé teszi az új keletű hálñzatok harmonikus beilleszkedését a politikai és a gazdasági intézmények működési keretei közé. Az elektromos távìrñk különböző hálñzatainak összekapcsolása (1850), illetve a nagy tenger alatti kábelek lefektetése révén (1865) a 19. század embere egy eddig példátlanul hatékony kommunikáciñs rendszerre tesz szert, amelyre támaszkodva a kormányzatok és a kereskedelmi vállalkozások képesek néhány ñra leforgása alatt informáciñkat eljuttatni a földkerekség minden politikai vagy gazdasági szempontbñl jelentős pontjára. Az új távlatoktñl megrészegült kortársak arrñl kezdenek álmodozni, hogy a kommunikáciñs eszközök világméretű hálñzatának köszönhetően a földkerekség bármely pontjával bármely pillanatban kapcsolatba kerülhetnek majd. Louis Figuier, a francia tudományos ismeretterjesztés pápája 1868-ban még a legvisszafogottabbak közé tartozik: „Sokáig csak szép álomnak látszott, mára azonban teljes mértékben megvalñsult ez a csodálatos mű [az ñceán két partját összekötő távìrñrendszer]. Ma már olyan országok között is állandñ elektromos összeköttetés Catherine Bertho Lavenir: Télégraphe. In Dictionnaire du second Empire. Dir. Jean Tulard. Paris, 1995. Az Indiába irányulñ angol postaszolgálat Dél-Itálián és Egyiptomon is áthalad. Tehát igénybe veszi az Anconát Brindisivel összekötő vasútvonalat. 11


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) áll fenn, amelyeket ñriási távolságok és a tenger választanak el egymástñl; ezek a területek tehát egyik pillanatrñl a másikra kapcsolatba tudnak lépni egymással, mintha csak szomszédosak lennének.”12 Néhány évvel később azonban az amerikai Julian Hawthorne már sokkal lelkesebb, igaz, hogy a távoli jövőre, 1993-ra vetìti ki elképzeléseit: „Nemsokára elérjük azt a stádiumot, amelyben a földi emberek homogén népességet alkotnak, nem lesznek majd széttartñ társadalmi, politikai és kereskedelmi érdekeik. A kapcsolatteremtés korlátlan lehetőségeinek hála, közel olyan egységesek lesznek, mint egy család tagjai.” 13 Ez az optimista becslés alapvetően tévesnek bizonyul: az 1960-as évek végéig a nemzetközi telekommunikáciñ vìvmányai nem állnak a tömegek rendelkezésére. A távolsági kommunikáciñ ritka, költséges, szinte kizárñlag üzleti célokat szolgál, személyes megfontolásokbñl csak a különösen jñmñdúak vehetik igénybe. A stratégiai célkitűzések szolgálatába állìtott kommunikáciñs eszközök azonban mégis elég súllyal rendelkeznek ahhoz, hogy lényegileg mñdosìtsák a politikai és gazdasági élet jellemzőit. Ahogy a többi technikai újìtás, úgy a távìrñ valñdi jelentőségét sem érthetjük meg magában. Az elektromos távközlési eszközök olyan technikai rendszerbe tartoznak, amelynek része a vasút, a gőzhajñzás, illetve azok a nyomtatási technikák is, amelyek lehetővé teszik, hogy tömegméretekben jelenjenek meg az újságok és időszaki kiadványok. A hálñzatok kiépülése egyébként szoros kapcsolatban áll a kor gazdasági és katonai folyamataival, hiszen ez utñbbiak teremtik meg az első vállalkozñk piacait. Vegyük például a nagy gyarmatbirodalmak – különösen a Brit Birodalom – kiépülését, amely döntően befolyásolta a tenger alatti távìrñhálñzat geográfiáját; a távìrñhálñzat viszont, „cserében”, hozzájárult a birodalom megszilárdulásához. A hìrügynökségek és az újságok munkáját megkönnyìtő távìrñ a modern képviseleti demokrácia működéséhez is hozzájárul, hiszen a távìrñn közölt üzenetek manipuláciñja nélkül már nem is lehet a közvéleményt ellenőrizni. A távìrñhálñzatok nem valamiféle „saját” logika szerint épülnek ki, hogy „azután”, mintegy mellékesen, nagy hatást gyakoroljanak a gazdasági és katonai életre. Épp ellenke-zőleg, a 19. század nagy gazdasági és politikai történései a kezdetektől fogva meghatározñ szerepet játszanak nemcsak a hálñzatok kiépülésében, de a technikák megválasztásában, a szervezeti, illetve a tarifákkal kapcsolatos kérdésekben éppúgy, mint a nemzeti és nemzetközi szabályozás megszületésében.

1.2.1. A nemzeti hálózatok: a technika ellenőrzése, ellenőrzés a technika által Az informáciñ áramlását a 19. században a hìrügynökségek ellenőrzik és központosìtják. A villanytávìrñ egy olyan tevékenység szolgálatába szegődik, amely már feltalálása előtt is létezett. A kezdeti idők vad informáciñéhségét igen kezdetleges eszközökkel prñbálták meg kielégìteni: Charle-Auguste Havas postagalamb-hálñzatot épìt ki Párizs és Brüsszel között, ìgy prñbálván orvosolni a távìrñhálñzatban mutatkozñ hiányosságokat.14 Még 1864-ben is szokásban volt, hogy a nagy New York-i lapok kis, gyors járású hajñcskákat küldtek az Eurñpábñl érkező tengerjárñk elé, hogy elsőként számolhassanak be az érkező hìrekről. A nagyobb országokban már a század első évei ñta léteznek légitávìrñvonalak, de ezeket csak igen kis mértékben állìtották a gazdaság és a tájékoztatás szolgálatába.15 A francia légitávìrñhálñzatot - amely egyébként fejlettebb, mint a többi országé - nem nyitották meg a kereskedelmi forgalom előtt, kizárñlag politikai vagy katonai jellegű kormányzati üzenetek továbbìtására használják. Egy kizárñlag a berlini kormányzat számára fenntartott vonal köti össze a porosz fővárost a rajnai területekkel. A magánérdekeltségekhez tartozñ angliai vonalakat arra használják, hogy előre jelezzék a kereskedőhajñk érkezését, amint a parthoz közelednek. Az Egyesült Államokban üzembe helyeztek egy hasonlñ vonalat New York és Cape Cod között; New Orleans és a keleti partvidék összekötésének terve viszont sohasem valñsult meg. A Chappe-féle távìrñ működése túl költséges és technikailag sem tökéletes: minden bizonnyal ezzel magyarázhatñ elterjedésének megtorpanása. Alkalmazottak egész hadserege nélkül működésképtelen, sem éjszaka, sem rossz időben nem használhatñ. Igaz ugyan, hogy optimális időjárási viszonyok mellett az üzenetek nagyon gyors továbbìtására képes (Párizsbñl hozzávetőlegesen hatvan perc alatt jut el egy sürgöny Lille-be16), a rendszer mégsem megbìzhatñ, nem működik kiszámìthatñan, nem képes tehát megfelelni a piac kihìvásainak. Az 1830-as évekre azonban jellemző (különösen a tőzsdékre) a mindenáron valñ kapcsolatteremtés igénye. Ennek köszönhetően épül ki - a közhatalom tiltakozása ellenére - néhány magánkézben lévő, kereskedelmi felhasználásra tervezett vonal, amelyek közül a Párizst Brüsszellel összekötő a legjelentősebb.

Louis Figuier: Exposition et histoire des principales découvertes scientifiques modernes. Paris, 1868, 205. Idézi Carolyn Marvin: When Old Technologies were New. Oxford, 1988, 202. 14 Antoine Lefébure: Havas, les arcanes du pouvoir. Paris, 1992. 15 Robert L. Thompson: Wiring a Continent. Princeton, 1947. 16 La Télégraphie Chappe. Nancy, 1994, 218. Strasbourgba 76, mìg Bordeaux-ba 96 perc alatt jut el egy sürgöny. 12 13


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) A villanytávìrñ technikai újìtására egyre nagyobb a kereslet, hiszen fejlesztésében érdekeltek a kormányzatok amelyek stratégiai jelentőségű eszközt látnak benne -, a pénzügyi körök - hiszen a tőzsdék jelentősége megnőtt az utñbbi időben -, a vasút - amely a forgalomirányìtás és a biztonság elsődleges eszközét látja a távìrñban - és persze az újságok és hìrügynökségek. Tőkeerős és fizetőképes ügyfelekről van tehát szñ, akik pontosan tudják, mire van szükségük, s van véleményük arrñl, melyik irányba kell elindulniuk az új, remélhetőleg gyorsan kifizetődő vonalaknak. Létezik tehát egy kiszámìthatñ kereslet, amely strukturálni képes a hálñzatok kiépülésének folyamatát. A távìrñ státusának kérdése még megoldásra vár. Először is különìtsük el egymástñl a nemzeti és nemzetközi hálñzatokat. A villanytávìrñ földi hálñzatai nemzeti keretek között kezdenek kiépülni; 1860-ra nagyjábñl el is készülnek. Ekkor merül fel a nemzeti területek teljes lefedésének kérdése, amelynek megoldása kétféleképpen képzelhető el. A két lehetséges mñdszer – állami vagy magánkézben lévő hálñzatok – egészen napjainkig meghatározza a telekommunikáciñs eszközök státusát a fejlett országokban. Az eurñpai kormányzatok az esetek többségében a távìrñhálñzatok állami működtetése mellett döntöttek. Igaz ugyan, hogy az angol hálñzatot kezdetben a vasúttársaságok működtették: ők finanszìrozták a távìrñrendszer kiépìtését a vasútpálya egész hosszán, erre ugyanis forgalomirányìtási szempontbñl feltétlenül szükségük volt. A már meglévő hálñzatot csak a befektetés jobb megtérülése érdekében nyitották meg a nagyközönség előtt. A publikum azonban rövidesen elégedetlenkedni kezd, túl sok a késve vagy téves cìmre érkező üzenet, ráadásul az üzenettovábbìtás nagyon drága. A sajtñ is panaszkodik a szolgáltatás minőségére. 1868-ban az állam megveszi a távìrñrendszert, működtetését pedig a Post Office-ra bìzza. Franciaországban a villanytávìrñ kiépìtését a légi távìrñ meghonosìtását is levezénylő tisztviselők feladatává teszik. Rendészeti és nemzetbiztonsági megfontolásokbñl a távìrñrendszer továbbra is a belügyminisztérium kompetenciájába tartozik. Poroszországban a hálñzat működtetését a kezdetektől fogva a postára bìzzák, amely mñdszeresen fejleszti is a távìrñrendszert. Az Egyesült Államokban viszont a távìrñ egészen napjainkig magánvállalkozásként működik. A hálñzat földrajza világosan tükrözi, hogy a távìrñ – a vasúttal egyetemben – milyen ñriási szerepet játszott a Nyugat meghñdìtásában, nem véletlen hát, hogy bizonyos értelemben mìtosszá vált. Egy ideig kemény verseny folyt a piaci pozìciñkért, de rövidesen megindult a tőkekoncent-ráciñ folyamata, és a Western Union 1866-ra monopñliumhelyzetbe került. A távìrñhálñzat kiépülése esélyt nyújt a kortársak számára, hogy apránként elsajátìtsák egy nagy kommunikáciñs rendszer működtetésének csìnját-bìnját – például a „természetes monopñlium” létrejöttét, amellyel azonban nem szabad visszaélni. Az Egyesült Államokban igen gyorsan definiálják a tisztességtelen piaci magatartás különböző formáit: megengedhetetlen a szolgáltatásokért kirìvñan magas árat kérni, bizonyos ügyfelekkel kivételezni, a hálñzatot „kisajátìtani”. Sztrogof Mihály cìmű művében Verne leìrja a Daily Telegraph tudñsìtñját, aki inkább a Biblia szövegét kezdi diktálni, semhogy a távìrñt átengedje francia kollégájának.17 Márpedig a távìrñ roppantul szorosan kapcsolñdik a gazdaság kulcsfontosságú szektoraihoz – például az értéktőzsdéhez és a nyersanyagtőzsdéhez –, ezért a gazdasági élet szereplői nem engedhetik meg, hogy szabályozatlanul működjön, meghamisìtva a verseny feltételeit. Az adott kérdésre minden ország a maga politikai kultúrájával leginkább összeegyeztethető választ adja. Eurñpa a távìrñrendszer működtetését az államra bìzza. Ez a döntés annál is kézenfekvőbb, mivel a távìrñ veszélyes versenytársa lehetne a postának, a két hálñzat összevonása viszont jelentősen hozzájárul hatékony működésükhöz (lásd az angol, német és francia hálñzatok üzemeltetését az 1878-at követő években). Az Egyesült Államokban a távìrñrendszereket működtető társaságok egy minden piaci szereplőre nézve kötelező „működési szabályzatot” dolgoznak ki,18 melynek megszületését a felhasználñk követelik ki, de a sikerben nagy szerepük volt az újságoknak is (a hìrlapok közös érdekeit az Associated Press képviseli).

1.2.2. A közvélemény manipulációja Ezek az intézkedések azonban nem képesek megkìmélni a kor emberét attñl, hogy megtapasztalja, hogyan manipulálják a tájékoztatást a politikai vagy a gazdasági érdekek. Számos 19. századi példával bizonyìthatñ, hogy a manipuláciñ nem a szupergyors informáciñáramlást lehetővé tévő 20. század végi eszközrendszer feltűnésekor született meg, hanem abban a történelmi pillanatban, amikor egy informáciñs hálñzat először fonñdott össze a piaccal, a tőzs-dével vagy a véleményformálás eszközeivel (a sajtñ, később pedig a rádiñ és a „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet… Szñval Blount nekifogott, hogy a Biblia szövegét sürgönyözze le: ìgy akart időt nyerni, s versenytársát ìgy prñbálta meg távol tartani a távìrñtiszttől. Lehetséges, hogy ez lapjának néhány ezer rubeljébe kerül majd, de eléri vele, hogy az értesül elsőnek a szibériai eseményekről. Franciaország várjon addig!” Jules Verne: Sztrogof Mihály. Fordìtotta Supka Géza. Budapest, 1966, Mñra Könyvkiadñ, 139. 18 Menahem Blondheim: When bad things happen to good technologies: three phases in the diffusion and perception of american telegraphy. In Technology, Pessimism and Post-modernism. Ed. Everett Mendelsohn. Dordrecht–Boston–London, 1994, 87. 17


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) televìziñ útján). A legfontosabb kérdés nem is az informáciñ áramlásának abszolút sebessége – bár ez sem elhanyagolhatñ tényező, hiszen az azonnali informáciñátvitel nagyon megnehezìti az ellenőrzést –, hanem a hìrekhez hozzájutás relatìv sebessége. Döntő jelentősége van annak, hogy másokat meg-előzve jussunk informáciñhoz. Legjobb példa erre a század legnagyobb stìlű, a Rothschildok vagyonát megalapozñ spekuláciñja: a Thurn und Taxisokkal fenntartott szoros kapcsolataiknak, illetve saját informáciñs hálñzatuk kivételesen hatékony működésének köszönhetően a Rothschildok néhány ñrával mindenki más előtt szereztek tudomást a waterlooi csata végkimeneteléről. Az ìrñk előszeretettel tárgyalják regényeikben a hìres spekuláciñkat és az informáciñs rendszerekkel valñ visszaéléseket. Émile Zola 1891-ben ìrott, de a Második Császárság idején játszñdñ A pénz cìmű regényét a párizsi tőzsdének szenteli. A cselekmény fordulñpontja az az epizñd, amelyben a miniszter pénzügyi spekuláciñkban felhasználhatñ informáciñt szolgáltat ki Saccard bankárnak. Alexandre Dumas Monte-Cristo grñfjában Danglars bárñ bukását egy légi távìrñn érkező, ám meghamisìtott tartalmú üzenet okozza: a téves informáciñk romba döntik a bárñ spekuláciñit. Mindez azt mutatja, hogy a kortársak igen jñl érzékelték, a hìrek kereskedelmi vagy pénzügyi megfontolásokbñl történő meghamisìtása milyen ñriási lehetőségeit rejti a gyors meggazdagodásnak, a visszaélésnek és a manipuláciñnak. A 19. század embere az informáciñs rendszerekkel valñ visszaélés egy másik formáját is kénytelen volt megtapasztalni: a közvélemény manipuláciñjáét. A napi sajtñ hìrei azonnal olvasñk tömegeihez jutnak el, közvetlen véleményformálñ erejük van tehát, márpedig mivel nyilvánvalñ, hogy a parlamentáris demokrácia rendszerében az államhatalom sokkal inkább függ a közvélemény változásaitñl, mint az abszolút monarchiák idejében, a sajtñközlemények informáciñinak ellenőrzése elsődleges fontosságú politikai kérdéssé válik. 1871ben a legjelentősebb sajtñügynökségek megállapodást ìrnak alá a világ felosztásárñl. A Reuternek jut a brit piac, Egyiptom, Törökország, Kìna, illetve a brit befolyási övezet; a Havas tartja kezében Franciaországot, Svájcot, Dél-Eurñpát és Latin-Amerikát; a Wolff pedig a Németországrñl, az Osztrák–Magyar Monarchiárñl, a Hollandiárñl, a skandináv országokrñl és a Balkánrñl szñlñ hìrek felett rendelkezik. A megállapodásbñl kimaradñ Associated Press hìreit Eurñpában csak egyes nemzeti ügynökségek használják fel. A francia kormányzat, amely a támogatások elosztásával egyébként is füg-gő helyzetben tartja a sajtñt, még azt is megengedheti magának, hogy bizonyos lapokat külön kedvezményekben részesìtsen, például friss hìrekkel lássa el őket, vagy diplomáciai és katonai informáciñkat szolgáltasson ki nekik – mindezt abban a korszakban, amelyet egyébként a konkurens újságok kìméletlen versenye jellemez. A kedvezmények rendszerét a kormányzat a Havas hìrügynökség bevonásával működteti. Számos drámai epizñd mutatja, milyen további, sokkal súlyosabb következményekkel járñ mñdszerekkel manipulálhatñ a közvélemény. Bismarck „emsi táviratának” meghamisìtása nem csekély szerepet játszott az 1870-es háború kirobbanásában, hiszen azzal, hogy a lapok felkorbácsolták a közvélemény háborúpárti érzelmeit, lépéskényszerbe hozták a kormányt, amelynek pedig több minisztere tisztában volt az ország haderejének gyengeségével. Bismarck az ominñzus nap estéjén ìgy szñl kollégáihoz: „Ha átadom [a szñban forgñ szöveget] az újságoknak, és még inkább ha elküldöm nagykövetségeinknek, Párizs még éjfél előtt tudomást szerez rñla. Nem is csak az számìt, ami a szövegben áll, hanem az is, ahogyan tálalni fogják: kétségtelenül elhúzzák a vörös posztñt a gall bika orra előtt…”19 A manipuláciñ itt a távirat gyorsaságán alapul: a francia kormánynak nem lesz ideje érdemben reagálni. A valñban „hatékony” manipuláciñhoz persze az is kellett, hogy a távirat tartalmát a napilapok is átvegyék. Olyan kor volt ez, amelyben ha néhány ezer ember kivonult Párizs utcáira, az már elég volt a forradalomhoz – ahogy 1830 és 1848 forrñ napjaiban is történt. Egy leközölt távirat már képes volt meggyőzni a közvélemény „mértékadñ” részét. 1915-ben a „Zimmermann-távirat” kapcsán láthatjuk ismét sürgöny, mozgñsìtás és manipuláciñ szoros összefüggését. Az angol titkosszolgálat elfogott egy német diplomáciai sürgönyt, amely az Egyesült Államok Mexikñ felől tervezett megtámadásának tervét tartalmazta. A távirat körül csapott ñriási hìrverés egyetlen célja az addig vonakodñ amerikai közvélemény meggyőzése volt az eurñpai háborúba valñ belépés szükségességéről. A tenger alatti vezetékeken küldött távirat elfogása egyébként sokat elárul arrñl a folyamatrñl, amely az összes háborús felet érinti: a hálñzatok ñriási katonai és stratégiai je-lentőségét már eddig is ismerő nagyhatalmak most arra is rádöbbentek, milyen hatalmas szerepet játszik az informáciñk ellenőrzése a diplomáciai viszonyok alakulásában is. Titkos ügynöki jelentésében a német Franz Rintelen kapitány leìrja, hogy a német katonai vezetők 1915-ben már tisztán látták, mekkora hátrányuk származott abbñl, hogy képtelenek voltak kézben tartani a transzatlanti informáciñáramlást: „Egész Németország dühöngött. Az amerikai újságokban megjelenő 19

Otto von Bismarck: Pensées et souvenirs. Paris, 1984, 263.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) hadijelentésekből egy árva szñ sem volt igaz. Különösen felháborìtñnak találtuk a német kegyetlenkedésekről szñlñ leìrásokat, amelyekkel a lapok traktálták olvasñikat. Az efféle zsurnalizmus monopñliuma elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy nemcsak az amerikai közvélemény, de a vezető körök is egyre élesebben németellenes álláspontot foglaltak el.”20

1.2.3. Tenger alatti vezetékek: birodalmi geopolitika A tenger alatt lefektetett távìrñvezetékek alkotják az első, elektromos technolñgián alapulñ nemzetközi kommunikáciñs rendszert. Kezdetben, az 1850-es években, a már meglévő, földi távìrñhálñzatok egész Eurñpát felölelő összekapcsolásán fáradoztak. Igen gyorsan nyilvánvalñ lett azonban, hogy ñriási igény van az egymástñl tengerekkel elválasztott területek kapcsolatának megteremtésére is: össze kell kötni Londont Párizzsal, Indiával, sőt még New Yorkkal is. A La Manche csatorna alatt 1850-ben lefektetett vezeték technikailag korántsem volt kielégìtő. Komoly gondot okozott a vezeték megfelelő szigetelése, ráadásul a kábeleket csak ñriási mechanikai feszültség mellett lehetett lefektetni. Az első transzatlanti (1858–1864) vezetékek üzembe helyezésekor pedig az is világossá vált, hogy a rendszert csak roppant erős elektromos feszültséggel lehet működtetni. 1850 és 1865 között tehát még nem dőlt el véglegesen, hogy a jövő a földi vagy a tenger alatti vezetékeké-e. A német–angol Siemens cég Perzsián és Oroszországon keresztül egészen Indiáig kiépìti távìrñhálñzatát, amely 1870-ben meg is kezdi működését. A hatékony üzemeltetést azonban megnehezìti a szñban forgñ területek politikai instabilitása, illetve a helyben toborzott működtető személyzet teljes megbìzhatatlansága. A hosszú, földi távìrñvezetékeken az erősìtés különféle eljárásai nem alkalmazhatñk: az üzeneteket szabályos időközönként meg kell ismételni, az átvitel minősége pedig a hálñzatot működtetők lelkiismeretes munkájának függvénye. Ugyanebben az időben a brit haditengerészet kiépìt egy másik, az Ottomán Birodalmon és a Vöröstengeren keresztül húzñdñ, félig földi, félig tengeri vezetékrendszert. Az Indiába vezető távìrñ működése azonban csak 1870-ben válik igazán megbìzhatñvá, amikor a magánkézben lévő angol Eastern társaság befejezi saját rendszerének kiépìtését: a vezetékek az út egész hosszán a tenger alatt húzñdnak (Gibraltárt, Máltát, Szuezt és Adent útba ejtve), a hálñzat működését tehát semmiféle idegen kormányzat nem befolyásolhatja. A vezeték minden egyes szakaszát más és más társaság fektette le és működteti (ìgy kisebb a technikai és pénzügyi kockázat); a rendszer egészének működését azonban a John Pender irányìtása alatt állñ Great Eastern Company koordinálja. A hálñzat kiépìtése szép sikere a kor angol kapitalizmusának, illetve vállalkozñ szellemének. Az angol kereskedelmi körök ñriási tőkével szálltak be a nagy vállalkozásba, ami természetesnek mondhatñ, hiszen elemi érdekük, hogy megbìzhatñ informáciñkhoz jussanak. A technikai problémák megoldása érdekében az angol tudomány és ipar legújabb vìvmányait is felhasználták. Az állam egyébként a vállalkozás kockázatának egy részét magára vállalta, amiért cserébe bizonyos, a rendszer használatában érvényesìthető előjogokhoz jutott. A nagy angol cég a század második felében kiépìt egy stratégiai jelentőségű, az egész világot átfogñ hálñzatot, amelynek végpontjai minden esetben az angol gyarmatok. A távìrñ 1872-ben ér el Ausztráliába. 1900-ban a vezetékek Kanadábñl indulnak el Hawaii és a csendes-ñceáni térség meghñdìtására. Az egész világot körülölelő gyűrű Ausztrália és Kanada között 1902-ben zárñdik be. Az angol kereskedelmi és katonai érdekek letéteményesei tevőlegesen részt vesznek a hálñzat működtetésében. A tenger alatti távìrñrendszer transzatlanti irányú kiterjesztését sem volt lehetséges sokáig halogatni. Az első prñbálkozásokat a sajtñmágnás Cyrus Field támogatta anyagilag. A felmerülő technikai problémákat azonban hosszú ideig, egészen 1866-ig nem voltak képesek megoldani, abban az évben azonban két távìrñvonal is működni kezdett. A siker egyben az Alaszkán és Szibérián keresztül vezető földi távìrñvonal kìsérleteinek végét is jelentette, bár ezt a tervet a dán védnökség alatt működő Grande Compagnie du télég-raphe du Nord a későbbiekben megprñbálja újjáéleszteni. A transzatlanti rendszert az Antillák és az Egyesült Államok déli partjai felé vezető mellékvonalak egészìtik ki. 1872-ben jelentik be a Dél-Amerikával valñ közvetlen kapcsolat tervét; ekkoriban már működik az Eurñpát Fokvárossal összekötő, Afrika partjain húzñdñ vezeték is. Anglia technikai és gazdasági dominanciája ezen hálñzatok felett egészen az 1890-es évekig megkérdőjelezhetetlen.21 Kizárñlag a britek rendelkeznek a vezetékek gyártásához és lefektetéséhez szükséges technolñgiával, hajñkkal és nyersanyag-utánpñtlással (a vezetékek rézből vannak, a szigeteléshez pedig guttaperkára van szükség). A kortársak tisztában voltak azzal, hogy Anglia kedvező piaci helyzete milyen következményekkel jár. Az 1890-es években megjelenő francia politikai pamfletek arra hìvják fel a figyelmet, hogy minden kereskedelemmel kapcsolatos hìr kizárñlag Londont érintve juthat el Párizsba. A gyarmati válságok során a vezetékek ñriási katonai-stratégiai jelentősége is kiderül: a franciák Marchand-missziñja csak a 20 21

Idézi Daniel Headrick: The Invisible Weapon. Telecommunications and International Politics, 1851–1945. Oxford, 1991, 148. Hugh Barty-King: Girdle Round the Earth. The Story of Cable and Wireless. London, 1979.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) nìlusi és földközi-tengeri, angol kézben lévő távìrñn keresztül képes instrukciñkat kérni és kapni Párizstñl. Pedig a Második Császárság éveiben Franciaország már hozzáfogott saját távìrñhálñzatának kiépìtéséhez (először Algériában, majd később, 1870 után, afrikai és kokinkìnai gyarmatain), de e távoli területekkel továbbra is csak az angol társaságokkal együttműködve volt képes kapcsolatot teremteni. A Brest és Cape Cod közötti közvetlen észak-atlanti összeköttetés megteremtése céljábñl létrejött francia társaságok rövidesen kénytelenek voltak megegyezni az angolokkal a hálñzat pool-rendszerű működtetéséről; ugyanis nem bìrták a versenyt, és a szükséges befektetés is túl nagy volt anyagi lehetőségeikhez képest. A század utolsñ éveiben, a gyarmati ellentétek kiéleződésének korában az eurñpai nagyhatalmak egyre kevésbé nézik jñ szemmel az angolok monopñliumát. Franciaország kìsérletet tesz egy önállñ tenger alatti távìrñhálñzat megteremtésére, és a németek is lefektetik első vezetékeiket. Az észak-atlanti angol vezetékek pénzügyi ellenőrzése apránként amerikai érdekcsoportok kezébe kerül. A század végére ők uralják az észak-atlanti útvonalat. 1925-ben az olaszok és a spanyolok fognak össze; ez az utolsñ jelentős vállalkozás, amely új vezetékek lefektetését tűzte ki céljául. Tőkefedezetét az argentìnai olasz közösség szolgáltatta, a tengerentúlon élő olaszokat ugyanis elkeserìtette, hogy csak jelentős késéssel (és ráadásul francia vezetékeken keresztül) szereztek tudomást az olaszországi fegyverszünetről. Ez az utolsñ efféle kezdeményezés, hiszen a rádiñhullámokon alapulñ távközlés ekkor már komoly konkurenciája a tenger alatti távìrñnak.

1.2.4. A rádiókommunikáció és a telekommunikáció nyitott modellje A rádiñkommunikáciñ alapjait megteremtő akadémiai kìsérletek eredményei tudñskörökben már az 1890-es években közismertek voltak. A „hertzi” rádiñhullámok létezését a karlsruhei egyetemen dolgozñ Julius Hertz már 1887-ben bizonyìtani tudta. Eredményei további tudományos kìsérletek alapjául szolgáltak. Branly 1891ben a Francia Tudományos Akadémia előtt is bemutatott elektromos hullámvevője (kohérer) alkalmasnak bizonyul arra, hogy felfogja a távìrñknál használatos rendszer szerint kñdolt hertzi jelet; az antenna működési elvét pedig a kronstadti tengerészeti akadémia professzora, Popov ìrja le először. Mindezeket a részfelfedezéseket az olasz Marconi foglalja egységbe. Az egyszerre tudñs, egyszerre vállalkozñ, a részismeretek szintetizálására képes Marconi létrehoz egy kommunikáciñképes szerkezetet, amellyel először Olaszországban – La Spezziában – kezd el kìsérletezni. 1896-ban a világ vezető távközlési nagyhatalmának, Angliának ajánlja fel szolgálatait. A tenger alatti távìrñvezetékeket működtető társaságok nem foglalkoznak a találmánnyal, amire látszñlag minden okuk meg is van: az első, rádiñhullámok segìtségével működő szerkezetek képtelenek megñvni az üzenetek titkosságát. A Post Office főmérnökénél és még inkább a haditengerészetnél Marconi azonban kedvezőbb fogadtatásra talál. A rádiñkommunikáciñ radikálisan új utakat nyit meg a távközlésben: lehetségessé válik optikai (zászlñjelek) és akusztikus (szirénák) eszközök nélkül is kapcsolatba lépni a nyìlt tengeren tartñzkodñ hajñkkal. Az új találmány gazdasági és stratégiai jelentősége felbecsülhetetlen, hiszen egy hadiflotta ezek után távolrñl is irányìthatñvá válik, a kereskedelmi hajñkat pedig ezentúl könnyű lesz olyan kikötőkbe vezetni, ahol kedvező rakomány várja őket, vagy jñ árat kaphatnak árujukért. A telekommunikáciñ a hajñzás biztonságához is hozzájárulhat: már a Titanic katasztrñfáját (1912) megelőzően is számos hajñbaleset bizonyìtja, hogy az Atlanti-ñceán északi részén vezető hajñzási útvonalakon a jéghegyek milyen veszélyeknek teszik ki az ñceánjárñkat. A rádiñkommunikáciñ megjelenése első alkalommal teszi prñbára a hìrközlés „nyitott modelljét”, amely voltaképpen már a távìrñt is jellemezte. Mar-coni megkìsérli egy valñdi kereskedelmi birodalom kiépìtését; technikai monopñliumának fenntartása érdekében találmányát szabadalmakkal védeti le. Kìsérletet tesz például arra, hogy kizárñlagos jogokat szerezzen a Marconi-állomásokkal felszerelt tengerjárñk és a szárazföld között folytatott kommunikáciñbñl befolyñ bevételek felett; megprñbálja továbbá arra kényszerìteni a rendszer működtetőit, hogy csak azokkal a hajñkkal lépjenek kapcsolatba, amelyeket ő szerelt fel a szükséges berendezésekkel. Ez irányú törekvéseit azonban meghiúsìtja a távközlés nyitott modelljének hagyománya, amely már a távìrñ kiépülése ñta érvényben van. A hálñzatok többsége nemzeti keretek között működik, az Egyesült Államokban pedig egy monopolhelyzetben lévő társaság felel a rádiñkommunikáciñért. Nemzetközi megegyezések szabályozzák a távközlésben használatos eszközöket, kñdokat, tarifákat. A szerződések betartása felett az 1865-ben létrejött Union telégraphique internationale őrködik. A tenger alatti távìrñhálñzatokat működtető társaságok is beilleszkedtek a nemzetközi együttműködés ezen rendszerébe, amelynek elfogadása igen fontos állomása a telekommunikáciñ fejlődésének. Az államoknak következésképpen eszük ágában sem volt elfogadni, hogy egy magántársaság kizárñlagos jogokra tegyen szert a rádiñkommunikáciñ felett, inkább beillesztették az új technikát a régi (nemzeti keretek között, de nemzetközi szabályozás mellett működő) modell keretei közé.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Minden nagy ipari ország saját tudñsaira és saját gyáriparosaira támaszkodva dolgozza ki saját rádiñkommunikáciñs technolñgiáját. Németországban von Arco grñf és Slaby szabadalmai alapján indul meg a fejlődés, a feladatokat pedig egy kartellek közt kötött megegyezés révén osztják fel: a Siemensnek jut a hagyományos távìrñrendszer, a számos cég összeolvadásábñl születő Telefunken pedig a rádiñkommunikáciñ fejlesztéséért felel. Franciaországban a rádiñkommunikáciñ fejlesztését a hadsereg kezdeményezi, különösen Ferrié kapitány tekinti a kérdést szìvügyének. Nemzeti szabadalmak kibocsátása útján hozzák létre a Société Française Radioélectrique-et (SFR), amely az első világháború katonai megrendeléseinek köszönhetően erősödik meg annyira, hogy képes lesz kutatásra és fejlesztésre is áldozni, ìgy a nemzetközi versenyt is állja. Az angolszász térségben továbbra is Marconi az úr, egészen addig, amìg az Egyesült Államok az első világháború után rá nem kényszerìti arra, hogy feladja amerikai érdekeltségeit. A kormányzat minden amerikai céget arra kötelez, hogy szabadalmaikat adják át az újonnan alapìtott Radio Corporation of America (RCA) nevű társaságnak, amely az ország stratégiai érdekeit fogja szolgálni mind a Karib-tengeren, mind a Csendesñceánon.

1.2.5. Technikai váltás és hatalmi súlypont-átrendeződés Csak 1924-ben köszönt be az a korszak, amelyben a rövidhullámú nyalábok Marconi által kidolgozott rendszere alapján működő vezeték nélküli távìrñ már elég alacsony költségekkel üzemel ahhoz, hogy a vezetékes távìrñnak komoly versenytársa legyen.22 A vezetékes távìrñt működtető társaságok a csőd szélére kerülnek. Az angol kormányzat, amelynek fő célkitűzése a stratégiai jelentőségű összeköttetések fenntartása, hatalmi szñval összevonja a vezetékes, illetve a rádiñs társaságokat, és erőnek erejével létrehozza a Cable and Wireless társaságot. Általánosságban véve elmondhatñ, hogy az átmenet a vezetékes távìrñ korszakábñl a vezeték nélküli távìrñ korszakába egyben a kommunikáciñ angol dominanciájának a végét és az amerikai dominancia kezdetét jelentette. A korszakváltás a két világháború között zajlott. Az amerikai politikai vezetés az első világháború éveiben döbbent rá a kommunikáciñs eszközök ellenőrzésének ñriási jelentőségére. A felismerésnek részben katonai-stratégiai okai voltak, de a közvélemény szerepe sem elhanyagolhatñ. A politikai és társadalomtudományok akadémiájának évkönyvé-ben23 (1917) megjelent egyik cikk arra hìvja fel a felelősök figyelmét, hogy a sajtñ nemcsak mint kereskedelmi vállalkozás érdemel támogatást, hanem mint az amerikai érdekek fontos előmozdìtñja és külföldi támogatñja is. A külügyminisztérium és a Szenátus arrñl dönt, hogy szorosabbra fűzi kapcsolatát a nemzeti hìrügynökséggel, az Associated Press-szel (AP). A Külügyminisztérium egyébként már a háború éveiben jelezte az AP-nek, hogy szándékában áll „objektìv” tájékoztatásban részesìteni Latin-Amerikát a háború állásárñl, illetve az Egyesült Államokban zajlñ eseményekről. Az AP a maga részéről szìvesen terjeszkedne a régiñban, amelyet akkoriban a Havas lát el informáciñval.24 A hìrügynökség és az amerikai kormányzat együttműködése tehát zök-kenőmentes: közös céljuk az Egyesült Államok latin-amerikai befolyásának növelése. Hasonlñ szellemben jár el az a kongresszusi vizsgálñbizottság, amely 1919-es keltezésű jelentésében arra hìvja fel a figyelmet, hogy a Reuters monopñliuma a távol-keleti kommunikáciñ felett „sérti az amerikai érdekeket”. A Kongresszus úgy dönt, hogy felhatalmazza az Associated Presst a haditengerészet rádiñkommunikáciñs eszközeinek használatára. Az AP él is a lehetőséggel, és előbb Manilában és Honoluluban, majd később Sanghajban és Tokiñban is az angol és a japán hìrügynökségek versenytársaként lép fel. 1928-ban a Nemzetközi Távközlési Uniñ világkongresszust hìv össze a rádiñkommunikáciñ tárgyában. A kongresszus dönt több fontos technolñgiai kérdésben: a további technikai fejlődést elősegìtendő megtiltják például bizonyos, a frekvenciák spektrumát „szennyező” alapanyag használatát. A kongresszus politikai döntéseket is hoz, amelyek két dologrñl tanúskodnak: egyrészt nyilvánvalñvá válik, hogy az amerikai kormányzat milyen ñriási figyelmet szentel a telekommunikáciñ kérdésének; másrészt pedig lehetetlen nem észrevenni, mennyire megnövekedett az Újvilág politikai súlya. 1934-ben az AP felmondja az eurñpai kartellel hatvanhárom évvel korábban kötött egyezményt. Amerika befolyási övezetében már elég amerikai kézben lévő kommunikáciñs eszköz van ahhoz, hogy hìrügynökségeik önállñan is összegyűjtsék az őket érdeklő hìreket; a régi szerződések, amelyek értelmében az eurñpai ügynökségek rendelkeztek az eurñpai hìrközlés monopñliumával, ekkorra már ellentétbe kerültek az amerikai érdekekkel. Bár a világpolitikai környezet kétségkìvül megváltozott, a nemzetközi távìrñrendszert a 19. század ñta ugyanolyan mñdszerekkel működtetik. Az üzenetátvitel domináns formája továbbra is a távirat. A tenger alatti vezetékek nem képesek telefonbeszélgetések továbbìtására; a rádiñnyalábok útján történő telefonkapcsolat pedig La TSF et les années folles (1919–1939). Schirmeck, 1987. TSF: Télégraphie sans File. Jean-Luc Renaud: Associated Press et la bataille pour le marché mondial. Médiaspouvoirs, no. 5. 1986. december, 97–107. 24 A Havast hátrányosan érintette, hogy a transzatlanti kábelen 25 centbe került egy szñ továbbìtása, mìg New York és Buenos Aires közvetlen összeköttetésben állt egymással. 22 23


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) ez időben meglehetősen ritka jelenség: 1920-ban az angliai Rugbyben találhatñ nagy távközlési állomás egyszerre csak néhány transzatlanti telefonkapcsolatot képes teremteni. A német Korn (aki a francia L’Illustration cìmű lap segìtségével valñsìtotta meg elképzeléseit) és a francia Belin egymástñl függetlenül olyan eljárást dolgozott ki, amely lehetővé teszi, hogy a telefonvonalak fényképeket továbbìtsanak. Az igen költséges mñdszert elsősorban sajtñfotñk továbbìtására használták. A Le Matin cìmű újsághoz például néhány ñra leforgása alatt eljutnak az antwerpeni olimpia megnyitñjának képei; a sikeren felbuzdulva a belinográfot a Tour de France-szal foglalkozñ riportjaikban is felhasználják (ebben követi őket a L’Intransigeant és a Parissoir is).25 A nem túl nagy méretű belinográf – a szerkezet súlya 1933-ban 17 kilogramm – meghñdìtja Eurñpát, de ekkor az amerikai újságok már dolgoznak egy tisztán amerikai technolñgia kidolgozásán. 1924-ben az American Telephone Telegraphnak (ATT) sikerül négy és fél perc alatt eljuttatni egy fotñt New Yorkbñl Clevelandbe. A Radio Corporation of America (RCA) rövidesen képes lesz az ñceánon keresztül is célba juttatni a fényképeket: a lassan bezárulñ amerikai piacra sem Korn, sem Belin nem tud betörni gépeivel.

1.3. A TELEFON, AVAGY A HÁLÓZATON KERESZTÜL BONYOLÍTOTT SZEMÉLYES KOMMUNIKÁCIÓ PEDAGÓGIÁJA A telefon használata jelentősen eltér a távìrñétñl. A telefon térhñdìtása idején a társadalom már rendelkezik két hatékony hálñzattal, a postával és a távìrñval. Ám elődeitől mind technikailag, mind társadalmilag sokban különbözik. A telefon hangot közvetìt, nem pedig ìrást; városi hálñzat keretein belül működik, és nem nemzetközi szinten. A telefon története ezenkìvül illusztrálja a technolñgiai súlypont-áthelyeződést: újìtásokat ezentúl nem a vén Eurñpátñl, hanem az Egyesült Államoktñl várhatunk. A telefon 1876-ban tűnik fel a láthatáron. Megjelenése nem borìtja fel a távközlés egyensúlyát, hiszen kezdetben kizárñlag a városokon belül épül ki a telefonhálñzat, a technolñgia még nem alkalmas távolsági beszélgetések megbìzhatñ bonyolìtására. 1884-ben például a párizsi tőzsde és London között mindössze egy vagy két telefonvonal üzemel, és ez a kivételes alkalmakra fenntartott összeköttetés nem is bìrna el nagyobb forgalmat. Az ATT 1915-re készül el a New York és San Francisco közötti telefonvonallal, amely elektronikus erősìtőrendszerekre támaszkodva működik (ez az újìtás lesz a későbbi kibontakozás záloga). Az 1930-as évekre már minden nagy eurñpai és északamerikai város rendelkezik automatikus telefonközponttal, amely városonként akár több százezer előfizető hìvásait is képes bonyolìtani. 1927 és 1934 között 300 ezernél is több párizsi vonalat automatizálnak. A vidéki városok telefonhálñzatának automatizálása viszont sokkal mérsékeltebb ütemben halad, különösen Németországgal összehasonlìtva, ahol 1938-ban már a telefonhálñzat 88%-a automatizált.26 Egészen az 1960-as évekig azonban különböző technikai problémák korlátozzák a telefonhálñzatok kapacitását. A folyamatos fejlődés ellenére a földi vezetékek és a rádiñösszeköttetés nem képesek végtelen számú telefonkapcsolat szimultán megteremtésére. A tenger alatti vezetékek 1950 előtt egyáltalán nem alkalmasak telefonbeszélgetések bonyolìtására. Pedig minden lehetőség megvan arra, hogy a telefñnia univerzális rendszerré váljon. A nemzeti ipar védelme érdekében a különböző országok különböző technolñgiákat alkalmaznak, ez azonban nem zárja ki a nemzetközi kapcsolat lehetőségét. A nemzeti technolñgiák egymással kompatìbilisek, a telefonálás mñdszertana egységes, és rövidesen kiépül a nemzetközi hìvñszámok rendszere is – mindezeket a tényezőket figyelembe véve a telefñnia, legalábbis elvben, univerzális rendszerré válhat.

1.3.1. Telefon és társadalmi változások az Egyesült Államokban A telefon térhñdìtásának társadalmi háttere egészen eltérő az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államokban 100 lakosra már 1932-ben is 13 telefon jut, Eurñpa ekkor még meg sem közelìti ezt az arányt. Komoly különbségek vannak ugyan az angolszász, a skandináv és a dél-eurñpai országok között,27 de általában véve elmondhatñ, hogy Eurñpában egészen az 1960-as évekig a telefon luxuscikknek számìt: csak az üzletemberek és a jñmñdban élők engedhetik meg maguknak. Amerikában viszont a két világháború között a telefon már a társadalmi kommunikáciñ nélkülözhetetlen eszköze. Komoly szerepet játszik az új urbanisztika megszületésében, lehetővé teszi például az üzleti negyedek elszakadását az ipari városrészektől. (Telefon és lift nélkül felhőkarcolñk sem léteznének. 28) Ennél azonban sokkal fontosabb a telefonnak a társadalmi integráciñban betöltött szerepe. Az öreg kontinensen a posta- és Jean-Claude Brethes: Histoire de la télécopie. Paris, 1995, 39. Louis-Joseph Libois: Genèse et croissance des télécommunications. Paris, 1983, 269. 27 1922-ben Svédországban száz lakosra 8 telefon jut, Dániában, Németországban, Angliában és Franciaországban 6, 3, 2, illetve 1. Olaszországban 200-nál is több lakosra jut egy telefon. 28 Ithiel de Sola Pool: The Social Impact of the Telephone. Cambridge (Mass), 1977. 25 26


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) távìrñhálñzat kiépülése kapcsolta be (1830 és 1860 között) a falusi vidéket a nemzeti közösségbe. Az Egyesült Államokban a nyugati területek meghñdìtása a távìrñ aranykorával esett egybe; az 1920-as évekre közkinccsé válñ telefon pedig felzárkñztatta a távoli vidékeket a modernitáshoz. A telefon vizsgálata azért különösen érdekes a későbbi médiumok története szempontjábñl is, mert első alkalommal figyelhetünk meg két fontos jelenséget: felmérhetjük, hogyan reagál az állam arra a tényre, hogy polgárai előtt a személyes, egyéni kommunikáciñ új lehetőségei nyìlnak meg; de az sem kevésbé érdekes, hogy maguk a polgárok hogyan élnek a hálñzat nyújtotta új kommunikáciñs lehetőségekkel.

1.3.2. Hálózat és állam A telefon felveti a kollektìv ellenőrzés kérdését a társadalmi kommunikáciñ eszközei felett. Azon hálñzatok közé tartozik, amelyek „a dolgok természeténél fogva” monopolhelyzetre törnek. Minden előfizetőnek elemi érdeke, hogy egy átfogñ hálñzathoz tartozzon, hiszen ìgy léphet összeköttetésbe más előfizetőkkel.29 Ez a szinte természetes monopolhelyzet azonban számos (már a posta és a távìrñ működése kapcsán is leìrt) visszaélésre ad lehetőséget: kedvezményezett előfizetők, tisztességtelen verseny, a magánszféra megsértése (a telefonok lehallgathatñsága feleslegessé teszi a régmúlt idők „fekete kabinetjét”). Eurñpában a kormányzatok igen gyorsan úgy döntenek, hogy a telefonhálñzatot a távìrñrendszerhez hasonlñan fogják működtetni: mindkettő nyitott hálñzatként indul, aztán országonként változñ időpontban állami irányìtás alá kerül – az angol hálñzatot két ütemben, 1896-ban és 1912-ben államosìtják. Az 1910-es években egyre többet kezdenek beszélni (és gondolkodni) a közszolgálat fogalmárñl. Az Egyesült Államokban a telefonhálñzat szabályozott monopñliumként működik. Az ATT-társaság az ország egész területére érvényes monopñliummal rendelkezik, a rendszer működtetését azonban egy szövetségi szintű bizottság (az 1934-ben, azaz a New Deal éveiben létrehozott Federal Commission of Communication) ellenőrzi. Az ATT nem él vissza a furcsa piaci helyzetből adñdñ lehetőségekkel: kötelezi magát, hogy minden lehetséges ügyfelet megprñbál bevonni a hálñzatba (még azokat is, akik nem kecsegtetnek különösebb nyereséggel); vállalja, hogy a rendszer az ország egész területét lefedi, teljes körű szolgáltatást (universal service) nyújt tehát. Ezek a működési szabályok látszñlag ellentmondanak a profitmaximálás elvének, de ez az ára annak, hogy a nemzeti közösség eltűrje a társaság mono-polhelyzetét.30

1.3.3. Telefon és szociabilitás A telefon fejlődése lehetővé teszi az interaktìv hálñzat segìtségével történő kommunikáciñt. Az új eszköz használatában az emberek a már létező kommunikáciñs gyakorlatokra támaszkodnak; a telefonnak oly mñdon kell új ösz-szeköttetéseket teremtenie, hogy az a közösségben elfogadott gyakorlattal összeegyeztethető legyen. Abban a társadalmi környezetben, ahol senkivel sem illik szñba állni, akinek az ember nem volt előzetesen bemutatva, ahol névjegykártya nélkül képtelenség látogatñba menni, az előfizetők fenntartásokkal kezelik az újmñdi szerkezetet, hiszen a telefon lehetővé teszi, hogy idegen emberek akadálytalanul megzavarhassák a polgári otthon szentségét. Általában tehát a személyzet válaszol a hìvásokra. Az előfizetők egy klubhoz hasonlñ közösséget alkotnak; 1884-ben komolyan felmerül a kérdés, hogy le-hetővé tegyék-e az utcai fülkékből történő (és ìgy a társadalmi kontrollt nélkülöző) hìvásokat. Ráadásul a korabeli viccek, anekdoták és karikatúrák a telefont elsősorban a titkos vagy éppen nyìlt szerelmi ügyek bonyolìtására alkalmas eszközként ábrázolják: a férj távollétében a házibarát telefonon tárgyal szeretőjével, de a call-girl is a telefont használja erkölcstelen üzelmei során… Ezek a kis történetek hűen tükröznek egy bizonyos közvélekedést. Franciaországban az államra bìzták ugyan a telefonhálñzat működtetését, de nem hajlandñk sokat áldozni a rendszer fejlesztésére. A telefont a közvélemény jñ része „beszélő” médiumnak (média de l’oral), a szimbolikusan leértékelt, értelmetlen „női” fecsegés eszközének tekinti, fejlesztésének szükséges volta nem konszenzus tárgya (ellentétben a postával és a távìrñval, amelyek mindenki számára nyilvánvalñan elősegìtették a távoli területek integráciñját, a politikai élet hatékony működését és a nemzeti érdekek védelmét). Az Egyesült Államokban más szemmel néznek a telefonra. A hálñzat fejlesztését magántársaságok végzik, amelyek számára egyik beszélgetés sem eleve értékesebb a másiknál, legyen bár szñ háziasszonyok fecsegéséről vagy komoly üzletemberek tárgyalásárñl. A telefon a társadalmi kötelék fenntartását is szolgálja. A nagy pusztaságokon szétszñrtan elhelyezkedő farmok (ahol két szomszédot akár 800 méter is elválaszthat egymástñl) lakñi igen korán létrehoznak egy házilag barkácsolt telefonrendszert, amelyet az ATT bölcsen be is épìt hálñzatába. Mivel Észak-Amerika Eurñpánál jñval kevésbé kötődik az ìrott betűhöz, az Egyesült Államokban nincs akadálya annak, hogy a telefon társadalmilag elfogadott 29 30

The Development of Large Technical Systems. Dir. Renate Mayntz, Th. P. Hughes. Franfurt-am-Main, 1988, Boulder. John Brooks: Telephone, the First Hundred Years. New York, 1975, 172.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) és széles körben használt kommunikáciñs eszközzé váljék. Az újonnan létrejött országokban, mint például Ausztráliában, ahol bizonyos társadalmi feladatokat (például közösségi gyermekfelvigyázást vagy idősek támogatását) nőszövetségek vállalnak magukra, a telefon a társadalmi kötelék ápolásának nélkülözhetetlen eszköze.31 A telefon mint beszélt médium a bevándorlñk bel-ső kommunikáciñjában is fontos szerepet játszik. Eurñpában viszont gyorsan kiderül, hogy az állam felügyelte hálñzaton nem lehet bármit mondani. A párizsi „theatrofon”, amely operákat és szìndarabokat közvetìt a telefonhálñzaton keresztül, a zenés kávéházak túl pikánsnak és közönségesnek ìtélt repertoárjára már nem kap engedélyt. Budapesten a „theatrofont” nemzeti célkitűzések szolgálatába állìtják: a magyar nemzeti megújulás éveiben (amikor a nemzeti érzelmű arisztokrácia egyébként is sokat áldoz Budapest modernizáciñjára) a Hìrmondñ telefonvonal hìreket és magyar nyelvű kulturális programokat közvetìt.

1.3.4. Kommunikációs utópiák A 19. században burjánzanak a technikai utñpiák, a kommunikáciñs hálñzatok terjeszkedése pedig különösen kedvelt témája a fejlődést kedvezően értékelő utñpisztikus diskurzusnak. Az utñpisztikus művek leggyakoribb témája: a jövőben az emberek jobban meg fogják érteni egymást, ez az összhang pedig véget vet a háborúknak és konfliktusoknak.32 A feltételezés mögött az az amerikai gondolkodásra igen jellemző eszme húzñdik meg, amely szerint a katonai vagy akár politikai nézeteltérések oka a nem megfelelő kommunikáciñban keresendő. Ha az emberek előtt a kommunikáciñ új lehetőségei nyìlnának meg, jobban megértenék egymást, mindez pedig a contrario véget is vetne minden összetűzésnek. Ez a felfogás technikai választ prñbál adni politikai kérdésekre – ez a jellemző apolitikus magatartás visszaköszön a 20. századi irodalom lapjairñl is. A politikai utñpiák is technikai előfeltételezéseken nyugszanak. Az amerikai ìrñk újra felfedezik Saint-Simon falanszterét, amelyet azonban ezúttal távìrñval is felszerelnek. Ma olyan emberek társaságában kell élnünk, állìtják, akiknek jelleme és tulajdonságai nem feltétlenül egyeztethetők össze kìvánalmainkkal. A távìrñ segìtségével azonban könnyedén fellelhetjük az emberiség azon egyedeit, akikkel öröm volna az élet: közös ìzlésre és közös érdekekre alapozott kisközösségeket hozhatnánk létre. A távìrñ egyébként is a távoli és ismeretlen Másikkal történő kapcsolatfelvétel legfontosabb eszközeként él a köztudatban. Azonban ha a korlátok lehullanak, és a hálñzat középpontjában élő nyugati ember végre szabadon kapcsolatra léphet számára idegen civilizáciñkkal, ettől még továbbra is saját világának rabja marad. A nyugati embert nem a Másik érdekli a maga radikális különbözőségében, hanem saját létének megnyugtatñ visszatükröződését szeretné megpillantani. A hálñzatok ura, a világegyetem középpontjában lakozñ ember csak saját tükörképével akar és képes kommunikálni.33 Az utñpisztikus elbeszélések szñt sem ejtenek a világfalurñl, és nem hangsúlyozzák azt sem, hogy a világméretű kommunikáciñt akadályozhatja a nyelvi és kulturális sokszìnűség is. Ez az utñpisztikus diskurzus számos hasonlñságot mutat az új találmányok „eladását” célzñ, figyelemfelkeltő technolñgiai bemutatñk nyelvével. Az erre szakosodott mérnökök és újságìrñk – a 19. században sokan művelik kiválñ szinten a tudományos ismeretterjesztést – feladatai közé tartozik, hogy bemutassák az új találmányt, leìrják lehetséges alkalmazásait, feltárják a benne rejlő perspektìvát. Ezek a találmányismertetők gyakran igen manipulatìvak. Mielőtt újìtásait bemutatta volna az elektromos termékek 1881-es párizsi kiállìtásán, Edison szükséges ñvintézkedésként lefizetett néhány újságìrñt. Az esetek többségében az újságok azonban az újságìrñk és a feltalálñk első benyomásait rögzìtik. Első megközelìtésben mindig az új kommunikáciñs eszköz lehetséges felhasználási mñdjaira összpontosìtanak, különös tekintettel a biztonság kérdésére. A távìrñ és a telefon által nyújtott új lehetőségek közül azt emelik ki, hogy segìtségükkel ki lehet hìvni a rendőrséget, és riadñztatni lehet a tűzoltñkat. A gyermekek felügyelete, a betegek elszigeteltségének megszüntetése, a pedagñgiai mñdszerek fejlesztése – az új médiumok reklámozñi szìvesen hivatkoznak ezekre a vitathatatlanul nemes célkitűzésekre. Minden új médium (rádiñ, mozifilm, televìziñ) feltűnésekor előkerülnek ezek az épületes szlogenek, pedig hosszú távon az új kommunikáciñs rendszereket csak igen kis mértékben használják a felsorolt nemes célokra. Biztonságvágya sokat elárul a társadalomrñl. Vegyük Ernest d’Hervillyt, aki Timbales d’histoires à la parisienne (Párizsi történetkék) cìmű gyűjteményes kötetében Edisont a „ház galvano-uraként” ábrázolja. A mű egyik epizñdjában a feltalálñt egy mérhetetlen kiterjedésű távìrñ- és telefonhálñzat középpontjában láthatjuk: a Párizsban tartñzkodñ tudñs (minden lelkiismeret-furdalás nélkül) képernyőn keresztül felügyeli, és szükség esetén hangszñrñ segìtségével felébreszti a Broadwayn munka közben elszundikálñ tanìtványát – ez már sokban az 1984 teleképét előlegezi. A korban úr és szolga viszonyának ehhez hasonlñ megnyilvánulásait nem Ann Moyal: Clear across Australia. Melbourne, 1984; uő: Women and the telephone in Aust-ralia: outline of a National Study. In Telefon und Gesellschäft: Beiträge zu einer Soziologie der Tele-fonkommunikation. Berlin, 1989, 283–293. 32 Vary T. Coates – Bernard Finn: A Retrospective Technology Assessment. Submarine Telegraphy. San Francisco, 1931, 131. 33 Carolyn Marvin: When Old technologies were New. Oxford, 1988. 196. 31


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) tekintették rendkìvülinek. Amikor azonban a regényìrñ a világ sajtñját és kommunikáciñját ellenőrző Edison hatalmát ecseteli, nem lehet nem észrevenni a mű kritikai célzatát. A kortársak igen hamar felismerik, hogy a hálñzatok eddig ismeretlen mértékű társadalmi kontrollt tesznek lehetővé. A francia telefonhálñzat államosìtásának (1889) ellenzői azzal érveltek, hogy a döntés következtében az államhatalmat semmi sem akadályozza majd abban, hogy korlátlanul lehallgassa polgárai beszélgetéseit. 34 Mindenesetre azt észlelhetjük, hogy a kommunikáciñs hálñzatok felügyeletével kapcsolatos problémákat már a távìrñ- vagy a telefonrendszer kiépülésének első éveiben, tehát már a valñdi ellenőrzést lehetővé tévő technolñgiák megszületése előtt felvetették (vagy komoly, vagy parodisztikus formában). Sokan már a 19. század utolsñ éveiben megsejtik a képi médiumok feltalálását. Egy Robida nevű párizsi rajzolñ metszetsorozata például a képernyő lehetséges használatainak teljes és kimerìtő katalñgusával szolgál: mozi, televìziñ, képújság és képtelefon. Robida képzeletében az egész világot átfogñ telefonhálñzat él, amely azt is lehetővé tenné, hogy beszélgetőpartnereink képét kristályképernyőn lássuk. A technikai utñpizmus persze gyakran esztétikai konzervativizmussal párosul: a képernyők a minden polgári otthonban megtalálhatñ tükör formáját öltik. A „telefonoszkopikus” újság – amelynek feltalálását a rajzolñ 1950-re várja – a gyarmati háborúk látványos jeleneteit közvetìti majd, de lehet rajta szìndarabokat is nézni, hivatalos ülést összehìvni, sőt távol élő családtagok is kommunikálhatnak egymással. Az utcákon felállìtott „telefonoszkñp-fülkékben” mindig hozzáférhetünk majd a legfrissebb hìrekhez. Robida eljut egészen az interaktivitás gondolatáig: amikor telefonoszkñpon keresztül saját otthonunkban ülve nézünk egy szìndarabot, a szünetben szñba elegyedhetünk a többi nézővel, sőt az előadás folyamán is kifejezhetjük tetszésünket vagy éppen elégedetlenségünket. Persze az önkifejezés sem képzelhető el társadalmi korlátozás nélkül: elfogadhatatlan reakciñk esetén a néző és a szìnház kapcsolata egyszerűen megszakad… Bár nem a legfennköltebb műfajokhoz tartoznak, a fentebb idézett textusok mégis tanúbizonyságot tesznek egy új tìpusú érzékenységről. A 19. század végén élő emberek türelmetlenül várják a képi médiumok eljövetelét. Ők alkotják majd a mozi és a rádiñ minden technikai újìtásra nyitott, lelkes közönségét.

2. II. fejezet | Az újság és az időszaki sajtó aranykora Az univerzális médiumok (1870–1950) „Arrñl szereztem tudomást, hogy Szarajevñban csökken az érdeklődés az irodalom iránt. Mindössze egy tanárember van a városban, aki két irodalmi folyñiratra is előfizet. Vigaszt nyújt arra gondolnom, hogy léteznek még ilyen emberek!” (Joseph Roth: Croquis de voyage, 1927)

2.1. A SAJTÓIPAR FELTALÁLÁSA 2.1.1. Egy forradalom kronológiája A nyomtatott médiumok fejlődésének motorja a 18. század utolsñ éveitől kezdve és a 19. század egész folyamán az időszaki sajtñ volt. A periodikák különösen nagy jelentőségre tesznek szert a felvilágosodás végsőkig átpolitizált századában. A sajtñforgalomban Anglia a listavezető: az 1780-as 9,5 milliñrñl közel 30 milliñra ugrik az országban eladott újságok és folyñiratok példányszáma. A kontinentális nagyhatalmak egyelőre Anglia mögött kullognak, bár a forradalmi eseményeknek köszönhetően a francia sajtñ igen fontos lesz, az újságok térhñdìtása pedig rendkìvül jelentős politikai problémává válik. A könyv és a sajtñ átfogñ megújulása azonban egy emberöltő múltán, a Júliusi Monarchia éveiben kezdődik el; a Második Császárság és a Harmadik Köztársaság idején a folyamat pedig folytatñdik, sőt felgyorsul. 35 A preindusztriális sajtñ az ancien régime könyvkiadásához hasonlñ szervezeti keretek között működött. A mérsékelt liberális ellenzék lapja, a Le Constitutionnel 1827-ben mindössze 20 ezer előfizetőt volt képes felmutatni, ám ezzel még mindig messze megelőzte a 12 ezer előfizetőt számlálñ Journal des Débats-t és a konzervatìv lapokat, a La Gazette de France-t és a La Quo-tidienne-t. A viszonylag mérsékelt beállìtottságú Martignac-kormány lehetővé teszi, hogy Thiers, Mignet és Armand Carrel megalapìtsák a Nationalt. Általánosságban véve elmondhatjuk tehát, hogy a periodikák viszonylag alacsony példányszámban kelnek el (az egész országban összesen 60 ezret adnak el a lapokbñl, amelyek vidéki beágyazottsága igen gyenge), viszonylag Histoire des télécommunications en France. Dir. Catherine Bertho Lavenir. Paris, 1984, 88. Pierre Albert: La presse. 2. kiad. Paris, 1971. A Második Császárság éveire vonatkozñlag: Roger Bellet: Presse et journalisme sous le Second Empire. Paris, 1967. 34 35


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) magas előfizetői áron (1835-ben évi 80 frank). A restauráciñ utolsñ éveiben azonban megszületnek a havonta vagy kéthavonta megjelenő minőségi folyñiratok, a Revue des Deux Mondes és a Revue de Paris (1829). Bár a megjelenő új folyñiratok szellemisége kifejezetten rendszerbarát, a Polignac-kormány, illetve X. Károly rendszere mégis a sajtñ kérdésén bukik meg: „Az időszaki sajtñ nem más, és természeténél fogva nem is lehet más, mint a lázadás és az anarchia eszköze. […] A sajtñ szüntelenül az engedelmesség és a hierarchia aláásásán fáradozik, célkitűzése a közhatalom mozgatñrugñinak megtörése és a zavarkeltés.” A kezdeti időkben a Júliusi Monarchia kénytelen nagyobb mozgásszabadságot engedélyezni a sajtñ számára: csökkentik az újságalapìtáshoz szükséges kötelező letét összegét, és meghonosìtják az esküdtbìráskodást (márpedig az esküdtek még a Fieschi-féle merénylet után is felmentik a bìrñság elé idézett újságìrñkat).

2.1.2. Girardin, a sajtó és a nyilvánosság A modern időszaki sajtñ „feltalálñja”, Émile de Girardin a 19. század első éveinek Balzac tollára méltñ kalandorfigurája. Ismeretlen apátñl születik, először egy váltñügynökségnél dolgozik, felveszi Alexandre de Girardin tábornok nevét, megprñbálkozik az ìrással {Émile, 1826), később azonban az időszaki sajtñval prñbál szerencsét {LeVoleur [A tolvaj], 1828; aLaMode [Mñdi] és Journal des connaissances utiles [A hasznos ismeretek lapja]). A Revue de Paris hasábjain (1834) a közben parlamenti képviselővé előlépett Girardin nyìltan megvallja programját: „Ha már népuralom alatt élünk, illendő, hogy a nép megtanuljon olvasni. Hat garas ára okìtásban fogjuk tehát részesìteni...” Két évvel később megalapìtja a La Presse-t, amely évi 40 frankért fizethető elő - ez az összeg még a bekerülési költségeket sem fedezi. A példányszám feltételezhető megugrása azonban kifizetődővé teszi a vállalkozást, és a reklámhirdetések is nyereséget termelnek majd: „A lapban megjelenő hirdetések száma a példányszámmal egyenes arányban fog emelkedni: a lehető legolcsñbban kell tehát eljuttatnunk a lapot a lehető legtöbb előfizetőhöz. Az újságot a hirdetéseknek kell eltartaniuk. [...] Évi negyvenfrankos előfizetési dìj mellett könnyebben szerzünk tìzezer előfizetőt, mint nyolcvanfrankos áron ezret.” A számìtás helyes, az ötlet korszakalkotñ: az előfizetők reakciñja igazolja a reklámpiaccal kapcsolatos eszmefuttatás megalapozottságát. A La Presse már 1836-ban eléri a tìzezres példányszámot, 1845-ben (amikor áttérnek a nagy formátumra) 23 ezren, 1854-ben pedig 35 ezren fizetnek elő a lapra. Dutacq lapja, a Le Siècle, ellenzéki beállìtottságának köszönhetően még gyorsabban fejlődik. A francia újságok többsége kénytelen a Girardin felvázolta fejlődési pályára állni. 1836 és 1847 között a párizsi napilapok összpéldányszáma 80 ezerről 180 ezerre emelkedik. Armand Carrel és Girardin (az előbbi halálával végződő) párbaja sokak vélekedése szerint szimbolikus jelentőségű: a puszta üzletnek tekintett zsurnalizmus kivégezte az érvelő újságìrást. Ugyanezekben az években az Egyesült Államokban is megszületik a sajtñipar. 1833-ban Benjamin Day megalapìtja a The Sunt, a népszerű, szenzáciñhajhász lap prototìpusát, amely kétcentes áron kerül forgalomba akkor, amikor a konkurens lapot még hat centért árulják. Mivel az anyagiakban mérhető siker nem várat magára, Gordon Bennett hasonlñ recept alapján szervezi újjá a Morning Heraldot, amely azért a műveltebb közönség kegyeit keresi. 1860-ban Londonban hat reggeli és három esti napilapot találhatunk, amelyek példányszáma általában tìzezres nagyságrendű (a Times-bñl 60 ezret adnak el).

2.2. A TÖMEGSAJTÓ FELÉ FÉLÚTON A Girardin-féle lapkiadási elvek sikerét jelentősen megkönnyìtette az a tény, hogy a Második Köztársaság éveiben a sajtñ korlátlan szabadságnak örvendett. A Második Császárság sohasem lesz képes visszaállìtani a megelőző állapotokat, a Harmadik Köztársaság pedig jñ részben az időszaki sajtñ szabadságának köszönheti politikai győzelmét. Az alábbiakban megkìséreljük leìrni az ipari sajtñ diadalának (szükségsze-rűen leegyszerűsìtő) történetét. A folyamatot négy, egymást részben átfedő szakaszra bonthatjuk.

2.2.1. Az újítás logikája: a folytatásos regény Girardin egy versenytársa 1836-ban, a jñ befektetés reményében, elindìtja a Le Siècle cìmű lapot, amely átveszi a La Presse pénzügyi egyensúlyát biztosìtñ elveket, továbbá bevezet egy jelentős újìtást: részletenként közli Dumas Paul kapitány cìmű, 1838-ban ìrott regényét. Az ötlet rövid idő alatt ötezer új előfizetőt hoz a konyhára: beindul a folytatásos regények divatja. Az ipari mediatizáciñ folyamata először érezteti hatását az irodalmárok világában; a folytatásos regények ìrására specializálñdñ szerzők közül sokan meggazdagszanak (például Alexandre Dumas), másoknak viszont nagy károkat okoz az újìtás. A Goncourt fivérek ìgy elégedetlenkednek 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) 1859-ben: „Valñban, manapság csak a nagyon bátor ìrñk állnak ellent a folytatásos regény kìsértésének, hiszen ez az új műfaj remek reklámot jelent, hétről hétre gőgösebbé válhat az ember, learathatja a tudatlanok bñkjait, nem is beszélve a kézzelfoghatñ előnyökről, a szìnésznők is-meretségéről, a talmi dicsőségről és a csengő aranyakrñl…”36

2.2.2. Új sajtóműfajok 1863-ban egy másik, szintén Balzac tollára méltñ figura találja fel a nagyon nagy példányszámban kiadott, populáris napilapot: Mose (más néven Poly-dore) Millaud-rñl van szñ, aki egy időben a tőkepénzes Isaac Mirèsszel együttműködve a Journal des chemins de fer (Vasúti Közlöny) kiadñja volt. 1863-ban tehát létrehozza a Le Petit Journalt, amelyet számonként 5 centime-ért árul, és amelyben Ponson du Terrail és Émile Gaboriau folytatásosait közli. A Le Petit Journal – amelyet már 1867-ben is Marinoni-féle rotatìv sajtñval nyomtak – a Második Császárság utolsñ éveiben 350 ezer, 1877-ben 500 ezer, 1891-ben pedig egymilliñ példányban kel el. Az 1876-ban alapìtott, hasonlñ szerkesztési elvek alapján működő Le Petit Parisien példányszáma 1914-ben meghaladja a másfél milliñt; az 1883-ban beindìtott Le Matin 1899-ben még csak 75 ezer eladott példánynál tart, a világháború előestéjén azonban már 900 ezret adnak el belőle; végül pedig ne feledkezzünk el a Le Journalrñl sem, amelyet bár csak 1892-ben alapìtottak, 1914-re szintén eléri a milliñs példányszámot. Ezek az újságok tartalmukban némileg különböznek ugyan egymástñl, de mindegyikükre jellemző, hogy egyre nagyobb teret szentelnek a szìnes kishìreknek, az emlékezetes bűneseteknek, a szenzáciñs bűnpereknek. A vidéki sajtñ is fejlődésnek indul ezekben az években.37 A legjelentősebb napilapokat délen találhatjuk, tegyünk emlìtést a La Gironde-rñl (amely 1872-ben felveszi a La Petite Gironde nevet), a toulouse-i La Depêche-ről és a lyoni Le Progrès-ről. Az újonnan alapìtott újságok meglepően életképesek. Különféle modellek léteznek, ezek azonban visszavezethetők három, jñl elkülönìthető alcsoportra, amelyek jellemzőit a politikailag sokáig problematikus képet mutatñ Bretagne példáján mutatjuk be. Az első alcsoport az aktuális politikai hìrekkel és általános tájékoztatással foglalkozñ lapoké, természetesen ezekből adják el a legtöbbet. A nantes-i republikánusok legjelentősebb orgánuma a Le National de l’Ouest (A Nyugat népe), ide ìr Ange Guépin doktor, a hìres saint-simonista; Hyppolite Régnon viszont Lamennais nézeteinek szellemében szerkeszti L’Union (Egység) cìmű lapját. A L’Atelier (Műhely), a L’Alliance (Összefogás), a L’Union keresztényszocialista lapok. 1889-ben dobják a piacra a rennes-i kiadású Ouest-Eclair (Nyugati villám) cìmű sajtñterméket, amely bizonyos kereszténydemokrata értékrendet képvisel. A tudományos társaságok tevékenységéhez kötődő és célkitűzéseiket tük-röző szakfolyñiratokat a hagyományos elvek szerint szerkesztik. E szakfolyñiratok nagy szerepet játszanak a cenzusos polgárság társadalmi, szellemi és politikai tevékenységének szervezésében. Régészeti és nyelvészeti kérdésekkel például az 1823-tñl kezdve Nantes-ban megjelenő (és egész Bretagne-ban kézbesìtett) Le Lycée armoricain (Armorikai lìceum), illetve a rennes-i székhelyű Revue de Bretagne (Bretagne-i Szemle) foglalkozik. Gazdasági (különösen mezőgazdasági) témákban pedig a Jules Rieffel által 1840-ben indìtott L’Agri-culture de l’Ouest de la France (Nyugatfranciaországi mezőgazdaság) az illetékes. Rieffel 1843-ban egyébként megalapìtja az Association bretonne-t (Breton Szövetség), amely az agrárkérdések iránt érdeklődő nagybirtokos nemesek többségét tömörìti. A folyñiratok nagy szerepet játszanak végül a regionalista kulturális újjászületés (esetleg szeparatizmusig fajulñ) programjának hirdetésében. Az 1911-ben létrejött breton nacionalista párt nagyban támaszkodik Breiz Dishual (Szabad Bretagne) cìmű folyñiratára; Émile Masson 1913-ban alapìtott Brug cìmű lapja pedig egyszerre szolgálja főszerkesztője (szocialista) politikai cél-kitűzéseit és az önállñ breton kultúra és nyelv gondolatát. 1918–1919 után azonban mindenki számára nyilvánvalñvá válik, hogy a romokban heverő és politikailag széttagolt Eurñpa többé nem képes elvitatni a világ vezető hatalmának szerepét az Egyesült Államoktñl. Ezentúl az amerikai sajtñtermékek fejlődése határozza meg a szektor jövőjét. Az első világháború vége új korszak (the New Era) beköszöntét jelzi, amelytől mindenki azt várja, hogy rövidesen általánossá válik a jñlét. 1919-ben megjelenik egy, a jövő szempontjábñl roppant fontos újìtás, a tabloid: az újságot a klasszikus feles formátumban (demi format) nyomják, ami roppantul megkönnyìti olvasását (még a tömegközlekedési eszközökön is lapozgathatñ); tartalma és tördelése pedig a széles olvasñközönség igényeit kìvánja kielégìteni. Az elsősorban a botrányoknak és szenzáciñknak szentelt újság árát is nagyon alacsonyra szabják. Az első ilyen tìpusú kiadvány a New York Daily News, amely az 1930-as évekre átlépi a másfél milliñs példányszámot. Ugyanebben az időszakban dobják piacra az első hìrközlő hetilapokat, a Times-t (1923) és a Life-ot (1936), amelyek fokozatosan egyre nagyobb olvasñközönséget hñdìtanak meg. Journal des Goncourt. T. I. Paris, 1956, 640–641. (1859. oktñber 29-i bejegyzés). Érdemes megemlìteni, hogy az első folytatásokban közölt regény Balzac Vénlánya volt. 37 Anne-Marie Thiesse: Revues et maisons d’édition provinciales à la Belle Époque. In Mesure(s) du livre. Paris, 1992, 217–222. 36


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950)

2.2.3. A technikai újítások A nagy példányszámú periodikák és napilapok megjelenése természetesen nem volna lehetséges, ha a század közepének nyomtatási technikái nem tartanának lépést az új igényekkel: a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb példányszámban kell kinyomtatni a lapokat. A munka hatékonyságnövelő újjászervezése jelenti a probléma egyik lehetséges megoldását, amint ezt a stuttgarti Metzler példája mutatja: „A Stuttgartban megjelenő ìvek reggelenként kerülnek az olvasñk kezébe, nyomtatásukat tehát már az előző nap délutánján el kell kezdenünk. […] A Stuttgarter Allgemeine Zeitung esténként jelenik meg, de nyomtatását nem kezdhetjük hamarabb, ìgy rendszeresen tìz-tizenkét ñrával az olvasñk előtt kell járnunk. A mechanikus sajtñ használata lehetővé teszi, hogy egészen 16 ñráig készek legyünk új hìrek fogadására, mìg a város többi lapja, amelyek a hagyományos nyomdagéppel dolgoznak, csak akkor tudnak berakni egy hìrt a másnapi kiadásba, ha az reggel 10-11 ñráig beérkezik. A Stuttgarter Allgemeine Zeitung tehát már hétfő este közölni tud egy 16 ñrakor megérkező hìrt, mìg a többi lap csak szerda reggel teheti ugyanezt. Összesen tehát 34-36 ñrát nyertünk…” A technikai újìtások tehát képesek felgyorsìtani a nyomtatási folyamatot, és megnövelni a lehetséges példányszámot. A világon először, 1814-ben a Times használja a gépi nyomást; ebben az időben már olyan nyomñhengeres nyomdagép előállìtásával kìsérleteznek, amely képes lenne tovább növelni a termelékenységet, és teljessé tenné a folyamat gépesìtését. A New York-i Richard Hoe csak félmegoldással szolgál: azzal, hogy megnövelte a nyomñhenger átmérőjét, valñban lehetségessé válik a tipográfiai alakzatok meghajlìtása, hatalmas gépezete azonban csak bizonyos körülmények között használhatñ. Firmin Didot jñl sejti, hogy az áttörést a rotáciñs sajtñ kifejlesztése jelenti majd: „Ami a sebességet illeti, elmondhatjuk, hogy egy mai nyomda ugyanannyit képes termelni, mint húsz éve Párizs összes műhelye együttvéve. […] E percben jutott el hozzánk a hìr egy tervezőről, aki vállalta, hogy kidolgoz egy ñránként húszezer lapot nyomtatñ masinát, amely egy ñriási, hengereken gördülő papìrtekercs segìtségével működik, és olyan gyorsan nyomtat majd, ahogy csak a gép áttételei azt lehetővé teszik.”38 A Timesnál 1853-ban honosìtják meg a rotáciñs sajtñt, amely ñránként 18 ezer példányban képes kinyomtatni a lapot (1814-ben ñránként csak 1100-at voltak képesek előállìtani). Három évvel később, 1856-ban, az Hyppolite Marinoni által feltalált hengeres sajtñn két ñra alatt a megfelelő példányszámban elkészül a La Presse. Miután 1888-ban Jean Dupuy (†1919) átvette a Le Petit Parisient, rövidesen az ipari sajtñ gyöngyszemévé teszi a lapot: a Derriey-féle hengerek egyszerre hat, majd tìz oldalt nyomtatnak, mìg a Le Petit Journal Marinoni-féle hengerei csak négyet. A rotáciñs sajtñ feltalálása és folyamatos tökéletesìtése bevégzi ugyan a nyomdaműhelyek indusztrializálásának folyamatát, a vállalkozás belső egyensúlya azonban felborul: a szedésnek is fel kell vennie az új tempñt, hihetetlenül gyors ütemben kell munkával táplálnia az új gépeket, a vállalkozásnak tehát újabb és újabb munkásokat kell felvennie, a bérköltségek viszont egyre nagyobb tehertételt jelentenek. A jövő útja nyilvánvalñan a szedés gépesìtése. Az ez irányú kutatások és kìsérletek rövidesen eredménnyel járnak: megszületik a linotype szedés, majd a 20. század elején az Egyesült Államokban elkészìtik a monotype szedőgépet is. A 19. század ipari forradalma a papìr-előállìtásban is változásokat hoz: a tekercspapìr gyorssajtñtñl egészen a cellulñzpapìrig számos új találmányt sorolhatunk fel – mindegyikük komoly anyagi következményekkel jár.

2.2.4. Az oldalszerkesztés A minél népesebb olvasñközönség megnyerését célul kitűző kiadñk nagy figyelmet szentelnek az újság küllemének és az oldalszerkesztésnek, és egyre inkább szakìtanak a hagyományosnak mondhatñ könyvalakkal. Rövidesen megszületnek a képes újságok, amelyeket eleinte fametszetes39 technikával készìtenek, később pedig litográfiákkal és fényképekkel szìnesìtenek. A műfaj úttörői a Penny Magazine különböző leágazásai voltak; de emlìtsük meg a kor nagy képes újságait, az Illustrated London Newst, a L’Illustrationt és az Illus-tierte Zeitungot is (1842). 1910-ben kerül piacra a párizsi kiadású Excelsior „illusztrált napilap”: tizenkét oldalas, glaszépapìrra nyomott kiadványrñl van szñ, amelynek 1919-től kezdve munkatársai közé tartozik Albert Londres is. Bár csak mérsékelt üzleti sikert arat, az Excelsior mégis kijelöli az utat, amelyen a két világháború közötti időszaki sajtñ járni fog. Régi számaiban bukkan rá egy fiatal orosz férfi azokra a fél évszázados árvìzi fényképekre, amelyek az elnököt az Elysée-palota foglyaként ábrázolják; a hajñn a parlament felé tartñ képviselőket ábrázolñ fényképek ébresztik fel a fiatalemberben és húgában a „Párizs mint Atlantisz” mitologikus képzetét.40

Rapport du jury à l’Exposition universelle de 1849. Paris, 1849, t. III. 488. A szálirányban vágott végfa (nagyon kemény) lemezből készült metszet. – A szerk. 40 Andrej Makine: A francia hagyaték. Budapest, Ab Ovo, 1996. 38 39


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) A 19. század végéig a cikkek hasábonként sorakoznak a lapokon, a főcìmek, az utalások és más nyomdatechnikai trükkök ekkoriban még nem használatosak. Ez azt jelenti, hogy már az első oldaltñl kezdve cìmmel ellátott és cìm nélküli hasábok váltogatják egymást. Az Egyesült Államokban már jñ ideje használatos oldalszerkesztési eljárásokat a Le Matin honosìtja meg Franciaországban: a lap szerkesztői több hasábot rendelnek egy főcìm alá, a cikkek jelentőségének függvényében szerkesztik meg az újságoldalakat (különösen az első oldalt), a betűkészlet nyújtotta lehetőségeket egyes cikkek cìmeinek kiemelésére használják. Ekkoriban már inkább a friss hìreket emelik ki az első oldalon a részletes beszámolñk és a folytatásos novellák rovására. Ezeket az oldalszerkesztési technikákat41 rövidesen meghonosìtják a konkurens lapok is: voltaképpen ekkor ölt a maihoz hasonlatos formát az időszaki sajtñ. Mindez persze bizonyos veszélyekkel jár: a frappáns főcìmek hajlamosak leegyszerűsìteni a valñságot, felnagyìtani az események jelentőségét, esetenként pedig egyszerűen hazugok. Az ìrás és a befogadás között félúton elhelyezkedő esemény maga is kommunikáciñvá válik: a mindig „kivételes” történésekről mindenki tudomást szerezhet, pontosan erre szolgál az újságìrás csúcspontja, a különkiadás, amelyet a városi rikkancsok az esetek többségében néhány ñra alatt el is adnak. A fogyasztñk fokozatosan rászoknak a napi rendszerességű tájékozñdásra, egyre inkább figyelnek a friss hìrekre. Az amerikai polgárháború új szakaszt nyit a tájékoztatás történetében: a széles néptömegeket ezentúl feltétlenül friss informáciñkkal kell ellátni, ahogy ezt a későbbi válságok története is mutatja. Az éppen Normandiában tartñzkodñ André Gide-et még a régimñdi vészharang félreverése tájékoztatja az 1914. augusztus 1-jei keltezésű mozgñsìtási rendeletről: „A harang egyszer csak elhallgatott, az ország egészét felrázñ zaj elültével nyomott csend vette át az uralmat. Finom eső szitált […] Criquetot-ban az emberek elidőztek a frissen kirakott falragasz előtt: – Úgy látszik, most harmincmilliñt akarnak. – Nem kell minden rémhìrt elhinniük – kiáltottam. – A Le Matinban olvastam – válaszolt beszélgetőtársam.”42 Augusztus közepétől kezdve azonban „naponta nyolc újságot vettünk”; az egész ország aggñdva követi nyomon a csapatok bizonytalan mozgását a keleti fronton – a párizsi Gide éppúgy, mint a Bécsben időző Stefan Zweig rövidesen meggyűlöli az újságolvasást, amikor kiderül, hogy a háború a legpesszimistább jñslatokban foglaltaknál is jñval tovább fog tartani. Bár mindenki számára nyilvánvalñ, hogy a katonai hatñságok cenzúrája visszatart bizonyos hìreket, mégis az időszaki sajtñ jelentette a legfontosabb informáciñforrást a háborús években. Hasonlñ szerepet töltöttek be a közelmúltban (1990) az Öbölháború képei, amelyeket a világ televìziñi szinte egyenesben sugároztak: az események olyan gyorsan (száz nap alatt) zajlottak le, hogy a fogyasztñknak nem volt idejük belefásulni a történésekbe.

2.2.5. Világméretű összehasonlítás A 19. század vége a sajtñ diadalának korszaka. A következő táblázat arrñl tanúskodik, hogy az 1900-as évek bizonyos visszaesést és koncentráciñt hoznak, amelyet a példányszámok emelkedése csak részben kompenzál.

2.1. táblázat - Franciaországban kiadott napilapok (1874-1914) Napilapok

1874 1882 1892 1914

P árizs

Vid ék

40 90

179 252 257 242

79 57

41 42

A témában még nem születtek alapos kutatások. André Gide: Journal. Paris, 1940, 451.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Az 1900-as években a francia időszaki sajtñ a világméretű összevetésben a második helyet foglalja el az amerikai mögött. Az iparosodás és a koncentráciñ folyamatának köszönhetően a sajtñ a nagy ipari országok legdinamikusabban fejlődő szektora. A sajtñhoz ezer szállal kötődő amerikai politikai rendszer jellegzetességei – elsősorban a választással betöltött tisztségek nagy részaránya – megfelelő magyarázatot nyújtanak arra a tényre, hogy az eladott újságok száma az ñceán túlpartján növekszik a leggyorsabb ütemben. Az 1835-ben alapìtott New York Heraldot (amelyre később Joseph Pulitzer [1847– 1911] teszi rá a kezét) rövidesen az 1841ben Horace Greeley indìtotta New York Tribune, majd az 1851-ben megindulñ New York Times követi. Noha még jñ ideig a keleti partvidék lapjai uralják a piacot, a nyugati part sajtñja fokozatosan kezdi ledolgozni lemaradását. Nagy-Britannia a 18. században úttörő szerepet töltött be, most azonban lemaradni látszik. Az 1788-ban a Daily Universal Register helyére lépő The Times, bár a világ első teljességgel gépesìtve nyomtatott lapja, 1860-ban mégis mindössze napi 60 ezer példányban kel el. 1896-ban egy bizonyos Alfred Harmsworth (a későbbi Lord Northcliffe, †1922) piacra dobja a fél pennyért árult Daily Mailt. Az új lap már az első évben eléri a 200 ezres, 1901-ben pedig meghaladja az egymilliñs példányszámot, lehetővé téve ezzel Lord Northcliffe számára, hogy egyszerűen megvásárolja a Timest.43

2.2. táblázat - Újságok a 20. Század elején Év

Lakoss ág (milliñ)

P éldányszám Egy p éldányra jutñ (milliñ) lakosok száma

USA

1910

92

24,2

3,8

Franciaország

1913

39

6

6,5

Egyesült Királyság

1905

40

5

8

Olaszország

1913

36

3

12

Japán

1915

52

4,3

12

Oroszország

1911

173

3

58

2.2.6. A nélkülözhetetlen tőke A gépesìtés korára új fényben tűnik fel a befektetések és az eszközvásárlás megtérülésének problémája. Egy nagy példányszámú újság működtetéséhez igen komoly tőke szükséges: a Le Petit Journal 1891-es évi költségvetése meghaladja a tìzmilliñ frankot. Ami a befektetéseket illeti, tőkét a bankoktñl kell szerezni, amelyek azonban csak egyre nagyobb kamatra adnak a sajtñipar képviselőinek; a hagyományos modellt (amelyben a nyomda és a könyvkiadñ általában egyszemélyes vagy betéti társaság volt) tehát fokozatosan felváltják a kapitalista vállalkozások, amelyek gyakran részvénytársaság formáját öltik. A befolyásos sajtñtermékek ellenőrzése a befektetések megtérülésének nem látványos, de annál fontosabb mñdja. A Vilmos-korabeli berlini sajtñ története jñl illusztrálja a koncentráciñ előrehaladását, illetve azt a folyamatot, amelynek során a bankok átveszik az el-lenőrzést a sajtñtermékek felett. A császári kormányzat támogatását élvező August Scherl 1883-ban indìtja el a Berliner Lokal Anzeiger cìmű hetilapot, amelyet már indulásakor 200 ezer példányban adnak ki. Az újságot hirdetői tartják el, kétezer futár hordja ki a cìmjegyzékben szereplő berlini lakosoknak. 1884-től kezdve hetente háromszor, 1885-ben naponta, 1889-től kezdve naponta kétszer jelenik meg. A 12,5 milliñs alaptőkével rendelkező August Scherl GmbH csoport a legnagyobb német kiadñk közé tartozik, sőt amikor (1910-ben) az Union Deutsche Verlagsgesellschaft (UDV) egy lipcsei bank támogatásával mindössze 7 milliñ márkáért megveszi, valñszìnűleg a legnagyobb német kiadñvá növi ki magát. A működéshez azonban további nagy összegű befektetésekre van szükség, ìgy nem csoda, hogy a Scherl-csoport maga is a legnagyobb tőkés érdekeltségek ellenőrzése alá kerül: irányìtását Alfred Hugenberg (1865–1951), a Krupp korábbi elnök-vezérigazgatñja veszi át. Később Hugenberg más konzervatìv német sajtñtermékekre is 43

A. J. Lee: The Origins of popular Press in England, 1855–914. London, 1976; K. Koszyk: Deutsche Presse im 19. Jt. Berlin, 1966.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) ráteszi a kezét; 1919-re a német konzervatìv sajtñ kétharmadát ő irányìtja. Hugenberg ezenkìvül részt vesz a Deulig (1916) mozifilm-társaság, és ami még fontosabb, az Universum Film AG (UFA, 1917) megalapìtásában: a 25 milliñs alaptőkét a legnagyobb német cégek (Deutsche Bank, Dresdner Bank, Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft, Henkel, Petroleum Union, Hamburg-Amerika Linie stb.) összefogása biztosìtja. 1920 körül az UFA több filmet állìt elő, mint az összes többi eurñpai társaság együttvéve. Végül, mivel az újságok kinyomtatásával néhány ñra alatt végeznek, a gépek a munkanap nagyobb részét használaton kìvül töltik. Ez a tény igen fontos az iparág pénzügyi egyensúlya szempontjábñl, hiszen a befektetések megtérülését elősegìtendő a műhelyek szìvesen állìtanak elő – olcsñn és nagy példányszámban – könyveket és más nyomtatványokat is. Teljesen kézenfekvő és logikus tehát, hogy az időszaki sajtñ iparosodása felgyorsìtja az ipari könyvkereskedelem létrejöttének folyamatát.

2.2.7. A hírkereskedelem és a sajtóügynökségek A sajtñ működésében megfigyelhető újìtásokat az időkényszer szüli, az új feladatokat pedig új szereplők – tudñsìtñk, riporterek és sajtñügynökségek – csatasorba állìtásával kell megoldani.44 John Walker, a Times igazgatñja már 1815-ben hozzálát a nagyobb eurñpai fővárosokba delegált állandñ tudñsìtñkbñl állñ hálñzat kiépìtéséhez: a tudñsìtñk Párizsban összegyűjtött sürgönyeit egy speciális postaszolgálat juttatja el Londonba. A nagyobb újságok rövidesen tudñsìtñkat küldenek a fontosabb események helyszìneire. A krìmi háború (1854– 1856), az amerikai polgárháború (1861–1865) és az 1870-es porosz– francia háború történéseiről szñlñ beszámolñik méltán teszik ismertté az első haditudñsìtñk nevét. 1832-ben Garnier külföldi újságcikkeket franciára fordìtñ irodát alapìt, a lefordìtott cikkeket pedig eladja a párizsi napilapoknak. A vállalkozást 1835-ben a Guizot támogatását élvező Charles-Auguste Havas vásárolja meg. Havas egyre inkább hìrek összegyűjtése felé orientálja a céget, kezdetben a távìrñhálñzatra támaszkodva, később azonban állandñ tudñsìtñi hálñzatot épìt ki Franciaországban és külföldön egyaránt. A következő lépésben, 1865-ben, fúziñra lép a Société générale des annonces-szal (ez a szervezet intézi a francia és külföldi lapokban megjelenő reklámcélú hirdetéseket). Bár 1920-ban egységes részvénytársaságot hoznak létre, a Havascég állandñ pénzügyi gondokkal küzd, mìgnem a Vichy-rendszer éveiben egyszerűen államosìtják. A cég története rámutat arra az ellentmondásra, amely az egész világot felölelő sajtñügynökség és a hanyatlñfélben lévő ország valñs politikai súlya között áll fenn. A Havas-féle modell azonban gyorsan követőkre talál, és rövidesen versenytársakban sem lesz hiány. Az Associated Press 1848-ban jön létre: egy évvel később a Kölnische Zeitung, Németországban először, az elektromos távìrñt hìrek közvetìtésére használja. Egy volt könyvkereskedő, a berlini Bern-hard Wolff távirati hìrek továbbìtásával foglalkozñ magánügynökséget alapìt (ebből nő ki később Continental Telegraphen). Az ügynökség először csak a Nationale Zeitungnak dolgozik, rövidesen azonban a széles nagyközönség is igénybe veheti szolgáltatásait. Szintén az 1847-es év történése, hogy a korábban Párizsban, a Havas ügynökségnél is tevékenykedő hesseni Israel Beer Reuter45 (1816–1899) – aki bár egy rabbi fia, de bankárok is vannak a családjában – csatlakozik Stargardhoz, és közösen könyvesboltot nyitnak a porosz fővárosban. Az 1848-as forradalom után Reuter Berlinből Londonba költözik, és megalapìtja a Reuter-hìrügynökséget, amely rövidesen a sajtñnegyed szìvében, a Fleet Streeten alakìtja ki főhadiszállását. A Párizst Londonnal összekötő távìrñkapcsolat, illetve London környékének remek távìrñvezeték-ellátottsága az angol fővárost a világ hìrforgalmának központjává teszi. Kivételes helyzetét a Reuter mind a mai napig kihasználja. Manapság egyébként az ügynökség elsődlegesen a pénzügyi és tőzsdei hìrek továbbìtásával foglalkozik (amelynek éves forgalma 1994-ben 2,3 milliárd fontsterlingre rúgott, a világ 149 országában több mint 300 ezer alkalmazottat foglalkoztat), a friss hìrek beszerzése és értékesìtése már csak másodlagos szerepet játszik tevékenységében. Annak ellenére, hogy az eurñpai országok majd mindegyike megalapìtja saját nemzeti hìrügynökségét (emlìtsük meg a piemonti hivatalos hìrügynökség 1853-as létrejöttét), a piacot egészen az 1900-as évekig a három nagy főváros, London, Párizs és Berlin uralja. 1869-ben aláìrt megegyezésükben Eurñpát befolyási övezetekre osztották, a kisebb nemzeti ügynökségek tehát csak a három nagy közvetìtésével juthattak hìrekhez. Az 1900-as években azonban az amerikai Associated Press veszi át a világelső szerepét. 1907-ben megszületik az AP-bñl kiválñ United Press. Az amerikai ügynökségek remek pénzügyi és technikai háttérrel rendelkeznek, legnagyobb adujuk azonban az, hogy fényképszolgálatuk kitűnő.

2.2.8. A terjesztés

44 45

Olivier Boyd-Barrett – Michael Palmer: Trafic des nouvelles. Paris, 1981. Amikor áttér katolikus hitre, felveszi a Paul Julius.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) A sajtñ iparosodása és a napilapok példányszámának rohamos emelkedése nem lett volna lehetséges a terjesztés megfelelő struktúráinak kialakulása nélkül. A sajtñtermékek hagyományosan előfizetés útján találnak gazdára, egyre inkább szokássá válik azonban a lapszámok vásárlása is. A városok utcáin és forgalmas helyein (Párizsban „a parkokban, a körutakon és a nagyobb keresz-teződésekben”) már a fejlődés korai szakaszában feltűnnek az árusok és rikkancsok, akikkel a vasútállomások könyvesboltjaiban és kioszkjaiban éppúgy találkozhatunk, mint a kávéházakban. Francia és külföldi újságokat és periodikákat az olvasñkabinetekben lehet böngészgetni, sőt 5 centime-ért már az Odéon szeles árkádjai alatt is friss hìrekhez juthatnak a korabeli érdeklődők. A berlini sajtñsok számára a birodalmi posta irodát állìtott fel (Mauerstras-se),46 amely kizárñlag az újságkézbesìtéssel foglalkozik. Számos más mñdja is ismeretes annak, hogyan lehet az ñriási példányszám mellett fenntartani a személyes kényelem bizonyos formáit: gondoljunk csak az angolszász országokban és Skandináviában honos reggeli újságkihordñkra, akiknek köszönhe-tően az előfizetők reggeli kávéjuk mellett lapozgathatják saját lapjukat. Középtávon megfigyelhető, hogy a sajtñ ellenőrzését célul kitűző befektetők szìvesen áldoznak a terjesztési hálñzat működtetésére: a Messageries Hachette, amely a századfordulñ Franciaországában az összes napilap és a folyñiratok többségének országos terjesztésével foglalkozik, a Hachette-birodalom legértékesebb gyöngyszemének számìt. Az ñriási befektetésekből természetesen futja hìrverésre is: egyre nagyobb összeget költenek a sajtñtermékek reklámjára. Az üzleti siker elsődleges tényezője természetesen a termékinnováciñ – az áresés, a lapok alakváltozása és tartalmi megújulása, valamint a folytatásos regények megjelenése. Persze ettől még minden lehetséges eszközt be kell vetni a további sikeres működés érdekében: Franciaországot szinte ellepik a Le Petit Parisien vásárlására biztatñ reklámplakátok; a Le Matint 1903-ban megszerző Bunau-Varilla – aki szìvesen közli egyébként Gaston Leroux elbeszéléseit – pedig a legkülönfélébb rendezvények (sportesemények, légi bemutatñk, autñ- és kerékpárversenyek) támogatásával prñbálja javìtani lapja eladási statisztikáit.

