A Második Sors. Frank Herbert A gyilkosságot el lehet titkolni

Galaktika 126.

Frank Herbert: A gyilkosságot el lehet titkolni William Campbell Gault: Köd Ted White: Az rült nap alatt Damon Knight: Különleges teher George Langelaan: A csukott zsalujú ház Herbert W. Franke: Az utolsó programozó Kim Stanley Robinson: Újraírni a történelmet Ted Reynolds - William F. Wu: Korunk békéje ÖT SORS Prológus - A bal kezét - mondta a sovány férfi tompán. - Tartsa magasra a csuklóját. William Balley felhajtotta a mandzsettáját, a sovány férfi valami hideget nyomott a csuklójának, és a legközelebbi ajtó felé intett. - Oda menjen be, az els asztal jobboldalt - mondta és elfordult. - Egy pillanat - riadt meg Bailey. - Azt akartam mondani... - Mozgás, haver - mondta a sovány férfi. - Ez az izé gyorsan hat. Bailey úgy érezte, szúr a szíve. - Úgy érti, hogy máris... hogy ennyi az egész? - Ezért jött, nem? Egyes asztal, haver. Indulás. - De... még két perce sem vagyok itt... - Mégis mit várt? Orgonamuzsikát? Nézze, kispajtás és a sovány férfi a faliórára pillantott - kezd dik a cigarettaszünetem, ugye érti, hogy gondolom? Legyen szíves, jóember. Ha a saját lábán megy be, nem kell cipeljem, ugye világos? - A sovány férfi kitárta az ajtót, és sürgette Baileyt, hogy lépjen be a vegyszerek és élettelen hús szagába. Rámutatott egy keskeny, párnázott padra, amely elfüggönyözött beugróba állt. - Feküdjék a hátára, és kezét-lábát nyújtsa ki. Bailey felvette a kívánt testhelyzetet. Amikora sovány férfi kezdte átszíjazni a bokáját, teste megfeszült. - Engedje el magát. Csak arról van szó, van úgy, hogy nem jutunk vissza valamelyik klienshez csak egypár óra múlva, és megmerevednek... és tudja, csak egy méretben szállítják a ládákat, ugye érti, hogy gondolom. Bailey elengedte magát, és lágy melegség árasztotta el. - Hé, ugye nem evett az elmúlt tizenkét órában? - A sovány férfi arca már csak elmosódott rózsaszín folt volt.

- Ettemmmmizé mi... - hallotta Bailey a saját hangját. - Oké, csávó, aludj jól... - A sovány férfi hangja felzúgott, aztán elmosódott. Miel tt beburkolta volna a végtelen sötétség, Baileynek még eszébe jutottak az Eutanázia Központ kapuja felett gránitba vésett szavak: ...küldd el hozzám a fáradtakat, a szegényeket, a reményteleneket, a szabadságra vágyakozókat. Nekik emelem magasra a bronzkapu mellett a lámpást... A Második Sors Frank Herbert A gyilkosságot el lehet titkolni Amikor a test meghalt, Tegas/Bacit felébredt. A Tegas elem, ahogy máskor is, csak egy szempillantásig volt öntudatlan. Amikor magához tért, negatív Bacit lénye azt kántálta: “nem vagyok William Bailey... nem vagyok William Bailey... Nem vagyok William Bailey...” Fájdalmas, egyhangú refrén volt, az elszakadás vágyát er sítette. A Tegasnak el kellett szakadnia a romlásnak indult hústól. A kántálás mögött mintha sok hang zsongana. Tudata lassan megoszlott, két részre hasadt, felfeslett a szoros kötelék, amely a gazdalényt tartotta ellen rzése alatt. Mintha szövet hasadna, szabadon lebegett, bár még mindig le volt merülve a haldokló idegrendszerbe - nem volt hova mennie, pedig már képes lett volna az ugrásra. Bacit és Tegas most együttm ködött, minden másodperchez hozzáf zve t. Végigkutatta a környezetét... húszméteres körzet... húszméteres körzet... Tudata pislákoló, halvány érzéseket fogott fel. Még egy hivatalsegéd. A férfi kikerült a hatóköréb l. Hideg, hideg, hideg. Semmi más. Azért ez különös móka, gondolta. A sors apró kis bosszúja. Hogy ilyen csapdába essék egy Tegas! Gonoszság. Gonoszság. És igazságtalan. Talán bizony nem bánt szeret gonddal a rabbá tett testtel? Talán nem változtatta mókamesterré a gyilkosokat? A sors tréfája kegyetlen volt, nem olyan kedves mint a Tegasé. A Bacit negatív identitás rémületet, vádaskodást, kínos zavart sugárzott. Túl hosszú ideje élt már William Bailey testében. Túlságosan is hosszú

ideje. Odalent élt, ahol az emberek, ahol az életet élték - a létezés jében. Túlságosan is szerette a húst. Id nként le kellett volna állnia, hogy körülnézzen. Nem védte meg a híres Tegas kíváncsiság, amely a közömbösség álarca mögé rejt zött. Kudarc... kudarc... Kétségbeesett üzenetek száguldottak ide-oda a halódó idegrendszerben. Az elméje mint a lángoszlop. Gondolatai úgy szálldostak, mint szikrák a köször körül. Eldöntetett - sugározta a Tegas, megpróbálva megnyugtatni negatív lényét. A kommunikációs kapcsolat éget szégyent és veszteségérzetet közvetített. A Bacit rémülete ötödfokú kellemetlenségérzetté változott, ami azonban majdnem ugyanolyan rossz volt, mint a rémület. A sok elveszett tapasztalat. Elveszett... elveszett... elveszett... - Fogalmam sem volt róla, hogy az Eutanázia Központ ilyen egyszer en és gyorsan m ködik - közvetítette a Tegas. - Ezt az incidenst már nem lehet meg nem történtté tenni. Mit csináljunk? Eszébe jutott az egyetlen vidhívás, amelyet azért engedélyezett magának, hogy megtudjon valamit a központ nyitva tartási idejér l és m ködésér l. A képerny n sz hajú, jellegzetesen közönségszolgálati típus jelent meg. - Gyorsak vagyunk, tiszták, rendezettek, hatékonyak, egészségesek, és megadjuk a tiszteletet - mondta a férfi. - Gyorsak? - Ki akarna lassan meghalni? A Tegas ebben a pillanatban semmi másra nem vágyott annyira, mint a lassú halálra. Bárcsak alaposabban utánanézett volna a dolognak. Arra számított, hogy ezen a helyen kavarogni fognak az érzelmek. De érzelmileg halott volt - néma, mint a sír. A mulatságos gondolat mély csendbe hullt. A Bacit összetett lényükbe kivetítette a mérés sürg sségét - azt a húszméteres körzetet vizsgálta, amelyen belül a Tegas képes volt átültetni ket az új gazdalénybe. Azt azonban igazán nem tudhatták addig, amíg a Tegas elem ide nem jött, hogy megvizsgálja a terepet, hogy ez a hely érzelmi szempontból teljesen üres. És ezek a kamrák húsz méternél jóval távolabb voltak az utcától. A Tegast egy pillanatra elárasztotta a vádaskodó rémület. Ez a halál egyáltalán nem emlékeztet gyilkosságra!

Pedig úgy képzelte, olyan lesz, mint egy gyilkosság. És a Tegas/Bacitot évszázadok óta a gyilkosság tartotta életben. Biztos volt benne, hogy a gyilkos érzelmileg is részt vesz az aktusban. A gyilkost közel... közel... közel lehet csalogatni, húsz méternél sokkal közelebbre. Olyan könny volt az emberi teremtményeket rávenni erre az er szakos tettre és így megteremteni az ideális feltételeket az azonosságtudat megváltozásához. A Tegasnak feltétlenül szüksége volt rá, hogy a befogadó gazdalényben tomboljanak az érzelmek. Enélkül nem tudott az idegi teljességre összpontosítani, enélkül fennállt a veszélye, hogy a teremtmény tudatának egyes részei elmenekülnek, és az végzetes lett volna, ugyanolyan végzetes, mint az a helyzet, amilyenbe most került. Gyilkosság. Az élet gyorsan elillant a levetett gazdalényb l, a gyilkos összpontosította érzelmeit, és miel tt ráébredt volna, mi is történik, a Tegas foglya volt, amely viszont a maga részér l az új test foglya lett. Az elfogott öntudat némán felkiáltott, egyre lázasabban igyekezett visszahúzódni önmagába, míg végül elnyelte a Tegas. Aki ezután tovább élvezhette az életet. A világ azonban megváltozott a William Bailey-korszak utolsó száz éve alatt. Az Adatközpont el rejelzési módszerei és számítógépei jóformán teljesen megszüntették a gyilkosságokat. Az android törvénycikkelyek mindenütt ott voltak, el re megérezték és megakadályozták a készül er szakot. Ez a társadalmi fejl dés várható iránya volt, és a Tegasnak már jóval régebben számításba kellett volna vennie. De az élet oly kellemes volt, amíg hihetett abban, hogy sohasem fog véget érni. És a Tegas számára valósággá válhatott ez az illúzió, ahogy egyik gazdalényb l a másikba vándorolt a világegyetemben, mint ragadozó az élet s jében. Feltéve, hogy nem itt és nem most fog véget érni. Az sem javított a helyzeten, hogy rákényszerítették a döntéseket. Bár viszonylag fiatalos maradt a megjelenése, a gazdalény, William Bailey húsa kezdett felbomlani. A Tegas képes volt a normálisnál sokkal hosszabb ideig életben tartani a gazdalény testét, de ha a teremtmény betegeskedni kezdett, az összeomlás rendszerint hirtelen következett be. Olyan körülmények között kellett volna megtámadnom valakit, hogy nagy valószín séggel megöljenek, gondolta. De persze tudta, hogy ez sem lett volna könny , az érzelemmentes törvénycsikek majdnem azonnal ott teremtek volna, és lehet, hogy a halál elmenekül el le. El fordulhatott volna, hogy az android légüres térben találja magát a megnyomorított, haldokló gazdalényben, vagy ami még rosszabb, olyan emberek veszik

körül, akikb l minden érzelmet kimosott az átkozott arany középút és a nyolcszoros karma. És a vérebek a nyomában voltak. Tudta. Épp elég bizonyítékát látta és érezte, hogy szaglásznak körülötte. Túl sokáig élt William Baileyként, és azok, akik gyanakvásból táplálkoznak, gyanakodni kezdenek. Azt pedig nem engedhette meg, hogy közelebbr l is megvizsgáljanak egy Tegas gazdalényt. Tudta, hogy mi indította ket a nyomába, az ördögi “teljes indítékrendszer”. A William Baileyben lakozó Tegas a törvény bet je szerint ezerszeresen is gyilkos volt - nem mintha sorra ölte volna az embereket, elegend volt emberölt nként egyszer. A gyilkosság csökkenti az életörömöt. Rájött, hogy ezek a gondolatok sehova nem vezetnek. Csapdába esett, és ha tovább gondolkodik a dolgon, csak a Bacit vádaskodásait váltja ki. És amíg egyik gondolattól a másikig ugrált, a William Bailey-féle test egyre közelebb került a megsemmisüléshez. A testben már épp hogy csak pislákolt az élet, és az is csak azért, mert a Tegas erejét megfeszítve igyekezett életben tartani. Emberi orvos halottnak nyilvánította volna Baileyt. Már nem lélegzett. A szív hirtelen megremegett és megállt. A Tegasnak már kevesebb mint öt perce maradt. Ha öt percen belül nem talál új gazdalényt, a régivel együtt pusztul el. - Gyilkosság, gyilkosság, gyilkosság - szólt közbe a Bacit. - Azt mondtad, az eutanázia gyilkosság. A Tegas William Baileyként szégyenkezett és némán átkozódott. A Bacit, amely normális körülmények között a Tegas igen hasznos funkciója (el zi a szellemi magányt, óvatosságra int társ), most elvonta a figyelmét, és ezzel hátráltatta. A rémült sürgetés megbénította a gondolatait. Miért nem hallgat a Bacit, és miért nem hagyja gondolkozni? A Tegas ebben a pillanatban ébredt rá, hogy eddig még sohasem gondolkozott el saját cselekedetein. Mi a Bacit? Sohasem vágyakozott a saját fajtája után, hiszen ott volt neki a Bacit. De tulajdonképpen mi is ez a Bacit? Például miért csak férfiakat enged megszállni? Lehet, hogy a n i gondolkodás segíthetne ebben a vészhelyzetben. Miért nem keverheti a nemeket? - Igazán pont most akarsz filozofálgatni? - hallotta a Bacit bels kiáltását. Ez már sok volt. - Hallgass! - parancsolta Tegas. Azonnal megrázta a magányosság érzése. Nem vett róla tudomást, tovább vizsgálgatta a környezetét. Ebben a helyzetben bármilyen gazdalény

megtette volna, még egy alacsonyabb rend állat is, bár ilyesmit már hosszú évezredek óta nem kockáztatott. Hát csak van valamilyen érzelmi vihar ezen a szörny helyen... valami... bármi... Visszaemlékezett egy régmúlt esetre, amikor hagyta, hogy egy teljesen érzelemmentes lény pusztítsa el. Épp hogy csak sikerült behatolnia a ntett egyik szemtanújába. Abban a helyzetben is ugyanezt a vészes sürgetést érezte, de hát ki a szemtanúja ennek az emberölésnek? Hol egy lehetséges új gazdalény? Hiába kutatott. A William Bailey-féle idegrendszerben kezdtek elpattanni az idegszálak. A Tegas visszahúzódott a leghosszabb ideig megmaradó központokba, és egyre lázasabban kutatott. Tudata szélén forrongó érzelmeket vett észre. Félelem, önsajnálat, bosszúvágy, harag: gyönyör volt, mint amikor a menekülést jelent zös közeledik a hajótörött tengerészhez. - Nem William Bailey vagyok - emlékeztette önmagát, és el relendült, elérte a forrongó paradoxont, az érzelmi vezérfényt... A szokásos megrázkódtatás, amikor kinyúlt az új gazdalény azonosságközpontjai felé. Átömlött egy érzékel n, felfedezte saját mozdulatait, érezte, hogy egyik csuklójához valami hideg nyomódik. Még nem volt teljesen az csuklója, de a szemen már uralkodott annyira, hogy képes legyen az érzéklet forrása felé fordítani. Lapos, szürke fémtárgyra összpontosított. Az csuklójához nyomódott. Ugyanebben a pillanatban a gazdalény is érzékelte, hogy mi történik. Sóhaj volt, nem megadás, hanem negatív ujjongás. A Tegas érezte, hogy egy öreg szív kihagy, és az egyik kísér re nézett: ismeretlen arc, bagolyszer vonások a hegyes orr körül. De nem voltak heves érzelmei, nem volt semmi kiálló horog, amibe belekapaszkodhatott volna, hogy elfogja. A szoba ugyanolyan volt, mint az a másik, amelyikben ez a rendszer csapdába ejtette. A mennyezetre szerelt villanyóra azt mutatta, hogy csak nyolc perc telt el, mióta azt a másik csuklót megérintette a halál. - Legyen olyan kedves bemenni azon az ajtón - mondta a bagolykép . Remélem, eljut odáig. A mai m szakban már hármat kellett nekem bevonszolnom, és kezdek elfáradni. Ugye indul? Fáradt? Igen, az ápolóból csak érzelmi fásultság áradt. Semmi olyasmi, amibe a Tegas belekapaszkodhatott volna.

Az új gazdalény érzékelte a sürgetést, feltápászkodott a székb l, és az ovális ajtó felé csoszogott. A hivatalsegéd átkarolta az öreg vállát, úgy segítette el re. A Tegas megmoccant a gazdalényben, meger sítette az idegi képességeket, behatolt a semmi ellenállást nem tanúsító tudatba. Ha módja van válogatni, nem ilyen tudatot választ, túl alázatos és megvert volt. A Tegas észrevette, hogy idegen tárgy simul a gazdalény gerincéhez. Valami kapszula, idegi adó-vev . Sugárzása tompította az érzelmeket és engedelmességre késztetett. A Tegas gyorsan blokkolta, bár megrémült attól, hogy mi mindent jelenthet egy ilyen módszer. Már tudta, ki a gazdalény: James Daggettnek hívják. Hetvenegy éves. A test rossz állapotban volt, elhasználtabb, mint William Bailey kétszázharminchat évesen. Madárszer tudata, ahogy átadta magát a halálnak és a Tegasnak, furcsán misztikus eszméket, zavart feltételezéseket, átsz rt gondolatokat sugárzott. A Tegas angyal volt, aki azért jött, hogy elkísérje. A Tegas, aki még mindig hordott magával néhány foszlányt William Baileyb l, óvakodott attól, hogy túl szoros kapcsolatba kerüljön az új gazdalénnyel. Elegend volt tudni a nevét és elfoglalni az önfelismer központokat. A vereség torz érzése lett rajta úrrá, amikor észrevette, hogy az öreg testet kemény asztalra szíjazzák. Felette egyhangú szürke mennyezet. Szaglása eltompult, de így is érezte a fert tlenít szer szagát. - Szép álmokat, haver - mondta a hivatalsegéd. Csak nem megint! gondolta a Tegas. Bacit lénye ismét jelentkezett. - Egyik testb l a másikba ugrálhatunk, és közben mindig meghal bel lünk egy darabka. Pompás! A Tegas válasza egy más korból és más világból származó trágárság volt, amely megmagyarázta a Bacitnak, mihez kezdhet a keser ségével. Azután csak üresség. Vereség... vereség... Rájött, hogy a reményvesztettség részben James Daggett egyéniségéb l ered. A Tegas kihasználta a lehet séget, hogy behatoljon a gazdalény emlékeibe, és rájött, hogy mikor er sítették a gerincére az adót. Vereség-engedelmesség-vereség... A beültetett kapszulából ered...

Helyreállította a blokkokat, és új gazdalény után kezdett kutatni. Közben végigfutott a Tegas emlékezetén. Kell legyen valami nyom, egy utalás, ötlet - lehet ség a menekülésre. Hiányzott a Bacit hozzájárulása, emlékezetének egy része így el volt zárva. A haldokló Daggetthez f idegi kapcsolat nedves agyagként tapadt a gondolataira. Az öreg, haldokló James Daggettet elárasztották a zavart, misztikus gondolatok, amíg csak a Tegas el nem nyelte. Rossz min ség idegi kapcsolat volt. A gazdalénynek ellen kellett volna állnia ahhoz, hogy jó legyen, ez er sítette meg a Tegas fogását. Ehelyett a Tegas a másik emlék lassan haldokló falaiba ütközött. Érezte, hogy tudata egyre kisebb területet képes ellen rzése alatt tartani. Valami bekerült a megfigyelt területre - harag, olyasfajta felháborodás, amilyent az ostobaság szokott kiváltani. A Tegas várakozott, és töprengett, hogy vajon ez is a központ egyik ügyfele-e. A düh nyomában most egy másfajta érzéshullám érkezett. Ennek a félelem volt az alapvet mozgatója. A Tegas szellemileg ugrásra készen összekuporodott, és éhesen összpontosította a tudatát. A harag tárgya, valaki fél - ez olyasmi, amibe egy Tegas bele tud kapaszkodni. A folyosói beugróból reszel s, támadó és kicsit kés bb, félelmet sugárzó hangokat hallott. James Daggett öreg, megkopott füle nem érzékelte a felhangokat, és a hanger t is csak részben. Nem volt ideje meger síteni a gazdalény hallását, de azért felfogta a mondottak lényegét. - ...mondtam, hogy értesítsenek... azonnal, ha... Bailey! William Bailey!... láttam a... az asztalán... - ...sok munka... - válaszolt az ijedt hang - ... fogalmam sincs, mennyi... kevés az ember... óránként tíz... csak... ebben a m szakban... A hangok eltávolodtak, de az érzelmi kisugárzás a Tegas hatókörén belül maradt. - Meghalt! - Ez a haragos volt, a felkiáltást idegi túlterhelés kísérte, ami óriás hullámként borította el a Tegast. A fél s dühkitörés hatására eljutott a rémület csúcsára, és magába zárkózott. A Tegas ugrott, abban a pillanatban hagyta ott James Daggettet, amikor az élet utolsót pislákolt benne, Olyan volt, mintha a süllyed hajóról hullámok dobálta kagylóba lépett volna. Egy pillanatra eltéved az anyagi térid ben, amely az új gazdalény volt. Rádöbbent, hogy a fél s heves, megvet gy löletet rejtegetett magában, énjének egy zugát meger sítette

az a rosszindulat, amelyet már hosszú évek óta táplált a hatóság ellen. A gazdalény tudata a kapcsolatteremtés megrázkódtatása után visszavonult a meger sített zugba. A Tegas ekkor megérezte, hogy eddig még soha nem kellett ilyen keményen harcolnia. Ugyanakkor a gazdalény szemével elmosódottan látta, hogy a leszíjazott test felett sötét gyanakvással bámul rá egy arc. Megdöbbent, amikor megpillantotta a halálba torzult arcot - William Bailey! Ekkor majdnem elvesztette a csatát. A gazdalény visszaszerezte az uralmat az arca felett - vonásai eltorzultak. A két szem mozgása nem volt összehangolt, az egyik felfelé nézett, a másik lefelé. Az ujjhegyével látott (halvány izzást), az ajkával hallott (viszketett a hangoktól). A b re megremegett és kivörösödött. Megtántorodott, és hallotta, hogy valaki felkiált: - Ki vagy? Mit teszel velem? A gazdalény hangja volt. A Tegas megragadta a beszédközpontot, de csak elmosódottá, érthetetlenné tette a szavakat. Egy pillantást vetett a szemben lév sötét arcra. A másik döbbenten bámult rá és hátralépett. Ez az egyik gy lölt gyanakvó volt, az uralkodók egyike. De most nem ért rá emiatt aggódni. A Tegas a túlélésért küzdött. Be kellett vetnie minden trükköt, amit valaha megtanult, a hízelgést, a misztikus megtévesztést, vallásos illúziókat, szeretetet, gy löletet, szójátékokat. Az ember a nyelv eszköze, és így meg is lehet fogni vele. Kígyóként oda-odakapott az idegi csatornákhoz. A név! Meg kell tudnia a nevét! - Carmy... Carmichael! A név fele tehát megvan, ebbe belekapaszkodhat, hogy életben maradjon. Némán, de magában üvöltve a szinaptikus csatornákon, egyre csak a nevet sikoltotta... - Carmichael vagyok! Carmichael vagyok! - Nem! - De igen! Carmichael vagyok! - Nem, nem vagy az! - Én vagyok Carmichael! A gazdalényt megdöbbentette a támadás. - Ki vagy te? Nem lehetsz én. Én... én vagyok Joe Carmichael! A Tegas felujjongott, és megragadta a teljes nevet. - Én vagyok Joe Carmichael! - Új idegpályákon száguldott végig, meger sítette a már elfoglalt helyeket. - Én vagyok Joe Carmichael!

A gazdalény tudata rémülten, egyre kisebb körökben száguldott befelé. Szeme forgott, lába reszketett. Keze rángatózott, foga csikorgott, arcán könnyek csurogtak lefelé. - Én vagyok Joe Carmichael! - vetette most oda a Tegas. - Nem... nem... nem... - A bels sikoly fokozatosan halkult és elhallgatott... Csend. - Én vagyok Joe Carmichael - gondolta a Tegas. Hát ez épp hogy csak sikerült. A Tegas érzékelte, hogy hanyatt fekszik a padlón. Felnézett a sötét arcba, amelyet a gazdalény emlékei segítségével sikerült azonosítania. - Chadrick Vincentelli. B nmegel zési igazgató. - Mr. Carmichael - mondta Vincentelli. - Már hívtam segítséget. Pihenjen nyugodtan. Egyel re ne próbáljon mozdulni. Milyen kemény, mozdulatlan arc, gondolta Tegas. Vincentelli arca olyan volt, mint egy no maszk. És a hangja is óvatos, hideg, gyanakvó. Ezt a heves jelenetet egyik számítógép sem jósolta meg el re... vagy igen? Nem számít. Egy gyanakvó ember túl sokat látott. Valamit tenni kell méghozzá azonnal. Máris hallotta a lábdobogást a folyosón. - Nem tudom, mi történt velem - mondta a Tegas, a Bailey-korszak emlékezetének segítségével utánozva Carmichael hangját. Megszédültem... az egész világ vörös ködbe borult. - Úgy látszik, most már teljesen magához tért - válaszolt Vincentelli. Ez a hang nem adott semmit, nem volt benne szeretet, csak er szak, éles, gyanakvó gy lölet. - Úgy látszik, most már teljesen magához tért. A Tegas remegése megrázta a Carmichael testet. Jól megnézte a kutató, gyanakvó szempárt. Ez volt az a fajta, akit Tegas mindig került. Az uralkodóknak rettenetes tartalékaik vannak a bels harchoz. Ez az egyik oka annak, hogy uralkodnak. Voltak Tegasok, akiket uralkodók nyeltek el, és feloldódtak, elt ntek. Követtek el hibákat a ködbe vesz kezdetek során, miel tt a Tegasok megtanulták volna, hogy kerüljék ezt a fajtát. Tegas még ezen a világon is emlékezett korai csatákra, veszedelmes dolgokra, amelyeknek pletykák és szokások, mítoszok és faji félelmek voltak a következményei. Minden primitív nép ismeri a törvényt: Soha ne áruld el a valódi neved!

Ez az ember pedig uralkodó, túl sokat látott egy-egy olyan pillanatban, amikor ez nagy veszedelmet jelent. Felébredt a gyanúja. Éles elméje olyan adatokat értékelt, amelyekhez soha nem lett volna szabad hozzájutnia. Két vörös kabátos törvénycsik android, olyan kifejezéstelen képpel, mint az engedelmes kutyáké, megállt a beugró függönyénél, és várta Vincentelli utasításait. Ijeszt volt, hogy az androidok, a mindig engedelmesked k el ször az uralkodóikra néztek utasításért. A Tegasnak eszébe jutott a James Daggett gerincére er sített ellen rz kapszula, új félelem reszkettette meg. A gazdalény szája kiszáradt, de ez tisztán Carmichael érzelmi reakciója volt. - Ez itt Joseph Carmichael - mutatott rá Vincentelli. - Azt akarom, hogy vigyétek az NYK-ba teljes vizsgálatra és indítékainak feltárására. Majd ott találkozunk. Értesítsétek a megfelel részlegeket. A törvénycsikek segítettek a Tegasnak új lábára állni. NYK... Nyomozási Központ, gondolta. - Miért visznek az NYK-ba? - kérdezte. - Kórházba kéne mennem, hogy... - Ott is van orvos - válaszolt Vincentelli, és ez fenyegetésnek hangzott. Miféle orvos? - De... - Hallgasson és engedelmeskedjék - mondta Vincentelli. Lenézett William Bailey testére, aztán újra Carmichaelre. A pillantása csupa gyanakvás, a képzett elme mérlegelése. A Tegas William Bailey testére pillantott, és elkapta egy bels emlék, mely fájdalmasan eltorzította új tudatát. Csodás gazdalény volt, húsa megérdemelte a szeretetet. Aztán elmúlt a nosztalgiája. Visszanézett Vincentellire, tudatosan üres és zavart pillantással. És ez még nem is volt csupáncsak szerepjátszás. Carmichael elfoglalása a gyanúsított William Bailey jelenlétében történt és William Bailey hiába nem több holttestnél, ez csak meger sítette a gyanút. - Érdekl dünk maga iránt - mondta Vincentelli. - Nagyon érdekl dünk. Még sokkal jobban, mint ez el tt az... izé... roham el tt. - És odabólintott az androidoknak. Roham - gondolta a Tegas. Er s, határozott kezek vezették ki a beugró függönye mögül a folyosóra, ki a csarnokba, keresztül a fert tlenített személyzeti öltöz n a hátsó kijáratig.

Carmichael szemében furcsán átalakult a nap, amelyet olyan rövid id vel ezel tt mint William Bailey hagyott maga mögött. Persze az is szerepet játszott, hogy az eltér testmagasság miatt vagy három centivel magasabbra került a szeme. Tudatosan kellett megváltoztatni vizuális reakcióit, melyek a Baileyvel való több mint kétszáz éves együttélés alatt alakultak ki. De a változás nemcsak ennyib l állt. Érezte, hogy sok szemen át látja a világot, sokkal többön át, mint a gazdalény két szemén. A többszemes látás megzavarta, de nem volt ideje megvizsgálni a kérdést, mert a törvénycsikek belökték egy légikocsiba, melynek üvegén csak egy irányba lehetett átlátni. Az ajtó sziszegve csukódott be, lezárult, meg egyedül maradt. Megpróbált kilesni az ablakok kékesszürke sz jén, aztán hátrad lt a párnázott m anyag ülésen. A légikocsi kiemelkedett a plaszton völgyb l, átszállt az Eutanáziái Központ hatalmas lapos teteje felett, és az NYK távoli, emberkéz alkotta magaslata felé tartott. A Tegas eddig mindig elkerülte a központi kormányzati épületeket, és pillanatnyilag az volt a legh bb vágya, hogy bárcsak továbbra is elkerülhetné ket. Az a érzése támadt, hogy világegyeteme darabjaira hullott szét. Csapdába került - nemcsak a légikocsi csapdájába, amely az NYK plaszton központja felé szállt, hanem a bolygó ökorendszerének csapdájába is. Még soha nem érzett ilyesmit - még azon a napon sem, eonokkal ezel tt, amikor földet ért itt egy kondicionált gazdalényben, akinek életerejét a végs kig felemésztette az utazás. A Tegasoknak ugyanis szokása volt, hogy tovább haladjanak újabb bolygók, új gazdalények felé. Második természetükké vált, hogy megtanulják kiválasztani a megfelel bolygókat, a megfelel en fejl létformákat. A megfelel fajok mindig kifejlesztették az rutazást, ily módon újabb utazásokat, újabb felfedezéseket, újabb tapasztalatokat tévén elérhet vé a Tegasok számára, tehát sohasem kellett az unalommal küzdeniük. Ennek a bolygónak a teremtményei is el fogják érni - kell id múltán - a csillagokat. De a Tegasban feltámadt a félelem, hogy személy szerint talán nem fogja megérni ezt az ugrást a csillagokba. A felismerés kimerítette, az id kétségbe ejtette, és megzavarodott, mint egy gondatlanul kezelt m szer. Miben hibáztam? töprengett. Maga a bolygó kiválasztása lett volna a hiba? Bacit fele, mely rendszerint félreérthetetlen válaszokat adott az ilyen önmagába mélyed kérdésekre, közös tudatukon át most csak azt sugározta, hogy zavaros ismeretlenség van el ttük.

Ez felb szítette a Tegast, hiszen a jöv mindig ismeretien. Elkezdte felmérni gazdalényét, hogy megtudja, mire számíthat az elkövetkez harcban. Jó gazdalény volt, er s, egészséges, izomzata és idegrendszere a legnagyobb mértékben alkalmas arra, hogy a Tegas feler sítse és hatékonyabbá tegye m ködését. Ez a gazdalény jól fogja szolgálni, és talán még hosszabb ideig, mint William Bailey. A Tegas nekilátott, hogy megtegye, amire a rendelkezésére álló id ben képes, a gyorsabb és simább idegi folyamatok érdekében feloldotta a gátlásokat, ütköz t épített a szív és érrendszer köré. Bizonyos fokig büszke is volt a munkájára - amíg csak életképes maradt, jól bánt a gazdalényével. A természetes Tegas szívósság életben tartotta és mindig újra felkeltette az érdekl dését. Ismét m ködni kezdett végtelen kíváncsisága. Bármi történik is, újdonság lesz. Kényelmesen elhelyezkedett a gazdalényben, a Carmichael emlékezetrendszert felvértezte a Tegas reakciókkal, és felkészült arra, hogy szembenézzen a közvetlen jövend vel. És ekkor eszébe jutott valami. A finom végtelenségben, amely a saját múltja volt, nem emberi lények emlékei is meghúzódtak. Vajon mennyire érzékeny ez a “teljes személyiségprofil”? Képes felismerni a nem emberit? Tud-e olyan felvételt készíteni, amely túlságosan is hasonlít William Baileyre... vagy bárki másra, aki szerepel az Adatközpont listáin? Érezte, hogy a különböz értelmek táncra kelnek benne, és mintákat rajzolnak tudata mélyén. Az elfogott személyiségek valahogy úgy simultak össze benne, mint búzaszálak a megkötött kévében. , Inkább érezte, mint látta az alatta elsuhanó városképet. Kis félelmek remegtették meg. Milyen pszichometriai eszközöket fognak a vallatói használni? Mennyire lesznek pontosak és érzékenyek? A szondáiknak Joe Carmichaelen kívül semmi mást nem szabad kimutatniuk... pedig sokkal több. Érezte, hogy a most áramlása veszedelembe sodorja. Veszély - veszély - veszély. Mint Tegas intellektuálisan is látta, de Joe Carmichaelként reagált, elöntötte a veríték. A légikocsi ereszkedni kezdett. A vezérl fülke áttetsz üvegén át az androidok tarkójára bámult. Két érzelemmentes tuskó, ket nem használhatja. A kocsi kikerült a napvilágról, megrázkódott az azonosító mez ben, és leereszkedett egy alagútban, melyet hideg alumíniumfény világított meg, onnan meg egy hatalmas fedett plaszton parkoló sárga izzásába -

dohányszín falak és mennyezet, az egész munkától nyüzsg barlang benyomását keltette. A Tegast az egész egy kaptártársadalomra emlékeztette, amelyet egyszer már tapasztalt. Megrázkódott - nem volt valami kellemes emlék. A légikocsi megtalálta a helyét, és megállt. Az ajtók nemsokára sziszegve felnyíltak, az androidok addigra már ott álltak az ajtónyílásban. Egyikük intett, hogy szálljon ki. A Tegas nyelt egyet Carmichael kiszáradt torkával, kimászott, és megbámulta a személytelenül jöv -men androidokat. Sem szemmel, sem az érzelmi aura érzékelésével nem volt képes embert felfedezni a tömegben. Végtelenül magányosnak érezte magát. Az androidok még mindig egy szó nélkül megragadták a karját, és a nyílt téren át egy páternoszter félig zárt fülkéjéhez irányították. Az er tér elragadta, és elmosódott falak, felvillanó nyílások mentén repítette fel ket. A lift hirtelen elkanyarodott, de az er tér lágyan tartotta ket, bár vagy negyvenöt fokban el red ltek. Az androidok mellette maradtak, olyanok voltak, mint a leveg ben úszó halak. A lift újra függ legesen haladt tovább, és fell tte ket egy amfiteátrum alakú terem közepére. A liftakna padlóvá változott a lába alatt. A Tegas felnézett a tágas térre, a hatalmas kék tet ablakra és a rengeteg emberre, aki a néz térr l bámulta. Megpróbálta felmérni az érzelmeket, felfogta a hely riasztó légkörét, a jeges elutasítást, a lelki ridegséget. A közönség - csupa uralkodó, elméjüknek egyetlen vallással sem volt kapcsolata, csak önmagukat imádták, semmi ideges köhögés, türelmetlen mocorgás. Olyan némán várakoztak, mint egy jéghegy. Még rémálmaiban sem képzelt soha ilyen helyet. De azért felismerte, azonnal rájött, mi ez. Ha a Tegasnak véget kell érnie, gondolta, akkor az csakis valami ilyen helyen következhet be. Kétségbeesetten gondolt az összegy jtött tapasztalatok óriási halmazára, amely most talán végleg elvész. Valaki megjelent a bal oldalán lév nyílásban, és odajött hozzá az amfiteátrum színpadán keresztül. Vincentelli volt. A Tegas a közeled férfit bámulta, és felt nt neki mély karikákkal árnyékolt szeme. A szúrós fekete szemet mintha belevésték volna a kifejezéstelen arcba, a mozdulatlan arc és k kemény száj fölé. Azon az arcon minden csak munka volt, munka, munka, munka, semmi öröm. A

tekintet csak az er szak szemlélésére és gyakorlására szolgált. Az egész testen uralkodott, semmi lágyságot nem ismert. A Tegas mellett egy hordó emelkedett ki a padlóból, teli acélként csillogó kék folyadékkal. Amikor meglepetésében összerándult, androidkezek ragadták meg keményen. Vincentelli megállt el tte, körbepillantott a közönségen, aztán újra áldozatához fordult. - Talán kész arra, hogy megtakarítsa nekünk a kérdéseket - mondta. A Tegas érezte, hogy teste megremeg, de megrázta a fejét. Vincentelli bólintott. Az androidok személytelen gyorsasággal lehúzták a Tegas gazdalényének ruháit, majd t magát a hordóba merítették. A folyadék meleg volt és pezsgett. Leszíjazták a karját, arca épp a víz felszíne felett volt. Az egészet lefedték egy félgömbbel, amely pontosan a feje fölé került. A nap kék fénysávvá változott, és ostoba módon azon töprengett, hány óra lehet. Korán reggel ment be az Eutanáziái Központba, azóta hosszú id telt el. Mégis tudta, hogy alig múlhatott dél. Újra felmérte az érzelmi légkört, és megborzadt t le. Mi lesz, ha hidegvérrel megölnek? töprengett. Ahol meg tudott egyéneket is különböztetni, a távoli láthatáron felvillanó villámra emlékeztették. Az érzelmi vezérfények keskenyek, de azért er sek voltak. Uralkodókkal teli terem. A Tegas el sem tudott volna képzelni szörny bb helyet. Valami megmozdult a fénypászmában: Vincentelli. - Ki vagy? - kérdezte. Joe Carmichael vagyok, gondolta. Nem lehetek más, csakis Joe Carmichael. De Carmichael érzelmei viharos hullámzással fenyegették. Felháborodás és engedelmes rémület villant át az idegi váltókon. A gazdalény teste megrándult, lába mintha futni akart volna. Vincentelli elfordult t le, és a közönséghez beszélt: - Joseph Carmichaellel az a heves kitörés a probléma, amelyet épp most látnak a videón. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a kitörés nem volt el re jelezve. Kívül esett megfigyeléseinken. Éppen ezért feltételeznünk kell, hogy nem Joseph Carmichael okozta. Kérem, a vizsgálat során mindannyian tanulmányozzák a leleplezett profilt. Azt akarom, hogy mindannyian jegyezzék le benyomásaikat és javaslataikat. Valahol fel kell

nniük azoknak az ismeretlen tényez knek, amelyeket William Baileyben és azt megel en Almiro Hszingben is megfigyeltünk. Örökkévaló Isten, gondolta a Tegas. Egészen Hszingig és Baileyig követték a nyomomat. Az emberi társadalom változása korábban kezd dhetett, mint gondolta. De mikor? - Kérem, vegyék figyelembe - folytatta Vincentelli -, hogy Bailey a közvetlen közelben volt, amikor Hszing Kantonban leesett a Béke Tornyából, és meghalt. Különösen arra figyeljenek, hogy volt-e el zetes kapcsolat Hszing és Bailey között, elvégre elképzelhet , hogy Bailey Hszing meghívására tartózkodott a helyszínen, és ez fontos lehet. A Tegas megpróbálta visszahúzni a lényét, betokosítani az érzelmeit. Sosem feltételezte, hogy az uralkodó emberek ebbe az irányba fognak fejl dni. Útközben valahol elhagyták. Azt is tudta, hogy miért. Tegasra jellemz módon lesüllyedt a rejteket adó tömegbe. Az unalmas hétköznapokba, úgy élt, mint az él k. És még sohasem szerette annyira a húst, mint ebben a pillanatban, amikor tudta, hogy örökre elveszítheti. Úgy szerette a húst, ahogy egy ember a házát szeretheti. És ez a bonyolult szerkezet olyan ház volt, amely lélegzett, érzett. Hirtelen olyan szoros egységet érzett a húsával, amilyet eddig még soha. Ebben a pillanatban egészen pontosan tudta, hogyan érezné magát égy ember ebben a helyzetben. Az id sohasem volt a Tegas ellensége, de az id ellensége az embernek. Most ember volt, és felkészítette húsát a maximális reakciókra, az energiakisülésre. Ellen rzés: ez a társadalom erre törekszik, teljes ellen rzésre. Vincentelli arca visszatért a fénypászmába. - Az egyszer ség kedvéért továbbra is Carmichaelnek fogom szólítani mondta. Ezzel leplezetlenül közölte, hogy , Vincentelli is tudja. Sarokba szorították. Ha a Tegasnak lettek volna kétségei, akkor Vincentelli most eloszlatta ket. - Ne próbáljon meg véget vetni az életének - folytatta Vincentelli. - A mechanizmus, amelyben elhelyeztük, akkor is képes életben tartani, ha minden vágya, hogy meghalhasson. A Tegas rádöbbent, hogy Carmichael énjének most pánikba kell esnie. Itt most semmi helye a Tegas figyelmének és távolságtartásának. Pánikba esett.

A gazdatest csapkodott a folyadékban, nekifeszült a kötelékeinek. A folyadék súlyos volt, olajos, de mégsem az. Úgy tapadt hozzá, mint valami rugalmas anyag, letompította a mozdulatait, és úgy érezte, mintha halként kellene lebegnie. - Most - mondta Vincentelli. Hangos kattanás. Carmichael szemét elvakította a fény. A fényben színritmusok jelentek meg, amelyek epileptikus ütemet vettek fel. Megrázták az elméjét, úgy felkavarták a Tegas-tudatot, mintha hánykolódó ketrecbe lett volna zárva. A semmib l, amely most a világegyeteme volt, kérdések áradtak felé. Tudta, hogy hangosan kimondott kérdések, mégis látta ket: zuhatagként hulltak alá a formát nyert szavak. - Ki vagy? - Mi vagy? - Látjuk, mi vagy. Miért nem ismered el, hogy mi vagy? Ismerünk. - A körben ül közönség érzelmei vádló ritmussá álltak össze. - Ismerünk... ismerünk... is-me-rünk... A Tegas érezte, hogy a szavak megrázzák, elárasztják. Egyetlen Tegast sem lehet hipnotizálni, nyugtatgatta magát. De érezte, hogy lénye foszlányokban a felszínre kerül. Valami kezdett különválni. Carmichael! A Tegas kezdte elveszíteni uralmát a gazdalény felett! De a húst értelem nélküli idiótává delejezték. Er södött az elválás érzése. Hirtelen a moccanás, ébredés bels érzete. Érezte, hogy öntudatra ébred a gazdalény egója, és képtelen volt megállítani a folyamatot. Gondolatok szivárogtak át a táncoló, vibráló idegpályákon... - Ki... mi... hol... A Tegas kétségbeesetten kapott a kérdések után. - Joe Carmichael vagyok... Joe Carmichael vagyok... Joe Carmichael vagyok... Újra ura lett a hangszálaknak, értelmetlenül, ritmikusan ismételgette, és minden egyes kérdésre csak ezt válaszolta. A gazdalény lassan elhallgatott, és a Tegas újra beburkolta. Folytatódott a tapogatózó, bunkócsapásszer vallatás. Ráz, rángat, kérdez. Érezte, hogy már nem tud különbséget tenni a Tegas és Carmichael között. A Bacit fél, amelyet felkorbácsolt és megrémített a támadás váratlan ereje, belegubancolódott a tudat hálójába. Elméjében életre keltek a régi gazdalények hangjai.

- ...nem lehet... nem szabad... Joe Carmichael vagyok... állítsátok meg ket... miért nem tudjuk... - Meggyilkoltok! - sikoltotta. Az amfiteátrum sorainak közönségéb l diadalmas káröröm áradt. Szörnyetegek, gondolta Carmichael. Tiszta Carmichael-gondolat volt, nem módosította a Tegas-tudat, kend zetlen emberi kifejezés, amely legbens bb lényéb l tört el . - Hallasz, Tegas? - kérdezte Carmichael. - Szörnyetegek! A Tegas meghúzódott a húsban, és nem tudta, hogy erre milyen ellenlépést tegyen. Még sohasem szólt hozzá közvetlenül egy gazdalény azután, hogy véglegesen az uralma alá hajtotta. Megpróbálta azonosítani az üzenet forrását, de nem járt sikerrel. Nézd csak, hogy bámulnak le ránk, mint egy csapat halottzabáló szellem gondolta Carmichael. A Tegas tudta, hogy válaszolnia kéne, de miel tt rávehette volna magát, folytatódott a vallatás: ráz, rángat, kérdez. - Honnan jöttél? Honnan jöttél? Honnan jöttél? A kérdések bet i akkorák voltak, mint óriás épületek, csupa arctalan szem, mennydörg hang, reszket szó. Carmichael haragja elárasztotta a Tegast. És a figyel k még mindig hidegséget sugároztak. - Haljunk meg és foglaljuk el valamelyiküket - er sködött Carmichael. - Ki beszél? - kérdezte a Bacit. - Hogy szabadultál ki? Hol vagy? - Istenem! Milyen hidegek! - Ez egy Bailey-gondolat volt. - Honnan jössz? - kérdezte a Bacit, és a gazdalény tudatát kereste. - Itt vagy, de nem tudunk megtalálni. - Zimbue-r l jövök - vetítette ki Carmichael. - Nem jöhetsz Zimbue-ról - vágott vissza a Tegas -, én jövök Zimbue-ról. - De hát Zimbue sehol sincs - er sködött a Bacit. És közben egész id alatt ráz, rángat, kérdez... Vincentelli vallatása mindig újra összezavarta az áramköröket. A Tegas úgy érezte, minden oldalról és még belülr l is bombázzák. Hogyan beszélhet Carmichael Zimbue-ról? - Hát honnan jöttél? - kérdezte Carmichael. Honnan tudhat Carmichael err l az egészr l? - tette fel a kérdést a Tegas önmagának. Honnan jöttek a Tegasok? A válasz betanult emlék volt minden tapasztalata alján. Amikor az id kezdetét vette, a Tegasok egy olyan ponton hatoltak be a semmibe, ahol nemhogy csillag, de még csak porszem sem hagyott nyomot a dimenziókon. Ott voltak, ahol nem voltak

érzékszervek. Hogy lehet, hogy Carmichael énje még mindig létezik, és eleget tud ahhoz, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel? - És miért ne kérdezhetném meg? - er szakoskodott Carmichael. - Hiszen Vincentelli is ezt kérdezi. De hol bújt meg a gazdatest énje? Honnan vette a létezést, hogy most beszélhessen? A Bacit félnek elege volt. - Ennek vess véget! - parancsolta. - Vess neki véget! Joe Carmichael vagyunk. Joe Carmichael vagy. És én is Joe Carmichael vagyok. - Ne rémülj meg - nyugtatta meg Carmichael. - Te a Te-gas/Bacit vagy, egy lény. Én meg Joe Carmichael vagyok. A külvilágból pedig Vincentelli ordított rá: - Ki vagy? Megparancsolom, hogy mondd meg, ki vagy! Engedelmeskedned kell nekem! William Bailey vagy? Csend - kint és bent egyaránt. A Tegas a csendben megvizsgálta a megkínzott húst, és részben megértette, milyen jelleg Vincentelli támadása. A folyadék, amelybe a gazdalényt merítették, valami érzéstelenít . A húst megfosztják minden érzéklett l, amíg végül csak a kusza bels idegek maradnak. És még valami - az érzéstelenített testbe ellen rz módszert juttattak. Lüktet kapszula simult Carmichael gerincéhez - jeleket bocsátott ki, parancsolt, mindenbe beleavatkozott. - A kapszulát feler sítettük - mondta Vincentelli. - Most leviszem az alsó szobába, ahol a megszokott módon folytatódhat a vallatás. Most már teljes mértékben az ellen rzésünk alatt áll. A csapdába esett húsban a Bacit fél megkereste a kapszulához vezet idegi kapcsolatokat, és megpróbálta blokkolni ket, de csak részleges sikerrel járt. Az érzéstelenített hús ellenállt a Bacit próbálkozásainak. A Tegas, megoldást keresve, a lágyan lüktet idegi folyamatokat tanulmányozta, és közben rémült pókként bújt meg a gazdalény tudatában. Támadjon, hajtsa újra uralma alá a lényt? De mit támadjon meg? Vincentelli vallatása úgy összezavarta a gazdalényben a különféle tudatokat, hogy talán sosem tudja kibogozni ket. Az ellen rz kapszula lüktetett. Carmichael teste új parancsnak engedelmeskedett. A kötelékei lecsúsztak róla. A Tegas zsibbadt lábára állt a hordóban. Ahogy mellkasa a felszínre került, újra érzékelni kezdett. Leemelték a fejér l a félgömböt. - Látják - fordult Vincentelli a felettük ül közönséghez -, teljes mértékben engedelmeskedik.

Odabent pedig Carmichael megkérdezte: - Tegas, ki tudsz nyúlni, hogy megtudjuk, mit éreznek? Lehet, hogy az érzelmeikt l kapunk valami magyarázatot. - Tedd meg! - parancsolta a Bacit. A Tegas végigtapogatta a környezetüket. Unalmat érzékelt, gyanakvást és a hatalom önelégültségét. Igen, az egér ott van a karmukban. Az egér nem menekülhet. Androidkezek segítették ki a hordóból, a padlóra állították és megtámogatták. - Tökéletes ellen rzés - mondta Vincentelli. Carmichael szeme kifejezéstelenül bámult maga elé, ahogy az ellen rz kapszula parancsolta. A Tegas végigvizsgálta a legközelebbi csatornákat, találkozott a Bacittal, Carmichaellel és számtalan más lény darabkáival. - Hogy lehetsz itt, Joe Carmichael? - kérdezte. A gazdatest a kapszula parancsának engedelmeskedett, egyenesen keresztülgyalogolt az amfiteátrumon. - Miért nem menekülsz vagy harcolsz ellenem? - folytatta a Tegas. - Nincs rá szükség - felelt Carmichael. - Ahogy látod, mindnyájan összekeveredtünk. - Miért nem félsz? - Féltem... félek... de remélem, hogy nem fogok. - Honnan tudsz a Tegasról? - Hogyne tudnék róla? Hisz egymás vagyunk. A Tegasra sokkolóan hatott, amikor rájött, hogy így van, és a Bacit is kínosan érezte magát. A Tegas tapasztalatai között nem szerepelt ilyen bels találkozás. A gazdalény harcolt és veszített, vagy gy zött, és akkor és ott elpusztult a Tegas. És hova t nt a gazdalény... A Bacit félve kérdezte, érezte, hogy megszakadt a folyamatosság. Az a átkozott vallatás! A gazdalény teste, mely a kapszula parancsainak engedelmeskedett, kiment az ajtón egy kékre festett folyosóra. Ahogy lassan visszatért az érzékelése, Tegas/Carmichael/ Bacit tudta, hogy Vincentelli követi... és mások is, az android törvénycsikek. - Mit akarsz, Joe Carmichael? - kérdezte a Tegas. - Osztozni akarok veled. - Miért? - Te... több vagy, mint ami én voltam. Adhatsz nekem... hosszabb életet. Kíváncsi vagy... és érdekes. A dilinyósok felének, akik eljöttek az E

központba, az unalom volt a legnagyobb bajuk, és már én magam is majdnem abba a helyzetbe kerültem, hogy... Most... újra érdekes az élet. - Hogy élhetnénk együtt... idebent? - Máris azt tesszük. - De én Tegas vagyok! Itt nekem kell uralkodnom! - Hát uralkodj! És a Tegas érzékelte, hogy helyreállt a majdnem tökéletes kapcsolat a gazdalény idegrendszerével. De azért ott maradt a betolakodó Carmichael énje. És a Bacit semmit sem tett ebben a helyzetben, úgy látszott, teljesen visszavonult oda, ahova a Bacitok el szoktak t nni. Carmichael viszont maradt, mint valami csúszós, higanyszer valami, legközepén. Nem! Odébb! Nem... nem... sem nem ott... sem nem itt. De azért maradt. - A gazdalény feltétel nélkül meg kell adja magát. - Megadom magam - egyezett bele Carmichael. - Akkor hol vagy? - Mind együtt vagyunk idebenn. Hát nem te parancsolsz a húsnak? A Tegasnak el kellett ismernie, hogy valóban parancsol. - Mit akarsz, Joe Carmichael? - kérdezett tovább. - Már megmondtam. - Nem. - Figyelni akarok... osztozkodni veled. - Miért engedném? Vincentelli és az ellen rz kapszulája a gazdatestet egy ejt aknához vezették. Az akna er tere megragadta a Carmichael testet, és susogva küldte le, le, le a mélybe. - Lehet, hogy nincs más választásod - válaszolt Joe Carmichael. - Egyszer már legy ztelek. Lehet, hogy újra legy zlek - ellenkezett a Tegas. - Mi történik, ha folytatják a vallatást? - Mire gondolsz? - Arra gondolt - szólt közbe a Bacit -, hogy az igazi Joe Carmichael teljesen hiteles válaszokat tud majd adni a profil összehasonlítása alatt. Az akna egy hosszú, jégfehér laboratóriumba köpte ki. A mozdulatlanná dermedt szem fémformákat vett ki, m szereket, csillogott, villogott, mozgott minden. A Tegas ott állt a kapszula parancsolta bénultságban. Ebb l az állapotból bármelyik Tegas képes lett volna kilépni, de nem merte, hiszen nincs

ember, aki le tudná gy zni az ilyen idegi blokkot. Kész leleplez dés lenne, ha akár csak a kisujját is mozdítaná. Carmichael megszólalt tudatuk összekapcsolódási pontján. - Rendben van, egy ideig most majd én viszem a balhét. Figyelj, és semmibe ne avatkozz bele. A Tegas habozott. - Engedelmeskedj! - parancsolta a Bacit. A Tegas visszahúzódott, ürességben találta magát, az elme seholjában, láthatatlan helyen, sz k térben... semmi... soha... a távollét kimondatlan, semmitmondó golyója... üresség. Ezen a helyen még soha nem voltak, nem is lehettek érzékletek. Félt, de ugyanakkor azt is érezte, hogy itt biztonságban rejt zködhet. Carmichael barátságot és biztatást közvetített felé. A Tegas meg valami reménytelen hálát érzett élete els , más teremtményhez f barátságáért. De vajon miért barátságos hozzá a Carmichael egó? Kétségek gyötörték és mardosták. Miért? Nem érkezett válasz, hacsak nem értékelte válaszként a mérhetetlen egyszer séget, amely a Bacitból áradt. A Tegas érezte, hogy fenntartásai vannak új helyzetét illet en, és ez meglepte. Felismerte, hogy valami újat cselekszik, és ez magában rejti az újdonság minden veszélyét. Ez nem volt logikus, de tudta, a gondolat lehet, hogy akkor a legkevésbé óvatlan, amikor a legkevésbé t nik logikusnak. Az id a hús ellensége, emlékeztette magát. Az id nekem nem ellenségem. Jelentések, cselekedetek, szándékok kezdtek felé áramlani arról a küls lényhelyr l, ahol Carmichael ült. Vincentelli indukált színekkel, formákkal, fellángolásokkal, káprázatokkal folytatta a támadást. Szavak szökkentek a Tegas elméjének egére. - Ki vagy? Válaszolj! Tudom, hogy ott vagy! Válaszolj! Ki vagy? Ráz, rángat, kérdez. - NE REJT ZKÖDJ TOVÁBB EL LEM! - Micsinálsz? - nyögte ki Carmichael a választ. A húst csend vette körül. A Tegashoz letompítva jutottak el egy vita hangjai. - Mondom, hogy ez a profil tökéletesen azonos Carmichaellel. - Láttam megváltozni... - Talán vegyszermérgezés... Eutanázia Központ... összefügghet a mérgezéssel... véletlen...

A Tegas kióvakodott a megfelel idegi csatornákon, megpróbálta felmérni a környezet érzelmeit, de csak Vincentellit és két androidot talált ott. Az androidok hideg, érzéketlen héjak voltak. Vincentellib l csak úgy áradt a csalódott harag. A labor mennyezetére er sített kommunikációs erny l hangok érkeztek. - Fejezzük be! - Elimináljuk, és annyi! - Ez csak id pazarlás! - Tévedtél, Vic! - Ne lopd tovább az id nket! A Tegas megértette, hogy most ítélik halálra a Carmichael testet. Egy aréna jutott eszébe a rengeteg lefelé fordított hüvelykujjal: halál. Azok voltak a szép napok - rövid élet gazdalények és könny transzferek. De most: merje vajon megtámadni Vincentellit? Szinte biztos, hogy vereséget fog szenvedni, és a Tegas ezt jól tudta. Egy uralkodó énjének kemény héja bármilyen támadásnak ellen tud állni. A laborban hangos csattanás visszhangzott, és a kommunikációs erny elsötétült. Mi lesz most? töprengett a Tegas. - Ha Bailey halála nem semmisítette meg - mormolta Vincentelli -, akkor ugyan miért jelentene különbséget Carmichael halála? Mi állíthatja meg? Ez a valami túlélte Hszinget, és csak az isten tudja, hogy el tte még hány másikat. A Tegas érezte, hogy Bacit fele láthatatlan membránjait nyújtogatja. - Ha igazam van - folytatta Vincentelli -, akkor ez az izé örökké él különböz gazdalényekben. Él, élvez... de mi történik, ha már nem élvezetes az élete? - Megparancsolják, hogy ez az ember haljon meg - mondta az egyik android. - Kívánja, hogy távozzunk? - Igen, távozzatok - válaszolta Vincentelli. A hideg android kisugárzások elhalványultak és megsz ntek. A Tegas megértette, hogy a többi uralkodó, aki a képerny n figyelte az eseményeket, meg van róla gy dve, hogy Vincentelli tévedett. De azért halálra ítélték Carmichaelt. Az androidokat természetesen elküldték, elvégre nem lehet részük egy ember halálában. A Tegas érezte, hogy Carmichael összehúzódik és megkérdezi: - Mit csináljunk?

