A mainstream szociálpszichológia kritikai potenciálja (Ványi Dániel)
Dolgozatomat a mainstream szociálpszichológia kritikaisághoz való viszonyáról írom. Úgy látom, hogy a kritikaiság és a mainstream merev kettéválasztása nem állja meg a helyét, mivel a mainstream szociálpszichológiában is sok kritikai elem lelhető fel. Ezt a tézisemet próbálom meg alátámasztani ebben a dolgozatban, egyrészt egy olyan írás alapján, amely erre a témára reflektál, másrészt két „mainstream” szociálpszichológiai tankönyv előítéletekről írott fejezete alapján. Ehhez először meg kell határoznom, hogy mit értek „mainstream” és „kritikai” alatt. Mainstream egyszerűen az, amivel mindenki, vagy a legtöbben tisztában vannak azok közül, akik jártasak a témában, ami a tankönyvekben szerepel, amit az egyetemeken tanítanak. Fox, Prilleltensky és Austin (2008) alapján a kritikai pszichológusok azok, akik nem csak kisebb reformokat akarnak, hanem alapvetően különböző társadalmi berendezkedést, amely jobban szolgálja a társadalmi igazságosságot és az emberek jóllétét. Ők is leszögezik azonban, hogy nincs éles határ az „affirmatív” cselekvés, amely a fennálló javítását szolgálja, és a transzformatív cselekvés között, ami pedig alapvető társadalmi változásra törekszik. Így a kritikai gondolkodók között egyaránt megtalálhatók a baloldali-liberális progresszívok és a radikálisok is (illetve a kettő közti átmenetek sokasága). Hunyady (2003) szerint kétféle társadalomlélektant (társadalomtudományt) lehet elkülöníteni: a leírót, amely értékítélettől mentesen írja le a vizsgált jelenségeket, és a kritikait, amely értékeli is azokat a társadalmi igazságosság, vagy az optimális teljesítmény szempontjából. Ezek alapján úgy gondolom, a kritikaiság lényegét abban lehet meghatározni, hogy a társadalmi igazságosság és az emberi jóllét minél nagyobb szintjére törekszik, illetve reflektál a fennálló társadalmi rend problémáira. Ezekből a meghatározásokból az következik, hogy attól, hogy valami mainstream, tehát, hogy sokan ismerik, még nyugodtan lehet kritikai is, tehát reflektálhat a társadalmi igazságosság és jóllét problémájára. Jó példa erre Jost és Banaji (1994) elmélete a sztereotípiák status quo-t igazoló, megerősítő szerepéről, a rendszerigazolási elmélet. Ez egyértelműen kritikusan viszonyul a sztereotípiákhoz, mint a fennálló egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat igazoló és megerősítő jelenségekhez, és egyúttal a mainstream szociálpszichológia szerves része, hiszen már alapozó társadalomlélektani kurzusokon is tanítják, és alapozó szociálpszichológia kézikönyvekben is szerepel.
Jost és Kruglanski 2002-es cikke a kísérleti szociálpszichológia és a szociális konstruktivizmus viszonyáról sok releváns mondanivalót tartalmaz jelen dolgozat szempontjából. Szerintük nem helytálló az az elkülönítés, miszerint a szociális konstruktivista nézőpont a kritikus, míg a kísérleti (mainstream) szociálpszichológia az értékmentesség álcájába burkolva valójában rendszerigazoló szerepet tölt be. Felhívják a figyelmet, hogy maga a szociális konstruktivizmus is a kísérleti (szociál)pszichológia olyan eredményeiből táplálkozik, mint az emlékezet konstruktivitása, az elvárások önbeteljesítő volta, vagy a konformizmus, illetve a társas helyzet ereje. Állításuk szerint nemcsak hogy a szociális konstruktivizmus is alkalmas a rendszerigazolásra, és a kísérleti szociálpszichológia is a társadalomkritikára, hanem az empirikus, tudományos kísérleti szociálpszichológia eredményeiből egyenesen következik az igazságtalan hatalom bírálata. A fentiek fényében a következőkben két alapozó szociálpszichológia kézikönyv előítéletekről, sztereotípiákról írott fejezetét (fejezeteit) vizsgálom meg, egy amerikait és egy magyart: Susan Fiske Társas alapmotívumok, és Csepeli György Szociálpszichológia című könyvét. Megpróbálok