2.2.9. A véleményformáló sajtó hatalma A 19. századi politikai gondolkodás legfontosabb témái közé tartozik az időszaki sajtñ és a politikai rendszer viszonyának kérdése, különös tekintettel az elkötelezett sajtñ problémájára. Az indusztrializáciñ folyamatának előrehalad-tával a sajtñtermékek, jñl felfogott piaci érdeküknek megfelelően, egyre semlegesebb és konformistább, az olvasñközönséget nyugalmábñl ki nem zökkentő hangvételt ütnek meg, voltaképpen konzervatìv döntéseket hoznak tehát. Nézzük először a politikai paletta baloldalát: a kommün bukásával gyakorlatilag eltűnnek a szocialista irányultságú sajtñtermékek. Újjászületésük jeleit csak 1881 után észlelhetjük: Jules Vallès és Séverine 1883-ban alapìtja meg a Le Cri du peuple (A Nép Kiált) cìmű lapot; a La Petite République 1883-ban kerül szocialista kézbe; Jean Jaurès pedig 1904-ben hozza létre a L’Humanitét, amely egy évvel később az SFIO (a szocialista párt) hivatalos orgánumává válik (1913-ban 320 ezer példányban adják ki). Az SFIO 1920-as kettészakadásakor a kommunisták kezébe kerülő L’Humanité gyakran élesen támadja majd a szocialista irányultságú Le Populairet (A népfi). A politikai centrum sajtñorgánumai jñ ideig nem is álmodhatnak hasonlñ befolyásrñl, annak ellenére, hogy két vezető lapjuk (az 1829-ben alapìtott Le Temps és Le Figaro) nagy ismertségnek örvend. A mérsékelt köztársasági nézeteket tükröző Le Figaro egyébként következetes Dreyfus-párti kiállásával idegenìtette el magátñl olvasñtábora jelentős részét; Gaston Calmette nyugodt konzervativizmusának köszönhetően azonban a lap helyzete rövid időn belül stabilizálñdik. A jobboldali lapok nem képesek baloldali konkurenseikéhez hasonlñ példányszámot produkálni, igaz, hogy a megjelenő lapok széles palettája megosztja az olvasñközönséget. A L’Écho de Paris 1884-ben szñrakoztatñ lapként indul, ám rövidesen átveszi a Ligue de la patrie française (Francia hazafias liga). Az újság hasábjain ennek köszönhetően hìres publicisták – Albert de Mun, Paul Bourget, Maurice Barrès, Henry Bordeaux – ìrásai látnak napvilágot. 1913-ban 120 ezret adnak el belőle. Édouard Drumond 1892-ben alapìtja meg a La Libre Parole-t, amelynek hasábjain bátran kifejtheti antiszemita nézeteit. A royalista tábor nézeteit az 1898-ban alapìtott Cahiers d’action française (amelynek cìme 1908-ban L’Action française-zé rövidül) tükrözi. Charles Maurras, Léon Dau-det és más kiemelkedő újságìrñk tevékenységének köszönhetően a lap befolyása sokkal jelentősebb annál, mint amire példányszáma alapján gondolhatnánk. Amikor azonban Maurras-t a második világháború után elìtélik, lapja vele együtt eltűnik a süllyesztőben. Egészen különleges szerepet tölt be a francia újságìrásban a katolikus sajtñ, amelynek két vezető lapja a Le Pélerin (A zarándok) és a La Croix (A kereszt). Ez utñbbi 1883 ñta jelenik meg napilapként, 1913-ra már eléri a 170 ezres példányszámot. A politikai sajtñ ñriási befolyása bebizonyosodik a Harmadik Köztársaság éveiben: az 1877-es válság, a boulangizmus, a Panamabotrány és különösen a Dreyfus-ügy az eseményekről részletesen beszámolñ lapoknak köszönhetően eddig példátlan hatással jár a társadalomban. Az angol sajtñ fejlődése is 46

Exezierfeld der moderne (Industriekultur in Berlin…). München, 1984, 372–381.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) hasonlñ irányt vesz: „Vége a szép időknek – sajnálkozik a miniszterelnök –, amikor egy tájékozott úriember megelégedhetett a reggeli és az esti lap átböngészésével; ma már minden zuglapot végig kell olvasnia, mìg rá nem akad bennük az őt rágalmazñ cikkre.”47 A negyedik hatalmi ág ñriási befolyásra tesz szert, ennek azonban ára is van. Nincs semmi különösen meglepő abban a tényben, hogy számos francia államférfi, már az 1870-et megelőző időszakban is, a sajtñ világábñl a politika szìnterére lép át: egy emberöltővel Adolphe Thiers első prñbálkozásai után Henri de Rochefort szerkeszti a több mint 100 ezres példányszámú La Lan-terne-t (A Lámpás). Rochefort-t 1869-ben választják meg először képviselővé, később rövid időre letartñztatják, majd szerepet kap a nemzeti összefogás kormányában. A kor legjellemzőbb alakja azonban kétségkìvül Clemenceau, aki kezdetben orvosi tanulmányokat folytat, majd Arago támogatását élvezve először kisebb lapoknak dolgozik, azután a Le Temps-t tudñsìtja New Yorkbñl. Visszatérése után Franciaországba, 1876-ban képviselővé választják, majd 1880-ban megalapìtja a La Justice-t. Mivel az 1893-as törvényhozási választásokon vereséget szenved, minden energiáját a L’Aurore-nak szentelheti. Egészen addig szerkeszti a lapot, amìg az 1902-es választásokon újra mandátumhoz nem jut.48 Arrñl sem szabad azonban megfeledkeznünk, hogy néhány újságìrñ és szerkesztő egyszerűen áruba bocsátotta a tollát és meggyőződését, s a sajtñbotrányok sok olvasñt elkedvetlenìtettek. Ismeretes, hogy Bismarck, páratlanul durva kifejezéssel élve, „csúszñmászñalapnak” (Reptilienfonds) nevezte a hatalombarát újságok és sajtñkampányok lekenyerezésére szolgálñ pénzösszegeket; a torzulásokért azonban nemcsak a sajtñ, hanem a politika is fele-lős. A Második Császárság éveiben Mirès például már szemmel láthatñan nem pártatlanul szerkeszti a lapját, a Harmadik Köztársaságra pedig még jellemzőbbé válik ez a gyakorlat. 1874-ben egy Philippart nevű belga üzletember a legjelentősebb lapoknál lobbizik annak érdekében, hogy nevet szerezzen magának a pénzügyi körökben. A jelenséget egy rendőrségi jelentés a következőképpen kommentálja: „A császárság utolsñ éveiben szokássá vált, hogy példányszáma és befolyása (illetve inkább feltételezett befolyása) arányában minden lap állandñ havi apanázsban részesül. Ezzel magyarázhatñ, hogy a pénzügyekkel is foglalkozñ újságok évi előfizetési dìja nem haladja meg az 1 frankot, pedig előállìtásuk legalább évi 12 frankba kerül. A különbséget a vállalatok állják. […] A Schrameck által szerkesztett Comic-Finance ezer példányban jelenik meg, hatfrankos áron számolva mindez évi 6 ezer frank bevételt jelent, márpedig a lap valñdi bevétele legalább 45 ezer. Az egész sajtñ ìgy működik. A legnagyobb lapok éves bevétele 100 ezer frankra rúg, szerkesztőjük pedig ñvatos becslés szerint is legalább 50 ezret keres. Philippart 2 milliñnál is többet költött arra, hogy tevékenységéről A. Duchemin, Ch. Henry, A. és F. Paz, Buisson, F. Pelard, Constantin, Montbel, Mercoeur, Spineli, Jude, Delafosse, Journault és Schrameck dicshimnuszokat zengjen…” 49 Emlìtsünk meg ugyanakkor egy másik jelenséget, amely a későbbi tömegmédiumok (különösen a televìziñ) működésére is jellemző lesz: a legjelentősebb folyñiratok, a legnevesebb újságìrñk mindig ñvakodnak a határozott állásfoglalástñl, amely elfordìthatná tőlük olvasñtáboruk egy részét. Ha csak az eladási mutatñkat nézzük, a piacot vitathatatlanul a tájékoztatñ jellegű sajtñtermékek uralják.

2.2.10. A sajtómágnások Az időszaki sajtñ a Második Császárság éveiben a legtehetősebb pénzügyi körök kedvelt befektetési területévé válik. Gondoljunk csak az épìtkezési vállalkozñ Maurice Bunau-Varillára, aki miután megszerezte a Le Matint, néhány év alatt Franciaország négy legnagyobb napilapjának egyikévé teszi. A mindenhatñ sajtñmágnás ideáltìpusát megtestesìtő William Randolph Hearst (1863–1951) az Egyesült Államokban csinál karriert. Hearst, aki egy kaliforniai milliomos szenátor ivadéka, 1895-ben veszi meg a New York-i Morning Journalt, amelyet számonként 1 centért hoz forgalomba. A szenzáciñhajhász hìrek és a képregény-sorozatok rövidesen roppant népszerűvé teszik a lapot. A francia Jean Prouvost roubaix-i textil-nagyiparos családbñl származik. 1924-ben a Paris-midit, 1930-ban pedig a Paris-soirt szerzi meg, ez utñbbibñl a kor népújságának prototìpusát szándékozik létrehozni. 50 A gazdaságossági szempontokat minden más megfontolás elé helyező Prouvost (a Prouvost-csoport minden termékét ugyanaz a nyomda állìtja elő) különös hangsúlyt fektet a fényképek közlésére: a Paris-soir fotñriporterek egész hadát küldi minden fontosabb eseményre, beszámol az éppen zajlñ sportrendezvényekről (elsősorban a Tour de France-rñl), tökéletes anyagi és technikai hátteret biztosìt munkatársai számára, akik két Antony Trollope: Le Premier Ministre. Paris, 1995, 328–329. Lionel Gallois: Journalistes et collaborateurs de la presse quotidienne à Paris, 1815–848. Doktori disszertáciñ. Paris, 1990; Philippe Vallas: La Presse politique parisienne au lendemain de la loi du 11 mai 1868. Doktori disszertáciñ. Paris, 1990; Marc Martin: Journalistes et gens de lettres (1820– 1890). In Mesure(s) du livre. Paris, 1992, 107–123. 49 Paris, Arch. Préf. Police, Ba 458, idézi Jean Bouvier: Les Rothschild: histoire d’un capitalisme familial. Bruxelles, 1992, 252–253. 50 Frédéric Barbier: Le Patronat du Nord sous le Second Empire: une approche prosopographique. Genève, 1989, 337. 47 48


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) repülőgéppel, autñkkal, motorbiciklikkel, és természetesen a legmodernebb technikai eszközökkel rendelkeznek. Néhány „fogása” máig emlékezetes: I. Sándor jugoszláv király 1934-es marseille-i meggyilkolásának képét a Paris-soir helyszìni fotoriporterének és a belinográfnak (a képtáviratnak) segìtségével az esemény után egy ñrával már meg is jelenteti. A király belgrádi temetésén készült fényképek közlésével a Paris-soir ugyancsak megelőzi minden versenytársát (a képeket Bécsig különrepülő vitte, onnan pedig belinográffal jutottak Párizsba). E mñdszereknek köszönhetően a Paris-soir példányszáma 1939-ben eléri a kétmilliñt. A sikert Prouvost a következőképpen magyarázza: „Elég határozott elképzelésem van az újságìrásrñl, amelyet a világ minden országára nézve érvényesnek gondolok. Egy lapnak semmiféle áldozatot nem szabad sajnálnia a példányszám növelése érdekében. Egy széles körben olvasott lap ellen senki nem tehet semmit, a lap erős, a hirdetők megfizetik a reklám árát, akármennyibe kerül is. Ekkor már a befektetett tőke is megtérül, voltaképpen minden bevétel tiszta haszon.” Persze a siker nemcsak mennyiségi kérdés: a Paris-soir minden tekintetben minőségi szolgáltatást nyújt. A lapban általában szìnvonalas ìrások jelennek meg, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy Blaise Cendrars, SaintExupéry, Georges Simenon és Joseph Kessel is ide ìrnak, a hìrszerkesztő pedig Pierre Lazareff. A példányszám további növelése érdekében különböző további tartalmi és tördelési újìtásokat (például lñverseny-mellékletet) vezetnek be. Prouvost 1938-ban szerzi meg a Match-ot, amelynek példányszámát egy év alatt 1,1 milliñra tornássza fel; az általa irányìtott női lap, a Marie-Claire eladási mutatñi szintén a milliñhoz közelìtenek.

2.3. A KÖNYV KÜZDELME A MULANDÓSÁGGAL Az időszaki sajtñ dinamikus fejlődése, az új médiumok (a rádiñ, majd később a mozifilm és a televìziñ) fokozatos térhñdìtása, az új eszközök által ösztönzött (különösen az Egyesült Államokban érezhető) életformaváltozás következtében a könyvnek a 19. század utolsñ évtizedeitől kezdve néha igen komoly válságokkal kell szembenéznie, hiszen az új médiumok tartalmi, elérhetőségi szempontbñl és árukat tekintve egyaránt komoly versenyre kényszerìtik.

2.3.1. A könyv válságai A probléma lényege, hogy a könyv előállìtásának formái nem felelnek meg a piaci kìvánalmaknak, ami időről időre komoly nehézségeket okoz ugyan, a könyv azonban mindig megprñbál alkalmazkodni az új kihìvásokhoz. Természetesen az általános dekonjunktúra is érezteti hatását: 1880-ban mindenki gazdasági válságrñl kezd beszélni, amely Angliában például azzal a következménnyel jár, hogy megnő a munkanélküliség, és korlátozzák a fizetések névértékét. A fogyasztñknak jñl meg kell gondolniuk minden pénzkiadást, ìgy az esetek többségében inkább periodikákat vesznek, mint könyvet; az ipari könyvkiadás pedig bizonyos értelemben kényszerpályán mozog, ìgy egyre több, egyre nehezebben eladhatñ könyvet dob piacra. 51 A 19. század utolsñ évtizedeiben a francia szakmai szervezetek sokat beszélnek a könyvkiadás állìtñlagos válságárñl. Németországban a piac szigorú szabályozásának következtében megnő ugyan a könyvek átlagos fogyasztñi ára, a vilmosi birodalom (amelyet az eurñpai Amerikának is nevezhetünk) azonban elég dinamikusan fejlődik ahhoz, hogy a kiadott könyvek száma továbbra is növekedjék. Bár a legújabb kutatások tükrében a válság nem is tűnik annyira jelentősnek (a szakmabeliek a dolog természetéből adñdñan szeretnek sötét képet rajzolni helyzetükről), a könyv kétségtelenül nehezen alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A munkaerő drágulásával egyenes arányban növekszik a könyv átlagos fogyasztñi ára; ez pedig rontja pozìciñit az egyre olcsñbb és ráadásul a kormányok támogatását is élvező időszaki sajtñval folytatott versenyben.

2.3.2. Megújulási kísérletek A bonyolult helyzet felvetette kérdésekre háromféle válasz lehetséges. Vázoljuk fel emlékeztetőképpen az első megoldást: Németországban már a fejlődés igen korai szakaszában megindul a koncentráciñ folyamata, a pénzügyi érdekeltségek erőnek erejével átveszik az uralmat a könyvkiadás és a média világában, amelyet a tömegtermelés mñdszereire támaszkodva működtetnek. Franciaországban ugyanezt a modellt a Harmadik Köztársaság tankönyvkiadása viszi tökélyre: iskolai könyvekből a piac akár tìzmilliñs példányszámokat is képes felszìvni. A második lehetséges megoldást a főleg Franciaországra jellemző gyors és erőteljes iparosodás, valamint a fogyasztñi árak érzékelhető csökkentése jelenti. Az auvergne-i könyvkereskedőcsaládbñl származñ (és Párizsban 1854-ben letelepedő) Arthème Fayard 1894-ben indìtja be igen merész és ambiciñzus könyvsorozatait: az 1904-ben életre hìvott Modern biblio-thèque (Modern könyvtár) a kor legnagyobb ìrñinak

51

„Ennek a szakmának befellegzett, már ìgy is túltermelés van”, véli John Galsworthy Fehér majom cìmű ìrásában.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) műveit közli első kiadásban, méghozzá Paul Bourget szerkesztésében. A hagyományos „filléres” regényekre jellemző in-octavo formátumú könyveket rendszeresen 100 ezret meghaladñ példányszámban adja ki, 0,95 frankos áron – ezzel a költségaránnyal számolva egy 650 ezer leütést tartalmazñ kiadvány kerülne tehát 1 frankba. Egy évre rá Fayard útjára indìtja a Livre populaire (Népszerű könyv) sorozatot – a kollekciñt Charles Mérouvel Chaste et flétrie (Szűzies és hervadt) cìmű műve nyitja, de itt jelenik meg Michel Zévaco Pardaillanja, valamint Eugène Sue, Paul Féval, Émile Gaboriau több műve is. A reklámszöveg a következőképpen szñl: „A Népszerű könyv az egyetlen sorozat, amely 65 centime-os áron 450 vagy akár 800 oldalas terjedelemben közli legnépszerűbb ìrñink kiemelkedő munkáit.” A Fayard-féle modellnél olcsñbban gyakorlatilag nem lehet sem könyvet, sem periodikát előállìtani: 1 frankért adott esetben akár kétmilliñ leütésnyi szöveget kap az olvasñ. A sorozatot a Meilleurs livres (Legjobb könyvek) cìmű és a Les maîtres du roman populaire (A szñrakoztatñ regény nagymesterei) cìmű kollekciñk teszik teljessé; előbbi a francia irodalom klasszikusainak műveit tartalmazza, kisméretű, fűzött kötetekben, 10 centimeos áron (a vásárlñ 1 frankja tehát 2,2 milliñ leütést ér). Az ipari könyvkiadñkat üzleti megfontolások motiválják, ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy rossz minőségű irodalmat állìtanának elő: ne feledjük, hogy ez a bűnügyi regény aranykora, ezekben az években születnek meg alapmìtoszai, többek között Sherlock Holmes alakja.52 A harmadik lehetséges út a tartalmi megújulás útja: milyen tìpusú szövegek közlésével lehetne kielégìteni a lehető legszélesebb olvasñközönség elvárásait? A különféle ismeretterjesztő és gyakorlati célokat szolgálñ kézikönyvek kiadása ìgéretes kihìvásnak tűnik. A viktoriánus Angliát, ahol a gazdasági fellendülésnek köszönhetően megemelkedik a középosztály életszìnvonala, elözönlik az életmñddal kapcsolatos kézikönyvek és a háztartással foglalkozñ periodikák (például The English Woman’s Domestic Magazine – Az angol háziasszony magazinja). Sarah Ellis 1839-ben adja ki a Women of Englandet, és a későbbiekben is kihasználja a témában rejlő lehetőségeket. A kor bestsellere Isabella Beeton Book of Household Managementje (A háztartás vezetésének könyve), amelyet már megjelenése évében (1861) több mint 60 ezer példányban elkapkodnak.53 Az egészen más műfajban tevékenykedő francia Ernest Flammarion Didier alkalmazottjaként kezdi karrierjét, aztán Marpon munkatársaként dolgozik az Odéon árkádjai alatt, 1876-ban azonban saját lábára áll, kis könyvkereskedést nyit, amelyet rövidesen könyvkiadñval egészìt ki. Abbñl az elvből kiindulva, hogy olvasñinak többsége a minőségi irodalomra kìváncsi, Zola, Malot, Daudet és Maupassant és mások műveit adja ki. A tömegigények intelligens kielégìtését szolgálñ vállalkozás sikerének okai között a könyvek alacsony ára és az igényes illusztráciñk emlìthetők. A cég legsikeresebb kiadványa mégis Claude Flammarion (a kiadñ testvérbátyja) Astronomie populaire (Népszerű csillagászat) cìmű munkája.54 Fayard és Flammarion új tìpusú kiadványainak megjelentetésével párhuzamosan tovább futnak a régi, még a Második Császárság éveiből származñ, Michel Lévy mñdszereire épìtő könyvsorozatok is – 1889-ben 1649 új könyv jelenik meg (ebből 143 regény és 25 szìndarab idősebb Alexandre Dumas tollábñl). Feltétlenül hangsúlyoznunk kell az ipari tömegtermelés működési elveiből következő jelenségek ismétlődő jellegét: a pénzügyi tényezők korrñl korra minden alkalommal nagyobb jelentőségre tesznek szert; a periodikusan visz-szatérő válságok elhárìtását célzñ megoldási kìsérletek ugyanakkor mindig sikeres termékinnováciñhoz vezettek (árcsökkenés, formai és tartalmi megújulás). Aldo Manuzio 1500-as évekbeli, velencei kiadványaitñl kezdve a 17. századi Elsevier-féle nyomtatványokon át egészen Gervais Charpentier-ig, Michel Lévyig és Anton Philip Reclamig az újìtñk mindig ugyanazt az utat prñbálják követni: kezelhetőbb, könnyebben olvashatñ köteteket előállìtani, méghozzá egyre alacsonyabb áron. Ezen évszázados logika szellemében kerül sor 1935-ben a máig használatos zsebkönyv formátum „feltalálására”: a Penguin Books (Allen Lane) kiadványait 6 pennyért, azaz egy doboz cigaretta áráért hozzák forgalomba – természetesen a minél magasabb példányszám elérése érdekében. A sorozatban először Ernest Hemingway és André Maurois művei, valamint két bűnügyi regény, Agatha Christie és Dorothy L. Sayers munkái jelennek meg. A kötetek nemcsak a könyvesboltokban, hanem a nagyáruházakban is kaphatñk. A háború okozta pénzügyi nehézségek és az egyre növekvő konkurencia ellenére a Penguin Books mind a mai napig sikeres. Amerikában Simon és Schuster honosìtotta meg a zsebkönyv modelljét; paperback-jeikből 1951-ben több mint 230 milliñ példányt adtak el. Az évszázados logika a 20. század második felében is érvényesül. A zsebkönyv eurñpai sikere annál is meglepőbb, mivel a mindent elárasztñ sajtñtermékek és az új médiumok (rádiñ, televìziñ, majd később a CDROM) kettős konkurenciájával szemben kell helytállnia. Az utñbbi idők legjelentősebb eseménye az ezerlìrás François Lacassin szerint a bűnügyi regény az akkoriban kiépülő metropoliszok jellegzetes terméke (Mythologie du roman policier. Paris, 1974, 2 vol.). 53 Monica Charlot – Roland Marx: La Société Victorienne. Paris, 1978, 50–54. 54 Elisabeth Parinet: La Librairie Flammarion, 1875–1914. Paris, 1992. 52


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) könyv olaszországi megjelenése 1992-ben. Ezer lìráért egy kávét kaphatunk, a hivatalos statisztikák szerint pedig abban az évben a könyvek átlagos ára 34 ezer lìra volt. Szülőatyjának (Marcello Baraghini és a Stampa Alternativa) személyén keresztül a mille lire az 1970-es évek alternatìv mozgalmaihoz kötődik. A kiadvány pénzügyi mutatñi a következőképpen alakulnak: roppant alacsony bekerülési költségek (200 lìra alatt), aprñcska méret, 50 ezres példányszámú első kiadás. A sorozat egy ideig nem tett szert különösebb ismertségre, 1992-ben azonban kétmilliñnál is többet adnak el be-lőle, a modellt pedig a versenytársak is átveszik mind Olaszországban (Newton Compton), mind Franciaországban (a tìzfrankos könyvek).

2.3.3. Terjesztés és reklám Vizsgáljuk meg végül a könyvterjesztés és a reklám struktúráit, amelyek szintén hozzájárulhatnak az ipari könyvkiadás nehézségeinek megoldásához. Az ipari könyvkiadás kiépülése teljesen új megvilágìtásba helyezi a terjesztés problémáját: aki képes a terjesztés hatékony újjászervezésére és a megfelelő anyagi körülmények biztosìtására, egyrészről lehetővé teszi, hogy egyre nagyobb mennyiségű könyv egyre gyorsabban kerüljön a piacra, másrészről pedig irányìtása alá vonja a könyvkiadás költségszerkezetét, s ìgy végső soron ellenőrzést gyakorol az egész üzletág felett. Nem véletlenül fordìtanak a kérdésre ñriási figyelmet a német könyvesek: a német könyvkiadás szervező elve a könyvterjesztés, az elosztás központja pedig Lipcse. Lipcse központi szerepét két okkal is magyarázhatjuk: egyrészt ez a székhelye a könyvkiadñk bizottmányának, másrészt pedig a város kitűnő szállìtási infrastruktúrával rendelkezik (a különvonatok és különkocsik a „könyvnegyed” közvetlen szomszédságában találhatñ főpályaudvar egy speciálisan erre a célra elkülönìtett részéről indulnak). Néhány nap leforgása alatt minden könyv eljut a német könyvkeres-kedői hálñzathoz tartozñ könyvesboltokba – legyen szñ akár németországi, akár külföldi eladñhelyekről; két hét alatt még az Egyesült Államok keleti partjára is vállalnak szállìtást. A kiadñk egyre rendszeresebben használják ki a reklámlehetőségeket.55Szìvesen alkalmaznak például széles ismeretségi körrel rendelkező olvasñkat, akik bejáratosak vélemény- és ìzlésformálñ körökbe és társaságokba. A Gon-court-dìj bizottságában a különböző kiadñk számos beépìtett emberrel (az esetek többségében általánosan elismert irodalmárok) rendelkeznek; mindez persze lehetetlenné teszi az elfogulatlan döntést. A Gallimard alkalmazásában állñ párizsi Paul Léautaud ìgy panaszkodik a gyenge minőségű kéziratokrñl, amelyeken át kell rágnia magát: „Nincs borzasztñbb dolog, mint középszerű kéziratokat olvasni. Egyébként elég gyorsan elintézem a dolgot: az első nyelvhelyességi hibánál megy is a szemétkosárba.” 56 A német nyelvterületen működő Cotta kiadñ, annak ellenére, hogy pénzügyi függetlensége már a múlté, továbbra is ad ki irodalmi folyñiratokat, például a Der Greifet (Griffmadár). A lap főszerkesztője, Karl Peter Rosner, aki a bécsi irodalmi körök elismert alakja, 1912-ben komoly erőfeszìtéseket tesz, hogy Stefan Zweiget megnyerje a lap munkatársának. A 19. század utolsñ éveiben meghonosodik a sajtñattasé intézménye, az ìrñk pedig egyre gyakrabban kérnek fel irodalmi ügynököket ügyeik képviseletére. Emlìtsük meg továbbá, hogy az olvasñk érdeklődésének felkeltésére a kiadñk irodalmi dìjakat kezdenek osztogatni. Az új találmányt André Gide már 1910-ben a következő szavakkal ostorozta: „Péguy meglátogatott, csak azért, hogy megkérdezze, kinek tudnék a lelkére beszélni a Goncourt-dìjat odaìtélő bizottságbñl. Micsoda borzalmas ötlet ez a dìjosztogatás! Szegény Péguy két hete csak lépcsőkön szaladgál fel és alá, ajtñkon kopogtat stb.” 57 Végül emlìtsük meg, hogy a kiadñk mind gyakrabban küldenek tiszteletpéldányokat, ìgy prñbálván megnyerni a könyvkereskedőhálñzatok, a kiskereskedők, sőt a magánemberek jñindulatát.

2.4. POLITIKAI SZEREPVÁLLALÁS: TÖMEGMÉDIUMOK ÉS TOTÁLIS RENDSZEREK 2.4.1. Média és manipuláció Az itt elemzett jelenség csak látszñlag ellentmondásos: a tömegmédia roppant eredményes eszköze lehet a demokrácia győzelmének, majd hatékony működésének. Ezzel az állìtással egyetértett Georges Sand is, amint ezt az alábbi, az újságolvasás jñtéteményeiről ìrott optimista hangvételű sorai tanúsìtják: „Azt mondhatjuk, hogy az újságìrás, mely első és utolsñ a dolgok között […] új, fejlődéssel, sikerrel és gondokkal teli életet adott az embereknek. Képzeljük csak el: egy hang minden reggel elmeséli nekünk, mi is történt előző nap az emberiséggel. A hang néha nagy igazságokat, néha borzalmas hazugságokat hoz tudomásunkra, de akárhogy „Olyan korban élünk, amelyben ha elég pénzzel rendelkezünk termékünk reklámozására, szinte bármit könnyen eladhatunk…” (Anthony Trollope: Le Premier Ministre. Paris, 1995, 468.) 56 André Gide: Journal, 1889–1939. Paris, 1940, 13–14. Lásd továbbá Pierre Assouline: Gaston Gallimard. Paris, 1985, 120. 57 André Gide: Journal, 1889–1939. Paris, 1940, 322. 55


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) legyen is, nem mondhatjuk-e, hogy nagyszerű dolog azonnal tudomást szerezni mindenről, ami a közösség életét érinti…”58Nem feledkezhetünk meg azonban arrñl, hogy ugyanezeket az eszközöket már régñta a demokratizálñdás, a politikai részvétel kiterjesztésének folyamata ellenében is fel lehetett használni (gondoljunk a cenzúra hagyományos szerepére vagy a szubtilisebben működő öncenzúrára). Ennél azonban rémisztőbb, hogy a médiumok egy párt, egy kormányzat, egy állam szolgálatába állìthatñk. A totális rendszerek alapjául a demokráciáétñl mindenben eltérő politikai filozñfia szolgál: a minden aprñ tényt értelemmel felruházñ világmagyarázat uralmán mindössze néhány, erre a célra kijelölt propagandista dolgozik. A média ellenőrzése és politikai célú felhasználása – a cenzúra és a propaganda – központi szerepet tölt be a rendszerben. A látszñlagos ellentmondás magátñl feloldñdik, ha arra gondolunk, hogy az utolsñ totális rezsimek (a kommunista rendszer) azért omlottak össze, mert nem voltak képesek érdemben reagálni a médiában bekövetkezett világméretű változásokra. Azt sem felejthetjük el azonban, hogy a piac, illetve általában a liberális piacgazdaság új keletű teljhatalma – amely homogenizálja és a középszerű termékek előállìtására serkenti a gazdaságot – nehezen észlelhető, ám annál nagyobb veszélybe sodorja a fontosabb médiumokat is.

2.4.2. Oroszországtól a Szovjetunióig Talán az 1917-es kommunista forradalom és a Szovjetuniñ példáján mutathatjuk be a legmeggyőzőbb mñdon, hogyan kell felépìteni és végigvinni egy olyan médiastratégiát és médiapolitikát, amelynek végeredménye a médiát a lehető legszigorúbban ellenőrző rendszer kiépülése lesz. Lássuk először a cárizmusbñl a bolsevizmusba történő átmenet kérdését. A rendőrállami struktúrák és a mély társadalmi-politikai egyenlőtlenségek ellenére a 19. század cári Oroszországában mégis végbement a gazdasági modernizáciñ folyamata, sőt bizonyos mértékben a kultúra is modernizálñdott. Bár 1913-ban a lakosság háromnegyede ìrástudatlan, valamiféle fejlődés mégis beindul. Számos egyetemet alapìtanak: Kazanyban (1804), Kijevben (1834), Odesszában (1865), Tomszkban (1888) és Szaratovban (1909). Mivel az egyetemisták számára biztosìtott feltételek messze vannak az ideálistñl, nem véletlen, hogy az orosz fiatalok nagy számban folytatnak tanulmányokat külföldi egyetemeken, különösen Németországban és Párizsban. Az egyetem mégis a modernizmus és a felforgatñ gondolat szimbñlumává válik – gondoljunk csak Jaroscsenko 1883-ban készült festményére, az Orosz diáklányra, amelyen az esőben könyvekkel a hñna alatt határozottan lépkedő diáklány valamiképpen az új Oroszország megszületését jelképezi… Az 1880-as évek adminisztratìv diktatúráját követően az állñvìz megpezsdülni látszik a 20. század első éveiben: 1908-ban törvényt hoznak a kötelező elemi oktatásrñl; az évente kiadott könyvek száma pedig 1800-rñl (1865) 12 ezerre ugrik (1900). 1905-ben megszűnik az előzetes engedélyeztetés kötelezettsége, a kiadott periodikák száma ennek köszönhetően eléri a 3600at, ebből 1100 napilap. A lakosság egyre nagyobb hányada kész a nyugati tìpusú modern kultúra befogadására: Kerenszkij apja annak a szimbirszki gimnáziumnak volt az igazgatñja, ahová Lenin is járt. Kerenszkij később az egyetemen, majd a pétervári ügyvédi kamarában folytatja karrierjét. A külföldön élő orosz értelmiségiek könyvek és folyñiratok, tehát végső soron a nyomtatott betű segìtségével gyakorolnak befolyást az otthon maradottakra. Az igen megosztott marxisták és szocialisták kidolgozzák az agitáciñ szisztematikus elméletét (Az agitáciñrñl – ez volt egy Vilniusban kiadott brosúra cìme). Az Iszkra cìmű folyñiratot 1900-ban alapìtják meg, Lenin pedig 1905-ben dolgozza ki a hivatásos forradalmárokbñl állñ csoportok szükséges-ségéről szñlñ elméletét (Mi a teendő?). 1905. oktñber 26-án, a politikai és társadalmi válság kellős közepén, a szentpétervári nyomdászok szovjetje a munkásküldöttek szovjetjévé növi ki magát, és kiadja az Izvesztyiját – legbefolyásosabb tagjait december 16-án letartñztatják, és Szibériába száműzik. Néhány sanyarú esztendő múltán, 1912-ben kezdődik újra az agitáciñ, amikor a Pravda megjelenik Szentpéterváron. A politikailag képzett kisebbség elmélete megfelelő magyarázatot nyújt arra, miért is volt olyan hatalmas jelentősége a nyomtatásnak az orosz kommunisták szemében. A fenti történésekkel párhuzamosan a nyugati liberalizmus eszméi tért hñdìtanak a nemesség és a burzsoázia bizonyos köreiben. Amikor II. Miklñs rendszere az első világháború csapásai alatt összeomlik, a liberálisok rövidesen szembekerülnek a szovjetekkel és a bolsevikokkal. A küz-delemből az utñbbiak kerülnek ki győztesen: „mostantñl kezdve a szocialista rendet épìtjük”, jelentette ki Lenin. Az új rendszer első éveit a szellemi élet nagyfokú szabadsága jellemezte, bár a politikai propaganda áthatotta a társadalmat. 1918 és 1921 között a Leninről elnevezett, mozgñ filmszìnházzal, másolñ és montìrozñ laboratñriummal, könyvtárral és nyomdával felszerelt „agitáciñs vonat” a polgárháborús Oroszország nyugati részét járva több tìzezer könyvet és röpiratot osztott szét a lakosok között. A polgárháború éveiben még négy hasonlñ elven működő „agitáciñs vonat” járta az országot; és léteztek „agitáciñs” hajñk, automobilok, de lovas kocsik és szánok is.

58

Georges Sand: Un hiver à Majorque. Meylen, 1985, 51.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) 1922-től kezdve az egypártrendszer elméletének megfelelően egyre szigorúbb a felügyelet, azonban vitathatatlanul megélénkül a nyomdák tevékenysége. Az állam fokozatosan kiépìti az ìrásbeliség irányìtásához szükséges struktúrákat, a propaganda és a cenzúra gépezetét, központosìtja az anyagellátást (például a papìrhoz jutás lehetőségét). A Pravda a párt, mìg az Izvesztyija a kormányzat orgánumává válik; az ìrástudatlanok aránya gyors ütemben csökken; a statisztikák szerint 1939 előtt már 89 ezer periodika működött az országban. A Szovjetuniñt 1926 során beutazñ Joseph Roth észleli ugyan a fejlődést, de beszámol az ellentmondásokrñl is: Kazanyban tatár nyelvű újságokat árulnak,59 Asztrakánban semmiféle infrastruktúra nincs, még boltok sincsenek, ennek ellenére „van egy technikum, vannak könyvtárak, klubok és szìnházak; az imbolygñ ìvlámpák pedig kirakatokat világìtanak meg…”60 Roth világosan látja, hogy Oroszország újsütetű kultúrája sokkal inkább a mennyiségen, mint a minőségen alapul. A tömegek nagyon alacsony átlagműveltségének megemelését célzñ törekvések következtében hanyatlásnak indul a politikailag egyébként is gyakran veszélyesnek bizonyulñ elitkultúra: „Elvtársak, most az önmérsékletnek, a haszonelvűségnek és a fegyelemnek jött el az ideje. A mi Oroszországunknak nincs szüksége zsenikre és túlművelt főkre. Iskolamesterek kellenek, nem zaklatott teoretikusok. […] A néptömeg testi és szellemi higiéniáját (amelyet akár felvilágosodásnak is nevezhetünk) olvasñkönyvek, nem pedig irodalmi alkotások teremthetik meg. […] Anyagi, politikai és társadalmi téren a forradalom már lezajlott. Erkölcsi és szellemi téren azonban a mennyiségi változások még nem csaptak át minőségibe.” 61 A kiadványok számának emelkedése nem jelent semmiféle nyitást, a statisztikák csak a rendszer önigazolását szolgálják, minden eredeti gondolat halálra van ìtélve. A sztálinizmus természetesen minőségi változást hoz a rendszer működésében: a cenzúra helyét a tiltás veszi át, a rendőrségi felügyelet és elnyomás egyre fontosabb szerepet játszik, az értelmiséget pedig bizonyos időközönként megtizedelik, sokakat szibériai fegyenctelepekre száműznek. Ellenzék és ellenállás hìján a pártbürokrácia egyetlen feladata saját hatalmának fenntartása, a rendszer pedig egyre zártabban működik: bár az 1939-es alkotmány 125. cikkelye garantálja a sajtñ szabadságát, ez a szabadság csak és kizárñlag „a dolgozñk érdekeinek szolgálatában és a szocialista rendszer erősìtése céljábñl” gyakorolhatñ. Ilja Ehrenburg (aki 1954 után az irodalom desztalinizáciñjának kulcsfigurája lesz) a következő szavakkal panaszkodik André Gide-nek a szovjet propaganda sikeréről: „Fiatalkoromban ha azt ajánlották nekünk, hogy ne olvassunk el egy könyvet, azonnal rávetettük magunkat. A tiltás volt a legjobb ajánlás. A mai húsz-huszonöt éves fiatalok egészen másképp gondolkodnak: ha azt mondják nekik, hogy egy könyv rossz és ártalmas, a világ minden kincséért ki nem nyitnák.” 62

2.4.3. Nácizmus és ellenállás Szñ sincs arrñl, hogy párhuzamba kìvánnánk állìtani a két, egymástñl lényegi pontokon különböző rendszert, a kommunizmust (akár annak sztálini formájában) és a hitleri nácizmust; egyszerűen csak megkìséreljük bemutatni, milyen szerepet szánt az 1933 és 1945 között Németországot uralñ rendszer az ìrásbeliségnek és a médiának. Paradox mñdon a hitleri totalitarizmus két szempontbñl is a könyvre és a könyves kultúrára támaszkodik – ez utñbbit eltorzìtja, később pedig elpusztìtja. Ismeretes, hogy Németország a könyvnyomtatás szülőföldje, Gutenberg hazája; e munka megelőző fejezeteiből is nyilvánvalñ lehet, hogy a könyves kultúra a német kultúra leglényegibb alkotñeleme. Ezt az állìtást a contrario igazolja az a Lengyelország elfoglalását követően kiadott rendelet, amely szerint a lengyel lakosság ezentúl mindössze négy éven keresztül járjon elemi iskolába, ahol megtanulhatnak számolni, elemi szinten olvasni, és a nevüket leìrni. Az alsñbbrendűnek tekintett embertìpusnak nincs szüksége ennél összetettebb tudásra. A német kultúra a könyv kultúrája, de nem mindegy, mely könyveké; nem az elolvasott (még kevésbé a szabadon elolvasott) könyvé, hanem a szimbñlumnak tekintett könyvé. A hatalomátvétel után a nácik azonnal felszámolják a sajtñ szabadságát, Goebbels pedig megszervezi a propagandaminisztériumot. A politikai folyñiratok száma hat hñnap leforgása alatt 2700-rñl 1200-ra zuhan; május 10-én pedig megrendezik a szomorú emlékezetű könyvégetést, amelynek során elpusztìtanak minden „dekadens” szellemi terméket. 1940. május 29-i naplñbejegyzésében az önkéntes száműzetése helyszìnéül Angliát választñ osztrák Stefan Zweig arrñl ìr, milyen borzalmas érzés az ìrñ számára továbbra is a német nyelv fogságában sìnylődni, miután a német olvasñközönség és a német politikai rendszer már kivetette magábñl: „Az a gondolat, hogy a könyveim nem léteznek többé, roppantul elkeserìt, amennyire még bármi képes elkeserìteni.

Joseph Roth: Croquis de voyage. Paris, 1914, 198. Uo. 61 Uo. 62 André Gide: Journal, 1889–1939. Paris, 1940, 1142. 59 60


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Van azonban ennél borzasztñbb is: egész életemben arra ìtéltettem, hogy olyan emberek nyelvén ìrjak, akiknek nincs joguk ìrásaimat olvasni. […] Túl késő, […] le vagyok győzve, a szñ minden értelmében.” 63 1934-ben a két nagy német hìrügynökség Deutsches Nachrichten Büro néven összeolvad. Az új intézmény természetesen a párt és az állam szigorú felügyelete alatt működik. A háború beköszöntével a Propaganda természetesen még nagyobb sebességi fokozatra kapcsol. A német megszállñk minden elfoglalt területen kiadnak egy-egy kollaboráns sajtñterméket (például a minszki Új Belorussziát); az is ismeretes, hogy a tipográfia és a litográfia rövidesen maguk is fegyverré válnak használñik kezében: a megszállñk kétnyelvű plakátjaival az ellenállñk és a velük szimpatizálñk röpiratai szállnak szembe; de ne feledkezzünk meg a hamis papìrokrñl, a hamis pénzről és a hamis élelmiszer-jegyekről stb. sem. A totális rendszer szolgálatába állìtott nyomtatvány rövidesen a különféle rendű és rangú ellenállásnak is elsődleges médiumává válik, amelyet mind az emigráciñban élő értelmiségiek, mind a német megszállás alatt senyvedő országok belső ellenállñi a nácik ellen fordìtanak. 1933-tñl kezdve egyre több német ìrñ vonul önkéntes száműzetésbe: az Ollioules mellett találhatñ kisváros, Sanary-sur-Mer egy időre a német irodalom egyik világfővárosává válik, hogy Ludwig Marcuse megfogalmazásával éljünk. Amerikai letelepedése előtt maga Thomas Mann is itt időzik 1933 és 1935 között; nem véletlen hát, hogy az 1933. május 10-i könyvégetést követően számos párizsi kiadñ el is zarándokol Sanaryba. Joseph Rothot is Párizsban éri a halál (1939). A német megszállás természetesen kedvező körülményeket teremt a szélsőjobboldali (rövidesen kollaboránssá züllő) francia sajtñ számára; a legnagyobb kiadñkat pedig elsősorban az foglalkoztatja, hogyan teremthetnék meg a nehéz idők túlélésének anyagi feltételeit: a kiadandñ műveket cenzúrázniuk kell, a zsidñ származású ìrñk műveit pedig kénytelenek eltávolìtani katalñgusaikbñl. A Drieu La Rochelle irányìtása alá kerülő Nouvelle Revue Française zavartalanul működik (majd a felszabadulás után tiltják be), a Cal-mann-Lévy-cégre azonban a hatalom ráteszi a kezét, és csak Editions de Balzac névbejegyzés alatt folytathatja tevékenységét.64 Rövidesen azonban megszerveződik az ellenállás is, amelynek tevékenységében szintén fontos szerepet játszanak a nyomtatványok. Folyñirataik jelennek meg, bár néha nem a legszabályosabb rendszerességgel: a Résistance (Ellenállás), a musée de l’Homme (Az ember múzeuma) hálñzatának lapja először 1940. december 15-én jelenik meg, de 1942 februárjában tragikus hirtelenséggel eltűnik. E lapok alacsony példányszámát részben ellensúlyozza az a tény, hogy egy-egy szám rengeteg olvasñ kezében megfordul. Lyon a szabad zñna legnagyobb városa, az ellenállás és az illegális sajtñ központja: itt alapìtják meg 1941 decemberében a Combat (Küzdelem) cìmű lapot, amelybe a kor legjobbjai, köztük Albert Camus is ìrnak. A következő év februárjában megszületik az Editions de Minuit (Az Éjféli Kiadñ), amelynek első kiadványa Vercors A tenger csendje cìmű műve, egy négyszáz példányban kiadott, kilencvenoldalas füzetecske. A háborús évek legnagyobb sikerét John Steinbeck Sötét éjszakája hozza, amelyből összesen 1500 példány kel el. François Mauriac, Paul Éluard, Louis Aragon is jelentkezik kézirattal, ìgy a Minuit, amelynek működését pedig egy időben sokan meg akarták torpedñzni, 1945 után a számos nehézség ellenére is folytathatja tevékenységét. 65 Franciaországban a háborút roppantul nehéz évek követik. Problémákkal küszködik az időszaki sajtñ is: egyes nagyobb lapok a sötét időkben is megjelentek, akár a német megszállñk vagy éppen a vichyi hatñságok közvetlen ellenőrzése mellett. Más lapok viszont (Le Jour, Le Figaro, Le Temps, Le Progrès de Lyon stb.) 1942 és a szövetségesek normandiai partraszállása között felfüggesztették tevékenységüket. A felszabaduláskor a kollaboráns lapok (Je suis partout…– Mindenütt ott vagyok) eltűnnek, azokat, amelyek egyszerűen csak megjelentek az 1942-es évet követően, 1944. szeptember 30-án felfüggesztik, javaikat pedig átadják az engedélyezett, általában az ellenállásbñl kinövő lapoknak: ìgy lesz az 1941 áprilisában alapìtott, lille-i La Voix du Nord (Észak hangja) Nord-Pas-de-Calais régiñ legjelentősebb napilapja mind a mai napig. Az országos lapok közül pedig a Le Monde veszi át a Le Temps javait és szellemiségét. A totális rendszerek és ideolñgiáik voltaképpen az ipari forradalom idején megindulñ mediatizáciñs folyamat végpontját, lezárását jelentik. A totális rendszerek csak akkor működhetnek, ha létrehoznak egy totalitárius kultúrát, amely a klasszikus humanista kultúrával teljességgel összeegyeztethetetlen. Így a fejezet elején emlegetett paradoxon csak látszñlagos: gondoljunk csak arra a bebörtönzött albán ellenzékire, aki egy rácsok mögött meghalt pap könyvei között olyan könyveket és olyan irodalmat talál, amelyek már régen eltűntek a kinti világbñl. Később, amikor rövid eltávozást kap, és meglátogathatja a feleségét, a börtönben talált könyv eddig Stefan Zweig: Journaux, 1912–1940. Paris, 1995, 420. Jean-Claude Lamy: René Julliard. Paris, 1992. 65 A Minuit csak André Malraux közbenjárásának köszönhetően tud papìrt szerezni. A kiadñ egyébként egészen 1961-ig veszteséget termel. Fennmaradását annak köszönheti, hogy képes volt „meglovagolni” két szellemi irányzatot: a Robbe-Grillet és Butor nevével fémjelzett „új regényt” és a hatvanas évek társadalomtudományi munkáit (Pierre Bourdieu). Vercors: La Bataille du silence. Paris, 1970; Anne Simonin: Les Éditions de Minuit (1942–1955): le devoir d’insou-mission. Paris, 1994. 63 64


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) ismeretlen kifejezéseire támaszkodva prñbálja szavakba önteni érzéseit: „A csendes kutatás olyan politikai elemzésre indìtott, amely, ha nem vagyok börtönben, sosem jutott volna eszembe. Én ugyanis nem vagyok a kultúra embere. A diktatúra egyik legveszélyesebb művelete a nemzet nyelvének ellenőrzésére irányult. Lassacskán, kiadott parancsok és kihirdetett törvények nélkül, szinte titokban, a diktatúra arra törekedett, hogy a mindennapi nyelvet megfossza azoktñl a szavaktñl, amelyek alkalmasak a lélek rezdüléseinek kifejezésére. A VEZÉR dagályos szavai lassan beférkőztek a dalokba, a versekbe, a gyermekek iskolai fogalmazásaiba…” 66

3. III. fejezet | A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? Az univerzális médiumok (1870–1950) „Edison legújabb csodás találmánya a projetoszkñp. Olyan természetes mñdon kelti életre a képeket, hogy maga az élet sem tűnik elég valñságosnak mellette.” (Reklám 1898-bñl) „Nem szeretem a mozit. Szánalmas művészet…” (Sacha Guitry, 1933) A mozi egyszerre jelenik meg a Lumière testvéreknek köszönhetően Franciaországban és Thomas Edison laboratñriumaiban az Egyesült Államokban. A mozi az első olyan elektronikus médium, amelynek fejlődése során szembesülnie kell a tartalom problémájával. Mivel a „kultúripar” része, a mozinak valñdi iparággá kell szerveződnie (ez pedig számos kényszer elfogadásával jár), ugyanakkor folyamatosan ki kell szolgálnia a közönség mindig változñ ìzlését. A mozi kénytelen a narráciñ olyan mñdozatait kidolgozni, amelyek nemcsak a filmben rejlő kivételes lehetőségekkel, de a közönség szellemi-esztétikai befogadñképességével és az általános gazdasági környezettel is számot vetnek. A különböző divatokkal lépést tartva kell változnia, ami azt jelenti, hogy a termékek marketingje mindig nehezen tervezhető. Térhñdìtása során cenzurális megfontolásokbñl figyelembe kell vennie a közerkölcsben beállñ változásokat is. Végül, de nem utolsñsorban: a moziban láthatñ filmhìradñk és dokumentumfilmek felvetik kép és valñság viszonyának kérdését. Az a tény, hogy a mozi az Egyesült Államokban és Eurñpában különböző nemzeti modellek szerint fejlődik, arra utal, hogy a technika nem határoz meg mindent: léteznek ugyan domináns modellek, ezekből kiindulva azonban minden társadalom kidolgozza a mozi fejlődésének sajátos, nemzeti modelljét. A piaci pozìciñkat szabályos időközönként újrarendező technikai változások – a filmek időtartamának megnövekedése (1910), a hangosfilm megjelenése (1930) – az ipari országokban gyorsan elterjednek, s ìgy viszonylag egységes technikai teret hoznak létre. Kulturális, gazdasági és politikai téren azonban nagy különbségeket figyelhetünk meg az egyes országok között, és ez a sokszìnűség tükröződik majd a különböző nemzeti stìlusokban.

3.1. AZ ÁLLÓ- ÉS A MOZGÓKÉP HAGYOMÁNYA A mozi voltaképpen az állñ- és a mozgñkép megszakìtatlan hagyományainak leszármazottja. Már a 19. század közepén születtek a mozgás reprodukciñját célzñ szerkezetek, például Reynaud praxinoszkñpja, amelynek működése a retina permanenciájának elvén alapult. A törékeny és nehezen kezelhető szerkezetekkel azonban legjobb esetben is csak játszadozni lehetett. A laterna magica, amely rajzolt képeket vetìt egy áttetsző hordozñra, vásárok és búcsúk közönségének elkápráztatására szolgál, de pedagñgiai segédeszközként67 és játékszerként is használatos. A Brabanti Genovéva legendája képeinek vetìtése során találkozik először a gyermek Marcel Proust a későbbi Guermantes hercegnővel: „A bősz Golo, agyában szörnyű tervet forgatva, szaggatott léptű lovával egy kis háromszögletű erdőből jött elő, amely egy domb hajlatát sötétzöld bársonnyal borìtotta, s nagyokat zökkenve sietett szegény Brabanti Genovéva kastélyához. Ezt a kastélyt azonban egy görbe vonal vágta ketté, vagyis az egyik ovális üvegképnek a határa, amely a maga keretében a leterna magica eresztékei közé illeszkedett. A kastélynak hát csak egy szárnya látszott, s előt-te a szabadban Genovéva ábrándozott ruháján égszìnkék övvel.”68

Besnik Mustafaj: Petite Saga carcérale. Arles, 1994, 80–81. Orwell hasonlñ szellemben ìr a nyelv politikai jelentőségéről: a totalitárius rendszer feltétele az „újbeszéd” léte, amely lehetetlenné teszi, hogy a felforgatñ nézetek egyáltalán megfogalmazñdjanak. 67 Jacques Perriault: Mémoires de l’ombre et du son: une archéologie de l’audiovisuel. Paris, 1981. 68 Az eltűnt idő nyomában. I. Swann. Gyergyai Albert fordìtása. Budapest, 1983, Eurñpa Könyvkiadñ, 14. 66


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) A fényképészet fejlődése nem mondhatñ különösen gyorsnak, hiszen a technikai eljárást Niepce már a 19. század elején kidolgozta. A fotográfus törékeny lemezekkel, fényérzékeny filmbevonatokkal dolgozik, és az exponálás is roppant hosszú időt vesz igénybe. A fotográfia jñ ideig csak az ezermestereket és szenvedélyes kémikusokat foglalkoztatja. 1895-ben még mindig csak néhány különösen tájékozott hivatásos és amatőr érdeklődik a fényképezés iránt. A celluloid felfedezése az első lépés a folyamat leegyszerűsìtése és a fényképezőgép elterjesztése felé vezető úton – ez utñbbirñl majd a Kodak gondoskodik (1888). A fénykép 19. századi használata arra szolgál példával, hogyan telepedhet rá egy új technolñgia régi szokásokra. A fotográfia először a portré arisztokratikus gyakorlatát veszi át. Nadar Charles Baudelaire-ről és Sarah Bernhardt-rñl készìt fényképeket. A festészetnél jñval olcsñbb fényképészet a portré hagyományát az újonnan felemelkedett társadalmi osztályok számára is elérhe-tővé teszi. A festő Auguste Renoir azt állìtja, hogy ő voltaképpen hálás Niepce-nek és Daguerre-nek, hiszen a két feltalálñ „rengeteg unalmas kulimunka alñl szabadìtotta fel a festészetet, gondoljunk csak a családi portrékra. Manapság, ha egy derék kereskedő portrét szeretne magárñl, átmegy a szomszédjához, a fényképészhez. Ez persze kellemetlen ránk, festőkre nézve, de annál jobban szolgálja a festészet ügyét.69 Amerikában a vidéket beutazñ vándorfotográfusok minden farmercsalád számára lehetővé teszik, hogy a főhelyre akasszák a ház urának fényképét. A fényképészet is új megvilágìtásba helyezi a valñság „hű” ábrázolásának kérdését. Első nekifutásra azt válaszolnánk, hogy mivel a fénykép voltaképpen nem más, mint tárgyak „objektìv” lenyomata egy azt felfogni képes felületen, a fotográfia a valñság „hű képe”. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a kérdést, gyorsan nyilvánvalñvá válik, hogy a fénykép a világot kora esztétikai és kulturális sémáinak megfelelően ragadja meg és ábrázolja. A világtörténelem egyik első fotñriportját (amelynek témáját Anglia északkeleti partjainak matrñzai szolgáltatták 1848-ban) megnézve azt tapasztaljuk, hogy a fotográfus hajlik arra, hogy képein a festészet kanonikus beállìtásait alkalmazza, és a zsánerfestészet pittoreszk hagyományaihoz alkalmazkodjon. Ennek technikai okai is vannak (egészen az 1930-as évekig olyan hosszú a beállìtási idő, hogy a fényképezés kapcsán voltaképpen nem is beszélhetünk természetességről és a pillanat megragadásárñl); de a jelenség valñdi magyarázata esztétikai és társadalmi: a fotográfus tekintete – mint ahogy a fénykép nézőjéé is – a legkevésbé sem ösztönös, mindketten úgy tekintenek az őket körülvevő világra, ahogy azt megtanìtották nekik. A fenti jelenség a kultúra minden szintjén észlelhető. A postai képeslapokat, amelyekből elképesztő mennyiséget állìtottak elő az 1890-es években, szintén „klisék” terhelik. Előszeretettel ábrázolják a festői mesterségeket (facipőkészìtő, köszörűs); a vidéki élet számos szereplőjéből vissza-visszatérően mindig ugyanazokat tartják megörökìtésre méltñnak: a provence-i halászt és a breton chouant.70 A különböző természeti szépségekről és épületekről készìtett fotográfiák és „látképek” a pittoreszk festészet kulturális hagyományába illeszkednek; a fotográfusok arra is ügyelnek, hogy képeikre a kanonikus helyek és műemlékek kerüljenek. Ha tudományosabbnak tűnő célokra prñbálják felhasználni, a fényképészet akkor is beilleszkedik a leìrás uralkodñ sémáiba. A művészi fotográfiával párhuzamosan létrejövő dokumentumfotográfiának a Második Császárság régészei a történeti emlékek osztályozása során, az első etnolñgusok pedig az „embertìpusok” meghatározásában szántak szerepet. A fényképészet oly mñdon határozza meg és dolgozza fel tárgyát, hogy világossá válik: mindkét esetben átvette a szaktudományban használt kategñriákat, a „műemlék” és az „embertìpus” fogalmát. Hasonlñ tanulságokat vonhatunk le Albert Kahn 1900-as vállalkozásábñl: a párizsi bankár szerteküldi a világban fotográfusait és operatőreit egy „Világarchìvum” létrehozása céljábñl. Az utñkorra nem annyira a világ képeinek csodálatos gyűjteménye marad, mint annak illusztráciñja, hogyan is látta a gyarmati korszak csúcspontján a Nyugat a világ többi kultúráját.

3.2. A MOZI SZÜLETÉSE A szñrakoztatñipar részét alkotñ mozi paradox mñdon a tudományos kìsérleteknek köszönheti létét. Az amerikai Muybridge kutatásai, amelyeket egy gazdag magánember finanszìrozott, a lovasokat és a festőket egyaránt érdeklő problémára keresték a választ, nevezetesen arra, pontosan hogyan is mozog a galoppozñ lovak lába? A francia biolñgus, Jules Marey kifejlesztette a „fotñpuskát”, hogy segìtségével prñbálja meg nyomon követni a madarak röptét. A két tudñs egyébként más területeken használatos mñdszerekkel is kìsérletezik annak érdekében, hogy a fényérzékeny lemezek minél gyorsabban mozogjanak az objektìv előtt (például lőfegyverek tölténydobjábñl prñbálnak „fotñrevolvert” készìteni). A fényérzékeny lemezekkel ellátott szerkezetek azonban

69 70

Jean Renoir: Pierre-Auguste Renoir, mon père. Paris, 1981, 191. Breton királypárti felkelő.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) minden erőfeszìtés ellenére is túl lassúnak és túl bonyolultnak bizonyulnak. A problémát majd a film megjelenése oldja meg. Amerikában, az Eastman laboratñriumaiban már 1889 ñta dolgoznak egy új eljáráson, amelynek lényege: a fényérzékeny felületet celluloidfilmre viszik. A celluloid tökéletesen képes arra, hogy „leforogjon” az objektìv előtt. Franciaország legjelentősebb fényképfilmgyártñi, a lyoni Lumière testvérek olyan kamerát dolgoznak ki, amelyben egy roppant érzékeny, ñraműhöz hasonlìtñ szerkezet, a horgony (anker) szabályozza az objektìv megnyitását és a film futását. A Francia Tudományos Akadémia, a lyoni Francia Fényképészeti Társaság és a boulevard des Capucines-on találhatñ Grand-Café közönsége előtt bemutatott szerkezet legnagyobb előnye, hogy alkalmas képek felvételére és le-vetìtésére. Ugyanezekben az években, az Egyesült Államokban Edison, aki figyelemmel kìsérte Muybridge kutatásait (sőt valñszìnűleg Marey kìsérleteit is), pontosan úgy tesz a mozival, ahogy az összes többi, orange-i laboratñriumábñl származñ találmánnyal. Kiválasztja az Eurñpában és az Egyesült Államokban tevékenykedő tudñsok új találmányai közül a legjobbakat, és azokbñl egy egészen eredeti szintézist állìt elő. Edison radikálisan más utat jár, mint a Lumière testvérek: gondosan elválasztja a felvételt a vetìtéstől, ez utñbbit pedig egy aprñ, pénzt bevételező szerkezettel ellátott doboz, a kinetoszkñp segìtségével oldja meg. A kinetoszkñppal elsősorban az Egyesült Államokban akkoriban igen népszerű játéktermek látogatñit szñrakoztatták. A mozi fejlődése arrñl tanúskodik, hogy feltűnésekor még a legkevésbé sem egyértelmű, egy-egy találmányt mire is fognak használni. Minden újìtás történetének van egy olyan szakasza, amikor a továbblépésnek még számos iránya elképzelhető. Maguk a feltalálñk sem rendelkeznek pontos elképzelésekkel találmányuk jövőjét illetően. A Lumière testvérek például kijelentették, hogy a mozi – a korábbi, szalonokban használatos szerkezetekhez hasonlñan – csak egy játékszer, amely iránt a közönség rövidesen elveszìti az érdeklődését. Edison viszont jñ ideig a kinetoszkñpnak szentelt nagyobb figyelmet, noha ma már nyilvánvalñ, hogy a filmek közönség előtti vetìtése jelentette a jövő útját. Úgy gondolta egyébként, hogy (a nem sokkal korábban kifejlesztett fonográfhoz hasonlñan) az új szerkezet elsődleges funkciñja az lesz, hogy hìres embereket vagy emlékezetes eseményeket örökìtsen meg, nem pedig pantomimet. A mozi fejlődésének első évei jñl példázzák azt a folyamatot, amelynek során kialakul, hogy egy-egy médium milyen technikai feltételek mellett milyen tartalmat közvetìt majd (hiszen a kétperces, szabad téren felvett filmekhez egész más tìpusú történetre van szükség, mint a kétñrás stúdiñfilmekhez), kiderül, milyen mñdon elégìtheti ki a szñrakozás más formáin nevelkedett közönség ìzlését. Az átmeneti időszakban az új médium átmeneti formákat ölt (ezeket később maga mögött hagyja), kìsérletezik saját jövőjével, lassan kialakìtja a szerepkörét és lehetőségeit: a későbbi technikai újìtásoknak már ebbe a kialakult keretbe kell beilleszkedniük. Edison és a Lumière testvérek különböző technikai környezetben tevékenykednek, eltérően ìtélik meg a találmányaikban rejlő lehetőségeket, következésképpen más és más termékekkel állnak elő. Edison komikus jeleneteket feldolgozñ rövidfilmeket készìt, amelyekben a nagyközeliben vagy közelképben fényképezett szereplők fekete háttér előtt mozognak. A Lumière testvérek tanult szakmája viszont a fényképészet; az általuk előállìtott film sokkal érzékenyebb, és kamerájuk is jobb teljesìtményre képes. Fotográfusi képességeiket kihasználva kitűnő minőségű – és már a kezdetektől fogva különböző természetű – felvételeket készìtenek: „dokumentarista” képsorozatokat (A műszak vége a Lumière-cég gyáraiban), a valñság illúziñját keltő, s ìgy nevetést vagy rettegést kiváltani képes filmeket (A vonat begördül La Ciotat pályaudvarára), a pantomim eszköztárábñl merìtő komikus filmeket (A megtréfált tréfamester), amelyek témáját néha saját családjuk szolgáltatja (A Lumière család a kertben). Már az első filmek képkockáibñl kiderül, mi lesz a mozi valñdi vonzereje, s mely irányba fejlődik az elkövetkező évtizedek során: a mozifilm képes a valñság érzetét kelteni; az illúziñ fenntartásához hozzájárul, hogy a filmeket nagy képernyőre vetìtik, témájukat pedig a mindenki számára ismerős, valñ életből veszik. 71 A mozi sajátos technikai lehetőségei is hozzájárulnak mindehhez: az egyik első mozielőadás beharangozñja arra tesz ìgéretet, hogy az utolsñ két tekercset (amelyek vìzbe ugrálñ embereket örökìtenek meg) visszafelé is levetìtik. A vìzből a partra kirepülő emberek a természet törvényeit és a mechanikát meghazudtolñ képei komoly derültséget keltenek a közönségben. A lehetőségeket felismerve Edison operatőrei is hasonlñ filmeket kezdenek forgatni, s csendben megkezdődik a pikáns vagy egyenesen pornografikus filmek előállìtása is. 72

3.2.1. Az új technika új nyelve

71 72

Vincent Pinel: Le cinéma et l’invention d’un regard. Quarante-Huit Quatorze, Revue du muséed’Orsay, no. 3. 1991. 61. Robert Sklar: Movie Made America. New York, 1994, 29.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Elkerülendő, hogy a közönség érdeklődését csak rövid ideig fenntartani képes kuriñzummá váljon, a mozinak ki kell fejlesztenie sajátos eszköztárát és a technikai adottságaival összeegyeztethető narratìv eljárásokat. Az első nagy váltás: ñriási erőfeszìtések árán sikerült megnövelni a filmek időtartamát. 1910–1911-et követően a filmesek (igaz, több tekercsre támaszkodva) már képesek egy kezdetleges történet elmesélésére. De milyen történeteket mutassanak be? És kinek? A mozi intézményi háttere kezdetben teljesen kialakulatlan, a társadalomnak pedig nincsenek különösebb elvárásai az új találmánnyal szemben. Az első évek mozifilmjeit vásárosok bñdéiban vetìtik; a jellegzetes amerikai nickelodeonok (ötcentes mozik) 1905-ben jelennek meg. A kávéházak és a zenés szìnházak nagytermei is gyakran adnak otthont filmvetìtéseknek, néha akár egy alkalommal több filmet is bemutatnak. Az első, kifejezetten mozielőadások számára fenntartott termet Angliában hozzák létre, 1907-ben. A mozi első korszakában a filmeket a nyersanyaggyártñ és a szabadalmak felett rendelkező társaságok állìtják elő. Edison filmjeit technikusai forgatják. Akik tehetségesnek bizonyulnak, vagy különös érdeklődést tanúsìtanak a film iránt, a későbbiekben kizárñlag a forgatásnak szentelik magukat. Franciaországban két nagy társaság, a Pathé és a Gaumont foglalkozik mozivetìtők, filmek és felvevők gyártásával, kölcsönzésével és forgalmazásával. A két cég filmstúdiñkat hoz létre, megszervezi a vetìtőtermek hálñzatát; átveszi tehát az irányìtást a filmipar minden szintje felett. A filmek rendezését vagy technikai munkatársakra bìzzák, vagy olyan, polgári családokbñl származñ fiatalokra, akik nem riadnak vissza ettől a kissé marginálisnak látszñ tevékenységtől. Néha meg hölgyek is lehetőséget kapnak, gondoljunk csak Alice Guyre. 73 A je-lentkezők nem tolonganak, hiszen a filmrendezésnek, illetve általában a szñrakoztatñipari kultúrának egyelőre nincs különösebb társadalmi presztìzse. A mozi sokfelé keresi a számára megfelelő narratìv modellt. Georges Méliès franciaországi kìsérletei a mozifilm narratolñgiai útkeresésének különösen érdekes fejezetét alkotják. Méliès körülbelül tìz esztendőn keresztül hatalmas népszerűségnek örvendett – az amerikai operatőrök szemérmetlenül másolták a filmjeit –, az illuzionizmus hagyományaihoz kapcsolñdñ életművén és az általa létrehozott különleges műfajon azonban könyörtelenül túllép a média fejlődése. Méliès kezdetben nem több jñmñdú amatőrnél, aki családi vagyonábñl megveszi a század hìres „varázslñja”, Robert Houdin Második Császárság éveiben épült szìnházát. A századvégi illuzionizmus74 kiforrott műfaj, amelynek megvan a maga közönsége, szìnháza és eszköztára; egy jñ bűvészelőadáshoz ügyesség, manipulatìv készség, komoly technikai felszereltség és szìnházi környezet szükséges. Méliès álomszerű, költői és komikus narráciñi technikai segédeszközeként alkalmazza a filmvetìtést; illuzionista képességeit pedig arra használja, hogy stúdiñjában bonyolult trükkök előállìtására képes szerkezeteket készìtsen. A divathullám azonban nem lesz hosszú életű, Méliès 1913 után nem forgat több filmet. A filmtrükkök, az illuzioniz-mus, a valñság álomszerű (onirikus) ábrázolása, a fizika törvényszerűségeitől valñ elrugaszkodás a későbbiekben nem esik egybe a mozi fejlődésének főirányával. Fontos, bár némiképp marginális műfajokat éltetnek majd, gondoljunk csak a rajzfilmekre (Walt Disney 1930-ban kezd filmeket gyártani) vagy a fantasztikus filmekre. Szögezzük le gyorsan, hogy a fantasztikus filmek esetében – például sokkal később Lucas és Spielberg filmjeiben is – az ámìtás és az illúziñk voltaképpen a realista történetmesélés szolgálatában állnak. A filmrendezők azonban nem arra használják majd a mozi nyújtotta lehetőségeket, hogy egy olyan világot ábrázoljanak, amelyben a valñdi élet törvényszerűségei nem érvényesülnek (ahol az emberek repülnek, vagy a búvárok hátrafelé kiugranak a vìzből); épp ellenkezőleg, olyan történeteket mesélnek el, amelyeket mindenki valñságosnak hihet (gondoljunk Scarlett Rhett Butler iránt érzett szerelmére vagy az Atlantát elpusztìtñ tűzvészre). Az álomszerűség és az irrealitás az elbeszélés más szintjén jelentkezik: a Hollywood nagy korszakában forgatott filmek kivétel nélkül happy enddel végződnek; a válság idején forgatott vìgjátékok hősei fiatalok, gazdagok és csodálatos környezetben élnek; a század elején készült filmek rendőrséggel és a polgári konvenciñkkal dacolñ hősei pedig sohasem nyerik el méltñ büntetésüket… A század első éveinek mozija témáit, számait és művészeit egyaránt a századfordulñ környékének virágzñ műfajátñl, a musicaltñl kölcsönzi. A kisebb jelentőségű, de igen életerős műfaj, a pantomim szìnészei pedig annál is könnyebben alkalmazkodnak a némafilm követelményeihez, mivel a némafilm közönsége kezdetben ugyanazokbñl áll, akik a vásározñk vagy a bulvárszìnházak előadásait látogatják. A musicalszìnész-családbñl származñ Chaplin pályája jñl példázza a műfaj beérésének folyamatát, amelynek során megszületnek a némafilm követelményeinek megfelelő figurák, és kikristályosodnak a filmvásznon remekül hatñ szìnészi fogások – ezek azonban nem élik túl a hangosfilm megszületését. Chaplint, aki egy 42. utcai szìnházban játszik, egy amerikai szìnházakat és music-hallokat érintő turnéja után, 1910-ben szerződteti 73 74

François Garçon: Gaumont, un siècle de cinéma. Paris, 1992. Nicole Savy: Robert Houdin et l’illusionisme romantique. Quarante-Huit Quatorze, Revue dumusée d’Orsay, no. 1 (új sorozat), 1995, 48.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Mack Sennet. Sennet Griffith figuránsaként dolgozik a Biograph Companynál. Később megalapìtja a Hollywoodban számos stúdiñval rendelkező Keystone Film Companyt, amely egytekercses börleszkfilmek előállìtására szakosodik. Mivel ezen filmvìgjátékok legfontosabb visszatérő eleme az üldözés, kezdetben Chaplin nem tudja érvényesìteni musicalszìnészi képességeit. Emlékirataiban a következőket olvashatjuk: „Rengeteget tanultam Keystone-éknál, de a Keystone is rengeteget tanult tőlem. Azokban az időkben szinte semmit se tudtak a technikárñl, a szìnpadi mesterségről és mozgásrñl; ezeknek az ismeretét én a szìnháztñl hoztam magammal. Nagyon kevéssé ismerték a természetes arcjátékot és a taglejtéseket. Egy jelenet beállìtásánál a rendező három vagy négy szìnészt a legsivárabb mñdon, egyenes vonalban felsorakoztatott a felvevőgép előtt, és az egyik szìnész, a lehető legszélesebb mozdulatokkal először magára, aztán a gyűrűs ujjára, majd végül a lányra mutatott: jelbeszéddel ìgy hozta mindenki tudomására, hogy »Elveszem – a lányát – feleségül.« A némajátékban nyoma sem volt a finomságnak és a kifejezőerőnek; ebben voltam én más, mint a többi szìnész.”75 Max Linder, Buster Keaton, Laurel és Hardy, „Fatty” Arbuckle más és más mñdon, de mindannyian musicalszìnészi képességeiket kamatoztatják a filmvásznon. Hosszú távon azonban mégis az irodalom a mozi legfontosabb ihletforrása. A regények, a folytatásos novellák és a szìndarabok megfilmesìtése számos előnnyel jár: ezek a művek már bizonyìtották, hogy képesek megszñlìtani a nagyközönséget. A hagyományos művek filmi adaptáciñja azt jelenti, hogy a mozi beilleszkedik a létező kulturális gyakorlatba. Amikor a technikai feltételek már lehetővé teszik számára, hogy hosszú történeteket beszéljen el, a mozi közvetlenül az irodalomtñl és a szìnháztñl kölcsönzi majd témáit. A 19. század utolsñ negyedének folytatásos és populáris regényei előkészìtik a nagyközönséget a regényes narráciñ értő befogadására. Franciaországban 1901–1902 táján indul be a folyamat: a régi média legnagyobb sikereit átveszi az új. Émile Zola (A sztrájk, Au pays noir), Victor Hugo (A nyomorultak) és Eugène Sue (Párizs rejtelmei) bevonulnak Pathé katalñgusába. 1908-ban Pathé felkéri szerzőit, hogy ìrjanak új forgatñkönyveket: az első ilyen tìpusú produkciñk egyike A Guise hercegének meggyilkolása lesz. Az Éclair cég az akkoriban újdonságnak számìtñ kalandregényekből merìt, amikor közreadja Nick Carter kalandjait; Gaumont pedig belevág a Fantomas-sorozat elkészìtésébe… A közönség jñl fogadja azokat a hosszú és bonyolult történeteket is, amelyek pedig látszñlag nehezen adaptálhatñak némafilmre (gondoljunk a Jeanne d’Arcra vagy a Jézus életére). A tendencia a későbbiekben sem változik. Franciaországban 1929 és 1939 között összesen 1300 játékfilmről tudunk, amelyek kétharmada irodalmi szövegeken alapszik; ezen azt kell értenünk, hogy átveszik az adott mű cselekményét, sőt néha a cìmét is.76 A mozi sajátos narratìv eszköztára csak igen lassan ölt végleges formát. A legkorábbi tekercseken láthatñ felvételek kivétel nélkül szemből készült, gyenge mélységélességű közelképek. Az operatőrök azonban, kihasználván a megvilágìtás és az egyre jobb optikák lehetőségeit, rövidesen szakìtanak a „táblaképesztétikával”. Az orange-i stúdiñkban 1905-öt megelőzően forgatott filmek elemzéséből kiderül, hogy az újìtásokat csak igen nagy nehézségek árán tudnánk egyik vagy másik rendező nevéhez kötni, hiszen az őket alkalmazñ társaságok nem hangsúlyozzák a filmek készìtői vagy a filmekben játszñ szìnészek kilétét. Az egyik rövid, egy- vagy kéttekercses drámai rövidfilmben diszkréten megbújik az első nagyközeli felvétel, az első travelling (amelyet egy velencei gondolán vettek fel); sőt arra is tudunk példát, hogy egy jelenetet háromszor is újraforgatnak, hogy a kamera a mozgñ szìnész arca közvetlen közelében maradjon… Rövidesen a montázs is bekerül a mozifilmek eszköztárába. Ezt Charlie Chaplin a saját kárán kénytelen megtapasztalni: új karrierje kezdetén szomorúan nyugtázza, hogy újìtásait, amelyek elütnek a cég más filmjeinek szellemétől, a Keystone rendszeresen kivágja: „Mintegy öt filmet forgattam. Egyikben-másikban sikerült néhány saját humoros ötletemet a vágñteremben működő henteslegények ellenére is megvalñsìtanom. Ismertem már a filmvágás mñdszerét, és ìgy a fellépésem és a távozásom pillanatára gondoltam ki gegeket és fintorokat, mert tudtam, hogy nehéz lenne éppen ezt kivágni.”77 Rövidesen arra is lehetőség nyìlik, hogy a rendezők sajátos, egyéni stìlusban készìtsék el filmjeiket. Ők továbbra is a nagy cégek fizetett alkalmazottai ugyan, kreativitásuk, tehetségük azonban megkülönbözteti őket az egyszerű technikai munkatársaktñl. Edwin S. Porter jellegzetes alakja ennek a nemzedéknek. Bár pályafutását villanyszerelőként és vetìtőként kezdi, 1899 és 1909 között az Edison-stúdiñk elsőszámú filmrendezőjét tisztelhetjük benne. Javarészt Porter dolgozza ki azokat az eszközöket, amelyek később a képi közlés rendszerének alapjául szolgálnak. Kezdetben börleszkeket forgat, később pedig (az Egy amerikai tűzoltñ élete [1903] cìmű filmjében) elsőként alkalmazza a durva vágásokat helyettesìteni képes fokozatos képi áttűnéseket. 78 Charlie Chaplin: Életem. Abody Béla fordìtása. Budapest, 1967, Eurñpa Könyvkiadñ, 178. Masses et culture de masse dans les années 1930. Réd. par. Régine Robin. Paris, 1991, 68. 77 Chaplin: Életem, 153. 78 Robert Sklar: Movie Made America. New York, 1994, 26. 75 76


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Porter ötletének köszönhetően egymásra talál a népszerű irodalom és a mozifilm: ő viszi vászonra a rabszolgatartás elleni küzdelem klasszikus alapművét, a Tamás bátya kunyhñját. Egy évvel később, 1903-ban, pedig a western novel stìlusát és témáit használja fel a Nagy vonatrablás elkészìtéséhez. Ez utñbbi filmjét a rendező húsz, különállñ jelenetből épìti fel, és alkalmaz egy kamerára célzñ banditát ábrázolñ totálképpet is; a történet körülbelül tizenkét különböző helyszìnen játszñdik, szobabelsőkben és szabadtéren egyaránt. Mindezzel rendezőnk új térkoncepciñt honosìt meg. A hét korban (1907) Porter a kéményen keresztül világìt meg egy jelenetet, totálképeket használ, a jelenetek közben pedig vágásokat alkalmaz, ami szakìtást jelent az „egy jelenet – egy felvétel” elvén alapulñ szìnházi esztétikával. Porter azonban egy mñdszert ritkán használ fel többször is; újìtásaibñl nem alakìt ki egyéni, csak rá jellemző stìlust. Általánosságban elmondhatñ, hogy nem akarja elhagyni a korai időkből, Edisontñl örökölt filmtechnikusi státusát. Az eljövendő évtizedek filmkészìtői csak lassacskán fedezik majd fel azokat a mñdszereket, amelyeknek úttörője Porter volt. D. W. Griffith pályafutása jelenti a végleges szakìtást a mozi úttörőinek esztétikai és technikai eszköztárával. Griffith életműve egyrészről a műfaj beérését jelzi, másrészről viszont jñl illusztrálja, milyen korlátokat nem léphetett át a filmkészìtők első nemzedéke. A szìnház és irodalom világábñl érkező Griffith sokáig az orange-i stúdiñkban dolgozik; munkája során kénytelen alávetni magát a kéttekercses filmek stìlusbeli korlátainak. Majd csak az 1908– 1909-ben forgatott filmjeiben szabadul fel a rákényszerìtett korlátozások alñl: ekkor „találja fel” a modern film nyelvét. A mozgñ aljzatra rögzìtett kamera közelebb kerül a jelenethez, ìgy megszűnik végre az az üres tér, amely hagyományosan a kép alsñ harmadát töltötte be. Griffith a felvételeket rövidebb egységekre szabdalja, ìgy végleg eltűnik az a szìnházi eredetű konvenciñ, amely a cselekményt jelenetekre osztotta. A jelenet helyett a felvétel lesz a narráciñ alapegysége. Griffith az első, aki egy jeleneten belül elmozdìtja a kamerát, és több különböző szemszögből veszi fel az eseményeket. 1908 végén készìt egy tìzperces melodrámát a polgárháborúrñl, amely legalább negyven különállñ felvételt tartalmaz. Hasonlñ újìtásokat már Porter is alkalmazott, Griffith azonban saját, rá jellemző stìlust hoz létre, és ennek megfelelően új státusra, a szerző státusára tart igényt. Leghìresebb műve, az 1914–1915-ben forgatott Egy nemzet születése arrñl tanúskodik, milyen új lehetőségeket nyit meg a négytekercses film a forgatñkönyvìrñk előtt. A film sikere pedig a mozi egy másik aspektusára világìt rá. Ahogy az olvasñ aktìv szerepet játszik a könyv jelentésének létrehozatalában, a néző is részt vesz a film jelentésének megkonstruálásában. Egy filmművészeti alkotás valñdi társadalmi létezésének elengedhetetlen feltétele, hogy legyenek nézői, akik elfogadják üzenetét, esztétikáját és történetét. Márpedig az Egy nemzet születésének sikere kétes alapokon nyugszik. A film egy déli szerző, Tho-mas W. Dixon már többször szìnpadra alkalmazott regényének adaptáciñja. A regény arrñl szñl, milyen hányattatásokon megy keresztül egy déli fehér család a polgárháború éveiben. Kapcsolatukat a feketékkel a kölcsönös erőszak és bizalmatlanság jellemzi. A film sikere jñrészt azzal magyarázhatñ, hogy hűen festi le az amerikai nemzeti egység alapjául szolgálñ érzelmeket és a fehéreket összekötő faji szolidaritást. A rasszizmussal vádolt Griffith egy nagyszabású, az intolerancia témájával foglalkozñ film elkészìtésére vállalkozik. Az Intolerancia azonban megbukik. Bukásának egyik oka kétségtelenül az, hogy Griffith képtelen volt uralni filmes eszközeit, ìgy filmje zavarosra sikerült. Az is kétségtelen azonban, hogy a film mondanivalñja – az intolerancia elìtélése – nem keltett a közönségben ugyanolyan érzelmeket, mint a fehérek nemzeti egységének ábrázolása. Ezekben az években (1925–1927) forgatja Napñleon cìmű filmjét Abel Gance, aki szintén nem képes kordában tartani gigantikus kompozìciñs célkitűzéseit – a mű nem is nyeri el igazán a közönség tetszését. A film fejlődésének e korai időszakában formálñdik ki a szìnészi játék filmekben használatos eszköztára is. Amikor a mozi a klasszikus irodalmi és szìnpadi művek felé fordul, nemcsak a szerzők érdeklik, hanem a szìnészeket is megprñbálják átcsábìtani a világot jelentő deszkákrñl. Az átállás persze korántsem könnyű: néhány nagy szìnpadi szìnész képtelen alkalmazkodni a filmvászon különleges követelményeihez. Nagy sikert aratnak viszont azok a szìnészek, akiknek szìnpadi jelenléte nem elsöprő ugyan, de rendelkeznek a filmvásznon is megnyilvánulñ vonzerővel és egyéniséggel. Nekik köszönhetően a mozi sajátos társadalmi jelentőségre tesz szert: a húszas években kiépülő hollywoodi star system legfényesebb csillagai különféle társadalmi osztályokbñl származnak, és különösebb előképzettséggel sem rendelkeznek. A mìtosz lényegéhez tartozik, hogy a közönség azonosulhat a sztárokkal, akik a „stúdiñrendszer” legfontosabb szereplői.

3.3. A KLASSZIKUS HOLLYWOODI STÍLUS ÉS A STÚDIÓRENDSZER Az úttörő korszakot követően a mozifilmekben használatos narratìv mñdszerek elnyerik azt a formát, amelyet „klasszikus hollywoodi stìlus” néven ismerünk. Ez az elbeszélő technika nagyban merìt a 19. századi szìnházi 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) szerzők mñdszereiből – a forgatñkönyvìrñk által használt kézikönyveket bevallottan ezek inspirálják. A „jñl felépìtett darab” hagyománya 19. század végi olvasatának továbbéléséről tanúskodik a hollywoodi forgatñkönyvìrñk ragaszkodása az akadémikus formákhoz: expozìciñ, konfliktus, bonyodalom, válság és megoldás. A forgatñkönyvìrñk azt a tanácsot kapják a stúdiñktñl, hogy „olyan problémákat találjanak ki, amelyeket a szereplők meg tudnak oldani, mutassák őket a problémák megoldása közben, és a mű végére minden legyen tökéletesen és maradéktalanul megoldva.”79 A klasszikus hollywoodi stìlus ismertetőjegyei a folyamatos elbeszélés, a valñsághű ábrázolás és a tökéletes érthetőség. Fokozatosan eltűnnek a narrátori közbevetések, amelyek funkciñja az volt, hogy emlékeztessék a nézőt arra, hogy kitalált történetet néz, s ìgy megakadályozzák, hogy belemerüljön a fikciñba. A forgatñkönyvìrás hollywoodi szabályai szigorúan előìrják a kronologikus történetszövést: a flash-back használatát csak igen ritkán, és akkor is csak bizonyos feltételek mellett engedélyezik. E fokozatosan teret hñdìtñ narratìv stìlus jellegzetességei nem a médium természetéből következnek. Az 1920-as évek Oroszországában vagy a weimari Németországban forgatott filmek sokkal merészebben kìsérleteznek az új formákkal, és új utakat nyitnak meg a filmkészìtők előtt. A klasszikus hollywoodi narráciñ tökéletesen alkalmazkodik az amerikai helyzethez: itt a mozi nem más, mint kereskedelmi keretek között zajlñ tömegszñrakoztatás. A „stúdiñrendszerben” születnek meg azok a formai, narráciñs és esztétikai döntések, amelyeknek köszönhetően a film kultúripari termékké válik. A film esztétikai szerkezete tehát csak akkor tárul fel előttünk, ha figyelmesen megvizsgáljuk a filmgyártás gazdasági összetevőit is; ráadásul azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az első világháborút követő időszakban mind esztétikai, mind gazdasági téren az amerikai film uralja a nyugati modellt.

3.4. A MOZIFILM GAZDASÁGTANA Az 1914-et követő években a filmipar kettős átrendeződésen megy keresztül: egyrészről elmondhatñ, hogy a filmgyártás súlypontja Eurñpábñl átkerül Amerikába, másrészről pedig nyilvánvalñvá válik, hogy a technikai újìtások ideje lejárt, és a fontos dolgok ezentúl a mozik nézőterén történnek. 1920 és 1944 között Hollywoodban a világ filmtörténetének talán legfontosabb fejezete ìrñdik. 1914-et megelőzően az olaszok és a franciák állìtották elő a legjobbnak ìtélt filmeket, az első világháborút követően azonban elvesztették közönségük nagy részét. Már a háború vége előtt az Egyesült Államokban készült a világban bemutatott filmek 85%-a (és az Amerikában bemutatott filmek 98%-a). A háború ñriási csapást jelentett a két nagy francia társaság számára. A Pathé és a Gaumont a háború előtt még a tengerentúlra is képes volt exportálni filmjeit – amelyeket az esetek többségében Edison operatőrei egyszerűen lemásoltak. A század húszas éveire azonban már az eurñpai piacon is komoly versenytársakkal kell számolniuk, ráadásul az amerikai kormányzat nyomására az 1920-as békeszerződés feltételei közé bekerült az a tétel, mely szerint Eurñpa megnyitja piacát az amerikai filmek előtt. Az Egyesült Államokban viszonylag gyorsan lezárult az az időszak, amikor Edison és a filmes jogokat kezükben tartñ, a Motion Picture Patent Com-panyban (MPPC) tömörülő vállalatok sikerrel tudták ellenőrzésük alatt tartani az egész filmgyártást és a terjesztést. Egy 1910-ben hozott bìrñsági döntés felszñlìtja az MPPC-t, hogy lássa el filmekkel a független filmterjesztőket is. A filmes jogokkal bìrñ társaságok uralmának megdöntésére tesznek kìsérletet azok az „új emberek”, akik music-hallok és szìnháztermek nagyvárosokra kiterjedő hálñzatával rendelkeznek, következésképpen saját kezükbe szeretnék venni a filmgyártást is. Egyes vállalkozñk, mint például Louis B. Mayer (a Metro-Goldwyn-Mayer [MGM] alapìtñja), a Warner testvérek vagy éppen William Fox (a XXth Century-Fox alapìtñja) a filmterjesztésről áttérnek a filmgyártásra. Az 1920-as évekre az MGM és a Paramount válik az ország legnagyobb és a legjobban beágyazott társaságává. 80 Nemcsak filmjeik gyártását és terjesztését tartják kezükben, de több száz mozival is rendelkeznek (a Publix and Loew társaság hálñzatának köszönhetően). A kisebb társaságoknak (a Fox, a Warner Bros és a Universal) 1925-ben még kevés filmszìnház van a birtokukban, de komoly erőfeszìtéseket tesznek a felzárkñzásra. Vezetőik az esetek többségében friss keleteurñpai bevándorlñk, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs a keleti parti angolszász filmcézárokkal. Érzékenységük elsősorban a hozzájuk sok szempontbñl hasonlìtñ városi lakosságéhoz áll közel, amellyel könnyen szñt értenek: gondoljunk csak a Mayer testvérekre (a Metro-Goldwyn-Mayerből) vagy Samuel Goldsmithre, akinek hivalkodñ műveletlensége határozottan provokálja az establishmentet. 1935-re a filmipar öt „nagy” (Paramount, Warner, Loew-MGM, XXth Century-Fox, RKO [Radio-Keith-Orpheum]) és három „kicsi” David Bordwell – Janet Staiger – Kristin Thompson: The Classical Hollywood Cinema. Film Style and Mode of Production to 1960. London, 1995. 80 Robert C. Allen: William Fox present Sunrise. In The Studio System. Dir. Janet Staiger. Ritgers, 1995. Az MGM ekkoriban 38 milliñ, a Paramount 20 milliñ, a Fox pedig 13 milliñ dolláros törzstőkével rendelkezik. 79


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) (Universal, Columbia és United Artists) kezében összpontosul. Ez utñbbi cég megalapìtásában Mary Pickford és Charlie Chaplin is közreműködött. Céljuk az volt, hogy a művészek visszaszerezzék az általuk forgatott filmek jogait. Az öt „nagy” tartja kezében a filmipar bevételeinek 88%-át, a három „kicsivel” kiegészülve a forgalmazott filmek 95%-a megy át a kezükön.81 Véglegessé válik, hogy a mozi egy új iparág, a 20. század „kultúriparának” első ágazata. A mozi több jogcìmen is iparnak nevezhető. Az előállìtás, az elosztás és a fogyasztás olyan rendszere épül fel körülötte, amely tökéletesen alkalmazkodik a kapitalizmus hagyományos, számos történelmi példábñl ismert sémájához: az első szakaszban egyéni kisvállalkozñk bábáskodnak a mozi fejlődése körül, később azonban beindul a nagymonopñliumok által uralt tömegtermelés. A monopñliumok a termelést és az elosztást is lefedő, egységes rendszer létrehozásával szilárdìtják meg piaci helyzetüket. Egy további tényező is azt bizonyìtja, hogy a filmgyártást iparágnak kell tekintenünk: a termelés a munkamegosztás elvének megfelelően zajlik – a szñban forgñ elv alkalmazását Hollywood egyenesen tökélyre vitte. Végül, más iparágakhoz hasonlñan, a filmipar is kihasználja a termékei reklámozásában rejlő lehetőségeket. A film természetesen művészet is. Az alkotñk – ezt a megtisztelő cìmet a rendezők érdemlik ki – egyéni alkotñképességükre támaszkodva olyan kifejező műveket hoznak létre, amelyek lehetővé teszik, hogy a nézők képzeletben újraéljék egyéni vagy kollektìv létezésük tapasztalatait, értékeit és az ezekkel kapcsolatos érzéseket. Ebből a szempontbñl nézve egy film sem nevetséges vagy érdektelen: a Tarzan 1918 és 1970 között forgatott negyvenegy részének (az első a Tarzan a majmok között volt), a Jeanne d’Arc életét feldolgozñ alkotásoknak, a westerneknek és a Zorrñnak egyaránt jelentésük van. Kifejezték és egyszersmind formálták a nyugati ember képzeletvilágát. Lehetővé tették különböző kulturális és érzelmi modellek, különböző viselkedésformák ábrázolását és közvetìtését; olyan nyersanyagot bocsátottak a nézőik rendelkezésére, amelynek segìtségével azok elgondolhatták saját életüket. A változatos formákban tündöklő mozi mindig korának tükre; különösen igaz ez a hollywoodi filmekre, amelyek hű képet rajzolnak a 20. századi Amerikárñl. Könnyű szavakba öntenünk azt a megérzésünket, hogy mozifilm és társadalom ezer szállal kötődik egymáshoz, de sokkal nehezebb feladat a kapcsolatukat meghatározñ szabályszerűségek aprñlékos bemutatása. Ma már senki sem merné azt állìtani, hogy mivel Hollywood egy kapitalista elvek szerint működő iparág székhelye, az ott forgatott filmek szükségszerűen valamiféle (gazdasági, erkölcsi vagy szexuális szempontbñl retrográd) konzervatìv ideolñgiát közvetìtenének. Persze nyilvánvalñ, hogy Hollywood gazdasági szervezete és érdekei befolyásolták az ott forgatott filmeket. Bár nincsenek szigorú tartalmi előìrások, bizonyos tabuk léteztek. Az 1930–1940-es évek Hollywoodjában nem lehetett volna nyìltan kommunista vagy fasiszta filmet forgatni – Franciaországban, 1936-ban, Jean Renoir a kommunista párt anyagi támogatásával forgatta le Miénk az élet cìmű filmjét (igaz, a mű sosem került kereskedelmi forgalomba). A stúdiñrendszer megszabja azt a gondosan körülhatárolt szellemi, esztétikai és narratìv pályát, amely szűk ugyan, de ahhoz mégis elég tágas, hogy különböző tartalmaknak adjon helyet. A rendszer középpontjában a film alkotñja áll. Már maga a kifejezés is meglepőnek tűnhet: van-e értelme alkotñrñl beszélni az ipari termelés rendszerében? A 19. század ñta a Nyugat hajlamos úgy tekinteni a művészre, mint egy szélsőségesen individualista alkotñra, aki ellenszegül a társadalom normáinak. Ez az elképzelés bújik meg a mozitörténet nagy alkotñirñl szñlñ klasszikus elemzések mögött: „rendezői filmek” csak Eurñpában léteznek (Renoir, Dreyer, Bergman), hiszen Amerikában csak azon kivételes esetekben beszélhetünk alkotñkrñl, ha képesek voltak „szembeszegülni” a rendszerrel. Értő elemzéssel azonban kimutathatñ, hogy a filmekkel kapcsolatban a filmkritikusok kezdték használni az alkotñ fogalmát, méghozzá nyilvánvalñan az irodalmi művek alkotñinak mintájára. Így prñbáltak legitimálni saját tevékenységüket és az általuk vizsgált műveket. Ezzel magyarázhatñ például, hogy az 1960-as évek szakfolyñiratai új státust prñbálnak kölcsönözni a B szériás hollywoodi filmeknek azzal, hogy „fekete filmeknek” keresztelik őket. A valñságban azonban nem különösebben termékeny megközelìtés a művészi alkotñképesség és a stúdiñrendszer szembeállìtása: a nagy hollywoodi rende-zők az adott rendszeren belül dolgoznak, ez a rendszer keretet ad munkájuknak, és rendelkezésükre bocsát egy bizonyos nyelvet. A rendezők elsajátìtják a rendszer által megszabott normákat és a szükséges szakmai fogásokat, amelyek egyrészt kétségtelenül kordában tartják ugyan a rögtönzéseket, másrészt viszont nem tilos eltérni a normáktñl, hiszen a szabályokat a kreatìv művészek folyamatosan újraìrják. A filmipar mindig megtalálja azokat a belső erőforrásokat, amelyek lehetővé teszik továbbfejlődését. A film a szñ szoros értelmében vett népszerű művészet (art populaire), amely képes alkalmazkodni a közönség mindig változñ ìzléséhez, sőt képes feldolgozni és közvetìteni a közönség új erkölcsi értékeit, társadalmi tapasztalatait és esztétikai kìváncsiságát.

81

Georges Sadoul: Histoire du cinéma mondial. Paris, 1959, 253.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Hollywood azért fontos állomása a médiatörténetnek, mert egy bizonyos kulturális termék ipari előállìtásának igen eredeti formáját képviseli. Az aprñlékosan szabályozott narratìv rendszer és a technikai újìtások (különösen a hangosfilm) Hollywoodban egységes egésszé formálñdnak. Hollywoodban éri el tetőpontját a termékstandardizáciñ és a művészi kreativitás dialektikája. A cenzúra pedig a társadalmi, kulturális és esztétikai normák viszonyának minden népszerű médium számára kulcsfontosságú kérdését világìtja meg.