A Bacit kipróbálta a gazdalény bal karjában az egyik izmot, amely létezésének a Tegas gazdalénye soha nem volt még tudatában. A hús megrezdült és elernyedt. - A leleplez dés végs megsemmisítést eredményez - figyelmeztette a Tegas. Ez volt a legalapvet bb gátlása. - Elmosódott kell maradjon a színünk és a viselkedésünk, hogy semmilyen háttért l ne lehessen bennünket megkülönböztetni. - Máris leleplez dtünk! - Tiszta Carmichael gondolat volt. - Mit tegyünk? A gazdalény gerincén lév kapszulából áramló nedvesség folyt szét. - Rendben - mondta Vincentelli. - Nem hisznek nekem. De most egyedül vagyunk. - És Carmichael szemébe bámult. - És bármit kipróbálhatok. Mi lesz, ha már nem fogod élvezni az életet, mi? A nedves érzés elérte az agyat. Minden elsötétült! A Tegas felágaskodott, átküzdötte magát az idegi sokkon, és legalább részben visszanyerte az öntudatát. Carmichael idegrendszere reszketett és fetrengett, kisz rt néhány hangot, és másokat ordítva engedett át. A Tegast felháborították a durva tapintások, nyers mozdulatok, a fetrengés. Vincentelli közvetlenül el tte ügyködött valamit egy csillogó konzolnál. Tovább folytatódott a fetrengés, tántorgás, esés, csúszás... aztán jelentkezett a fájdalom. Tegas gondosan megosztotta a figyelmét, érezte, hogy lénye úgy repked Carmichaelig meg vissza, mint a tollaslabda. Carmichael sok kis üres pont volt... zavaros szürkeség... és megfeszül szálak, melyek összekötik az egó meg rzésének kis gócait. Ott! Ott! És ott! Kis Carmichael-darabkák, mind csupa nyugalom. A Bacit megbökte a tudatát, olyan volt ez a bels érintés, mint a kaktusz tüskeszúrása. Suttogó gondolatok. - Ki kell jutnunk innen. Csapda. Ki kell jutnunk innen. Csapda, csapda, csapda. Több ezer nyelven egyszerre nevezte meg a fogalmakat. Mit csinál Vincentelli? A Tegas érezte, hogy az ellen rz kapszula lüktetni kezd. A lába megrándult. Gyorsan leblokkolt egy reflexet, hogy ne veszítse el az ellen rzést. Fél szeme kinyílt és forogni kezdett. A Tegas harcolt, hogy megtarthassa az ellen rzést a látóközpontok felett, sokszög drótszerkezetet látott és közvetlenül maga felett kristályokat, elmosódott zöld mozdulatokat. Minden figyelmét az ellen rz kapszulára összpontosította. A gazdalény testére mintha rászorult volna a b r.

Vincentelli beúszott a látóterébe. - No, lássuk csak, mennyi ideig tudsz bujkálni - mondta. - Ezt hívjuk kínzób rnek. - És matatott valamit az ellen rz konzolon. A Tegas érezte, hogy ébersége visszatér. Megmozdította a bal lábát. Fájdalom nyilallt a térdébe és a bokájába. Zihált, és fájdalom nyilallt a hátába és a mellkasába is. - Nagyon jó - mondta Vincentelli. - Érzi, hogy a mozdulatok fájnak. Ha mozdulatlan marad, nincs fájdalom. Mozogjon, és fáj. A Tegas megengedte a gazdalénynek, hogy mélyen beszívja a leveg t. Kések szúrtak a gerincébe és a mellkasába. - Az lélegzetvétel, a csuklómozdulat, a járás mind egyforma fájdalommal jár - mondta Vincentelli. - És az benne a legszebb, hogy testi károsodást nem okoz. Hacsak nem adja fel, hamarosan imádkozni fog valami olyan egyszer dologért mint a sebesülés. - Maga állat! - nyögte ki a Tegas. rjít fájdalom hasított állkapcsába, ajkába, lecsapott a homlokára. - Adja fel - mondta Vincentelli. - Állat - suttogta a Tegas. Érezte, hogy a Bacit gátlásokat dobál az idegrendszerbe, és megpróbált lélegzetet venni. A mozgás hatására csak enyhe irritációt érzett, de teljes fájdalomreakciót tettetett, és becsukta a szemét. Homloka t zbe borult. Egy gyors gátlás enyhítette a fájdalmat. - Miért húzza az id t? - kérdezte Vincentelli. - Mi vagy? - rült - suttogta Tegas. Várt, érezte, hogy a fájdalomgátlók a helyükre csattannak. Vincentelli szeme villámlott. - Valóban érzi a fájdalmat? - kérdezte. Elmozdított egy fogantyút a konzolom. A gazdalényt a földre terítette az ellen rz kapszula felvillanó parancsa. A Bacit irányítása alatt úgy vonaglott, ahogy azt a fájdalomreakció megkövetelte, miközben a gazda teste grimaszolt, megpróbált ellenállni a mozgásnak, bizonytalanul állt. - Nekem b ven van id m - mondta Vincentelli. - nem bírhatja nálam tovább. Adja meg magát. Talán még hasznát is tudom majd venni. Tudom, hogy ott van, akármi is. Erre már nyilván rá is jött. Velem szintén beszélhet. Valljon be mindent. Magyarázza meg. Mi maga? Mire használhatnám? A Tegas mereven mozgatta az ajkát, mintha nagy fájdalmat kellene legy znie, úgy válaszolt:

- Vajon félnék-e az olyantól, mint maga, ha az volnék, aminek hisz? - Nagyszer - dorombolta Vincentelli. - Haladunk. Miért félne t lem? És én miért félnék magától? - rült - suttogta a Tegas. - No, akkor ezt hallgassa meg, vajon rültség-e. A magáról készített profilom szerint csak akkor kéne félnem, ha maga meghal. Ezt a testet pedig a végtelenségig képes vagyok életben tartani. Nem lesz valami élvezetes élet, de élet lesz. Kényszeríteni tudom, hogy lélegezzék. Kényszeríteni tudom a szívét, hogy verjen. Akarja, hogy megmutassam, hogy? A bels suttogások feler södtek, és a Tegas küzdött ellenük. - Nem szabadulhatunk, csapdába estünk - súgták. A Bacitból habozás és bizonytalanság sugárzott. - Ez egyszer en rémálom! - Ez egy Bailey-gondolat volt. A Tegas elcsodálkozott. Egy Bailey-gondolat! A Bacit figyelmeztetései szakították félbe töprengését: - Hallgass. Együtt kell m ködnünk. Der s nyugalom... nyugalom... nyugalom... A Tegas érezte, hogy elárasztják a nyugalom hullámai, és sokkozta a Bacit-gondolat kiáltása: - NEM TE! Vincentelli megmozdította a konzol egyik fogantyúját. A Tegas elfojtott kiáltást hallatott, és mindkét karját felrántotta. Vincentelli ismét megpiszkált valamit, és a Tegas hétrét görnyedt, majd felpattant. Ajkát a Bacit súgta nyöszörgés hagyta el. - Mi vagy? - kérdezte Vincentelli a leglágyabb hangján. A Tegas érezte a kétségbeesett bels próbálkozásokat, ahogy a Bacit kikeresi az ideg-összeköttetéseket, és leblokkolja ket. A gazdatest verítékben fürdött. - Pompás - mondta Vincentelli. - Induljunk hosszú útra. A gazdalény lába elkezdett helyben járni. A Tegas egyenesen maga elé bámult, szeme kimeredt, ahogy a fájdalmat színlelte. - Ez majd akkor ér véget, ha válaszol a kérdéseimre - mondta Vincentelli. - Mi vagy? Egy-két-hár-négy. Ki vagy? Két-hár-négy... A gazdatest engedelmeskedett a parancsoknak, és rángatózott. A Tegas újra érezte, hogy csevegni kezd benne a sok ezer si nyelv. Valami furcsa távolságtartással gondolt bele, hogy hiszen él lények és emlékezetében meg rzött energiák valóságos múzeuma.

- Kérdezze csak meg önmagát, mennyi ideig bírja ezt - mondta Vjncentelli. - Joe Carmichael vagyok - zihálta. Vincenteli közel lépett hozzá, a fájdalom hatását figyelte. - Egy-két-hár-négy... A csevegés folytatódott. A Tegas érezte az energiafolyamot. Energia... energia... energia. A világegyetemben az energia az egyetlen szilárd dolog. Bölcsessége nyelvek ágyában székel. De a bölcsesség szerénységre inti a bölcseket, és köp azokra, akik azért jöttek, hogy hódoljanak neki. A bölcsesség másolóknak és tisztvisel knek való. Hát akkor hatalom, gondolta. De a hatalom széttöredezik, ha gyakorolják. Milyen könny volna most megtámadni Vincentellit, gondolta a Tegas. Egyedül vagyunk. Senki sem figyel. Egy pillanat alatt leüthetném. De a sok eonnyi történet megszokásai meggátolták a cselekvést. Elkerülhetetlen volt, hogy átvegye megszámlálhatatlan gazdalénye egyikmásik vágyát, reményét és félelmét - f leg a félelmét. A szimbólumaik most akadályozták. Nem csinálhatjuk ezt a végtelenségig - ez tiszta Bailey-gondolat volt. A Tegas érezte, hogy osztozik Baileyvel, Carmichaellel, rejtélyes módon egyesülnek az egyéniségek, sosemvolt összefonódás alakul ki a foglyával. - Egyetlen tiszta ütés - gy zködte Carmichael. - Két-hár-négy - mondta Vincentelli, és közelr l bámult áldozata arcába. A Tegas hirtelen úgy érezte, hogy lénye legtávolabbi sarkából néz befelé. Látta minden megszokott gondolati alakzatát azoknak a cselekedeteknek a formájában, amelyeket valaha végrehajtott. A gondolatok formát öltöttek, hogy parancsoljanak a testeknek, energianyalábbá, szilárd testté váltak. Abban a lángoló pillanatban puszta cselekvés lett. Feltámadt benne a sok er szakos gyilkos, akiket valaha elfoglalt, ütött, és maga volt a cselekedet - mindent ez töltött be, nem korlátozták leírások, nem voltak jelképek. Vincentelli eszméletlenül hevert a padlón. A Tegas a saját jobb kezét bámulta, amely önálló életre kelt. Mozdulata egyszeri volt a pillanatban, villámgyors döfés el renyújtott ujjal, kivédhetetlen ütés az egyik idegcsomóra Vincentelli nyakán. Vajon megöltem-e, töprengett. Vincentelli megmoccant és felnyögött.

Tehát mégiscsak hatottak a Tegas-gátlások az ütésben, valami finom ellen rzés, ami képes volt arra, hogy üssön, de az ölésre nem, gondolta a Tegas. A Tegas odament Vincentelli fejéhez, lehajolt, hogy megvizsgálja. Ahogy mozdult, érezte, hogy a kínzób r meglazul. Felpillantott a zölden izzó szerkezetre, és rájött, hogy csak sz k térben hat. Vincentelli újra felnyögött. A Tegas megnyomta az idegcsomót a nyakán. Vincentelli megadta magát, teste ellankadt. Carmichael idegrendszerében tiszta Tegas-gondolatok merültek fel. Ráébredt, hogy már több mint egy évszázada hanyatló kultúrában élt. Kitaláltak valami újat, a majdnem teljes ellen rzést, de a régi rendet rizték vele. Ezt már az egyiptomiak is megpróbálták, el ttük is sokan és utánuk is néhányan. A Tegas úgy gondolt a jelenségre, mint az embergépre. A fájdalom ellen rizte, az élelem és gyönyör, a szertartások. Az ellen rz kapszula zavarta. Érezte a meghiúsított üzenetet, egy halk visszhangot, amelyet a Bacit elnyomott. - Egy-két-hár-négy... - És a cselekvésre késztetést érzelmi gátlások kísérték, ami halálos veszedelem a Tegas számára. A Tegas úgy érezte, hogy érzékei eltompultak. Olyan világra gondolt, ahol nem maradtak er s érzelmek, vezérfények, amelyek segítségével gyorsan áttelepíthetné az egyéniségét. A Carmichael test megrázkódott a Tegas-válasz hatására. A Bacit megmoccant, a sürg sség érzését közvetítette. Igen, a helyzet sürg s tetteket kíván. Visszajöhetnek az androidok. Vincentelli uralkodótársai is fejükbe vehetik, hogy utánanéznek, mi történik ebben a teremben. Hátranyúlt, megtapogatta a lapos kis kapszulát... hideg volt és enyhén lüktetett. Megpróbálta aládugni az ujját, és érezte, hogy a hús tiltakozik. Igen, ha letépi, meghal, ez az ördögi masina egyenesen a gerincére van er sítve. Bels leg is ellen rizte az összeköttetéseket, és rájött, hogy ha elegend id és megfelel eszközök állnak rendelkezésére, el tudja távolítani. Csakhogy neki nem volt ideje. Vincentelli ajka megvonaglott - mint amikor a csecsem az eml t keresi. A Tegas Vincentellire összpontosított. Uralkodó. A Tegas eddig óvatosan kerülte az ilyeneket. Vincentelli fajtája tudta, hogyan álljon ellen az elme megtámadásának. Er s eg juk van.

Az is lehet azonban, hogy a Vincentellik lesznek a saját pusztulásuk eszközei. A Tegas tudta, bármi történik is, nem fog visszatérni az emberi tömegbe. Az új embergép nem nyújt búvóhelyet. Ezen a napon, amikor csupa újdonság történt, újabb dolgot kell kipróbálnia. Tegas hátranyúlt az ellen rz kapszulához a hátán, és három ujját aládugta. A Bacit leblokkolta a fájdalmat, meg kitépte. Deréktól lefelé már semmit nem érzett. Vincentellire rogyott, és alaposan megnézte a kapszulát. Az elmozdítása halálos csapást mért a Carmichael testre, de nem volt semmi tiltakozás közös tudatukban, csak mélységes kíváncsiság a kapszulát illet en. Egyszer és halálos, világos, hogyan m ködik. Letisztogatta róla a húsdarabkákat, gyorsan és eredményesen dolgozott. A gazdatest gyorsan haldoklott, vér és gerincvel ömlött a padlóra. Fél könyékre emelkedett, oldalára fordította Vincentellit, felhúzta zakóját és ingét. Egy kicsit húsos volt, de azért megtalálta az egyik csigolyát. A Tegas ismerte ezt a tájat, hisz belülr l is megvizsgálta a kapszulát. Bemérte a megfelel pontot, és helyére csapta a kapszulát. Vincentelli felsikoltott. Összerándult, négykézlábra emelkedett, aztán felugrott. - Egy-két-hár-négy... Lába borzalmas ritmusban rángott fel-le. Szeme forgott, elkínzottan hörgött. A Carmichael test a padlóra rogyott, és a Tegas várt, hogy meghaljon. Kár, hogy meg kell válnia ett l a gazdatestt l, sokat ígér volt, de most már nincs számára visszaút. A halál, mint mindig, úgy jött, mint a villanás, és egy pillanatnyi üresség után a Tegas arra az érzelmi sikoltásra összpontosított, ami Vincentelli volt. A Tegas elvált a holt hústól, és közben magával vitte a legnagyobb felfedezés mindig új érzését, ami valami egészen különös volt, a világegyetemben semmi máshoz nem volt köze, csak önmagához. Fájdalom volt. De olyan fájdalom, amelyet ismert, elemzett és képes volt elszigetelni. A fájdalomban benne volt Vincentelli teljes identitása. Hogy így be volt tokosítva, apránként, darabokra szedve lehetett elfoglalni. És az új gazdatest hálás volt, a Tegas eljövetelével megsz nt a fájdalom. A menetelés lassan elállt. A Tegas blokkolta az ellen rz áramköröket, helyrehúzgálta Vincentelli ingét, hogy eltakarja a kapszulát a hátán, egy pillanatra megállt, hogy

belegondoljon, milyen könnyen sikerült ez a foglalás. Persze veszedelmesen meg kellett változtatnia a mintát, a Tegasnak uralkodnia kell, kockáztatnia, hogy észreveszik, nem pedig összeolvadnia a környezetével. William Bailey rémülten éledt fel a tudatában. - Megcsináltuk! A Tegas élete ebben a pillanatban egy hajszálon függött, hirtelen elveszett a gazdalényben, akit épp most foglalt el. A különböz ének összekeveredése megrémítette, de ugyanakkor el is ragadtatta. Eddig mindig lakott másokban, és most maga is lakottá vált. Még a csendes, fogoly új gazdalény is része lett a megváltozott világegyetemnek, de új veszéllyel fenyegetett, hogy minden mocsárba süllyed. A Tegas elvesztette a kapcsolatot a szellemi központokkal. Az útja csak az idegvégz déseket érintette. Nem volt otthona a lélegzetének, nem tudta megtalálni a húst, hogy viselje. Bacit-jelzések röpködtek körülötte, kétségbeesett keres kiáltások. A hús, a hús, a hús... Ráébredt, hogy túl gyengéden viseli a húst. Elkábították a test meg a saját természetes törvényei. Félretett minden, a szervezetre vonatkozó kérdést, gondtalanul bámult ki a húsból, és minden nehézséget a Bacitra hagyott. Megnyugtatta az a axióma, hogy a Bacit tudja. De a Bacit meglazult körülötte, és már nem uralkodott a húson. volt a hús foglya, és szinte megfulladt ebben a szoros ölelésben. A hús nem fojthat meg, gondolta, nem teheti meg, hisz szeretem a húst. Szeretet, ebben megkapaszkodhat, ez lehet a kapcsolat csírája. A hús visszaemlékezett, hogyan enyhítette kínjait. Más húsok emlékei is el tolakodtak. Gy ltek az asszociációk, visszagondolt mindazokra a húsokra, amelyeket szeretett ezen a világon, ezekre a nagyszer teremtésekre, akiknek füle a koponyájukhoz simul, hajuk mint sima sapka, arcuk és ajkuk gyönyör . A Tegas mindig megfigyelte a szájakat. A száj végtelenül sokat árul el a húsról, amely körülveszi. Vicentelli önként úszott be a tudatába, úgy lebegett, mint kísértet a tükörben. A Tegasnak eszébe jutott a k be vésett száj. Fogalma sincs az életörömr l, ez a baj Vincentelli szájával. Márpedig most meg kell tanulnia, mi az az életöröm, gondolta a Tegas. Akkor megérezte a lábat és a padló keménységét, és a Bacit vele volt. De a Bacit hangja belülr l érintette meg a hallóközpontokat. William Bailey és számtalan más hangja volt.

- Tüntesd el a harc nyomait, miel tt visszajönnek az androidok - mondta a hang. Engedelmeskedett, és közben lenézett az üres húsra, amely Joe Carmichael volt. De most Joe Carmichael is vele van ebben a húsban, Vincentelli húsában, amelyik még mindig meg-megremeg a gerincébe ültetett kapszula utasításainak hatására. - A lehet leghamarabb el kell távolítani a kapszulát - emlékeztette a Bacit hangja. - Tudod, mi a módja. A Tegas elcsodálkozott, hogy a hangban hirtelen megjelentek a Vincentelli-felhangok. Hirtelen Vincentelli szemével pillantotta meg lénye sötét oldalát, és olyasmit tudott meg a Bacitról, amit eddig még csak nem is gyanított soha. Tudta, hogy azon lények egész hálózata, akik élvezik a fogságukat, er sek a fogságukban, és el nem cserélnék semmilyen más létre. Tegas volt a szó valódi értelmében, mozgatták megszokott gondolataikkal, megszámlálhatatlan meditáció után alakították ki a cselekedeteit. A Bacit fél csak ezen a világon több mint negyven évszázadnyi meditációt gy jtött össze. Nyelv és gondolat. A nyelv az érz lény eszköze, de ugyanakkor a lény a nyelv eszköze, ahogy a Tegas a Bacit eszköze. Kereste a jelent s tartalmakat ebben az új tudatban, miközben a Bacit gúnyosan nevetett rajta. Ha tartalmat keres, akkor határokat keres a végtelenségben. A tartalom logika és osztályozás. Szószita, amely megsz ri a tapasztalatokat, önmagában semmi, soha nem adhat kielégülést. A tapasztalat, az a igazi. A cselekvés. Az élet vég nélküli újrajátszása, amelyet képek véget nem ér sora kísér. Van néhány tennivalónk, gondolta a Tegas. Az ellen rz kapszula fellüktetett a gerincén. Igen, a kapszula és még néhány dolog. Megfúrták a lelket, gondolta. Géppé tették a lelket, és így örökre átkozottak. Nos, egy id re csatlakoznom kell hozzájuk. Kezét elhúzta a hívósugár el tt, szólította az androidokat, hogy takarítsák el a levetett gazdalényt, ami Carmichael volt. A labor távolabbi végén kinyílt egy ajtó. Három android menetelt sorban felé. Karjuk engedelmesen, ütemre mozgott, és hirtelen nagyon mulatságosnak látszott ez a hatkarú figura. Vincentelli szája szokatlan mosolyra húzódott.

Röviden utasította az androidokat, hogy takarítsák össze a labort. Aztán a Tegas elkezdte ráér sen felfedezni új gazdalényét, ami meglep en könny volt frissen szerzett tudásával. A gazdalény együttm ködött vele. Lassan fedezte fel Vincentellit - er s, nagyszer , egészséges hús. Úgy fedezte fel, mint egy ismeretlen országot, úszott a fel-le hullámzó tudat partjai között. A gazdalény viselkedését meg kell tanulni. Nem helyes túldramatizálni a Tegas különböz ségét. Természetesen lesznek változások, de lassúak, semmi azonnali és drámai. Amíg felfedezte a testet, eszébe jutott, mennyi z rzavart okozhat új szerepében. Annyi módja van annak, hogy összekuszálja az embergép ködését, hogy felélessze az individuumát, hogy örömet szerezzen. Pompás z rzavar! Közben az is eszébe jutott, mi történhetett a Bailey énjével meg a Carmichaelével. Csak a Bacit maradt vele a gazdalényben, és a Bacit nevetést közvetített Damokos Katalin fordítása William Campbell Gault Köd Május második keddjén érkezett meg, beborította a várost, eltakarta a kiköt t, minden munkát lehetetlenné tett a repül téren. Ez a város jól ismerte a májusi ködöket, és lakói az els néhány napot könnyedén vették. Az id lehangoló volt, ezért persze volt némi morgolódás - de a köd várható volt májusban. E hét csütörtökén Elmer Naper fest , North Ellemore 1365. szám alatti lakos öngyilkosságot követett el. Felesége a hátsó udvarban talált rá, amikor hazajött egy kártyapartiról. A férfi koponyája nagy részét egy tizenkettes rméret vadászpuska roncsolta szét. Tette elkövetése el tt panaszkodott a köd miatt. Az öngyilkosságot kivizsgáló rend rök feltételezése szerint nem volt összefüggés a hátsó udvar és a köd között. A hátsó udvar és a vadászpuska logikus volt. Elmer nem akarta összemocskolni a házat. Ezel tt is voltak öngyilkosságok. Péntek reggel volt egy másik, egy Servies nev postatisztvisel végzett magával. A garázsában akasztotta fel magát egy szarufára. Péntek délután a város különböz pontjain újabb öngyilkosságot követett el két férfi és egy n .

A rend rség tudta, hogy az öngyilkosságok hullámokban következnek be. De hát egyetlen napon négy, egyik sem a házban, mindegyik a szabadban? Ilyesmivel nem találkoztak még egyetlen aktában sem. Washingtonban az Öreg elküldött Curtért. Volt az íróasztalán egy nagy térkép, ezen mutatta meg azt a helyet, ahol a ködbe borult város volt feltüntetve. Curt bólintott, és kérd en nézett az Öregre. Az Öreg felvonta keskeny vállát, és felt en nagy fejét elfordítva kinézett az ablakon. Washingtonban tiszta és napos volt az id . - Miért ott? - kérdezte Curt. - Miért éppen abban a városban és sehol másutt? Nyilvánvalóan feltételezi, hogy nem természetes ez a köd. - Nem feltételezek semmit, Curt. Ha erre gondolnék, akkor ellenséget is feltételezek. Ugyan ki maradt meg ebben a világban, hogy harcoljon velünk? Valóban, ki? Oroszország kietlen pusztaság, még mindig radioaktív. Anglia ismét a szatócsok országa. A dél-amerikai köztársaságok szövetségre léptek, ellenségeskedésüket törvényhozási szintre korlátozták. Ki lenne ezen a földön... Curt így szólt: - Ezen a bolygón senki. Igaza van. Nem volt még bolygóközi utazás. Volt már hozzá berendezés, és tudták, hogy van élet a Marson. Katonai szempontból azonban csak egyetlen er s állam létezett a Földön, és annak is viszonylagos volt az ereje. Az Öreg ernyedten kérdezte: - Ó, Curt, Mars-lakók? - Mosolya cinikus volt. - Vénusz-lakók? - vetette fel Curt. - A Vénuszra, a ködbe burkolt Vénuszra gondoltam. - Valójában nem gondolt semmire. Álmodott talán, Curt. Remélem, most komoly. - Az vagyok. Annyira félünk az ismeretlent l, hogy szinte a középkorban élünk. Annyira félünk a háborútól, hogy nem adunk teret természetes kíváncsiságunknak. Miért nem indítottak hajót a Marsra? Mire várnak? - Elszánt, összefogó, megfontolt társadalomra. Ilyen nem volt nálunk 1929 óta. - Nem is jutottunk közelebb ahhoz, hogy elérjük azt - vágta rá Curt. Miután a nép nem tudja utolérni a tudományt, a tudomány süllyed le a nép szintjére. Gondolni sem tudok jobb fegyverre, mint a köd. k már ötven éve ebben élnek.

- k? - kérdezte az Öreg. - Curt, maga különbséget tesz gondolatban? Mi nem vagyunk a nép? Curt nyíltan szembenézett felettesével. - Köznapi értelemben nem, legalábbis remélem. Nem, mint azok a semmirekell k, akik vadnyugati regényeket olvasnak, és hét dolcsit fizetnek azért, hogy láthassanak egy futballmérk zést. Remélem, nem ilyen vagyok. - Jól van. Jól van, Curt. - Az Öreg megrázta a fejét. - Ránk fogja vonni egy lojalitásvizsgáló bizottság érdekl dését. Személyes problémák, fiam? Talán szerelem vagy pénz? Curt sóhajtva leült, arcát tenyerébe temetve mondta: - Sajnálom, uram! - Talán a túlmunka - suttogta az Öreg. - A minisztérium hajlamos arra, hogy túlterhelje a maga intelligenciájával rendelkez fiatalembereket. Úgy hívjuk, túlmunka. Vegyen ki egy hónapot. Curt leejtette a kezét. - Nem, vállalom, uram. - Ez a kitörés olyan kamaszos volt. - Rendben vagyok. El fogok menni. Az Öreg a fejét rázta. - Kérem, uram. Nagyon fontos ez számomra. Szeretek arra gondolni, hogy a minisztériumnak is fontos és a világnak is. Az Öreg barázdás arca komor volt. Úgy t nt, mintha sz hajjal borított kopaszodó feje túlságosan nehéz lett volna sovány testéhez képest. Csaknem groteszk látványt nyújtott. - Mondani akar nekem valamit, Curt? - Én... nem értem önt, uram. - Rendben van. Maga közel áll hozzám, Curt. Soha nem n sültem meg, és a szüleim meghaltak, amikor még gyerek voltam. Maga volt számomra a családom. Ha bármi gondja van... - Semmi, uram, személy szerint nekem semmi. Mindössze mérhetetlen bosszúság a világ állapota miatt. Rájöttem, hogy nem vagyok Atlas. Intézkedik az utaztatásról, uram? - X-1-7 D számú rhajó. - Az Öreg elmosolyodott. - Nyugat felé tartva gyakorlatilag az el tt ér oda, miel tt innét elmenne. Ez a modell alig került le a tervez asztalról. Ett l jobban érzi magát? - Némileg. Jól vagyok. Kit en vagyok.

- Rendben. Ma este ne keressen. Nem leszek otthon. - Mosolygott. - A Rézb ek játszanak a Kosokkal a Sportcsarnokban, és sikerült két jegyet kiügyeskednem Aarons bírótól. - Én és a nagy szám! - nyögött fel Curt. - Öreg és szenilis vagyok. Sok szerencsét, Curt. A lakásán Curt most már lehiggadva becsomagolt, és arra gondolt, hogy kitört az Öreg irodájában. Mi történt vele? Csaknem kifecsegte a titkot. Gyakorlatilag megmondta az Öregnek az igazat. Az öregfiú meg csak mosolygott. Mosolygott... Curt abbahagyta a csomagolást. Nem lenne véletlen, hogy valamennyi hírszerz közül éppen t rendelték be? Nem becsülte le az Öreget. Kevés dolog kerülte el a figyelmét, és ez a “véletlen” túlságosan távol állt a valószín ség határától. Hirtelen leült az ágyra, a térde elgyengült. Az Öreg tudta! Tudnia kellett. Különben nem lenne semmi értelme. Az ágya lábánál felvillant a vörös fény. Amikor a cseng megszólalt, már ott állt az ajtónál. Kinyitotta, és Verát látta ott állni. Gyönyör lány volt, karcsú, sima b , vibrált körülötte a leveg . Sötét, keleti vágású szeme gúnyosan villant Curtra. - A partra mész. A férfi bólintott. - Gyere be, drágám. Honnan tudtad? - El volt rendezve, kedvesem. Azt gondoltad, hogy véletlen? - Még annál is több - mondta Curt. - Elfeledkeztem az agykontrollodról. - Curt, hogy rövid legyek, nem ellen rizzük az embereket ezen a szellemi szinten. - A lány mosolygott. - Nem ellen rzitek az ilyen szellemi szint embereket? Úgy érted, vannak a minisztériumban más... - Nem fejezte be a mondatot. - Árulók? - A lány fejezte be helyette. - Ezt a szót használtad volna? - Ennek tekintenek a bolygódon? - Nem. Curt, ha kételyeid vannak, ha csak némi rokonszenvet érzel is ezek iránt a... képregényolvasók iránt... megteheted... - Kiszállhatok? Valóban ki tudnék szállni, kedvesem? A n hallgatott, sötét szeme figyelte t. A férfi megszólalt: - Csak pár órám van, és nem hiszem, hogy látni foglak a parton. - Ott leszek - mondta a lány.

Az Öreg nem hazudott az X-1-7D-vel kapcsolatban. Sima vonalú duralythajó volt, inkább emlékeztetett egy csészére, mint bármi másra. Az egész küls burok forogva körbejárt a kromolux karima mentén elhelyezett nyílásokon kitör gáztól. A pilóta zajmentes fülkéje pörgetty szer en volt elhelyezve, és párnázott volt a szuperszonikus robbanási sebesség miatti remegés ellen. A pilóta mellett volt még egy utas számára hely, és ez az utas a ma éjszakai nyugati útra Curt Belfast hírszerz volt a Tudományos Minisztériumból. Tom Allis volt a pilóta. - Régóta nem láttalak, Curt - mondta. - Hogy tetszik az új babám? - Simának néz ki. Halad? - Halad. Emlékszel arra, amikor gyerekkorunkban kavicsokat ugrattunk a tavon? Ez így halad az rben, csak persze egy kicsit gyorsabban. Több mint ezerkilencszázzal megy. - A parton leszünk, miel tt elindulnánk innen. - Curt nevetett. - Járna nekem két vacsora ezen a csaló tepsin. Minden kész, Tom? - Ha te kész vagy, én az vagyok. Ideges vagy, Curt? - Nem. Kellene? - Nem. Én azonban az vagyok, és én vagyok a pilóta. Te mindig olyan fakír voltál, fiacskám. No, induljunk. Elindultak. A felszállás zajos és viharos volt, de a repülés alatt nem volt semmiféle szenzáció. Semmi mást nem lehetett látni azon kívül, ami a radarerny n jelent meg. Valamennyi ellen rz m szer automatikusan ködött. Oxigénszékeikben ülve Tom és Curt az emelkedésmér vörös csíkját figyelte. Pár perc múlva Curt megkérdezte: - Tom, hogy érted azt, hogy fakír vagyok? - Felejtsd el. Talán csak amiatt izgultam, hogy te nem voltál ideges. - Nem, komolyan gondolom. Azt gondolod, hogy nincs bennem felel sség a társadalom iránt? - Fene tudja, mi az. Azt gondolom, életed végéig tudnál élni egy lakatlan szigeten anélkül, hogy túlzottan emésztenéd magad. - Nem, nem tudnék. - Nohát, akkor egy jól felszerelt laboratóriummal együtt. - Ó, igen. Te nem tudnál? Elcserélnéd a laboratóriumot egy olyan igazi, klassz légi hintóra? - Nem - én szeretem az embereket. Igazán szeretem. Mindenféle embert. Még téged is, Curt, amikor felengedsz.

Az emelkedésmér vörös hernyója felkúszott csatornájában, már túl voltak az utazásnak csaknem egynegyedén. A félút jelzésnél Tom megkérdezte: - Mivel jár együtt ez a köd? - Milyen köd? - Felejtsd el - válaszolta Tom. - A Tudományos Minisztérium ma éjjel kiküld egy embert. Az állam ma délután küldött ki egyet, nem beszélve a Mez gazdasági Minisztériumról, amelynek az emberei már ott voltak. Mi az ábra? - Nem tudom, mit keresnek ott. Én a barátn met fogom meglátogatni. - Persze, persze. Rendben van, én csak sof r vagyok. Ezen az összes kitüntetés sem változtat, pedig olyan büszke voltam rájuk. - Felemelt kezével csendre intett, miközben figyelte az emelkedésmér t, amely csaknem a hosszú csatorna végén volt. Berregés hallatszott, Tom beszólt a telefonjába: - S különleges járat, S különleges járat. Fels A els bbség. Ett l kezdve földi irányítás lépett érvénybe. Az oxigénszékek enyhén ringatóztak. Tom így szólt: - Legjobb lenne, ha volna egy pénzváltó készülékem meg egy rézgombos kék egyenruhám és egy jegylyukasztóm. Ehhez igazán nincs szükség pilótára. - Még megvannak a kitüntetéseid, a sok halott rossz emléke is - mondta Curt. Tom pillantása éppen olyan kemény volt, mint a hangja: - Kedves pasas vagy. Remek humorérzéked van, ugye? A székek ringása abbamaradt. Két kék fény jelent meg a magasságmér sávja felett. Curt felállt. - Bocsánatot kérek. Szorult belém egy kis gonoszkodásra való hajlam, de nem kellett volna azt mondanod, hogy fakír vagyok, Tom. Igazán nem kellett volna ezt mondanod. Az ajtó alattuk volt a padlón, most kinyílt a hidraulikus nyomás alatt. Egy létra emelkedett fel. Curt habozott a létra tetején. - Barátok vagyunk, Tom? - Mi a különbség, Mr. Belfast? Nincs szükséged barátokra. Curt elmosolyodott. - Barátok voltunk, Tom. - Már nem, mióta elmúltunk tizenkét évesek. Külön világban élünk, Curt. Isten veled.

Curt halványan elmosolyodott, és lelépett a ködbe. Csak a földi irányítású gépek használhatták ezt a leszállóhelyet, és csak a katonaságnak volt komplett földi irányító berendezése. A létra alján Alan Bentrey állami hírszerz várt rá. - Jó kis gép, ugye? A flottáé? - A flottáé, ámbár ez a kifejezés már kiment a divatból. Egyetlen darab vízi járm vük sincs már - válaszolta Curt. - A hagyomány, John Paul Jones emléke. De nem vagyunk egyedül, Curt mondta Bentrey. A ködb l egy másik alak bontakozott ki. Bentrey így szólt: - Dr. Vitesman, ez itt Mr. Belfast. - Curt felé fordulva ezt mondta: - Dr. Vitesman a helyi Légszennyezési Ellen rzés igazgatója. Kezet fogtak, és Curt megkérdezte: - Meddig jutottak, doktor? - Semeddig. Nincsenek megfelel m szereink. Mikro-ütközés-mér ink olyan régiek, mint az a füstköd, amelyhez eredetileg tervezték ket, márpedig füstköd nem volt harminc éve. Örültem, amikor megkaptam a maga által küldött mikroszkópokat. Mi még mindig elektronikus mikroszkópokat használunk a laborban. - Semmit nem mutattak ki az újak? - Semmit. - Dr. Vitesman megköszörülte a torkát. - Arra számított, hogy találunk valamit? Curt Bentreyre nézett, de az állami hírszerz arcát nem lehetett látni a ködben. - Szívesen innék egy kávét. A peron étterme nyitva van? - kérdezte Curt. - Igen. A forgalmuk f leg helyi, a kávéjuk sem különleges - mondta dr. Vitesman. - De a pincérlányaik igen - kuncogott Curt. - Doktor, miért kérdezte rögtön, vártuk-e, hogy találjon valamit? - Egyszer en nem tudom elhinni, hogy azt, ami ebben a ködben van, mikroszkóppal fel lehet fedezni. Még kétmilliószoros nagyítással sem. Éppen úgy nem lehet felfedezni, mint ahogy nem lehet megakadályozni a rémhír terjedését. - Maga pszichiáter, doktor? - Én nem, de sok barátom igen. - És k...

- Hajlanak az okkultizmus felé. Attól tartok, egy szép napon valamennyien elkezdenek turbánt viselni, és elcserélik a Z-sugaraikat kristálygömbre. - Különös világban élünk, doktor. - A saját nevében beszéljen, fiatalember. Az én világom rendben van. Curt felnevetett. - Doktor, maga konzervatív. Maga és Alan jól összejöttek. Dr. Vitesman a leszállópálya északi végén lév épülethez vezet alagúthoz kísérte ket. Másodperceken át mindhárman szótlanul sétáltak. Ekkor dr. Vitesman így szólt: - A háború miatt veszélyes b ntudat keríti hatalmába az emberek közérzetét. Nincs olyan ember a városban, aki ezt az átkozott ködöt így vagy úgy ne hozná ezzel összefüggésbe. Még ha közönséges köd lenne is, lehangoló hatása a tömeghisztériával párosulva... - ...öngyilkossági hullámot idézne el - egészítette ki Curt. - Az általunk küldött mikroszkópok pedig azt mutatják, hogy ez közönséges köd. Másként hogyan tudná analizálni egy tudományos elme? - Nem tudom - mondta fáradtan a doktor. - Van olyan tudomány, amelynek még az alapját sem ismerjük. Vannak olyan dolgok, amelyeket még nem is gyanítunk, pedig az unokáink természetesnek fogják találni a megoldást. Sehogyan sem tudok belemerülni az ismeretlenbe. Pszichiáter kollégáimat sem érem utol. - Én még magát sem tudom követni - mondta könnyedén Curt. - Azt gondolja, a köd valamilyen szimbólum, az általános szellemi közérzet megtestesülése? - Csak részben. Isten tudja, nem sok bizonyosság maradt mostanára, nemde? - Csak a halál és az adókényszer a biztos - mondta Bentrey. - Az adók 32-ben kezdtek növekedni, de a halálozás 41-ben utolérte és 55ben túlszárnyalta azt a gyorsaságot. Doktor, ez az a két dolog, ami valaha is biztos volt - mondta Curt. A doktor felsóhajtott: - Tudhattam volna, hogy nem érdemes egyszerre vitatkozni két felvilágosult fiatalemberrel, különösen kormánytisztvisel kkel. Fiúk, maguk a garancia, hogy cserébe a magas adókért kapunk is valamit. - Fizetem a kávét - mondta Curt. Az alsó szint éles fény lámpáinál értek ki az alagútból, és az eurázsiai jegypénztár mellett elsétáltak a felvonóhoz. Mike Elman Fedélzeti Grillje

ma este félig üres volt. A leszállópályára néz nagy ablak melletti egyik asztalhoz ültek, és kávét rendeltek. Curt a bejárati ajtót nézte, amikor Vera belépett. Rábámult, a keze megmerevedett az asztalon. Alan megfordult, hogy követhesse a pillantását, majd így szólt: - Látom, mire gondolsz. - Ismerem - mondta Curt. - Az, hogy ismered, nem jelenti azt, hogy rendelkezel is vele. Miért nem intesz neki? - kérdezte Alan. Dr. Vitesman felhorkant: - Uraim, szeretném arra emlékeztetni magukat, hogy meglehet sen fontos problémákat kell megtárgyalnunk. Mint helyi lakos, talán túlértékelem ennek a ködnek a jelent ségét. Biztos vagyok azonban abban, hogy a feletteseik nem így gondolják, különben nem küldték volna ide magukat. Curt menteget zni kezdett: - Bocsásson meg, doktor. Teljesen megdöbbentem. A lány meglehet sen közeli barátom, és nem számítottam arra, hogy itt fogom látni. Beszélgettek. Minden szempontból megtárgyalták a ködöt, és foglalkoztak valamennyi eddig kialakított elképzeléssel. Mi mást tudtak volna tenni a beszélgetésen kívül? Analizálták az anyagot, és megállapították, hogy az bizony köd. Nyomoztak az öngyilkosságok ügyében, és megállapították, hogy azok kétségkívül öngyilkosságok. Kávéztak és beszélgettek. Vera az ajtó mellett ült egy kis asztalnál. - Nos, öt csésze kávé és néhány ezer szó után ott tartunk, ahonnan elindultunk. Uraim, amikor megérkeztek, arra számítottam, Washington tud valami újat. Nyilvánvaló azonban, hogy éppen olyan tanácstalanok, mint mi - mondta a doktor. Alan megkérdezte: - Igaz ez, Curt? Mindnyájan olyan tanácstalanok vagyunk, mint dr. Vitesman? Curt a homlokát ráncolta. - Te nem vagy az? - Dehogynem és te? Curt megdörzsölte a halántékát. - Ó, léteznek feltevések, de elegünk van a feltevésekb l. Egy üzenetre várok. Most mindketten rá figyeltek. - Üzenetre? - kérdezte dr. Vitesman. Curt ránézett Alanre. - Az állam nem erre vár? Alan halkan válaszolt:

- Igazából nem is tudjuk, hogy mire, de várunk. - Arra következtethetek, hogy küls hírszerz k bonyolódtak bele ebbe a rejtélybe? Uraim, maguk ellenséget tételeznek fel? - kérdezte dr. Vitesman. Curt rábólintott. Dr. Vitesman kitört: - Ó, Istenem! Talán a Miami Kereskedelmi Kamara? Washington mindent elkövet, hogy háborús hisztériát idézzen el , ugye? Visszavonom azt a kijelentésemet, hogy az adóink nem mennek veszend be. Uraim, hajlandók volnának megnevezni az ellenséget? - Nem tudjuk, ki az ellenség - mondta Curt. - Azt javasoljuk viszont, hogy minden olyan lakos, aki nem lát el fontos szolgálatot, maradjon otthon. A lakások kilencven százaléka légkondicionált ebben a városban. Nem tudjuk, hogy ez segít-e vagy sem, de valamennyi öngyilkosságot a szabadban követték el. Ez nem egyezik meg az öngyilkosságok szokásos módjával. Doktor, maga mondta az el bb, van olyan tudomány, amelynek még az alapját sem ismerjük. - Ezt mondtam, de azt nem vártam, hogy a szavaimat idézik és ellenem fordítják. - Felállt. - Uraim, van szálláshelyük a városban? A házamban rengeteg szoba van. - Ami engem illet, a moteleket kedvelem. A gyermekkoromra emlékeztetnek - mondta Curt. Alan elvigyorodott. - Gondolom, a barátunk egyedül akar maradni, doktor. Tudja, befelé forduló tudós férfiú. Bemegyek magával a városba. - Curthoz fordult. Együtt ebédelünk holnap? A Capistranóban lakom. - Fel foglak keresni. Curt megvárta, amíg elmennek, miel tt leült a Vera melletti üres székre. - Hogy csináltad? - kérdezte. - Tom azt mondja, a hajó ezerkilencszázzal megy, de véletlenül tudom, hogy közel jártunk a háromezerhez. Amikor pedig ideérek, itt talállak téged. - Sepr nyélen repültem - gúnyolódott a lány. - Mentetek valamire a beszélgetéssel? - Nem. - A férfi szemügyre vette a lányt. - Azt hittem, a fizika tudománya nem er s oldala a Vénusz-lakóknak. - Mindenesetre itt vagyok. Tizenkét öngyilkosságról tudnak. Holnap száz lesz. - És nincs semmi kézzelfogható. - Csak a köd. Látod, Curt, létezik metafizikai tudomány is.

A férfi keser en mosolygott. - Testet öltött ügynökök segítségével. Drágám, senki nem mondaná metafizikainak a bájaidat. - Köszönöm. A testünket azonban el lehet pusztítani. Végeredményben mi, tizennégyen aligha tudnánk harcolni a világgal - fizikailag. - Tizennégyen - mondta a férfi. - Úgy érted, hogy az egész Vénuszon csak tizennégyen vagytok? - Meg vagy lepve? Összesen tizennégyen, veled együtt tizenöten, de uralni fogjuk a Földet. El sem tudod képzelni, milyen ideális állapot lesz az! Tizenöt ember több mint kétmilliárd rabszolgával. Curt hallgatott. Vera halkan folytatta: - Utána a Mars következik. A Föld ipari erejével és tudományával, no meg a mi akaratunkkal és agykontrollunkkal legy zhetetlenek leszünk. - Talán. Nem lehetünk teljesen biztosak a Marsban. - Még a Herkules 7-tel sem? A Földön három ember tudott a Herkules 7-r l, és Curt egyike volt ezeknek. A H-7 minden képzeletet felülmúló szuper robbanóanyag volt. Egy tonna bel le az ég bármelyik bolygóját megsemmisítené. Néhány pillanat múlva Curt így szólt: - Igen, a Herkules 7-tel még a Marsot is... Azt hiszem, innék egy pohárkával. Az a megjegyzése, hogy szereti a moteleket, nem üres kijelentés volt. Az anyja meghalt, amikor megszülte t, az apja pedig szeretett utazni. Curt ezernyi motel ablakából látta Amerikát. Tizenöt éves volt, amikor az apja is meghalt. Nem volt utána senkije, senki, aki fontos volt számára, kivéve saját magát és a munkáját. Ma éjjel a köd a kabinját ölelte körül, a gondolatai pedig a világmindenséget. Ma éjjel többször visszaemlékezett az Öreg irodájában lejátszódott jelenetre. Látta a barázdás, fáradt arcot, és visszacsengett a fülébe: “Maga volt számomra a családom. Ha bármi gondja van...” Az olyan ember, aki nem köt dik senkihez, könnyen hajlik az árulásra. A Curt Belfast magánéletében el forduló számos n közül egyhez sem köt dött. Az Öreg néhány keresetlen szava többet ért valamennyiüknél. Most azonban nyakig benne volt ebben az ügyben. A világ meg tud küzdeni bármelyik, kézzelfogható fegyverekkel felszerelt ellenségével. De nem tud harcolni a Vénusz köde ellen anélkül, hogy el ne pusztítaná ennek a metafizikai birodalomnak mind a tizennégy lakóját. A világnak

nincsenek fegyverei a félelem ellen, s tehetetlen a fejetlenséggel szemben is, amint ez látható volt. Reggel megkérdezte a lányt: - Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? - Fontos ez? - A közöttünk lév bizalom fontos számomra. - Akkor nem lenne szabad kérdezned. Itt vagyok, Curt. A hajó útra készen áll Új-Mexikóban. Feltételezhet en ez is titok volt. - A Mars-hajó? - kérdezte Curt. . - Nevezzük Vénusz-hajónak. Te és én ebben fogjuk elvinni a választ a népemnek. - A választ? - A választ. A minisztériumod vezet je holnap fogja megkapni a kérdést. A miniszterelnök és az elnök is. - Nem túlzottan siettetitek az ügyet? Száz öngyilkosság nem fog pánikba ejteni ilyen kaliber férfiakat. - Szolgálhatunk nekik ezerrel vagy egymillióval, akár többel is. - Az igazat mondod nekem, Vera? - Bebizonyítsam? A férfi nem válaszolt. Odament az ablakhoz, látta a ködöt, és visszalépett. - Curt Belfast, a világmindenség királya. Ha túlságosan súlyosnak találod a királyi palástot, Curt, most mondd meg - szólt a lány. Egymillió vagy még több... Az utolsó háborúban nyolcvan-millióan haltak meg. A halál mindennapossá vált. De rabszolgaság... - Gondolkodnom kell. Tizennégyen... én azt gondoltam... Mindnyájan itt vannak? Vagy... - A Vénuszon. Én kibírom az itteni atmoszférát, de a többiek még nem szoktak hozzá. Még nem szokták meg... - Egyedül vagy itt? A lány elmosolyodott. - Bizalom, te mondtad ezt az el bb. Valóban gondolkodni akarsz, vagy döntöttél már? - Gondolkodnom kell - válaszolta a férfi. - Rendben van. Nem terelem el a figyelmedet. Vissza fogok jönni. A férfi nem nézett fel addig, amíg az ajtó be nem zárult. Ekkor kicsomagolta rövidhullámú, egy-egy állomásra biztosított adó-vev rádióját. Nem volt nagyobb, mint egy asztali rádió, és távolról sem olyan

mutatós, mint azok. Bekapcsolta és lenyomta a piros ikergombokat. Zümmögést hallott, majd az Öreg titkárn jének a hangját: - Tessék beszélni. - Curt Belfast. Az Öregben van? - Egy pillanat, Curt. Várta magát. Az Öreg hangja hallatszott: - Elkaptuk a te Verádat, fiam. Akkor csíptük el, amikor elhagyta a szobádat tegnap délután. Curt nem szólt semmit, a szíve kalapált, a gyomra összeszorult. - A saját játszmádat játszod, ugye, Curt? Szünet, utána mély sóhajtás, végül: - Igen, uram. - Fiú, ez veszélyes dolog. Nem vagy kiképezve rá. Szerencsére a mi embereink fogták el a lányt. Azt mondtam nekik, hogy mindenr l tudtam. Mármint, hogy te az én parancsom alapján jártál el. Curt megszólalt: - Uram, én... - Hagyd csak, én veled tartok. Mindig olyan voltál, mint a fiam, Curt. Ha be akarsz vallani valamit, valld be nekem vagy a te Istenednek. Én megértelek téged. Nagyon hasonlítasz rám. - De uram, Vera éppen most volt itt! ... - Nem vagyok szaktekintély a genetikában, de nem kételkedem abban, hogy valamennyien olyanok, mint Vera. Tökéletesen egyformák. Misztikusak, ugye? - kérdezte az Öreg. - Nem tudom, micsodák, azt kivéve, hogy az ördög megtestesít i. Nem érem fel ket ésszel, uram. - Nos, ez itt azt mondja, tizenketten maradtak odaát, és az letartóztatása semmi másra nem jó, mint hogy társai feldühödjenek. Azt gondolom, hogy zseniálisak, de nem normálisak. - Metafizikus csodalények - f zte hozzá Curt. - Állapodjunk meg abban, hogy szörnyszülöttek. Tom Allis készen áll arra, hogy eljuttassa a választ - mondta az Öreg. - Eszerint megkapta a kérdést. Azt akarják, hogy én vigyem el nekik a választ. Mit követelnek? - Egyetlen szóval: rabszolgaságot. - És van már válasz? - Most jövök az elnökt l, Curt. Van válaszunk. - Rövid szünetet tartott. Tom most van útban Új-Mexikóba.

- k engem akarnak, uram. Verát és engem. És ez a Vera, aki itt van, megteszi, amivel fenyegetnek. Növelni fogja ennek a ködnek a hatóerejét. Nincs jogunk arra, hogy... - Curt, Tomban meg lehet bízni. - Bennem nem? Hallgatás. Curt sürget en mondta: - Vera azt mondta, mára száz ember meggyilkolását tervezik. Ha többet ölnek meg, ez azért lesz, mert megtudták, mi történt Washingtonban. Ha én megyek, azt fogják hinni, hogy teljesítik a kívánságaikat. Ez életeket fog megmenteni, uram. Az Öreg ismét habozott. - Még egyszer beszélek az elnökkel. Maradj, Curt. A férfi ott ült, és az Öregre gondolt, arra, hogy mennyire alulértékelte t, és túlértékelte önmagát. Verejtékcseppek futottak végig az arcán. Az ajtó kinyílt, Vera lépett be a szobába. Mosolyt er ltetett az arcára. - Tudom, hogy csináltad, szívem. Az ikertestvéred Washingtonban maradt. - Igazán? - A lány szeme mérlegelt, az arca kifejezéstelen volt. - Mind egyformák vagytok? - Mind, kivéve a hét férfit. Washingtonnal vagy kapcsolatban? Curt kikapcsolta az adó-vev t. - Nem. - És a h ség, szerelmem? Kapcsold csak be. Valójában próbatétel. Csak egy másodpercig habozott, miel tt újra lenyomta a piros ikergombokat. Ekkor megszólalt az Öreg hangja: - Rendben, Curt, te gy ztél. A hajó vár Új-Mexikóban. Tom elmegy, hogy felvegyen, oda fog vinni. is szeretne azonban veled menni. - Csak Vera és én. Ugye, Vera? - mondta Curt. - Így van - mondta a lány mosolyogva. - Nem lesz több öngyilkosság azután, hogy elindultunk, legalábbis olyan nem, amelyet mi okozunk. Minél gyorsabban indulunk, annál jobb. Az Öreg megkérdezte: - Hát én? Hasznos lehetnék. - Maga hasznos lesz, de kés bb - mondta Vera. - Annyi minden van, amit mi nem tudunk. Az Öreg felhorkant, Curt kikapcsolt. Vera gyanakodva jegyezte meg: - Nem éreztem letörtnek vagy legy zöttnek.

- Régen feladtam már, hogy megpróbáljam kiismerni magam rajta. Mondj meg nekem valamit: létezel egyáltalán a valóságban, vagy csak a képzeletemben? - Van panaszra okod? - Nincs, csupán a kíváncsiság furdal. Milyen hely a Vénusz? - A Vénusz létezik, és valamennyiünknek létezést biztosít. Meg fogsz engem ott találni, és ugyanilyennek látsz majd ott is, amilyennek most. - Nem leszel más a Vénuszon? Most földi testet öltöttél. - Habozott. Mindketten földi testet viseltek. - Milyen okos vagy! Ez Miss Amelia Dickerson teste a Montana állambeli Deversból. Nem is olyan rossz, ugye? Az Öreg azt mondta, szörnyszülöttek. Visszataszító rémek a helyes kifejezés. Curt felállt. - Jó lenne felkészülni az induláshoz. Mire odaértek, Tom már várta ket a felszállópályán. Így szólt: - Kissé össze leszünk zsúfolva, pajtás. - Nocsak, most “pajtás”? - Ha te is úgy gondolod. - Tom kezet nyújtott neki. Curt kezet fogott vele, és így szólt. - Tom, azt hiszem, nem ismered a teljes történetet. - Nincs szükségem arra, hogy ismerjem a hiányzó részleteket. Nézz a kitüntetéseimre. Felismerem, ki a h s. - Vigyorgott. - Egy gazembert is felismernél? Vera kérd n nézett Curtra, a férfi rámosolygott, kacsintott, és vállat vont. A lány elmosolyodott. - Nos, mire várunk? - kérdezte Tom. A Vénusz hajót befogadó, betonból és ólomból készült kráterben volt egy létra, amely a hajótest közepén lév kabinhoz vezetett. Tom habozva állt a létra lábánál. Megszólalt: - Curt, remélem, értesz ehhez a bébihez. Curt mosolya fakó volt. - Értek hozzá, minden porcikáját ismerem, Tom. Segítettem a tervezésénél és a megépítésénél. Add át üdvözletem a srácoknak. Dr. Reslone lejött hozzájuk a rádiótoronyból. - A köd elt ben van. Azt hiszem, ez az üzenet. - Odalépett Curthoz, és kezet szorított, vele. Curt felnevetett. - Fiúk, úgy csináltok, mintha nem jönnék vissza. Barátok kezében vagyok, legalábbis van itt egy barát. Ugye, Vera?

Tom ránézett a lányra, azután visszanézett Curtra. Hirtelen megfordult és elment. Curt összeráncolt homlokkal mondta: - Tom nagyon szentimentális. Feltöltötték és útra kész, doktor? - Feltöltöttük és útra kész. Én... nos... - is elfordult és elment. Vera megkérdezte: - Mi történt ezekkel? - Édesem, egyszer en nem bíznak benned, de én bízom. Te is bízol bennem, ugye? - Teljes mértékben. Mi más célod lehetne? - kérdezte a lány. Együtt mentek fel a létrán az utaskabinba. Lent, t lük egymérföldnyire, az irányítótiszt beindította a hajtóm els fokozatát. Pillanatokkal kés bb az óriási rakéta kezdett kiemelkedni a kráterb l. Ekkor m ködésbe lépett a hátsó rész robbanóanyaga, a fehér fény az egész környéket bevilágította. Hirtelen mint egy üstökös t nt fel az égen, aztán egyre kisebb és kisebb lett. Az Öreg könnyes szemmel ült az irodájában. Barázdás arca eltorzult a lelki fájdalomtól. Belépett a titkárn je. - Néhány riporter van itt, uram. - A férfi bólintott. - Küldje be ket. - Uram, hallottunk egyet s mást egy rakétáról, amely most hagyta el ÚjMexikót - kezdte az els . - Ez rhajó volt, fedélzetén egy hírszerz nkkel. A legjobb hírszerz ink egyike, uraim. Egyben mártír. - Mártír? - kérdezte egy másik újságíró. - Uram, úgy érti... - Úgy értem, hogy olyan rhajót irányít, amelynek az orrában egy tonna különleges robbanóanyag van. Olyan robbanóanyag, uraim, amely felrobbant egy bolygót, és az gázzá változik. A bolygó neve Vénusz, és amikor az rhajó eléri, nem lesz többé Vénusz. Ez minden, amit elmondhatok. - De uram... Az Öreg felemelte a kezét. - Uraim, olyan volt... olyan volt, mintha a fiam lett volna. Fájdalmam ellenére nagyon büszke is vagyok rá, remélem, megértik, el fordul, hogy egy férfi nem talál szavakat. A riporterek elmentek, a titkárn lépett be. A lány nagyon halkan kérdezte: - Tehát tudott a robbanóanyagról?