rámutatni az ezekben szereplő kritikai jellegű mondanivalókra, információkra. Mind a kettőből tanítanak szociálpszichológiát egyetemi szinten, tehát mainstream tankönyveknek tekinthetők. A kiindulópontom a következő: ha a sztereotípiák (sokszor) a fennálló társadalmi igazságtalanságok igazolására szolgálnak (Jost, Banaji, 1994), akkor ezek, illetve a velük szorosan összefüggő (érzelmi oldalukat képező) előítéletek kritikája egyben a társadalmi igazságtalanságok kritikája is. Sőt, mivel a (társadalmi egyenlőtlenségeket) legitimáló mítoszok elfogadottsága teszi lehetővé az egyenlőtlenségeket fenntartó diszkrimináció fennmaradását (Sidanius és Pratto, 1993), és a rendszerigazoló sztereotípiák felfoghatók a legitimáló mítoszok egyik típusaként, ezek kritikája közvetett módon - a diszkrimináció gyengítése által - csökkentheti is a társadalmi egyenlőtlenségeket. Susan Fiske (2006) könyvében már a fejezet címe is- Sztereotipizálás, Előítélet és Diszkrimináció: Társas Torzítások- implicit értékítéletet hordoz magában, amely nem kedvező a sztereotípiákra, előítéletekre nézve: eszerint ezek torzítások, tehát ismeretelméletileg hibásak, tévesek (ezt később meg is indokolja: azért torzítások, mert az egyént a csoportja tökéletes leképezőjének tekinti). Ezután, folytatván a fenti jelenségeket egyértelműen negatívan értékelő diskurzust, rögtön a fejezet előszavában leszögezi, hogy ezek károsak, sőt, időnként végzetesek a hordozóik és célpontjaik számára. Így tehát meg kell változtatni őket, írja, és előrevetíti, hogy erre később kínál is stratégiákat. Az előítéletek definiálásánál Allportra hivatkozva kijelenti, hogy ezek hatására tárgyaik hátrányos helyzetbe kerülnek, annak ellenére, hogy viselkedésük ezt nem indokolja (Allport, 1954, id. Fiske,
2006). Az implicit következtetés itt az, hogy az előítéletek igazságtalanok. A sztereotípiák mögött álló motívumok elemzésénél rámutat, hogy a szorongás és a bizonytalanság erősíti a sztereotipizálási hajlamot (Wilder és Shapiro, 1989, id. Fiske, 2006), ami szintén nem tünteti fel túl jó fényben a sztereotípiákat és hordozóikat. Az előítéletességgel pozitív kapcsolatban álló személyiségtényezők (tekintélyelvűség, szociális dominancia orientáció) hátterében Duckitt nyomán a büntető, illetve az érzelemmentes szocializációt jelöli meg (Duckitt, 2001, id. Fiske, 2006). Tárgyalja a rejtett (implicit) torzítások jelenségét, melyeknek az a lényege, hogy, habár a nyíltan hangoztatott sztereotípiák és előítéletek jelentősen visszaszorultak (pl. Leslie, Constantine és Fiske, 2003, id. Fiske, 2006), az előítéletek sztereotípiák és diszkrimináció rejtett, automatikus és tudattalan formái rendkívül elterjedtek a társadalomban (pl. Crosby, Bromley és Saxe 1980, id. Fiske, 2006). Ez a téma szintén erős kritikai relevanciával bír, hiszen rámutat, hogy a mai (amerikai) társadalom egyáltalán nem olyan igazságos és diszkriminációmentes, mint azt egyesek gondolják. Fiske, habár könyvében beszél a rejtett torzítások társas előnyeiről is (gördülékenyebbé teszik az interakciókat), leszögezi, hogy ettől még morálisan elfogadhatatlanok. Felsorol még számos olyan jelenséget, ami a sztereotípiák torzító voltára utal. Ilyen a végső attribúciós hiba, ami azt jelenti, hogy a saját csoportunk pozitív cselekedeteit és a másik csoport negatív cselekedeteit belső okokkal, míg ezek ellenkezőit külső okokkal magyarázzuk (Pettigrew, 1979, id. Fiske, 2006). Az önbeteljesítő jóslat (pl. Merton, 1948, id. Fiske, 2006) szerint a sztereotípiák kiváltják a célcsoportból az elvárt viselkedést. A sztereotípiák pontosságát is vitatja, hiszen a bizonyítékokat mindig a saját attitűdjeinknek megfelelően ítéljük meg (Lord, Ross és Lepper, 1979, id. Fiske, 2006) és a csoportokról alkotott benyomásainkat sokszor a nem tipikus csoporttagok szokatlan viselkedése határozza