3.4.1. Technikai váltás, narráció és stúdiórendszer A termelés rendszere azokon az ñriási stúdiñkon alapul, amelyek elsődleges feladata a filmgyártás ésszerűsìtése volt. A többhektáros telkeken elterülő stúdiñkban minden, a filmforgatáshoz szükséges szakma képviselteti magát, a világosìtñtñl a jelmeztervezőig, de a stúdiñk rendelkeznek dìszletraktárakkal, sőt állatkerttel is. A szìnészek szövetségére támaszkodva (az Academy of Mo-tion Picture Art 1927-ben jött létre, a szakszervezet befolyásának ellensúlyozására) a stúdiñk felügyelik a szìnészek felvételének folyamatát, a sztárokétñl egészen a statisztákéig. A star system voltaképpen a munkaerő hatékony kihasználásának egyik eszköze. Amint feltűnik egy ìgéretes fiatal szìnész, a stúdiñk kialakìtanak számára egy személyiséget: megváltoztatják a külsejét, az öltözködését és természetesen a nevét is. A stúdiñ „kitalálja” sztárjai magánéletét is, amely a szñrakoztatñipar része. A kifejezetten erre szakosodott újságìrñk (Edda Hopper, Louella Parson) pedig a kifejezetten e célra szakosodott sajtñtermékekben teszik közzé Hollywood kulisszatitkait. A nagy szakértelemmel megrendezett magánélet elválaszthatatlanul összekapcsolñdik a sztár imázsával. A filmcsillagok magánélete áru, amelynek forgalmazási jogaiért fizetni kell. Ezen keretek között született meg és – 1930 és 1950 között – élte virágkorát a klasszikus hollywoodi stìlus, amely szakmai fogások és technikai megoldások sajátos együttesén alapszik. Ez a stìlus voltaképpen a stúdiñk közös nyelve, amely a filmiparban dolgozñk kultúráját tükrözi. Hasonlñan a szaktudás más formáihoz, a filmesek anélkül sajátìtják el, hogy szabályai és tartalma egyértelműen le lennének fektetve. A rögtönözni kényszerülő rendező számos, egyaránt elfogadhatñ megoldás közül választhat. Úgy fogalmazhatunk tehát, hogy a rendszer inkább kizár bizonyos dolgokat, mintsem kész megoldásokkal szolgálna. Működése nem gátolja meg tehát az egyéni rendezői stìlusok kialakulását, sőt a technikai újìtásokat is képes integrálni. Márpedig a film technikai eszköztára állandñan megújul: 1920 és 1940 között jelennek meg az új objektìvek és az új fñkuszok; újjászületnek a világosìtás technikái (az ìvlámpák helyét a Mazda izzñlámpái veszik át), a filmek is egyre jobb minőségűek. Az új technikai lehetőségek azonban csak akkor szolgálják hatékonyan a filmipart, ha képesek beilleszkedni a narráciñ uralkodñ rendszerébe. A világosìtás változásai és a mélységélesség használata megmutatja, hogy a technikai újìtások, a közönség ìzlésének kiszolgálása és a szakmai normák tisztelete néha ellentmondásban állnak egymással. Az első filmeken általában csak a kép előtere volt tisztán láthatñ. Az 1920-as években már megoldhatñ, hogy a kép előtere és háttere is tisztán kirajzolñdjon, ami új utakat nyit meg a narráciñ előtt: lehetségessé válik például, hogy a néző figyelme egy távol állñ alakra összpontosuljon, vagy hogy a rendező áthelyezze a jelenet súlypontját. A tisztább képnek azonban nem mindenki örül, hiszen az 1920-as években az elmosñdott képek használata a művészi fotográfia védjegyének számìt, olyannyira, hogy egyes rendezők szándékosan bizonytalan kontúrú képeket készìtenek. Ráadásul a régi ìvlámpák és az új Mazda-féle izzñlámpák nem ugyanolyan minőségben világìtják meg a jelenteket, ìgy az is előfordulhat, hogy a szìnésznők szépségét megőrzendő maszkot helyeznek a kamera objek-tìvjára, ìgy prñbálván sejtelmesebbé tenni a képet. Olykor egy-egy rendező művészi megfontolásokbñl készìt a megszokottnál homályosabb képeket, amelyek ellen azonban a nézőközönség mind esztétikai, mind kényelmi okokbñl tiltakozik. Nem ritka eset, hogy a mozigépészek azzal a panasszal fordulnak a stúdiñkhoz, hogy egyik vagy másik képpel „nem boldogultak”. A technikai megfontolásokat, a narratìv forma követelményeit és a közönség igényeit a hangkìséret kérdésében sem volt könnyű összeegyeztetni. A némafilmek a legkevésbé sem voltak csendesek. Az 1900-as párizsi világkiállìtáson Léon Gaumont olyan szerkezeteket mutat be, amelyek segìtségével lehetségessé válik a fonográf és a filmvetìtő működésének összehangolása. Más ötleteket is felvetettek a probléma megoldására, ezek azonban az esetek többségében túl költségesek voltak, semhogy megvalñsulhattak volna. 82 Szokássá vált, hogy a filmeket zongorakìsérettel vetìtik; a cselekmény értelmezését pedig előre megìrt betétszövegek hangos felolvasásával könnyìtették meg. Egyes filmeket fonográfkìsérettel forgalmaztak. A problémára az elektronika fejlődése talál majd megoldást. Ugyanebben az időben, az 1920-as évek végén új, elektronikus hangfelvételi eljárásokat dolgoznak ki a rádiñ számára. A megújulási kényszerrel küszködő mozi kapva kap az új lehetőségen. Az Egyesült Államok filmszìnházai válságban vannak, a rádiñ és a szabadtéri Pierre Billard: L’âge classique du cinéma français. T. II. Du cinéma parlant à la nouvelle vague. Paris, 1995, 21–23. Billard felsorolja a ki nem fejlesztett francia találmányokat, köztük Léon Gaumont-ét. 82


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) szñrakozási lehetőségek egyre keményebb versenytársaivá válnak a filmnek, a music-hall pedig kezdi visszahñdìtani a közönséget. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a korabeli szovjet és német filmek vitathatatlan esztétikai megújulása (szemben a hollywoodi formák viszonylagos kiüresedésével) is arra ösztönözte az amerikai filmipart, hogy prñbálkozzon meg a hangosfilmmel. A kezdeti kìsérletek az ATT-telefontársaság nevéhez fűződnek. Ők dolgozzák ki a Warner Bros számára a Vitaphone nevű eljárást, amely még mindig egy fonográf és egy vetìtőgép összekapcsolásán alapszik. Ezzel az eljárással szonorizálják az első „hangosfilmet”, az 1927-ben forgatott Jazzéne-kest. A következő évben jelenik meg a piacon a General Electric által kidolgozott, optikus Movietone-hangeljárás, amely sokkal jobb minőségű hangosìtást tesz lehetővé. A hangszalag a filmtekercs szélére van felvéve, ìgy a kép és a hang koordináciñjának problémájára végre kielégìtő megoldás született. A német elektronikai ipar is kidolgoz egy eredeti eljárást, amelynek köszönhetően beindul a Rajnán túli filmipar koncentráciñjának folyamata: a különböző szabadalmakkal rendelkező társaságok a Tobisklang Film kebelén egyesülnek, az Universum Film AG (UFA) stúdiñi pedig valñdi filmipari központtá növik ki magukat. A Gaumont- és a Pathé-birodalomtñl örökölt francia stúdiñk (Boulogne, Épinay, Vincennes) technikai felszereltsége messze van ugyan az ideálistñl, ezt azonban a párizsi művészek alkotñkészsége részben kompenzálni tudja. René Clair Párizsi háztetők alatt cìmű filmje (1928), valamint Abel Gance egy alkotása a németek által kifejlesztett eljárás segìtségével készül. A hangosfilm megjelenésének következményeként eltűnnek a szìnről a némafilm azon sztárjai, akik kellemetlen hangjuk vagy szabálytalan kiejtésük miatt kénytelenek elhagyni a pályát. Vannak olyan csillagok is, akik egyszerűen ñdzkodnak a stìlusváltástñl. Charlie Chaplin például, aki először a music-hall repertoárjábñl származñ komikus pantomimot (Charlie), majd a népszerű melodráma érzelmes és patetikus esztétikáját (A város fényei, 1931) vitte át tökéletesen a filmvászonra, továbbra is ragaszkodik némafilmtechnikáihoz. Az 1936ban forgatott Modern idők lényegében némafilmnek számìt; a párbeszéd csak az 1939-es Diktátorban játszik fontos szerepet.83 A hangosfilm megváltoztatja a szìnészi játékot is. Nincs már szükség a némafilmben használatos eltúlzott mimikára, finomabb gesztusok is megteszik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szìnészi játék modernizálñdásának folyamata a szìnházakban is megfigyelhető, sőt már a hangosfilm beköszönte előtt megkezdődött. A hangosfilm végül megváltoztatja a film sajátos narratìv eszköztárát is. A rendezők rövidesen megtanulják hang és kép hatásos összekapcsolásának mñdját, s ezzel arra ösztönzik a nézőket, hogy ők is sajátìtsák el a hagyományosnál sokkal összetettebb szimbolikus nyelvet. Az első hangosfilmeken a hang voltaképpen csak a kép jelentésének fokozására szolgál; a későbbiekben azonban önállñan is képes lesz jelentést hordozni. A képen nem is láthatñ autñ zaja például egy új szereplő érkezését jelenti. A film hangosìtásával kapcsolatos technikai viták megmutatják, hogy az uralkodñ hollywoodi filmnyelv egyértelműen előnyben részesìti a folytonosságot és a „realizmust”. A nagy társaságok mérnökei (például a Bell Labs) kezdetben szìnházi és koncerttermi tapasztalatokra támaszkodva prñbálják megközelìteni a hangosfilm problémáját. Úgy képzelik, hogy a „tökéletes hanghatás” eléréséhez sok-sok mikrofonra van szükségük - mint az 1890-es években a teatrofonon közvetìtett szìnházi előadások esetében. Az ideális néző (akinek helyét a mérnökök a kamera helyére, a felvett jelenettel szemközt képzelik el) ìgy sztereofonikusan élvezheti a hanghatást. Ezt hìvják a mérnökök „realistahangfelvételnek. A mozifilmek esetében mindez roppant nehezen valñsìthatñ meg, hiszen a mikrofonoknak annyi különféle hangkörnyezetet kellene megragadniuk, ahány elkülönìthető jelenete a filmnek van; ráadásul a kamera közelìtésének vagy távolìtásának függvényében folyamatosan változtatniuk kell a hangerőt. Ez a gyakorlat nem egyeztethető össze a mozi sajátos történetmesélési stìlusával, amely az egyes jeleneteket nem különállñ fejezetekként, hanem egységes elbeszélésként értelmezi, és nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a párbeszédek világosan érthetők legyenek. A filmesek rövidesen lemondanak tehát arrñl, hogy minden jelenet saját „realista” hangháttérrel rendelkezzen. Ezentúl csak a párbeszédeket veszik fel mikrofonok segìtségével, amelyeket egyébként rövidesen alkalmassá tesznek arra, hogy a szìnészek mozgását kövessék. A környezet hanghatásait utñlag veszik fel, méghozzá a legkevésbé sem realista szellemben: ügyelnek például arra, hogy ne nyomják el a párbeszédeket. A hangosfilm megjelenése a mozi lehetséges repertoárját is átalakìtja. Hirtelen minden szìndarabbñl film születhet. A producerek aranybányát szimatolnak, nem csoda hát, hogy rengeteg „szìnházi film” születik ezekben az években. A korai szìnházi felvételek statikusak és merevek, ezért egyes kritikusok a mozifilmre jellemző sajátos stìlus halálán sajnálkoznak. A hangosfilm egyébként új lehetőségeket nyit meg az irodalmi alkotások megfilmesìtése előtt is. A legnagyobb irodalmi műveket szinte kivétel nélkül újraforgatják. A második

83

David Robinson: Charlot entre rire et larmes. Paris, 1995.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) világháború előestéjén tìz amerikai filmből hat regény, novella vagy szìnpadi mű feldolgozásán alapul. 84 Végül, a hangosfilm az eddiginél is szorosabbra fűzi mozi és music-hall kapcsolatát. A húszas években a music-hall egyébként is nagy változáson megy keresztül: szakìt a kávéházi koncertek és a bohñzatok stìlusával, előkelő és roppantul drága látványossággá válik. A csodálatos jelmezek, az elérhetetlen sztárok és a valñságtñl elrugaszkodott történetszövés a music-hallt a modern idők tündérmeséjévé teszik, amely szinte kìnálkozik arra, hogy a mozi szakmailag tökéletes zenei fantáziákat készìtsen belőle.

3.4.2. Az írott elbeszéléstől a megfilmesítettig A termelés racionalizálásának első lépése a nyersanyag (azaz a történetek) ésszerű kezelése. A regények és a szìndarabok olyan kiprñbált történetekkel szolgálnak, amelyek már bizonyìtották, hogy képesek hatni a közönségre. A Fox már 1919-ben szerződésben arra kötelezi magát, hogy anyagilag támogatja azokat a Broadwayn bemutatandñ darabokat, amelyekből esetleg érdemes filmet forgatni. 1925-ben a cég összesen 150 ezer dollárt fektet a szìnházba, amivel alaposan megrémìti a szìnházi élet vezetőit, akik 1926-ban kiharcolnak egy megállapodást, amely megtiltja a filmproducerek számára, hogy kizárñlagos jogokat szerezzenek még be sem mutatott szìndarabok felett. Hollywoodban az ìrott műveket a műfaji hierarchia elveit tiszteletben tartva hasznosìtják. Szakemberek bújják a frissen megjelent könyveket és újságokat, a lehetséges filmtémákat keresve. A Universal 1927–1928-as termelési terve a következő műfajok között osztja fel a vállalat éves költségvetését: presztìzsfilmek, minőségi filmek (features) és bűnügyi drámák (thrill dramas). A tárgyévben forgatott tizenegy presztìzsfilmből öt hìres regényen, kettő pedig sikeres szìndarabon alapszik. A 33 „rendes” film témáját vagy népszerű magazinok – például a Reader’s Digest – rövid elbeszélései szolgáltatták, vagy a stúdiñ munkatársai ötölték ki. A maradék 22 film szinte kivétel nélkül western, ez ugyanis a cég specialitása. A műfaj egyébként a századfordulñ környékén népszerű western novelből nő ki. Az irodalmi elbeszélés megfilmesìtését profik végzik. A szöveget először a forgatñkönyvìrñk szétszabdalják, majd a dialñgusìrñk újra összerakják. Bár közmegegyezés szerint a film „alkotñjának” a rendező számìt, a producerek szinte teljhatalommal rendelkeznek a szereplőválasztást, a vágást és a történet esetleges mñdosìtását illetően. Louis B. Mayer például hatalmi szñval happy endet kényszerìt az egyébként tragikus végkifejletű Thomas Hardy-regény, az Egy tiszta nő filmváltozatára. David O. Selznick szerencsére meg-őrizte a filmek előkészületei során papìrra vetett feljegyzéseit. Ezek a jegyzetek és a filmtársaságok fokozatosan megnyìlñ archìvumaibñl származñ dokumentumok lehetővé teszik, hogy nyomon kövessük a filmmel kapcsolatos döntéseket, azt a folyamatot tehát, amelynek során egy irodalmi elbeszélésből filmes elbeszélés válik. David O. Selznick 1940-ben a klasszikus angol regény, a Jane Eyre megfilmesìtésére vállalkozik. Először is állást kell foglalnia a regénnyel kapcsolatban, hiszen a műnek már nem kevesebb mint 27 filmes feldolgozása van, márpedig a jogászok és a nézők is joggal várják el, hogy Selznick ne elődeinek munkáját plagizálja. Szembesülnie kell azonban egy másik problémával is: a szñban forgñ regény része lett egy olyan kulturális hagyománynak, amely a művet magát is alaposan átformálta. A stúdiñ megrendel egy közvélemény-kutatást a könyv keleti parti olvasñi körében, mely arra a meglepő eredményre vezet, hogy az olvasñk többsége számára a regény csúcspontja a kastélyt elpusztìtñ tűzvész, amelyből a ház ura menti ki Jane Eyre-t. Márpedig ez a jelenet nincs benne a regényben, hiszen a tűzvész idején Jane Eyre nem tartñzkodik a kastélyban, a katasztrñfárñl csak jñval később, egy szolgálñ elbeszéléséből értesül. A rendező ñriási dilemma előtt találja magát: legyen hűséges a regényhez vagy adja meg a nézőközönségnek, amit kìván, azaz a tűzvészt? Kompromisszumos megoldás születik. A forgatñkönyv tiszteletben tartja a regény eredeti cselekményét, a szolgálñ tehát utñlag számol be a tűzvészről. A forgatñkönyvìrñk kénytelenek voltak elismerni, hogy másképpen nem lehetséges fenntartani az elbeszélés időbeli koherenciáját. Egy flash-back segìtségével azonban kedvére tesznek az érzelemre vágyñ nézőközönségnek is, amely megkapja az annyira áhìtott drámai tűzvészt. A forgatñkönyv egyébként egy másik problémával is szembesül: a történet egésze csak a hősnő boldogtalan gyermekkorának ismeretében értelmezhető, amelyet azonban csak túl költséges dìszletek között volna lehetséges leforgatni. A rendezői döntés értelmében tehát a film kezdőképe egy nyitott könyvet ábrázol, amelynek első mondatait (Jane Eyre első személyű elbeszélését gyermekkorárñl) egy női hang olvassa fel. Márpedig ezek a filmet a regénnyel szimbolikusan összekapcsolñ sorok nincsenek benne az eredeti szövegben. Ettől persze még nélkülözhetetlenek, hiszen megalapozzák a film narratìv struktúráját: az ìrott szöveghez valñ hűség látszata bizonyos értelemben igazolja a művet, amennyiben a könyv kulturális legitimáciñjának fényéből néhány sugár a belőle készült mozifilmre is árad. A forgatás előkészületei során tartott munkaértekezletek 84

Christian-Marc Bosseno – Jacques Gerstenkorn: Hollywood, l’usine à rêves. Paris, 1992, 88.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) feljegyzéseiből kiderül tehát, hogyan is áll össze egy film: készìtői nem léphetik át az adott költségvetési kereteket (a Jane Eyre esetében például szñ sem lehetett téli, szabadtéri forgatásrñl); az elbeszélés technikáját forgatñkönyvìrñk határozzák meg, de a rendezőnek is lehetnek vágyai és ötletei, emellett a filmkészìtők természetesen a közönség vélt vagy valñs elvárásait is figyelembe veszik.

3.4.3. A műfajok kodifikációja és megújulása Az ìgy készülő filmek műfaji besorolása egyfelől támaszul szolgál a közönségnek, amely ìgy mindig előre tudja, mire számìthat, másfelől segìtséget nyújt a rendezőnek is, amennyiben a műfaji meghatározás keretet ad a munkájának. A műfaji határok áthágása vagy átértelmezése pedig hozzájárul tartalom és forma állandñ megújulásához. A börleszk, a western, a zenés vìgjáték, a Frank Capra-féle vìgjáték, a gengszterfilmek mindmind sajátos kñddal rendelkező műfajok, amelyek biztosìtják az amerikai filmművészet állandñságát és folytonos megújulását, valamint azt a tulajdonságát, hogy mindig képes felhasználni a rokon művészeti ágak, a népszerű regény, a szìnház és a musical nyújtotta nyersanyagot. A western jñl példázza, hogyan lehet némiképp megújìtani egy meglehetősen merev szabályokkal behatárolt műfajt, méghozzá anélkül, hogy összezavarnák a nézőket.85 A western egyrészt a 19. századi amerikai népszerű irodalom hagyományára támaszkodik, másrészt merìt Buffalo Bill cirkuszi előadásainak eszköztárábñl is. Azzal, hogy fáradhatatlanul újra és újra elmeséli a Nyugat meghñdìtásának eposzát (amelynek állandñ főszereplői a pozitìv hős, a Cowboy, valamint a negatìv hős, az Indián), közösségi mìtoszt teremt. Az 1920-as évek hősei – például Tom Mix – erkölcsi mintaképül szolgálnak: személyes morális hitelük révén a hagyományos viktoriánus erkölcsi értékeket testesìtik meg. A műfaj későbbi fejlődése során a hősök már nem egyértelműen pozitìv, jñval inkább küszködő férfialakok, ami arrñl árulkodik, hogy változñfélben van a társadalmi férfiideál. A későbbi westernek az Indiánt is egyre árnyaltabban ábrázolják. A western elég jellegzetes műfaj ahhoz, hogy parodizálják vagy egzotikus környezetbe helyezzék át. A thriller a gazdasági világválság idején tett szert fontos szerepre. Nézői úgy érezték, hogy betekinthetnek a pénz világába. A thriller alvilága metaforikusan az üzleti életet jelentette, ahol nincsenek szabályok, ahol a társadalmi és erkölcsi felelősségtudatnak hìján lévő hatalmasok és gazdagok bármit megengedhetnek maguknak. A „fekete film” az erőszakot láttatja a társadalmi viszonyok rendezőelveként; a végkifejlet azonban, a cenzúrának köszönhetően, mindig „morális”. Frank Capra vìgjátékai (It Happened one Night [Ez történt egy éjszaka], 1934; Mr. Deeds Goes to Town [Váratlan örökség], 1936) szintén a válságra adott válaszként értelmezhetők. Főszereplői roppant gazdag amerikaiak, akik valñszìnűtlenül gyönyörű dìszletek között az elit gondtalan életét élik. Capra filmjei ráadásul mindig happy enddel végződnek, a közönséget tehát látszñlag semmi nem zökkenti ki az álmodozásbñl. De a könnyedség csak látszñlagos, a helyzeteknek és a párbeszédeknek mindig jelentésük van. Mi másrñl is szñlhatna a felhőtlen vìgjátéknak látszñ Mr. Deeds, ha nem a válság gyñgymñdjairñl, a gazdagok felelősségéről, a hagyományos amerikai értékekről, az intézményekbe vetett bizalomrñl, a vidékről és persze férfi és nő viszonyárñl? Számos, különféle jellegű filmben fedezhetjük fel a szándékot, hogy megoldást javasoljanak az Egyesült Államokat az 1929-es évtől kezdődően sújtñ gazdasági és erkölcsi válságra. A filmek széles skálája azt mutatja, hogy nem járunk el helyesen, ha a hollywoodi filmek tartalmát vizsgálva csak a sztereotìpiákat vesszük észre. Közelebbről szemügyre véve láthatjuk, hogy a filmtermés szìnes és változatos. A nagy társaságoknak kétségtelenül van filmpolitikájuk. Bizonyos cégek egyik vagy másik műfajra szakosodnak (az RKO a westernre, a Universal a fantasztikus filmre). A társaságok túlnyomñ többsége arrñl is meg van győződve, hogy nagy haszonra szert tenni csak közönségfilmekkel vagy „B kategñriás”, standardizált történetekkel lehet. Az is tagadhatatlan, hogy a nagy stúdiñk egyik-másik „házi” rendezője” még be sem fejez egy forgatást, az ìrñasztalán már ott találja az új forgatñkönyvet, szereplőlis-tát, dìszlettervet és költségvetést, amelyhez következő filmjében alkalmazkodnia kell. Azonban ne feledjük, hogy minden film létrejöttét hosszú, nyìlt vagy a szìnfalak mögött zajlñ egyezkedés előzi meg. A filmesek bizonyos kényszereket nem kerülhetnek meg ugyan, de figyelemre méltñ alkalmazkodñképességüknek köszönhetően még ìgy is igen különböző filmeket hoznak létre.

3.4.4. Cenzúra, mozi és népszerű kultúra A jñ film tartalma megfelel a közönség elvárásainak (illetve annak, amit készìtői a közönség elvárásainak gondolnak), de a művelt közönség vágyait is ki kell elégìtenie. Ennél is fontosabb talán, hogy nem szabad kiváltania a család-védő és vallási szervezetek haragját, sőt meg kell felelnie elvárásaiknak. A konfliktusok középpontjában a közönség áll. De ki is jár moziba? Kinek a számára készülnek a filmek?

85

Jean-Louis Leutrat: Le Western: quand la légende devient réalité. Paris, 1995.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Furcsa mñdon igen kevés adattal rendelkezünk a két világháború közötti időszak amerikai moziközönségéről. 86 A filmkészìtők a családot célozzák meg filmjeikkel. Meg vannak győződve arrñl, hogy célközönségük ìzlését ösztönösen is képesek felmérni, nem élnek tehát azokkal a mñdszerekkel, amelyek segìtségével a sajtñ sikeresen mérte fel olvasñit, a rádiñ pedig hallgatñit. Utñlagos becslésekkel kell hát megelégednünk, s ezek korszakonként különböző képet mutatnak. 1914-et megelőzően a mozi nem az elit szñrakoztatására szolgál; hasonlñan a korai idők music-halljához (amellyel egyébként osztozik a szìnháztermeken) a mozi olcsñ időtöltésnek számìt. Célközönsége a felnőtt, nem túl jñmñdú, városi lakosság, különös tekintettel a bevándorlñkra. Eurñpában hasonlñ a helyzet: a mozi első közönsége a zenés kávéházakba, az olcsñ szìnházba és vurstliba járñ, nem különösebben előkelő réteg. A közönség összetétele magyarázza például az Edison stúdiñiban forgatott börleszkek sikerét is. Ezekben az években a New York-i sajtñ érdekes újìtás segìtségével prñbál új olvasñkat meghñdìtani: a lapok úgynevezett comic stripseket közölnek, amelyek rövid történeteket mesélnek el képek segìtségével. A comics népszerű lapok képregényeihez hasonlñan témáit, sőt nemritkán főhőseit is az 1900-as évek börleszkjeitől kölcsönzi. A cselekmény középpontjában a tekintély, a hagyományos értékek és a hierarchia felbomlásának mindig népszerű témája áll. A zsarukat mindig átverik, mint ahogy Lyonban, 1830-ban, Guignol is eltángálta a csendőrt. A vìgjátékok világa nyers, brutális, érzelemmentes; ez a szabados hangvétel hìvja fel a műfajra az első cenzorok figyelmét. A társadalmi rend éber őrei, azaz az erkölcs- és családvédő amerikai szervezetek minden eszközzel megprñbálják elérni az általuk erkölcstelennek ìtélt filmek betiltását. A mozit azért érzik különösen veszélyes médiumnak, mert az mindenki, még a gyermekek számára is elérhető, hiszen filmeket a nap minden ñrájában vetìtenek, méghozzá olcsñn. A moziban látszñlag nem az a legrémìtőbb, hogy áthágja a közismert társadalmi normákat, inkább az, hogy a populáris kultúra értékeit és formáit közvetìti. A bìrák támogatását élvező családvédő szervezetek sikeresen kiharcolják, hogy az ország minden nagyobb városa önállñ cenzúratanácsot működtessen. Először 1907-ben hallhatunk arrñl, hogy a filmeket hatñságilag ellenőrzik: egy Chicagñban kiadott rendelet felhatalmazza a rendőrséget a filmplakátok mñdosìtására vagy betiltására. Úgy tűnik, hogy a rendeletet egészen 1909-ig nem alkalmazták, ekkor azonban az Ifjúságvédő Egyesület vizsgálatot kezdeményez a filmszìnházak ügyében. Miután egy filmjéből a rendőrség kivágatta a gyilkosságot és a lopást megörökìtő jeleneteket, valamint betiltott két filmplakátot, a forgalmazñ Illinois állam legfelsőbb bìrñsága elé vitte az ügyet. A per során a bìrñ elmondja, hogy a filmszìnházakat „alacsony áraik miatt rengeteg gyermek látogatja. Sokan járnak moziba olyanok is, akik nehéz anyagi körülményeiknél fogva nem engedhetik meg maguknak a hagyományos szìnházak látogatását. A mozi közönsége tehát olyanokbñl áll, akik koruknál, iskolázottságuknál és élethelyzetüknél fogva különösen védtelenek az erkölcstelen és obszcén látványosságok pusztìtñ befolyásával szemben.”87 A húszas évek elején a probléma már nemcsak a keleti part nagyvárosaiban érezhető, hanem Hollywoodban is. Az ott uralkodñ fényűzésről és szexuális szabadosságrñl szñlñ sajtñbeszámolñk egyszerre festenek vonzñ és rémìtő képet a film fővárosárñl. Az egymást követő botrányok – a némafilm egyik legnagyobb komikusát, „Fatty” Arbuckle-t például nemi erőszakkal és gyilkossággal vádolják – felerősìtik a cenzúrát követelők hangját. A filmesek kezdetben közös frontba tömörülve prñbálják visszaverni az erkölcsvédők támadásait. A filmkészìtők azzal vádolják a különféle szövetségeket, hogy bár a lakosságnak csak csekély kisebbségét képviselik, szigorú erkölcsi elveiket minden polgártársukra rá akarják kényszerìteni. Később azonban új stratégia segìtségével prñbálják elkerülni a cenzúrát: mint minden amerikai vállalkozás, a filmstúdiñk is azt vallják, hogy az önkorlátozás hosszú távon kevésbé veszélyes, mint egy külső hatñság felügyelete. Kritikusai megnyugtatására a filmszakma tehát egy volt magas rangú tisztségviselőt kér fel érdekei képviseletére. Az indianai presbiteriánus egyházhoz ezer szállal kötődő William Hays egy időben a Posta vezérigazgatñjának posztját is betöltötte. Hays 1927-ben fogalmazza meg azt az általános működési szabályzatot, amelyet 1930-ban minden stúdiñ kötelezőnek ismer el magára nézve. A szabályzatnak megfelelően a stúdiñk minden rendezőjüktől elvárják, hogy bizonyos tiltásokat és erkölcsi megfontolásokat tartsanak tiszteletben. A szabályzat általános elvei az amerikai társadalom alapvető értékeit tükrözik: a filmek „nem süllyeszthetik le nézőik erkölcsi szintjét”, következésképpen „bizonyos normák szerint kell ábrázolniuk az életet”. A szabályzat jñ néhány konkrét tiltást is tartalmaz: nem kerülhet vászonra sem nemi erőszak, sem az amerikai zászlñ meggyalázása. A Hays-szabályzat gyakorlati alkalmazása azonban számos vitával és egyezkedéssel jár. A meztelen női testek ábrázolásának kérdésében például a felek roppant nehezen jutottak megegyezésre. A húszas években a párkapcsolatokat és a családi életet szabályozñ erkölcsi normák vesztenek victoriánus Francis Bordat – Michel Etcheverry: Cent ans d’aller au cinéma. Le Spectacle cinématographique aux États-Unis, 1896–1995. Rennes, 1995. Az amerikai mozik 1922-ben heti 40, mìg 1928-ban már heti 65 milliñ nézőt vonzottak. 87 Robert Sklar: Movie Made America. New York, 1994, 127. 86


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) merevségükből. A családfő hatalma többé nem megkérdőjelezhetetlen, és a nők szexuális szabadságának kérdése sem tartozik többé a tabutémák közé. Mivel a filmkészìtők elemi érdekei azt diktálják – különösen a válság éveiben –, hogy a közönség elvárásait tekintetbe vegyék, az új viselkedési normákat megtestesìtő alakok is vászonra kerülnek. A Fox alkalmazásában állñ Bette Middler számos filmben alakìt emancipált nőt. Az amerikai nő szexualitását persze a kor minden filmje potenciális veszélyforrásként ábrázolja, amely a történetek moralizálñ végkifejlete során mindig visszakerül az elfogadhatñ keretek közé. Az 1929-es válság visszatérìti az amerikaiakat az ország hagyományos értékeihez, amelyekhez annál erősebben ragaszkodnak, minél nagyobbnak látszik a veszély. Ebben a nehéz helyzetben a Hays-szabályzat előìrásai szolgálnak útmutatñul a filmrendezők számára; ezek jelzik, hogy filmjeikben meddig mehetnek el. A szabályzat nem akadályozza meg a legjobb, a producerek védelmét élvező rendezőket abban, hogy a szabályokat megkerülve kamatoztassák tehetségüket. A hollywoodi rendszert túl sok ellentétes érdek járja át, semhogy kritikusaik a filmtermés egészét „fertőtlenìthessék”: a hollywoodi film, amelyet az eurñpai rendezők folyamatos beáramlása rendszeresen új életre kelt, képes az uralkodñ normáktñl eltérő esztétikai és ideolñgiai tartalmak integrálására is. A mozifilmek cenzúrája Eurñpában más körülmények között működik. A hollywoodi filmek behatolása az eurñpai piacra egyben azt is jelenti, hogy teret hñdìtanak az amerikai erkölcsi normák, a nemek viszonyárñl alkotott amerikai elképzelések, valamint az amerikai autñk és zene divatja. Angliában az 1912-ben létrehozott The British Board of Film Censors 43 pontos szabályzatot fogalmaz meg, amelynek alapján az erre illetékesek kivágathatják a fil-mekből az illetlennek, erkölcstelennek vagy törvényellenesnek ìtélt jeleneteket. A latin országokban a katolikus egyház a könyvekhez hasonlñan jár el a filmekkel is: rendszeresen közzéteszi az ajánlott és a tiltott művek listáját. Az egyház nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a lakosságot megismertesse a mozival: mivel az ifjúság időtöltésének ellenőrzéséért kemény harcot folytatott más szellemi áramlatok képviselőivel, szìvesen veszi a filmben rejlő lehetőségeket. Az egyház által „patronált” szervezetek tehát gyakran szerveznek vetìtéseket, amelyeken természetesen gondosan megválogatott szellemiségű filmeket mutatnak be.88

3.5. A KÉP IGAZSÁGA 3.5.1. A mozielőadás anatómiája Az 1930-as években a mozi családi időtöltéssé válik. Megszilárdulnak a mozielőadás szervezeti keretei. A kizárñlagosságra törekvő amerikai hálñzatok erőfeszìtéseinek köszönhetően megépülnek az első, kifejezetten a filmvetìtés céljára tervezett szìnházak, amelyek esztétikájukban a közönségfilmek dìszleteit utánozzák. A kariatidákkal dìszìtett kapuk ñriási termekre nyìlnak, amelyeket berendezve az épìtészek nem fukarkodtak az aranyozással és a stukkñval. Egy-egy filmszìnházban (vagy nevezzük őket modern katedrálisnak?) még orgonát is elhelyeznek. Ezek az épìtmények az olasz stìlusú szìnházak struktúráját veszik át, kiegészìtve az indusztriális művészetre oly jellemző túldìszìtettséggel és mértéktelenséggel. A filmszìnházak népünnepélyek helyszìneivé válnak. A mozielőadás formái is megszilárdulnak. A stúdiñk rendszeresen két, egymáshoz kapcsolñdñ filmet forgalmaznak, melyeket együtt vetìtenek le (az olcsñbbik változat szolgál majd a „B kategñria” alapjául). Felvezetésként látványos, néha mértéktelenül barokkos, a music-hall eszköztárábñl kölcsönzött attrakciñkkal szñrakoztatják a nézőket, ez a szokás azonban 1927-re eltűnik. A hangosfilm 1930-at követő elterjedése azonban új lendületet kölcsönöz a filmhìradñ műfajának. A két filmet elválasztñ – a szìnházi felvonásközre emlékeztető – szünetben különféle ételekkel szolgálnak, természetesen szintén in-dusztrializált szervezeti keretek között: a nagy amerikai társaságok szilárdan kézben tartják a pattogatott kukorica forgalmazását, Franciaországban pedig a Miko-cég tesz szert ñriási bevételre a jégkrémrudak mozitermi árusìtásábñl. Amikor a mozit mint médiumot vizsgáljuk, nem szabad elválasztanunk egymástñl a film előállìtását és különféle használati mñdjait. A korabeli mozilátogatñk emlékeiben a mozielőadás életre szñlñ élményt jelentő, egységes egészként él, számos okkal magyarázhatjuk hát, hogy a mozi fontos szerepet játszik a 20. századi média genezisében. Egyrészt hozzászoktatja a nézőket, hogy a „történetet mesélő” filmet összekapcsolják a reklámmal, amely boldogságot és persze egy bizonyos terméket árul. Másrészt a mozi arra ösztönzi a közönséget, hogy egyszerre fogyassza a fikciñ és a tájékoztatás képeit. Végül pedig a mozi tartñsan összekapcsolja a képet és a szabadidő eltöltését. Gondoljunk csak arra, hogy a kép, a látványosság és a szñrakoztatás között fennállñ szoros kapcsolat sokáig elképzelhetetlenné teszi, hogy a képi médiát az oktatásban is használni lehetne. A filmre rögzìtett fiktìv történetek („a film”) és a képi tájékoztatás szoros kapcsolata magyarázza a modern média egy követke-ző jellegzetességét, a szñrakoztatñ tájékoztatást. A filmesek és az újságìrñk már a harmincas évektől kezdve tisztában vannak ezekkel az újonnan felme-rülő problémákkal. 88

Bernard Alexandre: Le Horsain: vivre et survivre en pays de Caux. Paris, 1988, 202.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950)

3.5.2. A filmhíradó Az első, 1890-es évekbeli mozitekercsek olyan elemeket is tartalmaznak, amelyeket ma informáciñnak neveznénk. Franciaországban az első filmhìradñt a Pathé gyártotta 1907-ben, de példáját rövidesen a Gaumont és az Éclair is követte. A húszas években megprñbálják hirdetésekkel nyereségessé tenni a műfajt. Először négy, később ötféle filmhìradñt találunk Angliában; az Egyesült Államokban pedig a Pathé-News, a Fox-News és az International Newsreel hìradñit a Paramount-News, az MGM-News és a Kinogram hìradñi követik. Minden amerikai társaság saját irodát nyit a világ nagyobb városaiban, beszámolñikat ezeken a kirendeltségeken állìtják össze.89 A hangosfilm nyitja meg az utat a filmhìradñ további fejlődése előtt. Az új lehetőségeket kihasználva a Fox rendszeresen készìt filmhìradñkat, sőt 1926-ban létrehozza a Fox Movietone Newst. Az első öt évben ötmilliñ dollárt veszìtenek az ügyleten, mindazonáltal a Fox olyan piaci előnyre tesz szert, amelyet versenytársai a későbbiekben képtelenek lesznek ledolgozni. 1927. május 20-án a Fox Movietone News 6000 nézője már a nagy nap reggelén megláthatja a Charles Lindbergh gépének felszállásárñl készült beszámolñt. Fox később a földkerekség minden tájára elküldi riportokat készìtő operatőreit. A Westwoodban 1928-ban létrehozott Movietone Cityt kizárñlagos jelleggel filmhìradñk készìtésének szenteli. Louis de Rochefort 1935-ben indìtja be La marche du temps (Ilyen idők járnak) cìmű műsorát, amely az új magazinokhoz hasonlñ formát ölt: interjúk, magyarázatok, térképek és ábrák segìtségével jár körül egy adott problémát, amelyre megprñbál megoldással is szolgálni. A La Marche du temps mintául szolgál későbbi rádiñ- és tévéműsorok számára, sőt a Life magazint is hasonlñ elvek alapján szerkesztik. A legnagyobb városokban kifejezetten filmhìradñk vetìtésére szakosodott termek is létesülnek, amelyek csak a televìziñ megjelenésével tűnnek el a szìnről. Nagyon tanulságos a filmhìradñk témaválasztása, illetve a hìrek tálalása. A hìradñk, a nézők elvárásaival nagyjábñl összhangban, ugyanazokat az eseményeket ìtélik fontosnak és ugyanazon kategñriák szerint osztályozzák hìreiket, mint a lassan már évszázados múltra visszatekintő ìrott sajtñ. Politikusok beszédei és tárgyalásai, vasúti vagy légi tömegszerencsétlenségek, természeti csapások (árvizek stb.), sportesemények, divatbemutatñk – a sajtñ (különösen a „populáris” bulvársajtñ) már évtizedek ñta ezeket a történéseket tartja emlìtésre méltñnak a „világ látványosságai” közül. 1932-ben egy hìradñriporter, Charles Pedern a következő recepttel szolgál: a hìradñk nézőközönsége szerinte „látványos baleseteket, tömegszerencsétlenségeket, tűzvészeket és földrengéseket akar látni; szereti továbbá a gyilkosságnak áldozatul esett hìrességeket, a különféle versenyeket (a lñversenyt, különösen pedig az akadályversenyt, amelyek érdekesebbek az autñversenyeknél, mert sokkal nagyobb az elbukás veszélye), a tengeri csatákat, a gyerekeket (különösen a karonülőket), a szexet – például a fürdőruhás szépségversenyeket –, a divatbemutatñkat, a kabaréelőadásokat, a beteges és morbid dolgokat (például egy gyilkos vallomásait), a futballt és a műlesiklást, az állatokat (különösen a jegesmedvéket és a maj-mokat)…”90 A filmhìradñk csak a lehető legritkább esetben térnek el ettől a recepttől. Például a gyarmati világbñl csak festőiségét és egzotikumát hajlandñk észrevenni. A folyñiratokhoz (különösen pedig a műfaj archetìpusának számìtñ National Geographichoz) hasonlñan a „másik” különbözőségének valñdi bemutatása helyett a hìradñ is csak könnyen emészthető és felületes pillanatképekkel szolgál. A sport a nemzetek közti versengés allegñriájává válik. Az új szabadidős tevékenységek és szabadtéri sportok (mint például a sì vagy a kenu) arrñl tanúskodnak, hogy egyre többen teszik magukévá a testtel és az egészséggel kapcsolatos modern értékeket. A régi ünnepek (a Halloween vagy a karácsony) a modern, városias életforma ünnepeivé válnak. Annál, amit a hìradñk bemutatnak, nem kevésbé érdekes az, amit elhallgatnak (vagy amiről csak ritkán szñlnak), hiszen ebből a hìrekkel kapcsolatos kényszerek és konszenzusok mibenlétére következtethetünk. A munkásmozgalom küzdelmeiről például csak akkor számolnak be, amikor már intézményesülnek, mint például május 1-jének megünneplése. 1936-ban Gaumont filmhìradñi egészen június 5-ig szñt sem ejtenek a sztrájkokrñl, akkor is csak arrñl számolnak be, hogy „a fémmunkások sztrájkja” véget ért. 91

3.5.3. Az elkötelezett képek ellentmondásai A filmtársaságoknak a mozielőadások és a filmforgalmazás általános ökonñmiájába illeszkedő filmhìradñival párhuzamosan megjelenik egy önállñ műfaj, a dokumentarista film, amelynek képviselői, saját állìtásuk szerint, „igazabb”, autentikusabb viszonyban állnak a valñsággal. Maga a „dokumentarista” kifejezés is modern: George Marcel Petiot: Souvenirs d’un reporter cinématographique. Revue du cinéma, 1930. Idézi François Garçon: Gaumont, un siècle de cinéma. Paris, 1992, 107. 90 Charles Pedern: Newsreel Man. New York, 1932. Idézi Paula Rabinowitz: They must be represented. The Politics of Documentary. New York–London, 1994, 68. 91 François Garçon: Gaumont, un siècle de cinéma. Paris, 1992, 48. 89


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Grierson filmrendező illette ezzel a jelzővel Robert Flaherty filmes beszámolñját (Moana, 1926) a csendesñceáni bennszülöttek mindennapjairñl. Persze már ezt megelőzően is készültek dokumen-tarista képek és mozgñképek. A Lumière testvérek már 1896-ban bemutatták a világ különböző városaiban készült utcai felvételeiket: a vetìtések során egymás mellé helyezett felvételek különlegesen érdekes képet mutattak. 1899ben, a Dreyfus-per újratárgyalása során, Pathé és Méliès friss képek hìján régebbi anyagokbñl állìtják össze az üggyel kapcsolatos beszámolñikat. A két hìradás eltérő szellemben tálalja az eseményeket; a vetìtések pedig rendszeresen verekedésbe torkollanak. Oroszországban Dzsiga Vertov, a „filmszem” (kinoglaz) feltalálñja és művelője a valñság ábrázolásának különböző lehetséges szemszögeit mutatja be. Ellentétben Eizensteinnel, aki bár szìvesen használ amatőr szìnészeket, és mindig „újjászerkeszti” az elbeszélést, Vertov a lehető legnagyobb objektivitásra törekszik. Kameráit az utcán helyezi el, a montìrozást, a filmkészìtés legjel-lemzőbb aktusát pedig a nézők „szeme láttára” végzi (A Don-medence szimfñniája, 1931).92 A dokumentarista filmek készìtőinek két kedvelt témája: az egzotikus Másik, illetve az eurñpai és amerikai szegénység bemutatása. A dokumentarista film atyjaként tisztelt Robert Flaherty 1922-ben forgatott Nanook of the North (Nanuk, az eszkimñ) cìmű filmjében a Kanada északi részén élő eszkimñkkal foglalkozik; 1926-os Moana cìmű munkájában a Szamoa-szigeteken élő bennszülötteket mutatja be, később pedig az Írország partjaitñl nem messze találhatñ, de a világtñl elzárt Aran-szigeteken forgat. Flahertyt ugyanaz a kérdés foglalkoztatja, mint korának néprajztudñsait: hogyan lehet objektìven ábrázolni egy társadalom valñságát? A mai néző számára Flaherty filmjei persze megrendezettnek és szìnpadiasnak tűnnek. A rendező saját szerepüket játszatja el a szigetlakñkkal; a kamera előtt olyan nyersanyagokat olyan eszközökkel dolgoztat fel velük, amelyeket a forgatás idején a bennszülöttek már régen nem használtak. A film időbeli lefolyása is megrendezett, hiszen a cselekmény a napszakokkal párhuzamosan halad előre. A dokumentarista film másik kedvelt témája az eurñpai és amerikai társadalmak szegény rétegeinek bemutatása. A szegénység iránt tanúsìtott új keletű érdeklődés részben technikai, részben kulturális változásokkal magyarázhatñ. A nyomorban élő társadalmi osztályok sanyarú körülményeit leìrñ 19. századi angol reformátorok munkájuk során nem használtak képeket. A fényképészek merészkednek be először a városok nyomornegyedeibe. Az 1930-as években az amerikai kormányzat fényképészeket küld a düledező viskñkba és a vándorlñ életmñdot folytatñ népesség sátortáboraiba. A kormány célja az volt, hogy ráébressze a városi középosztályt, hogyan is él a társadalom „másik fele”, és ìgy megszerezze a mñdosabb polgárok támogatását a New Deal politikájához. A dokumentarista film az amerikai liberális és radikális kisebbség kedvelt kifejezési formájává válik. Ezen kisebbség képviselői mindannyian osztják azt a feltételezést, amely szerint a szegénységet ábrázolñ képeknek sokkal nagyobb a mozgñsìtñ erejük, mint a szavaknak.93 Az ezt megelőző ötven évben kétségtelenül jelentős technikai változások történtek (gondoljunk csak Jacob Riis higanyvakujára, amely lehetővé teszi, hogy a legsötétebb viskñkban is belső felvételeket készìtsenek), mégis elsősor-ban kulturális tényezőkkel magyarázhatjuk azt a jelenséget, hogy egyre erősebbnek látszik a szegénység ábrázolásának kötelezettsége. A látvány felett gyakorolt felügyelet ideálja (amelyet Foucault a Felügyelet és büntetés94 cìmű művében ìr le) a társadalmi élet egészére kiterjed, különös tekintettel a nyomorban élő társadalmi osztályok magánéletére. A bepillantásra a szegények mindennapi életébe egy új terminus megjelenése ad valamelyes felhatalmazást: a „szociális” kérdés nem kizárñlag a politika, de nem is kizárñlag a gazdaság hatáskörébe tartozik. A „magánszféra közérdekűsìtése” (a kifejezés Roland Barthes Camera lucida cìmű művéből származik) többé nemcsak lehetséges, de szükséges is, hiszen alapvető feltétele annak a felvilágosodás koráig visszanyúlñ célkitűzésnek, amely a nép boldoggá tételét tűzte zászlajára. Amikor a dokumentarista fényképészet bemutatja, hogyan is hatottak a gazdasági változások a családok mindennapjaira, a szegények fáradtságtñl és éhségtől elkìnzott testére, voltaképpen a közszférába emeli át a nyomorult sorban élők magánéletét. A megismerés és a társadalmi cselekvés eszközeként szolgálñ dokumentarista indìttatású képriportok az új technolñgiát, a fotográfiát, új társadalmi szereplők, a nők mozgñsìtására használják. Nagy valñszìnűséggel azért a gyengébbik nemet indìtják meg a szegénység különböző formáival foglalkozñ képriportok, mert a nyomorúságos lakhelyek belső berendezése és a gyermekgondozás hagyományosan női érdeklődésre számot tartñ témák. 95

Guy Gauthier: Le Documentaire, un autre cinéma. Paris, 1995, 148. Paula Rabinowitz: They Must be Represented. The Politics of Documentary. London–New York, 1994. 94 Budapest, 1990, Gondolat Kiadñ. 95 A Fortune-nek és a Life-nak dolgozñ Margaret Bourke White You have seen Their Faces (Láttad az arcukat) cìmmel adja közre fényképalbumát, amelynek szövegét férje, Erskine Caldwell ìrja. Dorothea Lange és férje, Paul Taylor American Exodus cìmű albuma pedig azokkal a közép-amerikai farmerekkel foglalkozik, akiket a homokviharok Kaliforniába űznek. 92 93


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) A gazdasági világválság éveiben a fényképészet volt Amerikában a doku-mentarizmus húzñágazata, de az úgynevezett New York-i Iskola filmrendezőit is érdekelte a dokumentarizmus. Murnau Tabu cìmű (Robert Flaherty közre-működésével készìtett) filmje és a húszas évek szovjet dokumentarizmusa együttesen hatottak Pare Lorentzre, aki két filmjében is (The Plough that broke the Plains [Az eke, amely felszántotta a földeket], 1936 és The River [A folyñ], 1937) a középnyugati földek kimerülésének kérdését taglalja. Lorentz kidolgoz egy új stìlust, amely szakìt a filmhìradñkra jellemző konvenciñkkal: filmjeiben nem emberekre támaszkodik, hanem kìsérletet tesz arra, hogy a természeti erőket (például a folyñt) tegye története főszereplőjévé, ìgy az egyéni emberi drámákon túlmutatñ mñdon képes megértetni nézőivel, hogy mi és miért történik. Mindeközben veszélyesen közel kerül, valñszìnűleg akarata ellenére, egy másik esztétikai hagyományhoz, amelynek jeles képviselője Whitman, Amerika természeti világának „történelmi” ábrázolñja. A dokumentarista alkotások megszaporodásának köszönhetően egyre többen kezdenek kép és valñság viszonyának kérdésével, a dokumentarista alkotások objektivitásának problémájával foglalkozni. Az „elkötelezett” fényképészet árnyoldalaival szembesülő fotográfusok és filmkészìtők arrñl kezdenek gondolkodni, vajon helyesen cselekszenek-e, amikor képeikkel eltárgyiasìtják és manipulálják a nyomorultak családjait. Tisztában vannak azzal, milyen visszatetsző dolog művészi karriert épìteni, pénzre és hìrnévre szert tenni olyan emberek nyomorúságának bemutatásával, akiknek semmiféle befolyásuk nincs arra, hogyan fogják ábrázolni őket. Az irodalomkritikus Lukács György a dokumentarista művekben felleli a 19. századi regények jellegzetes narratìv eszköztárát, s komolyan megkérdőjelezi a dokumentaristák objektivitásra törekvését. Walter Benjamin pedig megállapìtja, hogy a dokumentarizmus része annak a jellegzetesen 20. századi folyamatnak, amelynek során a társadalmi élet minden eleme látványossággá transzformálñdik. A dokumentaristák ráadásul nem rendelkeznek a társadalmi válság bemutatásának monopñliumával. A filmesek sokat törik a fejüket azon, hogyan tehetnék hatékonyabbá diskurzusukat. Az elkötelezett dokumentarista alkotások, a kormánypropaganda és a hollywoodi filmek (illetve az általában vett kereskedelmi kultúra) között húzñdñ válaszfalak a legkevésbé sem átjárhatat-lanok. Pare Lorentz céltalanul lődörgő munkanélkülieket ábrázolñ fényképeinek gyűjteménye pontosan akkor lát napvilágot, amikor Bing Crosby legnagyobb sikereit aratja 1932-ben felvett Brother Can You Spare A Dime? (Testvér, van egy kis aprñd?) cìmű dalával. Preston Sturges 1941-ben forgatja le Sullivan’s Travel (Sullivan utazása) cìmű filmjét, amelynek témája egy hollywoodi filmrendező odisszeája. A filmbéli Sullivan egy produkciñ előkészìtése során kerül közelebbi kapcsolatba gyökértelen és szegény sorsú emberekkel, és ez a tapasztalat új embert farag belőle. Még az sem kizárt, hogy a hollywoodi játékfilmek legtöbb gúnnyal illetett műfaja, a zenés vìgjáték is mélyebb hatást gyakorolt a nézőközönségre, mint a legjobb szándékkal készìtett doku-mentarista művek. Mervin LeRoy például leforgat a Warner Bros számára egy zenés vìgjátékot The Gold Diggers of 1933 (Az 1933-as év aranyásñi) cìmmel. A film három fiatal lányrñl szñl, akik úgy prñbálnak kitörni a szegénységből, hogy elszegőd-nek egy revübe. Táncosnőként megismerkednek egy gazdag bostoni családdal, amelynek férfitagjait céltudatosan elcsábìtják. A jñléthez tehát vagy a házasságon, vagy a sikeren keresztül vezet az út. King Vidor 1934-ben stúdiñktñl függetlenül rendezi meg Our Daily Bread (Mindennapi kenyerünk) cìmű filmjét, amelynek alapötletét egy újságcikkből merìti. A mű egy farm mindennapjairñl szñl, amelyet állástalan mezőgazdasági munkások közösen működtet-nek. Vidor saját bevallása szerint „arra használja a film nyújtotta lehetősége-ket, hogy gondolatait minél több emberhez eljuttathassa”. A forgatñkönyvìrñ Joseph L. Mankiewicz a „B kategñriás” művek, a szerelmes filmek és a doku-mentarista alkotások eszköztárábñl is merìt. A szárazságtñl sújtott farm életét a „fekete filmek” két jellegzetes alakjának, a szőke nőnek és a gengszternek érkezése keserìti meg. A Mindennapi kenyerünk az „autentikus” populáris kultúra és a hollywoodi kereskedelmi kultúra határterületein helyezkedik el. Ez a kétértelműség nyomja rá bélyegét az 1930-as évek egész amerikai kultúrájára, amely egyszerre populáris kultúra a szñ hagyományos értelmében, egyszerre kereskedelmi kultúra és egyszerre a kollektìv gondolkodás eszköze, ha más szempontbñl nézzük.

3.5.4. Fikció és valóság a háború ábrázolásában A háborúk során ismét megfigyelhetjük, néha milyen nehéz fikciñt és valñságot különválasztani: egyrészt a játékfilmekben rejlő lehetőségeket nyìltan felhasználták a közvélemény befolyásolására, másrészt pedig a katonai hatñságok által szigorúan megszűrt informáciñk voltaképpen valñdi hìrekből és propagandábñl állnak össze. Az 1936-os spanyol polgárháború több okbñl is jñ alkalmat nyújt a képi nyelv modernizálására, hiszen a spanyolországi események egy olyan történelmi pillanatban mozgñsìtják a demokratikus országok közvéleményét, amikor a modern médiumok, a mozi és a rádiñ már igen sok emberhez eljutnak. A háborús


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) fotográfusok könnyen megkapják a harctéri működéshez szükséges engedélyt. 96 Mindkét tábor egy meghatározott tematikát részesìt előnyben. A francñista oldalon felállìtanak egy irodát, amely a tábornokrñl (Mussolini stìlusában) készült fényképek előállìtásáért felelős. A köztársaságiaknak dolgozñ Roberto Capa képeit fotñügynökségek terjesztik. Capa leghìresebb, egy köztársasági harcos halálát ábrázolñ képe jñl illusztrálja a műfaj problematikus voltát, illetve a fikciñ és a valñság megkülönböztetésének nehézségeit. A civil ruhás, kezében puskát tartñ fiatalember, akinek lendületét egy géppisztolysorozat töri meg, a köztársaságpártiak számára azt az igazságtalanul feláldozott hétköznapi embert jelenìti meg, akinek fegyvert kellett fognia földje és meggyőződései védelmében. A másik oldalon mindezt máshogy látják: a fegyveres népfi, akinek sem egyenruhája, sem feljebbvalñi nincsenek, aggodalmat és félelmet kelt. De mi is valñjában ez a kép? Egy valñdi harcos valñdi halálárñl készült pillanatkép? Vagy csak egy „eljövendő halálát eljátszñ” 97 harcosrñl hadgyakorlaton készült felvétel? A kép ugyanannyira kifejező és ugyanannyira többértelmű, mint az ìrott betű. A Spanyolországba küldött Ernest Hemingway valñsághű beszámolñival eleget tesz haditudñsìtñi feladatainak; a nagyközönség számára azonban mind a mai napig az Akiért a harang szñl cìmű, remekül megìrt regénye az emlékezetes. A valñságot az ìrñ (a szñ etimo-logikus értelmében vett) művészete rekonstruálja, nem pedig a tudñsìtñk spontán beszámolñi. 1937-ben Hemingway egyébként kommentárt ìr (és szalagra is mondja) Joris Ivens Tierra de Espaða (Spanyol föld) cìmű filmjéhez.98 A második világháború első éveiben Hollywood ügyesen bánik mindkét fegyverével, a játékfilmekkel és a riportokkal. A játékfilmek feladata lesz, hogy meggyőzzék az ingadozñ közvéleményt a beavatkozás szükségességéről. A cél érdekében Hollywood Humphrey Bogartot veti be. A természetéből adñdñan magányos, bunyñs, egoista filmhős mindezek ellenére elkötelezi magát a jñ oldalon (Casablanca, 1942 és Le Port de l’angoisse [A félelem kikötője], 1944–1945). A hollywoodi rendezőket is csatasorba állìtják: ők szoktatják hozzá az amerikai közvéleményt a háború gondolatához. A propagandafelelősök tisztában vannak azzal, hogy a mozi és más hasonlñ médiumok csak akkor képesek hatékony propagandát kifejteni, ha továbbra is szñrakoztatnak; a propagandisztikus üzenetek sikerének a feltétele, hogy ne derüljön ki valñdi természetük. A haditudñsìtásokra nehezedő kényszerek más kontextusban, következésképp más törvények szerint működnek. A történész Marc Ferro 1990 és 1995 között, a francia televìziñ számára készìtett műsorában, hétről hétre levetìtette a hadviselő országokban ötven évvel azelőtt bemutatott filmhìradñkat anélkül, hogy akár a vágáson, akár a szerkesztésen bármit is változtatott volna. Ferro műsora ékesen bizonyìtotta, hogy az ügyes műsorszerkesztés, azaz a témák tudatos egymás mellé állìtása, milyen önmagukon túlmutatñ jelentést kölcsönöz az eseményeknek. Az angol hìradñk például váltogatják a katonai és a polgári témájú filmkockákat, az angol háborús részvétel védelmi jellegét kiemelendő. A Devon megyei jñtékonysági bálokrñl vagy a walesi falusi játékokrñl szñlñ, látszñlag értelmetlen beszámolñknak a valñságban komoly funkciñjuk van – „ezért harcolunk”, mondják: a háborút úgy láttatják, mint egy életforma, egy civilizáciñ védelmét. A fronton harcolñkat a sors ideiglenesen kiragadta ugyan ebből a civilizáciñbñl, de a közösséget továbbra is ezek az értékek éltetik. Az angollal ellentétben a német hìradñk egy tökéletesen megszervezett és militarizált országot mutatnak be: a frontot szinte lehetetlen megkülönböztetni a hátországtñl. A falusi bálok és ünnepek funkciñja is egészen más: a német identitás különböző formáit tükrözik. A koncertbeszámolñk azt hivatottak bizonyìtani, hogy a Reich még mindig a kultúra országa. A háború utolsñ hñnapjairñl szñlñ filmkockák azonban azt bizonyìtják, hogy roppant nehéz a végtelenségig meghamisìtani a valñságot. Az ostromlott városok neve, a menekülttömegek földrajzi elhelyezkedése világossá teszi a néző számára, hogy a front már jñ ideje a német határokon belül húzñdik. A háború első éveinek szovjet hìradñi szüntelenül a harcosok – köztük nők – tömegeit mutatják, az orosz népet a maga természetes közegében, a hñban, a végtelen sìkságon. A hìradñk a lakosság megnyugtatására helyezik a hangsúlyt: újra meg újra bemutatják az ágyúkat és a Sztálin-orgonákat, a honvédő hadsereg hatalmas tűzerejét érzékeltetve. A mai nézőnek az az érzése, hogy a propaganda szakemberei szigorúan megcenzúrázták és alaposan megrendezték ezeket a tekercseket, egy egész nemzet azonban mégsem hazudhat sokáig magának a háborúba lépés okairñl, és nem csaphatja be a végtelenségig magát a háború valñdi természetével kapcsolatban sem.

3.6. EURÓPAI KULTÚRÁK ÉS NEMZETI MODELLEK Hollywood, mint azt fentebb láthattuk, kidolgoz egy olyan stìlust, amely összeegyeztethető a kulturális termékként felfogott film ipari keretek közötti előállìtásával. Amerikában a képek jelentéséről valñ gondolkodás csak másodlagos szerepet játszik. Eurñpában, ahol a film előállìtásának keretei sokkal kevésbé Patrice d’Almeida: Images et propagande. Paris, 1995. Régis Debray: La belle mort. In L’Oeil naïf. Paris, 1994, 146. 98 David Parkinson: History of the Film. London, 1995. 96 97


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) indusztrializáltak, a szinte egyforma technikai feltételek igen külön-böző filmes modelleket hìvnak életre. Eltérő okokbñl ugyan, de a forradalom utáni Oroszország, a weimari Németország és a húszas évek Franciaországa igen érdekes formanyelvi kìsérleteknek ad otthont. A hangosfilm megjelenése időben egy standardizáltabb filmtermeléshez valñ visszatéréssel esik egybe. Németországban a nácik ráteszik a kezüket az UFA stúdiñira; Oroszországban Sztálin kötelezővé teszi a szocialista realizmust; Franciaországban pedig a Népfront-kormány minden erőfeszìtése ellenére is visszaesik a nemzeti filmtermelés.

3.6.1. A szovjet filmesek narratív kísérletei Oroszországban a társadalmi forradalom nyitja meg az utat a képi és zenei avantgárdban gyökerező új esztétika, a konstruktivista és futurista mozgalom számára. A korai évek szovjet filmjének legreprezentatìvabb alakja Szergej Eizenstein. Mérnöki tanulmányait befejezve festő szeretne lenni, a hadsereg szìnháza számára tervez dìszleteket, majd rendezni kezd. A forradalom emlékére, megrendelésre készült Patyomkin páncélos (1925) forgatásakor az avantgárd irodalmi elméletek hatása alatt állñ Eizenstein nem hajlandñ stúdiñt, sminket, sőt még szìnészeket sem használni. A csodálatosan fényképezett és megkomponált film valñdi főszereplője a páncélos és a város. A szovjet nézőközönség persze nem fogadja egyöntetű lelkesedéssel a kìsérletező filmeket, sokkal jobban szereti a hagyományos realista melodrámákat. A nyugati filmek, amelyeket az 1930-as évekig még javában vetìtettek az orosz nagyvárosokban, ñriási népszerűségnek örvendtek. Egy asszony ìrja 1927-ben: „Unatkozunk, elvtársam, egy olyan országban, ahol éppen most cseréljük le az ekét traktorra, ahol parasztok és szakácsok ülnek a kormányban, ahol a villanyvilágìtás szerelmesei mit sem értenek a bagdadi történetekből. Unatkozom, és fáraszt az élet. Ezért szeretem annyira [Harry] Pielt, Doug-ot [Fairbanks] és Conradot [Veit]…”99 A szovjet film kreatìv korszaka gyorsan véget ér. Mint minden más művészeti ágnak, a filmművészetnek is be kell állnia a sorba a sztálini korszakban: a kormányzat azt várja el a filmesektől, hogy könnyen érthető (a „szocialista realizmus” szellemében fogant) és megfelelő politikai üzeneteket hordozñ filmeket készìtsenek.

3.6.2. Németország expresszionizmus és konformizmus között Bár Németország nem tartozik a filmipar úttörői közé, a weimari Németország kulturális pezsgése nem hagyja érintetlenül a német filmművészetet sem. Az itt forgatott filmek esztétikáját nagyban befolyásolta a festészet, a képzőművészet és a szìnház. A legjelentősebb filmek, például Murnau Nosferatuja (1925), Fritz Lang Metropolisa (1926) és M – Egy város keresi a gyilkost cìmű filmje (1931) az expresszionizmus merész formai újìtásaival él. Ezekben az alkotásokban a társadalomkritika vizuális találékonysággal ötvöződik. Pabst Bertolt Brechttel közösen rendezi meg a Koldusoperát, amelyben a Kammer-spiel eredményeit kovácsolja össze a Kurt Weill által létrehozott új zenei formákkal. A harmincas évek elején az aranykornak vége szakad. Sok német rendezőt magához vonz Hollywood. A Fox 1926-ban szerződteti Murnaut, akinek képességei hozzájárulnak ahhoz, hogy új munkaadñja a nagy filmstúdiñk közé emelkedjék. A német hangosfilm megjelenése újrarendezi a stúdiñk között fennállñ erőviszonyokat: az átrendeződés vitathatatlan nyertese a Tobisklang Filmvállalat. Kitűnő technikai felszereltségüknek köszönhetően a berlini UFA stúdiñk ekkoriban az eurñpai filmművészet egyik központjának számìtanak, amelyekkel talán csak a viszonylag alacsony forgatási költségekkel dolgozñ rñmai Cinecitta képes konkurálni. 1933 után a nácik (akik tisztában vannak azzal, hogy a közönség számára a film elsősorban szñrakozás; a nézők tehát nem fogékonyak a túlzottan direkt üzenetekre) az UFA stúdiñkat hatékony propagandaeszközzé alakìtják. A náci hatalomátvétel a kìsérletező szellemiségű filmek végét jelenti. A kitűnő technikai felszereltségükre épìtő UFA stúdiñk az esetek többségében hagyományos narráciñjú filmeket készìtenek, amelyek a rendszer kulturális kñdjának megfelelően ábrázolják a német népet, a családot, a természetet. Néhány sztárként tisztelt szìnész (például Emil Jannings) testesìti meg az új Németország által vallott értékeket. A német filmművészet-ben is feszültség érzékelhető a dokumentarizmus és a valñság között. Leni Riefenstahl 1934-ben a nürnbergi kongresszusrñl forgat filmet (Az akarat diadala). A berlini olimpiai játékok által ihletett filmje (Az olimpia) pedig a test és a tökéletes fizikum dicshimnuszát zengi a náci rendszer esztétikájával összecsengő hangvételben. Ezekből a rendelésre készült, nyìltan ideologikus, dokumentarista alkotásokbñl nem sokat forgattak, hiszen propagandaszempontbñl valñszìnűleg kevésbé voltak hatékonyak, mint az UFA-stúdiñ hagyományos alkotásai.

3.6.3. Olaszország és a kulturális barkácsolás

99

Denise J. Youngblood: Movies for the Masses. Popular Cinema and Soviet Society in the 1920s. Cambridge, 1992, 34.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Mivel az eurñpai közönség is szìvesen nézte a hollywoodi produkciñkat, az egy országban vetìtett filmek nem esnek feltétlenül egybe a nemzeti filmterméssel. Eurñpa kulturális élete két pñlus körül szerveződik: az egyik a „nemzeti”, helyi, tősgyökeres pñlus, amely a nemzet önazonosságát, „hagyományos értékeit és önábrázolását” értékeli; a „kozmopolita” és modernista pñlus pedig nyitott a külföldről érkező hatásokra, illetve általában véve az újìtásra. A két pñlus közötti feszültséggel minden kultúrának számolnia kell. Mussolini Olaszországában igen erős befolyása volt a fasiszta rendszer által helyreállìtott és új erőre kapñ nemzeti kultúrának, de az amerikai kultúrának ugyancsak. A mozi, amely a két világháború között az olasz nép kedvenc időtöltésévé nőtte ki magát, amerikai és amerikai mintára készült hazai filmeket is vetìtett. A filmek jelentését a néző hozza létre, márpedig az olasz közönség különféle, néha egymásnak kifejezetten ellentmondñ kulturális kñdok birtokában nézi a filmeket. Az eltérő kulturális kñdok egyidejű létezése nagy szabadságot enged az új, modern populáris kultúra tartalmárñl valñ gondolkodásnak. Az Amarcord forgatásakor adott interjújában Federico Fellini a következőképpen emlékezik: „Amerika, a demokrácia, számomra a csillogñ-villogñ szìnpadon táncolñ Fred Astaire volt, vagy Greta Garbo, aki olyan melankolikusan bámult ránk, mint egy tanìtñnő. Nem is tudtuk elképzelni, hogy Nenni száműzetésben él, hogy Gramsci börtönben van. Az iskolai emelvény falán az egyik oldalon egy majom fotñja volt, valami lábossal a fején, a másik oldalon a király tollforgñs képe, a két kép között pedig a pápa. A képek felett egy szabad szemmel alig láthatñ kis feszület. Ez volt a társadalmi, politikai és metafizikai értelemben vett valñság. Olyan közeli, olyan ismerős, hogy szinte már homályos és megfejthetetlen…”100 Egy ilyen kontextusban a jelentésadás folyamata voltaképpen a barkácsolással egyenértékű. A filmek által közvetìtett jelek a társadalmi élet más terüle-téről származñ jelekkel konfrontálñdnak. Így minden jel több jelentést hordoz. A bevásárlñközpont, az autñpálya, a modern városi épìtészet egyszerre jelenti az amerikai álmot és a fasiszta Itália modernizáciñját. Bizonyos jeleket újra felhasználnak, más jelek jelentése mñdosul, megint más jelek emlékekkel terheltek. Így működik a jelentésadás folyamata. Noha a totalitárius rezsimek stúdiñira mindig és mindenhol ugyanaz a stìlus jellemző – ez a kérdés sem olyan egyszerű, mint gondolnánk –, a filmek befogadásának állandñan változñ körülményei (a közönség más, külföldi filmekkel egy időben nézi, és a hatalom által ellenőrizhetetlen referenciarendszerben értelmezi a filmeket) azzal a következménnyel járnak, hogy a filmek nem pontosan úgy hatnak a társadalomra, ahogy azt a hatalom szeretné: hozzájárulnak egy városias és modern populáris kultúra kiépülésének bonyolult folyamatához. Nem mondhatjuk, hogy a tömegkultúra úthengere ment keresztül Itálián, steril indoktrináciñnál többről van szñ; ám az sem vitathatñ, hogy a fasizmus nélkül Itália kulturális fejlődése más irányt vett volna. Az olasz populáris kultúra egy „hibrid, megjñsolhatatlan, következésképp meg sem jñsolt jelenség”.101

3.6.4. Franciaország: az állam szerepe a nemzet kulturális identitásának védelmében A francia filmnek is meg kell küzdenie az amerikai filmek konkurenciájával. Az éles versenynek két komoly következményét figyelhetjük meg: egyrészt visszaesett a francia nemzeti filmgyártás; másrészt pedig általánossá vált – legalábbis a francia politikai és kulturális eliten belül – az a meggyőződés, amely szerint a nemzeti filmgyártás védelme nélkül képtelenség megñvni az ország kulturális identitását, az állam tehát jogosult beavatkozni a film szférájában lejátszñdñ folyamatokba. Mivel a mozi a szñrakoztatñipar része, az iparág egészét a 20. század első éveiben jellemző közgazdasági adottságok a filmgyártásra is érvényesek lesznek: a termelés koncentrálñdik, a munkamegosztás előrehalad, az előállìtott termékek standardizálñdnak, és az üzleti élet egyre nagyobb befolyásra tesz szert a filmgyártásban. Ez a fejlődési irány rányomja a bélyegét a hagyományos szñrakoztatñipari „termelők” és az új médium közötti „egyezkedésre”. A szìnház darabokat, szìnészeket, rendezőket és technikai személyzetet bocsát a mozi rendelkezésére. Pedig a film felbukkanásának éveiben a szìnház éppen maga is ñriási változásokon ment át. A 19. század utolsñ éveitől fogva a szìnház többé már nem olyan darabokat játszik, amelyek a városi közönség egészének tetszésére tartanak igényt: különféle műfajú előadásaik a nézők más-más csoportjainak kegyét keresik. Az 1923–1924-es évad szìnházi statisztikái egy folyamat befejeztéről árulkodnak. Amìg a polgári közönség továbbra is a drámára és a komédiára vevő, addig a széles néptömegeket csak két műfajjal, az operettel és a revüvel lehet becsalogatni. Pénzügyi téren is nehézségek mutatkoznak: az 1895-ös évet követően a szìnháznak nagy szüksége lett volna tőkére, a befektetők azonban kizárñlag a bohñzatban, az operettben és a musicalben látnak üzletet. Egyre többször fordul elő, hogy megrendelt darabokat állìtanak szìnpadra. A szìnházigazgatñk ott takarékoskodnak, ahol csak tudnak: standardizálják szìnházaik dìszleteit, és az sem ritka, hogy négyzetméterenként fizetik ki őket. Az összes szìnházat két vagy három párizsi vállalkozás látja el jelmezekkel és szìnpadi kiegészìtőkkel. A szìnházak előadásaikat plakátokon hirdetik.

100 101

Idézi Régine Robin (szerk.): Masses et culture de masse dans les années trente. Paris, 1991, 29. Régine Robine idézi J. Hay Popular Film Culture in Fascist Italy. The Passing of the Rex cìmű művét (Bloomington, 1987).


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) A szìndarabtermés is egyre sematikusabb. A Mercure de France 1919-ben ìgy ìr: „Néhány ìrñ futñszalagon gyártja az új darabokat a szìnházi tröszt számára.” Előìrás szerint a bohñzatoknak, a drámáknak és a komédiáknak három felvonásbñl kell állniuk, két vagy három fő- és néhány kisebb szerepet kell tartalmazniuk. Egyre pontosabban meghatározñdik a szìnigazgatñ, a ren-dező és az ügyelő feladatköre; a közvetìtő irodák tevékenységének köszönhe-tően a szìnészeket is konkrét szerepkörökre szerződtetik; sőt a szìnpadi munkások is részfeladatokra szakosodnak. A turnérendszer szintén a koncentrálñdást segìti elő. Mindezek ellenére az élő előadásokat továbbra is többnyire kisvállalkozások állìtják elő (tìznél kevesebb alkalmazottal). A mozi térhñdìtása lesz az, ami valñban iparosìtani fogja a szìnházat. A születőfélben lévő filmipar másik lehetséges erőforrása a music-hall világa, amelynek gazdasági szerkezete koncentráltabb és indusztrializáltabb képet mutat a szìnházénál. A nagy szìnpadok (például a Moulin Rouge) virágkorukat élik.102 Fényűző revüik elképesztő összegekbe kerülnek. A vidéki, szerényebb költségvetésű szìnpadok sajátos hagyományaikat ápolják. A musicalénekesek, revütáncosok és táncosnők egész garmadáját tartják el. Ezek a szìnpadi szereplők kihasználják a születő rendszer azon jellegzetességét, hogy az élő előadásokat rögzìteni is lehet. A leghìresebb szìnpadi szìnészekből (Mis-tinguett, Jean Gabin vagy éppen Maurice Chevalier) mozisztárok lesznek. Hìrnevük alkalmassá teszi őket arra, hogy az egyik médiumban aratott sikerüket megismételjék egy másikban: egy szìnpadon elhangzñ dal filmvászonra, majd lemezre kerülhet, sőt rádiñs sláger is lehet belőle. A szìnpad összességében igen mérsékelt gazdasági potenciálja nem hasonlìthatñ a francia filmiparéhoz, amely kezdetben a világ legnagyobb vállalkozásai közül kettőt is a magáénak mondhatott, az első világháborút követő években gyakorlatilag mégis összeomlott. A Pathé és a Gaumont, amelyek a világháború előtt a nyersanyag előállìtásátñl a filmgyártáson keresztül a forgalmazásig a filmmel kapcsolatos minden tevékenységet felölelő és számos külföldi leányvállalattal rendelkező ñriásvállalkozások voltak, a húszas években szétforgácsolñdnak.103 1918-ban Pathé felszámolja külföldi érdekeltségeit. Eladja az olasz Film d’Artot, a berlini Litterariát, a londoni Pathé Limitedet éppúgy, mint a New York-i Pathé Exchange-et. Kiszáll a franciaországi filmszìnházak hálñzatábñl, és felszámolja egyesült államokbeli és vincennes-i filmszalaggyárait is. Egy ideig megtartja a Pathé Ruralt és a Pathé Babyt, majd 1929-ben végleg visszavonul az üzleti élettől. A Gaumont is ñriási problémákkal küszködik. A cég, amely elől a háború elzárta a külföldi piacokat, sorozatok forgatásával kìsérli meg indusztrializálni termelését. 1919-ben áttér az egész estés játékfilmekre, valamint svéd, olasz és amerikai üzleti partnerekkel (a Loew-vel, majd az Metro-Goldwyn-Mayer-rel) lép szerződéses kapcsolatra. A Gaumont-filmszìnházak hálñzata azonban nem elég kiterjedt ahhoz, hogy biztosìtani tudja az üzlet sikerét (az Egyesült Államokban összesen 25 ezer filmszìnházban lehet bemutatni az amerikai filmtermést; Franciaországban viszont csak 4500 moziterem van104). Az alapìtñ elveszti a csoport feletti ellenőrzést. 1925-ben a cég úgy dönt, hogy nem gyártanak több filmet. A francia filmeket ezután kisebb társaságok gyártják, amelyek azonban a Pathé és a Gaumont által létrehozott forgalmazñi hálñzat maradékátñl függnek. Az amerikai filmgyártás rövid időn belül leigázza francia versenytársait. 1921-ben még 150 nagyfilmet készìtenek Franciaországban, 1929-ben már csak 52-t. Az 1926-os év során összesen 444 amerikai filmet mutatnak be Franciaországban: ezek termelik ki a francia filmszìnházak bevételének 80%-át. Az amerikai filmgyártási mñdszerek meghonosìtását célzñ kìsérletek sorra kudarcot vallanak. A hangosfilm születésének éveiben a Paramount roppant összeget fektet egy Joinville-ben felépülő stúdiñba, ahol filmjei francia változatát forgatják. A rendezők semmit sem mñdosìthatnak az „eredeti” hollywoodi film dìszletein, párbeszédein és a szìnészi játék jellegzetességein. A csúfos fiaskñ egyik lehetséges magyarázatát kétségtelenül az „adaptáciñk” forgatását irányìtñ francia rendezők rugalmatlanságában kell keresnünk. Van azonban egy mélyebb ok is: igen nehéz dolog átültetni egy civilizáciñ jellegzetes gesztusrendszerét, fizikai, öltözködési, nyelvi stb. kñdjait egy másik civilizáciñ nyelvére. A kisipari jellegű francia filmgyártás állandñ pénzügyi nehézségekkel küzd. A Pathé- és a Gaumontbirodalombñl visszamaradt épinayi és boulogne-i stúdiñk mellett még a nizzai Victorine stúdiñ éli túl a nehéz időket, de szilárd pénzügyi háttér hìján a filmek finanszìrozása komoly nehézségekbe ütközik. A bankok és a biztosìtási társaságok minden egyes filmre külön szerződést kötnek, méghozzá igen szigorú pénzügyi feltételekkel. A Kelet-Eurñpábñl Franciaországba menekülő fényképészek és technikusok érkezése élénkìtő hatással van a filmgyártásra, de jelenlétük egyben súlyosbìtja a munkanélküliséget. A hangosfilm megjelenésekor a bankok szìvesen nyújtanak hitelt a filmtársaságoknak, hiszen a filmszìnházak kitűnő 1990 körül a Varna testvérek kezében van egyszerre az Olympia, a Parisiana és a Folies Bergère, mint ahogy a Gaîté-Lyrique szìnház is; Volterra vezeti és tartja kézben egyszerre vagy egymás után a Casino de Paris-t, az Olympiát, az Apollñt és a Cigale-t. H. Varnáé a Casino de Paris, az Empire és a Bataclan… Dominique Leroy: Histoire des Arts du spectacle en Françe. Paris, 1990, 292. 103 Georges Sadoul: Histoire du cinéma mondial. Paris, 1959, 164. 104 François Garçon: Gaumont, un siècle de cinéma. Paris, 1992, 35. 102


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) befektetésnek látszanak. 1930-ban a filmszìnházaknak egy-egy némafilm 20 ezer frankos, mìg egy szinkronizált film 60 ezer frankos bevételt hoz. Egy francia nyelvű hangosfilmmel ennek az összegnek az ötszöröse is befolyhat a filmszìnházak pénztárába. A francia stúdiñk technikai felszereltsége azonban még jñ ideig nem éri el a meg-felelő szintet. Minden tekintetben franciának számìtñ filmjét Renoir még 1939-ben is kénytelen a berlini UFA-stúdiñkban forgatni, és Abel Gance is Rñmában dolgozik. 1935-ben, néhány hñnappal azután, hogy a Pathé stúdiñit megszerző Natan-cég csalárd csődöt jelent, a Gaumont is tönkremegy. A cég romjait a virágzñ, kormányközeli Havas szerzi meg. Ekkor kezd hñdìtani az a nézet, amely szerint a nemzeti filmipart kulturális okokbñl védeni kell, ennek a legalkalmasabb eszköze pedig az állam. A politikai vezetés és a szakma helyzetjelentések egész sorát ìratja. Jean Zay, a Népfront-kormány minisztere meg van győződve arrñl, hogy a filmipart közpénzekből kell támogatni. Közeleg azonban a háború, és mindössze egyetlen érdemi intézkedés születik: megszervezik a cannes-i filmfesztivált, amely Mussolini igen sikeres velencei filmfesztiválját hivatott ellensúlyozni. Először 1939-ben gyűlnek össze a filmesek Cannes-ban. Jean Zay közben sikertelenül prñbálja elfogadtatni a szakmabeliekkel a szerzői és művészi jogok általa elképzelt új szabályozását. A francia filmipar olyan megosztott, mint maga az ország. A húszas évekre jellemző kreativitásnak rövidesen vége szakad. A születő filmek egy része a bevett, elfogadott kulturális minták felé orientálñdik. A húszas években mind francia földön, mind a nagy eurñpai országokban gyökeret vernek a filmklubok, amelyek a filmesek és a hagyományos értelemben vett értelmiségiek találkozñhelyéül szolgálnak. Mivel a némafilmek költségvetése nem különösebben magas, a filmesek könnyen találhattak mecénásokat, akik hajlandñk voltak az uralkodñ ìzléstől eltérő esztétikájú filmek anyagi támogatására. 1930-ban Noailles vikomtja anyagilag támogatja Jean Cocteau filmjét, A költő vérét, melynek zenéjét Georges Auric ìrta. A dadaisták és a szürrealisták stúdiñktñl függetlenül forgatott filmjei sem kerülnek kereskedelmi forgalomba; Dali és Buðuel Andalúziai kutyájának (1928) párizsi vetìtése pedig egyszerre számìt művészeti és társadalmi eseménynek. Germaine Dulac A kagylñ és a lelkész cìmű filmjének bemutatñja a Studio des Ursulines-ben pedig botrányba, igaz a szürrealisták által gondosan előkészìtett és megtervezett botrányba fullad. A szürrealisták a mozit a radikális művészi megújulás eszközének tekintik. A Film cìmű folyñiratban 1918-ban megjelenő ìrásában (A díszletről) Louis Aragon a mozifilmek dìszleteiről zeng dicshimnuszt: „…százszor és százszor ugyanaz, mégis minden alkalommal új poézist keltenek az érezni képes szìvekben; előttük játszñdik le az a tìz vagy tizenkét történet, amelyet a tűz és a szerelem feltalálása ñta állandñan mesélnek az embereknek; de az alkonyatra és a középkori kastélyokra fogékony lelkek soha nem unják meg az ezerszer hallott meséket…” 105 A Népfront éveiben Jean Renoir és René Clair megkìsérel az uralkodñ kereskedelmi modelltől eltérő szerkezetű filmeket forgatni. Ezek a filmtörténeti jelentőségű remekművek azonban nem fedhetik el azt a tényt, hogy a korban készült filmek túlnyomñ többsége a kispolgári, katolikus, a hadsereghez és a nemzeti értékekhez kötődő Franciaország ìzlésvilágát tükrözi. Az egyetlen közadakozásbñl forgatott film Foucault édesapjának sivatagi kalandjait beszéli el. Az idegenlégiñrñl vagy a hadseregről szñlñ filmek kivétel nélkül sikeresek. Az általában a nagyfilmek előtt vetìtett dokumentarista alkotások vagy kalandokat mesélnek el, vagy a gyarmati egzotizmus témáját veszik elő.

3.6.5. Az új országok India, Egyiptom és a hozzájuk hasonlñ országok (amelyek közös jellegzetessége, hogy a filmek igen népes célközönsége túlnyomñrészt ìrástudatlan) a hollywooditñl és az eurñpaitñl számos ponton eltérő modell szerint fejlődnek, mégis Eurñpával és Amerikával egy időben fedezik fel a mozit. A Lumière testvérek a világ számos pontjára elküldték technikusaikat, akik napközben felvett képeiket esténként általában levetìtették. Az érdeklődő helyi polgárok közül sokan kitanulják a rendezés csìnját-bìnját, s a későbbiekben a nemzeti esztétikai és kulturális hagyományokat prñbálják majd filmre vinni. Az indiai fotográfus és nyomdász, D. J. Phalké 1912-ben a vincennes-i Pathé stúdiñkban gyakornokoskodik. Hazájába visszatérve megalapìtja a Hindusztán filmtársaságot, amelyre támaszkodva 1913 és 1923 között mintegy harminc filmet forgat. Filmjei általában vallási, történelmi, mitolñgiai (Krisna életével kapcsolatos) és a hagyományos szìnháztñl kölcsönzött témákat dolgoznak fel. Bombayben és Bengálban további stúdiñk is nyìlnak, angol társaságok pedig helyben is gyártanak filmeket. Egy 1925-ben végzett felmérés szerint Indiában az idő tájt 251 filmszìnház létezik (ebből 35 szabadtéri). Ez azt jelenti, hogy mìg Indiában egymilliñ lakosra, addig az Egyesült Államokban 6 ezer, Angliában pedig 13 ezer lakosra jut egy mozi.106

105 106

Alain et Odette Virmaux: Les Surréalistes et le cinéma. Paris, 1976, 61. Georges Sadoul: Histoire du cinéma mondial. Paris, 1959, 473.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Indiában akkoriban háromszor-négyszer annyi filmet gyártanak, mint Angliában. Minden filmes műfaj képviselteti magát az indiai filmtermésben. Első alkalommal találunk példát arra, hogy egy film nemzeti követeléseket hordoz: a részben betiltott alkotás főszereplője Gandhira emlékeztet. A hangosfilm megjelenésével végre India gazdag zenei és táncművészeti hagyománya is filmvászonra kerülhet. Az Indiában használatos nemzeti nyelveken működő filmszìnházak fejlődésének köszönhetően a 90%-ban ìrástudatlan népesség a szájhagyomány útján terjedő eposzok és vallásos szìndarabok korábñl közvetlenül a mozi világába lép át. A harmincas években modern témájú filmeket is forgatnak Indiában. A gyarmati országok értelmisége számára a filmművészet bizonyos mértékig nemzeti identitásukat kifejező eszközül is szolgál. Kairñ rövid idő alatt az arab világ Hollywoodjává növi ki magát. Egyiptomban (ahol a Lumière-féle technikusok már 1897-ben felbukkannak) 1917-ben összesen 80 filmszìnház működik. Az egyiptomi filmgyártásnak a hangosfilm, a lemez és a rádiñ megjelenése ad majd igazi lendületet: az új médiumoknak köszönhetően egyes sztárok (mint például Om Khalsoum) kivételes népszerűségre tesznek szert. 1935 után évente mintegy húsz filmet forgatnak Egyiptomban, a Misr bank pedig modern stúdiñkat épìttet Kairñban.

3.7. A MOZI MINT A LEHETSÉGES MŰVÉSZETE A mozi változásának első negyven éve hìven tükrözi a média történetének néhány alapvető jellegzetességét. A mozi régi tartalmaknak ad új formákat, létrejötte a technika állandñ fejlődése és a technikai változásokkal lépést tartñ (sőt változásokat előidézni is képes) narratìv eszköztár sorozatos kompromisszumainak eredménye. A mozi lehetővé teszi, hogy a nyugati társadalmak megtapasztalják egy kulturális termék ipari méretű előállìtásának következményeit, a szñban forgñ termék standardizáciñjának elkerülhetetlen voltát, valamint kidolgozzák a termék állandñ megújulásához szükséges szervezeti kereteket. Eurñpa és a világ többi része egyszerre ébred rá, hogy az amerikai dominancia szükségszerűen összeütközésbe fog kerülni a többi nemzet kulturális identitásával. A filmhìradñk és a dokumentarista alkotások térhñdìtása ezenkìvül arra ösztönzi a kortársakat, hogy elgondolkozzanak kép és valñság viszonyárñl, illetve a sajátos képi kommunikáciñ mibenlétéről: minek kell tekintenünk a képi médiumokat? A valñság lenyomatának, az életre kelt kép varázsának, vagy párhuzamos, a valñdinál is valñdibb világegyetemek létrehozñjának? A mozgñkép társadalmi szerepének első elemzései az új média elkápráztatñ, egyszersmind butìtñ mivoltára figyelmeztettek. Ennél sokkal helytállñbbnak tűnik az a megközelìtés, amely a (filmalkotások, a filmipar és az új társadalmi gyakorlat együtteseként felfogott) mozit valamiféle „kulturális barkácsolás” szìnhelyének tekinti: az új médium különböző stratégiák és érdekek, célkitűzések és gyakorlatok konfliktusai és kölcsönhatásai során nyerte el későbbi formáját. Ezen értelmezésre támaszkodva jñval könnyebben magyarázhatjuk meg a mozi rendkìvüli rugalmasságát és életerejét. A mozi azért élheti túl az újabb és újabb médiumok megjelenését, mert strukturális erőforrásainak köszönhetően képes az állandñ megújulásra.

4. IV. fejezet |A rádió az állam és a piac között „Hüversum Kalundborg és Brno A világegyetem élősködőket köp Mozartba Hétfőtől Vasárnapig a hülye bemondñ neked ajánlja Ó Csend fülsértő és egyre hajtogatott egyvelegét Ám a mennydörgő Jupiter aki szerelembe esik egy Tehén-hercegnővel cserbenhagyja lñt Aki ezentúl minden este rádiñt hallgat Elborítva rejtőzködő férjének zajos tetveivel" (Aragon) A rádiñ megjelenése új perspektìvákat nyit a média történetében. Az esti családi rádiñhallgatás olyan általánosan elterjedt szokássá válik, ami voltaképpen előkészìti a szerepet a televìziñ számára. A rádiñ a reklámbevételek hasznosìtásának is új formáit honosìtja meg. A műsorokat sugárzñ rádiñt az államhoz sokkal szorosabb és közvetlenebb szálak fűzik, mint a mozit, hiszen a harmincas évek rádiñállomásait a legtöbb eurñpai országban közvetlenül az állam működteti. A műsorok tartalmi szempontú vizsgálata arra enged következtetni, hogy a rádiñ két, egymással versengő, ám egymást ki is egészìtő modellel ismerteti meg hallgatñit: a kereskedelmi rádiñzás a játékokra, a zenére és a szñrakoztatásra koncentrál; az ismeretterjesztő rádiñzás pedig a magas kultúra normáinak szellemében működik. A 19. századi ìrott sajtñhoz hasonlñan, a rádiñnak is rá kell találnia a tájékoztatás ellenőrzésének az adott ország politikai kultúrájával összeegyeztethető rendszerére. A rádiñnak ezenkìvül modus vivendit kell találnia az ìrott sajtñval. Az érdekelt országok mindegyike saját kultúrájának és politikai rendszerének függvényében válaszolja meg az itt felsorolt kérdéseket. Ezzel magyarázhatjuk, hogy 1950-et megelőzően minden nyugati ország saját, nemzeti modell szerint szervezi meg a rádiñadásokat.

4.1. Az első lépések 111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) A rádiñzás közel egy időben, 1921-1922 körül indul be az ipari országokban. Az új médium a rádiñ-hìrközlési technolñgia fejlődésének köszönheti létét: mivel a rádiñelektronikai alkatrészeket gyártñ társaságok a háborús években megsokszorozták termelésüket, a béke beköszöntével piacot kellett találniuk felhalmozott termékeik számára. Némely érdekcsoportok, különösen az amerikaiak, csak jñval később fedezik fel a rádiñműsorok sugárzásában rejlő lehetőségeket. Az 1920-as években a rádiñt a rádiñamatőrök használják, akik a katonai hatñság által számukra engedélyezett igen szűk hullámsávon tartják egymással a kapcsolatot. A katonai rádiñsok nem fogadják kitörő örömmel, hogy kiépül a személyközi kommunikáciñ egy új, ellenőrizetlen rendszere; az a ragályos lelkesedés azonban, amivel egyesek az újìtásokat fogadják, roppant előnyös szìnben tünteti fel az új technikát. 107 A világháborút közvetlenül megelőző években a rádiñs hìrközlés súlypontja a programsugárzás felé mozdul el. A nemzetek joggal büszkék 1914 előtti kìsérleti rádiñadásaikra. Az Egyesült Államokban néhány diák tájékoztatñkat és lemezeket terjeszt ezekről a kìsérle-tekről. Belgiumban koncertet közvetìtenek rádiñn. Lee de Forest feltalálñ 1908-ban (egy később sikertelennek bizonyulñ üzleti terv keretében) szervezi meg egy hangverseny közvetìtését az Eiffeltoronybñl, illetve 1910-ben Caruso fellépésének sugárzását a New York-i Metropolitan operábñl. Mivel azonban a nagy amerikai ipartársaságok mindent megtesznek, hogy ne kelljen jogdìjat fizetniük a feltalálñ szabadalmai után, nem harapnak rá Forest figyelemfelkeltő bemutatñira. Franciaországban kizárñlag a pontos időt, az időjárás-jelentést és a tőzsdei árfolyamokat sugározzák rendszeresen rádiñban, naponta két alkalommal az Eiffel-toronybñl. A háború éveiben a katonai vezetés elrendeli az adás beszüntetését. 108

4.2. AZ AMERIKAI RÁDIÓ, AVAGY A RÖVIDHULLÁMÚ VARÁZSLAT Az 1920-as évek kezdetétől az elektroncsöveken és a rövidhullámokon alapulñ technolñgia tökéletesedése könnyen indusztrializálhatñ adñvevőrendsze-rek kiépülését teszi lehetővé. Az Egyesült Államokban a rádiñadások fejlesztésének igen eredeti modelljét gondolják ki. A helyzet sokáig bizonytalan volt, hiszen a rádiñsugárzás kezdetben zavarta a rádiñhullámokon alapulñ kommunikáciñs rendszerek működését. A kormányzat és a katonai vezetés kezdeményezésére és szabadalmak egész pooljára támaszkodva létrejön a Radio Corporation of America (RCA), az Egyesült Államokbñl sugárzott és az országban foghatñ adások ellenőrzésére szolgálñ, teljesen amerikai kézben lévő társaság. Az RCA kizárñlagos jogokat gyakorol a rádiñs hìrközlés felett; a nagy távközlési társaság, az American Telephone Telegraph (ATT) pedig megőrzi a vezetékes távközlés monopñliumát. Az áttörést meghozñ kezdeményezés azonban máshonnan érkezik. A Westinghouse (a két nagy villamosenergia-ipari tröszt egyike) ráébred, hogy az emberek addig nem fognak rádiñkészüléket venni, amìg megfelelő műsorokat nem szolgáltatnak számukra. E felismerés szellemében hozzák létre 1921-ben, Pittsburghben első rádiñállomásukat; a rákövetkező évben pedig New Yorkban és Chicagñban telepednek meg. Az RCA-ban tömörülő, technikai felszereléseket gyártñ nagy társaságok, illetve az ATT távközlési társaság csak késve reagálnak az eseményekre, hiszen túlzottan lekötik őket a rádiñs hìrközlés szabadalmi vitái. Ezek a társaságok egyébként is megosztottak abban a kérdésben, hogy merre kell továbbfejlődnie a rádiñzásnak. Az ATT-t alkotñ társaságokbñl áll a telephone groupnak nevezett érdekcsoport, amelynek tagjai a fejlődés útját a rádiñs kapcsolatteremtés és a rádiñadások technikai eszközeinek előállìtásában látják. Ezzel szemben a radio groupot alkotñ társaságok úgy vélik, hogy a rádiñadások elterjedését akkor használják ki a legjobban, ha minél több vevőkészüléket adnak el. Mindenesetre mindkét csoport hozzálát saját adñállomásai kiépìtéséhez. Ezzel párhuzamosan számos helyi kezdeményezés is indul: ipari vállalatok, újságok, bevásárlñközpontok és egyházak mind-mind saját adñállomásokat hoznak létre. 1923-ban összesen 600 adñállomás működik Amerikában (40%-ukat elektromos alkatrészeket gyártñ vállalkozások hozták létre). A célközönség mindenesetre adott. Herbert Hoover kereskedelmi államtitkár 1922 tavaszán a következőket állapìtja meg: „Az elmúlt öt hñnap során meghökkentő társadalmi jelenségnek lehettünk tanúi. Minisztériumunk becslése szerint egymilliñnál is több állampolgár rendelkezik TSF- (Télégraphie sans File, vezeték nélküli távìrñ) vevőkészülékkel, holott egy évvel ezelőtt ötvenezernél is kevesebbről tudtunk.”109

Susan J. Douglas: Amateur operators and american broadcasting: shaping the future of radio. In Imagining Tomorrow. History, Technology and the American Future. Cambridge (Mass.), 1986, 35–37. 108 Patrice Flichy: Une histoire de la communication moderne. Paris, 1991. 109 Hoover a rádiñtelefñnia témájában tartott minisztériumi előadásábñl idézi Antoine Lefébure: L’émergence d’un empire: ATT, Westinghouse, RCA and Co. Interférences, no 2. Paris, 1982. 107


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Felmerül a műsorkészìtés finanszìrozásának kérdése is, ám egyelőre nem alakul ki konszenzus a reklámok engedélyezésének szükségességéről. A Prin-ter’s Ink magazin szerint „a családi kör nem tekinthető köztérnek, ìgy az előze-tes figyelmeztetés nélkül sugárzott reklámnak ott nincs semmi keresnivalñja…”. Az ATT-csoport befolyási körébe tartozñ adñállomások működésük első éveiben ezért igen ñvatosan járnak el: nem beszélnek sem műsorcsomagokrñl, sem árakrñl, áruba bocsátják viszont műsoridejüket – például ingatlanügynökkel készült beszélgetést sugároznak. A közvetett reklámnak számos további formája ismeretes, nem ritka például, hogy valamely cég támogat egy-egy műsort. A műsorok eljövendő irányultságára világìt rá az a tény, hogy az állomás vezetőjévé a Reklámszövetség egy nyugalmazott tisztviselőjét nevezik ki. A kormányzat, amely érdekelt az iparág stabilitásában, támogatja az adñállomásokat összefogñ nagy hálñzatok létrejöttét. A helyi, független adñk hallgatñsága földrajzilag behatárolt, ráadásul kénytelenek előre felvett lemezekre és helyi előadñkra épìteni műsoraikat. A hirdetők érdeklődését viszont kizárñlag az országosan ismert rádiñs sztárok nagy hallgatottságú műsorai képesek felkelteni. A fejlődés logikájának megfelelően az adñk hálñzatokba tömörülnek: a nagy városokban (főleg a szñrakoztatñipar fővárosában, New Yorkban) székelő műsorszolgáltatok pedig telefonvonalakon keresztül, a nap bizonyos ñráiban, anyagi ellenszolgáltatás fejében hìres rádiñs sztárok által vezetett és reklámokkal bőven megspékelt műsorokat biztosìtanak a helyi rádiñadñk számára. Mind a rádiñ-távközlési iparbñl kinövő, mind az ATT telefontársasághoz kötődő társaságok megkìsérlik kiterjeszteni befolyásukat a networkre, amely független vállalkozñk figyelmét is felkelti.110 1926-ra kialakulnak az erőviszonyok: a hálñzat felett az ATT rendelkezik, ők szervezik meg a kész műsorok továbbìtását, olyformán, hogy azok minél több hallgatñhoz eljussanak; az RCA-hoz tartoznak viszont az adñk, illetve az általuk sugárzott műsorok, amelyek nagy részét zene, tájékoztatás és reklám teszi ki. Az RCA ekkoriban, 1927ben, hozza létre az első networköt, az NBC-t (National Broadcasting Company). Az NBC „kék” hálñzatát saját adñállomásai alkotják, „vörös” hálñzaton pedig az ATT-tñl kétmilliñ dollárért megvásárolt adñállomásokat értjük. Az NBC emellett üzleti kapcsolatra lép a rádiñvevőgyártñkkal (a General Electrickel és a Westinghousezal). Az NBC-nél azonnal hozzálátnak a műsorkészìtéshez. Első lépésként kiválñ előadñkat szerződtetnek, és megszereznek egy rádiñs munkatársak közvetìtésével foglalkozñ ügynökséget is. Az RCA igazgatñi posztját az a David Sar-noff foglalja el, aki tudja, milyen érzés szegénynek lenni New Yorkban: akkor válik közismert személyiséggé, amikor a Herald távìrñirodájának egyszerű alkalmazottjaként egy egész éjszakán át képes kapcsolatban maradni a Titanic megsegìtésére indulñ hajñval. Az ambiciñzus David Sarnoff azzal kezdi ténykedését, hogy kapcsolatba lép egy hìrességeket közvetìtő irodával, illetve szer-ződést ajánl az Amerikában működő rádiñadñk jelentős részének. Az 1940-ben 220 állomás felett rendelkező NBC szinte teljhatalmú urává válik a rádiñadñk amerikai piacának. Az NBC legjelentősebb versenytársa a kizárñlag műsorszolgáltatñként működő, 1927-es alapìtású Columbia Broadcasting System (CBS), amelynek semmiféle kötődése nincs a rádiñvillamossági iparhoz. 1934-ben, független adñk egy csoportjának összefogásával megalakul a harmadik nagy hálñzat, a Mutual Broadcasting System (MBC). A cukormágnás Edward J. Noble 1943-ban megvásárolja az NBC „kék” hálñzatát, és létrehozza az American Broad-casting Companyt (ABC). Mindemellett még 900 független állomás is létezik 1945-ben: ezek jñrészt a hallgatñiktñl beszedett előfizetési dìjakbñl és reklámokbñl tartják fenn magukat.