- Tudott. Furcsa fiú volt, Donna. Tehetségesebb és okosabb volt annál, hogysem beilleszkedhetett volna a mi világunkba. És nagyon magányos volt. Nem lehetett más a sorsa, mint ez. Villányi György fordítása TED WHITE Az rült nap alatt I. A vörös nap iszonyúan nagy. Ez volt Arielle els benyomása, amikor a légzsilipb l kilépett. A nap az égbolt majd egynegyedét betöltötte, és olyan volt, mint egy szélesre tátott száj. A száraz, porszagú h ség szinte körülfolyta, a nyitott zsilipb l kiáradó leveg egy pillanat alatt szertefoszlott, felszippantotta a h ség. - Meleg van, igaz? - szólalt meg mögötte Paul Rheems, akinek fülkéje az rhajón szomszédos volt az övével, és aki az úton állandóan a sarkában járt. - Csakugyan? - kérdezte egykedv en. - Nem is vettem észre. Olyan jó érzés végre a szabadban, az után a konzervdoboz után. - Micsoda hazugság! - Erre parancsoljanak - mondta egy egyenruhás férfi, és az utat mutatta. A vám arra van. A nap túlságosan nagy. Arielle úgy érzékelte, mint valami óriási, rosszindulatú él lényt. Szinte megbénította érzékszerveit. Er vel kellett legy znie magában a feltör pánikérzetet. Tudta, az rhajón kiokosították: a nap vörös óriáscsillag, nova nem lesz bel le, és ezt a bolygót sem fenyegeti veszély, hogy belezuhan. De túl nagy, semhogy ép elmével elfogadja az ember, túl nagy és túl vörös. Intenzív, vakító fénye elárasztotta a kopár leszállópályát, és vörös izzásához az emberi szem alig tudott alkalmazkodni. Vörössége semlegesített minden más színt, és a szem az egyszín vörös árnyalatokat úgy kompenzálta, hogy a tájat feketefehér foltokra bontotta, f leg fehérekre. A részletek úgy mosódtak el izzásában, mint egy túlexponált fényképmásolaton. - Erre - ismételte az egyenruhás férfi, és tiszteletteljesen megérintette Arielle könyökét. Úgy látszik, így szokta meg, gondolta a leány, és még hozzátette: nyilván hülyének néz. Engedelmesen arra fordult, amerre a férfi ujja mutatott, és elindult a t zpiros betonon a h ségben izzó alacsony,

jellegtelen épület felé. Mögötte hallatszott Rheems siet s lépteinek kopogása, mintha az kötelességének érezte volna, hogy kíséretébe szeg djék. Nos hát, hamarosan le fogja rázni magáról. A vámház épülete óriási megkönnyebbülést jelentett: légkondicionált volt, s a színek belül normálisnak látszottak. De amikor a vámos az útiokmányait vizsgálta, és a rutinkérdésekre válaszolgatott, meghökkenve állapította meg, hogy a férfinak piros a szeme. A vámos hirtelen felpillantott a komputer termináljáról. Összenéztek. Arielle zavartan lesütötte a szemét, de a férfi ugyanazon a hangon, ahogy a kérdéseit feltette, csupán annyit mondott: - Gondolom, észrevette, hogy kontaktlencsét viselek. Ezek sz k, tompítják a kinti vakító fényt, és ami még fontosabb, csökkentik a sokkot, amikor az ember kintr l a benti világításba belép. Legtöbben, akik itt dolgozunk, ezt viseljük. - Ó! - mondta . A tárgyilagos magyarázat megnyugtatta. - De akkor miért nem használnak egyszer en itt benn is piros fényt? - Ez f leg az önök kedvéért van, Miss Broneta - mondta a férfi. - Sokan, akik régen laknak már itt, piros fényt használnak a lakásukban is meg néhány üzletben is, különösen ott, ahol bennszülötteket is kiszolgálnak. - Szóval maga kénytelen kontaktlencsét viselni? Azt hiszem, ez nem lehet kellemes. - Én nem panaszkodom - mondta a férfi, és ahogy ez hangzott, Arielle úgy érezte, megn tt köztük a távolság. A férfi most megint a kódolt kártyákkal bajlódott. Gyorsan összerendezte ket, aztán visszatette Arielle útlevéltokjába és átnyújtotta. - Remélem, jól fogja érezni magát nálunk, Miss Broneta - mondta, és elnézett mellette. - Kérem a következ t! Amikor Arielle belépett a vámház küls csarnokába, egy magas, testes férfi vált ki a várakozók kis csoportjából, és odasietett hozzá. - Ellie! - mondta mosolyogva. A hangja mélyen zengett a helyiségben. Üdvözöllek nálunk, leányom! - Miel tt Arielle akár egy szót szólhatott volna, a férfi medveöleléssel átkarolta, és a lány úgy érezte, mintha fel akarná kapni a leveg be. - Arielle... Miss Broneta! - kiáltotta mögötte egy másik, ismer s hang. Ahogy az ölel karok szorítása váratlanul engedett, Arielle majdnem nekiesett Paul Rheemsnek.

- , Mr. Rheems! Hadd mutassam be az édesapámnak, John Bronetának. Apa, ez Mr. Rheems. Fedélzeti ismer sök vagyunk. - Azzal, bár apja nem is válaszolt még a bemutatásra, visszafordult Rheemshez. - Azt hiszem, nem találkozunk többé, úgyhogy elbúcsúzom - kezet nyújtott -, minden jót. A fiatalember megfogta a kezét. Túlságosan hosszasan szorongatta, s közben dadogva fejezte ki reményét, hogy esetleg mégis találkoznak még. - Szóval, végül is, gyakorlatilag útitársak voltunk az rhajó fedélzetén, hátha összefutunk... - Attól félek, hogy nem valószín - mondta sietve, miel tt a férfi reményeket kezdene táplálni. - Magának kizárólag itt van munkája, a gyarmati székhelyen, gondolom. - Miután nyugtázta a férfi ideges bólintását, kíméletlenül folytatta: - Édesapám egy másik kontinensen lakik, jókora távolságra innen. A mi dolgunk, attól félek, nagyon helyhez kötött. És most - a lábujjával szelíden megrúgta apja bokáját - sajnos mennünk kell. Minden jót. Nagyon örültem, hogy megismerhettem, Mr. Rheems. - Paul - szólt utána esetlenül a férfi. - Mmmm... minden jót. - Szükséges volt ezt csinálnod? - kérdezte Mr. Broneta, ahogy átmentek az izzó betonon a parkoló Saber helikopter felé. - Szegény fiút tökéletesen letörted. - Igazán, papa - mondta Arielle -, fogalmad sincs, micsoda ny g volt. - Abban biztos vagyok, hogy tudtál magadra vigyázni. Roppant szakértelemmel intézted el az ügyet. A leány felnevetett. - Kösz, papa. Remélem is. Rémes lenne, ha megjelenne Falcon Cityben, és meghívatná magát hozzánk. - Ez attól függ, rájön-e, hogy csak nyolcszáz kilométerre van t lünk, és nem, hmm, egy kontinensnyire. - A nagy ember lehajolt, beillesztette mágneses kulcsát a Saber zárjába, aztán vidáman a lányra mosolygott. Még nem is üdvözöltelek hivatalosan a bolygón, Ellie. Üdvöz légy a Phoenixen. Üdvöz légy a koszban, a porban, a h ségben és az rültségben. Örülök, hogy végre itt vagy. Hiányoztál... Már teljesen érett n vagy. Míg beszélt, kinyitotta a Saber pilótafülkéjének ajtaját, és intett a leánynak, hogy szálljon be. De az félúton mozdulatlanná dermedt. - Papa, szerinted ez egy tréfás módja a szíves fogadtatásnak? - Mi? Én nem...

A leány oldalt lépett, és a férfi is meglátta: a Saber pilótaülésén egy napszítta fehér koponya vigyorgott fel rájuk. Arielle el ször emberi koponyának nézte, de aztán rájött, hogy az alakja és részletei is mer ben mások: az üres szemnyílások felfelé ívelve húzódtak a magas, szögletes pofacsontok felett, mintegy démoni kifejezést kölcsönözve a koponyának, amit csak hangsúlyoztak a mindkét oldalon felfelé görbül állkapocscsontok. Keskeny volt, alig észrevehet szemöldökcsontja magasan ívelt. Törékenynek látszott, papírvékonynak, hiányzott bel le az emberi koponya masszív szilárdsága. Arielle az apjára nézett. Ebben a vérvörös szín fényben nem lehetett benne biztos, de mintha az apja elvesztette volna megszokott, egészséges arcszínét, nyúzottnak és fáradtnak látszott. - Papa? Broneta benyúlt a Saberbe, megmarkolta a koponyát és ledobta a betonra. Az egy csattanással apró szilánkokra tört szét. - Szállj be - mondta rekedten. Nehezen szedte a leveg t. - Szállj be, és... Különben várj! Hadd ellen rizzem el bb. Sose lehet tudni... Arielle figyelte, hogyan mászik be apja a Saberbe, aztán megint a lábánál hever csonttörmelékre nézett. Nagyon száraz, vékony, nagyon törékeny... Bennszülött koponya? Persze, képeken már látott itteni bennszülötteket: karcsú, szárnyas, gyönyör , emberszabású lények voltak. Roppant finomnak és egzotikusnak képzelte el ket, amikor édesapja megküldte neki az els képeket és a magnószalagot, amelyen rögzítette, micsoda küzdelmeket vívott, amíg berendezkedett a Phoenixen. De akkor sokkal fiatalabb volt. Kegyetlen megrázkódtatás ilyen körülmények között találkozni az els “bennszülöttel”. Egy koponyadarabkát odébb lökött a lábával, aztán visszarántotta a lábfejét. Maga se tudta, miért, elszégyellte magát. - Rendben van, amennyire látom, semmihez se nyúltak hozzá. Mássz be. A leány beszíjazta magát a pilótaülés melletti ülésre, és figyelte, hogyan állítgatja apja a m szereket. A keze mintha remegett volna, tétován mozgott, de a Saber simán engedelmeskedett, a turbinák felvijjogtak, aztán felbúgtak a generátorok, a gép könnyedén a leveg be emelkedett, és rátért a radarcsatornára, amely repülésük irányát meghatározta. Paul Rheems a vámépület üvegajtajában állva várt, míg meg nem gy dött róla, hogy Broneta Saberje felemelkedett a leveg be, és elt nt

az izzó vörös égbolton. Akkor kilépett a h ségbe, és odasétált, ahol korábban a gép parkolt. Amikor az összetört koponya darabjait meglátta, megtorpant. Gyors mozdulattal lehajolt, és felvett egy darabot bel le. Lassan felegyenesedve forgatta ujjai között. Alaposan megvizsgálta. Vékony volt, olyan vékony, hogy könnyedén szétroppanthatta ujjaival. Egy maréknyit felvett, és hosszasan elnézte, elfeledkezve a körülötte kavargó h ségr l. II. A ház egészen más volt, mint amilyenre számított. Úgy ismerte az apját, mint szigorú és puritán ízlés embert. Házuk a Földön-egyszer en volt bútorozva, h en tükrözte apja egyéniségét meleg színeivel, barátságos légkörével. Ez határozta meg az ízlését is, ez jelentette számára az otthon emlékét, amelyt l elválaszthatatlan volt halott édesanyja emléke. Aligha tudott volna nagyobb ellentétet elképzelni a két ház között. Ez itt pazar volt. Igen, pazar, ez a helyes kifejezés rá, gondolta Arielle, miközben a tus alatt lemosta magáról a három és fél hetes rutazás nyomait. (Útközben a vegyi fürd k után sose érezte magát tisztának.) És hozzá még négy óra a Saberben. A tusoló alatt állva észrevette, hogy csupa tükör veszi körül mindenütt, páramentes, speciálisan kezelt, nedvességtaszító tükrök. Állhatott valami távolabb apja ízlését l? Kísértetiesen drágák lehettek, és egyetlen funkciójuk az, hogy az ember gyönyörködhessen bennük. Csodálatos, milyen tökéletesen mutatják be az embert saját maga el tt... Elfordította a csapot, amely vízsugár helyett most meleg leveg t fújtatott rá. Kritikusan vizsgálta magát a tükrökben. Ha balra fordította a fejét, figyelte, hogyan fordult a feje a másik tükörben jobbra, és míg profilban nézte arcát, egy másik tükörben másik profilja látszott. Huszonnégy éves létére nincs rossz alakja, döntötte el magában. Mellei elég kicsinyek, de meg rizték tizenéves, kihívó gömböly ségüket. A hasa ugyan nem olyan lapos, amilyennek szeretné, de egy másik bolygón egy másik alkalommal azt mondták, hogy “feszes” és kimondottan erotikus. A feneke telt, formás, vonala pompásan egészíti ki csíp je ívét. Szembefordult önmagával, válla felett a háta mögötti tükrökben nézte, milyen az alakja hátulról... dicséretesen keskeny csíp jét l lefelé. A n i átlagmagassághoz képest alacsony volt, mindössze százhetvenhét centiméter, és ahogy a divat diktálta, teste nyaktól lefelé teljesen sz rtelen.

(Kíváncsi volt, mi a divat a Phoenixen, vajon továbbra is sz rtelenítenie kell-e magát.) Fejét rövidre nyírt, csillogó, fekete haj koronázta, és ha nem az imént mosta volna frissen, frizurája taréj formájú lenne. Poggyászában volt olyan alkalmatosság (a poggyásza még nem érkezett meg, jutott eszébe bánatosan), amellyel rendbe teheti a haját úgy, ahogy megszokta. Most csuromvizes volt, de nem állt neki rosszul, ahogy haja szorosan simult koponyájára. (Elgondolkodott, nem lenne-e jobb, ha így hagyná megszáradni, és nem engedné, hogy a légsugár szárazra fújja és úgy álljon a fején, mint egy torzonborz glória.) Aztán az arcát vizsgálgatta. Nem “csinos”, de, döntötte el jóles érzéssel, nem egy férfitól hallotta az elmúlt néhány év során, hogy szép. Bár néha nem volt világos számára, mit értettek azon, hogy “szép”, szerette volna, ha karakterisztikusabb arca lenne, olyan, amelyik szépen öregszik. Mindent egybevetve nem volt elégedetlen arcával sem. Persze, az orra túlságosan nagy, és a néhány óra, amennyivel kevesebbet aludt a szokottnál, árnyékot festett a szeme alá. De szép fogaim vannak és kedves mosolyom, és szeretem a szemem sarkában azokat a red ket, mosolygott magára. Mezítláb ment végig a vastag sz nyegen, megkerülte a szoba közepén a medencét. Alakja ott tükröz dött jóformán minden falfelületen. Most is az az érzése volt, mint amikor fürdeni ment: kirakatban járkál. A következ szoba volt a hálószoba, ez is a lakosztályhoz tartozik, magyarázta az apja. Még két szoba tartozott ezen kívül a lakosztályhoz, egyik nyilvánvalóan a vendégszoba, a másik feltehet en sz kebb kör összejövetelek céljára vagy dolgozószobául szolgált. Ez mind csak része volt annak a hatalmas háznak. Micsoda ház! Inkább palota! Nem értette a dolgot. De korántsem ez volt az egyetlen, amit nem értett. A magyarázat, amit apja a Saberben talált koponyára adott, annyira nyilvánvalóan ködösítés volt, hogy is azonnal átlátott rajta. És amit holmi, a bennszülöttekkel kapcsolatos jelentéktelen munkaer problémákról elmondott, és hogy ez az egész csupán valamelyik tréfás kedv ismer sének durva vicce, egyszer en hihetetlenül hangzott. Látta, hogyan reagált apja a koponyára: nincs az a durva tréfa, amely valakib l ilyen reakciót váltson ki. Túlságosan jól ismerte ehhez az apját... De valóban ismeri-e? És ez az, ami mindenekfelett zavarja, döbbent rá. Valaha azt hitte, jól ismeri az apját. De ennek már nyolc éve. Ez elég id ahhoz, hogy egy ember gyökeresen megváltozzék. És mégis, az évente megküldött

magnetofonszalagokon semmi se volt, ami t erre el készítette volna: erre a házra, nem beszélve olyan problémákról, amelyekre a koponyaügy utalni látszott. Vajon mi mindenben változott meg még az apja? Felnézett az órára a falon, és tökéletesen összezavarodott. Volt erre egy kifejezés, de nem jutott eszébe: az a érzés, amit a világutasok éreznek, amikor egyik id számításról egy másikra váltanak át. Az rhajó földi átlagid t mért: huszonnégy óra, egy óra hatvan percre osztva. A Phoenix keringési periódusa valamivel több mint huszonöt óra, de hálószobájában az óra normál tizenkét óra beosztású volt. Öt óra negyvenhét percet mutatott. Elektronikus kronométerét az öltöz asztalra tette, amikor vetk zött. Most felvette, megnézte. Délután 12.03, jelezte a digitális kijelz . Az rhajó ideje. Nem csoda, ha fáradt és zavart. Már eddig is hosszú és idegesít nap állt mögötte, és még távolról sem volt vége. El tte áll még a vacsora! Csuklójára csúsztatta a kronométert, és egy percnyi habozás után beigazította a falióra állása szerint. A vacsorát 6.15-re jelezték. “Vegyél fel valami csinosát - mondta apja -, ne legyen túlságosan felt , vigyázz, de csinos legyél. Hívtam néhány vendéget.” Nos hát, mit vár t le, mit fog felvenni? Mosolygós képet? A csomagjai nélkül... A gondolat elbátortalanította. Odament a hálószoba egyik tükörfalához... csupa tükör mindenütt ebben az átkozott házban, de... Félretolta a keze ügyében es els nagy, tükrös falat, és egy szekrény tárult fel el tte. Tele ruhával. Elakadt a lélegzete. Egy hosszú percen át csak bámult, és nem nyúlt semmihez. Aztán gépiesen leemelt egy ruhát az akasztójáról, és maga elé tartotta. Habkönny anyag, halványzöld, magas nyakú, bokáig ér . Felhúzta, és megvárta, míg a testéhez simul, aztán egy másik tükör elé perdült. Úgy érezte, mintha semmi se lenne rajta, ahogy a könny anyag testére tapadt, minden mozdulata érzéki simogatássá varázsolta a ruha érintését. És mégis, egyáltalán nem illetlen, állapította meg magában. Ahogy még több tükrös falrészt tolt félre, újabb szekrények következtek. Strapabíró ruhák kirándulásra. Cip k számtalan változatban. Fiókok, tele a legfinomabb alsónem kkel. Egy fiókban toalettszerek. Még egy fodrászkészletet is talált, modernebbet, mint amilyen a csomagjában volt. Nyomban kipróbálta.

Az id gyorsan telt. Órájára pillantott: 6.12. Megnézte a faliórát, az valamivel kevesebbet mutatott. A különbség jelentéktelen volt, mindenképpen sietnie kellett. Végre megtalálta az ebédl t. Apja négy vendéget hívott, köztük egy bennszülöttet. Az slakos volt a legleny göz bb látvány a szobában, úgy is, hogy békésen, félrehúzódva állt, és a hatalmas ablakon át az el ttük elterül kertet nézte. Kevés ruha volt rajta, az is csak derékon alul: barnás árnyalatú térdnadrág és puha, barna b rpapucs. Halványsz ke, majdnem fehéres haja a derekáig ért. De nem ez volt, ami leginkább magára vonta figyelmét. A legmegragadóbb látványt a szárnyai nyújtották. A tollai ugyanolyan sápadt aranyos színben csillogtak, mint a haja, szárnyai összecsukva karmagasságnyira nyúltak a feje fölé, és alsó végük a földet súrolta. Hátának abból a részéb l n ttek ki, ahol az ember lapockacsontjai vannak, és úgy ívelték körül, mint egy ünnepi talár, de nem csüngtek lazán, mint azok, hanem minden mozdulatra meglebbentek, megmozdultak, mintha önálló életet élnének. Csak néhány pillanatig tudta zavartalanul figyelni, máris felzengett apja hangja, és kezdetét vette a bemutatkozás. A szárnyas férfi meg a többi vendég is megfordult, és mind t nézte. Egy pillanatig azt hitte, a szárnyas férfi farkasszemét néz vele. Megrémült. Aztán rájött, hogy csak alaposan, tet l talpig szemügyre veszi. Ostoba érzés volt. Haragudott magára. Hiszen fényképekr l ismerte már a bolygón él szárnyas embereket, repülés közben is, nyugalmi állapotban is. Miért hökkent meg annyira ett l az egyt l? Csak mert itt látja, apja házában? A fejében kuszán, zavarosan kavarogtak a gondolatok, miközben gépiesen hagyta, hogy apja bemutassa a többieknek. Volt ott egy férfi és egy n , akiknek a nevét nem értette, de feltételezte, hogy a férfi magas beosztásban dolgozik apja mellett, és a n a felesége. A férfi jóformán egy szót se szólt egész este, miközben a felesége barátságosan, önfeledten csevegett. Még egy n i vendég volt jelen, csinos, középkorú, apja úgy mutatta be: “Marietta, a titkárn m”, és egy oldalpillantást vetett feléje, mire elpirult. Nem tudta megállni, hogy a n t össze ne hasonlítsa édesanyjával, az el bbi hátrányára. De a legfelt bb számára az volt, ahogy apja bemutatta a szárnyas férfit. - És ez... Syr Achelli Zyd. Syr Zyd hmmm... irattáros, azaz a... hmmm... a phoenixi irattárosok f nöke.

Zyd biccentett feléje, ami megfelelt egy f hajtásnak, de arca változatlanul hideg, merev maradt. Ugyanakkor tökéletes kiejtéssel, minden idegenes akcentus nélkül szólalt meg: - Nagyon örülök, hogy találkozhatok Syr Broneta leányával. Édesapja igazán lekötelez engem. A vacsora az ételek változatossága és b sége ellenére tökéletesen eseménytelenül zajlott le. Arielle apja és a magas rangú tisztvisel között ült, aki alig szólt valamit, kivéve, ha id nként valami ételt kért. Apja az id nagy részében titkárn jével beszélgetett. A társalgás az asztalnál mindenképpen szaggatottan folyt, hiába igyekezett a tisztvisel felesége elfogulatlanul csevegni; talán a szárnyas ember jelenléte volt az ok, aki mindössze annyiban járult hozzá a társalgáshoz, hogy udvarias válaszokat adott a neki feltett kérdésekre. Szerencsére az étel jó volt, és az evés jórészt lekötötte Arielle figyelmét. Az utolsó fogás után úgy érezte, jóllakott és fáradt. Az els lehetséges alkalommal elnézést kért, és elindult lakosztálya felé, eltökélve, hogy befejezi a mai napot, és aludni fog. A vastag sz nyeggel borított folyosón nem hallotta meg a férfi halk lépteit. A hangjától, amely közvetlenül mögötte hangzott fel, megriadt. - Bocsásson meg, Syra Broneta... Megállt. Gyors mozdulattal hátrafordult. Els érzése a meglepetés volt, amiért a szárnyas férfit olyan közel találta magához. - Ne haragudjon - mondta, és igyekezett leküzdeni remegését, amely vészesen közel volt ahhoz, hogy a hangjában is megérz djék. - Most lefekszem. Fárasztó napom volt. - De várt, a rémülett l bénultan, a férfi közelsége miatt, és kíváncsian, vajon mit akarhat t le. Közelr l nézve a férfi b re mintha fénylett volna, és keskeny arca lágyabb volt, majdnem ies. - Tudom, hogy fáradt - felelte a férfi. - De vajon a fáradtságát nem gy zi-e le majd az a látvány, amikor el ször pillantja meg, hogyan nyugszik le itt a nap. Gondolom, önök ezt “naplementének” hívják. Éppen most lesz látható. - Tényleg? - Arielle azon vette magát észre, hogy felmosolyog rá. - Szép lehet. - Néhány perccel elhalaszthatom a lefekvést. - Azt mondják, a más világokból érkez k szerint a mi “naplementéink” látványosak - folytatta a szárnyas férfi, miközben kivezette Arielle-t az egyik teraszajtón.

Ariellenek az üvegajtón innen felt nt már az ég vörös színe, de azt általában annak a furcsa fénynek tulajdonította, amelyben az egész bolygó fürdött. Most, amikor kilépett az ajtón, és a teraszról teljes terjedelmében tárul eléje a látvány, rájött, hogy sebtében alkotott elképzelése téves volt. A teljes nyugati látóhatár lángokban állt, hatalmas napfáklyák szökelltek magasan a sötéted égboltra, míg maga a vörös nap mindössze egy szétlapított ívnek látszott a horizonton, és az ember hajlamos lett volna azt hinni, hogy vakító izzásától maga a világ is lángra kap. Arielle felnézett, felette az ég bíborvörös volt, itt-ott felt nt egy-egy fényesebb csillag, de hogy meglássa ket, várnia kellett, míg a szeme alkalmazkodik a világításhoz. Megint a naplementét nézte. A fénye egy pillanatra elvakította, és bár maga a nap már majdnem elt nt a látóhatáron, lángnyelvei még most is tisztán láthatóan szökelltek a magasba: egy atommáglya iszonyú, tekerg lángjai. Látványos. Igen, de ugyanakkor megrendít en félelmetes. Ösztönösen közelebb húzódott a férfihoz. - Én... én még sose láttam ehhez hasonlót - mondta. Aztán, némi álszerénységgel hozzátette: - Gondolom, mindenki ezt mondja... A férfi megérintette a karját. Érintése olyan volt, mintha a lányt elektromos áramütés érte volna, pedig nem tett mást, csak tovább vezette Arielle-t a teraszon. - Érdekes elektromos effektus látható az égbolt déli részén - mondta, amint egy nyitottabb helyre értek. Arielle a sötéted égbolton csillogó színfátylakat csodálta, amikor a férfi váratlan mozdulattal durván a szájára tapasztotta tenyerét, fél kézzel átkarolta, és lefogta karját. - Egy hangot se - sziszegte a fülébe. Karja mint az acél, Arielle tehetetlen volt. A férfi villámgyors mozdulatokkal el relökte a s söd félhomályba, el a háztól. Kezével nemcsak a száját fogta be, hanem félig az orrát is úgy, hogy alig kapott leveg t. Amikor a teraszról leértek, a férfi arccal a földre taszította, térdét hátának nyomta, hátrafeszítette karjait, és a földre szögezte. Ahogy a szája szabad lett, els fuldokló lélegzetvételével megtelt porral; az események viharos fordulatától túlságosan kábult, túlságosan tehetetlen volt, képtelen küzdeni, holott tudta, küzdenie kellene. Bágyadt ernyedtség fogta el, és akaratlanul t rte, hogy foglyul ejtsék. Érezte, hogy a férfi durva kötéllel szorosan összekötözi a csuklóját, amit l keze érzéktelenné vált, megbénult, kih lt. Aztán hajába markolva

felrántotta a fejét, és valami nagy darab szárazat, sz röset tömött a szájába, azt is rögzítette kötéllel, amely belevágott szája sarkába és a tarkójába. Nem bánt vele kíméletesen. Miért csinálja ezt velem? - gondolta magában elkeseredetten, aztán felvillant emlékezetében a koponya képe apja Saberjében. Vajon az apja miért hívta meg ezt a szárnyas férfit vendégségbe, vacsorára? De nem volt könny megmaradnia ezeknél a gondolatoknál, mert a férfi durván felrángatta a földr l, és kényszerítette, hogy mellette botladozva fusson a sötétség felé, miközben a kéz szorítása egy pillanatra se lazult a karján. Hamarosan elhagyták a gondosan ápolt parkot, azután durva terepre értek, amely felsebezte, feltörte nem efféle útra szánt cip be bújtatott lábát. A nap már lenyugodott, csak vörösen izzó fényét vetítette búcsúzóul a látóhatárra, de ahhoz már túlságosan sötét volt, hogy megfigyelje, merre mennek. A hepehupás talaj lapos buckáiban lépten-nyomon megbotlott. Növényzet alig volt a környéken, bár a férfi szorosan markoló keze id nként el-elrántotta, hogy néhány, majdnem láthatatlan bokrot elkerüljenek. A száraz, kopár talajon néha bokáig jártak a porban, néha elszórt k darabok között botladoztak. Úgy érezte, mintha egy szürrealista lázálom tájaira került volna, ahogy rohant, mindig csak rohant, bukdácsolt, de sose esett el, mert a férfi fájdalmas szorítása a karján mindig lábon tartotta, fuldokolva próbált lélegezni, a szája tele volt porral és karcos homokkal, az arcán könnypatakok, a szíve kalapált, halálosan fáradt volt, de futott, mindig csak futott. Mikor a férfi egy rántással megállította, el ször nem akarta elhinni, hogy vége a rohanásnak. De most engedett a kéz szorítása, Arielle lába megbicsaklott, és elterült a földön. Túlságosan kimerült volt, azzal sem tör dött, hol van, és mi vár rá. III. A terep itt természetes, kerek katlant alkotott. A katlan közepén sziklákból rakott, piramisszer domb állt. Az égbolton csillogó, széles fénysáv ívelt át: a központi galaktikus köd, melynek fényénél nyolc szárnyas férfi állt egy csoportban. Zyd egy szavára ketten lehajoltak, felemelték a földr l a i testet, és a katlant elhagyva elindultak délnyugat felé. Arielle keskeny ágyon fekve tért magához egy sziklába vájt barlang alkóvszer benyílójában. A szája már nem volt betömve, de a sz rös

valami ízét még érezte. Meglepetéssel állapította meg, hogy két karja kötelék nélkül nyugszik teste mellett az ágyon. Alig tudta mozgatni ket, súlyosak voltak, élettelenek. Esetlenül próbálta megmasszírozni a csuklóját, és hamarosan megérezte kezében az els szúró fájdalmat. A helyiségb l nem sokat látott, de volt valaki, akinek a szeme élesebb volt, mint az övé. - Ah, Syra Broneta, ébren van... A hang lágy volt, simogató, de maró gúny áradt bel le. Ül helyzetbe tornászta magát. Most már egész karja fájt. - Hol vagyok? - kérdezte. A szó, ahogy kiejtette, ostobán csengett a fülében. Tudta, hogy amit vele tettek, apja szemében megbocsáthatatlan, és minden bizonnyal megbocsáthatatlan a Phoenixen él emberek szerint is, és Zydnek ezt feltétlenül tudnia kell. Eszerint igen valószín tlennek látszott, hogy életben hagyják, hogy visszatérhessen apjához. A gondolattól megborzongott. A szárnyas férfi válasza csak meger sítette félelmében. - Magának nem fontos ezeket a dolgokat tudnia, kis virág... Maga csak egy talizmán, egy... “katalizátor”, így mondják ezt maguk, igaz? Ezzel megindultak az események, és a maga szerepének vége. A férfi közelebb húzódott hozzá. Arielle most jött rá, hogy eddig nemcsak félelmében borzongott, de ruhája, amely már amikor el ször magára vette, vékony volt és légies, most rongyokban lóg rajta, és a sziklás barlangnyílásban meglehet sen h vös volt. A férfi keze hirtelen kinyúlt, és megérintette mellét. riadt borzongással húzódott hátra, de a kis benyíló sarkában, ahol az ágya állt, nem tudott tovább hátrálni. - Fázik? - suttogta a férfi. - Igen... nem... - dadogta zavartan. - Kérem... - Azt mondják, magukat, emberi lényeket fel lehet ajzani, hogy izzanak a szenvedélyt l - mondta a férfi. - Én most ezt szeretném megtenni. - Nem! A férfi keze lendült, és Arielle feje félrelódult a pofontól. Az ütés perzsel nyomot hagyott az arcán. - Ne vitatkozz velem, emberi bistra! Most az enyém leszel... Durva, er szakos aktus volt, nem keltett benne semmiféle szenvedélyt, csupán valami egyre növekv , hideg eltökéltség érlel dött meg benne, hogy bosszút fog állni ezen az idegen teremtményen mindazért a megaláztatásért, amit t le elszenvedett.

A Phoenix bennszülöttei, eml sök és homonidák lévén, alkalmasak voltak emberi lényekkel szeretkezni, nemileg jóformán semmiben sem különböztek egymástól. De “szerelmi technikájuk”, ha Zydé volt a jellemz , durva és gépies volt. A férfi meg se próbált hatni az érzékeire, pusztán kurta, állati kielégülés tárgyaként kezelte. Közben azon vette észre magát, hogy apró részletek ragadják meg a figyelmét, mint hogy a férfinak nem n szakálla, az arca, mikor a nyakához szorította, bársonyosan sima volt, és a lehelete, amikor felemelte fejét, és az arcára nézett, rossz fogaktól b zlött. A szárnyai, amikor el ször meglátta ket, lágynak t ntek, most merevek, érdekesek voltak, peremük olyan éles, hogy amikor hozzádörzsöl dtek, majdnem felsértették a b rét. Kezével leszorította karját; mozdulataiból hiányzott mindaz a lágyság, amire számított, szaggatottan, sietve, mintegy kényszert l hajtva végezte dolgát. Arielle egy pillanatra arra gondolt, lehet-e terhesség a vége, aztán elhessegette magától a gondolatot: fajtája ehhez túlságosan távol esett az emberi fajtól. A férfi befejezte az aktust, aztán eltávolodott t le, és összehúzott szemmel, kifejezéstelen arccal figyelte: ahogy az visszanézett rá, furcsán zavart volt az arca, majd elfordult, kilépett a fülkéb l, összehúzta a függönyt, amelyet Arielle korábban nem vett észre, és ott maradt, sötétbe mered szemmel. Hirtelen megszédült. Egész teste fájt. Szennyesnek, elgyötörtnek érezte magát. A gy löletnek els , izzó parazsa felemésztette minden félelmét. Maga se tudta, mennyi ideig bámult a sötétbe, figyelte a függönyön túlról hallatszó apró zajokat, amelyek Zyd vagy más szárnyas lények jelenlétér l árulkodtak, aztán akarata ellenére elaludt. IV. Amikor felébredt, sötét volt, fogalma sem volt, hány óra. Aztán eszébe jutott, hogy megnézze a karóráját. A fényl piros számok hajnali három óra ötvenkett t jeleztek. Szóval még mindig ugyanaz az éjszaka? A karja fájt, ernyedten ejtette az ágyra. A mozdulat újabb fájdalmat sugárzott szét egész testében, mintha mindene megmerevedett volna. Ha még mindig ugyanaz az éjszaka van, akkor csak néhány órát aludt. Nehezen bár, de ellenállt a csábításnak, hogy tovább aludjon, küzdött a csábítás ellen,

hangokra fülelt a fülkét és az ágyat elzáró függönyön túlról. De nem hallott semmit. Tökéletes volt a csend. Óvatosan elhúzta a függöny egyik sarkát. Túlnan a helyiségben semmi fény, áthatolhatatlan sötétség. Kínzó, baljós érzés gyötörte, nem tudott semmit err l a barlangról, nem ismerhette a fekvését. Hogyan remélhetné, hogy elszabadul innen? Ekkor hirtelen világosság gyulladt, a közvetlen közelében. Mikor a szeme alkalmazkodott a fényhez, látta, hogy egy lámpás világít mellette kristályosan tiszta, piros fénnyel. A lámpás mellett Zyd állt, és komoran nézte t. - Felébredt - mondta Zyd. Tehetetlenül csak annyit válaszolt: - Igen. - És máris elkeseredetten visszaengedte volna a függönyt, de a férfi el bbre lépett, és keze gyors, lendületes mozdulatával elkapta a szélét. Megfogta a lámpást, félrehúzta a függönyt, és leült az ágyra. Arielle megint megpróbált elhúzódni, de ezúttal sem volt elég hely ahhoz, hogy távolabb kerüljön t le. - Azt hiszem, egy kicsit beszélgetnünk kell. Magának és nekem - mondta a férfi. - Ó, igazán? - kérdezte , és megpróbált némi határozottságot vinni a hangjába. - Úgy érzem, tartozom ezzel magának. - Csak azért maradt ébren, hogy beszélgessen velem? - Azért. Arielle megrázta a fejét. - Én nem értem magukat, a népüket. Egyáltalán nem. - Nem ismer bennünket. - Ismerem magát, amennyire ez elkerülhetetlen. Mindenesetre kedves. - Talán bocsánatot kellene kérnem magától, Syra Broneta. Gonoszul bántam magával. Kijelentése keser félmosolyt csalt Arielle arcára. Gúnyosan elhúzta a száját. - Talán valóban kellene, Syr Zyd. Végül is éppen csak elrabolt engem apám házából, durván bánt velem, és meger szakolt. Illend , hogy bocsánatot kérjen érte, igaz? - mondta nyugodtan, miközben gondolatban háborogva tette fel magának a kérdést: mit akar t lem ez a disznó? - Az ön elrablását már régóta kiterveltük, Syra, ezért nem is kérek bocsánatot. Ez a dolgok szabályos menete, és ha valakit hibáztat érte, az apja legyen az, akit nagyon nagy felel sség terhel. Én csak azért kérek

bocsánatot, amit én tettem itt, ma éjjel... az helytelen volt, elismerem. A hibám nem hagy nyugodni, azért maradtam itt ébren, hogy jóvátegyem. - Folytassa. - Ami a szépség mértékét illeti, nincs nagy különbség a fajtáink között. Egy syrdnek, mint nekem, nem okoz problémát, hogy a maga vonzó szépségének hódoljon. De azt hiszem, nem sokat tud arról, milyen a maga fajtája és az én népem viszonya. - A hangjába új, komoly szín keveredett. - Nagyon sok okunk van arra - folytatta -, hogy ellenségesen viszonyuljunk a maga fajtájához, mert idejött, gyarmatosította a világunkat, és szégyentelenül kizsákmányolja népünket... Mindenki tudja ezt, aki ismer bennünket. De követtek el ellenünk más, rafináltabb, alattomosabb b nöket is. Maguk, emberek megrontották értékrendünket, a szépr l alkotott fogalmainkat, egész kultúránkat, miközben kihasználták a népünket. Fels bbrend eszményként mutatkoztak meg el ttünk, és akaratunk ellenére átalakították szemléletünket. Arra tanítottak meg bennünket... - Várjon egy percre - vágott közbe Arielle. - Én semmi ilyesmit nem tettem. Még nincs egy napja, hogy itt vagyok a maguk rült bolygóján, és... A férfi komor tekintete elhallgattatta. - Én jól beszélem a maguk nyelvét, azt mondják, még fészkel koromban tanultam meg. Ne játsszon el ttem a szavakkal. Nem magáról beszélek, hanem a fajtájáról, az emberi fajról. Nos, hadd fejezzem be. - Elhallgatott, egy sóhajjal kieresztette visszafojtott lélegzetét. Szinte gyászos hangon tette hozzá: - Én most kioktatom magát, és ez nem alkalmas módja a bocsánatkérésnek. Szeretném, ha megértene. Maga, a maguk fajtája, úgy mutatkozott meg el ttünk, mint egy eszménykép. A mi asszonyainkból sem hiányzik a szépség, és a dalainkban ezer decán keresztül ünnepeltük ezt a szépséget. De a mi népünk nem olyan fejlett, mint a maguké, bár mostanára küls megjelenésünk csaknem azonos, mégis, bár asszonyaink szoptatják gyermekeiket, szoptató mellük majdnem olyan lapos, mint az enyém. Utódaink tojásban jönnek a világra, s abban növekszenek, fejl dnek, miel tt kikelnének. Ezért az asszonyok csíp je olyan sz k, mint az enyém. Valaha, tudja, repültünk is, nemcsak a fészkel k, hanem a feln ttek is, ezért a csontjaink könny ek, üregesek, a testünk nem hordoz, felesleges súlyt. Szóval, vannak különbségek közt nk. A maga fajtája pöffeszkedve vágta a szemünkbe ezeket a különbségeket, elmésen gúnyt zött bel lünk, mert asszonyainkon nincsenek olyan érzéki domborulatok,

amilyenek a maguk asszonyait ékesítik... amilyenek a maga testét is ékesítik... - Kissé zavartan elhallgatott. - Nem beszélek világosan - mondta, bár Arielle úgy gondolta, nagyon is világosan fejezi ki magát, és el re sejtette, mi lesz a folytatás. - Akaratunk ellenére kezdtük azt hinni, hogy asszonyaink érdektelenek, nem vonzók, kevésbé csábosak, kevésbé “eszményiek”, mint az ember-asszonyok. És mégis, tilos kapcsolatot tartanunk magukkal... az asszonyaikkal. Számunkra... számomra... számomra, úgy érzem, ez roppant kielégületlenséget jelent. Ahogy fizikailag megérintettem magát, a közelsége, majdnem csupaszsága túl sok volt számomra. Én... elveszítettem az önuralmamat. Sajnálom. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Én... szégyellem magam. Némán nézték egymást. Arielle szólalt meg el ször: - Ugyanúgy szerelmeskednek saját asszonyaikkal, mint maga velem? A férfi maszkszer vé merevedett arca mintha meglágyult volna, noha a bíborszín fényben Arielle ezt nem tudta biztosan eldönteni. - Nem. A mieink között a szerelem m vészet. Egyesek a szelídebb éghajlatú vidékeken él fuutchzy madarak repül násztáncához hasonlítják. Egyesek szerint valaha mi is a leveg ben szeretkeztünk... Elhallgatott. - Akkor miért csinálta ezt? - kérdezte Arielle, és érezte, hogy újra feltámad benne a harag. - Annyira gy löl bennünket? A férfi lehajtotta fejét. - Talán. Nem tudom. A düh kerített hatalmába. - Nem lehetett olyan csodálatos magának, akkor... végül is... - mondta Arielle. - Nem - ismerte be a férfi. - Nem volt az. Állati aktus volt, semmi több. Arielle váratlanul úgy érezte, egy érzés keríti hatalmába, amire legkevésbé sem számított. Sajnálta Zydet. Szegény nyomorult szárnyas lény, biztos vagyok benne, hogy nem kapta meg azt, amit várt. - Megbántam - mondta a férfi. - Megvetem magamat. Méltatlan cselekedet volt t lem. Nem tudtam elaludni utána. Arielle rábámult, és valami nedvességet érzett az arcán. A férfi is észrevette. - Maga sír - mondta a férfi. - Fogalmam sincs, miért. - Arielle dühösen állt neki, hogy letörölje könnyét egy ronggyal, amely valaha ruhája része volt.

- Maga nem nagyon hasonlít az apjára - jegyezte meg Zyd. - Maga nem olyan, amilyennek vártam. - Maga mit várt? - Valaki... valaki mást. Aki jobban hasonlít azokra az emberekre, akiket itt megismertem. - Hogyhogy mást? - Keményebbet talán. Arrogánsat. Gorombát. Lenéz t. - Ilyennek látja az apámat? - Igen. - Én nem. Én azt hiszem, nagyon hasonlítok az apámhoz. Gyerekkoromban bálványoztam. Olyan akartam lenni, mint , amennyire lehet... úgy gondolkodni, úgy érezni... - És mikor találkozott utoljára az apjával... a mostani találkozásuktól eltekintve? - Nyolc éve... - Elhallgatott. - Megváltozott. Ezt akarja mondani? - Én nem tudom. Én akkor nem ismertem az apját. Csak az elmúlt három decában ismertem. Fogalmam sincs róla, változott-e. Olyannak ismertem meg, amilyen ma. - Arrogánsnak és gorombának? - És másnak is. Kegyetlen kizsákmányolónak. Megfigyelte azokat a szolgákat, akik a vacsorát felszolgálták? Arielle tagadóan ingatta a fejét. - Nem különösebben. - Megfigyelte ket annyira, hogy gondolt rá, milyen fajhoz tartoznak? - Én... szóval... azt hiszem, feltételeztem, hogy emberek. - Nem volt szárnyuk. - Minálunk számos... faj létezik, tudja, különböznek színben, testalkatban... - Azok ennek a világnak a szülöttei. - Micsoda? - A maguk népe nagyon ügyes. Megtalálták a módját, hogyan manipulálják a fészkel ket, míg a tojásban vannak. És azok a fészkel k aztán szárny nélkül jönnek a világra. - De hisz... ez... - kiáltott fel elborzadva Arielle. - Maguk, emberek, id nként kutatóútra indulnak más kontinensekre, olyan vidékekre, ahol a népünk kulturálisan elmaradottabb. Ott felkutatják a fészkeket, ellopják a tojásokat. Aztán idehozzák ket a keltet kbe. Ezek hatalmas üzemek, ahol a tojásokat manipulálják és kikeltetik. A szárnyatlan fészkel ket aztán arra nevelik, hogy szolgáljanak. Nem tudnak

eredetükr l, környezetük és neveltetésük szoktatja ket a szerepükre, amely olyan, amilyen. Mit gondol, hogyan gy jtött össze az apja olyan mérhetetlen vagyont ezen a terméketlen helyen? - Egyre fokozódó haragjában a hangja szinte sikollyá er södött. - Az övé az egyik legnagyobb keltet üzem. Még azt a feladatot sem vállalja, hogy felneveli a szegény, elveszett fészkel ket... eladja ket, ahogy kikeltek, más üzemeknek. Dobozokban szállítja ket... - Ó, Istenem - suttogta Arielle. Egyszerre mindennek értelme lett, szörny séges értelme. A koponya a Saberben... a “munkaer -problémák”... Az érthetetlen változás apjában... - De nem értem, hogyan változhatott meg ennyire! - kiáltott fel. - Olyan szelíd, olyan kedves ember volt, a légynek sem ártott volna. Ez... ezek a keltet k... ez nem emberhez méltó! - Hát igen - jegyezte meg a férfi, és hangjába visszatért a gúnyos felhang. A maga fajtájának mi nem vagyunk emberek. - Nem, hanem ilyen dolgokat csinálni... ez ellentmond mindennek, amiben hiszünk. - Bárcsak hihetnék magának - mondta szomorúan a férfi. - De megtörtént. Hosszú id n át eltitkolták el lünk. Azt mondták, hogy ezek a lények másik világból valók, a maga fajtája importálja ket, szolgának. Nem volt semmi nyom ott, ahol a szárnyaknak kellett volna lenniük. Bármennyire hasonlítottak is ránk, sokáig hagytuk magunkat félrevezetni. Nem is akartuk hinni, mi történik. - Vállat vont. - Ha valakinek nem a saját fajtájáról van szó, könnyebben elnézi, hogy kizsákmányolják. Mi magunk sem vagyunk tökéletesek... - És hogy jöttek rá? - Véletlenül. Egyikük kiszökött a sivatagba. Meghalt. Megtaláltuk a holttestét... nem sok maradt bel le a csontjain kívül. És a csontok egyértelm en azt mutatták... egy syrd csontjai voltak, egy szárnyatlan syrd csontjai... A holttest alatt talált övcsat tanúsága szerint az Egyesült Gyárüzem, az egyik legnagyobb bányászati és kohászati üzem tulajdona volt. Rejtélynek t nt, megfejthetetlen rejtélynek. Engem hívtak segítségül mint levéltárost vagy, a maguk szóhasználata szerint, tudományos kutatót. Ekkor kezdtük el figyelni a kutatóutakat, amelyek meglehet sen gyakran ismétl dtek, állítólag abból a célból, hogy feltérképezzék és kutassák a világunkat érclel helyek után és egyéb, különleges geológiai szempontokból. - Gúnyosan hangsúlyozta ezeket a szavakat. - Id be tellett, de kiderítettük, mit csinálnak.

- És mi a tervük? - kérdezte Arielle. - Már hozzá is fogtunk. - Azzal, hogy engem elraboltak? - Nemcsak magát raboljuk el, de maga igen nagy fogás volt. Az apja igen fontos ember. Azt hiszem, segített kidolgozni a fészkel k manipulálásának módszereit. Nemcsak hogy szárnyatlanok, de tíz év alatt elérik teljes érettségüket, azután újabb tíz év elteltével meghalnak. - Borzasztó - suttogta Arielle. - Szóval engem elraboltak. És aztán? A férfi szomorúan nézett rá. - Az a terv, hogy visszaküldjük az apjának... darabokban. - Sietve tette hozzá, mintegy magyarázatképpen: - Terrorizmus. Tanulmányoztuk a maguk történelmét. El bb demoralizálni a vezet ket, aztán fellázítani ellenük a népet. Ebben az esetben a szárnyatlanokat. Máris beépültünk közéjük, elsuttogjuk nekik az igazságot... Ariellenek végigfutott hátán a hideg, félelmében összehúzta magát, és alig hallotta, hogyan magyarázza a férfi a módszerüket. Az a terv, hogy visszaküldjük az apjának... darabokban, visszhangzott a fülében. - És most... - folytatta a férfi - most nem tudom. Nem vállalhatom a felel sséget azért, hogy ez megtörténjék magával. V. - Mit tehet maga? - kérdezte Arielle. - Máris túl sokat tett - hallatszott egy hang a függönyön túlról. Zyd villámgyorsan megfordult, szárnyával lesodorta a padlóra az ágyon billeg lámpást, az darabokra törve kialudt. - Zyle! - kiáltotta, és Arielle érezte, hogy Zyd elveszíti lába alól a talajt. Újabb lámpás gyulladt fel a helyiségben, és Arielle látta, hogy fényénél két szárnyas férfi áll szemben egymással. - Zyle! Testvérem!... - kiáltott fel ismét Zyd, b ntudattal hangjában. - Ne szólíts engem “testvérednek” - felelte a másik. Aztán az nyelvükön mondott valamit, és bár a szavai érhetetlenül visszhangzottak Arielle fülében, a hanghordozása érthet volt, Zyd engesztel , a testvér haragos, érzelemkorbácsolta hangja. A leveg szinte elektromosan izzott közöttük, mindegyikük nyitogatta-csukogatta szárnyait, mindketten életnagyságúnál nagyobbra n ttek a sötétvörös fényben, árnyékuk feltornyosult a falon... Madárlények, ragadozó madarak, dühödten köröztek egymás körül, dühében mindegyik csak az alkalmat várta, hogy lecsapjon.

Aztán Zyle keze hirtelen, egy kirobbanó jelz kíséretében kivágódott, és olyan iszonyú ütéssel csapta fültövön Zydet, hogy a férfi feje beleremegett. Ariellenek elállt a lélegzete. Hirtelen csend támadt, mindkett mozdulatlanná dermedt. Zyd a füléhez emelte a kezét, összecsukta szárnyait, és hátat fordított. Zyle baljós tekintettel mérte végig Arielle-t, és kiment a helyiségb l. Zyd szorgalmasan összeszedegette a földr l a törött lámpa darabjait, de a szemét elfordította Arieller l, még akkor is, ha szembekerült vele. Arielle hallgatott, de végül már nem tudta fékezni kíváncsiságát. - Mi történt? - kérdezte halkan. Zyd ekkor zárkózott arccal ránézett. - A testvérem párbajra hívott ki, életre-halálra. - De... miért? - Inkább nem mondom meg. - Miattam, igaz? Zyd felsóhajtott, nagyon emberi sóhajjal. - Igen, Syra Broneta. Maga miatt. - De én nem... - Nem vette jó néven, amiért itt talált, magával beszélgetve... ahogy voltunk. Többet képzelt el, mint ami igaz. - Milyen tapintatosan fejezi ki magát, gondolta Arielle. - Fel kellett világosítanom. Az igazság még kevésbé érdekelte. Úgy érzi, szégyent hoztam valamennyiünkre... - Vállat vont. - Talán igaza van. - Maga mit fog csinálni? - Kiállok vele. - És?... - Védekezni fogok, védem magam, ha a becsületemet nem védhetem is. - Nincs más választása? - Nincs. A vörös nap még alig emelkedett a látóhatár fölé, amikor összegy ltek annak a bizonyos amfiteátrumszer , kerek völgykatlannak a szélén, amelynek közepén égy sziklakúp állt. Arielle a hajnal tüzes, vérvörös fényénél ráismert, és megborzongott. Ezúttal nem kötözték meg, de szárnyas férfiak vették körül, akik alig titkolt ellenszenvvel néztek rá. Kíváncsi lett volna, vajon t hibáztatják-e a küszöbönálló összecsapásért, Vagy ellenséges érzületük egyszer en az egész emberiségnek szól-e. Nos, egyik esetben sem nagyon hibáztathatta ket.

Zyd, amikor kivált a csoportból, visszapillantott rá, és rájött, hogy azt kívánja, bárcsak életben maradna. Reménykedett, imádkozott érte. Érezte a helyzet képtelenségét: néhány órája még bosszút lihegett a brutális er szakért, és most nagyon valószín nek látszott, hogy a bosszú beteljesedik. Figyelte, Zyd hogyan ereszkedik le a katlan lejt s peremén a tér közepére. Aztán, mikor látta, hogy a szárnyas férfiak elfordulnak, és máshová figyelnek, követte tekintetüket. A szemben lev oldalon a másik szárnyas alak szállt le a mélybe. Mindketten csak a legszükségesebb ruházatot viselték, kurta ágyékköt t, furcsa cip t, egyetlen látványos díszük egy drágaköves öv volt, amelyr l hosszú t r csüngött alá. Mindketten elindultak a köztük magasló k halom felé, széles pengéj , ormótlan kardot tartottak a kezükben, szablya inkább, gondolta Arielle, ha jól emlékezett az si fegyver nevére. Arielle érezte, hogy ezen a helyen már sok hasonló összecsapás zajlott le, mint ahogy valóban, a katlan si párbajporond volt. A nap egyre fokozódó melege ellenére megborzongott durva öltözéke - mindössze egy lepel alatt. Sok halált látott már ez a völgy, és ma újabbat fog látni. A gyomra elszorult, de nem akart elfordulni. Tudta, figyelnie kell. Mikor a két férfi elérte a k halom alját, megálltak. A távolban néhány szót váltottak egymással, nyilvánvalóan rituális természet szavakat. Egy szárnyas férfi mellette halkan odaszólt: - Esküt tesznek, hogy csak egyikük tér vissza élve. - De... hiszen testvérek! - mondta Arielle, és a hangja elcsuklott a borzalomtól. - Testvérek, igen, - volt a válasz. - De tojásaik nem egy fészekben fejl dtek. Odalent a két szárnyas férfi elindult felfelé a k halom két oldalán, szemben egymással. Arielle csak most vette észre, hogy a domb lapos tetején valami tárgy csillog. Egy pajzs? Amint a két férfi felfelé kapaszkodott, a lábuk alatt megmozdultak a kövek és zörögve gurultak le a domb tövére. Arielle egyszerre látta; hogy Zyd meginog, szélesre nyitott szárnyaival a leveg t csapkodja, hogy visszanyerje egyensúlyát, fenséges látványt nyújtott széttárt szárnyaival, Arielle megborzongott a gyönyör ségt l. Egyszerre mászták meg a k halmot, aztán egy hirtelen, kapkodó mozdulattal Zyle el revágott kardjával. A mozdulat túlságosan gyors volt ahhoz, hogy Arielle a szemével követni tudja. Zyd lebeg szárnyakkal ugrott hátra, és a pajzs ott csillogott Zyle karján.