meg (Allport, 1954, id. Fiske, 2006). Saját csoportunk homogenitását és a csoportok közötti különbségeket eltúlozzuk (Linville, Fischer és Salovery, 1989, id. Fiske, 2006). Ezenkívül, írja Fiske, ha akad is olyan csoport, amiben valamilyen szélsőséges viselkedés gyakoribb, az még mindig csak a csoport kis részére lesz jellemző. A csoportok tulajdonságaira pedig az általa betöltött szerepekből következtetünk (pl. Eagly, 1987, id. Fiske, 2006). Fiske egyébként az etnikai hovatartozást nem objektív sajátosságnak, hanem önkényesen meghatározottnak, szociálisan konstruáltnak tartja, ami kritikai álláspontnak tekinthető, hiszen megkérdőjelezi az igazságtalanságok alapját képező csoporthovatartozások valódiságát. Tárgyalja továbbá a fentebb említett rendszerigazolási elméletet, és a sztereotípiák célpontjaikra gyakorolt negatív hatásait is. Ilyen a stigmatudatosság, amely rombolja a testi-lelki egészséget. Ide tartozik még az attribúciós kétértelműség (a sztereotipizált nem
tudja eldönteni, hogy a visszajelzést, amit kap, saját maga miatt, vagy a sztereotípiák miatt kapja), a saját csoport gyengébbnek tartott területeinek leértékelése, a csak a csoporton belüliekkel való összehasonlítás, és a sztereotípiafenyegetés (ha az egyén olyan feladatot kap, amiben csoportja a sztereotípiák szerint rosszul teljesít, akkor a szorongás és az alacsonyabb teljesítményelvárások miatt tényleg rosszabbul teljesít). A három utóbbi jelenség mind rombolja a sztereotipizált csoporttagok teljesítményét. Ezen jelenségek feltárása szintén értékelhető kritikai szellemiségűként, hiszen olyan folyamatokra mutatnak rá, amelyek tovább rontják a hátrányos helyzetű egyének felemelkedési lehetőségeit. Fiske könyve megoldási lehetőségeket is felvázol a torzítások problémájára: ilyen például az Aronson által kidolgozott mozaikmódszer, amellyel sikeresen csökkenteni lehet az előítéleteket (Aronson, 1990, id. Fiske, 2006). Említi még a dekategorizációt (társas kategóriák használatának minimalizálása) (Brewer és Miller, 1986, id. Fiske, 2006), illetve a rekategorizációt (új, közös csoportidentitás kialakítása) (Dovidio, Kawakami és Gaertner, 2000, id. Fiske, 2006). Ez szintén progresszív, azaz kritikai elemként értékelhető. Csepeli György (2005) könyvében külön fejezet szól a sztereotípiákról, és az előítéletekről. Ezeket veszem most sorban szemügyre a kritikaiság szemszögéből. A sztereotípiákról szóló fejezetnek rögtön az elején Csepeli is leszögezi, hogy ezek szükségszerűen torz kép kialakulásához vezetnek. Ezt kicsivel később meg is indokolja: a sztereotípiaképződés válfajai mind torzításon alapulnak. Ilyen a kis különbségek felnagyítása, a tényleges különbségek túlhangsúlyozása, a tényleges különbségek önkényes társítása valamilyen empirikusan nem ellenőrizhető vonással, vagy a kiugró csoporttagok gyakoriságának eltúlzása (Hofstatter, 1949, id. Csepeli, 2005). Ezentúl a sztereotípiák logikához való viszonyának vizsgálatakor rávilágít, hogy azok minden esetben logikailag hibás általánosításon alapulnak (Quasthoff, 1980, id. Csepeli 2005). Bár nem említi a rendszerigazolási elméletet, ő is rámutat, hogy a sztereotípiák egyik funkciója a csoportközi egyenlőtlenségek igazolása, leplezése. Az etnikai csoportok természetét illetően Csepeli is (mint Fiske) szociális konstruktivista álláspontot foglal el, miszerint a csoporthovatartozás nem egy objektíven megállapítható tulajdonság. Az előítéletek és sztereotípiák freudiánus értelmezése során az elfojtott vágyak (ösztön-én típusú sztereotípiák), és az el nem ért, de kívánatos célok (felettes-én típusú sztereotípiák) szerepét hangsúlyozza (Bettelheim és Janowitz, 1950, id. Csepeli, 2005). Ezen értelmezés sem vet túl jó fényt a sztereotípiák és előítéletek hordozóira. A sztereotípiákról szóló fejezet vége felé (488.o) Csepeli világossá teszi az ezekkel kapcsolatos kritikai álláspontját: „A csoportközi sztereotípiák, előítéletek elembertelenítő tartalmai magát az emberi feltételt mérgezik, s nem egyszerűen egy-egy