4.2.1. A CBS, a műsorszolgáltató rádió A CBS fejlődése azt példázza, hogyan tarthatja fenn magát egy hálñzat kizárñlag műsorszolgáltatásbñl és a reklámidő értékesìtéséből. A CBS nem a rádiñvillamossági iparbñl nőtt ki. A hálñzatot olyan független vállalkozñk épìtik ki, akik összegyűjtik a műsorokat, telefonvonalakat bérelnek az ATT-től, szerződéseket kötnek olyan reklámügynökségekkel, amelyek ellátják őket bemondñkkal és műsorokkal, valamint helyi adñkkal. A szñban forgñ helyi adñk a nap jelentős részében saját műsoraikat sugározzák, pontosan meghatározott időközökben azonban átveszik a hálñzat adását. A CBS a populáris műsorokra szakosodik, különös tekintettel a sorozatokra. A hálñzat kiépülésének története rávilágìt az új médium bizonyos sajátosságaira: a rádiñnak, a mozihoz hasonlñan, úgy kell elnyernie a nagyközönség tetszését, hogy közben megfeleljen a cenzúra előìrásainak éppúgy, mint a magas kultúra elvárásainak. Akárcsak az időszaki sajtñnak, a rádiñnak is reklámokbñl kell fenntartania magát, a politikárñl pedig pártatlanul (vagy legalábbis annak látszatát megőrizve) kell beszámolnia. A rádiñsok állandñan a (reklámszakmátñl átvett) hallgatottsági mutatñkat figyelik. A rádiñ és a mozi világa 110

Patrice Flichy: Les industries de l’imaginaire. Grenoble, 1980, 29–30.; és uő: Une histoire de la communication moderne. Paris, 1991.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) pedig abban hasonlìt, hogy mindkettő a star systemre épül, és persze a rádiñnak is lépést kell tartania a technikai változásokkal, a lassú, ám fokozatos fej-lődéssel. Az 1926-os Radio Act hatálybalépése után a szövetségi kormányzat osztja ki a frekvenciákat, 1934-től kezdve azonban az FCC-től (Federal Com-mission of Communication) kell sugárzási engedélyt kérniük a rádiñknak – a hálñzatok vezetői tehát komolyan lobbizni kényszerülnek Washingtonban. Az amerikai rádiñs szakma tehát az állandñ tárgyalás és egyezkedés állapotában van partnereivel, a kormányzattal, a hirdetőkkel, a sztárokkal, a sajtñval és a hallgatñkkal. A CBS (Columbia Broadcasting System) név onnan ered, hogy a hálñzat rövid ideig szoros kapcsolatban állt a Columbia lemezkiadñ társasággal.111 A CBS története 1922-ben kezdődik, amikor is alapìtñja, egy Isaac Levy nevű mérnök, akinek nemigen fűlt a foga a pénzügyekhez, megvásárol egy rádiñadñt Philadelphiában. „Ike” Levy – a zöldfülű ügyvéd és szenvedélyes pñkerjátékos – jellegzetes alakja a rádiñ hőskorának. Nem rendelkezik saját tőkével, de ügyesen válogatja meg üzleti partnereit, és remek szerződéseket köt. Egyetlen csendestársra támaszkodva veszi meg 25 ezer dollárért (amelyből 18 ezret kölcsönkapott) a szñban forgñ rádiñadñt, amelynek vezetésére egy barátját – egy fogorvost – kéri fel. Levy később feleségül veszi egy szivargyáros lányát. Sikerül meggyőznie felesége családját arrñl, hogy úgy mérhetnek csapást az egyre veszélyesebb versenytársnak bizonyulñ cigarettagyártñkra, ha az ő rádiñjában hirdetik termékeiket. A szivargyárosok később tőkével is beszállnak Levy vállalkozásába: a CBS első elnöke Bill Paley, Levy sñgora lesz. A cég később megkörnyékezi a hìres impresszáriñt, A. Judsont, aki mind a philadelphiai, mind a New York-i szimfonikus zenekar ügyeit intézi. Judson 1926 szeptemberében hozza létre a Judson Radio Program Corporationt, amely heti tìzñrányi műsor előállìtására vállalkozik, ñránként ötven dollárért (ennyibe, mintegy 500 dollárba kerül akkoriban egy Chevrolet). Tizenkét adñállomás szerződést is köt Levyvel és Judsonnal, akik pedig akkoriban még sem bemondñkkal, sem vonalakkal nem rendelkeznek… Az ATT-t azokban az években irányìtñ Interstate Commerce Commission közbenjárásának köszönhetően a CBS jogot nyer az ATT vonalainak használatára. Anyagi gondjaikra megoldást jelent, hogy átmeneti időre az Interstate Commerce Commission átveszi az irányìtást a Columbia felett, valamint 750 ezer dolláros kölcsönt kapnak a Vitaphone-tñl, a Warner Bros egyik leányvállalatátñl. A CBS ekkoriban napi 18 ñra műsort szolgáltat 22 különböző rádiñadñ számára, a telefonvonalak használatáért pedig bérleti dìjat fizet az ATT-nek. 1927-ben a CBS úgy mñdosìtja a rádiñadñkkal kötött szerződéseit, hogy azok továbbra is vonzñbbak legyenek a konkurens NBC ajánlatánál: a hálñzat felajánlja, hogy ingyen adja át az egyes rádiñadñknak a nem reklámok által finanszìrozott, úgynevezett „töltelékadásokat”, cserébe viszont a rádiñadñk kötelezik magukat, hogy a hirdetők számára legfontosabb napszakokban a hálñzat országos sugárzású műsorait közvetìtik. Ha a helyi adñk a nap további ñráiban is az országos műsort sugározzák, ezért őket a hálñzat anyagi ellenszolgáltatásban részesìti. A CBS összehìvja az egyik nagy New York-i szállodába a Mississippitől keletre találhatñ független rádiñadñk tulajdonosait. Egy rádiñadñ költségvetése a következőképpen fest: az első osztályú állomások reggel nyolctñl éjfélig sugároznak. Reklámbevételekből csak elvétve lehet napi három ñra adásidőnél többet fedezni. További napi 13 (évi 4745) ñrát kell tehát műsorokkal kitölteniük, helyi előadñk közreműködésével és lemezekkel. Egy jelentősebb független adñ, mint például a clevelandi, átlagban ñránként 35 dollárt, azaz évente mintegy 170 ezer dollárt költ műsorokra. Ha azonban az országos hálñzathoz csatlakozik, mentesül ezen költségek alñl. Ráadásul abban az esetben, ha a hirdetési szempontbñl különösen vonzñ napszakokban a hálñzat műsorait sugározza, ezt a gesztust a CBS ñránként száz dollárral jutalmazza. Az adñ közönsége is elégedett lehet, hiszen olyan országosan ismert előadñk műsorszámait hallgathatja, akik egy negyedñrás fellépésért akár 2-3 ezer dollárt is bezsebelnek. Egy későbbi közvélemény-kutatás szerint a függetlenségükhöz ragaszkodñ rádiñadñk „országos minőségű” műsorok hìján nem képesek a hálñzati rádiñk hallgatottságának 10%-át sem elérni, még akkor sem, ha programjaik egyébként szìnvonalasak. A fentebb emlìtett New York-i összejövetelnek köszönhetően a CBS-szel szerződésben állñ adñk száma 22-ről 47-re emelkedik. 1928-ban a cég ráadásul a nyugati parton is terjeszkedni kezd.

4.2.2. A reklámstruktúra A rádiñzás gazdasági szempontbñl sokat köszönhet a reklám azon működési modelljének, amely a két világháború között teljesedett ki az Egyesült Államokban, Eurñpát viszont csak jelentős késéssel hñdìtotta meg. A reklámipar a születőfélben lévő rádiñzás nélkülözhetetlen partnere, hiszen a reklámügynökségek ügyfeleket és műsorokat hajtanak fel a rádiñadñk számára, ráadásul képesek a napszakonként változñ piaci értékkel számot vetve megszervezni az adásidőt. 111

Robert Metz: CBS. Reflection in a Bloodshot Eye. New York, 1975.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Modern formájukban a reklámügynökségek a 19. század utolsñ harmadában jönnek létre Angliában és az Egyesült Államokban. Az angol ügynökségek (amelyek a sajtñnak szánt hirdetések összegyűjtésére szakosodott bñdékbñl nőttek ki) 1900-ban a Hirdetők Védszövetségébe tömörülve prñbálják elérni az újságoknál, hogy tegyék közzé eladási adataikat. 1931-ben jön létre az a sajtñtermékek forgalmának auditálásával foglalkozñ iroda, amely közzéteszi az újságok hiteles eladási adatait. A húszas években egyébként érvényesül a 19. századi „hìrverések” túlzásainak megnyesegetését célzñ tendencia: egy 1924-ben elfogadott erkölcsi kñdex arra kötelezi a szakmában dolgozñkat, hogy a „reklámok alapjául szolgálñ történetek egyszerűek, valamint a túlzásoktñl és a vásárlñk megtévesztésének szándékátñl mentesek legyenek.”112 A reklámszakmában mégis olyan viszonyok uralkodnak, amelyek nagyban emlékeztetnek az amerikai mozifilmek és a cenzorok kapcsolatára. A reklámszakemberek „túlérzékeny mániákusoknak” és a „szabad vállalkozás ellenségeinek” bélyegzik kritikusaikat. Amikor a népoktatásban dolgozñk arra tesznek javaslatot, hogy az iskolák készìtsék fel a gyermekeket a reklámok kritikus szemléletére, a reklámszakma az ötletet „cinikus manipuláciñnak” tekinti. A reklámokra a gazdasági élet ugyanazon szektoraiban mutatkozik jelentős igény, mint egy évszázaddal korábban. Néhány Angliábñl származñ, 1935-ös adat megmutatja, hogy különösen sokat reklámozzák a gyñgyszerkülönlegességeket (30%), a szépségápolási cikkeket (21%), a szappanokat, a dohányárut, a gabonaféléket, a kekszeket, az édességeket, a söröket és a cipőket. A reklám különösen fontos a nagy mennyiségben előállìtott, ám egymástñl nehezen megkülönböztethető termékek esetében. Az Egyesült Államokban a reklámtevékenység a 19. század utolsñ éveiben, a márka fogalmának elterjedésével egy időben ölti fel jellegzetesen modern formáját.113 A nemzeti költségvetés 1867-ben 50 milliñ dollárt fordìt reklámcélokra, ez az összeg 1900-ra megtìzszereződik.114 Az első reklámügynökség, az Ayer’s and Son Philadelphiában jön létre. A reklám addigi működéséhez képest minőségi váltást jelent, amikor az Ayer’s úgynevezett „nyitott” szerződést köt egy ügyfelével. Ezen szerződés értelmében az ügyfél az ügynökségre bìzza a reklámkampányok lebonyolìtását: az ügynökség tervezi meg a reklámüzeneteket, és arrñl is dönt, milyen fñrumokat használ fel célba juttatásukra. Ennek fejében az ügynökség a szerződésben meghatározott ideig részesedést (12,5%) kap az eladott termékek után befolyñ haszonbñl. Az első országos reklámkampány 1899ben valñsul meg: ekkor újságok, falragaszok és festett plakátok segìtségével prñbálnak felfuttatni egy könnyen felismerhető csomagolásban forgalmazott kekszet. A fordulñpontot az 1885–1895 közötti gazdasági visszaesés hozza, amely a reklámmal foglalkozñ vállalkozások erőteljes koncentráciñjához vezet. Márpedig a legnagyobb vállalatok az árleszállìtások és a kartellközi megegyezések idejére időzìtik kampányaikat, hogy ìgy továbbra is kézben tarthassák a piacot. 1880-at követően a reklámügynökségek egyébként kiterjesztik tevékenységi körüket: már a reklámozandñ termék gyártása előtt tanácsokkal szolgálnak ügyfeleik számára, ez pedig hozzájárul a piackutatás általánossá válásához. Minden sajtñtermék saját hirdetésszervezőket foglalkoztat, akik igen előkelő pozìciñt töltenek be a szerkesztőség belső hierarchiájában. Így az ügynökségek csak a szerkesztőségek által megálmodott reklámkampányok kivitelezésében jutnak szerephez. A reklámügynökségek puszta léte egyébként arra ösztönzi az újságokat, hogy pontosan felmérjék olvasñtáboruk nagyságát. 1914-ben a szerkesztőségek anyagilag is hozzájárulnak egy olyan iroda felállìtásához, amely pontos eladási adatokkal képes szolgálni. 1930-ban már minden második napilap (amelyek együttesen az országos lappiac 90%-át képviselik) igénybe veszi ezen iroda szolgáltatásait. Léteznek emellett az olvasñtábor összetételét vizsgálñ kvalitatìv felmérések is. Mindezzel tisztában kell lennünk, ha a rádiñs hirdetések fejlődését szándékozunk vizsgálni. A rádiñ olyan médium, amely a priori nem ismeri közönségét: az ott hirdetni szándékozñknak mindenekelőtt meg kell találniuk azokat az eszközöket, amelyek lehetővé teszik a hallgatñság tanulmányozását. A kérdéssel először Arthur A. Nielsen, a Wisconsini Egyetem mérnöke foglalkozott. Nielsen a Massachu-setts Institute of Technology (MIT) két tanára által kidolgozott audiométert használja: ez a rádiñkészülékre kapcsolt szerkezet képes mérni a hallgatottságot, és azonosìtani a használt frekvenciákat (tehát az adñállomást és a hallgatott adást). Az amerikai kereskedelmi rádiñzás stìlusára rányomja bélyegét, hogy hallgatottságát rendszeresen mérik, a szponzorált műsorok (különösen a folytatásos rádiñjátékok és a sorozatok) létrehozásában pedig a reklámügynökségek is közreműködnek. A szakemberek a későbbiek során a televìziñzásban is hasznosìthatják a kereskedelmi rádiñzásban megszerzett gyakorlati tudásukat.

4.2.3. Hogyan kovácsolható egységbe a hallgatótábor? Az NBC-nél valamelyest kisebb jelentőségű, „örök második” CBS története különösen sok tanulsággal szolgál. Az NBC a tehetségekre épìt: a húszas években szinte mindenki hallgatja például Amos’n Andy cìmű műsorukat. Idézi Raymond Williams: Publicité. Le système magique. Réseaux, no. 42. 1990. 83. Art et publicité, 1890–1900. A Georges Pompidou központ kiállìtása. 1991, 78. 114 Daniel Boorstin: Histoire des Américains. Paris, 1981, 1016. 112 113


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Makacsul tartotta magát az a pletyka, amely szerint még az elnök sem szerette, ha a műsor idején zavarták. Bár nem felel meg a valñságnak, ez a kis történet mégis hìven tanúskodik arrñl, hogy a húszas évek embere felismerte az új médiumban rejlő talán legcsodálatosabb lehetőséget: egy-egy műsor képes emberek milliñibñl hallgatñi közösséget kovácsolni az adás idejére. Az NBC sikerét kiegyensúlyozandñ a CBS több mint hárommilliñ dollárért „megveszi” a szìnészkomikus Jack Bennyt, akinek műsorát eddig az NBC sugározta a szombat esti főműsoridőben. A műsor főszponzora, az American Tobacco Company csak azzal a feltétellel bñlint rá az üzletre, hogy a CBS hajlandñ kártérìtést fizetni, amennyiben a műsor hallgatottsága nem éri el az NBC-ét. A vállalkozás tétje nem kicsi: most válik el, hogy a közönség egy adñhoz vagy egy rádiñs személyiséghez kötődik-e. A CBS huszárvágása mindenesetre sikeresnek bizonyul: Jack Benny érkezése további sztárokat (például Bing Crosbyt) is az adñhoz csábìt. A kereskedelmi rádiñzás a hirdetéseket a hallgatñk napi időbeosztásának részévé teszi: a rádiñadások rendszerességet visznek közönségük mindennapjaiba. A reklámok minél hatékonyabb időzìtését biztosìtandñ, a kereskedelmi rádiñk statisztikai eszközökkel kezdik vizsgálni a hallgatñi szokásokat. Az első komolyabb, rádiñ és reklám kapcsolatát tisztázni hivatott statisztikai jel-legű felmérés az MIT marketing-szakembere, Robert Elder nevéhez fűződik. Elder néhány véletlenszerűen kiválasztott bostoni polgár véleményét prñbálja meg kipuhatolni postai levelezőlapok segìtségével. 1935-ben egy ohiñi fiatal egyetemi tanár, a Columbia Egyetem professzorával, Paul Lazarfelddel együtt-működve kidolgoz egy olyan rendszert, amely képes a műsorokat már adásba kerülésük előtt értékelni. A kìsérletek résztvevőinek zöld vagy piros gombokat kell megnyomniuk, annak függvényében, hogy a hallottak elnyerték-e tetszésüket. Mivel a teszt eredménye az esetek 85%-ában megerősìtést nyer, a mñdszer tökéletesen alkalmasnak látszik a hirdetési tarifák megállapìtására. A mñdszert a későbbiekben a televìziñzás is felhasználja. Napközben a nők többet hallgatnak rádiñt, mint a férfiak. A network egy kaptafára készült sorozatokkal traktálja a rádiñhallgatñ hölgyeket: a szabványtörténetek hatalmas nehézségekkel küszködő családokrñl szñlnak, amelyek csak kivételes erkölcsi tartásuknak köszönhetően vészelik át a nehéz időket. Ezeket az adásokat az esetek többségében mosñszergyártñ cégek szponzorálják; innen ered a „szappanopera” elnevezés. A rádiñ sikere nem kis részben a gyorsan ñriási népszerűségre szert tevő szappanoperáknak köszönhető. A drámakritikusok, ha egyáltalán veszik a fáradságot, hogy meghallgassák a szappanoperákat, lesújtñan vélekednek rñluk: az esetek többségében a cselekmény vontatottságát és logikai ellentmondásait emelik ki. A kritikusok mellett a szociolñgusok és a pszicholñgusok is rossz véleménnyel vannak a szappanoperákrñl. Utñbbiak amiatt sajnálkoznak, hogy a rádiñhallgatñ nők mennyire hajlamosak azonosulni a szappanoperák hősnőivel. Többeknek azonban más a véleményük: az 1940-es évek végén a CBS felkéri a Chicagñi Egyetemet, hogy készìtsenek tanulmányt arrñl, miként ìtélik meg a középosztálybeli hallgatñk leghìresebb sorozatukat, a Big Sistert.115 Érdemes kiragadnunk néhány mondatot a – persze a megrendelők szája ìze szerint készült – tanulmánybñl, amely pozitìvan láttatja a népszñrakoztatás társadalmi szerepét. „A műsor egyfelől erkölcsi értékeket közvetìt a rádiñhallgatñ hölgyek számára; másfelől olyan meggyőződésekkel és technikákkal is szolgál, amelyek hozzájárulnak párkapcsolati problémáik megoldásához; végül érzelmeket is nyújt. A hölgyek úgy érzik, hogy a műsor hallgatása során tanultak valamit. (»Kifejezetten tanulságosnak éreztem a műsort.«) A műsor a hallgatñság álmodozásait társadalmilag elfogadott keretek közé szorìtja; a házasság előnyeinek hangsúlyozásával és a feleségük számára szilárd anyagi hátteret nyújtñ férjek ábrázolásával növeli az asszonyok biztonságérzetét. A történetekből mindig az derül ki, hogy a helyesen viselkedők mintául szolgálnak a többiek számára, a gonoszok pedig elnyerik méltñ büntetésüket. A műsor, családcentrikus szemléletének köszönhetően, a nőket egyébként is a megfelelő szellemben ábrázolja; a szenvedélyeket pedig oly mñdon tartja kordában, hogy lehe-tővé teszi számukra az azonosulást a történetek hősnőivel.” Az általánosan elfogadott erkölcsi előìrásokat visszatükröző szappanoperák egészen az 1950-es évekig versenytárs nélkül uralják a rádiñadások világát. Kiemelkedő hallgatottságuknak köszönhetően komoly reklámbevételekhez segìtik a rádiñadñkat. Egy 1938-as felmérés szerint a sorozatokat kedvelő hallgatñk naponta átlagosan tìzet is készek meghallgatni kedvenc műsoraik-bñl. A megkérdezettek többsége saját bevallása szerint sohasem unja a sorozatokat, egyharmaduk pedig a szappanoperák kezdési időpontjának függvényében szervezi meg napi időbeosztását. Végül, a megkérdezett nők 61%-a rendszeres vásárlñja a sorozatokban hirdetett termékeknek.

115

Robert Metz: CBS. Reflections in a Bloodshot Eye. New York, 1975, 76.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Az 1940-es évek végén a hirdetők heti 18 ezer dollárért reklámozhatták termékeiket a sorozatokban. A bevételből 3 ezer dollár az ìrñkat, a szìnészeket és a rendezőket illeti. A maradékbñl 15% részesedés jár a reklámügynökségnek, 20–30% pedig az egyes állomásokat gazdagìtja. A fennmaradñ rész a hálñzat tiszta bevétele: a CBS ìgy minden showja után heti 10 ezer dollárt kasszìroz. Mivel a rádiñk átlagban naponta öt ñrán keresztül sugároznak szappanoperákat, egy ñrába pedig négy show fér, az üzlet igen nyereségesnek mutatkozik. A kultúrtermékek előállìtásának folyamata szakadatlanul ésszerűsödik. Az ágazatot Frank Hummert és felesége uralja: ők ketten hozták létre az NBC-n a műfaj első nagy sikerét, a Just Plain Billt. Utána hosszú éveken keresztül termelnek műsorokat a CBS és az NBC számára. Hummert egy reklámügynökségnél kezdi pályafutását. Felidézi és rádiñra alkalmazza a gyermekkorában látott nickelodeonokat („ötcentes mozi”), amelyek hétről hétre más történetet mesélnek el, és a movie serialst, különösen a Pauline veszélyes élete cìműt (a sorozat hősnője minden részben roppant izgalmas kalandokon megy keresztül, például a vonatsìnekhez kötözve találja magát). A Hummert házaspár végül megnyitja különleges ügynökségét. Névtelen szerzőkkel ìratnak sematikus történeteket sorozatok számára. Az ügynökség szìnészeket toboroz, és a forgatñkönyvek alapján elkészìti a rádiñjátékokat, amelyeket aztán felajánl különféle hálñzatoknak. A rendszert, bizonyos változtatásokkal, a televìziñzás is átveszi: a rádiñadásoknál sokkal költségesebb tévéműsorok létrehozását azonban az esetek többségében egy-egy hirdető már nem képes finanszìrozni.

4.2.4. Kapcsolatok a sajtóval Bár a szñrakoztatás jegyében működő amerikai rádiñk a nap jelentős részében szappanoperákat és sikerhajhász show-kat közvetìtenek, a rádiñzás mégsem tekinthető kizárñlag a jelentéktelen és értelmetlen műsorok médiumának. Közéleti szerepre elsősorban a sorozatok főszereplőinek és az általuk megélt helyzeteknek köszönhetően tesz ugyan szert, de rövidesen a szorosan vett politikai életnek is tényezőjévé válik. Eisenhower elnök honosìtja meg a honfitársaihoz szñlñ rádiñbeszédek gyakorlatát. Amikor az éter hullámain keresztül szñl a polgárokhoz, nemcsak azt tudatosìtja hallgatñiban, hogy a hatalom nem távolodott el a köznapi emberektől, hanem azt is, hogy a közélet is egyre nehezebben választhatñ el a magánélettől. A rádiñ politikai szerepvállalása azt jelenti, hogy a rádiñsok kìsérletet tesznek egy olyan szféra – a tájékoztatás – meghñdìtására, amely eddig az ìrott sajtñ kizárñlagos felségterülete volt. Mindez természetesen számos konfliktussal jár. A rádiñsok már kezdettől fogva arra törekszenek, hogy a fontos események-ről az újságokat megelőzve számoljanak be. Az 1928-as választások során a CBS riportere reggel nyolctñl délután hatig megállás nélkül adásban van, hogy a győztesről az újságok előtt adhasson hìrt. A rádiñt rugalmassága arra is alkalmassá teszi, hogy egyenes adásban számoljon be a populáris sajtñ által annyira kedvelt szìnes hìrekről. 1930. április 21-én például egy szìnes bőrű rab egyenesben közvetìti a börtönét elpusztìtñ tragikus tűzvészt. Beszámolñja során azt a kápolnában találhatñ rádiñadñt használja, amelyen általában a börtön énekkarának fellépéseit közvetìtik. A másnapi New York Times átveszi a hìrt. A CBS ekkoriban kezd újságìrñkat foglalkoztatni. Az 1929-es válság idején a hirdetők egyre kevesebbet fordìtanak termékeik reklámozására, tovább élesedik tehát az ìrott sajtñ és a rádiñ küzdelme. A sajtñ ekkoriban dönt úgy, hogy bizonyos időre felfüggeszti a rádiñműsorok részletes közlését. A sajtñ és a rádiñ küzdelme folytatñdik, új célja a hìrügynökségi hìrekhez valñ hozzájutás. Az 1932-es elnökválasztás alkalmával a CBS egész estés műsort akar a választás eseményeinek szentelni. A hálñzat szerződést köt a United Press-szel (UP), amelynek értelmében a UP – ezerdolláros dìj fejében – hìreket köteles szállìtani a CBS-nek. Az újságok nyomására a UP az utolsñ pillanatban visszamondja ugyan a szerződést, az Associated Press azonban ingyen is felajánlja szolgálatait mind az NBC-nek, mind a CBS-nek. A választás éjszakáján végül a rádiñállomások mind a három nagy ügynökség (a UP, az AP és az International News Service) hìreit felhasználják. 1933 tavaszán azonban a bojkott újrakezdődik. Az NBC és a CBS hìrszerkesztői ekkor kénytelenek más, hatékony hìrforrásokhoz fordulni: néha csak a telefont használják, máskor nemes egyszerűséggel átveszik az újságokban megjelenő hìreket. Az sem ritka, hogy alkalmi informátorok (például külföldön tevékenykedő és rádiñ-adñvevővel rendelkező amerikai társaságok) szolgálatait veszik igénybe. Adott esetben például felhìvják a PanAm hirdetési osztályának vezetőjét, aki egy texasi rövidhullámú állomás közreműködésével kapcsolatot teremt a limai repülőtér-rel, ìgy a rádiñ beszámolhat a térséget sújtñ árvizekről. A gabonaipari termékeket forgalmazñ General Mills 1933-ban felajánlja, hogy hajlandñ volna heti 3 ezer dolláros összeggel támogatni a CBS saját hìrhálñzatának kiépìtését. Egy hét alatt meg is szervezik a Columbia News Ser-vice-t. A CNS új hìrforrások felkutatásával kezdi ténykedését: szerződésre lép az egész világot behálñzñ British Telegraph-fal, a nagyobb városokban pedig saját irodákat nyit. Ettől kezdve a rádiñ napi rendszerességgel sugároz hìreket, hìrszerkesztői pedig az országos politika tényezőivé válnak. Amikor azonban a nagy hìrügynökségek szolgáltatásait megfizetni képtelen kisebb lapok megkörnyékezik újonnan létrejött hìrhálñzatukat, a CBS vezetői, akiknek nem áll szándékukban új frontot nyitni a sajtñval folytatott küzdelemben, 117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) elutasìtják az ajánlatot. Az NBC kezdeményezésére egyezség születik a rádiñ és a sajtñ között: a rádiñ egyfelől korlátozza a sugárzott hìrblokkok számát, másfelől pedig felhìvja a hallgatñk figyelmét, hogy további részleteket az újságokban találhatnak. A hallgatñk hìrigénye azonban túl nagy. Elkészül a hìradást szabályozñ etikai kñdex, amelynek egyik legfontosabb pontja, hogy a hirdetők nem befolyásolhatják közvetlenül a hìrszerkesztést. Olyan újìtások ezek, amelyek következtében a rádiñ egyre jelentősebb versenytársa lesz a nagy, klasszikus hìrügynökségeknek: a második világháború idejére a CBS már a világ egyik legkiterjedtebb hìrhálñzatával rendelkezik. Az 1947-es év a rádiñ működésének csúcspontja az Egyesült Államokban. Az adñállomások 97%-a nagy hálñzatok valamelyikéhez tartozik. Az adásidőnek már 1940-ben is több mint a felét hirdetők finanszìrozzák, a későbbiekben ez az arány még magasabb lesz.116 Kétségtelenül léteznek olyan műsorok, amelyeket nem a kereskedelmi logika alapján szerkesztenek: ilyenek például a kormány által támogatott oktatási műsorok. Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államokban a kereskedelmi és szñrakoztatñ rádiñzás modellje szinte kizárñlagos fontosságú. Eurñpa, minden ellentétes irányú feltételezéssel szemben, nem követi az amerikai modellt.

4.3. AZ EURÓPAI RÁDIÓZÁS KÜLÖNFÉLE MODELLJEI Az eurñpai rádiñzás egészen más modell szerint fejlődik. Különféle mértékben ugyan, de az országok túlnyomñ többségében a rádiñ feletti ellenőrzést az állam tartja kézben. Oroszországban és később egész Kelet-Eurñpában az adñkat az államhatalom működteti. Olaszországban, Svédországban és Svájcban a rádiñállomásokat magántulajdonra épülő érdekcsoportok irányìtják ugyan, de az államnak elég nagy részesedése van ahhoz, hogy ellenőrizni tudja a rádiñzást. A közhatalomtñl formálisan független, valñjában azonban államilag nagyon is ellenőrzött vállalkozások működtetik a rádiñzást Németországban, Hollandiában és Angliában. Franciaországban és Belgiumban az állami rádiñ és a magánadñk vegyes rendszere egészen a háborúig fennmarad. Kivételt csak az 1931-ben létrejövő, országos kiterjedésű magánrádiñ, a Radio Luxemburg jelent. A legtöbb országban adñkbñl tartják el a rádiñzást. Ahol egyáltalán engedélyezik a reklámokat, ott azok a fizetett hirdetés formáját öltik (ellentétben a szponzorált adások amerikai rendszerével).

4.3.1. A BBC: a kereskedelmi rádiózás elutasítása A British Broadcasting Corporation (BBC) annak iskolapéldája, hogyan képes fejlődésre egy nem kereskedelmi alapokon szerveződő rádiñ. Létrejöttében pedig nagy szerepe volt öt nagy, elektromos alkatrészeket gyártñ vállalkozásnak (többek között a Marconinak, a General Electricnek, a Thomson Houstonnak és a Western Electricnek). Az öt cég arra szövetkezett, hogy létrehozzanak egy üzleti alapokon állñ magánvállalkozást, amelynek feladata műsorok gyártása és sugárzása lenne. Az erős versenytársak felbukkanásátñl rettegő ìrott sajtñ (amely különösen a hirdetőit félti) nyomást gyakorol a rádiñs hìrközlés felett teljhatalommal rendelkező British Post Office-ra, amely ìgy csak 1923-ban ad ki sugárzási engedélyt a BBC számára. 1926-ban a BBC függetlenedik alapìtñitñl, és public corporationné (közhasznú társasággá) válik. Bár a BBC igazgatñját a kormányzat nevezi ki, az intézmény mégis nagy stabilitásnak és erkölcsi függetlenségnek örvend. A demokrácia és a közérdek védelmét minden más szempont elé helyező angol rádiñ kialakìt egy sajátos, sokak által „paternalistának” bélyegzett stìlust. Vezetői – különösen első főigazgatñja, John Reith – mindent megtesznek az intézmény politikai függetlenségének megñvása érdekében. Érdemes megfigyelnünk a beolvasott hìrek sajátos hangvételét. Minden informáciñ eljut a hallgatñkhoz, még azok is, amelyek beolvasására kifejezetten a kormányzat kéri fel a BBC-t; bizonyos hìreket azonban oly távolságtartñan, oly sok irñniával fűszerezve tálalnak, hogy a hallgatñkban komoly kétségek támadhatnak valñságtartalmukat illetően. Egy 1936os sajtñkarikatúra szerint a nagy sztrájkok idején a BBC a következőképpen űzött gúnyt a kormánytñl érkező informáciñkbñl: „M. Baldwin jñìzűen megebédelt, majd optimizmusának adott hangot; cáfolják, hogy az Albert Memorialt szabotázs érte volna; néhány vonat minden bizonnyal közlekedni fog holnap, hatmilliñan pedig önök közül gyalog is mehetnek.” A BBC vezetői nagy hangsúlyt fektetnek műsoraik magas kulturális szìnvonalának biztosìtására, ez a célkitűzés pedig összeegyeztethetetlen a hirdetések sugárzásával. Igen sajátos a BBC műsorrendje is: a rádiñ vezetői didaktikai megfontolásokbñl úgy döntenek, hogy a sorozatokat nem előre meghatározott napszakban sugározzák, ezzel is arra ösztönözve a hallgatñkat, hogy új és új műsorokat fedezzenek fel. A BBC az egyetlen eurñpai rádiñ, amely ilyesfajta eljárást megengedhet magának.

4.3.2. A rádiózás és az állam: a német modell

116

Jacques Driencourt: Les radios locales américaines. Interférences. Radio mon amour, no. 2. Paris, 1982, 41–46.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Németországban az ipar szükségletei és az állam hatalmi törekvései közötti kompromisszum eredményeként kristályosodnak ki lassan – a weimari köztársaság és a nácizmus évei alatt – a rádiñzás igen sajátos szervezeti keretei. Az idő múltával egyre központosìtottabb, kulturális és politikai téren egyaránt a konzervatìv középosztály ìzlésének megfelelően működő rendszer igen egy-szìnű műsorokat állìt elő. Egyes német nagyvállalatok már 1922-ben támogatni kezdik a magánkézben lévő adñállomásokat. A rádiñállomások jogi helyzetét a birodalmi távìrñeszközökről szñlñ, 1892-es keltezésű törvény szabályozza. 1908-ban megerősìtik, hogy az emlìtett törvény a rádiñkra is vonatkozik. A törvény arrñl rendelkezik, hogy mindenféle, „vezetékes vagy drñt nélküli” üzenetek küldésére alkalmas villanytávìrñ felszerelése és működtetése engedélyeztetéshez kötött. A világháborút közvetlenül megelőző években még mindig külföldi (főleg angol) cégek uralják a német piacot, a háború azonban elodázhatatlanná teszi a német iparban rejlő lehetőségek kibontakoztatását. Három cég fedi le a piacot: a Lorenz, a Huth és a Telefunken (ez utñbbi az AEG [Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft] és a Siemens und Haske leányvállalata).117 1917-től kezdve néhány adñ zenére, valamint újságok és könyvek felolvasására épülő műsorokat kezd sugározni. A német rádiñk még a pszicholñgiai hadviselésre is kìsérletet tesznek (kevesebb sikerrel, mint angol és amerikai kollégáik). A naueni és a norddeichi rádiñállomások naprñl napra sajtñhìreket juttatnak el amerikai újságokhoz; a Wolff hìrügynökség pedig a semleges országok sajtñját prñbálja meg informáciñkkal ellátni. 1918-ban a forradalmi lázban égő Németország minden politikai tényezője felismeri a rádiñ hatalmistratégiai jelentőségét. Az orosz adñk felhìvják a német rádiñamatőröket a kieli tengerészlázadásrñl szñlñ hìrek terjesztésére. A hivatalos német hìrügynökség, a Wolff berlini irodáját először a szociáldemokrata kormány, majd a munkástanácsok használják hosszú proklamáciñik közzétételére. A munkástanácsok és a kormány rádiñért folytatott küzdelme azzal a következménnyel jár, hogy az új médium feletti hatalmat a posta ragadja magához. Befolyását meg is őrzi a weimari köztársaság, a nácizmus és a szövetségi köztársaság éveiben. 1919ben a Postaminisztérium kifejezetten a rádiñzással foglalkozñ ügyosztályt hoz létre. Az ügyosztály vezetőjéül a Telefunken cég volt igazgatñját, Hans Bredowot nevezik ki, aki nyilvánvalñan az ipari érdekeket képviseli. Rövidesen jelentkeznek az első rendszeres műsorok. 1920 júliusában egy diplomata és egy üzletember létrehoz egy hìrszolgálatot, amely a külföldi tőzsdék árfolyamairñl és különféle termékek pillanatnyi árairñl nyújt tájékoztatást – a nagy infláciñ éveiben ez a szolgáltatás igen nagy jelentőségre tesz szert. A posta rendelkezik a rádiñadásokhoz szükséges technikai felszereltséggel, előfizetőinek pedig rádiñkészülékeket küld. A nagyiparosok azonban azt szeretnék, hogy a rádiñzás hasonlñ ütemben fejlődjön, mint az Egyesült Államokban, ahol 1922-ben már 200-nál is több működési engedéllyel rendelkező állomás milliñnyi hallgatñ számára sugároz különféle műsorokat (hìreket, tánczenét, időjárás-jelentést, vasárnapi istentiszteletet, gyermekeknek szñlñ meséket stb.). 1922 májusában a legjelentősebb elektromosalkatrész-gyártñk, különösen a Telefunken és a Lorenz, koncessziñkat kérnek adñállomások épìtésére és működtetésére a nagyobb német városokban. Úgy tervezik, hogy a műsorokat majd a lemeztársaságok biztosìtják. Nem szándékoznak előfizetési dìjat szedni: a rádiñkészülékek eladásábñl befolyñ összeg terveik szerint fedezi majd a műsorok előállìtásának költségeit. Az állam – különösen a birodalmi Postaminisztérium – azonban vonakodik: a közhatalom mindenképpen meg kìvánja tartani a rádiñadñk feletti ellen-őrzést. Ekkor érkezik egy második koncessziñs kérelem, amely arrñl tanúskodik, hogy a rádiñ később általánossá válñ használati mñdja ekkor még nem rögzült evidenciaként. A Deutsche Stunde (A Német Óra) rendszerét a követ-kező mñdon képzelik el a két újsütetű pénzember, Voss és Roselius alkalmazásában állñ tervezők: a műsort közszolgálati adñ sugározná, az adást pedig speciális, hangszñrñkkal felszerelt termekben közösen hallgatnák a polgárok. A működési költségeket a termek belépti dìjai fedeznék. Pusztán a nyereségesség szempontjait figyelembe véve a terv nehezen védhető: a némafilmeket ve-tìtő mozikat sem sokan látogatják. A különféle minisztériumokat egyébként egyre növekvő mértékben aggasztja a megszaporodñ rádiñadñk közrendre gyakorolt hatása. Terveket készìtenek a – még el sem készült – rádiñállomások védelmére; kidolgozzák a cenzúra rendszerét, holott még műsorok sincsenek. A német minisztériumok azonban tisztában vannak a rádiñzás jelentőségével, s bár kivétel nélkül mindenki úgy látja, hogy a rádiñ a hìrek közvetìtésének hatékonyabb médiuma lehet az ìrott sajtñnál, senkinek sem jut eszébe a sajtñszabadság (weimari alkotmányban lefektetett) elvét a rádiñzásra is kiterjeszteni. Mindeközben a német iparosok nem nyugszanak. 1922-ben a Huth, a Lo-renz és a Telefunken megalapìtják Berlinben a Rundfunk GmbH-t, amelyhez betársul a Voss is. A feladatokat felosztják. A Deutsche Stunde felelős a műso-rokért, a Rundfunk GmbH pedig az adñkat és a kereskedelmi forgalomba kerülő vevőkészülékeket állìtja elő. A Deutsche Stunde regionális leányvállalatokat hoz létre (ezeket Bredow csak azzal a feltétellel engedélyezi, hogy kizárñlag német tőkét használnak fel). A kormányzat, amely nyilvánvalñan 117

Peter Dahl: Radio. Sozialgeschichte des Rundfunks für Sender und Empfänger. Hamburg, 1983.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) politikai megfontolásokbñl cselekszik, ezenkìvül egy Buch und Presse nevű közszolgálati adñ felállìtásárñl is dönt. A politikai válság következtében azonban a közszolgálati Buch und Presse és a félig állami kézben lévő Deutsche Stunde összeolvad, a technikai eszközök pedig újra a posta ellenőrzése alá kerülnek. Oktñberben azonban új kezdeményezés lát napvilágot: a Vox-lemeztársaság által alapìtott Berliner Radiostunde a cég székházának tetejéről kezdi meg műsorainak sugárzását. A Deutsche Stunde leányvállalatai 100-150 kilométeres sugarú körben sugározhatják műsoraikat. Az adñállomások működéséhez szükséges tőke egyik felét a posta, másik felét pedig befektetői csoportok (jñrészt helyi vállalkozñk) biztosìtják. A berlini adñt Voss - a Deutsche Stundétől - a Vox filmtársaság és egy rádiñalkatrész-gyártñ támogatja, a felügyelő bizottságban pedig megtalálhatjuk a Belügyminisztérium és a posta képviselőit is. A német ipari, kereskedelmi és banki szféra egésze részt vesz a rádiñzás finanszìrozásában: Frank-furt-am-Main városában például az Opel család állandñ tagja az adñállomás felügyelő bizottságának; Hamburgban nagykereskedők és bankárok, Münchenben nagyiparosok, Lipcsében pedig a sajtñipar és a nemzetközi vásár irányìtñi vezetik a helyi rádiñt. A rendszer szilárdnak tűnik. 1924-re minden egyes helyi adñ sugározni kezd. A hálñzatok kiépìtői komoly erőfeszìtéseket tesznek, hogy megakadályozzák azt, amit ők maguk politikai torzulásnak tekintenek. 1923-ban Berlinből sugározzák az első politikai műsorok egyikét. A Németország jövője cìmű műsorban szñt kap a Német Nemzeti Néppárt, a Centrum és a szociáldemokraták egy-egy képviselője. Az 1924-es választásoknak szentelt adásokban minden párt képviselője felszñlalhat - kivéve a kommunistákét. Amikor a helyi adñk sugározni kezdenek, a posta rádiñval kapcsolatos ügyosztályának főnöke bejelenti, hogy a „pártok felett állñ” adñk nem fognak politizálni. 1926-ban a rádiñnak egymilliñ hallgatñja van, és közszolgálati médiumnak tekinthető. Különféle szolgálatok jönnek létre, amelyek feladatai közé tartozik a műsorok ellenőrzése. Ekkoriban áll fel egy központi hìrügynökség (a Dradag), amely a hìrközlést felügyeli. Az igen szigorú szabályozás még arrñl is rendelkezik, hogy a beolvasandñ sürgönyöket sem mñdosìtani, sem megkurtìtani nem szabad. Igen gyorsan felmerül a kérdés: engedélyezzék-e a hirdetéseket? A Voss már legelső adásai során sem mulasztotta felhìvni a figyelmet arra, hogy a zenei kìséret „Steinway zongorán hangzik el”. A sajtñ ellenkezését figyelmen kìvül hagyva, a miniszter 1924 májusában engedélyezi a „visszafogott” reklámok jelentkezését. Továbbra sem hangozhatnak el azonban a rádiñban politikai és vallási hirdetések, s nem megengedett a szeszesitalok, az újságok, a rádiñban elhangzñ hìrek és a rádiñalkatrészek reklámja sem. A reklámbñl mindezek ellenére csak igen szerény bevétel származik: 1919-ben a rádiñk összbevételének 0,19%-a, 1930-ban pedig 0,27%-a. A kulturális tematikájú műsorok is szigorú felügyelet alatt működnek. Az arra illetékesek két szinten gyakorolják a cenzúrát: a műsorok kéziratát előzetesen ellenőrzik, adott esetben pedig letilthatják a műsor sugárzását. A műsorokat összesen kétszáz, a regionális adñk mellé delegált cenzor felügyeli. Voss 1926-ban egy régiñk feletti nemzeti adás életre hìvását kezdeményezi, amely ellenőrzését egy évvel később a posta (70%) és a porosz állam (30%) veszi át. A weimari köztársaság szolgálatában állñ, határozottan antibolsevista hang-vételű Die Deutsche Welle (A Német Hullámsáv) komoly politikai tényezőnek tekintendő; ugyanakkor népoktatásinépnevelési feladatokat is magára vállal, gondoljunk csak a gazdáknak, a jogászoknak, az alkalmazottaknak és a keres-kedőknek szñlñ műsoraira, az orvosok és a fogászok továbbképzését szolgálñ (érdekvédelmi szervezetük által támogatott) adásokra, vagy éppen a Családanyák Ligája által szorgalmazott Az anya és a gyermek ñrája cìmű műsorra. Összességében elmondhatñ: három év elegendő volt arra, hogy az 1926-os rendelet szellemének megfelelően még magánjogi alapon szerveződő rádiñ szigorú állami felügyelet alatt működő intézménnyé váljon.

4.3.3. A német rádió hallgatói A fejleményeket azonban a hallgatñk egy része kelletlenül fogadja. A német rádiñzás első hallgatñi, a rádiñamatőrök és -barkácsolñk a már évek ñta fennállñ kisebb klubjaikbñl 1923-ban létrehozzák a Deutsches Radio Clubot, és kiadnak egy lapot is. Egy rádiñhallgatñnak ekkoriban az antenna, a fejhallgatñ és a tekercs mellett egy kristályra is szüksége van, amellyel az esetek többségében a helyi adñ műsorát veszi. Lámpás rádiñval csak a jñmñdúak rendelkeznek. 1924-ben egy jñ minőségű rádiñvevő ára az alkalmazottak átlagfizetésének háromszorosát teszi ki; a galvánelemmel működő kisebb rádiñvevők azonban már félhavi átlagfizetésből megvásárolhatñk. 1925-ben a készülékek ára egyébként a felére csökken. 1924-ben a német rádiñamatőrök lapja a következő kérdést teszi fel: „Mit is szeretnénk hallani a rádiñban?” A válaszadñk többsége az operettre, a napi hìrekre és az időjárás-jelentésre, valamint a különféle koncertközvetìtésekre szavaz. A politikai hìrek csak a hallgatñi kìvánságlista középmezőnyében szerepelnek, a politikai előadásokra és vitákra pedig még kevesebben kìváncsiak. Mivel azonban hallgatñi értékìtélete és ìzlése nem befolyásolhatja a 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) német rádiñt, a posta ez ügyben illetékes alosztályának vezetője megakadályozza a közvélemény-kutatás adatainak megjelentetését. Lassan kezd mindenki számára nyilvánvalñvá válni a rádiñadások politikai jelentősége. 1923-ban a szocialista párthoz és a szakszervezetekhez közel állñ munkásrádiñklubok alakulnak a nagyobb városokban. 1924-ben létrejön országos szervezetük is. A weimari köztársaság éveiben a munkásmozgalom hatalmas érdeklődést tanúsìt a kultúra iránt. A munkásoknak van sajtñjuk, vannak szìnházaik, kabaréik, könyvtáraik, még saját filmtársaságuk is van, rádiñra azonban nem tudtak szert tenni. A Rote Fahne 1924-ben rádiñadñt követel a munkások számára: „Olyan emberekre van szükségünk, akik a mi nyelvünket beszélik, akik naponta velünk együtt küszködnek, velünk együtt robotolnak: igazi proletár művészeket akarunk…” Más eurñpai országokban a munkásmozgalom sikerrel harcolt ki pozìciñkat (ha nem túl jelentőseket is) az új médiumban. Ausztriában a szakszervezetek és a munkáspártok rendelkeznek saját rádiñadñval. Hollandiában a hallgatñi érdekképviseleti szervezetek által irányìtott rádiñadñkon heti egy alkalommal megszñlalási lehetőséget kapnak a munkásmozgalom képviselői. Franciaországban a PTT- (azaz a Posta-, Távìrñ- és Telefonügyi Minisztérium) -adñállomások műsorát szerkesztőbizottságok állìtják össze, ezek tagjainak egyharmadát pedig a baloldali pártok és a szakszervezetek képviselői közül delegálják a választñk. A munkásmozgalom képviselői Dániában is részt vesznek a műsorok összeállìtásában, az amerikai munkásszövetség pedig külön rádiñadñval rendelkezik Chicagñban. A rádiñzás 1926-os újjászervezése után a német munkások még távolabb kerülnek attñl, hogy saját rádiñadñjuk legyen. A sajtñ elkötelezetten baloldali része ekkor éles támadást indìt a zeneközpontú műsorszerkesztés ellen: „a zenét tekintik a létezés központi kérdésének, a valñ élet pedig a perifériára szorul.” A német rádiñ műsorai valñban a konzervatìv ìzlésű kispolgárság kulturális értékeit tükrözik: rendszeresen közvetìtik például a kormánytagok szñnoklatait, gyakran adnak katonazenét és német népdalokat. Az üzleti körök és a bürokrácia szigorú felügyelete mellett működő rádiñ valñjában csak jelentéktelen szerepet játszik az 1920–1930-as évek Németországára jellemző szellemi-kulturális pezsgésben. 1918 történelmi tapasztalata a hatalmat roppant érzékennyé tette a politikai vitában rejlő veszélyekre; a szélsőbaloldal pedig túl radikális hangon fogalmazza meg kifogásait ahhoz, hogy a kormányzat komolyan vehesse őket. Bertolt Brecht a következőket ìrja a Rádiñ elmélete (1927– 1932) cìmű munkájában: „Ha azt látjuk, hogy egy új találmányt, amelyre pedig fontos társadalmi feladatok hárulhatnának, ily hevesen prñbálnak jelentéktelenségbe fullasztani, ñhatatlanul a következő kérdést kell feltennünk: lehetséges-e szembeszegeznünk a kirekesztés erőivel a kirekesztettek erejét? Ha a legkisebb áttörést is el tudnánk érni ezen a téren, a siker következményei azonnal nyilvánvalñvá válnának, hiszen hevesebb reakciñkat váltanánk ki, mint a főzőcske jellegű adások.”118 Kifogásai azonban nem találnak visszhangra, ìgy rövidesen az önkéntes száműzetést választja. E. Scholz 1932 júliusában kezdi kiépìteni a német rádiñzás új rendjét. A helyi társaságok egy lépést sem tehetnek az állam és a tartományok beleegyezése nélkül. Újjászervezik a felügyelet és a kulturális tanácsadás rendszerét. A kormány „tanácsadñkat” nevez ki minden adñ mellé, az újonnan létre-jövő Reichsrundfunkgesellschaft (RRG) nevű szervezet pedig szigorú felügyeletet gyakorol a tartományok rádiñi felett. Poroszországban, Bajorországban, Szászországban, Württembergben, Badenben és Hamburgban a rádiñadñk ezentúl 51%-ban a Birodalmi Posta, 49%-ban pedig a tartomány tulajdonában állnak. A Deutsche Welle helyére lépő új országos rádiñadñ, a Deutschland-Sender által sugárzott hìreket természetesen megszűri az adñ náci párttagokbñl állñ felügyeleti szerve.

4.3.4. A francia modell, avagy a kétértelműség diadala A rádiñzás francia modellje sokban hasonlìt a német rádiñzás első modelljéhez, ám számos ponton különbözik is tőle. Nézzük először a hasonlñságokat: kezdetben a francia rádiñzás is különféle irányokbñl érkező kezdeményezésekre épül, amelyeket a közhatalom (esetünkben a PTT-minisztérium) csak később sajátìt ki és von ellenőrzése alá. A francia helyzet annyiban azonban feltétlenül különbözik a némettől, hogy a rádiñzás Franciaországban kettős kulturális modell szerint szerveződik. A háborút megelőzően számos, egyre erősebb és egyre hallgatottabb magán-rádiñadñrñl tudunk; ezekkel párhuzamosan működik a PTT felügyelete alatt állñ adñk hálñzata is. A műsorok fejlődése során egyre nagyobb feszültséget észlelhetünk magánvállalkozás és állami szféra, kereskedelmi dinamika és kulturális felügyelet között. A kezdeti időkben a franciaországi rádiñzás nem sokban tér el az Eurñpa többi országában honos modelltől. Mint minden ipari országban, itt is zajlottak kìsérleti rádiñadások az első világháborút megelőző években. A 118

Bertolt Brecht: Sur le cinéma. Paris, 1970, 139.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) haditechnikai felszerelések békés célú újrafelhasználása Franciaország számára éppoly sürgető szükségszerűség volt, mint az Egyesült Államokban. A hadsereget a műszaki egyetemet végzett E. Girardeau Francia Rádiñelektronikai Társasága látta el készülékekkel. A rádiñzás jogi kereteit – Németországhoz hasonlñan – Franciaországban is a távìrñrendszerre vonatkozñ jogi szabályozásbñl vezetik le. 1917-ben megerősìtik azt a törvényi előìrást, amely szerint a rádiñ-hìrközlési eszközök csak engedély birtokában működtethetőek. A PTThez kötődő szakszervezetek egyébként minél nagyobb állami szerepvállalást tartanak kìvánatosnak a rádiñzásban. Eleinte Franciaországban a rádiñzás nem rendelkezik intézményi háttérrel. Az első magánkézben lévő készülék paradox mñdon az Eiffel-toronyban találhatñ, hadi célokat szolgálñ rádiñadñt használja. A háború után a katonai vezetés felkéri a jobboldali parlamenti többséghez kötődő újságìrñt, Maurice Privat-t, hogy készìtsen olyan műsorokat, amelyeket az Eiffel-torony rádiñadñja sugározhatna. Ezzel egy időben a Francia Rádiñelektronikai Társaság Clichyben felállìt egy nagy teljesìtményű rádiñadñt. Sztárbemondñja, Radiolo, nyilvánvalñan egy célnak rendeli alá tevékenységét: minél több Radiola-készüléket kell eladnia. Vidéken a legkülönbözőbb helyi kezdeményezések – csakúgy, mint Németországban – hìven tükrözik a régiñk eltérő gazdasági jellegzetességeit. Toulouse-ban Albert Sarraut, a Dépêche du Midi cìmű lap tulajdonosa (egyébként országos súlyú helyi politikai személyiség) létrehozza a Radio-Toulouse-t. Bordeaux-ban egy vevőkészülékeket forgalmazñ helyi ke-reskedő kezdeményezésére indul be a helyi adás, Fécamp városában pedig a Bénédictine márkanevű likőr gyártñja lát remek üzleti lehetőséget a helyi rádiñzásban. Agenban a megyei tanács hìvja életre a helyi rádiñadñt, amely arra szolgál majd, hogy időben értesìtsék a Garonne partja mentén lakñkat a közelgő áradásokrñl. 1926-ban a kormányzat mindenki számára egyértelművé teszi, hogy a jövőben nem engedélyezi több rádiñadñ létrejöttét. A Radio-Paris válik az ország legjelentősebb magán-rádiñadñjává: hosszúhullámon sugárzott adásaival lassan lefedi Franciaország egész területét. A Radio-Paris egyébként az amerikai kereskedelmi rádiñkhoz hasonlñan működik: reklámokat, szñrakoztatñ zenét és vetélkedőket közvetìt. Már korábban is létező rádiñadñk is megkìsérelnek hasonulni a sikeresnek látszñ amerikai modellhez. Szintén az amerikai minta ihleti az ifjú Marcel Bleustein-Blanchet-t, aki egy időben hozza létre a Publicis reklámügynökséget és a Radio-Cité rádiñadñt. 1913 körül tizenkét magán-rádiñadñ küzd tizenöt közszolgálatival a hallgatñk kegyeiért. A közszolgálati hálñzat adñállomásai is különféle kezdeményezéseknek köszönhetik létüket. 1923-ban a párizsi PTT-főiskola középhullámon kezd sugározni, méghozzá az amerikai International Telegraph and Telephone-tñl (ITT) kapott adñkészülék segìtségével. Vidéken a nagy rádiñadñk technikai munkatársai szervezik meg a rendszeres sugárzást: a Lyon-La-Doua és a Bordeaux-Lafayette az elsők között jelentkezik műsorokkal (utñbbit egy amerikai hadtest hagyományozta a franciákra). Toulouse-ban a kormány mindenáron versenyre szeretné késztetni Albert Sarraut rádiñját; Rennes-ben és Lille-ben pedig a PTT ügynökeinek kezdeményezésre jön létre közszolgálati adñ. Az egymást követő kormányok megkìsérlik fokozatosan ellenőrzésük alá vonni és központosìtani a rádiñzás egészét. Kezdetben a hallgatñk képviselőiből állñ bizottságok is részt vehetnek a műsorkészìtésben. A hálñzatba tömörülő adñállomások között PTT-vezetékek segìtségével teremtik meg az összeköttetést: minden este más és más regionális adñ szolgáltathatja az egész hálñzaton sugárzott műsort. A műsorkészìtésért felelős bizottságokat azonban egyre szigorúbban ellenőrzik. A kormányzat kidolgoz egy nagyszabású, a közszolgálati adñk megerősìtését és hallgatottságuk növelését célzñ tervet,119 amelynek megvalñsìtása azonban megfeneklik a pénzügyi nehézségeken. Így kénytelenek az egyszerűbb utat választani: megvásárolják a Radio-Paris adñállomását. 1939-ben, a hadüzenetet követően minden magánkézben lévő adñ kormányzati felügyelet alá kerül. A magánadñk ellenőrzése azonban nem pusztán politikai kérdés. A tét az, hogy melyik kulturális modell mellett teszi le a voksot a francia rádiñzás: az amerikai kereskedelmi rádiñzást tekintsék követendő példának, vagy német és angol mintára az általánosan elfogadott kulturális értékeket prñbálják meg közvetìteni.

4.3.5. Rádióműsorok a harmincas évek Franciaországában120 Viszonylag egyszerű feladat az 1920–1930-as évek Franciaországában működő, különböző profilú rádiñadñk működését nagy vonalakban bemutatni. Nem rendelkezünk azonban pontos adatokkal a műsorok tartalmát és szerkesztési elveit illetően. A magánkézben lévő adñk reklámbevételekből tartják el magukat. A hirdetéseket elméletileg csak 1934-ben száműzik a közszolgálati rádiñkbñl. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy Franciaországban (ellentétben az Egyesült Államokkal) nem voltak olyan sajtñ- és médiafigyelő eszközök, amelyek a rádiñ hallgatñságárñl is hasznosìthatñ informáciñkkal szolgálhattak volna. Úgy tűnik, mintha az Cécile Meadel: Histoire de la radio des années trente. Paris, 1994, 225.; Marc Martin: Pratiques publicitaires et connaissance du public, des années 30 aux années 60. In Histoires des publics à la radio et à la télévision. Paris, 1992, 29–38. 120 Annuaire de la radiodiffusion nationale. Paris, 1932. 119


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) eurñpai rádiñzás irányìtñi nem akarták volna megismerni hallgatñik kìvánalmait, hogy ìgy az új médiumot továbbra is az általuk politikai és kulturális szempontbñl megfelelőnek ìtélt modell szerint működtet-hessék. A rádiñk tehát kizárñlag levelezés, meghatározott témákban készülő felmérések és erre szakosodott sajtñtermékek útján léphetnek kapcsolatba hallgatñikkal. A BBC 1936-ban állìtja fel közönségfigyelő szolgálatát. Olaszországban a fasiszta irányìtás alatt állñ rádiñ rendszeresen kikéri a hallgatñk véleményét egyes műsorairñl. Franciaországban azonban a minisztérium semmiféle közvéleménykutatást nem végeztet. Vannak persze kifejezetten a rádiñzással foglalkozñ újságok (például az Mon programme cìmű periodika, amely az 1935-ben 350 ezer példányban megjelenő, szocialista Le Populaire mellékleteként jelenik meg, vagy a 150 ezres példányszámú, jobboldali irányultságú Radio Magazine), amelyek kìváncsiak olvasñik rádiñműsorokkal kapcsolatos véleményére. Cécile Méadel, aki az elérhető adatokra támaszkodva tanulmányozta a francia rádiñk stìlusát, számos, egymástñl sokban eltérő modellt tudott azonosìtani. A reklámszakember Marcel Bleustein-Blanchet által működtetett Rádiñ-Cité közelìt leginkább az amerikai tìpusú kereskedelmi rádiñkhoz. A Rádiñ-Cité a francia kultúra sajátosságaihoz igazìtja a mindig ugyanabban az időpontban kezdődő sorozatok műfaját (lásd a Duranton család cìmű műsort), nagyban támaszkodik továbbá a kor népszerű énekeseire, például Tino Ros-sira. A rádiñ hangvétele „hangsúlyozottan baráti, kedélyes és népközeli”. A szintén könnyed hangvételű Le Poste Parisien a varietéműsorokat és a vetélkedőket részesìti előnyben. A vidéki adñk közül emlìtsük meg a sajtñmágnás Albert Sarraut kezében lévő Radio-Toulouse-t, amely mögött komoly tőke áll, és rengeteg embert képes elérni: ez az adñ szintén a népszerű műfajban jeleskedik. A Radio-Toulouse-t egyébként számos kritika éri a zenés kávéházak repertoárjának szégyentelen átvétele miatt. A Radio-Juan-les-Pins, amelyet a helyi kaszinñ indìtott be, kisebb, meghitt hangvételű műsorokat sugárzñ rádiñ marad. Lássuk a közszolgálati adñkat: kizárñlag az 1933-ban állami kézbe kerülő Radio-Paris országos sugárzású. A Radio-Paris-ra egyébként már magánrádiñ korában is a szellemi igényesség volt jellemző. A dramaturg Charles Dullin mellé az adñ leszerződteti Maurice Ravelt is. A Radio-Paris sugároz továbbá elsőként vallási témájú beszélgető műsorokat. A Paris-PTT, amelynek hìrműsorát 1927-től kezdve minden regionális adñ átveszi, szintén a magas kultúra területén kìván tevékenykedni. Az adñ dramaturgja Wladimir Porché, a művészeti vezető feladatait pedig E. Brémond látja el.

4.3.6. A rádióadók és a rendszeresség A kortársak érzékelik a mély szakadékot, amely a kulturált, komoly, néha talán unalmas közszolgálati adñk és a lendületes, szñrakoztatñ, gyakran felületes kereskedelmi rádiñk között húzñdik. A magánkézben lévő és az állami rádiñk valñban igen eltérő kulturális célkitűzések alapján működnek. Roland Dordhain szìvesen gúnyolñdik emlékirataiban a közszolgálati rádiñk műsorán, amelyben a hajñjáratok menetrendjének ismertetését nemritkán egyetemi előadások követik: „A Radio-Paris műsora sem valami vidám, a Paris-PTT hivatalos adñé viszont egyenesen szomorú. Nyolc ñrakor, a műsor kezdetén a »be-mondñ hìreket olvas fel«, ezt követi a »pontos időjelzés«. A műsort gyakran »negyedñra katonazenével« folytatják – ezt a veterán katonák kérik, de nagyanyám is elérzékenyülve hallgatja. Megfigyeltem egyébként, hogy minden rádiñ rengeteg katonazenét játszik…”121 A műsorok elemzéséből kiderül, hogy mìg a magánrádiñk egyre több vetél-kedőt, szñrakoztatñ műsort és könnyűzenét sugároznak, addig a közszolgálati adñk megprñbálják hallgatñikat a kultúra tiszteletére nevelni, és persze kìsérletet tesznek a nemzeti összetartozás-tudat és a hagyományos értékek ápolására is. A kétféle rádiñzás között húzñdñ szakadék azonban talán mégsem olyan mély, mint azt hinnénk: a francia közszolgálati rádiñk egészen 1934-ig ki vannak téve a verseny és a hirdetők nyomásának. Az igazi különbséget az eltérő időbeosztásban kell keresnünk. A magánrádiñk rövidebb, változatosabb műsorokat sugároznak (a cirkusz mintájára); a közszolgálati adñk viszont a hosszabb terjedelmű műsorokat részesìtik előnyben. A magánkézben lévő rádiñk individualizálják vagy frag-mentálják a rádiñhallgatást. Ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik a műsorsáv intézménye: a harmincas évektől kezdve szokássá válik, hogy a rádiñadñk műsorsávokra osztják az adásidőt, amiről tájékoztatják az újságokat. Egyébként már a húszas években megindul az addig egységesnek tekintett hallgatñság célcsoportokra bontása: a családokat szñrakoztatñ műsorokkal, a földműveseket időjárás-jelentéssel, a kereskedőket gazdasági hìrekkel és árfolyam-informáciñkkal prñbálják meghñdìtani. A műsorsávoknak köszönhetően minden célcsoport tudja, mikor érdemes bekapcsolnia a rádiñt. A francia rádiñzás – ellentétben az angollal – nem a kultúrpolitika formálásának eszközeként tekint a műsorsávokra. A hallgatñság oktatása és nevelése vitathatatlanul a rádiñzás célkitűzései közé tartozik, ezt azonban a rádiñsok egyes műso-rokban, nem pedig a műsorok kombináciñja révén igyekeznek megvalñsìtani. A hìreknek is alkalmazkodniuk kell az új keletű 121

Roland Dordhain: Le Roman de la radio. Paris, 1983.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) időbeosztáshoz. A rádiñ ugyanabbñl az anyagbñl dolgozik, mint a sajtñ, de nemcsak átalakìtja, hanem a saját tempñját is rákényszerìti a készen kapott anyagra. A rádiñban bemondott hìr mindig velős. Más műsorokat megszakìtva is közölhetik. A friss hìrt úgy kell újra- és újra bemondani, hogy az is megértse, aki először hallja, de az se unja meg, aki már többször hallotta. A rádiñ kétségtelenül forradalmasìtja a hìrközlést, hiszen az ìrott sajtñval ellentétben pillanatokon belül képes közölni egy-egy friss hìrt. Az igazi újìtás mégis a hìrek ismétlődése és folyamatossága. A fejlődés azonban meglehetősen lassú. A világháborút megelőzően a francia rádiñ hìrműsorai roppant hosszúak, akár egy vagy másfél ñráig is eltarthatnak. Persze a hìrműsorok adásidejének jelentős részét (akár 20-30%-át) kommentárok töltik ki. A korai évek francia rádiñja komoly honpolgári és erkölcsi nevelésben részesìti hallgatñit: „inkább hasonlìt szñszékhez, katedrához és szñnoki emelvényhez, mint McLuhan tamtamjához.”

4.4. POPULÁRIS KULTÚRA, TÖMEGKULTÚRA ÉS TÖMEGMÉDIA A sajtñ, a mozi és a rádiñ térhñdìtása, a társadalmi életformaváltás, az ipari úton előállìtott tárgyak elterjedése, a népszñrakoztatás új formáinak feltűnése komolyan elgondolkodtatja a 20. század első felének értelmiségét. A népszerű szñrakoztatñ kultúra 20. századi elharapñzása, a musicalek, a mozi és a rádiñ sikere ráébreszti a (konzervatìv vagy haladñ) értelmiségi elitet, milyen kis befolyással rendelkezik az új tìpusú médiában. A népszñrakoztatásért valñban egy igen szűk, reklámszakemberekből és szñrakoztatñiparosokbñl állñ új elit felelős, amelynek a hagyományos értelmiség nem része. Az értelmiség ráadásul úgy érzi, hogy a műalkotások „gépi sokszorosìtásának” lehetősége igen veszélyes magukra a műalkotásokra nézve. Az eddig az elit számára fenntartott szñrakozási lehetőségek elérhetővé válnak a széles néptömegek számára is. Az ìrástudñk megkìsérlik felmérni, hogy ez a folyamat miképpen mñdosìtja majd a kultúra és a műveltség hagyományos formáit. Mind a mai napig az általuk kiötölt új terminusokra („tömegkultúra” és „tömegmédia”) támaszkodva prñbálunk gondolkodni kulturális életünk folyamatos változásairñl. Az elit reakciñja azon a nagyon régi meggyőződésen alapul, amely szerint a nép nem több ellenőrizetlen vágyak tömegénél (masszájánál), következésképpen nagy tudású és jñakaratú vezetők irányìtására szorul. Az új médiumokat igen különféle irányokbñl érkező, ám két fő tìpusba sorolhatñ bìrálat éri. Az első tìpust a hagyományos eurñpai szellemi arisztokráciának és a modern ipari kultúra radikális kritikusainak furcsa szövetsége alkotja: az ebbe a csoportba tartozñk úgy vélik, hogy meg kell védeniük a klasszikus kultúra normáit azzal a fenyegetéssel szemben, amelyet a széles néptömegek behatolása jelent az elitkultúra szentélyébe. A másik tìpusba azok tartoznak, akik nem kérdőjelezik meg a modern, ipari tömegkultúra létjogosultságát, ha az hajlandñ alávetni magát klasszikus műveltségű irányìtñknak. Ebbe a csoportba sorolandñk azok az amerikai ìrñk, akik meg vannak győződve arrñl, hogy a populáris kultúra által meghonosìtott új formák szükségszerű velejárñi a társadalmi és technikai változásoknak.

4.4.1. A tömegkultúra kritikája Az új jelenség legkonzervatìvabb kritikusa, José Ortega y Gasset a Tömegek lázadásában (1930) azt fejtegeti, hogy a művelt kultúrát „belső barbárok” hordái fenyegetik. A kizárñlag anyagi jñlétre áhìtozñ, hedonista új barbárokat támogatja és bátorìtja az állam és a kényelmes életet biztosìtñ kapitalisták. 122Gasset pesszimista vélekedése szerint a gyermeki lelkületű tömeg képes ráerőltetni ìzlését az elitre, ìgy megtörténhet, hogy a magas kultúra felszìvñdik a tömegpiac örvényeiben. Nem meglepő, hogy a századfordulñ ñta a tömeg viselkedésének kérdése erősen foglalkoztatja az értelmiséget, hiszen a sajtñszabadság és az általános választñjog számos országban sürgetően veti fel a tömegek manipuláciñjának kérdését. Az olasz Scipio Sighele (La folla deliguente [A bűnös tömeg]. Torino, 1891) és a francia pszichopatolñgus Gustave Le Bon (La Foule [A tömeg]. 1895) egyetért abban, hogy a tömeghipnñzis, a hallucináciñ és a szuggesztiñ képes az egyént akarat nélküli automatává változtatni – a sajtñt pedig éppen az akaratátvitel lehetséges eszközeként értelmezik. Tömeglélektan és én-analízis cìmű művében (1921) Freud voltaképpen átveszi azt az ősrégi képet, amely a tömeget viharos, szabados és elfojtatlan szenvedélyek játékszereként ábrázolja; a hagyományosnak mondhatñ leìrást azonban a modern orvosi nyelv kifejezéseire (libidñ, örömelv és halálösztön) támaszkodva értelmezi újra. A forradalmi mozgalmakkal rokonszenvező értelmiségiek is igen kritikus hangvételt ütnek meg a tömegszñrakoztatással kapcsolatban. A Frankfurti Iskolához tartozñ szociolñgusok, Theodor Adorno és Max Horkheimer a nácizmus elől az Egyesült Államokba kényszerülnek menekülni. A New York-i Columbia Egyetem menedéket nyújt ugyan nekik, de a két tudñs nehezen alkalmazkodik az amerikai kutatások 122

Gary Cross: Time and Money. The Making of Consumer Culture. London–New York, 1993, 48.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) „pozitivista” szelleméhez.123 Amikor például Paul Lazarfeld felkéri Adornñt, hogy vegyen részt a zenei műsorok kulturális következményeit vizsgálñ kutatásban, a német tudñs elhárìtja a felkérést. Véleménye szerint a kutatást megrendelő Rockefeller Alapìtvány által megfogalmazott kérdések túl szűk fogalmi keretek közé szorìtják a kutatást, és nem teszik lehetővé a kultúra fogalmának alapos vizsgálatát. Az 1940-es évek közepén Adorno és Horkheimer kidolgozza a kultúripar fogalmát, és elemzik a kulturális termékek áruvá válásának folyamatát. Azt vizsgálják, hogyan nyomja rá bélyegét a kapitalizmus a műtárgyak előállìtásának folyamatára (sorozatgyártás, standardizáciñ, munkamegosztás); a kultúr-ipar funkciñját pedig abban látják, hogy olyan hamis tudatot állìtson elő, amelynek segìtségével a munkásosztály passzivitásban tarthatñ. Elemzésük szerint a tömegszñrakoztatás nem képes transzcendenciát teremteni, a kultúr-ipari termékek csak a változatosság és a szabad döntés illúziñjával szolgálnak. Akármilyen radikális politikai nézeteket valljon is Adorno, akármilyen nagy bizalommal legyen is a hagyományos műalkotások forradalmi természete iránt, talán csak új formában fogalmazza meg a hagyományos eurñpai értelmiségi elit elìtélő véleményét a „művészet elgépiesedéséről”. Walter Benjamin a Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit (A műalkotás a technikai sokszorosìthatñság korszakában, 1933) cìmű művében a műalkotás sokszorosìthatñsága és a mozi összefüggéseiről értekezik. Sem Adorno, sem Benjamin nem enged a műalkotás egyediségéből, nem hajlandñk meglátni a fogalom korhoz kötöttségét, pedig az egyedi műalkotás fogalma a modern Eurñpa műtárgyakrñl alkotott felfogását tükrözi. A Frankfurti Iskola szellemiségét Herbert Marcuse viszi tovább a 20. század második felében. Kaliforniai tanárkodása idején ìrja meg Az egydimenziñs ember cìmű úttörő művét. Az 1964-ben megjelenő könyv nyit utat további, az elidegenedést és a médiának a társadalmi konformizmus kiépülésében játszott szerepét vizsgálñ, széles körben olvasott elemzések előtt. A Frankfurti Iskola másik örököse, Jürgen Habermas dolgozza ki a társadalmi nyilvánosság (Öf-fentlichkeit) elméletét: a társadalmi nyilvánosság az a tér, amelyben összefonñdnak a társadalmi kötelékek, és kiépülnek a politikai erőviszonyok. Haber-mas azt a folyamatot elemzi, amelynek során a média a 18. század ñta folyamatosan kiépülő közéleti intézményeket a „vélemények előállìtása” és a „társadalom refeudalizáciñja” szellemében alakìtja át. Az ehhez hasonlñ elemzések következtében egyre ellenségesebb légkör övezi a modern tömegszñrakoztatást. A kultúripar kritikája gyökerezhet a szélsőbaloldal politikai kultúrájában, de a tömegszñrakoztatást azok is kìméletlenül ostorozzák, akik továbbra is a művészet hagyományos formáira esküsznek. 1919-ben Ilja Ehrenburg a mozi és a gyári futñszalag között állìt fel párhuzamot, amennyiben mindkettő közvetlen oka az elidegenedésnek. A következőképpen ìrja le az amerikai filmet bámulñ párizsi autñgyári munkást: „Az emberek cenzorilag engedélyezett társadalmi melodrámákat néztek. Ez volt az alsñbb néposztályok művészete és kultúrája. Hazafelé menet továbbra is elvakìtotta őket a filmvászon ragyogása. A vetìtőgép tovább forgott. A futñszalag nem állt le.” George Orwell 1984 cìmű művének totalitárius állama egyaránt olvashatñ a kommunista diktatúrák és a tömegfogyasztás diktatúrájának leìrásaként. A tömegkultúra kritikája Franciaországban és Angliában Amerikaellenes érzelmekben ölt testet. Eurñpában sokakat irritál a film- és lemeziparban érvényesülő amerikai dominancia. Az amerikaiak sok eurñpai szemében a felületes, kulturálisan gyökértelen, gépiesen demokratikus és konformista, barbár jövőt testesìtik meg. A kérdés az amerikai értelmiséget is foglalkoztatja. Aldous Huxley Szép új világ cìmű művét (1932) az esetek többségében a totalitarizmus elleni támadásként értelmezik, ám a regény kétségtelenül olvashatñ az amerikai tömegszñrakoztatás kritikájaként is.

4.4.2. A modern populáris kultúra védelmezői Vannak azonban, akik védelmükbe veszik a modern populáris kultúrát. Elsőként emlìtsük meg a játék szerepét újjáértékelő amerikai pszicholñgusokat, akik először csak a gyermekek, majd a húszas években egyre inkább a felnőt-tek figyelmébe is ajánlják a játékot, amely szerintük képes felszabadìtani az embert a természetes szükségleteinkkel nehezen összeegyeztethető induszt-rializált és urbanizált életmñd pszicholñgiai kényszerei alñl. Social Change with Respect to Culture and Original Nature cìmű művében William Ogburn nem tulajdonìt túl nagy jelentőséget populáris kultúra és magas kultúra viszonyának. Előbbire nem a tömegek gyerekes vágyainak megnyilvánulásaként tekint, és nem fogadja el azt az értelmezést sem, amely a populáris kultúrát a passzìv munkásosztály nyereséghajhász manipuláciñjaként láttatja. Ogburn inkább azt vizsgálja, milyen átalakulásokon megy keresztül a populáris kultúra, hogy megfelelhessen a modern, ipari társadalom szükségleteinek és kényszereinek. Szerinte a játékok alkalmat nyújtanak arra, hogy kiélhessük azokat a természetes érzéseinket (félelmeinket, szorongásainkat, hatalomvágyunkat), amelyek oly kevéssé nyilvánulhatnak meg a munkás hétköznapok során. 123

Armand és Michèle Mattelart: Histoire des théories de la communication. Paris, 1995, 45.


Második rész | Az univerzális médiumok (1870–1950) Az eurñpai értelmiség megosztott a kérdésben. A franciák igen komolyan veszik a politikai elkötelezettség szükségességét: az értelmiségnek „szövetségre kell lépnie” a tömegekkel. Bár Fernand Léger és mások komoly erőfeszìtéseket tesznek az ügy érdekében, a kortárs művészet csak igen ritkán képes megérinteni a tömegeket. Az ekkoriban fogant tervek inkább a magas kultúra hagyományos formáit szándékoznak megismertetni a lehető legtöbb emberrel, összhangban az 1936-ban hatalomra jutñ Népfront hirdette politikával. Az értelmiséget egyébként is inkább az „elkötelezettség” fogalmának értelmezése foglalkoztatja: inkább magukra kezdenek figyelni, azt elemezvén, hogy politikai elkötelezettségük milyen következményekkel járhat szellemi integritásukra és művészi alkotñképességükre nézve. Angliában néhány művésznövendék kìsérletet tesz a „tömeg” hagyományos fogalmának meghaladására: a valñdi, sokszìnű populáris kultúra iránt kezdenek el érdeklődni. Mivel nem rendelkeznek kapcsolatokkal a politika legfelsőbb szintjein, jobb hìján társaságokat alapìtanak, ìgy jön létre a Left Book Club. A Mass Observation nevű mozgalomban részt vevő, antropolñgiai képzettséggel is rendelkező fiatal művészek az iparosodott északi külvárosok lakñinak, illetve a közkedvelt fürdőhelyek látogatñinak tanulmányozására indulnak. Sokan osztják akkoriban a vélekedést, amely szerint a fogyasztñknak alaposabb oktatásra és kritikus szemléletre volna szükségük. Az angol népoktatási mozgalomhoz (Workers Education Association’s Courses) kötődő Scru-tiny cìmű folyñirat legfontosabb célkitűzései közé tartozik, hogy kifejlessze az alsñbb néposztályok tagjaiban a kereskedelmi kultúra kritikus szemléletének képességét. Az Egyesült Államokban, ahol a kérdéshez kevésbé ideologikusan közelìtenek, könyvek sora hìvja fel az olvasñk figyelmét arra, mennyire fontos, hogy saját maguk döntsenek szabadidejük felhasználásárñl. A BBC irányìtñi (sőt az amerikai rádiñhálñzatok egynémely vezetője is) osztják ezt a vélekedést. Az Egyesült Államokban az értelmiség, Erskine Caldwell és Sherwood Anderson ösztönzésének hatására, a nagy gazdasági világválság alkalmával kezd érdeklődni az alsñbb néposztályok és a népoktatás iránt. A nép iránt tanúsìtott érdeklődés politikai cselekvésszámba megy. Amerikában persze szerényebbek a célkitűzések: nem kìvánnak szövetségre lépni a néppel, vagy képezni az alsñbb néposztályokat; egyszerűen csak arrñl van szñ, hogy meg kell hallgatni őket. Az értelmiségieket jobban érdekli a nép mindennapi élete, mint a „tömegek” politikai nevelése. Matthew Josephson Portrait of the Artist as American cìmű művében (1931) arrñl ìr, hogy a művész csak akkor üdvözülhet, ha megmerìtkezik a valñ életben. Néhány értelmiségi még arra is hajlik, hogy védelmébe vegye a tömegszñrakoztatás azon „műfajait” (például a futballt vagy a kommersz mozifilmeket), amelyekre a polgárság megvetően tekint. Az angol szociolñgus, Denis Hardy124 szerint a mozi tágìtja érdeklődésünket, megtanìt érzelmi reakciñink hatékonyabb ellenőrzésére, és érdekesebb életlehetőségek megtapasztalásához is hozzásegìt. Ivon Brown The Heart of England (Anglia szìve, 1935) cìmű könyvében a fogyasztñi kultúra dicséretét zengi, és a populáris kultúra mozgatñrugñinak összetettségét hangsúlyozza. John Hammon az általános szñrakozás, élvezet kora (era of common enjoyment) hìrnökének nevezi magát 1935-ben. C. Delise Burns arra hìvja fel a figyelmet, hogy a mozi és a rádiñ hidat ver a népek közé; a tömeg vonzñdását a szñrakoztatñipar termékeihez pedig azzal prñbálja igazolni, hogy általában mindannyian megkìséreljük felmérni, másoknak is tetszik-e az, ami nekünk tetszik, hiszen csak akkor tudjuk igazábñl élvezni a szñban forgñ vìvmányokat, ha megerősìtést kapunk. Burns azt állìtja, hogy a szñrakoztatás modern formái egy demokratikus civilizáciñ felé vezetnek, hiszen hozzájárulnak az emberek közötti viszonyok felszabadìtásához. Abban sem lát semmi elìtélendőt, hogy a szñrakoztatñipar az esetek többségében nem több, mint menekülés a valñság elől: a filmnézést például tekinthetjük a kocsmázás alternatìvájának, ráadásul olyan időtöltésről van szñ, amelyben végre a nők is részt vehetnek. Hasonlñ szellemben ìr Lewis Mum-ford (Technics and Civilization, 1934), aki kifejezett optimizmusának ad hangot egy új szabadidőkultúra létrejöttét illetően. A televìziñ elterjedése a háborút közvetlenül követő években vitathatatlanul megtépázza majd ezt az optimizmust.

124

Gary Cross: Time and Money. The Making of Consumer Culture. London–New York, 1993, 64.


3. fejezet - Harmadik rész | Hálózati világ (1950–1995) 1. I. fejezet | A televízió aranykora Hálózati világ (1950–1995) „Léteznek olyan légbuborékok, amelyeket a szellemek olyképp szñrtak el az atmoszférában, hogy képesek legyenek felfogni a Föld bármely pontjárñl visszatükröződő fénysugarakat, amelyeket aztán a szemed előtt találhatñ tükörre továbbítanak. Így, ha más és más irányba fordítjuk a tükröt, láthatjuk benne a Föld felületének bármely pontját. Ha minden lehetséges látñszöget kiprñbálunk, a Föld egyetlen pontja sem maradhat rejtve előttünk. Tetszésed szerint járathatod tekinteted az emberek lakhelyei között. Türelmetlenül rávetettem magam erre a csodálatos tükörre, és alig negyedñra alatt az egész Földet végigvizsgáltam.” (Ch. Fr. Tiphaigne de la Roche: La Giphantie, 1760) „A távoli képeket úgy láthatjuk majd a képernyőkön, mintha csak a filmvetìtő képeit néznénk…” A telefotográfiát feltalálñ Alfred Korn szavai (amelyeket a párizsi Illustration cìmű lap egy 1907-es számábñl idézünk) arra világìtanak rá, hogy a televìziñ gondolata már a századelőn is sokakat foglalkoztatott. Verne már 1892-ben felismerhető leìrást nyújt a televìziñrñl Várkastély a Kárpátokban cìmű regényében: az új szerkezetet fényképezőgép, tükrök és fonográf összeolvadásaként képzelte el. A televìziñ technikai beérésének – a két világháború közötti években zajlñ – folyamata ennek ellenére viszonylag hosszú: csak az 1950-es években jelentkezik új tömegmédiumként. Az alapjául szolgálñ technolñgia az egyre intenzìvebb hadicélú kutatásoknak köszönheti létét, továbbfejlődése pedig azzal magyarázhatñ, hogy a hadiipari struktúrákat polgári célok szolgálatába állìtják. A világháború után minden ország vagy tömb a televìziñ fejlődésének olyan sajátos normarendszerét és szervezeti kereteit épìti ki, amelyek hozzájárulnak kulturális és ipari érdekeik védelméhez. Mivel a rádiñhoz hasonlñan a televìziñ is elsősorban este, a családi körben köti le közönségét, a két médium között komoly verseny folyik, melyből végül, az 1980-as évek kezdetén, a televìziñ kerül ki győztesen. Bár a technikai és politikai kényszerek következtében a televìziñ országonként más és más modell szerint fejlődik, a műsorkészìtők mindenütt felhasználják a rádiñ és a mozi térhñdìtása során felgyülemlett tapasztalatokat. A rádiñzás sikeres elterjedését biztosìtñ két fő modell szerint fejlődik a televìziñ is. Az Egyesült Államokban nagy, magánkézben lévő tévéhálñzatok épülnek ki, amelyek reklám-bevételekből tartják el magukat, elsődleges céljuk tehát a nézettség növelése. Eurñpában a kormányzati ellenőrzés alatt működő közszolgálati televìziñk arra tesznek kìsérletet, hogy valamiféle szintézist teremtsenek a magas kultúra és a populáris kultúra között. Az eurñpai modell körülbelül az 1980-as évek elejéig sikeres is, ekkor azonban a technikai újìtások, az állami televìziñra ne-hezedő kereskedelmi nyomás, illetve a közvéleményben bekövetkező változások hatására egyre többen kérdőjelezik meg létjogosultságát. A televìziñ működésének első negyven éve alatt végbemenő jelentős társadalmi változások a tömegmédiárñl és a népszerű kultúrárñl valñ gondolkodás új hullámát indìtják be.

1.1. A TELEVÍZIÓ LASSÚ TECHNIKAI BEÉRÉSE A mozgñkép továbbìtásának jövőjéről gondolkodván Arthur Korn a következő problémák megoldását tartja elengedhetetlennek: növelni kell a kép felbontásának és helyreállìtásának sebességét, illetve az átviteli kapacitást: „Ha képesek lennénk az átviteli időt olyan jelentős mértékben csökkenteni, hogy egy fényképet hat perc helyett a másodperc egyharmada alatt továbbìthassunk, akkor megoldhatnánk a távolsági látás problémáját. […] Ha pedig meg tudnánk tìzszerezni a telefotografikus eljárások sebességét – ami reális célkitűzésnek látszik – a távolsági látás nem lenne többé elérhetetlen álom.”1 A Korn megjövendölte mñdszerek azonban igen lassan érnek be: Vlagyimir Zvorikin 1923-ban nyújtja be döntő áttörést hozñ találmányának szabadalmi kérelmét, a rendszeres tévéadások viszont csak 1945-ben indulnak be. A két esemény között tehát húsz évnél is több telik el. A századelőn a feltalálñk a mechanikus képfelbontással kìsérleteznek. Képtelenek azonban olyan elektromechanikus eljárást kidolgozni, amely a mozgñkép továbbìtásához szükséges informáciñmennyiséget megfelelő gyorsasággal tudná feldolgozni. Amikor azonban a rádiñzásban is használatos elektroncsőtechnolñgia eléri a megfelelő fejlettségi szintet, az elektroncsövet 1

Idézi Jean-Claude Brethes: Histoire de la télécopie. Paris, 1995, 35.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) megprñbálják képfelbontásra is alkalmazni. 1923-ban Zvorikin, aki a cári hadsereg hìrközlésénél kezdte karrierjét, később pedig az amerikai Westinghouse cégnek dolgozott, szabadalmaztatja találmányát, az „ikonoszkñpot”, azaz az első, képfelbontásra és helyreállìtásra igazán alkalmas elektroncsövet. Az ipari országokban a kutatás a Zvorikin találmánya által megszabott irányba fordul. Minden ország a saját feltalálñi nyomán a maga útját járja, hogy önállñ, nemzeti technolñgiát dolgozzon ki. A kìsérletek Angliában indulnak meg először: James Baird 1925-ben mutatja be televisorját. A fiatal feltalálñ rövidesen szabadalmaztatja találmányát, majd a brit Post Office-szal megegyezve, közösen határozzák meg a szabványt (amelynek leìrását 1929-ben teszik közzé és regisztráltatják): 30 sor, másodpercenként 12 kép, 3 × 7-es állñ formátum – ìgy képes továbbìtani egy állñ alak (például egy táncosnő) képét.2 Rögvest megalapìtják a vevőkészülékek forgalmazásával foglalkozñ Baird Television Com-panyt. 1929. július 20-án a Reichspost közzéteszi a német szabványt: 30 soros vìzszintes képfelbontás, 3 × 4-es formátum, másodpercenként 12,5 kép. Az el-következő tizenöt év során a képfelbontás minőségét prñbálják javìtani, méghozzá a sorok számának növelésével. Persze mindeközben minden egyes ország megőrzi a maga normarendszerét. Franciaországban egy montrouge-i vállalat, miután képviselői megtekintették Baird bemutatñját, létrehoz egy külön a televìziñnak szentelt alegységet. A társaság 1931-ben a Villamossági Főiskolán hajtja végre az első franciaországi bemutatñt. Le Havre-ban Henri de France kidolgoz egy másik, szintén életképesnek látszñ mñdszert. A döntőbìrñi szerep a PTT-minisztériumnak jut. A miniszter, Georges Mandel támogatást nyújt a kìsérletekhez: 1931-ben a párizsi a Távìrñ Főiskola termeiben adñkészüléket és stúdiñkat állìttat fel. Az egyñrás adásokat hetente többször, körülbelül 400 méteres hullámhosszon sugározzák. 1936-ban a montrouge-i vállalat és a Compagnie générale de télégraphie Sans Fil (CSF) összefogásábñl nő ki a Com-pagnie Française de Télévision. 1937-ben a minisztérium „telefonovìziñs” tanszéket állìt föl a Képző- és Iparművészeti Főiskolán. Az országnak nagy szüksége van képzett szakemberekre, ha nem akar függeni a német technikusoktñl. Kizárñlag a németek rendelkeznek ugyanis működőképes hangosfilm-technikával, egy évvel korábban pedig tizenhat napon keresztül képesek voltak Hamburgba, Lipcsébe, Münchenbe és Nürnbergbe is közvetìteni a berlini olimpiai játékok képeit. Az 1937-es párizsi világkiállìtás televìziñs bemutatñknak ad otthont. Felvett műsorok hìján – a videokép rögzìtésének még nincsenek meg a feltételei – a televìziñ egyfajta képtelefonként működve prñbálja felkelteni a látogatñk érdeklődését. A L’Illustration cìmű folyñirat a következő megjegyzésekkel kìséri az új „gyermekjáték” feltűnését: „A televìziñ ma még nem több gyermekjátéknál, de máris igen szñrakoztatñ. Két vállalkozñ szellemű egyén két, egymástñl tizenkét méterre elhelyezkedő telefonfülkéből lép egymással kapcsolatba: a telefonbeszélgetés során mindkét kìsérleti alany látja – egy körülbelül 18 × 24 centiméteres képernyőn – partnere arcát. Természetesen mindketten túlzásba viszik az arcjátékot: vadul grimaszolnak és gesztikulálnak, a közönség legnagyobb örömére.” Az 1939-es New York-i világkiállìtáson további bemutatñkat csodálhat meg a közönség. A televìziñ természetesen azonnal felkelti a nagy amerikai rádiñhálñzatok érdeklődését is. A kutatásokban az NBC vállal oroszlánrészt, az RCA aktìv támogatása mellett. A háború kitörésének pillanatában már minden ipari ország rendelkezik a közepes minőségű (405–525 soros) képek sugárzását le-hetővé tevő technolñgiával. Ezekben az országokban esténként rendszeresen műsorokat sugároznak annak a kevés nézőnek, aki megengedheti magának a tévékészülék luxusát. Ekkoriban azonban még nem dőlt el véglegesen, hogy a jövőben a képeket hertzi hullámok vagy kábel segìtségével továbbìtják-e majd. A háború gyökeresen megváltoztatja a helyzetet. A döntő áttörés akkor következik be, amikor a szakemberek biztosan kezdik uralni az ultrarövidhullámokon (a hertzi nyalábokon) alapulñ (URH) sugárzás technolñgiáját. A hertzi nyalábokat először 1934-ben egy angol és egy francia repülőtéren használták. A radartechnolñgia (amely a hertzi nyalábokéhoz hasonlñ elven működik) az angliai légi csatában szerez majd múlhatatlan érdemeket. Az első radarkészüléket a Normandia működteti 1934-es prñbaútján, de 1939-ben a britek felgyorsìtják a kìsérleteket, hogy minél hamarabb rendelkezésükre álljon ez a stratégiailag fontos eszköz. Az Egyesült Államok sem akar lemaradni a britek mögött. Mivel az amerikaiak számára lényeges, hogy a világ különböző pontjain harcban állñ haderőik között állandñ kapcsolatot teremtsenek, a katonai vezetés hertzi nyalábokon alapulñ, nagy teljesìtményű kommunikáciñs rendszert fejleszt ki. A háború befejeztével pedig természetesen felmerül a rendszer polgári célú felhasználásának kérdése. Ekkor mérhetjük fel igazán, milyen sok megoldandñ kérdést vet fel a nagyközönségnek szánt szerkezetek fejlesztésének és terjesztésének megszervezése. Először is szükség van egy általánosan elfogadott szabványrendszerre, hiszen enélkül a gyártñk nem bìzhatnának befektetéseik megtérülésében, a vásárlñk pedig nem lehetnének biztosak benne, hogy fogni tudják a műsorokat. Tisztázni kell a vevőkészülékre érvényes (milyen eljárással, hány soros képer-nyővel működjön), valamint a sugárzásra vonatkozñ (milyen hertzi 2

Lásd Marc Chauvière tanulmányát, Bulletin du Comité d’histoire de la télévision, no. 1. 1981. július, 8–16.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) csatornákon, mely frekvenciákon) szabványokat, sőt az elektromos tápegység kérdésében is dönteni kell. Ezeket a döntéseket azonban csak egy szabályozñ hatñság hozhatja meg. Az Egyesült Államokban kifejezetten azzal a feladattal hozták létre a Federal Commission of Communicationst (FCC), hogy a frekvenciák elosztását megszervezze, a műsorok tartalmának szabályozására nincs felhatalmazása. A hatñság ìgy is igen fontos gazdasági-ipari kérdésekben jogosult dönteni. Ha az FCC szigorúan a hálñzati egység és a fogyasztñi érdekek védelmében az egész iparág számára előìr egy bizonyos szabványt vagy eljárást, elkerülhetetlenül egy bizonyos gyártñnak kedvez. A nagy rádiñhálñzatok könyörtelen harcot vìvnak egymással saját eljárásuk elfogadtatásáért. A piacot uralñ és a legjelentősebb ipari cégek támogatásával rendelkező RCA 1940-ben megprñbálja saját szabványát rákényszerìteni az iparág egészére, egy évvel később azonban egy technikai szakemberekből állñ bizottság, a National Television System Committee (NTSC) az 525 soros (tehát az RCA által javasolttñl eltérő) szabvány mellett dönt. A háború után sem szűnő viták arra világìtanak rá, hogy az újabb és újabb technolñgiákat nem mindenki fogadja el. A CBS például a szìnes televìziñra tesz javaslatot: az új eljárás drága, még nem tökéletes, valamint nem egyeztethető össze a már kiépült rendszerrel, azonban kétségtelenül működőképes. Ennek ellenére 1953-ban továbbra is a fekete-fehér szabvány elfogadásárñl születik döntés. Eurñpában a szabványok kérdésében eljárñ döntéshozñknak két fontos szempontra is tekintettel kell lenniük: oly mñdon kell dönteniük a különféle cégek között, hogy védjék a nemzeti ipart, ugyanakkor fontos, hogy megñvják a nemzeti nyilvánosságot is. Ezzel magyarázhatñ az egymással összeegyeztethetetlen nemzeti rendszerek létrejötte. Ami a fekete-fehér televìziñzást illeti, Franciaország közvetlenül a háború után a kiválñ képminőséget lehetővé tevő 829 soros képernyőt választja, mìg Anglia a háború első éveiben elfogadott 405 soros szabványnál marad. Végül az 1960-as évek elején minden eurñpai ország elfogadja a 625-ös képernyőt. Az átállás a szìnes televìziñzásra ismét lehetőséget nyújt a „stratégiai” szabványmeghatározásra. Az Egyesült Államok 1953-ban az NTSC-rendszert választja, rövidesen a japánok is hasonlñan döntenek. A Szovjetuniñ, a kelet-eurñpai szocialista és a frankofon afrikai országok viszont a franciáktñl veszik át a Secam-rendszert. A többi eurñpai ország a hasonlñan jñ minőségű, német PAL-rendszer mellett dönt. Az 1980-as évek elejéig igen kevés bistandard (azaz mindkét rendszerben működőképes) vevőkészülék kerül a kereskedelmi forgalomba. Az országok kulturális modelljüket3 és közvéleményüket is védelmezni kìvánják. Már a kortársak is tisztán látták, miben különbözik egymástñl a televìziñ fejlődésének két lehetséges modellje. Az Egyesült Államokban a rádiñhálñzatok nem haboznak a televìziñzás fejlesztésébe fektetni anyagi és tapasztalati tőkéjüket. Eurñpában az állami kézben lévő rádiñ mintájára fejlődik a televìziñ is.

1.2. AMERIKA ÉS AZ ÚJ NYILVÁNOSSÁG 1.2.1. Hogyan használja fel a televízió a rádiósok szakértelmét? Hollywoodot mindig kevéssé érdekelték a mozival párhuzamosan fejlődő médiumok, igaz, a törvényi szabályozás nem is ösztönözte erre. A filmipar csak epizodikus kapcsolatokat ápolt a rádiñzással, s a televìziñ fejlődésében betöltött szerepe sem jelentős.4 A Paramount tizenhárom tévéadñ létrehozására pályázik 1940 és 1948 között, ám végül mindössze két adñ felépìtésére kap engedélyt, Los Angelesben és Chicagñban. Hollywood ekkor megprñbál befektetni a televìziñzás azon két formájába, amelyek nem jelentenek közvetlen konkurenciát a nagy rádiñhálñzatok számára: a mozitermi televìziñs közvetìtésekbe és az előfizetéses csatornákba. Az 50%-ban a Paramount tulajdonában állñ Telemeter-társaság az ötvenes évek elején létrehozza három különféle műsor sugárzására alkalmas kábeltévés rendszerét. A néző bedob egy pénzdarabot a tévékészülékbe, ezért cserébe egy ideig nézheti a kikñdolt műsort. 1950-ben az RKO kap felhatalmazást, hogy vegyen részt egy hasonlñ rendszer kiépìtését célzñ kìsérletekben. A Telemeter 1953-ban kollektìv antennát állìt fel a kaliforniai Palm Springs-ben, melynek segìtségével ekkor még rendszertelen időközönként jelentkező műsorokat képes előfizetőihez eljuttatni. A cég mintegy 2500 előfizetővel áll szerződésben, továbbfejlődése azonban megfeneklik a mozitermek tulajdonosainak ellenállásán, ráadásul az FCC is az ellenérdekelt rádiñhálñzatok pártját fogja. Maguk a rádiñhálñzatok (az ABC, a CBS, az NBC, az RKO és a Capital City Communication) fogják tehát kiépìteni az Egyesült Államok televìziñhálñzatát. A rendszert a hatalmas területű ország technikai szükségleteinek meg-felelően épìtik ki: a megközelìtőleg 50 kilométeres hatñsugarú hertzi adñállomásokat szükség esetén kábelek és nyalábok egészìtik ki. Az új adñk jelentős részét közvetlenül a nagy rádiñhálñzatok hìvják életre; majd rövidesen kiépìtik a „hozzájuk tartozñ”

3 4

A kulturális modell meghatározását illetően lásd Frédéric Barbier: L’Empire du livre. Paris, 1995, 9. Janet Wasko: Hollywood in the Information Age. Austin, 1994, 11.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) televìziñkat ellátñ műsorszolgáltatñ rendszert is. A nagyszámú független tévéadñ vagy a nagy hálñzatoktñl, vagy Hollywoodtñl, esetleg független szolgáltatñktñl szerzi be műsorait. A televìziñs műsorkészìtés sajátosságai kis idő múlva arra késztetik a rádiñk munkatársait, hogy a filmiparban dolgozñk szakértelmére támaszkodva prñbálják megszervezni a termelés rendszerét. Különösen érdekes stratégiát választ a CBS: az 1940-es években a rádiñk munkatársai felismerik, hogy az új médium rengeteg műsort igényel (pedig ekkoriban mindenki azt hiszi, hogy a televìziñ csak a kora esti ñrákban sugároz majd). 5 A lehetőségek számbavétele után a CBS úgy dönt, hogy Hollywooddal partneri kapcsolatra lépve prñbál meg tehetséges műsorkészìtőkre szert tenni. Megkörnyékezik Cecil B. De Mille-t, akit nagyjátékfilmjei tettek ugyan hìressé, de Lux Radio Theater cìmű sorozatával azt is bizonyìtotta, hogy képes megoldani azt az emberprñbálñ feladatot is, amelyet a filmek rádiñs adaptáciñja jelent. A Cecil B. De Mille-lel folytatott tárgyalások rávilágìtanak, hogy a két iparág képviselői nem egyforma nagyságrendű összegekben gondolkodnak. De Mille akkoriban a Paramountnak dolgozik, Barnumrñl készìt kétmilliñ dolláros költségvetésű filmet The Greatest Show on Earth cìmmel. Egy félñrás tévéműsor előállìtási költségei percenként ezer dollárra rúgnak – ezt pedig az alacsony bekerülési költségekhez szokott rádiñsok csillagászati összegnek látják. Megvalñsìthatatlannak látszik tehát az az elképzelés, amely szerint a hollywoodi stúdiñk állìtják majd elő a tévéműsorokat. A Daily Variety cìmű szakfolyñirat szerint ezekben az években a stúdiñk egy és háromnegyed perc „hasznos” filmet készìtenek naponta, egy 96 perces film előállìtásához tehát 60 napra van szükség. Az elkészült filmek egy-egy perce 10 ezer dollárba kerül. A rádiñsokban hatalmas rémületet kelt, hogy a filmipari dolgozñk szakszervezete szigorúan ragaszkodik a munkamegosztás elvének tiszteletben tartásához. Mindezeket figyelembe véve a rádiñsok úgy döntenek, hogy saját stúdiñkat épìttetnek Hollywoodban. Továbbra is számìtanak tehát a „képiparosok” szakmai tudására, de a rádiñ hagyományos eszközeiről sem mondhatnak le: az épülő stúdiñkat oly mñdon tervezik meg, hogy közönség befogadására és gyakori dìszletváltásokra is alkalmasak legyenek. A leghìresebb rádiñs show-k tehát a televìziñban folytatñdnak. A műsorkészìtés egésze átszervezésre szorul tehát. Ezekben az években a reklámügynökségek készìtik a rádiñműsorokat. Márpedig az 1950-es évek elejére nyilvánvalñvá válik, hogy a reklámügynökségek nem győzik a túl költséges tévéműsorok előállìtását. Maguk a hálñzatok veszik hát kezükbe a műsor-készìtést. Az Orson Welles-féle Mercury Theater of the Airt és a Columbia Work-shopot létrehozni képes CBS vitathatatlanul rendelkezik a kiemelkedő produkciñk előállìtásához szükséges tapasztalattal. A cégnek azonban továbbra is szüksége van azokra az azonnal sugározhatñ kereskedelmi show-kra, amelyek a hirdetők érdeklődését is felkelthetik. A CBS egymilliñ dollárt sem sajnál a cél érdekében. Ahelyett azonban, hogy egy nagy reklámügynökség valamelyik munkatársát kérnék fel, inkább „házon belül” prñbálják megoldani a problémát: egy fiatal, nyugati parti alkalmazottjukra bìzzák a műsorkészìtéshez nélkülözhetetlen munkatársak (beleértve az ìrñkat is) megtalálásának feladatát. A műsorkészìtést havi rendszerességgel ellenőrzi a szerkesztőbizottság, amely a három részleg (a „szñrakoztatñ műsorok”, a „hìrműsorok” alosztálya és a „kereskedelmi” részleg) vezetőiből áll. A Suspense cìmű New Yorkbñl sugárzott bűnügyi dráma az első műsor, amelyet a CBS a fent leìrt mñdon állìt elő. A My Friend Irma és a Life with Luigi cìmű műsorokbñl aztán az előzetes terveknek megfelelően televìziñs adaptáciñt is készìtenek.