Arielle nagyon félt. Féltette Zydet és féltette saját magát. Zyle volt az, aki bosszút áll érte, de ugyanakkor lesz a végzete is, mert könyörtelenül ragaszkodni fog a vele kapcsolatos, eredeti tervhez. A pajzs védelmében most er vel támadt Zydre, a védtelen szárnyas férfit kardjával hajtotta maga el tt, és visszakényszerítette a domb csúszós lejt jére. Aztán Arielle lélegzete megint elállt. Zyd felröppent a leveg be. Eddig azt hitte, hogy a szárnyas feln ttek nem tudnak repülni, de Zyd, szárnyai hatalmas lendületével, felszökkent a magasba; szárnyai most nagyobbnak látszottak, mint amekkorának valaha elképzelte ket. - Ügyes stratégia - jegyezte meg mellette az a férfi, aki az el bb megszólította. - Kimerít , de egy rövid ideig képes repülni. Csökkenti ugyan állóképességét a harcban, de most el nyt szerez. - És mi van a testvérével? - kérdezte Arielle. - nem. fog repülni? - Nem tud, a pajzs túl nehéz. És elveszítené miatta az egyensúlyát. Nézze... Zyle, testvére leveg l érkez támadása ellen védekezésül felemelte pajzsát, de közben lába elveszítette támaszát a sziklákon, és tekeregve, botladozva, esés közben szárnyaival védve magát a sziklák ellen, legurult a dombról. Zyd egy pillanatig habozott a leveg ben Zyle védtelen teste felett, de az alkalmas pillanat elmúlt, miel tt támadva lebukott volna rá. Arielle zavartan csodálkozott: miért nem csapott le rá? Bár azt nem akarta, hogy Zyd megölje a testvérét csak, hogy életben maradjon... Most mindketten a k halom tövénél álltak, egy-egy összevissza hányt darabtól eltekintve sima porondon. Köröztek, szárnyuk gyors mozdulatokkal nyílt, csukódott; az egész meghökkent pontos mása volt az el éjszakai jelenetnek. Amint a k halomtól távolodtak, a felkel nap sugaraitól árnyékuk hatalmasra, fenyeget re n tt. Zyle cselezett, aztán döfött, de Zyd kardjával biztosan hárította a támadást. Arielle kíváncsi lett volna, vajon rendszeresen gyakorolnak-e ilyen kardokkal; a párbaj feltehet en szertartásos aktusnak számított. Mind ez ideig küzdelmük csak néhány gyors mozdulatból és óvatos körözgetésb l állt, mozdulataik hol esetlennek t ntek, hol szakszer nek, nem feleltek meg az, Arielle által ismert harcmodornak. Zyd szemmel láthatóan felhagyott a repül stratégiával, és csak védekezésre szorítkozott, kardjával parírozva és hárítva el testvére vágásait, szúrásait. Fém csendült fémen, néha zeng , csengetty szer hangon, néha lapos csattanással. Még mindig köröztek egymás körül, de

Arielle látta, hogy Zyd hátrál, Zyle pedig el retör. Mozdulataik pontosan kirajzolódtak a lapály homokján, . . - Úgy man verez, hogy a fény Zyd szemébe süssön - mormolta a szárnyas férfi Arielle mellett, és Arielle látta, hogy a férfinak igaza van. Zyd már majdnem a katlan széléig hátrált, ahol a nap sugarai, végigsöpörve a katlan túlsó oldalát, most kegyetlenül a szemébe t ztek. Fél kezét védekezésül a szeme elé emelte, egy pillanatra elvakulva megtántorodott. Zyle megragadta az alkalmat, hatalmas lendülettel felemelte karját, leeresztette pajzsát, és el reugrott... elvágódott. A kardja csattanva hullott a földre. És Zyd kardja, Zyd kardja átdöfte testét. Nem volt ünneplés. Egyetlen hang vagy mozdulat se hallatszott a körülötte álló szárnyas férfiak csoportjából. Arielle csak bámult, a szíve még mindig a torkában lüktetett, még mindig alig akart hinni a szemének, mert mindeddig azt várta, másképpen fog történni, és Zyd lesz az, nem a testvére, aki holtan fekszik a völgykatlan porában. Egy hosszú percig Zyd is mozdulatlanul állt, aztán lehajolt, levette elesett testvére karjáról a pajzsot. Megfordult, felemelte testvére kardját. Aztán olyan léptekkel, amelyek inkább árulkodhattak volna lesújtó vereségr l, mint gy zelemr l, lassan elindult a k halom felé, fáradtan felkapaszkodott rá, majd a tetejére érve nagy er vel beszúrta a kardot a sziklák közé, a pajzsot a kardnak támasztotta, aztán mosolytalan arccal megfordult, lemászott a dombról, és elindult a lapos katlanfenéken testvére holtteste felé. Arielle egyre növekv borzalommal nézte, a jelenetet. VI. Éles vijjogás ütötte meg a fülét. El ször azt hitte, a szárnyas emberek rituális jajgatása az, de ahogy a hang sivítássá er södött, megfordult, s ekkor látta, hagy az égr l egy hatalmas GMW helikopter ereszkedik lefelé. Már csak néhány 1 méterre lebegett a föld felett, és sebesen közeledett feléje. A vijjogást persze a többiek is meghallották, és ahogy a helikoptert meglátták, felugráltak, a katlan oldalára, szárnyaikkal csapdosva, egyensúlyozva, sietve kapaszkodtak felfelé, menekültek a gép el l. De az nem üldözte ket. Arielle nyomban látta; hogy ez négyajtós modell, nem olyan, mint az apjáé. Röpte lelassult, a motorja leállt, aztán majdnem közvetlenül el tte leereszkedett a földre Érezte a generátorokból áradó

jellegzetes szagot, és érezte hogy haja felborzolódik. A propellerek szinte darabokra hasogatták körülötte a leveg t. Aztán megsz nt a vijjogás, a GMW ajtaja kinyílt, és Paul Rheems ugrott ki rajta, kezében lézer géppisztolyt tartott, és a menekül k felé célzott vele. - Ne l jön! Kérem, ne l jön! - kiáltotta Arielle. És futott, hogy a fegyver és a menekül k közé vesse magát. Rheems leeresztette fegyverét, odafutott hozzá, és eddig t le sose hallott hangon megkérdezte: - Nem történt baja, Miss Broneta? Akkor jó. Gyerünk, ugorjon be! - És a GMW nyitott ajtaja felé mutatott. - De... - Arielle bizonytalanul állt. - Ne aggódjon miattuk, nem fenyegeti ket semmi vész. De minket annál inkább, ha nem érünk vissza az rhajó indulásáig. Gyerünk! Megmarkolta Arielle csuklóját, és nem várt határozottsággal húzta maga után. Engedelmesen, ett l az új fordulattól szinte önkívületbe esve hagyta, hogy a férfi felsegítse a légi kocsi hátsó ülésére, és a gép éles sivítással máris felemelkedett a vörös égre. Az inga- rhajó fedélzetén szinte örült a bonyolult felszállási man vernek. Amíg a gép gyorsított, megpróbálta rendezni gondolatait, igyekezett értelmet adni a történteknek. Nem egészen egy napot töltött a Phoenix bolygón, és ez a rövid id mégis megváltoztatta az életét. Egyetlen fizikai emléke err l a világról az egész testét betölt fájdalom volt, sebek, horzsolások és a járás közben belenyilalló kellemetlen érzés. Rheemsnek valahonnan sikerült megmentenie hátrahagyott poggyászát, abban talált ruhát, amit felhúzhatott, mert azt a leped t, amelyet széttépett ruhája - apja ajándéka helyett viselt, valahol elveszítette... Megpróbált nem gondolni az apjára. Könnyebb volt úgy emlékezni rá, mint aki régen meghalt; a férfi, akit apjaként ismert, valóban meghalt. Azt az rültet, akivé az apja lett, nem ismerte. Ez volt a legnehezebb, ezt az rültséget megérteni. - Azt a napot az els gyarmatosítók rült napnak nevezték el, és fogalmuk sem volt róla, mennyire igazuk volt - magyarázta nejei Paul Rheems. - Az emberi szem képtelen a fényéhez alkalmazkodni, bénítóan hat az agy alapvet önkontrolljára. Egy id után az agy feladja a küzdelmet ellene. Bonyolult dolog, és biztos vagyok benne, hogy soká fog tartani, amíg valamennyi klinikai adat rendelkezésünkre áll... - Elhallgatott. - Ha valaha

rendelkezésünkre áll egyáltalán - folytatta. - Végtére az ember nem tengerimalac. Ha egyszer ez a dolog kiderül, kétlem, hogy valaha valaki is eljön ide megint. - És mi lesz azokkal, akik már itt vannak? - Az újonnan jötteket; mint magát is, azonnal evakuáljuk. A többieknek vállalniuk kell a sorsukat a felkel kkel szemben. Túlságosan kés segíteni rajtuk. - Hogy mondhat ilyet? Hogyan lehet ennyire érzéktelen? És mi lesz az olyanokkal, mint az apám? - Miss Broneta, ha az olyanok, mint a maga apja, elhagyják ezt a bolygót, minden bizonnyal bíróság elé kerülnek, amiért egy másik, értelmes fajt törvényellenesen manipuláltak. Ó, mi már mindent tudunk err l. De ami még lényegesebb, és a többiek tartós agysérülést szenvedtek. Nagyon kevés id nk volt arra, hogy az alapvet tényeket megállapítsuk, de ennyit máris tudunk. Ezért jöttem én ide. Tudja, az utolsó rrepül vel visszatért egy család a Phoenixr l. k voltak az els k, akik onnan visszajöttek, és természetesen karanténba helyeztük ket, rutinvizsgálat céljából. Szinte azonnal gyanítottuk, hogy valami hiba van velük. A különböz ingerekre nem természetes módon reagáltak. Emocionális reakcióik csaknem kizárólag a saját önz érdekeikre koncentrálódtak. Mindenekel tt saját kielégülésük érdekelte ket, minden vonatkozásban. Teljesen képtelenek voltak a, Phoenixt l eltér környezethez alkalmazkodni, és hazatérésük után néhány hónapon belül mindegyikük meghalt, valamennyiüket agyvérzés érte. Elrendeltük a boncolásukat, és az eredmény elképeszt volt. Akkor küldtek ki bennünket a Phoenixre. - Bennünket? - Én a Világközi Biztonsági Tanács tisztvisel je vagyok, Miss Broneta. Sajnálom, amiért akkoriban másképpen kellett mutatkoznom maga el tt. Gondolom, roppant fárasztó tehettem... Akárhogyan is, édesapja esetében nincs remény, még akkor se lenne; ha most azonnal, ezen az rhajón evakuálnánk. - És azt mondja, ezt mind a vörös nap okozza? - Igen. Azt ne kérdezze, hogyan. Részben pszichés reakció a... “rossz” színre. Részben fiziológiai alapon, talán a látóidegek túlterheltsége folytán. Lehetnek más szempontok is, talán valami ismeretlen sugárzás. Nem mindenki reagál olyan végzetes módon ezekre, mint az a család, amellyel el ször találkoztunk. De azt tudjuk már, hogy a fény - akár a kábítószerek - bizonyos mértékig képes személyiségváltozást el idézni.

Megfigyelte azokat a lencséket, amelyeket sokan viselnek közülük? Még otthon is piros fényt használnak. - Maga kétségtelenül az utolsó pillanatban jelent meg odakinn a sivatagban. A gondviselés küldte. - Magát kerestük. Az édesapjának jelentették, hogy magát elrabolták. Eközben mi már elkezdtük a kutatást. A pilóta talált a térképen egy furcsa geológiai alakzatot. Úgy látszott, megéri utánanézni, és magát találtuk ott. Szerencse, mi? - Azért kerestek, mert elraboltak? - Nem, hanem mert elvégeztük a szükséges munkát, megállapítottuk, hogy minden újonnan érkezettet veszély fenyeget, és összegy jtöttük ket. Akkor hallottunk a lázadásról. Mikor az édesapja megmondta... - Mi volt az reakciója? Korábban megpróbált már valakivel érintkezésbe lépni? \ < - Szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelte a dolog. Ez zavarta Arielle-t a, legjobban. Nem érdekete. Vajon mit érzett volna, amikor az els darab megérkezik bel lem? - Nem figyelte meg magán, hogy az érzelmei hevesebbek, mint máskor? kérdezte a férfi, de nem volt mód, hogy erre a kérdésre választ kapjon. Megmaradt emlékezetében, amit Rheems utoljára mondott, megkérdezte, hogy az emberek evakuálása a Phoenixr l egyet jelent-e a felkelés sikerével, mire Rheems félig-meddig szomorúan, de száraz hangon azt felelte: “Igen, otthagyjuk a bolygót a bennszülötteknek, és szegény ördögöknek sok szerencsét kívánunk hozzá.” Szegény ördögök. Szegény Zyd, aki megölte testvérét egy értelmetlen vita miatt, amelynek következményeit már sose fogja megtudni. Szegény ördögök: a szárnyatlanok, akiket szolgaságra nevettek, és meg kellett halniuk olyan élet után, amely túl rövid volt ahhoz, hogy értelme lehessen. Szegény ördögök: az apja és a többiek, rületre ítélve a vérvörös nap alatt. .. Kaposi Tamás fordítása Damon Knight Különleges teher Len és Moira Connington bérelt házban laktak, kis udvarral, még kisebb kerttel és rengeteg feny fával. A pázsitot, amelyet Len alig ért rá nyírni, ellepte a gyom, a kertet pedig birtokába vette a vadszeder. Maga a ház

tiszta volt, és mentes a legtöbb városi bérlakás jellegzetes szagától, az ablakokban Moira muskátlija virított; a sok feny miatt, no meg azért, mert a ház a rossz városrészben helyezkedett el, a szobák alig kaptak napfényt. Egy kés tavaszi délután Len megcsúszott az ajtó el tt egy macskakövön, és az egész bejáratot elborították a kezéb l szerteröppen vizsgadolgozatok. Amikor föltápászkodott, Moira ott kuncogott az ajtó el tt. - Vicces voltál. - De még mennyire! - fakadt ki Len dühösen. - Bevertem az orrom. Összeszorított fogakkal fölszedte a Kémia B vizsgadolgozatokat: az utolsó lapra vörösl csepp koppant. Az isten verje meg Moira b nbánó és kissé meglepett arccal kitárta el tte a bejárati ajtót. Bekullogott utána a fürd szobába. - Len, én nem akartalak kinevetni. Nagyon fáj? - Dehogy - vetette oda Len, miközben ádázul méregette lehorzsolt orrát a tükörben, mert er sen lüktetett. - Akkor jó. Állati vicces voltál, vagyis akarom mondani: fura - tette hozzá sietve. Len a feleségére sandított, szeme fehérjén megcsillant a fény. - Mi az ördög van veled? - kérdezte gyanakodva. - Nem tudom - felelte az asszony emelked hangon. - Ilyesmi még sohasem fordult el velem. Egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot, t aggódtam, mi történt veled, eszembe se jutott nevetni rajtad! - És megint nevetni kezdett, kissé idegesen. - Lehet, hogy bedilizek? Moira sötét hajú, békés, jóindulatú fiatalasszony volt. Len a Columbia Egyetem utolsó évfolyamán találkozott vele, s a találkozásuknak, ha elfogulatlanul megvizsgáljuk (amire Len ritkán volt képes) sajnálatos következménye támadt. Az asszony most a hetedik hónapban volt, s egy meglehet sen bögyös, pufók játékbabéra hasonlított. A férfi arra gondolt, hogy ebben az állapotban könnyen kiborulhat az asszony. Óvatosan, hogy meg ne nyomja a hasát, az asszony felé hajolt, és megbocsátó csókot nyomott az arcára. - Bizonyára elfáradtál. Menj, és pihenj le, én meg készítek neked egy kis kávét.…Hiszen Moirának eddig még sohasem volt hisztériás rohama, de még csak reggeli hányingere sem - inkább böfögni szokott -, és egyébként is hol olvashat az ember az irodalomban vihogási rohamokról? Vacsora után ötletszer en megpirosceruzázott tizenhét dolgozatot, aztán fölállt, hogy belepillantson az anyák könyvébe. Négy agyonolvasott, papírkötés könyv is hevert a polcon, mosolygó babaarcokkal a

címlapjukon, amire azonban kíváncsi volt, nem találta a helyén. De nem lelte meg a könyvszekrény mögött vagy a könyvszekrény el tti fonott asztalkán sem. - Moira! - He? - Hol az istennyilában van a másik csecsem könyv? - Nálam. Len odament hozzá, és átnézett a válla fölött. Az asszony egy enyhén obszcén ábrára meredt, amely egy fölhasított n i testben tótágas jógahelyzetben összekuporodott magzatot ábrázolt. - Pontosan ilyen - mondta. - Mama. A kép a szülés el tti állapotot mutatta. - Mi volt az a anyáddal? - Ne hülyéskedj - mondta az asszony szórakozottan. Len hiába várt, hogy fölpillantson, vagy lapozzon a könyvben. Egy id múltán visszavonult a munkájához. Figyelte az asszonyt. Moira végül a könyv végére lapozott, elolvasott néhány oldalt, aztán letette. Rágyújtott egy cigarettára, de azonnal el is nyomta. Hangosan böffentett. - Ez jól sikerült - vetette oda Len elismer leg. Moira böfögése fölülmúlt mindent, amit az egyetem öltöz iben hallhatott az ember: megrázott ajtót-ablakot. Moira sóhajtott. Len feszülten fölkapta a kávéscsészéjét, és elindult a konyha felé. Moira széke mellett megtorpant. Az asztalon ott állott a vacsora utáni kávéja, érintetlenül, jéghidegen, olajos foltok úsztak a tetején. - Mért nem ittad meg a kávédat? - Meg akartam, de… - pillantott a kávéjára. Elakadt, zavartan rántott egyet a fején. Nem is tudom. - Ne hozzak egy friss csészével? - Kérlek. De ne… Len, aki már lépésre emelte a lábát, hirtelen visszafordult. - Most aztán mi az ördögöt akarsz? Az asszony arca kerekre duzzadt. - Ó, Len, én nem tudom, mi van velem! - fakadt ki, és egész testében remegni kezdett. Len bosszúsága félig sajnálkozásba csapott át. - Tudom, mi hiányzik neked - jelentette ki határozottan. - Egy pohár ital. A férfi a szekrényhez támasztotta a kis kézi létrát, és kotorászni kezdett a fels polcon, ahol az italkészletüket tartották, ha éppen volt nekik; ilyen

eldugott kis városokban a tanári karban egyike volt ez a szükséges el vigyázatosságok sokaságának. A nyomorúságos háromujjnyi viszki láttán elkáromkodta magát a foga között. Arra nem tellett nekik, hogy becsületes piakészletet tartsanak a háznál, vagy új ruhát vegyenek Moirának, vagy… Eredeti tervük az volt, hogy Len egy évig tanítani fog, és összerak annyi pénzt, hogy letehesse a kisdoktorit; kés bb, amikor ez hiú reménynek bizonyult, legalább a nyári egyetemre valót szerette volna összekuporgatni, de újabban már ez is a legvadabb optimizmusnak t nt. Félig kész középiskolai tanároknak nem ajánlatos megn sülni. Vagy végzés el tt álló fizika szakos diákoknak. Két er s szódás-jeges viszkit készített, és bevitte a nappaliba. - Parancsolj. Egészségünkre. - Ejha! - csettintett az asszony elismer leg. - Isteni… Pfuj. - Letette a poharat, és félig tátva maradt szájjal rámeredt. - Hát most meg mi a baj? Az asszony óvatosan feléje fordította a fejét, mintha attól tartana, hogy lecsavarodik a nyakáról. - Én nem tudom, Len. Mama. - Már másodszor mondod ezt. Mit jelentsen…? - Mit mondok már másodszor? - Azt, hogy mama. Ide figyelj, fiacskám, hogyha… - Én nem mondtam! - tiltakozott az asszony kissé lázasan. - De igen, mondtad! - gy zködött Len. - Egyszer, amikor a csecsem gondozási könyvet nézegetted, másodszor pedig most, miután lepfujoztad a viszkit. Amivel kapcsolatban pedig… - Mama, igyál tejet - mondta Moira tisztán és tagoltan. Moira utálta a tejet. Len fölhajtotta a pohár felét, hátat fordított, és némán kivonult a konyhába. Amikor kezében a tejjel visszatért, Moira úgy nézett rá, mintha legalábbis kígyóval kínálná. - Len, én nem mondtam azt! - Jól van. - Én nem mondtam. Azt sem mondtam, hogy mama, meg azt a tejet se mondtam! Hangja megremegett. - És nem nevettem rajtad, amikor hasra estél - Valaki más volt. - Úgy is van! - A vászonszoknyája alatt domborodó pocakjára pillantott. Nem fogod elhinni. Tedd csak ide a kezed. Egy kicsit lejjebb.

Tenyere érezte a ruha alatt az asszony meleg és feszes testét. - Rugdos? kérdezte kíváncsian. - Még nem. Most - folytatta feszes hangon. - Te ott odabent! Ha akarod azt a tejet, rúgjál hármat! Len eltátotta a száját, aztán meglepetten becsukta. Tenyere alatt egymás után háromszor megvonaglott a hús. Moira lehunyta a szemét, visszafogta a lélegzetét, és egy hajtókára, borzongva magába öntötte a tejet. - Nagy ritkán - olvasta Moira - a sejtosztódás nem követi a szokásos utat, amely egy normális csecsem kifejl déséhez szükséges. Ezekben a ritka esetekben a test egyes részei túlzott fejl désnek indulnak, míg mások teljesen visszamaradnak. Ez a rendszertelen sejtosztódás, amely meglep en hasonlít arra a vad sejtburjánzásra, amit rák esetén tapasztalunk… - Az asszony válla görcsösen megrándult. - Pfuj! - Minek olvasod ezt a vacakot, ha ilyen hatással van rád? - Muszáj - felelte az szórakozottan. Egy másik könyvet emelt le a halomról. - Itt egy lap hiányzik. Len, mint aki semmir l sem tud, gondosan bekebelezte a tojás maradékait. - Csoda, hogy eddig egyben maradt - vetette oda. Ami teljesen jogos megjegyzés volt: a könyvre ráöntöttek valamit, ami részben föloldotta az enyvet, és a lapokat csak az imádság tartotta össze; az igazság az, hogy a szóban forgó lapot maga Len tépte ki négy nappal ezel tt, miután alaposan átrágta magát rajta; a tárgya az volt, hogy A terhesség alatti pszichózis. Moira már eldöntötte magában, hogy a kicsi fiú, a neve Leonardo (nem Len, hanem da Vinci után), és mindezt meg sok egyebet közölte vele, és visszatartja t kedvenc ételeit l, és ehelyett olyasmit fogyasztat vele, amit utál, például májat meg pacalt, és egész álló nap olyan könyveket olvastat vele, amiket választ meg, ha nem akarja, hogy a hólyagját rugdossa. Szörny h ség volt; a tanévzáróig már csak két hét volt hátra, és Len diákjai egyik nap nem fértek a b rükben, a másik nap kábán maguk elé meredtek. Aztán ott volt a következ évi szerz dése meg egy lehetséges üresedés az Oster gimiben, ami több pénzt jelentene, no és a ma esti szül i értekezlet, amelyet Greer f igazgató meg a felesége is meg fog tisztelni fenséges jelenlétével… Moira nyakig belemerült a Der Untergang des Abendlandes I. kötetébe, ajkai mozogtak, s hébe-hóba kifogott rajta egy-egy torokhang. Len megköszörülte a torkát. - Moy?

…und also des tragischen… mi a csudát akar ez jelenteni? - Tessék, Len? - Miért nem próbálkozol az angol kiadással? - mondta az ingerülten. - Leo németül akar tanulni. Mit akartál mondani? Len lehunyta egy pillanatra a szemét. - Itt van ez a szül i értekezlet. Tényleg el akarsz jönni? - Hát persze. Hiszen fontos, nem? Hacsak nem gondolod rólam, hogy a küls m… - Ugyan, az ördögbe is! De hát nem lesz megterhel ? Moira szemei alatt halványkékes karikák ültek: az utóbbi id ben nem sokat aludt. - Dehogy! - tiltakozott. - Rendben van. De holnap elmész a dokihoz. - Mondtam, hogy elmegyek. - És nem fogsz fecsegni Leóról Mrs. Greernek vagy akárkinek… - Nem - mondta az asszony kissé zavartan. - Legalábbis addig, amíg meg nem születik, nem igaz? Kutya nehéz lenne bebizonyítani, hiszen te se hitted volna el, ha nem érzed a rugdosását. Len akárhánysor is kérte, azt a kísérletet azóta nem ismételték meg; Moira szerint a kis Leo csakis az anyjával akar társalogni, és úgy t nik, Len egyáltalán nem érdekli t. - Még túl fiatal - menteget zött Moira. És mégis… Lennek eszébe jutottak a múlt félévi biológiaórái, a békák, amelyeket a diákjai felboncoltak. Az egyiknek két szíve volt. Az a rendszertelen sejtburjánzás… akár a rák. Kiszámíthatatlan: eggyel több ujj a kézen vagy a lábon, vagy dupla agykéreg? - És legfeljebb böfögni fogok, akár egy nagysága - zárta le a vitát Moira vidáman. Amikor Conningtonék megérkeztek, a bizottsági hölgyeken, két idegesen mosolygó tanáron és a terjedelmes Greer f igazgatón kívül még senki sem volt a teremben. A kártyaasztalok Iába meg-megcsikordult a csupasz padlón, a leveg ben nehéz politúr és pézsmaillat terjengett. Greer merev mosollyal az arcán eléjük sietett. - Lám, lám, kik jönnek itt! Hogy vannak az én fiatal barátaim ezen a meleg estén? - Ó, azt hittük sikerül korábban ideérnünk, Mr. Greer - csicsergett Moira kedves bosszúsággal a hangjában. Külseje meglep en kislányos volt és csinos, a Leo-féle domborulat alig volt észrevehet , hacsak nem oldalról

kapta el a tekintet. - De már megyek is, és segítek a hölgyeknek. Valami tennivaló csak maradt nekem is. - Ugyan, ugyan, hallani sem akarunk err l! Megmondom, mit tehet: menjen, és köszöntse Mrs. Greert. Hiszen már alig várja, hogy jól kibeszélgessék magukat. Menjen csak, menjen, és ne aggódjék a férje miatt, majd én kezelésbe veszem t. Moira belevetette magát az innen is, onnan is fölhangzó örömvisongások hálójába; melyek legalább felerészben a kölcsönös utálat szakadéka fölött íveltek át. Greer tökéletes m fogsorát villogtatva Listerine szájvíz illatát lehelte magából. Rózsás b re nemcsak tisztára volt sikálva, hanem látszott rajta a gondos fert tlenítés is; aranykeretes szemüvege bármely optikus kirakatának a dísze lehetett volna, tropikál öltönye elárulta, hogy most jött a tisztítóból. Greert lehetetlenség volt elképzelni borotválatlannak, szivarral a szájában, kocsiken csfoltokkal a homlokán, vagy amint éppen szerelmeskedik a feleségével. - Hát igen, ez az id járás… - Ha arra gondolok, milyen volt ez a völgy húsz évvel ezel tt… - A mai árak mellett… Len növekv csodálattal hallgatta t, elejtve egy-egy megjegyzést, ahol szükségét érezte; sosem gondolta volna, hogy ilyen sok semleges témáról el lehet társalogni. Újabb emberek jöttek, és egyenként körülbelül fél fokkal növelték a terem mérsékletét. Greer nem izzadt: egyszer en kifényesedett. A terem másik végében Moira bizalmas kettesben ült Mrs. Greerrel, egy nagy kebl , rikítóan divatjamúlt kalapot visel asszonysággal. Moira láthatóan viccet mesélt; Len tökéletesen tisztában volt vele, hogy ártatlan élcr l lehet csak szó, mégis feszülten hegyezte a fülét, míg meg nem hallotta Mrs. Greer fölcsattanó nevetését. Hangja áthasított a terem lármáján: - Jaj, de mulatságos! Sz zanyám, csak el ne felejteném! Len, aki eltökélte magában, hogy semmiképpen sem fogja az osterbeli üresedés felé terelni a beszélgetés fonalát, hirtelen megmerevedett, amikor maga Greer tért rá váratlanul az iskolaügyekre. A szíve veszettül dobogni kezdett, mert Greer joviális, ám mégis hivatalosnak t modorában nagyon is a témába vágó kérdéseket tett föl neki, szinte a veséjéig hatolva Lennek, és mit sem tör dve azzal, hogy véka alá rejtse a szándékait.

Len szintén válaszolgatott, kivéve akkor, amikor biztos volt benne, mi az, amit a f igazgató hallani akar - ilyenkor elszántan hazudott. Mrs. Greer valahonnan soron kívül el varázsolt egy korsó teát, és mit sem tör dve a szomjasabb kollégák sóvár pillantásaival, Moirával maguk közé állították az asztalra, s a fejüket összedugták fölötte, mint akik éppen a köztársaság megdöntésére sz nek összeesküvést, vagy recepteket cserélnek egymással. Greer figyelmesen meghallgatta Len végs válaszát, amely legalább olyan ájtatos hangnemben hangzott el, mintha Len kiscserkész volna, és most esküdne föl a Kézikönyvre; ám minthogy a kérdés az volt, hogy "a tanítást tekinti-e életcéljának?", a válaszban egyetlen szó sem volt igaz. Ekkor szemlét tartott a pocakján, és homlokát színpadiasan fontoskodó ráncokba szedte. Len azzal a társadalmi hatodik érzékkel, amely sohasem téved, ha éppen m ködik, megsejtette, hogy a következ szavai ezek lesznek: "Bizonyára hallott róla, hogy az Oster gimnáziumnak jöv szt l új természetrajzosra lesz szüksége…" S ekkor Moira felmordult, mint egy fóka. A beálló csöndet egy pillanattal kés bb éles sikoly törte meg, amit azon nyomban csörömpölés követett és egy padlót renget huppanás. Mrs. Greer a padlón csücsült, szétvetett lábakkal, szemére csúszott kalappal, az volt a jelenlev k benyomása, mintha éppen valamilyen perverz táncba akarna kezdeni. - Leo volt - mondta Moira zavarodottan. - Tudod, hogy Greerné angol, és azt mondta, hogy egy csésze tea nem fog megártani, és egyre er sködött, hogy hajtsam föl, amíg meleg, de én sehogy sem bírtam… - Várj csak egy percig! - szakította félbe Len visszafojtott dühvel. - Mit…? - Végül is kortyoltam egy keveset. Mire Leo elkezdett rugdalózni, és arra kényszerített, hogy eresszem ki a visszatartott böfögést. És… - Jóságos ég! - Aztán kirúgta a kezemb l a teáscsészét, és bele az ölébe, és én szerettem volna a föld alá bújni. Másnap Len elvitte Moirát a doktorhoz, ahol egy órán keresztül szórakoztak a The Rotarian és a Field and Stream szamárfüles példányaival. Dr. Berry jóságos tekintet , megnyugtató modorú, kerek kis emberke volt. Rendel je falán, ahol más orvosok legalább tizenhét diplomát és tagsági bizonyítványt szoktak fölakasztani ( mindössze hárommal

büszkélkedhetett), a megmaradt helyet angyali gyermekek nagyméret , színes fényképei töltötték ki. Berry kissé meglep dött, amikor Len eltökélten követte Moirát a rendel be, de aztán úgy tett, mintha semmi rendhagyó nem történt volna. Amikor megszólalt, nem beszélt, még csak nem is suttogott, hanem egyenesen susogott. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk, Mrs. Connington? Úgy látom, jó színben vagyunk ma. - Köszönöm szépen. A férjem azt hiszi, hogy megbolondultam. - Mi a f…! Ugyan, ugyan, csak nem gondolja komolyan? - Berry egy pillantást vetett maga és Len között a falra, aztán idegesen játszadozni kezdett a kartotékaival. - Lássuk csak. Éreztünk valami éget érzést vizelés közben? - Nem. Amennyire én meg… Nem. - És nem fájt a hasunk? - Dehogynem. Kékre és vörösre rugdos engem. Berry félreértette Moira mélázó tekintetét, amelyet az Lenre vetett, és önkéntelenül megrándult a szemöldöke. - A kicsi - mondta Len. - A kicsi rugdossa. Berry zavartan köhécselt. - Fejfájás? Szédülés? Hányás? A lábunk vagy a bokánk nem duzzadt meg? - Nem. - Heeelyes. Most pedig nézzük meg, mennyit gyarapodtunk, aztán szépen fölfekszünk a vizsgálóasztalra. Berry mint valami különösképpen törékeny tojásra, úgy húzta rá a leped t Moira hasára. Finoman megtapogatta kövér ujjaival, aztán meghallgatta a sztetoszkópjával. - A röntgen? - kérdezte Len. - Visszajött már a röntgen? - Hm-hm - hümmögött Berry. - Igen, visszajött. - Odébb csúsztatta a sztetoszkópot, és hallgatózott. - Volt rajta valami szokatlan? Berry szemöldöke udvarias kérdésre rándult. - Van egy kis nézeteltérés közöttünk - mondta Moira feszes hangon - a kicsi normális voltát illet en. Berry kivette a füleib l a hallgató csöveit. Aggódó spanielszemekkel nézett Moirára. - Emiatt aztán ne tessék aggódni. Teljesen egészséges, gyönyör kisbabánk lesz, és akinek nem ez a véleménye, mondják meg neki, hogy vesse be magát a tóba, jó? - A kicsi teljesen normális? - kérdezte Len sokat sejtet en.

- Tökéletesen. - Berry folytatta a hallgatózást. Arca elfehéredett. - Mi történt? - aggályoskodott Len. A doktor üveges tekintettel meredt maga elé. - Vagitus uterinus - dörmögte. Hirtelen elrántotta a sztetoszkópot, és rámeredt. Ugyan, ez lehetetlen! Hát nem különös? Valamilyen rádióadást fogunk föl ezzel a sztetoszkóppal, ni. Megyek, és hozok egy másikat. Moira és Len egymásra nézett. Moira üres szemekkel ült és várt. Berry magabiztosan bevonult az új sztetoszkóppal, Moira hasára illesztette, hallgatózott egy percig, aztán összecsuklott, mint akiben elpattan a rugó. Összefüggéstelen szavakat motyogva, ellépett az asztaltól. Sokáig hápogott, amíg végre egy értelmes szót ki tudott nyögni. - Elnézést kérek - mondta, és kitámolygott a rendel l. Len fölkapta a hallgatókészüléket. Így vékony hang kiáltozta tompán, de érthet en, mint a cseng a víz alól: "Te hólyagfej lódoktor! Te fölfújt senkiházi! Te ötödrangú fasebész! Te nagykép allövet!" Majd kis szünet után: "Te vagy az, Connington? Lépj ki a vonalból, még nem fejeztem be a doktor Ágytállal!" Moira elmosolyodott, mint egy Buddha-formájú bomba. - Nos? - mondta kárörvend n. - Gondolkozzunk csak - ismételgette Len vég nélkül. - Te vagy az, akinek gondolkoznia kell - mondta Moira cserfesen. A haját fésülte, s minden fés vonás végén ügyesen kanyarított a fés vel. - Nekem elég id m volt törni a fejem azóta, hogy ez megtörtént. Majd ha te is utolérsz… Len a nyakkend jével rásuhintott az ágy hátsó végén díszelg faragott faananászra. - Moy, légy belátással! Annak lehet sége, hogy a gyerek egy percen belül hármat rúgjon, legalább egy a százhoz. Annak az esélye viszont… Moira felnyögött, és egy pillanatra megmerevedett. Majd fejét félredöntötte, mint aki hallgatózik - az asszonynak ez az újabb szokása láthatatlan kígyókat kergetett végig Len hátgerincén. - Mi van? - kérdezte türelmetlenül. - Azt mondja, maradjunk csendben, mert gondolkozik. Len ujjai görcsbe rándultak, és az ingér l lepattant egy gomb. Reszketve kihúzta a karjait az ingb l, és ledobta a földre. - Ide figyelj! Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Nem akarod azt állítani, hogy a májadon meg a gyomrodon keresztül fölkiabál hozzád? Mi a…?

- Nagyon jól tudod, hogy olvas a gondolataimban. - Ez nem ugyanaz, mint… - Len mélyet lélegzett. - Várjunk csak egy pillanatra! Azt szeretném megtudni, hogy mit érzel, olyan, mintha igazi hangot hallanál, vagy csak egyszer en tudod, hogy mit akar mondani, anélkül hogy tisztában lennél vele, mi módon, vagy… Moira letette a fés t, hogy összeszedje a gondolatait. - Nem olyan, mintha hangot hallanék. Ezt nem lehet összetéveszteni. Inkább… talán úgy tudnám legközelebbr l meghatározni, mintha emlékeznék egy régi hangra. Azzal a különbséggel, hogy nem tudom, mi következik. - Szent ég! - Len fölemelte a padlóról a nyakkend jét, és szórakozottan csomózni kezdte csupasz nyaka körül. - És látja azt, amit te, tudja, hogy mit gondolsz, és azt is hallja, ha mások beszélnek hozzád? - Persze. - De az áldóját, hiszen ez nagyszer ! - Len céltalanul föl és alá futkosott a hálószobában. - Azt mondták Macauleyról, hogy zseni. Ez a kölök pedig még meg sem született. A teringettét, hiszen én magam hallottam! Úgy leteremtette Berryt, mint kocsis a lovát. - Két nappal el tte olvastatta velem A vacsoravendéget. Len vaktában megkerülte az éjjeliszekrényt. - Ez a másik dolog. Mennyire ismered a… az egyéniségét? Vagyis hogy érzed: tudja, mit csinál, vagy csupán ide-oda csapkod a kezével? - Majd kis szünet után: - Biztos vagy benne egyáltalán, hogy öntudatánál van? - Ez egy buta… - kezdte Moira, de megtorpant. - Mit értesz öntudaton? kérdezte kétked n. - Azt, hogy izé… Mit keres itt ez a nyakkend ? - Bosszúsan letépte magáról, és az egyik lámpaerny re dobta. - Azt, hogy… - Biztos vagy benne, hogy te öntudatodnál vagy? - Jó, jó, viccelj csak, én meg röhögök, ha-ha. Azt akarom megtudni t led, hogy tapasztaltál-e nála alkotó gondolkodást, szervezett gondolatokat vagy csupán… véletlenszer en összeálló ösztönös válaszokat. Tapasztaltál-e…? - Értem, mit akarsz mondani. Várj egy percet… Nem tudom. - Vagyis ébren van-e, vagy alszik, és álmában Iát bennünket, mint a Vörös Király? - Nem tudom! - És ha ez van, akkor mi lesz, ha fölébred? Moira levetette a pongyoláját, gondosan összehajtogatta, és befurakodott a leped k közé.

- Gyere, feküdj le. Len lehúzta az egyik zokniját, amikor újabb gondolat villant a fejébe. - Olvas a gondolataidban. És a másokéban? - Rémület ült az arcára. - Az enyémben? - Nem. Aztán hogy azért-e, mert nem képes rá, azt nem tudom. Szerintem nem érdekled. Len félig lehúzta a másik zokniját is, de félúton megállt a keze. Hangja panaszos árnyalatot öltött. - Egy dolog biztosan nem érdekli, az, hogy van-e állásom. - Igaz… Viccnek fogta föl a dolgot. Szerettem volna a padló alá süllyedni, és alig tudtam visszafogni a nevetésemet, amikor az öreglány lehuppant a padlóra… Len, mit fogunk csinálni? A férfi megfordult a sarkán, és rámeredt. - Ide hallgass! Nem akartam a falra festeni az ördögöt. Valamit majd csak kitalálunk. Rendbe hozzuk a dolgot. Igazán. - Ha te mondod… Len ügyelve a könyökére meg a térdére, bemászott az asszony mellé. - Jól vagy? - Ühüm… jaj! - Moira próbált felülni, és majdnem sikerült is neki. A végén az egyik könyökére támaszkodva kötött ki. - Még ezt is! Len a sötétben rámeresztette a tekintetét. - Mi az? Az asszony ismét felnyögött. - Kelj föl, Len! Jól van, no. Siess, Len! Len nagy nehezen kibontakozott a rakoncátlan leped alól és egész testében libab rösen föltápászkodott. - Most meg mi a baj? - A díványon kell aludnod. Alul megtalálod az ágynem t… - A díványon? Elment az eszed? - Nem tehetek róla - vinnyogott az asszony tehetetlenül. - Ne vitatkozz, kérlek, fogadj szót! - De hát miért? - Nem alhatunk ugyanabban az ágyban - nyöszörgött. - Azt mondja… jaj!… hogy az nem egészséges! Len szerz dését nem újították meg. Szerzett magának egy pincéri állást az egyik üdül helyen; ez a munka több jövedelmet hoz, mint a jöv állampolgárainak a három alaptudomány elemeire való okítása, ám Len

nem érzett semmiféle elhivatottságot hozzá. Három napig húzta ki itt, majd másfél heti semmittevés után négyéves egyetemi fizikatanulmányai méltóvá tették arra, hogy eladóként alkalmazzák egy villamossági boltban. Munkaadója kedélyesen agresszív fickó volt, aki egyre azt bizonygatta Lennek, micsoda lehet ségek vannak a rádió-tévé üzletben, és hogy az atomrobbantások okozzák a rossz id t. Moira, aki a nyolcadik hónapjában járt, naponta ellátogatott a megyei könyvtárba, és könyvekkel megrakott gyermekkocsival tért haza. Úgy látszik, a kis Leo egyszerre rágta át magát a biológián, az asztrofizikán, a frenológián, a vegyigépészeten, az építészeten, a teológián, a pszichoszomatikus gyógyászaton, a tengerjogon, az üzletvezetés tudományán, a jógán, a krisztallográfián, a metafizikán és a modern irodalmon. Továbbra is korlátlan ura volt Moira életének, és folytatta vele étrendi kísérleteit. Az egyik héten semmit sem ehetett dión és gyümölcsön kívül, amit desztillált vízzel öblített le, a következ héten viszont kizárólag bélszínszelettel, pitypangsalátával és Hadakollal táplálkozott. A nyár beköszöntével szerencsére ritkán lehetett találkozni a középiskola tanáraival. Len egyszer összetalálkozott az utcán dr. Berryvel. Berry megtorpant, sarkon fordult, és sietve kereket oldott. Az ördögi esemény július 29-e körül volt várható. Len vastag, fekete zsírceruzával húzta át a napokat. Sejtette, hogy a legjobb esetben is kényelmetlen dolog lesz egy szuper csodagyerek szül jének lenni - semmi kétség sem férhet hozzá, hogy Leo tizenöt éves korára a világ ura lesz, ha addig el nem teszik láb alól -, de nincs az a kincs, amit meg ne fizetne azért, hogy Leót kiszabadítsa anyai zárkájából. Aztán az egyik napon Len arra ért haza, hogy Moirát ott találja sírva az írógép mellett, egy ujjnyi vastag kézirathalom társaságában. - Semmi baj. Csak fáradt vagyok. Ebéd után kezdte el. Ide nézz! Len arcára fordította a leborított lapot. Szunnyadva levakarni a demiurgoszt. Imhol kezez dik a mese. Szemforgatással, kábán és báván kikapcsolja a vészharangot, és int jelt ad. A pácban! Zsupán egy cenk! Konc, ezért zsidunk. Kunc!

Tör d jenek magukat a gutyák. A lyuk mélyén keresi a szappant; fölkrákog egy jókora turhát. Nyúzott macska ízes húsa Tabula rasa. És így, három oldalon át. A negyedik oldalon egy hibátlan Petrarcai szonett becsmérelte a kormányt és a pártot, amelynek Len hallgatólagos tagja volt. Az ötödik oldalt cirillbet s sorok és földrajzi ábrák töltötték ki. Len reszket kézzel letette a lapot, és Mohára meredt. - Folytasd csak. Olvasd el a többit is. A hatodik és a hetedik oldal sikamlós limerickeket tartalmazott, a nyolcadiktól kezdve pedig a halom végéig egy pompás történelmi kalandregény els fejezetei voltak olvashatók. A regény f se Nagy K rosz volt, meg annak dinnyekebl lánya, Lüega, akir l Len még sohasem hallott, valamint egy félkarú görög-méd kalandor, név szerint Xanthész; ezenkívül kurtizánok, kémek, szellemek, konyhai szolgák, jósok, bérgyilkosok, leprások, papok, bordélytulajdonosok és harcosok nyüzsögtek leny göz gazdagságban a regény lapjain. - Eldöntötte magában - jegyezte meg Moira -, mi akar lenni, ha megszületik. Leo nem hagyta magát apró-csepr dolgokkal zavartatni. Amikor már nyolcvan oldal kézirat összegy lt, Moira kitalált neki egy címet - Leon Lenn: A perszepoliszi sz z -, és postára adta egy New York-i irodalmi ügynökség címére. Egy hét múlva megjött a válasz, amely óvatosan lelkes és egy parányit panaszos volt. Kérte a regény hátralév részének a vázlatát. Moira elhárította a kérést, amennyire t le telt, igyekezvén magára ölteni a fellengz s és megközelíthetetlen m vész pózát. Mellékelte azt a harmincvalahány oldalt, amit Leo azóta produkált. Két hétig nem hallatott magáról az ügynök. Ekkor befutott egy választékos bet kkel nyomtatott, m rbe kötött, elképeszt dokumentum, a tartalomjegyzékkel együtt harminckét oldal, háromszor annyi paragrafussal, mint egy bérleti megállapodás.

Kiderült róla, hogy szerz dés egy könyv megírására. Mellékelve hozzá az ügynök kilencszáz dollárról szóló csekkje. Len nekitámasztotta a falnak a felmosó kefe nyelét és óvatosan fölegyenesedett: a hátában külön érezte minden egyes izom sajgását. Hogy az ördögbe bírják az asszonyok a mindennapi házimunkát, hétszer egy héten, ötvenkét istenverte héten keresztül? Kissé h vösebb van, hogy a nap leszállt, és bár sorton és papucson kívül semmi sem volt rajta, mintha télikabátban izzadt volna a g zfürd ben. Moira új írógépszörnyetege abbahagyta a kopogást, csupán halk zümmögést hallatott. Len átment a nappaliba, és lerogyott az egyik fotel karjára. Moira virágos pongyolájában, izzadságtól csillogón, cigarettára gyújtott. - Hogy haladsz? Az asszony ernyedten kikapcsolta az írógépet. - Kétszáznyolcvankilencedik oldal. Xanthész megölte Alexandert. - El re gondoltam. No és mi van Ganésszel meg Zeuxiásszal? - Nem tudom - felelte a homlokát ráncolva. - Nem tudok kiigazodni. Tudod, ki er szakolta meg Miriamot a kertben? - Ki? - Ganész! - Tréfálsz. - Nem én. - A kézirathalmazra mutatott. - Gy dj meg róla magad. Len nem mozdult. - De hiszen tanész L diában volt, hogy visszavásárolja a zafírt! És nem is jött vissza egészen… - Tudom, tudom. Csakhogy nem volt ott. Zeuxiász volt ott, m orral és festett szakállal. Minden pontosan klappol. Zeuxiász kihallgatta, amint tanész a három mongollal beszélgetett - emlékszel rá, ugye, tanész azt hitte, hogy valaki rejt zik a függöny mögött, csakhogy ez akkor volt, amikor meghallották Lügea sikoltását, és amíg hátat fordítottak… - Tudom, tudom, ám ezzel minden összezagyválódik. Ha tanész nem ment el L diába, akkor neki semmi köze sem lehet K rosz páncéljának a megrongálásához. De Zeuxiásznak sem, mivel… - Ezzel én is tisztában vagyok. Kétségbeejt . Tudom, hogy megint el fog varázsolni egy nyulat a cilinderb l, és mindent a helyére rak, csak azt nem tudom, hogyan. Len elgondolkozott.

- Képtelenség. Vagy tanész volt, vagy Zeuxiász. Esetleg Philomenész. De hát a mindenségit, ha Zeuxiász egész id alatt tudott a zafírról, akkor Philomenész egyszer s mindenkorra kiesik! Hacsak… De nem. Megfeledkeztem arról a templomi ügyr l. Phüü. Gondolod, hogy tudatában van, mit csinál? - Biztos vagyok benne. Újabban akkor is meg tudom állapítani, mit gondol, ha nem beszél hozzám… vagyis úgy általánosságban, ha töri valamin a fejét, vagy rossz hangulatban van. Valami nagyszer dolog van készül ben, és tudja, mi az, de nem árulja el. Nem tehetünk mást, mint várunk. - Szerintem is. - Len nyögve föltápászkodott. - Megnézem, van-e még valami a kávéskancsóban. - Légy szíves. Len kiballagott a konyhába, meggyújtotta a lángot a kávéf alatt, méla tekintetet vetett a mosogatóban összehalmozódott edényekre, aztán visszabandukolt a szobába. A Regény betörése óta Leo fölhagyott a Moira étrendjével való tör déssel, és azóta az asszony jószerivel csak kávén élt. Apró örömök… Moira hátrad lt a székében, és behunyta a szemét. Lerítt róla a fáradtság. - Hogy állunk pénzügyileg? - kérdezte, anélkül hogy megmozdult volna. - Gyatrán. Huszonegy dolcsink maradt. Az asszony fölkapta a fejét, és tágra nyitotta a szemét. - Lehetetlenség, Len! Hogy lehet ilyen gyorsan a nyakára hágni kilencszáz dollárnak? - Az írógép. Meg a diktafon, amir l Leo azt hitte, hogy szüksége lesz rá, míg fél órával azután, hogy kifizettük, meg nem gondolta magát. Magunkra elköltöttünk vagy ötvenet. Lakbér. F szeres. Megy az, ha nincs utánpótlása. - Azt hittem, tovább fog tartani - sóhajtott az asszony. - Én is… Ha néhány napon belül nem fejezi be ezt az ügyet, nézhetek megint munka után. - Nem nagy öröm. - Nem, de hát… - Jól van, majd csak lesz valahogy… Már nem lehet sok a végéig. Hirtelen elnyomta a cigarettáját, és fölegyenesedett, ujjait az írógép billenty i fölé emelve. - Megint nekiveselkedik. Mi van azzal a kávéval? Len megtöltött két csészét, és bevitte. Moira még mindig ott ült készenlétben az írógép mellett, furcsa, félbemaradt kifejezéssel az arcán. Hirtelen elrántotta a kocsit, valamit dörmögött maga elé, és kétszer följebb továbbította a papírt. Aztán megtorpant. Moira szeme kerekre tágult.

- Mi a baj? - aggodalmaskodott Len. Odalépett, és az asszony válla fölött a papirosra pillantott. Az utolsó sor ez volt: (Folytatása következik a legközelebbi számban) Moira magatehetetlenül ökölbe szorította apró kezeit. Egy perc után kikapcsolta az írógépet. - Hogyan? - kérdezte Len hitetlenkedve. - "Folytatása következik" - mit akar ez jelenteni? - Azt mondja, hogy már unja a regényt-felelte Moira sötéten. - Azt mondja, hogy már tudja a végét, így hát m vészileg befejezettnek tekinthet ; az nem számít, hogy másoknak mi a véleménye. - Szünetet tartott. - De azt mondja, hogy nem ez az igazi ok. - Hanem? - Kett is van. Az egyik az, hogy addig nem akarja befejezni a regényt, amíg nem fog korlátlanul rendelkezni a pénzzel, amit hoz. - Hm. - nyelte le a dühét Len. - Ebben van valami. Elvégre az könyve. Ha garanciára van szüksége… - Még nem hallottad a másikat. - Jól van, ki vele. - Meg akar leckéztetni bennünket, nehogy elfeledkezzünk róla, ki az úr a háznál. - Len, én rettent en fáradt vagyok. - Csak még egyszer vegyük át, kell, hogy legyen valamilyen kiút! Még mindig nem beszél hozzád? - Az utóbbi húsz percben semmi jelet nem adott magáról. Szerintem elaludt. - Jól van, tegyük föl, hogy nem hallgat az okos szóra… - Mi megtehetjük. Len artikulálatlan hangot hallatott. - Legyen. De még mindig nem értem, mért ne írhatnánk meg mi magunk az utolsó fejezetet… néhány oldalt? - De kicsoda? - Jó, én nem, de te már forgattad egy kicsit a tollat, és nem is olyan rosszul. És ha olyan biztos vagy benne, hogy csak el kell kötni a fonalak végét… De ha azt mondod, hogy nem tudod megcsinálni, akkor fölfogadunk valakit. Egy hivatásos írót. Gyakran el fordul. Thorne Smith legújabb regénye is…

- Brr! - De elkapkodták. Amit az egyik író elkezd, a másik be tudja fejezni. Soha senki sem fejezte be az Edwin Drood titkát. - A fenébe is! - Len, ez lehetetlenség. Hidd el nekem! Engedd végigmondanom! Ha azt hiszed, hogy valakivel átírathatnánk az utolsó részét annak, amit Leo… - Igen, pontosan erre gondoltam. - Még ezzel se sokra mennél, vissza kellene menned az elejére, szinte az els oldalig, és mire a végére jutnál, egy egészen más történet kerekedne ki bel le. Gyere, feküdjünk le. - Moy, emlékszel rá, amikor az ellentétek törvénye miatt aggódtunk? - Hm? - Az ellentétek törvénye! Amikor attól féltünk, hogy a kicsi egy retekfej trógernak születik? - Ah. Hm. Len megfordult. Moira egyik kezét a hasára, másikat a hátára szorítva állt ott. Mintha éppen mély meghajlást akarna gyakorolni, és fél, hogy nem fog sikerülni neki. - Most meg mi a baj? - Itt alul hasogat a hátam. - Nagyon? - Nem… - A hasad is fáj? - Ne butáskodj - ráncozta össze a homlokát az asszony. - Az összehúzódásra várok. Már jön is. - Az össze… de hiszen most mondtad, hogy a csíp d! - Mit gondolsz, hol szoktak kezd dni a szülési fájások? A fájások már húszpercenként követték egymást, és a taxi még mindig nem érkezett meg. Moira már mindent összecsomagolt. Len megpróbált jó példával elöljárni, és nyugalmat er ltetett magára. A falinaptárhoz ballagott, érdektelen pillantást vetett rá, és elfordult. - Én tudom, Len, hogy még csak július tizenötödike van. - Hogy? Én nem mondtam semmit. - Pontosan hétszer mondtad. Ülj le, csak idegesítesz a mászkálásoddal. Len az asztal sarkára telepedett, összefonta a karját, de nyomban föl is pattant, és az ablakhoz sietett… Visszafelé céltalanul megkerülte az asztalt, fölemelt egy üveg tintát, megrázta, hogy szorosan rá van-e

csavarva a kupak, belebotlott a papírkosárba, gondosan fölállította, és mint aki azt mondja: J'y suis, j'y reste, ledobta magát egy székre. - Nem kell aggódni - jelentette ki magabiztosan. - Asszonyi dolog. - Igaz. - De mi értelme? - csattant föl vadul. Moira rámosolyodott, majd megránduló arccal az órára pillantott. Tizennyolc perc. Ez igen, ez er s volt! Amikor az asszony megnyugodott, Len a szájába nyomott egy cigarettát, és csak a második kísérletre sikerült meggyújtania. - Leo hogy viseli? - Nem mondja. - Próbált koncentrálni. - Aggódik. Furcsa érzések kerítik hatalmába, és ez egyáltalán nincs ínyére. Nem hiszem, hogy teljesen ébren van. Furcsa… - Örülök, hogy végre sor kerül rá - jelentette ki Len. - Én is, csak… - Nézd - lépett Len határozottan az asszony székéhez -, jól megvoltunk mindig egymással, nem igaz? Nem mintha néha ne lett volna nehéz, de hát… hiszen tudod. - Tudom. - És így lesz ezután is, ha ennek vége lesz. Bánom is én, milyen szuperzseni lesz, ha megszületik - ugye, érted? Eddig csak azért volt fölényben velünk szemben, mert kifoghatott rajtunk, de mi hozzá sem tudtunk nyúlni. Az agya olyan, mint egy feln tté, így hát megtanulhat úgy is viselkedni, mint egy feln tt. Ilyen egyszer a dolog. Moira nem válaszolt mindjárt. - Nem lökheted ki az ólba. Testileg ugyanolyan gyámoltalan csecsem lesz, mint akárki másé. Gondozásra szorul. Nem teheted… - Jó, elismerem, de hát sok egyéb módja van… Azt fogja kapni, amit megérdemel. Úgy bizony. - Helyes, de én azért másra is gondoltam. Emlékszel rá, amikor azt mondtad, hogy hátha alszik és álmodik… és mi lesz, ha fölébred? - Emlékszem. - Nos, ez eszembe juttatott nekem valami mást is, vagy lehet, hogy ez ugyanaz. Tudtad, hogy egy magzat a méhben csak felét kapja annak az oxigénnek, amelyet majd maga fog belélegezni? Len elgondolkodó képet vágott. - Err l megfeledkeztem. Nos, ez megint olyasmi, amiben Leo eltér a normális csecsem kt l.

- Vagyis hogy ennyi energiát elhasznál. Rendben van, de amit én mondani akarok, az az, hogy ez nem azért van, mintha többet kapna a normális oxigénmennyiségnél, nem igaz? Vagyis a csodalény, nem én. Bizonyára sokkal hatékonyabban használja föl… És ha ez így van, mi lesz, ha kétszer annyit fog kapni? Lemosdatták, leborotválták és fert tlenítették, meg egyéb méltatlanságokat is elkövettek vele, és most ott látta magát a szül asztal fölötti nagy m lámpa tükrében - a kép, mint minden más, tiszta volt és fényes, csak egy kicsit elmosódó és hullámzó, és Sita istenn szobrára hasonlított. Fogalma sem volt róla, mióta van már itt - nyilván a scopolamine a ludas benne -, csak azt érezte, hogy nagyon elfáradt. - Nyomja - mondta a kórházi orvos kedvesen, és miel tt még válaszolhatott volna, beléje csapott a fájdalom, mint a vonósok kórusa, és kénytelen volt nagyot nyelni a kéjgáz csiklandós hidegségét l. - Nyomom én - szólalt meg, amikor a maszk lekerült a szájáról, de a doktor akkorra már a másik végénél volt, és nem figyelt rá. De hát ott van neki Leo. Hogy érzed magad? Válasza ködös volt - az érzéstelenít miatt? -, de hát nem is volt szüksége a válaszára, olyannyira tisztán érzékelte t: sötétség és nyomás, türelmetlenség, lassú, ördögi düh… és még valami más. Bizonytalanság? Balsejtelem? - Még kett vagy három, és megvagyunk. Nyomjon. Félelem. Ezúttal semmi kétség sem fér hozzá. És kétségbeesett eltökéltség. - Doktor úr, nem akar megszületni - Néha úgy t nik, nem igaz? Most adjon bele minden er t. Mondd neki álljon meg prrrrr veszélyessssss állljon meg félekkkkk mondd meg neki…! - Mit, Leo, mit? - Nyomjon. Mintha a víz alól jönne a hang: Siess gy löllek mondd meg neki… Zárt inkubátor… tizedrész oxigén, kilenc tized semleges gáz… Gyorsan! Hirtelen megsz nt a nyomás. Leo megszületett. Az orvos a sarkánál fogva magasra emelte a kis, vörös, véres, ráncos testet, amelyb l ernyedt, lágy kígyó tekeredett lefelé. A hang még mindig hallatszott, nagyon halkan, nagyon távolból: Kés . Olyan mint a halál

Aztán a régi hideg g ggel: Most már sosem tudod meg ki ölte meg roszt. Az orvos megpaskolta a parányi ülepet. Az aszott, haragos arcocska megvonaglott, de ez már egy közönséges újszülött dühös vicsorítása volt. Leo elt nt, mintha egy lámpát kikapcsolnak a feneketlen óceán végén. Moira ernyedten fölemelte a fejét. - Adjon neki egyet énhelyettem is - mondta. Baranyi Gyula fordítása George Langelaan A csukott zsalujú Ház A zöld Írország egyik legzöldebb vidékén, a Tipperary grófságban, kinn a sik mez n a Cabinteelyb l Clonmelig viv kanyargós út mentén áll egy ház, amelynek spalettái mindig zárva vannak. Úgy mered a magasba, mint egy szörny séges férfi arca, akit betemettek oda a nyakáig, egy férfi, harminc csukott szemével fekete szája, az ajtó körül, amelyen a kopogtató már háromnegyed évszázada nem csillog. A tet mindegyik oldalán a magas kémények szarvak benyomását keltik, és este, amikor a lenyugvó nap fényében már enyhül egy kevéssé e rettenetes arc sápadtsága, az a különös benyomásunk támad, hogy mindegyik zsalu zárt szemhéja alól egy szem figyel. Ritka az olyan ember a környéken, aki, ha arrafelé van dolga naplemente és hajnal között, ne kerül úton menne, csak hogy ne kelljen elhaladnia a zárt spalettájú ház el tt. Dublinban tudtam meg, hogy a Dunbarra House-t - ez a neve ennek a háznak - egy fátylakba burkolt kísértet lakja, aki a behúzott zsaluk mögül leskel dik. Azok a kísértetek, akik leped kben vagy egyszer fátylakban sétálnak, inkább megfelelnek a hagyománynak, de ilyeneket tudomásom szerint még soha senki sem látott, míg a jó modort tisztel , nyugodt, fedetlen arcú kísértetek szép számmal léteznek. Aztán: míg a fantomok többnyire csak kísértik a helyeket, a Dunbarra House szelleme nem érte be ezzel, hanem, ha kinyitotta valaki a ház zsaluit (az a férfi, aki a látogatók odavezetésével volt megbízva, mivel a Dunbarra House eladás alatt áll háromnegyed évszázada), amint hátat fordítottak a látogatók, újból behúzta az összes spalettát! Ezen információk birtokában, egy csodás lakókocsival, amilyet lóval együtt lehet bérelni Corkban, szerettem volna megállni egy pillanatra a zárt zsalujú ház el tt, de a lovam megmakacsolta magát, és minthogy

senki a világon nem tudja egy ír lóra ráer ltetni, amit az nem akar megtenni, tovább kellett mennem még ötszáz métert, a ló kantárát odakötnöm egy fához és visszagyalogolnom az úton. A ház önmagában egyáltalán nem volt rendkívüli vagy érdekfeszít . A kés viktoriánus építészet tipikus példája, szögletes formáival,»nagy ablakaival, minden cifrázat nélkül. Csak a spalettái tudták felhívni egy ír figyelmét, mivel, ami igen ritka ezen a környéken, nem az ablakon belül, hanem kívül voltak. A szomszéd faluban, ahol elhatároztam, hogy megállok éjszakára, hamarosan azon vettem észre magam, hogy gyerk cök vesznek körül, akik élénk színeir l felismerték a turistáknak bérbe adott lakókocsit. Segítettek kifogni a lovamat, egy hatalmas, tizennégy vagy tizenöt éves állatot, amely valószín leg több díjugratóversenyt élt meg pályafutása során. A lakókocsimat gondosan félreállították a greenre (így hívják azt a zöld területet, amely a legtöbb angolszász falu közepén megtalálható), víztartályomat friss vízzel töltötték meg, én meg elindultam a pub felé. Mint ahogy az lenni szokott, ha egy idegen lép be egy ír kocsmába, csönd támadt néhány pillanatra. - Kaphatnék valamit enni? - kérdeztem a tulajt, miután egy pint Guinnesst rendeltem. - Attól függ, sir. - Mit l függ? - Ha mást akar, mint sonkát, paradicsomot, kenyeret és vajat, akkor nemigen. - Ez tökéletesen megfelel nekem. - Akkor még hagymát és salátát is kap hozzá, ha szereti. - Szeretem, köszönöm. Helyesl moraj, itt-ott a beszélgetés újraéledése értette meg velem, hogy megtörtem a jeget; nem vagyok az a fajta idegen, aki csak egy rakás forró micsodát képes megenni tiszta abroszon, több tányérból és egy rakás villával, késsel meg kanállal. Pár pillanat múlva, amikor már egy hatalmas tál sonka, egy bögre vaj és sok-sok kis hagymával körülvett tucatnyi leves paradicsom el tt ültem, az egyik vendég fogta a poharát, , és átült a szomszéd asztalhoz. - Megbocsát, uram, de mi kíváncsi emberek vagyunk. - Meg szabadna kérdeznem, mért utazgat egyedül a lakókocsijában? - Id nként szeretem a magányt, és jól megértem magam a lovakkal. És most rajtam a sor, feltehetek önnek egy kérdést?