kisebbség emancipációját gátolják, hanem a többség méltó emberi életét is lehetetlenné teszik.” Az előítéletekről szóló fejezet előszavában máris azt fejtegeti, hogy milyen társadalmi feltételek szükségesek az előítéletes megismerés kritikájának megjelenéséhez (a válasz: olyan költségessé kell tenni az előítéletességet, ami felülmúlja annak alternatívája, az elfogulatlan gondolkodás költségeit.) Az előítéletek egyik leglényegesebb jellemzőjeként Allport nyomán azt jelöli meg, hogy nem képesek változni az ellentmondó információk hatására (Allport, 1954, id. Csepeli, 2005). Később kijelenti, hogy az előítéletek olyan, az emberi együttélést súlyosan zavaró jelenségekhez vezetnek, mint csoporthovatartozás alapján történő egyenlőtlen bánásmód, türelmetlenség, konfliktus, erőszak. Az előítéleteket és a sztereotípiákat a társadalmi közgondolkodást mérgező megismerési mintázatoknak tartja. Az előítéletesség szocializációs hátterét vizsgálva kijelenti, hogy az előítéletek elfogadása buktatókkal teli szocializációt feltételez. Bemutatja a tekintélyelvű személyiség klasszikus elméletét (Adorno és mtsai, 1950, id. Csepeli, 2005), amely az eleve társadalomkritikai indíttatású Frankfurti Iskola szülötte, és az előítéletességet a belső bizonytalansággal, szorongással küzdő, önmagát megérteni és elfogadni képtelen, agresszív, gyanakvó, bizalmatlan, merev gondolkodású tekintélyelvű személyiségre vezeti vissza. Kicsivel később Csepeli az előítéletességet súlyos mentálhigiénés problémának nevezi. Szintén nem túl kedvező kép az előítéletek hordozói számára. Az előítéleteken alapuló hátrányos megkülönböztetést pedig megkérdőjelezhetetlenül igazságtalannak nevezi. A fejezet végén ő is felveti az előítéletesség elleni harc szükségességét, amire ajánlj is néhány módot (egyenlőtlenségek csökkentése, társadalom demokratizálása, nemzetközi látásmódot és multikulturalizmust segítő nevelés). Összegezve elmondható, hogy mind a két vizsgált kézikönyv sztereotípiákról, előítéletekről szóló fejezete(i) rendkívül kritikusan viszonyul(nak) ezekhez a jelenségekhez, ezáltal a fennálló, igazságtalan status quo-t igazoló nézetek egy jelentős részéhez. Ezek alapján úgy vélem megerősítést nyert azon állításom, miszerint a mainstream szociálpszichológiában erős olyan tendenciák vannak, amelyek közel állnak a kritikaisághoz, társadalomkritikához. Ha más nem is, a sztereotípiákról és az előítéletekről szóló kutatások, szociálpszichológiai diskurzusok ilyenek. Felhasznált Irodalom Csepeli, Gy. (2005). Szociálpszichológia. Budapest, Magyarország: Osiris kiadó
Fiske, S. (2006). Társas alapmotívumok. Budapest, Magyarország: Osiris kiadó Fox, D., Prilleltensky, I., Austin, S. (2009). Critical Psychology: An introduction. London, Sage Publications Hunyady, Gy. (2003). Társadalomkritikus szociálpszichológia: John Jost tanulmányai. In Gy. Hunyady (Ed.), Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. (pp. 9-26.), Budapest, HU: Osiris Kiadó Jost, J. T., Banaji, M.R. (1994). A sztereotipizálás szerepe a rendszer igazolásában, a hamis tudat képződése. In Gy. Hunyady (Ed.), Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. (pp. 29-61.), Budapest, HU: Osiris Kiadó John, J. T., Kruglanski, A.W. (2002). A szociális konstruktivizmus és a kísérleti szociálpszichológia elidegenedése: a szakadás története és a megbékélés kilátásai. In Gy. Hunyady (Ed.), Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. (pp. 327-367.), Budapest, HU: Osiris Kiadó Sidanius, J., Pratto, F. (1993). Az elnyomás elkerülhetetlensége és a szociális dominancia dinamikája. In Gy. Hunyady (Ed.), Történeti és politikai pszichológia (pp. 130-164.) Budapest, HU: Osiris Kiadó