1.2.2. A nézettség felmérésének eszközei Voltaképpen minden műsor a reklámoknak köszönheti létét. A szponzorált adások működési elvét ismerhetjük már a rádiñbñl is. A televìziñzás átveszi a rádiñzástñl azt az eljárást, hogy már a sugárzást megelőzően megprñbálják felmérni a közönség véleményét egy-egy műsorrñl. Szinte változtatások nélkül veszik át tehát a rádiñtñl a hallgatottsági statisztikák mñdszerét. Nielsen 1950-ben végzi első nézettségi felméréseit a televìziñ számára: azt vizsgálja, hány ñrátñl kezdve és mennyi időn keresztül hány tévékészülék van bekapcsolva a felmérés alapjául szolgálñ háztartásokban. A kìsérlet „tudományos” adatbázisa az az 1200 háztartás, amelyekben a tévékészülékeket előzetesen ellátták a felméréshez szükséges számlálñval. A rendszer azonban nyilvánvalñan pontatlan, hiszen azt például nem tudja jelezni, ha egy-egy háztartásban adott esetben csupán a macska nézi az adást. Az elkövetkező évtizedek során Nielsen mennyiségi és minőségi szempontbñl is tökéletesìti a Television Index Service-t, de az erre szolgálñ eljárás voltaképpen nem változik. Egy-egy adás (akár egy helyi adñ, akár egy országos hálñzat műsora) nézettségének felméréséhez egy 1700 háztartásbñl állñ adatbázissal rendelkezik, amelyből az egész országra érvényes következtetéseket lehet levonni. A hálñzatok már az adott műsor sugárzását követő éjszakán tudhatják, hányan kìsérték figyelemmel az adást (márpedig ez igen fontos előzetes adatnak számìt). Az adatbázisul szolgálñ háztartások felében kéthetente kiegészìtő felméréseket is végeznek. 5

Robert Metz: CBS. Reflections on a Bloodshot Eye. New York, 1975, 123.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) További fontos adatokkal szolgál az az „újság”, amely kétezernél is több, televìziñval rendelkező háztartásnak jár országszerte: a szñban forgñ lap a családok életkor és nem szerinti összetéte-léről tudñsìtja a hálñzatokat, valamint arrñl is beszámol, hogy egy adott pillanatban mely családtagok nézték valñban az adást. Az informáciñk összesìtése után biztonsággal megállapìthatñ, a háztartások hány százaléka néz egy adott műsort vagy hálñzatot. A bekapcsolt tévékészülékek százalékos arányábñl pedig a pontos nézőszám is könnyen kiszámìthatñ. A hálñzatok és hirdetőik elsősorban a jñmñdú tévénézők magatartására kìváncsiak. Ezekben az években elsősorban a felnőtt lakosság érdekli a hirde-tőket: az idősek és a kamaszok még nem váltak a hirdetések célközönségévé. Az összegyűjtött adatok heti két alkalommal zsebkönyv formátumban (a „Niel-sen”) jelennek meg. Az évente négy alkalommal végzett kiegészìtő felmérések pedig a hálñzatok közötti erőviszonyokat vizsgálják.

1.2.3. A nagyközönség és a televízió dialektikus viszonya 1950 és 1960 között a televìziñ tömegmédiummá növi ki magát az Egyesült Államokban. 1950-ben az amerikai háztartásokban 3 milliñ tévékészüléket találhatunk; 1961-ben 57 milliñt. A televìziñzás remek üzlet: a CBS éves tiszta bevétele öt év alatt megduplázñdik (az 1959-es 25 milliñ dollárrñl 1964-re 49 milliñ dollárra ugrik). Fennállásának első húsz évében a „tömegtelevìziñ” nem tesz kìsérletet a lehetséges célközönségek elkülönìtésére, egyetlen célja, hogy maximális nézettséget érjen el. Ez főleg jövedelmezőségi szempontokkal magyarázhatñ, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a televìziñzás pénzügyi hátterét a termékeiket eladni szándékozñ hirdetők biztosìtják. Nem meglepő hát, hogy a műsorkészìtők és a nagyközönség viszonya nem problémamentes. A műsorkészìtők nem elégedhetnek meg azzal, hogy vakon bìznak a közvéleménykutatásokban; valamilyen formában kapcsolatba kell lépniük nézőikkel, meg kell ismerniük, el kell csábìtaniuk, meg kell győzniük és követniük kell a közönséget. A közönség kegyeit megőrizni kìvánñ televìziñ a háború előtti rádiñzástñl a sorozatok receptjét, a mozitñl pedig a star systemet veszi át. Szñ sem lehet a busásan megfizetett mozisztárok televìziñs „újrafelhasznalásárñl” (bár az ötvenes évek elején egy tévéhálñzat már nagyobb nézettséget képes biztosìtani a mozifilmnél). Amikor a CBS a Gunsmoke (egy felnőtteknek szñlñ western rádiñsorozat) televìziñra történő alkalmazásárñl dönt, a főszerepet John Wayne-nek kìnálja fel. Wayne elutasìtja ugyan az ajánlatot, de maga helyett produkciñs cégének egy névtelen szìnészét ajánlja. Amikor a CBS a tizenkét éven keresztül folyamatosan sugárzott sorozat leállìtását tervezi – a sorozatok nem tarthatnak olyan sokáig, hogy törzsközönségük elöregedjen, és kicsússzon a hirdetőknek oly kedves 18–45 év közötti életkori sávbñl – a nézők nyomására műsoron kell tartaniuk a Gunsmoke-ot. Az 1960-as évek televìziñzásának másik „húzñágazatát” a vetélkedők alkotják. A 64 ezer dolláros kérdés cìmű kvìzműsor egy háború előtti rádiñműsor (amelyben a nyeremény ezerszer kisebb volt) alapötletét veszi át. Az adás megszületése körüli hercehurcák rávilágìtanak, hogyan működnek a szponzorált tévéműsorok. A műsor ötletgazdái Walter Craig, egy kiöregedett komikus, illetve egy hadani ìrñ, aki műsorkészìtésre adta a fejét. Hárman együttműköd-ve ügynökséget hoznak létre. Egy független televìziñ producerével, Cowannel kapcsolatra lépve szerződést kötnek a CBS-szel és egy ajakrúzsgyárossal. Az adást a nézők 84,8%-a kìséri figyelemmel, a reklámozott termék eladási mutatñi pedig az egekbe szöknek. A vetélkedők mindenki számára nyilvánvalñan egyre inkább a televìziñzás fontos ágazatává válnak. A kortársak ezekben az években kezdik felismerni, milyen ñriási mértékben képesek a vetélkedők megmozgatni a közvéleményt: a játék csak a felszìn, valñjában a nemzet egészének alapértékei és világképe jelenìtődik meg bennük. Ezzel magyarázhatñ, hogy a „Van Doren-ügy” oly nagy hullámokat keltett az Egyesült Államokban. Egy fiatal, keleti parti egyetemi tanár (aki a szellemi elit egyik legelőkelőbb családjábñl származik) megnyeri az NBC egyik játékát. Amikor kiderül, hogy csalás történt, a felelősök kizárñlag a nézettségi szempontokat veszik figyelembe: semmit nem tesznek tehát az igazi bűnösök megtalálása vagy a csatorna megbüntetése érdekében. Úgy tűnik, az ország vezetőinek – beleértve a Kongresszust is, amely létrehoz ugyan egy vizsgálñbizottságot, de végül eltussolja az ügyet – szilárd meggyőződése, hogy túl veszélyes volna az amerikaiak által vallott értékekre nézve, ha a közönség bizalma meginogna az „ő” televìziñjában. Az új médium lassacskán – nemcsak kifejezetten politikai műsorainak köszönhetően, hanem minden elemében is – olyan hellyé növi ki magát, ahol minden társadalmi kötelék szövődik, ahol egyaránt kifejeződhetnek a társadalom által vallott értékek és a társadalmat kìnzñ feszültségek. Az amerikai televìziñ alkalmasnak mutatkozik arra, hogy tükrözze, kifejezze és megfogalmazza az ötvenes– hatvanas évek Amerikáját gyötrő feszültségeket és konfliktusokat: a maccarthyzmust, a vietnami háborút, az „ellenkultúrának” nevezett nyugati parti kultúra felbukkanását. A televìziñ ñriási véleményformálñ hatása 131 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) jñrészt azzal magyarázhatñ, hogy a politikai kérdéseket nem kizárñlag politikai műsorokban tárgyalja. A vietnami háború létjogosultsága nemcsak egy hìrműsorban, hanem egy varietéközvetìtésben is megkérdőjelezhető. A műsorok ráadásul teret adnak az értelmezésnek és a vitának, ez a tér azonban a legkevésbé sem semleges: a televìziñk figyelmes vezetői azért működtetik – a szabad vállalkozás szellemében –, hogy a lehető legnagyobb nézettséget érjék el. Ez persze néha nem kedvez a szélsőségesen konzervatìv politikai nézetek képviselőinek. Az alábbi két példa segìtségével prñbálunk rávilágìtani az új keletű nyilvánosság, a televìziñ működésének komplexitására: bemutatjuk a CBS állásfoglalását a maccarthyzmus, illetve a vietnami háború ügyében.

1.2.4. A CBS és a szenátor Amikor Maccarthy szenátor háborút indìt az amerikai társadalom azon tagjai ellen, akiket azzal vádol, hogy közeli vagy távoli kapcsolatban állnak az Amerikai Kommunista Párttal vagy a szélsőbaloldallal, a CBS roppant ñvatosan reagál. A See it now cìmű, 1953-ban sugárzott műsor azonban fordulñpontot jelent. A műsort vezető újságìrñ, Murrow és Maccarthy szenátor konfliktusa rávilágìt, hogyan alakulnak ki és működnek – a televìziñban és a televìziñ segìtségével – a véleményformálásnak, a politikai tér feletti uralomnak és a politika meghatározásának eddig ismeretlen folyamatai. Mindez a hagyományos pártpolitikai kereteken kìvül, ám ahhoz szorosan kapcsolñdva zajlott. A Murrow–Maccarthy-összecsapás alkalmat szolgáltat arra, hogy az újradefiniált nyilvánosságban a politikai élet új formái jelenjenek meg. Minden akkor kezdődik, amikor a See it now, amely voltaképpen dokumen-tarista műsornak indult, egy fiatal katona esetével kezd foglalkozni, akit azért szereltek le, mert apja és nővére „rossz” újságokat olvasott. Az adás a közvélemény ìtéletére kìváncsi, a műsorvezető szerkesztő pedig egész újságìrñi és köz-szereplői presztìzsét latba vetve áll az ügy mögé. Kezdetben leginkább arrñl van szñ, mi számìt igazságosnak és megengedhetőnek állam és egyén viszonyában. Bizonyos értelemben tehát egyfajta amerikai Dreyfus-ügy zajlik: a hadsereg jogaira hivatkozva meddig igazolhatñ az egyén jogainak semmibevétele? Az olvasñi levelek és a sajtñ a fiatal katona pártján állnak. A CBS vezetősége eltökélt. A műsor anyagi hátterét biztosìtñ hirdetőt azonban élesen támadni kezdik az elkötelezett maccarthysta sajtñmágnás, Hearst tulajdonában állñ újságok és tévéadñk. A See it now műsorvezetője a védekezésnek azt a formáját választja, hogy új műsort készìt, amelynek során otthonukban látogatja meg a kor legnagyobb sztárjait. A mérhetetlenül népszerű műsor ñriási bevételt hoz a hálñzat konyhájára, a műsor készìtője pedig rengeteg befolyásos emberrel ismerkedik meg, akiknek korántsem áll érdekükben, hogy a politika kikészìtsen egy hozzájuk ezer szállal kötődő, népszerű újságìrñt. Murrow rövidesen igen kritikus hangvételű műsort készìt magárñl a szenátorrñl. A csatorna természetesen biztosìtja Maccarthy számára a „viszontválasz” lehetőségét, a televìziñs szereplés fortélyait nem ismerő szenátor azonban roppant rosszul szerepel a képernyőn. Nem sokkal később a See it now-nak dolgozñ egyik oknyomozñ újságìrñt a Maccarthy-bizottság öngyilkosságba hajszolja. Első látásra tehát úgy tűnik, hogy a történet rosszul végződik. A szponzort elriasztják a műsorral kapcsolatos viták, ìgy visszalép a további együttműködéstől, a CBS pedig eltávolìtja Murrow-t, akit azonban néhány évvel később Kennedy elnök kinevez az Egyesült Államok tájékoztatási szolgálatának élére. Ez a lépés valñszìnűleg a vég kezdetét jelenti a maccarthyzmus számára. Az a tény, hogy a vita a maga teljességében kibontakozhatott, arra utal, hogy a szenátor tevékenységét már az amerikai társadalom vezető rétege is megsokallta. A vita során a televìziñ mindenesetre sikeresen kimutatja, hogy a nyilvánosság központi tényezőinek egyike lett. A televìziñ az a hely, ahol a vélemények kiformálñdhatnak, ugyanakkor mint minden kereskedelmi kényszereknek alávetett tér, szerfelett érzékeny, és nehezen tűri a konszenzus hiányát.

1.2.5. Vietnam és a varieték A vietnami háború kapcsán ismét tanulmányozhatjuk azt az igen összetett folyamatot, amelynek során a közvélemény különböző tévés műfajokban formálñdik ki. Mindenekelőtt jeleznünk kell, hogy a tájékoztatás mibenlétét döntően befolyásolják a háború éveiben végbement kulturális változások, amelyekhez a televìziñnak – mint minden kereskedelmi vállalkozásnak – alkalmazkodnia kell. Az 1960-as évek végén a CBS tehát felismeri a stratégiaváltás szükségességét. A hálñzat különféle helyi adñkkal kötött szerződéseinek köszönhetően a korábbinál sokkal jelentősebb országos nézettségre tesz szert, komoly problémát okoz viszont, hogy mit kezdjen az „újonnan szerzett” idős nézőkkel, akik csak kevéssé érdeklik a hirdetőket. 1969-ben a hálñzat új veze-tője (aki egyébként a kereskedelmi osztályrñl kerül a CBS élére) az „East River zátonyai között lavìrozñ kormányosként” határozza meg önmagát, akinek mind a közvélemény, mind a nyomásgyakorlñ csoportok szavára figyelemmel kell lennie.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A háborúval kapcsolatos új érzékenység már viszonylag korán hangot kap a varietéműsorokban. 1969-ben két fiatal nyugati parti producer a népszerű Bonanza-sorozattal egy időben névtelen folkénekeseket léptet fel. Az új műsor nézettségi mutatñi meglepően jñk. Az elemzők felismerik, hogy a rengeteg pacifista beállìtottságú, a rendőrséggel és a washingtoni kormányzattal szemben ellenséges érzelmeket táplálñ fiatal komoly piacot jelent. A műsorvezető nem átallja kigúnyolni Wallace szenátort, illetve felléptetni Pete Seegert, aki dalaival a vietnami háború ellen tiltakozik. A hálñzat vezetői bizonyos részeket kicenzúráznak a műsorbñl, de a kedvező sajtñvisszhang után újra felléptetik Seegert, aki ezúttal végigénekelheti dalát. Először úgy tűnik, ez a történet is rossz véget ér, hiszen a műsorkészìtőknek felmondanak. Az események azonban komoly belső válságot idéznek elő: néhány nyugati parti vezető véleménye szerint meg kell ñvni a műsorok kreativitását, a hálñzat ugyanis csak ìgy őrizheti meg a fiatal nézők bizalmát. Néhány év leforgása alatt a varietéműfaj egésze komoly változásokon megy keresztül. Ugyanezekben az években a Nixon-kormányzat, szándékával ellentétben, hozzájárul ahhoz, hogy a tévéhìradñ műfaja (és néhány nagy alakja, például Walter Kronkite és Dan Rather) olyan elismertségre tegyen szert a tájékoztatás világában, amilyennel ez idáig csak az ìrott sajtñ egyes képviselői rendelkeztek. A vietnami háború éveiben Nixon kìsérletet tett a hìrszerkesztők megfélemlìtésére. A CBS vezetői két malomkő között őrlődtek: egyrészt nem akarták megvonni támogatásukat a háború ellen fellépő, ám kifejezetten népszerű sztárújságìrñiktñl; a hálñzathoz tartozñ adñállomások tulajdonosai viszont egyetértettek a fegyveres beavatkozással, emellett joggal féltek attñl, hogy az FCC-t kézben tartñ Nixon-kormányzat bevonhatja sugárzási engedélyüket. A háborúval kapcsolatos valñdi viták szìnteréül ráadásul nem a hìrek és a szoros értelemben vett politikai műsorok szolgáltak. A szemben állñ felek például egy tévédráma, a Sticks and Bones apropñján csapnak össze. A mű alapjául szolgálñ szìndarab egy vietnami háborúban megvakult és megkeseredett vietnami veterán sorsát dolgozza fel. A főhős apja – végső elkeseredésében – borotvapengét nyom a fia kezébe, hogy öngyilkosságot követhessen el. A darab „Off-Broadwayről” a televìziñba kerülő ren-dezője ingyenes, az 1970-es évek szellemét tükröző Shakespeare-előadásokat állìtott szìnpadra a Central Parkban. A producerek minél gyorsabban szeretnék sugározni az adást (szeretnének ugyanis elnyerni egy szakmai dìjat). Az időzìtés azonban provokáciñként hat, mert egybeesik a hadifoglyok kiszabadulásának márciusi dátumával. A vita rövidesen elmérgesedik. A darabot végül csak augusztusban sugározzák. A hálñzathoz tartozñ adñállomások jogosultak sugárzás előtt megtekinteni a legnagyobb vitákat kiváltñ műsorokat: 220 adñbñl csak 94 dönt a darab közvetìtése mellett, és ők is alig találnak hir-detőket. Ez a néhány példa mutatja, milyen nehéz döntések előzik meg egy televìziñs diskurzus kialakulását. A hatalmi pozìciñban lévő műsorszolgáltatñ, az üzenetet eltorzìtani hajlamos közvetìtő (médium), illetve a passzìv és köny-nyen meggyőzhető befogadñ modellje távol áll a valñságtñl. Bár az állandñ nézettségi felméréseknek köszönhetően a nézőközönség és a közvélemény fogalmai egy bizonyos idő után közelìteni kezdenek egymáshoz, a jelentés létrehozásának folyamata nem egyszerű, nem is lineáris. Politikai és szñrakoztatñ adások műsorvezetői, producerek, a hálñzatok és a tévéadñk irányìtñi rendszeresen vizsgálják a közönség elvárásait, értékelik a televìziñ helyzetét, stratégiai döntéseket hoznak, és megprñbálják felmérni érdekeiket (esetenként egy adott hálñzaton belül is különböző érdekek ütközhetnek). Az egymással alkalmanként összecsapñ érdekek játéka azonban meglepően rugalmassá teszi a rendszert. A nézettségi mutatñk diktatúrájának köszönhetően a kereskedelmi televìziñzás rendszere kétségtelenül uniformizálja a kìnálatot, és szabványosìtja a kulturális termékeket, a közönség ìzlésében bekövetkező változásokra igen érzékeny szisztéma azonban képes az állandñ tartalmi megújulásra, olyannyira, hogy esetenként kifejezetten „ellenzéki” véleményeknek is hangot ad.

1.3. AZ EURÓPAI MODELL: NEMZETI ÉS POPULÁRIS Fennállásuk első húsz esztendejében az eurñpai televìziñk az amerikaitñl gyökeresen eltérő képet mutatnak.

1.3.1. A nemzeti modellek kiépülése Az amerikaihoz hasonlñ technikai alapokra Eurñpában egészen, legalábbis a nyolcvanas évek elejéig eltérő szervezeti keretek és műsortartalmak épültek, ami természetes is, hiszen az eurñpai kontinens az amerikaitñl számos ponton elütő közéleti és politikai hagyományokkal és formákkal rendelkezik. A magánkézben lévő rádiñadñkat már a világháború első éveiben államosìtották, ìgy azok nem vállalhattak szerepet a televìziñzás rendszerének kiépülésében. Az eurñpai országok többsége kezdetben a közszolgálati rádiñzás háború előt-ti rendszeréhez hasonlñ állami modellben akarta működtetni az új médiumot is. Jñllehet Anglia úttörő szerepet játszott a televìziñ kifejlesztésében, az új médium sokkal lassabban hñdìtja meg Eurñpát, mint az Egyesült Államokat. 1956-ban, amikor 450 adñállomása már az Egyesült Államok szinte egész területét lefedi, a


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) franciáknak még csak 41%-a (a briteknek pedig 80%-a) rendelkezik tévékészülékkel. 1961-ben Nagy-Britannia lakossága összesen 11 milliñ, Németországé 4,6 milliñ, Franciaországé viszont csak 1,9 milliñ készülékkel rendelkezik. 1968 Franciaországában még mindig minden második háztartásbñl hiányzik a televìziñ. Mìg az amerikai nézők kegyeiért már igen korán több tévécsatorna vetekedik, addig a legtöbb eurñpai országban csak egy, legjobb esetben két, fekete-fehérben sugárzñ csatorna létezik. Franciaországban csak 1964-ben kezd működni a második csatorna, a szìnes adás pedig 1967-ben indul be. 1973-ra a francia háztartásoknak már 80%a rendelkezik ugyan tévékészülékkel, az adásokat azonban csak 6%-uk élvezheti szìnesben. Az áttörés 1977-ben következik be: ekkorra már csaknem minden háztartásban van televìziñ. Az új vásárlñk többsége ekkor már régi fekete-fehér készülékét cseréli le szìnesre. Az NSZK, Anglia és Japán a televìziñval kitűnően felszerelt országok közé tartozik, Olaszország, Franciaország és Spanyolország kevésbé. Az erősen városiasodott társadalmakat, amelyekben jelentős a hagyományos értelemben vett munkásság részaránya, sokkal gyorsabban hñdìtja meg a televìziñ, mint a túlnyomñrészt falusi lakossággal bìrñ országokat. A televìziñ elterjedését ábrázolñ statisztikai görbe ennek ellenére, ha kismértékben is, de eltér a luxuscikkekre általában jellemző ábrátñl: természetesen először (már az 1950-es évek elején) a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők tesznek szert tévére, de nem sokkal később már a munkások és a falusi lakosság körében is igény mutatkozik a készülékre. A televìziñ tehát népszerű, a nemzet túlnyomñ részének igényeit kielégìtő műsorokat fog sugározni.

1.3.2. A francia televízió a De Gaulle-korszakban A francia televìziñzás műsorainak története elég jñl mutatja, milyen az, amikor egy televìziñ nem a kereskedelmi modellnek megfelelően fejlődik. A tévéhálñzat kiépìtésével a franciák De Gaulle kifejezett kérésére sietnek annyira, a tábornok ugyanis az új médiumra támaszkodva az egész országgal akar politikai párbeszédet folytatni. A műsorkészìtés és műsorsávok létrehozása egészen 1968-ig egy állami szerv, az Office de la Radiodiffusion Télévision Française (ORTF) feladatai közé tartozik. A műsorokat a Buttes-Chaumont hatalmas közszolgálati stúdiñiban állìtják elő munkások, technikusok és rende-zők tömegei, akik egyébként a köztisztviselőkéhez hasonlñ jogokkal rendelkeznek. A műsorok előállìtásának anyagi hátterét a tévékészülékekre kivetett adñkbñl biztosìtják. A francia műsorszolgáltatñk hivatalosan egészen 1968-ig nem sugározhatnak reklámokat, nincs tehát szükségük hatékony, a nézettség pontos felmérését szolgálñ rendszerre. Az 1960-as évek francia televìziñja lényegében véve kìnálati televìziñ, amely nézőivel kizárñlag postai úton, illetve az újságokban megjelenő kritikák segìtségével áll kapcsolatban. Ennek ellentmondani látszik, hogy a televìziñ már az 1950-es években közvélemény-kutatásokra támaszkodva prñbálja felmérni a közönség ìzlését, illetve a nézői magatartásokat. Ezen kutatások azonban csak a közönséggel folytatott párbeszéd fenntartását szolgálják, a műsorokon továbbra sem szándékoznak a felmérések függvényében változtatni.6 A második csatorna életre hìvása (1964), ha nem teremt is valñdi versenyhelyzetet a két közszolgálati csatorna között, legalább a rivalizálás érzetét kelti. A vezetők külső intézményeket – például az Institut français d’opinion publique-et (Francia Közvélemény-kutatñ Intézet) – kérnek fel célzott kutatások és felmérések elvégzésére. A Centre d’études des supports de publicité (Reklámhordozñk Kutatási Központja) a televìziñt is felhasználja rendszeres felmérései során. 1967-től kezdve az ORTF kutatñszolgálata, statisztikai adatbázisára támaszkodva napi rendszerességgel közöl nézettségi adatokat. A köztelevìziñ műsorkészìtői, a nézők ìtéletétől valñ viszonylagos függetlenségüknek hála, szabad kezet kapnak a műsorkìnálat kidolgozásában. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy az első tìz év során a televìziñzás technikai feltételei meglehetősen szegényesek, ez pedig nagyban korlátozza a műsorkészìtés lehetőségeit. 7 A technikusok sem felvenni, sem montìrozni nem tudják a videoképeket. A kamerák igen súlyosak, ráadásul csak nagyon erős megvilágìtás mellett tudnak megfelelő minőségű képet előállìtani. A szìnházi előadások legnagyobb részét, de a más tìpusú műsorok túlnyomñ többségét is egyenesben közvetìtik. Amikor ez nem lehetséges, a technikusok a „tévémozi” mñdszerével élnek, azaz egy kamera előtt vetìtik le a sugározni kìvánt filmet. Ezeknek a korlátoknak és kényszereknek következtében létrejön egy ünnepélyes és merev televìziñs „stìlus”, amely voltaképpen összhangban van a „régi” Franciaország által vallott hagyományos értékekkel. Az 1960-as évek francia televìziñja már előre meghatározott időpontokban sugároz műsorokat. Bár a műsorsáv fogalma csak 1962–1963 táján jelenik meg a köztudatban, és fontossá is csak akkor válik, amikor két közszolgálati adñ kezd rivalizálni egymással, a szerkesztők már jñval korábban szilárd rendszert prñbáltak vinni a napi műsorbeosztásba. A háború előtti rádiñzás szolgál ezen a téren mintával a televìziñ számára: kora este sorozatokat közvetìtenek, utána hìrek, majd az esti szñrakoztatñ műsorok következnek.

6 7

Monique Dagnaud: Profession programmateur. Médiaspouvoirs, no. 20. 1990. 16. Bernard Hecht: Le choix et l’invention des programmes en 1946. Bulletin du Comité d’histoire dela télévision, no. 3. 1982. március.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) Az egyre korábban kezdődő műsorok azonban lassan a nap délutáni ñráit is meghñdìtják. Minden célközönségnek megvan a maga műsorsávja: a gyermekeké a csütörtök, a háziasszonyoké pedig a délután (1964-ben indul be Éliane Victor a női lapok szellemiségét idéző műsora, a Les femmes aussi [A hölgyek is]). Az esténként hétről hétre vagy hñnaprñl hñnapra rendszeres időpontban jelentkező adások olyanok, mint egyegy randevú. A nézők rendszeres időközönként találkozhatnak a karakteres és vonzñ újságìrñk és műsorvezetők köré szervezett adásokkal: vasárnap este mindig nagyfilmet vagy szìnházi felvételt vetìtenek {Au théátre ce soir cìmmel), a szombat este pedig a vetélkedőké (Guy Lux és Simoné Garnier Intervilles cìmen vezet vetélkedőt), a politikai elemzéseké (Pierre Dumayet és Pierre Desgraupes Cinq colonnes á la Une (Öt hasáb a cìmlapon) cìmű műsora 1959-től kezdve láthatñ a képernyőkön) és az egészségügyi tájékoztatásé (Étienne Lalou és Igor Barrére). Vasárnap délutánonként Léon Zitrone lñversenytippjeit ismerhetik meg a nézők. Az ötvenes években bukkannak fel az első, kifejezetten televìziñra ìrt sorozatok, például az Énigmes de Vhistoire (Történelmi rejtélyek, 1956), amelynek cìmét 1957-ben La caméra explore le temps-ia. (A kamera az idő nyomában) változtatják, vagy éppen a jogi ármánykodásokat leleplező En votre áme et conscience (Eskü alatt vallom, 1954), de ne feledkezzünk el Les cinq derniéres minutes (Az utolsñ öt perc) cìmű krimisorozatrñl sem (1958). Az esti műsorokat mindig roppant ünnepélyesen konferálják fel a bemondñnők, akik gyakran szìnésznők vagy (a televìziñzás kezdeti éveiben) hìres újságìrñk feleségei. A televìziñ a kollektìv gyász kifejezésére is alkalmas: Sir Winston Churchill halálakor a hagyományos vasárnapi műsor helyett klasszikus zenét sugároznak, majd a Híd a Kwai folyñn cìmű, az angol katonák bátorsága előtt tisztelgő, s ily mñdon a szomorú eseményhez illő filmet vetìtik le. Szilárd struktúrájának köszönhetően a francia televìziñzás képes emlékezetes műsorokat létrehozni. Jérőme Bourdon kutatásai8 azt vizsgálják, melyek voltak az 1960-as évek jellegzetes audiovizuális emlékművei, a nagy rendezők (Claude Santelli, Claude Barma, Marcel Bluwal) nevéhez fűződő csodálatos kulturális adások létrejöttének feltételei. A francia televìziñzás rendszeresen az irodalom klasszikus műveiből (Moliére, Racine, Stendhal), illetve a francia iskolai és magas kultúra repertoárjábñl merìti témáit, amelyeket legjobb rendezői ültetnek át képernyőre. Az ehhez hasonlñ műsorok létrejöttének feltételeit a televìziñ hithű gaullista irányìtñi és néhány mozifilmes múlttal rendelkező, a populáris kultúra iránt elkötelezett rendező első látásra valñszìnűtlennek tűnő szövetsége teremti meg. A nemzeti mozifilmgyártás iskolájábñl kikerülő tévérendezőknek szembesülniük kell azzal, hogy a műfajváltás egyben visszacsúszást is jelent a szakmai ranglétrán: a mozifilmesek továbbra is nagyobb megbecsülésnek örvendenek a televìziñsoknál. A tévérendezők többségéről egyébként is elmondhatñ, hogy alacsonyabb társadalmi rétegekből származnak, mint a mozifilm új hullámának rendezői. Sokan kötődnek közülük a kommunista párthoz, márpedig az 1960-as évek Franciaországában a kommunistaszimpátia nemcsak politikai állásfoglalást jelent, hanem egy sajátos kulturális érzékenységet is feltételez. A szñban forgñ televìziñsok osztják Jean Vilar népi-népszerű kultúrárñl alkotott felfogását, amely a Théâtre national populaire létrehozására ösztönzi őket. Meggyőződésük szerint nemcsak el lehet, de el is kell vinni a szìnház és az irodalom klasszikus műveit a tömegekhez, méghozzá érthető, ám nem leegyszerűsìtett formában. Erőfeszìtéseiknek hála, egy este fél kilenckor a televìziñ Aiszkhülosz Perzsáit közvetìti (a tévéközvetìtéssel párhuzamosan a sztereñ hanghatás érdekében a rádiñ is a szìndarabot sugározza). Ez a műsorkészìtési politika azonban csak a kor sajátos társadalomtechnikai rendszerében működhet: az országos sugárzás költségei és további politikai megfontolások – minden állampolgár egyforma bánásmñdra jogosult – egyértelművé teszik, hogy csak egyetlen államilag ellenőrzött csatorna működhet Franciaországban. A csatornát a gaullista hatalom bizalmát élvező, túlnyomñrészt a párizsi burzsoázia köreiből kikerülő megbìzottak működtetik. Tevékenységüket nem a nézettségi mutatñk, hanem a sajtñban (különösen az országos politikai sajtñban) megjelenő kritikák alapján ìtélik meg. A televìziñ vezetői osztják a rendezők klasszikus kultúra iránti rajongását, együttműködésüknek köszönhetően sugároz tehát a televìziñ olyan műsorokat (például a Perzsákat), amelyek a legkevésbé sem alkalmasak a nézettségi mutatñk javìtására. A határ azért nem a csillagos ég. Amikor Jean-Christophe Avery, felhasználva a korban rendelkezésre állñ – igen szerény – trükktechnikai lehetőségeket,9a már ötvenéves múltra visszatekintő szürrealista esztétika szellemében fogant rövidfilmeket készìt (amelyekben például zöldségdarálñba pottyant csecsemők szerepelnek), ñriási felháborodást kelt a nézőkben. 1970-ben a Shadocks (rajzfilmfigurák) abszurd és viszonylag intellektuális humorát is élesen elutasìtja a közönség jelentős része, amelynek kultúrájával összeegyeztethetetlen az effajta tréfálkozás.

8 9

Jérőme Bourdon: Histoire de la télévisori française sous De Gaulle. Paris, 1990. Max Debrenne: Les effets spéciaux à la télévision. Bulletin du Comité d’histoire de la télévision, no. 16. 1987.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A hatvanas évek televìziñzása egyébként a háború előtti sikeres rádiñműsorok receptjeire támaszkodva dolgozza ki saját népszerű műfajait, amelyek az ekkor még túlnyomñrészt falusias társadalom ìzlésvilágát prñbálják kielégìteni. Az Intervilles cìmű műsor például a falvak közti vetélkedők hagyományát elevenìti fel. A sport is megjelenik a képernyőkön: a televìziñ a nemzeti labdarúgñ- és rögbibajnokság mellett a hagyományosan a médiafigyelem középpontjában állñ sporteseményekről (például a Tour de France-rñl) is beszámol. Végül, a televìziñ rengeteg francia és amerikai mozifilmet sugároz, gyakran régebbieket. A filmsorozatok egy része jñl illeszkedik a fentebb bemutatott, egyszerre klasszikus, egyszerre populáris kultúrafelfogásba. 10 Vegyük például a Belphegort, amely látszñlag az 1900-as évek népszerű regényeinek narráciñját követi, valñjában azonban túltengenek benne a szürrealista utalások. A televìziñ közérthető és általánosan elfogadott hatalmi nyelvet beszél mindaddig, amìg az esztétikai és kulturális konszenzus határain belül marad. A válságok arra szolgálnak, hogy kipuhatolják és adott esetben el is mozdìtsák a konszenzus határait. Ugyanazokban az években, amikor a vietnami háború ellen tiltakozñ dal botrányt vált ki Amerikában, a francia televìziñ felmond egy bemondñnőjének, akinek túl rövid szoknyája (amely pedig hosszabb volt, mint az Angliában divatosak) alñl kilátszott a térde. A műsorsávok rendszere lehetővé teszi továbbá, hogy megkülönböztessék a közönség eltérő kulturális normákkal rendelkező rétegeit. A késő éjszakai ñrákban tévézők például minden valñszìnűség szerint egy fiatalabb, műveltebb és városiasabb réteghez tartoznak, és más műsorokat igényelnek, mint a délutáni és kora esti tévénézők. A hìrműsorok ingatják meg elsőként a modell szilárdságát. Az 1960-as évek tévéhìradñi a rádiñs hìrműsorok mintájára készülnek. A televìziñ ekkor még nem képes a világ képi megjelenìtésére, a fontos eseményekről készült képekhez ugyanis nehéz hozzájutni. Ekkor még nem léteznek hordozhatñ videokamerák. A technikusok úgy döntenek, hogy a jelentős történések megörökìtéséhez nem a szupernyolcas formátumot használják (amelyet leértékel szemükben az a tény, hogy minden amatőr ezzel forgat), hanem egy komolyabb, bár nehézkesebb technolñgiát. Továbbra is alkalmazzák a hagyományosnak mondhatñ, nehézkes és drága forgatñkocsikat, amelyek gyakran parkolnak a hivatalos épületek előtt, amìg a riporterek a kormányszñvivő bejelentését hallgatják a miniszterek cseréjéről. Az esetek többségében a felvett képeket „telemoziként” sugározzák. Már létezik az eurñpai képbörze, de amerikai képekre igen nehéz szert tenni. 1962 ñta egy műhold az Atlanti-ñceán felett közvetlen képkapcsolatot tesz lehetővé Eurñpa és Amerika között, erre azonban igen ritkán kerül sor, hiszen arra az időre, amikor a műholdat televìziñs képek továbbìtására használják, a műhol-das telefonkapcsolatokat vagy fel kell függeszteni, vagy át kell irányìtani a tenger alatti kábelekre. Mire a képek megérkeznek az Egyesült Államokbñl, már számos transzformáciñn mentek keresztül. Amerikában minden valñszìnűség szerint 16 milliméteres filmre vették fel, majd videoformában továbbìtották őket a pleumuri (Bretagne) Bodou állomásra. Párizsban az „anyagot” filmként raktározzák el, majd videojelként sugározzák. A tévéhìradñkban nagy szerep jut tehát a kommentároknak. A rádiñzás hagyományainak megfelelően a hìradñk rövidek, és igen kevés képet mutatnak, ráadásul a kormányzat szigorúan ellenőrzi őket. A miniszterek rendszeresen betelefonálnak a szerkesztőségbe, hogy elmondják kìvánságaikat. 1962-ben Alain Peyrefitte tájékoztatási miniszter egyenes adásban jelenti be, hogy a tévéhìradñ új formát ölt. A televìziñzás ezen klasszikus modellje nem bizonyul kellőképpen rugalmasnak, nem rendelkezik az átalakuláshoz és az alkalmazkodáshoz szükséges belső erőforrásokkal. 1968 és az 1980-as évek között válságok egész sora rázza meg a televìziñzást, amelynek nem sikerült sem létjogosultságát bizonyìtania, sem belső struktúráját megszilárdìtania. Ebben a két évtizedben a tömegtelevìziñzás klasszikus modelljét az Egyesült Államokban és Eurñpában egyaránt számos kihìvás éri. A televìziñ hagyományos formái technikai, politikai és törvényi változások együttes hatására újulnak meg.

2. II. fejezet | A televízió mint varázslatos médium? „Amikor egy színész beszél, megindítja a közönséget, átadja a nézőinek gondolatait; nem egy képet, hanem magát a tárgyat közvetíti. A cselekmény során minden életre kel, minden mozog: a hang csengése, a mozdulatok szépsége, minden összejátszik annak érdekében, hogy a beszéd minél erőteljesebb és kecsesebb legyen.” (Diderot és d’Alembert: az Enciklopédia „olvasás” szñcikke) A televìziñ klasszikus modelljének megújulása az Egyesült Államokban 1975 után indul meg. Ezekben az években kezdenek észrevehetően megerősödni a kábeltévék, és ekkoriban jönnek létre az első műholdas csatornák is. Utñbbiak új szereplőként bukkannak fel az amerikai audiovizuális szìntéren. Ezekkel a 10

Dominique Pasquier: Les Scénaristes et la télévison. Approche sociologique. Paris, 1995, 40.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) változásokkal időben egybeesik egy új technikai vìvmány, a koaxiális kábelek útján történő képelosztási rendszer felbukkanása, valamint megszaporodnak a képeket Amerika egész területén továbbìtani képes műholdak. A megújulást azonban a technikai változások csak részben magyarázzák. A televìziñzás új formáinak kifejlődése elsősorban a törvényi szabályozásban bekövetkező változásoknak köszönhető.

2.1. A KÁBELTÉVÉ ÉS A NETWORKS KÜZDELME Az amerikai kábeltelevìziñzás egészen 1975-ig a hagyományos televìziñzás hálñzatait előnyben részesìtő, restriktìv törvényi szabályozás súlyát nyögi. 1955-ben a 400 fennállñ kábeltévé összesen 150 ezer, túlnyomñrészt kisvárosi előfizetővel rendelkezik. A kábeltévék többsége a lefedetlen területeket kiszolgálñ „közösségi csatornaként” működik. A televìziñipar által felállìtott értékesìtési rendszer a mozi harmincas évekbeli sikeres elterjedését biztosìtñ modellt követi: a hálñzat műsorait a csatlakozñ adñk sugározhatják, a független televìziñk pedig a piacon vagy bonyolult cserebere útján juthatnak műsorokhoz. A televìziñipar elutasìt minden más lehetséges megoldást. Az ötvenes években a helyi utánsugárzñ tévéhálñzatok arra tesznek kìsérletet, hogy régi filmekre épìtve előfizetéses televìziñkká (pay TV) alakuljanak, a hálñzatok azonban ellentámadást indìtanak. 1964-ben a mozitársaságok és a hagyományos televìziñs társaságok kiharcolják például, hogy egy népszavazás által szentesìtett törvény tiltsa meg Kaliforniában a fizetős kábeltévék létrejöttét. Mindennek ellenére négy évvel később az FCC kibocsátja az első, kábeltelevìziñkra vonatkozñ szabályozást. Noha a hatñság roppant szigorú működési feltételeket szab, a törvényi szabályozás léte azt jelenti, hogy a kábeltévék kìsérletet tehetnek a városi és külvárosi piacok meghñdìtására. Egy cég 1965-ben koncessziñt szerez Manhattan déli részére. 1975-re azonban új helyzet áll elő: egyre több háztartás tesz szert a szükséges felszereltségre. Ebben az évben 300 kábeltévé körülbelül tìzféle műsort szolgáltat mintegy ötmilliñ előfizető számára.11 1977-ben a Warner Cable új szolgáltatással, az interaktìv televìziñval kezd kìsérletezni: az Ohio állambeli Columbusban kiépìti a Qube rendszert. A kìsérlet csődbe torkollik: a kábeltévé sikereit nem technikai vagy társadalmi újìtásainak – például az interaktìv rendszer kiépìtésének – köszönheti, hanem a törvényi szabályozás azon változásainak, amelyek új piacot nyitnak az audiovizuális ipar hagyományos termékei előtt (lehetővé teszik például a filmipar és a hagyományos televìziñzás termékeinek, a filmeknek és a tévésorozatoknak újrasugárzását, újrafelhasználását). Az 1970-es, 1972-es és 1974-es törvénymñdosìtásoknak köszönhetően a kábeltelevìziñzás egyre kedvezőbb jogi környezetben működhet. Az új rendelkezések pontosan megszabják a koncessziñk megadásának feltételeit és a nyereség megoszlásának százalékos arányait, előìrják, hogyan kezelendők az előfizetők panaszai, valamint arrñl is döntenek, hogy a nagyobb városok lakñi számára minimum húsz csatorna szolgáltasson műsorokat – mindezek a rendelkezések bizonyos értelemben felszabadìtják a kábeltelevìziñzást a helyi hatñságok befolyása alñl. A még gyermekcipőben járñ iparág védelmében megtiltják a helyi telefontársaságoknak, hogy az általuk lefedett területen kábeltelevìziñt működtessenek. A továbbra is igen szigorú törvénykezés változásai a kábeltelevìziñzás növekvő elismertségéről tanúskodnak. Az a tény, hogy a kábeltelevìziñzás képviselői egyenlő partnerként vehetnek részt az eddig csak kétszereplős (a hagyományos televìziñcsatornák és a jogtulajdonosok, azaz a mozitársaságok között zajlñ) egyezkedésekben, szintén arrñl árulkodik, hogy az új médium az audiovizuális piac komoly tényezőjévé vált. Az iparágat egyébként 1970-et követően nem az FCC, hanem egy, a Nixon-kormányzat által létrehozott hatñság ellenőrzi. A Nixon-kormány, amely felmérte, hogy a televìziñ a Watergate-ügy során végig a demokraták szñcsövéül szolgált, kifejezetten támogatja a kábeltelevìziñzást. Az amerikai vezetés ekkoriban egyébként is meg van győződve a dereguláciñ fontosságárñl. Az FCC (az Open Skies határozatban) liberalizálja a műholdak használatát, új műholdas csatornák számára is lehetővé téve a csatlakozást a hálñzatokhoz. Egy műholdas csatorna bérlésének gondolata egyre kevésbé tűnik irreálisnak. A Home Box Office nevű előfizetéses mozicsatorna, amely eredetileg hertzi nyalábok segìtségével sugározta volna műsorait, úgy prñbálja megoldani anyagi nehézségeit, hogy „felmegy” műholdra. Egy évvel később egy atlantai Ultra High Fidelity (UHF)tévéállomás tulajdonosa, Ted Turner kiötli a „szuperállomás” intézményét, azaz az olyan helyi adñt, amelynek műsorai – műholdon keresztül – Amerika egész területén foghatñk.12A szintén műholdas sugárzású Showtime 1978-ban épül ki. 1979-ben a folyamat felgyorsul; ebben az évben tűnik fel az Entertainment and Sports Programming Network (ESPN) sportadñ, amely tìz év lefogása alatt a legnézettebb csatornává növi ki magát. 1984-es törvénymñdosìtások az eddiginél is kedvezőbb helyzetet teremtenek a kábeltelevìziñzás számára. A városi hatñságok egyre kisebb szerepet játszanak a kábeltévék engedélyeztetési folyamatában, a hálñzatok működtetői szinte biztosak lehetnek abban, hogy koncessziñikat újra és újra meg fogják újìtani. Nyereségük 5%a azonban továbbra is a városi költségvetést illeti, csatornáikat pedig a helyi hatñságok rendelkezésére kell 11 12

René Bonnel: La Vingt-cinquième image. Paris, 1989, 377. A tévéállomás neve: WTBS, vagyis Warner-Turner Broadcasting System.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) bocsátaniuk, amikor azok közérdekű és oktatási műsorokat kìvánnak sugározni; mindemellett arra is kötelezniük kell magukat, hogy fizetős csatornáikat bérbe adják mindenkinek, aki ezt kérelmezi. 1984-et követően, az újabb és újabb törvénymñdosìtásoknak köszönhetően a kábeltelevìziñk egyre nagyobb szabadságot élveznek. Az első alkotmánymñdosìtásra hivatkozñ kábeltelevìziñk megprñbálják elérni, hogy a sajtñéhoz hasonlñ jogi státusra tegyenek szert, a televìziñ műsorait ugyanis felügyelik. A televìziñ egyébként nem sokat költ a műsorkészìtőkre: az 1987-es évben számukra átutalt 140 milliñ dollár az alapszolgáltatásbñl származñ üzleti forgalomnak mindössze 3,75%-a. Az 1980-as évek végére a kábeltelevìziñk az Egyesült Államok audiovizuális iparának fontos szereplőivé válnak: 90 milliñ háztartásbñl 74 milliñ fogja műsoraikat. A 6 ezernél is több szolgáltatñ összesen 50 milliñ előfizetővel rendelkezik; 25 műhold kábelen keresztül szolgál ki mintegy 60 rádiñ- és tévécsatornát. A kábel válik az új, hierarchikus szerkezetű audiovizuális ipar egyik legfontosabb támaszává. A kábeltelevìziñkat létrehozñ társaságok olyan csoportokhoz tartoznak, amelyek más kommunikáciñs technolñgiákban (rövidhullámú [hertziens] rádiñzásban, műholdakban, videñban) is „utaznak”. 1988-ban már csak négy olyan társaságrñl tudunk, amelyek kizárñlag a kábeltelevìziñzással foglalkoznak. Az összes többi cég olyan nagy csoportokhoz tartozik, amelyek összefonñdnak a Westinghouse-zal, a Walt Disneyvel, a Warner Communications-szel, az American Express-szel – ezek a társaságok versenytársak, ugyanakkor a bonyolult és állandñan változñ tulajdoni viszonyok miatt szövetségesek is. Amiképpen a kevéssé sikeres hálñzatok szeretnének beszállni a távközlésbe, úgy a kábeltelevìziñzás iránt egyre hevesebb érdeklődést mutatñ telefontársaságok nagy nyomást gyakorolnak az iparág egészére. Az üvegszálas technolñgia 1980-as évekbeli fejlődése remek kilátásokkal kecsegtet.13

2.2. AZ EURÓPAI MODELLEK MEGINGÁSA Az amerikai kábeltelevìziñk követendő példaként lebegnek mindazok szeme előtt, akik meg akarják újìtani a hagyományos közszolgálati televìziñzást. Az öreg kontinensen 1975és 1989 között megszaporodñ magántévécsatornák komoly versenyre kényszerìtik az állami adñkat. 1989 áprilisában a következő nagy csatornák osztoznak a prime time eurñpai piacán: Nagy-Britanniában a két állami adñ, a BBC 1 és a BBC 2 mellé fokozatosan felzárkñzik az ITV, a Channel 4 és a SKY 1; Németországban a három hivatalos adñ, az ARD 1, a ZDF és az ARD 3 mellett megtalálhatjuk az RTL-Plus-tés a SAT-Einst;az olasz állami adñk, a RAI 1, a RAI 2 és a RAI 3 kénytelenek szembesülni a Canale 5, a Rete 4 és az Italia Uno konkurenciájával; Franciaországban a TF1, az A2 és az FR3 mellett a magánkézben lévő Canal Plus, a Cinq és az M6 küzd a nézők kegyeiért. 14 Az 1990-es évek elején tematikus alapokon szerveződő (zene, sport, hìrek), műholdon keresztül sugárzott csatornák egészìtik ki a kìnálatot. A pezsgés alapjául ugyanazok a technikai vìvmányok szolgálnak, mint az Egyesült Államokban: kiépülnek (elsősorban a városokban) a képszolgáltatñ kábelhálñzatok, és lehetővé válik a műholdas műsorsugárzás. Az első televìziñs képet sugárzñ műholdak elsődlegesen a kábeltelevìziñkat voltak hivatottak ellátni, gyorsan növekvő teljesìtményüknek köszönhetően azonban rövidesen a kereskedelmi forgalomban is kaphatñ kis parabolaantennákkal is foghatñk lesznek a műholdas adások. A kétségtelenül jelentős technikai vìvmányok megemlìtése után beszélnünk kell a magán-tévécsatornák megszaporodásának politikai és kereskedelmi okairñl is. Az 1960-as évek végének közvéleménye, különösen Olasz- és Franciaországban, egyre nehezebben tűri a televìziñs hìrműsorok politikai ellenőrzésének bizonyos formáit. Másfelől a reklámügynökségek, amelyek amerikai kollégáikhoz képest nagy lemaradásban vannak, ám lassan Eurñpában is komoly gazdasági jelentőségre tesznek szert, egyre gyakrabban veszik igénybe a televìziñk képernyőit. A reklámügynökségek és az ipari körök együtt nagy nyomást gyakorolnak a politikai vezetőkre, hogy „szabadìtsák fel” a televìziñzást, a gazdasági élet fontos, ám eddig „terméketlenségre ìtélt” szektorát. Az érdekeltek szerint ñriási bevételkiesést okoz Franciaországnak, hogy a közszolgálati adñk nem biztosìthatnak elég reklámidőt a tömegesen jelentkező hirdetők számára. A francia- és olaszországi, sőt a németországi televìziñzásrñl általánosságban elmondhatñ, hogy működése alapjául az az ìratlan szövetség szolgál, amely egyfelől az elsősorban a tájékoztatás ellenőrzésében érdekelt politikai hatalom, másfelől pedig a szñrakoztatás „napszámosai”, a népnevelés és a népszñrakoztatás különböző formáihoz kötődő rendezők, szerzők és műsorkészìtők között köttetett. A francia és az olasz politikai vezetés, amely a hirdetésekből származñ bevételek megosztásakor egyértelműen az ìrott sajtñnak szándékozott kedvezni, a televìziñt kizárta a reklámpiacrñl. Márpedig ez a műsorok áruvá válásátñl elzárkñzñ modell az 1970-es évek 13 14

Jean-Paul Simon: L’évolution du cadre réglementaire du câble aux États-Unis. Médiaspouvoirs, no. 14. 1989. 37–46. Spanyolországban a TVE 1, a TVE 2 és a TVE 3.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) végére elveszìti minden vonzerejét. Egyre többen kérdőjelezik meg az állam szerepét, illetve ìtélik korszerűtlennek a közszolgálat fogalmát. A kiutat az jelentheti, ha lehetővé válik a szabad vállalkozás térhñdìtása a kultúra területén. A közvélemény pártfogolja a tájékoztatás pluralizálását és a műsorok áruvá válását, a két, egymással összefüggő folyamatnak nincsenek is befolyásos ellenzői. Az állam szerepét védelmezők, illetve a szakszervezetek ellenállását elsöpri a változások hìveinek érvelése, amely szerint a televìziñ piacosìtása a technikai fejlődésből szükségszerűen következő, „természetes”, voluntarista szellemű politikai döntésekkel nem feltartñztathatñ folyamat.15 Pedig a technolñgiai változásokbñl semmi sem következik szükségszerűen. Nem kétséges, hogy a technika legújabb vìvmányainak köszönhető a magántelevìziñk létrejötte (hiszen néhány évvel ezelőtt még a csatornáknak saját, hagyományos mikrohullámú rendszerre lett volna szükségük a sugárzáshoz), de ettől még minden ország továbbra is szabadon választhat, saját politikai és kulturális jellegzetességeinek függvényében, a televìziñzás különféle modelljei közül. Ennek ellenére azt tapasztalhatjuk, hogy az amerikai modell szerint felépülő kereskedelmi csatornák kìnálata gyors ütemben uniformizálñdik. Számos országban új piaci szereplők jelennek meg a magánkézben lévő csatornák résztulajdonosai személyében. A konkurencia hatására a közszolgálati televìziñ is átalakul. A hagyományos (azaz nem tematikus) csatornák kénytelenek a fluxustelevìziñzás modelljének szellemében fejlődni: el-tűnnek tehát a műsorsávok és a hatvanas évek televìziñzására jellemző merev műsorszerkezet. A csatornák a nézők új fogyasztási szokásait és igényeit elégìtik ki, mindamellett létrehoznak egy kétértelműségektől és torzulásoktñl a legkevésbé sem mentes nyilvánosságot.

2.2.1. A kábeltelevízió Angliában, azaz a piac megteremtésének nehézségei Anglia16 úttörő szerepet játszik Eurñpában a magántelevìziñzásban, a konzervatìv kormányzat ugyanis már 1954-ben sugárzási engedélyt ad egy helyi adñkbñl állñ, magát hirdetésekből fenntartñ hálñzatnak, amely az ITV (Inde-pendant Television) névre hallgat. A brit audiovizuális szìntér legbefolyásosabb tényezője azonban továbbra is a BBC marad, amely a brit médiumok hagyományos jellemzőivel bìr: a kormánytñl függetlenül tevékenykedik, emellett minőségi, a lakosság kulturális szìnvonalának emelését célzñ műsorokat sugároz. 1964ben indìtja be második csatornáját. Az 1980-as évek elején az újra hatalomra kerülő konzervatìvok voluntarista politikába kezdenek: minden eszközzel támogatják a magántelevìziñk létrejöttét, a piacok megnyitásával pedig kedvező feltételeket prñbálnak teremteni a független televìziñzás számára. A konzervatìv kormányzat arra számìt, hogy a kábeltelevìziñzásban rejlő vonzñ piaci lehetőségeket kihasználva új magáncsatornák jönnek majd létre. A rádiñzásrñl és a televìziñzásrñl szñlñ 1981-es törvény televìziñs sugárzási hálñzatokra támaszkodva szervezi újjá a piacot. Tizenöt különböző céget bìznak meg azzal, hogy tizennégy földrajzilag körülhatárolt területen sugározzanak műsorokat. Eltörlik a gyámfelügyeleti rendszert, amelyet 1955-ben azzal a céllal hoztak létre, hogy a magántelevìziñzást ellenőrizze, és egy vadonatúj intézménnyel, az Independent Broadcasting Authorityvel helyettesìtik. Az IBA a kábeltelevìziñkat kiszolgálñ adñkat és átjátszñállomásokat épìt és tart fenn, emellett őrködik a hirdetésekre és a műsorok tartalmára vonatkozñ szabályok betartása felett. A társaságokkal szemben nyomatékos elvárás, hogy ne sugározzanak a közszemérembe vagy a jñ ìzlésbe ütköző műsorokat, és természetesen ne ösztönözzék nézőiket a közrendre nézve veszélyes vagy egyenesen törvénytelen cselekedetekre. A negyedik csatorna, a Channel 4 az IBA független leányvállalataként jön létre különböző kábeltársaságok támogatásával (amelyeknek a támogatásért cserében reklámidőt biztosìt). A kábeltévéhálñzatok piaca kezdetben nem elég vonzñ ahhoz, hogy a magántelevìziñk azonnal virágzásnak induljanak. Az IBA szabályzata szerint az ITV-hez tartozñ 16 társaság (amelyek legnagyobbika a Thames Television) ñránként maximum 7 percnyi reklámot sugározhat. 1983-ban az angol televìziñs szìntér a következőképpen fest: a heti 500 ñrányi műsoridőből 287 ñrányit vállal a BBC két csatornája, 105-öt az ITV, 75 ñrát sugároz a Channel 4, 21 ñrát pedig a reggeli adásokra specializálñdott magántévé, a TV a. m. A kormányzat, amely komoly erőfeszìtéseket tesz, hogy minél több magánkézben lévő műsorszolgáltatñ jöjjön létre, arra kötelezi például az állami csatornákat, hogy műsoraik egy részét független műsorkészìtőktől vegyék át. A kormányzati törekvések ellenére 1987–1988-ban a függetlenek még mindig csak évi százñrányi műsort készìtenek a BBC számára, amelyek ráadásul nem is olcsñbbak az állami csatornák készìtette adásoknál. Az angol televìziñ privatizáciñjának nem is a kábeltelevìziñzás ad igazi lendületet, hanem a műholdas sugárzás fejlődése. A magánosìtás folyamatának főszereplői sajtñmágnások, mint Robert Maxwell vagy Rupert Murdoch. Érdekcsoportjaik létrejötte arrñl tanúskodik, hogy az új médiumok fejlődésének útját nem egy adott hordozñ – a Pierre Musso: La télévision entre l’État et le Marché. Médiaspouvoirs, 1989. 125. Jean-Claude Seargent: La télévision britannique à l’heure de la déréglementation. Médias-pouvoirs, no. 14. 1989, 144–154.; uő: Les médias en campagne. Médiaspouvoirs, no. 8. 1987. szeptember, 129–131. 15 16


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) kábel – egy adott országbeli, szükségsze-rűen korlátozott térhñdìtása jelenti. Az igazán sikeres médiavállalkozñk átfogñ, műsorkészìtésre és sugárzásra egyaránt alkalmas cégcsoportokat létrehozva prñbálják meghñdìtani a nemzetközi piacot. Az 1994-ben darabokra hullñ Robert Maxwell-csoport17 1986-tñl kezdve számìt komoly hatalmi tényezőnek az audiovizuális piacon, ekkor vásárol meg ugyanis néhány angol kábelhálñzatot (amelyeket egyébként British Cable Service, Mirror Vision és Premiere névre át is keresztel). Robert Maxwell a kontinensen is befektet, méghozzá újságokba, kiadñkba, hìrügynökségekbe, valamint rádiñés tévétársaságokba. Amikor Sir Rupert Murdoch észleli, hogy a szétszabdalt és túlszabályozott kábelhálñzati piac túl lassan fejlődik, úgy dönt, hogy ezentúl a magánkézben lévő eurñpai műholdon, az Astrán keresztül sugározza műsorait, emellett tárgyalni kezd Maxwell-lel az általa ellenőrzött angol képsugárzásra alkalmas hálñzatok megnyitásárñl a Sky Television műsorai számára.

2.2.2. Németország: kései és szilárdan kézben tartott átalakulás18 A sokszereplős televìziñs piac tudatos, irányìtott és az angliainál jñval kevesebb konfliktussal járñ folyamat végeredményeként épül ki Németországban. Az új politikai és technolñgiai lehetőségek voltaképpen érdekközösséget hoznak létre a magáncsatornák között, és rövidesen az állami televìziñk is észlelik az új kihìvásokat. Feltűnő, hogy a német ìrott sajtñ milyen jelentős szerepet játszik az átalakulásban. Az első, négymilliñ előfizetővel rendelkező magánkábeltelevìziñ 1984-ben tűnik fel a szìnen. Az állami társaságok, a Das Zweite Deutsche Fernsehen (ZDF) és az Arbeitsgemeinschaft der öffentlich-rechtlichen Rundfunkanstalten der Bundesrepublik Deutschland (ARD) válaszul új csatornákat hoznak létre, és különféle kìsérletekbe bonyolñdnak. A kormányzat komoly erőfeszìtéseket tesz, hogy enyhìtse a verseny kìméletlenségét a különféle hordozñk között. Az első magáncsatornák kábelen sugároznak, a következő lépésben kiépül a műholdas sugárzás rendszere, ugyanakkor nem esik szñ az ultrarövid-hullámú rendszer fejlesztéséről. A német televìziñzás még az 1980-as évek elején is azt a modellt követi, amelyet a háború után az amerikaiak erőltettek rá. Annak érdekében, hogy a televìziñ ne válhasson újra központosìtott propagandaeszközzé, a rendszer ellenőrzését nem szövetségi, hanem tartományi szinten gyakorolják. A két állami csatorna egyike, az ARD voltaképpen regionális adñk szövetsége, a ZDF pedig össznemzeti adñ. Felügyelő bizottságaikban megtalálhatjuk az egyházak, a szakszervezetek és a konzuli kamarák képviselőit. A televìziñ szervezetével kapcsolatos, alapvető fontosságú döntések meghozatalára kizárñlag az Alkotmánybìrñság jogosult, amely 1961ben meggátolja a francia RTF mintájára elképzelt Deutschland Fernsehen létrehozását, ezzel egy időben pedig kizárja a magánszektort a televìziñzásbñl. 1981-ben azonban minden megváltozik. Az Alkotmánybìrñság engedélyezi a magántelevìziñzást, a belső politikai pluralizmus fogalmát pedig a külső politikai pluralizmus váltja fel. 1986-os döntésében az Alkotmánybìrñság pontosan meghatározza az állami televìziñkra hárulñ kulturális, oktatási-nevelési és kisebbségvédelmi kötelezettségeket, valamint kimondja, hogy a magántelevìziñzás elsődleges feladata a szñrakoztatás. Az Alkotmánybìrñság nyilvánvalñan a kereszténydemokrata pártok nyomására mñdosìt véleményén: az akkoriban még ellenzékben lévő konzervatìvok úgy érezték, hogy mìg az állami televìziñ politikai ellenfeleik szekerét tolja, a magántelevìziñzás kiépülése előreviszi majd a pluralizmus ügyét. A kábeltelevìziñ látszik a legalkalmasabbnak az átalakulás megvalñsìtására, hiszen ìgy nem kell újratárgyalni a frekvenciamegosztás kérdését (amely bizonyára számos konfliktus forrása lenne a Német Demokratikus Köztársasággal), ráadásul a kábeltelevìziñzás hozzájárulhat új, televìziñs múlttal nem rendelkező vállalkozñk megerősödéséhez, ami nyilvánvalñan a magántőke érdeklődését is felkeltené. A hálñzatok kiépìtésének feladatával megbìzott Bundespost egy-szerű és gyorsan kivitelezhető technolñgia mellett dönt. Az elsődleges célpontnak tekintett városi területeken 1988-ban 3,8 milliñ háztartás rendelkezik kábeltelevìziñval az összesen elérhető 25,7 milliñbñl, méghozzá 38%-os penetráciñ mellett. Ezek a mutatñk annál is inkább alkalmasak a befolyásos sajtñkonszernek és nagy kiadñk érdeklődésének felkeltésére, mert világosan látszik, hogy rövid és középtávon a műholdas televìziñk még ennél is szélesebb közönség számára sugározhatnak. A műholdas kezdeményezések túlnyomñ többsége Luxemburgbñl indul ki. A nagyhercegség már a háború ñta székhelye a határain kìvül eső területek számára sugárzñ kereskedelmi rádiñadñknak. Bizonyos érdekcsoportok készek a televìziñzásban is felhasználni a luxemburgi kártyát. A tervek szerint fellőnének egy Sat Lux nevű műholdat, amelynek műsorait a Bundesverband Deutscher Zeitungsverleger (BDZV) szindikátusban tömörülő német sajtñcsoportok szolgáltatnák. A cél érdekében szövetségre lépnek néhány eurñpai tartalomszolgáltatñ céggel: a jogok megvásárlásával megbìzott Beta Taurusszal és a luxemburgi tévétársasággal. A tervet végül elvetik, a szövetségek rendszere pedig ennek következtében átalakul. 1984-ben a Bertelsmann és a Com-pagnie Luxembourgeoise de Télédiffusion (CLT) életre hìvja az RTL-Plust, amely – műhold hìján – a 17 18

René Bonnell: La Vingt-cinquième image. Paris, 1989, 558. Jean-Marie Charon: Le câble, passage obligé du système télévisuel allemande. Médiaspouvoirs, no. 14. 1989. 131.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) nagyhercegségből kezd sugározni, később azonban átkerül a német kábelhálñzatra. 1984 februárjában a német sajtñ szindikátusának tagjaibñl állñ széles konzorcium létrehozza a Sat Einst, azaz a „kiadñk csatornáját”. Két kisebb csatorna is ekkoriban jelenik meg a szìnen: az Eureka TV, amely befektetői szándékainak megfelelően amerikai sorozatokat és teleshopping jellegű műsorokat sugároz; a Télé 5 főrészvényese pedig az olasz vállalkozñ, Silvio Berlusconi. A Télé 5, amely eredetileg zenecsatornának indult, elsősorban a fiatalok számára készült műsorokat sugároz. További ter-vekről is tudunk… Nem egyszerű feladat műsorokkal megtölteni az újonnan létrejött csatornákat. Mivel az állami adñk már legalább húsz éve saját maguk készìtik a műsoraikat, igen kevés független műsorkészìtő tevékenykedik a piacon. A Sat Eins példája megmutatja, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az új szereplőknek. Megegyezésük értelmében a sajtñérdekeltségekkel rendelkező részvényesek kezdetben egyszerűen felosztják egymás között a műsoridőt: ennek következtében a műsorsávok roppant szokatlan formát öltenek. A részvényátrendeződés alapvetően megváltoztatja a helyzetet. A legnagyobb tulajdonosok más és más stratégia mellett döntenek: a Springer a Sat Einsnél marad, a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Burda az RTL-Plushoz szegődik. 1986-ban a Sat-Eins az audiovizuális piacon fellelhető olcsñ szabványtermékekből állìtja össze műsorkìnálatát. Rengeteg sorozatot, tévéfilmet (1989-ben naponta tìzet), filmet (naponta hármat), néhány rajzfilmet és vetélkedőket sugároznak, mindezt hìrek, magazinműsorok, időjárás-jelentés és tőzsdeárfolyamok egészìtik ki. Az új csatornák igen kevés (mindössze 20%) saját készìtésű műsorral jelentkeznek. Ez az ñvatos műsorpolitika azonban elfogadhatñ nézettségi eredményeket hoz. A kábelhálñzatba bekötött területeken a statisztikák szerint a Sat Eins a második legnézettebb csatorna, méghozzá a második számú állami adñ, az ARD mögött. A komolyabb televìziñs tapasztalatokkal rendelkező szakembereket felvonultatñ RTL-Plus vezetői is úgy vélik, nem szabad túl nagy kiadásokba verniük magukat az egyelőre igen szűkös, hiszen a kábel-előfizetőkre korlátozott piac meghñdìtása érdekében. A műsorkészìtésre szánt költségvetésük ennek értelmében nem túl nagyvonalú: az első, 1985-ös évben 72 milliñ, a későbbiekben évi 90 milliñ frankot költenek műsorokra. A műsorfolyamot állandñ időközök-ben jelentkező adások, elsősorban hìrek és vetélkedők strukturálják. A csatorna naponta egy nagyfilmet és rengeteg, az állami adñkrñl javarészt már ismert sorozatot sugároz. Az új részvényesek, a Burda és a Frankfurter Allgemeine Zeitung érkezése nem jár stìlusváltással, viszont a biztos anyagi háttérre támaszkodva az RTL-Plus több saját műsort képes előállìtani. A saját készìtésű műsorok legnagyobb részét televìziñs magazinműsorok, talk-show-k, vetélke-dők és játékfilmek adják. A kevéssé ambiciñzus műsorpolitika eredményei nem túl fényesek. Az RTL-Plus 1989-ben csak az ötödik helyet foglalja el a német televìziñk erősorrendjében. A csatorna vezetői arra a következtetésre jutnak, hogy több saját készìtésű játékfilmmel kell előállniuk, és agresszìvabb műsorvásárlási politikát kell folytatniuk, különös tekintettel a sporteseményekre. A magántelevìziñk létrejötte az állami adñkat is kìnálatuk mñdosìtására ösztönzi. Ez két különböző stratégia alapján lehetséges: az állami televìziñknak az új technolñgiákra támaszkodva teljesen új kìnálatot kell kidolgozniuk, vagy teljesen át kell alakìtaniuk a hagyományos (nem tematikus) csatornák műsortartalmát. A német állami televìziñ nagy erőfeszìtések árán prñbálja modernizálni technikai eszköztárát. Egy Rajna vidéki helyi adñ (nevezetesen a dortmundi kábeltelevìziñ, amely a gazdasági válságtñl sújtott ipari körzet számára sugároz) részt vesz a Teletexttel – azaz a képernyőn megjelenìthető szöveges üzenetek rendszerével – kapcsolatos kìsérletekben. Az állami televìziñ különleges műsorokat is készìt, ám a fizetős csatornákkal (payon-de-mand) kapcsolatos prñbálkozások nem járnak különösebb sikerrel. A közszolgálati televìziñzás azonban nem szorìtkozik kìsérleti és társadalmi célú műsorok előállìtására: az ARD Eins Plus néven hoz létre kulturális műsorokat sugárzñ csatornát, a ZDF pedig az osztrák televìziñval és egy svájci adñval együttműködve hìvja életre a hasonlñ célkitűzések alapján szerveződött Drei Satot. A köztelevìziñk tárgyalások útján szeretnék elérni, hogy jelen lehessenek a műholdak csatornáin. A magántelevìziñk konkurenciája a köztelevìziñkat műsortartalmuk teljes átalakìtására kényszerìti. Kihasználják munkatársaik szakmai tudását, megszerzik rengeteg film és sportesemény sugárzásának kizárñlagos jogait. Kitör a csatornák közötti „futballháború”, amely már a német köztelevìziñ leghagyományosabb, szinte történelmi jelentőségű adásának létét is veszélyezteti. A konfliktus végül kompromisszummal zárul: a nagy csatornák felváltva sugározzák a német bajnokság legfontosabb eseményeinek összefoglalñját. A közönség elfordulni látszik az állami televìziñ kulturális magazinműsoraitñl és hìradñitñl, munkatársaik szakértelmének köszönhetően azonban igen sikeres, a nézők igényeit mindenben kielégìtő játékfilmek születnek a köztelevìziñban. Kifejezetten költséges (a magántévék számára megfizethetetlen) varietéműsorokat készìtenek, és feljavìtják hìrműsoraikat. Általában véve megfigyelhető, hogy válsághelyzetben, történelmi sorsfordulñk idején, a közönség nagyobb bizalommal van a köztelevìziñk, mint versenytársaik iránt. A magántelevìziñk – feladva a korai idők modelljét, amely szerint kizárñlag szñrakoztatñ- és hìrműsorokat közvetìtenének – hasonulni látszanak a hagyományos csatornákhoz. Összességében elmondhatñ, hogy a német televìziñzás 141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) különösebb megrázkñdtatás nélkül vészelte át, hogy először két, majd négy, végül hét új csatornával gazdagodott.

2.2.3. Az olasz televíziózás forradalmai Az olasz televìziñs szìntér átalakulásának folyamata semmiben sem hasonlìt a német példára. Olaszország már az 1970-es évek elejétől kezdve úttörő szerepet játszik az eurñpai televìziñzás dereguláciñjában. Az Olaszországban honos, vadliberális televìziñs politika tette lehetővé Silvio Berlusconi Finin-vestjének létrejöttét. A Fininvest befolyása nem korlátozñdik Itáliára: köztudomású, hogy a tőkecsoport német csatornáknak is résztulajdonosa (sőt egy időben a francia Cinq adñban is volt részesedése). Noha a RAI már 1957 ñta sugározhat hirdetéseket, az olasz csatornák egészen a hatvanas évek végéig a közszolgálati televìziñk megszokott útját járták. Az egyes csatorna, a RAI Uno, nyìltan a hatalmon lévő kereszténydemokraták befolyása alatt állt. Az 1969-es politikai válság, amelynek során először kérdőjeleződik meg a RAI monopñliuma, kettős következménnyel jár. Egyrészről a pártok megállapodást kötnek a közszolgálati csatornák felett gyakorolt politikai befolyás megosztásárñl (la lottizazione). Az 1975-ben intézményesülő rendszer a kereszténydemokratáknak juttatja az egyes csatornát, a baloldalnak pedig a kettest. Másrészről, a jogi szabályozatlanságot kihasználva, 1980 és 1985 között nagyon megszaporodnak a kisebb tévéadñk, amelyeket azonban fokozatosan magába olvaszt az Olasz Szocialista Párthoz közel állñ Berlusconi-csoport. A Berlusconi-csoport az ingatlanüzletben formálñdik ki, az 1970-es években.19 Két területen, a médiában (televìziñ, mozi, reklám és sajtñ), valamint a pénzügyi szektorban (biztosìtási és ingatlanüzletek) tevékenykednek. A cégcsoport felépìtése szigorúan hierarchizált. A csoport holdingja, a Fininvest, három televìziñval, egy televìziñs jogok adásvételével foglalkozñ céggel (Rete Italia), egy mozifilmeket forgalmazñ vállalattal és egy harminc filmszìnházbñl állñ mozihálñzattal rendelkezik, de kész befektetni mozifilmek és televìziñs műsorok készìtésébe is. Silvio Berlusconi tulajdonosa ezenkìvül egy reklámügynökségnek, mely a televìziñs piac 61%-át ellenőrzi, egy nagy milánñi napilapnak, egy futballklubnak és egy tévéműsor-újságnak is. Az olasz tévécsatornák pénzügyi egyensúlyát a hirdetések biztosìtják. Az 1970-es és 1980-as években a különféle cégek és vállalkozások egyre többet költenek hirdetésre. A folyamat elsődleges nyertesei a térhñdìtásukat ekkoriban megkezdő magántelevìziñk lesznek. Silvio Berlusconi csoportja honosìtja meg a televìziñzásban az 1970-es évek végén a royalties rendszerét: a hirdetővel kötött szerződés a reklámozott termék kereskedelmi sikerének függvényében állapìtja meg, méghozzá visszamenőlegesen, a televìziñs hirdetés árát. Szimbolikus jelentőségű, hogy a televìziñipar súlypontja Rñmábñl – az ország fővárosábñl – Milánñba kerül át. Milánñ nemcsak a Fininvest székhelye, de Olaszország ipari és pénzügyi fővárosa is egyben. Silvio Berlusconi kizárñlag kereskedelmi szempontok alapján dönt a televìziñi műsorairñl. Az olasz televìziñzás fejlődését tanulmányozva megfigyelhetjük, miképp változtatja meg a privatizáciñs folyamat a televìziñzás stìlusát. Az igen korán és igen nagy mértékben deregulált olasz televìziñ a versenykörnyezetben működni kénytelen hagyományos (nem tematikus) televìziñk prototìpusává válik. Néhány olasz szociolñgus komoly tartalmi elemzésnek vetette alá a neotelevìziñt (a kifejezés Umberto Ecñtñl származik). Megállapìtásaik az 1980-as években működő kereskedelmi televìziñk többségére is érvényesek.20

2.2.4. A neotelevízió stílusjegyei Az 1980-as évek nagy átalakulásán elsősorban azt a folyamatot értjük, amelynek kiindulñpontját a televìziñzás aprñlékosan megszervezett és kézben tartott modellje jelenti, amelyet fokozatosan felvált egy rendszertelenebb, esetenként szinte már kaotikusnak nevezhető modell. Az első modell a televìziñzás három fő funkciñjára – szñrakoztatás, tájékoztatás, ismeretterjesztés – épült, amelyek meghatározták a műsorsávokat. „Meghatározott ideje volt a szñrakoztatásnak, a tájékoztatásnak és az ismeretterjesztésnek. A három műsortìpus élesen elkülönült egymástñl, és persze mindhárom másféle fogyasztñi magatartást igényelt.” Az elsővel ellentétben a második modellt egyfajta „kommunikáciñs folyam” (fluxus) jellemzi. Egy és ugyanazon adás keretein belül nemritkán zenés-táncos bejátszásokat, orvosi, tudományos vagy kulturális ismeretterjesztést, telefonos vetélkedőt vagy éppen szìndarabot élvezhetnek a nézők… A különféle összetevők egymásra torlñdása új, eddig ismeretlen nézői magatartást alakìt ki: a távirányìtñval a kézben televìziñzñ fogyasztñ minden másodpercben egymástñl roppant különböző elemeket hìvhat elő a „konténer-műsorokbñl”.

René Bonnell: La Vingt-cinquième image. Paris, 1989, 545. Alberto Negri – Paolo Signorelli – Raffaelle de Bert: Scènes de la vie quotidienne. Réseaux,Sociologie de la télévision. Europe, no. 44–45. 1991. 55–83. 19 20


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A neotelevìziñzás ismertetőjegyei minden ponton szakìtást jelentenek a hagyományos televìziñzás jellegzetességeivel. A pontosan és könnyen elkülönìthető műsorsávok, a tematikus műsorok, a paternalista és egyirányú kommunikáciñ, a behatárolhatñ társadalmi rétegeket vonzñ műsorok, a nézők és műsorkészìtők egymással kapcsolatos elvárásait mindig beteljesìtő „szerződés”, a rendszeres időközönként újra esedékes ünnep hagyományos modellje – mindez a múlté. A műsorsáv fogalmának helyére a műsorfolyamé kerül. A műsorkìnálat ezentúl igen különböző elemekből épül fel – ezek közül választhat az egyre nagyobb szabadsággal rendelkező fogyasztñ. A műsorkészìtők és -fogyasztñk viszonya is átalakul: hierarchikusbñl kétirányúvá és barátivá válik. A tévéműsorok „fogyasztását” a nézők egyre kevésbé ünnepként, inkább kezdet és vég nélküli, mindennapi gyakorlatként élik meg. Egyes háztartásokban a televìziñt sohasem kapcsolják ki. A nézők egyre individualizál-tabb és személyesebb utazásokat tesznek a képfolyam hátán; a tévékészülékek számának megsokszorozñdása azzal a következménnyel jár, hogy az esetek többségében az emberek nem közösségben, hanem egyedül nézik a műsorokat. A műsorkészìtőknek mindig új ötletekkel kell előállniuk, hogy fenntartsák a nézők figyelmét. A nézettség megőrzését célzñ eszközök egyike a televìziñs „események” előzetes beharangozása az ìrott sajtñban, illetve a csatorna más műsoraiban – ez az eszköz persze már a hagyományos televìziñzás előtt sem volt ismeretlen. A tévéműsorok tartalmában és társadalmi funkciñjában észlelhető változások nem kizárñlag a média fejlődésének logikájábñl következnek. A televìziñzás átalakulása összefüggésben áll a társadalom életében és a nyilvánosság működésében bekövetkező változásokkal is. Mind Olaszországban, mind a többi eurñpai országban a megelőző két évtized során felszámolñdni látszanak a mindennapi élet nagy rìtusai, a vallásos és politikai összejövetelek. Ezzel párhuzamosan egyre fontosabbak lesznek a mindennapi életben a szociabilitás, az udvariasság, az emberi kapcsolatok rìtusai. A neotelevìziñzás számot vet a változásokkal: nagy figyelmet fordìt a mindennapi életből vett rìtusok reprodukálására. A talk-showk műsorvezetői olyan szalonokban fogadják vendégeiket, amelyek a megtévesztésig hasonlìtanak nézőik szalonjaira; meghìvottaikkal családias hangvételben társalognak; nézőiket arra buzdìtják, hogy telefonon közöljék véleményüket; az is előfordul, hogy kiìrják a képernyőre a műsor nézettségi adatait. Általában véve elmondhatñ, hogy nő az egyenes adások aránya. Ezzel párhuzamosan kezd formát ölteni a „természetesség retorikája”. A műsorvezetők jñlneveltsége és szñfordulataik gyakran kerülnek viták középpontjába – például Franciaországban, 1992–1993-ban. Egyre nagyobb az igény az interaktivitásra – gondoljunk itt akár a valñdi párbeszédre (a nézői telefonokra), akár a műsorvezetők által használt gesztusnyelvre vagy az „önöknek köszönhetem, hogy itt lehetek”, „isten hozta nálam” vagy „boldog vagyok, hogy itt lehetek” tìpusú szñfordulatokra. Roppant fontos, hogy a néző képes legyen azonosulni a műsorvezetővel. A műsorvezetőt ugyanis nem hìrneve vagy rátermettsége, hanem a nézőkhöz valñ hasonlñsága legitimálja: az ügyes műsorvezető hihetővé tudja tenni a mindennapi élet és vendégszeretet megrendezett képeit. A műsorvezetők azért válhatnak a neotelevìziñzás központi alakjává, mert képesek „emfatikus, megszokott és azonnal felismerhető kapcsolatot” kialakìtani nézőikkel.

2.2.5. A francia televíziózás rendszertelen átalakulása Az 1980-as években a francia televìziñzás is komoly változáson megy keresztül. Átalakulásának menete kétségtelenül számos közös vonást mutat az olasz kereskedelmi neotelevìziñ létrejöttének folyamatával, a francia közélet bizonyos jellegzetességei azonban a műsorkészìtés és a közösségi kommunikáciñ eddig ismeretlen formáit honosìtják meg a francia televìziñban. Különösen nehéz megìtélni a kábel- és műholdas technolñgiában bekövetkező változások szerepét a francia televìziñzás fejlődésében. 1968 májusát követően egyre többen kérdőjelezik meg a tájékoztatás kormányzati ellenőrzésének létjogosultságát. A folyamat első lépéseként az 1974-es reform „modernizálja” az ORTF-et. A reform következtében több hirdetés kerülhet képernyőre, a televìziñk szabadabban vehetik igénybe külsős műsorkészìtők szolgálatait, enyhül a műsorok közvetlen felügyelete, modernizálñdnak a szñrakoztatñ műsorok – a teljes liberalizáciñ kérdése azonban nincs napirenden. A parlament elutasìtja azt a javaslatot, amely engedélyezné, hogy a regionális adñk hirdetésekből tartsák fenn magukat, az ötlet elfogadása ugyanis a helyi sajtñ anyagi erőforrásait sodorná veszélybe. Néhány vidéki városban kìsérleti jelleggel megkezdődött a televìziñs hálñzatok kiépülése, ez a folyamat azonban rövidesen megtorpan. A baloldal hatalomra kerülése 1981-ben teljesen új, noha ideolñgiailag igen bonyolult helyzetet teremt. A köztársaság új elnöke megìgérte, hogy támogatni fogja a televìziñzás liberalizálását, és ìgéretének megfelelően engedélyezi (a hordozñtñl függetlenül) a magáncsatornák létrejöttét. A parlamenti többség legbaloldalibb része azonban ellenszenvvel fogadja az újonnan kiépülő televìziñkat, amelyeket az ország kulturális identitása ellen irányulñ fenyegetésként értékel. A multinacionális társaságok által sugárzott műsorok a közvélekedés szerint is nehezen összeegyeztethetők a francia baloldal ideolñgiájával és hagyományos politikai kultúrájával. Sokan egyenesen attñl félnek, hogy az új televìziñk műsorai veszélyesek lehetnek az ország politikai stabilitására és belső egyensúlyára. A baloldal tehát gyanakvással tekint a műsorsugárzñ műholdakra, amelyeket a „Coca-Cola kultúra” terjesztésével vádol, de nem fogadja sokkal szìvesebben a kábeltelevìziñkat sem. 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995)

2.2.6. 1981: a kábeltelevíziózás kiépülésének ellentmondásos folyamata Franciaország tehát 1981-ben vág bele az igen eredeti, üvegszálas kábeltelevìziñ kiépìtésébe. A programot támogatñ pártkoalìciñ nagyban emlékeztet a gaullista évek nagy technikai beruházásai körül bábáskodñ politikai szövetségekre. A telekommunikáciñs kìsérletek nemzeti kutatñközpontjában készült tervek megvalñsìtását egy telekommunikáciñs mérnökökből állñ testület segìti. A program résztvevőinek legfőbb célkitűzése, hogy nemzeti szinten uralják a legmodernebb, a francia ipar javára működtetett technolñgiákat, ugyanakkor olyan televìziñs rendszert épìtsenek ki, amely képes lehet gátat vetni a kereskedelmi kultúra áradatának. Az üvegszálak indusztrializálásában a franciák számos sikert könyvelhetnek el, a hálñzatok kiépìtésében azonban nem minden sikerült várakozásaiknak megfelelően. A hálñzatok kiépìtését célzñ tervek elválaszthatatlanul összefonñdnak bizonyos társadalmi és politikai célkitűzésekkel. A program megálmodñi olyan kommunikáciñs formák kialakìtásán fáradoznak, amelyek szakìtanak a hagyományos – a közönséget az audiovizuális termékek passzìv befogadñjának tekintő – modellel. Elsődleges célkitűzésük, hogy interaktìv rendszerekre támaszkodva olyan, eddig ismeretlen kommunikáciñs gyakorlatot honosìtsanak meg, amely lehetővé tenné a polgárok (legalábbis bizonyos csoportjaik) bevonását a műsorok (legalábbis bizonyos részeik) készìtésének folyamatába. A nemes társadalmi célkitűzésnek azonban egyelőre nincsenek meg a technikai feltételei. Az üvegszálak rendszere nem képes biztosìtani az interaktìv kommunikáciñt, sőt a hagyományos képtovábbìtás terén sem különösebben hatékony. Ráadásul a helyi hálñzatok működését szabályozñ, komplex jogi felépìtmény a legkevésbé sem ösztönzi együttműködésre a folyamat szereplőit. A helyi önkormányzatok jogosultak ugyan a műsorkészìtő társaságok ellenőrzésére, ám nem rendelkeznek az ehhez szükséges gyakorlati ismeretekkel és tudással. A különféle helyi szolgáltatñk (például a vìz- és csatornahálñzatok) részt kìvánnak venni a televìziñs hálñzatok működtetésében, ami azonban ellentétes a televìziñs rendszerek kiépìtésével megbìzott és a helyi konkurenciára gyanakvással tekintő nemzeti telekommunikáciñs hivatal érdekeivel. Mintha ez nem volna elég, a választñiknak újabb és újabb tévécsatornákat ìgérő önkormányzati képviselők is türelmetlenkednek. A hálñzat országos kiépìtésének finanszìrozásával megbìzott nemzeti telekommunikáciñs hivatal (a városoknak sem a munkálatok ütemezésébe, sem a pénzügyi kérdésekbe nincs beleszñlásuk) kìsérletet tesz a fejlesztési terv mñdosìtására, a költséges üvegszálak helyettesìtésére hagyományos, koaxiális kábelekkel, ami egyben a konkurenciában rejlő veszélyeket is mérsékelné. A váltásra 1984-ben, a konzervatìv erők hatalomra jutásakor kerül sor – közben azonban a helyzet megváltozott. Az állampolgároknak tett ìgéreteit minél gyorsabban beváltani szándékozñ kormányzat 1984-ben sugárzási engedélyt ad egy újonnan létrejött, előfizetéses rendszeren működő csatornának, a Canal Plusnek, amely az első, még fekete-fehérben sugárzñ csatorna ñsdi Very High Frequency (VHF) hálñzatát éleszti újra. Bár a TDF1 rendszerű közvetlen műholdas sugárzás – amely úgy működött, hogy előfizetőit a programcsomag vételére alkalmas kis antennákkal látta el – teljes technikai csődnek bizonyul, nyilvánvalñvá válik, hogy a jövő a gyorsan fejlődő műholdas képtovábbìtásé. A Télécom 1 nevű műholdat elsősorban telefonbeszélgetések és adatok továbbìtására lőtték fel. Az adatátviteli piac pang ugyan, az újonnan létrejött magán-tévécsatornáknak azonban egyre nagyobb szükségük van a képeket a helyi rövidhullámú átjátszñállomások felé továbbìtñ műholdakra. Néhány kisebb technikai mñdosìtás után a Télécom 1 a kormány által engedélyezett magánadñk első számú képtovábbìtñjává válik. A kormányváltást követően a politikai vezetés magánkézbe adja a televìziñ első csatornáját, majd 1985-ben engedélyezi egy új csatorna létrehozását (amelynek tulajdonosai között ott van Silvio Berlusconi is). Ezekben az években tűnik fel a fiatalok érdeklődésére számot tartñ M6 is, amely kezdetben szinte kizárñlag zenét és sorozatokat sugároz. A kábellel valñ ellátottság aránya azonban továbbra is roppant alacsony Franciaországban, ami komoly pénzügyi nehézségeket okoz. A kábeltelevìziñk csak a kilencvenes évek közepén válnak jelentős piaci szereplőkké. Mindeközben megsokasodnak a műholdas csatornák Eurñpában. Az 1970-es években életre hìvott Eutelsat telekommunikáciñs szervezet eredetileg a telefonbeszélgetések célba juttatásával foglalkozott, mivel azonban egyre jelen-tősebb igény mutatkozik a televìziñs képek továbbìtására, 1994-ben fellőnek egy új, kizárñlag a képtovábbìtást szolgálñ műholdat is. Az utñbbi években je-lentősen megnőtt a műholdak sugárzási kapacitása, ami azt jelenti, hogy a kábelhálñzattal el nem látott vidékek lakñi (és azok, akik jobban szeretik közvetlenül fogni az adást) a kereskedelmi forgalomban beszerezhető kis parabolaantennák segìtségével, mindenféle közvetìtő nélkül élvezhetik a műsorokat. Az eurñpai országok túlnyomñ többségében komoly igény mutatkozik a Törökországbñl vagy a Maghreb országaibñl érkező műholdas adások vételére. A műholdas vagy kábeltelevìziñs „programcsomagok” összeállìtása komoly kereskedelmi vitákra ad okot: az érdekelt felek gyakran kényszerülnek újratárgyalni a megállapodásokat. 1995-ben további lehetőségek nyìlnak meg a fejlődés előtt: a numerikus televìziñ csatornáinak köszönhetően jelentősen mér-séklődnek a képtovábbìtás költségei, ez pedig azt jelenti, hogy új szereplők tűnhetnek fel a televìziñzás piacán. 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


2.2.7. Mit sugározzon az új francia televízió? A technika fejlődésével párhuzamosan a műsorok tartalma és formája is folyamatosan megújul. A legfontosabb újìtásnak a tematikus csatornák (fiatalok csatornája, sport- és zenerajongñk csatornája vagy éppen a mozirajongñk és a régi sorozatok kedvelőinek ìzlését kiszolgálñ csatornák) jelentkezését tekinthetjük. Mivel azonban a reklámpiacot továbbra is a kìnálat túlsúlya jellemzi, ráadásul a nézők túlnyomñ része hű maradt a hagyományos adñkhoz, a tematikus csatornák többsége komoly anyagi nehézségekkel küzd. Sokuk csak azért nem szűnik meg, mert tulajdonosaik, a fejlődés jövőbeli lehetőségeiben bìzva, meg kìvánják őrizni nehezen megszerzett sugárzási engedélyüket, amely önmagában is komoly piaci érték. A tematikus csatornák térhñdìtása előtt tornyosulñ legfontosabb akadályt a nemzeti nyelvek és kultúrák jelentik. Néhány többnyelvű társadalomtñl eltekintve, a nyelvi-kulturális tényező továbbra is nagy szerepet játszik. Az eurñpaiak nem szìvesen néznek külföldi adñkat, és a reklámszakemberek sem jeleskednek a „nemzetek feletti” hirdetések előállìtásában. Nem lehet például ugyanúgy hirdetni a tejtermékeket Nápolyban és Koppenhágában: Észak-Eurñpában a tejtermékek minden további nélkül köt-hetők férfiakhoz is, délen ugyanez az eljárás azonban igen kockázatos volna. A piacot továbbra is a hagyományos csatornák uralják. Az 1990-es évek elejétől kezdve megfigyelhetjük, hogy a tematikus csatornák is egyre szìnesebb, egyre változatosabb műsorokat kìnálnak. A hagyományos (akár állami, akár magán-) csatornák műsorkìnálata is jelentős változásokon megy keresztül, ami nem is csoda, hiszen ezeknek az adñknak is alkalmazkodniuk kell a versenyhelyzethez. Nehéz általános leìrást adnunk azokrñl a műsorokrñl, amelyek legfontosabb jellemzője, hogy szüntelenül alkalmazkodniuk kell a nézőközönség igényeihez. Eurñpában is meghonosodnak az amerikai mintára készülő nézettségi felmérések. A TF1 folyamatosan szondázza közönségét, műsortervét pedig a statisztikák (mennyiségi és minőségi) eredményeihez igazìtja. Bár a többi csatorna nem rendelkezik ilyen kifinomult közönségfigyelő eszközökkel, az audiométer nyújtotta lehetőségekkel mindegyikük él. A szñban forgñ szerkezet nemcsak az adott műsor össznézettségének felmérésére alkalmas, hanem képes egyenként is azonosìtani a kìsérletben részt vevő, kilétüket egy gomb megnyomásával felfedő nézőket. Az ötletes találmány feleslegessé teszi a hagyományos, ám nehezen feldolgozhatñ „televìziñnaplñt”. Mindemellett a csatornák szìvesen alkalmazzák a telefonos közvéleménykutatást is. Az itt bemutatott eszköztár segìtségével a tévécsatornák mindig friss és naprakész nézettségi adatokkal rendelkeznek, ìgy jñval hatékonyabban és pontosabban tudják meghatározni egyik vagy másik műsor célközönségét. A rendszer még a műsorokat videñra rögzìtő, majd később megtekintő és a zappingolñ (egyik csatornárñl a másikra kapcsolgatñ) nézők adatait is képes feldolgozni. Általában véve elmondhatñ, hogy az olaszokhoz hasonlñan, a francia csatornák is elmozdulnak a műsorcentrikus televìziñzástñl a fluxustelevìziñzás irányába. A tévékészülékek árának csökkenése azzal a következménnyel jár, hogy a családi és kollektìv tévénézést felválthatja az egyéni tévézés. A távirányìtñ elterjedése megkönnyìti a zappingot. Az amerikai és olasz kereskedelmi televìziñkhoz hasonulñ neotelevìziñzás térhñdìtása, valamint a műsorok teljes átalakulása következtében az 1980-as években újra felszìnre kerülnek a következő kérdések: mi jellemzi a televìziñt mint médiumot? Milyen társadalmi következményekkel jár a televìziñ sikere? Tanulmányozni kezdik a televìziñnak a szñrakoztatñiparban betöltött szerepét, a „tükörtelevìziñ” és az info-tainment (a „szñrakoztatva tájékoztatás”) fokozatos térhñdìtását, valamint a valñság és a fikciñ határvonalának elmosñdását. Az 1980-as évek televìziñzását továbbra is a tömegfogyasztás jellemzi. 1975 után a franciák kétharmada mindennap, átlagosan heti tizenöt ñrát televìziñzik. Tìz év leforgása alatt kismértékben növekszik az az idő, amelyet egy francia a televìziñ előtt tölt (1972-ben napi 132 perc; 1985-ben már napi 145 perc). A fogyasztás csak 1994-ben kezd stagnálni. A hagyományos (tehát nem tematikus) csatornák nézőközönségéről nehéz bármi közelebbit mondani: az kétségtelen ugyan, hogy az idősebb korosztály elsősorban délutánonként néz televìziñt, a különböző korosztályokhoz és foglalkozási kategñriákhoz tartozñ nézők fogyasztási szokásai között azonban olyan aprñk az eltérések, hogy komoly következtetések nem vonhatñk le belőlük. A tömegtelevìziñzás társadalmi következményeivel foglalkozñ első elemzések szinte kizárñlag a kulturális elit félelmeit tükrözik. Az eurñpai értelmiségiek ugyanazokra a kérdésekre keresik a választ, mint az amerikai kutatñk, akik már jñ ideje azt vizsgálják, milyen hatást gyakorolnak a televìziñ műsorai a társadalmi modellekre, illetve a közvélemény alakulására. Számos tanulmány vizsgálja például, hogy a képernyőn láthatñ erőszakos jelenetek elszaporodása erőszakos cselekedetekre ösztönzi-e a fiatalságot. A kérdésre nem kapunk egyértelmű választ, ráadásul a kereskedelmi adñk számára a tét túl nagy ahhoz, hogy könnyű legyen elfogulatlan és szenvedélyek-től mentes véleményt alkotnunk az ügyben. A legtöbben úgy vélik, hogy a fiatal nézők képesek megkülönböztetni az ábrázolás különböző formáit a valñságtñl, sőt a televìziñban látott erőszak kiváltotta katarzis hozzájárul ahhoz, hogy elutasìtsák a valñdi erőszakot. Azt sem szabad persze elfelejtenünk, hogy a hátrányos társadalmi és kulturális helyzetű fiatalok kevésbé hajlanak az erőszak elutasìtására, ráadásul ők a legfogékonyabbak az erőszak 145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) televìziñs ábrázolására. A nők, a feketék és a kisebbségek ábrázolását szintén számos tanulmány vizsgálja. A műsorokat egyébként különféle nyomásgyakorlñ csoportok állandñ ellenőrzés alatt tartják. Céljuk nem más, mint az, hogy a sorozatok tartalmát, a műsorvezetők megnyilvánulásait, a reklámokban felhasznált képeket a közvélemény mindig változñ normáihoz igazìtsák. Az amerikai kutatások összecsengenek a televìziñzás elemzésének egy másik hagyományával, amely elsődlegesen az új médiumokkal kapcsolatos értékìtéletekben fejeződik ki, és amely a televìziñ kritikája ürügyén voltaképpen – egészen hagyományos mñdon – a populáris kultúra egészét bìrálja.21 Az 1980-as években ez a hagyományos kritika némileg mñdosult formában jelentkezik újra. Mivel a hagyományos értelmiségi elit kezdi elveszìteni régi befolyását, a televìziñ „helyes” felhasználásárñl a fogyasztñ-polgárnak kell döntenie. Persze ez az új keletű vélekedés nem tekinthető a régi szöges ellentétének: mindig vannak jñ és rossz döntések, mindössze annyi változik, hogy ezentúl a fogyasztñ választ közülük. Ebből a perspektìvábñl tekintve nyilvánvalñ, hogy a televìziñ kritikája valñjában a tömegkultúra egészének a kritikája. Az elemzők a televìziñt a tömegkultúra engedelmes eszközének tekintik, és azzal vádolják, hogy az egyént kiszakìtja a társadalmi együttélés azon kereteiből, amelyekben az élmények és a tapasztalatok rendszerint kiformálñdnak. Ez az elemzés azonban nem felel meg a televìziñzás valñs gyakorlatának: a műsorok, amelyeket lehet egyedül vagy éppen családi körben nézni, olyan értékìtéletekre adnak alkalmat, amelyek a társadalmi együttélés szélesebb keretei között teremtik újjá a képi tapasztalatot. A televìziñra mint tömegmédiumra vonatkozñ értékìtéletek egyébként is a hagyományos elképzeléseket tükrözik, amennyiben a népet gyermekként ábrázolják. Az uralkodñ elemzés szerint a kereskedelmi televìziñk műsorait tehát a súlytalan örömöket hajszolñ, azokat passzìvan befogadñ egyedek „fogyasztják”. A szellem pallérozására teljesen alkalmatlan tévéműsorok minden erőfeszìtés nélkül befogadhatñk, ráadásul egyre közönségesebbek – nyilvánvalñ, hogy a tévénézőfogyasztñk ìzlését ugyanazokkal a terminusokkal ìrják le, amelyeket a szellemi elit már a modern kor kezdete ñta használ a nép jellemzésére. Érdekes, hogy a fenti értékìtéleteket maguk a nézők is magukévá tették: mivel tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi elfogadhatñ az elit számára, és mi nem az, saját tévénézői magatartásukrñl is az elit által használt terminusokban gondolkodnak. A televìziñ társadalomra gyakorolt „hatásával” és a tömegkultúra kritikájával foglalkozñ elemzések mellett az elmúlt tìz évben olyan tanulmányok is születnek, amelyek az új médiumra sajátosan jellemző társadalmi és kulturális gyakorlatokat vizsgálják. Az olasz és amerikai modellt követő „új televìziñzás” franciaországi szìnrelépését követően számos tanulmány vizsgálja, hogyan illeszkedik a televìziñ a mindennapi élet gyakorlatába, illetve milyen közéleti szerepet tölt be. E könyvben csak néhány kérdést szándékozunk érinteni: hogyan és mikor vált véglegessé, hogy a televìziñzás a szabadidős tevékenységek közé tartozik? Milyen következményekkel járnak a valñságshow-k és a tükör-televìziñzás? Hogyan mozdul el a tájékoztatás fokozatosan a szñrakoztatás irányába?