- Kíváncsiak vagyunk, de a kérdéseket is szeretjük, sir. - Van egy ház innen egy mérföldre a clonmeli úton. El lehet Oda menni? - Maga el akar menni a Dunbarra House-ba? - Igen. Úgy t nik, kísértetjárta hely. - Hogy kísértetjárta, az biztos. De mi az ördögnek akar odamenni? Talán csak nem egy esetleges vásárló? Figyelmeztetem: ezt a házat soha nem veszi meg senki. Újból csönd lett. - Hallgasson ide, sir. Ott az öreg Ted, fogadja a látogatókat. Nála vannak a kulcsok. - A dublini jegyz l jön, sir? - kérdezte az öreg Ted, egyik fülére húzva hatalmas sapkáját, felfedve sárga, öreg b röndök b rét idéz koponyáját. - Nem. Úgy érti, a jegyz l kellene, hogy jöjjek? - Nos, minden vev t le jön - mondta közelebb lépve. - Nem akar leülni? F nök, ha megengedik, mindenki a vendégem! Elhangzottak a rendelések, miközben az öreg Ted, már mellettem ülve, meger sítette, hogy nincs ott semmi látnivaló, de ha akarom, mivel úgyis ki kell szell ztetnie a házat, amelynek a felügyel je, odamehetek vele együtt. Csak másnap vettem észre, hogy az idestova kilencven éve ellenére is élénk öreg Ted egyik karja végén egy szép fényl acélkampót viselt, melyhez hasonlót csak régi metszeteken láttam. - Baleset, Ted? - kérdeztem, amikor segített befogni a lakókocsimba a lovat. - Csak nem gondolja, hogy álmomban haraptam le - válaszolta ezzel a tipikusan ír humorral. A ház nagy, kopár épület volt, kifakult tapétákkal, bútorok nélkül. Kísér m gondosan összesöpört néhány száraz falevelet, amelyet a szél a nagy ajtó alá sodort. Amíg szobáról szobára ment, hogy kinyissa az ablakokat és a zsalugátereket, bejárhattam kedvemre a nagy hallt, majd egy szalont és egy dolgozószobát vagy talán könyvtárat, ahogy elnéztem a polcok nyomát a kopott, elsárgult tapétán. A valaha fehérre festett, ma már szürke nagy lépcs n, amelynek mindegyik foka recsegett, nyikorgott, felmentem az emeletre. - Hol van az a kísértet, és mikor, hogyan lehet látni, meg tudja mondani? kérdeztem kísér met, aki egy ablakban könyökölve nyugodtan szívta rövid agyagpipáját.

- Mindenütt és sehol, gondolom. - Maga már látta? - Én? Nem tudom - mondta pár pillanat múlva, és nagyot köpött a bozótos kert felé. - Hogyhogy nem tudja? - Annyira megszoktam itt, hogy valóban nem tudom már. Itt van... Ami azt illeti, tényleg itt van, de hol... mikor. - igazán nem tudom. Nos, mindent látott? Bezárok. - Maga ismeri ennek a fantomnak a történetét, Ted? - Régi családi történet... tudja, mint sok más ilyen. - Tehát? - Keresse csak meg ennek a szegény Miss Kittalugh-nak a jegyz jét. sokkal jobban el fogja mesélni, mint én, ha már mindenképpen érdekl dik az ilyesfajta dolgok iránt. Az öreg Ted kétségkívül nem nagyon akarta elmesélni nekem ezt a történetet, viszont épp vonakodása bizonyította, hogy van ilyen történet. Mi se csábíthatna jobban egy kísértetvadászt. Aznap este a fogadóban többen kifejtették, hogy csakis Ted tudja elmesélni a történetet: annál is inkább ismeri, mivel még egészen fiatal volt, amikor látta a Dunbarra House-t teljes dics ségében, még a tragédia el tt. - Miféle tragédia? - Valami cigány féltékenységi történet - mondta a kocsmáros. - Igaz, hogy a zsalugáterek... Megdermedtem. Eszembe jutott, hogy az öreg Ted ugyan jól bezárta az ablakokat, a spalettákat viszont nem. Az egyik öreg a kocsmából nevetésben tört ki. - Fogadok, hogy Ted nem zárta be a spalettákat! - Honnan tudja? - Ted a leglustább Tipperary összes lustája között. Tudja, hogy a kísértet úgyis elintézi. - Ön ezt tényleg elhiszi? - Megnézheti, ha akarja. Egy rundba fogadunk önnel, hogy ebben az órában már minden zsalu zárva van! - Megnézem - mondtam. Felálltam, és fogtam a sapkám. Mikor visszajöttem, szentül meggy dve, hogy valaki ott járt, és bezárta a spalettákat távozásunk után, készséggel fizettem ki a fogadást. - Azt hiszi, hogy valaki ott járt, mi?

- Magától értet dik. - Nos, hát nem - mondta a falu hentese. - Tudja, abban az évben, amikor az öreg MacPherson, a dublini jegyz meghalt, utódja, a veje, Gibbons, egy áccsal és egy zsák szöggel ment oda. Kinyitotta az összes zsalut, és mindegyiket odaszögeztette a ház falaihoz. - És? - És másnap, amikor visszament, mindegyik zsalu zárva volt, és a kihúzott szegek egy rendes kis halomban álltak a ház el tt, az út mentén. Valaki az öreg Ted utasítására tette volna? Nem tudom, de ahogy bel le se, senkib l sem tudtam kiszedni a Dunbarra House-i kísértet történetét. Szabadságom végért újra érintettem Dublint, és mintegy véletlenül benéztem Mrs. Gibbonshoz, aki igen kurtán fogadott, és kis híján a szemembe nevetett. - Ismerem az ilyen történeteket, uram! Az üres házukhoz ragaszkodnak, és er sen gyanakszom az öreg Tedre, mivel is nagyon ragaszkodik a régi házához. - Ott élt? - Bizonyos ideig, azt hiszem. Egy évvel kés bb találkoztam egy öreg írrel, talán a legnépszer bb emberrel mind délen, mind északon, vesztett pereknek egy öreg ügyvédjével. is a századik életéve felé közeledett, és jól ismerte a Dunbarra House történetét. - A Dunbarra House tragédiája? Négy vagy öt különböz változat létezik tudatta velem ez a nagy öreg, akit az írek csak “bíró”-nak neveznek, mivel igen sokan járnak hozzá tanácsért: a legtöbben azt kérik, hogy döntsön a viszályukban, és nem azt, hogy pert indítson. Ezek az emberek többre tartják t Salamonnál, aki nem ismerhette a bölcsességhez annyira szükséges ír balladákat. - És az igazi történet? Ismeri, feltételezem. De el ször is, ön szerint tényleg kísértet jár a házban? - Hát persze. No és, tudja, elég jól ismertem Fiona Kittalugh-t, aki a Dunbarra House kísértete immár negyvenhárom éve, a halála napja óta. - És... látta... mióta meghalt? - Fionát? Nem. Többször visszatértem Dunbarrába. Mindig úgy éreztem, a szomszéd szobában van, szobáról szobára oson, észrevétlenül, mint ahogy élete utolsó éveiben tette. - És volna az, aki mindig újra bezárja a spalettákat?

- Minden bizonnyal. Tudom, az öreg Tedre szoktak gyanakodni, de nem az: elvesztette a kezét Fiona miatt. - Tehát is ismeri a történetet. - Hogyne, de sose beszél róla. - És ön, ön hajlandó lenne elmondani nekem? - Ha óhajtja. Úgy kezdeném, hogy hol volt, hol nem volt... de talán menjünk el hozzám. Majd jó t z, jó whisky és egypár jó havanna mellett. Így sikerült megismernem a következ történetet. Volt egyszer egy ír, aki nagy vagyonra tett szert, pedig nem vándorolt ki Amerikába. Sean Kittalugh pont abban a pillanatban jött a világra, amikor az anyja éhen halt. életben maradt, hála annak a kecskének, amelyik anyja egyik barátn jéé volt, ugyanis az egész országban éhínség pusztított - Európa egyik utolsó nagy éhínsége. Arra kényszerítette az embereket, hogy a mez k füvét egyék, és mindenütt, minden pillanatban hullottak, mint a legyek, hogy egy hang nélkül távozzanak a világból. felsége, a kegyelmes brit uralkodón kérésére a gazdag földbirtokosok építkezésekbe kezdtek, hogy munkát adjanak az éhhalál küszöbén álló férfiaknak és n knek. E gazdag földbirtokosok közül többen engedtek ugyan ennek a felhívásnak, de hogy jelezzék a korona iránti ellenséges érzelmüket, tökéletesen használhatatlan, “ rült” építményeket hoztak létre. Az elképedt turista ma is több mint száz kilométerre a tengert l váratlanul egy világítótorony lábánál találhatja magát. Sean Kittalugh látta meghalni az apját a kimerültségt l, egy olyan telepen, ahol k gömböt építettek, négyháznyi magasat, mivel a világ legnagyobb k gömbjének készült. És hogy ne veszítse el azt a napi néhány pennyt, amit az apja hazahozott, a kis Sean rögtön átvette a helyét, különben elfoglalta volna a telepkapunál egész nap ott várakozó három vagy négyszáz ember közül az els . És lassacskán, talán se tudta, miért vagy mi módon, ahogy feln tt, Sean Kittalugh egyre több pénzt keresett; “aranykeze” volt. Egy szép napon egyszer kis alkalmazottként kereskedni kezdett, a legszerényebb módon: zöldséget árult faládáról a dublini járdaszélen. Amikor megn sült, már több mint negyven üzlet volt a birtokában, ebb l kett Liverpoolban és egy Londonban! Amikor Mrs. Kittalugh világra hozta els gyermeküket, egy kislányt, akit Fionának kereszteltek el, Sean Kittalugh úgy határozott, hogy egy szép házat építtet a Cabinteelyb l Clonmelig viv úton, azon a helyen, ahol anyja, miközben egy fakunyhóban életet adott neki, örök nyugovóra tért. Így hát három év múlva elkészült a Dunbarra House.

Mary Kittalugh, a második lányuk, már a nagy és szép új házban született. Mint jó írekhez illik, Kittalugh-ék gyorsan megtalálták a helyüket, és számos barátra tettek szert a környéken. Mindegyik Kittalugh jól lovagolt, és rendszeresen vadászott, vasárnap mind részt vettek a misén, aztán a vecsernyén ebéd után. A pap a család tanácsadójává, gyóntatójává és barátjává vált, és háromszor yagy négyszer egy héten vacsorázni vagy ebédelni is járt hozzájuk. Mikor Fiona Kittalugh elérte a nagykorúságot, és Gork egy kolostorában befejezte tanulmányait, Mr. és Mrs. Kittalugh elhatározták, megünneplik, hogy lányuk kilép a nagyvilágba. A század elején Írországban egy ilyen nagy ünnepen sok barátot hívtak meg, gyakran többet, mint amennyit a ház be tudott fogadni, hisz mindig találták elegend szobát és ágyat, akár ötezret is a környéken. Annyi id re hívták meg ket, “amennyire akarták”, mivel furcsa lett volna egy ilyen meghívásnak végs határid t szabni, de azért mindenki tudta, hogy a meghívás b egy-két hétre szól. Volt ott lóverseny, gyermekek számára szamárverseny, három vagy négy jó falkavadászat - ez sose volt kevesebb, mint nyolc-tíz óra lovon -, egy nagy, mindenki számára nyílt verseny: a “point to point”, azaz igazi lóverseny, amely szívós lovasokat és f leg szívós lovakat igényélt. Számos ebéd, vacsora, reggeli, piknik, falusi mulatság kísérte ezeket az ünnepségeket, és nem utolsósorban a fiatalság számára legalább egy nagy bál. Amikor egy lány abba a korba került, akárcsak Fiona Kittalugh, hogy “kilépjen a nagyvilágba”, magára vette legszebb ruháit; és miel tt elhagyta volna szobáját, ám sose hamarabb, mint egy órával a vendégek érkezése után, anyja, nagyanyja és nagynénjei, ha voltak, feldíszítették a család legértékesebb ékszereivel. Kittalugh papa elhatározta, hogy rendesen megszervezi a dolgokat, és nemcsak az összes barátját, ismer sét és az összes el kel ségeket hívta meg a környékr l, hanem dublini barátait és üzlettársait is. Az eljövend ünnepségek legels jele, hat hónappal a kit zött id pont el tt, egy szabón megjelenése volt Corkból. Mrs. Kittalugh szobájától nem messze helyezték el. Az összes n t, a ház úrn jét l kezdve a legutolsó cselédig, neki kellett felöltöztetnie. A férfiak pedig Dublinba mentek ruhát csináltatni, két szabóhoz, akiket Mr. Kittalugh választott ki. Egy hónappal a kit zött id pont el tt Mr. Kittalugh több mint egy tucat jól betanított dublini szolgálót fogadott fel; a Dunbarra House négy cselédje ugyanis, bár tele voltak jóakarattal, és mindig énekeltek vagy fütyültek,

még munka közben is, egyáltalán nem ismerték a finom modort, és nem tudták volna ellátni az összes vendéget. A sima arcú, hallgatag f komornyiknak, aki hajnal óta frakkban járta a házat, csöppet sem esett nehezére, hogy a kezébe vegye a dolgokat: De az agy, az igazi f nök, vitán felül egy nagyon ügyes és nagyon bajszos öreg hölgy volt, aki egy birodalmi marsall méltóságával, uralkodott és parancsolt. E kett s vezetés alatt a két szakácsn , a cselédek, a szobalányok, az inasok és a lovászok sürgése hamar háttérbe szorította a szokásos cselédi szolgálatot, hogy a pincék, az udvarok, az istállók, az éléskamrák rendben tartása ne az el kel vendégsereg szeme el tt folyjon. A bajszos matróna hosszasan tárgyalt Mrs. Kittalugh-val az újonnan jött vendégek elhelyezésér l, azután néhányuknak a padláson csinált helyet, amelyet két hálófülkévé osztottak, az inasokat az istállókba küldte, a komornyiknak egy konyhába nyíló szobát jelölt ki, maga meg az els emelet egy másik kis szobájában ütötte fel f hadiszállását, amely az udvarra és az istállókra nyílt, és ahonnan mindent láthatott, uralhatott, irányíthatott. A matróna jól ismerte az egész ház népét, kivéve a kis segédszakácsn t, akit a legutolsó percben vettek fel, mert a két szakácsn igényt tartott rá. Gesztenyebarna hajú, nagy, barna szem lány volt; háta közepéig omló haját a f pincér és a “marsall asszony” minden intelme ellenére sem fogta össze. A marsall asszonynak azt sem sikerült elérnie, hogy az esti ima után felmenjen aludni, mint a többiek. Vagy a konyhaajtón, vagy akár egy ablakon át kiszökött, és másnap álmában találtak rá a pincében vagy a pajtában, s t egyszer egy öreg tölgyfa odvában a kert mélyén. Nem kellett sok, hogy elöntse a méreg, és ilyenkor rejtélyes nyelven beszélt, amelyen senki sem értett. Egyik reggel cigányok haladtak el az úton.: A kis segédszakácsn különös, rekedt hangon elkiáltotta magát, mire visszafordultak a cigányok, meg ledobta cip it, megindult mezítláb, futva, átugrott a kerítésen, hogy ne kelljen kinyitnia a rácsos kaput, megcsókolt egy fél tucat piszkos gyereket, és menet közben felkapaszkodott a lakókocsik egyikére. Már azt hitték, elment, de ahogy leszállt az est, visszatért. Amikor a matróna elé vezette a komornyik, magyarázni kezdte, hogy ez az családja volt, s miután észrevette, hogy k azok, elment velük a szomszéd faluig, ahol letáboroztak. Lesütött szemmel ígérte meg, hogy többé nem fog így futni az úton, nem ugrál át a kerítéseken, és f leg nem veszi le bárhol és bármikor a cip jét.

Egyik este, amikor fekete, nehéz elektromosan feltöltött felh k kúsztak el lassan a csöndes vidék felett, egy inas utánament a pajtába, majd bezárta az ajtót. A fiatal cigánylány mosolyogva hárította el a közeledését, majd amikor a férfi a szénába próbálta dönteni, könnyedén kiszabadította magát. Ráébredve, hogy a lány kicsúszik a keze közül, a férfi az ajtóhoz rohant, és elállta az útját. - Nem, Wicka, nem ám, angyalom. Velem nem járatod a bolondját. Hagytad, hogy kövesselek, hogy ide jöjjek utánad, és most gúnyt zöl bel lem? - Te hülye, engedj ki, különben... - Különben? - Semmi. Engedj ki! Válaszul a fiatalember rávetette magát. A lány egy perdüléssel kisiklott alóla, de a fiú elkapta a karját, majd ujjaival felszakította a blúzát. - Idióta! Te akartad! Érezte a lány ujjait a füle mögött, és hirtelen elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, tárva-nyitva állt az ajtó, és nem volt ott senki. Vacsoránál asztalszomszédja kíváncsian nézegette. - Hogy szerezted ezt a karmojást a nyakadon? - Miféle karmolást? - Nézd meg magad a tükörben, és meglátod. Wicka mosolygott, ragyogó szemekkel. - Te voltál, lefogadom! - mondta az inas, megtapintva a hosszú sebhelyet a nyaka körül. - Talán. Talán rosszul viselkedtél, és megérdemelted az akasztott ember sebhelyét - mondta nevet szájjal, de egyúttal merev, kemény tekintettel. Az inas két napig, mintegy robot, végezte munkáját, aztán a harmadik nap este felment a pajtába, és az övénél fogva felakasztotta magát. Másnap reggel a matróna és a f komornyik kihallgatást kértek Mr. és Mrs. Kittalugh-tól. A cselédek mind azonnal el akarták hagyni a házat, akár a bérük felvétele nélkül is. Hallani sem akartak arról, hogy egyetlen órát is egy fedél alatt töltsenek ezzel az iszonyatos ördögi cigánylánnyal. Az els rontás után majd jön a többi. - Dublinban még maguk ragaszkodtak hozzá - jegyezte meg Mr. Kittalugh. - Igen, uram, de nem tudtuk, hogy boszorkány. - Miért gondolják, hogy boszorkány? - A neve magáért beszél, nem, uram? - Wicka?

- Úgy tudom, Wicka a boszorkányok régi szász neve - válaszolta a matróna, továbbra is nagyon méltóságteljesen. - Wicka? Igen, valóban, ebb l származhat a witch (boszorkány) szó. Gyakorlatias asszony lévén, Mrs. Kittalugh, megkérdezte, nem az lenne-e a legegyszer bb, ha távozna a cigánylány. A f komornyik kijelentette, hogy valóban, ez lenne a megoldás, de csak akkor, ha távozása nem hoz rontást a házra. - Ezt vállalom - mondta Mr. Kittalugh. - Vezessék hozzám. Az irodámban várom. Amikor megjelent a fiatal lány, Mr. Kittalugh felállt, hellyel kínálta, köhécselt, nem tudta, hogy fogjon hozzá. - Azt akarja mindenki, hogy menjek el, ugye, uram? - Nos, hát igen... De ho... honnan tudja, Wicka? - Tudom. Mit tegyek, uram? - El ször is kártalanítani szeretném, mivel biztos vagyok abban, hogy semmi rosszat nem követett el - mondta Mr. Kittalugh, majd kihúzta íróasztalának egyik fiókját, és kivett bel le három szép guinea aranyat. - Nekem nem kell pénz... - Fogadja el t lem, Wicka. Szerintem jár önnek ez az összeg. És most pedig összekészíti a csomagját, és aztán én magam viszem el Cabinteelybe, ahonnan már eljut Dublinba. - Ezek szerint ön nem fél az átkomtól? - Miért? Nem tettem magának semmi rosszat. - És ön személyesen kísér el Cabinteelybe? - Igen, Wicka. Félek, hogy... - Igen, értem, és köszönöm önnek, uram. Ebben az esetben elfogadom. Az indulás pillanatában Wicka kiegyenesedett a kis bricskában, hogy egy pillantással végigmérje a cselédeket, akik, mintha véletlenül kerültek volna oda, némán álltak az udvaron. - Még visszajövök! - mondta, majd leült, és azt suttogta: - Készen vagyok, uram. Senkit sem átkozott meg, és ez a lényeg. Három nappal kés bb megérkeztek az els vendégek, és senki sem gondolt rá többet. Az ünnepelt, körülrajongott Fiona boldog volt, és Mary, a tizenhét éves húga a hetedik mennyországban érezte magát. Sem Fiona vonásainak finomságával, sem rózsás arcszínével nem rendelkezett, de szeme és ragyogó mosolya öregek rokonszenvét és fiatalok szertelen vallomásait vívták ki számára. Így hát táncrendje jóval el bb betelt, mint Fionáé. De

Mary csak egy férfit látott, az elb völ ballykeeryi Timothy O'Toole-t, akit mindenki csak Lord Timnek hívott, amióta az a nevezetes tisztesség érte, hogy meghívták felsége, a kegyelmes uralkodón evez sversenyére, Cowesba. Tim O'Toole évek óta abban a korban volt, amikor már n sülni szoktak úgy harminc felé járt. Fiona nagyon fiatal lány volt a számára, Mary pedig gyermek. Földjei voltak, meg egy egész falva Kerry grófságban. Anyja angol volt, úgyhogy részben Angliában nevelkedett, innen származott jó modora és az öltönye. Számos, egy vagy több eladó lánnyal megáldott anya érdekl dött élénken iránta, de siker nélkül; nem úgy nézett ki, mint aki házasságra lenne kapható. Elfogadta Mr. Kittalugh meghívását, mint ahogy id nként másét is, mert afel l nem volt kétsége, hogy ha nem is azért megy el, hogy elvegyen egy lányt, legalább jó társaságban lesz, ahol keményen ihat a férfiakkal, anélkül hogy csorba esnék el kel megjelenésén vagy a hölgyek iránti szívélyes modorán. És nem utolsósorban, mert kiváló lovas és jó vadász volt. Erósz, a szerelem bájos kis istene, úgy t nik, igen szeszélyesén viselkedik Írországban, azaz összevissza lövöldözi nyilait, néha oda se nézve. Dunbarra House-ba a bál estéjén érkezett még, és egy szép háromszöget hozott létre. Miután Lord Tim a délután nagy részében Mary Kittalugh társaságában vágtázott, aki versenyben kétszer legy zte, a nagy lépcs ház aljához ment, és a táncosok közé állt, akik ott várták, hogy Fiona “kilépjen a nagyvilágba”. Fiona épp akkor kapta meg anyja karköt it és dédanyja gyöngy nyakékét, azt a nyakéket, amely ezek után az tulajdona lesz, egészen addig, amíg egy lánya vagy egy unokája abba a korba nem lép, amikor már viselheti. Csodálatosan érvényesült zöld szatén, sonkaujjú blúzán, amelynek vállait egy komorna igazgatta puffossá. El ször viselt puffos vállakat, de ugyanígy teljes újdonság volt a kontya mellé t zött tollbokréta is, amely úgy fénylett, mint egy konyhai serpeny . Végre kinyílt az ajtó, és Fiona, anyja kíséretében, megjelent a lépcs tetején. A lent álló vendégek lelkes hurrát kiáltottak. Ez volt az a pillanat, amikor Timothy O'Toole szenvedélyesen beleszeretett Fionába, annyira beleszeretett, hogy megszorította Mary karját, és azt mondta neki: - Mary, annyira szép a n vére, és annyira szeretem! Ugyancsak ez volt az a pillanat, amikor Mary, alighogy

meghallotta ezeket a szavakat, egy csapásra megértette, hogy szereti Timothyt, amióta... amióta csak világ a világ. - Lord Tim, ön téved... Ön engem szeret! - És miért, kérem szépen? - Mert én vagyok az és nem a n vérem, aki szereti önt! Lám, ilyen egyszer ! - Várja meg, amíg megkérdezem t le, maga kis ördög - mondta Timothy, és fogait kivillantva nevetett, majd átvágott a táncolók tömegén, hogy táncba hívja Fionát. - Sajnálom, Lord Tim, de ezzel az els tánccal életem férfijának tartozom, annak a férfinak, akit legjobban szeretek a világon. - Hát az csak én lehetek - mondta Timothy. - Ha megengedik a fiatalok... ebben a pillanatban én vagyok az - mondta Mr. Kittalugh, miközben lányát a szalon felé vezette, ahol a heged k azonnal rázendítettek. - Azt hiszem, lányom, ez itt egy vallomás volt - mondta Mr. Kittalugh. - Ó, papa! Nem volt ez komoly... Lord Tim alighanem minden lánynak ugyanezt mondja Írországban... és Angliában is. És Mr. Kittalugh, aki a legkomolyabban kering zött a világon, mivel mindent a lehet legkomolyabban csinált, nem vette észre lánya szemében a könnyeket. Fiona épp ebben a pillanatban értette meg, hogy igen, szereti a szép Timet, amióta... amióta csak világ a világ, természetesen! Lord Tim hiába fáradozott, Fiona nem táncolt többet. A második tánc alatt azonban hajlandó volt el bb a büféhez menni vele, ahol Tim egy pohár pezsg t nyújtott át neki, majd az egyik ablakon át kimentek a lampionokkal kivilágított kertbe. . . - Fiona, szeretem magát. Megkérhetem az apjától a kezét? . ^ - Lord Tim; maga csak incselkedik. Egy férfi nem lesz szerelmes csak így, els látásra. - De Fiona, most már kilenc napja látom magát! Volt id m gondolkodni, nem? - Nem hiszek az ilyen fellobbanásokban... legalábbis a fiúknál. - És a lányoknak mért lenne meg ez az el joguk a fiúkkal szemben? - Nem ezt mondtam. Meg végül is egy lány sokkal bölcsebb, sokkal józanabb természeténél fogva, mint... mint egy férfi. - Mint egy fiatalember, ugye, azt akarta mondani? Öregnek talál? - Dehogy, Tim. Ön... - Milyennek talál?

- Ha jól meggondoljuk a dolgot, nem tartozik önre. Most menjünk vissza, jó? - De meg kell hogy hallgasson, Fiona. Mostantól fogva az életem a kezében van. Tudnom kell, mit gondol rólam, mit érez irántam. Komolyan beszélek, hát nem érti? - Feltéve, hogy igazat - mond, hogy komolyan beszél, hogy... hogy ön valóban feleségül kíván engem venni... - De hát esküszöm magának. - Ne esküdözzön itt összevissza, Lord Tim, és ne szakítson, többet félbe, különben visszamegyek! - Rendben, hallgatom. - Szóval azt mondtam... - Feltéve, hogy igazat mondok, és ön jól tudja, hogy így van, hiszen lefogadom, hogy ön is... ó, igen! Nem lehet másképp, ugye? - Utoljára mondom, Lord Tim, hagyjon beszélni. - Néma vagyok, néma, esküszöm önnek... hallgatom! - Nos, újból kezdem, de ez a legutolsó alkalom. Feltéve, hogy ön igazat mond, és valóban feleségül kíván venni, ha maga tényleg egy komoly férfi, tartozik magának azzal, hogy gondolkodik, hogy majd újból beszél velem err l, nem tudom... három vagy négy hónap múlva, vagy ami még illend bb, el bb apámmal beszél. - Tüstént beszélek vele. - És én vissza fogom magát utasítani, Lord Tim! Ha három hónap múlva nem változtatta meg a véleményét, három hónap múlva és egy nappal sem el bb... megengedem, hogy beszéljen az apámmal. - És akkor mit fog mondani? - Nem tudom. Ha még mindig nem leszek férjnél, ha tisztesnek találom az ajánlatát, ha végül is úgy érzem, hogy egy nap képes leszek szeretni önt, talán azt fogom mondani, hogy várjon még. - Mire várjak? - Hogy ezúttal én szeressek magába. - Mivel még nem szeret? - Ó, dehogynem, kedvelem önt... - Nem err l beszélek, Fiona. Szeret engem? Úgy érzem, igen, és hogy egyszer en próbára akar tenni. Ez az ön joga, és én várni fogok. - Ebben az esetben ön holnap elutazik, és nem jön vissza három hónapnál el bb; különben ennek a várakozásnak semmi értelme, semmi értéke nem lesz.

- Legalább írhatok önnek, Fiona? - Többet érne az elmélkedés teljes csöndje, de ha ragaszkodik hozzá, igen, írhat. Csakhogy esetleg nem válaszolok önnek. Mary ebben a pillanatban ért oda. - Ah! Mindenütt titeket kerestelek. Mondta neked Lord Tim? Azt hiszi, téged szeret, pedig belém szerelmes. - Tényleg? Mondta neked? - Nem, te hülye. Mivel azt hiszi, téged szeret, de még nem tudja, hogy téved. De jelen pillanatban ez lényegtelen. Na, jöjjön, táncoljon azzal; akit szeret, anélkül hogy tudnál - kiáltotta Mary. Elkapta Tim kezét, és a táncolók felé húzta. Miután rendbe rakták a házat, az utolsó vendég távozása után egy héttel, a Dublinb l jött cselédek is elutaztak. Még napokig túl csöndesnek, üresnek, elhagyatottnak t nt a ház. Lassanként mindenki visszatért régi szokásaihoz, és helyreállt a rend. Eltelt egy egész hónap, és Lord Timr l semmi hír. Hímzése felett mosolyogva Fiona azt gondolta, hogy kér je talán tiszta szívéb l beszélt, komoly a szándéka, így hát várni fog, mint ahogy megállapodtak, három hónapot, miel tt visszajön, hogy lássa t. A harmadik hónap végén néhány napot lázas várakozásban töltött, egészen addig, amíg meg nem tudta, valami pletyka útján, hogy Tim O'Toole Londonban van. Fiona szomorú volt ezen a napon. A negyedik hónap végén, még mindig a legcsekélyebb hír nélkül, megértette, hogy helyesen döntött, amikor nem vette komolyan Lord Timet, aki már valószín leg távozása másnapján teljesen elfeledte t. A tél csöndesen, nagy hideg nélkül telt el a finoman szitáló es ben, amely annyira finom volt, hogy nem lehetett tudni, vajon esik-e ez az es , vagy csak ott függ a leveg ben. Azután visszatért a nap, újból n ni kezdett a f , és újból szép zöld lett az egész vidék, olykor már szinte kék mélyzöld, amilyet Írországon kívül nemigen lehet látni. Újabb hetek teltek el, majd egy reggel, el ször az évben, tárva-nyitva hagyták a konyha ajtaját. Mintha épp erre a napra várt volna, belépett mezítláb a kis cigánylány a konyhába, mosolygott, de senkinek sem köszönt, és leült a t z mellé. Fiona a szalonban volt, az imént látott hozzá a hímzéshez. Mrs. Kittalugh nem érezte jól magát, ágyban maradt, férje pedig már el nap Dublinba utazott; és végül Mary, mint most már hónapok óta minden reggel, a kis autóval elment a faluba, hogy elintézze a bevásárlást és elmenjen a postára. Fiona, mivel a konyhából szokatlan felfordulást hallott, és nem

akarta, hogy anyját felébressze a zaj, letette munkáját, és lefelé indult. A lépcs aljánál ott találta az öreg szakácsn t, aki jajgatott. - Visszajött, hogy átkot hozzon ránk. Tudtam én jól, hogy vissza fog jönni. Ezek mindig visszajönnek! Boszorkány, boszorkány, akit el kellett volna égetni, mint a régi szép id kben. - Mit fecseg itt össze, Murphie? Mi történik itt? - A cigánylány, kisasszony. Ott van a konyhában. Már készül gonosz varázslatára, és ránk iszonyú kínok várnak, és elpusztulunk mind. El kell menni a plébánosért a faluba! - Ne beszéljen ilyen képtelenségeket, Murphie. Engedjen oda! A nagy konyha egyik végében három félelemt l dermedt cseléd állt, a cigánylányt nézték, aki ügyet se vetett rájuk, és épp egy lábas vizét tett fel a t zre. Fiona a legnagyobb nyugalommal el ször a konyhakést vette el Ted, a lovász kezéb l, majd megkerülve a nagy asztalt, visszatette a fiókba, a helyére. - Maga Wicka, ugye? - Minek kérdezi, ha egyszer megismert? - mondta a cigánylány, miközben a blúzából egy kis zacskót húzott el , és tartalmát a t zön melegített lábas vízbe szórta. - Nem, nem voltam biztos abban, hogy felismertem. Nohát, mit akar? Mért tört be ide, hogy mindenkit halálra rémisszen, ahelyett hogy csöngetett volna az ajtón? - Az ajtó talán zárva maradt volna, nekem meg dolgom van itt. - Mi itt mindenkinek kinyitjuk az ajtót, Wicka. Mit akar? - A f nökkel kell beszélnem, hogy visszaadjam az aranyát. Nekem nem kell. - Az apám aranyat adott magának? Akkor jó szívvel adta, Wicka, és nem kellene visszautasítania. Ha úgy gondolja, hogy az apám hasznára válhat, vissza kell jönnie. - Nem, soha többet nem jövök vissza, de dolgom van el bb. - Sajnálom, Wicka, de arra kérem, távozzon. Maga félelmet kelt a cselédeinkben, és ezért nekem... - Kötelessége, hogy kitegyen az ajtón. Mindent, amit csak akar, de el bb befejezem. - Micsodát fejez be? Mire készül? - Ez Csak az én dolgom. - Maga nincs egészen az eszénél, Wicka. Nos, keljen fel és menjen innét mondta Fiona, miközben odalépett hozzá, és megrázta a vállánál fogva.

- Ne érjen hozzám! - sziszegte a cigánylány, és kihúzta magát. - Menjen innét, Wickal! Menjen innét, nehogy Tedet kelljen kérnem, hogy tegye ki innen magát. És újra megfogta a cigánylány vállát. - Mit bánom én, maga akarta! - kiáltotta Wicka. Felrúgta a lábast, majd kezét a hamura csorgott folyadékba mártotta, megfordult, és ujjai közé fogta Fiona arcát. - Fizetni fog a többiekért! A Sátánra, átkozott legyen a szégyen, a kétségbeesés és a halál fátylával, örök fátyollal az id k végezetéig! Fiona sikoltására, amely inkább a félelemt l, mint a fájdalomtól tört ki bel le, Ted, a lovász azonnal feléledt tompultságából, és hátracsavarta a cigánylány két karját Wicka egy sikló mozdulatával megfordult, és kíméletlenül megharapta Ted kezét. - Veszett fúria! - szitkozódott Ted, miközben megragadta, hogy kidobja a nyitott ajtón. - A keze... Maga kezet emelt Wickára! Igen, meg fogja látni a halálát, a keze halálát... ahogy meghal a lába el tt, egészen összezsugorodva, mert én a gy löletemet ráköpöm! Rendkívül ügyességgel tényleg a lovász kezére köpött. Már mindenki azt hitte, messze jár, amikor egy k betörte a szalon egyik ablaküvegét. Véres zsebkend be volt csomagolva, három aranyguinea-vel együtt, amelyek olyan zöldesek voltak, mintha hosszú id re el lettek volna temetve. Miután utasítására a cselédek feltörölték a vizet, a tüzet újra meggyújtották, és megtisztították a lábast, amelyet Wicka használt, Fiona mindenkit lecsillapított, majd felment a szobájába. Hamutól piszkos és szürke arcán még ott volt a cigánylány ujjainak nyoma. Vállat vont, gondosan rendbe hozta magát elégedetten nyugtázta, hogy az anyja nem hallott semmit, aztán újból lement, és hozzáfogott a munkájához. Még ha babonás lett volna is, akkor se sejthette volna egy pillanatig sem, hogy Wicka jóslata és átka milyen hamar beteljesül. A következ szombaton kezd dött a tragédia. Mivel az imént egy nagy citromtortát készített, Fiona újból lejött a konyhába, hogy megkeresse a zsebkend jét, amelyet köténye zsebében hagyott. Helyén egy gy rött levelet talált. Még miel tt felfogta volna, hogy eltévesztette a kötényt, elolvasta az els szavakat: “Imádott Fionám!”

Remegve, bénultan dadogta: “Sz z Máriám, Szent Mária, egek anyja, add meg nekem, hogy tévedés, félreértés legyen” Lassan az ablak felé ment, kinyitotta a levelet, szavakat, mondat foszlányokat látott, amelyek lángnyelvekként táncoltak a szeme el tt: “...minden este újra és újra olvasom csodálatos leveleit... Igen, tudomásul vettem, hogy várnom kell még... amíg meg nem értem, miért és hogyan lehetséges, hogy csak önt szeretem, miközben tévedek... Minek ez a sok rejtély, Fiona drága... Ön mért nem az, akinek hiszem, és mit Számít, hogy az-e, akit Szeretek! Az öné vagyok, tudja jól...” Kinyílt az ajtó, és hirtelen becsukódott. Könnyein keresztül a húgát látta maga el tt, sápadtan, lángoló szemekkel. Add vissza azt a levelet! Nem a tied, tudod jól! - Mért van rajta a nevem? - Hát olvasd el, és meg fogod érteni! Egyébként itt az ideje, hogy megértsétek mind a ketten, te meg . - Hogy mit értsünk meg, Mary? - Hogy engem szeret, és engem fog feleségül venni! - De mivel magyarázod, hogy ez a levél... és minden bizonnyal a többi is, nekem szól? Hogyhogy nem kaptam meg ket soha? - Idióta vagy, vagy pedig játszod a hülyét? - Azt hiszem, értem, Mary... és... és... ez borzalmas! Mégis, bízom benne, hogy meg tudod magyarázni nekem. - Mindig van valamiféle magyarázat, Fiona, és tökéletesen sikerült megértened, hogy én levelezek Lord Timmel. Teljesen véletlenül került a kezembe legels levele, két nappal az elutazása után. Te válasz nélkül félretetted volna, ismerlek. Csakhogy én szeretem t, érted, szeretem! És is szeret engem... és lassan kezdi megérteni, bár talán most még nem fogja fel, hogy miközben azt hiszi, téged szeret, belém szerelmes. - Azt akarod mondani, Mary, hogy te válaszoltál neki, aláírva az én nevemet? - Hát persze, te idióta! Hogy lett volna másképp? - És ha én mindent megírnák neki? - Remélem, pont ezt fogod tenni. És akkor megérti végre, csak mert elolvassa a leveledet, hogy engem szeret, miközben azt hiszi, téged szeret, hogy az, akit szeret, ahogyan csak egyszer szeret az ember, nem lehet más, mint aki szinte minden áldott nap hosszú leveleire még hosszabbakkal válaszolt, igazi szerelmes levelekkel, jövend hitvese leveleivel!

- De szegény Marym, attól a pillanattól fogva, hogy megérti, mit tettél. Tim iszonyodni fog t led. Ha te nem szégyelled magad, helyetted is szégyellni fogja magát. Engem szeret, pedig azt hittem, hogy nem szeret, hogy elfelejtett... - Hát persze hogy elfelejtett. Csak egy arcot kell kicserélni, és megérti. - Meg egy aláírást. - Meg fogja érteni, hogy szerelemb l tettem, hogy megmentsem egy szörny séges tévedést l. Meg fogja érteni, hogy egy percig se tétováznék, hogy bármit megtegyek érte, hogy akár a pokolba, akár a világ végére is elmenjek... és ez dönt felfedezés lesz számára, és én e felfedezés felé vezetem szép lassan leveleimmel már hónapok óta. Most már ez tény, és nem tehetsz semmit... csak siettetheted a végkifejletet. - De Mary, a n véred vagyok! - Tim pedig az a férfi, akit szeretek, és aki szeret engem, még mindig nem érted?! Ehhez képest nem vagy te semmi, Fiona... semmi! - És ha tévedsz? Ha Tim, mégiscsak engem szeret? - Az nem lehet, hogy tévedjek, ha róla van szó... most, hogy úgy ismerem, mint ahogyan csak egy szerelmes n ismerheti a férfit, akit szeret. De tudd meg mindenesetre, ha balszerencsédre tévednék, egyetlen pillanatig, egyetlen másodpercig sem haboznék, hogy elsöpörjelek az utamból, hogy félretoljalak. Látod, Fiona, túl kés most már visszacsinálni, túl kés ... És amit tettem, az mind semmi ahhoz képest, amire kész vagyok, hogy megóvjam szerelmemet! - És apánk és szegény anyánk, mit fognak mondani, ha megtudják? Gondoltál erre? - Nem, de nem is érdekel. Csak Timet szeretem, egészen az övé vagyok, már én vagyok , bár nem is sejti, és közben csak engem szeret. Csinálj, amit akarsz, mondj, amit akarsz, legfeljebb az utolsó fátylat téped le el tte, sietteted t a lábaim elé, a karjaimba, majd amikor már végre megértette. Fionának többszöri kísérlet után sikerült végre befejeznie magyarázó levelét, és ebben a levélben húga tettét úgy írta le, mint egy szerelmes kamasz lány gyerekes, nem szándékosan gonosz csínyét, és a végén burkoltan fogalmazva arra kérte Tim O'Toole-t, kezdjék újra, az elejét l kettejük kapcsolatát, és választ ígért, ha Tim írni szándékszik neki. Hogy minden újabb félreértést elkerüljön Maryvel, miel tt elküldte volna, megmutatta neki a levelet. - Nem szólok semmit a szüleinknek, és meg fogom kérni Timet, hogy bocsásson meg neked és felejtsen el mindent.

- Tedd, amit jónak látsz, Fiona, számodra a játszma elveszett. Már túl kés . Annyira biztos vagyok benne, hogy megígérem neked, nem írok, amíg nem válaszol a leveledre. - Ahogy akarod, Mary. Egy óra múlva megkezd dött a tragédia. Fiona észrevette, hogy Ted befog a kocsiba. - Hova megy, Ted? - Táviratot viszek Miss Maryt l, miss. Maga is jönne? - Nem, egyedül megyek. Adja ide azt a táviratot. Én majd elviszem. - Az a... - Adja ide a táviratot, Ted! Tim O'Toole volt a címzett. Olyan sápadtan, mint a papír, amelyet remeg kezében tartott, Fiona ezt olvasta: BETEG HÚGOM AZT KÉPZELI HOGY ÉN ÉS ESZEL S LEVELET KÜLD MAGÁNAK. NAGYON KÉREM NE VEGYE FIGYELEMBE. LEVÉL MEGY. LOVE. FIONA. Ahogy visszament a konyhába, Fiona ott találta Maryt, aki az imént szobája ablakából látta, mi történt, és futva érkezett oda. - Én nem kértem t led semmit! Miért ígérted meg, hogy nem írsz, és aztán elküldöd ezt a szörny séges táviratot? - Szegény Fionám; a háborúban, akárcsak a szerelemben, mindent szabad! Jól meggondolva a dolgot, a leveled annyira ügyesen van megírva, hogy ez a távirat mégiscsak szükségesnek látszott. - Irtózom t led! Szörnyeteg vagy, Mary! - No nézd, tépd szét a leveledet, és én széttépem a táviratomat. Valamit valamiért... egyfajta fegyverszünet? - Fegyverszünet, mert különben te háborút akarsz, ha jól értettem? - Figyelmeztetlek, Fiona, ez háború életre-halálra. - Nos, igen! Igazad van, ez a háború életre-halálra megy! El akarod rabolni a szerelmemet, és valóban azt hiszed, sikerülni fog neked. De tudd meg lem, hogy sohasem fog sikerülni, azon egyszer oknál fogva, hagy ez háború, életre-halálra szóló háború, nagyon is jól mondtad, és te bele fogsz halni, Mary! Fiona ír vére hirtelen elöntötte az agyát, szívét állati düh árasztotta el, amilyet soha nem ismert azel tt. A konyhaajtó mellett meglátta a fejszét, amelyikkel a fát aprítják, és a kezébe fogta. - Fional... Meg vagy rülve? Mit akarsz csinálni?

- Megöllek, Mary. Nincs más megoldás. Meg kell halnod. El reugrott és akkora er vel vágta le a fejszét, hogy csak úgy süvített a leveg ben, mint egy lovaglópálca. Mary szerencsére villámgyorsan a másik ajtó felé ugrott. Sajnos nem vette észre a vödröt, amelybe, földet érve, beleakadt a lába. A következ pillanatban Fiona már felette állt, felemelt fejszével. Ted, aki ekkor ért oda, már csak annyit tehetett, hogy megvédve Mary testét; kinyújtsa karját az ajtón át. A karja ropogott a vágás alatt, ahogy egy vastag ág ropogott volna. A fejsze az ajtó keretébe, vágódott, a két n vér pedig üvöltött Ted keze láttán, amely a szemük el tt zsugorodott, töpörödött a vértócsában a konyhakövön. - Semmiség, Fiona kisasszony, semmiség - mondta Ted, miközben vérz csonkját beborította egy rongydarabbal - Buta egy baleset... teljesen az én hibám... egy fatuskót akartam vágni, amelyet a másik kezemben fogtam... Teljesen az én hibám. - Ted... ó, én szegény Tedem! - Nyugodjon meg, Fiona kisasszony, nyugodjon meg. Na! Ha megengedik, a kis szekérrel elfutok az orvoshoz, hogy egy kicsit ellássa ezt itt nekem. - Ted! Megmentette az életemet - mondta felállva Mary, és egy újabb rongyot kötött a karja köré. - Elkísérem. - Nem! Mary kisasszony. Nézze, most inkább Fiona kisasszonyra legyen gondja. Most már vége ennek az egésznek, és a n vérének szüksége van magára. Az eltompult Fionéval bármit lehetett csinálni. Ted elment, és Mary a karjánál fogva felsegítette n vérét a szobájába. Lefektette, elhúzta a függönyöket, javasolta neki, hogy várja meg nyugodtan az ágyban, amíg hoz neki egy csésze teát, majd újból lement, teljesen lecsillapodva, a konyhába, Elsápadt, amikor meglátta a kezet, amely különösen picinek t nt, mint egy gyermek keze, a konyha kövén. Nagy nehezen kihúzta a fejszét a fából, ahova bevágódott, miután lemetszette Ted kezét. Felszedte és bedobta a kezet a vödörbe, amelyben megbotlott menekülése közben, a fejszét gondosan megmosta a csap alatt, feltörölte a vért a k l, és aztán egy tiszta ronggyal felmosott. Majd miután visszaállította a fejszét a sarokba, az ajtó mellé, és, a véres rongyot a vödörbe dobta, kiment egy ásóért, és elindult a kert végébe, hogy mindent eltemessen.

Mikor végzett, visszajött a konyhába, és vizet tett fel a t zre, hogy teát készítsen a n vérének. Megnyerte az els menetet, de még nem nyerte meg a játszmát. Mit fog mondani, mit fog gondolni Lord Tim azon a napon, amikor végre megtudja az igazat? Biztos, hogy meg fogja érteni t, de azért még mindig itt van Fiona, és ha meglátja Fionát, egy másodperc alatt megsemmisülhet az türelmes munkája. Nem kell neki ekkora kockázatot vállalnia. Meg különben is most már nyílt háború van, végül is. Fiona megpróbált megszabadulni t le, úgy, hogy megöli t, egyszóval már nincs mit tétovázni. Szereti Lord Timet, feleségül fog menni Lord Timhez, vagy bele fog halni, de Fiona soha nem veszi el t le. - Alszol, Fiona? - Nem. - Tessék, idd meg ezt a csésze teát. Meglátod, holnap már minden jobb lesz. Tisztábban fogunk látni. - Mary... Annyira sajnálom... Ted nélkül... - Felejtsd el, Fiona. Ted odaadóan ragaszkodik hozzánk, és biztosra veheted, hogy sose jár el a szája. Na, próbálj meg egy kicsit aludni mondta Mary, és az üres csészével halkan kiment a szobából. Mindig jól alszunk nagy megrázkódtatások, nagy izgalmak után, de hogy egészen biztosra menjen, Mary n vére csészéjébe altatót tett. Sokáig várt, több mint egy órát, miel tt hozzálátott. A kert végébe ment, a kerti házikóba, ahol a lámpákhoz használatos petróleumot és több más veszélyes folyadékot tartottak. Visszatért a konyhába karjában egy nagy üveggel, és ügyesen az asztalra helyezte. Egy szekrényb l kivett egy pudingostálat, gondosan megtörölte. Egészen csöndesen kihúzta a dugót az üvegb l. Sötét folyadék volt benne, de aztán inkább világossárgának látszott, amint Mary óvatosan megdöntötte az üveget, hogy töltsön a tálba. Aztán megint bedugaszolta az üveget, és visszament, hogy a helyére tegye. Egy pillanatig nézte a félig telt tálat, aztán felment a szobájába egy pár rkeszty ért, és gondosan felhúzta. Egyik kezében a tálat fogva, a másikban egy gyertyát, lassan elindult felfele, nagyon ügyelve, hogy a tálat teljesen függ legesen tartsa maga el tt. Fiona ajtaja el tt megállt. Nem volt semmiféle zaj. Ekkor elfújta gyertyáját, letette egy polcra, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Bent már hallotta Fiona mély, nyugodt lélegzését. Úgy aludt el, mint akit fejbe kólintottak. De hogy alszik-e vagy sem, az végül is most már semmit nem változtat a tervein.

- Alszol, Fiona? - kérdezte egészen halkan, közelebb lépve, a tálat két kezében fogva. Mivel nem volt semmiféle válasz, megkerülte az ágyat, abban a kis fényben, amely az ablak függönyein átsz dött. Minthogy Fiona a takarókat az arcára húzva aludt el, Mary szép lassan visszahajtogatta ket. Homályosan vette ki n vére fehér arcának ovális körvonalát. Úgy látszik, a hátán aludt. - Fiona - suttogta, keszty s kezével megérintve a vállát. – Fiona. Jobb lett volna, ha Fiona kinyitja a szemét, de az altató, úgy t nik, megtette a maga hatását, az alvó Fiona ugyanis meg se moccant. - Fiona! - ismételte Mary hangosabban, kicsit megrázva a n vérét. Mintha abbamaradt volna a lélegzés. - Fiona. - Mittt... - Vesztettél, kedvesem, vesztettél! És a legnagyobb nyugalommal a tál egész tartalmát n vére arcára öntötte. Egy röpke pillanatig teljes csönd volt, és ami jött utána, az a ordítás, amelyre Mary várt, annyival er sebb, annyival iszonyúbb, állatibb, végeérhetetlenebb volt, hogy Mary nem bírta tovább, befogta fülét, és a lépcs felé rohant, épp annak a férfinak a karjaiba, aki futva jött felfelé. - Mary kisasszony! Mi történik itt? - Semmi, most már vége. Még a doktor se változtathat semmit se rajta most már - mondta, arrébb lökve, anélkül hogy felismerte volna a család orvosát. Az orvos azért jött, hogy visszakísérje Tedet, aki nem akart éjszakára a szomszéd város kórházába menni. - Hozzon ide egy lámpát, Tedl - kiáltotta a doktor, és máris ott termett a szobában, ahonnan most hosszú, szakadatlan nyögés hallatszott, id nként rekedt nyögés, amely szép lassan éles sikolyokban tört ki, hogy aztán rázendítsen újra, mint télen az ír kéményekben a vihar szele. Aztán végül az ágy fölé hajolt, és az arc helyén el ször csak egy véres hústömeget tudott kivenni. - My God! - mormolta egész halkan az orvos, majd Ted felé fordult. Menjen, forraljon fel nekem egy nagy lábas vizet, és hozzon még kéthárom lámpát... és aztán a táskámat is, lent hagytam a konyhában. Hozza gyorsan! Az éjjeliszekrény mellett volt egy kanna víz, megfogta és lassan locsolni kezdte a párnán nyugvó egész nyög szörny séget.

Amikor két órával kés bb O'Leary doktor kijött Fiona szobájából, Sean Kittalugh-ba és feleségébe ütközött, akik ott vártak a folyosón. - Alszik. Jöjjenek - mondta. - Doktor... Mary volt... - Igen... érthetetlen. Olyan büszke, és csak úgy úszik a boldogságban. - Holnap idehívom egy dublini kollégámat, de attól tartok, Mary megbolondult, szegény barátaim. És talán jobb is így. - Istenem! - jajdult fel Mrs. Kittalugh. - És Fiona? - Szerencsére csukva volt a szeme, és a... a húga nem látta, vagy nem figyelt fel rá, hogy muszlin alatt alszik. - Igen, a szúnyogok miatt - f zte hozzá az anyja. - Megóvta egy kicsit. Nem hiszem, hogy a szemét érte, de... meg kell hogy mondjam maguknak... Fiona soha többé nem mutatkozhat az emberek el tt. Azt akarja ezzel mondani, hogy... annyira el lett csúfítva, hogy... Sean Kittalugh nem merte befejezni a mondatot. - Igen, szegény barátaim... teljesen el lett torzítva az arca. - De meg fog gyógyulni? - Azt hiszem, élni fog. Nagyobb biztonsággal fogok tudni válaszolni önöknek egy-két napon belül, de... még ha meggyógyul is, az arca... felismerhetetlen lesz, teljesen felismerhetetlen. Eltelt egy hét, mire O'Leary doktor el ször mosolygott. Mindeddig elállta az utat Fionához, akire éjjel-nappal két ápolón vigyázott. - Most láthatják néhány percre. Ne lep djenek meg a kötésein. Tudniuk kell, hogy hallani fogja, amit mondanak, de önök figyeljenek nagyon oda, amikor beszél, mert még nehezen artikulál. - Tehát, doktor... Fiona meg fog... - Igen, biztosan megússza. - És az arca? - Bele kell, hogy nyugodjanak, szegény barátaim. Fionának soha többé nem lesz arca. - Mary állapota remélhet leg kevésbé siralmas? - Talán, nem tudom - válaszolta az öreg orvos, aki, mint eddig, most is elhallgatta el lük, hogy Mary már egy hete szorosan megkötözve, kényszerzubbonyban fekszik egy párnázott cellában, és hogy újból és újból, az éjszaka és a nappal minden hatodik percében úgy ordít, ahogyan Fiona ordított.

Hhónapok múltak el, visszatért a szép id , amikor egy este O'Leary doktor tündérujjai finoman, gyöngéden az utolsó kötést is levették Fiona arcáról. Fiona, aki mindennap egy picit többet volt fent, annyit már most is tudott, hogy nincs többé semmiféle tükör egyetlen szobában sem és feltehet leg sehol az egész házban. Így hát annál figyelmesebben nézte az orvost, hogy legalább fogalma legyen arról, amit az orvos most el ször fog megpillantani. - Szörny , igaz? - Igen, be kell látni, Fiona. Bele kell nyugodnia, meg kell szoknia ezt a... azt, amivé vált. - Értem, doktor. Értem. Kimehetek... valaha is? - Akkor megy ki a házból, amikor akar, Fiona. Csak azt tanácsolom, hogy fátylat viseljen... érti? - Tökéletesen. Mr. és Mrs. Kittalugh mindennap felment Fiona szobájába, hogy legalább az társaságukban érezhesse fesztelenül magát a lányuk. Amikor azonban el ször jött le a szobájából, apja nem tudta megállni, hogy ne fordítsa el a fejét, anyja nem tudta visszatartani könnyeit, a szakácsn meg rémületében elejtett egy tányért, és elfutott. Néhány nap múlva egy reggel Fiona lement az udvarba, ahol Ted itatta a lovakat. - Ted, tudom, hogy bízhatok magában. - Természetesen, Fiona kisasszony. - Ted, vezessen a szobájába. Magának biztosan van tükre, és látni akarom... tudni akarom, Ted. - Igen, értem, Miss Fiona. Ez több, mint a kezem, tudja, de ha tényleg ragaszkodik hozzá, rendelkezésére állok. - Akkor induljon, követem. Kis szobájának ajtaja el tt Ted megállt. - Fiona kisasszony, meg kellene, hogy ígérjen nekem valamit. - Nincs mit félnie, Ted. Bármit látok, nem fogom sem felakasztani, sem megmérgezni magam. - Nem err l van szó, Miss Fiona ígérje meg, hogy gondolni fog arra, hogy nem felejti el, hogy szeretjük önt, Miss Fiona. - Megígérem, Ted. A lovász kinyitotta az ajtót, és a pipereasztal fölé mutatott, ahova egy háromszöglet tükör volt akasztva.

Fiona közelebb ment, és hosszan, nagyon hosszan nézte magát. Mikor végre megfordult, láthatta, hogy Ted arcán csorognak a könnyek. - Megtartottam az ígéretemet, Ted. Most már tudom, mennyire szeretnek engem, maga és szegény szüleim. Most újabb ígéretet teszek magának: soha nem fogom elfelejteni! Fiona visszament a szobájába. Mrs. Kittalugh már gondolt arra, hogy a lánya esetleg ki akar menni a házból, és a komódja egyik fiókjába diszkréten egy egész sor fátylat csúsztatott. Fiona most kivette mind, kiválasztotta a három legsötétebbet és legvastagabbat, és felt zte ket a fejére. Elhatározta, hogy soha többé nem veszi le ket, ha elhagyja a szobáját. Újabb hetek, majd hónapok teltek el. Kittalugh-ék bezárkóztak a házukba, és nem akartak többé semmilyen látogatót sem fogadni. Pedig voltak, akik eljöttek néha, hogy csöngessenek a rácsos kapun. Ted feladata volt, hogy elmagyarázza nekik, hogy a házbeliek nincsenek otthon, vagy nem érzik jól magukat, de a rácsos kapu azért mindig kétszeresen be volt zárva. Sean Kittalugh és felesége meghaltak bánatukban, egyik a másik után néhány nap alatt. Amikor a temetés után Fiona egyedül találta magát a nagy házban, elhatározta, hogy soha többé nem lép ki onnan. Elbocsátotta az összes cselédet, csak Tedet tartotta meg, aki mindennap beszerezte neki a legszükségesebbet. Lassanként hozzászokott, hogy nappal aludjon és éjszaka legyen fent. Még a nappal fátyolos fényét is gy lölni kezdte, és ezért ragaszkodott hozzá, hogy Ted bezárja az összes spalettát és elhúzza a ház összes függönyét az összes ablakon. Ma, amikor már nincs az él k sorában, és olyan régen a föld alatt nyugszik, meglátni néha egy elfátyolozott n kísértetét, aki újra és újra bezárja a ház zsalugátereit, ha valaki nyitva hagyta ket. A kandallóban a komor t z kellemesen ropogva esett össze, Kint keservesen kett t ütött egy harang. Mint az alvó, aki nem akar fölébredni, nehogy véget vessen az álom hangulatának, a lehet leghalkabban mondtam: - Most van negyvenhárom éve, hogy meghalt, ugye ezt mondta, bíró úr? Tudja, hogyan halt meg? - Bánatában, azt hiszem. Ted egy ajtónak d lve, ülve találta, az egyik fenti szobában. Szinte az akarata ellenére kellett fogadnia egy utolsó látogatót. - Lord Timet?