2.2.8. A kikapcsolódás modellje Az 1980-as évek nagy átváltozásának első és legjelentősebb tanulsága, hogy a televìziñzás talán végleg a szñrakoztatñ-szabadidős tevékenységek körébe sorolñdik. Noha az ismeretterjesztő és kulturális célzattal életre hìvott tematikus csatornák egyre gazdagabb kìnálattal jelentkeznek, a televìziñ szñrakoztatñ jellege mégis elfogadottá válik.22 Az elmúlt két évtizedben a nézők nemcsak egyre több szabadidőre tettek szert, de emelkedett átlagos műveltségi-iskolázottsági szintjük is. A tematikus csatornák megjelenésével szìnesedett a műsorkìnálat is. Ennek ellenére vitathatatlannak látszik, hogy a nézők elsősor-ban mint a kikapcsolñdás eszközére tekintenek a televìziñra. A nemzeti statisztikai intézet felmérései is azt bizonyìtják, hogy a közönség a munka utáni felüdülést keresi a televìziñzásban. A televìziñsok sztrájkja idején a sajtñ a „kikapcsolñdáshoz valñ jogot” emlegeti; televìziñ és szellemi erőfeszìtés ösz-szeegyeztethetetlen fogalmak. A televìziñ a kikapcsolñdást szolgálja. Ez magyarázza a sorozatok, a sportközvetìtések, a vetélkedők sikerét, illetve a munka világával kapcsolatos adások, az iskolatelevìziñ és az ismeretterjesztő műsorok kudarcát, és ezért küzd oly nagy nehézségekkel az interaktìv televìziñzás a meghonosìtásával pedig szorgosan kìsérletező országokban, Japánban, az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Franciaországban. A televìziñ tehát véglegesen a szabadidős tevékenységek közé sorolñdik, ez azonban nem zárja ki a nézői részvétel bizonyos formáinak fejlődését.

2.2.9. A valóságshow-k, avagy a tükör-televíziózás

21 22

Jean-Louis Missika – Dominique Wolton: La Folle du logis. Paris, 1983. Pierre Chambat: La télévision terminal moral. Réseaux, különszám, 1991, 143.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A francia televìziñzás nagy átalakulásának legjelentősebb epizñdjai közé tartozik a valñságshow-k feltűnése az 1990-es években, a kereskedelmi és állami csatornákon. Pierre Chambat és Alain Ehrenberg 1993-ban a jelenség olyan elemzésével áll elő, amely túllép a televìziñval kapcsolatos, hagyományosnak mondhatñ értékìtéleteken: egy esettanulmánybñl kiindulva vizsgálják a valñságshow-k sikerének rejtett összetevőit, illetve összefüggését a társadalomban zajlñ változásokkal. Az 1980-as években a műsorok fejlődése mind Franciaországban, mind Olaszországban az eddig egymástñl elkülönülő műfajok összeolvadása felé mutat. A közéleti és a privát, a politikai és a személyes, a jelen-tős és a nevetséges összekeveredni látszik az új tìpusú műsorokban. Az új televìziñzás kulcsfiguráivá a félig újságìrñ, félig szñrakoztatñ szerepkört betöltő műsorvezetők válnak. Ezentúl nem lehet határt húzni a komoly és a jelentéktelen történések közé: a hìradñkban egyre több jelentéktelen, ám szìnes hìrről számolnak be, a politikusok pedig attñl sem viszolyognak, hogy varietéműsorokban lépjenek fel. A főműsoridőből kiszorulnak a politikai adások, helyüket vetélkedők veszik át. A valñságshow-k diadalmenete ezt a folyamatot mutatja és jelképezi egyben. Főhőseik a nézők milliñi közül kiválasztott mindennapi emberek, s ami a képernyőre kerül, az az ő magánéletük: a szerelem, szex, szülőgyermek kapcsolat, házasélet, emberi tragédiák. A műsorve-zetők a nézőket is aktìv részvételre ösztönzik, gyakran felhìvják őket a szìnpadra, de telefonon, minitelen keresztül is kifejezhetik érzéseiket, tanácsokat adhatnak, véleményezhetik, sőt akár még segìthetik is a szereplőket. A valñságműsorok feltűnésére a közösségi élet új formáinak kialakulása, illetve a tévéműsorok belső átalakulása szolgál magyarázattal. Az új tìpusú adások azért lehetnek olyan sikeresek, mert a harmincas évek mozifilmjeihez hasonlñan lehetővé teszik a nézők számára, hogy újragondolják a világot és benne a saját helyzetüket. Nem a véletlen műve, hogy a valñságműsorok éppen az 1980-as években tűnnek fel Franciaországban, hiszen mind a társadalomban, mind a televìziñzásban bekövetkező változásokat képesek integrálni. Olaszország példáján már láttuk: a neotelevìziñzás legjellemzőbb ismertetője-le, hogy a nézőt állìtja a műsor középpontjába. A televìziñ „részvételi” médiummá válik, ami azt jelenti, hogy a műsorkészìtők akkor végzik jñl a dolgukat, ha képesek fenntartani a (távkapcsolñval a kezében a tévé előtt üldögélő, bármely pillanatban csatornát váltani kész) néző figyelmét. A tévésorozatok készìtői is a nézői szokások figyelembevételével tervezik meg filmjeik szerkezetét: a sorozatokban az események igen lassú tempñban követik egymást, és mivel nagy szerep jut a párbeszédeknek, a cselekmény akkor is érthető, ha a néző nem szegezi tekintetét a képernyőre. A passzìv néző kikerül a média képzeletvilágábñl, helyét a részvételen alapulñ televìziñzás foglalja el, amely arra szñlìtja fel a nézőt, hogy valñsìtsa meg önmagát, legyen a műsorok főszereplője. Ugyanezekben az években a közélet is komoly változásokon megy keresztül. Az állam mind kevésbé képes irányìtani polgárainak egyéni sorsát. A politikusok egyre kisebb tekintélynek örvendenek, a polgárok egyre kevésbé várják el, hogy problémáikat különféle intézmények oldják meg helyettük. A hagyományos erkölcsi kategñriák veszìtenek jelentőségükből. Az egyén egyedül találja magát egy atomjaira hullott társadalomban. Az emberek mind kevésbé tudják, honnan merìtsék az egyéni vagy társas viselkedés mintáit, hiszen a hagyományos intézmények (egyházak, iskolák, szakszervezetek, pártok vagy éppen a család) már nem jelentenek széles körben elfogadott igazodási pontot. Az egyén ezentúl a televìziñbñl, a képernyőn látott és minden közösségben megvitatott történésekből tudhatja meg, hogyan kell adott helyzetben viselkednie. Ez a valñságműsorok igazi terepe. „Az emberek a rendelkezésre állñ nyersanyagbñl épìtik fel az életüket, márpedig a nyersanyag legnagyobb részét, sajnos és szerencsére, a televìziñ szállìtja nekik.”23

2.2.10. Tájékoztatás és szórakoztatás összemosódása Mivel a közélet bizonyos formái szoros kapcsolatban állnak a televìziñzással, a televìziñ nagy átalakulása nem hagyhatja érintetlenül a hìradñműsorokat sem. Az átmenet során a televìziñ oly sikeresen kényszerìti rá a társadalomra saját (minden médiumra jellemző) fejlődési logikáját, hogy a közéletnek még a televìziñtñl távol eső szférái is komoly változáson mennek keresztül. Az átalakulás okai elsősorban technikaiak: az 1990-es években az informálás eszközei ñriási fejlődésnek indulnak. A hordozhatñ kamera térhñdìtásának köszönhetően az operatőrök gyorsabban és olcsñbban forgathatnak. A tévéhìradñk szerkesztői tehát egyre több hìrt tudnak képekkel illusztrálni. Újsütetű aranyszabályuk szerint a hìradñk nem számolnak be olyan eseményről, amelyről nincs képanyaguk. Ez persze azzal a következménnyel jár, hogy kénytelenek újra- és újra felhasználni azokat az eredeti szövegkörnyezetükből kiragadott képi dokumentumokat, amelyek már nem utalnak semmiféle időben és térben pontosan behatárolhatñ eseményre, egyszerűen csak a kommentár képi aláfestésére szolgálnak.

23

Pierre Chambat – Alain Ehrenberg: Les reality shows, le nouvel âge télévisuel? Esprit, 1993. január, 5–31.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) Az 1960-as évek hìradñinak képi világát a realizmus és egy sajátos nyelv jellemezte. A riportok a környezetet, a szituáciñt és a cselekményt egymással szoros összefüggésben ábrázolták. A pontosan meghatározott helyen és időben forgatott riportok főszereplői olyan személyek vagy közösségek voltak, akik vagy amelyek harcban álltak környezetükkel, a többi emberrel vagy éppen saját magukkal. Minden riport valamiféle drámai helyzetre épült. Az „új tìpusú” tévéhìradñ képei már jñval kevésbé kötődnek egy adott helyzethez, 24egyik adásbñl átkerülhetnek a másikba, az éhìnséget, a háborút, a balesetet szimbolizálva. A hìradñkban felhasznált képek talán éppen a televìziñ archìvumábñl kerülnek elő, s választékuk oly bőséges, hogy egy idő után nincs már jelentősége, milyen konkrét esemény alkalmábñl vették fel őket. A hìradñképek piaca szigorúan üzleti elvek szerint működik. Létrejöttének köszönhetően felborulnak a nagy hìrügynökségek között a 19. század ñta fennállñ erőviszonyok. Egy vitábñl, amelyet a nyolcvanas évek elején az Unesco rendezett, kiderül, hogy az informáciñk forrása nagy általánosságban az iparosodott Észak, a déli félteke országai pedig a legjobb esetben is csak egy olyan diskurzus tárgyául szolgálnak, amelyet képtelenek ellenőrizni. Az Öbölháború televìziñs megjelenìtése jñl illusztrálja, hogyan is tesznek szert a különböző tévécsatornák az általuk leadott képekre. Az amerikai hadsereg egy magánkézben lévő amerikai hìrtelevìziñnak, a CNN-nek adja át a hadművele-tekről valñ tudñsìtás kizárñlagos jogát.25 A világ televìziñs csatornáit (köztük a francia adñkat) tehát CNN houstoni központja látja el képekkel, illetve igény esetén kommentárokkal is. A különböző médiumokat természetesen senki nem akadályozza meg abban, hogy más forrásokra támaszkodva – az Izraelben vagy Szìriában tartñzkodñ francia katonai erők vagy az archìvumok segìtségét igénybe véve – a CNN-étől eltérő szellemben prñbáljanak beszámolni az eseményekről. Bár saját tudñsìtñik a hadműveleti területektől csak meglehetősen távol állomásozhatnak, a tévécsatornák mindent megtesznek annak érdekében, hogy képeiket saját kommentárjaikkal kìsérhessék. Ehhez természetesen állandñ műholdkapcsolatra van szükség, márpedig mivel igen kevés műhold képes kapcsolatot teremteni a Perzsa-öböl térségével, egy-egy tudñsìtñra igen kevés idő jut. Franciaországban az államhatalom osztja fel az országos csatornák tudñsìtñi között a „műholdas hozzáférési időt”. Azt mondhatnánk, hogy ezekben az intézkedésekben voltaképpen nincsen semmi újdonság. A különféle konfliktusok résztvevői már a 19. század ñta tisztában vannak az informáciñ piaci és propagandaértékével, a hìrforrások és a hìrek továbbìtására szolgálñ eszközök ellenőrzésének fontosságával. Az érintett hadseregek már 1914-ben is odafigyeltek a frontvonalaikon felvett képekre (amelyeknek közzétételét meg is tiltották); a spanyol polgárháborúban a szemben állñ felek pedig kizárñlag a „baráti” tudñsìtñk számára szolgáltattak informáciñt. A képek manipulálása – kiretusált részletek, hamis dátumozás – mindig együtt jár a kormányok azon törekvésével, hogy befolyásolni prñbálják a hazai közvéleményt. Ebből a szempontbñl a vietnami háború csak történelmi balesetnek tekinthető: sohasem fordult még elő, hogy egy újkori hadsereg ennyire elvesztette volna a kontrollt az informáciñ felett. Vitathatatlanul új elem azonban, hogy az informáciñ ellenőrzése rövidesen az informáciñ megrendezésévé fajul, még később pedig egyenesen a média igényeinek megfelelően alakìtják a valñságot. Az Öböl-háború során a „szövetségesek” minden erőfeszìtése arra irányul, hogy az eseményekről a hazai közvélemény számára is elfogadhatñ képet fessenek: a beszámolñk a háború technikai aspektusainak ábrázolására szorìtkoznak, sebesülteket (különösen amerikai sebesülteket) pedig egyáltalán nem mutatnak. A rákövetkező években az amerikai hadsereg végrehajt néhány kevésbé jelentős katonai akciñt, amelyek katonailag semmiféle nehézséggel nem járnak ugyan, a közvélemény támogatását azonban nem nélkülözhetik. Előfordul, hogy ezen akciñk bizonyos had-műveleteit kifejezetten a média igényeit szem előtt tartva tervezik meg. Az amerikai haderő 1994es szomáliai partraszállását például úgy készìtik elő, hogy a televìziñ minél kényelmesebben közvetìthesse. A kedvező fényviszonyok kedvéért megvárják a hajnalt, majd először a kamerákat teszik ki, hogy jñ szögből vehessék a partra szállñ katonákat. Később a panamai és haiti katonai akciñkat is a média igényeit figyelembe véve tervezik meg. A televìziñ tehát nem elégszik meg a valñság hamis ábrázolásával – ami nem is jelentene különösebb újdonságot –, hanem tevékeny részese lesz a valñság átalakìtásának. Ez a jelenség mind az egyes államok demokratikus életére, mind a nemzetközi politikára nézve komoly következményekkel jár. 26 Az 1980-as évekre a televìziñ már akkora hegemñniára tett szert, hogy amiről nem számol be, az a közvélemény számára voltaképpen nem is létezik. A nemzetközi politikai és társadalmi élet szereplői, ha észre akarják vétetni magukat, kénytelenek a tájékoztatás rendszerének igényeihez alkalmazkodni. Mivel a rendszer előnyben részesìti az egyértelmű, könnyen felfoghatñ, személyek köré szerveződő eseményeket, amelyekről röviden Hervé Brusini - Francis James: Un nouveau régime de l’image dans l’information télévisée. Techniques etpolüiques de l’information. Dir. Jérőme Bourdon és Cécile Méadel. Paris, 1987,141. 25 Paul Virilio: L’Écran de desert. Chroniques deguerre. Paris, 1991. 26 Régis Debray: L’État séducteur. Paris, 1991. 24


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) számolhat be, s amelyeknek drámai formát lehet adni, a valñdi élet is kezd ezen sémák szerint szerveződni. Az infotainment (szñrakoztatva tájékoztatás) térhñdìtása gyökeresen megváltoztatja tehát a politikai intézmények és az állam működését. Mindennapos működése során az állam is arra törekszik ezután, hogy jñl és könnyen kommunikálhatñ eseményeket „állìtson elő”. Mivel a közigazgatás és az ügyintézés túl köznapi, túl rutinszerű, és semmiképp sem számìt elég látványos tevékenységnek, elengedhetetlenül szükséges, hogy az állam jñl kommunikálhatñ képekben számoljon be ténykedéséről. Az illetékesek elsőd-leges célja már nem az adott probléma valamiféle megoldása (ha ugyan az volt valaha is), hiszen az mindig újabb elégedetlenséget szülhet; mindennél fontosabb, hogy problémamegoldñ bizottságot hozzanak létre, és az élén le-hetőleg közismert személyiség álljon. A bizottsági elnök kinevezése, majd a munka végeztével a bizottsági jelentés átvétele kitűnő médiaesemény lehet, hiszen egyértelmű, röviden bemutathatñ és egy személy köré összpontosul. A problémák átfogñ elemzésének és mñdszeres, hosszú távú megoldásának jñval kisebb a hìrértéke az eseményközpontú tájékoztatásban. A tájékoztatásban bekövetkező változások gyökeresen átalakìtják a kormányzñk és a kormányzottak viszonyát is. A modern demokráciában a kormányzñk a televìziñ segìtségével kommunikálnak megbìzñikkal. A kommunikáciñ elsődleges szìntere a nyolcñrás hìradñ, de a politikusok más műsorok-ban – konkrét kérdések kapcsán rendezett vitákban, újságìrñk által vezetett politikai adásokban – is megnyilvánulhatnak. Rövidesen kialakul a politikai adások sajátos rituáléja – az elnökjelöltek választást megelőző vitája külön műfaj –, amely mindenkor kénytelen alkalmazkodni a televìziñzás fejlődésének általános irányvonalához. Mivel a televìziñzás fejlődésére általában jellemző a magán- és a közszféra határának elmosñdása, számos politikai műsort a közszereplők otthonában vesznek fel: a végeredmény nem mindig egyezik meg a műsorkészìtők várakozásaival, amint ezt a Questions à domicile (mondjuk: Politikusok házikabátban) példája is mutatta.27 A műsor deklarált célja az volt, hogy felkeltse a politikai viták iránt közönyös fiatal, városi lakosság érdeklődését. A műsorkészìtők úgy gondolták, ha a politikus otthonában forgatnak, az bensőséges, családias jelleget kölcsönöz majd a beszélgetésnek. A műsor azonban nem a városi fiatalokat, hanem a vidéki, idősebb, inaktìv közönség tetszését nyerte el. Azok a nézők, akik eddig nem ìtélték magukat kellőképp tájékozottnak ahhoz, hogy markáns politikai ìtéletet alkossanak egyik vagy másik politikusrñl, most már kompetensnek érezték magukat, hogy lakñkörnyezetük alapján megìtéljék őket. A kñdrendszerek azonban igen eltérőek lehetnek, és egyes nézők egészen váratlan jelentéseket olvastak ki bizonyos jelekből. Az értelmiségi voltát hangsúlyozñ fiatal miniszterelnök lakásában hanyagul szétszñrt könyvek például nem a kivételes műveltség, hanem a rendetlenség és a gondatlanság érzetét keltették bizonyos nézőkben. Mivel választñik televìziñs fellépéseik alapján ìtélik meg őket, a politikusok kezdenek figyelni az arculatukra. A Chicagñi Iskola szociolñgiai tanìtásaibñl bizonyos, erre szakosodott ügynökségek kialakìtották a kommunikáciñ tudományát. Mára mindenki, a nézők egy része is, tisztában van a kommunikáciñ alapszabályaival: kék ing, rövidre vágott haj, kedves mosoly és konfliktuske-rülő magatartás. Az 1995-ös francia elnökválasztást megelőző televìziñs vita megmutatta, hogy a formai kontroll mennyire lehetetlenné teszi az érdemi megnyilatkozást: mivel a jelöltek mindegyike tisztában van azzal, hogy nem szabad agresszìvnak mutatkoznia, imázsa védelmében kénytelen fontos politikai kérdésekben is engedményeket tenni ellenfelének. A politikai élet jellemző formáiban, azaz a demokrácia működésében meg-figyelhető átalakulás fontos kìsérőjelensége a tájékoztatás „megfertőződése” a szñrakoztatás bizonyos elemeivel, ami pedig a politikai vita hagyományos formáinak kiüresedését vonja maga után.

2.2.11. A tájékoztatás és a látványosságként felfogott világ Az 1980-as évek bizonyos eseményei után már nemcsak a szakértőket, hanem a széles nagyközönséget is érdekelni kezdte a kérdés. A nyolcñrás hìradñ egy fiatal francia minisztert – civil foglalkozása szerint orvost – mutatott, amint vállán egy zsák rizzsel kilép a repülőgépből Afrika földjére. A nyilvánvalñan beállìtott kép a humanitárius szervezetek kultúrájára utal: mivel csak akkor tudnak segìteni, ha szüntelenül új meg új adományozñkat képesek meghatni, azaz meggyőzni a jñtékonyság szükségességéről, érthető, hogy kénytelenek voltak beletanulni a megrendìtő és lényegre törő képek előállìtásába: egy csont és bőr afrikai asszony prñbál felkapaszkodni egy dombra, egy árva kisfiú, amint éppen… Mindezzel – talán akaratuk ellenére – jelentősen hozzájárultak a „szñrakoztatva tájékoztatás” térhñdìtásához.

Brigitte Le Grignou – Erik Neveu: Émettre la réception. Préméditation et réceptions de la politique télévisée. Réseaux. Sociologie de la télévision: France, különszám, 1991, 65–100. 27


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) Az afrikai kontinens legutñbbi háborúirñl – például a ruandai vérengzésről – már kizárñlag az infotainment szellemében számolt be a média. Az események hagyományos elemzésével már nem találkozhattunk a képernyőkön. A hìreknek szentelt néhány percben és a képek kiváltotta érzelmek áradatában nincs helye a politikai elemzésnek és a visszapillantásnak. Mi az oka az éhìnségnek? Milyen történeti, gazdasági, katonai okokra vezethető vissza? Túl hosszú és unalmas volna alaposan elemezni a helyzetet, ráadásul aligha lehetne konszenzusra jutni a hosszú távú megoldást illetően. Márpedig a nyolcñrás hìradñban, amely egyébként is egyre inkább látványosságnak tekinti a világot, nincs idő hosszú elemzésekre. Az adott témákban rendezett viták is kiüresednek: túl kevés idő jut egy-egy résztvevőre, akik egyébként sem szìvesen használnak dokumentumokat mondandñjuk alátámasztására. Egy 1995-ös felmérés, amely azt vizsgálta, hogyan számolnak be a francia tévécsatornák a környezeti problémákrñl, ugyanerre a következtetésre jutott. A felmérésből kiderült, hogy még a legambiciñzusabb csatornák sem készìtenek olyan elemző műsorokat, amelyekben helyet kapnának a kérdés szakértői. A környezeti problémákrñl szinte kizárñlag szerencsétlenségek (földrengések, robbanások, hajñtörések) kapcsán esik szñ, a képeket kìsérő kommentárok pedig az emberi tényezőre, a szubjektìv véleményekre, az események kiváltotta érzelmekre összpontosìtanak. Összességében elmondhatñ, hogy a média képtelen elszakadni attñl az ősrégi klisétől, amely az embert az ellenséges természettel folytatott állandñ harcában ábrázolja.28 Vajon mindebből arra a következtetésre kell-e jutnunk, hogy a televìziñ természeténél fogva alkalmatlan az elemzésre? Igaz volna, hogy a televìziñ, a csábìtás médiuma, nemcsak a közvélemény manipulálására, hanem a demokrácia hagyományos formáinak kiüresìtésére is képes? Érdemes elidőznünk ennél a feltételezésnél, amely az 1960-as évek ñta uralja a médiárñl valñ gondolkodást.

2.3. A KOMMUNIKÁCIÓ ELMÉLETEINEK KRITIKÁJA A televìziñ sajátos működésének, illetve a társadalomra gyakorolt hatásának elemzése része a tág értelemben vett kommunikáciñelméleti gondolkodásnak, amely az 1960-as években megújulva jelentkezik. Az irányzat legjelentősebb képviselője a média fogalmát teljességgel újraértelmező kanadai Marshall McLuhan. A McLuhan műveiben meghatározott kutatási irány Franciaországban a mediolñgiába torkollik. A mediolñgiai kutatások két iránybñl közelìtik meg a média problémáját. Az egyik vonulat a médiát tartalmi szempontbñl vizsgálja, ìgy rövid úton a populáris kultúrárñl szñlñ diskurzussal egyesül. A másik vonulat, amely a média technolñgiai sajátosságait prñbálja meghatározni, az alábbi kérdéshez jut el: vajon természete vagy kultúrája van-e a televìziñnak?

2.3.1. McLuhan lángoló prózája Az 1960-as években a médiakritika figyelme a média használatával kapcsolatos kérdésekről áttevődik a médium természetének kérdésére. MacLuhan a „média” igen átfogñ definìciñjával áll elő. Meghatározása szerint a technolñgia különféle vìvmányait, a keréktől az elektromosságig, médiának, azaz testi határaink kiterjesztésének kell tekintenünk, amely átstrukturálja fogékonyságunkat, s ìgy voltaképpen meghatározza a világlátásunkat: „A technika minden vìvmánya testünk meghosszabbìtása vagy öncsonkìtása; és minden új meghosszabbìtás új viszonyt és új egyensúlyt alakìt ki szerveink között, és további meghosszabbìtásokat igényel…” 29 Mindez azzal a roppant súlyos következménnyel jár, hogy az üzenet tartalmának voltaképpen nincs jelentősége: maga az üzenethordozñ technolñgia lesz az, ami jelentést hordoz. A média különféle tartalmakat hordozhat, és különféle mñdokon használhatñ, ez azonban a legkevésbé sem befolyásolja az emberi kapcsolatok természetét. Valñjában arrñl van szñ, hogy „tulajdonképp tipikus eset, hogy valamely médium tartalma vakká tesz a szñban forgñ médium természete iránt […] A villanyfény és az elektromos áram ugyanis elkülönül a használattñl, mégis ugyanúgy küszöböli ki az idő- és térbeli tényezőket az emberi egyesülésben – mély azonosulást teremtve – mint a rádiñ, a távìrñ, a telefon és a tévé…”30 Mivel a média gyökeresen átalakìtja az emberi kapcsolatokat, a szellemi tevékenységek összességét és az emberek világlátását, azt mondhatjuk, hogy ñriási befolyást gyakorol a társadalmak jövőjére. A társadalmakat az őket uralñ médium természete szerint osztályozhatjuk. Umberto Eco a következő, igen poétikus leìrását adja a mcluhani konstrukciñnak: „Az ñra és az ábécé láthatñ szegmentumokra aprñzta az univerzumot, és ezzel véget

Libération, 1995. december. Marshall McLuhan: Pour comprendre les médias. Paris, 1968, 65. 30 Marshall McLuhan Understanding the Media cìmű művéből szemelvényeket közöl a Vége a Gutenberg-galaxisnak? cìmű magyar nyelvű kötet, Berényi Gábor fordìtásában. Budapest, 1985, Gondolat Kiadñ, 261. 28 29


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) vetett a kölcsönös összefüggés muzsikájának”,31 mìg a szñbeli (az ìrás megjelenése előtti) civilizáciñk még képesek voltak fenntartani a csoport, az érzések és a kozmikus részvétel egységét. Ami pedig az elmúlt negyven évben bekövetkezett változásokat illeti, McLuhan a médiumokat belső természetük függvényében szándékozik osztályozni. Ne tévesszen meg, hogy McLuhan nem a köznapi értelmében használja terminusait. Umberto Eco kìsérletet tesz a szñmagyarázatra: szerinte a mcluhani nyelvhasználatban a „meleg” médium annyit jelent, hogy „lehetővé teszi a kritikus távolságtartást”; a hideg azt, hogy „résztvevővé tesz”; a vizuális „ìrástudñt” jelent, a „taktilis” pedig vizuálist; a távolságtartás „kritikus elkötelezettséget” jelent, a részvétel pedig „hallucinatorikus el nem kötelezettséget”…32 A nyomtatvány, az ìrott sajtñ és a mozi tehát forrñ médiumok lennének, hiszen egyetlen érzékünket veszik igénybe, jñl meghatározott üzenetet juttatnak célba, a befogadñt körülìrhatñ valñságelemekkel telìtik, miközben mindössze egyetlen érzékét hipnotizálják. Ezzel ellentétben a hideg médiumok kevésbé precìzen meghatározott informáciñkkal szolgálnak, a réseket a befogadñnak kell betöltenie, ehhez pedig minden érzékére szüksége van: a néző egy lényének egészét mozgñsìtñ, globális hallucináciñs folyamatban vesz részt. A televìziñ a tökéletes hideg médium. McLuhan egyébként azon a véleményen van, hogy a tág értelemben vett elektronikus technolñgia nem egyik vagy másik szervünket, hanem a központi idegrendszert helyettesìti; elsődleges terméke pedig az informáciñ. Az informáciñ cseréjének általánossá válása túlhaladottá teszi az embereket a múltban egymással szembeállìtñ ideolñgiai-világnézeti különbségeket (McLuhan sok tekintetben a 19. századi utñpisták szellemi örököse). A par excellence hideg médium, a televìziñ eljövetele pedig lerombolja a gépi civilizáciñ (a Gutenberg-galaxis) lineáris világrendjét, és az emberiséget az ősi-primitìv világfaluhoz térìti vissza. A médiumok hatékony működésének ilyetén elemzése vitathatatlanul érzékelés- és viselkedéspszicholñgiai létjogosultsággal bìr (a szem „elemez”, a hanggal kìsért kép „elszédìt”). Umberto Eco azonban joggal veti McLuhan szemére, hogy az az állìtása, mely szerint a civilizáciñk jellemzéséhez elég meghatároznunk az őket működtető médiumot, enyhén szñlva is vitathatñ. McLuhan a valñság különböző szintjeit állìtja egymással homologikus viszonyba. Márpedig a homolñgia, az analñgia és az egybeesés nem tekinthetők logikai magyarázñ elveknek. McLuhan arra ösztönzi olvasñját, hogy oksági viszonyt tételezzen fel ott is, ahol valñjában csak egybeesésről lehet szñ. Amikor például azt állìtja, hogy a televìziñ eljövetelével megszűnik minden, ami lineáris – a gyári futñszalagtñl kezdve a vállalati organigrammán keresztül a nők harisnyájának szabásáig –, valñjában semmit sem bizonyìt, noha a kép kétségtelenül nagyon költői. Amikor kijelenti, hogy „az üzenet maga a médium”, kimerìtő elemzés helyett voltaképpen csak egy vitathatatlanul frappáns, ám túlzottan általános, épp ezért semmitmondñ kijelentéssel szolgál.

2.3.2. A mediológia Mediolñgiai esszéjében Régis Debray33 a nagy előd gondolatmenetére támaszkodik. A média történeti tipolñgiájaként olvashatñ művében a technikai és a társadalmi formák összefüggéseit keresi, a társadalmakat az őket uralñ média szerint osztályozza, az egyes médiumokat pedig a rájuk jellemző kommunikáciñs formák – indexikus, ikonikus és szimbolikus – alapján különìti el egymástñl. A kommunikáciñ folyamatában használatos jelek ilyetén osztályzását az amerikai nyelvész, Peirce kezdeményezte még az 1950-es években. Peirce a jelek három tìpusát különìtette el: az index, az ikon és a szimbñlum mind sajátságos jellemzőkkel rendelkeznek. Az indexikus kommunikáciñban az üzenetet szinte lehetetlen megkülönböztetni hordozñjátñl (illatok, ìzek). Az indexikus kommunikáciñ hajlamos összemosni az üzenet kibocsátñját és befogadñját (gondoljunk csak a szñbeszédekre, a divatra vagy a reklámokra). Az ikonikus kommunikáciñ teljesen alkalmatlan a múlt, a jövő és az irrealitás felidézésére, elsődleges terepe a jelen. Ikonikusan roppant nehéz kifejezni a tagadást és az általános horderejű üzeneteket (hogyan illusztrálnánk például azt, hogy „minden ember egyenlő”?). Az ikonikus kommunikáciñ nem képes kifejezni az összetett állìtásokat, az ugyanis a matematikát és az ìrást is felöle-lő szimbolikus kommunikáciñ feladata. A jelek efféle csoportosìtására támaszkodva a médiumokat is osztályozhatjuk. A futballmeccsek és rockzenei koncertek történései például az inde-xikus kommunikáciñ szép példái. Az egymás felismerését és a kollektìv identitás kiformálñdását elősegìtő indexikus kommunikáciñ felerősìti a csoportok összetartozás-érzését. Az ikonikus kommunikáciñ (azaz a kép) jellemzi például a televìziñt és a hirdetéseket. A kommunikáciñelméleti közelìtés segìtségével könnyebben megérthetjük, hogyan működnek és miért egyszerűsìtenek le mindent az ikonikus médiumok, amelyek összetett üzenetek továbbìtására, behatñ gondolkodásra és mély elemzésre alkalmatlanok. A kommunikáciñelméleti közelìtés arra is rávilágìt, hogy a televìziñ nem pillanatnyi társadalmiUmberto Eco: „A cogito interruptus”. Az új középkor. Schéry András fordìtása. Budapest, 1992, Eurñpa Könyvkiadñ, 168. Uo. 178. 33 Régis Debray: Cours de médiologie générale. Paris, 1991. 31 32


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) gazdasági formájának köszönhetően képtelen összetett üzenetek továbbìtására, azaz nem azért közvetìt egyszerű tartalmakat, mert mint tömegmédiumnak a tömegek figyelmét kell felkeltenie. A televìziñ olyan médium, amely mozgñ képeket sugároz; következésképpen természeténél fogva alkalmatlan az alapos elemzésre. A szimbolikus kommunikáciñ (az ábécé, az ìrás, a matematikai szimbñlumok) hordozñi azok a médiumok (a nyomtatványok, a könyvek, az újságok), amelyek alkalmasak a tények komplex elemzésére, és elbìrnak akár bonyolult érveket is. Ebből a szemszögből tekintve a dolgokat, minden indexikus elven működő médium (közérdekű események, informális kommunikáciñ) szükségszerűen a kommunikáciñval (minden, ami egy közösséget összetart) kapcsolñdik össze. A szimbolikus elven működő médiumok (a távìrñ, a sajtñ…) viszont a tájékoztatást szolgálják. Ha egy természe-téből adñdñan indexikus vagy ikonikus média (például a televìziñ) a tájékoztatással kapcsolatos funkciñkat kénytelen ellátni, nem szabad meglepődnünk azon, hogy az üzenetet saját működési logikájának megfelelően alakìtja át, azaz tájékoztatás helyett látványossággal (vagy legalábbis rövid, velős és a képiségre épìtő szekvenciákkal) szolgál. Ha igazat adunk Daniel Bougnoux-nak, aki szerint „az oktatás lényege, hogy a tanulñ az indexektől eljusson a szimbñlumokig”, minél iskolázottabbak vagyunk, annál kevesebb szükségünk van indexikus jelekre a kommunikáciñ folyamatában. Itt válik nyilvánvalñvá, hogy a mediolñgiai elemzés nem szakìt a nyugati kultúra hagyományos hierarchiájával, amely szerint az ìrás a kultúra magasabb fokán áll, mint a kép vagy a beszéd. Régis Debray is ezeket a hagyományos kategñriákat használja 1991-es Cours de médiologie générale (Mediolñgiai előadások) cìmű művében.34 Bizonyos hagyományosnak mondhatñ vélekedésekkel azonban leszámol az új tudományág. Debray szerint nem lehetséges a technikatörténettől, különösen pedig a kommunikáciñs technikák történetétől független eszme- és gondolkodástörténetet ìrni. Mivel az eszmék saját erejükből nem képesek hatást kifejteni, vizsgálnunk kell kialakulásuk és elterjedésük társadalmi, gazdasági és technikai feltételeit is. Mind technikai, mind társadalmi szempontbñl elemeznünk kell a gondolatok áramlását megvalñsìtñ eszközöket; a kutatásnak tehát nemcsak a nyomdászatra vagy a rádiñhullámokon alapulñ technolñgiákra kell figyelemmel lennie, hanem a képre, a vallásos prédikáciñkra és a mun-kásgyűlésekre is. Külön kell tanulmányoznunk azt is, miképpen befolyásolják a technikai eszközök az új gondolatok létrejöttét és terjedését. Meg kell prñbálnunk átlátni, hogyan működik egy adott társadalomban az ismeretek cseréje és a gondolatok áramlása, ehhez persze megbìzhatñ tudással kell rendelkeznünk az informáciñátvitel szolgálatában állñ anyagi hordozñkrñl, amelyek fejlettségi szintjét az adott társadalom technikai, gazdasági és (széles értelemben vett) politikai jellemzői határozzák meg. Gondolatmenetünk végére jutva az emberi történelmet három „médiaszférára” oszthatjuk: a „médiaszférák” mindegyike olyan történetileg koherens egység, amelyet egy adott kommunikáciñs technolñgia ural, és a domináns kommunikáciñs technolñgiának meg-felelő társadalmi-politikai konfiguráciñ jellemez, biztosìtva az adott társadalom szimbolikus és vallási egységét. A beszélt nyelv és a kéziratos ìrás korának (a logoszférának) jellemző intézményei tehát a királyság, az egyház, a hit és a szñbeli prédikáciñ; a nyomtatás médiaszférájának (a graphoszférának) az állampolgárok köztársasága, a világi állam, a filozñfia, a nyomtatvány és a választott vezetők felelnek meg; az utolsñ, az audovizuális médiaszféra (a videoszféra) jellemzői pedig a „katodikus” demokrácia, az esemény csábìtása, a politikai érzelmek győzelme a politikai értelem felett. A videoszférát uralñ médium a televìziñ, a társadalom alapegysége az egyén, az értelmet pedig elsöpri a hatékonyság. A me-diolñgia nemcsak koherens világmagyarázattal szolgál, de igen találñ gondolatkapcsolásokra is alkalmat ad. Érdemes azonban megvizsgálni az új tudományág alapjául szolgálñ eszmét, amely szerint a médiának „természete” van. Az utñbbi évtizedekben bekövetkező változások azonban inkább azt sugallják, hogy a médiának nem annyira természete, mint inkább története van, és talán éppen a médiatörténet segìtségével érthetjük meg igazán jñl a különféle médiumok társadalmi jellemzőit, használatát és hatásait.

3. III. fejezet | A nyomtatvány az informatika korában Hálózati világ (1950–1995) „Leginkább azon az elképesztő mennyiségű informáciñn lepődtem meg, ami az újságokbñl, a magazinokbñl, a könyvekből, a televíziñbñl, a rádiñbñl zúdult rám. Varázslatos volt, persze egy kissé félelmetes is. Úgy éreztem magam, mint akit hosszas éhezés után lakomázni hívnak…” (Arkagyij Sevcsenko: Szakításom Moszkvával) A legújabb kort az jellemzi, hogy az új médiumok egyre kìméletlenebb versenyre kényszerìtik a hagyományos, ìrott médiumokat – a könyvet és az időszaki sajtñt. A rádiñ, különösen a rádiñs hìrműsorok, már a két

34

Régis Debray: Cours de médiologie générale. Paris, 1991.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) világháború között komoly versenytársai lettek az időszaki sajtñnak. Ugyanezekben az években indul gyors fejlődésnek a mozi, majd valamivel később a televìziñ, amelyek a tájékozñdás és a szñrakoztatás új lehetőségeit nyitják meg a közönség előtt, elfordìtva az embereket a nyomtatott betűtől. Az újonnan feltűnt médiumok kihìvására a sajtñ kìnálatának szìnesìtésével, a megjelenések sűrìtésével és különféle mellékletek kiadásával prñbál válaszolni.

3.1. AZ IDŐSZAKI SAJTÓ A JELENKORBAN (1950–1980) A jelenkor időszaki sajtñjának, különösen a napilapoknak két alapvető nehézséggel kell szembesülniük: hogyan teremtsenek maguknak anyagi hátteret, és milyen tartalommal álljanak elő?

3.1.1. A liberalizmus, avagy az angol példa Az ipari sajtñ kiépülése roppant tőkeigényes folyamat,35 nem véletlen hát, hogy rövidesen megindul a koncentráciñ folyamata is: több lap felett rendelkező kartellek jönnek létre, amelyek ésszerűsìtik a nyomdai munkát, és rövidesen bekebelezik versenytársaikat, az élethalálharcban fennmaradñ lapok példányszáma viszont megugrik. A folyamat először az Egyesült Államokban (a 19. század végén), majd Angliában indul be. A két világháború között Angliában megjele-nő lapok túlnyomñ többségét a három nagy érdekcsoport (az úgynevezett Press Lords), a Harmsworth, a Beaverbrooke vagy a Berry tartja kézben. Az 1929-es gazdasági válság felgyorsìtja a koncentráciñ folyamatát: a recessziñ következtében a hirdetési bevételek visszaesnek, ìgy a legtöbb lap kénytelen árat emelni, ami viszont a példányszám csökkenésével jár. Egyre több szerkesztőség kényszerül feladni a versenyt, csak a legerősebbek maradnak talpon. 36

3.1. táblázat - A napilapok példányszáma, 1910-1980 (millió) 1910

1939

1979

7000 lakosra példányszám

Egyesült Államok

24,2

41,1

62,2

282

Nagy-Britannia

8

17,5

25,2

447

Franciaország

10

12

10,8

205

jutñ

Számos lap működik ugyan Angliában, de többségük nem független: tizenöt országos napilap (a legnagyobb – 4,16 milliñs – példányszámban a Sunt vásárolják), 540 helyi lap (a legkelendőbb a 220 ezer példányban eladott Wolver-hampton Express) és kilenc vasárnapi újság alkotja a nemzeti piacot, amely a pénzügyi kényszereknek köszönhetően erősen koncentrált. A legjelentősebb lapok és általuk a piaci forgalom túlnyomñ része néhány kiadñi csoport kezében összpontosul. Ilyenek például a Mirror és a Daily Mail, Rupert Murdoch és a Pearson37 News Corporationje, a United Newspapers, az Independent News-papers, amelyekhez egy időben a Trafalgar House38 is csatlakozott. A nehéz éveket követően az angol sajtñ képes volt az újjászületésre: a példányszámokat tekintve a britek kétségtelenül a világ élvonalához tartoznak. Az angol sajtñ újjáéledését két okkal magyarázhatjuk. Az egyik kétségtelenül a „populáris” jelzővel illetett, és a hagyományos sajtñtermékeknél alacsonyabb szìnvonalúnak ìtélt tabloidok (bulvárlapok) sikere. Az öt, egyenként milliñs példányszámú napilapnak (amelyből négy tabloid) köszönhetően az angol sajtñ összesìtett eladási statisztikái sokkal kedvezőbbek, mint a francia lapoké.

3.2. táblázat - A jelentősebb angol napilapok példányszáma Tabloidok (milli ñ)

Hagyom ányos napilapok (milliñ)

Bernard Voyenne: La Presse dans la société contemporaine. Paris, 1969. A napilapok átlagos ára 1917-ben 10 centimes, 1920-ban 20 centimes, 1936-ban 30 centimes, 1938-ban 50 centimes, mìg 1940-ben egy frank. 37 A Financial Times és az Economist kiadñja a bankszférában, a zsebkönyvek és regionális lapok kiadásában is érdekelt. 38 A Trafalgar élén Victor Matthews, egy igazi self-made man áll, aki 1977-ben vásárolja meg Lord Beaverbrook lapjait (a Daily Expresst, a Sanday Expresst és az Evening Standardet. 1978-ban adja ki a Daily Start, amely 1910 ñta az első tabloid Nagy-Britanniában. 35 36



Sun

4,16

Daily Telegraph

1,04

Daily Mirror

2,51

Times

0,55

Daily Mail

1,79

Guardian

0,4

Daily Express

1,34

Independant

0,28

A példányszámban megmutatkozñ különbségeket árbeli eltérések magyarázzák: a Sun nem kerül többe 20 pennynél, amikor pedig a Times 45-ről 30 pennyre mérsékli egy lapszám árát, 46%-kal többet ad el. Természetesen az ország határain túlnyúlñ anglofon piac szerepe sem elhanyagolhatñ, különösen a speciális lapok esetében: vegyük például a Financial Times-t, amely napi 170 ezer példányban kel el Nagy-Britanniában, de még a nemzetközi kiadásbñl is gazdára talál 120 ezer példány. 39

3.1.2. A francia sajtó Franciaországban még jñ ideig nem kerül sor a kìvánatos pénzügyi átrendeződésre. A francia piacot a következő kiadñi csoportok uralják: a Le Parisien libéré (az Amaury-csoport), a France-soir (Hachette) és a Paris-Match cìmű hetilapot kiadñ Prouvost-csoport. Bizonyos közérdekű, minden sajtñterméket érintő ügyekben (nyersanyagokkal kapcsolatos költségek, szállìtás, bérezés) a Syndicat de la presse parisienne (Párizsi Sajtñszindikátus) jogutñdjának te-kinthető Fédération nationale des journaux français (Nemzeti Sajtñszövetség) jár el. Az aranykornak azonban vége: a koncentráciñ eredményeként Párizsban is, vidéken is csökken a lapok száma, az olvasñtábor nem bővül, a hìrújságok összesìtett példányszáma pedig stagnál – talán mert az olvasñikat megtartani szándékozñ lapok szigorúan őrzik semlegességüket, márpedig a semlegesség nem vonz új előfizetőket. A vidéki lapok súlya rövidesen meghaladja a párizsiakét, ez pedig komoly gátja a további koncentrálñdásnak. Az 1994-ben 1,4 milliárd frankos éves forgalommal rendelkező Ouest-France, az 1,3-1,3 milliárd frankos üzleti forgalmat bonyolìtñ La Voix du Nord és Sud-Ouest, valamint a 802 milliñ frankos Le Midi libre bekerül az ezer legnagyobb francia ipari vállalkozás közé. A Hersant-csoport is a vidéki sajtñban birtokolt pozìciñira támaszkodva (övék volt a nantes-i Éclair) tesz szert egy országos napilapra (Le Figaro).40 A francia sajtñ legjellemzőbb vonása az országos napilapok viszonylagos gyengesége és viszonylag magas eladási ára. 1994-ben a Le Monde kénytelen valamelyes visszaesést regisztrálni a megelőző évhez képest: a lapbñl naponta 302 ezer példányt adnak el, ennek egyharmadát előfizetés útján. Mivel a lapot átlagban több mint 470 ezer példányban nyomják ki, a remittenda 26%. A lap megújulása 1995 januárjában új hirdetőket vonz, és javìtja az eladási statisztikákat is – azonban nem az előfizetők száma nő, hanem a számonként vásárlñké, ez pedig nem csökkenti a bizonytalanságot. Mivel a tájékoztatás szinte kiszorìtja a sajtñbñl az elemzést, az újságok el-sődleges vetélytársai a hìrekről szinte azonnal beszámolni képes rádiñ (különösen a France-Info tìpusú adñk létrejötte után), illetve a képekkel is szolgálñ televìziñ lesznek. A magazinok egyre gazdagabb kìnálata mind szellemileg (a tájékoztatñ jellegű magazinok mellett megjelennek a kikapcsolñdás különféle formáit lehetővé tévő lapok, az 1953-ban, az Egyesült Államokban alapìtott Playboytñl kezdve egészen a nyolcvanas évek számìtástechnikai lapjaiig), mind gyakorlati szempontbñl (a tájékoztatñ jellegű hetilapot vásárlñk a napilapokénál komolyabb cikkeket olvashatnak: megindul tehát a természetes kiválasztñdás folyamata, amelynek során az olvasñk megprñbálják kiszűrni a lényeges hìreket az informáciñk egyre áttekinthetetlenebb tömegéből) komoly alternatìvája az újságoknak. A médiumok közötti erőviszonyok kérdése azonban a legkevésbé sem egyértelmű, hiszen a televìziñval legjobban ellátott országok (különösen Japán) egyben a sajtñtermékek legnagyobb fogyasztñi is, más esetekben pedig a napilapok példányszámának visszaesését a különféle politikai irányzatokhoz kötődő folyñiratok (Franciaországban például a Nouvel Observateur) sikere ellensúlyozza. A statisztikai elemzések mellett tehát nagy figyelmet kell fordìtanunk a tartalmi kérdések vizsgálatára is.

3.2. AZ IDŐSZAKI SAJTÓ VÁLSÁGA ÉS A PÉNZÜGYI CSOPORTOK MEGOLDÁSI KÍSÉRLETE (1980–1995) Az újságkiadñk nemzetközi szövetségének 1975-ös helyzetfelmérő tanulmánya bár nem kongat vészharangokat, meglehetősen pesszimista hangot üt meg. A sajtñnak a következő nehézségekkel kell megküzdenie: az újságok 39 40

A Times 34 állandñ és 70 alkalmi tudñsìtñt foglalkoztat. Az Hersant-csoport részvétele a Cinq nevű televìziñs csatornában szintén ráfizetésesnek bizonyult.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) előállìtása egyre költségesebb (ezt javarészt külső, a sajtñ működésétől független okok, például a papìr beszerzési árának emelkedése magyarázza); a legtöbb országban zuhanni kezd a sajtñtermékek átlagos példányszáma (Eurñpában 6,8%-os, mìg az Egyesült Államokban 5,6%-os az elmúlt nyolc évben tapasztalhatñ visszaesés). A kommunista rendszer összeomlása véget vet a jñrészt mesterségesen magasan tartott példányszámok gyakorlatának: mìg 1988-ban összesen 96 milliñ példányban, öt évvel később már mindössze 8 milliñ példányban jelennek meg különféle sajtñtermékek a Szovjetuniñban. Vannak azonban kedvező jelek is: a japán sajtñ feltartñztathatatlan térhñdìtása (az Asahi Shimbunt naponta több mint 10 milliñ példányban értékesìtik), a kedve-zőtlen eladási tendenciák megtorpanása számos országban (köztük Franciaországban). A sajtñtermékek pénzügyi hátterét már Émile de Girardin kora ñta biztosìtñ hirdetések – amelyeket az utñbbi időben a televìziñ elorzott versenytársai elől – mostanában ismét nagyobb arányban jelennek meg az ìrott sajtñban. A sajtñtermékek arányosìtott világranglistáját a skandinávok vezetik: Norvégiában egy lakosra 610 eladott újságpéldány jut, mìg Svájcban 592, Japánban 575, Svédországban és Finnországban 472. Az Egyesült Államok a tizenötödik helyet foglalja el (226 példánnyal), mìg Franciaország a huszonnegyedik (156).

3.2.1. Válság és koncentráció Az 1980-as években a hagyományos időszaki sajtñ valñban egyre több nehézséggel szembesül: a gazdasági válság, a liberalizáciñ, az új médiumok konkurenciája együttesen aláássák a nyomtatott sajtñtermékek pénzügyi egyensúlyát. Az egyre kevesebb hirdetési bevétellel rendelkező lapok gyakran külső érdekcsoportok tulajdonába kerülnek. A francia televìziñ 1994-ben már a hirdetési bevételek 32%-ával rendelkezik (ezzel Franciaországot az uralkodñ modellhez közelìtve), de az ìrott sajtñ helyzete sem romlik tovább, sőt valamelyest javul is. A sajtñtermékek jñval kisebb mértékben függnek ugyanis a hirdetők kegyeitől, mint az audiovizuális médiumok: a Le Monde bevételeinek mindössze 25%-a származik hirdetésekből. Bár a folyñiratok helyzete kevésbé irigylésre méltñ (a Le Point bevételeinek 36%, mìg a L’Express bevételeinek 51%-át adják a hirdetők), a televìziñ- és rádiñadñk még náluk is sebezhetőbbek (a TF1 esetében ugyanez az adat 83%-os, az Europe 1 esetében 90%-os). Mivel a média befolyásolásában érdekelt tényezők hatalmas tőkével rendelkeznek, a különféle médiumok függetlenségének biztosìtásához hatékony szabályozásra van szükség. Franciaország két legnagyobb, reklámtevékenységre szakosodott csoportja, a Publicis és az Euro-RSCG évi több tìzmilliárd frankos (tehát a tévécsatornákét és a periodikákét jelentősen meghaladñ) üzleti forgalmat bonyolìt. 41 A függetlenség megőrzése néha igen költséges mulatság: a háborút követő években alapìtott német hetilap, a Zeit olyan komoly anyagi nehézségekkel küzd (forgalma az 1949-es heti 80 ezerről 1952-re heti 40 ezer példányra esik vissza), hogy a kiadñ kénytelen kockára tenni személyes vagyonát a lap pénzügyi egyensúlyának helyreállìtása érdekében. Két alkalommal az is előfordul, hogy bizonyos társaságok, egyes termékeiket vagy a politikailag hozzájuk közel állñkat érő bìrálatok miatt, megvonják támogatásukat egy laptñl. A hirdetési bevételek fontosak ugyan, a hirdetőknek azonban nem lehet befolyásuk a lap irányvonalára: a szociáldemokrata irányultságú hamburgi hetilap mára a megbìzhatñság és a függetlenség szimbñlumává vált – persze ez nem jelenti azt, hogy versenyre tudna kelni a Bild-Zeitunghoz hasonlñ, ñriási példányszámban megjelenő tabloidokkal. A kihìvásokra adott válaszok a megelőző korokbñl már ismert receptet követik: egyes lapok eltűnnek, mások felvásárolják vetélytársaikat vagy összeolvadnak velük, a vezetők szigorúan takarékos költségvetési politikát folytatnak (megkìsérlik csökkenteni a nyomdai és terjesztési költségeket, illetve hatékonyan felhasználni a hirdetésből származñ bevételeket), minél lejjebb prñbálják szorìtani lapok eladási árát, gyakran állami támogatásért folyamodnak, és javìtják a terjesztés hatékonyságát.42 Amikor az angol–holland Reed–Elseviercsoport kiszáll a hollandiai sajtñbñl, helyét a Perscombinatie (PCM) veszi át. Egyes becslések szerint, különféle fúziñkat követően a PCM a holland nemzeti sajtñ termékeinek közel kétharmada (azaz napi 1,25 milliñ eladott példány) felett rendelkezik. A befektetői érdekeket nem könnyű összeegyeztetni a szer-kesztőségek függetlenségével: a PCM alaptőkéjének harmadát banki és biztosìtñi csoportok birtokolják. A Libération példája azt mutatja, hogy az önrendelkezés sem kockázatmentes megoldás: az 1973-ban alapìtott lapban a munkatársak 42,5%-os részesedéssel rendelkeznek, a részvénytársaság azonban saját tőke hìján állandñ pénzügyi nehézségekkel küzd. Ha egy-egy kisebbségi részvényes (esetünkben a Chargeur) tőkeemelés útján az eddiginél nagyobb súlyra tesz szert, a munkatársakat azonnal aggasztani kezdi pénzügyi függetlenségük elvesztésének lehetősége.

Az üzleti mutatñk 1994-ben (milliárd frankban): Havas 37,8; Publicis 20; Euro-RSCG 12,1; Canal+ 9,6; TFI 8,4. A francia sajtñ komoly terjesztési problémákkal küszködik. Az olvasñnak vagy el kell mennie otthonrñl, vagy meg kell várnia a postást: kora délelőtt tehát semmiképp sem juthat hozzá kedvenc lapjához. Az angol vagy a japán előfizető már a reggeli mellett is olvashatja az újságokat, a franciák viszont kénytelenek a rádiñbñl vagy ritkábban a televìziñbñl megtudni a reggeli hìreket. Kevés lap rendelkezik saját terjesztőkkel. 41 42


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A nyugati demokráciákban a szerkesztőségek függetlenségét jogszabályok szavatolják, más törvényi rendelkezések pedig azt hivatottak megakadályozni, hogy a koncentráciñ folyamatában egyik vagy másik befektetői csoport domináns sajtñpiaci szerepre tehessen szert – a kormányzatok különösen érzékenyek a külföldi érdekcsoportok térhñdìtására. A kiépülő brit és amerikai sajtñbirodalmak példája azonban azt mutatja, hogy néhány ñriási (sajtñtermékek, könyvkiadñk és televìziñk felett rendelkező) médiacsoport elég befolyással rendelkezik ahhoz, hogy adott esetben megszerezzék a nemzeti kormányzatok támogatását kétes ügyleteikhez.

3.2.2. Tartalmi változások Néhány esetben a struktúrák újjászerveződése és a pénzügyi koncentráciñ mellett jelentős tartalmi változásokat is megfigyelhetünk: egyes laptulajdonosok a tartalmi változás szükségességét úgy értelmezik, hogy le kell süllyeszteniük a megjelenő cikkek szìnvonalát, ami persze csak úgy lehetséges, ha lecserélik a szerkesztőségek egy jelentős részét. Rupert Murdoch életpályája a legjellemzőbbek közé tartozik. Az ausztrál származású Murdoch egy adelaide-i laptulajdonos fia. 1953-ban, az atyai örökséget átvéve, a fiatalember új, „populáris” szellemű szerkesztési elvekre támaszkodva megsokszorozza a lap példányszámát. Rövidesen felvásárolja lapja versenytársait, amelyeket a már sikeres recept szerint szervez újjá: pár év leforgása alatt kiépìti a harmadik legnagyobb ausztrál médiacsoportot, amely a repülésbe és főleg a televìziñzásba is befektet. Az 1960-as évek végén Murdoch kìsérletet tesz – a déli féltekén már sikeresnek bizonyult – bulvársajtñ-recept angliai működtetésére: megvásárolja a News of the Worldöt és főleg a Sunt, az egykori szociáldemokrata irányultságú népújságot, amelyet a konzervatìv szel-lemiségű populista bulvársajtñ prototìpusává formál. Alaposan lemegy a lap árával, miközben előfizetőket gyűjt, rendszeresen beszámol a pletykákrñl (különösen, ha a királyi családot érintik), és gyakran közöl képeket alulöltözött vagy pucér nőkről. Mindezzel sikerül is alaposan megnövelni lapjai példányszámát: rövidesen ő rendelkezik az angol sajtñpiac harmada felett – a Times-t és a Sunday Times-t is beleértve. A News Corporation lapjait egy hipermodern központban nyomják, és itt folynak a terjesztést előkészìtő munkálatok is – a központ beindìtása miatt 4500 munkást bocsátottak el, a szakszervezet teljes kizárásával. Az 1980-as években a sajtñmágnás egyre nagyobb érdeklődést mutat a televìziñzás iránt: a konzervatìv kormányzat támogatásával megszerzi a hat tematikus csatornát felölelő angol Sky-hálñzatot. Murdoch ezt követően az Egyesült Államokat tünteti ki figyelmével: megvásárolja a XXth Century Fox stúdiñit, és, ami még ennél is fontosabb, 2000 filmes archìvumát. A Fox televìziñ műsorai – a kisebb helyi tévéadñkkal kötött megegyezéseknek köszönhe-tően – az Egyesült Államok területének 98%-án foghatñk; a társaság szorosan felzárkñzik a három piacvezető televìziñ mögé. A Fox TV átalakìtásakor Murdoch a nyomtatott sajtñban már bevált receptet követi: fokozatosan felszámolja és játékfilmekkel, sorozatokkal és ipari méretekben előállìtott rajzfilmekkel helyettesìti a hìrműsorokat, rendszeresìti a valñságműsorokat stb. A birodalmat néhány újság és folyñirat felvásárlásával egészìti ki; ezek a Mur-doch tulajdonába kerülő lapok lesznek Ronald Reagan republikánus pártjának legmegbìzhatñbb támaszai. Noha néhány éve a Bertelsmann-nal szövetségben megvásárolta a németországi Vox-televìziñt, az utñbbi időben elsősorban a feltörekvő délkelet-ázsiai térség foglalkoztatja a sajtñcézárt: megvásárolt egy hongkongi székhelyű műholdas adñt, amellyel mintegy ötven programot sugároz Kìnában és a délkeletázsiai országokban. Mindenhol az Ausztráliában, Angliában és az USA-ban már jñl bevált bulvárreceptet alkalmazza. Ma már a News Corporation a világ harmadik legnagyobb médiavállalkozása: éves forgalma eléri a 12 milliárd dollárt, napilapjait 60 milliñ példányban vásárolják, s végül az emberiség egyharmadát a társaság látja el tévéműsorokkal. A News Corporation elég befolyásos ahhoz, hogy a nemzeti kormányok és államok ne tudják veszélyeztetni az érdekeit, ugyanakkor középszerű ideolñgiai szìnvonala rosszul leplezi konzervatìv, következetesen demagñg döntéseit, melyek kizárñlag a nézettségi mutatñk szolgálatában állnak. Korunk jellemzője, hogy egyre több médium koncentrálñdik egyetlen érdekcsoport, mi több, egyetlen ember kezében; ez a folyamat azonban komolyan fenyegeti a véleménynyilvánìtás szabadságát és a demokráciát.

3.2.3. A sajtó hatalma A koncentráciñ folyamata felveti a sajtñ valñdi szabadságának kérdését: az új periodikák alapìtása és működtetése mára gyakorlatilag lehetetlenné vált. Mivel a fennállñ érdekcsoportok hallgatñlagos együttműködése meggátolja az esetleges új versenytársak felbukkanását, a kisebbségi és ellenzéki politikai irányzatok – akár egész nemzetek – túlnyomñ többsége nem képes pozìciñkat szerezni a sajtñban. A Watergate tìpusú botrányok után világossá vált, hogy a sajtñ szabadsága voltaképpen nem jelent többet a sajtñvállalkozások szabadságánál. Lamennais cinikus megjegyzése időszerűbb, mint valaha: „A megszñlaláshoz


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) valñ jogot csak az élvezheti […], akinek van aranya. Mi nem vagyunk gazdagok. A szegények maradjanak csöndben!” Az ñriási befolyással rendelkező médiamágnások üzleti döntései a műsorok szìnvonalának csökkenéséhez vezetnek, politikai szimpátiáik pedig az esetek többségében a konzervatìvokhoz közelìtik őket. 1993-ban az olasz politikai elit minden korábbinál rosszabb hìrbe keveredik: egymást követik a pénzügyi botrányok, miközben az ország a világháború ñta legsúlyosabb gazdasági válságát éli át. Egy évvel később a Fininvestcsoport elnöke, Silvio Berlusconi győz a választásokon, kormányt azonban csak pártja, a Forza Italia, az Északitáliai Liga és a neofasiszták együttes támogatásával képes alakìtani. A Fininvest kezében lévő tévécsatornák nagy szerepet játszottak a választási kampányban: folyamatosan becsmérelték a riválisokat, mìg Berlusconirñl természetesen idealizált képet festettek. Mintha mindez nem rejtene magában elég veszélyt a demokráciára nézve, az újságìrñk gyakran a fizikai fenyegetettség állapotában kénytelenek dolgozni. Az „Újságìrñk határok nélkül” beszámolñja szerint a sajtñszabadság csak az ENSZ-ben képviselt országok egynegyedében érvényesül maradéktalanul; 1994-ben mintegy száz újságìrñ halt erőszakos halált; a helyzet különösen Algériában (két év alatt mintegy 50 újságìrñt gyilkoltak meg) és a volt szovjet tagköztársaságokban (ahol a maffia ñriási befolyással rendelkezik) elkeserìtő. A médiacsoportok világméretű uralma egyben az általuk közvetìtett civilizáciñs és nyelvi modell uralmát is jelenti – a világban megjelenő kiadványok nyelvét és a fordìtásokat vizsgálñ statisztikák hű tükörképét adják a nyelvi és kulturális sorvadás folyamatának. Nézzük az ìr példát: mivel az Irish Presst kiadñ érdekcsoport súlyos nehézségekkel küzd, nem lehet kizárni, hogy a közel-jövőben külföldi befektetők kezébe kerül az ìr önazonosság e fontos szimbñluma, amelyet Eamon de Valera alapìtott 1931-ben, és azñta is megszakìtás nélkül a leszármazottai irányìtottak. Az sem vitathatñ, hogy a kanadaiak a Québecben többséget alkotñ francia nyelvű kisebbség által szorgalmazott és védelmezett kétnyelvűségre támaszkodva voltak képesek megőrizni nemzeti önazonosságukat az amerikai dinamizmus ellenében is.

3.2.4. A „planetáris, állandó, azonnali és immateriális” rendszer A média szélsőségesen liberális elvek szerint, kizárñlag a gazdasági törvény-szerűségeket figyelembe vevő működési rendszerét egy szerző a következő négy jelzővel jellemezte: planetáris, állandñ, azonnali és immateriális.43 A rendszer működésének kulcsfogalmai: a piac, illetve a piac „természetes” önszabályozása (ha valamilyen mñdon megkìsérelnénk garantálni a sajtñ függetlenségét, azzal megbontanánk az egyensúlyt); a dinamikus fejlődés feltételeként értelmezett verseny (amely az érdekek és a hatalom egyre nagyobb mértékű koncentráciñjához vezet), illetve az ésszerű munkamegosztás folyamatának végső állomásaként tekintett globalizáciñ (amely lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy minden eddiginél alacsonyabbra szorìtsák a bérköltségeket). A „kizárñlagos és alternatìva nélküli gondolkodás”44 ezen eddig ismeretlen formája sokak szemében új totalitarizmusnak tűnik, amely annál is veszélyesebb, mert bár leplezett, mégis mindenütt jelenvalñ. Mint a totalitarizmusok mindegyike – legyen bár szñ arrñl, amely a történelem végső célját az osztályharc megoldásában látja, vagy arrñl, amely az ezeréves birodalom létrehozásának szükségességét hangoztatja –, az új totális ideolñgia is a „történelem végét” hirdeti, márpedig ezzel az állìtással a legkevésbé sem érthetünk egyet. Demokratikus eszményeink akkor érvényesülhetnek, ha a média világának szereplői (különös tekintettel az időszaki sajtñtermékekre) szabadon együtt-működhetnek a gazdasági élet más tényezőivel, méghozzá oly mñdon, hogy mindeközben megőrzik függetlenségüket, szolgáltatásaik minőségét és sok-szìnűségét. Történelmi tapasztalataink azt mutatják, hogy a média működésének ezen ideálja megvalñsulhat a nyugati tìpusú demokrácia keretei között – nem véletlen, hogy az újságìrñk, illetve különféle sajtñorgánumok függetlensége továbbra is az amerikai filmek kedvenc témái közé tartozik.

3.3. NYOMTATÁSI TECHNIKÁK ÉS A NYOMTATOTT MŰVEK OLVASÁSÁNAK GYAKORLATAI 3.3.1. Az új technikai paradigma A 20. század második felében a nyomdászat két, egymásnak látszñlag ellentmondñ irányban fejlődik. A fejlődés egyik iránya a tömegtermelésé: sok vállalatnak fontos, hogy minél több nyomtatványt minél rövidebb idő alatt állìthasson elő. Az 1970-es és az 1980-as évek nyomdatechnikai csúcstermékei a Cameron nyomdagépek, Manière de voir, 1995, no. 27. 6–7. Noam Chomsky – Ignazio Ramonet: Como nos venden la moto. Barcelona, 1995.; Histoire etmédias: journalisme et journalistes français, 1950–1990. Dir. Marc Martin. Paris, 1991. 43 44


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) amelyek azonban csak azon cégek számára használhatñk, amelyek rendszeresen nyomtatványok ñriási tömegét szándékoznak előállìtani. Néhány Cameron-nyomdagéppel felszerelt műhely képes lenne kiadványokkal ellátni egy Franciaország méretű fejlett, ipari országot – vegyük például a Saint-Amant-Mont-Rond nevű kisvárosban a Bussière-üzemet, amely évi egymilliñ zsebkönyv előállìtására elegendő kapacitással rendelkezik. A Le Monde új nyomdájának (Ivry-sur Seine-ben) két svájci Wifag rotatìv nyomdagépe van, amelyek együttesen ñránként 70 ezer példányt képesek kinyomtatni az 56 lapos (ebből 16 szìnes) újságbñl. 45 Van azonban a fejlődésnek egy másik iránya is: a számìtástechnika, illetve a számìtñgépes könyvkiadás fejlődése elsősorban azokat a felhasználñkat érdekelheti, akiknek rugalmas technolñgiára van szükségük. Az 1990-es évek közepén már minden kisebb kiadñnak számìtñgépesìtett szerkesztősége lehet – amely egy számìtñgépből, egy szövegszerkesztő és egy tördelő programbñl, egy szkennerből és egy lézer- vagy ofszetnyomtatñbñl áll. Ez a különösebben nagy beruházást nem igénylő technolñgia képes megfelelni annak a szakmai szabványnak, amelyet tìz évvel korábban nem sokan voltak képesek teljesìteni. A kisebb kiadñk tehát bátran kìsérletezhetnek néhány ezres példányszámú kiadványokkal, a formai utñmunkálatokat (enyvezés, vágás) pedig kiadhatják alvállalkozñknak. A grafikai iparban a düsseldorfi Druppa nemzetközi vásár jelent viszonyìtási pontot. Az informatika hatalomátvételéről tanúskodñ vásár résztvevői megbarátkozhatnak a bemutatott újdonságokkal. A szövegszerkesztő szoftverek fejlődésének köszönhetően mára az is lehetségessé vált, hogy az 1990-ben a Maurice-szigeten alapìtott (és a roppant olcsñ munkaerő áldásait élvező) Infoprint-cég szedje az újonnan megjelenő francia kiadványok jelentős részét. Más cégeket is foglalkoztat tevékenységük áthelyezésének gondolata, hiszen egyes távoli országokban igen olcsñ munkaerőt találhatnak. Ugyanezt mondhatjuk el a nyomdagépekről: az ötezres példányszámot meg nem haladñ kiadványok előállìtására sokkal alkalmasabbak a kisebb és könnyebb gépek: a sokoldalú szerkezeteknek és a megbìzhatñ távközlésnek köszönhetően nem túl jelentős anyagi befektetés árán is működtethető egy kiadñ. Emlìtsünk meg végül egy nagyon fontos újìtást: az ofszeteljárás egyre nagyobb mértékben képes nélkülözni a hagyományos lemezeket, hiszen szinte teljesen numerikus mñdon működik. A szöveget és a képet numerikusan kñdolják, majd tintasugaras (Xerox-eljárás) vagy lézernyomtatñ segìtségével reprodukálják. A nyomñforma és a papìrhordozñ között megszűnik a fizikai érintkezés.46 Középtávon el-képzelhető, hogy az előkészìtett kiadványokbñl csak akkor és csak annyi példányt nyomtatnak, ahány megrendelés érkezik. Ezzel az eljárással nemcsak az előállìtási, hanem a kezelési és tárolási költségeket is mérsékelhetnék az érdekeltek. A papìr árának folyamatos emelkedése mindenesetre a kiadások ésszerűsìtésére ösztönzi a nyomdaipari vállalatokat. Összességében elmondhatñ, hogy a legmodernebb technikák, mind össze-tevőiket, mind végeredményüket tekintve, igen árnyalt képet mutatnak. A kommunikáciñ eszközei ma már rendkìvül rugalmasak: képesek ñriási informáciñtömeggel megbirkñzni, de az új technikák kisebb csoportok és közösségek, valamint világtñl elzártan élő emberek önmegvalñsìtását és -megismertetését is lehetővé teszik. Vitathatatlan, hogy a „nagy” médiumok továbbra is kizárñlag a gazdaságosságot szem előtt tartva működnek; a „nyomdászszakma” és a nyomtatáshoz kapcsolñdñ gyakorlatok jelentős része azonban kìvül esik az új média világán, épp ezért komoly lehetőségeket nyújtanak az underground felhasználñknak – gondoljunk csak arra, hogyan használták a telefaxot a „pekingi tavasz” leverésének ellenzői.

3.3.2. Új könyvformátumok: a zsebkönyv A fejlődés hagyományos sémája szerint a termékinnováciñ követi és mintegy meghosszabbìtja az eljárási innováciñt. Esetünkben a folyamat központi eleme a zsebkönyv, amely az 1930-as években tűnt fel Angliában és az Egyesült Államokban, majd a háborút követő években indult el világhñdìtñ útjára. 1950-ben, Németországban jelent meg, elég különös formában a RoRoRo-sorozat, amelyet gyenge minőségű papìrra nyomtak, a kiadványok lapjait csak ragasztották, és nem fűzték, valamint minden példány tartalmazott egy füzetecskét, amely a Fox-cigarettákat népszerűsìtette. A kiadványt 1 márka 50-ért árulták. Bár Franciaországban már ezt megelőzően is történtek kìsérletek a zsebkönyvsorozatok meghonosìtására („Que sais-je” [Mi vagyok én?] sorozat, 1941), a „Livre de poche” kollekciñ csak 1953. február 9-én, Pierre Benoît, A., J. Cronin és Saint-Exupéry egy-egy művének megjelentetésével indul útjára. Az új sorozat márkajelzését („Livre de poche”) – amely csak a szñkezdő nagy-betűben tér el a „zsebkönyv” köznévtől – az 1961-ben elhunyt Henri Filipacchi találta ki. A sorozat sikere egyrészt a kitűnő terjesztési hálñzatnak (a Messageries Hachette infrastruktúráját használják), másrészt pedig azoknak a szerződéseknek köszönhető, amelyeknek értelmében Le Monde, 13 764, XII. Eric Le Ray: Histoire de l’offset en France, de l’analogique au numérique. DEA-dolgozat. Paris, IV, 1995, 2 vol.; Jean-François Gilmont: Le livre, du manuscrit à l’ère électronique. Liège, 1993. 45 46


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) külső kiadñk (elsősor-ban a Gallimard, egészen 1971-ig) engedélyt adnak a „Livre de poche”-nak kiadványaik megjelentetésére. A kötetek átlagosan 60 ezer példányban jelennek meg, a szerzői jogok pedig kisebb anyagi megterhelést jelentenek, mint a hagyományos könyvkiadás esetében. A sorozatban kezdetben havi négy mű látott napvilágot, ez a szám azonban tìz év alatt tizenkettőre emelkedik. Bár az újìtást számos kritika éri, a piacon rövidesen megjelennek a versenytársak: a Flammarion 1958-ban indìtja be a „J’ai lu” (Láttam) sorozatot; a Presses de la Cité 1962-ben „Presses Pocket” néven kezdeményez kollekciñt – mindkét sorozat kifejezetten népszerű művekre szakosodik. 1972-ben, amikor az Hachette és a Gallimard útjai elválnak, ez utñbbi nemcsak új zsebkönyvsorozatot – „Folio” –, hanem saját terjesztői hálñzatot is létrehoz, Sodis néven. Az 1980-as években 45 kiadñ összesen 175 zsebkönyvsorozattal rendelkezik… Az üzleti siker vitathatatlan, nehéz azonban megmondani, hogy a zsebkönyv milyen mélységben változtatta meg a kulturális szokásokat: „A zsebkönyv voltaképpen az őt létrehozñ rendszer foglya […], bebizonyìtotta ugyan, hogy képes a komoly irodalmi művek példányszámát megnövelni, és ìgy az alkotñkat közelebb hozni közönségükhöz, de továbbra is kizárñlag a hagyományos célközönséget szñlìtja meg.”47 Vajon képes-e a zsebkönyv új olvasñk megszñlìtására? Vagy inkább a régi, hagyományos olvasñk számára teszi lehetővé, hogy több könyvet vásároljanak? Ezek rosszul feltett kérdések. Mivel a zsebkönyv arra szolgál, hogy a nyomtatásban megjelenő kiadványok könnyebben és nagyobb számban járjanak kézről kézre, a változások haszonélvezője még akkor is az egész társadalom lesz, ha nyilvánvalñ, hogy a hagyományos szociokulturális hierarchia nem fog egyik naprñl a másikra felborulni. Bár napjainkban enyhe visszaesés mutatkozik az eladásokban (1984-ben összesen 137 milliñ, öt évvel később pedig évi 125 milliñ példányban keltek el a zsebkönyvek, egy-egy kiadás átlagos példányszáma pedig 24 ezerről 17 ezerre esett vissza), a zsebkönyvek diadala (a franciaországi könyvtermés egyharmadát teszik ki) vitathatatlanul összefügg a közép- és felsőfokú oktatásban résztvevők számának emelkedésével. Manapság a zsebkönyvkiadás pénzügyi egyensúlyát számos tényező fenyegeti. Elsőként az értékek és a fogyasztási cikkek új hierarchiáját kell megemlìtenünk: a könyvek, különösen a zsebkönyvek ára nagyobb mértékben emelkedik, mint a bérek és más fogyasztási cikkek ára (1984 és 1989 között mintegy 47%-kal). Az angolszász kultúra térhñdìtásának korában azonban vannak ennél súlyosabb és veszélyesebb problémák is: mivel a zsebkönyvek 80%-a újranyomás, a kiadott műveknek gyors ütemben kell cserélődniük, különben a kiadñk tevékenysége érdektelenségbe fullad. A zsebkönyvek sikere, legalábbis részben, a kurrens könyvek kiadásán alapszik, márpedig a szñban forgñ kiadványok létét éppen a zsebkönyvek veszélyeztetik.

3.3.3. A bizonytalan könyv: számítástechnika és hypermédia Az 1980-as években olyan számìtástechnikai újdonságok tűnnek fel, amelyeknek vannak ugyan közvetlen nyomdatechnikai vonatkozásaik, kulturális je-lentőségük azonban még ezeknél is nagyobb. Az új eszközök új körülményeket teremtenek a szellemi munka számára: a szerzők túlnyomñ többsége a korai, de máris könnyen használhatñ személyi számìtñgépre (Apple stb.) cseréli hagyományos ìrñgépét (vagy kézirataikat viszik számìtñgépre, vagy már egyenesen képernyőre dolgoznak). Mivel a számìtñgéppel roppant könnyű javìtani a hagyományosan sok gondot okozñ elütéseket, a szerzők jelentős időt takarìtanak meg. A Macintoshok és a Windowshoz hasonlñ szoftverekkel felszerelt személyi számìtñgépek megjelenése, elsősorban a szövegszerkesztő programokba (Applewrite, majd Word) beépìtett új funkciñknak („kivágás-beillesztés”, táblázatok használata, különféle formátumok, lábjegyzetek) köszönhe-tően, nagyon megkönnyìti a „számìtñgépes ìrást”. Ezek a programok tartalmaznak a helyesìrás ellenőrzésére és szinonimakeresésre használhatñ glosz-száriumokat is, a szoftvereket pedig úgy tervezték, hogy a szövegekbe minden különösebb nehézség nélkül beilleszthetők illusztráciñk, táblázatok, térképek és különféle ábrák. A nyomtatñ elterjedésének köszönhetően az utolsñ javìtásokat azonban továbbra is papìron végezhetik a szerzők. Persze a számìtñgépes szövegszerkesztők használatának vannak hátulütői is: a közvetlenül képernyőre dolgozñ szerző nehezen lapozgathat vissza a már elkészült részekre; a „kivágás-beillesztés” technika terjedésének köszönhe-tően pedig egyre több példát találunk az önismétlésre. Ráadásul a szerzők akaratlanul is hajlamossá válnak arra, hogy szövegük terjedelmét a képernyő méretével vagy a leütések számával mérjék. A számìtñgép használata az ìrásmñdot, a stìlust is befolyásolhatja, noha ebben a fontos témában még nem folytak komoly kutatások. Végül azt sem hallgathatjuk el, hogy a szoftverek fejlődésével gyakran a szerzőkre hárulnak azok a szövegszerkesztéssel kapcsolatos feladatok, amelyeket hagyományosan a nyomdászok végeznek: mivel a szövegeket közvetlenül a Word lemezről nyomtatják, az előállìtási költségek mérsék-lődnek, a többletbevételt pedig a kiadñk zsebelik be, azzal a kétes indoklással, hogy olyan speciális műveket is hajlandñk kiadni, amelyeket hagyományos technikákkal csak nagy ráfizetéssel lehetne előállìtani. Előfordul tehát, hogy a Jean-Paul Sartre: Culture de poche et culture de masse. Les Temps modernes, 1965. április–május, 1994–2001. A folyñirat ezen számában további, szintén a zsebkönyvekkel foglalkozñ cikkeket is találhatunk. 47


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) szerzőnek nyomdakész állapotban kell leadnia művét, azaz rá marad az oldalszerkesztés feladata, amelyben persze segìtségére vannak a PageMakerhez hasonlñ szoftverek. Igaz lehet ugyan, hogy az előállìtási költségek csökkenése teszi lehetővé olyan könyvek kiadását, amelyek kizárñlag alacsony példányszámban adhatñk el, a műfajok és a kompetenciák keveredése azonban valñszìnűleg senkinek sem jñ: a szerző kénytelen képzettségétől elütő szerkesztési munkálatokat végezni, a kiadñnak pedig rá kell ébrednie, hogy a végtermék, az elkészült kiadvány kivitele nem éri el a hagyományos mñdszerekkel kiadottak szintjét. A nagyközönség egyelőre keveset érez a változásokbñl: a számìtñgépes ìrásra és szövegszerkesztésre támaszkodva a kiadñk hagyományos, papìrra nyomott termékeket, újságokat és könyveket állìtanak elő. Az 1990-es évek eleje ñta vitathatatlan sikereket arat a multimédia, különösen a CD-ROM: ha eladási mutatñit szembeállìtjuk a nyomtatványok forgalmának viszonylagos stagnálásával, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a könyv királyságának vége.48 Engedtessék meg azonban, hogy ez utñbbi ìtéletet két megjegyzéssel árnyaljuk: először is, ami a kérdés technikai aspektusát illeti, a számìtástechnikai eljárások fejlődése a legkevésbé sem összeegyeztethetetlen a hagyományos hordozñval, a papìrral, amint ezt a nyomdászat legújabb fejleményei és a grafikai tervezés új szervezeti keretei mutatják. A dolgot gyakorlati szemszögből vizsgálva szembetűnő, hogy a multimédia hatékony működte-téséhez meglehetősen komoly infrastruktúrára van szükség; noha komoly erőfeszìtések árán prñbálják megteremteni a szükséges technikai feltételeket (a laptopok elterjedése, csatlakozñk kialakìtása különféle köztereken, interaktìv tájékoztatñ eszközök stb.), az új eszközök továbbra is meglehetősen önállñtlanok. Vegyük például a szövegek numerizáciñját, amely valñban lehetővé teszi, hogy a szerverrel (például egy nemzeti könyvtár szerverével) kapcsolatot teremteni képes – és persze a megfelelő technikai eszközökkel (számìtñgép, modem és szoftverek) felszerelkezett – érdeklődő akár a saját szobájában olvashassa a kìvánt szövegeket vagy szövegrészeket.49 Persze nem különösebben kellemes dolog képernyőn olvasni szövegeket, és azt sem hallgathatjuk el, hogy komoly kiadásokkal jár a szükséges technikai felszereltség beszerzése – 1995-ben mindössze 500 ezer francia háztartásban volt CD-olvasñval is ellátott számìtñgép. Végül, de nem utolsñsorban: a kérdés jogi vonatkozásai még a legkevésbé sem rendezettek. A CD-ROM-ra másolt, informatizált könyv minden bizonnyal nagy jövő előtt áll: 1994-ben 450 ezer, mìg 1995ben 1,5 milliñ példányt adtak el belőle. A Franciaországban eladott CD-ROM-ok jelentős része kulturális tartalmat hordoz (más országok piacai a játékokat részesìtik előnyben). Az új hordozñ viszonylagos sikere persze nem értelmezhető a hagyományos nyomtatvány el-tűnésének előjeleként. A CD-ROM igen hatékonyan képes kiszolgálni mind a kutatñkat, mind a szabadidős felhasználñkat: lehet rajta egyszerűen szöveget olvasni, de megnyithatñk további szövegablakok is (a főcikkből kiindulva el-érhetők más cikkek, és a bibliográfiai hivatkozásokat vagy az életrajzi adatokat is könnyen megtalálhatjuk), az olvasás képekkel és hangokkal gazdagodhat, de vannak a CD-ROM-nak kifejezetten a tudományos kutatásban használhatñ funkciñi is (például ki tudja számolni egy-egy kifejezés előfordulásának gyakoriságát). A megoszthatñ képernyőkön különösen hatékonyan működ-nek a fent emlìtett alkalmazások: közelről megszemlélhetők egyes képek vagy képrészletek (Le Louvre, Nicolas Poussin stb.), összehasonlìthatñk egy szöveg (például a Biblia) különféle változatai. A Jeruzsálemi Biblia cìmű CD-ROM ìgy a régi, Christophe Plantin antwerpeni nyomdájábñl kikerült poliglott Biblia szerkesztési elvei szerint épül fel. Más kiadványok szñtárak, enciklopédiák, esetenként pedagñgiai kézikönyvek (például nyelvkönyvek) hagyományos szerkesztési mintáit követik: a CD-ROM a hasonlñ tartalmak ideális hordozñja lehet. A CD-ROM azonban megköveteli az adatok és a felhasználñi viselkedés programozhatñságát és tervezhetőségét: a számìtñgépes hordozñk kizárják a véletlent, nem engednek teret tehát a felhasználñk leleményeinek: „A kezdeti álmélkodás elmúltával feltűnnek az új eszköz korlátai. […] Egy CDROM nem több adatok sajátosan rendszerezett sűrìtményénél, […] elektronikus szuperkatalñgusnál […]. A CDROM nem szolgál valñdi újdonságokkal, csak formailag jelent újìtást. […] Az új eszköz kevesebb szabadságot nyújt, mint a meg-előző nyomtatványok, hiszen felhasználñi kénytelenek a mások által kiötlött működési elvek szerint eljárni.”50

3.3.4. Olvasatok és olvasási szokások Egy 1995 februárjában végzett közvélemény-kutatás adatai szerint a megkérdezettek 50%-a nem ragaszkodik különösebben a papìrra nyomtatott könyvhöz. Az összképet árnyalñ szociokulturális kutatás a következő Mindenki számára nyilvánvalñak az új tìpusú hordozñk bizonyos diszfunkciñi. Bizonyos párizsi bevásárlñközpontok a hagyományos tájékoztatñ táblákat elektronikus képernyőkkel helyettesìtik. Márpedig a képernyő egyszerre csak egy ügyfelet képes kiszolgálni, ráaadásul sokkal több időt vesz igénybe az informáciñhoz jutás. A vasúti menetrendek használatát pedig kifejezetten megnehezìtette a hagyományos nyomtatott füzetek eltűnése, illetve felváltásuk az elektronikus eszközökkel. 49 Minden internetfelhasználñ közvetlenül tanulmányozhatja a Francia Nemzeti Könyvtár katalñgusát (BN-Opale), sőt további szolgáltatások is elérhetők a hálñzaton keresztül. A közeljövőben valñszìnűleg maguk a numerikus művek is elérhetők lesznek interneten. 50 Philippe Dagen: Le Monde, 1994. november 10., III. 48


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) alapvető ellentétre világìt rá: az új médiumok pártján állnak a negyvenévesnél fiatalabb, közép- vagy alsñközéposztálybeli férfiak (munkások és alkalmazottak). Kétféle, egymástñl jñl elkülönìthető olvasñközönség azonban hű marad a hagyományos könyvhöz: egyrészt a populáris regények olvasñi (javarészt nők és nyugdìjasok stb.), másrészt pedig az igényes, magas havi jövedelemmel ren-delkező olvasñk, vállalati vezetők, orvosok, ügyvédek.51 Az új médiumok tehát sok tekintetben kiegészìtik, gazdagìtják a lehetséges olvasási szokásokat (a kérdést más szempontbñl figyelve természetesen inkább a negatìv aspektusok szembetűnők). Nem áll szándékunkban bìrálni a hagyományos médiumok védelmezőit – láthatjuk, hogy egy szociokulturáli-san behatárolhatñ réteg továbbra is ragaszkodik a könyvhöz –, ám nem fogadhatjuk el azon alaptalan vélekedésüket, mely szerint a különböző médiumok kibékìthetetlen ellentétben volnának egymással, mi több, kizárnák egymást. Az egyén olvasási szokásai összefüggenek a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyével, hiszen egyfelől az átlagjövedelem növekedésével arányosan a kultúrafogyasztás olyan lehetőségei nyìlnak meg előtte, amelyekből a szegényebb rétegek ki vannak zárva; másfelől pedig, ahogyan azt Pierre Bourdieu kutatásai bizonyìtják, a pénzügyi és a társadalmi tőke mellett a kiváltságos társadalmi rétegek harmadik ismertetőjegye a kulturális elkülönülés. 52 Noha a könyvek jñ ismerői nem aratnak automatikusan és feltétlenül iskolai és társadalmi sikereket, azért valñszìnűsìthetjük, hogy a nyomtatott könyv, legalábbis rövid és középtávon, továbbra is a kulturális felemelkedés legfontosabb eszköze és feltétele. Avagy nem mondhatjuk-e, hogy paradox mñdon csak az irodalmi művelt-séggel rendelkezők képesek felszabadulni ezen műveltség kötöttségei alñl? André Gide megrökönyödve tapasztalta, hogy az első világháborús frontrñl hazatérő katonák irodalmias közhelyekben számolnak be élményeikről: „Súlyos tévedés volna azt hinni, hogy a kevéssé művelt emberek spontánabb mñdon vagy őszintébben viselkednek […]. A háború kezdetén […] emlékszem, mennyire meghökkentünk, amikor a közkatonák – akiktől igaz tanúságtételt vártunk volna – ugyanazokat a frázisokat pufogtatták, amelyeket naponta olvastak az újságokban: érzelmeiket teljesen alárendelték az újságnyelv kötöttségeinek, szavaikbñl tehát nem következtethettünk valñdi érzéseikre.” 53 Az olvasñi magatartások sommás tipolñgiája az olvasás háromféle gyakorlatát különìti el. Az első csoportba a banális (ám gyakran roppant intenzìv) olvasás tartozik: ezzel a kifejezéssel azt az olvasási gyakorlatot illetjük, amely során az új médiumokat a legkevésbé sem ismerő kultúrafogyasztñk minden irodalmi értéktől mentes műveket olvasnak. A felhasználñk egy másik csoportja enged az érdekes külsejű és feltételezhetően játékos tartalmakat hordozñ új médiumok csábìtásának. Ebbe a csoportba túlnyomñrészt azok a fiatalok tartoznak, akik nem kötődnek az öregesnek és elavultnak ìtélt, illetve az iskolai kényszerekhez kapcsolñdñ, hagyományos könyvekhez. Létezik egy harmadik csoport is, amelynek tagjai képesek elmerülni a hagyományos könyves kultúrában, ha azonban a szükség úgy hozza, nem ijednek meg az új médiumoktñl sem. A kép igazábñl csak egy egész emberöltő múltán, a 2010-es, 2020-as években fog kitisztulni. Középtávon az informatika nem felváltja, hanem új aspektusokkal gazdagìtja az ìrást és a nyomtatást (kivéve a játékokat és az adatszolgáltatást, ahol voltaképpen lezajlott az új médiumok hatalomátvétele): jelen pillanatban a CD-ROM teljesen alkalmatlannak tűnik arra, hogy fikciñs műveket olvassunk rajta, bár azt sem szabad elfelejtenünk, hogy térhñdìtása minden bizonnyal változásokat hoz majd az irodalmi alkotás folyamatában – a tekintélyes Société des gens de lettres például dìjat tűzött ki a legjobb multimédiás alkotások számára. Kétségtelen, hogy a „valñs idő”, illetve a végleges szöveg hiánya (hiszen az új médiumok lehetővé teszik, hogy tartalmukat bármely pillanatban mñdosìtsuk) igen komoly veszélyeket rejt magában. A tudományos (például matematikai) könyvkiadás válsága (évről évre csökken a kiadott művek száma) nyilvánvalñan összefügg az elektromos médiumok térhñdìtásával. A nyomtatott formában hozzáférhető és referenciának számìtñ művek fokozatos eltűnésével a tudományos közösség elveszìti az ellenőrzést a befejezettnek tekinthető kutatási eredmények felett, márpedig ìgy a tudomány definìciñjának egyik kulcsfontosságú összetevője kérdőjeleződik meg. A rendszer felpuhult: végleges kutatási eredmények helyett „evolutìv”, azaz a későbbiekben még frissìtésre szorulñ adatokat találunk a mai publikáciñkban. Lehetséges, hogy a társadalom életében is hasonlñ működési zavarok lépnek majd fel: a politikai kommunikáciñ elsődleges terepévé nem az ìrott és nyomtatott médiumok válnak, s ìgy elkerülhetetlenül leegyszerűsödnek („kommunikáciñvá” süllyednek) a politikai megnyilvánulások, márpedig a logikus érvelésre és az alapos megfontolásra alkalmatlan új szñbeliség térhñdìtása könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy tovább mélyül a politikai diskurzust a politikai cselekvéstől elválasztñ szakadék. Ez a veszély különösen azokat az országokat – például Franciaországot – fenyegeti, ahol a köztes (az államhatalom és a polgárok között közvetìtő) testületek (szakszervezetek, szakmai kamarák stb.) viszonylag fejletlenek.

Livres Hebdo, 1995. március 10. Pierre Bourdieu: La Distinction. Critique sociale du jugement. Paris, 1979. 53 André Gide: Journal, 1889–1939. Paris, 1940, 913–914. 51 52


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) Vessünk végül egy pillantást egyén és kultúra viszonyára. Vitatnunk kell André Malraux hìres állìtását: a kultúra nem született velünk, és nem is a pillanat műve. Az „a valñs idő” az esetek többségében csak virtuális kultúrát képes nyújtani. Akármelyik ágárñl legyen is szñ, a kultúrához idő és az idők folyamán elsajátìtott ismeretek és készségek szükségesek. Ezt nem ismerik fel az új médiumok, és talán éppen ezért veszélyesek. Nem tudnak mit kezdeni az idővel és az idő emlékével, hiszen mindez összeegyeztethetetlen a „valñs idővel” – idejük már nem az ember ideje: „Ha ma is megvolna még a François le Champi, amelyet annak idején az édesanyám vett elő abbñl a könyvcsomagbñl, amit a nagymamámtñl kaptam névnapomra, sohase nézném meg: túlságosan is félnék attñl, hogy apránként eltorzìtom mai benyomásaimmal, s ìgy mai tárgy lenne belőle, s ha arra kérném, idézze fel azt a kisfiút, aki abban a combrayi szobácskában kibetűzte a cìmét, nem ismerné fel a hangomat, nem válaszolna többet a hìvásomra, és örökre a feledés homályába merülne…” 54

3.4. MÉDIA, KULTÚRA, HATALOM 3.4.1. Könyv és árpolitika A társadalom ellenőrizni kìvánja a nyomtatott kultúrát, ezt pedig legegysze-rűbben a könyvek árát felügyelve teheti meg. Néhány ország kivételes fontosságot tulajdonìt a kultúrának: ezen az úton jártak a kommunista rezsimek, élükön a Szovjetuniñval. A kommunista modell értelmében a társadalmat nemcsak a sajátos gazdaságpolitikai rendszer tartja össze; a közösség bizonyos politikai-kulturális célkitűzések megvalñsìtása érdekében szerveződik meg. A kommunista rendszer könyvkiadásának paradoxona, hogy hatalmas mennyiségű könyvet állìtottak elő rendkìvül olcsñn, hiszen a könyvkiadás sikere a szocializmus sikerét volt hivatott tükrözni; a mindenhatñ cenzúra azonban tartalmilag kiüresìtette, legalábbis részben, a megjelent műveket. Hangsúlyoznunk kell mindazonáltal, hogy bár mesterséges eszközökkel tartották magas szinten a könyvkiadás statisztikai mutatñit, a kommunista rendszer a Szovjetuniñban és a kelet-eurñpai országok egy részében kétségtelen eredményeket mutatott fel az ìrástudatlanság felszámolása és a kultúra demokratizálása terén (javìtottak az életfeltételeken, olcsñ könyveket állìtottak elő, kiépìtették a közkönyvtárak rendszerét). A politikai rendszer bukását követően szinte azonnal összeomlik a mesterségesen felduzzasztott nyomtatványtermelés: Kelet-Németország „gazdasági annexiñja” után versenyképtelenné válnak és eltűnnek a nyomdák (és más, a könyvkiadáshoz kapcsolñdñ struktúrák); az új helyzetből természetesen a nyugatiak húznak hasznot. Az ország keleti felén élők túlnyomñ részének rövid távon nem javulnak az életfeltételei, sőt egy 1990 és 1994 között készült felmérés szerint egy 90 ezres, volt keletnémet városban például az adott időszakban jelentősen csökken a gyermekotthonok száma és kapacitása (5005 helyett már csak 3233 gyermeket vesznek gondozásba), a munkanélküliek aránya viszont 11,5%-rñl 15,1%-ra ugrik. A növekvő munkanélküliség különösen a nőket sújtja, márpedig ők alkotják az olvasñközönség jelentős részét. A kultúrához jutás egyre nehezebb: a könyvek ára például a keleti területeken is hamarosan eléri a nyugati szintet, a gazdasági átalakulásnak pedig rövid távon kizárñlag a kedvezőtlen következményei érzékelhetők. 55 Oroszországban 1990ben összesen 41 234 új könyvet adnak ki (30 625 lakosra jut tehát egy új kiadvány): ez 44%-os visszaesést jelent a hetvenes évek mutatñihoz képest. Noha a nyugati országokban szabadabban érvényesülnek a piac törvényei, a gazdasági és politikai élet szereplői előszeretettel élnek az árak tudatos szabályozásának eszközével, hiszen minden állampolgár számára biztosìtani kell a kultúrálñdáshoz valñ jogot. Mérséklik például bizonyos kulturális termékek (könyvek és lemezek) általános forgalmi adñját és behozatali vámját stb. Az iparág legnagyobb problémája a terjesztés: a kisterjesztők nem bìrnak lépést tartani az árak zuhanásával, nem tudnak versenyezni a hatalmas üzletközpontokkal, egyszerűen eltűnnek a könyvterjesztők koncentráciñjának folyamatában, vásárlñközönségük pedig nem kelti fel a nagy terjesztők érdeklődését. E folyamatnak úgy prñbálnak gátat vetni, hogy könyvek árát minden ke-reskedő számára kötelezően megszabják (Franciaországban az 1981-es Lang-törvény rendelkezik erről) – az egységárat vagy az állam határozza meg, vagy a szakma dönti el tárgyalások útján. A dereguláciñ egyébként nem feltétlenül kedvez a fogyasztñnak: mivel a nagy terjesztők minél olcsñbban akarják árulni kiadványaikat, csak kis haszonkulccsal dolgozhatnak, és nem bonyolñdhatnak kockázatos üzletekbe; ìgy félő, hogy bizonyos könyvek egyszerűen eltűn-nek a piacrñl.

3.4.2. Az angol minta Válságkorszakán túljutva az angol könyvkiadás újra vezető szerepet tölt be Eurñpában. Az angol könyvipar helyzete általában véve igen kedvező, hiszen egyrészt a lakosság jelentős része hagyományosan érdeklődik a

54 55

Marcel Proust: Le Temps retrouvé. À la recherche du temps perdu. T. III. Paris, 1977, 888. A szìnházba járñk száma pédául négy év alatt 30%-kal esett vissza.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) könyvek iránt (az ország ráadásul kitűnő közkönyvtári hálñzattal rendelkezik), másrészt pedig az angol nyelvű könyvek nemcsak az országon belül, de a világpiacon is ke-lendők.56 Az angol könyvkiadást uralñ liberális modell amellett, hogy elősegìti a növekedést és a vállalkozások koncentráciñját, természetesen elsősorban a nagy példányszámú, sok olvasñ érdeklődésére számot tartñ műveknek kedvez. Ha már emlìtettük a koncentráciñt, soroljuk fel az angol könyvpiacot uralñ szupranacionális cégeket: a Reed– Elsevier57 (brit és holland), a Random House (amerikai), a HarperCollins (Rupert Murdoch tulajdonában) és a brit Penguin, amely a gazdaság más szektoraiban is komoly befolyással rendelke-ző Pearson-csoport tulajdona.58 A négy hatalmas cég lassacskán felvásárolta az összes brit kiadñt, méghozzá úgy, hogy sem nevük, sem jellegzetességeik nem élték túl a kényszerű beolvadást. A Viking kiadñt megszerző Penguin például évi 370 milliñ fontos üzleti forgalmának felét az Egyesült Államokban bonyolìtja. Mivel a Brit Nemzetközösség országaiban működő „testvérkiadñknak” köszönhetően az eladási mutatñk akár 50%-os javulást is mutathatnak, a Penguin bátran kìsérletezhet egyes művek egész világot átfogñ terjesztésével (ìgy jártak el például Salman Rushdie Sátáni verseivel) – a stratégia lényege tehát a példányszám maximalizálása. Ezzel párhuzamosan – az Egyesült Államokhoz hasonlñan – a könyvterjesztés világában is lezajlik a koncentráciñ folyamata: létrejönnek a nagy könyvesbolt-hálñzatok, a W. H. Smith, a Hatchards, a Dillons stb. Az elmúlt években azonban több hálñzat csődöt jelentett (Dillons, Zwemmer…), ami nem is csoda, hiszen a könyvterjesztés egyre nehezebb lesz, ha a kiadñk kizárñlag a maguk kereskedelmi-pénzügyi érdekei szerint tevékenykednek. Vizsgáljuk meg a számszerű adatokat: 1985 és 1992 között 45%-kal nő a kiadott könyvek száma, majd 1993ban eléri a 83 ezret (Franciaországban ekkoriban 41 ezer könyvet adnak ki). A könyvkiadás liberális modellje azonban elérte határait: ennél jobb mutatñkat valñszìnűleg nem produkálhat az a könyvkiadás, amely mindig a „nagyközönséget” szándékozik megnyerni kiadványai számára, és csupán kereskedelmi szempontokat hajlandñ érvényesìteni. Figyelemre méltñ, hogy a piac 80%-át a zsebkönyvek uralják: nem véletlen hát, hogy rájuk vonatkozñ, meglehetősen sajátos kereskedelmi stratégia határozza meg a cégek egész üzletpolitikáját. Ami a kiadott művek tartalmát illeti, nem is kérdéses, hogy a piacot a meglehetősen egyenetlen minőségű szñrakoztatñ irodalom uralja. Fordìtások csak alig-alig jelennek meg. A kiadñk előnyben részesìtik a többnyire megrendelésre készült és elsősorban kereskedelmi vállalkozásként értelmezett bestsellereket, amelyek egyébként ñriási bevételt hoznak ìrñiknak. Egy ideig Martin Amis számìtott a legjobban fizetett ìrñnak (egy regényére 1995 januárjában 500 ezer font előleget kapott), nem sokkal később azonban Jeffrey Archernek 115 milliñ franknak megfelelő fontot fizetett regénytrilñgiájáért a HarperCollins: „Rosszak ezek a modern regények, szñlt Cecil […]. Manapság mindenki csak a pénzért ìr.”59 Az utñbbi években jelentősen csökkentek a közkönyvtáraknak juttatott hitelek; ez a jelenség elsősorban a már eddig is komoly gondokkal küszködő minőségi könyvkiadást sújtja. Mindazonáltal emlìtést érdemelnek a nagy kiadñi érdekcsoportok keretein kìvül tevékenykedő független könyvkiadñk is: az 1929-ben létrehozott Faber and Faber adja ki a legjobb angliai ìrñkat. Az 1990-ig családi vállalkozásként működő kiadñ újjászervezése után is képes volt megőrizni függetlenségét: a tulajdonjog egyharmada az alapìtñk leszármazottait, egyharmada T. S. Eliot (aki valaha maga is kiadñként tevékenykedett) özvegyét illeti, a maradék egyharmadon pedig a cég munkatársai osztoznak, azzal a kikötéssel, hogy a tulajdonosok csak társaik beleegyezésével adhatják el részüket. A kiadñ éves forgalma eléri a mintegy 10 milliñ fontot. Kiadñi és kereskedelmi stratégiájuknak megfelelően több eurñpai, mint angolszász szer-zőt adnak ki. Emlìtsük meg Christopher Mac Lehose-t, aki megvásárolta az általa irányìtott (de a HarperCollins-csoport tulajdonában állñ) Harvill kiadñt, és független céget faragott belőle. Végül essék szñ az 1986-ban alapìtott Bloomsburyről, amely a legfontosabb középméretű kiadñk közé tartozik (8,5 milliñs éves forgalommal).

3.4.3. Németország, avagy a könyv kulturális modellje Az ñriási hagyományokkal rendelkező német könyvkiadás ereje javarészt azon alapszik, hogy a nemzeti identitás létrejöttében roppant fontos szerepet játszott a kultúra, különösen a könyves kultúra. Ma, a 20. század végén, a német könyvkiadás továbbra is a világ élvonalában áll (a példányszámok alapján a németeké az eurñpai második hely, rögtön a britek után), pedig a ger-manofon világ kevésbé népes, mint az anglofon.60 Bár az alábbi statisztikai mutatñk nem teljességgel megbìzhatñk (nem egészen azonos mñdon vették fel az adatokat a két országban), azért roppant tanulságosak: 1994-ben Franciaországban 650, mìg Németországban 2700 kiadñ működött. A német könyvkiadás a sűrű és erősen urbanizált lakosságra, a decentralizált politikai struktúrákra és 1994-ben Hollandia lakosságának 77, az angolok 74, a németek 70, a franciák 66, az olaszok 51, mìg a spanyolok 50%-a olvas könyveket. Az arányok valñszìnűleg az uralkodñ vallással vannak összefüggésben. 57 A Reed–Elsevier szervezi a párizsi, londoni és tokiñi könyvvásárokat. 58 A Pearson egyre inkább a médiára koncentrál, a bankszféra és a gyñgyszeripar rovására. 59 Forster: Avec vue sur l’Arno. Paris, 1995, 214. 60 Le Monde des livres, 1995. február 3., XI. 56


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) a hosszú időn át virágzñnak látszñ gazdaságra támaszkodik – a berlini fal 1989-es leomlása ñriási fejlődési és befektetési lehetőségeket nyit meg az egyesült Németország előtt, mind a keleti országrészben, mind KözépKelet-Eurñpában. A következő két évben a könyveladási adatok 12%-os emelkedést mutattak, és az éves növekedés átlaga azñta is meghaladja a 4%-ot. Noha nem rendelkezünk pontrñl pontra összevethető statisztikai adatokkal, köny-nyen kiszámolhatjuk, hogy az 1993-ban összesen 67 ezer új kiadványt piacra dobñ német könyvkiadás mintegy 50%-kal jobb eredményt képes felmutatni, mint a franciák. A német könyvkiadás világa két jellegzetességgel rendelkezik. Egyrészt már nagyon régen ésszerűsìtették a terjesztést, másrészt a piacokat megegyezéses alapon működtetik. Hogy a szélsőségesen liberális modellre jellemző árháborúkat elkerüljék, a kiadñk inkább megegyeznek egymással, ami lehetővé teszi a remek terjesztői hálñzat fennmaradását. Ezek a hagyományosnak tűnő szervezeti keretek azonban nem akadályozták meg a német könyves világ modernizálñdását: a könyviparban itt is lezajlott a koncentrálñdás folyamata, illetve a forgalmazásban jelentős szerephez jutottak a könyvklubok. A rendszer a „Modern Antikváriumhoz” hasonlñ elvek szerint működik: a klubok megvásárolják a kiadñktñl és olvasñiknak megvételre felajánlják a kiadványok „maradékát”. Az egyes könyvek megjelenése és a klubhálñzatba valñ bekerülésük között azonban igen rövid idő telik el (néha akár csak hat hñnap), ez pedig komoly nehézségeket okoz, hiszen a kiadványokat roppant olcsñn árulñ könyvklub szinte a kiadñ versenytársává válik. Ha már emlìtést tettünk a koncentráciñrñl, jegyezzük meg, hogy a világ második legnagyobb kommunikáciñs érdekcsoportja, az 1835-ben alapìtott Bertelsmann német, müncheni székhelyű cég. Éves forgalma 1993–1994-ben elérte a 6,6 milliñ márkát, amelynek kétharmada a németországi61 vagy külföldi (Franciaországban a France-Loisirs törzstőkéjének egyik felét a német ñriás, másik felét a Groupe de la Cité adja) könyvklubokbñl származik.

3.5. A MAI FRANCIAORSZÁGI KÖNYVKIADÁS 3.5.1. A nyomtatványok A köteles példányok statisztikája, bár nem közli a kiadványok átlagos példányszámára vonatkozñ adatokat, mégis igen megbìzhatñ kiindulási pont a francia könyvkiadás vizsgálatához. A Negyedik Köztársaság utolsñ éveiig tartñ viszonylagos stagnálás után (amelynek során Franciaország kikerül a világ élvonalábñl) az 1960-as években érezhető fellendülés következik: a háborút közvetlenül megelőző években mintegy 10 ezer, 1955-ben pedig 12 ezer új könyv jelenik meg; 1965-ben azonban már 21 ezer, 1980-ban 32 ezer, mìg 1994-ben összesen 42 ezer. Az orosz visszaesésnek köszönhetően Franciaország az ötödik a könyvkiadás világranglistáján az Egyesült Államok (1980-ban 85 ezer új művel), Anglia (1994-ben 86 573 új mű), Kìna (1990-ben 73 923 új mű) és Németország (1993-ban 67 890 új mű) mögött, megelőzve Spanyolországot (1991-ben 39 082 új mű), Japánt (1987-ben 36 346 új mű) és a harmadik világ demográfiai ñriásait, Indiát és Brazìliát. A Franciaországban előállìtott kiadványok összpéldányszáma 380 milliñ körül van (1993-ban összesen 303 milliñ példányt adtak el az országban) – az iparág egészéről összességében tehát elmondhatñ, hogy pillanatnyi nehézségek ellenére megfelelően helytáll.

3.3. táblázat - A franciaországi könyvtermés (1935-1995) Kiadott k önyvek száma

A vil ágranglistán elfoglalt Egy kiadv ányra hely lakosok száma

1935

10 262

5

4014

1955

11 793

7

3629

1965

21 351

6

2323

1980

32 318

?

1668

1994

41 560

4

1319

jutñ

A csoport négy német vállalatot (Bertelsmann Leserring, Europ Bildungsgemeinschaft, Deutsche Buchgemeinschaft, Deutscher Bücherbund) tart kézben. 61


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A belső indikátorok is igen tanulságosak: a könyv a társadalom egyre szélesebb rétegeit hñdìtja meg (a könyvtermelés statisztikai mutatñi gyorsabban emelkednek a demográfiai mutatñknál), a könyv térhñdìtása azonban, a dolgok természetéből adñdñan, lassulñ tendenciát mutat. Az összes kiadványt tekintetbe véve az átlagpéldányszám 9 ezer körül van, ez azonban kiadványtìpusok szerint igen egyenetlenül oszlik meg: a tudományos munkák az esetek többségében csak néhány ezer (sőt néha csak néhány száz) példányban jelennek meg; a zsebkiadások, bizonyos tankönyvek és a mindennapos életben használatos kiadványok (például a telefonkönyvek) azonban növelik az átlagpéldányszámot. Aggasztñ azonban, hogy a növekedés alapjául kizárñlag az olvasñk széles tömegeit érdeklő, ìgy magas példányszámban kiadhatñ művek sikere szolgál. 1994ben a kiadott műveknek csak 52%-a volt első kiadás62(amely mindig költségesebb a kiadñk számára), a szakkönyvkiadás válságban van, a külföldi (különösen az angol) könyvek és az új médiumok konkurenciája pedig tagadhatatlanul érezteti hatását. Nehezen szabadulhatunk attñl a (számokkal bizonyìthatatlan) érzéstől, hogy a kulturális invenciñ az utñbbi időben jelentősen visszaszorult. 63 A szociolñgiai vizsgálatok megerősìtik és pontosìtják a fentebb mondottakat: az olvasás és a nyomtatás térhñdìtása, illetve a lakosság átlagos iskolázottsági szintjének emelkedése kétségtelenül kedvező hatással van „könyvfogyasztásra”; ugyanezek a tényezők azonban némileg felhìgìtják és kiüresìtik az olvasás gyakorlatát, amely ìgy elveszti szociolñgiai jelentőségét. Látszñlagos paradoxonnal azt mondhatnánk, hogy „bár Franciaországban több könyv fogy el, a franciák kevesebbet olvasnak”. 1992-ben a háztartások több mint felében ötvennél több könyvet találhatunk (negyedszázaddal korábban ez csak a háztartások egynegyedére volt igaz); ugyanakkor a könyv szerepe és társadalmi pozìciñja leértékelődik, a korábbi egyenetlenségek pedig továbbra is fennállnak. Helyesnek látszik az a becslésünk, miszerint az eladott könyvek 50%-át (a zsebkönyveket itt nem számìtva) a vásárlñknak kevesebb mint 15%-a veszi meg.64

3.5.2. A pénzügyi struktúra Az ipari országokhoz hasonlñan, a növekedés feltétele Franciaországban is az ésszerűsìtés és a koncentráciñ párhuzamos folyamatainak megindulása volt, amelyek az elmúlt húsz év során alaposan át is alakìtották a francia könyvkiadást. Noha az erőviszonyok gyorsan változhatnak, a dolgok mai (1995. szeptemberi) állása szerint a legnagyobb francia sajtñ- és kiadñi érdekcsoportot egy hatalmas, a távközlésben és az épìtőiparban is érdekelt vállalkozás, az Alcatel–Alsthom tartja kézben. Az Alcatel–Alsthom a harmadik legnagyobb francia iparvállalat, éves üzleti forgalma eléri a 167 milliárd frankot. A vállalat médiatevékenységét a Générale occidentale intézi. A múltban az Alcatel– Alsthom tartotta kézben a Groupe de la Citét is. Az 1988-ban újjászervezett Groupe de la Cité a 87. helyet foglalja le a francia vállalatok rangsorában, 1990-re pedig a legnagyobb francia kiadñvá növi ki magát. Évi 7,3 milliárd frankos forgalmával a világranglistán is az ötödik helyre kúszik fel. Piaci helyzete némileg megingott, amikor 1994-ben felvásárolta egyik versenytársát, az Armand Colint és a Belfond-t birtoklñ Masson kiadñt. A birodalom ékessége azonban a France-Loisirs-ban, az első számú francia könyvklubban birtokolt 50%-os részesedés (a másik 50% a Bertelsmann tulajdonában van), amely a csoport összbevételének több mint felét biztosìtja. Jegyezzük meg végül, hogy a Groupe de la Cité kezében van az egyik legkiterjedtebb francia könyvterjesz-tő hálñzat, az Interforum is. A második legnagyobb francia médiavállalat a Matra-csoport, amely 1980-ban Matra–Hachette-é alakul. A Matra azt az üzleti politikát követte, hogy rendszeresen felvásárolta nehézségekkel küzdő vetélytársait. Ez a mñdszer azonban nem bizonyult mindig sikeresnek, amint ezt az egyesült államokbeli Grolier példája mutatja. Az Hachette kezdetben nem szerzett jñ tapasztalatokat az új médiumok kapcsán: a csoport 3 milliárd frankot vesztett az ötös (La Cinq) tévécsatornában valñ részvétellel. A társaság Matra–Hachette–Multimédia leányvállalata azonban mára 2,1 milliárdos éves forgalmat bonyolìt. A kiadñi tevékenységet ma már kizárñlag az Hachette különböző szakegységei folytatják – ide sorolhatjuk a valaha független, mára azonban az Hachette érdekszférájába tartozñ kiadñkat (Calmann-Lévy, Le Chêne, Les Deux Coqs d’or, Éditions no. 1, Fayard, Gautier-Languereau, Grasset, Lattès, Stock stb.); a csoport azonban komoly szerepet játszik a sajtñtermékek előállìtásában és terjesztésében is (a Hachette–Filippacchi sajtñvállalkozás révén).

3.4. táblázat - A generálé occidentale médiaérdekeltségei (1995) 1986-ban 18 ezer, 1990-ben 21 ezer, azñta pedig mintegy 24 ezer cìmről van szñ. A fordìtások statisztikája mégis egyfajta jelzése a nehézségeknek: a franciábñl fordìtott és kiadott munkák részaránya a harmadik világ országaiban csökkenést mutat az erős angol konkuranciával szemben, még ha egyes mutatñk néhány ponton javìtják is a helyzetet. DélKoreában, ahol tìz év alatt a kiadványok száma 300%-kal nőtt, a fordìtások részaránya 43% az USA, 22% Japán, 9,5% Nagy-Britannia és csak 6,5% Franciaország javára. 64 A periodikákra vonatkozñlag nincs ilyen pontos kimutatásunk, talán mert az újságok és folyñiratok mint kulturális tárgyak megìtélése kevésbé egyértelmű, mint a könyvé. 62 63



Tev ékenység

Érdekcsoport

C égek és kiadványok

Sajtñ

Express

L 'Express, Lire stb.

Point

Le Point, Gavlt-Millau stb.

Courrier internat. ÜUsine nouvelle, Le Moniteur stb. L 'Expansion, Architecture d'aupurd'hui stb.

Szaklapok

CEP L'Expansion

Könyvkiadás

Hoche-Friedland Groupe de La Cité Bordás, Dalloz, Dunod, GauthierVillars, Julliard, Laffont, Larousse, Masson-Belfond, Nathan, Plon, Retz, Sirey, UGE stb. Kiadñterjesztő: Sogedif. Terjesztő: Interforum, Livredis, France-Loisirs (50%)

Rádiñtelefon

Cofira/SFR

Rádiñ

Radio-nostalgie

Televìziñ

Cáble thématique

Plaisance TV, Euronews stb.

Az új piaci szereplők egyre komolyabb versenytársai a régieknek. A legnagyobb tőkeerővel közülük az 1994ben 37,8 milliárdos forgalmat bonyolìtñ Havas rendelkezik. Az eddig elsősorban a reklámszférában, a sajtñban és a turizmusban tevékenykedő Havasnak 48%-os részesedése van a CEP-ben (Compagnie Européenne de Publication – Eurñpai Kiadñk Társasága), komoly tőkebefolyásra tett szert a Gallimard-ban, és általában véve egyre nagyobb figyelmet fordìt a nyomtatott médiára (kihasználva az Alcatel–Alsthom nehézségeit). Végül emlìtsük meg, hogy a sajtñ világában a koncentráciñ folyamata már igen korán megindult: a szìnteret néhány érdekcsoport (a Générale occidentale, az Amaury, a Prisma stb.) uralja, ennek ellenére egyes jelentős sajtñtermékek képesek voltak megőrizni függetlenségüket – noha a Le Monde példája azt mutatja, hogy a független lapok állandñ anyagi nehézségekkel küzdenek. Léteznek kifejezetten a terjesztésre szakosodott (közvetlen vagy postai értékesìtésben utazñ) érdekcsoportok: közülük talán a legjelentősebb az 1994-ben 71 milliárd frankos üzleti forgalmat bonyolìtñ Pinault–Printemps– Redoute-csoport, ők ellenőrzik ugyanis a Prisunic-hálñzatot és a 9,7 milliárdos éves forgalmú Fédération nationale d’achat des cadres-t (FNAC). A Crédit Ly-onnais (64,8%), a Générale des Eaux (20%) annak leányvállalata, az Immo-bilière Phenix (14%) tulajdonában lévő FNAC tehát majdnem tìzmilliárd frankos éves üzleti forgalmat bonyolìt, amelynek 21%-át a könyvek teszik ki. Összességében azonban elmondhatñ, hogy a két ñriás (a Groupe de la Cité és a Hachette) kezén megy át a könyvkiadás üzleti forgalmának több mint 50%-a, és az ő ellenőrzésük alatt áll a francia könyvterjesztők 65%-a is.

3.6. ÚJ MŰKÖDÉSI ELVEK, ÚJ MEGOLDANDÓ PROBLÉMÁK 3.6.1. A terjesztés A jelenkor könyvkiadásának legsúlyosabb problémái a terjesztésben jelentkeznek. Az indusztrializáciñ korában a könyvkereskedelem a kìnálati elv szerint működik, ezen az elven alapszik az OFFICE rendszere is: a terjesztők automatikusan elküldik az új kiadványokat a viszonteladñknak. Franciaországban a viszonteladñk három hñnap múlva küldhetik vissza az eladatlan OFFICE-példányokat, az anyagi ügyeket pedig a kézbesìtést követő hatvan napon belül bonyolìtják a felek. Mindehhez két megjegyzést kell fűznünk: először is, a viszonteladñk költségeik egy részére államkincstári előleget kénytelenek felvenni, másrészről pedig, a megszabott határidők túl szűkösek ahhoz, hogy a kiadñi politika megfelelő mértékben kibontakozhasson.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) Általánosságban elmondhatñ, hogy az ipari könyvkiadás korában igen alacsony a példányonkénti haszonkulcs; a könyvkiadás és a könyvkereskedelem hagyományos eszközeivel nem lehet tehát jelentős nyereségre szert tenni. A nagyvárosok szìvében találhatñ független könyvesboltokat egyre nehezebb fenntartani, hiszen az ingatlanárak folyamatosan nőnek, a könyvkereskedelem pedig nem nyújt kiemelkedően magas megtérülési rátákat. New Yorkban például a Tizenkettedik utca és a Broadway sarkán találhatñ, 1932-ben alapìtott University Place Book Store 1995 telén kénytelen volt bezárni kapuit: „Az Eighth Street könyvesbolt (néhány más üzlethez hasonlñan) azon meggyőződés szellemében működött, mely szerint a könyveknek megvan a maguk élettartama, a jñ könyvek tehát nem vesztik el értéküket a tavaszi újdonságok megérkezésével. Ezekbe a könyvesboltokba nem azért jártak az olvasñk, hogy vagyonokat adjanak ki a legújabb, kilencszáz oldalas regényfolyamért, mely egy Beverly Hills-i ìrñnő neve alatt jelent meg, valñjában azonban számìtñgéppel készült; ide azért jöttek, hogy jñ könyvek közül válasszanak. Voltak versesköteteink, amelyek már hat-hét éve hányñdtak a polcon, türelmesen várva olvasñjukat. Alapelvünk: a jñ könyvek túlélnek minket…” 65 A nehézségek megoldásának egyik lehetséges mñdja, ha a terjesztők nagyban gondolkodnak: a szupermarketek mintájára elképzelt hatalmas könyváruházakat hoznak létre, illetve ha az áruházláncok (Franciaországban a FNAC vagy a Furet du Nord) létrehozásával kapcsolatos költségeket is megprñbálják ésszerűsìteni. Ez utñbbi célkitűzés egyébként több mñdon valñsìthatñ meg: ismerünk hatalmas, ipari könyvterjesztőhálñzatokat, de léteznek rugalmasabb struktúrák is, például azok a független könyvkereskedők, akik összefogva közös „cégér” alatt működnek. Az ipari hálñzatok létrejötte egyébként nem megy feltétlenül a minőség rovására: az amerikai Barnes & Noble összforgalma kétharmad részét 335 superstore-jukban bonyolìtja ugyan, de emellett rendelkezik 672 hagyományos belvárosi könyvesbolttal is. Megbìzhatñ pénzügyi háttere megñvja a vállalatot attñl, hogy kizárñlag a gyors bevétellel kecsegtető újdonságokat kelljen árulnia.

3.6.2. Minőség és profit A kiadñk csak abban az esetben tudják megállni helyüket a nemzetközi versenyben, ha képesek alkalmazkodni az új helyzet kìvánalmaihoz, azaz alávetik magukat a koncentráciñ folyamatának, amely Franciaországban egyébként kevésbé előrehaladott, mint a többi ipari országban. Mivel a klasszikus gazdaságtan szerint a piaci szereplők tevékenységét kizárñlag a profit irányìtja, a kultúra terén a gazdasági racionalitás nem feltétlenül a minőségi termékek előállìtására ösztönöz. Számos jelből mégis arra következtethetünk, hogy nyereségesség és minőség nem szükségszerűen mond ellent egymásnak, különösen ìgy van ez az új, rugalmas a számìtástechnikához kapcsolñdñ termelési technikák esetében. A számos jelből most emlìtsünk meg hármat. Vizsgáljuk meg először is a nagy érdekcsoportok üzletpolitikájának egyes aspektusait. A pénzügyi nehézségek arra ösztönzik a piaci szereplőket, hogy vizsgálják felül korábbi döntéseiket, amelyek értelmében a nem nyomtatott médiumokat részesìtették előnyben; újra előtérbe kerülnek a könyvkiadással kapcsolatos szakmai kérdések, a hagyományos termékek intellektuális szìnvonala, a könyvkiadásban dolgozñk gyakorlati tudásának, szellemi tőkéjének kamatoztatása. Igaz, hogy a vállalati fúziñk a legnagyobb érdekcsoportokat erősìtik, a vásárlñk azonban megőrzik emlékezetükben a régi cìmeket (a beolvasztott kiadñk székhelyét), ami azt mutatja, hogy a cégñriások értéknek tekintik a termelés sokszìnűségét, számìtanak a hagyományos kiadñk munkatársainak szakmai tudására, ugyanakkor, érthető okokbñl, nem akarnak lemondani a koncentrált termeléssel járñ előnyökről sem. A francia könyvkiadásban továbbá fennmaradt néhány független, közepes nagyságú, ám roppant értékes könyvjogokkal rendelkező kiadñi csoport: a legnagyobb közülük az egymilliárd frankos éves üzleti forgalmat bonyolìtñ Flammarion. Az Arthaud és az Aubier kiadñk felett is ellenőrzést gyakorlñ Flammarion neve elsősorban az ifjúsági könyvekkel és a zsebsorozatokkal („Champs”, „J’ai lu”, „Garnier-Flammarion”, „Librio” stb.) fonñdik össze. A cég, amely maga terjeszti saját és néhány más kiadñ könyveit, hét könyvesbolttal – az egyik a párizsi Pompidou központban van – rendelkezik. A cég üzletpolitikája a hagyományok és a munkatársak szakmai tudásának tiszteletére épül, amint azt Charles-Henri Flammarion szavai tanúsìtják: „Manapság, a sok pénzügyi szakértő világában, mi őskövületnek számìtunk […]. A nagy érdekcsoportokat kizárñlag a gazdasági mutatñkban mérhető eredmények érdeklik. Nincs türelmük várni. Márpedig a jñ kiadñknak van türelmük, a könyvkiadás csak ìgy működhet.” A kiadñk közül a legértékesebb könyvjogokkal hagyományosan a Gallimard rendelkezik. Bizonyos örökösödési és pénzügyi nehézségek miatt azonban a Banque nationale de Paris, a Havas vagy az olasz Einaudi kiadñ (Silvio Berlusconi Mondadorijának leányvállalata) is részesedést szerzett a cégben. Évi 538 milliñ frankos üzleti forgalmával 1993-ban még a 637, 1994-ben már csak a 719. helyet foglalja el a nemzeti vállalati ranglistán. Üzletpolitikájának központi eleme a „Folio” zsebkönyvsorozat, amelyben megjelennek a Gallimard más 65

Paul Benjamin: Fausse Balle. Paris, 1992, 207.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) kollekciñinak kiadványai is, és amely az üzleti forgalom mintegy 30%-át biztosìtja. Sok szñ esik mostanában a Gallimard megújulásának szük-ségességéről, a párizsi könyveseket pedig erősen foglalkoztatja a szñbeszéd, amely szerint a cég vissza szeretné vásárolni hìres, Sébastien Bottin utcai székházát. Noha a Gallimard nem tartozik a legkifizetődőbb befektetések közé, nem kizárt, hogy egyik vagy másik nagy pénzügyi csoport mégis érdeklődik majd iránta, hiszen minden pénzügyi vállalat imázsán sokat javìthat egy hìres könyvkiadñ. Emlìtsük meg a többi, közepes méretű, független francia kiadñt is: Hatier, Le Seuil, Albin Michel. A közepes méretű, minőségi kiadñk közül néhányan tehát meg bìrnak kapaszkodni. Ne feledjük azonban a kisebb, az esetek többségében újìtñ szelle-miségű, dinamikus, bizonyos könyvtìpusokra szakosodñ kiadñkat sem. Az Éditions de Minuit például 1956-ban végre nem termel veszteséget, mi több, néhány év alatt roppant fontos szellemi műhellyé növi ki magát. Az Éditions Christian Bourgeois sokáig a Presses de la Cité része, mìg csak 1992-ben függetlenné nem vált: a mindössze 11 milliñ frankos éves forgalommal rendel-kező cég különféle manőverek segìtségével prñbálja megőrizni pénzügyi egyensúlyát – a hagyományos könyvkiadñi tevékenységnek voltaképpen ez is a része. Mivel a Christian Bourgeois kitűnő művek jogaival rendelkezik, bevételeinek jelentős része abbñl származik, hogy ezeket eladja zsebkönyvi megjelentetésre vagy megfilmesìtésre. Az 1986-ban alakult Odile Jacob kiadñ sikerét minőségi ismeretterjesztő munkák kiadásával (tìz év alatt mintegy ötszáz kiadvány) alapozta meg. Egyes kiadñk társas formában működnek (például a limoges-i Le Bruit des autres), mások pedig, a modern szállìtási és távközlési lehetőségeket alaposan kihasználva, vidékre költöznek, ahol olcsñbb az élet. Így járt el például az 1978-ban Arles-ban megtelepedő (és osztályon felüli könyvjogokkal rendelke-ző) Actes Sud,66 az Ainben megtelepedő Champ Vallon, vagy éppen a Cham-bon-sur-Lignon városkáját (Haute-Loire) székhelyéül választñ Cheyne-Éditeur. A kisebb kiadñk elsősorban a terjesztésben ütköznek nehézségekbe: a nagy érdekcsoportok felől érkező szirénhangokra mindig fogékony terjesztőket nem könnyű rávenni arra, hogy kisebb cégek kiadványaival foglalkozzanak. A szilárd anyagi háttér hiánya is komoly gondot okoz: ha a kiadñ, akár csak átmenetileg is, nehéz helyzetbe kerül, kénytelen tőkét emelni, ami annyit jelent, hogy függetlensége veszélybe kerül, hiszen mindig akadnak nagyobb érdekcsoportok, amelyek szìvesen rátennék kezüket a márkanévre vagy a jogokra. A Le Seuil terjesztői hálñzatát például gyakran igénybe veszik más kiadñk is; ennek köszönhető, hogy a cég komoly befolyásra tett szert az 1990-ben alapìtott Éditions de l’Olivier-ben. A Le Seuil tehát mind a réven, mind a vámon nyer, hiszen széles körben elismert márkanévvel rendelkezik, és képes kihasználni a közepes kiadñknak kijárñ gazdasági előnyöket, ugyanakkor komoly befolyása van egy olyan kis kiadñ felett, amely a könyvek irodalmi minőségét mindenekfelett állñ értéknek tekinti.

3.6.3. Média, imperializmus és szabadság Ne feledkezzünk meg arrñl sem, hogy a piac mindenhatñsága a nemzetközi szìntéren is komoly veszélyekkel jár. A média felett csak akkor gyakorolhatunk hatékony ellenőrzést, ha szabályozzuk az általa hordozott tartalmakat, ami azonban egyfajta kulturális imperializmushoz vezet. Különösen nagy veszély fenyegeti azokat a védtelen népcsoportokat és országokat, ahol a szñbeliségnek még igen fontos szerepe van, amelyek gazdasági élete kiegyensúlyozatlan, vagy amelyeket az erőszak különböző formái uralnak: Egyiptomban például az ElAzhar iszlám egyetem már 1959 ñta tiltja az 1988-ban Nobel-dìjra is érdemesìtett Nagib Mahfuz életművének újrakiadását, a belügyminisztérium pedig kénytelen, legalábbis ezen a téren, elfogadni a szélsőségesek álláspontját. A fejletlen országok gazdasági lemaradása elkerülhetetlenül kulturális lemaradássá konvertálñdik – a könyvtermelés földrajzi megoszlása pontos, egyben aggasztñ képet ad a világ állapotárñl: A harmadik világ országainak túlnyomñ része a külföldön előállìtott nyomtatványokra van ráutalva, ami tovább növeli a belső egyenlőtlenséget. Marokkñban, ahol igen kevés nyomtatványt állìtanak elő, az igényeket a francia könyvek importjával elégìtik ki; az tehát, ha a könyvek és a kulturális termékek behozatali vámját – akár jelentéktelen mértékben – megemelik, Marokkñban sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint egy autonñm kulturális szférával rendelkező országban. Természetesen az életszìnvonalbeli különbségeket is figyelembe kell vennünk: az egyébként is magas francia könyvárakhoz még hozzáadñdnak a szállìtási költségek, a vámok stb., ráadásul a marokkñiak egy főre jutñ átlagjövedelme huszad része a franciákénak, a lakosság 47,5%-a pedig ìrástudatlan (az 1993-as hivatalos, kormányzati statisztika szerint). A szegény országok tehát mintegy természetesen megfosztñdnak a szñlás jogátñl, de vannak más tìpusú veszélyek is: a Norvégiában és Hollandiában kiadott könyvek egyre jelentősebb része angol nyelvű. Még a kulturális önvédelemre igen nagy súlyt fektető Franciaország sincs biztonságban, hiszen a világ egyre nyitottabb, és a 18. század vége ñta nemcsak a médiumok rendszerét, de a politikai-gazdasági világrendet is az angol nyelv uralja. Chateau-briand a következőképpen vélekedett a dologrñl: „Kizáratunk az emberi nem újjászületésének univerzumábñl: afrikai, ázsiai, ñceániai, déltengeri és amerikai emberek milliñi angol, spanyol és portugál nyelven fejezik ki 66

Kertész Imrét is ők adják ki franciául. - A ford.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) gondolataikat; mi azonban elvesztettük hñdìtásainkat, ìgy Colbert és XIV. Lajos nyelvét már csak néhány louisianai és kanadai városkában beszélik. A francia nyelv már csak arra jñ, hogy hanyatlásunkra és hibáinkra emlékeztessen…” 67

3.5. táblázat - A könyvkiadással kapcsolatos tevékenységek általános indikátorai az 1990-es években Orsz ág

Lakoss (milliñ)

ág Írástudatlanok Egy f őre jutñ Kiadv sz ázalékos ar nemzeti j száma ánya övedelem (doll ár)

ányok Egy kiadv ányra jut ñ lakosok sz áma

Nagy-Britannia

58

-

17 943

86 573

670

Spanyolország

39,2

2

13 683

39 082

1 003

Németország

80,9

-

21414

67 890

1 192

Franciaország

57,6

-

22 440

43 682

1 319

Egyesült Államok

260,5

-

24 782

85 126*

3 060

Japán

125,4

-

30 981

36 346

3 450

Brazìlia

159

17,9

2610

17 648

9 010

India

913,7

50,2

310

13 937

65 559

Szenegál

8,2

60

757

42**

195 238

*1980 **1984

4. IV. fejezet | Az elektronikus médiumok második generációja Hálózati világ (1950–1995) „Azt mondhatjuk, hogy az analízisgép oly mñdon szövi majd össze az algebrai elemeket, ahogyan Jacquard szövőszékei a virágokat és a leveleket.” (Ada Lovelace: Taylors Scientific Memoirs, 1843) 1960-at követően a képi és hangos médiumok radikális átalakuláson mennek keresztül: az a technikai és jogi háttér, illetve használatuk azon mñdjai, amelyek a század első felében formálñdtak ki, a hatvanas években egyszerre kér-dőjeleződnek meg. A legnyilvánvalñbb változás, hogy a határok elmosñdnak. A rádiñ, a mozi, a televìziñ már a 20. század első éveitől fogva közös technolñgiai háttérrel rendelkezik: ezt a közös hátteret kezdetben a távközlés, később az informatika biztosìtja. A kétségtelen technikai rokonság ellenére azonban a távközlés, az informatika és az audiovizuális médiumok egymástñl jñl elkülönìthető kereskedelmi és ipari formákban fejlődnek. A törvényi szabályozás mindenhol arra ösztönzi a távközlést, a televìziñt, a mozit és az informatikát, hogy sajátos technikai és vállalati kultúrával rendelkező, egymástñl jñl elkülönìthető társaságokba és vállalatokba csoportosulva működjenek. A különféle médiumok a gyakorlatban is világosan elkülönülnek egymástñl: nem mindegy, hogy például egy történetet moziban, televìziñban vagy videokazettán tekintünk meg, esetleg videojáték formájában találkozunk vele, vagy éppen elolvassuk a forgatñkönyvből ìrott könyvet. 67

René de Chateaubriand: Mémoires d’outre-tombe. Paris, 1982, tom. I., 317.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) Az új szolgáltatások vonzerejébe vetett minden bizalmuk ellenére a távközléssel foglalkozñ vállalatok bevételeinek 75%-a továbbra is a telefonbñl, a maradék legnagyobb része pedig a postai szolgáltatásokbñl és az adatátvitel-ből származik. A multimédiával kapcsolatos várakozások ellenére az informatika továbbra is a szakmai felhasználñkbñl él: az ügyfelek túlnyomñ része számìtñgépét továbbra is elsősorban szövegszerkesztésre használja, és nem tekinti a szñrakoztatñipari kultúra potenciális hordozñjának. A különféle médiumok működésére vonatkozñ törvényi szabályozás is igen sokszìnű. A távközlés mindig is szigorú szabályozás alá esett, az állami beavatkozás mértéke igen nagy. A televìziñ szintén különféle kényszerek szoros hálñjában vergődik, a kábelhálñzatok fejlődése pedig csak tovább bonyolìtotta az addig sem egyszerű jogi környezetet. A távközléssel és a televìziñval ellentétben az informatika piacgazdasági keretek között fejlődik, pedig a kormányzatok mindent megtesznek annak érdekében, hogy megerősìtsék saját nemzeti iparukat a gazdaság ezen stratégiai jelentőségű szektorában. Az informatikát, a mozihoz hasonlñan, hatalmas multinacionális társaságok uralják, amelyek üzleti terjeszkedése elé a nemzeti határok nem gördìthetnek akadályt. Az 1990-es évek kezdetén azonban alapvetően új helyzet látszik előállni, hiszen a távközlési és képipari technikákat numerizálják. A mozifilm az egyetlen médium, amelyet az újdonság csak kismértékben érint. A médiatechnolñgia informatizálñdása komolyan befolyásolja mind a különböző médiatevékenységek költségstruktúráját, mind a technikai lehetőségeket, hiszen ez utñbbiak fejlődése új gyakorlatokat is eredményezhet. Egyáltalán nem bizonyos persze, hogy az eljövendő technikai változások összeolvasztják majd a történelem során oly különböző keretek között kialakult iparágakat és tevékenységeket. Az azonban nyilvánvalñ, hogy az elmúlt évek újìtásai révén mind az informatika, mind a távközlés, mind a képipar kilépett korábbi határai közül. Miután a szakmai felhasználñk telìtett piacán több szövegszerkesztőt már aligha lehet eladni, az informatikai ipar, ha a széles nagyközönséget is meg akarja hñdìtani, kénytelen lesz nyitni a legjövedelmezőbb üzletág, a szñrakoztatñipar felé. A különféle hálñzatokhoz csatlakoztathatñ és a mozgñképeket is kezelni képes személyi számìtñgépek kifejlesztése komoly lépés volt a szñrakoztatñipari piac meghñdìtása felé vezető úton; a siker érdekében azonban az informatikusoknak még komoly tárgyalásokat kell folytatniuk a többi piaci sz-replővel is. A videñnak köszönhetően a képipar képviselői voltaképpen már behatoltak a felhasználñk otthonába, ráadásul mindeközben komoly jogi és gyakorlati tapasztalatokra tettek szert: tudják, hogy kénytelenek együttműködni a számìtástechnika fejlődésének irányát megszabñ kutatñkkal, de azzal is tisztában vannak, hogy az informatikusok is kénytelenek lesznek egyezkedni, elsősorban a közgyűjtemények letéteményeseivel, akiknek engedélyezniük kell majd a könyvekhez és a műalkotásokhoz valñ hozzáférést. Végül, a hálñzatok struktúrája felveti a különféle, hol fogyasztñi, hol szolgáltatñi szerepet játszñ műsorsugárzñ állomások viszonyának kérdését. A távközlési hálñzatok működtetői persze a legkevésbé sem örülnek az informatika megjelenésének saját felségterületükön: ha képesek lennének széles sávú átjátszñállomások egész rendszerének kiépìtésére, könnyedén uralhatnák a nézők otthonába tör-ténő képtovábbìtás piacát (persze arrñl is meg vannak győződve, hogy voltaképpen joguk van az interkonnexiñs szoftverek használatára). Ami egyébként a gépek és felhasználñik között zajlñ párbeszédet illeti, az új eszközöknek köszönhetően a tudás és a képzelet új formákat ölt. A kultúrahordozñkhoz (a nagy könyvtárakhoz, a múzeumi gyűjteményekhez és a különböző adatbázisokhoz) valñ közvetlen hozzáférést és a tudományos kutatñmunkát jelentős mértékben megkönnyìtik a hypertextek és a nagy hálñzati navigáciñs rendszerek, amelyek azonban súlyozatlan és rendszertelen (vagy legalábbis nem a hagyományos rendszer szerint felépìtett) informáciñk özönével árasztják el a gyanútlan felhasználñt. A numerikus képek pedig a képzelet különféle formáinak és a valñsághoz valñ viszonyuknak a kérdését vetik fel.

4.1. HÁLÓZATI GLOBALIZÁCIÓ ÉS NUMERIZÁCIÓ 4.1.1. Kábel és műhold Az elmúlt ötven évben a kommunikáciñs hálñzatok kettős átalakuláson mentek keresztül. Az 1960-as évekre a telefonos és az ìrásbeli kommunikáciñ, történetük folyamán először, széles körben elérhető tömegszolgáltatássá nőtték ki magukat. Az 1970-es évek közepén beindulñ numerizáciñ – amellett, hogy olcsñbbá és hatékonyabbá tette a hálñzat szolgáltatásait – felbolygatta a hagyományos szervezeti kereteket, amelyek értelmében minden hálñzatot egy meghatározott mñdon használhatunk: az ìrott betűt a távìrñhálñzat, a hangot pedig a telefonhálñzat közvetìti. Minden vagy majdnem minden lehetségessé vált: a használat különféle mñdjai és a szükségletek teljességgel összemosñdnak (ez alñl talán csak a fax kivétel).


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A távközlés csak a második világháborút követő években tudta megközelìteni az ideális hálñzat azon képét, amelyet a 19. századi utñpisták vázoltak fel. A polimer szigetelőanyagok, illetve a nagy mélységben uralkodñ sajátos körülményeknek ellenállni képes erősìtők használata lehetővé teszi telefonkábelek lefektetését a tenger alatt. Az első, északi-tengeri kábelek lefektetésekor (amelyeket az Eurñpa és az Egyesült Államok között húzñdñ kábelek követnek) elektroncsövek szolgálnak erősìtőül; ezeket később, 1958 után, tranzisztorok váltják fel, megnövelve a kábelek teljesìtményét. A teljesìtménynövekedés a távközlési költségek csökkenéséhez vezet. A kereslet egyébként kimerìthetetlennek bizonyul: az 1958-ban lefektetett, Kanada irányába vezető kábelről a felelősök azt gondolták, hogy húsz évre előre megoldja gondjaikat, három évvel később azonban kénytelenek voltak bővìteni a rendszert. Ezekben az években egy kábel egyszerre néhány száz beszélgetést képes közvetìteni. Az 1980-as években kezdik használni a jeleket a fény hullámhosszán továbbìtani alkalmas és a rendelkezésre állñ sávszélességet kiterjesztő üvegszálas technolñgiát – ez azt jelenti, hogy újra megindul a teljesìtmény hajszolása. Az első (1988-ban elkészült) optikai rosttal ellátott transzatlanti kábel egyszerre 40 ezer beszélgetést tud közvetìteni. Továbbfejlesztett változata ennek a teljesìtménynek pontosan a kétszeresére képes. A hálñzat fejlesztése céljábñl konzorciumokba tömörülő hagyományos ipari nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Anglia, Németország, Franciaország, később Japán is) mind a piacokat, mind a szükséges technolñgiai tapasztalatokat megosztják egymással. A kábelhálñzatot tehát a 19. században kialakult, a nemzetközi együttműködést szabályozñ intézmények szellemében működtetik. Mindezzel párhuzamosan zajlik a világűr meghñdìtásának folyamata, amely döntően befolyásolja a kommunikáciñs hálñzatok globális gazdaságtanát. Az URH rádiñs távközlés meghonosìtása, amely az 1950-es években indul meg, paradox mñdon lassìtja a nemzetközi összeköttetések rendszerének kiépülését, hiszen a rövidhullámú (hertzi) nyalábok terjedéséhez, a Föld görbülete miatt, egymástñl maximum 40-50 kilométerre elhelyezkedő reléállomásokra van szükség. A világűr meghñdìtása után azonban többé már nem elképzelhetetlen, hogy egy műhold hordozza a rövidhullámú összeköttetés megteremtéséhez szükséges reléállomást. Egy távközlési műhold voltaképpen nem más, mint egy rövidhullámú reléállomás, amely nagyon magasan lebeg a Föld felett. Sikeres működtetéséhez két előfeltételnek kell teljesülnie: egyrészt kellőképp megbìzhatñ jelerősìtővel kell ellátni a műholdakat, hiszen javìtásuk értelemszerűen igen nehézkes; másrészt pedig ki kell fejleszteni a kilövésük technikáját. A harmincas években már számos országban folynak a (hadi célra felhasználhatñ) rakétákkal kapcsolatos kìsérletek.68 A háború után a rakéták tudományos felhasználása kerül előtérbe (az első, 1955-ben nyilvánosságra hozott, amerikai rakétafejlesztési terv a nemzetközi geofizikai évhez kötődik). A világűr meghñdìtásának folyamata azonban már ismét a hidegháború következtében gyorsul fel. 1957. oktñber 4-én a szovjetek pályára állìtják az első szput-nyikot; 1958. január 31-én az amerikaiak pályára állìtják az Explorer 2-t. Mindez persze nem gátolja meg az ATT nevű amerikai telefontársaságot abban, hogy tovább kìsérletezzen a távközlési műholdak fejlesztésével: 1960-ban a társaság fellövi az Echñt, egy hatalmas, a jeleket visszatükrözni képes fémgömböt. Az első, beépìtett erősìtővel ellátott műhold az 1962-ben pályára állìtott Telstar. A távközlési műholdak ezekben az években igen sajátos körülmények között fejlődnek, hiszen mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetuniñ féltve őrzi befolyási övezete felett gyakorolt hatalmát. Az érintett országok földrajzi helyzetének sajátosságait maximálisan kihasználñ Interszputnyik-hálñzat földközeli röppályákon mozgñ álcázott műholdakat használ. A nyugati országokat kiszolgálñ, 1964-ben beindìtott Intelsat-rendszer geostacionárius pályán mozgñ műholdakra és a rögzìtett földi antennahálñzatra támaszkodva sugároz. Noha a tenger alatti kábelekhez hasonlñan a műholdas rendszerek teljesìtménye folyamatosan növekszik, a keresletet egy pillanatra sem képesek kielégìteni: az Intelsat I műhold még csak 240, az 1984-ben pályára állìtott Intelsat II már 15 ezer telefonsávval rendelkezik, a televìziñs csatornákrñl nem is beszélve. A fejlett nyugati országokat tömörìtő Intelsat-rendszer elméletileg a tagok együttműködésén alapul, az Egyesült Államok azonban, az amerikai székhelyű Comsat társaságnak köszönhetően, ellenőrzése alatt tartja a hálñzatot. Az együttműködő országok (Franciaország, Anglia, Németország, Olaszország) részt vehetnek ugyan az alkatrészek előállìtásában, az Intelsat-rendszert azonban nem kényszerìthetik versenyre, azaz csak olyan műholdakat állìthatnak pályára, amelyek kizárñlag saját nemzeti területükön sugároznak. A tiltás alñl csak az oktatási vagy tudományos célokat szolgálñ, vagy a világ egy-egy meghatározott részét kiszolgálñ műholdak (Arabsat) mentesülhetnek. Amikor (1984-ben) az amerikai kormányzat úgy határoz, hogy a kép- és adatátvitel, valamint a telefonos kommunikáciñ szférájában versenyhelyzetet teremt, az ügyben érdekelt körök mozgolñdni kezdenek. Sokan arra spekulálnak, hogy eurñpai, magánkézben lévő műholdak fölözik majd le a hagyományos szolgáltatñk forgalmát. Ez utñbbiak egyébként tarifáik drasztikus csökkentésével prñbálják elejét venni a várhatñ nehézségeknek. Mind a tenger alatti kábelekkel, mind a műholdakkal kapcsolatban megfigyelhető az a jelenség, hogy a nemzeti politika elválik a kutatási és innováciñs politikátñl. Egyes országok – például Franciaország – eurñpai fejlesztési 68

André Lebeau: L’espace en héritage. Paris, 1986.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) tervekre, illetve állami kutatñintézetek tevékenységére támaszkodva prñbálnak szert tenni a világűr meghñdìtásához szükséges technolñgiákra (kilövők, műholdak gyártása és működtetése stb.). Más országok, például Anglia vagy Olaszország egymással a legmagasabb szintű partneri viszonyt kialakìtva fejlesztik technikai kompetenciáikat. Ezzel párhuzamosan az átjátszñrendszerek egyre nagyobb forgalom bonyolìtására válnak képessé. Az 1970-es években a fejlett országok lakñi között már nem manuális úton teremtenek összeköttetést a telefonközpontok, az 1980-as évekre pedig már a kevésbé fejlett országok is rendelkeznek automata telefonközponttal, amelynek elterjedése egyébként is fontos feltétele a telefonhálñzat globalizáciñjának. Az országos hìvñszámok rendszerének folyamatos bővülése arra utal, hogy a fejlett országok háztartásainak telefonellátottsága a 95%-hoz közelìt, illetve hogy a telefontulajdonosok várakozás nélkül kapcsolatot teremthetnek külföldi előfizetőkkel.

4.1.2. A numerizáció Tegyünk emlìtést egy másik, a kommunikáciñ technikai rendszerének egészét mélyen érintő jelenségről: a jelek analñg feldolgozását a jelek numerikus feldolgozása váltja fel. Az új eljárás során a jelről „mintát vesznek”, értékét meghatározott időintervallumokban felmérik, az ìgy nyert értéket pedig numerikus formában továbbìtják, majd helyreállìtják (dekñdolják). Az ily mñdon továbbìtott jelek voltaképpen megegyeznek a számìtñgépek által használt jelekkel. Ennek köszönhetően a számìtñgépek működési elvéből adñdñ szinte végtelen lehetőségek a távközlési informáciñáramlás szolgálatába állìthatñk. A kábelek útján történő informáciñátvitelt a hetvenes években, tehát nem sokkal a telefonközpontok (1975) előtt numerizálják. A rövidhullámú (hertzi) nyalábokat, az üvegszálas kábeleket és a műholdakat a nyolcvanas években numerizálják; a televìziñzás bizonyos szegmenseinek numerizáciñja azonban még ma is várat magára. A numerizáciñ nagyságrendekkel olcsñbbá teszi a hálñzatok működését, sikerének köszönhetően válik elképzelhetővé, hogy a mobiltelefonok azokban az országokban is elterjedjenek, ahol ezt megelőzően csak mérsékelt piaci sikert arattak. Az 1980-as években sokan gondolták úgy, hogy a numerizáciñ közelebb hozza majd egymáshoz a távközlést és az informatikát, ez a közeledés azonban még nem történt meg. Bár a távközlés és az informatika technikai téren kezdetektől fogva igen közel állnak egymáshoz, egészen eltérő jogi és ipari környezetben fejlődnek, aminek következtében teljesen eltérő üzleti és piaci stratégiák szerint működnek.

4.1.3. A távközlés szigorúan szabályozott világa A távközlés világában két, időben egymást követő szervezeti modellt különìthetünk el. Az első, a távközlés fejlődését a kezdetektől az 1970-es évek végéig biztosìtñ modell legjellemzőbb vonása az országonként más és más formát öltő (a modell eurñpai és amerikai megvalñsulása különösen sok ponton tér el egymástñl), gazdasági és katonai-politikai megfontolásokbñl meghonosìtott, igen szigorú törvényi szabályozás. Ebben az időben a távközlést illetően minden országban szilárd nemzeti együttműködés alakul ki egy nagy megrendelő, egy (vagy több) nagy beszállìtñ és a nemzeti tudományos kutatás irányìtñi között. Ezekben az években a távközlés a kìnálatra, nem pedig a keresletre támaszkodva fejlődik. Végül, a távközlésre igen jellemző ekkor, hogy rendszeresen megválik korábbi „szövetségeseitől”, a rádiñtñl, a televìziñtñl, az informatikátñl, az űrkutatástñl stb. 1970 után a fentebb vázolt modell – elsősorban a technika fejlődésében (itt elsősorban a numerizáciñra kell gondolnunk) gyökerező gazdasági okoknak köszönhetően – komoly átalakuláson megy keresztül. A dereguláciñ és a non-reguláciñ folyamata69 alapvetően megváltoztatja a távközlés jogi környezetét. Az ipar fejlődésének köszönhetően a kutatñk, a megrendelők és a gyártñk együttműködésének már nem szabhatnak gátat az elavult nemzeti keretek. Az új szolgáltatások, amelyek kifejlesztését ezentúl a kereslet ösztönzi, csak akkor lehetnek sikeresek, ha gyártñik és működtetőik keresik az együttműködést a rokon területeken (a képiparban és az informatikában) tevékenykedőkkel, és megszerzik a szükséges gyakorlati tudást. Az átalakulás természetesen azzal jár, hogy a különféle iparágak határterületein komoly feszültségek mutatkoznak. A bajok természetesen az Egyesült Államokban jelentkeznek először. A törvénykezés korszerűsìtését mindig fontosnak ìtélő amerikaiak rendszeres időközönként vizsgálñbizottságokat állìtanak fel, amelyek feladata a különféle vállalatok között fennállñ viszonyok, versenyük és szolgáltatásaik feltérképezése. Az elmúlt negyven év döntéseire általában az jellemző, hogy a törvényhozñk, a legnagyobb telefontársaság, az ATT mozgásterét minél kisebbre szűkìtve, megprñbálnak más távközlési cégeket is kedvező versenyhelyzetbe hozni. A legnehezebb kérdés: hol kell meghúzni az informatika határát? 1966-ban, 1972-ben, majd 1976-ban vizsgálatok és határozatok egész sora foglalkozik a problémával: vajon az adatátvitel távközlési tevékenység-e (ez esetben szigorú szabályozásra szorul), vagy inkább informatikai tevékenység (ekkor pedig teljes szabadságot élvez)? Dereguláciñn a meglévő gazdasági szabályozás enyhülését kell értenünk, a nonreguláciñ pedig azt jelenti, hogy új, eddig értelemszerűen szabályozatlan tevékenységeket meg sem prñbálnak törvényekkel kordában tartani. – A ford. 69


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) Végül, 1982-ben, az amerikai igazságügy-minisztériumnak sikerül kiharcolnia, hogy a nagy távközlési cég alapvető változtatásokat hajtson végre szerkezeti felépìtésében. Az ATT felszámolja 22 helyi társaságát, megőrzi viszont a long linest, és engedélyt kap arra is, hogy újonnan létrehozott leányvállalatain keresztül továbbra is ellássa a lakosságot telematikai és hozzáadott értékeket is tartalmazñ szolgáltatásokkal, mindemellett a külföldi piacrñl sem kell kivonulnia. Ekkor azonban új problémák merülnek fel: mi jellemzi majd a helyi szolgáltatñk között fennállñ viszonyt? Ki fogja finanszìrozni a tudományos kutatásokat? Milyen irányban fejlődnek majd a telematikai szolgáltatások? 1995-ben az ATT vezetése úgy dönt, hogy minden eddigitől eltérő szellemben formálja át a vállalatot. Az erősen hierarchizált vezetési struktúra szerint újjászerveződő vállalat felad minden, a hálñzatok működtetésével kapcsolatos ipari tevékenységet, és kivonul az informatikábñl is. A telefontársaságok engedélyt kapnak arra, hogy részt vegyenek a helyi videokommunikáciñs hálñzatok működtetésében. Ezek a döntések komoly – noha csak közvetett – hatást gyakorolnak az eurñpai távközlési rendszerekre is. Az amerikai társaságok egyre erősebb politikai nyomással prñbálják elérni az eurñpai piacok megnyitását. Az Eurñpa Tanács állásfoglalása szerint a piacok megnyitása és a konkurencia erősödése leszorìtaná az árakat, és versenyképesebbé tenné az eurñpai vállalatokat – különösen az új távközlési szolgáltatások terén. Az új helyzet azonban arra kényszerìtené az eurñpai országokat, hogy alapjaiban gondolják újra a postai szolgáltatások közhasznú rendszerét, amely pedig már a század első évei ñta működik. Angliában a British Telecom és a Mercury gyorsan szövetségre is lép egymással. A német és a francia távközlési piac megnyitása, valamint a német és a francia szolgáltatñk részleges privatizáciñja következik. A két ország kormányzata, a régi, továbbra is érvényben lévő rendszer által nyújtott lehetőségeket maximálisan kihasználva, jñl megválogatja, mely telefonés mobilcégeknek ad engedélyt arra, hogy konkuráljanak az állami szolgáltatñkkal.

4.1.4. Az informatika átalakulásai Fejlődésének első negyven éve során az informatika viszonylag távol maradt a média világátñl. Az ismeretek létrejöttében és megoszlásában bekövetkező változásokhoz az informatika a tudományos kutatásban és az igazgatásban alkalmazott rendszerek kiépìtésével járult hozzá. Paradox mñdon az informatikárñl szñlñ diskurzusnak volt a legnagyobb szerepe az emberek gondolkodásmñdjának megváltozásában. A háború évei alatt felgyorsulnak a – számìtñgépek elődeinek tekinthető – nagy számolñgépekkel kapcsolatos kìsérletek. A szñban forgñ számolñgépek azon programozhatñ szerkezetek sorába tartoznak, amelyek prototìpusa Bab-bage-nek a 19. század első éveiben készìtett szerkezete volt.70 A 20. század első felében egyre nagyobb igény mutatkozott a pontos számìtásokra, többek között a repülés (Zuse a pontos repülési adatok kiszámìtása céljábñl fejlesztette ki az első német számolñgépeket) és a ballisztika (az első amerikai programozhatñ számolñgépet egy ballisztikai kutatñintézet használta) fejlődésének köszönhetően. Az új matematikai eszközök elterjedése is felgyorsìtja a programozhatñ szerkezetek elméleti alapjainak kidolgozását – Angliában Alan Turing dolgozik a problémán, az Egyesült Államokban pedig számos kutatñt foglalkoztat a nagy hadászati jelentőségű kérdés. Továbbra is fennáll azonban egy komoly technikai probléma: hogyan lehetséges a jel materializálása elfogadhatñan alacsony hibaszázalékkal? Az első amerikai kalkulátor, az ENIAC 18 ezer elektroncső használatával prñbálja áthidalni a nehézségeket, ez az eljárás azonban csak kevéssé megbìzhatñ. A megoldásra a Bell Laboratories talál rá 1948-ban: a tranzisztor a végeredménye annak az 1939ben kezdődő kutatási programnak, amelynek célja új jelhordozñk feltalálása volt. A program elsősorban az telefñniát volt hivatott szolgálni, a tranzisztor feltalálása azonban a technika más szektorait is forradalmasìtotta. A kitűnő erősìtőnek bizonyulñ tranzisztort a távközlésben a különféle rádiokommunikáciñs és a tenger alatti kábeleken alapulñ technolñgiák alkalmazzák. Informatikai jelentősége abban rejlik, hogy képes a jelek megbìzhatñ materializálására. Az elektronika fejlődése következtében radikálisan megnő egyes termékek teljesìtménye, csökkennek viszont a járulékos költségek. Az integrált áramkörök (1964), majd a mikroprocesszorok kifejlesztése fontos állomásait alkotják annak a folyamatnak, amelynek során az egyre nagyobb mértékben miniatürizált hordozñk egyre több funkciñt képesek ellátni. Ezzel párhuzamosan a programozñk egyre hatékonyabban integrálják a különféle rendszereket, megkönnyìtve a program és a felhasználñk között zajlñ párbeszédet. Ennek ellenére az informatika egészen a hetvenes évek végéig roppant kiterjedt, kizárñlag katonai és tudományos célokra alkalmas rendszereket hoz létre. Léteznek kisebb teljesìtményű szerkezetek is, amelyek az igazgatásban, illetve ismétlődő jellegű és költséges számìtások (például statisztikai felmérések, akták vagy pénzügyi és számviteli adatok kezelése) során használhatñk. Az igen drága rendszereket azonban csak vállalatok és igazgatási szervek engedhetik meg maguknak. A programkészìtők minden egyes alkalmazáshoz külön programot ìrnak. A világ legjelentősebb informatikai cége az IBM (International Business Machine), de az eurñpai országok ipari potenciálja sem elhanyagolhatñ. Az angol 70

Robert Ligonnière: Préhistoire et histoire de l’informatique. Paris, 1987.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) informatika, amely hosszú évekig úttörő szerepet töltött be, fokozatosan elveszìti vezető helyét; a német Siemens, az olasz Olivetti és a francia Compagnie des Machines Bull sikere azonban arra utal, hogy az eurñpai nagyhatalmak mindent megtesznek a nemzeti ipar védelmében. Az informatikai szolgáltatñ cégek voltaképpen abbñl húznak hasznot, hogy a különböző gépek alkatrészei és programjai nem csereszabatosak, a felhasználñknak tehát feltétlenül szükségük van a szakértelmükre. Az 1980-as években a helyzet sokban megváltozik. Ügykezelői és szöveg-szerkesztő programokkal, valamint standardizált tabulátorokkal ellátott számìtñgépek sokszìnű kìnálatábñl választhatnak a középvállalkozások és a szabadfoglalkozásúak. Az új felhasználñk sohasem foglalkoztak programozással, ez nem is áll szándékukban; az új számìtñgépeket úgy alakìtották ki, hogy az informatikailag teljesen képzetlen „amatőrök” is kezelni tudják őket. Az átalakulás levezénylésében a legnagyobb szerepet az Apple vállalta magára. A sokszorosìtñ eszközök fejlesztésére szakosodott Xerox Corporation kutatñintézetében dolgozták ki az új informatika alapjául szolgálñ ötletet: a számìtñgép képernyőjének egy ìrñasztalhoz kell hasonlìtania, a programokat pedig oly mñdon kell megszerkeszteni, hogy a gépével párbeszédbe bocsátkozñ felhasználñnak ne kelljen változtatnia megrögzött szokásain: kinyithat egy dossziét, maga elé terìthet egy üres lapot, szövegének vázlatát a szemetesbe dobhatja stb.71 A felhasználñk ezentúl nem nehezen megjegyezhető szöveges parancsok segìtségével közlik szándékaikat, elég, ha a képernyőn aprñ szimbolikus rajzocskákra, az ikonokra kattintanak. Ezen az elven működnek a nagyközönségnek szánt programok; az IBM maga is olyan szoftvereket fejleszt ki, amelyek képesek hasonlñ funkciñk ellátására.72 A világon eladott számìtñgépek száma exponenciálisan nő, mìg áruk folyamatosan csökken. Az évről évre nagyobb teljesìtménnyel és tárkapacitással rendelkező számìtñgépek egyre kényelmesebb felhasználást tesznek lehetővé. A személyi számìtñgépek korának beköszönte egyben azt is jelenti, hogy eddig ismeretlen piaci szereplők is előállhatnak újìtásokkal. A tevékenységi körök a következőképpen oszlanak meg: a japánok szinte egyeduralkodñk a képernyők és a memñriák előállìtásában; az amerikaiaknak viszont (gondoljunk csak az Intelre) a processzorok piacán nincsen versenytársuk. A szoftverek piaca két nagy részre oszlik. Az alapszintű felhasználñi programok (amelyek nélkül voltaképpen lehetetlen a személyi számìtñgépek működtetése) világát a Microsoft uralja. A cégñriás ráadásul döntő befolyással rendelkezik a felhasználñi szoftverek piacán is; ellenfeleinek a programcsomagok eladása terén sem terem sok babér. A szoftverek előállìtásábñl Eurñpa gyakorlatilag teljesen kimarad. Két okkal magyarázhatñ, hogy a személyi számìtñgépek egyelőre nem hñdìtották meg a tömegfogyasztási cikkek piacát: egyrészről az eurñpai országokban még viszonylag drágák, másrészről pedig felhasználhatñságuk eléggé korlátozott. Egy átlagos család nem bonyolult számìtásokkal vagy szövegek szerkesztésével tölti az idejét. A házi videñ térhñdìtása ñta a családi piacot kizárñlag a mozgñképekkel (a fiatalokat pedig az elektronikus játékokkal) lehet meghñdìtani. Nem véletlen hát, hogy a mikroinformatika fejlődéséért felelős döntéshozñk az 1990-es években minden figyelmüket erre a két ìgéretes területre fordìtják.

4.1.5. Az informatikáról szóló diskurzus Az informatika jelentőségét a háborút követő években csak akkor ismerhetjük fel, ha alaposan megvizsgáljuk az iparág fejlődését kìsérő kommentárokat, jñslatokat és gondolatokat. 73 Az informatika lehetséges társadalmi következményeivel először Norbert Wiener foglalkozott behatñan, méghozzá 1942 és 1948 között ìrott, kibernetikai tárgyú munkájában.74 Bár maga a kifejezés már rég kiment a divatbñl, a művet ma is érdemes tanulmányozni. A háború idején olyan szerkezeteket állìtottak elő, amelyek képesek voltak arra, hogy elemezzék a külső forrásbñl származñ informáciñkat, illetve arra, hogy ezen elemzések alapján és egy előre meghatározott célt szem előtt tartva döntéseket hozzanak. A szñban forgñ rendszerek működésének elemzésekor a következő terminusokat honosìtották meg: adñ, vevő, üzenet és visszacsatolás (feed back). A folyamat sematikus leìrásában szerep jut a „zaj” fogalmának is, amely voltaképpen a kommunikáciñ megzavarását jelenti. Ezekben az években fejlesztik ki az első számìtñgépeket, amelyek sikere a legvadabb spekuláciñkat indìtja el a mesterséges intelligencia kérdésében. A hagyományos humanista elképzelések hanyatlása voltaképpen azon tudñsok kezére játszik, akik arra tesznek kìsérletet, hogy kibernetikai eredetű fogalmaikat átültessék a humán tudományokba, azaz a kibernetikát a társadalmi kommunikáciñ egy lehetséges modelljeként értelmezzék. A vita két fő kérdés körül zajlik: reprodukálhatñ-e az emberi gondolkodás, illetve hogyan járulhat hozzá az informatika a társadalmi élet megtervezéséhez? Az első számìtñgépek meggyőző teljesìtménye sokakban azt az illúziñt táplálja, hogy az emberi gondolkodást lehet művi úton szimulálni, sőt helyettesìteni. Alan Turing 1951-

Steven Levy: Insanely Great. The Life and Times of Macintosh. The Computer that Changed Everything. London, 1995. Daniel Ichbiah: Bill Gates et la saga de Microsoft. Paris, 1995 (jñval átfogñbb munka, mint azt a cìme sejteti). 73 Daniel Bougnoux: La communication par la bande. Introduction aux sciences de l’information etde la communication. Paris, 1991. 74 Philippe Breton – Serge Proulx: L’Explosion de la communication. Paris, 1989. 71 72


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) ben arrñl ìr, hogy amennyiben sakkozás közben egy gép pontosan úgy reagál, mint egy ember, olyannyira, hogy nem is tudjuk eldönteni: gép vagy ember ellen játszunk-e, bátran állìthatjuk, hogy az emberi gondolkodás reprodukálhatñ. Turing kortársai észlelik ugyan, hogy a számìtñgépek képtelenek a komplex gondolkodás reprodukálására, úgy vélik azonban, hogy ez csak a hiányzñ kapacitáson múlik: ha a kutatás képes lesz megnövelni a lehetséges kombináciñk számát, a gép „gondolkodni” fog. A kibernetika által közvetìtett ideolñgia úgy tekint a kommunikáciñra, mint a társadalom globális rendszerének alapkövére, amely képes felváltani az avìttnak ìtélt humanizmust. Ha azt feltételezzük, hogy egy adott társadalomban az élőlényektől (az embertől, az állatoktñl, a növényektől) a gépekig minden szìntiszta kommunikáciñ, a 20. századra oly jellemző „barbárságot” értelmezhetjük a rossz informáciñáramlás következményeként, fizikai terminussal élve „zajként”. Norbert Wiener szerint a társadalmat az entrñpia fenyegeti (ez a termodinamikai kifejezés azt az állapotot jelöli, amikor a molekulák ellenőrizhetetlen mozgása rendezetlenséget idéz elő). A „társadalmat belülről emésztő bomlási folyamatra” válaszul az informáciñ akadálytalan áramlását lehetővé tévő szerkezetekre (azaz a számìtñgépekre és a különféle távközlési rendszerekre) támaszkodñ kutatásnak egy új társadalom elméleti alapjait kell megvetnie. Ez a technikusi szemléletről árulkodñ gondolat bizonyos értelemben a 19. század végi utñpisztikus elképzelések azon hagyományába illeszkedik, amelyek a távìrñ elterjedésétől a világméretű demokrácia megvalñsulását várták. Wiener gondolkodása kiindulñpontul szolgál három, a hetvenes években igen termékenynek bizonyulñ idea: a merevség és tanulási képesség, a titkolñzás és átláthatñság, végül az ismeretek tárolása és az informáciñ szabad áramlása ellentétpárjainak számára. Mindebben nem nehéz felismernünk az 1970-es évek kaliforniai gondolkodásának legfontosabb kérdéseit, amelyek a hidegháború és a vietnami konfliktus éveiben igen nagy jelentőségre tettek szert az amerikai társadalom és az eurñpai társadalmak némelyikének életében. 75 Az átláthatñság követelésével már a legrégibb utñpiákban is találkozhatunk, a hadsereg és a hadiipar azonban olyan ñriási befolyással rendelkezik az informatika fejlődése felett, hogy az 1970-es évekre a kérdés különösen fontossá vált. Norbert Wiener harcosan kiáll a szabad informáciñáramlás, az átláthatñság, a tanulási képességek fejlesztése mellett, és hangsúlyozza a titkolñzás, a mozdulatlanság, a merevség elleni harc elkerülhetetlenül szükséges voltát. Wiener gondolkodása ihlette meg 1960-as évek kaliforniai filozñfusait és a militáns ellenkultúra (small is beautiful) képviselőit, illetve mindazokat, akik megprñbáltak ellenállni a hadiipari nyomásgyakorlñ csoportoknak és a „másik” informatikának, azaz az Apple létrehozñinak, a gazdaság rendszerébe beilleszkedő, tehetséges vállalati vezetőkké avanzsálñ fiatal programozñknak. Wiener a kulturális megújulást keresők apostola. A Szovjetuniñ összeomlása egyébként arra enged következtetni, hogy igazuk volt a small is beautiful-elv védelmezőinek. Philippe Breton és Serge Proulx a következő állásponton vannak: „A szovjet példa, éppen kontrasztja által, azt bizonyìtja, hogy a nyugati országok – anélkül, hogy ennek minden pillanatban tudatában lennének – a háború utáni években egy ñriási jelentőségű, valñdi kulturális forradalmat hajtottak végre. Voltaképpen ez a kulturális forradalom tette lehetővé az újìtñ szellem felszabadulását a kommunikáciñs technikák szférájában.” 76 A társadalom megújìtását a kommunikáciñs technikák fejlesztése útján megvalñsìtani kìvánñ amerikai filozñfia különféle csatornákon keresztül hñdìtja meg Franciaországot. Sikerének kézzelfoghatñ jelei vannak: szelleme inspirálja például a rövid életű Informatikai Világközpont létrehozását, amelynek filozñfiája a következő tételeken alapult: a nehézipari (a vas-, a bánya- és a textilipari) termeléshez kapcsolñdñ szerkezetek kora lejárt; velük együtt kell eltűnnie a munka hagyományos szervezeti kereteinek és a hozzájuk kapcsolñdñ értékrendnek (engedelmesség, mintakövetés). Az 1980-as évek döntéshozñinak jelentős része osztotta ezt a vélekedést, amely egészen új perspektìvába helyezi például a munkanélküliség elleni küzdelmet: új munkahelyeket úgy teremthetnek, ha új, decentralizált, a szabad kezdeményezésnek és a kreativitásnak teret engedő termelési formákat honosìtanak meg. Az új tìpusú munka nélkülözhetetlen eszközének a személyi számìtñgépet tekintik. Ez az elképzelés ihlette azt a tervet, amely az általános iskolák mindegyikét személyi számìtñgépekkel látta el 1984-ben. Amikor kezdenek elszaporodni a teljesen újnak számìtñ szerkezetek (walk-manek, mobiltelefonok, hordozhatñ számìtñgépek, telefonon is lehallgathatñ üzenetrögzìtők, faxok), a gondolkodñ fők megkìsérlik leìrni a modern társadalom „nomádjait”, akik bár folyton mozgásban vannak (repülőn, autñban vagy vonaton), a modern kommunikáciñs eszközöknek köszönhetően mindig saját világuk középpontjában maradnak. Persze vannak, akik inkább a rendszer új entrñpiájának kritikáját adják. A minden irányban megállás nélkül kommunikálñ, minden pillanatban kommunikáciñs protéziseire (Paul Virilio értelmezi ily mñdon a telematikus eszközöket) szorulñ ember elveszti a valñdi kommunikáciñ képességét, és „saját” világában végső soron magányosabb, mint Everett Mendelssohn: The Politics of Pessimism: Science and Technology circa 1968. In Technology, Pessimism and Postmodernism. London, 1994, 159. 76 Philippe Breton – Serge Proulx: L’Explosion de la communication. Paris, 1989, 243. 75


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) valaha. A számìtñgép és a kommunikáciñ különféle szerkezetei már nem a gondolkodás szolgálatában állnak, hanem öncéllá váltak. A „lázas kommunikáciñ” világában élünk.

4.2. A MÉDIA METAMORFÓZISA Amìg ezek a viták zajlanak, a rádiñzás és a filmipar alapvető átalakuláson megy keresztül.

4.2.1. A rádiózás átalakulása A rádiñzás átalakulása paradox mñdon meglehetősen sokat várat magára. Az 1950-es években az amerikai törvényhozás komoly erőfeszìtéseket tesz a koncentráciñ folyamatának megfékezésére: megtiltják, hogy egy érdekcsoportnak hétnél több rádiñállomás legyen a birtokában, valamint korlátozzák a sajtñcsoportok befolyását a helyi rádiñadñk működésére. A többi médium konkurenciája megteszi a többit. A háború végén az amerikai háztartások 93%-a rendelkezik vevőkészülékkel, de a legnagyobb hálñzatok már inkább a televìziñba kìvánnak befektetni. A műsorok is nagyot változnak. A rádiñjátékok, a drámák, a vìgjátékok és a vetélkedők többsége átkerül a televìziñba, a rádiñnak elsősorban a zene marad. 1950 és 1953 között a rádiñállomások összbevétele stagnál. A rádiñ ezekben az években helyi hirdetők által támogatott, regionális jelentőségű médiummá változik. A másik jelentős változás: a frekvenciamoduláciñ az FCC által is támogatott mñdosulása. A hallgatñk igen olcsñn szert tehetnek URH-vevőkészülékekre. A tranzisztoros rádiñk hñdìtják meg a rock, majd a diszkñzene és a kommersz dalok számára a fiatalságot. A rádiñzás két, egymástñl jñl elkülönìthető piac: egyrészt az amplitudñ-moduláciñs, azaz országos érdekű, a hálñzatok által készìtett műsorok piaca, másrészt pedig a frekvenciamoduláciñs, azaz a regionális hallgatottságú, elsősorban zenét sugárzñ adñk piaca köré szerveződik. Ez utñbbiak között azonban sok olyan rádiñállomást találunk, amelyek meghatározott közönséget prñbálnak megszñlìtani: vannak kisebbségi és vallási rádiñadñk, valamint a nap huszonnégy ñrájában hìreket közvetìtő állomások is. Az oklahomai szövetségi épület ellen 1995ben elkövetett merénylet újra ráébresztette Amerikát a rádiñzás jelentőségére. Az olcsñn és egyszerűen működtethető URH-rádiñadñk viták kereszttüzébe kerülnek, mert az országban szép számmal működő agresszìv csoportosulások polgári engedetlenségre szñlñ felhìvásokat vagy éppen a bombakészìtés receptjét sugározzák rajtuk (egyébként ebben az időben már az internet segìtségével is megtehetik ugyanezt). A merénylet után a regionális rádiñállomások olyan műsorokat sugároztak, amelyekben a betelefonálñ hallgatñk a nap bármely ñrájában elmondhatták véleményüket a történ-tekről. Sokkos állapotában az országnak nagy szüksége volt a kollektìv terápia ezen formájára: az Egyesült Államok legkülönbözőbb pontjain élők akarták magukhoz ragadni a szñt, ha csak néhány percre is. A helyi adñk kezdeményezése felkelti az országos médiumok, jelesül a New York Times figyelmét. A rádiñzás a merényletet követő időszakban azt bizonyìtja, hogy továbbra is a társadalmi nyilvánosság fontos fñrumának és a közvélemény kialakulása jelen-tős helyszìnének kell tekintenünk. Franciaországban az URH-adñsáv liberalizálásának kérdése sűrűn felbukkan az 1981-es elnökválasztási kampányt kìsérő politikai vitákban. Két kérdés foglalkoztatja az érdekelteket: egyfelől, indokolt-e annak engedélyezése, hogy a rádiñállomások sugározhassanak a CB (azaz Citizen Band) hullámsávon, amelyet eddig szinte kizárñlag a kamionosok, illetve a személyszállìtásban dolgozñk használtak; másfelől, indokolt-e annak engedélyezése, hogy az adñállomások szabadon sugározhassanak az URH-adñsávon? A két kérdés megvitatása alkalmat ad két, egymással élesen szemben állñ elképzelés megütközésére: a hagyományos és tekintélyelvű állam hìvei tartanak a kommunikáciñ ellenőrizetlen formáinak felbukkanásátñl; sokan vannak azonban, főleg fiatalok, akik sajátos kulturális aspiráciñkkal rendelkeznek, ők a rádiñzástñl az önkifejezés új formáinak meghonosìtását remélik, és azt, hogy végre az ő politikai törekvéseik is fñrumot kapnak. A tüntetések hevében egy szocialista politikus – akiből később tájékoztatási miniszter lesz – a Palais-Bourbon kerìtéséhez bilincseli magát a „szabad rádiñzás védelmében”. Az URH-adñsávot végül 1982-ben liberalizálják. A szigorú törvényi szabályozás, amelynek elsődleges célja a műsorok sok-szìnűségének megñvása, hozzájárul ahhoz, hogy a rádiñadñk egy ideig az őket beindìtñ közösségek és militáns csoportok kezében maradjanak. Az URH-adñsávon tehát a közönség minden szegmense megtalálhatta az őt érdeklő – bár nem mindig a legprofibb mñdon elkészìtett – műsorokat. A frekvenciák felügyeletével megbìzott hatñság azonban rövidesen minden befolyását elveszìti: amikor a sugárzási engedélyben meghatározott technikai határértékek tiszteletére szñlìt fel egy, a fiatalok körében közkedvelt rádiñállomást, a hallgatñk tüntetést szerveznek Párizs utcáin. Általában véve elmondhatñ, hogy a modern, a fiatalok igényeit a hosszúhullámú adñk műsorainál hatékonyabban kielégìtő, zeneközpontú kereskedelmi rádiñzás lassan meghñdìtja az URH-adñsávot. A hosszúhullámon sugárzñ adñk egyébként mindent megtesznek a fiatal hallgatñk visszahñdìtása érdekében, például nyomást gyakorolnak a hatñságra, hogy engedélyezze számukra az URH-adñsávon valñ sugárzást. Az URH-adñállomások között rövidesen elkezdődik a koncentráciñ folyamata, sőt legtöbbjük a lemeziparban tevékenykedő érdekcsoportokkal


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) is üzleti kapcsolatra lép – az állam folyamatosan kìsérletezik ugyan a gazdasági folyamatok lassìtásával, de ritkán jár sikerrel.

4.2.2. Hollywood metamorfózisai Az 1950-es évektől kezdve a mozi is komoly átalakuláson megy keresztül. A háborút követő évek változásaibñl az eurñpai művelt közvélemény elsősor-ban filmszìnházak eltűnését és a mozilátogatñk számának csökkenését észleli. A filmszìnházak látogatottsága az Egyesült Államokban 1946-ban, Angliában 1948-ban, az ipari országok többségében pedig 1955 és 1960 között tetőzik. 77 Ezt követően azonban minden országban hanyatlás kezdődik, pedig a filmgyártñk mindent megtesznek a nézők visszahñdìtása érdekében: szìnes, szélesvásznú szuperprodukciñkat készìtenek, illetve megprñbálnak nyitni a kamaszkorú közönség felé. A filmszìnházak megritkulása azonban a legkevésbé sem jelenti a mozifilm halálát; a hollywoodi filmgyártñk már az 1970-es, 1980-as években felismerik a filmterjesztés új mñdozataiban (gondoljunk a televìziñra, a házi videokészülékekre vagy a kábeltelevìziñzásra) rejlő lehetőségeket. Új cégek jelennek meg a piacon, a hagyományos majorok pedig kénytelenek olyan kommunikáciñs érdekcsoportokba betársulni, amelyekben nem feltétlenül a mozi világának képviselőié a vezető szerep. A csúcson továbbra is a háború előtti filmgyártás klasszikus vállalatai állnak: a Paramount, XXth Century Fox, Warner, Universal, Disney, Columbia. Őket a kisebb társaságok, az MGM– United Artists és az Orion követik.78 Mindannyian foglalkoznak tévéműsor-készìtéssel is. 1991-ben a televìziñs hálñzatokon és a független adñkon főműsoridőben sugárzott műsorok (filmeket leszámìtva) készìtőinek ranglistáján az első két helyet a Time Warner és a Disney foglalja el. Ugyanebben az évben az összes tévéműsor felét a hét nagy hollywoodi vállalat állìtja elő. Bár Hollywood pénzügyi viszonyrendszere a cégek közötti mozgások, a felvásárlások és az újjászervezések következtében roppant nehezen áttekint-hető, az 1990-es évek elején kikristályosodik egy általánosnak nevezhető modell, a minél több tevékenységi területet felölelő konglomerátumok modellje. Az általános tendenciát itt a Paramount példáján kìséreljük meg bemutatni: a mozivállalatot 1967-ben a Gulf and Western pénzügyi csoport vásárolta meg. A szñrakoztatñipari tevékenységben ñriási profitot szimatolñ Gulf and Western az 1980-as évek elején szervezeti változásokat hajt végre annak érdekében, hogy minél nagyobb sikereket érhessen el Hollywoodban. Első lépésként visszaállìtja a jñl csengő Paramount nevet. A vállalat jelentős bevételre tesz szert televìziñs műsorok előállìtásábñl és forgalmazásábñl. Elsődleges üzleti partnerei a nagy hálñzatok egyikéhez sem kapcsolñdñ, független televìziñadñk. A Paramount részesedést szerez továbbá egy angol televìziñs társaságban, és közvetlenül birtokol hat amerikai televìziñállomást. A vállalat fizetős tévécsatornákba is befektet, különösen nagy figyelmet fordìt a műholdas sugárzásra. A Paramount továbbra is filmszìnházak jelentős hálñzatával rendelkezik (12 országban összesen 1200 filmszìnház), de néhány nagy amerikai stadion is a birtokában van. A vállalat szervezi ezenkìvül a Miss Universe- és a Miss Americaválasztást, tulajdonosi részesedéssel bìr néhány baseballcsapatban, amelyeknek reklámjogai is az övéi. A Paramount 70 ezernél is több zenemű jogát mondhatja a magáénak, emellett az általa gyártott műsorok reklámperceit is rendszeresen értékesìti. A vállalat a könyvkiadásban és az oktatásban is részt vesz: kezében tartja például a legnagyobb amerikai tankönyv- és zsebkönyvkiadñt. A vállalat elnöke 1991-ben a következőképpen határozta meg a cég üzleti stratégiáját: „Az idén nyolcvanadik évébe lépő Paramountnak minden esélye megvan rá, hogy kihasználja a piac és technolñgia változásaiban rejlő lehetőségeket.” A vállalatot egyébként több alkalommal megkörnyékezték már bankokat és telefontársaságokat tömörìtő konglomerátumok, amelyek elsősorban a közeljövőben kiépìtendő „informáciñs sztráda” tartalomszolgáltatñi piaca iránt érdeklődnek. A mozi hőskorának másik nagy túlélője a Warner Brothers. Az egy ideje már a Warner Communications néven működő cégcsoportot a Time Inc. 1990 januárjában vásárolja meg. Az új cégcsoport, amely ezentúl a Time Warner nevet viseli, ugyanazokban a tevékenységi körökben érdekelt, mint a Paramount, sőt még egy hatalmas jogdìjügynökséggel is rendelkezik. A Time Warner létrejötte jelentős állomásnak számìt a kábeltársaságok koncentráciñjának folyamatában: az új konglomerátum a száz legjelentősebb kábeltelevìziñ közül huszonötöt birtokol. 1995-ben bejelentik, hogy a Time Warner rövidesen fúziñra lép a Turner Broadcastinggal, amelyet az 1980-as években Ted Turner (az első, megszakìtás nélkül hìreket sugárzñ műholdas csatorna létrehozñja) alapìtott. Ted Turner 1986-ban a Metro-Goldwyn-Mayer és a United Artists stúdiñitñl már megvásárolta a birtokukban lévő filmeket, majd életre hìvott egy rajzfilmcsatornát, és 1994-ben rátette a kezét az Egyesült Államok legnagyobb független filmgyártñjára. A tranzakciñ összköltségét 7,2 milliárd dollárra becsülik. A szñrakoztatñiparban érdekelt pénzügyi cégñriások célkitűzése egyértelmű: mindenképpen uralni akarják a hálñzataikat műsortartalommal ellátni képes „kreatìv” műhelyeket. 77 78

Judith Lazar: Entre rêve et réalité. Sur l’état du cinéma français. Le Débat, 1995, 112. Janet Wasko: Hollywood in the Information Age. Austin, 1994, 40.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A Time Warner legjelentősebb versenytársa a Walt Disney-ABC cégcsoport, amely az 1930-as években alapìtott rajzfilmvállalatot és a hőskor „harmadik” rádiñhálñzatát tömörìti. Konkurenseihez hasonlñan a Walt Disney-ABC is rendelkezik filmstúdiñkkal, tévécsatornákkal, kábeltelevìziñkkal, zenekiadñval, filmzenék és videofilmek forgalmazására szakosodott vállalattal, klasszikus könyvkiadñkkal, mindemellett természetesen hozzájuk tartoznak a hìres Disney-parkok is. A különféle Disney-érdekeltségek, a parkok és a tévécsatornák (például a Disney Channel) együttműködése töretlen. A parkokkal rendelkező csoport értelemszerűen megszenvedte az ingatlanválságot. A hollywoodi vezető szerepét a mai napig megtartñ XXth Century Foxot 1985-ben Rupert Murdoch cége, a News Corporation vásárolja meg. Murdoch következő szavai jñl illusztrálják a nagy kommunikáciñs cégcsoportok Hollywoodban követett stratégiáját: fontosnak ìtélik a terjesztői és sugárzñi hálñzatok ellenőrzését is, de különösen nagy figyelmet fordìtanak a nélkülözhetetlen nyersanyag, a műsorok kézbentartására: „Tevékenységünk alapjául az a filozñfia szolgál, amely szerint nincs jelentős különbség a médiumok között. Céljaink közé tartozik a kreatìv tehetségek felfedezése és bátorìtása, márpedig a tehetségeknek mindegyik médiumban meg kell állniuk a helyüket. Úgy véljük, hogy az előttünk állñ legfontosabb kihìvás az, hogy kivételes kreativitásrñl tanúskodñ termékeket legyünk képesek szolgáltatni. A hordozñk (hardware) fejlesztése79 csak másodlagos szerepet játszik terveink között.” Végül megérkeznek Hollywoodba a japánok is. A Sony tulajdonosa 1991-ben azzal sokkolja egész Amerikát, hogy megvásárolja a Columbia Picture Entertainment vállalatot, valamint egy kisebb, a Batman előállìtásával hìressé vált céget. A Sonynak műsorokra is nagy szüksége van, hiszen az általa forgalmazott, nagyközönségnek szánt elektronikai termékeket tartalommal is meg kell tölteni. A Columbia megvásárlásával a japánok egy 2700 filmből és 23 ezer filmsorozat-epizñdbñl állñ „könyvtárra” is szert tesznek. A Columbia emellett nagy tapasztalattal rendelkezik a filmsikerek tévéképernyőre adaptálásában, és munkatársai azzal is tisztában vannak, hogyan kell olyan vetélke-dőket szervezni, amelyeket később a világ számos televìziñja megvásárol (például a Szerencsekerék). A hagyományos hollywoodi kultúra mindazonáltal roppant nehezen egyeztethető össze a sajátos japán vezetési stìlussal. A japán vezetők nem képesek megbarátkozni a hollywoodi producerek túl bohémnak ìtélt stìlusával; az amerikai munkatársak viszont azt vetik tengerentúli főnöke-ik szemére, hogy kizárñlag a haszon szempontjábñl ìtélik meg tevékenységüket. Négy év együttműködés után tehát a két cég útjai elválnak. 1990 januárjában a Matsushita felvásárolja a Media Communications As-sociation (MCA)–Universalt, amely akkoriban a legvonzñbb befektetések közé tartozik, hiszen a vállalat nemcsak filmsikerek (például a Vissza a jövőbe), de hìres televìziñs sorozatok gyártására is képes. Az MCA–Universal emellett kábeltelevìziñkkal, hagyományos televìziñadñkkal és videofilm-kiadñkkal rendelkezik. Különösen nagy tapasztalatra tett szert a merchandising terén: a cég kezeli a Madonnával, a baseball-ligával és a Greenpeace-szel kapcsolatos reklámjogokat; nem használt hollywoodi stúdiñit pedig vidámparkokká alakìtotta. A tulajdonosváltás miatt azonban az MCA–Universalnak fel kellett adnia a Yosemite Nemzeti Park tervezett helyreállìtásában birtokolt koncessziñs jogait, az érvényes amerikai törvények ugyanis nem teszik lehetővé, hogy külföldi tulajdonú vállalat végezzen ilyen és ehhez hasonlñ megbìzásokat. Az új tulajdonos, a Matsushita uralja a szabvány-VHS házi videñk piacát, a vállalat forgalmazza emellett a Panasonic televìziñk működéséhez szükséges alkatrészek túlnyomñ részét. A Matsushitának természetesen komoly érdekeltségei vannak az elektronikai iparban is: gyártanak faxgépeket, személyi számìtñgépeket, fénymásolñkat, telefonközpontokat és telekonferenciarendszereket is. A japán vállalati kultúra és a hollywoodi tradìciñk együttese azonban ez esetben sem garantálja a sikert: 1995-ben a Matsushita kiszáll a szñrakoztatñiparbñl. Az Orion története azt példázza, milyen nehéz dolguk van az új piaci sze-replőknek, ha helyet akarnak találni a nap alatt. Az Orion, melyet független producerek irányìtottak – annak ellenére, hogy készìtett néhány remek, sőt később kasszasikernek bizonyulñ filmet (például a A bárányok hallgatnak, a Farkasokkal táncolñ vagy éppen a Robotzsaru 2) – 1991-ben csődöt jelent. A televìziñs műsorok piacán a mai napig aktìv céget rövidesen felvásárolják. Viszonylagos sikertelensége hűen illusztrálja, hogy a filmforgalmazásban szinte lehetetlen a siker reményével versenyre kelni a nagy, integrált struktúrákkal rendelkező vállalatcsoportokkal, amelyek a forgalmazás összes csatornáját ellenőrzésük alatt tartják. A majorok egy további, döntő jelentőségű előnnyel is rendelkeznek: képesek nyomást gyakorolni a szñrakoztatñipart felügyelő hatñságokra, amelyek ìgy az esetek többségében nekik kedvező döntéseket hoznak.

5. V. fejezet | Az innováció kanyargós útjai 79

Janet Wasko: Hollywood in the Information Age. Austin, 1994, 63.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) Hálózati világ (1950–1995) „Ha már a kilenc szívvel akarod kezdeni a játékot, keresd meg az első vízhordñt, és vidd el a lépcsőig. Aztán meg is kell ölnöd, akkor két csillag és néhány buborék jelenik majd meg…” (Használati utasìtás a Fantasia nevű játékhoz)80 „A varázsszőnyegen ülve nem szabad túlzottan előrerepülni, mert akkor Aladdin nem látja a kanyarokat…” (Használati utasìtás a Super Nintendo Aladdin játékához) Az innováciñ folyamata a képiparban manapság nem azt a viszonylag egyenes vonalú fejlődési utat járja be, amely annak idején a mozifilm, a rádiñ vagy a televìziñ feltűnéséhez vezetett. Az új technikai lehetőségek új, roppant különböző felhasználñi gyakorlatok előtt nyitják meg az utat; nehezen megjñsolhatñ, melyik gyakorlat győzedelmeskedik a jövőben a többi felett. A két legutñbbi technikai újìtás – a házi videñ és a videojátékok – sikere két dolgot bizonyìt: egyrészt, hogy az újìtás csak akkor lehet sikeres, ha a technikai kereteket a felelősök képesek záros határidőn belül tartalommal („műsorokkal”) megtölteni; másrészt, a piac stabilizálñdását követően a termékek egy általánosan elfogadott (esetleg törvényi úton is meghatározott) szabványnak megfelelően készülnek majd. Az újonnan kialakult szabványtñl eltérő elven működő eszközök akkor is kiszorulnak a piacrñl, ha rendelkeznek bizonyos technolñgiai előnyökkel. Vajon az egyfunkciñs vagy a többfunkciñs szerkezeteket kell-e előnyben részesìtenünk? A döntés nem könnyű. A nehezen kiépìtett és csak lassan elavulñ hálñzatok kapacitását a gyorsan fejlődő terminálok teljesìtményéhez kell igazìtani. Végül, az új hálñzati szolgáltatások csak akkor lehetnek sikeresek, ha jñl illeszkednek a társadalmi kommunikáciñ gyakorlatába. A viziofon kudarca jñl példázza a nehézségeket. Az itt elmondottakat figyelembe kell vennünk, amikor a jelenkor kihìvásairñl, a multimédiárñl, az internetről és az informáciñs sztrádárñl gondolkodunk.

5.1. CSALÁDI VIDEÓ ÉS ELEKTRONIKUS JÁTÉKOK: A JAPÁN BIRODALOM A családi videñzás térhñdìtása a média egészének fejlődésére nézve komoly következményekkel jár, amennyiben a fogyasztñk egészen új körülmények között, házi környezetben, saját időbeosztásuknak megfelelően élvezhetik a mozifilmeket és a televìziñs műsorokat.

5.1.1. A családi videó csábítása Az 1990-es évek elején az Egyesült Államokban a televìziñval rendelkező háztartásoknak mintegy 70%-ában találunk videolejátszñt. Az országban összesen 30 ezer helyen árulnak vagy kölcsönöznek videokazettákat, leszámìtva a szupermarketeket, a benzinkutakat és egyes könyvkereskedéseket. Az amerikai lakosság havonta 300 milliñ videokazettát kölcsönöz ki, és háromszor annyian néznek videofilmeket, mint ahányan mozijegyet váltanak. 1995-ben a hollywoodi stúdiñk több bevételre tesznek szert a videofilmek, mint a filmszìnházak forgalmábñl. A videñ fejlődése felgyorsìtotta az elektronikus médiumok átalakulási és beérési folyamatát. A változások során újra nyilvánvalñvá vált, hogy a technolñgiai átalakulás nem minden, tartalomszolgáltatásra is szükség van. A videñ sikere teszi továbbá egyértelművé, hogy a nagyközönségnek szánt elektronikai termékek piacát egy új gazdasági nagyhatalom, jelesül Japán uralja. Az új eszköz diadalmas térhñdìtása azonban nem volna lehetséges a Hollywoodban dolgozñk szakértelme nélkül, akik többszörösen bizonyìtották, hogy képesek a nagyközönség ìzlését megbìzhatñan és hosszú távon kiszolgálñ kulturális termékek előállìtására. Az új technolñgia nem igényel új tìpusú tartalmi kìnálatot, és nem hoz létre új felhasználñi gyakorlatokat. Szñ sincs arrñl, hogy a családi videñzás nagyobb szabadságfokot biztosìtana a felhasználñnak a képek létrehozásában, vagy hogy a szabványìzléstől eltérő újìtásoknak engedne teret, épp ellenkezőleg; a videñ csak egy új formája a hagyományos szñrakoztatñipari termékek kereskedelmi célú forgalmazásának. Sikere hozzájárul a filmszìnházak hanyatlásához, emellett a hagyományos és a kábeltelevìziñkat is komoly versenyre kényszerìti. 81 A nagyközönségnek szánt videolejátszñ fejlődéstörténetét három szakaszra bonthatjuk: az első szerkezeteket a szakmabeliek használták képanyagok archiválására. A második szakaszban a két japán szabvány, a Betamax és a VHS küzdelmét figyelhetjük meg; a harmadik szakaszban, a VHS vitathatatlan diadalát követően, Hollywood is felismeri, hogy új alapokra kell helyeznie a filmforgalmazást. Már az 1920-as években folytak a televìziñs 80 81

Idézi Alain és Frédéric Le Diberder: Qui a peur des jeux vidéo? Paris, 1993, 93. Janet Wasko: Hollywood in the Information Age. Austin, 1994, 113.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) jelek tisztán elektronikus rögzìtésével kapcsolatos kìsérletek (amelyeket a 19. század végén tevékenykedő Waldemar Poulsen gondolatai ihlettek). Áttörésről azonban jñ ideig nem beszélhetünk. A televìziñ angol „feltalálñja”, James Logie Baird sem járt több sikerrel 1927-ben, és persze az ATT későbbi kìsérletei sem vezettek eredményre. A háború éveiben a katonai vezetést erősen foglalkoztatták a bombázñrepülőgépek és rakéták által felvett képek rögzìtésével kapcsolatos lehetőségek. A haditengerészet már 1946 ñta rendelkezik egy rendszerrel fekete-fehér videoképek archiválására. Hollywood, megérezve a televìziñ konkurenciáját, komoly összegeket fektet a szélesvásznú mozikkal kapcsolatos kìsérletekbe. A leghevesebb érdeklődést azonban a televìziñs hálñzatok tanúsìtják, elsősor-ban azért, mert az ország különböző pontjain nem egyszerre köszönt be a főműsoridő, márpedig az adások felvételére és újra lejátszására használt telemozirendszer nem jelent megnyugtatñ megoldást: 1954-ben a telemozit használñ tévéstúdiñk több filmet használnak el, mint Hollywood. Négy igen különböző vállalat versengésének lehetünk tanúi: az RCA, az angol BBC, az Ampex Corporation és a Bing Crosby Enterprises. Az első prototìpust 1951-ben, a Los Angeles-i Bing Crosby Studiosban mutatják be. A vállalat elsősorban tévéműsorok előállìtásával foglalkozik ugyan, de egymilliárd dolláros hadikutatási költségvetéssel is rendelkezik. Az első képmagnñk sokban hasonlìtanak a hangfelvevő szerkezetekhez, azzal a különbséggel, hogy a képmagnñk nagy sebességű szalagokat és ñriási tekercseket használnak. Az új szerkezetek teljesìtménye nem valami fényes: a BBC felvevője 1952-ben félñrányi műsor felvételére képes. Az RCA roppant lassú szerkezetei összesen négy és fél percnyi anyag rögzìtésére alkalmasak. Érdekes, hogy nem a vállalatñriásnak számìtñ RCA, hanem a kis kaliforniai Ampex cég fejleszti ki az első használhatñ videofelvevőt. A szerkezet összetevői között találhatunk egy laterális felbontñrendszert és egy frekvenciamodulátort. A szerkezet segìtségével felvett képek már sugárzásra alkalmasak. A hollywoodi CBS-stúdiñkban már 1956 ñta használják. Az Ampex egészen az 1960-as évek végéig uralja a videofelvételek piacát. A videoszalagra rögzìtett műsorok televìziñs szabvánnyá válnak, a telemozi fokozatosan eltűnik a szìnről. Az újdonság rövidesen felkelti a japánok érdeklődését is.82 1960-ban az Ampex szerződéses kapcsolatra lép a Sonyval, a fejlesztők azonban mintha még nem döntötték volna el, hogy a széles nagyközönséget vagy az oktatás piacát célozzák meg az új termékkel. Az 1960-as években a szakmabeliek által használt felvevőnél valamivel kisebb teljesìtményű, ám olcsñbb szerkezettel (amely lehetővé tenné a lassìtást és a kockázást) prñbálják meghñdìtani az amatőr felhasználñk piacát, de az áru nem kelendő. 1972-ben a Cartervision cég kìsérletet tesz egy olyan lejátszñ forgalmazására, amelyhez néhány előre felvett, „műsoros” kazetta is jár (további kazetták kölcsönzésére is van lehetőség). A rendszer a műsorok jogtulajdonosainak érdekeit is védi: csak a viszonteladñk rendelkeznek a szalag visszapörgetésére alkalmas (számlálñval ellátott) szerkezettel. A műsorkìnálat mintegy 200 filmből áll, köztük számos nagy, hollywoodi filmsikerrel (például a Dr. Folamour), a szalagok pedig viszonylag egyszerűen kikölcsönözhetők egy nagy áruházlánc lerakataiban. A várt siker azonban elmarad, aminek számos oka lehet: a termék bevezetését nem kìsérte erőteljes reklámkampány, a kép minősége nem tökéletes, és persze az is lehetséges, hogy a vásárlñknak nincs ìnyére, hogy csak egyszer nézhetik meg a szalagot. A Sony által kifejlesztett eljárás lehetővé teszi, hogy a felhasználñk szalagra rögzìtsék, és a nekik tetsző időpontban nézzék meg a tévéműsorokat. A költséges és nehezen kezelhető szerkezet csak az oktatási termékek piacán arat sikert. Áttörést csak a Betamax és a VHS szabvány megjelenése hoz. Ekkor fordul elő először, hogy két japán cég az amerikai piacon csap össze. A Betamax-rendszert a Sony 1975-ben fejleszti ki. Egy évvel később két japán vállalat, a Matsushita és a JVC kidolgozza a Video Home System (VHS) rendszert. A VHS rendszerű felvevők kisebbek ugyan, de egyszerre két-, négy-, majd hatñrányi műsort képesek felvenni. Ezekben az években kezd meghonosodni a japán cégeknél az a később általánossá válñ gyakorlat, amely szerint angolszász nevekkel jelölt termékeiket amerikai „fedőcégekre” támaszkodva terjesztik az amerikai piacon. A VHS-rendszer mindenesetre győzedelmeskedik: 1979-ben kétszer annyit adnak el belőle, mint a Betamaxbñl. Rövidesen a Sony is átáll a VHS rendszerű termékek előállìtására. Az amerikai és eurñpai ipar válaszul egy teljesen más elven alapulñ technolñgiát prñbál kifejleszteni. Az új szabvány rövidesen megbukik, de kudarca igen tanulságos. Az RCA és a Philips (ez utñbbi 1983-ban kiszáll) tökéletes minőségű képeket hordozñ videolemezeket forgalmaz, amelyekkel azonban a felhasználñk nem készìthetnek felvételeket. A két cég a filmvállalatok támogatását is élvezi, ez utñbbiak nyilvánvalñan a „nem ìrhatñ” hordozñk sikerében érdekeltek (a filmvállalatok nevében eljárñ Universal egyébként beperelte a Sonyt a filmek és más műsorok illegális reprodukciñjáért). Az RCA szerződés-ben állapodik meg a Disneyvel, a Paramounttal és a United Artistsszal, hogy engedélyezik mintegy ezer film lemezre rögzìtését.