- Igen, Lord Timet... Timothy O'Toole-t. maga mesélte el nekem, hogyan történt. Töltse csak meg a poharakat, addig én felélesztem egy kicsit ezt a tüzet. Egy szép napon Timothy O'Toole megjelent, mint ahogyan sokan mások is megjelentek már, a Dunbarra House rácsos kapujánál. És Ted kiment, hogy beszéljen vele. - Maga Ted, megismerem magát. - Igen, O'Toole úr, én is megismerem önt. - Senki sincs itt? - Nem, uram, senki - mondta Ted, miközben teljes bizonyossággal tudta, hogy a második emelet harmadik ablakának zsalui mögül Fiona lesi ket. - Ted, mégiscsak szükséges volna, hogy bemenjek és beszéljek magával. - Lehetetlen, uram. Nagyon szigorú utasításokat kaptam. - Azért itt csak beszélhetek magával? - Nem látok más megoldást, uram. - Ted, próbáljon megérteni, szeretem t... és nincs hírem róla. Él még? Jól van? - Fiona kisasszony? Igen, uram, azt hiszem, jól van. És a látogató hiába kísérelt meg egy teli erszényt átnyújtani neki, nem tudott meg többet. Timothy O'Toole azonban tudta, hogy itt valami rejtély van, és talán az egész rejtély kulcsa is itt van. Mivel levelei minden válasz nélkül maradtak, mivel nem kap több levelet kedvesét l, Fionától, Lord Tim már egyszer régebben is megjelent a Dunbarra House kapuja el tt, amikor Sean Kittalugh éppen kilépett rajta. - Semmit sem mondhatok önnek, Tim. El kell felejtenie Fionát... és a húgát. Tudjon róla, hogy iszonyú tragédia történt a családunkban, olyan tragédia, amelyr l nem akarok és nem is tudok beszélni. Imádkozzon érte, és imádkozzon értünk is, a szüleiért, Tim... Ez minden, amit mondani tudok önnek. - De, uram, én szeretem t... és szeret engem! Össze akarunk házasodni. - Ez igaz volt valamikor, tudom, de ma már nem, Tim. - Legalább láthatom Fionát, beszélhetek vele? - Nem, Tim, rettenetesen sajnálom, és nagyon kérem, ne er sködjön. Mr. és Mrs. Kittalugh halála után Timothy O'Toole visszajött a Dunbarra House-hoz, és Tedbe ütközött. Eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja annyiban, és elment Dublinba, ahol ugyancsak hiába próbált többet megtudni Mr. McPhersontól, a jegyz l. A jegyz nagyon pontos utasításokhoz tartotta magát, és udvariasan ajtót mutatott neki.

Miközben felállt, hogy kikísérje, a másik ajtón belépett egy hivatalnok, aki valamilyen okmányt hozott. Tim kihasználta az alkalmat, a jegyz íróasztalán lév , dosszié fölé hajolt, amelyen szép írással ott virított a Kittalugh név. A másik oldal egyik csücskén pedig ezt olvashatta: Dunbarra House és Sainte-Cecile menhely. Lord Tim könnyen rájött, hogy a Sainte-Cecile menhely egy corki külváros elmebetegeinek menhelye. Két nappal kés bb, zsebében egy orvos, vagyis inkább egy nagy orvos fiának, családja egy barátjának ajánlásával, csöngetett az ajtón. - De miért akarja annyira látni Kittalugh kisasszonyt, uram? - kérdezte az igazgató, aki az irodájában fogadta. - Azt hiszem, ez a levél eléggé világos, Nagyon jó barátja voltam Kittalugh kisasszonynak. Még házasságról is szó volt, uram. Egyszer en arra gondoltunk, hogy talán jó hatással lesz rá, ha lát engem, ki tudja? Talán eszébe juttatom a múltját, és azt hiszem, a múlt felelevenítése egy rült esetében néha üdvös lehet, s t néha, nagy lépés a gyógyulás felé. - Igen, ez bizonyos esetekben igaz. De ez a beteg már jócskán... túl van ezen a határon, uram. Másrészt meg nem vagyok biztos abban, hogy ön egyáltalán felismeri. Tudja, hogy mivel jár... - Nem, nem tudom. - Elnézést. Az rület gyakran szörny séges változásokat idéz el a betegek külsejében, f leg, ha elvesztik a kontrollt az arcuk felett, ahogy ez sajnos oly gyakran el fordul. Ha mindennek ellenére feltétlen ragaszkodik ahhoz, hogy lássa, kiváló kollégám levele alapján nem tudom visszautasítani önt, de semmit sem remélek, hozzá kell tennem. - Kérem, uram, igen, ragaszkodom hozzá. Timothy elképedten állt egy teljesen sz, öreg n el tt, akinek fogatlan szájából állandóan folyt a nyál, és tágra meredt bal szeme szánalmasan kidülledt. - Emlékszik rám, Kittalugh kisasszony? - Hogy van Fiona? Én Fiona vagyok, és azt hiszi, szeret engem, de téved. Nem Fionát szereti, hanem engem! Miután ezt egy kissé monoton hangon elmondta, a beteg a falnak d lt, lecsúszott a földre, és elaludt. - Bocsásson meg, uram, de egészen bizonyos ön a személyazonosságában? - kérdezte Tim, amikor visszament az igazgató szobájába. - Igen. Fionáról beszélt önnek, ugye? Fiona a n vére volt. Személyazonossági zavara van. Az igazi neve Mary.

- És Fiona? hol van? - A leghalványabb fogalmam sincs. Mr. és Mrs. Kittalugh halála után Mr. McPherson, a családi jegyz lett Miss Kittalugh törvényes gyámja, talán tud felvilágosítást adni. - Köszönöm, uram. Tim elhatározta, hogy visszatér a Dunbarra House-ba. Érezte, hogy ott van a rejtély kulcsa. Csakhogy ahhoz, hogy megszerezze ezt a kulcsot, be kell hatolnia a házba, és minthogy a félkez szolgát nem lehet lefizetni, vagy le kell fogni, vagy meg kell várni, amíg elmegy, ha ez egyáltalán valaha is el fordul. Hogy ezt megtudja, elég lesz megfigyelnie a házat egy vagy két napig; hiszen kell, hogy egyen, és ha nem maga gondoskodik az élelmiszer beszerzésér l, akkor valaki elhozza neki. Lovával fényes nappal, megállás nélkül, gyorsan elhaladt; a ház el tt, és kinézett magának egy kazlat a mez n, csaknem szemben a házzal. Nem is lehetett volna jobb megfigyel állást kívánni. Mikor leszállt az éj, visszajött gyalog, megtalálta a kazlat, és gond nélkül letelepedett benne. Arra számítva, hogy a cseléd nem hagyja el a házat éjszaka, Tim nyugodtan elaludt. Másnap reggel, elég korán, türelmének meglett a jutalma; látta, amit Ted kijön a kapun, kétszer ráfordítja a kulcsot, és egy valaha villám sújtotta tölgy odvába rejti. Tim úgy kalkulált, látva, hogy a félkez a faluba indult, hogy még ha siet is a bevásárlással, és gyakorlatilag csak az oda-vissza utat teszi meg, neki akkor is b ven lesz ideje felderíteni a házat. Kijött a rejtekhelyér l, odafutott a tölgyhöz, fogta a kulcsot, és egy percen belül, miután kinyitotta és be is zárta a rácsos kaput, már be is jutott a házba a hátsó ajtón, amely nem volt kulcsra zárva. Óvatosan ment egyik sötét szobából a másikba, és hirtelen megdermedt. Mintha egy ajtó nyílt volna ki az emeleten. - Van itt valaki? - kiáltotta el magát, és megállt a lépcs aljánál, a nagy hallban, amelyet alig világított meg a zsalukon és az elhúzott függönyökön átsz fény. Ahogy feszülten figyelt, nem volt benne biztos, hogy valóban hallja, vagy csak képzeli szoknyák suhogását, de az a határozott érzése volt, hogy valahol felette a félhomályban egy szempár nézi t. - Van itt valaki? - ismételte meg hangosabban, lábát a lépcs els fokára téve. Az világos volt, hogy nem várhat így a végtelenségig, nem játszhat a veszéllyel, hogy itt találja a visszatér cseléd, úgyhogy elindult felfelé a

lépcs n, amelynek minden foka nyikorgott. Félúton nagyon határozottan hallotta a szoknyasuhogást, és megállt... Talán egerek... Újból megindult felfelé. Az emeleten az ajtók egy része nyitva volt, a többi félig nyitva, egyetlenegy zárva. Tim átkutatta a különböz , furcsa módon üres szobákat, egyiket a másik után. Csak az egyik szoba volt bebútorozva. Egy asztal szélén zsebkend t és könyvet talált. Habozott egy pillanatig, majd kinyitott egy nagy szekrényt a baldachinos ágy mellett. Tele volt n i ruhával. Tehát egy n van a házban! Újból kiment a folyosóra, és így kiáltott: - Tudom, hogy van itt valaki. Az ég szerelmére, válaszoljon nekem! Bárki legyen is, nem akarok magának semmi rosszat. Nem volt válasz, a legkisebb zaj sem, semmi... csak a majdnem bizonyosság, hogy figyelik. A figyelme hirtelen az egyik félig nyitott ajtóra irányult; megesküdött volna, hogy tárva-nyitva volt, amikor feljött a lépcs n néhány pillanattal korábban. Tim odasietett, belépett a szobába, amely valaha Mr. Kittalugh dolgozószobája volt. Senki sem volt ott. Kétségbeejt . Újból kijött a folyosóra, behúzta maga mögött az ajtót, úgy, hogy becsapódjon. Mint valami visszhang, becsapódott egy másik ajtó a felette lév emeleten. Felrohant egy keskenyebb lépcs n, és már szinte durván, kopogás nélkül egyik ajtót nyitotta ki a másik után, végig a folyosón. Csak az utolsó állt ellen. Valakinek el kellett tolnia, egy reteszt, mert nem volt az ajtón zár: Tim kopogott. - Könyörgök, nyissa ki nekem. Nem akarok önnek semmi rosszat, de kell, hogy beszéljek önnel, hogy lássam önt ígérem, elmegyek utána rögtön, ha úgy kívánja! Még egyszer kopogott, fülét az ajtóra tapasztotta, és visszafojtotta a lélegzetét. Igen. Határozottan hallotta, hogy lélegzik ott valaki, közel, az ajtó mögött. Újból kopogott. - Nyissa ki, vagy betöröm az ajtót! Értse meg hát, hogy beszélnem kell magával. Kinyitja hát, igen vagy nem! Tim ezúttal zokogást hallott az ajtó mögül. Hátrált egy lépést, hogy vállával betörje az ajtót, amikor hallotta a retesz zaját. Ekkor elfordította a kilincs gombját, és lassan kinyitotta az ajtót. Egy tet l talpig fátyolba burkolt n állt el tte, az ablak mellett, mozdulatlanul.

- Elnézést, asszonyom, de próbálja megérteni. Talán ismer engem. Timothy O'Toole vagyok. Mindent megtettem, hogy megtudjak valamit Kittalugh kisasszonyról, Fiona Kittalugh-róf. Tudni akarom, mi történt. Jogom van tudni, mivel feleségül akartam venni Fiona Kittalugh-t. Nem segítene nekem? - Semmit... semmit se tudok mondani... El kell mennie, uram - válaszolta a fátyolozott alak, különös, mély hangon. - Legalább engedje meg, hogy lássam önt, asszonyom. Legalább tudni akarom, ki rejt zködik itt a fátylak alatt. Ismétlem, jogom van tudni. Tim el relépett, és a fátyolozott alak hátrálni kezdett. - Asszonyom, látni akarom, tudni akarom... Azt hiszem, ön Fiona Kittalugh, és... kell, hogy tudjam! A fátyolozott n már nem tudott tovább hátrálni. Háttal a falnak, ott maradt tökéletesen mozdulatlanul, amíg Tim O'Toole lassan, szinte tiszteletteljesen, mintha el re biztosítani akarta volna a bocsánatát vakmer ségéért, felemelte a vastag fátylat, amely elfedte az arcot. - Bocsásson meg - mondta, felemelve a második fátylat az els után. A harmadik fátyolnál ki tudta venni a halvány arc formáját. Lassan felemelte az utolsó fátylat, majd rögtön el is engedte, és hátrált egy lépést. - Bocsásson meg, asszonyom. Én... nem sejthettem. Bocsásson meg dadogta, és hátrált az ajtó felé. - Ön... ön nem az, akit keresek, és én megsértettem önt... A bocsánatát kérem. Váratlan pánik fogta el, teljes sebességgel lerohant a lépcs n, és futva elmenekült. Mikor Ted visszajött a faluból, át kellett másznia a kerítésen, mivel a kapu kulcsa nem volt a helyén. Nyugtalanul felsietett az els , majd a második emeletre, és belökve az utolsó ajtót, ott találta mögötte Fionát, holtan. Nem tértem vissza a Dunbarra House-ba. Most, hogy már ismerem ezt a különleges szerelmi történetet, ha van is egy árny a zsalugáterek mögött, úgy gondolom, semmilyen jogom sincs, hogy megzavarjam. Csak az öreg Ted lehet szívesen látott vendég a Dunbarra House-ban. Ezért tartózkodtam attól, hogy megadjam a ház igazi nevét, vagy hogy pontosan leírjam, hol található. Fiona Kittalugh azok közé a kísértetek közé tartozik, akik biztosan nem vágynak turisták látogatására. Dobó Judit fordítása Herbert W. Franke Az utolsó programozó

A kerítésfal mellett futottak össze, mintha véletlenül történt volna. El ször csak álldogáltak, zsebre dugott kézzel, mintha kifejezetten unnák a dolgot. Alkalmanként kihúzták magukat, és a nyakukat nyújtogatták, hogy a szögesdróttal is védett kerítésfal felett bepillanthassanak mögéje. A falon túli épület eléggé ártalmatlannak t nt: családi ház, ablakaiban zöldre festett virágládák, a házfal giccses rózsaszínre vakolva, az épület már nem új, néhány helyen vakolatdarabok potyognak le róla. A ház el terében kialakított hosszú, keskeny virágágy is meger sítette azt a benyomást, amit a ház keltett: nem volt különösebben ápolt, itt-ott gyomnövények ütötték fel a fejüket, a díszbokrok ágai nyíratlanul túlburjánzottak. Egyre többen lettek a kerítés mellett, a társalgás is megélénkült, s t egyre hangosabb és dühösebb hangok hallatszottak. És amikor az egyik nyitott ablakban felt nt egy sápadt arc és két vékony kar, amely a virágládára támaszkodott, elvesztették önuralmukat, és repülni kezdtek a ház felé az els k darabok. Volt, amelyik talált, törtek az ablakok, potyogtak az üvegcserepek... Aztán felhangzott a rend rautó szirénája, és az összegy lt embereknek hirtelen sürg s lett a dolguk, különösen azoknak, akik köveket dobáltak, ezek elszaladtak, a többiek pedig úgy tettek, mintha semmi közük nem lenne a történtekhez, és igyekeztek szétszéledni. A rend rautó csikorgó fékkel megállt, és a riadóosztag két zöld-fehér egyenruhás tagja kiszállt az ominózus ház el tt. Az öregember nyitott ajtót. - Jöjjön csak be! Kopott reggeli köntöst viselt, ami túl hosszú volt neki, és bársonypapucsot. Úgy üdvözölte a rend röket, mint olyan nem várt vendégeket, akik akkor is elmennek látogatóba, ha tudják, hogy nem szívesen fogadják ket. - Megint kiverték a balhét? - kérdezte az rmester, és leült egy billeg lábú székre, az egyetlenre, amelyre nem voltak rápakolva könyvek, lyukkártyák és mágnesszalagok. A kísér rend r állva maradt. - Miért csinálod magadnak mindig a bajt, Tom? Lásd be végre, hogy csakis te magad tehetsz róla. Tom hátrasimította hosszúra növesztett, vékony szálú, szürkésfehér haját, és rátámaszkodott a pultra, amelyen az általa összeszerelt és beépített monitorok, billenty zetek és nyomtatók helyezkedtek el. - Én nem hívtalak benneteket - mondta dacosan. - Én nem teszek semmi olyat, ami jogtalan lenne. Nem hagyom megtiltani azt, amihez jogom van! Az rmester rezignáltan legyintett.

- Jól van, jól van - mondta békülékenyen. - Mi csak azt tesszük, ami a kötelességünk. Azt hiszed, szórakozásból vagyunk itt? Ha riadóztatnak, ki kell vonulnunk, akár tetszik, akár nem. - Én nem érzem veszélyben magam - mondta Tom. - Jól védhet házam van, az üvegtörést pedig kifizeti a biztosító. Na persze nektek jogotok van hozzá, hogy körülnézzetek és meggy djetek róla, hogy minden rendben van-e. Tehetek még értetek valamit? Az rmester felállt a székr l. - Nem, ennyi volt az egész, A jegyz könyvet majd megküldjük aláírásra. Kedvetlenül elköszönt, intett a kísér jének, és elhagyták a helyiséget. Az egyik oldalajtónál világossz ke hajú, aggódó tekintet fiatalasszony állt. - Köszönöm, hogy gondjuk van ránk. - mondta. Az rmester feléje biccentett. - Rendben van - válaszolta, és ment kifelé a kiürült utcára, ahol már csak a rend rautó állt villogó lámpájával. Tom megint sokáig ott ült a készülékei el tt. Számokat és utasításokat táplált be, amik a képerny n azonnal meg is jelentek. Adatok hosszú listái, egyesek számmal ellátva, mások logikai jelzésekkel megszakítva. Tom csak nyomkodta a billenty ket, utána megjelent a képerny n egy szimbólum, talán diagram vagy grafika - Tomon kívül senki sem tudhatta, micsoda. Ránézett, megrázta a fejét, aztán újabb számokat és jeleket táplált be. Ezúttal jóval tovább tartott, amíg megjelent az eredmény, de Tomot nem elégítette ki ez sem. Egy letépett noteszlapra gyorsan felskiccelt valamit, majd betáplálta a program egy újabb változatát. Ahogy ott ült várakozva, megcsendült egy halk gong, jelezve, hogy az automata bekapcsolt. Tom az egész berendezést saját maga szerelte össze. A többi épületben állandóan üzemben volt a központi irányítású dialógus szisztéma, amely géphangján egész napon át tanácsokat, közleményeket, tájékoztatásokat, útmutatásokat sugárzott. Tomot mindezekb l semmi nem érdekelte, amit a központi egység rövidesen fel is fogott, és csak akkor jelentkezett, ha valóban nélkülözhetetlen, közérdek közleményr l volt szó. Az id s ember vállat vont, és fáradtan kérdezte meg a komputert: - Mit akarsz? - Ízléstelen, amit csinálsz - mondta a komputer, - És egyszer en nem tisztességes. Miért ragaszkodsz ezekhez az si módszerekhez? Nézd meg a többieket: ma már senki nincs, aki így programozna.

- Ez minden, amit mondani akarsz? - kérdezte Tom. - Azt hittem, már megegyeztünk abban, hogy kizárólag a legfontosabb dolgokat közlöd. A komputer válasza olyan gyorsan érkezett, mintha tartott volna t le, hogy Tom félbeszakítja: - Ez nagyon is fontos! Én intelligens rendszer vagyok; sokkal intelligensebb nálad, mégis te kényszerítesz rám értelmetlen programokat. Kész vagyok rá, hogy mindenben a segítségedre legyek, de te nem vagy hajlandó párbeszédre. Egyenesen sért nek tartom ezt a lekezelést. - Félreértesz - rázta meg a fejét az id s ember. - Én vagyok a legutolsó, aki bárkit is meg akarna bántani. De te éppoly jól tudod, mint én, hogy az érzéseid gépiesek, trendeken alapulnák. Szeretnélek ismét megkérni, hogy ne zavarj a munkámban. - Els sorban miattad szóltam - mondta ismét gyorsan a komputer - Hiszen csak segíteni akarok. Az utasítások primitív sora, lineárisan rendezve, szemantikus súlyozás nélkül... Ma, az adaptáció korában ez már öncsalás. Sokkal hamarabb célhoz érnél, ha megmondanád, mit akarsz. Mondd el a problémádat nekem, és én megoldom. Tom a fejét rázta. - Alkalmazkodás a meglév höz, automatikus feladatmegoldások... ez mind csak meger síti a mai világ banalitását. Én valami újat akarok; muszáj találnom valamit, ami változást hoz, ami valami eddig nem létez t megvalósít. Az adaptív programokban nincs semmiféle kreativitás. - Micsoda zavaros beszéd - mondta a komputer. - Mi lehet kreatívabb a sokrét feladatok megoldásánál, olyan feladatokéinál, amiket azel tt még soha nem tápláltak be? Most is csak azt mondom, amit eddig: add meg a problémádat, és teljesen biztos, hogy meg fogom oldani. Az id s férfi újra csak a fejét rázta. - Nem, te nem érthetsz meg engem. A kreativitás az, ha új problémát találunk. Néhány nap múlva az Adatvédelmi Szolgálat tisztvisel je kereste fel Tomot, aki már éppolyan régen és éppoly jól ismerte t, mint a rend rség emberei. Az öreg rámutatott ugyanarra a székre, maga állva maradt annak jeleként, hogy ezt a beszélgetést a lehet leggyorsabban szeretné befejezni. Hogy éppen ma milyen vételi nehézségek adódtak? Ez alapjában véve mindegy volt számára, mert arra szigorúan - ügyelt, hogy soha ne sértsen meg egyetlen törvényt sem. Az viszont igaz, hogy rajta kívül ma már senki nem használ régi típusú programozást. Amikor erre

gondolt, egy kicsit jobb lett a kedve. FORTRAN, ALGOL, BASIC, PL1 – az elképzeléseknek és formáknak milyen csodálatos útjai! Bár bizonyos vonatkozásban nem a legjobb megoldások, néha csaknem kezelhetetlenek, de éppen ezek a hibák teszik számára olyan kedvessé a régi módszereket hasonlóan egy bélyeggy jt höz, akinek a régi, megsárgult példányok jóval többet jelentenek a legcsodálatosabb vadonatúj kiadásoknál. De azért itt többr l van szó! El fordultak logikai buktatók, kett s jelentések és ellentmondások, amelyek akkoriban mind újabb, következetesebb struktúrájú nyelv kifejlesztéséhez - a lingvisztika jobb ismeretéhez és a többdimenziós logikához - vezettek el. És , Tom mindezeket újra felfedezte, letagadhatatlan mennyiségben és valószín tlen lehet ségekkel; Éppen ez volt az a ok, amiért olyan útra lépett, amely id közben már elt nni látszott... A tisztvisel már éppen harmadszor kezdett bele mondanivalójába, amikor Tom végre felfigyelt rá, bár tudta, hogy mindketten tisztában vannak beszélgetésük teljes eredménytelenségével. - A szomszédai megint panaszkodtak - mondta a tisztvisel , és lapozott a papírjaiban. - Fantomképek jelennek meg a képerny jükön, gyakran éppen a f m sorid ben. A képújság szövegét értelmetlen figurák teszik olvashatatlanná. Egyre sokasodnak a panaszok amiatt is, hogy a dialógusszolgálatra sokáig kell várni, aminek oka az a magas energiakapacitás, amit az ön munkája igénybe vesz. - A szót, hogy “munkája”, gúnyosan hangsúlyozta. - Honnan veszik, hogy a zavarok t lem erednek? - kérdezte Tom. - Egyértelm bizonyítékaink vannak erre, amiket nem lehet letagadni. Ebben a jegyz könyvben mind fel van sorolva. - Aktái közül kiemelt egy vörös borítós iratrendez t. - Nem gondolja, hogy ezzel megsértik az adatvédelmi törvényt? - kérdezte Tom. - Ahogy én tudom, a számítógépes csatornakapacitás nincs korlátozva. Húsz éve már annak, hogy a használat szabad és költségmentes, és törvénybe iktatták azt is, hogy mindenfajta ellen rzés megsz nt. Ez a jegyz könyv, amit az orrom alá tart és ha ebben valóban adatok vannak az általam felhasznált számítógép-kapacitásról, az éppen arra bizonyíték, hogy megszegte a saját hatóságának el írásait. - Azért a dolog nem ilyen egyszer - válaszolta a tisztvisel . - Ön is tudja, hogy vannak kivételes esetek, amelyeket a törvény szükséghelyzetnek nevez. Itt most szükséghelyzet állt el , amiben ön a hibás. Igaz, hogy teljesen szabaddá tették a számítógép és csatornakapacitást a polgárság

számara, de nem a szociális elemek állandó szórakozásának kielégítésére. Éppen ön ad elítélend példát arra, hogyan lehet visszaélni a szabadsággal a többiek költségére és hátrányára. És ha tudná, mekkora munkát ad nekünk! Hónapokon át kellett gy jtenünk a dokumentumokat és bemutatni a f nökségnek, amíg végre engedélyezték az ellen rz készülék csatlakoztatását. - Ez ellen panaszt is fogok tenni! - mondta Tom. - A beszélgetésünket pedig befejezettnek tekintem, mert sürg s dolgom van. A tisztvisel dühösen összerakta a papírjait, és felállt. - Hivatalosan figyelmeztetem, mert tudja, hogy nekem személy szerint semmi kifogásom nincs ön ellen, s t sajnálom, ha pácba kerül. Na igen, azt viszont saját magának köszönheti - lépett Tom felé, aki nem mozdult -, de hát tulajdonképpen miért csinálja mindezt? Mi a célja vele? Vagy csak másokat akar bosszantani? - Dehogyis - válaszolta Tom. - Senkinek sem akarok bosszúságot okozni. Egészen másról van itt szó. Maga nem veszi észre, hogy a világ most már egyáltalán nem változik? Senkinek sincs semmilyen ötlete, senkinek nem ködik a fantáziája? És nincs már egyetlen olyan hivatás sem, amit régebben “áldozatosnak” neveztek... A tudósok a problémáikat számítógépekkel oldják meg, a zeneszerz k komponáló automatákat használnak, a költ k is számítógépekb l veszik a hasonlataikat, s t a fest k is komputer segítségével alakítják ki a változó képek végtelen sorát - minden program szerint megy, amit a számítógép variál. Senki se veszi észre, hogy ma már mindent a gép csinál? Egyszer rá kellene kényszeríteni az embereket, hogy saját maguk is gondolkodjanak. Egyszer el kellene venni a játékszerüket, az adaptív szisztémákat, amelyek csak az ostobaságot és ötletszegénységet er sítik. - De ön mégis dolgozik komputerrel, méghozzá megszakítás nélkül mondta csodálkozva a tisztvisel . Egy perc múlva Tom már megfeledkezett róla, hogy kivel is beszél, és szabad folyást engedett a nézeteinek. Aztán mégis rájött, de folytatta: - Még mindig nem képes felfogni? A komputert is fel lehet használni alkotó módon. Csak az a tragédia, hogy erre már nincs igénye senkinek. Odalépett az ajtóhoz, néma felszólításként, hogy részér l vége a látogatásnak. A tisztvisel is az ajtó felé indult, megcsóválta a fejét, és miel tt kilépett volna, bizonytalankodva megjegyezte:

- De hát az ön programjainak nincsen semmi értelmük! Hónapokon át analizáltuk ket... - Mindnek megvan az értelme - mondta Tom nyomatékosan. - Semmi nincs értelem nélkül, még akkor sem, ha eddig nem derült ki, hogy mi az. Tom úgy ült vissza készülékei elé, mintha közben mi sem történt volna. Rögtört tökéletesen koncentrált, és azzal a csöndes eltökéltséggel dolgozott, amivel minden idejét munkájának áldozta. Csak alkalmanként merült fel benne valamiféle sajnálkozás amiatt, hogy elmulaszt olyan dolgokat, amelyek - másféle módon ugyan - értékesek, mint a világon lév sok szépséggel való foglalkozás és jó kapcsolat kialakítása más emberekkel. A fiatalasszony, Tom lánya szinte észrevétlenül lépett be. Karcsú volt, mintegy lány, fiatalabbnak látszott a koránál. vezette Tom háztartását, egyetlen volt a családból, aki kitartott apja mellett, akit már mindenki elhagyott: a gyerekei, a felesége, s t a házvezet je is. Vajon miért éppen ez a lánya maradt meg mellette? Hiszen a többiek is szerették. De a lány megpróbálta megérteni is. Fogalma sem volt. egyébként az informatikáról, az automatikáról, a számítógépekr l és ezek használatáról. Amir l úgy vélte, hogy megérti, az a nagy akarater és odaadás volt, amit apja a munkájára áldozott. Titokban csodálta Tomot, és ha nem is értett a munkájához, számára nagy ember volt. Még ha beszélgetni is alig tudott vele - mert gondolatmenetét nemigen tudta követni -, úgy gondolta, hogy maga is egy kis része lehet a nagy egésznek, ha apja segítségére van. Így volt ez hosszú éveken át, amíg kétségei nem támadtak. Titokban beszélt az apjánál járt tisztvisel vel, akit l megtudta, hogy amit apja beprogramoz, annak semmi értelme és célja nincsen, kár rá egyetlen szót is vesztegetni: Akkor a lány felkeresett egy pszichiátert, akinek apjával kapcsolatos gondjait és kétségeit elmondta. Az orvosnak az volt a véleménye, hogy Tomnak van egy fixa ideája, nevezhet mániának is, aminek megfelel en csak a saját gondolatai töltik be egész valóját, kikapcsolva a környezetét. Kényszeríteni kellene, hogy emberek közé menjen, még akkor is, ha gy lölköd pillantások követik az utcán, és éppen hogy csak meg nem dobálják. Ezt a gondolatot a lánya már nem tudta elviselni. Sokáig Tom oldalán állt, anélkül hogy apja egyáltalán észrevette volna. Akkor vonakodva megérintette a vállát. - Elmegyek - mondta a lány.

- Igen, igen meg tudlak érteni. Ne legyen rám gondod, megleszek magam is. - Összecsomagoltam a b röndömet - mondta a fiatalasszony. - Nem akarlak tovább zavarni. - Az ajtó felé indulva még egyszer megfordult. Miért csinálod ezt? Igazán mindent jelent a számodra? Már többször is kérdeztem, de nem válaszoltál rá. Tom összehúzott szemmel gondolkodott - eddig alig fordulhatott el , hogy munkája közben bármi is gondolkodásra késztethette volna. - Miért, miért? - Tehetetlenül vonta meg a vállát. - Igen, kérdezheted, és én szívesen válaszolnék is rá. Csak az a helyzet, hogy magam sem tudom. Talán én vagyok a világon az utolsó gondolkodó tudós vagy talán az utolsó m vész. Nem tudom pontosan megmondani, mit keresek. Csak egyszer en csinálnom kell. Meg tudsz érteni? A lánya csalódottan, s t mérgesen pillantott rá. - Akkor hát megyek. Isten veled! Elindult kifelé, és becsukta maga után az ajtót. Az öregember utánanézett, anélkül hogy igazán látta volna, aztán újra a készülékei felé fordult. Többé nem is hagyta el a munkahelyét, ott ült nappal és éjszaka egyfolytában - mintha hajtotta volna valami. Talán a félelem, hogy a törvény ellenére is megakadályozzák a munkáját? Az evést étels rítményekkel oldotta meg, amit egy áruházból rendelt házhozszállítással. Vizet a csapból ivott, és az ott lév kanapén aludt, amelyr l lerakta a számtalan iratrendez t, lyukkártyát és mágnesszalagot. Pillantását állandóan a képerny re szegezte, ujjai a billenty ket nyomkodták - vakon, mint a zongorista, akit a zene annyira betölt, hogy már csak arra tud figyelni -, a realitással való minden kapcsolata csak a legszükségesebbekre korlátozódott. A képerny n sorok t ntek fel balról jobbra, majd felülr l lefelé, újra letöröltettek és ismét felt ntek fönt, a képerny szélén. Kör alakú figurák, ismétl és változó motívumok, utasítások, komplex rendszerek, feltételezett jelölések, parciális feladatok, többszörös elágazások... Végül megjelent egy színes kép, sokszoros rétegz dés összeköt vonalakkal, nyilakkal, többértelm kapcsolatokkal... És akkor a figurák megmozdultak, mintha életre keltek volna. Bonyolultabbakká váltak, változtatták színeiket is... És a jelenség, amelyet Tom hívott életre, hullámszer en terjedt el a központon keresztül az egész környékre, a kommunikáció csatornáin át feltartóztathatatlanul továbbvándorolt, új

világot hívott el , és semmilyen akadályt nem ismert, egyre messzebb és messzebb jutott el, és semmivé tett minden más programot... Tom változatlanul a képerny el tt ült, és ragyogó tekintettel gyönyörködött a m ben, amelynek volt a megalkotója. Egyszerre volt találmány és m vészet, el re nem kiszámítható, egyszeri, de mindent betölt ... Kezét levette a billenty zetr l, és az ölébe ejtette. Nem volt már mit tennie - elérte rég óhajtott célját. R. Pap Edit fordítása Kim Stanley Robinson Újraírni a történelmet Éppen az a lényeg, hogy ne a pontos mását építsük meg a teheráni nagykövetségnek; mi itt a hely hangulatát akarjuk felidézni - túrt Ivan Venucsenko elkeseredetten a hajába, majd magasra tornyozta, ami némiképp keleties jelleget kölcsönzött arcának. - Szerintem ez a hely inkább a raktárunk hangulatát árasztja. - Mert ez a raktárunk, John. Az összes filmünket itt forgatjuk. - Ha nem tévedek, azt ígérted, hogy helyére tesszük az els film összes ferdítését - mondta John Rand a rendez nek. - Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy a Menekülés Teheránból nem más, mint egy bárgyú dokumentumdráma, és egyedül a Jackson ezredest alakító De Niro ér benne valamit. Azt is mondtad, hogy mi az igazi történetet fogjuk végre filmre vinni. - Így igaz, John - sóhajtott Ivan. - Csodálatra méltó az emlékezeted. De azt mindenképpen meg kell értened, hogy egy film elkészítésénél az igazi nem feltétlenül a valósághoz való teljes h séget jelenti. - Fogadok, hogy a dokumentumdráma rendez je is pont ezt mondta. Ivan fújt egyet. Gyakran tett így rendezés közben; ezzel jelezte, hogy kiereszti a g zt, elkerülend a robbanást. - Ne akadékoskodj, John! Mi nem azt a filmet akarjuk utánozni, te is tudod. Már csak a Hold kisebb gravitációja miatt sem tudunk minden ízében realisztikus filmet készíteni. Ez itt álomvilág, a valóság szürrealisztikus kiteljesedése. Ráadásul mi csak a saját szórakozásunkra csináljuk ezeket a m veket. Újra leforgatjuk a hamis történelmi filmeket! - Persze, Ivan, persze. Csak elfelejted, hogy az alkotásaid nagyon jó kritikákat kapnak lenn. Téged tartanak az új Eizensteinnek, és azt

mondják, hogy ezek a kis felújítások a legjobb filmek az Aranypolgár óta. Nagyok az elvárások, úgyhogy ez többé nem csupán játék. Igazam van? - Nincs! - Ivan belebokszolt a leveg be. - Nem vagyok hajlandó elhinni ezt. Amikor már nem leljük benne örömünket - Ivan már majdnem kiabált -, én abbahagyom! - Hát hogyne, Szergej. - Ne nevezz Szergejnek! - Rendben van, Orson. - JOHN! - De hát ez az én nevem. Ha így szólítalak, mindannyian összezavarodunk. Melina Gourtsianis, a n i f szerepl sietett Ivan megmentésére. - Hagyd már, John, a végén még szívinfarktust kap. Különben is, kés van. Folytatnunk kéne. Ivan lecsillapodott, kezével lesimította haját. Imádta kiborító rendez i munkáját, John pedig imádta kiborítani t. Jóformán semmiben sem értettek egyet, így aztán tökéletes csapatot alkottak. - Jó. Rendben van. Kész a díszlet, és lehet, hogy nem pontos mása a helyszínnek - gyilkos pillantás Johnra -, de a célnak mindenképpen megfelel. - Na, vegyük át még egyszer az egészet - folytatta. - Éjszaka van Teheránban. A városnak ezt a negyedét elárasztották bénító ideggázzal, de nem lehet tudni, hogy gázálarcos forradalmi gárdisták nem tartanak-e máris nyílegyenesen a követség felé a város más kerületeib l. Az sem kizárt, hogy jól záródó szobákban néhányukat megkímélte a gáz. k bármelyik pillanatban el ugorhatnak és tüzet nyithatnak. A helikopterek szinte fejmagasságban lebegnek; a zaj dobhártyarepeszt . A környéken áramszünet van, de a város más részein elhelyezett fényszórók már kezdik felfedezni a helikoptereket. Már csak öt van bel lük, mert az ideúton úgy mentek tönkre, mint olcsó gyermekjátékok. Semmi biztosíték nincs arra nézve, hogy ez az öt továbbra is m ködni fog, különösen ha figyelembe vesszük, hogy eddig kétszer annyi mondta fel a szolgálatot. Gázálarcban járjátok a szobákat: az ötvenhárom túszt próbáljátok megtalálni, hogy kiszabadítsátok ket a követségr l. Sötét van, és a túszok jó része eszméletlen, csakúgy, mint a gárdisták. Néhány szobát azonban rendesen lezártak, s az ezekben lév túszok természetesen segítségért kiáltoznak. Egy ideig és ezt a hatást akarom mindennél jobban kiemelni -, egy ideig abszolút kaotikus állapotok uralkodnak benn. Senki nem találja Jackson ezredest, senki nem tudja, hány túsz tért már magához, és mennyi van még

a követség épületében, sötét van, zaj van, a távolból lövések hallatszanak. Olyasmi hatást akarok elérni, mint ami a Sanghaji hölgy zárójelenetében van, amikor a karneváli tükörlabirintusban lövöldöznek egymásra. Mindenki tíz példányban. Teljes, káosz. - Álljunk meg egy pillanatra - szólt közbe John, eltúlozva texasi tájszólását, ami úgy t nt el és jött el , ahogy neki tetszett. - Teccik ez a káoszdolog meg az utalás Wellesre, de nézzük csak a tényeket! Jackson ezredes volt az egész akció h se! döntött úgy, hogy továbbmennek azokkal az átkozott helikopterekkel, és vót, aki megtanálta Annette Bellowst az épületben, és mindent egybevetve, végig vót az égés? ügy motorja. Ezér is kapta azt a nagy rakás kitüntetést. - Kinek a szerepét játszod, John? - kérdezte Ivan. - Jackson ezredesét - húzta ki magát John. - Hát még szép. - De ugye nem De Niro alakításának rossz utánzatát akarod nyújtani? kérdez sködött tovább Ivan, s ujjaival elgondolkodva ütögette a halántékát. - Új megközelítésben akarod játszani, igaz? Különben is, hülye ötletnek tartom, hogy megpróbálod De Nirót utánozni. - Nekem pedig igenis tetszik az ötlet - felelte John. - Megmutatni neki, hogyan kellett volna. Ivan félrehessegette t. - Te is csak abból az ostoba tévéfilmb l ismered az ügyet, mint bárki más. Én viszont olvastam a túszok és a tengerészgyalogosok beszámolóit, és az, igazság az, hogy Jackson ezredes akkor állt a helyzet magaslatán, amikor kint a sivatagban elhatározta: annak ellenére is folytatja az akciót, hogy már csak öt helikoptere maradt. Ez volt az dics ségének a csúcsa, a siességének pillanata. És ezt te tökéletesen érzékeltetted is, amikor azt a jelenetet forgattuk. Láttuk az összes kis fogaskereket forogni az agyadban. - Ivan újra megütögette, halántékát. - De Niro is büszke lett volna rá - mondta Melina. John elbiggyesztette ajkát, és bólintott. - Szükségünk van hozzá hasonló nagy emberekre. Nélkülük a történelem halott lenne, semmi másból sem állna, mint egy nagy rakás lerobbant helikopterb l valahol kint a sivatagban. - Szellemes elképzelés a történelemr l - mondta Ivan. - Nagy kár, hogy Shelleynek jutott eszébe el ször. Mind e közben az igazság az, hogy miután döntött az akció folytatásáról, Jackson ezredes, az alárendeltjei szavaival élve, némiképp bódultnak t nt. Miután leszálltak a követség tetején, az els csoporttal is behatolt az épületbe, de amikor bent

eltévedtek, az egész egység gyakorlatilag irányítás nélkül maradt éppen a legkritikusabb els félórában. Minden beszámoló úgy írja le a helyzetet, mint a lehet legteljesebb z rzavart. Csak akkor kezdett helyreállni a rend, amikor Payton rmester és nem Jackson ezredes, ahogy a tévéfilm hazugul beállította -, szóval amikor Payton megtalálta Ms. Bellowst, aki elvitte ket az összes fel nem fedezett szobába, ahol túszok voltak. - Jó, jó - vonta össze a szemöldökét John. - Szóval ebben a jelenetben úgy kell viselkednem, mint aki kissé berúgott? - Ne elemezd túl a dolgot, John, mert a végén még elszúrsz valamit. De lényegében err l van szó. Egy kicsit elbizonytalanodtál a kockázattól, mert annak ellenére is bevetetted az egységet, hogy alig maradt embered azok miatt az átkozott helikopterek miatt. Világos? - Aha. De én ezt nem hiszem el. Jackson h s volt. - Hogyne, h s, tele kitüntetéssel. Egy szakajtónyi kitüntetéssel. Ha mindet felt zné, úgy nézne ki, mintegy karácsonyfa. Összecsuklana a súlyuk alatt. De most próbáljuk meg azt bemutatni, ami valójában történt. - Rendben - húzta ki magát John. - Én kész vagyok. A jelenetek forgatását élvezték a legjobban; ez volt a veleje az egész tevékenységnek, ezért ütötték agyon szabad óráikat filmkészítéssel a Luna-3-on. Ivan, John, Melina és Pierre-Paul, akik minden egyes alkalommal a rendezés aprómunkáját végezték, soha nem állították be mereven a jeleneteket, mindig tág teret hagytak az improvizációnak. Azokat a jeleneteket, amelyeknek kaotikusnak kellett lenniük - mint ez is , mindig mániákus élvezettel játszották el. A káoszhoz nagyon értettek. Csaknem félóráig összevissza rohangáltak a teheráni nagykövetség épületében - azaz a bázis raktárában, amelyben a ládák végtelen sorait úgy rendezték el fehérre festett furnérlemezek mögött, hogy a követség épületeire és azok belsejére hasonlítson. Kiáltásaikat majdnem elnyelte a helikopterek felvételr l bejátszott döreje, míg a sötétségbe villódzó fények hasítottak bele. A fejük felett lév kupolához helikopter alakúra vágott lemezeket er sítettek, eltakarva a földöntúli ragyogással szikrázó csillagok egy részét. Ez volt a Luna-3 produkcióinak védjegye, minthogy a gyakori éjszakai jelenetekben mindig felt ntek ezek a hihetetlenül fényes csillagok, er sítve a filmek álomszer jellegét. A tengerészgyalogosokat alakító színészek szökken ugrásokkal haladtak végig :a követségen; gázálarcaikban úgy néztek ki, mint egy bolygó elpusztítására érkezett Marslakók. A túszok és a forradalmi gárdisták a

padlón hevertek szerteszét, kivéve azt a néhányat, akik a jól záródó szobákban harcoltak vagy segítségért kiabáltak? John, Pierre-Paul és a többiek az Annette BellQvyst játszó Melinát keresték; ennek az asszonynak dönt szerepe volt abban, hogy az összes túszt sikerült megtalálni. Egy darabig úgy t nt, John bukkan rá hamarabb, megismételve a De Niro-film tévedését. Végül is a Payton rmestert alakító Pierre-Paul akadt rá; és kis csapata indult el a tiszta fej Bellows mögött, aki - amint azt kés bb leírta - fogságának hosszú hónapjai alatt azon gondolkodott, mit is kellene tennie, ha ez a pillanat valaha is eljön. Megtalálták a hiányzó, ájult túszokat, és gyorsan az épület tetején lév furnér helikopterekhez cipelték ket. Lövések zaja festette alá a rotorok robaját, s ahogy beugrottak a helikopter ajtaján, a fehér fénnyalábok úgy hasítottak az éjszakába, mint a mohamedán kardok. Ennyi volt; a repülést majd egy kis helikopterbels ben fogják felvenni, Ivan kikapcsolta a helikopterzajt, és belekiáltott a megafonba: - Állj! - Aztán egy mozdulattal leállította a stratégiái pontokon elhelyezett minikamerákat, melyek minden másodpercet rögzítettek. - Az zavar a filmjeidben, Ivan, hogy mindig eltünteted a h st. Mindig! A bázis medencéjének sekély végében álltak, h sölve nézték az aznapi nyerskópiákat az uszoda egyik falát betölt képerny n. Sok volt a nagyjából hasonló felvétel: sötétség, villódzó fények, idegen alakok, akik azon a nyújtott, táncszer módon mozogtak; melyet a földi közönség oly szürreálisnak, oly igéz nek talált. Kevés jele volt annak a lüktet ritmusnak és idegtép feszültségnek, amit Ivan a vágóasztalon fog kihozni ebb l az anyagból. De a színészek boldogok voltak, látván az elkeseredettség, a kockázat, a süketít en hangos z rzavarban Is helytálló siesség megkapó képeit. Ivan korántsem volt ennyire megelégedve. - A rohadt életbe! - káromkodott. - Újra meg kell csinálnunk az egészet. - Nekem mindegy - jegyezte meg John. - A fekete filmek gyermeke visszajár a sírból. De komolyan, Ivan, valamit tenned kéne ezzel az el ítéleteddel a h sökkel szemben. Még kölyökkoromban láttam a Menekülés Teheránból-t, és nagy ösztönzést jelentett számomra. Egyike volt azon okoknak, amik miatt mérnök lettem. - John, hogy kelthette fel az érdekl désedet a m szaki tudományok iránt egy kalandfilm? - akadékoskodott Pierre-Paul. - Nos - válaszolta John -, azt hiszem, arra gondoltam, hogy jobb helikoptert fogok tervezni. - Nem tör dött barátai nevetésével. - Egészen

megdöbbentett, mennyire megbízhatatlanok voltak. De ahogy a jó öreg De Niro továbbment Teheránból Ahogy kiszabadította és biztonságban visszahozta az összes túszt, pedig a helikopterek úgy hullottak, mint sszel a legyek! Marha klassz volt! Szükségünk van h sökre, és a történelem el is mondja annak a néhány embernek a történetét, akikben megvolt az, ami kellett, hogy h sök legyenek. Csakhogy te mindig azon vagy, hogy kisebbítsd a szerepüket. A “történelem nagy alakjai” elmélet - mondta Pierre-Paul csíp sen. - Az hát! - ismerte el John. - Köztük n k is, természetesen - bólintott gyorsan a szemöldökét ráncoló Melina felé. - A nagy vezérl k azok, akik számítanak. k, különleges emberek, és kevesen vannak. De ha Ivan filmjeit nézed, mintha egyáltalán nem is lennének. Egy utálkozó horkantással Ivan elfordult a képerny kt l. - A pokolba is, újra fel kell vennünk ezt a jelenetet. És ami a történelemr l vallott nézeteimet illeti, John, igazad is van meg nem is. Már amennyiben jól értettem, amit mondtál. Felszegte fejét, és figyelmesen nézett barátjára. Filmezés közben alaposan megjátszották magukat: Ivan a fogát csikorgatta, és: a körülötte lév ket ugráltatta, köztük az elkínzott, temperamentumos rendez t; John pedig mindent megkérd jelezve és önmagát el térbe helyezve a makacs, temperamentumos sztárt. Ennek nagy része persze csak szerepjátszás volt, hozzátartozott a játékhoz, része volt annak, ami szórakoztatóvá tette számukra hobbijukat. Ha nem filmeztek, ezek a szerepek nagyrészt elt ntek, s csak akkor jöttek el újra, ha valamir l meg akarták gy zni a másikat, vagy egy kis szórakozásra támadt kedvük. Ivan volt a bázis számítógépes szolgálatának f nöke, míg John a Mars-utazás el készítésén dolgozott mérnökként. Jó barátok voltak, s vitáik nem kis mértékben hatottak Ivan ötleteire, mellek alapján újító szellem történelmi filmjeit csinálta. Ezek a filmek aratták a legnagyobb sikereket azok közül, melyeket kis társulatuk készített-John ugyan azt állította, hogy ez az izgalmas cselekményeknek és az alacsony gravitáció miatti furcsa megjelenítésnek volt köszönhet , és nem annak, amit a történelemr l mondtak. - Jól értettem, amit mondtál? - kérdezte kíváncsian Ivan. - Nos, vegyük a legutóbbi filmedet, amit arról a n l csináltál, aki megmentette John Lennon életét. Az például a h stett egy tökéletes példája volt, ahogy ezt az 1982-es dokumentumdráma is világossá tette. A ott állt egy férfi mellett, aki egyszer csak el húzott egy ménk nagy

pisztolyt, mire , tökön rúgta és fültövön vágta, miel tt meghúzhatta volna a ravaszt. A te felújításodban viszont csak arra koncentráltunk, hogy hogyan vágott bele a karate tanfolyamba, ahol megtanulta az ütéseket, hogyan biztatta a férje, hogy elkezdje a tanfolyamot, hogyan állt meg az a taxi, bár a másik irányba ment, és hogyan mondta neki a másik taxis, hogy Lennon épp most ment be a ház el csarnokába, és így tovább. A te feldolgozásodban az egész úgy t nt, mintha véletlenek sorozata lett volna! Ivan beleszürcsölt a medence vizébe, aztán mint egy szök kút, kispriccelte a szájából a szikrázó kupola felé. - Nagyon sok véletlen kellett ahhoz, hogy Margaret Arvis a Dakota-ház el csarnokában legyen a megfelel id ben - mondta Johnnak. - És némelyik nem is volt véletlen: azok kis szívességek, kedvességek vagy figyelmességek voltak, amelyek segítségével végül is oda került, ahol megtehette azt, amit megtett. Én nem veszem el a h siességet, csak elosztom mindazon helyekre, ahova tartozik. John elfintorodott, és felvette sztártesttartását. - Gondolom, az egész társadalmi tömegmozgalmakról szóló mese valami rohadt komcsi nézete, hogy lendítsük a történelmét a kiegyezés irányába. - Nem, dehogy - tiltakozott Ivan. - Ép mindig az egyénre koncentrálok. Amit én mondok, az a, hogy a mi egyéni tetteink is hozzáadódnak a történelemhez, a mi úgynevezett vezet ink nagy, látványos tetteihez. Tudod, mire gondolok; az emberek állandóan azt hajtogatják, hogy most jobban mennek a dolgok, mert John Lennon olyan morális hatalom volt, utazások mindenfelé, Nobel-békedíj, világi pápa, a világ lelkiismerete, meg mifene. - Talán nem volt a világ lelkiismerete? - Hogyne, hogyne, csodálatos dalokat írt, de volt egy csomó ellensége is. És ha nincs Margaret Arvis, gyilkosság áldozata lesz negyvenéves korában. És ha nincs Margaret férje, a karateoktatója, ha nincs néhány New York-i taxisof r, akkor nem lehet ott, hogy megmentse Lennon életét. Szóval mi mindannyian részesei vagyunk, érted? Akik azt mondják, hogy minden csak Lennon, vagy Carter, vagy Gorbacsov miatt történt, azok ennek a néhány embernek tulajdonítják azt, amit mindannyian tettünk. John megrázta a fejét, vizet szórva minden irányba. - Nagyon rafinált, mondhatom! De a helyzet az, hogy éppenséggel Lennon, Carter és Gorbacsov volt az, aki változtatott a dolgokon, mégpedig egyedül. Carter idejében indult meg a hatalmas fejl dés az

emberi jogok terén. Palesztina, az új Latin-Amerika, az amerikai indián nemzetek - egyik sem jöhetett volna létre nélküle. - S t a Margaret Arvis-filmb l az is kiderül - tette hozzá Melina, miközben egy hamiskás pillantást vetett Pierre-Paulra -, hogy ha Arvis nem megy el megnézni Cartert, aki New York-i kampányszervez inek mondott köszönetét az 1980-as gy zelemért, akkor nem lett volna a Dakota-ház környékén, és nem lett volna rá lehet sége, hogy megmentse Lennon életét. John úgy emelkedett ki a vízb l, mint egy felszínre bukkanó bálna. - Tehát ezt is Carternek köszönhetjük! És ami Gorbacsovot illeti, nem kell neked mondanom, mi mindent tett. 180 fokos fordulat volt az nektek, ruszkiknak, és azt stenki nem állíthatja, hogy ez nélküle is bekövetkezett volna. - Hát... az már igaz, hogy fontos államférfi volt. - Naná, hogy az! És Carter is legalább annyira meghatározó volt. Az korszakuk jelentette a fordulópontot, amikor a világ végre kezdett kimászni a második világháború árnyékából. És ezt nekik köszönhetjük. Egyszer en kevés olyan ember van, aki meg tudta volna csinálni. Legtöbbünkben nincs meg hozzá a spiritusz. Ivan megrázta a fejét. - Carter nem lett volna képes megtenni, amit megtett, ha Ernest Jackson ezredesnek nem sikerül a túszokat kiszabadítani a maradék néhány helikopterével. - Tehát Jackson is h s! - De Jackson nem lehetett volna h s, ha egy tiszt ott a Pentagonban nem dönt úgy az utolsó pillanatban, hogy tizenhat helikoptert küld nyolc helyett. - És ha Annette Bellows nem töltötte volna az év nagy részét azzal, hogy arról álmodozik, mit tenne egy kiszabadítási kísérlet során - vágott közbe gyorsan Melina -, hogy a végén már bekötött szemmel is meg tudta volna mutatni, hol vannak a túszok. Nélküle a túszoknak körülbelül a felét ott kellett volna hagyniuk, és Carternek nem lett volna olyan kényelmes a helyzete. - Plusz még szükségük volt Payton rmesterre, hogy megtalálják Bellowst - tette hozzá Ivan. - Elég a süket dumából! - bömbölt védekez n John; szorult helyzetben mindig ez volt végs menedéke. Taktikát változtatott. - Különben sem vagyok olyan biztos benne, hogy Carter újraválasztása azoktól a túszoktól

függött. Egy pojáca volt az ellenfele. Már nem emlékszem a fickó nevére, de azt tudom, hogy valami idióta volt. - Na és? - kérdezte Melina. - Mióta számít ez egy kicsit is? John nagyot ordítva, hatalmas csobbanással vetette rá magát, de a lány sokkal gyorsabb volt. Könnyedén kitért a férfi el l, aki körbekergette a medencében; mintha egy bálna üldözött volna egy delfint. Végül már csak távoli fröcskölésre futotta az erejéb l, s a vita pillanatok alatt átalakult egy nagy fröcskölés-háborúvá, amint az oly gyakran törtónt. - Imádom nézni Melinát, ahogy pillangózik - jelentette ki John. Feladta a támadást, s lebegni kezdett a medence sekély végében. - Ezen a gravitáción ez már valósággal, isteni. Azok az izmos karok, az a hullámzó delfinmozgás... - Valld be, hogy egyszer en csak szereted, ahogy pillangózás közben olyan gyakran kiemelkedik a feneke a vízb l - horkantott fel Pierre-Paul. - Szó sincs róla! A n k csak áramvonalasabbak, mint a férfiak. Te nem úgy találod? - Nem azon a módon azok, ahogy te szereted ket. - Istenhez hasonlatosak. Istenek és istenn k. - Benned is van némi isteni vonás - mondta neki Melina - például Bacchusból. - Hé - söpörte félre a lányt John, ujjával a képerny kre bökve. - Úgy veszem észre, a kifinomult európai elméletek befuccsoltak. Egy kis adag texasi logika kell ide, ez minden. - Csak a texasi logika tudja megcsinálni - mondta Pierre-Paul. - Úgy van. Végre felfogtad az álláspontomat. A nagy vezet k, a kevesek azok, akiknek végül is dönteniük kell, és nem számít, hogy mi, a közrend népség segítjük ket hatalomra. - Amikor így felülvizsgálod a véleményedet, akkor a végén már az enyémnél lyukadsz ki - mondta Ivan. - A vezet k fontosak, de csak azért lehetnek vezet k, mert mi tettük ket azzá. k tulajdonképpen kollektív jelenségek, mindannyiunk kifejez dései. - Állj meg egy szóra! Már megint túlmentél a határon! Azt állítod, hogy a nagy vezet kb l tizenkett egy tucat. Ha ez igaz lenne, akkor az sem számított volna, ha Carter veszít 1980-ban, vagy ha Lennont megöli az a pasas. De ember, vess egy pillantást a történelemre! Nézd meg, mi történt, amikor tényleg elvesztettünk néhány nagy államférfit. Lincolnt lel tték jött utána egy hozzá hasonló figura? Ugye nem? Ugyanez áll Gandhira, a Kennedyekre, Kingre, Szadatra vagy Olof Palmera. Amikor ket

megölték, az országaik megszenvedek a hiányukat, mert különlegesek voltak. - Különlegesek voltak - értett egyet, Ivan -, és feltétlenül fájó dolog volt az elvesztésük. És semmi kétség, rövid távon a dolgok rosszabbra fordultak. De k sem pótolhatatlanok, mert akárcsak mi, k is emberi lények. Egyikük sem volt semmiféle zseni vagy szent, kivéve talán Lincolnt és Gandhit. Ezt csak kés bb hisszük róluk, mert annyira kellenek nekünk a h sök. Pedig mi vagyunk a h sök. Mindannyian segítettünk, hogy. k azok lehessenek, akik lettek. És van még egy csomó tehetséges, briliáns elme, hogy betöltsék a helyüket, úgyhogy hosszú távon kiheverhet a veszteség. - Nagyon hosszú távon - felelte John sötéten. - Még száz év vagy akár több a Délnek, ha nem jön Lincoln. Egész egyszer en k nem mindennapiak. A hosszú táv is ezt bizonyítja. - Ha már délr l beszélünk - szólt közbe Pierre-Paul -, nem. éhes valaki? Mind éhesek voltak, s mivel a nyerskópiák vetítése is véget ért, Ivan, mint használhatatlanokat, elengedte ket. Kimásztak a medencéb l, s az éttermekr l beszélgetve indultak az öltöz k felé. Az állomáson tekintélyes számú étterem m ködött, és hetente nyíltak újabbak. - Nemrég voltam az új magyar étteremben - mondta Melina. - Az étel ízletes volt, de evés után nem kevés er feszítésünkbe került, hogy találjunk valakit, akinél fizethetünk. Amikor másodszor vették fel a mentési akciót, Ivan új helyen állította fel a legtöbb minikamerát és a fényszórókat; a színészeknek szóló utasításai ugyanazok maradtak. Ám ahogy a díszlet folyosóin találta magát, John Rand akaratlanul is Annette Bellows szobája felé indult. Nem számít, gondolta. Lehet, hogy Jackson ezredes egy kicsit kapkodott, amikor úgy rohant el a túszokat megkeresni, hogy parancsnok nélkül hagyta a csapatot; de a szíve a helyén volt, és az igazság az, hogy nagyon sok túszt megtalált Bellows segítsége nélkül is. Nem volt nehéz dolga: egyesével vagy párosával hevertek elnyúlva a folyosókon és a szobák padlóján, összekeveredve a gárdistákkal, ahogy megbénította ket a gáz. Átkozottul jó ötlet volt ez az ideggáz. Gárdisták és túszok; semmi kétség, nem túl könny szerep, minthogy az ide-oda rohangáló kommandósok meglehet sen gyakran rúgtak beléjük. Legényeivel együtt szobáról szobára dübörgött, aztán megparancsolta nekik, vegyék vállukra a túszokat, és vigyék ki ket. A többi túsz a folyosón tántorgott,

nekiütközött a falnak - tényleg hálátlan szerep -, a gázálarcokba kapaszkodott; és ehhez hasonlót m velt. Ragyogó felvételek lesznek, semmi kétség. Amikor már minden katonáját visszaküldte, befordult egy sarkon, és elindult abba az irányba, amerre Annette Bellows szobáját sejtette. Úgy nt, a helikopterek lármáján és az id nkénti fegyverropogáson keresztül is ki tudja venni Melina rekedtes kiabálását. Ezek szerint Pierre-Paul még nem akadt rá. Helyes. Akkor most megkeresheti, és lehet az, aki elmegy vele el keríteni a nehezebben fellelhet túszokat, éppen úgy, ahogy De Niro csinálta. Ivan dührohamot fog kapni, de majd utána kimagyarázkodnak. Úgysem lehet már soha kideríteni, valójában mi is törtérit a követségen harminc évvel ezel tt; és a történet sokkal jobb lett így. A díszletük csak egyszintes volt. John többek között ezt is kifogásolta: a teheráni nagykövetség háromemeletes volt, és a lépcs kön való rohangálás hozzátartozott a kavarodáshoz. Ivan terve viszont az volt, hogy kés bb felvesz néhány lépcs s jelenetet, betoldja ide, s így éri él, hogy a filmen többszintesnek t njék az egész. Nagyon helyes; így legalább nem volt más dolga, mint átküzdeni magát néhány sz k átjárón, átugrani egypár ájult forradalmi gárdistát és zordonan meredni minden egyes elébe kerül kamerába. Ez alkalommal nagyon nagy volt a zaj; nagyon nagy Aztán hirtelen fejére esett az egyik fal; a furnérlemez a földhöz szegezte. Mögötte egymás után d ltek le a ládák, megtöltve a folyosót. - Hé! - kiáltott fel megdöbbenve. Az eredeti történet nem így volt. Mi folyik itt? A helikopterzaj megsz nt; helyét reccsenések sorozata és valami sziszeg hang vette át. E hang hallatán a hideg futott végig a hátán. A gyakorlatok alkalmával már hallotta ezt a sziszegést: szökik a leveg . Minden bizonnyal megsérült a kupola. Nekifeszült a furnérnak, de az meg se moccant. Amennyire csak tudott, lelapult és kikúszott a furnérlap alól, a led lt ládák közötti sz k helyre. Nem volt könny eldönteni, hol volt eddig a folyosó, ráadásul koromsötét is lett. Nem maradhatott túl sok ideje. Eszébe jutott gázálarca, de aztán elkáromkodta. magát: nem volt összekapcsolva semmiféle oxigéntartállyal. Ez az átka a m kellékeknek, gondolta mérgesen. Egy gázálarc, amihez semmi nincs csatlakoztatva, tárva nyitva áll a gyorsan elillanó leveg felé. Nincs sok id . Talált annyi helyet a ládák között, hogy felálljon, s már éppen a kijárathoz készült rohanni - feltételezve, hogy nem sérült meg az egész bázis -,

amikor eszébe jutott Melina. Nem lehet, hogy még mindig ott van, bennragadva követségi szobájában? A francba. Tapogatózva elindult a sötétben; a távolból hangokat hallott, és fényeket látott. Jó. Visszatartotta a lélegzetét; számára úgy t nt, percekig, bár valószín leg fél perc sem volt. Minden egyes leveg vételnél azt várta, hogy fagyos vákuum következik, de a hideg leveg újra és újra megtöltötte tüdejét. A vésztartalékot fújják be a terembe; a rendszer kifejlesztésében maga is részt vett. A berendezés m ködni látszott, legalábbis egyel re. Fojtott kiáltást hallott az egyik irányból; elkezdte elráncigálni maga el l a ládákat. Egy sikoly a sötétségben; aha, ott van. Nincs teljesen magánál, A lába nedves, valószín leg vér, ajjaj. Félrehúzta a ládákat, és felemelte Melinát. Az adrenalintól és az egyhatod gravitációtól Olyan érzése támadt mintha lenne a Superman. A leveg azonban vészesen fogyott, s ami még megmaradt, az is átkozottul hideg volt. Minden egyes lélegzetvétel fájt. Pokoli nehéz volt Melinával a karjában egyensúlyozni, ahogy az akadályokon ugrált át. Már kissé kábán, felmászott egy ládasorra, és egy távoli fény felé tántorgott. Egy furnérlemez vágódott sípcsontjának. Felordított, aztán elesett... - Hé! - mondta még. A leveg elfogyott. Amikor magához tért, az állomás kórházának egyik ágyán találta magát. - Jó - dörmögött. - Nem robbant fel az egész bázis. Barátai megkönnyebbülten nevettek, ahogy beszélni hallották. Úgy t nt, az egész filmstáb bezsúfolódott a kórterembe. Ivan, aki az ágya mellett állt, megnyugtatta: - Minden a legnagyobb rendben van. - Mi az isten történt? - Nyilván egy aprócska meteor. A mi szektorunkba csapódott be, érdekes módon pont az rsikló dokkjába. De megrongálta a raktárunkat is, ahogy azt te minden bizonnyal észrevetted. John fájdalmasan bólintott. - Tehát végül csak bekövetkezett. - Be. Ez volt a holdbázisok egyik nagy, kiszámíthatatlan veszélye. A Hold légkör nélküli felszínét szünet nélkül bombázták a meteorok, kicsinyek és nagyok egyaránt, ezerszámra évente. Csaknem elhanyagolható volt annak a valószín sége, hogy bármelyik is eltalál egy olyan kicsi valamit, mint az állomás felszíni létesítményei, de ha ilyen nagy számban érkeznek...