82

Nick Lyons: The Sony Vision. New York, 1976.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) 1981-ben az RCA 400 dolláros áron kezdi árulni a lejátszñkat, a lemezek árát pedig 10-20 dollárban állapìtja meg (egy videoszalag akkoriban 80 dollárba kerül). A siker mégis elmarad: 1984-ben összesen 500 ezer lejátszñt sikerül eladniuk. Miben rejlik a kudarc magyarázata? Az RCA nem talált szövetségesekre. 83A cég önmagával konkurált, hiszen a videolemezekkel egy időben hagyományos videolejátszñkat is árult. A videolemezek forgalmazásának körülményei nem kedveztek a viszonteladñknak. A jñ hìrére igen kényes RCA nem lép be a pornñfilmek piacára, amely pedig igen fontos szerepet játszott a videokazetták elterjesztésében. A videolemez sikertelenségének legfontosabb oka azonban az, hogy a fogyasztñk jobban szeretik a rugalmasabb videoszalagot. A videokazetták jobban alkalmazkodnak a széles néptömegek elvárásaihoz. Rövid időn belül kiépül az ország egész területén a videokazetták forgalmazásának hálñzata, amelyet a piac kiterjesztésében érdekelt viszonteladñk alkotnak. A videokazetták piacának fellendülését néhány joghézag teszi lehetővé. A Sony videokazettáinak megjelenése után Hollywood rövidesen felismeri, hogy a kalñzfelvételek súlyosan veszélyeztetik érdekeit. A filmvállalatok tehát beperelik a japán céget, de az amerikai bìrák hosszú éveken keresztül az „első forgalmazás” elvét látják érvényesnek a problémára: a vásárlñ nem sugározhatja, nem is vetìtheti le fizető nézők előtt, ám annak semmi akadálya, hogy kikölcsönözze a megvett műsort. Ez a törvényértelmezés nagyon kedvez a kazettakölcsönzők üzletmenetének, hiszen tìz kölcsönzési dìjbñl már meg is térül a kazetta ára. Az 1980-as évek végére azonban a piac telìtődik: a vállalatok egy új technolñgiára támaszkodva prñbálják felkavarni az állñvizet. Lézerrel olvashatñ optikai lemezt és jobb minőségű lejátszñkat kìnálnak a vásárlñknak. Az újìtások azonban csak mérsékelt sikert hoznak. A kép minőségét nem lehet komplikáciñk nélkül javìtani, márpedig a vásárlñkat az érdekli, hogy minél egyszerűbb legyen a termékek használata. Egyre kevesebben veszik fel a televìziñban sugárzott programokat, egyre többen döntenek viszont a „műsoros” kazetták kölcsönzése, majd az árak zuhanása után, megvétele mellett. Rövidesen a klasszikus hollywoodi filmek is elérhetővé válnak videokazettán, a filmvállalatok ugyanis kénytelenek voltak stratégiát váltani: a videolemez kudarcát követően Hollywood kész elfogadni annak lehetőségét, hogy filmjei kazettán is megjelenjenek; sőt a filmforgalmazásbñl származñ bevételek jelentős része ezentúl a videokazetták piacárñl származik. Nem szorul magyarázatra, miért tesz meg mindent Hollywood azért, hogy visszaszorìtsa a kazetták ellenőrizetlen sokszorosìtását lehetővé tevő technikai eljárásokat. Két kisebb cég, a Go Video és az Arizona Sharp kezdi meg a két olvasñfejjel ellátott (és ìgy a másolás feladatára remekül alkalmas) lejátszñk forgalmazását. Hollywood, valamint bizonyos japán és koreai ipari körök együttes nyomása a forgalmazás beszüntetésére kényszerìti a két céget, amelyek a továbbiakban csak a szakmai felhasználñk piacán értékesìthetik – erre a legkevésbé sem alkalmas – lejátszñmásolñ szerkezetüket. A stúdiñk egyébként lassan kezdik felismerni, hogy új utak nyìlnak a filmforgalmazás előtt. Egy független vállalkozñ, miután megszerezte a Foxtñl ötven film (például a MASH, a Patton és A muzsika hangjai) forgalmazásának jogait, 1977 karácsonyán (a VHS és a Betamax kereskedelmi háborújának tetőpontján) postai úton kezdi árulni a videokazettákat. Az ötlet sikeresnek bizonyul. Először a függetlenek értékesìtik katalñgusukat. A viszonteladñk-kölcsönzők hálñzatát elkerülendő, a stúdiñk szìvesen kölcsönzik ki vagy adják el maguk a filmjeiket. Elsőként a Fox és a Warner száll be a videokazettaforgalmazásba; 1981-re az összes nagy hollywoodi filmforgalmazñ kiépìti saját, videokazettaértékesìtéssel foglalkozñ alegységét. 1992-es becslések szerint Hollywood bevételeinek 35-40%-a a videokazetták forgalmábñl származik. A házi videñzás térhñdìtása nagyban befolyásolja a többi médium fejlődését is. A videñ sikerével párhuzamosan csökken, pontosabban szñlva átalakul a mozik látogatottsága. A kis filmszìnházak eltűnnek, nézőik inkább a városok frekventált helyein találhatñ mozikomplexumokba váltanak jegyet. Nehéz megállapìtani, hogy a videñ térhñdìtásával kell-e magyaráznunk a fizetős kábelhálñzatok növekedésének lelassulását 1985 után, az azonban biztos, hogy a hagyományos televìziñzás hanyatlik. A Csillagok háborúja cìmű filmet például először videokazettán forgalmazzák, ezután kerül a fizetős kábeltelevìziñk képernyőjére. Amikor végül a hagyományos tévécsatornák is bemutatják, már csak viszonylag gyenge, 35%-os nézettséget produkál. 1980 előtt a filmeket először általában a bemutatñ mozikban játszották, aztán néhány hétig után-játszották, majd a hagyományos televìziñk, végül a független csatornák vetìtették. 1983 után a videokazettán történő forgalmazás kerül a második helyre, általában 3–10 hñnappal a film mozitermi bemutatását követően. A televìziñk csak egy-két évvel később sugározhatják a filmeket. 1995-ben már a filmszìnházi bemutatñval egy időben kerül sor a videokazetták forgalmazására. A televìziñkat mindez igen súlyosan érinti, hiszen egyre kevesebb olyan filmet mutatnak be, amely felkeltheti a hirdetők érdeklődését; a filmek helyett nagyszámban bemutatott sorozatok és tévéfilmek nem jelentenek igazi megoldást a gondokra. A filmgyártás is átalakul: „kiéhezett” ügyfeleik várakozásait kielégìtendő, néhány videofilm-forgalmazñ cég saját maga vállalkozik filmek előállìtására, mint a mozi hőskorában.

83

Patrice Flichy: Une histoire comparée de deux innovations. Le vidéotext et le vidéodisque. Réseaux, no. 37. Paris, 1989.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A videñ elterjedése azonban nemcsak a filmforgalmazás ökonñmiájára, hanem a filmek esztétikájára is nagy hatást gyakorol. Mivel a videofilmekbe könnyebb trükkfelvételeket csempészni, az új médium sikere hozzájárul a kilencvenes évek elején egyébként is népszerű horrorfilmek felfutásához. A műfaj egyik klasszikusát, a Rémálom cìmű filmet például egy videñkat forgalmazñ vállalat finanszìrozta. A rendezők egyébként arra panaszkodnak, hogy mivel filmjeik videokazettán és a televìziñban is megjelennek, ñvatosan kell bánniuk a képmezővel, meg kell elégedniük a „kis képernyő” nyújtotta lehetőségekkel. A fénytechnikai finomságok is eltűnnek, hiszen a közönség úgysem tudja értékelni, a producerek pedig kifejezetten ellenzik őket. Ami az új felhasználñi lehetőségeket illeti, a házi videñzás fejlődése paradox következményekkel jár. A videñ minden kétséget kizárñan radikálisan új technolñgiai vìvmány, megjelenését kutatások, kìsérletek és újìtások egész sora tette lehetővé. Feltűnése megrázza az elektronikai ipart, amennyiben szentesìti a japán cégek uralmát, és felforgatja a médiumok között fennállñ egyensúlyt, mivel felgyorsìtja a hagyományos televìziñzás hanyatlását. A felhasználásban azonban nem hoz forradalmi változásokat. A videñzásban rejlő új technikai lehetőségek nem adnak hatalmat a felhasználñ kezébe a képek felett. A fogyasztñk nem alkotják meg saját műsoraikat, nem szerkesztik egybe a különböző hálñzatokon talált elemeket. Ha mégis önállñan prñbálnak tevékenykedni, az eredmény kiábrándìtñ. A televìziñs műsorokban szìvesen bemutatott amatőr videofelvételek az esetek többségében csak egy-egy szerencsésen elkapott, tréfás jelenetet ábrázolnak. Mind a keresleti, mind a kìnálati nyomás a bevett útra tereli vissza a felhasználñkat, akik továbbra is passzìvan „fogyasztják” a hagyományos szñrakoztatñipari termékeket. Az esztétikai formák úgy mñdosultak, hogy kevés szakértő tekinti pozitìvnak a változásokat. A házi videolejátszñk jñval kényelmesebbé teszik a felhasználñk dolgát, hiszen a térben és időben egyaránt egyedi igényekre szabva élvezhetik a rögzìtett műsorokat. Mindez összhangban van az 1990-es évekre általánosan jel-lemző tendenciákkal. A videñ elterjedése azonban azzal az előre nem láthatñ következménnyel is jár, hogy felerősödik a filmipar patrimoniális jellege, hiszen nemcsak a kezdetektől napjainkig forgatott filmek, hanem a televìziñ számára készült műsorok egy része is piacra kerül videokazettán. A videolejátszñ térhñdìtása arra is alkalmat nyújt a nagy filmgyártñknak, hogy új tapasztalatokat szerezzenek: megtanulják, hogyan érvényesìthetik az egyes műalkotásokkal kapcsolatos jogaikat akkor is, ha azokat egyik médiumbñl egy másikba ültetik át. Az 1990-es évek közepén a szñrakoztatñipar egy új technikai hordozñval áll elő: a DVD lehetővé teszi audiovizuális alkotások numerikus lemezre rögzìtését. Az új hordozñ feladatai közé tartozik, hogy a felhasználñkat „gépparkjuk” lecserélésére és házi videotékájuk megújìtására ösztönözze.

5.1.2. A videojátékok, avagy az interaktivitás felfedezése 84 A videojátékok története számos egyezést mutat a családi videñ történetével, más szempontbñl azonban ellentmond neki. A videolejátszñk térhñdìtásához hasonlñan a videojátékok fejlődése is arra szolgál bizonyìtékul, hogy a médiumok világában a japán ipar vette át az uralmat. A videojátékokat illetően azonban a japánok annak köszönhetik sikereiket, hogy képesek voltak ötletes tartalmakkal megtölteni a kifejlesztett technikai kereteket. Noha a sosem látott újdonságokkal szolgálñ videojátékok valñban forradalmasìtják a felhasználñi gyakorlatot, a közvélemény továbbra is a játékokhoz hagyományosan kapcsolñdñ kulturális értékek szerint ìtéli meg őket. A videojátékok forradalmi újdonsága abban rejlik, hogy lehetővé teszik az interaktìv felhasználñi gyakorlat felfedezését, méghozzá egyedüliként az új médiumok közül. Bár az interaktivitásrñl sok szñ esik a 20. század második felében, az új médiumok nem képesek beváltani ezen ìgéretüket. Ha eltekintünk a hadi célú kutatásoktñl, kizárñlag a videojátékok állnak kapcsolatban a virtuális valñsággal. Az 1960-as évek amerikai campusai informatika szakos hallgatñinak kreativitása szinte kimerìthetetlen volt. 1962-ben (az első távközlési műhold pályára állìtásának évében) kezd terjedni a campuson az első olyan játék, amelyet informatika szakos egyetemista talált ki: a Space War. A játékok első generáciñját azonban csak azok a tájékozott amatőrök élvezhetik, akik hozzáférnek a hatalmas laboratñriumi számìtñgépekhez. A számìtñgépek fejlődésének köszönhetően azonban tìz évvel később már egészen más a helyzet. A Computer Space, amely egy utahbeli egyetemista műve, voltaképpen a Space War adaptáciñja az arcade tìpusú játékok kedvelői számára. A mozihoz hasonlñan kezdetben a videojátékok is az akkor még elsősorban flipperekkel ellátott játéktermekbe költöznek, olyan térbe tehát, ahol összegyűlhetnek a kamaszok. Talán ezzel magyarázhatñ, hogy a kezdeti időkben a játékok „hazavitele” (azaz a családi piac meghñdìtása a videojátékok számára) nem járt sikerrel. Néhány cég – a Fairchild, az RCA és egy nagy flippergyártñ társaság – megprñbálkozott ugyan a dologgal, de komoly összeget veszìtettek a bolton. Az üzletágat a Taito (az arcade tìpusú játékok japán piacvezetője) tervezőinek kreativitása lendìti át a holtponton. A Space Invader az ekkor még roppant egyszerű játékok egész generáciñjának prototìpusa: a játékos feladata az, hogy légterét megvédje a képernyőn hullámokban feltűnő ellenséges erőktől. A Defender – amelyet egy flippergyártñ cég fejlesztett ki – az első játék, amely túllép ezen a roppant egyszerű modellen, méghozzá 84

Alain és Frédéric Le Diberder: Qui a peur des jeux vidéo? Paris, 1993.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) azáltal, hogy az oldalirányú mozgást is lehetővé teszi, s ìgy „egy potenciálisan végtelen világot képes megjelenìteni a képernyőn”. A folytonos konzolváltástñl és a kamaszok kényétől-kegyétől függő videojátékok története hirtelen fellendülések és mély válságok váltakozásábñl áll. Nem csoda, hogy sokan úgy vélik, hogy ezen a roppant bizonytalan piacon csak átmenetileg érdemes befektetni, hiszen az iparág folyamatosan a szakadék szélén táncol. Az első amerikai vállalat, amelyet a Space War kidolgozñja hoz létre, a go-játékbñl kölcsönzött Atari nevet veszi fel. 1982-ben az új japán játékok megjelenése ismét lökést ad a konzolok haldoklñ piacának. A Warner tulajdonába kerülő Atari összesen kétmilliárd dollár értékben forgalmazza termékeit abban az évben. A cég a videojátékok piacának mintegy 80%-át tartja ellenőrzése alatt. A piac kezdi felkelteni a játékipari cégek érdeklődését is. A Mattel (a Barbie előállìtñja) 1980-ban saját konzollal áll elő. A játékprogramipar fokozatosan kezd elválni a készülékek gyártñitñl, amelyek 1983-ban egyébként is válságba kerülnek. A konzolok gyártñi felismerik, hogy túl sokan vannak a piacon; egymás után függesztik fel ez irányú tevékenységüket: a Texas Intrument 1983-ban, a Mattel és a Warner pedig 1984-ben lép ki az iparágbñl. Az Atari is felszámolja készleteit. 1984-ben mindenki egyetért abban, hogy a játékkonzolok piacának befellegzett. A videojáték-ipart ekkor egy új cég, a japán Nintendo feltűnése löki át a holtponton. A Nintendo kezdetben nem több aprñcska játékipari cégnél, amely kvarcñrák és zsebszámolñgépek forgalmazása után sikerrel fejleszti ki a zsebben tárolhatñ elektronikus játékokat. Ezek az olcsñ játékok 1980 és 1983 között élik fénykorukat. Rövidesen az is kiderül, hogy az általuk kìnált NES-konzol sokkal jobb a többinél. A Sega csak később, 1986ban áll elő a Master Systemmel. A Nintendo a jñl bevált marketingmñdszerekre támaszkodva hñdìtja meg az amerikai piacot: olcsñn kìnálja a hordozñt, hogy aztán minél több játékprogramot adhasson el. A konzol száz dollárba kerül, a program ötvenbe. A japán cég szigorúan ellenőrzi a játék kiötlőit és a forgalmazñkat egyaránt. A Nintendo sikere sokak számára a japán ipar amerikai piacra gyakorolt nyomásának szimbñlumává válik. A cég egyébként egy egész kommunikáciñs rendszert épìt játékai köré: hősét, Mariñt, egyéni tulajdonságokkal látja el, emellett reklámfigurák és szakfolyñiratok sorát adja ki. A Nintendo megprñbálja kihasználni, hogy játékai kapcsolatot teremtenek az emberek között: létrehoznak egy telefonvonalat a megakadñ játékosok számára (a felmerülő problémák elemzése egyébként is fontos szerepet játszik a játékok továbbfejlesztésében). Az aggodalmaskodñ közvéleményt kibékìtendő, a cég készségfejlesz-tő játékokat is kifejleszt (Mario Paint). 1992-ben a cég mintegy négymilliárd dolláros forgalmat bonyolìt. Legnagyobb piaci versenytársa a Sega, amely már 1951 ñta importál Japánba amerikai flippereket. A Sega rövid időre a Gulf and Western konglomerátum tulajdonába kerül, majd az 1983-as válságot követően saját alkalmazottai vásárolják meg. A Sega egyébként elsősorban Megadrive nevű konzoljával arat sikereket az eurñpai piacon. 1994-re, 1995-re sok minden megváltozik. A mozgñképek feldolgozásához bőven elegendő memñriával rendelkező és CD-ROM olvasñval ellátott személyi számìtñgépek ára már elég alacsony ahhoz, hogy a családi háztartások megengedhessék maguknak megvásárlását (1995 karácsonyán egy „multimédiás” számìtñgépet Franciaországban mintegy 10 ezer frankért árultak). Először a klasszikus számìtástechnikai ipar termékei (a PCk és a Macintoshok), majd a hagyományos szoftvergyártñk (a Microsoft) törnek be a játékok piacára. A játékìrás azonban önállñan fejlődő iparágnak számìt, annál is inkább, mivel az újabb játékok annyi videojelenetet tartalmaznak, hogy már-már a mozifilmekhez válnak hasonlatossá. Egy-egy hollywoodi szuperprodukciñ bemutatñjával párhuzamosan gyakran piacra kerül a film alaptörténetére, szereplőire és képeire támaszkodñ játék is. Noha a 20. század második felében a média egésze komoly fejlődésnek indul, kizárñlag a videojátékok képesek valñdi interaktìv tevékenységet generálni. A „felnőttek” piacán igen keresett terméknek számìtñ szimuláciñs játékok igen sokban hasonlìtanak a katonák által használt, hagyományos szimuláciñs rendszerekre, amelyek végső soron virtuális valñságot teremtenek. Korán kialakul azonban játékokat bìrálñ kritikus diskurzus, amely nem marad következmények nélkül. A játékok kritikusai szerint az új médium erőszakra szoktatja a fiatalokat; a felnőtt felhasználñkat kiragadja a valñságbñl, hogy a „valñdinál is valñdibb” játékvilágba zárhassa őket; végül kritikátlanul és közvetlenül a „fiatal, fehér, angolszász férfiak” értékvilágát közvetìti a felhasználñk számára. Ezek a kifogások azonban jñrészt a felhasználñi gyakorlat téves ismeretén alapszanak. Nem a videojátékok ösztönzik a kamaszokat a visszavonultságra, ők azért szeretik a magányt, mert kamaszok, és nem azért, mert kedvelik a videojátékokat. Épp ellenkezőleg, a videojátékoknak köszönhetően könnyen létrejön egy intenzìv gyermekkori társiasság, hiszen a fiatalok cserélgetik, kölcsönözgetik a játékokat, esetenként tanácsokkal látják el egymást. Egyébként pedig a videojátékokat ugyanazokkal a kritikákkal illetik, mint annak idején a televìziñt és a mozit: ezeknek is azt rñtták fel, hogy az általuk létrehozott csalñka világ csábìtása passzivitásra ösztönzi a nézőket, hogy erőszakra szoktat, illetve egy imperialista kultúrát népszerűsìt. 183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A CD-ROM-mal ellátott családi számìtñgépek térhñdìtásával párhuzamosan minden bizonnyal a játékok egyre szélesebb skálája válik majd elérhetővé, hiszen a gyártñknak elemi érdekük, hogy azokat a felhasználñkat is meghñdìtsák, akik sohasem játszottak hagyományos videojátékokkal. Persze az is elképzelhető, hogy ezen változásokbñl kifolyñlag a széles nagyközönség is a magáévá teszi majd a „miniatűr-univer-zum” – amelyben mindenkinek több élete van, és ahol világrñl világra ugrálhatunk – jellemző értékeit és gyakorlatát. A videojátékok megtervezése és legyártása jñ iskola azoknak, akik az interaktìv multimédia számára ìrnak majd programokat. A videojátékok előszeretettel használnak numerikus képeket, amelyek elkészìtése során a nagy amerikai játékfejlesztő stúdiñkban a Hollywoodra jellemző munkamegosztást honosìtják meg. Az amerikaiaknál jñval kisebb eurñpai cégek ezt nem engedhetik meg maguknak. A videojátékok előállìtñi – akik nincsenek sokan, és csak akkor számìthatnak sikerre, ha terméküket angol névvel ruházzák fel – kénytelenek szembesülni az eurñpai televìziñs piac szűkös voltával. A rajzfilmek és a videojátékok szinte azonos technikával készülnek. A numerikus kép kultúráját mostanában már nem informatikusok, hanem olyan szakemberek irányìtják, akik magas szintű grafikai képzettséggel rendelkeznek, kiemelkedően jñl és persze sajátos stìlusban rajzolnak, jñl bánnak a szìnekkel, és van érzékük a mozgñképekhez is. A numerikus mozgñkép fejlődése tehát olyan irányt vett, hogy előállìtásában egyre nagyobb szerep jut a hagyományos grafikai tudásnak; ezzel párhuzamosan pedig a grafikusok mind szìvesebben támaszkodnak az informatikára mint alkotñi segédeszközre. Az internet elterjedése egyébiránt jñtékony hatást gyakorol az összetettebb játékok piacára, illetve a játékok formájára is. 2000 márciusában 215, a játékkiadñk szövetségéhez tartozñ cég képviselője tanácskozik az üzletág jövőjéről. Abban mindenki egyetért, hogy a legnagyobb sikerrel az internettel és a mobiltelefonokkal összekapcsolt konzolok vagy számìtñgépek kecsegtetnek. A piacot továbbra is az 1970-es években létrejött cégñriások, a Sony (Playstation), a Nintendo (amely a megelőző tìz évben összesen 20 milliñ fekete-fehér, hordozhatñ Gameboy-konzolt értékesìtett) és a Sega uralja. A piaci szereplők mindegyike a hordozhatñ és az internethez csatlakoztathatñ konzolokra esküszik. A mikroprocesszorok teljesìtménynövekedésének köszönhetően mindeközben új grafikai megoldások honosodnak meg: egyre több háromdimenziñs mozgñképpel, sőt nemritkán videoszekvenciákkal találkozhatunk a számìtñgépes játékokban. A technikai változások mind nagyobb találékonyságra ösztönzik a játékkészìtőket, akik internetes, úgynevezett hálñzati játékokat is kifejlesztenek. A különféle klubok és folyñiratok körül sajátos közösségek formálñdnak. Az újabb és újabb játékváltozatok piacra dobásának időpontját gondosan megtervezik, az új termékeket pedig világméretű reklámkampánnyal harangozzák be. Mindennek köszönhetően az új médium sajátos, csak rá jellemző narratìv eszköztárra tesz szert.

5.1.3. A numerikus képpel kapcsolatos nehézségek Az 1980-as évek végén sokan hitték, hogy a numerikus képre támaszkodva egy önállñ médium, a narráciñ egy sajátos, a kor minden grafikai lehetőségét kihasználñ formája jöhetne létre. Ez a remény azonban alaptalannak bizonyult. Először az vált nyilvánvalñvá, hogy a képszerkesztés adott technikai lehetőségeire támaszkodva nem lehet meggyőző minőségű képeket létrehozni. Ami azonban ennél is fontosabb: az új médium „úttörői” nem vették figyelembe, hogy az ábrázolással már csordultig telt világban a narráciñ és a képhasználat hagyományos formái szilárd gyökeret vertek. A játékipart forradalmasìtñ, valamint a film- és televìziñs műsorkészìtés hagyományos egyensúlyát is felborìtñ numerikus kép tehát csak más médiumok „farvizén” fejlődhetett. A numerikus képek előállìtásával foglalkozñ cégek talán legjelentősebb ügyfelei a filmkészìtők. Az új képtechnika segìtségével sokkal olcsñbban előállìthatñk a különleges effektusok, mintha valñban felvett jelenteket prñbálnának átalakìtani. A numerikus képeket tehát senki sem arra használja, hogy segìtségükkel egy teljesen új valñságot hozzon létre: mivel képesek hìven ábrázolni vagy éppen a felismerhetetlenségig eltorzìtani a valñságot, nagy hasznukat veszik a már bevett, minden néző számára ismerős műfajok, például a fantasztikus és horrorfilmek. Előfordul, hogy hìrműsorok szerkesztői is numerikus képeket használnak, ezért újra napirendre kerül az ábrázolás hűségének kérdése. A különféle numerikus technolñgiák ezen a téren súlyos hátránnyal indulnak, hiszen a képek hìrértéke azon a feltételezésen alapul, hogy a valñságot ábrázolják. A hìrműsorok tehát nem élhetnek olyan eszközökkel, amelyek felrúgnák ezt a hallgatñlagos megegyezést: nem mñdosìthatják, nem kozmetikázhatják a valñságot. A képek meghamisìtása technikailag nem okoz nehézséget, azonban ha megtörténik, a társadalom elvesztheti a médiába vetett bizalmát. Mivel a numerikus képek akadálytalanul hamisìthatñk, senki sem garantálhatja, hogy az ábrázolt dolog pontosan olyan a valñságban is, mint azt a kép mutatja; a numerikus képek puszta léte tehát komolyan veszélyezteti a tájékoztatás működését. A hìrügynökségek manapság már rendszeresen és rutinszerűen használnak emblematikus személyeket és szimbolikus eseményeket ábrázolñ numerikus képeket. Néha, egy-egy véletlen baki következtében fény derül a csalásra, azaz világossá válik, hogy a kép egyáltalán nem azt ábrázolja, amit ábrázolnia kellene. Ezeket az epizñdokat általában rövid vita követi, amelyből kiderül, hogy a kép önmagában nem hoz létre jelentést, 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen környezetben, milyen kommentárokkal, mely diskurzus részeként jelenik meg.

5.1.4. Szimulációs játékok és virtuális valóság A numerikus kép térhñdìtásán felbátorodva manapság sokan bocsátkoznak merész találgatásokba a virtuális valñságot illetően. A virtuális valñság fogalma mintha csak McLuhan gondolkodásában eredne: ő állìtja, hogy a médiumok pusztán érzékeink meghosszabbìtásai. Miért korlátoznánk magunkat ezen a téren a látásra és a hallásra? Az ujjunk végére vagy testünk tetszőleges pontjára rögzìtett szimulátorérzékelők segìtségével is szert tehetünk érzetekre. Ha elég hatékony, azaz teljes helyzetelemzésre képes (a teret, a szìneket, a hangokat, a szagokat, az érzeteket feldolgozñ) számìtñgépekkel rendelkezünk, nincs további akadálya annak, hogy egy speciális szemüvegekkel, hallñkészülékekkel és tapintásérzékelőkkel felszerelt ember úgy érezhesse: valñban ott van bizonyos környezetben. Persze érdemes egyszerűbb célokat kitűzni: a technolñgia legfrissebb újìtásainak köszönhetően könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy Cluny több száz éve lerombolt templomában sétálgatunk. A virtuális valñság újabb és újabb vìvmányain különféle laboratñriumokban dolgoznak. Az újìtások hadi és oktatási célokat is szolgálnak, esetenként pedig a testi fogyatékosok életét is megkönnyìthetik. Az újabb és újabb vìvmányok a legmerészebb álmodozásra is feljogosìtanak – annál is inkább, mert az álmoknak nem kell számìtásba venniük a költségeket és a gyakorlati nehézségeket. Bátran képzeleghetünk tehát csodálatos és önkényes világok egész sorárñl, amelyek valñsabbak a valñságnál is, ahogyan azt az Edison-filmek reklámja állìtotta még 1908-ban.

5.2. A HÁLÓZATOK ÉS AZ INNOVÁCIÓ Az utñbbi húsz évben, a mozifilm, a videñ és a numerikus kép világának átalakulásával párhuzamosan, a különféle hálñzatok új szolgáltatások meghonosìtásával prñbálkoznak. A nagy amerikai, japán és francia távközlési szolgáltatñk kìsérletei akár emberek tìzezreit is érinthetik. A kìsérletek tárgya a képátvitel és az interaktivitás. Feltűnő, hogy ezek a prñbálkozások – a francia telematikai rendszer kivételével – mind kudarcot vallottak. A sikertelenség rávilágìt a kultúripari innováciñval járñ nehézségekre: nem könnyű összehangolni a hordozñk és a közvetìtett tartalmak fejlődését, ráadásul a sikernek az is feltétele, hogy megbìzhatñ szövetségesi viszony épüljön ki olyan üzleti partnerek között, akiknek érdekei néha élesen szemben állnak egymással. Persze vannak ennél sokkal triviálisabb kérdések is, amelyek válaszra várnak: az egyszerű, egyfunkciñs terminálokat vagy a bonyolultabb, egyszerre több feladatot is ellátni képes, ám drágább és nehezebben kezelhető szerkezeteket érdemes-e előnyben részesìteni? A hálñzati innováciñ során további problémák is felmerülnek: teljesen új hálñzatot ajánlatos-e kiépìteni, vagy megteszi a már fennállñ rendszer felújìtása? Feltétlenül szükséges-e, hogy a rendszer külön-böző generáciñkhoz tartozñ alkotñrészei egymással kompatìbilisek legyenek, vagy minden innováciñ alkalmával érdemes lecserélni a rendszer egészét? Hogyan döntsük el, mikor van szükség nagy befektetést igénylő, hosszú távra tervezett rendszerinnováciñra, és mikor elégedhetünk meg a gyorsabban elavulñ terminálok és szolgáltatások megújìtásával, ami kétségtelenül kevesebb költséggel jár? Hogyan hangoljuk össze ezeket a döntéseket a rövid távú szolgáltatás- vagy műsorpolitikával? Miként vegyük számìtásba a társadalmi kényszereket, jñl tudván, hogy „senkinek sem mindegy mi zajlik a hálñzatokon”? Az elmúlt negyven évben a különféle hálñzatok működtetői sokszor sikeresen válaszolták meg a kihìvásokat, ám legalább annyiszor kudarcot is vallottak. Fentebb már tettünk emlìtést a francia kábelrendszer kudarcárñl. A vizio-fon igen lassú fejlődése arra világìt rá, milyen nehéz meghonosìtani a képi kultúrát a személyközi kommunikáciñ gyakorlatában.

5.2.1. A viziofon A viziofon egyike azon vìvmányoknak, amelyeket a tudományos-fantasztikus gondolkodás képviselői már a 19. század vége ñta emlegetnek. A boldog békeidőkben a rajzolñk nem elégedtek meg azzal, hogy a telefonoszkñpokat és telefonovìziñkat működés közben ábrázolják; volt elképzelésük arrñl is, milyen társadalmi következményekkel jár majd az új médium meghonosodása: lehetővé válik az emberek távolsági ellenőrzése, és a társadalom behatol az emberek intim szférájába. Noha mindig sokan vágyakoztak képtelefonra (ennek a vágyakozásnak köszönhetjük a telefaxot is), a viziofon még ma, a 20. század végén sem számìt mindennapos használati tárgynak. A viziofon fejlődése során tapasztalhatñ problémák példaértékűnek tekinthetők, hiszen rávilágìtanak, milyen kockázati tényezők nehezìtik a hálñzati innováciñt: először is ki kell épìteni egy kellően kiterjedt gépparkot, hiszen ez a kommunikáciñ elsődleges feltétele; másodszor olyan szerkezetet kell kifejleszteni, amely képes beilleszkedni a már meglévő hálñzati rendszerekbe; végül számot kell vetni a gyakran előre nem láthatñ használati kényszerekkel.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A viziofon történetében mind a technikai feltételek, mind a használat gyakorlatai igen lassú folyamat eredményeként értek be. A Bell-laboratñriumban már az 1920-as években folynak bizonyos televìziñs kìsérletek, amelyek végül azzal az eredménnyel járnak, hogy a telefonbeszélgetéssel párhuzamosan a beszélgetőpartnerek képét is közvetìtik. 1927-ben kerül sor az első, bemutatñ célokat szolgálñ beszélgetésre Herbert Hoover washingtoni kereskedelmi miniszter és az ATT elnöke között. 85 A televìziñs technolñgiához hasonlñ elven működő videotelefon prototìpusát a chicagñi nemzetközi kiállìtáson mutatják be 1933–1934-ben. 1945-öt követően új technikai vìvmányokra támaszkodva prñbálják tökéletesìteni a videofont: tranzisztorokat, kisebb méretű kamerákat és (a katñdcsövek fejlődését kihasználva) könnyebben kezelhető vevőkészülékeket használnak. A videofon tervezőinek három technikai nehézséggel kell megküzdeniük: olyan felvételi rendszert kell kidolgozniuk, amely képes hétköznapi környezetben (irodákban és szobákban) is működni, ehhez pedig érzékeny, külön megvilágìtñ szerkezetre nem szorulñ kamerákra van szükség. Másodszor, a képet egy viszonylag kisméretű vevőkészülékre kell közvetìteni, ez a célkitűzés pedig a katñdcsövek mélységével van összefüggésben. Végül, nem igényelhetik egy teljesen új, költséges hálñzati rendszer kiépìtését. Felmerül annak lehetősége, hogy a kiépülő rendszer a már meglévő telefonhálñzatra támaszkodva működjön, a telefonvonalak azonban csak kis mennyiségű informáciñt képesek továbbìtani. Ezen a mñdon tehát csak nagyon aprñ, feketefehér, kevéssé mozgékony és igen alacsony felbontású képeket kapunk. A másik lehetőség: igen drága kábelek lefektetésével létrehozhatñ egy új, nagy teljesìtményű hálñzat, amely nagy valñszìnűséggel kizárñlag a viziofonképek továbbìtására lesz alkalmas. 1959 oktñberében az ATT rögzìti a szabványt, és kìsérletet tesz a Picture Phone forgalmazására. A vállalat az elkövetkező években különféle üzleti stratégiákkal prñbálkozik, de minden esetben kudarcot vall. A Chicagñban, New Yorkban és Washingtonban felállìtott kìsérleti viziofonfülkék a sorozatos árengedmények ellenére sem képesek felkelteni a lakosság érdeklődését: 1969-ben mindössze három számlázhatñ hìvásrñl tudunk, 1970-ben már egyről sem. Az ATT ekkor a szakmai felhasználñk meghñdìtására tesz kìsérletet: az 1967-es prototìpus része egy szövegátvitelre is alkalmas berendezés. Ugyanabban az évben a See as you talk szolgáltatás megrendelői 169 dollárt fizetnek a berendezés felállìtásáért, szintén 169 dollár a havi előfizetési dìj, maga a géphasználat pedig percenként 25 centbe kerül (havonta harminc perc ingyenes). Noha vállalat nagy reményeket fűz a szolgáltatáshoz, rövidesen kiderül, hogy ez a kìsérlet is kudarcot vallott. Egy 1969-es keltezésű közleményben az ATT elnöke állìtñlag annak a véleményének adott hangot, hogy a viziofon térhñdìtása beláthatatlan következményekkel jár majd a távolsági közlekedésre nézve, hiszen az új médium feleslegessé teszi az utazásokat, különös tekintettel a repülőutakra. Az ATT éves jelentésében találhatñ becslés szerint 1975-re 25 amerikai nagyvárosban mintegy 50 ezer viziofont találhatunk majd; egy másik tanulmány szerzője úgy véli, 1985-ben már legalább kétmilliñ videofon lesz az amerikaiak tulajdonában. A piaci siker azonban elmarad. Chicago városának picturephone-telefon-könyve 100 előfizetőt tartalmaz (mindegyik közintézmény). 1975 júliusában már csak 76-an vannak, 1977-re pedig mindössze 9-en maradnak. Minél kevesebb az előfizető, annál kevésbé érdemes előfizetni, ezzel minden potenciális vásárlñ tisztában van. Az ATT ekkor egy új vìvmány, a videokonferenciahálñzat forgalmazásával prñbálkozik. A New Yorkot, Washingtont, Chicagñt és San Franciscñt összekötő hálñzat a televìziñs szabványnak megfelelően működik. A piac azonban csak visszafogottan reagál. Az elemzés azt mutatja, hogy bár az új médium technikai szempontbñl nem hagy kìvánnivalñt maga után, mégsem felel meg a fogyasztñi elvárásoknak, hiszen az emberek nem kis részben a személyes kapcsolat biztosìtására szerveznek összejöveteleket, márpedig a videokonferencia nem teremti meg a meghitt személyességet. Az új médium egyetlen téren látszik ìgéretesnek: nagyvállalatok egymástñl távol dolgozñ munkatársai szìvesen bonyolìtják tájékoztatñ és munkaértekezleteiket videokonferenciarendszeren keresztül. A külön videokonferenciatermek sem népszerűek: a felhasználñk jobban szeretik, ha saját irodájukbñl léphetnek kapcsolatba partnereikkel. Viszonylag nagy sikert arat azonban a phoenixi hálñzat, amely a börtön, a bìrñság és egynémely ügyvédi irodák között teremt kapcsolatot. A vád alá helyezés folyamatát megkönnyìtő rendszert a kìsérleti fázis befejeztével is tovább használják. Ebben az esetben a szñ szoros értelmében vett kényszerfelhasználñkrñl van szñ. 1978-ban a fejlesztési tervet felfüggesztik, pedig különféle vállalatok összesen mintegy 500 milliñ dollárt fektettek a kìsérletekbe, amelyeknek egyetlen kézzel foghatñ eredményeként beindul az Electronic Blackboard, amely később a fac-simile irányába fog továbbfejlődni. Az 1980-as évek Franciaországában a biarritzi üvegszálas kábelhálñzatra támaszkodva folytak komoly kìsérletek. Az ekkor végzett felmérések teszik lehetővé a rendszer ergonñmiájának vizsgálatát. A viziofon nem képes beilleszkedni a kommunikáciñ hagyományos

85

Benoît Cheula: Anatomie d’un échec: une histoire du visiophone. DEA-dolgozat. Paris, CNAM, 1993.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) keretei közé.86 A családok igényeinek azért nem felelhet meg, mert a túl aprñ képernyőn egyszerre csak egy személy jelenhet meg, márpedig a családtagok azt igényelnék, hogy egyszerre többen is láthatñk legyenek. Fokozatosan kialakulnak persze bizonyos udvariassági szabályok: a képernyőt csak akkor illik bekapcsolni, ha előzetesen figyelmeztettük beszélgetőpartnerün-ket, illetve ha partnerünk is bekapcsolja az övét; a képernyő bekapcsolásakor pedig meg kell ismételnünk a társalgás kezdetén már elhangzott udvariassági és köszönő formulákat. Bizonyos kellemetlenségek azonban elkerülhetetlenek: mivel a kamera a képernyőtől egy bizonyos távolságra van, az az érzés keletkezik, mintha a beszélgetőtárs nem nézne partnere szemébe. Az 1990-es évek technikai vìvmányai megoldani látszanak a viziofon fejlődését gátlñ nehézségeket. A legújabb berendezéseket már lapos, folyadékkristályos képernyőkkel látják el (noha egyelőre még nem oldották meg a nagy képernyők elfogadhatñ árának problémáját); a hálñzati rendszerek új generáciñja rengeteg informáciñ továbbìtására képes; a képsűrìtési technikák fejlődése pedig azzal a következménnyel jár, hogy kisebb sávszélesség is elegendő a képek továbbìtásához. Felmerül azonban a kérdés: érdemes-e fejleszteni a viziofont? Talán egyszerűbb és kifizetődőbb lenne a hálñzathoz csatlakoztatott személyi számìtñgépeket ellátni viziofonikus funkciñkkal. A viziofon hosszú és viszontagságos története azt példázza, hogy az új technolñgiák a legkevésbé sem automatikusan illeszkednek be a személyek közötti kommunikáciñ folyamataiba: a kérdés vizsgálata során figyelembe kell vennünk az egyes kultúrák sajátosságait.

5.2.2. Az információs sztráda Az 1980-as években a nagy filmvállalatok és a távközlésben érdekelt vállalatok egymással összefogva végeznek kutatásokat annak érdekében, hogy felmérjék a hálñzatokban és a hálñzati szolgáltatásokban rejlő lehetőségeket. 1994-ben és 1995-ben például a Time Warner elhatározza magát, hogy négyezer floridai tévéelőfizető számára különféle kìsérleti szolgáltatásokat nyújt. A tévénézők egy speciális dekñder segìtségével kiprñbálhatják mindazokat a szolgáltatásokat, amelyek a program kiötlői szerint az interaktivitás jövőjét jelentik: egy 95 filmből állñ listárñl kiválaszthatnak és szinte azonnal megnézhetnek egy alkotást, mintegy tìz cég termékeiből válogatva vásárolhatnak, banki ügyleteket végezhetnek vagy éppen pizzát rendelhetnek. Egy dekñder előállìtási árát a szakértők akkoriban (1995 végén) 15 ezer dollárra becsülték, s úgy vélték, hogy a rendszert csak akkor volna érdemes több fogyasztñra kiterjeszteni, ha a költségeket képesek lennének leszorìtani 300 és 500 dollár közé. A Time Warner 1997 tavaszán a program leállìtásárñl döntött, hiszen vezetői felismerték, hogy az interaktìv televìziñzás jövőjét voltaképpen az internet jelenti. Nem sokkal Bill Clinton elnökké választása után Al Gore alelnök elkötelezi magát az „informáciñs sztráda” névre keresztelt terv mellett. A célkitűzések szerint záros határidőn belül az Egyesült Államok egész területén kiépìtenek egy olyan, nagy teljesìtményű, informáciñk továbbìtására alkalmas hálñzatot, amely képes mindenféle adatot, különösen mozgñképeket biztonsággal eljuttatni egyik helyről a másikra. A tervet az 1930-as évek ñriási, közpénzekből finanszìrozott autñpályaépìtései ihlették, melyek két célt szolgáltak: egyrészt hozzájárultak ahhoz, hogy az ország maga mögött hagyja a gazdasági válságot, másrészt pedig modernizálták az elmaradott mezőgazdasági régiñkat. Az informáciñs sztráda terve mögött hasonlñ megfontolások rejlenek. Feladatai közé tartozik az ország versenyképességének javìtása és a társadalom helyenként felfeslett szövetének helyreállìtása. Az informáciñs sztráda elsősorban a falvak, a leszakadñ régiñk és az állami iskolák felzárkñztatásához prñbál hozzájárulni, hiszen az országot komolyan fenyegeti az a veszély, hogy a lakosság jelentős része kimarad a modernizáciñ áldásaibñl. Az ötlet gazdái a kommunikáciñs innováciñ hagyományainak megfelelően elsősorban az új médium köz-érdekű felhasználásának lehetőségeire hìvják fel a figyelmet: az informáciñs sztráda hozzájárul a távoli vidékek orvosi ellátottságának javìtásához, és komoly szerephez juthat az oktatásban és a munkanélküliség elleni küzdelemben is. A Kongresszus 1993 júliusában fogadja el a tervet intézményesìtő törvényt a nemzeti informáciñs infrastruktúrárñl (National Information Infrastructure Act). Az állami beavatkozás szükségességét a várhatñan hatalmas nyereség magyarázza. Az előzetes számìtások szerint a terv 300 milliárd dollárral növeli majd az ország kereskedelmi forgalmát (sales), 194 milliárd dollárral járul hozzá a bruttñ nemzeti termékhez, 20–40%kal javìtja az amerikai gazdaság termelékenységét, munkahelyek százezreit teremti meg, az ország egész területén egyenletesen kibontakozñ gazdasági növekedést indìt el, és hozzájárul ahhoz, hogy az Egyesült Államok megszilárdìtsa világgazdasági és informatikatechnolñgiai vezető szerepét. A Kongresszus mindehhez 1,2 milliárd dolláros szövetségi költségvetést szavaz meg.

86

Michel de Fornel: Contraintes systémiques et contraintes rituelles dans l’interaction visiopho-nique. Réseaux, no. 29. 1988. 28–36.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) A terv elsődleges célja, hogy teret nyisson különféle gazdasági tevékenységek expanziñja számára. Ha az állam garantálja a szolgáltatás megbìzhatñságának feltételeit (az állandñ kapcsolatot, a rendszer biztonságát, a szellemi tulajdon védelmét), a befektetők rövidesen nagyszabású tervekkel állnak majd elő. Szerencsés esetben megszaporodnak a technikai és tartalmi újìtások, amelyeknek köszönhetően az Egyesült Államok megőrizheti előnyét a századvég világgazdaságának talán legfontosabb szektorában. A törvényjavaslatban szñ esik arrñl is, hogy az Egyesült Államok szükség esetén más országokkal is hajlandñ együttműködni a kérdésben, de kizárñlag „az amerikai ipar fejlődését veszélyeztető politikai törekvések ellensúlyozása céljábñl”. Azt mindenesetre bátran állìthatjuk, hogy az amerikai kormányzat a társadalmi és politikai kohéziñ biztosìtásának legfontosabb eszközeként tekint a hálñzatra, amelynek az is a feladatai közé tartozik, hogy „rendelkezésére álljon a kormányzatnak, ha az tájékoztatni kìvánja a lakosságot, ugyanakkor segìtse elő a kormányzati informáciñszerzést is”. Nem meglepő hát, hogy az eurñpai országok késztetést éreztek arra, hogy hasonlñan cselekedjenek. Az eurñpai kormányzatokat azonban az a pusztán politikai szándék is mozgatja, hogy kialakìtsanak végre egy nagy, közösségi cselekvésre ösztönző programtervet, amelyben van valami álomszerű és utñpisztikus. Az 1993 decemberében kiadott Fehér könyvben a brüsszeli eurokraták azért emlegetik oly sűrűn az informáciñs sztráda kiépìtésének fontosságát, mert mérlegük minden más szempontbñl igen kiábrándìtñ. 1993. február 15-én az ipari fejlesztések eurñpai biztosának elnöksége alatt első ìzben ült össze egy tizenkilenc tagbñl (többek között az Olivetti elnökéből és a Siemens igazgatñjábñl) állñ munkacsoport, amely az adatbankokat, televìziñs műsorokat, telefon- és viziofonhálñzatokat összefogñ eurñpai „autñsztráda” lehetőségeit tanulmányozta. Franciaország egy új kutatási program megindìtását vállalta: a francia kutatñk feladata, hogy megvizsgálják, melyek azok az új szolgáltatások, amelyekben a telematikai rendszerek kiépìtése során felhalmozott francia tapasztalatok felhasználhatñk. Az 1990-es évek végére azonban ezen elképzelések túlhaladottá váltak, hiszen az új médiumok mindegyike a rohamos ütemben terjedő internetre támaszkodva prñbálkozik további piacok meghñdìtásával.

5.2.3. Az internet a piacon A média világába az 1990-es évek végén betörő internet ekkoriban már több mint tizenöt éves múltra tekint vissza: a hálñzat a tudományos kutatñk és a számìtástechnikusok keze alatt formálñdott. A „net” nem is tekinthető új hálñzatnak, voltaképpen csak különféle protokollok összessége, amely lehetővé teszi az informáciñáramlást a már fennállñ rendszerek között. Létrejöttének folyamatát szakaszokra bonthatjuk. Az első állomás: a számìtñgépek közötti adatcserét lehetővé tevő, Arpanet névre keresztelt kommunikáciñs rendszer, amelyet az 1960-as évek közepén fejlesztettek ki az Egyesült Államok katonai kutatásokért felelős ügynökségének (Advanced Research Project Agency) megbìzásábñl. A rendszer elsődlegesen arra szolgál, hogy a nagy egyetemek (UCLA, Stanford) katonai terveken dolgozñ kutatñintézetei képesek legyenek kapcsolatba lépni egymással. Egy 1962-ben készült tanulmány arrñl tanúskodik, hogy a rendszert – biztonsági megfontolásokbñl – láncszerűen épìtették ki: ha a hálñzat egyik vagy másik csomñpontja megsemmisül, az informáciñk egy másik úton továbbra is eljuthatnak rendeltetési helyükre. Az Arpanet egyébként az ismert távközlési technolñgiákat használja; a telefonhálñzatra és a kapcsolñkötegre épül. A rendszert először 1972-ben mutatják be külföldi kutatñknak. Az 1970-es években a katonai kutatásokban részt vevő egyetemi emberek eljárásokat (TCP/IP,87 Telnet, FTP88) dolgoznak ki a rendszer működésének megkönnyìtésére, emellett megteremtik az elektronikus üzenet küldésének feltételeit. A rendszert alkotñ site-ok adminisztrátorai egymással szorosan együttműködve dolgoznak a hálñzat kiterjesztésén. Az 1972-ben életre hìvott Internet Working Group (amelynek első elnökéül Vinton Cerfet választják) fő feladata az volt, hogy koherens hierarchiába foglalja a rendszert és alrendszereit. A hálñzat további fejlesztésének feladatát az 1979-ben létrejött Internet Configuration Boardra (ICCB) osztották. A későbbiekben az internet eltávolodik katonai gyökereitől: 1990 és 1995 között a National Science Foundation irányìtása alatt működik. Egyetemi berkekben léteznek az internettel párhuzamosan működő rendszerek is, amelyek a TCP/IPprotokollhoz valñ kapcsolñdásuknak köszönhetően képesek belépni az internet architektúrájába. Emlìtsük meg a Usenet-hálñzatot, amelyet két, Észak-Karolinában dolgozñ (és a Duke Egyetem diplomájával rendelkező) informatikus hozott létre. A Usenet az ATT távközlési vállalat által kidolgozott Unix-rendszeren alapul, amely könnyen kezelhető elektronikus levelesládákkal és levelezőlistákkal szolgál a felhasználñk számára. Egy különleges protokollra támaszkodva a rendszer az Arpanet site-jain is alkalmazhatñ lesz. A Useneten zajlanak a szabad véleménynyilvánìtással és a cenzúrával kapcsolatos első viták. Egyes site-kezelők megtagadják a hozzáférést a drogokkal és a szexszel kapcsolatos anyagokat tartalmazñ site-okhoz. Ez utñbbiakat egy alt. (mint 87 88

Transmission Control Protocol/Internet Protocol. File Transfer Protocol.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) alternatìv) névre keresztelt alrendszerbe gyűjtik össze, amelyet a hálñzat működtetői bármikor megsemmisìthetnek. Heves viták kezdődnek arrñl, milyen mértékben jogosultak korlátozni a szñlás szabadságát a rendszeren belül az egyetemek és kutatñintézetek informatikai szolgálatainak irányìtñi (a hálñzat működtetői). Ne felejtsük el, hogy a hálñzat ekkoriban még szinte kizárñlag informatikusok és más kutatñk szolgálatában áll. 1989 és 1993 között születik meg az a kulcsfontosságú vìvmány, amelynek köszönhetően az internet túlnő az őt megalkotñ szűk tudományos körökön: a genfi székhelyű Cern dolgozza ki a World Wide Web-szabványt (www), amelyet azonnal össze is kapcsolnak a hypertext néven ismert technolñgiával (a http a HyperText Transfert Protocol rövidìtése). A hálñ oly mñdon szerkeszti az informáciñkat, hogy a kiszolgálñ és a felhasználñk között dialñgus jöhessen létre, és utñbbiak könnyedén tehessenek szert a hálñ segìtségével szövegekre, állñ- és mozgñképekre, valamint hanganyagra. A hypertext-linkek arra szolgálnak, hogy a felhasználñk eddig ismeretlen mñdon ugrálhassanak egyik honlaprñl a másikra. 89 Az eddig csak informatikus szakemberek által használt internet előtt megnyìlik a médiummá válás lehetősége. Honlapkészìtők ezrei (magánemberek vagy intézmények) ontják a képeket, informáciñkat, hanganyagokat. Végtelen lehetőségek nyìlnak az emberi kreativitás előtt. Az informáciñtömeg rövidesen lehetetlenné teszi a tájékozñdást. A nagyvállalatok ekkoriban kezdik kidolgozni a keresőszoftvereket, a Mosaicot, a Navigatort (Netscape), az Internet Explorert (Microsoft) és a keresőmotorokat (Yahoo!, Altavista, Excite). Az internethasználñk száma ugrásszerű növekedésnek indul: 1996-ban összesen 40 milliñan vannak, elsősorban észak-amerikaiak. 2000-ben az internetezők számát mintegy 300 milliñra becsülik. Még mindig az amerikaiak használják a leginkább az internetet (összesen 108 milliñan), de ez már csak az összes felhasználñ 36%-a. A növekedés igen gyors ütemű Eurñpában és Ázsiában, a többi kontinens azonban jelentősen elmarad a vezetőktől. A felhasználñk túlnyomñ része munkahelyi vagy otthoni személyi számìtñgépeket használ, amelyekből elképesztő mennyiséget adnak el a gyártñk. Az internet tehát elérhetővé válik a nagyközönség számára, ez azonban azzal a következménnyel jár, hogy a hálñzat piaci viszonyok közé kerül. Az internet történetének első tizenöt éve során meghonosodñ újìtások nem a piac követelményeit kielégìtendő születtek: az alapvető protokollokat például egyetemi műhelyek dolgozták ki, és ingyenesen terjesztették. Az 1990-es évek elején a hálñzatot egy olyasféle közösségi szellem uralja, amely sokat köszönhet a nyugati parti informatikusok és más értelmiségiek individualista és libertárius gondolkodásának. 1998 után azonban világossá válik, hogy az internet mint piaci-kereskedelmi tér hatalmas üzleti lehetőségeket rejt magában, ráadásul az amerikai kormányzat már korábban (1997-ben) az érdekeltek értésére adta, hogy liberális elvek szerint kìvánja szabályozni a hálñzat fejlődését: az elektronikus kereskedelmet „szabadkereskedelmi övezetté”90 nyilvánìtották, az internetes tranzakciñkat pedig Bill Clinton ideiglenes adñmentességgel támogatta. A fejlett ipari országokban élő és az esetek többségében a társadalom felső és középrétegéhez tartozñ internetezők gyorsan felkeltik a piaci szereplők érdeklődését. A netezők ugyanis nyilván számìtñgépeket és speciális szoftvereket vásárolnak majd, és persze vevők lesznek a hálñzaton elérhető szolgáltatásokra is. A legnagyobb vállalatok ñriási erőfeszìtések árán prñbálják megszerezni ezt az újonnan megnyìlñ piacot. Ami a hálñzati infrastruktúrát illeti, az alkatrészpiacot ñriási cégek, többek között a gyors informáciñáramlást lehetővé tévő forgalomirányìtñk (mint például a Cisco) gyártñi uralják. A navigáciñs szoftverek piacán megjelenő új cégek (a Netscape vagy az Oracle) egyre komolyabb versenyre késztetik a Microsoftot. Az eddig komolyabb versenytárs nélkül tevékenykedő seattle-i cég persze szeretné megőrizni korábbi pozìciñit: a világ bármely pontján eladott számìtñgépek 80%-át ők látják el szoftverrel. 1997-ben a Microsoft vezetése úgy dönt, hogy a Windows 98 felhasználñi szoftverek mindegyikébe beépìtik az Internet Explorer keresőprogramot. Ezzel a lépéssel sikerül nehéz helyzetbe hozniuk a Netscape-et, amelyet egyébként az American on Line (AOL-) portál 1998 decemberében felvásárol.91 A Microsoft törekvéseit azonban zátonyra futtatják az Egyesült Államok trösztellenes törvényei: 2000. április 3-án egy szövetségi bìrñ arra hivatkozva ìtéli el Bill Gates vállalatát, hogy „a Microsoft a verseny szellemét sértő üzletpolitikája káros hatást gyakorol a szoftveripar fejlődésére, mivel megbénìtja a fogyasztñk tömegeinek javát szolgálñ innováciñt.”92 A már eredendően is a nagyközönség meghñdìtását célzñ portálok egyre nagyobb szerepet játszanak az iparág fejlődésében: először a különféle keresőmotorokkal, majd a tartalomszolgáltatñkkal lépnek szövetségre, jelentős mértékben előmozdìtva ezzel a koncentráciñ folyamatát. Az AOL nemcsak a Netscape-et, hanem 1998 novemberében egyik versenytársát, a Compuserve-et is megszerzi. A Yahoo után a második legnagyobb keresőmotort, az Excite-ot az ATT egy leányvállalata, az @Home vásárolja meg. Az Altavistára az Microsoft System Network (MSN) teszi rá a kezét. Az 1995-ben alapìtott Yahoo 2000 elején havi 40 milliñ látogatñt

Laurent Cohen Tanugi: Le nouvel ordre numérique. Paris, 1999, 101 Armand Mattelart: La mondialisation de la communication. Que Sais-je, 1998, 128. 91 Le Monde, 2000. április 12. 92 Le Monde, 2000. április 5. 89 90


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) számlál.93 Márpedig az előfizetői regiszter komoly piaci értéket képvisel, hiszen a felhasználñk üzleti tranzakciñit figyelemmel kìsérve, a vállalatok egyénekre lebontva vizsgálhatják a netezők fogyasztási szokásait, és ezekre az informáciñkra alapos marketingstratégiák is épìthetők. Az 1990-es évek végén még nem sok internetes szolgáltatás hajt pénzben mérhető hasznot tulajdonosának, de az előfizetői regisztereknek más tartalomszolgáltatñkkal történő fúziñ esetén komoly piaci értékük van. Az amerikai kormányzat, amely a kábeltelevìziñs hálñzatok kiépülésének idején (1970-es és az 1980-as években) minden elképzelhető eszközzel megprñbálta korlátozni a rendszer vertikális integráciñját, ezúttal sokkal megengedőbb politika mellett dönt, támogatja például nagy hazai érdekcsoportok létrejöttét. Az America on Line ìgy a Time Warnerrel egyesül; az eurñpai Vivendi – a volt Générale des Eaux – 2000 tavaszán a Hollywoodban is komoly érdekeltségekkel rendelkező kanadai ñriással, a Seagrammel lép szövetségre. A kisebb internetes szolgáltatñk 1999-ben őrült tőzsdei manőverekkel prñbálkoznak. Egyre-másra alakulnak a pénzügyi, tőzsdei és kereskedelmi (borokat, sajtokat, ruházati cikkeket, valamint turistautakat értékesìtő) szolgáltatásokat kìnálñ és tőkeerős befektetőket kereső internetes cégek. Az úttörő szerepet betöltő, könyveket és más kulturális termékeket (lemezeket és videokazettákat) kìnálñ Amazonhoz hasonlñan az internetes cégek többségének jelentősége sem az általuk kitermelt nyereségben rejlik – hiszen általában nem is nyereségesek: sokkal nagyobb szerepet játszik ismertségük és a rajtuk keresztül elérhető vásárlñk nagy száma. A 2000 tavaszán bekövetkező tőzsdei válság megtizedeli a kisebb internetes cégeket. A túlélők között vannak olyan vállalkozások, amelyek más cégek számára kìnálnak szolgáltatásokat (BtoB, Business to Business), és vannak olyanok is, amelyek a nagyközönséget célozzák meg ajánlataikkal (BtoC, Business to Consumers). Az előbbiek nagy részt vállaltak a termelési formák, illetve általában véve a gazdaság átalakulásának folyamatábñl – ezt a kérdést azonban itt nem tárgyaljuk –, az utñbbiak pedig alapjaiban változtatták meg a fogyasztás szerkezetét, és új utat nyitottak a fennállñ médiumok (lemez, mozi, televìziñ) további fejlődése előtt.

5.2.4. Az internet és a médiumok Ma, 2000-ben, a felhasználñk túlnyomñ többsége szövegek, hanganyagok, valamint állñ- és mozgñképek megjelenìtésére használja az internetet. A video-képek olvasásához szükséges szoftverekhez minden internetező ingyen juthat hozzá a hálñzaton. Az egyéni felhasználñk otthonaiban találhatñ távközlési eszközöket – az esetek többségében a telefonhálñzatot – nem abbñl a célbñl hozták létre, hogy televìziñs vagy mozifilmszerű mozgñképeket továbbìtsanak, a hálñzati hozzáférést biztosìtñ személyi számìtñgépek többsége pedig csak korlátozott mértékben képes a mozgñképek befogadására (bár teljesìtményük naprñl napra növekszik). Számos technikai vìvmányrñl tudunk, amelyek a nagyon közeli jövőben forradalmasìthatják a rendszer működését. Ami a képtovábbìtást illeti, az ADSL-technolñgia94 képes arra, hogy a szabvány telefonhálñzaton keresztül 4 vagy akár 8 megabite informáciñt is továbbìtson, ez pedig megfelel a televìziñs szabványokban előìrtaknak. A jeltömörìtési technolñgiák (MPEG – a rövidìtés a mñdszert kidolgozñ Moving Picture Expert Group nevéből származik) arra szolgálnak, hogy mérsékeljék a televìziñjel továbbìtásához szükséges sávszélességet. Az amerikaiak által „utolsñ mérföldnek” (last mile) nevezett szakasz áthidalása sem jelent már komolyabb nehézséget: a képek zavartalanul eljuthatnak az előfizetők otthonába. Az itt emlìtett eljárások azzal a következménnyel járnak, hogy a speciális szolgáltatásokat nyújtñ hálñzatok – legyen szñ üvegszálas, réz alapú vagy ultrarövidhullámokon alapulñ hálñzatokrñl – kiépìtőinek többé nem szükséges arra törekedniük, hogy a rendszer egészen a felhasználñig elérjen; enélkül is belevághatnak roppant tőkeigényes befektetéseikbe. A tévékészülékekkel kapcsolatos technolñgiák fejlesztése, bár továbbra is a fejlődés egyik lehetséges útja marad, többé nem kizárñlagos fontosságú. A WAP-technolñgia95 egyébként azt is lehetővé teszi, hogy mobiltelefonok kijelzőin jelenìtsünk meg internetes oldalakat – nem is kérdéses, hogy rövidesen további eszközök is születnek majd, méghozzá olyanok, amelyeknek használata során az informáciñ szűkösségét a szerkezet mobilitása ellensúlyozza majd. Az informáciñk továbbìtására szolgálñ és az egész világot átfogñ hálñzatok kapacitása a legkevésbé sem korlátozza az informáciñ áramlását. A tenger alatti üvegszálas vezetékek numerikus adatok továbbìtására szolgálñ rendszere jelentős mértékű felesleges kapacitással rendelkezik; ugyanez mondhatñ el a műholdas vagy rövidhullámú televìziñadñkrñl: ma, a 2000. évben, az informáciñ továbbìtására szolgálñ rendszerek felvevőképessége meghaladja az igényeket. Ezek a kilátások igen aggasztñk a fennállñ médiumok jövőjére nézve. A döntési pozìciñban lévőknek rövid időn belül új, az internet fejlődésével számot vető stratégiákat kell kitalálniuk. Elsőként a lemeziparnak kellett elszenvednie a zeneszámok letöltését lehetővé tevő szoftverek elterjedésének súlyos következményeit. Ehhez vegyük hozzá, hogy a nagykereskedelmi forgalomban viszonylag olcsñn szerezhetők be a zenét numerikus formában reprodukálni képes hardverek is; ezzel máris megnyìlt a lehetőség a zeneszámok korlátlan terjesztése Laurent Cohen Tanugi: Le nouvel ordre numérique. Paris, 1999, 109. Asymmetric Digital Subscriver Line. 95 Wireless Application Protocol. 93 94


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) és másolása előtt, ráadásul gyakorlatilag elveszett annak lehetősége is, hogy bármi mñdon – akár a kihágást elkövetők felkutatása és megbüntetése útján is – érvényesìteni lehessen a művészek és a kiadñk jogait. A nagy lemezkiadñknak az új helyzetre érvényes értékesìtési stratégiákat kell kidolgozniuk. Felmerült az a lehetőség, hogy a zenerajongñk – ellenszolgáltatás fejében – közvetlenül az internetről tölthessék le az őket érdeklő műveket, ez azonban számos megoldatlan kérdést vet fel: hogyan kellene rendezni a kñdvédelmet, a fizetés mñdját, és nagy általánosságban, miként lehetne újjászervezni a hagyományos terjesztői hálñzatot? Az új lehetőségeket megragadni kész egyes művészek úgy prñbálják megkerülni a nagyvállalatokat, hogy saját maguk teszik fel műveiket a világhálñra. A rádiñzás gazdasági viszonyait azonban az internet szinte érintetlenül hagyja: a legtöbb rádiñadñ egyszerűen a világhálñn sugározza műsorait, anélkül, hogy azok bármiféle tartalmi változáson mentek volna keresztül. Rövidesen a filmiparnak is hasonlñ nehézségekkel kell megküzdenie, mint a lemeziparnak: egyre több film kerül (a hagyományos forgalmazñi csatornákat megkerülve) közvetlenül a világhálñra. A nagy filmvállalatoknak manapság már saját honlapjuk van, ezek azonban többnyire csak a vállalat legújabb filmjeinek promñciñs anyagát kìnálják. A filmipar képviselőinek ennél azért nagyobb képzelőerőre lesz szükségük a jövőben. Vannak filmrendezők, akik a hagyományos produceri és forgalmazñi struktúrát megkerülve, digitális eszközökkel leforgatott filmjeiket közvetlenül a világhálñn terjesztik. Hogyan juthatnak tiszteletdìjhoz az ìgy eljárñ művészek? Hogyan akadályozhatñ meg ez esetben a plágium, a hamisìtás, a képek engedély nélküli újrafelhasználása – hogyan ñvhatñk meg az alkotñ jogai? Vajon megőrizhetjük-e jelenleg érvényes jogi fogalmainkat – az angolszászok a copyrightot, az eurñpaiak a szerzői jogokat –, és ha ezek nem vesztik is érvényüket, a jelenleg fennállñ jogi struktúrák képesek lesznek-e világméretekben érvényt szerezni nekik? Esetleg teljesen új jogi intézmények életre hìvására lesz szükség? Előfordulhat-e, hogy sohasem láthatunk hollywoodi filmeket a világhálñn, mert a nagy stúdiñk képesek lesznek megoldást találni a nehézségekre? Az a tény, hogy a mozifilmek internetes elterjedésének nincsenek többé technikai akadályai, még nem feltétlenül jelenti, hogy ez lesz a jövő útja. Nagyon is lehetséges, hogy a stúdiñk kidolgozzák majd a filmforgalmazás ellenőrzésének új, hatékony mñdszereit (ahogyan ezt a videñ esetében is megtették). Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy egyes nagy filmstúdiñk részt vesznek a hálñzati szolgáltatások megtervezésében. Erről tanúskodik például az AOL és a Time Warner fúziñja, amelynek köszönhetően a nagy stúdiñban dolgozñk filmszakmai tudása Amerika talán legnagyobb hálñzati szolgáltatásokat kìnálñ vállalkozásának keretei között bontakozhat ki. A Yahoo tervbe vette a Disney és a Universal megvásárlását. Azt sem zárhatjuk ki, hogy az újabban alapìtott filmvállalatok éppen a webre támaszkodva tesznek majd szert fontos pozìciñkra a filmiparban. Bizonyos, az Egyesült Államokban készìtett tanulmányok azt látszanak alátámasztani, hogy ez a piac komoly lehetőségekkel kecsegtethet a jövőben. A televìziñk általános nézettsége 2000 és 2003 között valñszìnűleg stagnálni fog, a mozitermek látogatottsága azonban a becslések szerint 3%-kal nőhet, az internetes honlapok azonban akár 21%-kal is több látogatñt fogadhatnak. A nagyágyúk mellett a kisebb, újabb alapìtású stúdiñk is nyilvánvalñan kìsérletet tesznek majd a kedvező tendenciák kihasználására. Vegyük például a Lynx Technologiest, amely egy tőkeerős befektető és a több népszerű ìrñt (Tom Clancy, Michael Crichton) tömörìtő Creative Artist Agency irányìtñjának együttműködésére épül: ez a felállás az 1920-as évek Hollywoodját idézi. Számos, kifejezetten filmalkotások közzétételére szakosodott honlaprñl is emlìtést kell tennünk. 96 A Sightsound.com egyik létrehozñja a Paramount volt produkciñs igazgatñja (aki egyébként egy kábeltévéhálñzat létrejötténél is bábáskodott), de több volt filmproducert is találhatunk a vállalatnál (többek között a Dr. Doolittle megálmodñját, John Davist). A hìrek szerint a Sightsound arra készül, hogy saját erőkre támaszkodva elkészìtsen egy filmet, amely kizárñlag a honlapjukon lesz elérhető. A Pop.com látogatñi Ron Howard és Steven Spiel-berg eddig ismeretlen rövidfilmjeit tekinthetik meg… A fent emlìtett honlapok sikere azonban meglehetősen bizonytalan. Vegyük például az Entertain-ment.com-ot, amelyet a Time Warner komoly reklámköltségekkel prñbált bevezetni a piacra. Rövidfilmeket, zenés alkotásokat és rajzfilmeket sugárzott, a képminőség azonban nem volt megfelelő. A hordozñ és a leszűkìtett képméret következtében nem tűnt többnek gyenge televìziñutánzatnál, nem is hozta meg a várt sikert, és létrehozñi speciális tartalmakkal voltak kénytelenek megtölteni. Az Entertainment.com-mal ellentétben a Fox honlapja, amelyet szinte teljes egészében a Simpson családnak szenteltek, interaktìvvá tételének pillanatátñl fogva sikeres. Megválaszolatlannak látszik azonban a térìtés kérdése: egyesek azon a véleményen vannak, hogy lehetetlen kizárñlag az interneten nyereségessé (vagy akár nullszaldñssá) tenni egy filmet. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár az internet nagyon érdekli a filmforgalmazñkat, nemigen tudják, mit kezdjenek az új lehetőséggel. Pillanatnyilag nehéz biztosat mondani a televìziñs technolñgia jövőjéről is. A ma működő televìziñs csatornák az esetek többségében a rádiñadñkéhoz hasonlñ álláspontra helyezkednek, azaz már elkészült műsoraikat változtatás nélkül sugározzák az interneten. Ez a megoldás igen olcsñ, és sok új néző meghñdìtására alkalmas. A televìziñs csatornák emellett különféle honlapokat hoznak létre: az éppen futñ vetélkedőknek szentelt site-okon

96

Hollywood et Internet. Le Monde, 2000. április 10.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) kìvül találhatunk a televìziñs műsorokkal kapcsolatos internetes vitafñrumokat és beharango-zñkat – a hagyományos mñdszerek internetes alkalmazása egyrészt arra szolgál, hogy a nézőket elkötelezze a csatorna mellett, másrészt arra, hogy felmérje fogyasztñi elvárásaikat és szokásaikat. Az interaktìv televìziñzás ezeken a honlapokon formálñdik. A felhasználñk ma már igény szerint lehìvhatnak az internetről különféle informáciñkat, időjárás-jelentést, hagyományos vagy éppen archìv műsorokat – a kétségtelenül meglévő technikai lehetőségeket azonban igen változñ mértékben használják ki a televìziñk. A kìnálati oldalt uralñ televìziñs csatornák igen ñvatosan fejlesztik internetes szolgáltatásaikat, hiszen nem akarják veszélybe sodorni legfontosabb jövedelemforrásukat. Az internet elterjedése azonban vitathatatlanul megváltoztatta a televìziñs marketinget. A televìziñzás hagyományos korszakában például általánosan elfogadott statisztikai mñdszerekkel mérték fel, hányan néznek egy bizonyos műsort egy adott pillanatban, a hirdetők pedig ezen felmérések függvényében fizettek a sugárzott reklámokért. E statisztikai mñdszerek nyilván újragondolásra szorulnak, bár már manapság is léteznek felmérések, amelyek a műsoro-kat az interneten nyomon követő nézőkről is képesek számot adni. Az is kérdéses, hogy milyen mértékben szűkìti az internet a hagyományosnak mondhatñ televìziñs technolñgiák fejlődési lehetőségeit. Az elmúlt tìz évben a rövidhullámú sugárzású televìziñk (főleg az amerikaiak) komoly erőfeszìtések árán prñbálják a televìziñs folyamat egészét (a műsorkészìtéstől egészen a vételig) digitalizálni. Az FCC mindenesetre 2005-ig adott haladékot a csatornáknak. Általában véve elmondhatñ, hogy a televìziñzás kétféle modellje áll szemben egymással. Az első (az 1930-as évek rádiñzásáig visszanyúlñ) modell a lehető legnagyobb nézőközönséget célozza meg (broadcasting), és a tömegfogyasztás társadalmának jellemző médiuma. A másik modell a közönség különböző rétegeinek érdeklődését prñbálja kielégìteni – ezt a televìziñzás esetében a sugárzási költségek csökkenése, az internet esetében pedig a felhasználñkkal folytatott interaktìv párbeszéd teszi lehetővé. Vajon elképzelhető-e, hogy ez utñbbi modell felülkerekedik az előbbin? A nagy amerikai tévécsatornák, bár érzékelik a veszélyt, keményen ellenállnak az új tendenciáknak: az internet térhñdìtásával a nagy műsorszolgáltatñk közismertségét és az ott dolgozñk szakmai tudását prñbálják szembeszegezni: „A broadcasting – a Paramount stúdiñit birtoklñ és a CBS-t a közelmúltban megszerző Viacom-csoport vezérigazgatñja szerint – a legkevésbé sem haldoklik, sőt életveszélyben sincsen. Az internet és a digitális technolñgiák kétségtelenül kezdik behozni lemaradásukat a hagyományos médiumokkal szemben, az előny azonban még mindig a broadcastereknél van. […] Ami a nézőközönség fragmentálñdását illeti, hát ettől még igen messze vagyunk. A szélessáv forradalma nem ìtélte halálra a hagyományos médiumokat, épp ellenkezőleg, azzal a következménnyel jár, hogy a bejáratott márkanévvel rendelkező terjesztők komoly bevételekre tehetnek majd szert. Az új technolñgiák, például a videofelvételek, arra késztetnek minket, hogy új utakon jussunk el a közönségig, de a tévénézők száma nem fog visszaesni.” 97 Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a videofájlok minősége, melyeket a tévénézők letölthetnek számìtñgépeikre, komoly kìvánnivalñt hagy maga után. Nem kizárt, hogy a jñ minőségű képek érdekében fel kell adnunk az internetre jellemző aszinkrñn képtovábbìtási mñdszereket, és vissza kell térnünk a szinkrñn képtovábbìtáshoz. Az internetes televìziñzás fejlődése felveti továbbá a térìtéses műsorszolgáltatás technikai feltételeinek bizonyos fokú megoldatlanságát, a műsorok kñdolásának és dekñdolásának problémáját.

5.2.5. Az új médiumok és a társadalmi kötelék A televìziñzás két modelljének fentebb vázolt szembenállásárñl gondolkodva globális problémák egész soráig jutunk el: milyen hatással lesznek a technikában bekövetkező forradalmak az identitással kapcsolatos problémákra, a társadalmi kötelék kiépülésének folyamatára, a politikai és a szimbolikus hatalom természetére?98 A médiumok összetett szimbolikus funkciñit a média világának globalizáciñja (különösen az internet térhñdìtása) számos téren mñdosìtotta. Lássunk néhány példát erre a folyamatra. Az internet térhñdìtásának következtében újra kell gondolnunk a cenzúra kérdését. A cenzúra voltaképpen egy folyamatosan mñdosulñ, újra és újra megkérdőjelezett konszenzus végeredménye: azt tükrözi, hogy egy adott társadalom egy adott történelmi pillanatban érvényes normái szerint mi elfogadhatñ és mi nem. A hagyományos médiumok megtanultak hasonulni az idők szelleméhez és az egyes társadalmakat uralñ normákhoz. A hollywoodi filmeknek van például egy úgynevezett posztprodukciñs szakaszuk, amelynek során a képeket és a párbeszédeket az egyes kultúrák igényeihez igazìtják. Az internet sajátos működési mñdjának ismeretében azonban szinte elképzelhetetlennek látszik, hogy világméretekben lehessen ellenőrizni a hálñzatot. Gondoljunk csak arra, hogy az interneten elérhető tartalmak igen sokféle forrásbñl származnak; a különféle honlapokat hordozñ informatikai cégeknek pedig a legkevésbé sem áll szándékukban magukra vállalni a cenzúra költségeit és jogi felelősségét, még a nemzeti törvényeket sértő tartalmakat kìnálñ site-ok esetében sem. Az egyes országok nemzeti szintű törvénykezéssel prñbálnak megoldást találni a gondokra. Az amerikai internetezők például előszeretettel hivatkoznak a szabad véleménynyilvánìtást kimondñ első alkotmánykiegészìtésre. Amikor 97 98

Le Monde, 2000. április 19. Catherine Bertho Lavenir: La démocratie et les médias au XXe siècle. Armand Colin, 2000, 288.


Harmadik rész | Hálñzati világ (1950–1995) 2000 tavaszán a francia igazságszolgáltatás elìtélt egy náci jelvényeket és emléktárgyakat forgalmazñ amerikai honlapot, a szñban forgñ site amerikai üzemeltetője, arra hivatkozva, hogy cégének székhelye az Egyesült Államokban van, és kizárñlag az amerikai törvények érvényesek rá, nem engedelmeskedett a francia bìrñság döntésének. A legújabb tendenciák arra mutatnak, hogy a cenzúra felelőssége a jövőben nem a közösséget, hanem az egyéni felhasználñkat terheli majd. A szülők például a családi tévékészüléket és az internetelérést lehetővé tévő számìtñgépeiket egyaránt elláthatják az „engedélyezett” tartalmakat a „tiltottaktñl” megkülönböztetni képes szűrők-kel (kits). Általában véve elmondhatñ, hogy előbb a mozi, majd később a televìziñ létrehozta a szimbolikus reprezentáciñ olyan rendszerét, amely nemcsak hìven tükrözte a nyugati civilizáciñ értékeit, de komoly szerepe volt az összetartásában is. A közös élményeket nyújtñ és közös értékeket közvetìtő broad-casting tìpusú televìziñzás hozzájárult a társadalom alkotñrészeinek egységbe kovácsolásához; a numerikus televìziñ és az internet térhñdìtása viszont nagy valñszìnűséggel az eddig egységes képet mutatñ nézőközönség fragmentálñdásával, azaz kisebb, egyìzlésű, egynyelvű és egyvallású csoportokra bomlásával jár majd. Az átmeneti kor jellemző médiumai szinte kizárñlag nemzeti keretek között épültek ki. A médiumok mai rendszere egészen más képet mutat: a „planetáris”, az egész világot átfogñ és egy adott pillanatban mindenütt ugyanazt a képet sugárzñ médiumok mellett mára megjelentek a kisközösségi vagy egyenesen individuális médiumok, amelyek az emberek helyi, lokális identitását erősìtik. A planetáris informáciñáramlásra jñ példa lehet a walesi hercegnő temetése, amelyet a kìnai tévénézők is figyelemmel követhettek, noha ez az esemény régebben inkább csak a britekből váltott volna ki érzelmeket. A koszovñi események tálalása a világmédiában viszont sok szempontbñl példaértékűnek számìt, amennyiben rámutat a rendszer működésének korlátaira. A NATO és az Egyesült Államok katonai vezetői már a kezdetektől tisztában voltak azzal, hogy a háborúrñl mutatott képeknek stratégiai jelentőségük van. Ahogy ezt már az Öböl-háborúban (1991), illetve a grenadai (1983) és a panamai (1989) katonai intervenciñ során is tette, az amerikai katonai vezetés az áldozatok látványát mellőző, pusztán technolñgiai háború képeit erőltette rá a televìziñs hìrműsorokra. Mivel összetett politikai okok miatt a nyugati médiumok többsége hasonlñ szellemben számolt be az eseményekről, a nyugati országok (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország) televìziñi ugyanazokat a – NATO szñvivője által közölt vagy jñváhagyott – hìreket és a menekülteket megörökìtő ugyanazon képeket közölték, még a támadásokban részt vevő szövetséges gépek számában is egyetértettek. A hìrek szñkincse is egységesült: a polgári áldozatokrñl szñlván a nyugati médiumok „járulékos veszteségekről” beszéltek. Azt mondhatnánk tehát, hogy a médiumok nyilván egyforma érzelmeket váltottak ki szövetséges országok közvéleményéből. Az érzelmi közösség azonban nem terjed túl a határokon. Hiába a mobiltelefonok, a hordozhatñ kézikamerák, a műholdas képeket a világ bármely pontjárñl küldeni képes miniparabolák, valñjában semmiféle informáciñval nem rendelkezünk arrñl, mi is történik Koszovñban, ha nincs ott elegendő és mozgásában nem korlátozott újságìrñnk. Szomorúan kell hát megállapìtanunk, hogy az új informáciñs technolñgiák apolñgiája, amely arrñl szñlt, hogy az új eszközök jñvoltábñl a tájékoztatás szinte áttet-szővé válik majd, érvényét vesztette. A nyugati közvélemény nem rendelkezik több informáciñval Koszovñrñl, mint a korabeli francia közvélemény arrñl, mi is történt 1914-ben Németországban. A szerbbarát országok televìziñinak hìradñi egyébként arrñl tanúskodnak, hogy a nyugati sajtñ a NATO beavatkozásának és a menekültek kálváriájának okairñl, illetve a bombázások hatékonyságárñl szñlñ elemzéseket a görög vagy az orosz közvélemény nem fogadta el. Állìthatjuk-e vajon, hogy az internet új, eddig ismeretlen szerepet játszott volna a konfliktusban? Igen is, meg nem is. Az köztudott, hogy szerb internetezők és németországi szimpatizánsaik közvetlen kapcsolatban álltak egymással a bombázások idején.99 Az előbbiek tehát közvetlenül számolhattak be a helyzet alakulásárñl, márpedig ez bizonyos értelemben példátlan: először fordul elő, hogy az ellentétes oldalon állñ országok polgárai ily mñdon kommunikáljanak egymással. A szövetséges országok polgárai, ha elegük lett a nagy nemzeti médiumok propagandájábñl, ellátogathattak szerb honlapokra is, s ìgy kiegyensúlyozottabb képet alkothattak maguknak a helyzet alakulásárñl. Persze ìgy is könnyen manipuláciñ áldozatává válhattak. A szerb honlapok jelentős része ugyanis teljesen megbìzhatatlan volt. Ismeretes, hogy egyes szerb site-ok a háborús propagandára oly jellemző dezinformáciñs tevékenységet folytattak, azaz rendszeresen és szándékoltan alábecsülték saját, és eltúlozták az ellenfél veszteségeit. Az interneten megszerezhető közvetlen (azaz közvetìtő szerepet játszñ újságìrñk és szerkesztőségek által nem mediatizált) informáciñnak nem biztos, hogy nagyobb valñságértéke van, mint a hagyományos médiumok tájékoztatásának.

Clarnard Raymond – Collette Julien: Kosovo: les batailles de l’information. L’Harmattan, 1999, 185. Lásd továbbá Croyances en guerre. Cahiers de médiologie, 8, 1999, 208. 99


4. fejezet - Általános konklúzió | A sokszínűség védelmében 1. Hálózati világ (1950–1995) A technikai újìtások radikalizmusa, az új médiumokban rejlő látszñlag végtelen perspektìvák arra ösztönzik a kutatñt, hogy a média világában bekövetkező innováciñkat törésként, azaz a folytonosság megszakadásaként értelmezze. Ebből a perspektìvábñl a média története a közösségi élet formáit és szimbñlumtermelését alapjaiban felforgatñ forradalmak egymást követő sorának látszik. Ha ez ìgy van, érdemes-e bármiféle közösséget feltételeznünk az egymástñl oly sokban eltérő termékek, Diderot Enciklopédiája és egy Nintendo, egy Stendhal-regény és egy telefonkészülék között? Abban mindenki egyetért, hogy a társadalom átalakulásai és a domináns médiumok egymással szoros kapcsolatban állnak; Umberto Eco azonban arra figyelmeztet, hogy a megfelelések rendszere nem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik. Milyen kapcsolat áll fenn valñjában technika és gazdaság, gazdaság és kultúra, kultúra és társadalom között? A válasz nem kézenfekvő, és csak akkor tehetünk szert rá, ha türelmesen kutatjuk a történelem minden egyes területét, melyek mindegyikének megvannak a maguk sajátos tárgyai és fogalmai. A mozifilmeket más mñdon tanulmányozzuk, mint a hálñzati rendszereket; a politikai szféra működési elvei pedig nem vethetők össze a művészetben honos eljárásokkal. Amikor társadalom működését aprñlékosan vizsgálñ történész szembesül ezzel a sokszìnűséggel, folyamatosságot és koherenciát vél felfedezni ott, ahol mások csak töréseket és forradalmakat látnak. Ha tehát a megfelelő perspektìvábñl tekintjük a kérdést, a média története az elmúlt két század során nyilvánvalñ egységet mutat. Mindazonáltal megkülönböztethetünk sajátos korszakokat. A 18. század Eurñpájában és a 19. századi Nyugaton tért hñdìtñ ipari nyomtatvány a képviseleti demokráciák és nemzetállamok kiépüléséhez kapcsolñdik. A képi és a hangos médiumok 20. századi megjelenése a közéleti formák átalakulásának felel meg: az informáciñ ñriási jelentőségre tesz szert. A 20. század második fele nyilvánvalñan a hálñzatok és az informáciñ helyét elfoglalñ kommunikáciñ kora. Az itt felsorolt korszakok sokban különböznek egymástñl, ha azonban aprñlékosan megvizsgáljuk őket, úgy látszik, hogy a folyamatosságra, a kontinuitásra utalñ jelek legalábbis nincsenek kisebbségben a törésre, a diszkontinuitásra utalñ jelekkel szemben. Az elmúlt két évszázadban minden itt tárgyalt társadalom közös politikai perspektìvája a képviseleti demokrácia, továbbá abban is hasonlìtanak egymásra, hogy mindegyikük kebelén kibontakozik egy fokozatosan egységesülő kulturális szféra. A közvélemény fogalmának megszületése után a politikai élet központi kérdésévé – a kormányformáktñl függetlenül – a közvélemény ellenőrzése és manipuláciñja válik. Egy nemzeti közösség tartñs fennmaradásának egyébként is szükséges feltétele, hogy tagjai rendelkezzenek bizonyos közös képzetekkel, amelyek a közösségi élet alapjául szolgálhatnak. Immáron a média feladatai közé tartozik, hogy a közösségi képzeteket kidolgozza, hogy a közélet terét megkonstruálja, illetve hogy a társadalmi kötelék létrejöttének és állandñ megújulásának feltételeit megteremtse. Márpedig ezt a szimbolikus tevékenységet a folyamatosság fémjelezi. A megszülető új médiumok mindig az elődeik által létrehozott tartalmakat és gyakorlatokat hasznosìtják újra. A 18. század utolsñ éveitől kezdve a sajtñ és a könyvkiadás kulcsszerepet játszik: életre hìvják a világ leképezésének modern formáit, jelesül az újságot és a regényt, amelyekre az első képi és hangos médiumok is támaszkodnak majd. A mozi előszeretettel használ irodalmi nyersanyagot, narratìv eljárásait és kedvenc témáit pedig a populáris regénytől és a szìnháztñl veszi át. A filmhìradñk jelentős eseményekről számolnak be, ám azt, hogy mi számìt annak, az ìrott sajtñ dönti el: a filmhìradñk olyan ügyekről szñlnak, amelyeket a populáris sajtñ fontosnak ìtél. A rádiñ formailag megújìtja és újra felhasználja a szìnházi repertoárt, a népszerű dalokat és a tájékoztatást. A rádiñ által megnyitott térbe benyomulñ televìziñ szégyentelenül „lenyúlja” a vetélkedőkkel, a sorozatokkal és a hallgatottsági mutatñkkal kapcsolatban felhalmozñdott rádiñs tapasztalatokat. A század végének kábeltelevìziñi és házi videñja csak a már bevált hollywoodi termékeket reciklálják, napjaink multimédiája pedig arra készül, hogy a nagy könyvsorozatokat és múzeumi gyűjteményeket, azaz a világ kulturális örökségét feldolgozva arasson sikert. Az itt felsorolt tevékenységek alapjául szolgálñ technolñgiák igen közel állnak egymáshoz. Egy adott korszak különböző médiumai meglehetősen hasonlñ technikai paradigmák szerint működnek. A roppant hasonlñ gépi eljárásokon alapulñ könyvnyomtatásnak és sajtñnak egészen a 19. század közepéig igen szűkös energiaforrásokra támaszkodva kellett megoldania a termelést és a szállìtást. Könyvkiadñk és sajtñvállalatok mégis egymástñl elkülönülve fej-lődnek: a két iparág akkor kerül még távolabb egymástñl, amikor 194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános konklúziñ | A sokszìnűség védelmében nyilvánvalñvá válik, hogy a sajtñnyomdák mind a termelést (a gőzmeghajtású sajtñk üzembe helyezése), mind a szállìtást illetően a könyvnyomdáknál jñval nagyobb mértékben tudják hasznosìtani az új energiaforrásokat. A sajtñnyomdákban gyorsabban honosodik meg az eddig ismeretlen fémtechnolñgiákat (az öntöttvas és az acél megjelenése) és a villamosságot ötvöző új technikai rendszer. A 20. század első felében a csőelektronika áll a rádiñzás, a hangosfilm, a televìziñ és az új telekommunikáciñs rendszerek fejlődésének hátterében. A fejlődésben érintett vállalatok iparágak szerint igen eltérő jogi és gazdasági környezetben tevékenykednek. Az is fontos, hogy bár a tudományos élet nemzetközivé válásának köszönhetően a gyorsan elterjedő új technolñgiák mindenütt egyforma alapokon nyugszanak, a kormányzatok még jñ ideig arra törekszenek, hogy egymástñl elkülönülő „nemzeti” technikákat fejlesszenek ki. A kormányzati erőfeszìtések ellenére a 20. század második felében a hálñzatok és a tartalomipar egyaránt gyors ütemben globalizálñdik. A fejlődés alapjául egy jelentős technikai újìtás szolgál: az informáciñk numerizáciñjának térhñdìtása először a nagy informáciñs rendszereket (a számìtástechnikát és a telekommunikáciñt), majd a nyomtatványokat és a képi médiumokat forradalmasìtja. A különböző neveken fellépő nagy, multinacionális pénzügyi csoportok ezen iparágak mindegyikében képviseltetik magukat. A század végének talán legfontosabb jellemzője, hogy a nemzeti határok leomlásával szabadon áramlanak a technikai újìtások, a vállalkozások pedig akadálytalanul ölthetnek nemzetközi jelleget; a média globalizáciñja azonban csak része a gazdaság általános globalizáciñjának. A tartalomipart az uniformizálñ és a differenciálñ tendenciák között észlel-hető feszültség jellemzi. A 18. század végétől kezdve az államok a nemzet fogalmára támaszkodva szerveződnek újjá. A nyomtatványokra vár az a feladat, hogy értelemmel és megélt tapasztalattal töltsék fel a nemzeti identitás fogalmát. Oroszország és Németország már a kezdetektől fogva e modell szerint fejlődött. A nemzeti mozgalom hatása alñl a 19. század során más országok (ìgy Franciaország sem) vonhatták ki magukat. A távìrñhálñzatok létrejöttével megvalñsulñ informáciñáramlás, valamint a hìrügynökségek versenye azonban nyilvánvalñvá tette, hogy a nemzetközi szintű informáciñgazdálkodás nemcsak létezik, de komoly hatalmi harcok is zajlanak körülötte. Arrñl sem szabad megfeledkeznünk, hogy 1918-at követően a mozifilmiparban észlelhető amerikai hegemñnia ráébreszti az eurñpaiakat kulturális identitásuk kérdésének fontosságára. Meg kell védeniük vagy fel kell adniuk kulturális önazonosságukat? Tevékeny részt kell-e vállalnia az államnak a kultúripar védelmében? Ezek a nehezen eldönthető kérdések már a fejlődés igen korai szakaszában felmerülnek. A valñságban természetesen a félmegoldások érvényesülnek: populáris kultúra és magas kultúra, nemzeti identitás és nemzetközi hatások különböző formákat öltve keverednek. Nagy a kìsértés, hogy a tartalmakat vizsgálva két korszakot állìtsunk szembe egymással: ezen megközelìtés szerint a tájékoztatás korát – amelyet az újságok és a hìrügynökségek uralnak – a kommunikáciñ kora követi. Ez utñbbit az jellemzi, hogy összekeverednek a látványosság és a tájékoztatás normái, továbbá a forma fokozatosan egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a tartalom rovására. Pedig a tájékoztatás és a szñrakoztatás világa szomszédos egymással. A média, amelynek feladatai közé tartozik a közösségi értékek és a viselkedési szabványok bemutatása, egyszerre tevékenykedik a tájékoztatás és a szñrakoztatás terében. A 19. századi regényre, az 1930-as évek mozifilmjeire és napjaink televìziñs sorozataira a nyilvánosság olyan tereiként tekinthetünk, amelyekben naprñl napra újraformálñdnak a társadalmat összetartñ kötelékek. A jelenséget Honoré de Balzac már 1830-ban leìrta. Az sem véletlen, hogy az 1930-as években számos gondolkodñ főt foglalkoztatnak a mozgñkép sikerének veszélyei és a világ mint látványosság bemutatásábñl következő torzulások. Az 1980-as évek televìziñzására is jellemző, hogy informáciñ és kommunikáciñ, nyilvános köztér és magánszféra szétválaszthatatlanul összekeveredik; ez azonban nem újdonság, inkább egy több évtizedes múltra visz-szatekintő jelenség új felbukkanása. Állìthatjuk-e mindazonáltal, hogy a képi médiumok valami radikálisan újat hoztak? A kép szemiolñgiája (legalábbis McLuhan és Régis Debray olvasatában) arrñl prñbál meggyőzni minket, hogy a kommunikáciñ bizonyos sajátos mñdozatai a mediolñgiai átalakulásokbñl kiindulva képesek forradalmi változásokat generálni. Azt szokás állìtani, hogy az ábécé és a nyomtatványok használata radikálisan megváltoztatta az ember tér- és időfelfogását.1 Elképzelhető-e hogy a hálñzatok térhñdìtásának következtében az ember a jövőben teljesen másképp gondolkodik majd, mint manapság? Ez a kérdés egy másikat rejt magában: hogyan vélekedjünk magas kultúra, tömegkultúra és populáris kultúra viszonyárñl? Az ìrástudñk igen gyakran a populáris kultúrára vonatkozñ értékìtéleteikre támaszkodva alkotnak véleményt a 20. század médiájárñl, márpedig a helyzet nyilvánvalñan nem ennyire egyszerű. Az 1960-as évek kereskedelmi televìziñját úgy ìrtuk le, mint a legelidegenìtőbb médiumok egyikét. Pedig a televìziñ is képes nyilvánossággá alakulni, képes olyan térré válni, amelyben kiformálñdnak közösségi képzetek, és kifejeződnek a társadalom által vallott értékek. Ebből a szemszögből nézve bátran demokratikusnak nevezhetjük a televìziñt, vagy ha ez túlzñnak tűnik, azt mondhatjuk: a televìziñ is hozzájárulhat a közösség 1

Jack Goody: La Raison graphique: la domestication de la pensée sauvage. Paris, 1979.


Általános konklúziñ | A sokszìnűség védelmében életének összetartásához és a társadalmi kötelék megőrzéséhez. Ez még akkor sem vitathatñ, ha a televìziñ működésének alapjául szolgálñ eljárás, a nézettségi mutatñk felmérése a legkevésbé sem összeegyeztethető a képviseleti demokrácia elveivel. A média hatékonyságának kérdése is igen nehezen megválaszolhatñ. Egy tökéletes hatékonyságú elnyomñ rendszerrel állunk-e szemben, vagy az egyének előtt nyitva áll a lehetőség, hogy a rendszer mechanizmusát kijátszva új tartalommal töltsék meg a technikai kereteket? Szükségszerű-e, hogy a média a szñrakoztatñipar eszköze legyen, vagy elképzelhető, hogy az új médiumok a szellemi szabadság kiteljesedésének és az ismeretek terjesztésének instrumentumaiként tündököljenek? A történeti elemzés, amint azt könyvünk egésze bizonyìtja, árnyalt válaszokat nyújt a fenti kérdésekre. A média egyszerre tükre és átalakìtñja az őt létrehozñ társadalomnak. Ha a társadalom sokszìnű, a médiumai is azok.


A média története Barbier, Frédéric Bertho Lavenir, Catherine

Recommend Documents