hosszabb távon körülbelül annyira volt biztonságos, mint a hegymászás; egy sziklaomlás bármikor megindulhat. - Melina? - kérdezte John, felülve ágyában. - Itt vagyok - válaszolt a lány. Néhány ággyal odébb feküdt, egyik lábán kötés. - Jól vagyok, John. - Hogy bebizonyítsa, felkelt az ágyból, odament hozzá, és arcon csókolta. - Köszönet a megmentésemért. - Miféle megmentésedért? - mordult fel John. Megint nevettek rajta. Pierre-Paul nekiszegezte mutatóujját. - Mindenütt vannak h sök, még a legalacsonyabb rend ek között is. Most már el kell fogadnod Ivan érvelését. - Egy nagy túróst. - H s vagy - mondta Ivan vigyorogva. - Egy hétköznapi ember, hogy úgy mondjam. Nem egy nagy vezet nk, nem. Most, hogy megmentetted Melina életét, megváltoztattad a történelmet is. - Csak akkor, ha jelölteti magát elnöknek - felelte John nevetve. - Hé, Malinál nyomás, indulj a választásokon! Vagy ments meg egy ígéretes énekest, vagy csinálj valami ehhez hasonlót! Ivan megrázta a fejét. - Miért vagy olyan makacs? Nem olyan nagy baj az, ha igazam van. Gondolj csak bele: ha úgy van, ahogy mondom, akkor nem csupán tehetetlenül üldögélünk, arra várva, hogy vezet ink utat mutassanak nekünk. - Széles vigyor villant fel arcán. - Kezünkbe vesszük saját sorsunk irányítását, magunk hozzuk meg döntéseinket, és aszerint is cselekszünk: megválasztjuk vezet inket, befolyásoljuk ket, úgyhogy arra . fordítjuk a történelem szekerét, amerre akarjuk! Éppen úgy, mint ahogy te tetted ott a raktárban. John hanyatt d lt ágyában, és hallgatott. Körülötte a barátai mind vigyorogtak. Egyikük egy hatalmas, papírmaséból készült kitüntetést hozott; arra emlékeztetett, amit Óz t zött a Gyáva Oroszlán mellére. . - A pokolba is - morgott John. - Ha az expedíció eléri a Marsot, rólad is el kell nevezniük valamit ugratta Melina. John elgondolkodott. Elvette az óriási kitüntetést, és lazán lógatta kezében. Barátai t figyelték, várták, mit mond. - Akkor is azt mondom, hogy ez marhaság - közölte Ivánnal. – De ha van egy csepp igazság abban, amit mondasz, akkor úgyis csak Alamo jó öreg szellemér l beszélsz. Texasban mi már évek óta így csináljuk. Megint felcsattant a nevetés. John újra felült ágyában, és dühösen hozzájuk vágta, a medált.

- Esküszöm, hogy igaz! különben is, az egész De Niro hibája! Én csak utánoztam az igazi h söket, nem veszitek észre? Ott kóvályogtam totál kábán, aztán felmerült el ttem De Niro arca, Jackson ezredes szerepében a teheráni követségen. Mondom magamban, a pokolba is, vajon mit tenné ebben a helyzetben? És én is csak annyit csináltam. Schopp Attila fordítása Ted Reynolds - William F. Wu Korunk békéje

Karórája finoman vibrálni kezdett, az apró kis impulzusok szelíden csiklandozták a b rét. Nicholas Brandes tábornok nem nézett az órára. A pódiumon ült, több száz szempár figyelte. Hanyagul felemelte bal kezét, hátrasimította ritkuló haját, aztán el red lt, és a könyökére támaszkodott. A szerkezet így közel került a szájához. - Itt Brandes - mormolta bele. Igyekezett meg se mozdítani a száját. - Morris vagyok. Tüstént találkoznunk kell. - Atyaisten, Morris! Most nem tudok kilógni. Most nem. Blagonov miniszterelnök mindjárt elkezd beszélni. - Akkor mikor tud? A saját biztonságáról van szó! - Majd ha Blagonov befejezte. - Harris nagykövet felszólalása alatt nyugodtan elhagyhatja a termet. - Hol van most? - A mosdóban. Itt a tárgyalóterem folyosóján, szemben. Vége. Brandes nyugodtan ült, végigjártatva a szemét az el tte ül orosz tisztségvisel k zsúfolt sorain. Személyes fenyegetés. Valószín tlennek látszott; épp itt, a Kremlben, a világ nyilvánosságának teljes fényében. Az lehet, hogy az oroszok elvtelenek, de ennyire aligha ostobák. A miniszterelnök már felállt, s csak arra várt, hogy abbamaradjon a fészkel dés meg a sugdolózás. Brandes a fülére tette a fejhallgatót. Végigcsinálta ugyan a hipnopédiás nyelvtanfolyamot, de tudta, hogy orosztudása nem veheti fel a versenyt a profi tolmácsszolgálattal. Blagonov már beszélt. - ...hogy bemutassam az els sorban ül urakat. k a mi amerikai barátaink, az a csoport, amely eljött ellen rizni a katonai felszerelések békés célra való sikeres alkalmazását. Üdvözöljük az amerikaiakat a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójában.

A közönség udvariasan tapsolt. Blagonov felemelte a kezét, mire a terem hirtelen elnémult. Nincs az a amerikai közönség, amelyik ilyen hirtelen elhallgatna, gondolta Brandes. A miniszterelnök annak az embernek a fölényével beszélt, aki biztos lehet a hallgatóságában. - T lem balra ül a nagyra becsült... - a miniszterelnök egy pillanatra elhallgatott, és belenézett a jegyzeteibe - ... N. Brandes, az amerikai hadsereg tábornoka. Mellette a segédtisztje, S. Kelsey kapitány, aki személyesen fog segíteni a tábornoknak a szovjet terület átvizsgálásában. A sor végén pedig G. Harris nagykövet ül, aki az amerikai küldöttség tagjaként részt vett a bécsi szerz dés tárgyalásain. Jobb fel l hadügyminiszterünk, J. Karamzin ül. Végül az emelvény túlsó végén G. Bilinszki, a volt Vörös Hadsereg rnagya, az afganisztáni és szinkiangi incidensek veteránja. Az feladata lesz, hogy segítsen Brandes tábornoknak és stábjának megoldani a missziójuk során felmerül nehézségeket... Hát ez óriási, gondolta Brandes, egy vörös, aki minden lépésemet követni fogja! Bárcsak lenne itt egy tisztességes hely, ahova köphetnék egyet. Észrevette, hogy még a ruszki rnagynak is undor ül a pofáján. Brandes lerántotta a fülér l a hallgatót, és összefonta a karját. A beszéd további részét tolmácsolás nélkül ülte végig. Meg se próbálta követni. A beszéd aztán egyszer mégiscsak véget ért. Lelkes taps követte. A miniszterelnök széles mosollyal, igazi orosz módra, visszatapsolt a tapsolóknak. Milyen önelégült, milyen magabiztos, gondolta Brandes. Pedig tudom, hogy azok a holmik itt vannak valahol. Remélem, az eldugott atomtöltetek megtalálása ledönti ezt a tökfilkót a piedesztálról... hát egy okkal több, hogy megtaláljam. Az ünneplés folytatódott. Blaganov úgy feszit a csodálói el tt, mint egy díjnyertes harci kakas, gondolta Brandes. Aztán Kelsey kapitány felé hajolt. - Ki kell szaladnom a vécére. Mindjárt visszajövök. Kelsey magasra felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. T le jobbra Karamzin, a hadügyminiszter látta, hogy kimegy, és intett az egyik orosz szárnysegédnek. - Brandes összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét. Ez a színpad nem volt alkalmas hely a vitára - Karamzin különben sem beszélt angolul -, de azért mégis keményen Karamzin szemébe nézett. A hadügyminiszter óvatos, rezzenetlen arccal nézett vissza Brandesre, aztán leintette a szárnysegédet. Brandes felállt, bocsánatkér en Gertrude

Harrisra mosolygott, aki éppen a szónoki emelvény felé indult, hogy elmondja a beszédét, aztán megindult a pódium melletti kijárat felé. Mihelyt kiért a folyosóra, megállt az ülésterem bejáratánál kétoldalt álló két fegyveres r közt, és megengedett magának egy mély sóhajt. Mindig nyomottnak és tisztátalannak érezte magát ezek után a képmutató ülésezések után, ahol emberek, akik mélységesen gy lölték egymást, és szikrányit sem bíztak egymásban, úgy tettek, mintha kölcsönös bizalommal és tisztelettel viseltetnének egymás iránt Jobb szerette az szinte dühkitöréseket. Belökte a mosdó ajtaját, és belépett. A csempés falak meg a padló makulátlanul csillogtak; a fülkék ajtaja tárva-nyitva állt. Egyetlen szokatlan dolgot látott csupán: Hal Morris összeroskadt testét a patyolattiszta mellékhelyiség távoli sarkában. Miközben levetette magát a kemény padlóra, oldalvást gurult, és nem létez pisztolya felé kapott, éles fütty visszhangzott a csempézett falak közt. Az ajtó mögött lapuló férfi eloltotta a villanyt. Brandes megint oldalt rúgta magát, fény villant fel, aztán újabb golyó süvített keresztül a helyiségen. Átkozottul közel... A fickónak biztos ultravörös szemüvege van. Brandes elkeseredetten küszködött, hogy maga alá húzza a lábát a csúszós padlón, és átkozódott. A dolgok még nem változtak meg annyira, hogy az amerikai tisztek is fegyvert viselhessenek a Kremlben. Újra kitárult az ajtó, és újabb alak robbant be a helyiségbe. Néhány pillanatra kirajzolódtak a körvonalai a folyosó lámpafényében. Brandes éppen feltérdelt, amikor becsapódott az ajtó, és újra sötét lett, Hallotta a harmadik lövést, aztán a két test zajosan összecsapódott. Amikor talpra kászálódott, óvatosan félreállt. Bizonytalanul nyújtotta ki maga el tt a karját; a vereked k túl közel voltak. Ha is beszáll, lehet, hogy nem azt kapja el, akit kellene. Az ajtó döngve kitárult, viaskodó alakok rajzolódtak ki a folyosó fényében. Brandes visszahúzódott az egyik fülke ajtaja mögé. Most már harmadszor volt több szerencséje, mint amennyi kijárt neki, nem akarta tovább próbára tenni azt. Lábak dobogtak a folyosón, aztán csönd lett. Óvatosan keresztülvágott a helyiségen, és felgyújtotta a villanyt. Odament Morrishoz, és megtapogatta a mellét. Háta mögött kinyílt az ajtó, a fiatal orosz tiszt ott állt el tte... Bilinszki. Vérzett az arca, és elszakadt az egyenruhája. Mereven nézett Brandesre. - A stiljagi meglépett - mondta közönyösen, de pontos angolsággal. Brandes érezte, hogy veszedelmesen n benne a hideg düh.

- Ez nem lehetett közönséges vagány - mondta feszülten. - Itt a Kremlben nem. Hol voltak azok az átkozott rök, mikor szükségem volt rájuk? - A posztjukon maradtak, természetesen. Nem engedhették magukat eltéríteni. k a miniszterelnököt védelmezik. - Nagyszer - mondta Brandes. - Tüstént hívjon orvost, és vegyék kezelésbe ezt az embert. - Természetesen. - Bilinszki állva maradt az ajtónál, és keményen Brandesre nézett. - Jegyz könyvön kívül, nem hivatalosan... Brandes tábornok, én nem tudtam, hogy ön a támadás áldozata, amikor beavatkoztam. Ha tudtam volna, nem vállaltam volna semmi szerepet ebben a drámában. Sarkon fordult, és otthagyta Brandest, hadd bámulja a becsapódó ajtót. Amikor Brandes utánanézett, szorítást érzett a mellében. Ez az a orosz összeköt tiszt, akivel kéz a kézben együtt kellene dolgoznia? Az utolsó eligazításra egy parádés kis tárgyalóteremben került sor, amelyet régi, gazdagon díszített orosz bútorokkal rendeztek be. Brandes, Kelsey és Harris nagykövet szemben ültek Karamzin hadügyminiszterrel és Bilinszki rnaggyal. A miniszterelnök, miután hivatalának súlyával tekintélyt adott a tárgyalásoknak; eltávozott. Karamzin a szovjet bürokratáknak azt a típusát képviselte, amelyet Brandes jól ismert. Ellentétben a fiatal és mozgékony Blagonovval, a miniszterelnökkel, akit meglep en fiatalon emelt kormánya élére az energiája, Karamzinnak sz volt a haja, és olyan volt, mint egy morcos medve. Örökösen ráncolta a homlokát, és kizárólag oroszul beszélt. Brandes a tolmács felé billentette a fejét, de tekintetét állandóan a miniszteren tartotta. - Miel tt áttérnénk annak a szektornak a kiválasztására, amelyet önök ellen rizni, óhajtanak, szeretnénk áttekinteni a szerz dés legfontosabb idevágó rendelkezéseit. - Erre igazán nincs semmi szükség - vágott közbe Brandes, nem rejtve véka alá a bosszúságát. - A szerz dés két, éve érvényben van. Az eljárás kialakult. Minek pocsékoljuk az id t? Miközben a tolmács lefordította a megjegyzéseit, Brandes arra gondolt, hogy ha még egyszer végig kell hallgatnia a szerz dés el írásait, lehet, hogy könnyekben fog kitörni szégyenében, amiért a szenátus ratifikálta és az elnök aláírta. De hát megtörtént, törvényes és kötelez . Mint katonának,

most az a kötelessége, hogy alapos helyszíni ellen rzést hajtson végre. És alig várta, hogy ezt megtehesse. Megint Karamzin tolmácsa szólalt meg: - Tábornok, tavaly már el kellett oszlatnunk egy kisebb félreértést az önök Chun tábornokával, aki ragaszkodott az eljárás számunkra új értelmezéséhez. Hogy elkerüljük az efféle problémákat, mikor ön a terepen lesz, és nukleáris anyagokat keres, át kell tekintenünk az országaink közötti megállapodást. - Ez nem ok arra... - Brandes elhallgatott, mert érezte, hogy Harris nagykövet a karjára teszi keszty s kezét. Most Kelsey kapitány szólalt meg a másik oldalán: - Nem látok abban semmi rosszat, ha még egyszer átfutunk rajta, uram, ha egyszer a miniszter úr ezt szeretné. Szóval máris kezd dik. Brandes sejtette, hogy Kelsey mögött az elnök bizalmas utasításai állnak, amelyek sokkal fontosabb szerepet biztosítanak neki, mint amit a beosztása sejtet. Majdnem biztos, hogy a Fehér Ház pásztorkutyája, akinek rá, Brandesre kell vigyáznia. A tábornok ezt meg is tudta érteni, hiszen az elnök tudta, hogy a szerz dés legnyíltabb ellenz i közé tartozott. Ám semmivel sem tette könnyebbé a dolgát az a tudat, hogy az elnök részletes jelentést fog kapni arról, hogy mennyire szorosan és óvatosan tartotta magát a szerz dés el írásaihoz. - Hát tessék - morogta. Karamzin kemény és határozott oroszsággal beszélt, közben gyakran az asztalra csapott. - Az atomleszerelés végrehajtását természetesen kölcsönös szektorellen rzésekkel hitelesítjük. Ahogyan az ön csoportja ma kiválaszt egy szektort a mi országunkban, és átkutatja, nincs-e benne tiltott nukleáris anyag, ugyanúgy jár el a mi csoportunk is az ön országában. A kutatás tizennégy napra korlátozódik, attól a perct l számítva, amikor elhagyják Moszkvát. A mi országunk tavaly átkutatott szektorát a megegyezés értelmében az Egyesült Nemzetek osztagai lezárták, hogy megakadályozzák hasadóanyagok kés bbi átcsempészését a már átvizsgált területekre... Brandes rájött, hogy Karamzin halálra fogja untatni a szerz dés el írásainak szó szerinti visszaidézésével, akár fontosak, akár nem, és kikapcsolt. A hadügyminiszter majd rátér a lényegre, mikor kedve lesz hozzá. Sóhajtott egyet magában, és visszaterelte a gondolatait a szerz dés létrejöttére.

Ez a szerz dés kizárólag olyan nemzetközi események eredményeképpen vált lehetségessé, amelyeket korábban senki nem látott el re, de amelyek utólag szinte elkerülhetetlennek látszottak - ahogy az már lenni szokott, vélte Brandes. Az események három kis afrikai országot érintettek, melyekr l senki nem gyanította, hogy nukleáris kapacitással rendelkeznek; és hatásukra a Szahara sivataga gyakorlatilag több száz mérfölddel tovább terjeszkedett dél felé. Még ugyanabban az évben hatalmas területeken került sor hasonló változásokra az Industól mind keletre, mind nyugatra. Ezt bizottsági meghallgatások követték a, vasfüggöny mindkét oldalán, mivel a NATO és a Varsói Szerz dés zöldpályakövet m holdjainak egyes parancsnokai nem voltak hajlandók teljesíteni a nekik kiadott parancsokat az india-pakisztáni robbanások idején. A meghallgatásokat hamar beszüntették, mert felismerték, hogy bármennyire igazolhatatlan volt is katonai szempontból a parancsmegtagadás, egyedül az hárította el a III. világháborút. Két hónappal ezután Kína leszerelési egyezményt ajánlott az Egyesült Államoknak: jelent s konvencionális katonai segély fejében lemondott katonai atomerejér l, és megengedte ennek helyszíni ellen rzését. Az Egyesült Államok hamar rájött ugyan, hogy Kínának nem volt említésre méltó nukleáris ereje, de az új egyezmény jelent sen átalakította a világhatalmi egyensúlyt. A Kínának nyújtott, részben szárazföldi, részben rövid hatótávolságú légi fegyverekb l álló amerikai katonai segély világos fenyegetést jelentett a Szovjetunió számára. Blagonov miniszterelnök, aki éppen megszilárdította hatalmi bázisát a szovjet hierarchiában, ekkor megtette a következ lépést: valóban világméret nukleáris leszerelési egyezmény kötését javasolta. Abban az évben a világ népei már mindent l rettegtek, ami nukleáris. Az egyezményt megtárgyalták és aláírták. Mostanára már hetvenhárom, atomfegyverekkel köztudottan nem rendelkez országot kutattak át, ami, jó néhány meglepetést is napvilágra hozott, továbbá az atomfegyverekkel rendelkez országok többségét is átvizsgálták. Csak az Egyesült Államok, Kanada, Brazília és a Szovjetunió voltak elég nagyok ahhoz, hogy igazolják a szektoronkénti felülvizsgálat elvét, márpedig a Szovjetunió ragaszkodott ehhez. A Szovjetunió állítólag megsemmisítette nukleáris anyagait, vagy olyan célokra alakította át ket, melyeket a szerz dés megengedett. A Brandes kezében lév dossziéban, megint csak állítólag, benne lapult az országban

lév összes hasadó vagy fúzióképes anyagok listája. Ezeket az anyagokat természetesen mind csak törvényesen megengedett célokra használták. Brandes ezt egy percig sem hitte el. El volt rá szánva, hogy bebizonyítja: Blagonov csak hazudik azzal a nagy orosz szájával. - Brandes tábornok, megismételjem? Brandes bosszúsan szorította össze az állát. - Ne haragudjon. Kérem, legyen szíves. - Tavaly - ismételte a tolmács - Chun tábornok azt állította, hogy a kérdéses tizennégy nap attól a perct l kezd dik, amikor megérkezik a kiválasztott szektorba. A szerz dés kedvéért ezt akkor elfogadtuk, de csak nagyon vonakodva. Derék dolog volt, Rich, gondolta Brandes. Richard Chun tábornokot pontosan azért választották ki az el évben a szektorellen rzésre, mert pontosan ugyanolyan keményfej volt, mint Brandes... és eggyel több csillagja volt. - Az idén ragaszkodunk hozzá, hogy a tizennégy nap attól a pillanattól kezd djön, amikor a csoportja elhagyja Moszkvát. Ha Rich keményen ki tudott állni, én is ki tudok, gondolta Brandes. - Ha már precedens van rá..... - Bocsásson meg, Nick - vágott közbe Harris nagykövet. - Ezt nagyköveti szinten kölcsönösen rögzítettük. Már megegyeztünk benne. Brandes dühösen meredt a nagykövet asszonyra. Semmi oka nem volt rá, hogy ezt mostanáig elhallgassa el tte, legfeljebb az, hogy el akarta kerülni a vitát. Megint Karamzin beszélt, és Brandes ezúttal vigyázott, hogy ne engedje elkalandozni a figyelmét. - Brandes tábornok, még két dolog van hátra. Ha vitatni óhajtja ket, most tegye, és ne kinn a terepen. Az els az, hogy az ön felhatalmazása korlátlan a kiválasztott szektorban. Bármely m veletet végrehajthat, amelyet szükségesnek tekint illegális anyagok hollétének megállapítására, illetve eltávolításuk megakadályozására. Az önhöz beosztott szovjet szárnysegédek minden idevágó utasításának engedelmeskedni fognak. Nyilván fognak tartani továbbá, minden személyi és tárgyi veszteséget vagy kárt, amelyért az ön kormányának kés bb kártalanítania kell minket. Amíg a csoportja az országunkban tartózkodik, önt mint a csoport vezet jét az Egyesült Államok képvisel jének fogjuk tekinteni. Az ön korlátozásai a következ k: a kiválasztott szektort a csoport egyetlen tagja sem hagyhatja el, semmiféle okból. A szektorból a Szovjetunió

bármely más részére való kilépés a szerz dés megsértésének min sül. A vizsgálat id határa: holnap, szeptember 3-án moszkvai id szerint 06.00 órától szeptember 17-én 06.00 óráig. Utóbbi id ponton túl a csoport egyetlen tagja sem tartózkodhat a Szovjetunió bármely részén, Moszkvát kivéve. A fenti feltételek bármiféle megszegése a szerz dés megsértésének min sül, amelyet meg kell tárgyalni, és amely esetleg a szerz dés felmondásához vezethet. Brandesben felmerült a gyanú, hogy a miniszter ezt az utolsó kitételt fenyegetésnek szánja. Nos, azért van itt, hogy végrehajtsa az elnök parancsait, bármit gondol is a szerz dés bölcsességét illet en. - Egy kérdés - mondta Kelsey kapitány. Brandes meglepetten fordult feléje, de csöndben maradt. - Uram - mondta Kelsey - mivel ez nem hivatalos megbeszélés, szeretnék feltenni önnek egy kérdést, pusztán személyes kíváncsiságból. Miközben ezt lefordították neki, Karamzin Kelseyre meredt, és a könyökére támaszkodott. Amikor megértette, hogy a kérdés nem hivatalos, szélesen elvigyorodott, hátrad lt a széken, és intett Kelseynek, hogy beszéljen. - Uram, ha az ön országa több mint egy évvel ezel tt megsemmisítette összes nukleáris robbanófejeit... meg fogja érteni, én ebben nem kételkedem... akkor miért ragaszkodott az ön kormánya a szektoros ellen rzéshez, és miért nem fogadta el az egész országra kiterjed ellen rzést? Miért kell a világot még hat évig izgalomban tartani? Karamzin jóakaratúan bólintott, aztán megint a tolmács úján válaszolt. - Tételezzük fel, fiatal barátom, hogy azonnal megnyitjuk országunkat a maguk ellen rei el tt. Maguk természetesen nem találnak semmiféle atomfegyvert... de a mi ellen reink rájönnek, hogy a maguk országa még mindig állig fel van fegyverkezve, és mostanára gyakorlatilag egyedül maguknak van nukleáris fegyvertáruk a világon. Akkor maguk diktálják a feltételeket. Nem, barátom. A szektoronkénti ellen rzések biztosítják azt, hogy országaink, amennyire ez csak lehetséges, egyidej leg kerüljenek ellen rzés alá. Minden évvel, amikor nem találnak tiltott holmit az ellen rzött szektorokban, n het a bizalom, hogy a még ellen rizetlen szektorokban sincsenek. Mivel nem tudhatjuk, hogy a maguk országának ellen rizetlen szektoraiban nincsenek-e még fegyverek, meg kívánjuk tartani ugyanezt a lehet séget magunknak is.

Karamzin még mindig mosolygott, de a hangjából figyelmeztetés csendült ki. Brandesnek ebb l elege lett. Felállt, és dühösen Karamzinra meredt. Örült, hogy nem diplomata. - Uram - mondta lassan és határozottan -, aki ismeri országaink történetét, nem hihet egy ilyen feltételezésben. Ön ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy Amerika nem viselkedhet így. Egy olyan demokrácia, mint a miénk, nem folyamodhat efféle csaláshoz, míg az ön országa hírhedt lett az efféle próbálkozásokról. Én er sen hiszem, hogy ebben az országban valahol atomtöltetek vannak eldugva, amelyekr l önök valahogy azt remélik, hogy el tudják rejteni az ellen rz csoportjaink el l, amíg biztosak nem lesznek abban, hogy nekünk Amerikában már nincs mivel megvédenünk magunkat. Ha ez az eset áll fenn, biztosíthatom, hogy amennyiben rajtam áll, azok a robbanófejek nem fognak rejtve maradni. És mikor megtaláljuk ket, újra látni fogja a világ, mennyire ragaszkodik a Szovjetunió a szerz dések szentségéhez. Farkasszemet nézett Karamzinnal, aki keresztbe fonta vaskos karjait széles mellkasán. Karamzinnak rebbent meg el ször a tekintete, de tüstént Harris nagykövet asszonyra villantotta a szemét. - Ez több a soknál, Nick - mondta Harris csöndesen. Brandes leült, de most a fiatal orosz rnagy ugrott talpra. Kimérten beszélt angolul, és gondosan megválogatta a szavait. - Brandes tábornok, én személy szerint sért nek találom a hazámra tett megjegyzéseit. A régi cári Oroszország nem sokat ért, de egy dolgot sajnálok, ami elveszett vele... Abban az id ben az ember halálos párbajra hívhatta ki azt, aki megsértette a hazáját. Csak azt mondhatom, vigyázzon arra a mocskos imperialista nyelvére. - Azzal Bilinszki rnagy hevesen a székére vetette magát. Karamzin élesen rászólt oroszul. - Bocsánatot kérek - jelentette ki Brandes. - Mi? - fordult felé Karamzin meglepetten, miel tt még a tolmács lefordította volna. - Szeretném, ha a fiatalember elfogadná a bocsánatkérésemet. Én nem az orosz nemzetre céloztam, se nem az orosz népre, hanem kizárólag a szovjet kormányra, amely b séges okot adott a világnak a bizalmatlanságra Finnországtól Afganisztánig és Csehszlovákiától Szinkiangig. Remélem, egy szép napon megérti majd annak a rendszernek a valódi természetét, amely azt állítja magáról, hogy a nép nevében szól. Bilinszki rnagy dühödten meredt rá.

- Tábornok - mondta jól érthet én - menjen a pokolba! Karamzin helyreállította a tekintélyét: nagyot csapott a tenyerével az asztalra, és ráreccsent Bilinszkire. Az rnagy ugrott a parancsra, és az asztalra tette a Szovjetunió nagyméret térképét. Miközben kigöngyölte, és lesimította a négy sarkát, Brandes észrevette, hogy Karamzin és Harris összenéznek, Remélte, hogy ez csak azt jelzi, hogy kölcsönösen megkönnyebbültek, amiért oldódott a feszültség. Ha még ebben az sz asszonyban sem bízhat, aki alá beosztották, hogy elvégezze a munkáját, akkor további meglepetésekre is számíthat, méghozzá kellemetlen meglepetésekre. - Látom, tavaly óta átalakították a szektorokat - kuncogott barátságosan Kelsey. - Így igaz - felelte a tolmács útján Karamzin. - Ehhez minden jogunk megvolt, hiszen a tavalyi I. szektor változatlan maradt, és továbbra is követtük az alapvet irányelveket. - Az új szektorhatárokra való tekintettel meg kell beszélnünk a dolgokat magunk között - mondta Brandes. Amikor az oroszok ha nem is túl nagy örömmel, de udvariasan visszavonultak, Brandes el vett a zsebéb l egy kis zavaró m szert, és az asztalra helyezte. Ez a szerkenty vagy megvédi a beszélgetést a továbbiakban a lehallgatástól, vagy nem; csak nemrégiben fejlesztették ki, de ezen a területen a technikai el nyök soha nem tartottak túl sokáig. - Örülök, hogy nem, hozta szóba Hal Morris halálát - mondta Kelsey. - Az aztán puskaporos hordó lett volna. - Tudok róla, és k is tudnak róla - mondta Brandes. - A beszéddel nem érnénk el semmit. - Nos, Nick? - kérdezte Gertrude Harris, a térképet nézve. Brandes is a térképre nézett. Agya zsúfolásig teli volt hónapokig tartó, egyetlen témára összpontosító tanulmányok tömegével - a Szovjetunió földrajzával, éghajlatával, iparával, szállítási rendszerével és gazdaságával. Mint a CIA elemz i felvetették, kb. 33 kg finomított hasadóanyag holléte alighanem tisztázatlan maradt, a valódi számadat ennél esetleg sokkal magasabb is lehetett, de még ennyi is b ven elég okot adott az aggodalomra. Lehet, hogy egyetlen szénakazalban vagy parasztkunyhóban van, de az is lehet, hogy száz meg száz kazalban és kunyhóban van szétosztva. Semmi más használható eszköze nincs a sugárdetektorokon kívül, azok pedig nem tökéletesek. Brandes el ször Kelseynek dobta a labdát.

- Kapitány, van valami megjegyzése? - Nincs uram. Nincs semmi, amin ne mentünk volna már vagy százszor keresztül. Egyik szektorpont olyan valószín nek látszik, mint a másik, El vett a zsebéb l egy fémkörz t, és kinyitotta, aztán végigfuttatta a hegyét a térképen. - Oroszország európai területei legnagyobb részben tiszták, persze csak azon a szektoron belül, amelyet tavaly Chun tábornok ellen rzött - folytatta. - Messze a legnagyobb szektor itt az északi zóna, az Obtól Kamcsatkáig. Iszonyú nagy terület, de nyílt tundra az egész, viszonylag kevés rejtekhely akadhat benne. Ott semmi mást nem kell ellen riznünk, csak néhány létesítményt, amellett a m holdas felderítési jelentések is segíthetnek. - Folytassa. - A többi négy szektor területileg sokkal kisebb: az egyik itt van a Csendes-óceán mentén, ezek a tengermelléki tartományok Vlagyivosztoktól északra; aztán egy másik onnan a mongóliai határig; egy lenn az Aral-tónál, egészen Tbiliszig; végül egy megint fönn északon, Arhangelszkig és Novaja Zemljáig. Ez a hely lehet a leghasznosabb a szovjeteknek, ha közvetlen irányítású rakétákat akarnak indítani az Északi-sarkon át. Persze éppen ezért alighanem számítanak is rá, hogy ott korábban fogunk körülnézni. És a jég még kopárabb, mint a tundra vagy a tajga. Semmiféle egyértelm tényt nem látok, ami egy bizonyos szektor kiválasztása mellett szólna a többiekkel szemben. Brandes bólintott. se látott. - Hívja be a hogyhívjákot, azt a vörös rnagyot. Nem hinném, hogy túl messze lenne. Bilinszki rnagy két percen belül ott állt az ajtóban, feszesen tisztelegve. - rnagy - mondta Brandes -, máris elkezdheti számunkra a szolgálatot: hozza fel nekem az elmúlt három év összes költségvetési kiadási adatait. - Kormányuk már igazolta ezeknek az adatoknak az átvételét, miel tt ön elindult Amerikából, uram. - Én nem azokra az adatokra vagyok kíváncsi, amiket a kormányuk külföldieknek szolgáltat. Én azokat a tényleges számokat akarom megkapni, amiket az önök kormánya használ, és itt tart valahol ezekben az épületekben. Kérem, siessen, ha tíz percen belül nem kapom meg ezeket az adatokat, azt fogom feltételezni, hogy megint hamis adatokkal akarnak etetni.

- Holnap 06.00 órától vagyok a szolgálatában, tábornok. Kérését pusztán szívességb l fogom továbbítani - közölte h vösen Bilinszki, és elmasírozott. - Biztos benne, hogy ez a helyes módszer? - kérdezte Kelsey, miután Brandes becsukta az ajtót. - Szükségünk lesz bizonyos mérték együttm ködésre, különösen evvel a fickóval. Nincs értelme mindjárt az elején belerúgni. Brandes dühösen bámult rá. - Hadd mondjak magának valamit, kapitány. Fikarcnyit se számít, milyen kedvesen viselkedünk, pontosan, ugyanannyi - együttm ködést fogunk kapni, azaz semennyit... különösen ett l a fickótól. - Habozott egy kicsit. Szeretnék tisztázni valamit, Kelsey kapitány. Hisz maga abban, hogy tiltott nukleáris készletek vannak elrejtve ebben az országban vagy nem? Kelsey a térképet bámulta, és lustán kocogtatta az Uralt kis körz jével. - Nagyon nem szeretném ezt gondolni - mondta végül. - Azt hiszem, a szovjet kormány pontosan tudja, milyen ártalmas hatása lenne, ha fény derülne egy ilyen... - Ugyan már, Kelsey! Igen vagy nem? - Nem. De ha mégis, akkor el bb-utóbb meg fogjuk találni. Brandes felhorkant, és a nagykövet fölé fordult. - És maga? Az asszony vállat vont. - Magát azért fizetik, hogy ezt tisztázza, Nick. - Szerintem vannak. Ne kérdezze, hogy honnan tudom; nehéz lenne megmagyarázni. De itt vannak, és meg kell találnunk ket, ha nem akarjuk, hogy az USA védtelenül álljon egy szovjet fait accomplival szemben... esetleg már a következ ellen rzés el tt. Ki tudja, milyen gyorsan fognak meggy dni róla, hogy mi tényleg lefegyverkeztünk, és mikor teszik meg a saját húzásukat? Én minden esélyt meg akarok játszani, amit csak tudok... még ha például kevés esélyünk van is arra, hogy bármiféle költségvetési iratokat lássak azokon kívül, amiket Washingtonban már láttunk. Lehet, hogy beugratom ket, és megmutatnak valamit, ami jobban jelzi, hová tették, mostanában a pénzüket meg az anyagaikat. Brandes megfordult, mert kopogtattak az ajtón. Amikor kinyitotta, Bilinszki állt vigyázzban el tte. - A miniszter utasítására közlöm önnel, Brandes tábornok, hogy már minden idevágó információ hiteles másolatát megkapta. Reméljük, hogy

ezek a másolatok nem kallódtak el, mivel új másolatok készítéséhez legalább egy órára lenne szükség. - Ne is tör djön vele - mondta Brandes. Bilinszki kurtán biccentett, aztán becsukta maga után az ajtót. - Oké - mondta Brandes. - Ez a menet az övék. Elismerem. Még sok mindent megjátszhatunk. Kelsey, a csoport holnap 04.00 órára álljon készenlétben az induláshoz a repül téren. A miniszterelnök kedves ajánlata ellenére kizárólag a saját gépeinkkel megyünk. S t ez elvi szempont, kapitány... a szerz dés értelmében gyakorolni fogjuk azt a jogunkat, hogy ha, ez a kérdés bármikor felmerül, visszautasítsuk a szovjet kíséretet. Addigra töltesse fel teljesen üzemanyaggal a gépeinket, és ellen riztesse ket, de kizárólag a saját embereinkkel. És a repül téri körletünk mindenki számára tilos hely... a médiumokat is beleértve. - A biztonsági el írások megszegése lenne, Nick - kérdezte Harris nagykövet -, ha tudnánk, melyik szektort választja? Brandes a “poloskákat” zavaró szerkezetre bámult, és dobolni kezdett az ujjával az asztalon. - Er sen a csendes-óceáni rész felé hajtok - mondta lassan. - A második szektorra, a tengermelléki tartományokra. De ezt az isten szerelmére ne mondja még meg senkinek. Csak gondoskodjon róla, hogy jó legyen az éjszakai álmuk. Kelsey és a nagykövet asszony már réges-rég elmentek, mikor a tábornok még mindig a négymillió négyzetmérföldnyi területet ábrázoló térképet bámulta. Egy id múlva bekérette a legfrissebb országos id járásjelentéseket, aztán letelepedett melléjük. A látvány az 1940-es és az 1990-es évek között egyszer en elképzelhetetlen lett volna. Se az oroszok, se az amerikaiak nem tudták volna elképzelni, gondolta Brandes. Több mint hetven gépb l álló hatalmas amerikai légiflotta repült a Szovjetunió felett kelet felé - gátak és nagyvárosok, utak és gyárak felett - anélkül, hogy bombák lettek volna a fedélzetükön. Az amerikai m holdas felderítés mindent megtett, amit csak tudott: most eljött az ideje a végs , kulcsfontosságú helyszíni ellen rzésnek. Brandesre m holdakról kapta a legfontosabb információkat, melyekre útitervét alapozta. Ezek a m holdak, amelyek képesek voltak egy kapukulcs tollát vagy egy tweedzakó szövésmintáját lefényképezni, a

legkülönfélébb anyagok szállításáról, tárolásáról és fogyasztásáról is adatokat szolgáltattak neki. Sok fényképen persze csak konténerek voltak láthatók, és ezek könnyen tartalmazhattak csempészett anyagokat is, tekintet nélkül a konténerek feliratára. Brandes mindenféle szállítmányt át szándékozott kutatni, hogy saját szemével lássa a tartalmukat. Természetesen, mihelyt a vizsgálat megindult, további nyomra vezet fények felbukkanására is számított. A nap magasabbra emelkedett a repül gép fölé, és csillogott az alattuk fekv , szinte egybefügg , vattaszer felh kön. Brandes a navigátor asztalánál ült, és a kis térképképerny t figyelte, melyen egy zöld vonal jelezte milliméterr l milliméterre el rehaladásukat Eurázsián át. Egy városhoz közeledtek, melynek a cirill bet ket latin bet kre átírva Akumorinszk volt a neve. - Hogy van a vörös rnagyunk? - kérdezte Brandes. Kelsey elvigyorodott. - Teljesen otthon érzi magát a whiskynkkel. - Józanítsuk ki, - Brandes el rehajolt, és megpöckölte a tévéképerny billen kapcsolóját. A képerny n egy amerikai, tiszt jelent meg. Kapcsolja az, egész csoportnak. - A tiszt gombokat nyomkodott, aztán bólintott Brandesnek. - Itt Brandes - reccsent bele a mikrofonba. - Valamennyi egység parancsnokának. Vegyék el a pilótaülés alól a “Magassági eligazítás” feliratú borítékot, és hajtsák végre a parancsot. - Megismételte a parancsot, aztán kikapcsolt. - Kelsey, hozza be nekem ezen a micsodán a Kremlt. - Igenis, uram. - Kelsey átvette a készülék kezelését, és néhány perc alatt behozta a képerny re Karamzin miniszter savanyú arcát. - Az Egyesült Államok kormánya nevében hivatalosan tudatom önnel az ellen rz csoport által kiválasztott szektort. A négyes szektort fogjuk átvizsgálni, az Aral-Kaszpi régiót. Ez hivatalos közlés. - Kikapcsolta a képet, miel tt láthatta volna, hogy most az egyszer kiül-e Karamzin arcára valami kifejezés, miközben a tolmácsát hallgatja. - A tengermelléki tartományok túl messze vannak önnek, tábornok? kérdezte Bilinszki rnagy óvatosan. A kabinajtónak támaszkodva állt, pohárral a kezében. - Megengedi a szerz dés, hogy kedve szerint megváltoztassa a szektort? - A szerz dés érvényes - mondta Brandes. - Soha nem jelöltem meg hivatalosan a tengermelléki tartományokat kiválasztott szektorként. Éppen most választottam ki a szektort, és most jelentettem be hivatalosan. Ha

valami arra a téves feltételezésre vezette volna, hogy célunk a Csendesóceán partvidéke, az nem az én bajom. Kinézett, és látta, hogy a nap balról kezd sütni, ahogy a légiflotta dél felé fordul. - Azt hiszem, ön köteles egyenesen a kiválasztott szektorba repülni, kerül nélkül - er sködött a ruszki. - Egyenesen oda repülünk - vágta rá Brandes. - A Kaukázus északi része felett két nap óta veszélyes légköri képz dmény központja helyezkedik el. Útvonalunk egyszer en megkerüli, a legbiztonságosabb és legésszer bb módon, ahogy csak Moszkvából a turkomán régióba repülni lehet. Egyenesen Bilinszkire nézett. - Van még valami megjegyzése, rnagy? - A whiskyjük nem is olyan rossz - vonta meg a vállát Bilinszki, aztán elt nt a gép farában. Kelsey csak nézett a tábornokra. - Kicsit nehéz önnel lépést, tartani, uram. - Elnézést, hogy kizártam a tervezésb l, kapitány, de hát a felel sség egyedül az én vállamon van. Láthatta, milyen gyorsan kiszivárgott a mi “bizalmas” szektorválasztásunk. Nézze csak meg a térképet... - Áthajolt a navigátoron. - Az els fontos szempontom a határok kérdése volt. Ha az oroszok az általuk megvont szektor határvonalain helyezték el a nukleáris anyagaikat, és ha mi néhány órával el bb figyelmeztetjük ket, hogy melyik szektort választottuk, akkor el tudják szállítani, mire megérkezünk. Abszolút minimumra akartam szorítani a rendelkezésükre álló id t, még ha ez azt jelentette is, hogy kitágítom a szerz dés kereteit... Hangsúlyozom, nem a benne foglalt feltételeket, ahogyan azok meg vannak szövegezve, hanem pusztán azok túlságosan is szó szerinti értelmezését. A csoport parancsnoka köteles a legegyenesebb és legésszer bb útvonalon megközelíteni a rendeltetési helyét, de nem köteles felszállás el tt bejelenteni, hogy melyik szektorba megy. Biztos vagyok benne, hogy ez csak azért van így, mert eddig még senki nem gondolt rá. Óvatosan beszélt, érezte az elnök jelenlétét egyébként jelentéktelen beosztottja mögött, és magához a szigorú elnökhöz szólt. - Ha megpróbálnák az illegális anyagokat a négyes szektorból sietve elszállítani, azt egy másik módon is megakadályozhatjuk. A tengermelléki tartományok legnagyobb részét ma reggel felh k borítják. A határon áthaladó mozgásokat felülr l nem lehet látni. A hegyes szektor legnagyobb része viszont, ahogy az Közép-Ázsiában várható, a földt l a

gépekig és a gépekt l a m holdakig felh tlen. A m holdas megfigyel k értesítést kaptak, hogy tartsák állandó megfigyelés alatt a négyes szektor határait. Összes gépeinket utasítottam, hogy az utolsó száz mérföldön alacsonyan repülve lépjenek be a szektorba. Semmi nem kerülhet ki onnan, miel tt beérünk, aztán pedig lefedjük a határt a sugárzásérzékel inkkel. Kelsey végre felegyenesedett. - Rendben van, tábornok. Ön nagyon ravasz és nagyon elszánt, és én ezt tisztelem. De vigyázzon, hogyan tágítja a szerz dés el írásait. Ha túlságosan kitágítja ket, az rosszabb eredményekkel járhat, mintha nem sikerül tilos anyagokat találnia... uram. - Mire észbe kapott, egy pillanatra már-már maga az elnök beszélt bel le, személyesen. Brandes vigyorgott. - Ha úgy tetszik, ez csak spuri, de nem lennék meglepve, ha leeresztett nadrággal kapnánk a szovjeteket a négyes szektor határain. Még néhány óra, és megtudjuk. Brandes nyugodtan figyelte a képerny n rendíthetetlenül el rehaladó zöld vonalai A pilóta kissé felhúzta a szemöldökét, és odafordult hozzá. - Uram! Üzenet a Kremlb l Bilinszki rnagynak. Brandes intett Bilinszkinek, hogy vegye át a navigátor fejhallgatóját. A fiatal orosz az asztal mellé térdelt és fülelt. A navigátor bekapcsolta a képerny t, megjelent rajta Karamzin arca. Hangtalanul mozgott az ajka. Bilinszki felnézett. - Tábornok, lezuhant egy vadászgépünk a négyes szektor délkeleti szögletében. Közölték velünk a szerencsétlenség helyét, és ment osztagot küldtek ki a legközelebbi támaszpontról, amely közvetlenül a szektorvonalon túl fekszik. A pilóta ejt erny vel kiugrott, az utolsó hír szerint él, de megsérült. Engedélyezi a mentést? Brandes egy hosszú pillanatig meg se moccant. - Milyen típusú gép volt, rnagy? Bilinszki továbbította a kérdést. - MIG-990-es, tábornok. - Atomhajtású. Ez nincs rendjén. - Brandes a mikrofon felé hajolt, hogy beszéljen Karamzinnal, aztán rájött, hogy a miniszter mellett esetleg nincs tolmács. - rnagy, mondja meg neki, hogy a ment osztag addig nem léphet át a szektorhatáron, amíg meg nem vizsgáltuk a helyet. - Nem adott hangot annak a gyanújának, miszerint az oroszok esetleg figyelmen kívül

hagyják a parancsát, aztán meg majd menteget znek; ezzel majd akkor fog foglalkozni, ha sor kerül rá. Ujjával a navigátor felé bökött. - Vigye a gépet egyenesen arra a helyre. Tudja meg Bilinszkit l, hol van, és tervezze meg az új útvonalat. Kelsey, értesítse a csoportot... - Ez a pilóta életébe kerülhet, tábornok. - Bilinszki fortyogott dühében. Órákra vagyunk attól a ponttól. Mit lehet... - Közvetlen parancsot adtam magának, katona! - reccsent rá Brandes, mire Bilinszki sebes, harsány szóáradatot zúdított a mikrofonba. Kelsey, a pásztorkutya, Brandes mellé lépett. - Uram, ha szabad kérdeznem... - Honnan tudjam én, hogy csakugyan szerencsétlenség történt? - kérdezte Brandes. - Honnan tudjuk, hogy nem magáról a rejtekhelyr l van-e szó? Az úgynevezett “ment osztag” elpucolhatja az atomtölteteket, miel tt odaérünk, és azt állíthatják, hogy a maradék sugárzást a vadászgép atomhajtóm ve okozza. El ször mi megyünk oda, kapitány, aztán az ment osztaguk. Kelsey a száját csücsörítette. - A szerencsétlenség id pontja kissé gyanúsnak látszik. - Balesetr l van szó, tábornok - mondta Bilinszki h vösen, és lehúzta a fejér l a hallgatót. - Egyszer baleset, most esetleg gyilkosággal kombinálva. - Mély lélegzetet vett, és hivatalos hangon folytatta: Kutuzov ezredes ment osztaga a szektorhatáron fogja várni az engedélyét, uram. - Lefirkantotta a navigátornak a hely koordinátáit, aztán visszamasírozott a gép farába. Brandes hátrad lt az ülésen, és megint a kis zöld vonalat kezdte tanulmányozni. Egy orosz pilóta élete... talán... az, Egyesült Államok létéért. Nem volt nehéz a döntés. A szerencsétlenség színhelye isten háta mögötti hegyvidék volt, nem messze az afgán határtól. Brandes parancsot adott egy kis osztagnak, hogy sugárvéd öltözékben, ejt erny vel ugorjanak le, és biztosítsák a helyszínt, amíg egy másik nagyobb osztag leszáll a közeli primitív kifutópályán, és rekvirált járm veken odahajt. Csakugyan szerencsétlenség történt. Brandes vizsgálatot rendelt el, hátha esetleg el re megtervezték a szerencsétlenséget, hogy álcázza a térségben elrejtett és véd szigetelt atomtöltetek sugárzását., Kiküldött továbbá egy szakaszt, hogy háromszögeléssel mérjék be a lezuhant pilóta személyi adójának rádiójelzéseit.

A helyszín erd s hegységek és csupaszra koptatott völgyek labirintusa volt. Brandes egy kopár szirten állíttatta fel parancsnoki harcálláspontját, ahonnan kilátás nyílt a szerencsétlenség színhelyére, de elég messze volt ahhoz, hogy ne kelljen sugárvéd öltözékkel bajlódnia. Fél lábát egy teherautó lökhárítóján nyugtatva figyelte, amint a csoport megközelíti a MIG maradványait. A vadászgép lapos szögben zuhant le, hosszú árkot vájt a puha földbe, végül beleszántott egy mélyedésbe két szélfútta kopár gerinc között, és ott megállt. A szárnyai leszakadtak, de az összevissza görbült acéltartók még a törzshöz kapcsolták ket. Figyelte a fehérbe öltözött alakok óvatos mozgását, akik a sugárzási szinteket ellen rizték. Némelyiküknek máris finom rózsaszín re színez dött a sugárvéd öltözete, de az er vet nagyon gyorsan el fogják szigetelni. Az alatt a néhány óra alatt, amíg a csoport megvizsgálta, vajon a vadászgép atomhajtóm ve-e a sugárzás egyetlen forrása a térségben, az üzenetek is kezdtek beérkezni az ellen rz csoport többi egységeit l. Brandes gyanúja nem igazolódott be: a négyes széktor határait tisztának találták. Türelmetlenül járkált le-fel a szeles sziklaszirten, amikor Kelsey odalépett hozzá a walkie-talkie-val. Kiismerhetetlen volt az arca. - Uram? Megtalálták a pilótát. Brandes átvette a készüléket. - Itt Brandes. Hadd halljam. Vége. A szakaszparancsnok nem teketóriázott a jelentésében. - Megtaláltuk, uram, Meghalt. Visszahozzuk? Vége. Brandes elfintorodott, de meg kellett kérdeznie: - Mikor? Vége. - Nem több, mint félórája, uram, azt mondja a felcser. Messzire vagyunk önt l, és... Brandes visszaadta a készüléket Kelseynek. A szakaszparancsnok még egyre beszélt. - Hozzák el a holttestet, majd otthagyjuk a városban a vörös ezredesnek., - Kutuzov ezredes - mondta Bilinszki Brandes háta mögül. Brandes szembefordult vele. - Elfelejtettem a nevét, rnagy. Elnézést kérek. - A pilótáért is, akinek szükségtelenül feláldozta az életét? - Azért teljes mértékben vállalom a felel sséget. Ami a szükségességet illeti...

Délre az osztag megállapította, hogy a környéken a sugárzás egyetlen forrása a lezuhant vadászgép. Brandes lefújta a kutatást, és értesítette Kutuzov ezredes osztagát, hogy beléphetnek a térségbe. A pilóta holttestét teherautón a legközelebbi faluba vitték, hogy ott várja meg, amíg érte jönnek. Aztán Brandes visszatérhetett tulajdonképpeni feladatához. Oroszország egynyolcada. A kontinens egyik hatalmas darabja, amely Asztrahántól majdnem Karagandáig és a Bajkál-tóig, Szinkiang szabadállamtól Tbilisziig terjed. Roppant magas hegyek, nagyon széles tengerek, nagyon aszályos sivatagok. si városok és modern kollektívák. Sok-sok szénakazal, amelyben el lehet rejteni az apró nukleáris t ket. A négyes szektor Akárhogy keresi az ember a t ket, végül is a véletlenre, vagy optimistábban megfogalmazva, a statisztikára kell támaszkodnia. A csoport két hét alatt nem szedhet szét személyesen minden mez n minden szénakazlat. A statisztikusok azonban igen, k pedig minden reggel vidáman közölték Brandes tábornokkal, hogy mivel el nap ennyi és ennyi mez n ennyi és ennyi szénakazlat szedtek széjjel, azokban a szénakazlakban sincs tiltott holmi, amelyeket nem kutattak át. Brandes ezt nem vette be, ez végeredményben még mindig a véletlenre ment vissza, ha a véletlen szerepe elismerten visszaszorult is. Hivatalosan hatalmas létszámú legénység állt rendelkezésre. Felhatalmazása volt rá, hogy ha a segítségüket óhajtja a keresésben, igénybe veheti a szovjet hivatalos szerveket, a Vörös Hadsereg immár közmunkákra alkalmazott hadosztályait, s t még az iskolás gyerekeket is. De mennyire bízhat meg egy szovjet hivatalnok vagy katona vagy akár egy pionírcsapat jelentéseiben, ha azokat nem ellen rzi egy amerikai nyomozó? A bizonyítás ezzel megint csak körbeforgott. Nem szedhetnek szét két hét alatt minden szénakazlat. Ami még rosszabb, már kezdett azon töprengeni, mennyire bízhat meg a saját csoportjában. El ször akkor kezdte kényelmetlenül érezni magát, amikor Gertrude Harris, akinek világéletében az volt a híre, hogy nagyon kemény az oroszokkal, teljesen sutba dobta az óvatosságot. Kényelmetlen érzései azóta megsokszorozódtak. Az emberek elhitték, amit el akartak hinni, és most, amikor meglebbent a leveg ben a világbéke els igazi szell je, ez mintha még a katonákra is hatott volna. Két mumus kísérte mindenhová. Az egyiket Bilinszkinek. hívták, a másikat Kelseynek; és Brandes gyakran úgy érezte, hogy az amerikai könnyed jóindulata veszedelmesebb, mint az orosz érthet vonakodása! És

a csoportja teli volt Kelsey kapitányokkal, hadnagyokkal és rmesterékkel, miközben Bilinszki hadnagyok, kapitányok és rnagyok kísérték. Brandes komoran mosolygott magában, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a csoporttal az a baj, hogy nincs benne elég Brandes. Vajon Kelsey soha nem ébred fel éjszakánként izzadságban fürödve, amikor álmában meglátja a magasba emelked t zgolyókat a Wichita felett vagy hol, ahol az otthona van? Nem tudna legalább gondolni rájuk, s t megakadályozni ket? Brandes tudta, hogy csak úgy képes eloszlatni az álmaiban látott iszonyatot, ha véget vet a fenyegetésnek. Ez a tudat volt az, ami hajtotta, ett l rugdalózott és káromkodott, ett l hajszolta csoportját a végs határig és azon még egy kicsit túl. De teltek-múltak a napok, és balsejtelmei soha nem igazolódtak, a halál gúnyolódó rejtekhelye soha nem tárult fel. Éjszakánként álmatlanul hánykolódott, tudta, milyen veszélyes rögeszme ragadta magával, de ugyanakkor biztatta és er sítette ezt a monomániát. A nyolcadik nap reggelén, a határid félútján, Brandes azzal a meggy déssel ébredt, hogy a második hét végére meg fog tébolyodni, áldozatul esik saját állandó, önmaga gerjesztette bombakeres pszichózisának. Miközben belekecmergett a nadrágjába, ezt mormolta magában: - Oké, Nicky fiú, bolondulj meg, de találd még azokat az atomtölteteket. Megéri. - Ez elég er t adott neki ahhoz, hogy odataláljon a reggelihez, ahol Kelsey és Bilinszki teljesen kijózanították. - De hát még csak el se akarja olvasni Trockijt, hogy saját maga dönthesse el? - kérdezte Kelsey. Bilinszki elszántan rázta a fejét. . - Nem pocsékolom az id met egy árulóra, akinek a szavaitól csak felfordul a gyomrom. - De honnan tudja, hogy áruló volt ha nem hajlandó elolvasni a mondanivalóját? - Az élet túl rövid - mondta Bilinszki. - Megbízom a barátaim ítéletében, akik belenéztek Trockijba. Mind egyetértenek benne, hogy tiszta id pocsékolás. - De ha... - Kelsey félbehagyta a mondatot, amikor Brandes az asztalhoz ért. Úgy borult rájuk a h vös, szertartásos udvariasság, mint valami takaró. Brandes személyes osztaga aznap reggel egy Raszkov nev kisvárosban állomásozott, pár száz kilométernyire az afgán határtól. Röviden kiadta az aznapra szóló parancsokat: a szakaszt Kelsey és Bilinszki vezetik; el ször megvizsgálják az elhagyott szarkoni bányákat, ahol a negyed mérföld

mély aknák radioaktív anyagokat rejtegethetnek és álcázhatnak sugárvédelmükkel. Aztán átvizsgálják egy híd, egy gát és a Vörös Hadsereg két volt dandárja adatait, keresik az anyagok, munkaer és forgalom szokatlan s södéseit, és meghallgatják a pletykákat. Este pedig Taskentben találkoznak majd, egy gondosan megtervezett pszichológiai mutatvány el adásán - Brandes reménytelensége ellenére is remélte, hogy ezt a tervét Kelsey nem szivárogtatta ki Bilinszkinek. Maga Brandes egy kis orosz helikopterrel szándékozott felszállni, amelyet el nap rekvirált, hogy ellen rizhessen néhány további osztagot. Éjszaka egy amerikai távközl egységet telepíttetett a helikopterre, hogy normális érintkezést tarthasson fönn a csoportjával, valamint ha szükség lenne rá, Harris nagykövettel Moszkvában. Egyik pilótája jól ismerte a szovjet helikopter kezelését. - Vigyázzon magára, tábornok - mondta Bilinszki. - A csoport el lenne veszve ön nélkül. Brandes csak nagy nehezen türt ztette magát, hogy bele ne vágjon az öklével a ruszki szelíden gúnyolódó képébe. Délre már-már forrponton volt. Túl sok zseniális Kelseyvel találkozott, akiket túl sok ravasz Bilinszki vezetett az orruknál fogva. A valamikor aszályos fennsíkon lengedez búzaföldeken át követte a vidéki földutat, néhány száz méter magasságban tartva a helikoptert a szelíden kanyargó út felett. Amikor felfedezte a szakasz három teherautóból álló konvoját, amely ott döcögött az úton a szüntelenül forgó sugárzásmér kkel, utasította a pilótát, hogy maradjon lebegve felettük. Vagy tíz perc múlva aztán megparancsolta, hogy a pilóta szálljon le az útra jóval a konvoj el tt, és várja meg, amíg , megérkeznek. A teherautók csikorogva megálltak. Az els járm l fiatal amerikai hadnagy kászálódott le, egy lány, aki sietve gy rködte be az inge alját az egyenruhájába. - El bbre vagyunk az ütemtervnél, uram - tisztelgett. - Ezt örömmel hallom, hadnagy - mondta Brandes. - Nem tudja véletlenül, mi a célja annak, amit csinál? - De igen, uram. Teherautóink különféle sugárzás és maradványsugárzásmér m szerekkel vannak felszerelve. Állandóan ellen rizzük ket. Ha három mérföldön belül bármiféle sugárforrás mellett haladunk el, regisztráljuk annak közvetlen vagy közvetett hatásait. - És ha a forrás távolabb van három mérföldnél?

- Hát, akkor a t lünk nyugatra vagy keletre lév szomszédos szakasz fel fogja fedezni, uram. Ez az egész vidék teli van sz ve ilyen kis földutakkal, mi ötmérföldes távközben haladunk rajta. Együttesen az egész fennsíkot lefedjük. Brandes a t le telhet legszörny bb baziliszkusztekintettel meredt a hadnagyra. - Tudom, hogy le kellene fedniük az egész fennsíkot. Magam adtam ki rá a parancsot. De magának az volt a parancsa, hogy egy hosszúsági fok mentén haladjon, nem pedig egy kész úton. A lány arcából kifutott a vér. - De hát az út a meridián, uram. Úgy értem, pont jó helyen van. - Többé-kevésbé. Talán nem vette észre, hogy ezt az utat nem vonalzóval húzták, hanem kanyarog? Az utolsó harminc mérföldön legalább három olyan helyet találtam, ahol az út majd hétmérföldnyire vitte magát a nyugaton haladó szakasztól. Három felderítetlen hely itt kinn a búzaföldeken! Még hogy el bbre vannak az ütemtervnél! Jól tette, hogy nem próbált meg hazudni nekem. A nyomaik elárulják a b nös hanyagságát. A hadnagy láthatóan feszengett. - De uram, ha egyenes vonalon haladnánk, akkor rengeteg gabonát kellene elpusztítanunk. Iván azt javasolta... - Iván? - Öööö, Csicserin rmester, uram, az orosz összeköt nk, uram. mondta, hogy a termés nagyon fontos a parasztoknak, uram. Brandes tábornok dühösen bámult rá. Lihegett, és igyekezett nem szétrobbanni dühében. - Hadnagy - mondta végül halkan -, személy szerint megparancsolom magának, hogy adja át a konvoj parancsnokságát a helyettesének, és maga, személyesen, menjen vissza arra a három helyre. Gyalogoljon be a búzatáblákba, és személyesen vizsgálja meg, el fordulhatnak-e bennük nukleáris anyagok. Ha valami el van dugva köztük, akkor persze röket is fog találni, akik agyonlövik. Abban az esetben, ha nem tér vissza nagyobb er vel fogjuk átvizsgálni az illet helyeket. Ha nem talál tiltott anyagokat, és életben marad, akkor térjen vissza Raszkovba, és ott várja meg, amíg új beosztást kap. Attól tartok, ennek a konvojnak maga nélkül kell betartania az ütemtervét. A fiatal tiszt holtsápadtan tisztelgett. - Igenis, uram.

Brandes viszonozta a tisztelgését, aztán felmászott a helikopterbe. Pontosan tudta, hogy parancsa az irracionalitás hatását súrolja, de esze ágában sem volt visszavonni. Amikor a helikopter a búzatáblák fölé emelkedett, látta a kis egyenruhás alakot, amint egyedül baktat visszafelé a teherautók keréknyomán a t napsütésben. Felhívta Kelsey repül gépét. Egy fiatal közlegény válaszolt. Jelentette, hogy Kelsey csoportja valamivel elmaradt az ütemtervt l, még a Drubnockoj-gátnál várnak, és Kelsey több mint egy órája a vezérl toronyban tartózkodik. Brandes nyugatnak indult Drubnockoj felé. Amikor a gát vezérl tornya felé ballagott, végignézett a víztározó csillogó víztükrén, és meglátta Kelsey kapitányt. Pohárral a kezében, lábát az asztalra rakva csevegett a köpcös, bajuszos kis diszpécserrel. Brandes most aztán tényleg éktelen dühbe gurult. Ám mégsem robbant ki; Kelsey iránt napok óta halmozódó dühe jéghideg maradt. Lassan odasétált. Kelsey háttal ült Brandesnek, és éppen azt mondta nyögdécselve oroszul: - Teljesen egyetértek, elvtárs, sokkal jobb, ha a katonák gátakat építenek, mint ha falvakat bombáznak. És biztos vagyok benne, hogy a katonák is sokkal jobban élvezik. Amerikában mi már abbahagytuk a bombázást, de még nem kezdtük el az építést. - Kelsey kapitány. - Brandesnek lágy és halk volt a hangja. Kelsey megpördült a székén. Enyhén szólva kissé spiccesnek látszott. - Ó, Nicholas! Nem számítottam rá, hogy este el tt találkozunk. Hadd mutassam be... - Ne, ha nincs ellene kifogása. Ebben az ütemben nem lesz estére Taskentben. Hol van a szakasza, kapitány? És Bilinszki? - A szakasz részekre oszlott, hogy mindent idejében elvégezhessen, uram. Kinn vannak a Vörös Hadsereg 3. mez gazdaság-fejlesztési zászlóaljának és 17. utászzászlóaljának a táboraiban. Bilinszki rnagy a Drubnockoj-gát iratait ellen rzi, ott a sarokban. Brandes oldalvást pillantott. Az rnagy odabiccentett neki a papírokkal teli asztal mell l. Brandes újra Kelseyre nézett. - És ha szabad kérdeznem, miért nem személyesen ellen rzi azokat az iratokat? Kelsey ezen hangosan nevetett. - Amilyen tempóban én a cirill bet ket olvasom, tábornok, az tovább tartana, mint amennyi id nk ebben az országban erre a munkára van. Graves és Forester átmentek a Vörös Hadsereg...

- Kelsey kapitány - sziszegte Brandes düht l remeg hangon - vegye át azokat az iratokat az rnagytól. Amit vele ellen riztet, az számunkra kevesebbet ér a semminél. - Bilinszkire nézett. - Ha hülyének tartja az amerikaiakat, rnagy, nem hibáztatom érte. Egyesek közülünk nem tudják megkülönböztetni az ellenségeinket a barátainktól. A ruszki vállat vont. - Tudatában vagyok ennek, Brandes tábornok. - Fáradtan félrelökte a papírokat. - Eltekintek az összefoglalásuktól, mivel nyilvánvalóan nem adna hitelt az észrevételeimnek. - Éles elméj megfigyelés, rnagy. Nem adnék. Egy bocsánatkér kéz meghúzta a zubbonya ujját. A gát diszpécsere állt mellette. - Üdvözlöm, uram, Drubnockojban - mondta lassan oroszul. - Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetek egy amerikai tábornokot, és tudom, hogy ez békét és barátságot jelent. A szerz dés megnyugtatta a szívünket. Micsoda iszonyatos id k, de most elmúltak, és barátok vagyunk. Miközben Brandes némán és elképedten bámult rá, el ásta a tárcáját. Nézze meg ezt a fényképet, ez a fiam, Vaszilij. Derék gyerek volt, elesett a Khyber-hágónál a harcokban, de a mi korunkban ilyen nem lesz többé, reméljük, soha többé... A köpcös kis orosz halkan, de hipnotikus er vel locsogott tovább, de amikor a kezét nyújtotta, hogy megszorítsa Brandesét, az amerikai hátat fordított neki. - Idejében ott legyen Taskentben - reccsentett rá Kelseyre, aztán dühöngve elmasírozott. Miközben a helikopter felé tartva végigsietett a hatalmas, hosszú, ívelt gát tetején, hirtelen furcsamód kellemetlen alaknak érezte magát. Eszébe jutottak saját szavai: “Nem tudjuk megkülönböztetni az ellenségeinket a barátainktól”, és eszébe jutott a bajuszos emberke kinyújtott keze. Megállt, tett egy lépést visszafelé, aztán elkáromkodta magát, és a helikopterhez sietett. Megmagyarázhatatlan ösztönzést érzett, hogy vegye fel a kapcsolatot Raszkovval, és küldjön ki egy dzsipet, hogy vegye fel az orosz búzamez kön magányosan kószáló amerikai hadnagyot. Meg is tette, de ett l semmivel nem érezte jobban magát. Kelsey kapitány estére idejében megérkezett Taskentbe, és rövid jelentést tett az aznapi ténykedésekr l: nem találtak semmit, nyomra vezet jeleket sem. Aztán lelépett, és Bilinszkivel viccel dött. Brandest ezúttal túlságosan elfoglalta közeled televíziós trükkje, hogysem most is s

fés vel menjen végig velük az egész napjukon. Az aznap este a négyes szektor egész területén sugárzott m sor az agyszüleménye volt, és az volt az érzése, hogy alighanem ez lesz az, ami az asztalra teríti a kártyákat. Minden kulcsfontosságú pontot ellen riztek, de Brandes maga is meg akarta figyelni a dolgokat. Helyi id szerint pontosan 21.17-kor ott gyelgett inkognitóban a város zsúfolt színházi negyedében. A Times Square-nek megfelel taskenti térre néz , állandóan híreket adó hatalmas televíziós képerny hirtelen zenét sugárzott, majd bevágta a helyi szovjet elnökének jól felismerhet alakját. - “Fontos üzenet minden polgárnak - kezdte izgatottan a tanácselnök. - Az amerikai ellen rök nukleáris anyagot fedeztek fel, és azt tervezik, hogy egy órán belül felrobbantják. Utasítunk minden polgártársat, hogy a veszélyes anyagoktól tízversztányi körzetben tüstént hagyják el a veszélyes övezetet.” - Kétszer megismételte a felhívást. Az utca felvillanyozódott, az üzenet megtette a hatását, annyi szent. Döbbenten vagy hitetlenkedve gesztikuláló csoportok ver dtek össze; rémült arcok néztek körül idegesen; emberek özönlöttek ki a színházakból. De amennyire Brandes látta és az övé mellett sok-sok szakért szem fürkészte hasonlóképpen az emberek reakcióit a Szovjetunió egynyolcad részén -, senki nem próbált menekülni. Ebb l a tömegb l nyilvánvalóan senki nem tudott a szomszédságában tárolt nukleáris anyagokról. És ugyanez állt a Szovjetunió egész déli részének polgáraira, tudta meg a zsebrádiójából. A városi tisztvisel k és a köztársaságok miniszterei a helyükön maradták, a Vörös Hadsereg tisztjei nem mozdultak; ha az emberek egyáltalán mentek valahova, akkor hazamentek. Senkin nem lehetett megfigyelni, hogy úgy viselkedne, mintha elhinné, hogy a közelben hamarosan atomrobbantásra kerül sor. Brandes otthagyta az aggódó, izgatott tömeget. A köztársasági szovjet elnökét néhány perc múlva újra bevágják; vissza fogja vonni a közleményt, meg fogja nyugtatni a lakosságot, és meg fogja magyarázni a beugratást. Magyarázkodása el fog tartani legalább egy óráig, hogy ellensúlyozza az eredeti harminc másodpercet. És most én vagyok hazám leggy löltebb embere, gondolta Brandes. Szándékosan pánikba rémisztettem sok millió embert ebben az országban egy humbuggal, olyan állati félelmet keltettem, amely talán soha nem fog teljesen elmúlni. De hát teljesen biztos voltam benne, hogy ezzel ki fog ugrani az embereknek egy megzavart csoportja, és így fel lehet fedezni a fert zött területeket.

Vakarjunk csak meg egy ilyen sejtést. Soha életemben nem fogtam még így mellé. Leverten kullogott vissza a szállodába. Amikor a csoport lakosztályának bejáratánál felakasztotta civil zakóját, észrevette a Kelsey terepjáró egyenruhájának zsebéb l kikandikáló papírkötés kötetet. Kihúzta. A Korunk békéje olcsó kiadása volt, azé a lelkes kis bestselleré, amelyben harminc ország hivatásos diplomatái festettek rózsás képet a világ el tt álló rózsás jöv l. Brandes arca megfeszült a fáradtságtól, sírni lett volna kedve. Hát mindenki elfelejtette már ennek a frázisnak a forrását - Chamberlaint, Hitlert és Münchent? Miben lehet még reménykedni, amikor minden generáció mindig újra elfelejti az egész történelmet? Bement a fürd szobába, felemelte a vécé öblít tartályának a tetejét, és beledobta a könyvet Bilinszki egyedül ült a közös társalgóban, szemben a sötét televízióval. Nem fordult meg, mikor Brandes belépett, csak odaszólt neki a válla felett: - Ön az, tábornok? Brandes csak mordult egyet. - Jöjjön ide egy pillanatra. Mondani akarok önnek valamit. Brandes keresztülballagott a szobán, annyira fáradt volt, hogy szinte fájt. A ruszki magába roskadva ült a székén, mellette félig üres helyi vodkásüveg; a hangja halk volt és tiszta. - Jöjjön ide, uram, ahol látom. - Maga részeg, miszter - mondta Brandes a fénycsóvába lépve. Bilinszki rnagy felnézett rá. Furcsán lágynak látszott a szeme. - Tábornok -, mondta nagyon lassan, nagyon kedvesen -, tábornok, ön a legmegvetend bb él ember a földön. Brandes megvonta a vállát. - Ha maga így gondolja, ma éjjel meg fogok gy dni róla, hogy bezártam-e a szobámat. - Hát persze - mondta a ruszki. - Mindig bezárja. És eltelt még egy hét, nem támadt semmi újabb gyanúja, és a sikernek még csak reménye sem csillant fel. Rohanvást közeledett a határid , a végs korlát, amelyen nem hatolhatnak át. És még mindig semmi. Brandes faltól falig járkált a tanya kis konyhájában, aztán megállt a fából ácsolt konyhaasztalnál, és Kelseyhez fordult.

- Meddig tart az út Moszkvába? - Hat óra, ha biztosra akarunk menni - ismételte meg Kelsey. - Még szuperszonikus gépekkel is. Máris olyan sokáig maradtunk, hogy itt kell hagynunk a könny gépeinket. És ha az egész csoportot határid re vissza akarjuk vinni, ki kell adnom a parancsot, hogy azonnal kezdjék meg a berakodást. Brandes folytatta a járkálást. Percekig egyikük sem szólalt meg. Aztán Kelsey dobolni kezdett az ujjával az asztalon... szóval ez volt olyan bosszantó. Kelsey felnézett, és érvelni kezdett. - Uram, már semmi többet nem tehet. Alaposan átvizsgálta a szektort, és nincs itt semmi. Elismerem, nem is álmodtam, hogy ilyen rövid id alatt ilyen alapos kutatást lehet végrehajtani. De ha nincs itt semmi, akkor nem kárhoztathatja magát, amiért nem talált semmit. - Ha nincs itt semmi - ismételte meg Brandes. Rezzenetlen tekintettel meredt Kelseyre, aztán vállat vont és elfordult. A térkép kiterítve feküdt az asztalon, most azt nézte. Lassan felemelte a körz t, és hol itt, hol ott tette rá a térképre. Aztán abbahagyta, és szinte sóvárogva nézett ki az ajtón a lenyugvó nap fényében aranyló búzatáblákra. Könnyezett a szeme az éles fényben, eltakarta a kezével. A cigaretta, amit tartott benne, kialudt. A múlt hétig soha nem dohányzott, a dohányt már be is tiltották az Egyesült Államokban. Undorító szokás, gondolta, és kidobta a csikket az ajtón. - Bilinszki rnagy! - kiabált ki. Az rnagy odakinn feküdt, a kerítésnek támaszkodva. A kiáltásra hirtelen felkapta a fejét, felállt, és hosszú léptekkel az ajtóhoz sietett. Búzakalászt morzsolgatott a két tenyere közt. - rnagy - mondta Brandes -, biztos vagyok benne, hogy örülni fog, ha megtudja, hogy az ellen rz csoport azonnal elindul Moszkvába. Kelsey megkönnyebbülten felsóhajtott. Az orosz rnagy csak ránézett az órájára. - Ez talán jó ötlet lesz - mondta. Brandes Kelseyhez fordult. - Kapitány, kérem, adja, ki a parancsot, hogy tüstént kezdjék meg a berakodást. Gondoskodjon róla, hogy minden megmenthet felszerelés és a teljes személyzet legkés bb 22.00 órára a leveg ben legyen. Maga a parancsnoki gépen megy, Én egyel re itt maradok a helikopterrel. Kelsey úgy rándult össze, mint valami bábu. Brandes számított erre. - Kelsey kapitány, tüstént engedelmeskedjék a parancsomnak, habozás és visszabeszélés nélkül. Elegem van a fegyelmezetlenségéb l. Azzal se tör döm, ha maga az elnök vadászkutyája!

A célzás talált. Kelsey felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Sarkon fordult, és kezet nyújtott Bilinszkinek. Kezet ráztak, aztán Kelsey teljesen felesleges merevséggel az ajtó felé indult. - Még valamit, kapitány - mondta Brandes. - Hogy teljesen világos legyen: ne jöjjön vissza értem. Ha meglátom magát , vagy a csoport bármelyik tagját visszajönni, lelövöm magukat. Kelsey visszanézett, megfeszült az arca, aztán átlépett a küszöbön. Brandes most újra a ruszki felé fordította a figyelmét. Bilinszki már kényelmesen elhelyezkedett az asztal mellett, és valami italt töltögetett. El bb egy pohárba, aztán egy másikba is... Az egyik poharat Brandes felé lökte. A tábornok nem vett róla tudomást. Bilinszki körbefordult a széken, hogy szembenézzen a tábornokkal, Egy hosszú pillanatig egyenesen a szemébe nézett. Brandes nem látta az arcát, amikor megszólalt: - Még mindig nem tudom elhinni, Brandes tábornok, hogy ön buta ember. Brandes a fogát csikorgatta és várt. Bilinszki töltött magának még egy italt, és szopogatni kezdte. - A szerz dés feltételei olyan világosak - mondta végül. - Két hete volt rá, hogy megtalálja, amit keresett, és nem talált semmit. Mert persze nincs semmi, amit találhatott volna. Két hetet kapott, egy perccel se többet. Se a nyomozó bandája, se ön, személy szerint. Ha túllépi a határid t, és nem lesz Moszkvában, moszkvai id szerint holnap reggel 06.00 órára, akkor személyesen fogja megszegni a szerz dést; teljesen egyedül, tábornok! Újra kortyolt egyet. - Nagy hatalma van, tábornok. - Elhallgatott. Brandes még inkább hallgatott. Végül aztán Bilinszki folytatta: - Tábornok, kérem, térjen vissza Moszkvába a csoportjával. - Mintha egy szemernyi könyörgés lett volna a hangjában. - Tudom, hogy nem szereti ezt a szerz dést. Ami azt illeti, tudom, hogy nem szeret engem. És nem bízik a kormányunkban. Én nem engedtem, hogy ez befolyásoljon, és minden lehetséges segítséget megadtam önnek, hogy teljesíthesse a kötelességét. - Ajkához emelte a teli poharat, amelyr l Brandes nem volt hajlandó tudomást venni. - De nemcsak az én kormányom írta alá a bécsi szerz dést, hanem az öné is. Ha az felborul... akkor ott vagyunk, ahol voltunk... azel tt. Hát nem jobb most? - Kis szünetet tartott. - Tábornok, tisztességes ember tudja, mikor vallott becsülettel kudarcot. Brandes nagyot csapolt az öklével az asztalra, forrt benne a harag. - Bilinszki rnagy, maga azt mondja, minden lehetséges segítséget megadott nekem. Err l most hallok el ször. Maga egyfolytában,

vonakodott, és minden lépésemben akadályozott. És most, mikor el kell innen távoznom, most el ször merészel engem emlékeztetni a kötelességemre! Morogva elfordult, aztán visszalendült az asztalhoz. Ráhajolt, és vadul vonalakat kezdett húzgálni az ujjával a térképen. - Amiatt ne aggódjon, hogy megszegem a maga drágalátos szerz dését. Most itt vagyunk, Koronoszkojében. A szerz dés aláírásai szerint a határid lejártával sehol máshol nem szabad lennem a Szovjetunióban, mint Moszkvában. Ami azt illeti, tavaly a maguk egész szovjet csoportja nem repült vissza Washingtonba, emlékszik? Egyenesen elhagyták az országot. Mármost az afgán határ itt van lenn, alig 200 kilométerre t lünk délre. Mindjárt rajta túl, ott van Kaygul. Van egy helikopterünk, és a szerz dés feltételei szerint maga holnap reggelig az én parancsnokságom alá van rendelve. Mikor holnap 06.00-kor kitesz engem Kaygulban, felszabadul ez alól a felel sség alól, Legalábbis ami engem illet. És a szerz dés sértetlen marad. Van még valami megjegyzése, rnagy? Bilinszki egy hosszú pillanatig a térképet bámulta. Aztán elégedetten fogta a palackját, és töltött a két pohárba. Megitta az egyiket, aztán Brandesre pillantott, majd felhajtotta a másikat is. - Ön fanatikus, tábornok - mondta. - Vagy nagyon elszánt ember: Mind a kett . Mindehhez joga van. - Kissé elmosolyodott. - Jól sejtettem, hogy ma éjjel egyikünk se alszik? Brandes válaszul csak vigyorgott. El szedett egy köteg jegyzetet, letette ket a térkép mellé, és leült. - Ha tud, jobb lesz, ha most alszik egy órát. Bilinszki az ajtó felé indult, de az amerikai hangjára megállt. - rnagy - mondta Brandes -, maga egy pontban téved. Azt mondta, hogy én nem szeretem, inkább arról van szó, hogy a jelen körülmények közt nem engedhetem meg magamnak, hogy szeressem. Ha égy szép napon civilként találkozunk, örömmel megiszom egy pohárral a vodkájából, és még azon is rajtakaphatom magam, hogy tudnám magát szeretni. De nem most. Bilinszki egy pillanatra megállt, aztán dallamosan felnevetett, intett, és kiballagott a félhomályba. A fene egye meg, gondolta Brandes, ez a fickó különb kormányt érdemelne. Aztán a jegyzeteibe temetkezett, és semmi másra nem gondolt, csak az eldugott nukleáris anyagokra. Semmi másra nem volt szüksége, csak még egy megérzésre... Hosszú id telt el, aztán meghallotta a távolból a felszálló repül gépek zaját. Megnézte az óráját.

No, ez rendben ment. Ezt rá lehet bízni Kelseyre, gyorsan el tud pucolni. Visszatért a jegyzeteihez, a térképhez és a gondolataihoz. Félóra múlva undorral felhorkant, felugrott a székr l, és újra elkezdett lefel járkálni. Szeme lassan a félig üres vodkásüvegre tévedt. Kissé ostobának érezte magát, és óvatosan kikukucskált a fekete éjszakába. Bilinszki kényelmesen befészkelte magát a kerítés tövébe a meleg Sötétségben. Visszament az asztalhoz; töltött magának egy apró kortyot, lehajtotta, aztán töltött egy nagyobbat. Állt, és forgatta a poharat a gondolatai ritmusára. Hirtelen kikiabált: - Bilinszki rnagy! - Da! - jött frissen a válasz a sötétb l. A tábornok sietve letette a poharat, miel tt az rnagy becammogott a sötétb l, lesöpörgetve a f szálakat az egyenruhájáról. Brandes feszülten ránézett. - Bilinszki, hol vannak azok a robbanófejek? A ruszki csak vigyorgott. - Fogalmam sincs, tábornok. - Mert maga csak kis pont, igaz? A fejesek odafönn nem avatták be a titokba. - Mert nincsenek robbanófejek, tábornok. - Hogy lehet ebben ilyen átkozottul biztos! Nem maga véletlenül a Szovjetunió hadügyminisztere? Bilinszki mogorva képet vágott: - Nem szállt rám ez a megtiszteltetés, tábornok. Tudom azonban, hogy a szovjet kormány aláírt egy bizonyos szerz dést, amely garantálta minden atomfegyver megsemmisítését. Lehet, hogy ezt Amerikában nem lehet megérteni, de ha a Szovjetunió megígérte, hogy felvállal egy ilyen kötelességet... - Pofa be! Ne tartson nekem arról el adást, hogy Oroszország mennyire tiszteli a szerz dések szentségét. Pont olyan jól tudja, mint én, hogy mit jelent egy szerz dés a kormányának... A fiatalabb férfi arcát látva Brandes elhallgatott. - Ha nem állna diplomáciai mentesség alatt - mondta az rnagy rekedten -, akkor ezért széttépném. - Kiköpött. Brandes a székébe süppedt, és a kezébe temette az arcát. Miért kell neki a saját legádázabb ellenségének lennie? Lassan lélegzett, amíg az izmai felengedtek.

- Nagyon sajnálom - mondta aztán. - Mind a ketten fáradtak vagyunk, és nem lett volna szabad ezt mondanom. - Felnézett; a ruszki csöndesen állt és várt. - Kérem, bocsásson meg nékem, Bilinszki rnagy. Az rnagy kurtán biccentett. Brandes úgy dörzsölgette a homlokát, mintha a megfelel szavakat formálna, miel tt kimondja ket. , - rnagy, én egy kimerült és elcsüggedt ember vagyok. Kaptam egy végrehajtandó feladatot. Megpróbáltam képességeimt l telhet leg végrehajtani. Talán nem sikerült tiszteletben tartanom bizonyos emberi érzékenységeket. Bele kellett hajszolnom magam abba a hitbe, hogy amit keresek, az ténylegesen létezik. Semmi más módon nem végezhettem volna megtelel munkát. Ha egyetlenegyszer is megengedem magamnak azt a gondolatot, hogy talán nincsenek is elrejtett fegyverek... hogy egy másik szektorban vannak, vagy tényleg mindet megsemmisítették... akkor nem lehetett volna meg bennem az a elszántság, az a... fanatizmus, amelyet, mint mondta, tanúsítottam. Amikor idejöttem, el voltam rá szánva, hogy megtalálom a tiltott fegyvereket. Nos, Kelsey úgy jött, hogy azt hitte... vagy inkább remélte, hogy ilyesmi nincs. Bet szerint megcsinált mindent, amit elvártak t le... de a hozzáállásának ez az alapvet elfogultsága az els pillanattól fogva elég volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjon egy csomó helyet, ahol tilos anyagok lehettek volna. Én azonban nem hagytam ki semmi efféle meggondolást. Bilinszki leült vele szemben, és gyufát gyújtott. - Kérem, beszéljen lassan, tábornok. Attól tartok, most olyan szavakat használ, amelyeket nem ismerek olyan jól. - Meggyújtotta a lámpát. - Elnézést. Azt mondom, nekem hinnem kellett benne, hogy a tiltott anyagok csakugyan itt vannak. Hogy én ezt hittem, az sértés volt magának és az országának. De rnagy, ebben a pillanatban a szovjet katonai szakért k is eldugott amerikai atomfegyvereket keresnek az USA valamelyik szektorában. Mit szeretne jobban, ha egy Kelsey hozzáállásával keresnék ket vagy egy Brandesével? Bilinszki a vodkásüveg felé emelte a szemöldökét. - Egy Brandesével - mondta kurtán. Felemelte a palackot. - Nincs mit megbocsátani. - Kuncogott, és megjelölte a körmével a vodka szintjét az üvegben. - Mégiscsak szereti a mi orosz vodkánkat? - Nagyon is, köszönöm. Szabad? - Örömmel. Igyunk. - Összeérintették a poharukat. Brandes nagyot nyelt.

- Elismerem azonban a kudarcomat. A fegyverek nincsenek itt, vagy... ha megbocsát, amiért ezt mondom, nem kerestem ket elég er sen. Mindenesetre az id lejárt. Visszatérjünk Moszkvába? Bilinszki megrázta a fejét. - Nem maradt más lehet ségünk a maga ravasz afgán trükkjén kívül. Szuperszonikus gép nélkül nem érhetünk idejében Moszkvába. - Ó, csak üzenje meg el re, hogy együtt térünk vissza - mondta Brandes kimerülten. - Ebb l a szektorból mindenképpen kinn leszünk. Bilinszki megint csak a fejét rázta. - Nem elég jó. Vagy Moszkvában, vagy az országon kívül 06.00-ra. Ahogy maga is mondta, ezt írja el a szerz dés. Brandes felhúzta a szemöldökét. - De ha a szovjet kormány annyira el van rá szánva, hogy betartja ezt a szerz dést, ahogy mondja, aligha fogják felmondani egy-két órányi engedély nélküli távollétért. Maga azt állítja, hogy a bécsi szerz dés betartását abszolút szükségesnek tartják a világbéke érdekében. Nem fogják engedni, hogy a szerz dés összeomoljon, különösen, hogy el kell ismernem, nem találtam semmit. Bilinszki nagyon csöndes lett. Aztán a pohara felé billentette az üveget. - Még egyet, tábornok? Igyunk. - Beleszürcsölt a tiszta folyadékba. Tábornok, jobb lesz, ha néhány óra múlva, mikor már egyenesen tudunk repülni, egyenest Kaygulba repülünk. - Miért? - Bilinszki zavartnak látszott. - szinte leszek, bár nagyon utálom, hogy alapot kell adnom magának az országommal szembeni bizalmatlanságra. Az a helyzet, hogy nekünk is vannak olyan embereink a Szovjetunióban, mint maga, még a csúcs közelében is. - Hirtelen vigyorogni kezdett. - Olyan emberek, mint maga... hát nem borzasztó? Emberek, akik utálják a bécsi szerz dést, akik kezdett l fogva harcoltak ellene, akik azt szeretnék, ha semmisé válna... mert nem bíznak benne, hogy a maga hazája be fogja tartani. Lehet, hogy ügyet csinálnának, bármiféle megsértéséb l, még a legcsekélyebb l is, mert a megszüntetésére törekszenek. Pompás muníciót kaptak ehhez a maga “robbanási” álhíréb l. És ha maga csak egy órát is késne, a nemzetközi jog bet je ket támogatná. Brandes a ruszkira meredt. - Kérem, ne forgassa ki, amit mondtam - könyörgött Bilinszki. - Én nem Blagonov miniszterelnökr l beszélek, Hiszen a szerz dés f leg az m ve. És nem beszélek a legfels bb szovjetr l sem... a legnagyobb részér l. Az

orosz népr l biztosan nem, Ez a szerz dés napsugár volt az életükben, végre a valódi világbéke els reménye. A nép nem akarja, hogy kudarcot valljon. - Akkor hát kikr l beszél? - kérdezte Brandes lassan és csodálkozva. - Vannak nálunk néhányan. Higgye el, tényleg nagyon kevesen. A kormány egyes tagjai, talán még a Központi Bizottságban is egy-két ember; néhány tudós meg egyes írók és a Vörös... a volt Vörös Hadsereg... néhány tisztje. – Hirtelen elpirult, nemcsak az italtól. - Több, mint éppen csak néhány. Ezért tudok róluk. De a lényeg az, hogy ezek nem a kormányunk és a népünk nevében beszélnek. - Akkor miért engedik, hogy fontos pozícióban maradhassanak? - Miért van maga a pozíciójában, tábornok? - robbant ki Bilinszki. Aztán, már csöndesebben, hozzátette: - Ahogy mondta, mind a ketten fáradtak vagyunk. De mindannak ellenére, amit maga a jelek szerint hisz, tábornok, ez nem teljesen önkényuralmi állam. A szovjet tagjait megválasztották a saját választókerületeikben, és csak akkor lehet leváltani okét, ha vereséget szenvednek a választásokon. A Vörös Hadsereg tisztjeit pedig a képességeik alapján léptetik... léptették el , nem a politikai nézeteikért. A maga országában ez annyira másképp van, tábornok? - Ha ez igaz, akkor a Szovjetunió hosszú utat tett meg, mialatt én nem néztem oda. - Talán így igaz - mondta halkan az orosz tiszt. - Talán igen. Brandes egy percig gondolkodott, aztán az rnagy felé hajolt. - Ide figyeljen, Bilinszki, ez fontos. - Mindig figyelek. - Err l most ne hazudozzon nekem. Bilinszki erre felfortyant, és némileg visszatért a régi merevsége. - Ha nem mondhatom meg magának az igazat, akkor nem mondok semmit. - Remek. Akkor hadd fogadjam el munkahipotézisnek, hogy a szovjet kormány szintén támogatta ezt a szerz dést, és vállalta a felel sséget, hogy megsemmisíti összes törvénytelen nukleáris készleteit. Bilinszki halványan elmosolyodott. - Ezt a hipotézist nyugodtan elfogadhatja. - Akkor a kormány fel van mentve, tisztázva van, nem vétkes. De rnagy, lehetséges az... pusztán azt kérdezem, egyáltalán lehetséges-e, hogy ezek a hidegháborús harcosok, azok... az emberek, akik olyanok, mint én... elég

befolyással és hatalommal rendelkeznek, hogy a kormány tudta nélkül rejtett fegyvereket rizgethessenek? Bilinszki nem válaszolt azonnal. Sovány, mozdulatlan arca megfeszült a lobogó lámpa mellett. - Lehetséges, Brandes tábornok - mondta végül, és a lámpa lángjába bámult. - És ha lehetségesnek tartották volna, akkor biztosan meg is próbálták volna. - Elhallgatott, kitöltötte a megmaradt vodkát két pohárba, és az egyiket áttolta az asztalon. Amikor Brandes újra megszólalt, mintha hangosan gondolkodott volna. - És ha volnának eldugott atomtöltetek, amelyeket nem a szovjet kormány ellen riz, hanem egy bizalmatlan, áruló, hidegháborús kisebbség... akik hazámat fenyegetik, és ezért megszegik a szerz dést, akkor mit szeretne, Bilinszki rnagy, hogy megtaláljam ket... vagy hogy ne találjam meg? A ruszki csak szopogatta a vodkáját, aztán egyszerre lehajtotta. - Bilinszki rnagy el lenne rá szánva, hogy segít magának megtalálni ket... fanatikusan segítene magának megtalálni ket. Az amerikai feltartotta három ujját. - A harmadik kérdés. Annak alapján, amit a Vörös Hadseregnek ezekr l a hidegháborús harcosairól tud, rnagy, meg arról, hogy hogyan gondolkodnak... mit gondol, hol lehetne ezeket az atomfegyvereket mondjuk... ööö... öt órán belül megtalálni? Bilinszki erre hosszú ideig hallgatott. - Halvány fogalmam sincs róla, uram - mondta végül fáradtan. - Talán nem kellett volna annyit innom, de... egyszer en nem tudom. Brandes lassan leengedte a karját, tapogatni kezdte a poharát, Percek teltek el némán. Aztán egy hirtelen mozdulattal kiürítette a poharat. - Jobb lesz, ha áttérünk a kávéra. Úgy egy óra múlva mennünk kell. Felállt, és nagyot nyújtózkodott. - Mit is mondtam? Pár száz kilométer az afgán határig. - Ha óhajtja, hogy ellen rizzek egy meghatározott helyet magának, és nincs túl messze - vetette fel Bilinszki óvatosan -, azt örömmel megteszem. Brandes a feketeségre nyíló ajtóra nézett. Egy magányos csillag nézett vissza rá. - Nem. Nem változtatna azon a tényen, hogy megtettem, ami t lem telt, és nem találtam semmit. Ha a maga hidegháború párti harcosai mostantól fogva egy éven belül nem dobnak le egy valahány megatonnás bombát

Washingtonra, akkor az utódom majd újra megpróbálja. Én lefutottam a magam körét. - Aludjon egy kicsit, uram - mondta Bilinszki. - Én aludtam az el bb. Berakodok a helikopterbe, és majd szólok. Brandes bólintott. Lassan bement a szomszéd szobába. Lerogyott a priccsre, és lehunyta a szemét. Úgy érezte, hogy sírni lenne kedve a sötétben. - Jó éjszakát, uram. - Jó éjszakát, rnagy. A vodkája... - Elfelejtette, hogy mondják oroszul, hogy kit ... Brandes sokkal jobban aludt, mint ahogy azt valaha el tudta volna képzelni, mikor egy fegyveres orosz tiszt járkál ki-be a szobájában. A helikopter az ég felé emelkedett Koronszkoje felett. Keleten már derengeni kezdett a hajnal. Messze délen szárnyaló fehér agyarak kapták el a még láthatatlan nap sugárkévéjét. A helikopter körözött, aztán a sötétségbe vesz búzaföldek felett elindult dél felé. - Jól id zítettünk - mondta Bilinszki a kormánynál. - Csak egy ugrás Kaygulig; idejében ott leszünk. – Fanyarul elvigyorodott. - Bízom benne, hogy szól egy jó szót az érdekemben az afgánoknak. Valamiféle okból nem rajonganak értünk, oroszokért. Brandes nem szólt semmit. Szeme egyre a horizontot meg az alattuk húzódó sötétséget pásztázta, miközben fáradhatatlanul harapdálta az alsó ajkát. A helikopter gyorsított. Néhány szétszórt fényfolt jelent meg el ttük. - Raszkoy? - Igen. Már egy órányira sincs a határ. Utána jelenthetjük, hogy teljesítettük a szerz dés feltételeit, még miel tt elérjük Kaygult. Amikor bal kéz fel l el törtek a fény els sugarai, az amerikai szeme még mindig nyugtalanul pásztázta a tájat. A fénycsóva egy kék kupola felé vezetett a leveg ben. Délnyugat fel l vakító fehér kígyó villant fel; Brandes pislogott, aztán elengedte magát. A Drubnockoj-gát fürdött a reggeli fényben. - Tényleg rendben voltak ennek a Drubnockoj-gátnak a nyilvántartásai? dött lustán. Bilinszki hátranézett rá a válla felett. - El ször azt hittem, vannak benne bizonyos rendellenességek. Nem tudtam rájönni, hová lett végül az a sok igényelt acél. De aztán kiderült,

hogy minden rendben van. Kinyomoztuk, hogy a hanyag könyvelés okozta a hibát, nem a törvénytelen beszerzés. - Köszönöm, hogy vette a fáradságot, és ellen rizte. - Hát én aztán igazán nem akartam szólni róla magának - ismerte be a ruszki -, ahogy ott viselkedett. De három napig nyomoztattam a dolgot a drubnockoji pionírokkal. Brandes újra a gondolataiba süppedt. Vajon tényleg tévedett volna, tényleg nem is léteznek atomtöltetek? Vagy rossz szektort választott, és a halálos eszközök biztonságban lapulnak az arhangelszki szektorban vagy kinn a csendesóceáni tengermelléki tartományokban? Vagy mégis itt vannak, és vigyorognak a medd próbálkozásain, hogy leleplezze ket? Bizonyossága nem pusztán az önhipnózis klasszikus esete-e? Medd pszichikus er k? Legjobb lesz elfelejteni, amin nem lehet segíteni. Ha Bilinszki most hozzá fordulna, és egy bolsevik vigyorral pontosan megmondaná neki, hol van a tiltott anyag, akkor is kés volna, hogy bármit csináljon. A kel nap fényében felizzó hatalmas dubnockoji víztározó fényfoltja elmaradt mögöttük, az erd s hegységek és kopár völgyek felett szálltak dübörögve, ahová annak idején legel ször megérkeztek. Brandes a homlokát ráncolta, eszébe jutott az a döntése, amely annak idején olyan egyszer nek látszott és tudta, hogy soha nem fogja teljesen megbocsátani magának. - Bárcsak ne pocsékoltam volna el a vadászpilótájuk életét - mondta. Átkozottul felesleges volt. Bilinszki nem szólt semmit, elfordította a fejét, és az alattuk lassan elvonuló földet figyelte. - Tudja, egyszer en balszerencsés volt az id zítés. Olyan gyanúsnak látszott... - Tábornok. - Bilinszkinek feszült volt a hangja. - Most rám jött a maga egyik gyanúja. - Hogy? - Kutuzov! Az a féreg Kutuzov! - A ment osztagból? Mi van vele? - is közéjük tartozik... a szovjet katonaság disszidensei közé. Brandes a fogát csikorgatta. - De hát alaposan ellen riztük a szerencsétlenség színhelyét... nem volt ott semmi, amit elvihetett volna. Bilinszki elkezdte a rádió gombjait nyomogatni.

- Kutuzov kívülr l lépett be a szektorba, miután ön ellen rizte a helyet. Mi van, ha behozott valamit a biztonsági ellen rzésen át, az ön engedélyével? Brandes az ülés karfájába markolt. - Hát persze... megragadta az alkalmat, és kihasználta azt a balesetet. A repül gép radioaktív sugárzása álcázza a robbanófejek szigetelt sugárzását. Mi pedig már leírtuk azt a helyet, mint ami el van intézve. - Lehet, hogy nem is baleset volt, tábornok. Az a vadász Kutuzov támaszpontjáról jött, és számítógépes zára volt. Lefogadom, hogy Kutuzov szándékosan idézte el a szerencsétlenséget. Utána kell néznünk. - Nem! - kiabálta túl Brandes elszántan a helikopter harsogását. - Hihet en hangzik, de én már elvesztettem a hitemet a sejtelmekben. Át kell jutnunk a határon az el tt az átkozott határid el tt. Bilinszki ekkor választ kapott a rádióból, és oroszra fordította a szót. A lényeget Brandes is megértette. - Személyesen viszem Brandes tábornokot át a határon Afganisztánba mondta Bilinszki. - Most lépjük át a határt. A szerz dés kikötései sértetlenek maradnak. - Meghallgatta a választ, aztán kikapcsolt. Aggódtak maga miatt. Most egy amerikai kifejezést fogok használni, amire Kelsey kapitány tanított. Tartsa azt az átkozott száját, uram. Most én vagyok soron. Bilinszki rád lt a botkormányra, és a helikopter sima ívben arrafelé kanyarodott, ahol az orosz vadászgép lezuhant. Az alacsony dombok üresek és némák voltak a kora reggeli fényben. Bilinszki lebeg pozícióban tartotta a helikoptert a szerencsétlenség színhelyét l jó messze nyugatra, olyan magasan, amilyen magasan csak tudta. Brandes néhány percig a helyszínt vizsgálta a távcsövével, meregette a szemét, hogy minél messzebbre lásson. Aztán átadta a távcsövet Bilinszkinek, és átvette a kormányt. - Nem merem jobban megközelíteni a sugárzást - mondta Bilinszki. - Lát valamit? - Igen. Látja azt a mélyedést, ahol a gép lezuhant? - Igen. Azt hiszem... igen. - Nézze meg t le balra azt a halmot. A terepszint teljesen megváltozott... azt mondanám, valami nagyon nagy dolgot temettek alá. - Hát persze. Összetörték a gép roncsait, és eltemették az összes szennyezett anyaggal együtt. Ez nem... - Nézzen csak jobbra, rnagy. - Hogy? Látom, látom. Nyilván egy másik betemetés. Sokkal kisebb, de...

- Miért kellene roncsokat két helyen eltemetni, ilyen közel egymáshoz, rnagy? Hacsak ki nem akarják ásni az egyiket, a másikat pedig nem? Bilinszki visszaadta neki a távcsövet. - Éppen elég, hogy igazolja a további vizsgálatot, hogy enyhén fejezzem ki magam. Ezt nehéz lesz Moszkvának megmagyarázni, tábornok. Ami magát illeti, nos, maga már nincs a Szovjetunióban, érti ugye? Mostanára már jól túl van a határon. Brandes mosolygott. - Értem. - Kezet nyújtott... Bilinszki habozott egy kicsit, aztán keményen megszorította, de csak egyszer, mert tüstént olyan meredeken vitte lefelé a helikoptert, hogy Brandes örült, amiért nem reggelizett. A domb poros gerincén Brandes az álló helikopternek támaszkodott. A masina durva árnyékot vetett a korai fényben nyugat felé. Messzi alattuk, jó néhány kilométernyire, orosz parasztok mentek a domb lábánál fekv búzamez kre. Bilinszki oroszul beszélt, a rádióból hangok válaszoltak neki, de Brandes túl fáradt volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon az orosz beszédre. Lehet, hogy megtalálta, amit keresett, de a világ többi része mintha kiszaladt volna a lába alól. A hangok továbbra is leperegtek a fáradtságáról, de aztán hirtelen angolul kezdtek beszélni. - Harris nagykövet asszony? - kérdezte Bilinszki idegesen. - Talán hallotta, amit Karamzin miniszterrel beszéltem. Úgy gondoljuk... ööö, azt hiszem, felfedeztem egy illegális fegyverrejtekhelyet. Nem a kormány rejtette el, hanem renegát katonatisztek... - Értem - vágott közbe Harris. - Brandes ott van? - Nem. Kaygulban van. Afganisztánban. És asszonyom... ezt a felfedezést én egyedül tettem, a Vörös Hadsereg rnagya, és önként jelentettem. Remélem, a kormánya elnéz lesz... - Azzal ne tör djön. Meg tudja becsülni a robbanófejek számát? - Nem. Még nem. Brandes Blagonov miniszterelnök jól ismert dörmögését hallotta, aztán a tolmácsot. - Egy órán belül ott lesz egy különleges egység, az ENSZ egyik csoportja, akik most a határ lezárását ellen rzik. Aztán majd meglátjuk. Azt mondja, ez a maga m ve, Bilinszki rnagy? - Én... - Bilinszki habozott. - Én csak parancsot teljesítettem, miniszterelnök elvtárs. Nem hiszem, hogy rám hárul a teljes...

Félbehagyta a mondatot, nyilván nem volt benne biztos, hogy szégyenr l vagy érdemr l van-e szó. - Tüntessek ki érte valaki mást? - kérdezte a miniszterelnök. - Kinek jár a dicséret és az elismerés? Bilinszkinek leesett az álla, Brandesnek kitágult a szeme. - Most magyarázzam meg magának a helyzetet, rnagy, vagy inkább megvárja a hivatalos iratot? Valamiféle okból az angol fordítás tovább folytatódott. - Hát... ööö... ha lenne olyan szíves, elvtárs... - Ez teljesen természetes. Nos, tavaly a szovjet kormány kényes helyzetbe került, és kénytelen volt - suba alatt elismerni, hogy ötvenöt atomrobbanófejünk érthetetlen módon hiányzik a kijelölt telepítési helyér l. Az amerikai kormánynak oka volt rá, hogy hajlamos legyen ezt elnézni. Tavaly az amerikai ellen rz bizottság Chun tábornok vezetésével tizenhetet megtalált a hiányzó atomtöltetek közül egy sor ukrajnai silóban. Szép csöndesen elkobozták ket. Emlékszik talán, hogy Mikov tábornok tavaly októberben hirtelen nyugdíjba ment. Amit maga talált, ha hitelesíthet , segíteni fog tovább tisztázni a nyilvántartásokat. Ne aggódjon, a kormány nem hibáztatható, és nem érheti vád. Kutuzov ezredest azonban tüstént letartóztattuk, a támaszpontja biztos kezekben van. A miniszterelnök kuncogott, mire a makulátlan tolmács is gyorsan kuncogni kezdett. - Kérem, a lehet leghamarabb térjen vissza Moszkvába. Mindkét fél hálás önnek. Most, hogy a szerz dés feltétetei kielégítést nyertek, hivatalos meghívást fogunk küldeni Brandes tábornoknak, hogy jöjjön vissza önnel együtt Moszkvába. Az amerikai kormány ezt jóváhagyta és elfogadta, attól tartok, vissza kell repülnie érte Afganisztánba. Egészen biztos benne, hogy nincs ott önnel? ( Bilinszki úgy lengette a kezét az arca el tt, mintha legyet akarna elhessegetni. - Körül fogok nézni, miniszterelnök elvtárs. - Az jó lesz - folytatta a miniszterelnök -, mert neki épp úgy meg kell köszönnünk, mint önnek. Egyikük sem tudhatja, milyen gondosan választottuk ki önöket erre a feladatra. Az Egyesült Államok hadseregének vezet i közül senki sem szeretett volna annyira szerz désszegésen kapni minket, mint Brandes tábornok. Ha ebben az országban a legvacakabb fészerben szovjet atomfegyverek lettek volna elrejtve, Brandes az a ember, aki megtalálta volna ket. Brandes szinte rogyadozva állt a helikopter mellett. Nem borították el újabb érzelmek: már telítve volt.

- Örülni fog, ha megtudja - folytatta Blagonov miniszterelnök -, hogy rizetbe vettük azt az embert is, aki a Kremlben megtámadta a tábornok szárnysegédjét. Nyilvánvalóan kapcsolatban állt azokkal az árulókkal, akiket már említettem. - Bocsásson meg, uram - mondta Bilinszki. - Szabad megkérdeznem, hogy engem miért választottak ki? - Úgy tudom, ön állt a legközelebb ahhoz a személyiséghez, akit a pszichológusok Brandes ellentéteként kiválasztottak... aki feltétlen híve szocialista rendszerünknek és kormányunknak, tökéletesen megbízik benne, és semmi oka nincs, hogy ezt szégyellje. De eltekintve attól, hogy ön elkötelezett kommunista, ugyanakkor ízig-vérig kit katona, ön volt az, aki a jellemével és a hivatalos utasításaival a leghatásosabban ösztönözhette Brandest, hogy a legjobb formáját mutassa. - Látnia kellett volna Kelsey arcát - szólt közbe Harris nagykövet -, amikor megmondtam neki, hogy t miért választották. Nemsokára találkozunk Moszkvában, Bilinszki rnagy. - Kikapcsolt. Bilinszki bekapcsolva hagyta a készüléket, és gondolataiba merülve üldögélt. Brandes felnézett a vezet ülésbe. Mindkett jüknek összeomlott a világa, és ragyogó, új távlatok nyíltak el ttük. De Brandes akkor se tudta volna elképzelni, mit érez a másik, ha az élete múlott volna rajta. Felmászott a helikopterbe, és lerogyott Bilinszki mellé. Aztán kis id múlva megszólalt: - Nem hoztál magaddal több papramorgót, ugye, Nyikolaj? - Nem ismerem ezt a szót, Nick! - Vodkát. Bilinszkinek felcsillant a szeme. - Vodkát! - Hátrafordult, és el húzott egy bontatlan üveget a köpenye zsebéb l, és Brandes felé nyújtotta. A monitor újra felvillant, és Blagonov miniszterelnök arca vigyorgott rájuk róla. - Ó, Brandes bajtárs! Hamar meghozta Afganisztánból, rnagy. Gratulálnom kell maguknak. Egy jó barátja szeretne néhány szót szólni magával, tábornok, aztán békén hagyjuk. Szuperszonikus gép fogja várni Raszkovban, Kutuzov ezredes támaszpontjáról... volt támaszpontjáról... az hozza majd Moszkvába. . Új arc töltötte be az képerny t. - Ugyan, Nick - tudjuk, hogy sose jutottál el Kaygulba. Ott vártak az embereim... utasítottam ket, hogy várjanak, mihelyt Kelsey jelentést tett az úgynevezett szándékaidról.

Brandes megpróbálta eltüntetni az üveget a kamera szeme el l, de tüstént letett róla. - Hello, Rich! - mondta. - Siess vissza, Nick - mondta Chun tábornok. - Ide figyelj, tudom, min mentél keresztül. Tavaly én is végigcsináltam ugyanezt, csak nekem nem volt kivel beszélnem róla. Gyere vissza Moszkvába, ott majd megbeszéljük. Mellesleg most már te is benne vagy az összeesküvésben: segítened kell kiválasztani a jöv évi csapat vezet jét. Brandes bágyadtan mosolygott. - Azt akarod mondani, hogy legközelebb az öreg fafej Hansonnal csináltassuk végig? - Hát, Hansonnal nem. Trudy... akarom mondani, Gertrude Harris... két órával ezel tt kábeltáviratot kapott a Fehér Házból. A szovjet vizsgálóbizottság felfedezett az Államokban kilenc robbanófejet azok közül, amiknek a Pentagon nyomát vesztette. A Hawaii szigeteken voltak eldugva, Kahoolawén, a használaton kívüli régi célterepen. És Hansont, hmm, rizetbe vették, néhány régi haverunkkal együtt. Te ugye nem tudtál róla, hogy nálunk is hiányzott valami? Majd elmesélem, mikor visszajössz. Chun arca elt nt a képerny l. Brandes és Bilinszki hosszú ideig némán üldögéltek. A nap magasabbra emelkedett, tisztán és fényesen ragyogott az ég. Egy id múlva Brandes észrevette a kezében szorongatott vodkásüveget, és kétszer jól meghúzta. Átadta Bilinszkinek, aztán kinézett a távoli völgyre, ahol a reggeli szell ben csöndesen hullámzott az aranyló búza. Korunk békéje? - gondolta magában. Még nem hitt benne, de úgy gondolta, egyszer, egy szép napon majd hinni fog. Béke a mi korunkban? Ahhoz képest, hogy mindaz összed lt, amiben egy életen át hitt, elég jól érezte magát... Szilágyi Tibor fordítása Vége